tankonyvtar.hu · Web viewMég érzékenyebben érintette a monostort Nagy Lajosnak az a...

História 1988-04

Created by XMLmind XSL-FO Converter.

História 1988-04Minden jog fenntartva. Bármilyen másolás, sokszorosítás, illetve adatfeldolgozó rendszerben való tárolás a kiadó elõzetes írásbeli engedélyéhez van kötve.


Tartalom1. .......................................................................................................................................................... 1

1. Az egyház- és államszervezet Szent István korában .............................................................. 12. Képek ...................................................................................................................................... 5

2. .......................................................................................................................................................... 61. Elsõ királyunk koronája .......................................................................................................... 62. Képek ...................................................................................................................................... 6

3. ....................................................................................................................................................... 121. A Szent Jobb tisztelete a középkorban ................................................................................. 122. Képek ................................................................................................................................... 14

4. ....................................................................................................................................................... 171. Szent István kultusza Portugáliában ..................................................................................... 172. Képek ................................................................................................................................... 19

5. ....................................................................................................................................................... 211. Ötven esztendõvel ezelõtt. A Szent Jobb országlátása 1938-ban ......................................... 212. Képek ................................................................................................................................... 24

6. ....................................................................................................................................................... 281. Szent István történeti kutatásunkban .................................................................................... 282. Képek ................................................................................................................................... 31

7. ....................................................................................................................................................... 331. Szent István és a malátakávé ................................................................................................ 332. Képek ................................................................................................................................... 33

8. ....................................................................................................................................................... 381. Magyarország és az európai rend. II. rész. A második világháború ..................................... 382. Képek ................................................................................................................................... 40

9. ....................................................................................................................................................... 421. Japán: az elzárkózás útja ...................................................................................................... 422. Képek ................................................................................................................................... 45

10. ..................................................................................................................................................... 461. Japán: a nagyhatalommá válás útja ...................................................................................... 462. Képek ................................................................................................................................... 49

11. ...................................................................................................................................................... 501. Megnyitó 1988. január 26-án a moldvai csángókról tartott ülésszakon ............................... 50

12. ..................................................................................................................................................... 511. A moldvai csángók a 1617. században� ................................................................................. 512. Képek ................................................................................................................................... 54

13. ..................................................................................................................................................... 571. Észak-Erdély, 19401944. Könyv Bukarestben, televíziós mûsor Kanadában� ..................... 572. Képek ................................................................................................................................... 59

14. ..................................................................................................................................................... 631. A Demokratikus Polgári Szövetség ...................................................................................... 632. Képek ................................................................................................................................... 66

15. ..................................................................................................................................................... 731. Egyesülés, 1948. június 12. Párt és politika, 19481988� ....................................................... 732. Képek ................................................................................................................................... 78


1. Az egyház- és államszervezet Szent István korábanÉVFORDULÓ

KRISTÓ Gyula

Az egyház- és államszervezet Szent István korában

Szent István és kora

István, Géza fia, miután apját követően a trónra került (997–1038) folytatta apja politikáját, és a nyugati kereszténység felvételével, a nyugati államszervezési elvek követésével először saját szállásterületének, Észak-Dunántúlnak, majd az egész országnak kapcsolatait összekötötte, illetve megerősítette az akkori nyugat-európai kultúrával. Megszervezte az ország területi igazgatását, rögzítette a letelepült életformához szükséges alapelveket és erős kézzel kívánta meg azok követését a Kárpát-medencében élő népektől. Koronát kért és kapott a pápától, mint az önálló európai fejedelmek és ezzel a Kárpát-medencében is létrehozott egy erős hűbéri államalakulatot. A mai Lengyelország, Csehország területén nagyjából ezzel egy időben és hasonló úton épültek ki a középkori állam keretei.

A kézikönyvekből, tankönyvekből ismert ezen összefüggéseket sok apró, új ténnyel égészítette ki az a tudományos konferencia, amelyet a Magyar Tudományos Akadémia és a Katolikus Egyház Püspöki Kara rendezett ez évjúnius 21–22-én Szent István halálának 950. évfordulója alkalmából.

Folyóiratunk a 950. évfordulón néhány hasonló jellegű tanulmányt közöl Szent Istvánról, illetve utóéletéről. (A szerk.)

Közhelyszámba megy az a kijelentés, hogy az I. évezred végére a Kárpát-medencében megértek az egyház- és államszervezés feltételei. Milyen tényezőkre kell elsősorban gondolnunk? A legfontosabb ezek sorából kétségtelenül az, hogy a társadalmi egyenlőtlenség egyre nagyobb méreteket öltött. Természetesen már az egy évszázaddal korábbi honfoglaló magyarok társadalma sem volt a paradicsomi egyenlőséget élvező emberek közössége, hanem megannyi szállal szőtték át az emberek közötti viszonyt az egyenlőtlenség – egyelőre még finom – fonalai. A vagyoni és társadalmi különbségeket azonban még elfedte a szabad emberek óriási tömegeit megillető közszabadság, jogi egyenlőség, ami magában foglalta a személyes szabadságjogokat éppen úgy (a nem korlátozott házasságkötést, a javak birtoklását és szabad örökül hagyását, a mozgásszabadságot), mint a közügyekben való részvétel lehetőségét (a népgyűléseken való aktív beleszólást a közösség életébe). A 10. századi kalandozások nagy tömegű idegen rabszolgát hoztak a Kárpát-medencébe, akiknek jelentős része tovább került ugyan a rabszolga-kereskedelem révén az arabokhoz és a bizánciakhoz, de nem kevesen szolgai jogállapotba jutva betagozódtak a magyar társadalomba, hozzájárultak a társadalmi tabló színesítéséhez.* Ugyanakkor a sikeres portyázások révén beáramló nagy mennyiségű kincs, nemesfém, luxuscikk szintén növelte a vagyoni különbségeket. A gazdagok még gazdagabbak akartak lenni, az elszegényedők ugyancsak anyagi javak révén kívánták ingatag vagyoni helyzetüket javítani. Amíg jól futott a kalandozások „szekere”, a magyar társadalom jelentős tömegei találták meg számításukat a külországi katonai akciókban. A tehetősek még tovább növelték vagyonukat, a szegények helyzetében sem következett be további romlás.

Két tradíció között

Ám 955-ben nyugat felé, 970-ben dél-délkelet felé a sarcoló hadjáratok útjai elreteszelődtek, a társadalmi igények azonban nem változtak: a gazdagok gazdagodni akartak, a szegények pedig meg akarták állítani további elszegényedésüket. Miután többé nem áramlott az országba „olcsón” szerzett kincs és szinte ingyen kapott idegen munkaerő, a társadalomnak belülről kellett ezeket az igényeket kielégítenie. Külső injekciók híján azonban a két igény egyazon időben már nem teljesülhetett. A gazdagok, akik a kalandozó hadjáratok vezérei vagy azok leszármazottai voltak, immár csak saját társadalmuk szegényeinek rovására tudtak tovább gazdagodni. Ráadásul e gazdagok annyival fölötte álltak anyagiak tekintetében a társadalom tömegét alkotó szegény szabadoknak, hogy kellemetlenül érintette őket a tényleges vagyoni különbségeket elfedő jogi egyenlőség, az, hogy elvben bármely szegény szabadnak annyi szava volt, amennyi őket, a gazdagokat megillette. A kalandozások kényszerű lezárulta szükségszerűen vetette fel olyan erőszak-apparátus kiépítését, amely leszámol a jogi egyenlőség illúziójával, a gazdagokat magasabb társadalmi polcra ülteti, míg a mindinkább elszegényedő szabadokat jogfosztottá teszi.


Természetesen mindez nem ment erőszak nélkül. A 10. századi magyar társadalomban minden szabadnak – vagyoni helyzetétől függetlenül – volt valamilyen fegyvere (a szabad fegyverviselése szinte a személyes szabadságjogok körébe tartozott), ami önmagában hordozta a fegyveres összecsapások lehetőségét. A megmérkőzés végső kimenetele szempontjából döntőnek bizonyult, s egyszersmind az államszervezés irányába mutató fontos tényezőként vehető számba, hogy a kalandozások emlőin egy hivatásos katonáskodó réteg nőtt fel, amely a hadjáratokat irányító vezérek körül csoportosult, s a portyázások befejezését követően bent az országban találta meg lassan hivatássá váló elfoglaltságát, a katonáskodást. A gazdagok, a vezérek kezében e katonai kíséret roppant fontos szerepet játszott, hiszen ennek tagjait fel lehetett használni a belső konfliktusok fegyveres megoldásában, a nagy vagyonok politikai – társadalmi hatalmának biztosításában.

Az erőszakszervezet (vagyis az állam) kialakítása irányába mutató fejlemények a nyolc törzsből álló magyar törzsszövetség számos törzsénél kimutathatók (már ahol a gyér forrásadottságok erre egyáltalán lehetőséget teremtenek): a törzsfői hatalom megerősödött (ezzel összefüggésben a törzsszövetségi keretek lazultak), katonai kíséret tömörült a vezér, a törzsfa körül, felgyorsult a szegény szabadok alávetett helyzetbe, szolgaságba kényszerítése. E törzsi államok, amelyek a kifejlett államiság számos ismérvét magukon hordozták, területi elven épültek fel, még ha a törzseket alkotó nemzetségek nagy valószínűség szerint vérségi kötelékek szerint szerveződtek is. Viszont a társadalmi különbségek mind markánsabbá válása, a nemzetségen belül a vagyoni különbségek társadalmi egyenlőtlenséggé válása belülről bomlasztotta a vérségi alapú nemzetségeket. További fontos szempont, hogy e törzsi államok – döntően geopolitikai szempontok által meghatározott módon – önálló, saját érdekeiknek megfelelő, az egyre inkább formálissá váló törzsszövetségi érdekektől és a többi törzs szabadon érvényesülő érdekeitől különböző külpolitikát folytattak. A Kárpát-medence keleti, délkeleti részén megszállt törzsek elsősorban Bizánc, a dunántúli területeken lakozó törzsek nyugat felé tájékozódtak. Mivel e törzsi vezetők maguk is a társadalmi különbségek elmélyítésén fáradoztak, jól vették észre, hogy ebbeli munkálkodásukban nagy segítséget kaphatnak a történelmi tapasztalatokkal rendelkező egyháztól, a keleti törzsek a bizánci rítusú, a nyugati törzsek pedig a latin rítusú egyháztól.

Sokatmondó, hogy a 950–960-as években, alig tíz év eltéréssel, Konstantinápolyban is és Rómában is egy-egy püspököt szenteltek fel Magyarország számára, még pontosabban: térítésre, egyházszervezésre igényt tartó egy-egy keleti és nyugati törzs számára. A magyar egyházszervezés további sorsa nagymértékben függvényévé vált annak, hogy állandósul-e a Kárpát-medencében a magyar törzsek frissen támadt önállósága, avagy a törzsszövetség – immár magasabb szinten, az állami egység formájában – az egész Kárpát-medencét politikai egységbe fogja. A 955. évi augsburgi csatavesztés ebben a vonatkozásban az Árpádok kezére játszott. Taksony és Géza törzsfők (egyszersmind a történelmi tradíciók alapján a magyar törzsszövetség vezetői) néhány évtized alatt kiterjesztették saját törzsük, az Árpád-törzs fennhatóságát a Kárpát-medence nyugati és északnyugati területeire, éppen azokra a vidékekre, ahol az augsburgi vereség következtében nagy vérveszteségeket szenvedett törzsek politikai értelemben egyre inkább elerőtlenedtek. Miközben a Dunától nyugatra és északra eső vidék az I. évezred utolsó éveiben már egyetlen, jelentősen megerősödött törzs, az Árpádok törzse uralma alatt állott, s Géza nyugatra nyitása következtében nagy erővel folyt az egyházszervezés, s létrejött az első latin rítusú püspökség, a veszprémi, addig a Kárpát-medence keleti felében ilyen, törzsek fölé növő politikai konglomerátum nem alakult ki. A keleti törzsek ugyan továbbra is Bizánc felé tájékozódtak – egyikük már a 10. század közepén görög rítusú térítőpüspökség létesítéséig jutott el, másikuk pedig még évtizedekkel később is csak görög rítusú monostorok megalapításáig –, megosztottságuk mégis szembeszökő volt.

Vármegyék, várispánságok, püspökségek nyugaton

Amikor István 997-ben elhalt apja, Géza örökébe lépett, immár nem egyetlen törzs tényleges és egy törzsszövetség inkább címzetes vezetője volt, hanem több törzs korábbi területére kiterjedő politikai alakulat feje, akit saját katonai kíséretén kívül azok a – kevéssel korábban érkezett – német lovagok is támogattak, akik István feleségét, a bajor Gizellát kísérték 995–996-ban új hazájába. De még a Kárpát-medence nyugati felén sem számítottak visszafordíthatatlannak azok a változások (az egyházszervezés és az állam kialakítása irányában ható fejlemények), amelyeket nagy véráldozatok árán Géza ért el. Még igen jelentős tartalékai voltak azoknak az erőknek, akik nem kívánták az alá-fölérendeltségen alapuló társadalmat, az erős idegen (német) befolyást, akik visszavágyták a nemzetségi szabadság korszakát. Amikor István 997-ben fegyverrel, nem kis mértékben éppen a német lovagok segítségével, legyőzte Koppányt és a mögötte felsorakozott szabad – szabadságukban fenyegetett és szabadságukat megőrizni akaró – magyarokat, nem csupán az dőlt el, hogy ki lesz az úr Árpád törzsében, hanem az is, hogy milyen úton haladjon (ill. haladhasson tovább) a Kárpát-medence nyugati felének társadalma. Mivel az elsőségért folyó harc Koppány ellenében István győzelmével ért véget, ezzel a latin rítusú egyház és a feudális állam hívei arattak győzelmet a pogányság ideológiáját valló és a nemzetségi szabadságot visszaállítani igyekvő erők felett. A győzelem gyümölcsét igazi feudális úr módjára szüretelte le István: az ezredfordulón királlyá koronáztatta magát, s ezzel az aktussal bebocsátást kért és nyert


népe (egyelőre még inkább csak a Kárpát-medence nyugati részének lakossága) számára a keresztény európai népek közösségébe. A veszprémi püspökség mellé a Dunántúlon újabb egyházmegyéket szervezett István, 1001-ben saját székhelyén, Esztergomban hozta létre a latin rítusú magyar egyházszervezet központjának szánt esztergomi érsekséget, s e tájt létesíthetett Győrött püspökséget. A koronázás utáni évekre esik az első magyarországi bencés apátság felszentelése is Pannónia szent hegyén, a mai Pannonhalmán, amelynek alapjait még Géza vetette meg.

István a korona birtokában immár szuverén feudális uralkodóként járt el. Talán már 1001-ben törvényeket alkotott, amelyekben biztosította a magántulajdon védelmét, intézkedett a keresztény vallás megtartásáról, fellépett a köztörvényes bűntettek ellen, megkövetelte a keresztény hitélet alapvető kategóriáinak (vasárnapi templomba járás, böjt, gyónás) teljesülését. Pénzt veretett. Okleveleket adott ki, legelső oklevele a pannonhalmi apátság javára szólt. Mindezekben német minták után indult. Első törvénykönyve előszavában maga hangoztatta, hogy régi és új császárok példáját követi. Pénzlába megfelelt a bajor hercegi pénzek pénzlábának. Első oklevelének írója bizonyosan az a Heribert C jelű írnok volt, aki a császári kancelláriából érkezett 1002-ben Magyarországra. Úgy tűnik, német ihletésre hozta létre István az államszervezet fontos középszintű egységét, a vármegyét. Konkrét mintát e téren nem láthatott német területen, hiszen ott a már fejlettebb feudális viszonyoknak megfelelő közigazgatási egységek nem bizonyultak változtatás nélkül átültethetőnek a sokkal kezdetlegesebb magyarországi viszonyok közé. De mert Gizellával számos német előkelő került István udvarába, ők hívhatták fel a király figyelmét arra, hogy szakítson az országfelosztás „barbár” gyakorlatával, amikor a fejedelmi család tagjai osztoztak meg a fennhatóságuk alatti területen (amint erre Géza fejedelem és rokona, Koppány somogyi vezér osztozása nyújt példát), s az egész, neki engedelmeskedő területen egységes elvek szerint szervezzen megyét (comitatus). Tekintettel arra, hogy István uralma a dunántúli és nyugat-felvidéki területre terjedt ki, az első vármegyék is itt létesültek, a legnagyobb valószínűség szerint a koronázást közvetlenül követően, 1001 táján. Az így alakult megyék egyikének élére István azt a Hont német lovagot állította, aki Gizellával együtt jött bajor földről Magyarországra, s nagy segítséget nyújtott a fejedelemnek Koppány elleni harcában. E megye utóbb első ispánjának, Hontnak a nevét viselte. Feltételezhető, hogy több más megye élére is megbízható német hívei kerültek, így Somogy megye élén még 1061-ben is német származású ispán állt.

István vármegyéje – amint neve is mutatja – szorosan kapcsolódott azokhoz a földvárakhoz, amelyek akár őskori erődítések voltak, akár frissen épültek e célra, a megye központjaivá váltak. Sajátos szervezet volt az, amelyet István létrehozott, s amely a latin forrásokban comitatus néven szerepel. Egyfelől minden föld és minden nép beosztást nyert a vármegyébe, amely és aki a vármegye általában pontos határokkal közbezárt területén volt. Maga a vármegye szavunk is első jelentése szerint, amely még a szláv eredetű megye szó eredeti értelmét őrzi, „vár határa”-ként magyarázható. Másfelől viszont István bizonyos népeket személyes szolgálatra rendelt egy-egy várhoz, vagyis a vármegye mellett egy várispánsági rendszer is kiépült. A vármegyének összefüggő, körülhatárolt területe volt, a várispánságnak nem. A vármegye területén a legkülönbözőbb földek és népek voltak, a várispánság ezzel szemben csak a királyi (vár-) tulajdonban levő ingatlanokat és személyeket ölelte fel. A legtöbb esetben fedés, megfelelés figyelhető meg a vármegye és a várispánság között. Az 1009. évi veszprémi oklevélben négy vármegyéről olvashatunk: a veszprémiről, a fehérváriról (azaz Fejér megyéről), a kotoniról (későbbi neve Zala megye lett) és a visegrádiról. Mind a négy megye egyszersmind várispánság is volt. Ám ugyanez az oklevél említést tesz Úrhida várispánságról, amely nem alkotott megyét, területileg a fehérvári vár körzetében (Fejér megyében) feküdt, de saját, külön várszerkezete volt, amely nem Fehérvár ispánjától, hanem Úrhida ispánjától függött. István tehát sajátos módon ötvözte a közigazgatási szervezetet (a vármegyét) a saját fennhatósága alá közvetlenül rendelt katonai szervezettel (a várispánsággal). Az egyházi és világi szervezet a legszorosabb kölcsönhatásban fejlődött. Az 1009. évi veszprémi oklevélben említett négy vár megyéje (más szavakkal: a négy vármegye területe), valamint a pannonhalmi apátság alá rendelt Somogy megye a veszprémi püspökség területét tette ki. Ez a magyarázata annak, hogy a korai időkben az egyházmegyei határok egyszersmind vármegyei határokként is szerepeltek.

Az István által az egyház- és államszervezet kiépítése terén tett lépések közül kétségtelenül a leglátványosabb és a leginkább maradandó a püspökségek és vármegyék szervezése volt. A középszintű egyházi és világi igazgatási egységek mellett azonban felső és alsó szinten is világosan kirajzolódtak már 1001 táján az új szervezet körvonalai. A kevéssel koronázását követően létrejött törvénykönyvben immár találkozunk a királyi tanács (senatus) megnevezésével, amely István tanácsadó testülete volt, s az érseket, a püspököket, valamint a világi tisztségviselőket, főleg a megyésispánokat foglalta magában, azokat, akik akár magyar, akár idegen származásúak is voltak – az uralkodó kegyéből magas tisztségeket töltöttek be, kedvelt híveinek számítottak, akiktől szívesen fogadott el tanácsokat. A királyi tanács tagjai voltak István rokonai is, ezek közül egyeseket magas méltóságokba ültetett (leánytestvérének férje, Aba Sámuel pl. udvarispán, a későbbi nádori méltóság elődjének birtokosa lett), jóllehet talán kevésbé voltak átitatva a keresztény hittől és a feudális állam eszméjétől,


mint a külországiak. Úgyszintén az 1001 körüli törvénykönyvben falusi bírák (villici) is felbukkannak. Ok a helyi igazgatás, a lassan szilárd hátárú falvakká szerveződő szálláshelyek – választott vagy kinevezett – elöljárói voltak. A püspök alatt a papok álltak, akikre az alakuló falvakban a keresztény hitre térítés, az igehirdetés nehéz és fáradságos munkája hárult. Az egyházi és világi szervezet párhuzamossága, egyidejű kiépülte adja magyarázatát, hogy pontos funkciómegosztás sem alakult ki még közöttük. A vasárnapi munkaszünet betartása egyaránt feladata volt a papnak és az ispánnak.

A keleti részek

Koppány legyőzését és a királyi korona elnyerését követően tehát lázas tevékenység folyt István államában. Ez az állam azonban egyelőre még nem a Kárpát-medence egészére, hanem csak nyugati, északnyugati részére terjedt ki. A térség többi részein Istvántól ténylegesen független, tőle a valóságban nem függő, neki nem engedelmeskedő törzsi vezetők gyakoroltak hatalmat, főleg a keleti részen hathatós bizánci segítséget véve igénybe. István, ha valóban az egész Kárpát-medence ura, minden magyarok királya akart lenni, alá kellett hogy vesse e törzsi képződményeket saját hatalmának. Csaknem három évtizedes kemény programot jelentett ez István számára. Voltak, akiket békés úton tudott megnyerni, mint pl. a kabar törzs vezetőjét, a talán zsidó vallású Aba Sámuelt, akihez egyik húgát adta nőül 1010 táján. Hasonló módon békés eszközökkel késztethette egy-másfél évtizeddel később a keresztény hit felvételére a Körös-vidék törzsfőjét, Vatát. Másokkal szemben azonban fegyverhez kellett nyúlnia. A sort tulajdon nagybátyja, anyjának testvére, az erdélyi Gyula legyőzésével nyitotta meg 1003-ban. 1008 táján erőszak alkalmazásával térítette keresztény hitre a Duna–Száva–Dráva vidékén élő fekete magyarokat. A következő évtizedben számolt le a dél-erdélyi, bolgár támogatást élvező s alkalmasint ténylegesen is bolgárnak tekinthető Keánnal. Utoljára a Maros-vidék nagy hatalmú ura, Ajtony maradt. Őt vitatott időben – e sorok írójának véleménye szerint 1028 táján győzte le.

A törzsi szeparatizmus leverésével István megszüntette a törzsi államokat, viszont a társadalomfejlődésben elért eredményeiket saját állama kiterjesztésében hasznosította. A Kárpát-medence keleti felében – nagyjából 1010 tájától kezdve – az az egyház- és államszervezeti modell érvényesült, amelyet István 1000–1010 között a Dunától nyugatra és északra megvalósított. A levert törzsi államok helyén ugyanúgy vármegyék jöttek létre, mint Koppány uralmi területén Somogy megye. Így létesült az erdélyi Gyula legyőzése után Doboka megye, a fekete magyarok megkeresztelését követően Baranya megye, a kabarok szállásterületén Újvár megye, Keán körzetében az erdélyi Fehér megye, Vata territóriumán Bihar megye, Ajtony törzsi állama helyén pedig Csanád megye. A keleti országrész fejlődési sajátja, hogy itt kezdetben egy megyének egy püspökség felelt meg. A vármegyeszervezéssel párhuzamosan alakult ki 1003 után az erdélyi, 1010 körül a pécsi, az egri püspökség, a kalocsai érsekség, István uralkodása második felében Bihar megye területén a bihari, 1030-ban Csanád megye területén a csanádi püspökség, míg legutoljára – talán már Péter király országlása idején – a váci püspökség. István összességében mintegy 25–30 vármegyét és 9–10 püspökséget (érsekséget) szervezett.

Változások a „mélyben”

Nem feledkezhetünk el azonban arról, hogy miközben a rendkívül hézagos forrásanyag elsősorban a megyék és püspökségek kialakulására nézve nyújt fogódzókat, a „mélyben” legalább ilyen fontos, az állam- és egyházszervezet létrejötte irányában ható folyamatok zajlottak le. Kezdetben idegen, majd hazai papok is tömegesen keresztelték meg a pogányokat. A falvakban – egyelőre még István szándéka szerint is csak tízfalvanként – templomok épültek, amelyek anyagi felszereléséről (ruhák, oltártakarók) a király, papjáról és a könyvekről a püspök gondoskodott. A keresztény hit, amely az evilági szenvedések kárpótlásáért a túlvilági örök életet helyezte kilátásba, megbízható szövetségese lett az állami szervezetet erőszakosan terjesztő királyi, ispáni közegeknek. A közösségi földek a gazdagok tulajdonába mentek át, egyre több szabad vesztette el jogi szabadságát, s gazdasági helyzetének megfelelően alávetett, jogfosztott népelemmé vált. A formálódó uralkodó osztály és az alávetettek közé ékelődött az a katonai kíséret, amely a gazdagok uralmának hatalmi szóval, az erőszak fegyverével adott nyomatékot. Természetesen a magyarországi, egyház és állam intézményrendszerének létrejötte nem vakon ható, spontán törvények, automatikus érvényesülését jelenti. Hallatlanul fontos volt azoknak a nagy formátumú, messze látó politikusoknak – Gézának és mindenekelőtt Istvánnak – a szerepe, akik számos dolgot megsejtettek, néhány körülményt pedig talán a sejtésnél is határozottabban tudtak ahhoz, hogy milyen úton kell haladniuk. A későbbi fejlemények bizonyították, hogy jó útvonalon jártak, s – bár nem megrázkódtatások, véres cselekedetek nélkül – kezük munkája nyomán létrejött a magyarországi keresztény egyház és a feudális állam, amely hosszú századokra szabott keretet a nép élete számára.

* A magyarok külföldi kapcsolataira vö. Palovics Lajos térképeit a poszter mellékleten.

Ez év június 21–22-én, a Szent István évforduló keretében az MTA (azaz az MTA Történettudományi Intézete és a Magyar Történelmi Társulat), valamint a Katolikus püspöki Kar (azaz a Katolikus Püspöki Kar


Egyháztörténeti Bizottsága) kétnapos tudományos ülést tartott. Az ülésszak előadásai (29 előadás) három témakört világítottak meg: A magyar állam Szent István korában, Szellemi élet és társadalom Szent István korában, Szent István és az utókor.

2. Képek


1. Elsõ királyunk koronájaVÁCZY Péter

Első királyunk koronája

István király koronájáról a leghitelesebb ábrázolás a koronázási paláston maradt fenn. A rajta lévő latin felirat szerint ugyanis eredetileg miseruhának (casula) készült és csak utóbb szabták át a mellső rész megcsonkításával a ma is látható alakra. Minthogy maga a király a királynéval együtt rendelte meg és ajándékozta el a székesfehérvári Máriaegyháznak, hitelességéhez nem fér kétség.

Dátummal kezdődik, mintha István király egyik oklevele volna, amit a kutatás általában úgy értelmez, hogy akkor készült. A szöveg úgy szól, hogy 1031-ben a Stephano rege et Gisla regina casula hec operata et data ecclesiae sanctae Mariae sitae in civitate Alba. Véleményem szerint az évszám csak az ajándékozás, de nem a készítés időpontját adja meg.

Felfogásomat arra alapozom, hogy az a koronatípus, melyet a királyi páron kívül az azonos sorban álló vértanúk is viselnek, a maga ék alakú formájával, 1031-ben már divatjamúlt volt. És mit szólt volna a királyné, mint megrendelő ahhoz, ha őt ilyen elavult koronával ábrázolták volna?

Ennek a koronatípusnak a története a Justinianus (527–565) utáni korra vezethető vissza, és azóta a bizánci császároknak századokon át kedvelt fejéke maradt. (L. a 4. képet a borítón.) Alakja utoljára II. Nicephorus Phokas (963–969) veretein tűnik fel.

Jellemző, hogy II. és III. Ottó (973–983, ill. 983–1002) a szász dinasztiából éppen akkor honosította meg országában ezt a típust, amikor Bizánc már elavultnak tekintette. (L. az 1. és 2. képet a borítón.)

A magyar koronázási palást ennek a koronatípusnak legszebb emléke. Mint ismeretes, Szent István veretein nincs királykép, ugyanígy hiányzanak mindazoknak a magyar királyoknak az érméiről, akik őt Pétertől I. Béláig követendő mintának tekintették. Szerencsés kivétel, hogy Salamon (1063–1074) ezüstpénzének előlapja a király térdig érő alakját mutatja. Ék alakú koronájának ormán és a függők tetején hármas liliomdíszt látunk. Egy másik verete még ennél is érdekesebb: ezen a király koronája házhoz hasonlít, melynek ormát a német koronákról ismert gömbök díszítik. A csüngőket is megtaláljuk rajta. A Szent Koronáról ad képet, amikor az még egyszerű abroncskorona volt.

Ötvös szemmel nézve a mai Szent Koronát, az abroncs zománcképeit mindenképpen utólagosnak kell tartanunk. Az abroncsot eredetileg csak filigránba foglalt ékkövek díszítették, szabályos elrendezésben, melynek kimért szépségét kár volt a képek szabálytalan hozzáadásával megbontani. Hátul, ahol a vastag aranypánt összeér, két elnyúlt lyuk fedezhető fel közel egymáshoz. Ide fűzték be a pántlikát, melyet a német császári veretekről ismerhettek. Ugyanis a pántlika a régmúltból III. Henrik (1039–1056) idején újra megjelenik. Semmi kétség: a lyukak a pántlika számára egyszerre készültek az abronccsal. De ezzel már meg is határoztuk az eredeti abroncskorona korát. A Szent Korona a később ráhelyezett keresztpántok nélkül, a maga egykori egyszerűségében mint abroncskorona, nem lehet régebbi I. András (1046–1060) koránál. Nyilván ő volt az a király, aki megrendelte a maga számára, minthogy Péter (1039–1042, 1044–1060), elmenekülve az országból, Szent István egykori koronáját magával vitte.

A szélben lobogó pántlika azóta ugyan eltűnt a koronáról, de megmaradt a két kis lyuk, mintegy emlékeztetőül eredeti alakjára.

A Szent Korona eredeti állagához tartozott még az igazgyöngyökből készült füzér, mely az abroncs felső és alsó szélét kíséri két filigránsor közé fogva. Az igazgyöngysorok a bizánci koronák legjellemzőbb tartozékai, de az Ottók révén a nyugati koronákon is meghonosodtak. A mi koronánkon a régiségjele, hogy az igazgyöngy még fűzérként van alkalmazva a széleken, vagyis az egyes szemek közvetlenül érintkeznek egymással.

Ezek az igazgyöngysorok arról tanúskodnak, hogy a Szent Korona a gyöngyös koronák régi és előkelő családjába tartozik.

2. Képek


1. A Szent Jobb tisztelete a középkorbanSZÁNTÓ Konrád

A Szent Jobb tisztelete a középkorban

A katolikus egyház hivatalos istentiszteletének, a liturgiának szerves részét képezi a szentek kultusza is. Az egyház a szentté vagy boldoggá avatottak tiszteletére ünnepeket rendel, azokon a tiszteletükre írt miseszövegeket imádkoztat, énekeket énekeltet, a szentek ereklyéit pedig, főleg ünnepeiken, de egyéb alkalmakkor is, pl. amikor nagyobb zarándokcsoportok érkeznek az ereklyék őrzési helyeire, köztiszteletre teteti ki, illetve az ereklyékkel ünnepélyes körmeneteket rendeztet. A magyar katolikus egyház történetében Szent István kultusza kétségtelenül a nemzeti történelemhez kapcsolódó legjelentősebb kultusz. Az alábbiakban ennek a kultusznak középkori történetét világítjuk meg.

Jobb kéz – Szent Jobb

A Szent Jobb megtalálásáról az első tudósítás a 12. század elején írt Hartvik-legendában olvasható. Ez elmondja, hogy amikor István király sírját László király 1083. augusztus 20-án kinyittatta s onnan a csontokat kivéve, azokat oltárra helyeztette, a szent életű uralkodó jobb kezére húzott gyűrűjét nem találták meg a talajvízzel borított koporsóban, mert azt – épségben maradt jobb kezével együtt – egy fehér ruhás ifjú alakjában megjelent földöntúli lény magához vette, és a Katapán nemzetségből származó Merkur nevű szerzetesnek azzal az utasítással adta át, hogy amíg erre Istentől intést nem kap, gondosan őrizze.

Míg néhány középkori írótól eltekintve a történészek egyöntetűen kitalálásnak minősítik a Hartvik-féle állítást, abban véleményük már nem egységes, vajon hogyan maradhatott épségben Szent István jobb keze?

Erre vonatkozóan a legelfogadhatóbb elméletet Györffy György állította föl, aki véleményét István király földi maradványainak kettős eltemetésére alapozta. A nagy király halála utáni trónviszályos időkben a fehérvári káptalan, hogy a megszentségtelenítéstől megkímélje a bebalzsamozott holttestet, azt kivétette a bazilika közepén elhelyezett szarkofágból, és a bazilikában földbe épített sírkamrába rejtette el. (A kriptaszerű sírt és a kőlapokból épített koporsót a régészek 1970-ben megtalálták.) Mielőtt az új sírba eltemették volna a holttestet, arról a jobb kezet leválasztották, és mint ereklyét, a bazilika kincstárában helyezték el. Az épségben megtalált jobbot innen tulajdonította el Merkur, majd családi birtokára vitte és az ott létesített családi monostorának templomában helyezte el.

Biztosra vehető, hogy a második eltemetés előtt nem csupán a mai napig megmaradt, ökölbe szorított jobb kézfejet választották le a holttestről, hanem az egész jobb kart, amelyet nem az eredetileg nyitott tenyérrel és kinyújtott karral eltemetett állapotban találtak meg, hanem könyökben meghajlott, az alsó karnak a felső mellé húzódott helyzetben.

Annak okát, hogy az alsó kar miért hajlott meg, a kézfej pedig miért szorult ökölbe, valószínűleg a holttest igen gyors kiszáradásában kell keresnünk. A bazilika közepén elhelyezett szarkofág belső hőmérséklete az egyik nagyon forró, hosszú és száraz nyáron annyira megváltozott, hogy ennek hatására a meleg levegővel leginkább érintkező jobb karból igen gyorsan eltávozott minden nedvesség. A hirtelen kiszáradás a kar összehúzódását eredményezte. Az alsó kar könyöktől fogva meghajlott, a tenyér pedig ökölbe szorult.

Amikor a szarkofágból kiemelték István király földi maradványait, a jobb kar rendellenes helyzete részben ezért, még inkább azonban azért vonta magára a kanonokok figyelmét, mert a holttestnek ezt a részét találták meg a legépebb állapotban, míg a tetem többi részét már kikezdhette az enyészet.

A jobb kar épségben maradásában csodát láttak, a kart ereklyének tekintették, és mint ilyent, elválasztva a test többi részétől, a kincstárban helyezték el.

Azt, hogy a második eltemetés pontosan melyik évben történt, nem lehet megállapítani. Az eltemetés napjára azonban a Pray kódex naptárában feltüntetett és október 11-re helyezett ünnepből joggal következtethetünk. A naptárban ez az ünnep „Sancti Stephani regis corporis inventio” (Szent István király testének megtalálása) néven szerepel. Mivel István király földi maradványait 1083. augusztus 20-án találták meg, és ekkor történt meg a király szentté avatása, október 11-én a holttestnek egy előbbi feltalálását ünnepelhették. Egy 1341 táján írt esztergomi misekönyv ezt az ünnepet „Translatio S. Stephani regis”-nek (Szent István király áthelyezésének) hívja. Ezek alapján joggal fel lehet tételezni, hogy október 11-én emelték ki a szarkofágból és helyezték el egy


másik sírba Szent István hamvait. Valószínűleg 1060-ban kerülhetett sor erre az aktusra és a jobb kar leválasztására. Az 1061. évi pogánylázadás idején, féltve az ereklyét a pogányok dühétől, vehette azt magához Merkur, és vihette a Berettyó teraszán épített családi monostorába.

Ereklyetartó, monostor, pecsét

Első szent királyunk testének sírból való kivétele (1060), majd oltárra emelése, vagyis szentté avatása (1083) után sokáig nem maradhatott titokban, hol is rejtőzik a hiányzó jobb kar és a királygyűrű. Amikor Szent László tudomására jutott, hogy azt Merkur őrzi a Berettyó-parti családi monostorában, felkereste a jó szándékú tolvajt, aki a Hartvik által közölt mesét találta ki önmaga igazolására. Szent László, jóllehet tudatában volt a legenda hamisságának, afeletti örömében, hogy az egész jobb kart épségben találta meg, és ez újabb hatásos bizonyítéka Szent István életszentségének, úgy tett, mintha elfogadná Merkur védekezését. A drága ereklye megtalálásának helyén apátságot alapított, annak épületét fából felépíttette, az apátságot gazdag javadalmakkal ellátta, majd halálos ágyán megbízta Álmos herceget; hogy kőből emeljen méltó hajlékot a Szent Jobb számára. A Berettyó partján emelt monostor körül kialakult község neve Szentjobb (románul Siniob).

Szent László az ereklye befogadására szolgáló monostor felépítésével egyidejűleg arról is gondoskodott, hogy a szent ereklye díszes tartóba kerüljön, s abban őrizzék az apátsági templom oltárán.

Azon ereklyék számára, melyeket nem az oltár asztalában helyeztek el, hogy fölötte mutassák be a szentmisét, hanem amelyeket köztisztelet céljából az oltárra kihelyeztek, körmenetekben körülhordoztak, béke- és szövetségkötésekhez, eskütételekhez stb. előhoztak, már a 4. században különböző formájú díszes ereklyetartókat készítettek. A 11. századtól ezeknek gyakran olyan külső formát adtak, amelyből fel lehetett ismerni, hogy a test melyik részét őrzik benne. Így voltak fej, kéz, ujj, lábszár stb. alakú ereklyetartók. Az egyházi előírások megkövetelték, hogy a nyilvános tiszteletre kitett ereklyéknek mindig ereklyetartóba zárva kell lenniük.

Ennek a szokásnak és egyházi parancsnak megfelelően Szent László a szent király földi maradványait díszes ezüsttartóba zárta, s a fehérvári bazilika oltárára helyeztette. Nem sokkal később Szent István koponyája számára külön fejereklyetartó készült. Nem férhet kétség ahhoz, hogy a Szent Jobb számára László király olyan ereklyetartót készíttetett, amelyik külső formájával jelezte, hogy a szent király testének mely részét foglalja magába.

A Szent Jobb ereklyetartójának alakjára a szentjobbi apátság hiteles helyi pecsétjeiből következtethetünk. Ezek a pecsétek a Szent László által készített ereklyetartó alakját őrizték és ábrázolták. Ha a pecsétek bizonyos részletekben különböztek is egymástól, abban mind megegyeztek, hogy könyökben meghajlított, alsó karjával s keze fejével felfelé emelkedő és áldást osztó kezet ábrázoltak. Eltérés csak a kéz körül alkalmazott tárgyakban (korona, pásztorbot, királygyűrű s a csillagok száma) van.

A pecséteken látható ereklyetartó kar alakja azt is bizonyítja, hogy az eredeti Szent Jobb ereklye az egész jobb karból állott. Ezt támasztja alá, hogy az írásos dokumentumok Szent István jobbját dexterának mondják, a dextera pedig az egész jobb kart jelentette. De a Hartvik-legendában olvasható manus dextera, jobb kéz is érthető az egész karra, mert a középkori latin nyelv a manus szóval éppúgy jelölte a kézhez tartozó kart, mint magát a kézfejet.

Miután elkészült a fából épített monostor s a Szent Jobb ereklyetartója, Szent László a püspökök s az ország nagyjai kíséretében megjelent az apátságban, hogy az általa apáttá kinevezett Merkurt és bencés rendtársait bevezesse a monostor birtokába, a szent király jobbját pedig az új templom oltárára helyezve, azt népével együtt nyilvános tiszteletben részesítse.

Ezzel az aktussal vette kezdetét a Szent Jobb nyilvános tisztelete. Szent László minden bizonnyal ünnepnek nyilvánította május 30-át, azt a napot, amelyen az új monostor helyén az ereklyét Merkur birtokán megtalálta. Azt a véleményt, hogy már Szent László elrendelte a Szent Jobb ünnepét, alátámasztja Laskai Osvát († 1511) ferences hittudós és író, aki Sermones de sanetis perutiles (Igen hasznos beszédek a szentekről) című könyvének Szent Istvánról szóló beszédében többek közt a következőket mondja: „Szent László, miután összehívta az ország püspökeit, elrendelte István király jobbja ünnepének megütését.”

A Szent Jobb tiszteletének fokozódását nagyban előmozdította, hogy a 12. század végén vagy a 13. elején a Szent Jobb tiszteletére emelt monostor hiteles hely lett, olyan királyi monostor, amelyik magánfelek kérésére saját testületi hitelességével és pecsétjével oklevelet állíthatott ki. 1239-ből van olyan adatunk, amely szerint a pereskedő felek messziről, még a Szamos mentéről is Szentjobbra jöttek, és mint Székesfehérváron Szent István


vagy Váradon Szent László fejére, úgy itt Szent István jobbjára ünnepélyes esküt tettek, a konvent pedig, mint jogi személy, az előtte lefolyt cselekményről hiteles levelet adott ki. A pereskedő feleken kívül uraikkal együtt jobbágyaik is zarándokoltak a monostor templomába, amely az ország egyik legjelentősebb kegyhelye lett.

A Szent Jobb feldarabolása

A tatárjárás idején sikerült a szentjobbi monostor szerzeteseinek, illetve a konvent vezetőségének az ereklyét és a monostor egyéb kincseit még időben a tatárok elől Dalmáciába, valószínűleg Raguzába menekíteni. A tatárok kivonulása után a szerzetesek (akik a benedeki regulát követték) visszatértek feldúlt otthonukba, és minden bizonnyal visszahozták az egész ereklyét.

A Raguzából hazatért bencés szerzetesek minden bizonnyal gyorsan helyreállították elpusztított monostorukat és az ereklyét őrző templomot. A Szent Jobb tisztelete tovább folytatódott, de már – főleg külső megnyilvánulásaiban – nem volt olyan impozáns, mint a tatár betörés előtti időkben. Ennek egyik oka a lakosság számának nagymérvű csökkenése volt, hiszen a sík vidékeken élő jobbágyok jelentős részét lemészárolták a tatárok. A másik okot a Szent Jobbot őrző bencés rendnek a 14. században megindult hanyatlásában kell keresnünk. A hazai bencés monostorok száma és a bennük élő szerzetesek létszáma állandóan csökkent. A szentjobbi monostorba is mind kevesebb és az egyházi, főleg az egyházjogi tudományokban mind kevésbé jártas szerzetes jutott. Ennek az lett a következménye, hogy Nagy Lajos 1351-ben kiadott törvénykönyvének a káptalanok és konventek hiteles helyi működését szabályozó rendelete alapján ez a monostor is elveszítette hiteles helyi jogosultságát és pecsétjét.

Még érzékenyebben érintette a monostort Nagy Lajosnak az a rendelkezése, mely szerint a jobb kar felső részét leválasztották az alsó karról, és a felső kart – valószínűleg a magyar–lengyel perszonáluniónak 1370-ben történt létrejötte után – Lengyelországba vitték. Nagy Lajos – minden bizonnyal – a két nép és két ország közti egységet Szent István karereklyéjével óhajtotta szilárdabbá tenni.

Ezt a feltételezést alátámasztja az a tény, hogy Nagy Lajos királyunk a vele barátságban és szövetségben álló országoknak díszes tartókban előszeretettel adományozta Szent István, Szent Imre és Szent László csontjait.

A jobb karnak Lengyelországban, mégpedig Lemberg (Lvov) városában való őrzéséről az ottani ferences hagyomány tudósít. Az ereklye részére 1634-ben János Kázmér lengyel király értékes aranytartót készíttetett.

Ha elfogadjuk azt a feltételezést, hogy a jobb kar felső részét Nagy Lajos a magyar–lengyel perszonálunió megpecsételése és megerősítése végett adományozta Lengyelországnak, akkor az a feltevés sem kizárt, hogy Zsigmond király a jobb kar alsó részét V. (Habsburg) Albert osztrák hercegnek ajándékozta, mégpedig két okból. Az egyik, hogy az adományozás által az 1411-ben létrejött magyar–német perszonáluniót egyházilag és szimbolikusan is megerősítse. Ebben az évben választották ugyanis Zsigmondot német uralkodóvá. A másik ok Zsigmond Erzsébet nevű leányának Habsburg Alberttel 1421-ben kötött házasságának megpecsételése. Így kerülhetett a karnak ez a része az 1420-as években Bécsbe, ahol 1457-ben leltározták a bécsi Szent István első vértanúról elnevezett dóm kincstárában.

A hazánkban maradt kézfejet ezek után nemsokára a szentjobbi monostorból Székesfehérvárra vitték. 1433-ban már biztosan ott tisztelték Szent István jobbját. 1433. évi római tartózkodása idején Zsigmond arra hivatkozva kért búcsúkat a fehérvári és váradi egyházak számára, hogy azokban a szent királyok ereklyéi (Váradon, mint ismeretes, Szent Lászlóé) bizonyos napokon köztiszteletre vannak kihelyezve.

2. Képek


1. Szent István kultusza PortugáliábanBÁN Péter

Szent István kultusza Portugáliában

Az irodalomtörténetben jól ismert kora újkori portugál nemzeti eposzban, Luíz Vaz de Camões A Luziádák című művében a következőket olvashatjuk:

„Közöttük Henrik (egy magyar királynak volt a derék fia, mondják) Portugáliát kapta, mely nem állt nagy hírben még, nem volt nagy értékű jószág; (III. 25.)

Az itthagyott zsenge fiú szívébe mélyen vésődött az apai emlék, hogy a világ legjobbjaival egy lett; mert ily apa csak ily fiat nevelhet.” (III. 28.)

Camões a 16. század közepéit az akkor már „nagy hírben” álló portugál királyságban bizonyára Szent István királyra utalt, amit a legutóbbi időkig fel-feléledő portugál hagyomány is megerősít. De ki volt az említett Henrik, s honnan eredhetett a költői híradás Árpád-házi származásáról?

Henrik – régies portugál írásmóddal: Árique – személye régóta tisztázott: I. Vilmos burgund gróf fia volt, aki bátyjával, Rajmunddal együtt VI. Alfonso kasztíliai király (1072–1109) hívására számos lovag társaságában érkezett Hispániába, az arabok elleni harcra. A testvérpár érdemeit a király ugyancsak elismerte: Rajmund VI. Alfonsótól lányát, Urracát és vele Galícia tartományát kapta, Henrik pedig a király természetes lányának, Terezának kezét, vele együtt a Minho és a Douro folyók közét (azaz Porto tágabb környékét). VI. Alfonso halála után Urraca lett Kasztília királynője is, de vele szemben Henrik és Tereza önállóságra törekedtek a hűbéres fennhatóság alól. A sikert végül fiuk, Alfonso Henriques vívta ki, sőt dél felé a Tejóig terjesztette ki országa határait, sorozatos győzelmeket aratva az arabok felett. Joggal nevezte magát elsőként Portugália királyának (1139–1185), amelyet Kasztília és a pápaság is elismert.

E tényekkel szemben honnan származhatott Camões információja a magyar királyi vérségi kapcsolatról? Eposzában elterjedt szóbeli hagyományra hivatkozik („mondják”), közvetlen forrása azonban Gombos F. Albin szerint Duarte Galvãonak a 15. század második felében készült krónikája volt. De valószínűleg már korábban elkészült Henrik grófnak a lisszaboni Sé katedrálisban ma is látható szarkofágja Henricus filius Sancti Stephani Regis felirattal. Azután 1530–1534 között elkészült egy, a portugál királyi családfát ábrázoló festménysor, amely a magyar István királytól eredezteti az ún. Burgund-dinasztiát. Megrendelője Dom Fernando infáns volt (1507–1534), a portugál nagyhatalmat megalapozó I. Mánuel király (1495–1521) másodszülött fia, akinek ifjúkori halála egyébként kizárta, hogy bátyja, III. János (1521–1557) örökébe léphessen.

A genealógiai táblák több mint száz éve a British Museum könyvtárának kéziratai között találhatók. A 13 fóliót kitevő festett ábrázolásokhoz a portugál udvar humanista történetírója, egyszersmind Antwerpenben működő diplomatája, Demião de Góis gyűjtötte össze az adatokat és megfogadta illuminátornak Bruges-i Simont. Ő, Simon Benning – vagy portugálul Simão Benin – a 2–5. és a 9. számú fóliókat festette, a többit Antonio da Hollanda, aki a portugál királyi udvar heraldikusa volt 1518–1527 között, és feltehetően ő tervezte az egész sorozat grafikáját.

A bonyolult, Noétól induló s mind több dinasztikus ágra terjeszkedő sorozatból a 7. fólió első táblája mutatja be Henrik gróf feltételezett Szent István-i származását. Első ránézésre is feltűnő a rajzolat genealógiai felületessége: az a vonása, hogy a kiemelt fiúág leszármazására, az ún. filiációra helyezi a hangsúlyt, az oldalágakkal láthatóan kevesebbet törődik. Ugyanilyen feltűnő István királynak és feleségének középponti helye, valamint „Conde Dom Arique e sua molther Donna Tareize” fölöttük való egyenesági elhelyezése. (A főág a következő táblán folytatódik az első portugál király, Alfonso Henriques személyében.)

A jellegzetes portugáliai, ún. manuelin reneszánsz alkotás esztétikai szempontból sem közömbös; nem véletlenül válogatták bele 1983-ban az Európa Tanács által rendezett kiállítás anyagába. Történelmi szemszögből nézve azonban a manuelin kor szimbólumai nem mérvadók a 10–11. századra visszamenően. Mégis kiemelek néhányat, mert az alkotók bizonyos tájékozottságát jelzik. Géza fejedelmet, a velencei herceget és Henrik grófot vassisakkal, Szent Istvánt és I. Pétert (Perdo Alemão Rey d’Ungria: Német Péter magyar király) (1038–1044, 1044–1046) koronás kalappal ábrázolják, egyszerű fejfedővel Imre herceget és Vazult, az előbbit szentségének jelképeivel – Bibliával és liliom helyett kereszttel a kezében –, az utóbbit vérvörös, világtalan szemekkel. Jobbjában felemelt kardot csak István király és Henrik gróf tart (talán az államalapító


funkcióra utalva), Péter király bal kezében jogart, a velencei dózse és Géza viszont kardot viselnek az övükön.

A nevekben és a címzésekben világosan látszik a főági leszármazásának súlypontozása: Géza feleségéről, Saroltról megírják, hogy az erdélyi Gyula király leánya (Saraloth de Montanenses… Givla Rey), Istvánról, hogy Magyarország királya, amely ország Portugáliai Henrik gróf hazája (pay Dom Conde Arique d’Portugal). Sarolttal ellentétben Gizellát azonban nem nevezik meg, sőt hibásan Gertrúdot, Henrik császár nőtestvérét teszik meg anyjának. További igazolható tévedés a velencei herceg elnevezése (Gillielmo, Gilhermo), egyúttal Gertrúd férje, s – Gizellán kívül – a házaspártól származtatja Péter királyt is.

A hibás vérségi összeköttetések és névadások egy része magyarázható lenne a családi, illetve területi, politikai kapcsolatok egyikével-másikával, ha nagyon akarjuk. (Pl. Gizella igazi szülője Gertrúd burgundi herceglány volt, és Vilmos volt valóban Henrik gróf apja – Burgundiában.) Ilyen próbálkozások helyett azonban most más kérdéseket tennék fel: lehetett-e Szent Istvánnak Henrik nevű fia, aki a 11. század végére Burgundián keresztül Portugáliába került?

Az államszervezés időszakát kutatók ma már egyetértenek abban, hogy István királynak több fia is született, de Imre hercegnél is ifjabb korban meghaltak. Erre utalnak a veszprémvölgyi oklevélen kívül István nagyobb legendája és a Hartvik-legenda, illetve nyomukon a Kézai krónika és a 14. századi krónikaszerkesztmények, valamint Laskai Osvát és Temesvári Pelbárt 15. századbeli tudósításai. Így név szerint is ismert egyik (Ottó fia), az esetleges többi testvér neve azonban bizonytalan. Az Imre név etimológiáját nézve ugyancsak zavarba jövünk. Széles körben elfogadott, hogy Szent Imre a Henricus nevet kapta a keresztségben császári nagybátyja után, azaz a német Haimrik, Heimrich

Például Szent Imre születését a kései források hol 1000, hol 1007 körülre teszik, személyiségvonásait sem egységes emberre vallóan rajzolják meg. Különösen fontos Pietro Ranzano, Mátyás király udvari humanista történetírójának – minden más adattal szembenálló – tudósítása arról, hogy a királyfi nem vadkan által, hanem betegségben halt meg. Ransanus pedig Beatrix királyné jóvoltából hozzáfért az udvari levéltárhoz, elismerten jól értesült volt.

A kérdés első felére válaszolva: nem tartom kizártnak Szent Istvánnak Imre herceggel nem azonosítható Henrik nevű fiának egykori létét, akinek személyisége és neve idővel beleolvadt a szakrálisan tekintélyesebb testvér, Szent Imre alakjába. A hézagos, elmosódott adatok miatt azonban e feltevést nem tekintem bizonyított ténynek. A probléma másik, ugyancsak tényszerű része kevesebb gondot okoz. Ha volt is esetleg egy másik, Henrik nevet viselt fia Szent Istvánnak, ő az időbeli távolság miatt semmiképpen sem lehetett államalapító királyunk elsőfokú leszármazottja; Burgundiai Henriket első ízben 1072-ben említik, majd még tíz év múltán is mint gyermeket (puer).

Nem kell tehát „készpénzként” kezelni a családfát, inkább tartalmi forrásvidékét, keletkezésének időszakát tanácsos szemügyre venni. Dom Fernando, a genealógia megrendelője másodszülött fia volt I. Mánuelnek, így nem véletlenül „választott” Imre herceg után született fiút családja ősének. Kétségtelenül valamilyen igazolásra, legitimációra volt szüksége ahhoz, hogy bátyja, III. János király után trónra juthasson. (Más kérdés, hogy a valóságban erre nem került sor.) Ennyi és ilyen hétköznapi hasonlóság azonban aligha lehetett elég az akkoriban már nagyhatalmi súlyú királyság elnyeréséhez. Mai, modern gondolkodásmódot követve nagyon kézenfekvő lehetőségnek nyílhatott volna a dinasztia egyszerű, hiteles burgundiai eredeztetése, hiszen Burgundia alig néhány évtizede élte fénykorát, ráadásul felújult a vérségi kötelék: Merész Károly (1461–1477) a fia volt I. János (1383–1433) portugál királynak. Ugyanakkor 1526 idején a Magyar Királyság éppenséggel nem igazolta középkori nagyságát.

Csakis egy magyarázata lehet az István király személyéhez való ragaszkodásnak: szentté avatott államalapító, szuverén uralkodó volt, és a szakralitás perdöntő súllyal esett latba a középkori királyi hatalom Istentől eredő nyomatékossá tételében. A vélt vagy valós vérségi kapcsolatok, illetve a hozzájuk tapadó szentkultusz egy-egy királyság nemzetközi presztízsét is emelte, ami elárulja azt is, hogy a középkori Magyarország nem akármilyen tekintélynek örvendett Európában.

Az itt bemutatott genealógiai tábla feliratai azonban ellentmondani látszanak annak, hogy István királyunkat mint szent királyt emelték volna ki Dom Fernando családfájának készítői, hiszen sehol sem olvashatunk sanctus vagy santo jelzőket. Véleményem szerint valószínű, hogy a 16. század első felében, amikor nemcsak Flandriában, de Portugáliában is tért hódított a humanista mentalitás, Antonio da Hollanda nem tartotta már annyira fontosnak a középkori szakralitás hangsúlyozását. Ezért gondolom, hogy e genealógiának – Duarte Galvão „Chronica”-ján túlmenően – kellett lennie valamilyen középkori előképének. (Damião de Góis hangsúlyozta: kutatásokat végeztetett a megrendelés teljesítéséhez!)


Vajon mikor és hol kereshető a Szent István-i származtatás ilyen előzménye? Elméletileg a 11–12. század fordulója, a Szent László-kori kanonizációk és a 15. század között bármely időpont számba jöhet, s a közvetítő közeg éppúgy lehetett hazai, mint külföldi eredetű. Az utóbbira példa, hogy Albericus I. Pétert Gizella királyné testvérének tartotta, vagy az, hogy Gyula királyi címzése előfordul a hildesheimi annalesben. Egy perdöntő oknál fogva azonban a magyarországi gestairodalom hatása a családfára nem hagyható figyelmen kívül: ez a tény pedig Sarolt név szerinti említése. A külföldi elbeszélők ti. nem ismertetik nevét, a hazai szerzők közül pedig Anonymus említi először mint Szent István anyját, amit azután Kézai is átvesz. Így a 13. század vagy a 14. század eleje lehetett az a legkorábbi időszak, amikor a portugál genealógia „magyar”, illetve „Szent István-i részének” őse keletkezhetett, sőt Portugáliában gyökeret verhetett.

Ezekután szinte szembeötlő, hogy ugyancsak az utolsó Árpádok korában jött létre egy tényleges vérségi és egyúttal szakrális kapcsolat a magyarországi és a portugáliai uralkodóház között. II. András királyunk idősebb leánya, Jolanta I. Jakah aragón király (1213–1276) (Urruca dédunokája!) feleségeként hozta világra III. Pétert (1276–1285), akinek gyermeke, Izabella (1271–1336) Dénes portugál király (1261, 1279–1325) házastársa lett. II. András másik leánya Árpádházi Szent Erzsébet (1209–1231) volt, akit már 4 évvel halála után szentté avattak, s az ő tiszteletére keresztelték az említett másodfokú unokahúgát az Izabella névre. Santa Isabella de Portugal, azaz Portugáliai Szent Erzsébet a kanonizációkor (1626) keletkezett legendája szerint példaképének tekintette Árpád-házi nagynénjét, s az engedelmes házasságkötés, majd férje hasonló korai halála után szintén jámbor, visszavonult életet élt. A női és azon belül a begina szentek kultuszát egyértelműen a koldulórendek, esetünkben elsősorban a ferencesek lendítették fel, s aligha véletlen, hogy Temesvári Pelbárt és Laskai Osvát voltak azok, akik Árpádházi Szent Erzsébet hazai tiszteletét élénkítették a 15. században, és ugyanők emlékezésre méltónak tartották, hogy Szent Istvánnak több fia született.

A 16. századi portugál családfa középkori forrásvidékének útvonala szinte biztosan egy második – és biztosan valóságos vérségi – „szent útvonal” volt. Tudjuk továbbá, hogy a magyarországi Anjouk a nápolyi királyságban ugyancsak terjesztették az Árpád-házi szentek kultuszát (akkor ők a saját törvényes uralkodásuk érdekében!), ezért végeredményben a 14. század első felére helyezhető a portugál és a magyar dinasztia rokonításának legendás elterjedése.

2. Képek


1. Ötven esztendõvel ezelõtt. A Szent Jobb országlátása 1938-banGERGELY Jenő

Ötven esztendővel ezelőtt

A Szent Jobb országlátása 1938-ban

A Magyar Katolikus Püspöki Kar 1937. október 21-i konferenciáján fogadta el – a rendezéssel megbízott Actio Catholica Országos Elnökségének előterjesztésében – az 1938. évi „kettős szentév” programját, amely a budapesti 34. eucharisztikus világkongresszus és a Szent István jubileumi év előkészítésének és egyházi vonatkozású ünnepségeinek a tervezetét tartalmazta. Ennek a nagyszabású ünnepségsorozatnak az volt a jellegzetessége, hogy abban összefonódtak, és egymást szervesen kiegészítették az állami és egyházi aktusok, a nemzeti és a keresztény jellegű mozzanatok. Kétségtelen azonban, hogy ezek sorából messze kimagaslott mint kimondottan katolikus ünnepség, az eucharisztikus kongresszus, viszont a két ünnep szerves egységét szimbolizálta a Szent Jobb országlátása.*

Amikor a püspöki kar meghirdette első apostoli királyunk halála 900. évfordulójának megünneplésére a Szent István jubileumi évet, elhatározta, hogy a királyi udvari és várplébánia templomban, annak Zsigmond-kápolnájában őrzött Szent Jobbot körülhordozza az országban.

Katolikusok, protestánsok

A Szent István-év egyházi nyitányát a Szent Jobb feltalálásának ünnepén, május 30-án – közvetlenül az eucharisztikus világkongresszus bezárását követő napon – tartott ünnepségek jelentették. A reggeli órákban a Szent Jobbot állandó őrzési helyéről díszes kísérettel a Parlamenttel szembeni Kúria nagycsarnokába vitték. Az Országház főkapuja előterében felállított oltárral szembeni emelvényen helyezték el a mise kezdetén az ereklyét, miközben felhangzott a székesfehérvári kispapok ősi Szent István éneke. A Szent Jobb trónusa mellett kétoldalt az eucharisztikus kongresszuson részt vett bíborosok páholyai kaptak helyet.

A Szent Jobb jelenlétében Pacelli bíboros pápai legátus, a későbbi XII. Pius pápa celebrálta a szentmisét, amelyen megjelent – a református felekezetű – Horthy Miklós kormányzó is. A legátus miséje közben hangzott el Serédi hercegprímás orációja, amellyel Magyarországot felajánlotta Jézus Szent Szívének. (Magyarország többszöri felajánlását a Magyarok Nagyasszonyának ekkor nem ismételték meg, nyilvánvalóan a protestánsokra való tekintettel.)

A mise befejezése után felsorakozott a Szent Jobb körmenet; alabárdos testőrök, a díszegyenruhás koronaőrség és katonai díszőrség hármas sorfala között Mészáros János budapesti általános érseki helynök – a Szent Jobb őre – és papi kísérete vitte a díszes tartóban elhelyezett ereklyét. A körmenet több kilométer hosszan hömpölygött az akkori Vilmos császár (ma Bajcsy-Zsilinszky) úton át az Andrássy útra és onnan a Hősök terére, ahol még álltak az eucharisztikus kongresszus központi rendezvényeinek díszletei. A Hősök terén félmilliós tömeg fogadta a Szent Jobbot, amelyet a főoltár előtti emelvényen helyeztek el. A bal oldalon felállított négy trónszéket Pacelli legátus, Horthy kormányzó, József és József Ferenc főhercegek foglalták el, velük szemben pedig 10 bíboros helyezkedett el. Őket követték Imrédy Béla miniszterelnökkel az élen a közjogi méltóságok. Pacelli az oltárnál könyörgést mondott Magyarországért, amelyet a tömeg áhítatos imája kísért. Az ünnepség befejezéseként felhangzott a Himnusz, majd a díszmenet átvitte a Szent Jobbot a Jáki-kápolnába.

Az aranyvonat

A Szent István-év egyházi megnyitása jelentette egyben a Szent Jobb országlátásának a nyitányát is. A jubileumi évben az ereklye körútjai kapcsolták össze a központi és a regionális ünnepségeket, és szimbolizálták a Szent István-i eszmében testet öltő hitbuzgalmi és össznemzeti programot. A püspöki kar által jóváhagyott előzetes útitervet a MÁV elnöksége elfogadta. „A Szent Jobb szállításához egy fehér színű, arannyal díszített kocsit építtet, melynek falai nagyrészt üvegből lesznek – olvasható a püspöki konferencia jegyzőkönyvében. – A Szent Jobb tehát jól látható minden oldalról, valamint a körülötte díszőrséget álló egyháziak, világiak és a palotaőrség.”

Az aranyvonat megtervezése és felépítése komoly műszaki feladatot jelentett. Ezért Mihalovics Zsigmond


prelátus az élőkészítő főbizottság nevében 1937. december 4-én azzal a kéréssel fordult Esztergomhoz, hogy közöljék vele a püspöki kar határozatát a Szent Jobb országjárásáról. Erre azért volt sürgősen szükség, mert Mihalovics szerint a vasúti szerelvény, elkészítéséhez négy hónap kell! Emellett a menetrendet a MÁV-nak egyeztetni kell a vasúti forgalommal és a helyi ünnepségek programjaival.

A Szent Jobbot vivő aranyvonat díszkocsiját Urbányi Vilmos és Márton Lajos tervei szerint építették át egy szalonkocsiból. A külső rajzot megküldték Esztergomba Serédinek is jóváhagyás végett. Az eredeti elképzelések szerint a szerelvényt egy vadonatúj gőzmozdony vontatta. A mozdony után három kocsi következett: elöl és hátul egy-egy luxus személykocsi, amelyekben a koronaőrség pihenőben levő állománya, illetve a kíséret egyházi és világi tagjai tartózkodtak. (A kocsik száma esetenként bővült, mert a kíséret száma is nőtt.) Középütt kapott helyet a speciálisan kiképzett vagon, az aranykocsi, amelynek kétoldalt nagy felületen üvegfalai voltak, hogy az ereklyét ott is jól láthassák, ahol azt nem emelték le a vonatról, hanem csak áthaladt a szerelvény.

A díszkocsi külső falán, mindkét oldalán az 1038–1938 évszámok hirdették a szent király jubileumát. A díszítés ornamentikája a magyaros és az egyházias motívumokat egyesítette és variálta. A kocsi tetején bíborszínű s zöld-arany keretből emelkedett ki az aranyozott Szent Korona nagyméretű másolata, amelynek két oldalán két-két címertartó angyal térdelt. A kocsi egyik oldalát magyaros motívumú arany és ezüst keretben Szent Gellért, Szent Imre, Szent István és Boldog Gizella egész alakos képe díszítette, magyar és Árpád-házi angyalos címerek között. A díszkocsi másik oldalán Boldog Margit, Szent Mór, Szent László és Szent Erzsébet életnagyságú alakjai sorakoztak hasonlóan dús aranyozású keretben.

Az aranykocsi belső mennyezete fehér díszselyem borítású volt, alatta bíborral bevont emelvényen nyugodott a Szent Jobb drágamívű kettős ezüst ereklyetartója, mögötte pedig trónszerű szék állt, a Szent Jobb őre számára. A kocsi eltolható üvegajtajának megfelelő nagyságú, összecsukható lépcsőt is készítettek, amelyet, szintén piros bársonnyal vontak be. A díszkocsit elborító arany, zöld és bíbor színű díszítések nagyszerűen érvényesültek a hófehér selyem alapszínben. Az ereklyét szállító vagon valóban a magyar tervező- és díszítőművészet s a magyar ipar remeke volt.

A költségvetés szerint az aranyvonat, pontosabban díszkocsijának előállítási költségei 19 000 pengőt tettek ki, és ebből a MÁV 10 000 pengőt átvállalt. A vontatási költségek pedig 7070 pengőre rúgtak. Ezeket az összegeket a kettős szentév rendezőbizottsága költségvetési keretéből fedezték. Az aranyvonatot vivő mozdony orrában fehér színű, hatalmas apostoli kettős keresztet helyeztek el. Egyes utakon a mozdony elején, a kereszt köré cserfakoszorú fonódott, máskor Szent Istvánt ábrázoló kép kapott helyet a kereszt mellett.

Az aranyvonatban a Szent Jobb mögötti széken Mészáros János, a Szent Jobb őre foglalt helyet főpapi ornátusban. Az ereklye díszkíséretét a m. kir. koronaőrség egy díszszakasza adta, amelynek parancsnoka Pajtás Ernő koronaőr-őrnagy volt. Az ereklyetartó két oldalán két-két díszegyenruhás, alabárdos koronaőr állt feszes vigyázzban.

Percre pontos menetrenddel

Külön koreográfiája volt az ereklye kiemelésének és az ünnepség helyszínére szállításának is.

Amikor a vonat megállt, kinyitották az üvegfalat és leeresztették a lépcsőt. Ezen a kocsiba fellépett 4 vagy 8 dalmatikába öltözött pap, akik az ereklyét tartójával együtt leemelték és vállon hordozható baldachinra helyezték. Közben felsorakozott az őrség. A menetben közvetlenül a Szent Jobb előtt haladt a koronaőrség parancsnoka, utána az ereklyét vivő papok, mögöttük közvetlenül a Szent Jobb őre. Kétoldalt pedig 8-8 koronaőr sorfala képezte részint a biztonságot, részint az ünnepi tiszteletadást. Ezen túl, mellettük és mögöttük következtek az egyházi és világi protokoll szigorú szabályai szerint a közélet nagyjai, majd az ünneplő közönség.

Meg kellett oldani a Szent Jobb szállítását a vasútállomásokról az ünnepségek színhelyeire. Ahol ez nem volt túl nagy távolság, ott gyalogmenetben, körmenettel vitték az ereklyét. Ahol nagy távolságról volt szó, ott szállítóeszközről kellett gondoskodni. Székesfehérvárott például egy speciálisan kiképzett nyitott hintóval, amelyet vörös bársonnyal vontak be, s közepén volt a Szent Jobb trónusa. A kocsi előtt 8, hajszálra egyforma fehér paripa állt, a nyergesek hátán zöld mundérba öltöztetett hajtók. A menetet egy méneskari ezredes vezényelte. Miskolcon pedig az aranyvonatból a Szent Jobbot egy speciálisan kiképzett autón szállították a sportpályán felállított díszsátorig (az ünnepség színhelyére) és onnan vissza a vonatra.

A fogadtatásnak is volt egy általános protokollja, de ez esetenként és helyenként változó képet mutat. A helyi szervezők igen leleményesek voltak. Bár az egyházias ünnepséghez nemigen illett, Szombathelyen


ágyúlövésekkel köszöntötték a városba érkező aranyvonatot. Szegeden ennél frappánsabb üdvözlést találtak ki. A városba június 26-án Kiskunfélegyháza felől érkezett az aranyvonat. Amikor Pálmonostorára ért a szerelvény, onnantól a vasúti sínek két oldalán Szegedig, hallótávolságban felsorakozott iskolás gyerekek mint „élő telefon” kiáltották tovább, egészen a szegedi állomásig, hogy „Jön István király!” Az élő telefon 22 perc alatt továbbította az örömhírt Szegedre.

Az általános protokoll a következő volt: a virágokkal és zászlókkal feldíszített vasútállomáson ünnepi fogadóbizottság várta az ereklyét. Közben felsorakozott egy díszszázad, általában a városban állomásozó helyőrség alakulata (Sopronban huszárok, másutt honvédek); ha ilyen nem volt, akkor valamelyik más fegyveres vagy félkatonai testület szolgáltatta a katonai tiszteletadást. Mellettük szintén katona (vagy tűzoltó) zenekar szolgáltatta a zenét. A megjelent tömeg pedig az igen népszerű Szent István énekeket énekelte. A fogadásnál és a menetben mindig jelen volt a megye főispánja, alispánja, a várospolgármestere; mellettük, illetve velük a megyéspüspök vagy a legmagasabb helyi katolikus egyházi méltóság vezetésével a papság. Az üdvözlő beszédeket is inkább a világi vezetők mondták, míg az egyháziak felajánló-könyörgő imát intéztek a Szent Királyhoz. Ahol pedig tovább tartózkodott az ereklye, ott pontifikális főpapi mise keretében hangzottak el az imák és beszédek.

A jubileumi évben összesen 22 magyar várost látogatott meg a Szent Jobb, ahol az aranyvonat nemcsak megállt, hanem az ereklyét abból kiemelték és a városban közszemlére téve tiszteleghettek előtte. (Az érintett helységek száma ennek természetesen a többszöröse volt.) Ehhez percre pontos menetrendre és ünnepségi rendre volt szükség. A szabaddá tett útvonalon a nagyobb településeknél a vonat lassított, az állomásokon lépésben haladt át; a vidék lakossága pedig odasereglett, és fedetlen fővel, térden állva köszöntötték a Szent Jobbot, amelyet a kocsi üvegfalán át láthattak.

A Szent Jobb országlátásának különböző szintű és méretű állomásai voltak. A leglátványosabb, a hivatalos állami és egyházi tényezők mellett több tízezres tömegeket meg mozgató eseményekre inkább a püspöki székvárosokban került sor, ahol – amennyiben több napos volt az út – az ereklye a székesegyházban éjszakázott. Ilyen esetekben a székesegyház volt az ünnepségek középpontja és főpapi mise kísérte a tiszteletadást. Így volt ez Pécsett, Győrött, Szegeden, Nyíregyházán és Egerben.

Jelentősebb városokban, ahol a Szent Jobb hosszabban tartózkodott, az ereklyét általában a város főterén, a városháza vagy a székesegyház előtti téren tették közszemlére, ahol a tömeg elvonulhatott előtte. Ha az időjárás vagy a helyszín szükségessé tette, kellőn díszített ünnepi sátrat emeltek (mint Gyula város központi terén vagy a miskolci futballpályán). Ha az aranyvonat tartózkodási ideje rövidebbre volt szabva, az ereklyét közvetlenül az állomáson köszöntötték. Így Szentesen a pályaudvaron felállított díszemelvényre helyezték, és az alig egyórás ünnepség alatt vonult el előtte kb. 10 ezer hívő. Másutt, mint például Magyaróvárott, a nagy meleg és a tűző nap miatt az ereklyét nem vették ki a díszkocsiból, hanem az állomáson közvetlenül a sínek mellett zajlott le az ünnepség. De a zsúfolt program esetenként még azt sem tette lehetővé, hogy a Szent Jobbot közelebbről megtekintsék a tisztelgők. Olyan jelentősebb helységekben is, mint Kapuvár, mindössze 5 percig, Csornán pedig 11 percig állt az aranyvonat.

A MÁV, az egyházi és a világi hatóságok, a központi és helyi illetékesek jó együttműködését tanúsítja, hogy a zsúfolt program ellenére jóformán egyetlen incidens sem fordult elő. A biztonsági és menetrendi előírások csak a tervezett időpontok betartásával voltak megvalósíthatók. Nagyobb visszhangot csak a bajai incidens váltott ki. A június 13-i programban a Pécs–Szekszárd közötti útvonalon egy kitérővel Bajára is elvitték az ereklyét. Az előzetes terv szerint a városban 48 percig tartózkodhatott volna az aranyvonat. Ott azonban ennél hosszabbra nyúló programot szerveztek, és ezt a menetrend tartása érdekében félbe kellett szakítani.

Vallás és politika

A Szent Jobb országjárásában – miként az egész Szent István-év rendezvényeiben is – különböző eredőjű és típusú ünnepségek ötvöződtek. Kétségtelenül volt ezeknek egy vallási, elsősorban katolikus egyházi vonulata: a katolikus barokkos körmenetek, pontifikális (főpapi) koncelebrációs szentmisék, orációk a neobarokk állami-nemzeti ünnepségek rituáléjával találkoztak. Ezeknek is két fő mozzanata volt: az egyik, a látványosabb, a katonai tiszteletadás különbözőformái (a honvédségtől a csendőrségen át a félkatonai szervezetekig), és egy „civil protokoll”, amelyben a politikai vezetés, a helyi notabilitások és a születési arisztokrácia egyesült a díszmagyartól a cilinderig és frakkig bezárólag. E két exkluzív és középponti elem mellett vagy inkább körülötte és hátterében volt kétféle tömegméretű és populáris ünneplési aktus: részint a népi vallásosság egyes elemeinek a beiktatása a körmenetekbe és ünnepségekbe; részint pedig egy modern, az 1930-as évek politikai tömegmozgalmainak a rituáléját utánzó vagy azt idéző tömegszervezési és mozgatási eszközök alkalmazása (fáklyás felvonulás, kollektív eskütétel stb.). Ezek együttesen és egymásba fonódva, jól megkomponáltan


eredményezték a maradandó összhatást.

A Szent Jobb ereklye és annak tisztelete egyesíti magában talán a legpregnánsabban a vallási kultusz és a nemzeti historizmus egybefonódását; az állam és az egyház, a kereszténység és a magyarság egységét és kölcsönhatásait. 1938-ban a katolicizmus és a magyarság szoros, egyetemes dimenziójú kapcsolatait is kifejezte.

A Szent Jobb bizonyos értelemben részévé vált a hatalmi jelvényeknek, amelyek gerincét a koronázási együttes képezi. Ezért hurcolta magával Szálasi a Szent Jobbot is, és került az amerikai hadsereg hadizsákmányai közé. Az amerikaiak számára azonban az elsődlegesen katolikus szakrális tárgy nem jelentett különösebb politikai értéket, és így – függetlenül a koronázási jelvényektől – azt 1945. augusztus 20-ára visszaadták a magyar egyháznak. (Mivel a Vár romokban hevert, új átmeneti őrzési helye az Angolkisasszonyok Váci utcai temploma lett, majd a Szent István bazilika helyreállítása után abban lelt állandó nyughelyre.)

* A Szent Jobb újkori története bizonyos kérdésekben még vitatott történészeink között. Tény, hogy 1771-ben Mária Terézia Raguzából vásárolta vissza a jezsuita történészek ösztönzésére, s azt először Schönbrunnba, majd Budára szállíttatta. A vitakérdés, hogyan került a szent király ökle Székesfehérvárról Raguzába. A legvalószínűbb: miután a törökök elfoglalták Székesfehérvárt (1543), a mohamedán vallású török kereskedők a számukra semmiféle szakrális jelentőséggel nem bíró jobbot eladták (az 1500-as évek végén) a raguzai domonkos szerzeteseknek. (A szerk.)

2. Képek


1. Szent István történeti kutatásunkbanGYÖRFFY György

Szent István történeti kutatásunkban

1938-ban ünnepelte a magyar tudományosság Szent István halálának kilencszázadik évfordulóját. Erre az alkalomra a magyar középkor kutatói olyan műveket tettek az asztalra, melyek nem csupán a magyar, hanem az európai középkorkutatásnak is kézikönyveivé váltak.

A Magyar Tudományos Akadémia ez alkalomra adta ki a Serédi hercegprímás által szerkesztett Szent István Emlékkönyvet három nagy formátumú kötetben. Noha a kötetekben kiadott közel félszáz tanulmány egyenetlen színvonalú, kiváló tudósaink, köztük Alföldi András, Gombos Albin, Kniezsa István, Moravcsik Gyula, Szentpétery Imre és Váczy Péter olyan tanulmányokkal járultak a kötethez, melyek ma is mintául szolgálhatnak. 1937–38 volt megjelenési éve a Szentpétery Imre szerkesztette Scriptore Rerum Hungaricarum két kötetének, Árpád-kori elbeszélő forrásaink kritikai kiadásának, és ugyanekkor adta közre Gombos Albin három monumentális kötetben a magyarokra vonatkozó Árpád-kori hazai és külföldi források teljes gyűjteményét. Ezek az alapművek megtermékenyítették az azóta eltelt 50 év kutatását; azt mondhatni, hogy átsegítették középkorkutatásunkat a háború és az azt követő színvonalsüllyedés évtizedein. Nem csekély mértékben ezekre a munkákra támaszkodva írhattuk meg az Akadémia Történettudományi Intézete által kezdeményezett új szintézisben az Árpád-kor négy évszázadának történetét és egy, a korábbi monográfiáknál behatóbb Szent Isván életrajzot.

Szent István halálának 950 éves évfordulójára történettudományunk előre nem tudott kellően felkészülni, az alkalom azonban segítséget nyújt, hogy Akadémiánk megjelentesse legrégebbi, Szent Istvánnal elinduló okleveleink kritikai kiadását, s ezzel régi adósságunkat rójuk le.

Ha most azt a kérdést vetjük fel, hogy mennyiben lépett előre történetkutatásunk Szent Istvánnak és művének jobb megismerése tekintetében az 1938. évhez képest, nincs okunk az elégedetlenségre.

A századforduló pozitivista történetírása megteremtette azt a forrásbázist, amelyre fel lehetett építeni államszervezésünk korának eseménytörténetét. Pauler Gyula alapvető munkái mellett elsősorban Karácsonyi János és Marczali Henrik összefoglalásait említhetjük. Az események láncolatának összefűzésében ugyan maradtak hézagok és vitatott részletek, ez azonban természetesen adódik egy olyan kor ábrázolásában, amelyre nézve egykorú írott forrás alig áll rendelkezésre, és a későbbi szövegek értéke vitatott.

A két világháború közti periódusban a forráskiadás és forráskritika – a források feltárása mellett gondolunk itt Szentpétery Imre és Moravcsik Gyula Szent István okleveleit vizsgáló tanulmányaira – európai színvonalra segítette a forrásanyag vizsgálatát, de Hóman Bálint Pénztörténetével, valamint Huszár Lajos tanulmányaival a numizmatika is felzárkózott ehhez, más stúdiumok azonban nem haladtak velük szinkronban. Talán a rosszul értelmezett szellemtörténet is oka volt annak, hogy a társadalom, állam és egyház vizsgálatában a kutatás nem tudott a német történetírásból vett általánosságokon túljutni. A szellemtörténet követendő divat lett; a történészek többsége igyekezett szellemtörténész módjára írni, anélkül, hogy a szellemtörténet eszmei hátterét és lényegét megértette volna. Történetírásunk e korbeli reprezentatív összefoglalásában, a „Hóman–Szekfű”-ben ebből Szent István korára nézve egy nagyon keresztény és nagyon nemzeti összkép született, melyből a gazdaság úgyszólván kimaradt.

A hazai egyháztörténet is erősen hungarocentrikus lett – jobban mondva az maradt. Művelőinek többsége eladdig sem nagyon forgatta az új irányzatokat felvillantó egyetemes történeti műveket, melyekből az egyháznak a társadalomban elfoglalt helye kiviláglik. Az elmúlt emberöltő alatt pedig az a politikai törekvés, hogy a vallást az ateizmussal helyettesítse, az egyháztörténeti kutatást érthető módon gátolta.

A nyugati történetíráshoz való felzárkózást az ötvenes–hatvanas években a dogmatizmus akadályozta. Átéltünk – mondhatni túléltünk – egy olyan korszakot, amelyben a marxista terminológia használata és a tekintélyekre való hivatkozás fontosabb volt, mint a kutatandó tárgy, a gazdaság szerkezetének, valamint a társadalom rétegeinek és ezek fejlődésének forrásokkal adatolt vizsgálata. Mivel pedig a „politikai realitás” szláv oldalról nyilatkozott meg, kívánatos lett a szláv előzmények vizsgálata, hangsúlyozottabban, mint ezt a forrásadottság és a tárgy korábbi elhanyagolása indokolta volna. A témaválasztás is a politikai kívánalmakhoz igazodott, így például a parasztság „közösbe terelését” és az egyház elleni harcot is igyekezett támogatni. Szent István társadalmának és államának bemutatására alkalom kínálkozott három neves szerző előtt, de Bónis György


vértelen István királya (1956) már megjelenésekor éles vitát váltott ki. Lederer Emma: A feudalizmus kialakulása Magyarországon című könyvéből (1959) pedig nemcsak a feudalizmus mibenlétének kifejtése hiányzik, hanem a tárgy jól adatolt, közérthető és meggyőző összefoglalása is. Elekes Lajosnak A középkori magyar állam története megalapításától a mohácsi bukásig című munkájából (1964) pedig az üres általánosságok mögül csak az nem derül ki, hogy melyek voltak, mikor és hogyan alakultak ki az államapparátus szervei és hogyan működtek?

E kor medievista képviselői, főként Molnár Erik, mindamellett rávilágítottak egy sor olyan témára, amely a régebbi kutatásban problémaként inkább csak az agrártörténetben, néprajzban vagy a szociológiában merült fel. E témák behatóbb vizsgálata, mellőzve az olykor szakszerűtlen iránymutatással való vitát, eredményesnek bizonyult.

Szem előtt tartva Európa, kivált pedig a szomszéd népek kora középkori fejlődését, rá kellett ébrednünk, hogy a magyar állam születése, amit eladdig inkább csak Szent István művének tekintettek, hasonló módon, többé-kevésbé párhuzamosan fejlődött Kelet és Nyugat határmezsgyéjén. Szomszédaink, de Észak- és Kelet-Európa más népei is közel egy időben vették fel a kereszténységet és hoztak létre intézményes államot. Az államszervezés eszköze, a katonai kíséret pedig hasonló módon ragadta kézbe az uralmat a köznép felett, a germánoktól a mongolokig.

Ha a korábbi történetírás Szent István művét jobbára csak „a Kárpátoktól az Adriáig” vette vizsgálat alá, utolsó évtizedeink történetírása megkísérelte magasabb európai, vagy némely kérdésben eurázsiai távlatból vizsgálni azokat a gazdasági és társadalmi jelenségeket, amelyek a magyar államot létrehozták. Ez az összehasonlítás teszi lehetővé, hogy meglássuk, mi az, amit Szent István művében az ezredforduló Közép-Kelet-Európájának gazdasági és társadalmi fejlődése diktált, és mi az, amit benne maga a király alkotott. Mert kétségtelen, hogy az ország sorsa másként alakult volna, ha Koppány serege győzte volna le István hadát. Ez esetben néhány évtizedes késéssel, és némileg más szerkezetben valósult volna meg mindaz, amit Bulgáriában Borisz és Simeon, Lengyelországban Meskó és Boleszláv, Oroszországban Szent Vlamigyir és Bölcs Jaroszláv létrehozott.

Egyháztörténeti kutatásunkban a nemzetközi eredmények csak elkésve, és olykor téves vágányokra tévedve érvényesültek.

A görög egyház szerepét Moravcsik Gyula alapvető tanulmányokban dolgozta ki; a részletek finomításához számos kutató járult, olykor túlzásoktól sem mentesen, míg egyes monostorok bazilita voltának megállapítása a jövő kutatásának feladata.

A római egyház felvételének háttere ma már nagyjából tisztán áll előttünk. E kérdéskör tisztázásához a két háború közti liturgiatörténeti kutatások, Kniewald Károly és Radó Polikárp munkái is hozzásegítettek, a Mezey és Falvy kiadta Codex Albensis pedig méltó folytatása munkájuknak. Az egyház berendezésének kérdésében Cluny hatásának a két háború közti alaptalan túlértékelésével szemben Csóka Lajos helyesen emelt szót, míg a nyugati irodalomban felismert magánegyház (Eigenkirche) intézménye hazai viszonylatban Mályusz Elemér és Kumorovitz Bernát munkáiban érvényesült.

A nyugati kutatásokkal egyidejűleg a hazai forrásanyagon ismertük fel, hogy az egyházalapítások milyen mértékben kötődtek a világi hatalom központjaihoz, a királyi várakhoz és udvarházakhoz. Szent István ott létesített püspökséget, ahol a királyi család egy-egy tagjának vára volt, ott esperességet, ahol az ispán vára állt, általában ott, ahol a vár védelmet nyújtott és a katonai kíséret biztosította a térítés és egyházszervezés munkáját. Mint Nyugaton és a Bizánci Birodalomban is megfigyelhető; a monostorok többsége úgy jött létre, hogy a király és a főurak lelakott udvarházakat adtak át monostoralapítás céljaira. A királyi kápolna mint kézzelfogható építmény; mint egyházi szervezet és mint az udvari írásbeliség bölcsője, az eltelt évtizedek kutatásai során világosodott meg.

Szent István és a pápaság kapcsolata tekintetében, a kutatás lehetőségei még nem merültek ki. István két 1009. évi okleveléből kiderül, hogy ekkor történt meg Magyarország püspökségeinek elhatárolása a pápa legátusa, az ostiai püspök jelenlétében. Az a körülmény, hogy a pápa az ostiai püspököt küldte ide, különös jelentőségű, mert az ostiai püspök a kardinálisok kollégiumában az első helyet foglalta el, akinek feladata volt a megválasztott pápa megáldása és felszentelése; közel egykorú felsorolás szerint Episcopus Hostiensis… debet benedicere et consecrare apostolicum pro omnibus aliis. A pápa után következő legmagasabb római egyházi méltóság idejövetele, amit Querfurti Brunó méltán illetett a „Szent Péter legációja” kifejezéssel, azt jelenti, hogy 1009-re az ország belső rendjének stabilizálása lényegében megtörtént, készen arra, hogy a duxok székhelyei, a püspökök és comesek várai mellett diaconusok kezdjék meg, az egyházi szervezést.


Szent István egyéniségének megítélésében is előbbre lépett a kutatás az első nemzedék útkereséséhez viszonyítva, mely nem tudta feloldani a Szent Istvánról a forrásokban őrzött szélsőséges vonásokat, és amely olykor Géza szerepének történetileg nem adatolt növelésében keresett utat. E tekintetben a teljes forrásanyag számbavétele és hitelének még behatóbb vizsgálata igazolta, hogy Szent István a középkori királyideált tudatosan követő nagy államférfi volt, aki csak Imre herceg elvesztése után, öregkori betegségében vált egyoldalúan vallásossá. A Vazul-ágbeli királykrónika és a Könyves Kálmán-kori kisebbik legenda Szent István kegyetlen tetteit kiemelő mondatai a kortársi megnyilatkozásokkal szembesítve egytől egyig cáfolhatók.

Az István idejében elindult irodalmi tevékenységről is többet mondhatunk elődeinknél. Az Intelmeket Szűcs Jenő meggyőzően helyezte a kora középkor államelméleti művei sorába. Szent István törvényeit a magyar jogtörténészek, főként Bónis György, behatóan vizsgálták; korai törvényeink kritikai kiadása azonban még várat magára.

Okleveleit nagy elődök nyomdokain haladva rendeztük sajtó alá és vizsgáltuk kritikailag. A Szent Istvánnak tulajdonított oklevelek közül már Bresslau és Szentpétery kiszűrte a nyitrai, bakonybéli, két zalavári és ravennai alapító, illetve megadományozó leveleket, hitelesnek vagy hiteles eredetiből interpoláltnak fogadva el négyet-ötöt. Amíg a veszprémvölgyi apácakolostor görög alapítóleveléhez kétség nem fér, és a veszprémi püspökség 1009. évi oklevelében is csak egy számjegy korszerűtlen, addig a pannonhalmi és pécsi alapítólevelek szövege erős módosulást szenvedett.

Ami az oklevelek íróit illeti, az a megállapítás, hogy a pannonhalmi alapítólevél elveszett előképét Heribert császári kancellár C betűvel megkülönböztetett írója fogalmazta, ma is érvényes, de a pécsi oklevél nem lehet az ő műve, mert dátumában egy olyan újítást tartalmaz, amit 1003. december 1-jén vezetett be Egilbert német kancellár. Ami az 1009. évi veszprémi püspökségi oklevelet illeti, arengája, szókincse és dátuma jellegzetesen itáliai scriptorra vall. Hogy csak egy intézményi jelölésben mutatkozó eltérést említsek, e kor olasz írnokai a comitatusokat mindig a város nevével határozták meg, míg a német írnokok mindig a comes nevével jelölték – ami Magyarországon is indokolt lett volna –, de az 1009. évi veszprémi oklevél az olasz példát követi Fehérvár, Visegrád, Veszprém és Kolonvár megyéinek említésével. A dátumban a 318 egyházatya átka végső fokon bizánci, latin oklevélben velencei sajátosság, az oklevél más stiláris jegyei Arduin itáliai király 1002 és 1005 között írt okleveleiben ismerhetők fel. Írnoka kétségtelenül a lombardiai írásbeliségen nevelkedett. Szent Gellérthez nem kapcsolhatjuk, mert ő jóval későbben jött Magyarországra és egyéni stílusa is eltér az oklevéltől. A Szent István-kori klérus sorában egyetlen embert ismerünk, aki jellegzetesen lombard nevet viselt, Bonipertet. A longobárd és felső-itáliai okmánytárak mindegyikében található a 7–13. században egy-két Bonipert nevű ember, a 13. századtól pedig Boniperti család, de ilyenként tartja nyilván az újabb germán névtan is. A névnek Észak-Itálián kívül eddig csak egy kelet-francia és két közép-itáliai előfordulását ismerjük.

Ezek alapján feltehető, hogy a lombard nevű Bonipert, akit Szent István 1009-ben Pécs püspökének tett meg, fogalmazta a veszprémi püspökség lombard írásbeliségről tanúskodó oklevelét. Stílusa arra mutat, hogy Péter elunói püspök – előbb III. Ottó, majd Arduin itáliai király kancellárja – mellett volt notárius, ennek bukása után Velencébe kerülve ismerhette meg a velencei datálást, és alighanem Orseolo Otto és István nővére közt 1009-ben létrejött házasság egyik közvetítőjeként került Magyarországra. A veszprémi oklevél írójának sajátos stílusát Harry Bresslau a II. Henrik által kibocsátott 500 oklevél közül egyen ismerte fel: 1018-ban Bambergben oklevelet állított ki; egy császári káplán, Rothard birtokadományát foglalva írásba az akkor alapított bambergi Szent Mihály monostor számára. 1018 volt az az év, amikor a lengyel–német és a lengyel–magyar háború befejeztével II. Henrik a bautzeni béke megkötésére készült, és amikor elengedhetetlen volt, hogy István követeket küldjön a Kelet-Németországba készülő császárhoz és az esztergomi érsek által kétszer meglátogatott Bambergbe. Talán nem csalódunk, ha a pécsi püspökben keressük ezt a küldöttet, az itáliai és magyarországi sajátosságokat fel tüntető bambergi oklevél íróját. Bonipert jelentős egyéniségére mutat, hogy a pozsonyi évkönyvek 11. századi részében püspökeink közül Gellérten és a legendaíró Mauruson kívül csak az ő haláláról emlékezik meg (1042).

Bonipert még István életében követséget és levelet küldött Fulbert chartres-i püspökhöz, tőle Priscianus grammatikáját kérve, mint erről Fulbert válaszlevelében beszámol.

E levélben történik említés Hilduinról, Bonipert küldöttjéről. A germán és latin nevek hasonló váltakozásai, pl. Hloda-Hlend Lendi láttán felvetődhet a kérdés, hogy Hilduin nem azonos-e az 1046 után Verdunba hazalátogató Leodvin bihari püspökkel, aki mint egri püspök halt meg, és nevét Hiduín alakban jegyezték be a liège-i halottaskönyvbe. Ez esetben Magyarországra költözése megelőzte a 24 verduni kanonok 1048. évi ideköltözését, és idejövetele Szent Richárd verduni apát két jeruzsálemi zarándokútja (1026, 1035) egyikéhez kapcsolandó.


Szent Istvánt már kortársai magasztalták azért, hogy megnyitotta a jeruzsálemi zarándokutat Magyarországon át. Az elmondottakból is kiviláglik, hogy e tettével bevonta az országot Európa kulturális vérkeringésébe, s ezáltal a 10. század végéig barbár, „szittya égtáj”-nak számító ország összekötő láncszem lett Kelet és Nyugat között.

A cikkben hivatkozott irodalom:

Bónis György: István király. Bp. 1956.

Elekes Lajos: A középkori magyar állam története megalapításától a mohácsi bukásig. Bp. 1964.

Emlékkönyv Szent István király halálának kilencszázadik évfordulóján. 1–3. köt. 1938. Hóman Bálint–Székfű Gyula: Magyar történet. 1–8. köt. Bp. 1929–1934.

Karácsonyi János: Szent István király élete. Bp. 1904. Karácsonyi János: A magyar nemzet honalapítása 896–997-ig. Nagyvárad, 1925.

Karácsonyi János: A magyar nemzet áttérése a nyugati kereszténységre 997–1095. Oradea-Nagyvárad, 1926.

Lederer Emma: A feudalizmus kialakulása Magyarországon. Bp. 1959.

A magyar honfoglalás kútfői. Szerk.: Pauler Gyula–Szilágyi Sándor. Bp. 1900.

Marczali Henrik: A magyar történet kútfői az Árpádok korában. Bp. 1880.

Molnár Erik: Szent István. Bp. 1945.

Molnár Erik: A feudalizmus kialakulása Magyarországon. Az Árpádok kora. Bp. 1952.

Pauler Gyula: A magyar nemzet története az Árpád-házi királyok alatt. 1–2. köt. Bp. 1893. Szentpétery Imre: Az Árpád-házi királyok okleveleinek kritikai jegyzéke. 1–3. füz. Bp. 1923, 1927, 1930.

2. Képek


1. Szent István és a malátakávéSzent István és malátakávé

Már a századfordulón kedvelt és elterjedt reklámfogás volt, hogy egyes üzletekben – főleg drogériákban – színes mesefigurákkal vagy idilli jelenetekkel díszített, a céget vagy a terméket propagáló kis kártyákat mellékeltek a vásárolt áruhoz.

Az 1930-as évek elején ennek a reklámfogásnak egy továbbfejlesztett változatával kínálta termékeit a hangzatos történelmi nevű Szent István Cikóriagyár is. A minden fűszerüzletben kapható, „sárga-kék színéről könnyen felismerhető” Szent István cikória kávépótlóban, a – megfizethető ára miatt – igen népszerű Szent István malátakávéban és a Szent István kakaós dobozokban színes, az irodalommal, művészetekkel, történelmi eseményekkel kapcsolatos kis képeket helyeztek el (pl. az 1 kg-os Szent István cikóriában 12 db-ot). Ezeket a gyár által kibocsátott díszes, nemzeti színű zsinórral összefűzött albumba ragaszthatta a vásárló. Az albumhoz úgy lehetett hozzájutni, hogy a gyűjtő az album nagyságától függően – meghatározott számú (10–50 db) képecskét elküldött a gyárnak, ahonnan azokat az albummal együtt visszaküldték, biztatva a vásárlókat (s különösen azok gyermekeit) a teljes sorozat megszerzésére. „Ha édesanyátok háztartásában nem fogy annyi Szent István cikória, hogy ebből hamarosan be lehetne gyűjteni az albumot, forduljatok a rokonsághoz és kérjétek meg őket, hogy vásároljanak a boltban Szent István cikóriát és adják a képeket nektek.”

Az első füzet Képes magyar történelem, irodalom és művészet címmel jelent meg, s 220 képet lehetett beleragasztani. A sorozat tartalmazta a magyar uralkodók, a politikai vezetők, a legnagyobb írók, költők, festők és történészek portréit, Magyarország várait, a magyar „úri” és népviseleteket, s a legjelentősebb technikai találmányokat. A képek alatt rövid (általában 12 soros) ismeretterjesztő és hazafiasságra nevelő szövegek találhatók.

A reklám mellett a „nemzeti nevelés” játszott fontos szerepet a következő albumok megszerkesztésénél is: ezek már csak a magyar történelemmel kapcsolatos képecskéket tartalmazták. A magyar történelmi pillanatképek című füzet 128 kép segítségével a vérszerződéstől a trianoni békeszerződésig „meséli el” az ország történelmét az I. világháború után született gyermekeknek. „Nézd, kedves kis pajtásom, mi történt velünk az ezer év alatt. Hősök és igazak voltak eleink, értelemmel és szeretettel rakták le egy ország alapjait. Amit a történelem ránk bízott, vérünket áldozva elvégeztük feladatainkat: itt álltunk ezer éven keresztül a kereszténység és a nyugati kultúra védelmében. Azért véreztünk, azért pusztultunk sokszor, hogy megakadályozzuk mások pusztulását, azért tudott az emberi civilizáció, kultúra és tudomány fejlődni, mert itt álltunk, testünkkel védtük az ő testüket, a nyugatét, hogy Isten dicsőségét és az emberi szellem fejlődését biztonságban hirdessék” – írja a bevezető. Nemcsak a bevezetőben, hanem a képek magyarázó szövegeiben is a nyugati kultúrához való tartozás, a keresztény hit terjesztése és védelme a legjelentősebb gondolat. Ezért hangsúlyos a magyar középkor – a 128 kép közül 65 témája a magyar történelem 1526-ig – és az uralkodók cselekedeteinek bemutatása. Közülük is kimagaslik az államalapító Szent István személye, akinek nevét a cikóriagyár és a malátakávé viselte.

2. Képek


1. Magyarország és az európai rend. II. rész. A második világháborúMŰHELY

JUHÁSZ Gyula

Magyarország külpolitikája – II. rész*

A második világháború

Ha néhány mondatban kellene összefoglalni az ország háborús történetét, a következőket kellene leírni: Magyarország 1939–1941 között nem vett részt a háborúban, s bár kormánya németbarát politikát folytatott, ez a politika külpolitikai, gazdasági, belpolitikai téren egyaránt igyekezett a maga értelmezésében az ország szuverenitását és nemzeti érdekét figyelembe vevő fenntartásokat érvényesíteni. 1941-ben a Bárdossy-kormány ezeket a fenntartásokat már nem tudja úgy érvényesíteni, hogy elkerülje a háborúba lépést a Szovjetunió ellen, majd a hadiállapotot Nagy-Britanniával és az Egyesült Államokkal. Koncepciója az, hogy viszonylag csak kis katonai erővel vegyen részt a háborúban, de ereje csak arra telik, hogy viták, alkudozások után enged a német követeléseknek, s végül is megállapodik a 2. magyar hadsereg frontra küldésében. 1942 nyarától a Kállay-kormány igyekezett további kötelezettségeket már nem vállalva kiutat keresni, és a 2. magyar hadsereg pusztulása után titkos tárgyalásokat kezdett arról, hogy amikor az angol–amerikai hadsereg megközelíti az ország határait, feltétel nélkül kapitulál és kiszakad a német szövetségből. 1944 márciusában azonban Németország, tartva az előbbi lehetőségtől, megszállta Magyarországot, ami lehetővé tette a fenntartás nélküli németbarát erők hatalomra kerülését, a fegyverszüneti kísérlet kudarcát, a nyilas uralmat, a háború dicstelen befejezését.

Viszonylag elviselhető

Hogyan élte meg mindezt a lakosság, amelynek többsége nem volt fasiszta érzelmű, de még a Horthy-rendszernek sem volt elkötelezettje? Noha negyedszázados fennállása alatt éppen a háború első éveiben volt a legszélesebb a rendszer bázisa, amely a Trianonban elvesztett területek jelentős részének, s ezzel az elszakadt magyar etnikum döntő többségének visszaszerzéséből, a hadikonjunktúra révén a gazdasági élet fellendüléséből, s ebből következően is a viszonylag elviselhető megélhetési lehetőségekből következett. Nem volt hős, vagy éppen bátor ellenálló, csak élt, élni akart, ahogyan tudott, és ahogyan lehetett. S az élet lényegében 1944 tavaszáig minden baj, nehézség, a várható veszélyektől való félelem ellenére is más képet nyújtott a háborúról a magyarság többségének, mint a leigázott, megszállt, hadszíntérré vált országok népeinek. Más volt a magyar társadalom nagy részének, a munkásság és a parasztság tömegeinek is a fogalma a háborúról, mint a fronton harcoló és pusztító vereséget szenvedett 2. magyar hadsereg katonáinak. A megkínzott munkaszolgálatos és politikai üldözött háborús tapasztalata sem volt általános élménye a lakosságnak, mint ahogy a zsidóság szorongása, félelme, megrázkódtatásai sem.

Ezt az is erőteljesen befolyásolta, hogy az ellenforradalmi rendszer intézményes keretei döntően a háború alatt is fennmaradtak lényegi eltolódások, minőségi váltások nélkül. Vagyis 1944-ig Magyarországon nem következett be a hatalmi viszonyokban sem gazdasági, sem politikai téren „őrségváltás” a szélsőjobboldali pártok javára. Ezek a pártok még koalíciós alapon sem képviseltették magukat a kormányban. Csak a parlamentben volt a kormánypárt jobbszárnya és a szélsőjobboldali pártok képviselőiből egy potenciális többség. Ugyanakkor a parlament fennmaradása a háború alatt azt jelentette, hogy egész Közép- és Kelet-Európában a háború alatt (a német megszállásig) egyedül itt működött százezres tagságú legális szociáldemokrata párt parlamenti képviselettel; hogy a kormánynak volt – bármilyen megszorításokkal is – legális baloldali, demokrata ellenzéke (Kisgazdapárt, Polgári Szabadság Párt); hogy a szakszervezetek tevékenykedtek, sőt sajátos módon még a megszállás után is volt egy ideig működési lehetőségük; megjelentek kifejezetten baloldali, demokratikus beállítottságú napilapok, mint a Népszava, Magyar Nemzet, Szabad Szó. A zsidótörvények ellenére – amelyek elsősorban a zsidó kisemberek és értelmiségiek helyzetét tették kiszolgáltatottá – a Kállay-kormány nem tett eleget a „zsidókérdés” radikális megoldására irányuló és különösen 1942-ben szorgalmazott német követeléseknek (sárga csillag kitűzetése, deportálás). Jelentős tömegű lengyel és környező országokból származó zsidó menekült, szökött francia hadifogoly találhatott menedéket és életlehetőségeket Magyarországon. Mindez azt jelentette, hogy a környező leigázott vagy német befolyás alatt álló országokhoz képest itt viszonylag kedvezőbb politikai és társadalmi viszonyok maradtak fenn, ami táplálta azt a közvélemény elég széles körében elterjedt illúziót, hogy az ország talán nagyobb bajok nélkül átvészelheti a háborút. Ez


különösen 1943 őszétől, az angol–amerikai hadsereg olaszországi partraszállásától kapott hangot a sajtóban is: a demokratikus, baloldali irányzatok és pártok sorra nyilvánosságra hozták, miként képzelik el az ország demokratikus átalakítását a háború után. Németh László a szárszói konferencián (1943) már múlt időben fogalmazott: „A magyarság ennek a háborúnak a végét sokkal jobb kondícióban élte meg, mint az előző világháborúét. Háborús veszteségei kisebbek, jóléte nagyobb, ideológiája kész.”

Azt mondhatjuk tehát, hogy e háború lényegével, a bombázásokkal, a fegyveres harcokkal, a váratlan és értelmetlen pusztulás rémével, a zsidó deportálások szörnyűségeivel, a törvényesített fosztogatásokkal, az embertelenséggel és közönnyel, a harcoló hadseregek természetével lakosságunk nagy része a háború ötödik évében, 1944-ben találkozott először. Ezért a háború sok ember tudatában vagy érzelmeiben – akarva-akaratlan – azonosult az utolsó fél év felszabadító harcaival, az „ostrommal”, a „fronttal”. Háborús tapasztalatai elsősorban innen adódtak, s ezt adta, adja tovább utódainak.

Nemzetközi megítélésünk

Mindez igaz, ugyanakkor nagy ellentmondása 1944 előtti háborús történelmünknek, hogy Magyarország nemzetközi megítélése nem a fentebb említett tényekre alapozódott a háború éveiben – noha ezek ismeretesek voltak határainkon kívül, a szövetségesek táborában is –, hanem sokkal inkább a következőkre:

– Már a háborút megelőző Magyarország várható magatartásával kapcsolatos döntésekre, amelyek arra alapozódtak, hogy Magyarország – elsősorban a revíziós igényei miatt – nem tud Németországtól függetlenné válni. Ez az álláspont alapvetően nem változott a Teleki-kormány külpolitikája ellenére sem. Okait Sir Orne Sargent, brit külügyi államtitkár-helyettes így fogalmazta meg egy feljegyzésben: „A háború kezdete óta mindvégig tudatában voltunk annak, hogy lehetetlen lenne olyan frontot létrehozni Délkelet-Európában, amelyhez Magyarország hozzátartozna. Ezért sohasem vetődött fel, hogy garantáljuk Németországgal szemben ezt az országot, ahogyan tettük Romániával. Más szavakkal: tudomásul vettük, hogy Magyarország a német szférába tartozik, és ezen nem fog változtatni semmi, amit mi mondhatunk.”

– „Hírünk a világban” már a háború első szakaszában is alapvetően különbözött a magunk alkotta képtől a zsidótörvények és a német–olasz segítséggel megvalósított revízió miatt, amelyet a szövetséges hatalmak de jure sohasem ismertek el. A háború folyamán vállalt kötelezettségeik miatt csehszlovák és jugoszláv vonatkozásban pedig semmisnek tekintették.

– A háborúban való részvételünkre: a Katonai Kamarilla által kigondolt atrocitásokra, az újvidéki és a Kamenyec-Podalskij-i tömegmészárlásokra, a partizánvadász akciókra. S arra, hogy a területgyarapítások miatt a Magyarországgal szembeni rosszindulat – főleg a cseh emigráns kormány részéről – mindezt általánosította, szinte magyar jellemvonássá nagyította.

Mindennek következményei 1943-ban mutatkoztak meg számunkra a legnegatívabb módon a rólunk szóló brit–szovjet diplomáciai eszmecserében. A brit kormány 1943 tavaszán a magyar béketapogatózásokat – főleg Szent-Györgyi Albert misszióját méltányolni akarván – Magyarország számára egy kedvezőbb megítélési formulát kívánt elfogadtatni a saját korábbi, szigorú álláspontjával szemben, amelyik így szólt: „amíg Magyarország szövetségeseink ellen harcol, és a tengelyt támogatja, nem számíthat sem rokonszenvre, sem kíméletre”. Az új formula így hangzott: „Őfelsége kormánya nem kívánja Magyarországot darabokra tépve látni, és nem akarja kormányai ostobaságáért a magyar népet büntetni.” A szovjet válasz erre 1943. június 7-én a következő volt: „A szovjet kormány úgy véli, hogy azért a fegyveres segítségért, amelyet Magyarország Németországnak nyújtott, valamint azokért a gyilkosságokért és erőszakos cselekményekért, fosztogatásokért és gyalázatosságokért, amelyeket a megszállt területeken követtek el, a felelősséget nemcsak a magyar kormánynak kell viselnie, hanem nagyobb vagy kisebb mértékben a magyar népnek is.”

Ezeknek az álláspontoknak a jelentősége elsősorban a területi kérdésekben volt, mint ahogy azzal összefüggésben is születtek meg. Vagyis azt kell mondanunk, hogy a szövetséges hatalmak háború utáni területrendezési elgondolásaiban és tervezéseiben az etnikai elvnek nem volt igazán súlya, mert a döntések a háború könyörtelen tényei és a hatalmi érdekek által meghatározottan születtek. Csehszlovákia és Jugoszlávia vonatkozásaiban a trianoni határ már 1943-ban eldöntött kérdés volt, s az is, hogy Erdély nagyobb része Romániáé lesz. A román–magyar határ némi módosítása a trianoni állapotokhoz képest is már csak lakosságcserével együtt merült fel. Az 1944. október 15-i fegyverszüneti kísérlet kudarca után még ez a kis – bár nagyon kétes értékű – lehetőség is megszűnt.**

A német megszállás után – illetve már korábban, egy lehetséges megszállással összefüggésben – sokan abban reménykedtek, hogy ez a tény a szövetségesek jóindulatát fogja maga után vonni Magyarország iránt. A


szövetségesek azonban nem ismerték el Magyarországot megszállt országnak, mert a németeknek sikerült áthárítani a megszállási funkciókat a magyar államapparátusra.

Nem bontakozott ki olyan mértékű ellenállás sem, amely elengedhetetlen feltétele lett volna a nemzetközi figyelemnek, mert nem jött létre a hatalom és a magyar ellenállás potenciálisan nem is jelentéktelen erői között az együttműködés, ami a fegyverszüneti kísérlet bukását eredményezte. A nyilas hatalomátvétel, s annak következményei azt is maguk után vonták, hogy Magyarország új államiságát, ideiglenes kormányának összetételét, a háborút közvetlenül követő berendezkedést is az antifasiszta hatalmak tervezték, nem csak határait. Közben folyt a háború számunkra oly tragikus befejező szakasza. Magyarország népétől hatalmas áldozatokat követeltek a harcok. A jelenlegi országterületre számítva közel félmillió ember vesztette életét a frontokon, a koncentrációs és haláltáborokban, a bombázások következtében, az országon végighúzódó harcokban. Százezrek kerültek hadifogságba. Akiknek sikerült átvészelni a háború megpróbáltatásait, szenvedtek a háborús pusztítás gazdasági következményeitől. A második világháborúban elpusztult a magyar nemzeti vagyon 40%-a.

Háborús traumák

Háborús történelmünkből fakad, hogy az emberek gondolkodásában a háborúval kapcsolatban, a tudatba mélyen beleágyazva rendkívül sokféle indítékú valóságos vagy vélt sérelem é1 tovább. Sokféle háborús trauma van: az egész országot és az egyes társadalmi rétegeket érintők; a faji megkülönböztetésből, a tömegmészárlás emlékeitől fakadóak; a szegény emberek kiszolgáltatottságából, az egyes ember rettegéséből és szenvedéséből, a meggyőződésükért üldözöttek keserűségéből születőek. E sokfajta traumát azonban torz dolog nemzeti sérelemmé összemosni. Egyetlen lehetőség van – minden sérelmet tisztázni kell. A háború teljes történetét kell feltárni.

* Juhász Gyula cikkének első részét a két világháború közötti magyar diplomáciáról és Magyarország helyzetéről Európában lásd előző számunkban.

** Vö. Andrej Puskas: Léteztek-e Makarov-levelek? História, 1982/2. sz., Röplap vagy levél? Újabb adatok a magyar kormányhoz szóló szovjet felhívásról. História, 1982/3. sz.

2. Képek


1. Japán: az elzárkózás útjaGLÓBUSZ

BEREND Nóra

Japán: az elzárkózás útja

Az elzárkózás – világpiactól, szellemi áramlatoktól – egy-egy földrész történetében az újkori világtörténelem „nagy témái” közé tartozik. A közönség érdeklődését mindig is vonzotta az európai civilizációtól magukat távol tartó, sajátosságaikat mélyen őrző népek története. Így van ez ma is. Térségünkben a szaktudomány figyelmét ismételten felhívták az elzárkózás problémáira a sztálini rendszer körüli viták, ugyanis e rendszer az elzárkózás egy egészen sajátos, késői modelljét alakította ki. (Vö. História, 1987/5–6. sz.) Ezért kért fel szerkesztőségünk két fiatal pályakezdő kollégát, hogy Japán történetében mutassák be az elzárkózásnak és felszámolásának történelmi körülményeit. (A szerk.)

A 15. század közepétől a 16. század közepéig tartó kor az anarchia időszaka Japánban. Két család harcaként kezdődött, majd kiterjedt az egész országra, felbomlottak az állami keretek és a nagyurak egymással háborúskodtak területük és hatalmuk kiterjesztéséért. E harcok során a hatalom egyre inkább néhány nagybirtokos kezében összpontosult. E folyamat vezetett el Japán egyesítéséhez. Három egymást követő daimyō (nagybirtokos) hozta létre az egységes, centralizált birodalmat. Oda Nobunaga (1534–1582) katonai hódításait volt vazallusa, Toyotomi Hideyoshi (1536–1598) fejezte be, s megkezdte az új rendszer kiépítését. Felmérték a termőföldeket, szétválasztották a paraszti réteget a katonáskodók rétegétől és elkobozták az előbbiek fegyvereit. Végül Tokugawa Ieyasu (1542–1616) dinasztiát is alapított, és a Tokugawa sógunok több mint 250 évig uralkodtak Japánban. (A névleges uralkodó végig a császár maradt, de a hatalmat a sógun ez eredetileg a katonai vezető címe – gyakorolta.) Ez az időszak alapozta meg Japán kapitalista fejlődését.

Európai hittérítők és kereskedők

Az első európaiak, hajótörött portugálok, 1542-ben vagy 1543-ban vetődtek partra Dél-Japánban (Tanegashima). Általuk ismerték meg a japánok a puskát, amelyet gyorsan átvettek és hasznosítottak: Nobunaga seregeinek egy része 1575-ben már lőfegyverrel ellátott gyalogság volt. Ázsia több területén megvetették már a lábukat a portugálok, s most ők váltak a Kína–Japán kereskedelem közvetítőivé is, kihasználva a két ország közti megromlott viszonyt, mely lehetetlenné tette a közvetlen kereskedelmet. A Japánból érkező hírek felkeltették a jezsuita misszionáriusok figyelmét is, és 1549-től Xavéri Szent Ferenc és két társa megkezdte a hittérítést. A kereskedelem és a missziós munka részben összekapcsolódott: jezsuiták tolmácsoltak a kereskedelmi ügyleteknél, próbálták befolyásolni azokat, illetve maguk is részt vettek bennük. Japán urai sokáig azt hitték, hogy ha a misszionáriusokat elűzik, a kereskedők is távoznak. Több déli daimyō azonban megengedte a keresztény hittérítést birtokán, annak reményében, hogy nagyobb haszonra tehet szert a kereskedelemben. Néhányan keresztény hitre is tértek közülük. Különállásuk hangsúlyozására is szolgált a kereszténység: más ideológia volt ez, mint a hivatalos buddhizmus, konfucianizmus, sintoizmus. Ahogy előrehaladt az ország egyesítése, úgy vált a déli urak külön hatalomra törekvése (a kereszténységgel és így az európaiakkal összekapcsolódva) veszélyforrássá. Nobunaga pártolta a kereszténységet, s eleinte Hideyoshi is ezt a politikát folytatta. Ám 1587-ben váratlanul kitiltotta a misszionáriusokat Japánból. Döntésének okai között bizonyára szerepelt a félelem a gyarmatosítóktól, illetve félelem az európai segítségre támaszkodó, uralma elleni keresztény lázadástól. Ám ezt a rendeletet nem tartották be, a misszionáriusok nagy része nem hagyta el Japánt, és maga Hideyoshi is megtűrte őket a kereskedelem érdekében. A nagy haszonnal járó kereskedelem és az ugyanannyira lelkesítő missziós terület vonzotta a spanyolokat, valamint a ferenceseket, dominikánusokat, augusztiniánusokat is, akik az 1590-es évektől jelentek meg Japánban. A jezsuiták és ferencesek kölcsönös rágalomhadjárata és a spanyol hódító törekvések miatt azonban ismét erősödött a belső rendet megbontó kereszténységtől való félelem, és 1597-ben Hideyoshi 6 ferencest és húsz japán tanítványukat kivégeztetett. De a következő évben ő maga is meghalt, s a kereszténységet toleráló Ieyasu került hatalomra, így a missziós munka folytatódhatott.

A 17. század elején jelentek meg Japánban a felemelkedő új tengeri hatalmak: Hollandia és Anglia képviselői. A hollandok 1609-ben, az angolok 1613-ban kereskedelmi telepet alapítottak Japánban. Az 1600-ban hajótörést szenvedő angol William Adams pedig Ieyasu bizalmasa és tanácsadója lett. Birtokot kapott, családot alapított, és élete végéig Japánban maradt. Az „eretnekek” nem akarták terjeszteni a kereszténységet, megelégedtek a kereskedelmi haszonnal. Ieyasu meggyőződhetett arról, hogy a kereskedelem és a hittérítés nem


szétválaszthatatlan.

Ugyanez az időszak volt a nagy japán délkelet-ázsiai expanzió kora. Japán kereskedők és kalózok (gyakran nagyon hasonló tevékenységet folytatva) érkeztek Formozára, Makaóba, a Fülöp-szigetekre, Sziámba stb., és sok helyen japán telepek jöttek létre. Mindez főként néhány nagyváros – pl. Sakai – kereskedőinek volt köszönhető. Hideyoshi tervei Korea és Kína meghódítására ugyan nem jártak sikerrel (mindkét koreai hadjáratban vereséget szenvedett), de a japán terjeszkedés korántsem tűnt irreálisnak a kortársak szemében. Hideyoshinak 1592-ben a Fülöp-szigetek kormányzójához küldött követei komoly pánikot keltettek a spanyolokban, mivel a Fülöp-szigetek behódolását követelték. Védelmi előkészületeket tettek, a manilai japán lakosságot megkísérelték visszatelepíteni Japánba, illetve korlátozni a további japán betelepedést. A japán terjeszkedéstől való félelem később sem csökkent, és a spanyol király 1640-ben elrendelte a kapcsolatok megszakítását a Fülöp-szigetek és Japán között.

Elzárkózás: félelem a belső megosztottságtól…

Az európai kultúra és Japán érintkezésének kezdeti kiépülése azonban megtört: a 17. század második harmadától mintegy 250 évre Japán elzárkózott a külföldi kapcsolatoktól. De ez az elzárkózás nem egyetlen politikai-gazdasági döntés eredménye, hanem folyamat volt. Az első lépés a kereskedelem és a keresztény missziók ügyének szétválasztása.

A kereszténység már régóta potenciális veszélyt jelentett: a gyarmatosítások kora volt ez és a japánok tudták, hogy a keresztény papok gyakran szolgálták az európai gyarmatosítók érdekeit, azok „előfutárai” voltak. Egy spanyol hajó kapitánya 1596-ban meg is fenyegette a vele rosszul bánó japánokat, királya hatalmas birodalmára és erős hadseregére hivatkozva. A japánok úgy látták, hogy a papok és a megtérítettek fontosabbnak tartják a hűséget a keresztény istenhez, mint saját földesurukhoz, és attól féltek, hogy a keresztény földesurak vezetésével, spanyol katonai segítséggel fellázadnak majd a kormány ellen. Valós volt-e a veszély? Japánban soha nem terjedt el igazán a kereszténység. Becslések szerint maximum 300-350 ezer keresztény élt Japánban az üldözések előtt. (Az összlakosság kb. 20 millió volt ekkor.) Ők nyilván nem tudták volna „elfoglalni” az országot. Ami viszont valóban reális fenyegetés volt, az az önálló hatalomra vágyó nagybirtokosok elszakadási törekvése. Őket általában nem a vallás maga vonzotta, hanem az európaiakkal való kapcsolat haszna: ennek érdekében vették fel (vagy engedték terjeszteni) a kereszténységet. Ieyasu ezért megtiltotta, hogy a földesurak keresztény hitre térjenek. 1611–1614 között egymást követték a keresztényellenes rendeletek. Hozzájárult ehhez az is, hogy a japánok rájöttek: a kereszténység betiltása nem fenyeget azzal a veszéllyel, hogy az európai kereskedők is elhagyják Japánt. (Az angolok és hollandok folytatta kereskedelem biztosította ugyanis a Japánnak annyira fontos selymet és más cikkeket.) 1614-ben kiűzték a keresztény misszionáriusokat. Noha titokban még érkeztek papok, akik bujkálva terjesztették a kereszténységet, a rendelet betártását komolyan vették. A Tokugawa-dinasztia alapítója, Ieyasu életében – 1616-ig – egyetlen külföldi papot sem öltek meg, de a keresztények üldözése már megkezdődött. Sokakat kényszerítettek hitük elhagyására: akik nem voltak hajlandók erre, azokat megölték. Ieyasu halála után egyre kegyetlenebb kínzásokat találtak ki; 1622–23-ban érte el csúcspontját a keresztényüldözés: 1622. szeptember 10-én 51 keresztényt végeztek ki Nagasakiban („Nagy Mártíromság”). Díjakat tűztek ki a bujkáló európai és japán papok és keresztények fejére, 1629-ben bevezették a fumi-e szertartást (minden évben jézust vagy Máriát ábrázoló szentképeket kellett megtaposniuk a japánoknak, bizonyítandó, hogy nem keresztények), minden japánt köteleztek rá, hogy valamelyik buddhista templom tagja legyen (1640). Ezen akciók révén lényegében kiirtották a kereszténységet Japánból. Vagyis az elzárkózás egyik alapja a Tokugawa uralom elleni, európai segítséggel történő lázadástól való félelem volt.

… és a gyarmatosítástól

Az ország egyesítése és a belső helyzet stabilizálása után megváltozott a központi kormány és az európai kereskedők viszonya is. Ieyasu még arra törekedett, hogy minél több országgal építsen ki kereskedelmi kapcsolatokat. Követeket küldött a Fülöp szigetek spanyol kormányzójához és Kínába is. Kapcsolatokat épített ki a mai Hokkaidōval (ekkor még nem tartozott Japánhoz), Ryū-Kyūval, Koreával. Engedélyezte a holland és angol kereskedelmet. Fejleszteni akarta a japán hajóépítést is. Utódai azonban már másként gondolkodtak. Az addig egész Japánban szabadon utazgató, kereskedelmi ügyleteket folytató európaiakat 1616-ban két kikötőbe, Hiradoba és Nagasakiba (mindkettő Kyūshū szigetén) telepítették. És bár követségek próbálták elérni a sógunnál az előző állapot visszaállítását, ettől kezdve csak e két városban kereskedhettek. Így a kormány könnyebben ellenőrizhette őket. Nagasaki hagyományosan európai telep volt, a keresztény missziók fénykorában bmura birtok keresztény földesura a jezsuitáknak ajándékozta a várost. Már Hideyoshi elvette tőlük és a központi kormány alá rendelte, majd a Tokugawák is saját ellenőrzésük alatt tartották. Hirado a holland, majd angol telep révén vállt kereskedelmi központtá. Mindkét város alkalmas kikötő volt a Kína felől érkező hajóknak.


A spanyolokat a keresztény papokkal való szoros kapcsolatuk miatt azonban 1624-ben kitiltották Japánból. Az angolok – miután hiába próbáltak bekapcsolódni a Kína–Japán kereskedelembe, és mert más, gyarmati területeikről sokkal nagyobb hasznot tudtak szerezni –, nem találva elég kifizetődőnek a telep fenntartását, 1623-ban elhagyták Janánt. Nagyon összeszűkült tehát az európaiak tevékenységi területe és számuk is csökkent. De mindez még nem volt elég. A Tokugawák ki akarták küszöbölni mindazokat a tényezőket, melyek veszélyeztethették uralmukat. Az ellenőrizhetetlen külkapcsolatok pedig éppen ilyen veszélyforrást jelentettek. 1633-ban elrendelték, hogy engedély nélkül egyetlen japán hajó sem hagyhatja el az országot és egyetlen japán sem utazhat külföldre. A külföldről hazatérő japánokra, ha öt évnél tovább tartózkodtak Japánon kívül, halál várt. 1635-ben további korlátozásokat vezettek be. A japán hajóknak végleg megtiltották a külföldi utazásokat és a japán alattvalók – halálbüntetés terhe alatt – szintén nem hagyhatták el az országot. Megtiltották a tengerjáró hajók építését. A titokban hazatérő japánokra halálbüntetést szabtak ki. Intézkedtek a keresztények elleni eljárásról is. 1636-ban a portugálokat a Nagasaki előtt fekvő mesterséges kis szigetre, Deshimára telepítették. Az import selymet, amely a legfontosabb árucikk volt, csak a kormányzattól engedélyt kapó japán kereskedők vásárolhatták meg, megszabott áron. Vagyis az elzárkózás másik alapja: a belső stabilitás féltése mellett a Tokugawák monopolizálni akarták a külkereskedelmet.

Az 1637–38. évi Shimabara lázadás azután igazolni látszott a kormányzat félelmét az ellene irányuló, uralmát megdöntő „keresztény lázadástól”. A Kyūshū szigetén, tehát a keresztény térítés fő területén kitört felkelésben kb. 20 ezer szegényparaszt és paraszti sorba visszaszorított szamuráj vett részt. Nem keresztény lázadás volt ez, ám a vezetők között keresztények is voltak, így a lázadók zászlóin szentek nevei és keresztény szimbólumok szerepeltek. A felkelés leverésében a kormány kérésére segítettek a hollandok is, akik hajóikról ágyúzták a shimabarai erődítményt. Shimabara adta meg az utolsó lökést: 1639-ben kitiltották a portugálokat Japánból. 1640-ben Makaóból Japánba érkezett egy portugál követség, hogy rábírja a sógunt döntésének megváltoztatására. A követség; illetve legénység tagjai közül 61 embert kivégeztek, és csak azért kímélték meg 13 tengerész életét, hogy elvihessék a hírt Makaóba: minden további küldöttség így fog járni, „még ha maga a portugálok királya vagy a keresztények istene” próbálná is megszegni a sógun rendeletét.

Így az európaiak közül csak a hollandok maradhattak Japánban, de 1641-ben őket is Deshima szigetére telepítették. Szigorúan ellenőrizték őket, nemcsak korlátozták mozgásukat, de néhány évtized múlva már az érkező könyveket és más írott anyagokat is megvizsgálták. A kínaiak külön kereskedelmi negyedet kaptak Nagasakiban. Így a japán külkereskedelem legnagyobb része (főként selyem és más luxuscikkek importja, illetve a rézkereskedelem) Tokugawa ellenőrzés alatt holland és kínai közvetítéssel folyt.

Az elzárkózás eredményei

Mint írásunk elején mondottuk: az európaiak érkezésekor belső harcok dúltak Japánban. Ezekben, a harcokban mindegyik félnek előnyös volt a lőfegyver, amit csak az európaiaktól lehetett beszerezni. Az egyesítés korának kezdetén, amíg nem dőlt el véglegesen, hogy kié lesz a hatalom, az európaiakra mint valós vagy potenciális segítőtársakra tekintettek. De amint megtörtént az ország egyesítése, az egész országban uralmát egységesen biztosítani akaró Hideyoshinak már ellenségként tűntek fel a keresztények. Azért a keresztények, és nem általában az. európaiak, mivel japánul a papok egy része tudott, és így nem a kereskedőknek, hanem nekik volt kapcsolatuk a japán néppel, földesurakkal, ők számíthattak ellenséges erőként, melynek segítségével a sógun ellen lázadhatnak az éppen leigázott nagyurak. A kereskedelem fenntartásának vágya miatt azonban még megtűrte a misszionáriusokat. Ieyasu utódai azután már csakis veszélyforrásnak tartották a európaiakat. A stabilizált, nagy belső fejlődési lehetőségekkel rendelkező Japánban a Tokugawa hatalom erősen hierarchizált, ellenőrzött rendszert hozott létre.

A különállás egyik valós veszélyét jelentették az európaiakhoz kapcsolódó kyūshūi urak, ahogy korábban a külkereskedelmet folytató önálló nagyvárosok. A városi autonómiákat, már az első, központi hatalmat kiépíteni akaró nagybirtokos, Nobunaga megszüntette és lerombolta az ellenszegülő városokat. A Tokugawák azután közvetlen, ellenőrzésük alá vonták a kereskedővárosokat. Ugyanebbe a mindent ellenőrizni akaró centralizálási folyamatba illeszkedtek be az európaiakat korlátozó intézkedések és az elzárkózás.

A japán elzárkózás biztosította a belső békét, és a Tokugawa-kor első felében; nem is volt szükség a külső kapcsolatokra az intenzív fejlődéshez. (A szükséges mértékű külkereskedelmet pedig el tudták látni a kínaiak és a hollandok.) Városiasodás, új földek feltörése, gyors népességszaporodás volt a korszak jellemzője. Sokan és sokszor hangsúlyozták már a történeti irodalomban: Japán elzárkózásának köszönhetően elkerülte a gyarmati sorsot. De azt is elkerülte, hogy ő maga gyarmatosítson, piacokat és nyersanyagforrásokat keresve, és hogy bekapcsolódjon a tőkés világgazdaságba.

Az elzárkózás kétirányú volt: az európaiak kizárása Japánból, és a japánok kivonulása a környező ázsiai


országokból. Amikor ezt a döntést hozták, a 17. század közepén, valóban nem volt szükség a külső expanzíóra, hiszen a belső tér és lehetőségek még elegendőek voltak. Csak később, a 18. században vált visszahúzó erővé, a további kapitalista típusú fejlődés gátjává az ország elzártsága.

Végül az elzárkózás nemzetközi (földrajzi) feltételeit is számba kell venni. Az ország nem feküdt egyetlen fontos kereskedelmi útvonalon sem, így az európaiak nem próbálták erőszakkal kényszeríteni a nyitásra. Csak később, a 19. század közepe körül vált fontossá a csendes-óceáni tengeri út egyik állomásává Japán az amerikaiak és európaiak számára.

2. Képek


1. Japán: a nagyhatalommá válás útjaSZERDAHELYI G. István

Japán: a nagyhatalommá válás útja

A 17. század második felétől viszonylagos nyugalom köszöntött be az ázsiai kontinens keleti felének nemzetközi kapcsolataiban. Kínában az 1644-ben, hatalomra kerülő mandzsu Csing-dinasztia megszilárdította hatalmát, és befolyását fokozatosan újra kiterjesztette a környező kelet-, dél- és belső-ázsiai államokra, területekre. A „Mennyei Birodalom” vazallusai hűségesen adóztak és küldték ajándékaikat a mindenható uralkodónak, aki még az Oroszországgal kötött határmegállapító szerződéseket (1889, 1727) is úgy könyvelte el, mint az oroszok behódolását. 1723-ban kitiltotta a keresztény hittérítőket (működésüket a portugál Makaóra korlátozta), és 1757-től a nyugati kereskedők előtt már csak Kanton kikötője maradt nyitva. Helyreállt a „mennyei béke”.

A hagyományos kelet-ázsiai világrend szigorúan hierarchikus rendszert alkotott. A középpontban helyezkedett el Kína, mint minden civilizáció és erkölcs forrása, csupán a császárral, s a környező – egyre „barbárabb és barbárabb” – területekkel való kapcsolatát is ez határozta meg: elméletben az egyetlen lehetséges diplomáciai és kereskedelmi érintkezési forma a behódolás, illetve az adózás lehetett. A gyakorlat ennél természetesen jóval bonyolultabb volt, hiszen egyrészt a magánkereskedőket (ha ez tilos volt, a csempészeket) nem annyira az uralkodó filozófia, mint-inkább az üzleti érdekek mozgatták, másrészt pedig a másik fél nem feltétlenül értelmezte ugyanúgy a kapcsolatokat, ahogy a kínai udvar. Ideológiájuk ugyanakkor valós elemeken alapul, hiszen amellett, hogy Kínát több ezer éves kultúrája kiemelte környezetéből, a tényleges (katonai) erőviszonyok is felsőbbségét tűntek bizonyítani. E fennálló rendet szorosabb értelemben Korea, Indokína, Sziám, Burma, a délkelet-ázsiai szigetvilág egyes részei, Tibet, Szamarkand stb. alkották. Kína vérbeli nagyhatalom, vagyis inkább szuperhatalom volt, egy egyközpontú világ közepén.

Japán, ugyanúgy, ahogy sok minden mást, a nemzetközi kapcsolatrendszerről alkotott képét is nagy szárazföldi szomszédjától vette át, és hozzáigazította sajátos kultúrájához, hagyományaihoz és hatalmi viszonyaihoz is. A japán világrend is hierarchikus volt, mint a kínai, de nem egyközpontú. A 7–8. században kínai mintára újjászervezett japán állam már nem fogadta el a Mennyei Birodalom atyai bábáskodását, visszautasította a tisztelgő látogatások követelését, nem adózott Kínának. Az isteni eredetű japán császár nem lehetett alárendeltje senkinek és semminek, ellenkezőleg, ő hivatott arra, hogy uralja az őt körülvevő világot. Ugyanakkor nem hagyhatta számításon kívül azt a tényt, hogy Kelet-Ázsia tényleges ura Kína volt. Japánnak a 16–17. század fordulóján lezajlott „nagyhatalmi osztozkodáshól” (amit Japán részről Toyotomi Hideyoshi és Tokugawa Ieyasu neve fémjelez) csak közeli és viszonylag jelentéktelen területek juthattak: a konszolidáció idejére (vagyis a bezárkózást követően) mindössze Ezo (a mai Hokkaidō, a Ryū-Kyū királyság (a mai Okinawa) és a koreai királyság. A helyzetet csak bonyolította, hogy az utóbbi kettő egyúttal Kínának is adózott. (Korea egyébként már évszázadok óta a kínai–japán nagyhatalmi törekvések ütközőállama volt.)

A 17. századra sikerült elhatárolniuk érdekszféráikat, és kialakították a modus vivendit egymás között is: Japán engedélyezte, hogy kínaiak magánemberként kereskedjenek Nagasakiban, a kínai hivatalok pedig elkönyvelhették, hogy a „félbarbár” szigetországból gyakran érkezik ajándék (gyakorlatilag árucikk, illetve ezüst) az Ég Fiához. Szabályos diplomáciai kapcsolat azonban nem épülhetett ki a két állam között, hiszen Kínával egyenrangú félként nem lehetett érintkezni, Japán viszont nem ismerte el a kínai hegemóniát. A japán külpolitikai eszmerendszer nem zárta ki, nem zárhatta ki a több hatalmi központ egyidejű létezését, de mindig Japán az egyik ezek közül.

A kínai „példa”

A 19. század beköszöntekor Kína kereskedelmi kapcsolatokat tartott fenn több európai hatalommal Kanton kikötőjében és az északi határnál az oroszokkal is. A kínai kormányzat úgy tekintett az európaiakra, mint távoli és barbár idegenekre, akiknek jelenléte teljesen fölösleges. Az európaiak – élükön Angliával – pedig úgy tekintettek Kínára, mint az egyetlen teaexportőrre a jelenben, és mint kimeríthetetlen piaci lehetőségekre a jövőben. Csakhogy ennek érdekében el kellett érni, hogy Kína megnyissa többi kikötőjét is – tegye lehetővé a szabad kereskedelmet. (Az első hivatalos angol delegáció 1793-ban érkezett követelésével Pekingbe George Macartney vezetésével, de határozott visszautasításra talált. Szabad kereskedelem nélkül Anglia csak komoly nemesfém-kiáramlás mellett tudta folytatni teakereskedelmét. A kínai piac nem nyílt meg az angol textilipari termékek előtt. A Kelet-Indiai Társaság ekkor olyan árucikk után nézett, melyet – ha nem is legálisan, de –


forgalmazni tudott Kínában az import tea ellenében. Ez volt az Indiában termesztett és előállított ópium. Így Anglia megtette az első lépést, hogy az Indiától keletre eső területeket is bekapcsolja az általa uralt – egyre inkább az egész földgolyóra kiterjedő – világgazdasági körforgásba. E világméretű körforgás Kelet-Ázsiára eső részét ázsiai háromszög-kereskedelemként tartja számon a történetírás.

A kormányzat egyre nagyobb aggodalommal figyelte a hívatlan vendégek káros tevékenységét (az 1820-as évektől az ópiumkereskedelem következtében már Kínából áramlott ki az ezüst), míg végül 1839 májusában határozott lépéseket tett: Kanton kikötőjében lefoglalt és megsemmisített több mint húszezer láda (ládánként kb. 65 kg) ópiumot. Az angol kormány már régóta elérkezettnek látta az időt, hogy elérje a kínai kormánynál: kereskedőik szabadon tevékenykedhessenek az országban. A „kapóra jött” casus bellinek ezért csak örülhettek Londonban. Az 1840 júniusában kirobbant első ópiumháború 1842 augusztusában a nankingi szerződéssel ért véget. Kína számára merőben új típusú szerződés volt ez: európai játékszabályok szerint köttetett. A győztes hatalom diktátuma volt, tele megalázó és egyenlőtlen cikkelyekkel Kínára nézve, de elérte a célját: a Mennyei Birodalom megnyitotta kapuit az európai kereskedők és árucikkeik előtt.

A múlt század közepe táján kusza képet nyújtott a nemzetközi kapcsolatrendszer Kelet-Ázsiában. Egyrészt az európai hatalmak kétoldalú egyenlőtlen szerződések révén sorra nyitották meg a távol-keleti országokat – azaz bekapcsolták őket egy nyugat-európai irányítás alatt álló, európai érdekeket szolgáló gazdasági (és politikai) világrendbe. Másrészt pedig nem szakadtak el azonnal azok az évszázados kötelékek, amelyek Kínát a környező államokhoz fűzték. Egyidejűleg létezett egy új, globális és egy hagyományos, helyi világrend. De nem sokáig. A kettő kizárta egymást, és Kínának a megváltozott feltételek mellett nem volt semmi esélye arra, hogy megtartsa vazallusait. Részben kénytelen volt elfogadni a nyugati hatalmak által kialakított status quot (mint például Sziám – 1855, Burma – 1886, és Belső-Ázsia egyes területei esetében), részben pedig háborút is vállalt a régi rend védelmében. Két ilyen nagy összecsapásban maradt alul a hajdanvolt világbirodalom: az egyik az Indokína feletti befolyásért 1884–85-ben Franciaországgal szemben, a másik pont tíz évre rá Koreáért – Japánnal szemben.

De hogyan és mikor került a maga is megalázott, alávetett Japán az áldozatok oldaláról az új nemzetközi rend kialakítói közé?

Japán megnyitása

A 17. század óta tartó békét és biztonságot* Japánban is a 18. század vége felé egyre gyakrabban újra felbukkanó „vörösképű barbárok” zavarták meg. A sógun kormánya számára eleinte egyszerűnek tűnt a megoldás: 1825-ben rendelkezést bocsátott ki, miszerint minden engedély nélkül közeledő idegen hajóra tüzet kell nyitni és el kell kergetni. 1840-től azonban meglepő híreket hoztak Nagasakiba a holland és kínai kereskedők: Kína vereséget szenvedett az angoloktól. (A japán kormány elég jól értesült volt, hiszen mind a hollandokat, mind a kínaiakat kötelezte, hogy számoljanak be a világ eseményeiről. Ezen jelentések alapján az Angliáról alkotott kép félelmetes volt, hiszen a hollandok mint riválisukat kezelték, a kínaiak pedig mint a gonosz és kegyetlen agresszort.) Végül annak érdekében, nehogy Japán is Kína sorsára jusson – vagyis, hogy elkerülje a háborút –, a sógunátus eltörölte az 1825. évi rendeletet, és úgy intézkedett, hogy a Japán partjaira vetődött hajókat el kell látni ivóvízzel és élelemmel, de a lehető leghamarabb szabadulni kell tőlük. (1800 és 1850 között közel ötven alkalommal érkeztek Japán partjaihoz orosz, angol, amerikai vagy francia hajók.) De Japán sem kerülhette el a sorsát.

Japánt a fiatal és ambiciózus Egyesült Államok nyitotta meg a Nyugat számára. 1853 júliusában érkezett meg a mai tokiói öbölhöz M. C. Perry admirális, hogy átadja a japán császárnak Filimore elnök üzenetét (az amerikaiak nem tudhatták, hogy Japán tényleges ura a sógun). Perry elhatározása szilárd volt, és a rendelkezésre álló eszközökkel is ügyesen bánt: ígéretek, megnyugtatás és fenyegetés meghozták a várt eredményt. Hosszas tárgyalások után 1854 márciusában megszületett az ún. kanagawa szerződés Japán és az Egyesült Államok között. Ez még nem volt kereskedelmi szerződés, de megteremtette a feltételeit a további közeledésnek. 1856-ban T. Harris, az első Japánba delegált amerikai konzul megkezdte tárgyalásait a japán kormánnyal egy megkötendő kereskedelmi szerződésről. Harris erőfeszítéseit, aki megint csak a meggyőzés és a fenyegetés kettős módszerével élt, végül siker koronázta. A meggyőzés kétirányú volt. Egyrészt azzal érvelt, hogy a mindenki által betartandó nemzetközi jog biztosítja minden állam egyenlőségét és szuverenitását, másrészt pedig azzal, hogy a nemzetközi kereskedelemnek köszönheti Amerika is a felemelkedését, és Japán esetében sem lesz máshogy. A fenyegetés – nagyon taktikusan – nem közvetlen, hanem közvetett volt: a félelmetes hírű Angliával tartotta sakkban a sógun hivatalnokait. Függetlenül attól, hogy a japán tárgyalófelek mennyit hittek el a győzködésből, az utóbbi módszer bizonyult hatékonyabbnak. Harris kijelentette, hogy a második ópiumháborút lezáró tiencsini békét (1858. június) követően Anglia hadihajóit Japán ellen fordítja, s akkor elesnek az eddigi tárgyalásokon elért minden eredménytől (az ópiumkereskedelem teljes tilalma, a külföldi


kereskedők mozgásának erőteljes korlátozása az országon belül stb.). Harris arról már nem beszélt, hogy – örök barátság ide, egyenlőség és szuverenitás oda – ez mégiscsak egyenlőtlen szerződés lesz, hiszen 1. területenkívüliséget biztosít az idegeneknek (konzuli jogszolgáltatás), 2. megtiltja Japán számára, hogy védővámokat vessen ki, és 3. egyoldalúan kötelezi, hogy minden olyan előnyben részesítse az Egyesült Államokat is, amilyen előnyöket más államnak a jövőben biztosítani fog.

Ii Naosuke, a sógun erőskezű minisztere 1858. július 29-én aláírta az első amerikai–japán kereskedelmi szerződést (amit nem sokkal követtek hasonló tartalmú szerződések Angliával, Franciaországgal, Hollandiával és Oroszországgal). A miniszter ugyanakkor szigorú intézkedésekkel próbálta visszaszorítani az elzárkózás híveit. 1860-ban Ii politikai merénylet áldozata lett és a sógunátus utolsó koncepciózus emberével együtt elvesztette tényleges hatalmát is az ország felett.

A modern nagyhatalom

Az 1860-as évek elején színre lépő politikai erők majd mindegyike máshogy látta a kivezető utat az anarchikus állapotokból, de abban egy véleményen voltak, hogy mindez az ősi törvényeknek fittyet hányó idegenek irritáló jelenlétének köszönhető. A legradikálisabb (és a sógunátussal hagyományosan rossz viszonyban levő) tartományok az idegenek azonnali kiűzését követelték, és e céljuknak sikerült megnyerniük Kōmei császár udvarát is, aminek politikai súlya ettől kezdve fokozatosan növekedett. Szamurájok merényletek sorát követték el idegen kereskedők ellen, több ízben felgyújtották az angol konzulátus épületét, sőt két tartományban – Satsuma (a mai Kagoshima) és Choshu (a mai Yamaguchi) – 1863-ban szabályos háborút vívott a betolakodókkal. Az összecsapások kimenetele azonban ráébresztette a harcias tartományokat, hogy az elzárkózás politikája már a múlté, más megoldást kell találni, hogy Japán felvehesse a versenyt a nyugati hatalmakkal. Ekkor a tartományurak és szamurájok nagy részének haragja a sógunátus ellen fordult, amely nem rendelkezett semmilyen aktív külpolitikai programmal, csak maradék hatalmának fenntartásán fáradozott. A császári udvar és több erős tartomány 1867-ben katonai szövetségre lépett, hogy megdöntse a már magatehetetlen sógunátust. Yoshinobu, a 15. és egyben az utolsó Tokugawa sógun elébe ment az elkerülhetetlennek: 1867. november 17-én lemondott politikai vezető tisztéről, s ezzel véget ért a 264 évig tartó Tokugawa sógunátus.

Az új Meiji kormányzat a világtörténelemben példátlan sebességgel kezdte meg és hajtotta végre a modern Japán kiépítését. A témával foglalkozó történészek számára végeláthatatlan viták forrása a kérdés: mi lehet az oka, hogy a nem nyugati kulturális hagyományokból táplálkozó országok közül egyedül Japánnak sikerült a 20. század hajnalára modern nagyhatalommá válnia? Sokan egyetértenek abban, hogy a válaszra a japán befogadás, a hagyományos (saját) és az új (idegen) szintézisének módjában lelhetnek rá. Japán, történelme során elszigeteltebb volt, mint az összes többi fejlett kultúrát kiépített társadalom, így minden külső ingerre az általánosnál érzékenyebben reagált (elutasít vagy befogad), ugyanakkor pont az érintkezések esetlegessége és a nagyfokú nemzeti homogenitás következtében a befogadott újat a megszokottnál erősebben igazította a már meglévő sajáthoz, közöshöz, ősihez. Ilyen volt a kínai kormányzati formák és az ősi japán társadalom szintézise az ókorban; a buddhizmus, konfucionizmus és a sintoizmus szintézise a középkorban, és megannyi jelenség a japán történelemben. A modern Japán is egy ilyen szintézis. A gazdaságban a modern nagyipari termelési formák és a hagyományos társadalmi alapegység, a nem vér szerinti, hanem funkcionális alapon megszerveződött család szintézise; a politikában a modern alkotmányos monarchia, a modern abszolutizmus és az archaikus császár-ősatya koncepció szintézise stb. A modern japán külpolitikai gondolkodás, a nemzetközi kapcsolatrendszerről alkotott kép sem volt máshogy.

Az új kormány külpolitikai programja a nyugati hatalmak felé azonnal megfogalmazódott: akármilyen áron is, de Japánnak el kell érnie, hogy az egyenlőtlen szerződéseket revízió alá vegyék, és hogy egyenrangú félként kezeljék a nemzetközi porondon. Ekkorra a nagy rivális már nem Kína volt, hanem a Nyugat, és Japán – nem úgy, mint Kína – elfogadta a feltételrendszerüket. Nemcsak hogy elfogadta, hanem már az 1870-es évek közepétől alkalmazni is kezdte. És hol alkalmazhatta volna máshol, mint a hagyományos kapcsolataiban, régi hűbéreseivel szemben? Egységes formába kellett, hogy öntse diplomáciai kapcsolatait.

Az első lépés Ryū-Kyū volt. A japán kormány 1875-ben megtiltotta, hogy adót fizessen Kínának, majd hivatalnokokat és csapatokat küldött, hogy érvényt szerezzen tilalmának. A japán behatolás gyors és határozott volt. A bennszülöttek ellenállását megtörték, majd 1879-ben Ryū-Kyū királyát Tokióba hurcolták, királyságát pedig Okinawa néven a japán államba olvasztották. Kínában a felháborodás óriási volt, háborúra csak az angol–amerikai közbelépés és a feszült orosz–kínai viszony miatt nem került sor.

Ugyancsak 1875-ben hadihajók jelentek meg Korea partjainál. Ekkor már csak Koreának sikerült elkerülnie az érintkezést – és az egyenlőtlen szerződéseket – a hódító Nyugattal, mégis a hadihajók árbocán nem az angol


Union Jack, nem is az amerikai csillagsávos lobogó lengett, hanem a japán Hinomaru. A japán katonák azért érkeztek, hogy rendezzék a már hetedik éve szünetelő kapcsolataikat Koreával. De nem a korábbiak alapján, azaz nem az volt a céljuk, hogy a félsziget behódoljon és adózzon. Szerződést hoztak a katonák, igaz egyenlőtlen szerződést, ugyanolyat, amilyet Harris íratott alá a megfélemlített sógunátussal 17 évvel azelőtt.

Koreát Japán nyitotta meg, és ettől kezdve ugyanolyan szerepet játszott a kelet-ázsiai nagypolitikában, mint bármely nagyhatalom – hódított.

2. Képek


1. Megnyitó 1988. január 26-án a moldvai csángókról tartott ülésszakonKÖZÖS DOGAINK

BALOGH Sándor

A moldvai csángók

Az elmúlt hónapokban tovább erősödött az érdeklődés közönségünkben a határokon túli magyarság iránt. Különösen figyelemre méltó, mennyi írás – jórészt reprint kiadvány – látott napvilágot a moldvai magyarok (csángók) történetéről. Az elmúlt esztendőben elkészült a Történettudományi Intézetben Benda Kálmán nagy terjedelmű forráskiadványa Moldvai csángó–magyar okmánytár 1467–1707. I–II. kötet – a Magyarságkutató Intézet kiadásában – címmel. A Magyar Történelmi Társulat, a Magyar Néprajzi Társaság, a Magyar Nyelvtudományi Társaság és a Tudományos Ismeretterjesztő Társulat 1988. január 26-án ülésszakot szentelt e témának.

Az itt elhangzott előadásokból tesszük közzé a társulat elnökének, Balogh Sándornak a megnyitóját és az ülés egyik előadójának, Benda Kálmánnak szövegét. (A szerk.)

Őszintén és nyíltan be kell vallani, hogy talán csak a második világháborút követő években és a legutóbbi évtizedben szenteltünk, illetőleg szentelünk több-kevesebb, de még korántsem elegendő figyelmet a külföldön élő magyarságnak.

Sajátos módon – és a legutóbbi évekig – leginkább azokról a magyarokról feledkeztünk meg, akik földrajzilag is a legközelebb vannak hozzánk. De közülük is kétségtelenül a moldvai csángók voltak – csak voltak? – a legmostohább testvéreink. Ebben az esetben sem szolgálhat teljesen mentségünkre az, hogy a tudomány mulasztása – enyhén szólva – nem volt egészen független a politika magatartásától, közelebbről attól az immár három évtizeddel ezelőtt hivatalos rangra emelkedett felfogástól és állásponttól, amelyet így lehetne röviden megfogalmazni: a magyar nemzetiség sérelmeinek világos és határozott szóvátételével csak ártanánk az érintetteknek, csak megnehezítenénk az életüket. Erre a politikai hiedelemre azóta sűrűn és látványosan rácáfolt az élet, a mindennapi gyakorlat.

A magyarság évszázadok, sőt évezredek egymásutánjában érkezett el a jelenéhez. Élete – beleértve nyelvét, szokásait, életmódját és életformáját – történelme folyamán formálódott-alakult ki. Ebből egyértelműen következik, hogy népünk közösségi tudata nem nélkülözheti múltunk reális ábrázolását. Mégpedig a történelem színpadán való megjelenése pillanatától a jelenkorig bezárólag, nem hallgatva el természetesen a kudarcokat és a sikereket, a győzelmeket és a vereségeket sem. Attól viszont szigorúan tartózkodnunk kell, mert erre int egyébként mások negatív példája is, hogy a tudományos ismereteket vagy azok hiányát netán legendákkal pótoljuk, a napi politika szükségleteinek vagy vélt szükségleteinek érdekében historizáljunk. A történelmi valóságnak azonban abban a formában is jelen kell lennie köztudatunkban, hogy abból a magyarság egyetlen, még oly kis csoportja és történelme se maradhasson ki. Tekintet nélkül arra, hogy ez a magyarság a hadárainkon belül vagy azon kívül él; a sors a hazától nyugatra vagy keletre választatta el tőlünk, illetőleg önként távozott el.

A tudomány emberei a moldvai csángók eredete és települése elemzésével nagyon időszerű feladat tejesítésére vállalkoznak. A magyarságnak e létszámban kicsi, de történelme és kultúrája szempontjából figyelemre méltó csoportját ugyanis manapság már – etnikai hovatartozása szempontjából – végveszély fenyegeti. Nem ismeretlenek előttünk azok a politikai indítékú áltudományos próbálkozások, amelyek a moldvai csángók történelmének „átírására”, nevezzük nevén a dolgokat, teljes meghamisítására törekszenek. A magyar Tudomány a valóság tárgyilagos és hiteles feltárásával hozzájárulhat ahhoz, hogy a moldvai csángókat legalább a történelmüktől ne lehessen megfosztani. A jelen konferencia nyilvánvalóan nem pótolja sem a külföldön élő magyarsággal, sem a csángókkal kapcsolatos, a tudományos kutatások terén mutatkozó mulasztásokat, de minden bizonnyal valamit törleszthetünk azokból. Ezt a meggyőződést az a tény is erősíti és táplálja, hogy a történészek ezúttal a rokontudományok, mindenekelőtt a nyelvtudomány és a néprajztudomány jeles képviselőihez csatlakozva fejthetik ki véleményüket a moldvai csángók történelmét illetően.


1. A moldvai csángók a 1617. században�BENDA Kálmán

A moldvai csángók a 16–17. században

Földrajzi elhelyezkedés

A moldvai magyar telepek – a Dnyeszter melletti Csöbörcsököt és néhány körülötte lévő kisebb falut kivéve – Moldva középső és déli részén, a Pruttól nyugatra terültek el, zömükben a Kárpátok és a Szeret közt. Bukovinában a 16–17. században nem tudunk magyar településről.

A moldvai magyar telepek legteljesebb jegyzékét Bandinus érsek 1646. évi egyházlátogatási körútjáról készült jelentés tartalmazza. Bandinus 42 magyar települést említ név szerint, ebből 29 a Szerettől nyugatra eső területen van, közülük 14 közvetlenül a Szeret partján. Ezek Szucsavától le a Tatros torkolatáig láncot alkotnak, a lánc azonban két helyen is megszakad. Ha tekintetbe vesszük, hogy a nyelvészeti megállapítások szerint a helynévanyag jelentős része azokon a területeken is magyar eredetű, ahol 1646-ban Bandinus nem említ magyarokat, feltételezhetjük: korábban ott is magyarok éltek, vagyis a települési lánc valamikor folytonos volt.

Ezt a nyelvészeti érveken kívül más adatok is alátámasztják. A 15. századi oklevelekben több olyan magyar lakosságú falut említenek éppen a Szeret partján, amelyekről Bandinus már csak a pusztulást állapíthatta meg.

Bandinus összeírása a moldvai magyarság történetének egyik nagy katasztrófája után készült, amikor az országot ért pusztulást még nem heverte ki, létszámában és települési területében is megfogyatkozott. Ahogy a vászlói katolikus közösség pusztulásáról írja: „a katolikus lakosság részben a pestisben pusztult el, részben a tatárok siralmas szolgaságába került, vagy a szakadárokhoz (görögkeleti románokhoz) pártolt”. Az elnéptelenedett falvak egy része a 17. században azután újratelepült magyarokkal.

Arra, hogy a magukra maradt katolikusok görögkeletivé lettek és beolvadtak a velük már régebben együtt élő román lakosságba, több példát tudunk. Ebben közrejátszott az ortodox egyház térítési politikája is, mely különösen a püspökségi székhelyek körül volt erős. Emellett azonban jelentős lehetett az elvándorlás is. Ahol a megfogyott katolikusok már nem tudtak életképes egyházközséget alkotni, egy részük olyan helyre költözött, ahol még élő közösséget talált. Így pl. a 15. század végén Szeretvásár megfogyott katolikusai nagyrészt Moldvabányára és Kutnárra költöztek. Aki viszont helyben maradt, az fölvette a görögkeleti vallást. Gazdasági okok is közrejátszhattak az elköltözésben, így az adók növekedése, a kereskedelmi utak másfelé terelődése, a háborúkban a szőlők pusztulása stb.

A 17. század második felében azonban egy ellenkező irányú mozgást figyelhetünk meg: a magyarok nyugat felé, a Kárpátok keleti lejtőihez húzódnak. Talán ez a vidék nagyobb biztonságot nyújtott a tatár beütések ellen. Egy 1696. évi összeírás Tatros és Lukácsfalva vidékén nyolc olyan falut említ, amelyekben magyarok, vagy magyarok is élnek, s amelyeket korábban hiába keresünk a katolikus települések között. Miután az összeírás a családfőket név szerint fölsorolja és a családtagok számát is megadja, kitűnik, hogy nem is kis falvakról van szó: Klézsén 76, Kászonban 91, Vallemarén 125, Kákován 206 főt írtak össze.

Az elmondottak alapján bizonyosra vehető, hogy a magyarok által lakott terület Moldvában nem volt állandó, mozdulatlan. Úgy tűnik, hogy a középkorban a magyar (és északon a német) lakosság nagy többsége a Szeret jobb partján összefüggő láncban húzódó falvakban élt. A 15. század végén megindult és a 16. században mindvégig tartott a magyarok áramlása kelet felé, a Szeret és Prut közére, sőt egész a Dnyeszterig. Régi helyüket románok foglalták el. Ezt a folyamatot a 17. század második felében egy nyugati irányú költözési hullám váltotta fel. Közben egyes települések magyarsága megfogyott vagy el is tűnt, korábban jelentéktelen falvak magyar népessége viszont felduzzadt, illetve új falvak is keletkeztek. A 17. században tovább erősödött a magyarok nyugatra húzódása. A 19. században és napjainkban a moldvai magyar települési terület központja a Bákó–Tatros közötti vidék.

Amióta a moldvai katolikus településekről följegyzéseink vannak, tehát a 16. század második felétől, a városokban mindenütt, a mezővárosok és falvak egy részében a magyarok vegyesen éltek görögkeleti vallású románokkal. A megtelepedéskor, a 13–14. században minden bizonnyal külön falvakat alkottak, nemcsak a római katolikusok és az ortodoxok, hanem a katolikusokon belül a magyarok és az északon elhelyezkedő németek (szászok) is. A szászok azonban az 1400-as évektől már nem kaptak Erdélyből utánpótlást, s mivel nem volt önkormányzatuk, mint az erdélyieknek, nem tudták meggátolni a nem katolikusok és nem németek


betelepülését. Mind több katolikus magyar, majd görögkeleti román került közéjük, és számban megfogyatkozva, magukra maradva, nagyobb részük ortodoxszá lett és beolvadt a románok közé. Egy töredékük pedig a magyarsághoz asszimilálódott. Bandinus korában, 1646-ban az egykori szász mezőváros közül Szucsava és Nemc németsége már eltűnt, Moldvabányán, Kutnáron és Románvásáron pedig a katolikusokon belül is kisebbségbe került a magyarokkal szemben. A 17. század végi nagy tatár pusztítás után a szász települések többé nem álltak talpra, s az 1700-as évek elejére a moldvai németek teljesen eltűntek.

A magyarok – akik eredetileg szintén külön falvakban telepedhettek le –, Quirini püspöknek a 16. század végén írt jelentése szerint ekkor már részben szintén vegyesen éltek az ortodox románokkal, főleg az északi részeken, így pl. Szabófalván, Berendfalván, Tamásfalván, Lökösfalván, Dzsidafalván, sőt átmenetileg Bákón és Tatroson is. 1646-ra egy sor újabb falu vált vegyes lakosságúvá, köztük Vászló, Takucs, Paskán, Herló és Bogdánfalva. A század végén pedig nem egy, valamikor magyar faluban csak ortodoxok laktak, az egyházi összeírásokban ezeket a helyeket már nem is említik.

A magyarok száma

A moldvai magyarok számáról a 16. század végétől kezdve több jelentést, összeírást ismerünk. Valamennyit egyházi ember készítette, főpapok vagy misszionáriusok. Közülük egyesek névsort is adnak, mások csupán a katolikusok számát közlik falvanként. Ezeket sorba rakva, a következő adatsort kapjuk: 1580-as évek: 20 000; 1599: 10 700; 1623: 4500; 1631: 3690; 1640: 3700; 1646: 5577; 1696: 2800.

Ezek a följegyzések nyilván nem azonos értékűek, és a modern statisztikai felmérések követelményeinek egyik sem felel meg. Összességükben mégis jól mutatják a katolikusok számának alakulását, amely a 16. század végéig emelkedett, attól kezdve fogyott.

A 15–16. századi gyarapodásban, persze a belső népszaporodás mellett, jelentős része volt a magyarországi kivándorlásnak is. 1436-tól egy fél évszázadon át érkeztek az inkvizíció elől menekülő huszita vallásúak a Szerémségből és Dél-Erdélyből, az 1480-as években az ország északnyugati határszéléről, Pozsony környékéről. Hogy több ezren lehettek, azt az az 1571. évi jelentés valószínűsíti, mely szerint a tatrosi plébános, Tabuk Mihály mintegy kétezer huszitát visszavezetett a katolikus egyházba, és további munkája segítésére a püspök 12 papot küldött Lengyelországból Moldvába. A huszita menekültek több települést alapíthattak, így a nevével is árulkodó Huszt, a cseh kelyhesek vezéréről, Prágai Jeromosról elnevezett Jeromosfalvát és a környéken több más falut. Husziták települtek meg Románvásáron, Tatroson és másutt is.

A Moldvával határos magyarországi területekről a kiáramlás a 15–16. században is állandó volt. Az 1560-as években, amikor János Zsigmond fejedelem – kiváltságaik ellenére – adózásra kényszerítette a székelyeket, megindult a jobbágysorsot nem vállalók tömeges szökése Moldvába. Az 1562. évi székely fölkelés leverése után számuk különösen megemelkedett, s ettől kezdve kiáramlásuk folyamatossá vált. Az 1590-es évektől fejedelmi parancsra már őriztetik a Moldvába vivő hágókat. Nyilván nem nagy eredménnyel, mert az erdélyi országgyűlések a 17. században sorozatosan tiltják a székelyek Moldvába vándorlását, mondván, hogy „a haza nyilvánvaló kárára” van azok eltávozása, „kik az adót fizethetnék”.

1698-ban már a szökött jobbágy faluját kötelezik, elrendelvén, hogy tartozik az elszököttet „egy s két napi járóföldig persequálni és megfogni”, különben „tartozzék a falu azon elszökött embereknek minden terheket az adózásban subportálni és az földesúr dolgát is praestálni”.

Mindeddig a szegénységnek nevezett jobbágyok Moldvába vándorlásáról hallottunk. A Rákóczi-szabadságharc alatt – igaz csak átmenetileg – a Moldvába bujdosók jó része nemesekből került ki. 1707 őszén ugyanis – néhány hónappal azután, hogy II. Rákóczi Ferencet Marosvásárhelyen beiktatták a fejedelmi méltóságba – Erdély Rabutin császári generális kezére került. A Székelyföldet védő kuruc katonaság, több ezer ember, 1707. szeptember–október folyamán Moldvába szorult. A hadsereggel együtt a császári megtorlás elől sok nemes is Moldvába menekült. A kuruc bujdosók a Kárpátok keleti lejtőin, az Ojtoz és a Tatros vidékén, részben a Szeret mentén húzódtak meg, szétszórtan a csángó falvakban, s itt éltek nagy nélkülözések közt. Csak a szatmári béke után, 1711-ben térhettek haza Erdélybe. Bizonyára voltak, főleg a katonák közt, akik kint maradtak, arról azonban nem beszélhetünk, hogy ez a politikai emigráció a moldvai magyarok számát érdemlegesen gyarapította volna. Jelentősége abban volt, hogy tudatosította az erdélyiekben a moldvai magyarok létét.

A Moldvába vándorlás mellett mindvégig volt egy ellentétes mozgás is. A tatár támadások idején, különösen az 1680-as években egész falvak kerekedtek fel és menekültek Erdélybe, a Székelyföldre. A menekülteknek csak egy része tért vissza később.


Erdélyből tehát a 17. század egész folyamán volt egy hol erősebb, hol gyöngébb Moldvába áramlás, a magyarok száma mégis egyre fogyott. A 16. századi 15-20 ezer katolikusból mintegy 15-16 ezer lehetett magyar, 4-5 ezer a szász. 100 év múlva a nem egészen 3 ezer katolikus, mondhatjuk, egészében magyar volt, a csökkenés azonban így is meghaladja a 75%-ot. Ha Moldva egész népességéhez viszonyítjuk a magyarok számát, az 1590-es években az összlakosság 7-8%-át tette ki, az 1690-es években legföljebb 2-2,5%át. A 17. századi pusztulás tehát igen nagy volt.

Elsősorban a Szeret menti, a földrajzi környezet által nem védett magyar települések pusztultak, a Tatros vidéke, a Kárpátok tövében megbújó falvak kevésbé. Az, hogy a magyar falvak pusztulása összességében többszörösen meghaladta a románokét, nyilván földrajzi elhelyezkedésükkel függ össze.

A 18. században, a mádéfalvi veszedelmet követő nagy székely kivándorlás ismét megnövelte a moldvai magyarok számát. A század végére a magyarok számaránya elérhette az 5%-ot.

Társadalom és gazdaság

A magyarok és németek Moldva gazdasági fejlődésében igen jelentős, százalékos arányuknál sokkal nagyobb szerepet játszottak: a városi élet, az ezzel összefüggő fejlettebb ipar és kereskedelem a 14–15. században az ő tevékenységük nyomán bontakozott ki. Jászvásáron, az ország fővárosában a kereskedők jó része a 15–16. században is magyar és német, s a külkereskedelem szinte teljesen az ő kezükben van. De ugyanez a helyzet az ország más városias jellegű településeinél is. A moldvai városi fejlődés kezdeteit ma sem ismerjük részleteiben, de sokat mondó, hogy a román „oras” szó a magyar „város” átvétele, hogy a városi tanács élén magyarországi mintára mindenütt „bíró” (a magyarországi latinból átvett szóval, „jude”), illetve a német alapítású helyeken a „soltuz” (a németből eredő magyar „soltész” átvétele) állt. A német és magyar városok fejlettségével függött össze, hogy Moldvában csak ők használtak a 15–16. században címeres pecsétet.

Ezek a moldvai városok (a magyarországi terminológia szerint inkább mezővárosoknak kellene mondanunk őket) szoros kapcsolatot tartottak az erdélyi és galíciai városokkal. Vásáraikon belföldi és külföldi kereskedők találkozlak, de pénz helyett még a 16. században is gyakran áruval vagy állattal fizettek. Kereskedtek a távolabbi lengyel vagy német területekkel, a Balkánnal és Kis-Ázsiával is.

Egy-egy város lakosságának száma néhány száztól 2–2,5 ezerig terjedt. A városokat sövénykerítés vette körül. Ezen belül széles, nem mindig rendezett utcákban falusias házsorok álltak, ólakkal, szérűskertekkel; a sövényen kívül terült el a „hotar” (román szó, a magyar „határ”-ból), ahol a mezőgazdasági termelés folyt. Az első céhekre a 15. századból vannak adataink, ezekben ácsok, fazekasok, szabók, néha lakatosok tömörültek. Ugyanakkor a városi lakosság zöme, részben a kereskedők és az iparosok is, mezőgazdasági munkából és állattenyésztésből éltek. Ezeknek a településeknek országos viszonylatban való kiemelkedésével függött össze, hogy 1591-ben Moldva 20 megyéjéből („tinutul”) kilencnek a székhelye valamelyik német vagy magyar mezőváros volt. Tatros határában még a 17. században is sóbánya működött. Több helyen hallunk malomról.

A 17. századi tatár–kozák hadjáratok elsősorban ezt a mezővárosi iparos és kereskedő népességet tizedelték meg, amely tehát nagy többségében magyar volt. 1670-ben már azt jelentették, hogy számba vehető kereskedő és iparos központ Moldvában csak egy van: Galac.

Az 1400-as években a vajda körül tömörülő előkelő urak közt mindig találunk néhány magyart, a 16. században és a 17. század elején a jászvásári udvarban, a tisztségviselők közt, a testőrségben is magyar nevekre bukkanunk. A század derekától kezdve számuk egyre fogy, helyükbe többnyire lengyelek kerülnek, később gyakran ruténok és ukránok.

A magyarok nagy többsége azonban földműves és állattenyésztő volt. Egybehangzóan minden jelentés azt mondja, hogy falvaik, amelyek többnyire valamelyik folyó vagy patak mentén fekszenek, rendezettek. A kertekben gyümölcsfák, a falu határában jól művelt szántók és legelők, több helyen halastavak, szőlőtermő dombok terülnek el.

A paraszti gazdálkodás módjáról a misszionáriusi jelentések alig szólnak. Azt viszont gyakran emlegetik, hogy a föld rendkívül termékeny, vad, madár és hal bőviben van. Leginkább búzát, árpát és zabot termeltek, rozsot csak ritkán. Kedvelték a kölest, amely – úgy mondják – bőven termett. A köleskása meg a kölesből készült lepény kedvelt eledelük volt, bár feltevések szerint azt főként a románok ették. Jelentésekből és leltárakból kiderül, hogy méheket tartottak, a kertekben termelt gyümölcsöt pedig aszalták vagy pálinkát főztek belőle, s konyhakerti növényeik is voltak. A háborús pusztítások éveit kivéve, bőviben voltak mindennek. Állattenyésztésük jelentős volt, a közöttük lévő vagyoni különbségek is főként ebből adódhattak. Főleg, amíg a


16. század végén a tatárok az ország jószágállományának nagy részét el nem hajtották – ezt a csapást csak nehezen tudták kiheverni –, a nagyszarvú, daruszőrű ökröket ezrével hajtották lábon Erdélybe, majd onnan nyugatra. Híresek voltak lovaik is, melyeket az erdélyi fejedelmi udvar is szívesen vásárolt. A jószágot félnomád módon tartották, a falu körüli legelőkön; az igásállatok azonban az istállókban teleltek.

Szőlőtermeléssel csak egyes vidékeken találkozunk, főleg a Szeret északi részén, Moldvabánya, Szabófalva, Kutnár, továbbá Bákó környékén. Ezeken a vidékeken a bortermelés jelentős volt, s a 16. században kivitelük is volt Lengyelországba, részben Erdélybe. A 17. században viszont egyre gyakrabban emlegetnek elhanyagolt, vagy már ki is pusztult szőlőket.

A moldvai csángó magyar falvak szabadparaszti sorban éltek. A föld termékenysége mellett ez volt az erdélyi jobbágy vagy akár szabad székely számára a másik nagy vonzerő. A vajdák és a moldvai kormányzat szívesen fogadta és megbecsülte a magasabb szintű földművelést, falusi ipart hozó magyar telepeseket. Ez mutatkozott meg abban, hogy a magyar falvak, ellentétben a románokkal, nem tartoztak a földesúr alá; a román megjelölés szerint razas-ek (a magyar „részes” szóból) voltak. Közvetlenül a vajda alá tartoztak, terményeikből meghatározott beszolgáltatást adtak. Sérelmeikkel közvetlenül a vajdához folyamodhattak, vitás ügyeikben ő döntött. Földesúrról, robotról nem hallunk. Időnként előfordult, hogy a vajda udvari tisztviselőinek bérbe adott egy-egy falut, sőt egyeseket el is adományozott. Terebest a 16. század végén a moldvai katolikus egyháznak adta, Bákó és határa a ferences kolostoré volt. Movila Jeremiás vajda 1606-ban Szabófalvát és Berendfalvát a seculi görögkeleti kolostornak adományozta, lakosai ezáltal jobbágysorba kerültek. Ennek hatása rövidesen megmutatkozott: Szabófalváról a lakosság egy része elvándorolt, Berendfalvát pedig teljesen elhagyták, a 17. század közepén már puszta.

Arra vonatkozóan, hogy a falvaknak volt-e önkormányzata és ennek mi volt a formája, a jelentések nem szólnak. Azt tudjuk, hogy bíráikat maguk választották, s az esküdteket is. Majd mindegyik faluban találunk egy „deák”-ot, azaz többé-kevésbé iskolázott embert. Az ő feladata volt bizonyos egyházi teendők ellátása (a harangozástól a temetésig), s ő végezte a gyermekek oktatását is. Abból, hogy a települések papjukat és – ha volt – tanítójukat maguk szerződtették és maguk fizették, továbbá abból, hogy egyes falvak saját nevükben még Rómába is írtak a pápának vagy a Hitterjesztés Szent Kongregációjának, arra következtethetünk, hogy önállóságuk viszonylag nagy volt.

A falvak települési rendjéről sem sokat tudunk, azon kívül, hogy víz partján voltak, többjükben a patak a falu közepén folyt. A házak szalmával vagy náddal voltak fedve, fából vagy vályogból készültek, kőből csak a nagyobb városok temploma épült. Az egyik jezsuita jelentés azt mondja, hogy a magyar házak azonnal megismerhetők a faluban, mert jobban építettek és szebbek, mint a románok házai.

Az összeírásokban sehol sincs nyoma a nagycsalád rendszernek. Faluban és mezővárosban kiscsaládokat írtak össze, az is ritkán fordult elő, hogy valamelyik magára maradt özvegy szülő házas gyermekeivel együtt élt. Családonként átlagban 2,5-–3 gyermekkel számolhatunk, de 5-6 is előfordult. Életkort az összeírások nagyon ritkán adnak, de azt, ha valaki 60 éves vagy idősebb, többnyire följegyezték, mint különleges dolgot.

Arra, hogy az egyes településeken belül érvényesült-e valamilyen társadalmi hierarchia, nincsenek adataink. Időnként azonban az összeírók említették, hogy a családdal lakik egy, néha két család, többnyire nők. A vagyoni különbségek alapján tehát bizonyosan volt társadalmi rétegződés.

2. Képek


1. Észak-Erdély, 19401944. Könyv Bukarestben, �televíziós mûsor KanadábanBALOGH Júlia (USA)

Észak-Erdély, 1940–1944

Könyv Bukarestben, televíziós műsor Kanadában

Minden magyar történész előtt világos: a román–magyar közös múlt vitás kérdéseit csakis a romániai és magyarországi történészek válaszolhatják meg, oldhatják fel. Csacskaság volna azt hinni, hogy helyettünk „harmadik” vagy „negyedik” tényezők – nyugaton vagy keleten – valóban segíteni tudnak. Ezért is a legrosszabb térségbeli hagyomány „történeti propagandával” rohanni ún. nagy népekhez, s igyekezni a másik félről (történészekről, vagy éppen magáról a népről) dehonesztáló „tényeket” terjeszteni. A kis népek kisebbrendűségi tudatának jellemző sajátja. – És ugyanilyen rossz hagyománya térségünk politikai rendszereinek: a történeti vitás kérdéseket a politikai vezetések manipulálják. – Egy korábbi korszak (1948–1976) nem létező problémanélküliséget igyekezett elhitetni; asztal alá söpörve a súrlódásokat, hátráltatva ezzel a nyílt eszmecserét, a feszültségek oldódását. Az újabb korszak fordított az irányon: a saját nemzet múltjának hatalmasra és kritikátlanul „tisztára” súrolása mellett igyekszik a szomszéd történeti „rémtetteit” előásni és élénk színekkel ecsetelni. Napi politikai tőkét kovácsolni a közös lét fájdalmas súrlódásaiból.

Szintén a térség legrosszabb szellemi hagyományaihoz tartozna, ha erre a válasz hasonló jellegű volna: nemtelen versengés indulna meg a szomszéd nép múltjában található befeketíthető foltok felnagyítására, vagy a saját nemzeti múlt kritikátlan szemléltetésére.

Az észak-erdélyi magyar polgári és katonai igazgatás tevékenysége még alapos feltárást kíván. A most hozzánk beérkezett kézirat közlésére azért vállalkozott örömmel szerkesztőségünk, mert hangsúlyozhatjuk eddigi álláspontunkat: a két ország értelmiségének felül kell emelkednie a népeket „pozitív” és „negatív” tulajdonságokkal címkéző napi taktikai, gyakran hecckampánnyá fokozódó akciókon.

G.

Torontóban 1987 őszén, az ottani televízió angol és francia nyelvű adásában alkalmam volt megnézni két tízperces műsort, amely egy Romániában, négy nyelven – angolul, franciául, németül és románul – megjelentetett könyv fotóhamisításairól szólt.

A könyv címe: Teroarea horthysto-fascistă în nord-vestul României, septembrie 1940–octombrie 1944, azaz: A Horthy-fasiszta terrorizmus Északnyugat-Romániában, 1940. szeptember–1944. október.

A könyv szerzői kollektívája: Ion Ardeleanu, Gheorghe Bodea, Mihai Fâtu, Oliver Lustig, Mircea Muşat és Ludovic Vajda. Kiadta: a bukaresti Politikai Kiadó 1985-ben. De hát hogyan kerülhetett egy inkább bennünket érintő könyv ilyetén tálalása a kanadai televízió főműsor idejébe?

E könyv angol nyelvű változatát lapozgatta ifj. Szőczi Árpád – aki egyébként kanadai születésű – egy alkalommal s feltűnt neki, hogy az egyik fotón látható halott (1. kép), úgy néz ki, mintha nem ember lenne, hanem bábu… Szőczi Árpád, mint vérbeli újságíró, azonnal felkereste a kanadai törvényszék egyik hites fotószakértőjét, Vern Phillips urat, aki kérésére elvállalta a könyv fotóanyagának elemzését. A megvizsgált képanyagból huszonhárom felvételt emelt ki, amint azt az aláírásával is hitelesített szakvéleményén olvashatjuk. Néhány képről az a véleménye, hogy azokat már eleve egy másik könyvből másolták át, olyan felvételeket is talált, amelyeken egy-egy részletet utólag emeltek ki, vagy montíroztak rá a képre. Példa erre az angol kiadás 263., a román 261. oldalán látható felvétel, amely a képaláírás szerint egy máramarosszigeti zsinagóga belső teréről készült. Phillips úr véleménye az, hogy a Dávid-csillag utólag került rá a képre, ugyanis a hatágú csillag nem „fekszik” a falon: ellentmond a perspektíva törvényeinek. (2. kép)

A 3. képen hét, a szakértő szerint túlságosan friss és fehér kötéssel bepólyált fejű férfit látunk, a képaláírás szerint Háromszék megyében 1940 őszén; a 4. felvételen Csík és Maros megyei kitelepített románok csoportja állt a felvevőgép elé 1940 novemberében, s mégis a képen, a tömegben, ott álldogál a hét emberünk is…

A televízióműsorban Phillips úr elmondotta, hogy ő hivatalosan is megkérte a fotók negatívjait a kanadai román


követségtől, de udvarias levelére máig sem kapott választ. Véleménye szerint a felvételek egy része hamis dokumentum, feltehetően nemrégiben készültek, talán éppen ennek a könyvnek az illusztrálására. Ennyit tudtam meg a kanadai televízió műsorából.

De térjünk vissza a kérdéses könyvhöz, amelyet hazatérésem után figyelmesen elolvastam; s néhány kezem ügyébe eső adatnak utána is néztem. Néhány szembetűnő tartalmi hamisításra hívnám fel a figyelmet.

Mi is történt a tárgyalt időszakban?

1940. augusztus 30-án a bécsi Belvedere palotában jegyzőkönyvet és döntőbírói határozatot írt alá a román és a magyar külügyminiszter.

Akár igazságosnak, akár igazságtalannak ítéljük is meg utólag ezt a bécsi döntést, 1940. augusztus 30-tól Erdély északi fele négy éven át Magyarország része volt, s ez megmásíthatatlan történelmi tény, a könyv címe ennek ellenére így szól: a Horthy-fasiszta terrorizmus Északnyugat-Romániában.

Nem nagy dologról van itt szó, mindössze egy alig észrevehető átfogalmazásról. (Csak emlékeztetnék, hogy 1974-ben, szinte ugyanez a szerzői kollektíva adta ki a Rezistenţa antifascistă in partea de Nord a Transilvaniei, septembrie 1940–octombrie 1944 [Az antifasiszta ellenállás Erdély északi részén, 1940. szeptember–1944. október] című könyvét, amelyben Erdély még mint Erdeh szerepelt a címben is!)

Az óriási jegyzetapparátussal készült munka – a megjelölt forrásokból az is kiderül, hogy a magyar levéltárban is kutattak – tizenegy fejezetet szentel a címben megjelölt téma tárgyalására, a Horthy-fasiszták vérengzéseire. De alig olvasunk bele az első kötetbe, máris belebotlunk Dücső Csaba nevébe… Úgy látszik, Dücső Csaba a Nincs kegyelem című művével örökre beleírta nevét a román történelembe.

Első ízben Ion Lăncrănjan: Cuvînt despre Transilvania c., 1982-ben kiadott könyvében találkoztam a nevével, amely könyvre Száraz György és Köteles Pál is válaszolt a Valóságban, illetve a Tiszatájban, de a Dücső Csaba „rejtélyt” számomra, s gondolom sokunk számára, Varga János oldotta meg a múlt év júniusában Mozgó Világ-beli cikkével. Címe: Levente és értelmezője nyomában.

Varga János nemcsak megtalálta, hanem el is olvasta Dücső Csaba művét, sőt rábukkant annak első román értelmezésére is az Universul című újság egyik 1940. évi lapszámában. Ezt idézi a lapból: „Az észak-erdélyi terrort a magyar »Leventé«-ből átalakult bandák fejtik ki, amelyeket a legutóbbi időben felfegyvereztek. Ezek barangolnak keresztül-kasul a román területeken és terrorizálják a lakosságot. Rendkívül sok esetben használnak fegyvert a románok ellen vagy pedig felakasztják őket minden kihallgatás (s ítélet nélkül). E pusztai betyárokat illetően egyáltalán nem lehet csodálkozni azon, hogy vérszomjas a viselkedésük. Modern banditák ezek. És a magyar nem tagadja meg mongol származását, vad tetteiben múltja üt vissza. És ráadásul e bandák előre meghatározott program szerint tevékenykednek. A magyar kormányzat által hivatalosan támogatott levente mozgalom számára ugyanis Dücső Csaba »Nincs kegyelem« címmel még 1939-ben írt egy a magyar kormány cenzúrája által is jóváhagyott könyvet, amelyben egy Torday nevű leventehős elmondja Piroskájának, hogy mi is a Levente kötelessége: az erdélyi románok könyörtelen kiirtása, a román falvak lerombolása, a kutak megmérgezése.” (Az már csak apró „valóságtöredék”, hogy az idézetet pontatlanul fordították le, így abból nem derül ki, hogy Torday Levente felsorolt rémtetteit „revansnak” szánja a Horea és Cloşca-féle felkelés idején hasonló módon elpusztított magyar áldozatokért, mint ahogy az sem, hogy Levente Torday keresztneve, és semmi köze a levente mozgalomhoz – természetesen ez nem menti Dücső Csaba művét! De a cenzúrára vonatkozó kitétel hamis, mert a cenzúrát Magyarországon 1939 szeptemberében vezették be, s a Nincs kegyelem pedig 1939 tavaszán jelent meg, ezért nem volt még cenzúraköteles!)

Mit is ír Varga János „… a Nincs kegyelem nem röplap, hanem egy 188 oldalas könyv. Műfaját tekintve nem program, nem politikai fejtegetés, nem kiáltvány és nem valamiféle tankönyv, hanem émelyítő és a legcsekélyebb írói kvalitást is nélkülöző silány regény… Meséje a román uralom alatt élő erdélyi magyarok képzelt felkelése, amelyet egy Torday nevű főhős szervez meg, robbant ki, irányít és vezet diadalra.”

Mégis Lăncrănjan s a szerzői kollektíva is Dücső regényére mint brosúrára hivatkozik. A szerzők csapata pedig tudta, hogy egy regény cselekményét használja fel ideológiája alapjául, mert könyvük 40. és 41. oldalán ott látható a Dücső-mű borítójáról és a minden román értelmezés által pontatlanul idézett lap, a regény 156. oldaláról készített fotókópia.

A szerzők, akárcsak az Universul 1940-ben, mint hiteles történelmi eseménysorra hivatkoznak a regény cselekményére, hiteles dokumentumként kezelve, s kiadványukban az átírt idézet alapján szedik pontokba


azokat a módszereket, amelyekkel a Horthy-fasiszták „ki akarták irtani” az észak-erdélyi románokat.

Egy tudományosnak és történelminek nevezett műbe ilyen „dokumentumok” nem kerülhetnek bele. Mint ahogy nem fogadhatjuk el, ezek után különösen, történelmi forrásként azt a megjelölést, hogy „egyes számítások alapján”. Ezért történhet meg, hogy az 1939. évi román statisztikai adatok nem egyeznek meg az 1985-ben közölt 1939. évi román statisztikai adatokkal… A könyvben ugyanis a veszteségeiket egész Erdély területére számolják ki, s nem csak külön Észak-Erdélyre! Dokumentálni akarva a „magyar pusztítások”-at. (Az 1939. évi román statisztika egész Erdély területére 5 842 100-ra teszi az állatállomány számát, az 1985. évi adat pedig 8 millióról beszél, holott az ötmillióból is csak 2 387 900 került Észak-Erdélybe!)

De ugyanígy az 1939. évi román és az 1941. évi magyar források is azt igazolják, hogy Csíkszépvíz és Csíkszentmárton tiszta magyar falu, mégis a könyvben az áll, hogy bántalmazták, kínozták az ottani román lakosságot. A hivatalos román és magyar adatok szerint ott nem éltek románok.

De maradunk csak a könyv egy másik példájánál: tény, hogy a két háború között épített görögkeleti és görög katolikus templomok közül 1940–1944 között sokat leromboltak s köveit széthurcolták.* De az is tény, hogy ezeket a templomokat a két háború között olyan településéken is megépíttette az új fennhatóság, a román kormány, ahol híveik nem is akadtak. Ilyen falu volt például a mai napig is főleg református és részben római katolikus Székelykövesd, Zágon, Ditró, Kápolnásfalu, Vargyas, Zetelaka, Torja stb.

Tény, hogy Észak-Erdélyből több mint 100 ezer zsidót deportáltak németországi lágerekbe, s ez a magyar kormányzatot terheli, de az is tény, hogy Romániában közel 300 ezer zsidót pusztítottak el helyben.

A zsidókkal szembeni háborús rendszabályok megrázó embertelenségére nincs mentség, még kevésbé a bekövetkezett egyéni túlzásokra és visszaélésekre, mint ahogyan nincs mentség arra sem, ami általában Közép-Európa polgári lakosságával történt. A kérdést minden ízében feltáró kutatás egy-egy államon belül az egyes nemzetek feladata. Az 1940–1944 között Kolozsváron élt Tudor Bugnariu professzor szavai jutnak eszembe, aki a II. világháború utáni román történelem-hamisításokat azzal magyarázza, hogy Románia le akarja tagadni a világ és a felnövő nemzedékei előtt, hogy a háború idején a fasizmus tömeges jelleget öltött az országban.

De ma, közel fél évszázaddal a II. világháború után, van-e értelme a történelem utólagos átrendezésének, az elkövetett magyar vétkek többszörös felnagyításával és „túlírásával”, anélkül, hogy a magyarságot ért és érő atrocitásokról ezenközben egyetlen szó hangzana el?

A könyv szerzőgárdájának nem is kellett volna mást csinálnia, mint fellapozni az 1944. augusztus 23. után megjelent kolozsvári Világosság lapszámait, amelyekben az erdélyi magyarság elleni véres megtorlásokról tudósítanak, vagy hogy rátaláljanak dr. Petru Groza miniszterelnök 1945. november 18-i felszólalására, amelyben éppen a könyvben is tárgyalt korszakról a következőket mondotta: „Mind a két részről történtek hibák a négy év alatt, mind a két részről estek bűnök. Lehet vitatkozni azon, melyik részen volt rosszabb a vezetés, melyik részen volt kegyetlenebb a kormány. Ez mennyiségi kérdés, ha ezt fejtegetnők, nem volna se vége, se hossza.”

Úgy tűnik, most éppen itt tartunk…

* A görögkeleti (ortodox) egyház évszázadokon át a román (és a szerb) nemzeti mozgalom bábája volt a történeti Magyarország területén.

2. Képek


1. A Demokratikus Polgári SzövetségMŰHELY

L. NAGY Zsuzsa

A Demokratikus Polgári Szövetség

A Hazafias Népfront Országos Tanácsa, a Magyar Történelmi Társulat, a Tudományos Ismeretterjesztő Társulat, az MSZMP KB Párttörténeti Intézete és az MTA Történettudományi Intézete Kiútkeresés – 1943 címmel 1988. június 14-én konferenciát rendezett. Az alábbiakban az itt elhangzott előadásokból közlünk egyet. (A szerk.)

Némi túlzással azt mondhatnánk, hogy a háborúból való kilépés gondolatával a németellenes polgári csoportok már akkor foglalkozni kezdtek, amikor Magyarország még alig vált hadviselő féllé, s a 2. magyar hadsereg még ki sem került a keleti frontra. Az ismert liberális politikusok, mint Rassay Károly Rassay Károly (1886–1958) liberális ellenzéki politikus, az 1935-ben megalakult Polgári Szabadságpárt vezetője. A parlamentben, bár a polgári demokrácia híve, mégis sok esetben lojális a kormánnyal. Szemben áll a szélsőjobboldali és németbarát irányzatokkal. 1944 márciusában letartóztatják és a németek Mauthausenbe hurcolják., a vele már Hitler hatalomra jutása óta együttműködő legitimisták, Sigray Antal Sigray Antal gróf (1879–1947) legitimista politikus, 1920–1939 között országgyűlési képviselő, keresztény ellenzéki programmal. 1939-től a felsőház tagja. Síkraszállt Magyarország háborúból való kilépése és a békekötés mellett (1943. december 14.). 1944 márciusában, a német megszálláskor a mauthauseni koncentrációs táborba hurcolják., Esterházy Móric Esterházy Móric gróf (1881–1960) volt miniszterelnök, legitimista politikus, a képviselőház külügyi bizottságának tagja. Az 1939. évi választásokon a kormánypárt programjával indul és lesz képviselő. A II. világháború alatt a honvédelmi bizottság tagja, Kállay Miklós híve., a finánctőke olyan képviselője, mint Chorin Ferenc Chrorin Ferenc (1879–1964) 1925-tól a Gyáriparosok Országos Szövetségének alelnöke, 1928-tól elnöke. 1927-től felsőházi tag. A magyar iparmágnások egyik legbefolyásosabb képviselője. 1944-ben, cserében vagyonáért, a németek segítségével külföldre távozik, a Horthy szűkebb környezetéhez tartozó Baranyai Lipót Baranyai Lipót (1894–1971) Imrédy Bélát követi a Magyar Nemzeti Bank elnöki székében (1938–1946). Horthy Miklós köréhez tartozó konzervatív liberális, angolbarát politikus. Külpolitikai megbízatásokat teljesít: Teleki Pál megbízottjaként jár Mussolininél, a Kállay-kormány megbízásából Svájcban tárgyal. A németek 1944 októberében letartóztatják. és természetesen Bethlen István, valamint Andorka Rudolf Andorka Rudolf (1891–1961) 1923-tól katonai attasé először Prágában, majd Varsóban. 1931-től Rőder Vilmos vezérkari főnök szárnysegédje. 1939–1941-ben vezérőrnagy, madridi követ. Teleki Pál öngyilkossága után nyugdíjaztatja magát. Németellenes cikkei jelennek meg a hazai lapokban. 1944 márciusában a Gestapo letartóztatja és Mauthausenbe hurcolja. már 1942 januárjától kezdve rendszeresen összejöttek és a Berlintől való elszakadás lehetőségeit mérlegelték. Tanácskozásaikba bevonták a szociáldemokrata Szakasits Árpádot és a Kisgazdapártból Tildy Zoltánt is. Az idő azonban még korai, a helyzet éretlen volt s meg kellett állapítaniuk, „a kormány nélkül semmit sem tehetünk, márpedig a kormány egy ujjnyit sem akar tenni”.

A változáshoz Sztálingrád és Voronyezs kellett. 1943 januárjától Kállay Miklós több irányban is kapcsolatot teremtett a nyugati szövetségesekkel, majd az angolokkal folytatott tárgyalások oda vezettek, hogy szeptemberben a kormány megkapta a fegyverszüneti feltételeket. Ezek birtokában és a szövetségesek itáliai partraszállása után – érthetően – igen közelinek ítélték a háborúból való kilépés idejét, és azt remélték, követhető a „római megoldás”. Ugyancsak remélték, hogy az áhított cél, az angolszász szövetségesek előtti fegyverletétel is megvalósítható lesz, hogy el- és kikerülhetővé válik a Szovjetunióval való tárgyalás. A szövetségesek a második front helye körüli viták eldőlte után is erősíteni igyekeztek a feltételezést, hogy a második front a Balkánon nyílik meg. Mindez nagymértékben befolyásolta a hazai politikai körök magatartását.

1943-ban minden számottevő politikai irányzat igyekezett erőit összefogni és megfogalmazni programját az átmenetre, a háború után szükséges változásokra. E programokat ismét csak az első világháború végének tapasztalatai befolyásolták. Az, hogy a katonai vereséget összeomlás, forradalmak, mindenekelőtt proletárforradalom követte. A negyvenes évek elején egyetlen polgári irányzat sem akadt, amely ne arra törekedett volna, hogy megakadályozzon egy hasonló fordulatot.

A forradalmi változástól való félelem abból is táplálkozott, hogy a proletárdiktatúra, a KMP, a Szovjetunió elválaszthatatlanul összekapcsolódott a németellenes ellenzék gondolkodásában. Ez a félelem pedig nemcsak a magántulajdon rendjének feltételezett megdöntéséből táplálkozott, hanem abból is, hogy a Horthy rendszer kemény kommunista- és szovjetellenes politikát folytatott. De – és ez távolról sem mellékes – azokból az


ismeretekből is, amelyeket az érintett politikusok és az újságolvasó közönség szerezhetett a Szovjetunióban uralkodó állapotokról, a sztálini politikáról, kormányzati módszerekről. Ezek az ismeretek szélesebbek és pontosabbak voltak, még ha csak a napi sajtóból merítették is őket, mint amilyeneket például a történetírás, az irodalom, a sajtó adott a két háború közötti Szovjetunióról szinte a legutóbbi időkig.

Voltak másfajta félelmek is. A kiugrás polgári hívei attól tartottak: a Károlyi vezette demokratikus emigrációnak az angolszászok vezető szerepet szánnak az átmenetben, az új rendszer kiépítésében. A háborús-katonai érdekek azonban egészen más szövetséges politikát eredményeztek. London nem engedélyezte emigráns magyar kormány alakítását, hogy ez ne keresztezze a Kállayval és kormányával folytatott tárgyalásait és politikáját. Ennek következtében az a magyar politikai emigráció, amely 1919 óta szemben állt a Horty-rendszerrel és a demokratikus Magyarország megteremtéséért küzdött, nem kaphatott olyan státust, mint például a csehszlovák emigráció. Moszkva, mint ismeretes, elutasította Károlyi Mihálynak azt az ajánlatát, hogy a szovjetunióbeli magyar hadifoglyok között antifasiszta, a szovjet vörös hadsereg oldalán harcoló alakulatot szervezzen, mint a lengyelek. Az angolszász szövetségesek sem a kiugrás, az átállás lebonyolításában, sem az új Magyarország kiépítésében nem szántak szerepet a demokratikus magyar emigrációnak. E tekintetben a Bethlen–Rassay-csoport teljesen feleslegesen aggódott.

Miután az angolok azt is világosan leszögezték, hogy az átmenetben nem lehet szerepük azoknak, akik a háborús kormányzatban szerepet játszottak, hogy az átmenet nem vezethet átmentéshez, semmiképpen sem tűnt irreálisnak Kállay Miklós feltételezése, hogy a jövő emberei olyan politikusok lesznek, mint Rassay, Peyer, Tildy.

Márai Sándor nagyon találóan fejtette ki 1942 őszén, hogy a polgárság a demokráciától, azaz a tömeg uralmától a liberalizmust, egy szélesebb összefogástól, ahogyan akkor mondták, a „frontoktól”, azaz a kommunisták, szocialisták vezette tömörüléstől saját vezető szerepét féltette.

A korszak legtekintélyesebb politikusa, Bethlen István látott hozzá, hogy egyetlen szervezetbe tömörítse azokat, akik kizárólag angolszász védnökséggel, mérsékelt reformokkal, kommunisták nélkül remélték megvalósítani az átmenetet, és akik a háborús kormánypolitikában nem kompromittálódtak, hanem ellenkezőleg, ellenzéki, náci-németellenes tevékenységükről voltak ismertek.

1943. február 27-én Bethlen megalakította a Magyar Társaskört: Ezt a legerőteljesebben talán Rassay Károly támogatta, akit 1935-ben a Gömbös elleni küzdelem hozott össze Bethlennel. Rassay 1924-től, amikor a népszövetségi kölcsönügylet kapcsán kétségtelenül bizonyossá vált, hogy a nagy- és a kisantant a magyar politikai rendszer semmiféle megváltoztatását nem kívánja, majd arra a következtetésre jutva, hogy a polgári alkotmányosságot és parlamentarizmust a jobb- és a baloldali radikalizmus (a nácizmus, a fasizmus, valamint a szovjet rendszer) egyaránt fenyegeti, maga is a polgári erők összefogásának szükségességét hirdette. Teljesen logikus és az egyetlen lehetséges lépés volt részéről, hogy 1943-ban feltétel nélkül Bethlen és tevékenysége mögé állt.

Rassayt azonban vágyai és reményei nem ragadták az illúziók világába: „sötétnek látja a jövőt – jegyezte fel Andorka –, s sajnálja azt a magyar kormányt, amely kénytelen lesz a bűnösöket kiadni, területekről lemondani stb., mert ezek lesznek a hazaárulók à la Károlyi Mihály.” (A területek ez esetben a visszacsatolt országrészeket jelentették.)

A Magyar Társaskörhöz a konzervatív liberálisok, a legitimisták, a liberális-demokratikus ellenzék tarka csoportja csatlakozott, de utóbbiak nem teljes egészükben. A tagságában ekkor már erősen megfogyatkozott Nemzeti Demokrata Párt Vázsonyi János vezetésével Szent-Györgyi Albert híve lett, az Újság című lap köre, Zsolt Béláék a kommunistákkal is kapcsolatban álltak s a lapban helyet adtak írásaiknak (Fehér Lajos, Kállai Gyula). Jászi egykori hívei, a polgári radikálisok Supka Géza kezdeményezésére próbáltak létrehozni önálló politikai szervezetet, a korábban októbristának tekintett Kossuth Párt pedig gyakorlatilag felolvadt a Tildy Zoltán vezette Kisgazdapártban.

Már a Magyar Társaskör számára is az volt az egyik kardinális kérdés, együttműködjenek-e a szociáldemokratákkal? A vélemények megoszlottak, Rassay határozott nemmel felelt. Az SZDP mit sem törődve ezzel, a Független Kisgazdapárttal kötött politikai szövetséget. E szövetség hű tükre volt azoknak a változásoknak, amelyek az országban negyedszázad alatt végbementek, hiszen a korszak kezdetén a szociáldemokraták csak a liberálisokkal tudtak összefogni.

A fegyverszüneti feltételek egyfelől, az SZDP és a Kisgazdapárt szövetsége másfelől, cselekvést kívánt a Bethlen-csoporttól. Megalakították tehát a Demokratikus Polgári Szövetséget, a „demokratikusan gondolkodó


(és az elmúlt idők kormányzatának intézéséért felelősséggel nem terhelt) polgári politikusok egységes politikai front”-ját azzal a céllal, hogy „a nemzet politikai szétesését megakadályozzák, az ország közrendjét biztosítsák és demokratikus népi politikai alapon készítsék elő a közügyek vezetését”. Ezt annál inkább szükségesnek tartották, mivel a program szerint – az első világháború után „a politikai pártok gyengesége, felkészületlensége és hatalmi versengése tette lehetővé a kormányzati tapasztalatokkal nem rendelkező proletariátus uralomra jutását”.

Világosan leszögezték azt is, hogy a Szövetség arra az időre akar felkészülni, „amikor a nemzetközi helyzetben beállott változás folytán az ország érdekében az fog állni, hogy a mai politikai rendszert egy demokratikus kormányzat váltsa fel”. Az új kormányt a maguk köréből kívánták megalakítani, az átmenetet a Szövetség akarta irányítani.

Az átmeneti kormány irányelveit tíz pontban összegezték. Ezek egy része a Horthy-rendszer kormányzati gyakorlatához mérten valóban demokratizálást ígért, s nem mellékes az sem, hogy az a Bethlen István állt mögötte, aki miniszterelnöksége idején nem a rendszer demokratizálására, még csak nem is liberalizálására, hanem konzervatív megalapozására és megerősítésére törekedett. Ilyen, a demokratizálás szándékát jelző programpont volt a parlamentáris kormányzás megerősítése, az önkormányzatok visszaállítása, az állampolgári jogegyenlőség biztosítása nemzetiségre, nyelvre, fajra, vallásra való tekintet nélkül; a személyes, vallási, véleményszabadság, a munkásosztály szervezésének szabadsága; olyan szociális és birtokpolitika, amely védelmet nyújt a gyengébbeknek.

E pontok értéke elsősorban a történeti előzményekkel való összehasonlításban érzékelhető; a zsidóellenes diszkrimináció finoman jelzett megszüntetése egyszerűen nem lehetett sajátos programpont, hiszen az antifasiszta koalíció katonai győzelme után ez eleve szükségszerűvé, elkerülhetetlenné vált. A demokratikusnak és népinek nevezett politika alapját a program oly szűkre szabta, hogy abból még a földkérdés demokratikus rendezése sem tűnt ki.

A program valódi tartalma a bevezető további részéből és a pontokba is foglalt egyéb feladatokból derül ki. A Szövetség – mint írták – „szembefordul minden olyan párttörekvéssel és agitációval, amely a parlamentáris rendszer megszüntetése vagy a magántulajdonra felépített társadalmi rend megváltoztatására tör”. Ennek megfelelően, s mert feltétlen polgári vezetésű átmenetben reménykedtek, még a szociáldemokratáknak az országos politikában való részvételéről is csupán feltételesen beszélt a program, s ezt is az események alakulásától tette függővé.

Mivel a Szövetség a magántulajdon rendjét mindenképpen és alapjaiban változatlanul kívánta fenntartani, ezt a program 5. pontja ki is mondta, mintegy természetesen következett a 6. pont tétele: olyan politikai mozgalom, amely a magántulajdon rendjét, a polgári vezetést, az átalakulás vázolt keretét támadja és nem fogadja el, a jövőben sem működhet. Ezek a megfogalmazások kétségtelenné teszik, hogy a Demokratikus Polgári Szövetség a háború utáni közéletből és a legális politizálás lehetőségéből a Kommunista Pártot feltétlenül ki akarta zárni. Ezen az alapon és értelmezésben az SZDP tevékenysége is kétségessé válhatott, hiszen a szociáldemokraták 1943-ban megfogalmazott elgondolásaiban a magántulajdon rendje egyáltalán nem maradt érintetlen, hogy egyebekről ne is szóljunk.

Az eddig elmondottakhoz tartozott az is, hogy a Szövetség szükségesnek tartotta leszögezni (9. pont) a valláserkölcsi nevelés fenntartását, az egyházak szabad működésének biztosítását.

Ami a belpolitikai reformokat illeti, a program megdöbbentően kevéssé, szinte egyáltalán nem tükrözi sem az előző évtizedek tapasztalatait, sem azokat a körülményeket, hatásokat, amelyekkel Magyarországon a háborúból való kilépést, vagy a világháború végét követően mindenképpen számolni kellett. A realitások helyett a vágyak és remények határozták meg ezeket az elképzeléseket.

Nem kisebb politikai hiba volt az, hogy a Demokratikus Polgári Szövetség annak a felfogásnak adott kifejezést, amely Bethlentől Bajcsy-Zsilinszkyig terjedően nem mondott le valamiféle magyar vezető szerepről a Duna-medencében. A program sem bevezetőjében, sem tételesen nem foglalkozott a magyarok és az országban élő nemzetiségek viszonyával. Magyarországot és szomszédait illetően pedig a program 2. pontjában, tehát a belpolitikai reformokat megelőzően azt rögzítették, hogy ha „az országra nézve előnyősnek mutatkoznék, a törvényes magyar királyság megfelelő időpontban való megvalósítása” kívánatos. Még ha figyelembe vesszük is, hogy a Szövetség tagjaira befolyást gyakoroltak azok az információk, amelyek Habsburg Ottó és Roosevelt amerikai elnök időleges kapcsolatára, rokonszenvére vonatkoztak, magyar politikus, aki a 20. század első felét megélte, aki a háború után is szerepre vágyott, aki valóban akarta a Duna-medence országainak normalizált együttélését, a magyar királyság helyreállítását semmiképpen sem emlegethette, mert az egykori, s a negyvenes


évek elején szinte ismét összeálló kisantant számára ez csak ürügyet s alkalmat adott nem kormány- és rendszer-, hanem magyarellenes politika szorgalmazására és követésére.

A Demokratikus Polgári Szövetség programja szűk látókörű és irreális volt. A kortársak nagy része azonban másként látta. Egyébként nem volna érthető, sem magyarázható, hogy a Kisgazdapártban heves és lezáratlan vitát váltott ki, csatlakozzanak-e a Szövetséghez vagy sem? A kisgazda politikusok többsége olyan megoldásban reménykedett, amely lehetővé teszi az SZDP-vel való szövetség fenntartását, valamint a Bethlen-csoporthoz való csatlakozást is. Nagy Ferenc, Varga Béla a Bethlennel való együttműködést támogatta, Tildy és Bajcsy-Zsilinszky viszont ellene volt. Az SZDP részéről fel sem merült az a gondolat, hogy a Demokratikus Polgári Szövetséghez csatlakozzanak – s ez teljesen érthető. 1944 januárjától márciusáig folytak a viták, a Demokratikus Polgári Szövetség 1944. március 20-ában jelölte meg azt a végső időpontot, amikorra a Kisgazdapárttól döntést kívánt.

A németellenes magyar politikusi gárda sem kormányszinten, sem azon kívül nem tételezte fel az eseményeknek azt a fordulatát, ami bekövetkezett. Sokféle tényezőt, körülményt lehet s lehetne felhozni ennek magyarázatára. Mindezek azonban nem adhatnak felmentést arra a tagadhatatlan tényre, hogy a kiugrás, az átmenet reális feltételeivel, amelyek már pusztán a katonai-háborús helyzetből és erőviszonyokból következtek, nem számoltak, vagy nem voltak hajlandóak szembenézni. Jászi, aki 1919 tavasza óta nem léphetett magyar földre, földrajzilag távol, de a két háború közötti magyar viszonyokra soha egy pillanatig sem adva felmentést, józanabbul és tisztábban látta a helyzetet, a lehetőségeket, mint a hazai politikusok összessége. 1943. augusztus elején ezt írta: „ma nem 1919-ben, hanem 1943-ban vagyunk. Naiv dolog azt hinni, hogy Sztálin nélkül vagy ellenére lehetne rendet csinálni Európában, és hogy szövetségünket Roosevelt és Hull fogják beiktatni.”

A Demokratikus Polgári Szövetséget és programját az események elsöpörték, azokból a feltételekből, amelyekből a Bethlen–Rassay-csoport kiindult, egyetlenegy sem valósult meg.

2. Képek


1. Egyesülés, 1948. június 12. Párt és politika, 19481988�GLATZ Ferenc

Párt és politika, 1948–1988

Egyesülés, 1948. június 12.

Az elmúlt hónap, a június az évfordulók jegyében telt. Kétnapos tudományos ülésszak Szent István halálának 950. évfordulójára az Akadémia és a katolikus egyház közös rendezésében, a magyar tudományosság – világiak, egyháziak – színejavának felvonultatásával. A politikai szándék világos: az egyházi és a nemzeti hagyományok teljességének beépítése a mai magyar társadalom gondolkodásába. Felülvizsgálata egy korábbi „kiszorításos” politikának és ahhoz kapcsolódó múltszemléletnek. Régóta esedékes felülvizsgálat. – „Kiútkeresés 1943” címmel az 1943. évi szárszói konferencia 45. évfordulójára rendezett egész napos tudományos ülés. (Rendezők: Népfront, Párttörténeti Intézet, Akadémia.) 1943-ban egy maroknyi, jórészt a református egyház által szervezett baloldali, népi mozgalomhoz tartozó fiatal tervezgetése egy elkövetkező új Magyarországról. Már öt esztendővel ezelőtt, a 40. évfordulón is ünnepségek, a Népfront erőteljes részvételével. Impozáns tanulmánykötet. Mégis most ismétlés, kibővített programmal. A korszak legjobb szakértői az egész 1943. évi kiútkeresésről tartanak előadásokat. Ugyanúgy, mint a Szent István-jubileum esetében, most is kiváló szakmai hozam. A politikai hangsúly ezúttal is világos. A paraszti-kispolgári demokratikus hagyományainkat együtt kívánjuk kezelni az intézményesen is előtérbe állított (külön intézettel, múzeummal, folyóirattal támogatott) munkásmozgalmi tradíciókkal. Ez sem kerek évforduló. Mégis: történelmi távlatban ki tagadná e visszanézésnek politikailag is előremutató voltát?

Június 12-én a két munkáspárt, az SZDP és az MKP egyesülésének 40. évfordulója. Az esemény legújabb kori történelmünkben meghatározó. Máig élő politikai intézményrendszerünk alapjainak első köve. Mindannak, ami 1948–1951 között államrendszerünkben – ezen belül politikai-társadalmi-igazgatási intézményrendszerünk terén – kiépült, kiindulópontja az egyetlen politikai párt, a munkáspárt létrehozása, uralomra kerülése. És az egyéb politikai erők kiszorításának gondolata. Politikai propagandánk – televízió, pártsajtó – annak rendje-módja szerint ünnepel. De a tudományos elemzés ez esetben elmarad. (Pedig a jelenkor mércéjével mérve még kerek is az évforduló.) Vajon miért?

A két munkáspárt természetéről

A felszabadulás utáni, pontosabban az 1945–1948 közötti pártpolitikai küzdelmekkel kiterjedt szakirodalom foglalkozik. (A történelem iránt érdeklődők számára Balogh Sándor, Molnár János, Vida István, Strassenreiter Erzsébet, Tóth István, Izsák Lajos, Gergely Jenő, Urbán Károly és mások nevei ugranak ki első pillanatra a bibliográfiákból.) Kézikönyvek is egyértelműen mutatják ki: a két munkáspárt között az együttműködés szándéka az antifasiszta harc utolsó szakaszától, 1944-től komolyan élt. 1944 októberében a két párt határozta a fasizmus elleni harcról már megfogalmazza: szükséges lenne az egyesülés, de ez a jelenlegi helyzetben nem időszerű.

Úgy látszik 1944-ben: mindazok a viták, amelyek a két világháború közötti Európában és Magyarországon a szociáldemokraták és kommunisták között dúltak, most feloldódnak. Arra kevésbé figyelünk: ez az együttműködési szándék nem általában a kommunista párt, hanem a hazai kommunisták álláspontját tükrözte. Ők az 1940-es évek elejétől sok fronton – nem utolsósorban a szakszervezetekben, értelmiségi fórumokon – a fasizmus ellen már megtalálták az utat a szociáldemokratákhoz. Vajon miért nem elemezte történetírásunk a kommunista párton belüli hagyománykülönbséget az itthoniak (Kádár, Kállai, Rajk etc.) és a Moszkvából jöttek (Rákosi, Gerő, Farkas, Révai, Nagy I. etc.) között? Viszonyulásukat a hagyományos mozgalomhoz, szakszervezethez. A mozgalom demokratikus szárnyához. Itthoniak és moszkvai között semmi jel nem mutat nézetkülönbségre a politikai stratégia terén. Magatartásban annál inkább: az itthoniakban életközeli tapasztalatok élnek a magyar társadalomról, munkásról (szervezettről, lumpenről), konzervativizmusról, reakcióról, értelmiségről, a baloldal valódi tartalékairól. – A moszkvaiak intellektuálisan magyar színvonalú csoportjának élménye a sztálini szocializmus-modell, gondolkodásuk azzal, mint „mintá”-val telve. Révai beszéde 1945. februárban, a hazaérkezés után: a szociáldemokrácia ellen ugyanúgy harcolni kell, mint a burzsoá pártok ellen. Kommunista gyermekbetegség, az 1919-es moszkvai emigráció „szocdemellenessége”, feltöltve Sztálin 1927-től többször meghirdetett doktrínájával: a kapitalizmust csak úgy lehet legyőzni, ha leszámolunk a mozgalmon belüli árulókkal, a szociáldemokratákkal, akik lehetővé teszik a kapitalizmus stabilizációját. A


bolsevik tradíciók legrosszabbika 1945 februárjában az MKP még visszakozik Révai beszéde után. De az egyesülésről 1944 őszén mondottak a felszabadulás utáni években feledésbe merültek.

A két munkáspárt között tényleges különbségek sora. – Nemzetközi kötődésük a kommunistáknak egyértelműen Moszkva. Mögöttük az országot felszabadító Szovjetunió politikai-katonai jelenléte, s a pártban mind erősebbé válik a moszkvai csoport befolyása. A szociáldemokrata párt 1945-től tudomásul vette a SZU meghatározó szerepét a térségben. Vezetésének jelentős része azonban erősen kötődött a nyugat-európai központú szocialista internacionáléhoz, a szociáldemokraták nemzetközi szervezetéhez. (Az 1920-as évek közepétől a sztálini pártvezetés állandó támadásainak középpontjában állott.) – A stratégiai végcél mindkét pártnál ugyanaz: az osztály nélküli társadalom. A szociáldemokrata párton belül számos felfogás, a marxi alapok sokszínű értelmezése a 20. századi nyugat-európai valóságra: a parlamentárisan felépített államon belüli politizálás a cél elérésének módja. A párton belül kiterjedt, erős, marxista alapképzettségű értelmiségi, szakmunkás réteg. Az MKP – pontos feltérképezésre váró kérdés – a lenini, sokkal inkább a sztálini műveken, a politikai diktatúra módszerein nevelkedett. – Az MKP tanfolyamain, propagandairataiban több volt a marxizmus sztálini értelmezését adó megfogalmazás: a szociáldemokrata párt oktatási és propagandamunkájában elsősorban a klasszikusokra, Marxra, Engelsre, összpontosítottak. – A különbséget érzékeli a társadalom is: a szociáldemokrata pártnak a demokrácia játékszabályaira ügyelő politikai módszerei néha „körülményesnek” tűnhettek a kommunisták gyors, a pillanatnyi helyzethez, a taktikai hasznossághoz azonnal igazodó megmozdulásaihoz képest. – Más-más értelmezés a fasiszta maradványok elleni küzdelemben is: az MKP könnyebben tett engedményt azoknak, akik hajlandók voltak a politikai újjáépítés munkájába bekapcsolódni, feledték azok 1945 előtti „múltját”. A szociáldemokraták radikálisabban szembefordultak a reakciós berögződöttségek – nacionalizmusok, antiszemitizmus, kisfasiszták múltja stb. – maradványaival. (Így szembefordultak nemcsak a hazai nacionalizmussal, de a szomszédos országok magyarellenességével, a kitelepítésekkel is.)

Kérdés: Felmérte-e történetírásunk: milyen kihatással volt az MKP egész politikájára a parlamentáris politika lebecsülése, melyet az illegalitásból, illetve a SZU-ból hozott magával? Mennyire nyúlik ez vissza az MKP vezetésében a századelő polgári radikálisainak gondolkodásához: az értelmiségi forradalmár őszinte népboldogító szándékához? A „forradalom felülről” , mindenekelőtt az államhatalom erejével, és az ezzel járó szektásságra való hajlam, a politikai titkosságra, katonai fegyelmezettségre való hajlam mennyiben és milyen pontokon találkozhatott a sztálini szocializmus-modell törekvéseivel?

Az egyesülés valódi okáról

Kézikönyveinkben, tankönyveinkben elfogadott az a megállapítás: a két munkáspárt egyesülése azért következett be, mert „a forradalmi fejlődés” 1947 őszén ezt „nyilvánvalóvá” tette. Másutt ehhez hozzáteszik: „és a nemzetközi körülmények”…

De vajon nem kell-e ismét máshová helyeznünk a hangsúlyt?

A Szovjetunió által felszabadított területek országainak történeti kronológiája szerint a munkáspártok egyesülése a következő időpontokban ment végbe: 1948. február 23. Románia, március 11. Bulgária, június 12. Magyarország, június 27. Csehszlovákia, december 15. Lengyelország. A dátumok sejtetik: nem egyszerűen a magyarországi munkáspártok elhatározásán – még csak nem is valami elrendeltetésszerű „forradalmi folyamaton” – múlott az egyesülés kimondása Budapesten 1948 nyarán.

Ismert, e tekintetben nem eléggé figyelembe vett nemzetközi történészek. Az 1947. év fordulópont a második világháború utáni történelemben. Március 12-én fogalmazódik meg a Truman-elv, miszerint az USA támogatja a kommunizmus ellen küzdő államokat, végérvényesen felbomlik a második világháború antifasiszta koalíciója. Az USA a Marshall-terv (június 5.) révén az európai újjáépítésbe nagymértékben belefolyni kíván, ami magával hozza a szovjet és az amerikai érdekzónák merev elválasztódását. Történészek vitatkoznak a hidegháború szakaszolásáról. A kibomlás kezdetét 1947 nyarától datáljuk. (Diplomáciai iratokban kevés feljegyzés arról, amivel az utca embere éppúgy, mint a politikusok, mindegyre számolnak: a második világháborút most már egy harmadik fogja követni, a Szovjetunió és az USA között.) A SZU reagálása politikai és katonai bekerítésére Sztálin irányításával történt. Amit a szovjet politika ekkor tesz, vitakérdés, hiszen nem ismerjük a dokumentumokat. (Dasicsev szovjet történész, a moszkvai Szocialista Világrendszer Gazdasági Intézetének osztályvezetője nyilatkozta: „Mindenütt Kelet-Európában népfrontmozgalmak bontakoztak ki, amelyekben különböző pártok tucatnyian működtek együtt; igazi politikai pluralizmus alakult ekkor ki. Sztálin azonban 1948-ban a helyi kommunisták segítségével erőszakosan rákényszerítette a kelet-európai népekre a szovjet modellt…” Tegyük hozzá: levéltári adatok keveset fognak arról elmondani, mennyi volt a „modell” követésében a sztálini erőszak és mennyi a különböző országok helyi kommunistáinak őszinte utánzási szándéka.) De egy


biztos: a hidegháborús helyzet Sztálinban ismét felerősítette a belbiztonság fontosságát, és ezzel nemcsak a gyilkosságok, a törvénytelenségek újabb hullámát idézte elő, hanem meghatározta a SZU politikájának egészét, sőt meghatározta a közép-európai kommunista mozgalom politikáját, valamint azokat a politikai rendszereket is, amelyek 1948 után, máig továbbélőn, a térségben létrejöttek. Bizalmatlanság a párton és a társadalmon belül mindazokkal szemben, akik a Sztálinétól eltérő véleményeket hangoztattak.

1947. szeptemberben megalakítják a Kominformot, a Kommunista és Munkáspártok Tájékoztató Irodáját, amely kimondta a Szovjetunió vezető szerepét a nemzetközi kommunista életben (október 5.). Valójában azt is jelenti: a térség kommunista pártjainak a szovjet utat kell választaniuk. 1947 őszétől minden, a Szovjetunió által felszabadított ország kommunista pártjának politikájában „gyorsítás”: a polgári koalíciós partnerek hatalomból való kiszorítása, gyakran adminisztratív, a parlamentáris politizáláson kívüli eszközökkel is. Ennek a folyamatnak volt egyik része az egypártrendszerekkialakítása. A szinte „közös forgatókönyv” – erről térképet is rajzolhattunk a História 1982/2. számában – könnyen elleplezheti természetesen a történés „hogyan”-ja közötti különbségeket egyes országokon, pártokon belül. Hiányzik az összehasonlítás az erős szociáldemokráciával rendelkező országok – Csehszlovákia, Magyarország – és az egészen más mozgalmi hagyományú Románia, Bulgária között. Nem is szólva Lengyelországról. Még a magyar párton belüli személyi véleményeltérések – pl. Rákosi, Révai álláspontjai – sincsenek pontosan rekonstruálva. (Erről Izsák Lajos dokumentumközlése a História 1984/3. számában.) (Az az „eltérés” – amit gyakran idéznek –, hogy ugyanis egyes országokban megmaradtak a kis pártok – NDK, Lengyelország –, s még sincs jobb politikai mechanizmus, nem valóságos „eltérés”. Valójában ezek a kis pártok nem játszottak jelentős szerepet a politikai életben 1948 után.

Kérdés: Mikor vállalkoznak majd történetírásaink annak felmérésére: mennyiben csökkent világméretekben a marxista alapokat valló politika tekintélye azáltal, hogy egy nagyhatalom, egy állam (vélt vagy valós) érdekei világnézeti vízválasztóként jelentek meg? Mennyiben sérült meg a SZU – a világháború idején ugrásszerűen megnőtt – tisztelete? Hogyan indult növekedésnek 1985, e politika felszámolásának meghirdetése után? Az állami érdeknek alárendelt világnézet politikája miként őrölte fel térségünk országaiban az évszázados munkásmozgalom legnagyobb erkölcsi tőkéjét: a nemzeti ellentéteken felülemelkedő internacionalizmust?

Politikai és adminisztratív módszereinkről

Az egyesülés politikatörténeti eseményei Magyarországon ismertek. (Balogh, Strassenreiter munkái.) Csak emlékeztetésként: az 1947. augusztusi választások után az MKP lett az ország legerősebb pártja, második helyen a kisgazdapárt, mögötte az SZDP. A kiadott dokumentumokban olvasható: egészen 1947 végéig az SZDP önállóságának és „függetlenségének sértetlen fenntartása mellett” politizál együtt az MKP-val, üdvözli a Kominform megalakulását is. 1948 januárjában, majd februárjában azután „földcsuszamlás” indul meg: nagy tömegek lépnek át az MKP-ba. Ugyanakkor az MKP már arról beszél, hogy „a testvérpártban az osztályellenség ügynökségét képviselő reakciós jobboldal” ellen harcolnak, akik „a külső imperialisták mindenfajta ügynökei” (február 21.). Miután az SZDP március 6–8-i kongresszusa kimondja az egyesülés szükségességét, a két párt összekötő bizottságokat jelöl ki. Ezek kidolgozzák az egyesülés alapelveit, létrehozzák az egységbizottságokat, amelyeknek feladata, hogy az SSZDP-ből az ún. jobboldali erőket (vagyis, akik az egyesüléssel nem értettek egyet) kiszorítsák. Az már kevésbé ismeretes – inkább csak családi vitáinkból, apáink és barátaik elbeszéléseiből jelenik meg –, milyen módszerekkel ment végbe ez a siettetett egyesülés a valóságban. Csak az aprólékos levéltári kutatás segíthet. Sipos Péter rekonstrukciója: mi történt a szakszervezetekben, ahol a két munkáspárt kezdetektől együtt dolgozott? Talán hamarosan választ kapunk kérdéseinkre: amellett, hogy az SZDP-n belül a vezetés jelentős része egyetértett az egyesüléssel, milyen módszerekkel intézték el azokat, akiknek más volt a véleményük? Hogyan indult meg 1948 februárjában a kizárások sorozata, melyben a Szaktanácsban helyet foglaló kommunisták, követve a „központi elképzelések”-et, jobboldalinak, kommunistaellenesnek minősítettek régi szocialistákat, magukat marxistának valló szervezett munkások ezreit, tízezreit? Sőt, hogy kapcsolták be egyes helyeken a rendőrséget is azok meggyúrására, akik nem akartak átlépni, s hogyan vesztett el kipróbált, a Horthy-rendszer körülményei között is pártjához és a baloldali eszméhez hű elvtársakat a szakszervezeti apparátus? (A vasas szakszervezet 41 politikai munkatársából pl. 17 maradt a helyén 1948 januárja-áprilisa között – mutatja ki Sipos.) A csepeli WM szociáldemokrata tagjainak száma 1948. január–március között, tehát az egyesülés előestéjére, 10 550-ről 4500-ra csökkent. Vagyis: a „vörös” – máskor zöld – Csepel valóban vörös szervezett munkásainak fele kívül maradtaz egyesült új párton. Természetes: a most feltáruló erőszakos és már a sztálini rendszer eszközeit is mutató politika nem az egyedüli tényező. A földcsuszamlás alapja és az MKP-ba áramlás mögött a kommunista párt nagy és nemzetközileg is elismert sikerei is húzódnak, a földosztásért, a jó forintért, az újjáépítésért vívott harc.

Kérdés: Az MKP, mint a munkásmozgalom 20. századi radikális szárnya, felmérte-e elméletileg 1948 előtt (vagy azután is): milyen határig szabad a politikai pártküzdelmekben adminisztratív eszközöket (netán a pártok együttesének képviseletét ellátó államszervezet erőit) alkalmazni? A „szerves fejlődéssel” szembehelyezett


„forradalmi erőszak” igézetehosszú távon nem jár-e azzal, hogy a párt magát zárja ki a társadalomból? Mindez mennyire vonja magával a „pártfegyelem, a titkosság” túlhajtását és a szekta jellegű pártpolitika vitelét, ugyanakkor a belső ellenség keresését szükségszerűen? 1953–1958 (és részben az 1968–1985) közötti időszak elemzése sok tényanyagot szolgáltathat. – Vajon lehet-e elvi értelemben egy marxista párton belül jobboldalinak minősíteni csoportokat, egyéneket azon az alapon, hogy azok egy pártpolitikai kérdésben mint foglalnak állást? Akik a szociáldemokrata párt önállóságát féltették, nem lehettek ugyanolyan jó marxisták, mint akik az egyesülés mellett voltak? Mi a „baloldaliság”, „jobboldaliság” kritériuma? Világnézet és pártpolitika ismét nem járt együtt szükségszerűen…

A feledésbe merült programról

Az egyesült párt programja ellentmondásos: igaz, benne foglaltatik a hidegháborús politika kihatása a munkásmozgalom értékelésére (a szociáldemokrácia „jobboldalát” az „imperializmus hűséges szekértolói”-nak nevezi), belpolitikailag azonban, a kor mércéjével, túlnyomóan reális célkitűzés.

A politikai rendszerről. Az egyesülési kongresszus még a „népszuverenitáson alapuló demokratikus parlamentarizmus”-ról beszél, politikai téren első mondatban hangsúlyozza a demokratikus szabadságjogok biztosítását nemre, fajra, osztálykülönbségekre való tekintet nélkül. Cél: a nép legszélesebb rétegeinek bevonása és az önkormányzatok megerősítése, a közigazgatás népi jellege. Sőt a közigazgatásban a szakmai színvonal emelését akarja. A politikai rendszerben a többi párt szerepét még nyitva hagyja, amikor a demokratikus politikai pártoknak új, „átfogó politikai erejé”-ről beszél, a Függetlenségi Frontról (később Népfrontról), ahol a politikai pártok együtt kapnak helyet társadalmi szervezetekkel, érdekképviseletekkel.

Gazdasági téren is nyitottság még! Igaz, tekintet nélkül a termelési ágazatok igényére, általánosságban a nagyipar, illetve nehézipar primátusának hangoztatása, de még nagy hangsúlyt kap a „minőségi ipari munka”, a „magyar műszaki és szakmunkásképzettség” színvonala. Szembefordul az egyenlősdivel, követeli a szakképzettebb munka nagyobb anyagi és társadalmi megbecsülését. A mezőgazdaságban a „döntő feladat”-nak a „paraszti kisbirtokra épülő mezőgazdaság” technikai és tudományos színvonalának emelését mondja, a beszerzési, értékesítési, termelési és egyéb szövetkezetek támogatását. Az „állami birtokok” legyenek mintagazdaságok. „A párt védi a paraszti magántulajdont”, a „városi és falusi kizsákmányoló rétegeket” progresszív adópolitikával (tehát még gazdaságon belüli eszközökkel) kívánja terhelni, de nem megszüntetni. „Síkraszáll – ahogy mondja – a kisipar bekapcsolásáért a tervgazdaságba”, hitellel, olcsó nyersanyaggal kívánja ezt ellátni. A kereskedelemben a „szövetkezeti és közületi” kereskedelem mellett szükségesnek tartja „a demokrácia érdekeit és törvényeit betartó magánkereskedelem felhasználását a nemzetgazdaság érdekében”. Vagyis az államosítások után (1948. április végén államosították a száznál több munkást foglalkoztató üzemeket) a kispolgárságnak mind falun, mind városban szerepet ad a jövő politikájában és gazdaságában, erősíteni kívánja a szövetkezeti tulajdont.

A szociálpolitikai célkitűzések a munkásmozgalom évszázados legjobb hagyományait tükrözik: az egészség és „szociális biztonság” fokozását, a társadalombiztosítás kiterjesztését, a dolgozó- és gyermeknyaraltatást, az anya- és csecsemővédelmet, a nyomornegyedek megszüntetését, a lakásviszonyok javítását.

Iskolapolitikájában is a szakmai színvonal hangoztatása, a tanügyigazgatás egységesítése szerepel, kimondva: „az egyház hitoktatási jogának és a papnevelő iskolák egyházi jellegének csorbítása nélkül”.

Külpolitikai téren tükröződik a bezárkózás politikája, hiányzik a világ baloldali mozgalmaival való kapcsolattartás megfogalmazása. A SZU-val, a népi demokráciákkal (köztük ekkor még első helyen Jugoszláviával) kíván szoros együttműködést. De azért érvényt kíván szerezni a magyar nemzeti kisebbségek jogainak: a népi demokráciák sorából kiemelve beszél Csehszlovákiáról, amellyel a barátság csak a „szlovákiai magyarság helyzetének a lenini-sztálini nemzetiségi politika elveinek megfelelő rendezése alapján” képzelhető el. Tehát a párt még fontosnak tartotta a Kárpát-medence magyarságának képviseletét is. (Mint ismeretes, Romániában ekkor még demokratikus kisebbségpolitika uralkodik, Jugoszláviával szintén rendezettek a kisebbségpolitikai viszonyaink.)

Kérdés: vajon történetírásunk – de ugyanígy a szomszédos országok történetírásai is –, amikor a „személyi kultusz”, a „sztálini rendszer” áldozatairól, a törvénytelenségekről beszélnek, miért nem hangsúlyozzák: a legnagyobb kárt országainkon belül ez a rendszer a szakmunka, szakértelem szétzilálásával okozta. A hozzáértő, a színvonalat, kultúrát megbecsülő, törekvő, a társadalmi együttélési formákra, a toleranciára oly sokat adó szakmunkásmentalitás szétzilálásával. A munkáspártokról beszélve: ez szociáldemokrata hagyomány. Mely magát valóban az egyetemes emberi (így polgári) kultúra örökösének tartotta, s meg is becsülte azt. 1948-ban, utoljára kommunista programban, még jelentős helyet kap. A kereskedői-paraszti színvonalassággal együtt.


Talán ezért is merült feledésbe – kézikönyveink, tankönyveink elemzéseiből rendre kimaradva – e program?

Mi lett a programból?

Bárki előveszi történelmi kézikönyveinket, láthatja, nem ez a program valósult meg. (Az egyesülési kongresszust követő napokban, június 19–23-án a Tájékoztató Iroda ülése, ahol a Jugoszláv KP elítélésének alapja már irányadó a térségnek: a jugoszláv kommunisták nacionalisták, szovjetellenesek, előtérbe állítják a népfrontmozgalmat a párttal szemben, nem kívánják a kisparaszti gazdaságok kollektivizálását, nem fogadják el az osztályharc éleződésének tételét.) A politikai intézményrendszer tekintetében egy éven belül határozott áttérés az egypártrendszerre. Szeptemberben Révai még a több párt megmaradásának fontosságáról beszél, 1949 márciusában azonban a KV ülésén Rajk László a legradikálisabb: a Népfront arra való, „hogy meggyorsítsa a pártok elhalását, s ezzel a Népfront elhalását is”. Mint ismeretes, ez be is következik, s csak Sztálin halála után történik lépés a Népfront életreinjekciózására. Nem sok eredménnyel.

A gazdaságban. Az egyesülés másnapján a párt új irányelveket kezdett követni. Az állami tulajdont minősítette a szocialista tulajdon igazi formájának, amivel az erősödő szövetkezeti mozgalmat gyakorlatilag likvidálta, a mindent (így a lakásokat, házakat) államosítással egy olyan méretű állami centralizációt hozott létre, amely ellentmondott a termelés, a munkafolyamat, magának a mindennapi élet követelményeinek, ésszerűségének. Már 1948 őszén irányt vesznek a termelőszövetkezetek kampányszerű szervezésére, ami, mint ismeretes, a paraszti kistulajdon teljes felszámolására vezet, s beletorkollik a magángazdálkodás üldözésébe és a kulákhajszába. Ismeretes: hamarosan eltűnik a szakmunka színvonalának emlegetéseaz iparpolitikából, és helyette a mennyiségi szemlélet uralkodik el különböző munkaverseny-mozgalmak kíséretében, ami 1000%-os túlteljesítés-hazugságaival járatta le a dolgozók előtt a párt célkitűzéseit. Megkezdődik munkásarisztokrata címen a régi szakembergárda mellőzése, majd üldözése az üzemekben, ami együtt járt a régi szociáldemokrata gárda üldözésével. Az államigazgatásban (1950) is teljesen háttérbe szorul az 1948 júniusában még hangoztatott szakszerűség igénye, és felváltja azt a „politikai megbízhatóság” szubjektív elve (a tanácsok pl. a BM hatáskörébe kerülnek). Ez együtt jár a régi, a párttal együttműködni hajlandó szakbürokrácia, a régi középosztály teljes kiszorításával az állami vezetésből. Mint ahogy a szociálpolitikai program célkitűzése is a hibás gazdaság- és államszervezési elvek követése révén sok ponton csak propaganda marad.

„Új politika” a konzervatív erőkkel szemben . Az állam egyezményeket köt a magyarországi egyházakkal, mégis az év végén sor kerül az egyébként valóban reakciós Mindszenty hercegprímás letartóztatására, kirakatperére. Ezt azután még azoknak az egyházi vezetőknek üldözése is követi, akik pedig az állam és egyház viszonyának 1948. évi rendezése mellett szálltak síkra. A legsúlyosabb torzulás a párton belül. 1949 nyarán kirobbantják a Rajk-ügyet, óriási propagandával vezetik félre az egész országot (tömegpszichológiai vizsgálat tárgya), felheccelik a jószándékú emberek százezreit, buzdítva a társadalmat a közöttük lévő ellenség kutatására, amit a feljelentés, a rosszhiszeműség, a bizalmatlanság követ tömegméretekben. A vezetésben a moszkvai csoport diktál. A Rajk-üggyel egyidőben kezdődik a hajsza a párton belül a volt szociáldemokraták ellen. Már 1949 nyarán felmentik Vajda Imrét (a gazdaság-politikus teoretikust), majd hamarosan Marosánt a párt és állami tisztségekből, s ezt követően letartóztatják Szakasits Árpádot (az államelnököt!), majd Riest, Justust és a többieket. És a tömegméretű szociáldemokrata-ellenes kampány üzemekben, hivatalokban. Ezt követően az itthoni kommunisták (Kádár, Kállai etc.) bebörtönzése. (A bebörtönzöttek névsora tanulságos. A moszkvaiak közül még Rákosi-Gerő vitapartnerei sem – így Nagy Imre sem! – kerültek soha letartóztatásra!) A mozgalom elkezdte felfalni gyermekeit 1948-ban, s a sztálini rendszer „szabályai” szerint: az ellenőrzés-nélküliség törvénytelenségekbe torkollott…

Kérdés: Az, hogy 1948-ban az egyesüléssel gyakorlatilag megteremtődött az egypártrendszer Magyarországon és a térség országaiban, szükségszerű-e, hogy ellenőrzés nélküliés ellentétes álláspontot nem tűrő politikai rendszer jöjjön létre? Vajon 1948-ban miért nem élt a szintén a SZU-ból vehető, 1925 előtti tapasztalat: a platform szabadsága a párton belül? Amikor adott személy szervezhet, agitálhat különvéleménye mellett is párton belül, párton kívül, majd az így kialakult csoportok felbomolhatnak, hogy egy újabb kérdésben ismét másként csoportosuljanak? Egyáltalán: miért feltétlenül „polgári” a többpártrendszer, s miért szocialista az egypártrendszer? Társadalmi osztály és politikai pártközött lehet-e, volt-e valaha pontos megfelelés a történelemben? Vajon az állami választott testületek képviseljék-e az ellenőrzést? Élhet-e egyáltalán fejlett civilizált társadalom a 20. század végén (a tömeges sajtó, rádió, utazás korában) úgy, hogy a közösségirányításba csak egy kis hányadnaknyújtunk beleszólást?...

Valóban csak a jövő történésze adhat majd választ: miért késnek az elemzések saját közvetlen múltunkról? Vajon nem látszanak e késedelmek okaimár ma is? Ahhoz, hogy 1948-at alaposan értékelhessük, talán nem léptünk eléggé az akkor születő intézményrendszer reformjába előre? Vagy inkább csak nem ismerte fel a politikai vezetés, hogy a reform – melyről oly sokat beszélünk – megkezdésének előfeltétele: rosszul működő


intézményeink születése körülményeinek, továbbélésüknek, esetleg átalakulásuknak felmérése, azaz egy történelmi számvetés elvégzése? Talán azért, mert a vezetés számára a legnagyobb gondnak a párton kívüli politikai erők mozgása tűnik, s a belső problémákhoz nem nyúl? Vagy talán egy korábbi időszak egyoldalú mozgalomközpontú hagyományőrzésével szemben most a „ló másik oldalára” esünk: nem vetjük fel a baloldali örökséghez fűződő, bármennyire és ellentmondásos kötődésünket?

Kérdések, melyek megválaszolatlanul, elemzés nélkül maradva lehet, hogy holnapra szemrehányások is lesznek, nemcsak a politikai adminisztrációval, de az értelmiséggel szemben is.

2. Képek


tankonyvtar.hu · Web viewMég érzékenyebben érintette a monostort Nagy Lajosnak az a...

Documents

Transcript of tankonyvtar.hu · Web viewMég érzékenyebben érintette a monostort Nagy Lajosnak az a...