· Web viewMegéltem ezt én egyre-másra. De van mivel ezt az űrt betöltsük; a földöntúlit...

SZÖVEGGYŰJTEMÉNY – IV. OSZTÁLYRA

Végel László:

Egy makró emlékiratai (1967.) - részlet

1.Emberek, az istenért, hová rohantok?Szerda

Ma végre sikerült annyi időt szakítanom magamnak, hogy egész délután a kockás ingeket nézegethettem. Délután csavargok legszívesebben a városban. A Katolikus templom előtt Hajdúval meg a feleségével találkoztam. Hajdú kaján mosollyal adta tudtomra, az öreg Sík beírt, rossz néven vette, mert elmaradtam egy rendkívül fontos óráról. Azt mondtam, menjen a fenébe a faksszal. Neki mindegy, hümmögte, csak a jóindulat beszél belőle. Ilyeneket magyarázott. Végül a lakására hívott, igyunk meg valamit. „Sík biztosan kinyír bennünket a vizsgán, azt mondja, ez nem akármilyen faksz.“ Én is ettől féltem. Néhány konyak után a felesége eldicsekedett, a minap új lemezeket szereztek. Művészlemezeket. De mégsem hallgattuk meg őket, valahogy el is feledkeztünk róluk. A lemezekről jutott eszembe Silvie Vartan fantasztikus népszerűsége. Kórusban válaszoltak: ők csak komoly zenét hallgatnak. Meg így. Aztán Hajdú felesége verseket kotort elő egy fekete dobozból, és hangosan olvasta őket. Mindketten verseket írnak, és mindig meghívnak valakit. Mondtam, a versek tűrhetőek. Aztán elégedetten ecseteltem, milyen szép ingeket láttam a városban. Hajdú közvágott, az ingek miatt nem kellett volna meglógnom a fakszról. „Mindegy“, hagytam rá. „Holnap valahogy szerét ejtem, hogy megjelenjek, és bepótoljam a lemaradást.“ Közben eszembe jutott, a klubban találkám van Tornadosszal, aki megígérte, szerez pénzt, és megiszunk valamit.

Mondtam, hogy irtó jó éreztem magamat, meg ilyeneket. Fejükbe szállt az ital, és tartóztattak. Gondoltam, ha maradok, akkor reggelig a verseikkel untatnak. Inkább megígértem, máskor is eljövök. A klub előtt hányinger kapott el. Mindig ez történik velem, ha be akarok lépni. Aztán megnyomtam a kilincset, máshová úgysem mehetek. Megkérdeztem Tornadoszt, rendben van-e minden. „Csak előbb hazakísérem azt a kis feketét, aztán megyünk.“ „Hová?“ „Meglátjuk. Mehetünk bárhová.“

A klubban úgy ismerjük egymást, mint a kisvárosi kurvák. Akármelyik asztalhoz leülhettem, mindenütt ismertek. Egy nagyobb társaságot választottam, meghúzódtam az asztal sarkánál és Tornadoszra várakoztam. „Branko acisalt ivott“, mondta az egyik lány. Annyit tudok róla, hogy príma kocsit vezet, az anyja pedig csak magas pozíciójú szivarokkal szórakozik. Bólintottam, és megkérdeztem, miért tette. „Stószból. Ki akarta próbálni a hatást. Egész este a klubban szaladgál, mindenkinek beszámol fantasztikus élményről.“ A mellettem ülő Olga, akit nagyon kiszámíthatatlan teremtésnek ismertem, ingerülten rám nézett. „Komolyabb oka volt, én tudom.“ Irtó sápadt volt. „Rosszul vagy?“, kérdeztem. „Nem“, válaszolta. A sápadtság megszépítette, mert mindjárt megakadt rajta a szemem. Igen. Mondtam, szép ruhája van. „Miért kell butaságokkal előjönni?“ „Hát valamit kell

mondani, érted?“ „Valamit kell mondani… irtó degeneráltak vagytok.“ Elengedtem a fülem mellett a gúnyos megjegyzést. Megszoktam a kifogásait. Közelebb hajolt hozzám. Rendetlen táskájából egy papírlapot kotort elő, és ráírta: „Degeneráltak vagytok.“ Kezembe nyomta a papírost. A zsebembe tettem, hátha szükségem lesz rá. „Azok ketten, gyanúsan sugdolóznak. Majd megmondjuk valakinek“, kiáltott fel valaki. A társaság hangosan nevetett. Olgát féltettem. „Valami baj történt?“ „Voltam az orvosnál, de már késő“ „És?“ „Szóba sem jöhet a házasság. Még egyetemista, a faterja azonnal kidobná.“ Az arca falfehér volt. „Hazakísérlek, az úton mindent megbeszélünk.“ „Hálás lennék érte, mert alig vánszorgok.“ Az úton komoly voltam, azt mondtam neki, én vagyok a legjobb barátja. „Mindig a legjobb barátod voltam.“ Hallgattunk. Az ajtónál arra buzdítottam, szemeljen ki magának egy megfelelő férjet. „Újra hülyeségeket beszélsz.“ „Vannak erre jó páciensek, menne valahogy.“ Miért ne?, gondoltam magamban. Jobb egy hülye férj, mintsem hogy elvérezzen. Hülye lesz, ha várakozik és okoskodik. „Valakit be kell szerveznünk“, mondtam határozottan „Te félsz“, mondta. Végül kiböktem, nem mindegy mi lesz vele. „Te mindig félsz. Irtó beszari alak vagy. Ezért akarsz mindig valakit beszervezni.“ „Tegyünk valamit.“ Idegesen turkált a táskájában, sehogy sem találta a kapukulcsot. Javasoltam, öntse ki a táskája tartalmát, és úgy keresse. „Fontosabbat kellene csinálni, valami lényegeset. Ráuntam az okoskodására, elhatároztam, a kisujjamat sem mozdítom meg érte. Lesz, ami lesz. De ő mondta a magáét. „Ha tennék valamit, akkor ez olyasmi lenne, amit el sem merek képzelni. Ha elképzelném, akkor nem merném megtenni. Megérdemlem az abortuszt.“ Csak annyit mondtam, beszélgessünk, ha nem lesz ennyire zaklatott. Hátat fordítottam, s a kapu előtt magára hagytam.

A klubban Tornadosz várt rám. Mondtam, menjünk. Ha sokat akartunk inni, akkor kisomfordáltunk a klubból, mint a tolvajok. Betértünk egy félig üres kávéházba. Konyakot rendeltem. Beszámoltam Tornadosz Olga értelmetlen viselkedéséről, és megjegyeztem, nem csodálkoznék, ha ostobaságot követne el. „Valamire készülődik, ebben biztos vagyok. Olyan lebegő állapotban van“, bizonygattam konyakozás közben. „Tegye, amit jónak lát. Ne üsd bele az orrod az életébe, mert rosszabbul végződik“, okoskodott Tornadosz. Sokat ittunk. „Az új nőm irtó gazdag“, dicsekedett. „Miért nem szerzel magadnak te is egy gazdag nőt?“ Nem tetszett ez a fölényeskedés. „Szerez a fene“, válaszoltam. Erre leckéztetni kezdett. „A mai világban csak a gazdag nő jelent valamit, minden más nulla.“ Pontosan így mondta. Igen. Azzal vádoltam, hogy nagy optimista lett. Egy gazdag nő rendbe hoz mindent. Az embernek felfordul a gyomra ekkora optimizmustól. Ebbe irtó belekeveredett. „Hinni muszáj, hinni muszáj“, ismételgette makacsul. Hiába röhögtem rajta, nem bírtam meggyőzni. Azt mondta, hogy még az istenben is hisz, ha ez hasznos. Meg így.

Péntek

Csicsi levágatta a haját. Most láttam csak, hogy retkes a nyaka. Azt hiszem, mindig ilyen volt. Amikor meglátott, nagyon megörült. „Lediplomáztál már? Olyan régen láttalak.“ Mondtam, váltsunk témát. Aztán hencegni kezdett. Most van pénze dögivel, meg így.

1


„Kölcsönözhetek is, ha szükséged van rá. Tudom, soha sincs pénzed.“ De nem adott egy parát sem. Azt azonban sikerült megtudnom, honnan szerzi a pénzt. Nehezen ment, mert élvezi a titokzatosságot. Egy tekintélyes pasi ad neki havonta ötvenezret. „Még majd megkéri a kezed.“ „Van már felesége“, válaszolta, és kalácsra hívott a cukrászdába. No, ilyen ez a Csicsi. Aztán azzal dicsekedett, hogy a pasija irtó kulturált, rendes ember. Nem követel mást, csak hogy kínozzák. Ezt nagyon élvezi, csak a feleségének nem meri bevallani, mert az is egy kulturált, rendes asszony, és neki köszönheti a karrierjét.“ „És most boldog a pasi?“ „Azt hiszem, igen. Csak mindig új módszert kell kitalálnom.“ „Igazán boldog?“ „Igazán.“ „Miért?“ Irtó bántott az eset. „Ki mondta itt, hogy boldog?“, kérdeztem erélyesen. „Ilyesmi nem létezik.“ Csicsi zavartan pislogott. „Mondom, hogy boldog.“ „Olyan nincs.“ Mindig feldühösít, ha össze-vissza beszél. „Hallottam, hogy az ember boldog ezért vagy ezért, de ez a pasi nem lehet boldog.“ „Igenis, boldog“, ismételgette Csicsi konokul. „Az ember nem boldog, ha kínozzák.“ „Próbáld meg te is“, ingerelt tovább, és megragadta a kezem. „Én még veled sem próbálnám meg ezt, Csicsi“, mondtam egészen őszintén. Kacagott.“Ezt nem is kell mondanod“, válaszolta, és elengedte a kezem, mintha nem szándékozna többet gondoskodni rólam. „Irtó speciális kurva vagy, Csicsi“, mondtam. Nem sértődött meg. Nekem egy konyakot rendelt. A le-föl sétáló szivarok, szemtelenül bámulták. Igen ritka szép lánnyal ültem. Többen mondták, hogy szuper lány. Mindannyian szerettük, csak eltoltuk a lépést.

Pud előtt letagadtam, hogy találkoztam Csicsivel. Pud is szerette. Mindig ígérgettem neki, hogy bemutatom Csicsinek, és ennek örömére nagyokat ittunk. Irtó szép meséket találtam ki neki Csicsiről. Olyan intellektuálisan szentis meséket. Azt hiszem, mind elhitte. Idővel ideális nőt faragtunk Csicsiből. Mindig mondtuk, ha gazdagok leszünk, a legújabb divat szerint öltözködünk, meglátogatjuk, és értékes ajándékokat viszünk neki. Érdekes, nem is voltunk egymásra féltékenyek. Egyébként marakodtunk. Amikor egyszer Pud a szobában tartózkodott, és ezért Tanját nem akartam bevezetni a lakásba, azt mondta, önző vagyok és féltékeny. De Csicsi esetében másképpen viselkedtünk. Istenítettük. Lassan ő lett nemzedékem eszményképe, és nem izgatott bennünket, hogy mindezt csak kitaláltuk magunknak. Örültem, hogy barátaimnak ilyen szép meséket eszeltem ki.

Pudnak csak úgy mellékesen megjegyeztem, hogy Olga nagyon megszépült. Helyeselt. Egészen rendes fiú. Csak mostanában nagyon el van keveredve a vizsgákkal. Irtó hisztériás a vizsga előtt, de soha sem vizsgázik. Mondtam neki, ne vegye komolyan, úgysem lesz semmi a vizsgákból, jobb lenne ha kitalálnánk valami jó szórakozást. Mérgesen rám szólt. „Te sem vagy különb.“ „Nem tudom“, válaszoltam. „De lehet, hogy különb vagyok.“ Ez irtó felbőszítette. Ki nem állta, ha valaki azt állította, hogy különb, mint ő. Egészen dühbe gurult. „Én például, kaptam az öreg Síktól aláírást“, jelentettem ki elégedetten . „Ah, az öreg mindenkinek aláír.“ Aztán elővette villanyborotváját, és borotválkozni kezdett. Ilyenkor nem hajlandó egy szót sem kiejteni a száján. Unalmamban egy könyvet lapoztam fel, majd Pud francia szexi újságjainak a fotóit bámultam. Ezekre a meztelen nőkre irtó büszke volt.

„Pud, irtó vacakok ezek a nők“, vetettem oda. Letette a borotvát és kijelentette, nem értek a nőkhöz. Mindenesetre igaz, hogy jó nők voltak a képeken, meg nagyon csodálatos dolog ennyi meztelen nőt egy rakáson látni. Ahány - annyiféle. A lányok biztosan émelygő gyomorral nézegetnék a képeket.

„Pud, hallgass meg. Komolyan akarok beszélni a fejeddel.“ Letette a borotvát és felmordult. „Pud, az öreg Sík szemináriumi dolgozatot írat velem. Azt mondta, e nélkül nem mehetek ki vizsgázni. Ne is álmodozzak róla.“ „Ühüm“, válaszolta. „Mindenkinek ad szemináriumi dolgozatot.“ Ne ismételgesd folyton ezt.“ „Mit ne ismételgessek?“ „Hát, hogy mindenkinek ad szemináriumi dolgozatot, mindenkinek ad aláírást, meg ilyesmiket. Ezért fizetik.“ „Nekem borzasztó nehéz témát adott. Ez a címe: Az élet rövid, a művészet hosszú. Erről kell írnom. Valami Philosztrátosz-idézet. „Tudom“, válaszolta, és a szemembe röhögött. Ettől felfordult a gyomrom. Azt gondoltam, rögtön összetöröm a villanyborotváját. Ízzé-porrá zúzom. Mondtam, hogy lekeverek neki egyet. Erre meg ő sértődött meg. Kijelentette, ne járjon a szám. „De jár, ha ilyen marha vagy.“ A kezemet csavargatta, letepert az ágyra. „Csomóba kötlek“, morogta. A kezem irtó fájt. „Jár még a szád?“ Intettem, hogy nem. Amikor rendbe jöttem, megjegyeztem, mégsem tudhatta, milyen balszerencse ért, mert én is tegnap tudtam meg.

Vigyorogva az asztalra tette az ostoba borotváját. „A művészet rövid, az élet hosszú, mondta Philosztrátosz. Éppen ezt mondta. Tavaly is, tavalyelőtt is. Mindig ezt mondta. Mióta az eszemet tudom, az öreg Sík kötelezően kiosztja ezt a témát.“ Ez irtó sértett. „Akkor nem is érdekes. Azt gondoltam, először adja fel.“ „No, most legalább tudod“, vágta ki diadalmasan, miközben a szőrszálakat fújta ki a borotva szitájából. „Ismerd el, nehéz téma.“ Pud elkezdte a hasát verni. „Tán csak nem akarod megírni?“ „Nekem ez irtó nehéz lesz. Meg akartam kérni az öreget, változtassuk meg. ěgy: Az élet hosszú, a művészet rövid. Sokkal könnyebb lenne megírni.“ Pud utálatosan röhögött. Trillázott is közben, mint egy homokos. Sokan mesélik, hogy Pud homokos. „Ez az öreg legkedvesebb témája, nélküle nem tudja elképzelni a világot meg a fakszot. A jövőnket! Te meg vitatkozni akarsz vele. Biztosan kirúgna a teremből. Másold át nyugodtan a tavalyi szemináriumi dolgozat-okat. Mindenki ezt teszi. Szerzek neked régi dolgozatot, és szépen átmeséled őket. Kész. Erről többet hallani sem akarok.“ „Pud, figyelj ide. Valaki egyszer a saját feje szerint írta meg a szemináriumi dolgozatot. Arra gondolok, aki először megírta. Aztán kézről-kézre járt, a többiek hazudtak. „Hadd az okoskodást. Valaki. Ki emlékszik rá? Ez a legkönnyebb - vagyis a leghelyesebb.“

„De ha mégis… megfordítanánk?“ Pud végképp kijött a sodrából. Azt mondta, soha életében nem látott ilyen balekot, mint én. Ne is mondjam, miket hordott össze még. Ki akartam engesztelni. Valóban, minek törjem a fejemet ezekkel a hülyeségekkel. A művészet ilyen, az élet olyan. „Pud“, kérdeztem, „kit keféltél meg az este?“ Felvidult az arca. „Maját. Irtó stramm nő.“ „Jó volt?“ Pud szeretett a kefélésről beszélni. Szerinte, csak a szex ér valamit. „Jó, csak Maja kicsit perverz csaj. Élhetetlen fajta. De ha az ember megzabolázza, akkor úgy viselkedik, mint a kezes bárány.“ Meg így. „Pud“, szólaltam meg

2


hirtelen, hogy újra felhergeljem. „engem újabban nem érdekel a szex.“ Röhögve verte a hasát, mint egy dobot. Azt mondta ökör vagyok. Ráhagytam. „Pud, tudok egy stramm nőt, Olgának hívják“, mondtam neki békülékenyen. „Rendszeresen jár a klubba.“ Bólintott. Azt mondta, ismeri, és valóban jó nő. „A kezedre játszom, ha akarod.“ Először nem hitte. Meresztgette a szemét. „Becs szó“, mondtam, Megegyeztünk, hogy holnapután együtt megyünk a klubba. Olga biztosan ott lesz. Most már komolyan vette az ígéretemet. „Ma és holnap Majával leszek, aztán kitalálok valami hivatalos utat. De pénz is kellene, ugye?“ „Nem sok, neki is van.“ „Príma“, bólintott jelentőségteljesen. Távozása után szörnyű unalom vett erőt rajtam, nem tudtam mihez kezdjek. Egy ideig ténferegtem a szobában, majd Pud francia folyóiratait lapozgattam, a nagy női fenekek, a mellettük levő reklámszövegek megszépítik az életet. Közben eszembe jutott, írnom kellene Erzsinek Zágrábba. Egészen megfeledkeztem erről. Hallottam, hogy nagy zrí van körülötte, biztosan örülne, ha írnék neki. Papírt vettem elő, de nem jutott eszembe semmi. Végül egyszerűen oldottam meg a problémát. Nem dohosodhatok meg benn a szobában. Először a Duna parton sétáltam, aztán betértem a Gurmanba, ahol legalább valakivel találkozhatok. Megszámoltam a pénzem és kértem egy dupla konyakot. Megállapítottam, hogy betegesen szegény vagyok. Igen. Egyedül az vígasztalt, hogy mégis múlik az idő. Ideje lenne észrevétlenül átugrani néhány évet, ez nagyon eredeti megoldás lenne.

Akkor az asztalomhoz ült egy alak, és beszédbe elegyedett velem. Cigarettával kínált meg. Rendes embernek tűnt. Mondtam, hogy egyetemista vagyok. ô is bemutatkozott, egy nagy tervezőirodában mérnök, mondta. Beszélgettünk a sportról meg a politikáról, ahogy ez szokás. Egyre rokonszenvesebbnek tűnt. ô is a Vojvodinának szurkolt, akárcsak én. Észrevettem, hogy megkedvelt. Azt kérdezte, mivel foglalkozok. Mondtam, a fakszra járok. „S valamilyen komolyabb foglalkozása nincs?“, kérdezte ravaszkásan. Mondtam neki, hogy nincs. Erre felajánlott egy komoly üzletet. Hallott rólam, tudja, rendszeresen járok a klubba, nem vagyok széltoló, tehát üzletelhetünk. Egyszerűen beszélt, mintha biztos lenne a dolgában. Mondtam neki, hogy szívesen belépnék valamilyen jó üzletbe. Egészen lázba jöttem ettől a szótól. Bizonygattam, hogy tele vagyok ambícióval. Néhány évvel ezelőtt még politikával is foglalkoztam, ki akartak nevezni funkcinak, de megfeledkeztek rólam. Nem tudom mi történt velük, biztos elveszett valami irat. Ilyesmiket magyaráztam össze-vissza. ô sokkal egyszerűbb volt. Magántitkára lehetnék. Rendes munka, fiatalembernek való. Megmagyarázta, mit csinálnék, úgy láttam, hogy megfelelő üzletről van szó. Megbeszéltük, holnap este hétkor találkozunk a Putnik Szálló éttermében.

Szombat

Pudnak beszámoltam az üzletről. Nem értette pontosan, mi a munkája egy magántitkárnak. Gyanakodva kérdezte: „Nem homokos?“ „Nem hinném“, válaszoltam. Aztán részletesen megmagyaráztam neki, mi lesz a munkám. „Nem igaz“, morogta. Kezébe vette a villanyborotváját. Meg kellett esküdnöm, hogy a színtiszta igazat mondom. „Titokban lányokat fényképezel, amikor meztelenre vetköznek a mérnök ágyában?“ Csettintett a nyelvével. „Igen“, válaszoltam. „Aztán előhívom a képet, és ezzel

megkaparintjuk magunknak a lányokat.“ „Piszkos munka“, fejezte be a beszélgetést, és a villanyborotvája után nyúlt. „Nem hiszem, hogy piszkos.“ „Hülye“, ellenkezett tovább. Bizonygattam, hogy nem piszkos. „Saját korosztályod zsarolod, te őrült“, mondta tudálékosan. „Saját nemzedékünket bocsátod árúba. A generációdat.“ „Fütyülök a te szexuális nemzedékedre. Kapok legalább harminc ezret.“ Pud valóban nem tudott józanul gondolkodni. „Szerintem nagyon piszkos munka“, ismételgette makacsul. Ezzel majdnem az őrületbe kergetett. De többet nem vitatkoztunk. Amikor megígértem neki, hogy Olgával rendben lesz a dolog, megenyhült. Irtó önző alak ez a Pud. De azért nem toltam ki vele. „A barátom szeretne megismerkedni veled. Szórakoztató alak, sok bolondos ötlete van“, mondtam Olgának. A lány még sápadtabb volt, mint pár nappal ezelőtt. Mintha mérget ivott volna. Megbántam, mert Puddal akartam megvigasztalni, de eztán legyintettem: egye meg a fene. „Bánom is én“, mondta Olga. Nem volt időm magyarázkodni, siettem a Putnik Szállóba. A mérnök pontos volt. Gyorsan nyélbe ütöttük a dolgot. Harminc ezret kapok. Még előleget is fizetett. Holnap munkába kell álljak. Azonnal megkerestem Tornadoszt. Neki irtó tetszett az üzlet. Mondtam neki, hogy Pud szerint a felnőttek spiclije vagyok. „Ha a felnőttek fizetnek neked, hogy lefektessék ezeket a kis kurvákat, akkor miért ne?“ Tornadosz értelmes fiú.

Hétfő

Bebújtam a rejtekhelyemre, hogy fotókat készítsek arról a nagy, ideges, szőke lányról, akit ma este hozott fel a lakására a munkaadóm. Istenem, ez az első munkám. A szél kimondottan utálatos tavaszi virágillatokat hozott be a szobába. A szagokra érzékeny vagyok, nagyon idegesítek. Virágok! Még csak ez kellett.

A lány kényeskedve mosolygott. „Igyunk meg valamit“, javasolta a mérnök. A lány beleegyezett. „Keresek valami jó lemezt“, állt meg tanácstalanul a mérnök. „Akarod az Ave Mariát?“ Erről jutott eszembe Hem meg a Mária-kultusz. Egyszer a Duna parton bevallotta, nem mer a lányokhoz nyúlni, mert azok angyalok. Minden lányról szeretett volna verset írni. „Ha angyalok volnának, akkor megútálnák a ruhát, amelyet megérint a kezünk. Például, tűzbe vetnék. Bezárkóznának szobáikba, s meztelenül sétálnának“, mondtam Hemnek. De ő makacskodott. Igaz, a fővárosból én is drága, külföldi divatlapokat hoztam Tanjának, mert úgy gondoltam, Hemnek igaza van. De nem az életben, hanem a divatlapokban láttam az angyalokat. Hem néha nagyon hiszékeny. Ez a baja.

A szőke vetkőzött. Beállítottam a lencsét. Majd a fotó hiteles angyalarccá változtatja. „Ne, ne, ne“, suttogta a nagy, ideges, szőke lány. „Nem akarok meztelenül. Csak a bugyimat vetem le.“ Hirtelen izzadni, szenvedni kezdtem. De jól hallottam, milyen banálisan liheg a mérnök. A nagykant játszotta. „Szeretlek, szeretlek“, ismételgette. A lány a mennyezetet bámulta. „Biztos?“ „Biztos“, nyugtatta meg a férfi. Rutinosan vetkőztette, de azért meggyűlt a baja az alsóneművel. Aztán a lány szétrakta a lábát. Még mindig a

3


mennyezetet bámulta. Nagy, halott, ökörszeme volt. Szempillája meg sem rebbent, miközben a mérnök kefélte.

Ezt a szemet le kell kapni, gondoltam, és óvatosan ráirányítottam a lencsét. Valóban a döglött tehenek szemére hasonlított a szeme.

Aztán aprókat sikoltott. „Jó, jó“, ismételgette egyhangúan. „Irtó szeretem így.“ Lábaujját szétfeszítette. Kattintottam a géppel. Miközben megfeszítette a lábát.

A férfi teste megnyugodott. „Jó volt?“, kérdezte a lánytól, és megsimította a szőke haját. „Jó“, mondta az.

A lány hallgatott. A férfi hallgatott. Csend volt, mintha valahol megszakadt volna egy hajszálfinom ér. Íme, láttam az embert. Megfeszíti az izmait, bámulja a mennyezetet, boldog, elégedett és hallgat. Így volt ez mindig, csak nem tudtuk bizonyítani. De a fénykép minden megörökít. Ez a fontos: a bizonyíték. Máskülönben ezt hinnék, hogy hülyék va-gyunk. Legyen elég bizonyítékotok, és kezdjétek el a harmadik világháborút, vagy pedig bújjatok ágyba és szerezzetek bizonyítékokat. Meg így tovább.

A lány minden ok nélkül felnevetett. „Engem most irtó bánt a lelkiismeret.“ „Ennek így kellett történnie“, válaszolta a férfi. A lány rázta a fejét, nem erről van szó. „Csak én vérzem be magam“, mondta. „Minden nő bevérzi magát, mondta a férfi. „Nem ezt akartam mondani“, idegeskedett a lány. „Egészen kellemes így. Nem érted?“

A férfi cigarettára gyújtott. „Nem félek a vértől. Amikor azt mondtam ‘irtó szeretem így’, akkor hazudtam.“ A férfi elmosolyodott. Újra feltette az Ave Mariát. „No és? Tudtam, hogy hazudsz. Én is azt tettem. Mi a fenét tehettem volna? Mindenki hazudik. Kivétel nélkül, mindenki. Csak ezt nem illik bevallani. De most nincs időm elmagyarázni ezt. Majd megtanulod mi illik és mi nem.“ A lány szemtelenül felült az ágyon, keresztbe rakta a lábát. Combja ugyanolyan izmos volt, akár azé a pincérnőé, akit a múltkor elcipelt az egyik napilap főszerkesztője. A nő, miközben vodkát tett az asztalára felemelte szoknyáját, még a bugyija is kilátszott. A főszerkesztő hunyorgott, aztán óriási borravalóval jutalmazta. A záróra után a pincérnő követte, mint a kutya. Az apám néhanapján elolvasta a főszerkesztő cikkeit, és csodálkozott, hogy miért hazudik annyit. Ha nem hazudna, akkor a nő sem húzta fel volna bugyijáig a szoknyáját. És kész.

„De ha mégis…“, simogatta a combját elgondolkodva a lány. Hirtelen elhallgatott. A fejét a párnába túrta, és saját testét babusgatta. „De ha mégis. „Mit, mégis?“ „Ha mégis igazat mondtam?“

A pasi az ablakhoz lépett. „Ha mégis? Mit tudom én! Honnan tudjam én azt? Lehet. Majd kiderül. Próbáljuk meg. Sokan megpróbálták. Egyelőre azonban menj a fürdőszobába

Ofélia.“ Az utolsó mondat után elnevette magát, mintha egy jó viccet talált volna ki. Úgy látszik, ez a kedvenc szójárása.

A lány felállt. Most vettem észre, hogy nagyon szép. A teste karcsú. Két tenyerével rejtegette melleit. Olyan volt, mint egy szobor. Amikor az ajtóhoz ért, jól láttam meztelen fenekén a hatszög alakú vérfoltot. Talán a lepedő festette bőrére. A fényképezőgép után nyúltam. De aztán meggondoltam magam. Ez már pimaszság lenne.

Letetem a gépet és menekültem a friss levegőre. Jó lenne Tanjával találkozni. Ki tudja, hol kóborol? Az utca még tele volt emberrel. Jobb eltünni az éjszakában. A sötét éjszakában, mondaná valamilyen nagyokos. Egy ideig a mellékutcákban kóboroltam, a szemem sarkából lestem a szerelmespárokat. A főutcán nem merik egymást nyalni. A mellékutcákban susogtak, suttogtak, nyögdicséltek, duruzsoltak. Ne is mondjam, milyen hülyének éreztem magamat közöttük. Zavartak ezek a hangok. De jó ötletem támadt. Felkeresem Csicsit. Legalább átbeszélgetjük az éjszakát. Talán. Körüljártam a káváházakat, a kerthelyiségeket, de nem találtam sehol. A lakásán is kerestem, de nem volt otthon. A ház előtti lépcsőre ültem, és vártam. Egy szivar kísért haza egy lányt. Az orrom előtt, a sarkon megálltak. „Feljöhetsz a lakásba, az öregem pártértekezleten van, utána meg a Vojvodinában nyalja a főnöke seggét. Egy előtt nem jön haza.“ „És az anyád?“ „Alszik, mint a bunda.“ „Szerencse, hogy az apád párttag.“ „Igen“, mondta a lány, és szorosan a szivarhoz bújt. Alig másztak fel lépcsőn.

Nemsokára jött Csicsi. Úgy lépkedett, mint egy kislány. Igen. „Szerbusz“, mondta, és leült mellém a lépcsőre. Rágyújtott. „Ittál?“, kérdeztem. „Igen. A szivarom Čortanovcira vitt vacsorára.“ Aztán felnevetett. „Hallom, hogy kollégák lettünk. Gondolom, félig-meddig.“ Bólintottam. „Most már te is izé vagy“, mondta csúfolódva. Mondtam, ne járjon a szája. Én komolyan veszem a dolgom. Jó üzletről van szó. De aztán megsajnáltam, és hozzátettem. „Mi még gyerekek vagyunk az ilyesmire. Ugye, még gyerekek vagyunk, Csicsi?“, ismételgettem. „Apáink még élnek, és gyönyörködnek bennünk. Még dicsérnek bennünket. Olvastam az újságban, hogy mi egy kis kupac hazugság meg egy nagy kupac igazság vagyunk. Valami alak írta, akit irtó becsületesnek tartanak. Meg azt írta az alak, hogy semminek sincs értelme.“ „Én csak tiszta akarok maradni. Semmi más“, mondta Csicsi habozva. A hideg rázott, amikor meghallottam ezt a szót. Micsoda banális dolog, tisztának lenni! Az embert kileli a hideg még a gondolatától is. „Fázol?“, kérdezte. „Nem.“ „De fázol.“ „Nem“, ismételgettem. „Pedig én látom.“ Ráhagytam. Levette a mantilját. „Pulóverben vagyok“, nyugtatott meg. óvatosan rám terítette a mantilt. „Most kislányra hasonlítasz“, mondta. Mondtam, nem baj, ő meg olyan, mint egy kisfiú.

„Sokszor gondoltam arra, hogy mi ketten kisgyerekek vagyunk.“ „Amikor pénzt akarunk szerezni… Emlékszel?“ Mondtam, igen. Jól emlékeztem. Akkor ismertem meg Tanját. Kamenicára akartam vezetni. De nem volt elég pénzem. „Én pedig felmentem dirihez, levetkőztetett, csókolgatta a combomat, a lábam közit. Egyre csak azt hajtogatta, ‘Olyan vagy, mint egy baba’.“ „Aztán hoztad a pénzt. Vártalak a kapu előtt. Tanját Kamenicára

4


vezettem, rizlinget ittunk, kecsegét vacsoráztunk, majd sétáltunk össze-vissza. Ne is mondjam. Irtó hülyeség volt. Most látom, mennyire félrevezettük magunkat, Csicsi.“

„Nem akarok tudni róla.“

„Hülyék vagyunk, ártatlanok és naivak.“

„Mindenki erre a sorsra jut. Előbb vagy utóbb.“

Ebbe nem akartam belenyugodni. „Megszökünk innét egy szép napon. Amikor minden süllyed, mi nem süllyedünk. Letapostak már bennünket. Mi csak jobbak lehetünk. Igen.“ „Aludni akarok“, mondta. Vigasztaltam: őrzöm az álmát. „Te irtó jó vagy.“ Aztán megkérdeztem tőle, valóban boldogabb az a szivar, akit pénzért kínoz? Igazából? Bizonygatta, így van. Nem ment a fejembe. „Irtó szeretném megismerni.“ „Majd bemutatom. Ismert alak. Fotói az újságokban is megjelennek.“ Megsimogattam a karját, és elváltunk.

Mentem haza. Nem volt kedvem visszatérni a klubba. Nem volt kedvem semmire. Sok dolog történt velem ma. Szegény Csicsi! Amikor kinyitottam a szobaajtot, Pudot láttam, nagy szőrös mellét, hasát csapkodta. Kicsit előbb ért haza. Azt mondta, Olga pompásan keveri. Belevaló gyereknek nevezett, mert megismertettem egy ilyen szexes nővel. Nagyon elégedett volt.

Szerda

Az utóbbi időben rosszul alszom, elég, ha valaki csak megzörrenti a rolót, máris talpra ugrok. Borzalmasakat álmodok. Ez rossz jel.

A reggeli csend és az első napsugár jó esett. Azért, mert gyorsan megszabadított a rossz álmoktól. A postás ébresztett fel. A roló bordái között bedobta a levelet, a boríték lassú ívben hullott be a szobába. „Levél“, mondta Pud. Felugrott az ágyból. Mindig ideges volt, ha levél érkezett. Attól félt, a szülei megelégelik a vizsgák körüli meséket - istenem, ma már nehéz időket élünk, nem olyan egyszerű egy vizsga, mint a háború után, sok már a szakember, ajándékot kell venni a tanároknak, sokat kell hízelegni nekik, stb - és hazarendelik. Nem adnak több pénzt neki. Napról-napra hajszálon múlott az élete. Várta az utolsó levelet. Vastag, tömzsi ujjaival felemelte a szőnyegről a borítékot és megkönnyebbült. „A tiéd“, mondta.

Ritkán kapok levelet. Tanja szép, kerek iskolás betűit ismerten fel a borítékon. Úgy látszik, nincs időnk normálisan találkozni. Szörnyű. Elernyedtem, és megyek életem e szakaszán keresztül, mint a holdkóros. Néha megrettenek, és kérdem, mi történik velem, de mégis minden folytatódik. Az egyik bajból a másikba zuhanok. Labilis jellem vagyok, az

önérzetem mindig mások lába elé hullik, akik butábbak és jelentéktelenebbek nálam. Kezdek rádöbbenni ezekre a borzalmas tényekre. Miért? Mert elegem van az egészből. Valami újat kellene kezdeni… Pud felült az ágyban. „Mi az?“ „Tanjának metafizikai bántalmai vannak“, mondtam, és bebújtam a paplan alá. „Felkeljünk?“ „Ne“, mondtam. „De ennünk kell“, morogta. „Mától kezdve nem eszünk“, válaszoltam a paplan alól. „Ez lehetetlen.“ „De lehetséges! Mi lenne, ha éhségsztrájkot kezdenénk?“ „Miért?“, meresztette ki a szemét. A paplan alól lestem kis kerek szemét. „Csak úgy… Mindenki ellen“, kiabáltam a paplan alól. Káromkodott. Hallottam, amint csikorog az ágya. Felkelt. Mint mindig, először a WC-re sietett. Ott a házinéni tegnapi Politikáját böngészte. Mindig az események után kullogott. Például a WC-én tudta meg, hogy Kennedyt megölték

Rövid idő múlva Tornadosz bukkant fel, sokkal hangosabban verte a rolót, mint a postás. Kiadtam neki a kulcsot. Egy liter barackpálinkát hozott. „Most van pénzem dögivel, két újságírónő is szerelmes belém“, mondta. Vizespoharakat vett elő, idegesen töltött. Hozzánk jár inni. Az egyik poharat Pudnak vitte a WC-re. Amikor visszatért, azt mondta, hogy Pud arról elmélkedik, hogyan szerezzen magának kocsit. „Bizony, jó lenne egy kocsi“, mondtam. Tornadosznak felragyogott a szeme. „A tengerre utaznánk és gazdag külföldi nőkre halásznánk. Csak erre vágyok. Bizisten, semmire sincs szükségem, csak egy kocsira.“ Pud lépett be a szobába. „Kocsi okvetlenül kell“, jelentette ki magabiztosan, és újra töltött magának. „Tegnap voltam a várban, hát az anyja úristenit, csupa igazgató típust láttam, a legjobb nőkkel enyelegtek. Mind kocsival érkezett. A nők nem szeretnek gyalogolni. Kedvem lett volna őket kihajigálni. Van kocsi - van nő is. Kocsi nélkül ma már szégyen az emberek szemébe nézni. Ha egyszer eladom az apám disznait…“ Megállt a mondat közepén. Ha valami baja van, mindig az apja disznait akarja eladni, de aztán meggondolja a dolgot, mert állítólag sokat gürcöl az öreg. Felálltam, és öltözködni kezdtem. Mondtam, meglátogatom a mérnököt. „Kurva“, mondta Pud jó hangosan. Egészen kipirult a barackpálinkától. „Te is nekik dolgozol. Te is őket segíted. Mindenki fosztogat bennünket.“ Tornadosz józanabb volt. „De legalább pénzért teszi.“ Pud legyintett, és azt mondta, rosszul fizetnek ekkora gyalázatért. Mindig kitolnak velünk, olcsón adjuk el magunkat. Faképnél hagytam őket. Tulajdonképpen ostobaság velük vitatkozni. Nekem van valami feladatom, egyelőre ez is elég. Feladat nélkül fabatkát sem ér az ember.

A mérnök lakásán előhívtam a filmet. Neki irtó tetszettek a felvételek. Valóban strammok voltak. „Ma este keresd meg a szőkét, a korzón szokott lenni“, mondta. Bólintottam „Különben szabad vagy. Ha meglátja a fényképeket, biztosan megpuhul.“ Nem volt türelmem kivárni az estét. Elmentem a szőke lakása elé, leültem a közeli padra, és vártam. Irtó kitartóan tudok várakozni. Ha kell, órák hosszat üldögélek. Ilyenkor van időm magamra gondolni. Nem vártam sokat, a szőke kilépett az ajtón, és a városközpont felé tartott. Szép zöld, testhezálló ruha volt rajta. Legjobban a lábszára tetszett mégis. Elébe álltam, ki akart kerülni, mint egy tolakodót. Újra elébe álltam, és udvariasan rámosolyogtam. Igyekeztem nagyvonalú lenni. Megfogtam a karját, és komolyan beszéltem, mint egy belügyes. „Hétkor vár a mérnök a Putnikban.“ Rám se nézett. „Ott leszel?“, kérdeztem. „Milyen mérnök?“, mondta, és durván eltaszított. „Nem ismerek

5


semmilyen mérnököt.“ Elővettem a fényképeket. Meztelen teste a fotókon is érzékien ha-tott. Megfeszített lábujjaira mutattam. „Ott leszel?“ „Ott“, sápadt el, és lehajtotta a fejét, mintha sírógörcs környékezné. Engesztelni, vigasztalni akartam, de meggondoltam magam, elvégre ezért nem fizetnek. Csak azt bántam, hogy nem simogattam meg a szőke haját.

Tényleg elment a Putnikba. No, ilyen könnyű a győzelem. Egy ideig tétlenkedtem. Gondoltam, a holnapi gyakorlatra készülök, de aztán eszembe jutott a cím, és elment a kedvem a munkától. A gimistáknak kell mintaórát tartanom. Az ismert Keats-sorokról kell beszélnem, amelyeket Sík szerint az emberiség méltán becsül. Körülbelül így hangzik: A szépség az igazság, az igazság a szépség. Már nem is tudom pontosan. Az öreg Sík mindig szentis dolgokkal jön elő. Azt mondja lapozzam fel az ő jegyzeteit, azok majd kisegítenek. Mit mondjak a szerencsétlen gyerekeknek? No, majd kitalálok valamit. Eszembe jutott Tanja; felmentem a lakására. Azt mondta, ne érjek hozzá, mert ideges. „Mi történt?“, kérdeztem a lemezek között válogatva. „Az apám szerint nagyon primitív vagyok.“ „Miért?“ „Mert festem a szemem. Sehogy sem megy a fejébe. De ugye, festenem kell?“ Mondtam, hogy igaza van, és jó lenne sétálni egyet. Egy teraszon kötöttünk ki, ahol Sašát pillantottam meg egy ismeretlen lánnyal. Az asztalukhoz ültünk. Kérdeztem, mit csinálnak. Azt mondták, unatkoznak. Aztán Saša kérdezett: „Találd ki, mit jelent ez?“ Egy talapzaton elhelyezkedő három majomfigura szobrára mutatott rá. Egészen kis szobrok voltak. Mondtam, hogy nem tudom. Erre megmagyarázta, ezek a szobrok egy keleti bölcs mondást ábrázolnak. „Hogy jó ember legyél, ne láss semmit, ne hallj semmit és nem beszél semmiről.“ Csakugyan, az első majom eltakarta a szemét, a második befogta a fülét, a harmadik pedig a száját. Mondtam, hogy irtó érdekes. „Kell?“, kérdezte. „Az öregem hozta külföldről. Neked adom. Átvettem tőle, és zsebre vágtam. Jó lesz ereklyének. Egyébként elismerem, hogy babonás vagyok. Tanja egész idő alatt hallgatott. Javasoltam neki, nézzük meg a csillagokat. „Nem bánom“, mondta. Egy rosszhírű kocsma elé vezettem, ahol egy öregember húsz dinárért engedélyezte, hogy használjuk a csillagvizsgálóját. A műszerre ráragasztott egy feliratot is. Húsz dinárért megtekinthetik a csillagokat. Kedvenc helyem ez. Tanja vacakolt, azt mondta, nem lát semmit. Mondtam, meg kell tanulnia látni a csillagokat. Aztán haza kísértem, mert az apja tizenegyig adott neki kimenőt. Az úton panaszkodott, irtó üresnek érzi magát. „Jó vicc“, mondtam a kapuban és elbúcsúztam tőle.

Csütörtök

Reggel új öltönyt húztam, fehér inget kaptam magamra és piros nyakkendőt kötöttem. Pud kitörölte a szeméből az álmot, és arról faggatott, hová igyekszem ilyen korán. Azt hitte, megbolondultam. Nem méltattam válaszra, nagyon dühös voltam. A gimibe mentem, gyakorlati órát tartani. Az öreg Sík a tanáriban ült. A tanárnők, azok a libák, tisztelettel vették körül. Nemsokrára csengettek. Gyorsan elővettem jegyzeteimet, átfu-tottam a sorokat. Az öreg Sík kezembe nyomta a naplót, és megveregette a vállam. „Ha szorgalmas lesz, őszre minden nap magával viheti az osztályba. Természetesen előbb

diplomálnia kell.“ Bólintottam „Legyen büszke a tanári hivatására, akkor is, ha rosszul fizetik. Szép dolog tanárnak lenni, majd meglátja.“ Bevallom őszintén, ilyesmire soha sem gondoltam. Az utóbbi időben nincs ihletem erre. Rápillantottam az öreg Sík egérbajszára. Fáradt voltam és ideges. Amikor beléptem az osztályba, mindenki felállt. Ez irtó zavarba hozott. Az öreg Sík, meg a gimitanár az utolsó padba ültek. Gondoltam, no most végem van. A diákok leültek, én meg azt kérdeztem, ki hiányzik. Felemeltem a fejem és megpillanottam a nagy szőkét. Egészen hátul ült. Elment a kedvem az egész misétől. Mondtam, ma két híres verssort fogunk elemezni. „Van Keatstnak, a nagy angol költőnek egy híres verse.“ A jegyzeteimbe pillantottam, és óvatosan másoltam a táblára a sorokat.

A Szép: Igaz s az Igaz: szép! - sohse

áhítsatok mást, nincs több bölcsesség!“

Aztán megismételtem, a mai órán erről beszélek. A szőke kitartóan, mondhatom kedvesen mosolygott rám. Mintha számított volna, hogy hülyeségeket fogok mondani. Először érdekeltté kell tennem őket, mondtam fel magamban a leckét. Valakit fel kell hívnom. Észrevettem, az egyik fiú gyengéden megérinti az előtte ülő leány vállát. Aha, gondoltam magaban, és felhívtam a fiút. „Mit ggondolsz, mit akart a költő mondani?“ Szigorúan a táblára mutattam. A fiú lehorgasztott fejjel állt előttem. Köhintettem. A fiú a füzetébe lesett, mintha onnan akarna puskázni. „Én azt gondolom, hogy a nagy angol költő… Keats… azt akarta mondani, hogy… ez a kettő egy…“ Megállt. „Gondolod, hogy nem szabad elválasztani a kettőt?“ „Igen, nem szabad elválasztani a kettőt, erre gondolt a nagy angol költő.“ Megakadt. Erre felhívtam a lányt. ô pedig csak állt, és hallgatott. Éreztem, hogy most nekem kell valamit mondanom, mert különben az öreg Sík nem ad aláírást. Arról beszéltem, illetve dadogtam, hogy ezt a bölcsességet soha sem leszünk képesek elsajátítani. Ezt lehetlen megtanulni. Az igazi ember életében a szépség és az igazság azonosul egymással. Biztosan van ilyen tiszta ember, de még fiatalok vagyunk, nem találkoztunk ilyennel. A legkülönbek is csak vágyakoznak erre. De aztán megvígasztaltam őket. ôk még gyerekek, jobb ha nem tépelődnek ezen. Még tiszták. De jön majd egy irtózatos nap, amikor megérzik, körülöttük minden piszkos, ezért szenvedélyesen, türelmetlenül keresik az igazságot, amelyet szépnek vélnek. Ekkor kezdődik a baj. Ha tépelődnek, rádöbbennek, ifjúságuk ostoba hazugság volt. Lehet, hogy mindig hiábavalóan keresni fogják a kettő egységét, de aki megtalálja, nagyon bolog lesz. ěgy születik meg tiszta ember, akit mindenki sajnálatra méltónak tart. Meg így.

Rögtön láttam, nem figyelnek rám. A nagy szőke szemét figyeltem, eszembe jutottak kifeszített lábujjai, a hangja, amikor szemébe vágta a mérnöknek, hazudott, amikor nyögdicsélte, hogy irtó jó volt a szex. Kutyául éreztem magamat. „Persze azok az igazi bölcsek, akik felismerik, soha sem találják meg, amit keresnek, de mégis kitartóan keresik. Ezért rohan el felettük az idő. Félénken pillantottam az öreg Síkra. Jegyzetelt. Lehet, hogy éppen azt írja, össze-vissza beszéltem. De ilyesmiket magoltatott be velünk. Miért ne lenne jó, amit mondtam? Elvégre mondani kell valamit, az istenit. A zsebembe nyúltam,

6


megsimítottam a majom-szobrot. „Mert nem igaz, hogy az ember képes e kettő nélkül élni. Csak az egyik előbb, a másik pedig később sínyli meg hiányát. Keats figyelmeztet bennünket, sose feledkezzünk meg vágyakozni a szépség és az igazság egysége után. Mert igazság nélkül nincs szépség, és szépség nélkül sincs igazság.“ A szőke még mindig kitartóan jegyzetelt. Egyedül ő figyelt rám. Amikor befejeztem, felnyújtotta a kezét. „Tessék“, mondtam. Felállt. Láttam, zavarban van, ez jól esett. Aztán megszólalt. „Gondolja… gondolja, hogy ez elérhető?“ Rápillantottam, nem tudtam eldönteni, komolyan kérdez-e vagy csak heccel. Az öreg Síkra pillantottam, és kínkeservesen kimondtam. „Gondolom, hogy ez lehetséges.“ „Gondolja, hogy ma is?“ „Igen. Vannak emberek, akik megtalálták.“ Ekkor az egyik fiú szólásra nyújtotta a kezét. „Szerintem is lehetséges. Ezek az emberek összhangban vannak korukkal és békében élnek önmagukkal.“ Ilyesmiket magyarázott.

Irtó szégyeltem magam. Egyszer a mérnök lakása előtt megvárom a szőkét, és megkérem, ne haragudjon rám. Túl kell élni ezt a sok hülyeséget. A fiú vékony, sápadt arcát figyeltem, és elmosolyodtam. Csengettek. A napló után nyúltam. Azt ajtónál megvártam az öreg Síkot, együtt léptünk ki a folyosóra. Sík nem szólt semmit. Halkan magyarázott valamit a gimitanárnak. Ilyen cudarul soha nem éreztem magamat.

7


Tolnai Ottó: árvacsáth

18 árvacsáth

kéklilán izzó hosszú

tövisben gyönyörködtem

és csak a felébredés előtti pillanatban

értettem meg egy pápua fújta át szívemen

a lehető legrosszabb irányba ugrottam: felébredtem

19 árvacsáth

most hogy befagyott a duna

pánikszerűen keresem korcsolyakulcsom

reggelre biztosan befagy a palics is

és egy kisgyerek kifut a középre

mint valami titkos szerződés alá

aranykacsát ütni


de állandóan csak nikkelboxerembe

gabalyodnak ujjaim


hogy lecsavarozzam lábamról pörge korcsolyámat

ne csússzak át a sötét kőlyukon

hol a köszörült gusztonyom hogy védekezzek

nem csúszhatok át a sötét kőlyukon

ne csússzak át a pokolba

ne csússzak át ilyen könnyedén

megvan

itt volt a lajbizsebben a korcsolyakulcs

tán még lecsavarozhatom pörge korcsolyámat

noha ez már a sötét kőlyuk

jege

tán még lecsavarozhatom

nem

már nem csavarozhatom le

ez már a csontkorcsolya

a csontkorcsolya mit annyit bámultál

a szegény kisgyerekek meztelen lila lábán

20 árvacsáth

a csarnokban sétáltunk kissé léhán

amikor désiré váratlanul kezébe vett

egy szép jonathánt

félek mondta

nem fogom tudni mint tell vilmos

lelőni fiam fejéről az almát

8


Tolnai Ottó:

Kékítőgolyó

Próbáljuk gombostűre tűzni

Kis öreg várakozik. Csak közelebb érve látom, mélyebbek a ráncai, mint vélné az ember. Az ún. szobrász vésője kissé mélyebbre szaladt, puhább volt a sár, élesebb a véső, hallani lehetett minden egyes alkalommal, ahogyan csonthoz ért, koccant, vagy karistolt. Azt is csak előtte elhaladva éreztem meg, hogy már régóta (egy-két órája, de az sincs kizárva, három-négy-öt) várakozik összekötözött holmijával (millió rosszul összekötözött dolog van a világon, de a legrosszabbul összekötözöttek – szakadozó, elpiszkolódott manila etc. – éppen ezek), régóta várakozik a szabadkai börtön előtt. Ott, annál a funkcióját vesztett (korlátot, vagy tán teraszt akartak kiképezni, de minek terasz, netán kávéház is egy karcer előtt?) párkánynál, ami még odatartozik a főépülethez, s amit különösmód az építészettörténészek sosem is érintenek, taglalnak. Nehogy ne találjanak rá. Elveszítsék. A párkánynál, ami még oda tartozik és már nem is tartozik oda. Aminek nem lehet nekitámaszkodni, de talán majd le lehet ülni, rogyni, észrevétlen rá lehet ájulni, igen, talán pontosan ez a rendeltetése. Hogy észrevétlenül rá lehessen ájulni. Egy párkány (akárha párnát mondottam volna) az ájuláshoz. Az észrevétlen ájuláshoz. Ez nem volt benne a pillanatban, pillantásváltásunkban (ilyenkor a legtétovább, leggyávább az ember), és mégis benne volt. És mégis ez volt a legmeghökkentőbb. Mármint hogy hátha éppen én jövök érte. Engem küldtek. Én ugrottam el. Én viszem dobom haza.

Nem csak bemenni borzalmas. Kijönni tán még borzalmasabb. Nem sompolyoghat vissza az ember. Az a 60 hónap, az a 240 hét, az az 1680 nap, az a 40 320 óra, az a 2 419 200 perc, az a 145 152 000 másodperc nem erről szólt. Még akkor sem, ha nem nagyon szólt, szólhatott másról sem. Még akkor sem. Pedig vissza kellene sompolyogni. És ez a visszasompolygás porrá rombolná az intézményt. Persze fenét rombolná porrá. Különös, nem jellemző rám ez az egzaktság. Jóllehet az előbb még nem tudtam, mi a fenét is számoltam ki ilyen gyorsan és pontosan. Csak azután uralkodott el rajtam, majdhogynem az egész városon, mind a loholó embereken, a fákon, a kutyákon különösen – majd otthon levetve a kabátomat, ide-oda rakosgatom, akasztgatom, hogy kiszellőzzön: az a szag. Pedig volt közöttünk vagy három lépés. Kettő, de ahogy észrevettem, egy lépésnyit gyáván kijjebb kanyarodtam. Nagyobb kanyarra nem volt idő, hely. A börtönszag. Pontosabban, apám börtönszaga. Igen, csak akkor döbbentem rá, apám börtönéveit számoltam ki ott, abban a pillanatban, apám börtönhónapjait, börtönheteit, börtönperceit, börtönmásodperceit, jóllehet apám esetében egyáltalán nem voltak ilyen várakozási problémák. Volt házunk, igaz nem éltünk benne, mielőtt beköltözhettünk volna, leégett. A kis öreg egyáltalán nem emlékeztetett apámra, a holmija se, neki hátizsákja volt, akárha az

Alpokból érkezett volna, síelésből (valóban a hegyekből érkezett, az albán határról.) Csak az a szag. De az sem teljes egészében. És nem ilyen egyértelműen. Itt aztán tényleg fölösleges a pontos kifejezés ismételgetése. Hiszen az abszolút pontatlanság zónájában csúszunk (mászunk). És mégis persze. Sőt mi több, az is benne volt, hogy az a szag tán már a génjeimbe is beépült, legalábbis a reagense. Az egyik alap- vagy kötőanyagom. Hogy ilyen és hasonló szagokból, illatokból, miegymásokból áll, képződött emberi-élőlényi funduszom. Például kiskoromban, a budin mindig pontosan megéreztem – és ökrődtem és mégis szerettem ott szaglászni, idővel mindinkább –, mikor evett, zabált, mondta anyám és nagyanyám, titokban foghagymát ómama, csicsókát (a csicsókától, éppen a csicsóka aranyrögeitől várta ugyanis a világ megváltozását) ótata. Mindig megéreztem azt is, hogy egerek vagy patkányok szedték-e össze a morzsát, a vacsoramaradékot a konyhaasztalról. Megéreztem a konyha reggeli szag- és illatállagáról. Dalmáciában élő barátom éppen egy édesen csorgó leánderbokor alatt (a leprának leánderillata van – ez azért juthatott eszembe, mert barátom hajóorvosnak készült a gyarmatokra) arra kért bennünket, estikemagot küldjünk neki. Mert az édesanyja otthon, Oroszlámoson mindig estikét ültetett az ablakuk alá. Londonban élő barátom pedig azt mesélte, amikor megkérdeztem, hol verte szét az arcát, hogy valamelyik éjszaka, az egyik óriás áruház márványpadlóját tisztítva, elaludt, és azt látta, hogy ómamája (ismerték egymást az én ómamámmal, csak az ő ótatája nem járt parafasisakban és nem hitt annyira a csicsóka gyógyerejében; kommunistának vallotta magát) savanyúcukrot nyújtott feléje. É s ő mohón kapott érte. És szétverte az arcát a márványpadlón. Hát igen, a börtönszag mint olyan ott helyezkedik el, mintha egy kis üvegcsében, ómama düledező budija (egyik történész barátom azt magyarázta, hogy ő a prousti illatok-ízek indukálta emlékezés-technikát az ürülékfajták osztályozásánál kamatoztatja), az egér- és patkányszag, valamint az estike- és a savanyúcukor-illat között. Egyszer, persze már felhasználva történész barátom kutatásainak eredményeit is, érdemes lenne még precízebben bemérni a helyét. Mármint a börtönszagnak a helyét.

A kis öreg, ezt nem mondtam, a kis öreg megérezte, mintha le is reagálta volna mindezt, jóllehet a szemei kialvófélben voltak, azok a mély ráncok valóban akárha sápadt, már nem rózsaszín, ürüléksárga sárba lettek volna vésve, semmi rugalmassággal nem bírtak már. Észrevette, mintha észrevette volna, hogy észrevettem, mintha észrevettem volna, hogy: bennem, éppen bennem minden reménysége. Meg hogy noha nem volt, mégis majdnem lett egy kis visszakanyarodás, visszahajlás is. Feléje. Hogy magamhoz öleljem. Vagy hogy engedjem, hogy ő magához öleljen. Egyszer jártam már így a kórházban, egy beteg a nyakamba borult és sehogyan sem tudtam meggyőzni, hogy nem én vagyok a fia. Persze nem volt visszakanyarodás, visszahajlás feléje, a párkány felé. Éppen az ellenkezője volt. És különben is giccs az egész, amit itt összehordtam. Valóban nem volt, nem történt semmi. Semmi az égvilágon.

Nyomultam a városba. Éppen vették le ugyanis a csillagot a régi városházáról – amit még egy német fogoly tett fel a háború után, – és helyeztek egy nagy, üres pléhkeresztet a helyére. A főbejárat előtti csarnokban, ott ahol a tavankuti asszonyok épp szalmaképeket állítottak ki (szinte melegedni lehet mellettük), meg is tekinthettük a kétméteres

9


keresztet. Előző nap, míg a szalmaképekben gyönyörködtem (mindennap beutaztam Palicsról Szabadkára a szalmaképekhez – az igazság az, hogy a szalmakép esztétikáját készültem megírni Van Gogh elmegyógyintézetben, rács mögül festett utolsó aratási képei alapján, azt az állítást hangoztatva, hogy ha a nagy holland festő nem lesz öngyilkos, életének hátralévő részében szalmaképek készítésével foglalkozik ő is, kizárólag csak a szalmaszál – az utolsó, az arany – lemezeiből készített intarziákat csinált volna a régi ikonok aranyhátterének egyetlen, még lehetséges megfelelőjeként, immár boldogan, minden káros, mérges, gyilkos művészeti energiától megszabadulva, sőt azt is állítva, hogy azok az utolsó aratási képek valójában már szalmaképeknek tekinthetők) nyugodtan fülelhettem a kereszt előtt tolongó emberek kommentárjait. Azon vitatkoztak (féltem, valamelyikük fegyvert ránt, lelődözi opponenseit, engem is ledurrant a szalmaképek előtt), katolikus-e vagy pravoszláv a kereszt? Valaki azt mondta, egyik sem. Hát? Barokk. Ha barokk, akkor pravoszláv. Éppen az, hogy akkor katolikus, ha barokk. Másvalaki azt magyarázta, hogy ez egy olyan anyag, meg is kongatta begörbített mutatóujjával, mire az őrök előugrottak, olyan anyag, amilyenből a tálcák vannak az önkiszolgáló étteremben. Nem rozsdásodik. Csillog örökösen. Alpakka? Igen, alpakka. Látszott az illetőn, nagyon éhes lehet, számára még az önkiszolgáló étterem tálcái is elérhetetlenül ragyognak. Kissé jobban szemügyre vettem. Tényleg egy elpiszkolódott figura volt, ám, lehetett látni, azok közül való, akik a háborúból hazajövet sem a politikában, sem a sempészkereskedelemben nem találták fel magukat, kabátja alatt ott dudorodott a pisztoly. Megint valaki más pedig arról a német fogolyról beszélt, aki levette a keresztet és feltette az ötágú csillagot. Hogy az a német visszajár Szabadkára. Gyakran nyaral családjával Palicson. Hogy megint ő fogja levenni a régit és felhelyezni az újat, illetve hát éppen fordítva, levenni az újat és feltenni a régit. Sok pénzért. Vagy talán nosztalgiából inkább. Onnan fentről, mondják, szépen látta a tavakat: a Palicsot, a Vértót és a Ludast is. Meg hogy az a német híres hegymászó volt, ő hódította meg elsőként a németek közül a Mount Everestet. Az Alpokat, nem, kérdezte az az előbbi figura, aki az alpakkán inzisztált, Nem, nem alpinista volt, kizárólag csak a Mount Everest izgatta. Ő hódította meg a németeknek… Valaki azt ajánlotta, avassuk díszpolgárrá. Kit? Hát azt a németet…

Másnap már fenn ragyogott a kereszt (noha közben beköszöntött a valós ősz – jó lenne szerezni télire egy szalmaképet, legyen minél melegedni, más talán már nem is tud majd felmelegíteni bennünket –, beköszöntött a valós ősz, másik zakót kellett felvennem), amikor az önkiszolgáló étterem (talponálló) mellett elhaladva mintha azt a kis öreget pillantottam volna meg. Tálcával, vakító (alpakka?) tálcával a kezében állt a sorban. És mintha hirtelen, megpillantva engem, elfordította volna a fejét. És megpillantva őt, mintha én is elfordítottam volna a fejemet. Olyan jelenet volt, mint amikor a gyerekek tükrökkel játszanak, vakítanak egymás szemébe.

Nem akartam belekeverni apámat ebbe a történetbe, legszebb lenne egyik történetbe se belekeverni (írjam továbbra is inkább ótatáról, lyukas parafasisakkal a fején, kezében a csicsóka aranyrögével, ótatáról a történeteket), és a csillagot-keresztet sem akartam belekeverni (remélem, biztonságos helyre rakták a csillagot, már most rozsdátlanítani kellene, ne kelljen majd újat csináltatni, ha ismét fel akarják tenni a torony hegyébe, mert

ismét fel fogják majd akarni tenni, körülbelül kiszámítható az ideológiák elfáradásának a periódusa, ugyanis az ideológiák nem változnak meg, nem is azért vannak, csupán csak elfáradnak). Valójában senkit, semmit sem akartam belekeverni a történetbe, az a legtisztább, és most semmire sincs nagyobb szükség, mint a tisztaságra, csak azt akartam mondani, hogy ott állt, nem messze a börtöntől, ott, annál az alacsony, semmis párkánynál egy kis öregember. De most mégis arra gondolok (ismét loholok a szalmaképekhez), hogy tán éppen az a kis öreg vette le az ötágú csillagot, megcsúszott, magához ölelte, a vakrozsda a tengericsillag bíborát idézte), és tette fel a fényes, az önkiszolgáló étterem tálcáival (alpakka?) egyanyagú, barokk (katolikus? pravoszláv?) keresztet. Azért állt ott, nem messze a börtöntől, annál a párkánynál, mert várta, hogy érte küldjön a város vezetése (a város vezetése katolikus, a körzet vezetése pravoszláv). Még az is megfordult a fejemben, hogy ő az a német. Hogy azóta itt tartják. Hogy mindig kéznél legyen. Ha cserélik a városháza tornyán a csillagot. És azért hozta a holmiját is magával, mert utána, a nagy jelképek lecserélése után (hiszen a dolog ezután már csak ismétlődhet) szabad. Ostobaság. Istenem, mennyi ostobaság. Kezdjük elölről. És ne engedjük, hogy jobbra-balra csúszkáljon a motívum, jobbra-balra, és le-föl, valamint cikcakkban. Próbáljuk gombostűre tűzni. Kit? Tán csak nem ismét azt a szegény kis öregembert? Végre kiszabadult (persze, ha kiszabadult, hiszen ha nem volt börtönbe zárva, ha nem töltött 60 hónapot, 240 hetet, 1680 napot, 40 320 órát, 2 419 000 percet, 145 152 000 másodpercet a sitten, hanem csak a buszt várta [szemben a börtönnel, az új városháza sarkánál van a palicsi busz megállója], akkor nem is szabadulhatott ki, akkor nem is fog már sohasem kiszabadulni, akkor kint fog elpusztulni, borzalmasan, mint a többi járókelő) és most meg, azon nyomban, szinte a börtön küszöbén, szabadulásának pillanatában, amikor még nem is volt ideje igazán teleszívnia tüdejét: gombostűre akarja tűzni! Mikor lesz már vége ezeknek a karóbahúzásoknak?

1994

10


Esterházy Péter:

Hrabal könyve (1991) - részletek

A hűség fejezete 1.

A két angyal, hogyan is másképp, az angyalok nyelvén beszélt egymással. Fiatal férfiak képét vették magukra, Balázs volt az egyikőjük neve és Gábor a másiké, akit azonban mindenki, az Úristen is, csak Csocsónak szólított.

– Csocsókám, nézzenek utána, már megbocsát, mi az úristent csinálnak ezek… Pregnánsan, szikáran, de óvatosan, tudja, hogyan van ez… szabadakarat és tapintat és satöbbi. Vigyen magával valakit… Jobb, ha ketten vannak.

– Tanúnak?

– Most maga szórakozik velem, Csocsókám. Maga egy ázesz pónem, fölteszem. Hát ne szórakozzék. És ne beszéljen annyit. Nem kell mindent néven nevezni. Mit lajstromoz itten? Maga engem ne revolverezzen velem.

E szavak, nem lephet meg ez senkit, soha nem verték föl a Világmindenség csöndjét, szavak, melyekre csillagpor nem tapad, hisz angyal nem beszél az Isten nyelvén, csak az alacsonyabb rendűekén, az emberén, az állatén, a növényén, a kövekén, a kristályok nyelvén, a molekulák nyelvén, az atomokén – de állj!, mit lajstromoz maga itten?, a világot nem lehet fölszeletelni egyre kisebb elemekre, duzzadunk az energiától, a rész itt már nem kisebb, mint az egész, kozmikus tánc, ürességnek és formának új a kapocsa, és jaj, térnek s időnek van viszonya, létezés és történés helyett létezési és történési tendenciákról kell beszélni, a Világ elöl s hátul egybeér, a segge helyén van a feje s viszont, és nem volnék meglepődve, ha az atommag legközepén leptonok dicsénekétől övezve az Úristen gubbasztana – szóval az angyalok tudnak görögül is, ismerik a katonai titkosírások természetét, következésképp a véges algebrákhoz is konyítanak, ezért azután az Úristen kénytelen az ő angyalai nyelvén szólani.

Most jut eszembe, hogy az Úristen a saját nyelvén kizárólag önmagával tudhat beszélgetni, minthogy az Úristennél nincsen nagyobb, mert ha volna, az volna az Úristen, és lehet, hogy már most is így, ilyen komikusan áll ez a dolog. Az Isten nyelve tehát az önszeretet nyelve (azaz a hallgatásé, de csitt). Jó, hogy ez így van. Nagy bajban volnánk, ha az Úr nem szeretné önmagát, nyilván tenne róla, hogy ne legyen nekünk se okunk magunkat rokonszenvünkbe fogadni. Mi meg, Isten gyermekei, tovább-bosszulnánk; hamar vége volna mindennek, egy pillantás, egy kecses és velőtrázó pillantás alatt. Úgy látom azonban, az Úristen („akár a tenger”) epikus természetű.

(…)

A hűtlenség fejezetet

Mondja, egyetlen Bohumilom – tényleg, Bohumil! Magán kívül végképp nincs egyetlen Bohumilom se –, éppen sétálnék Magával itt a pesti tengerparton, én mezítláb a homokban, Maga társadalmi presztízsének megfelelően egy komoly, egy komolyan elrongyolt tornacipőben, lenne a langy szélben egy pad, leülnénk és felugrálnánk, Maga megint öregnek érezné Magát hozzám (pedig ez a legkevesebb), én meg dühös volnék ezért, amúgy is könnyen tudok egyidős lenni, mondja csak, egyetlenem, a Maga véleménye szerint, alkalmaz az ÁVO némákat?

Mire Maga azt felelné, aranypofám, hát az ávó, az nem is van már!, mert Maga kitűnően tudná, mi is az ávó (Maguknál hogy hívták?), habozás nélkül hozzáfogna ott a Duna-korzón, ahol promenádoznánk, egy történethez, a szolovki vagy milyen táborról, annak is egy őréről, aki az aranyfogakra specializálta magát, kikutatta az aranyfogúakat, azokat különválasztva kivégeztette, így gyűjtögetve, mint a hangya, az aranyat, de azután elérte őt a szocialista igazságszolgáltatás micsodája, lesújtása, kapott tíz évet, amelyből leült: tizenkettőt, tizenkettő napot, és tovább és tovább, mert Maga tele van történetekkel, minden történetet ismer, a történetek is ismerik Magát, azonnal Magához kérnek bebocsáttatást, ott mennek-mendegélnek a kerskói erdőben, a Maga házikója felé, megvárják, ha nincs odahaza, ők is megetetik a cicákat, lett, lengyel, szlovén, román, ruszin történetek, ezeket mesélné nekem a tengerparton, az Erzsébet hídtól egy kőhajításnyira, és ezek azonnal magyar és cseh történetekké lesznek, általunk, ahogy fogja a karomat, és a kézfeje olykor a bordámhoz szorul, mindig is azok voltak, ezek ugyanaz a történet, a jelzők mások, a szín, a szenvedély, de ugyanaz a szenvedés, ugyanaz a meztelenség, vándortörténetek, összefogdosták a faluban a postagalambokat, megígérték, hogy senkinek a hajaszála se görbül, majd akkor a falut övező öt dombokon megálltak, felgyűrűzték kis égő fáklyácskákkal a galambokat, égő gyufával, és elengedték őket, menjetek haza!, és addig álltak a dombokon, míg porig nem égett minden, ez orosz történet, és hogy volt egy tehetséges hegedűs fiú, aki állt a kapu mögött, és tudta, hogy másodpercek kérdése, és a tankok átmennek ott mindenen, és játszani kezdett a hegedűjén, és úgy kellett elvonszolni onnét napok múltán, megzavarodva és megöregedve, megaszalódott arccal, ez magyar történet, elég!, és a Maga májfoltos kezét az arcomhoz emelném.

De Maga ettől ideges lenne. Hogy alkalmaznak-e most némákat, kicsi szívem, nem tudom. Ha rátermett az a néma… – szeme a sört keresné, felröhögne – …biztos, oda mindig kell ember, aki hallgat, mint a sír.

(Hallgat, mint a sír. Ennek 1989-től a magyar nyelvben nincs értelme. A sírok annyit beszélnek, nem győzni.) (Most olvastam, „a hivatalos verzió az 56-os bosszú- és megfélemlítési sortüzekről”: Negyvenezer hercegprímás, herceg, gróf és báró, akik születésüknél fogva csepeli vasmunkásnak álcázták magukat, kenyérrel a hónuk alatt megtámadták a békésen lövöldöző ávósokat.)

11


(…)

Harmadik fejezet

Szerette hát a teremtett világot, kiváltképp Albert Einsteint, még a nagyravágyását is szerette, igaz, ez ügyben, ahogy illik, kicsit az orrára koppintott (l. világegyenlet). Volt Albertnek egy kis rímelős négysorosa, ezért külön a szívébe zárta, egy szösszenete, arról, hogy a csillagok függetlenül a relativitáselmélettől örökkétig a newtoni axiómák szerint keringenek a pályájukon.

Édesanyja új fontoskodása furcsa szellemi élénkséggel párosult, amit a fiú őszintétlennek vélhetett ugyan, de nem legyinthetett rá könnyen, nem az öregségnek volt ez jele, vagy ha azé, meglepő jel volt, kiszámíthatatlan.

Heisenberget lassabban kedvelte meg az Úr, rosszulesett neki, hogy ez a fickó így kiszimatolta a határozatlansági relációt… A lelke mélyén a görögöket szívelte. A gravitációs erő Isten alkotása, tehát további vizsgálatra nem szorul. Ez tiszta beszéd. A geometria a logika és a szépség kombinációja – dettó… De hogy nem is a részecske halad hullámmozgásban, hanem a jelenlétének a valószínűsége?! Már megbocsát a világ! Az okozat, mely szamárfület mutogatva az ok előtt grasszál… Már mért ne lehetne, okostóbiások, egyszerre mérni a tömeget meg a sebességet?!

– Mert nem lehet! mert nem lehet! – visongott diadalittasan az anyja. – Ez így van! És ha így van, akkor ezt mégiscsak jobb tudni, tudni, hogy nem tudhatni, tudni, hogy nincs hová megvetni a lábad…

Kajánul nézte a fiát. Az begurult. Ő nem hajlandó tudás és nem-tudás közt így különbséget tenni, akarnokság ez, és az akarnokság a Sátán terrénuma. Az „isteni bolyongás” kitérőivel együtt igazság. A Sátán a vagy. A szétválasztás, a kijátszás, a menekülés, a dualizmus. A Sátán a tartalom és a forma. Éppen hogy nem istenbizonyíték. Mert akiket így szembeállít, azok mögé el lehet bújni. A Sátán ezt kínálja föl, a rejtezkedést, a világból alagutat csinál, és labirintust, bújj el, súgja, van, ami nem az Isten, lám, hisz én is az vagyok, Istenhiány, lyuk. A Sátán a keresztrejtvényfejtő, a rejtvényt adja a titokkal szemben, a sztorit a történettel szemben, a nosztalgiát az emlékezéssel szemben.

– Elbújni pedig nem lehet!

– Ez szamárság, fiam. Ez a derék Heisenberg az anyagról beszél, nem kettőről, egyről. Az élet is ébrenlétből és alvásból áll. Az igazság álma a hamisság. És én is szeretek keresztrejtvényt fejteni.

– A Sátán az, aki szétszed, aki elválaszt, ő beszél tisztáról és mocskosról, árnyról és fényről. Nincs. Nincs fönt és nincs lent, nincs férfi, nincs nő, nincs kicsi és nagy…

– Jól van, jól van… Megint ezek a túlzásaid. Semmi szolid nincsen benned. Elegem van, hogy vénségemre is… ezredszer is… Mindig gyors vagy, sose várakozol. Várni… nem ez volna a legnagyobb képesség?

– Ne tessék édesanyámnak idegen tollakkal ékeskedni.

– Potomság, ha már… Egyébként nem értelek…

– Tudom!

– …nem értelek, van a Sátán, és vagy te. Ez azért mégiscsak kettő és nem egy.

– Nem. Bennem ér össze minden. Bennem van mindaz, ami van és ami nincs. Olyan vagyok, mint egy regény; azok, akik messzi vannak egymástól, de egymáshoz tartoznak, ebben a regényben találkoznak. Minden egy. Nem azonos, nem egyforma. Ami különböző, az különbözik. De itt van bennem. Egy.

– Igen?! – mondta várakozón az asszony.

– Én vagyok az, aki vagyok.

– Ugyan, fiam, ezt majd az újságíróknak… Egyébként akkor még mint anyád megkérdezném, jó, hogy te vagy az, aki vagy, de ki vagy te? Ki ez a te? Ki!

Hallgatott. Az asszony triumfált.

– Konzervatív vagy! – sivított. – Newtonnak vége! Jól kijöttetek, de elmúlt! – hadarta neofita szigorral. Elfáradtak, az Úr Anna imájára próbált figyelni, az asszony elővett egy keresztrejtvényt. A fiú szerkesztett volt neki egy szótárt, a teljesség igényével, Magyarországon vagy inkább nyegle budapesti szlengben úgy mondanák: nem semmi.

12


Kertész Imre:

Sorstalanság – regényrészlet

Azért így is megfigyeltem, hogy fokonként mindegyre lankásabb meredélyen kaptatunk fölfelé, megint egy kiváló, de nem, mint Auschwitzban, egyenes, hanem kanyargós országúton. A környéken sok természetes zöldet láttam, csinos épületeket, távolabb a fák közé búvó villákat, parkokat, kerteket, s az egész tájék, a méretek, minden arány mérsékeltnek, bátran mondhatom: nyájasnak tetszett – legalábbis az Auschwitzhoz szokott szemnek. Az út jobb szegélyén szabályos kis állatkert lepett egyszerre meg: őzek, rágcsálók s egyéb állatok voltak a lakói, melyek közül egy kopottas barna medve, nagy izgatottan, mindjárt alamizsnaváró ülésbe is helyezkedett a lépteink zajára, s pár bohókás mozdulatot is tüstént bemutatott a ketrecében – de hát ezúttal hasztalan maradt, természetesen, az igyekvése. Majd meg egy szobrot mellőztünk el, ami az itt kétfelé kanyarodó út közé ékelődő tisztás gyepén állott. Fehér talapzaton nyugvó s ugyanabból a fehér, puha, szemcsés és fénytelen kőből előállított, az én megítélésem szerint némileg durva, inkább csak hevenyészett műgonddal kivitelezett alkotás volt. A ruházatába hasogatott csíkokból, a kopasz fejéről, de meg főként az egész tevékenységén is mindjárt látszott: rabot kívánna ábrázolni. Előrehajló feje és hátul magasba lendülő egyik lába futólépést utánzott, míg ölében meg kocka alakú, hihetetlen nagy kődarabra fonódott rá alulról, görcsös mozdulattal a két keze. Első pillanatban csak amúgy műélvezettel, mondhatnám – amiként az iskolában is tanultam – minden érdek nélkül néztem, aztán jutott csak eszembe, értelme is van bizonyára, s hogy az bizony nem éppen igen túl kedvező előjelnek tekinthető tulajdonképp, ha meggondoljuk. De sűrű dróthálózat, majd két zömök kőoszlop közt kitáruló díszes vaskapu, fölötte meg üvegezett, némiképp hajók parancsnoki hídjára emlékeztető alkotmány ötlött a szemembe, majd haladtam is át alatta mindjárt: a buchenwaldi koncentrációs táborba érkeztem.

Buchenwald hegy-völgyes vidéken, egy magaslat gerincén fekszik. Levegője tiszta, a szemet mindenfelé változatos tájék, körös-körül erdőségek, az alanti völgyekben falusi házak piros cseréptetői gyönyörködtetik. A fürdő balra terül el. A foglyok többnyire barátságosak, bár más módon valahogyan, mint Auschwitzban. Érkezés után az embert itt is fürdő, borbélyok, fertőtlenítő folyadék és ruhaváltás fogadja. A ruhatár kellékei pontosan azok egyébiránt, mint Auschwitzban. Csakhogy a fürdő itt melegebb, a borbélyok elővigyázatosabban végzik munkájukat, s a ruharaktáros, ha csak futó pillantással is, de iparkodik mértéket venni rólad. Utána folyosóra, üvegezett tolóablak elé kerülsz, s megtudakolják, nincs-e történetesen aranyfogad. Majd hajjal is rendelkező, már régebben itt lakó honfitársad beírja neved egy nagy könyvbe, és sárga színű háromszöget, továbbá egy széles tépést, csíkot ad, mindkettő vászonból. A háromszög közepén, jeléül annak, hogy végre is magyar vagy, nagy U betűt, a csíkon meg nyomtatott számjegyet olvashatsz, az enyémen például 64921-est. Ajánlatos lesz, értesültem, a kiejtését világosan, értelmesen és jól tagoltan mielőbb németül is megtanulnom, így: – Vier-und-sechzig, neun, ein-und-zwanzig –, mivel ezután már ez mindig a válaszom oly esetben, ha netán a kilétemet kérdik. Hanem ezt a számot itt nem írják a bőrödbe is, s ha emiatt

aggodalmaskodva még előbb, a fürdő tájékán kérdezősködnél róla, az öreg fogoly magasba emelt kézzel és a mennyezet felé fordított szemmel tiltakozik: – Aber Mensch, um Gotteswillen! Wir sind doch ja hier nicht in Auschwitz! – mondja. Mindamellett úgy a számnak, amiként a háromszögnek is estére már a ruha mellére kell kerülnie, mégpedig a tű és cérna kizárólagos birtokosai: a szabók segítségével; ha igen elunnád a napestig tartó sorállást, a kenyér-, illetőleg margarinadagod bizonyos hányadával csinálhatsz nékik nagyobb kedvet hozzá, de enélkül is szívesen megteszik, hisz végtére ez a kötelességük, amint mondják. Buchenwaldban az időjárás hűvösebb, mint Auschwitzban, a napok színe szürke, és gyakran permetez eső. De Buchenwaldban megesik, hogy már reggelire forró rántottlevesfélével lepik meg az embert; itt tanultam meg továbbá, hogy a kenyér adagja rendesen harmad, de olyik napon fél is lehet – nem pedig rendesen negyed és olyik napon ötöd, mint Auschwitzban –, hogy a déli levesnek sűrűje, a sűrűjében piros húsfoszlányok, sőt szerencsés esetben egy-egy egész kocka hús is akad, valamint itt ismerkedtem meg a „Zulage” fogalmával, melyet a mindenkori margarin mellé wurst vagy egy kanál lekvár formájában faszolhatsz – az itt is jelen levő és ily alkalmakkor igen elégedettnek látszó katonatiszt kifejezése szerint. Buchenwaldban sátrakban laktunk, a „Zeltlagerban” – „Sátortáborban” –, vagy más néven „Kleinlagerban” – „Kistáborban” –, s szalmával felszórt fekhelyen aludtunk, ha elkülönítetlenül s némiképp szorosan is, de vízszintesen: a drótkerítés itt a hátsó irányban még áramtalan, de azt, aki éjszaka netalán a sátrából kilépne, farkaskutyákkal tépetik széjjel – intettek, és az intelem komolyságában, ha első hallomásra meg is lep tán, mégse kétkedj. A másik drótkerítésnél viszont, ahol a nagy, a domboldalon föl, oldalra és mindenfelé szétburjánzó igazi, tulajdonképpeni tábor macskaköves utcái, takaros zöld barakkjai és egyemeletes kőházikói kezdődnek, minden este jó alkalmi vétel ígérkezik, kanalak, kések, csajkák meg ruhaneműk terén az ilyenkor ott kereskedő helybéli, törzslakos raboktól; egyikük nékem is kínált pulóvert, mindössze csak fél kenyér az ára, mutatta, jelezte, magyarázta – de hát aztán mégse vásároltam tőle, mivel nyáron nincs szükségem pulóverre, a tél meg végre is, úgy tartottam, még messze van. Akkor láttam azt is, hogy mennyi sok különféle színű háromszög és bennük hányfajta betű is van, melyek közt végül már ki se igazodtam mindig: kinek hol is hát akkor a hazája? De itt az én környékemen is sok vidékies zamatú szó hallatszott már ki a Magyar beszédből, sőt többször ütötte meg fülem az a furcsa nyelv is, amit először Auschwitzban, a bennünket fogadó különös raboktól, még a vonatban hallottam. Buchenwaldban a Zeltlager lakói részére nincs appel, s a mosdó a szabad ég, pontosabban árnyas fák alatt áll: éppoly szerkezet lényegében, mint az auschwitzi, de a vályú kőből készült, főként azonban a cső lyukain naphosszat csorog, spriccel vagy legalább szivárog a víz, s amióta csak a téglagyárba kerültem, itt először fordult elő velem az a csoda, hogy ihattam, ha megszomjaztam, sőt olyankor is akár, ha épp csak erre támadt kedvem. Buchenwaldban is van krematórium, természetesen, de mindössze csupán egy, s ez itt nem a tábor célja, nem a lényege, a lelke, az értelme mondhatom bátran –, hanem csak olyanokat égetnek el benne, akik már a táborban múlnak ki, a tábori élet rendes körülményei közt, hogy úgy mondjam. Buchenwaldban – eredt valószínűleg régi raboktól s jutott hozzám is a hire – legjobban a kőbányától tanácsos óvakodni, bár – tették hozzá – ez most már alig van csak üzemben, nem úgy, mint valamikor, az ő idejükben, amiképpen mondták.

13


Sorstalanság – filmforgatóköny-részlet

3. Buchenwald I.

A buchenwaldi koncentrációs tábor vasútállomása. Nappal. Erdős tájék. Az auschwitzi kopárság után itt meleg színek. Nyári napsütés.

Futólépésben egy SS-osztag érkezik az állomásra, egyetlen pillanat alatt felsorakoznak a rámpán. Közben egy altiszt kurta információja a katonáknak:

– Judentransport aus Auschwitz-Birkenau!

…

Marhavagonokból álló szerelvény tűnik fel, fékez, befut az állomásra, majd megáll.

Néma csönd, senki sem áll az ablakokban, egyetlen szót sem hallani a vagonokból.

Az SS-katonák néhány másodpercig hangtalanul, mozdulatlanul várakoznak.

Most az altiszt halkan, röviden kiadja nekik a parancsot:

– Ausladen, los!

Ebben a pillanatban minden megváltozik. A történések szinte követhetetlenek. A katonák ordítva, egyszerre ugranak a vagonokhoz, egyszerre rántják fel az ajtókat, a vagonokból villámgyorsan tódulnak ki a fegyencruhás foglyok. Arctalan arcok, a fegyencek egyformák, senki ismerőst nem látunk. Az általános ordítozásból a következő parancsszavakat lehet kivenni:

– Alle ’raus! Fünfe Reihen! Los! (Ez utóbbit sokszor.) Bewegt euch!

Elképesztő gyorsasággal alakul ki az ötös sorokból álló menetoszlop. És már vonul is, mintha zsinóron húznák, a menet, amelyhez a peron végén, mindig ugyanazzal a félfordulattal, kétfelől egy-egy katona csatlakozik oda, minden ötödik ötös sorhoz kettő. Körülbelül kétméternyi távolságot tartanak az oszloptól: tekintetüket egyetlen pillanatra le nem véve róla, de most már némán vezetik a menetet, csupán a lépteikkel szabva irányt és ütemet. Brutalitás csak ritkán esik, főként előzőleg, a felsorakoztatásnál: egy-egy rúgás, egy-egy lódítás a puskatussal.

…

(Nem titkolt célunk minden közvetlen célzás nélkül a hanyag rendőri kíséretre emlékeztetni, amelynek a vámházból a csendőrlaktanyáig vezető úton voltunk a tanúi.

Hangsúlyozzuk: semmilyen eszközt fel nem használunk a néző emlékezetének megmozdítására: rábízzuk, hogy eszébe jut-e az összehasonlítás, vagy nem. Ettől függetlenül is éreznünk kell itt a félelmetes és lenyűgöző „profizmust”, a hatalmat.)

…

A Fiút nem látjuk. Lehetőleg más ismerős arcot sem látunk.

A menet a buchenwaldi vasútállomásról a táborkapuhoz vezető „nevezetes” úton halad. Kifogástalan, eléggé széles, kanyargós országút. A felfelé vezető meredek mind lankásabbá válik. Az út mentén, de beljebb, a fák között villák, ahol a parancsnokság tisztjei laknak (ezt természetesen nem kell tudnunk, elég, ha látjuk a feltűnően takaros villákat). Balra az országúttól hirtelen kicsi, de gondozott állatkert bukkan fel, nagyvadak gyanánt három-négy barnamedve szolgál, amelyek, a léptek s az emberi hangok hallatán, tüstént kéregető tartást vesznek fel. Itt kettéágazik az út, s ahol a két út kis tisztást fog közre, kezdetleges kivitelezésű, fehér, mészkőszerű anyagból való szobrot látunk. A szobor előre hajló, kopasz férfialakot ábrázol, a figura négyszögletes kődarabot tart az ölében, s a lába, az előre görnyedő alakja futólépést imitál. A szoboralak „ruházatán” hosszanti csíkozást lehet halványan kivenni, semmi kétség: súlyos kőkoloncot cipelő fegyencet ábrázol. Az egész út, az egész táj eléggé abszurd; mindazonáltal nem ezt, sokkal inkább a kegyetlen, megfélemlítetten tökéletes menetelést emeljük ki.

…

Valahol, talán már a vasútállomáson, vagy azt közvetlenül elhagyva, megszólal a Fiú hangja:

„Buchenwald hegy-völgyes vidéken, egy magaslat gerincén fekszik. Levegője tiszta, a szemet körös-körül erdőségek, az alanti völgyekben falusi házak piros cseréptetői gyönyörködtetik. A fürdő balra terül el. Utána beírják a neved egy nagy könyvbe, és sárga színű háromszöget, továbbá egy széles tépést, csíkot kapsz, vászonból. A háromszög közepén, jeléül annak, hogy végre is magyar vagy, nagy U betűt, a csíkon meg nyomtatott számjegyet olvashatsz, az enyémen például 64921-est. Ajánlatos lesz a kiejtését mielőbb világosan és jól tagoltan németül is megtanulnom, tanácsolták, így: – Vier-und-sechzig, neun, ein-und-zwanzig –, mivel most már ez a válaszom, ha netalán a kilétemet kérdik. Buchenwaldban is van krematórium, természetesen, de ez itt nem a tábor célja, nem a lényege, a lelke, az értelme – csupán olyanokat égetnek el benne, akik már a táborban múlnak ki, a tábori élet rendes körülményei közt, hogy így mondjam. A tábor, értesülök, hét év óta működik, akadnak itt azonban még régebbi táborokból valók is: akkor értettem meg az elnéző színezetű mosolyt némelyik jól öltözött méltóság arcán, akiken tíz-húszezres, sőt négy- meg háromjegyű számot is láttam. Buchenwaldban megesik, hogy már reggelire forró rántottlevesfélével lepik meg az embert; itt tanultam meg továbbá, hogy a kenyér adagja rendesen harmad, de olykor fél is lehet – nem pedig rendesen ötöd és olykor negyed, mint Auschwitzban.”

14


Most egyszerre felbukkan előttünk a buchenwaldi tábor híd alakú parancsnoki épülete, alatta a kovácsoltvas kapuval, azon a felirat: „Jedem das seine” („Mindenkinek a magáét”).

…

A kapu szélesre tárul, odabent kétfelől SS-katonák, akik üvöltve számolják a köztük bekanyarodó menetet. Mögöttük a négyszögforma, felbetonozott, hatalmas „Appellplatz”, gyülekezőhely, ahol néhány szokatlanul jól öltözött rabot látunk, baszk sapkában, civil kabátban és rabnadrágban (vagy fordítva: rabkabátban és civil nadrágban). Mindegyik karszalagot visel, „Capo” vagy „Lagerschutz” felirattal.

Az SS-katonák ordítva számoljál az embereket, az alábbi tájszólásban:

– Fünfe, Zehne, Fufzehn, Zwanzig!

Most megpillantjuk a Fiút a menetben. Már idebent van, túljutott a kapun. Szorgalmasan tartja a lépést. Nem mozog a szája, csak a hangját halljuk:

„Egészében, elmondhatom, Buchenwaldot én is hamar megszerettem.”

A kép kialszik.

15


Bodor Ádám: A Sinistra körzet – részletek

2. (Andrej dögcédulája)

Egy tavaszi napon érkeztem kerékpáron a Baba Rotunda-hágóra, onnan pillantottam meg először azokat a kevély ormokat, amelyek tövében később szinte elfelejtettem addigi életemet. A délután narancsos fényeiben hosszú, éles árnyékokkal a Sinistra medencéje terült elém. A völgy alján, a folyó kanyarulatai mentén füzes sötétlett, túlsó partján ritkás házsor kígyózott, a messzi napsütötte lejtőkön zsindelyfedelek csillogtak, leghátul, a fenyves fekete gallérja fölött villóztak a Pop Ivan és a Dobrin jeges tornyai. Mögöttük üveges zöld idegenséggel az északi égbolt.

Több út onnan nem vezetett tovább, a szemközti meredek falak alatt lehetett az a természetvédelmi terület, amelynek közelében készültem meghúzni magam. Valahol a rengeteg mélyén élt Béla Bundasian, a fogadott fiam. Évek óta őt kerestem.

Az országút, miután lekanyarodott a hágóról, egy ideig a vasúti töltés mentén haladt, aztán a sínpár hirtelen eltűnt egy alagútban, amelynek bejáratánál a bakter klarinétozott. Később, útban a falu felé a töltés megint az országút mellé szegődött, nemsokára egy vicinális is utolért, és a szerelvénnyel majdnem egyszerre érkeztem a sinistrai szárnyvonal végállomására.

A sínek végében földszintes, kopott épület állt, ereszéről festett deszkadarab lógott, rajta Dobrin, a falu neve. Valaki még sárral alája mázolta a falra: City. Tavasszal, estefele érkeztem meg Dobrin Citybe.

A kerékpárt egy palánknak támasztva várakoztam, vonuljon el a sok nesztelen, gumicsizmás, bocskoros utas, megfordult a fejemben, ha valamelyikük megtetszik, beszédbe elegyedem vele. Először jártam Dobrinban.

Az állomás fölött fafüst lengedezett, errefele fával fűtötték a mozdonyokat, néhány gomolyag, mintha a távozó utasok húznák maguk után, fölfelé kúszott, a főutcán. Az út túloldalán, a rakodónál olajbarna férfi támasztotta a falat, s mintha a füst csípné a szemét, hunyorogva méregetett az elvonulók közt támadt réseken. Ujjatlan, piszkos fehér trikót, foltos katonanadrágot, mezítlábra húzott szandált viselt. Nem készültem megszólítani, de amint az utasok szétszéledtek, ő ugrott le a rámpáról, és a kiürült térségen át egyenesen hozzám sietett.

– Úgy látom – szólt halk, olajos hangon –, szállást keresel.

– Valami olyasmit.

– Mert én tudok egyet.

Így ismertem meg Nikifor Tescovinát. Neve nyomban kiderült, láncon függő bádoglapocskán, jól látható helyen a nyakában viselte. De ő az enyémre nem volt kíváncsi, a kézfogást is elhárította; a kilétemet most ne feszegessük, mondta, amíg személyesen föl nem keres Borcan ezredes. Az erdőbiztos majd dönt a nevem felől is. Ő a dobrini hegyivadászok parancsnoka.

– És ha nem vetted volna észre, itt senki nem jár kerékpáron. Neked sem lesz rá szükséged többé. Hagyd itt, majd elviszi valaki.

Egy lépéssel mindig előttem haladt, amint a völgy alján elnyújtózó falun végigbaktattunk. Csupasz lába a szandálban megtelt porral, hogy lemossa, néha belesétált egy-egy pocsolyába. Számára már megérkezett a nyár, holott alighogy a nap eltűnt a nyugati magaslatok mögött, a tócsák pereme jegesen bebőrözött. A falu fölött, egy közeli meredek hegyoldalon menyét alakú, keskeny hófolt világított. Arról ereszkedett befele fenyőrügy illatával rakottan a hűvös esti szél. Dobrin City főutcáján a villanypóznák körül elvágott vezetékeket lebegtetett.

– Itt minden a hegyivadászoké – magyarázta halk, olajos hangján Nikifor Tescovina. – Az a hely is, ahol lakni fogsz. Ők gondoskodnak itt a népről.

– Eddig csak képeken láttam belőlük – szóltam én is, lehetőleg halkan –, de hallomásból tudom, a hegyivadászok jóravaló, rendes emberek.

– Ők nagyon. És majd mondd azt nekik, hogy elvesztek az irataid. Puiu Borcan ezredes majd úgy fog tenni, mint aki elhiszi.

– Tényleg, az irataim – torpantam meg hirtelen. – Az ülés alatt, a kerékpár csővázában tartottam őket. Jó volna értük visszafordulni.

– Ó, hadd. A kerékpárodat már elvitték onnan. Többet ne gondolj rá.

16


JOHANN WOLFGANG von GOETHE:

FAUST

I. felvonás PARASZTOK A HÁRS ALATT (…)

WAGNERNe nagyon hívd a jól ismert hadat,mely légkörünkben úgyis szerteárad,s mindenfelől ezer vészáradatképében az emberre támad.Észak felől hegyes szellemfogak,nyílvégű nyelvek tépdesik a bordád,Kelet felől aszállyal rontanak,és szomjukat tüdődből oltják;ha meg a szikkadt sivatagi Délparazsat küld, s fejedre rakja folyton,s megenyhülést csak Napnyugat igér:hogy földdel, réttel együtt vízbefojtson.Meghallgat mind, mert mindje vígan árt,s készséges mind, mert mind csávába juttat,csak színlelik az égi hívatást,s angyalként suttogván, hazudnak.De induljunk! Száll már az alkonyat,a lég lehűl, a köd szakad.Ilyenkor jó csak a szoba!De mért csak állsz, s bámulsz folyvást oda?Az alkonyatban így el mi ragadhat?

FAUSTA tarlón, látod-e, fekete kutya baktat!

WAGNERMár rég ottlátom én, de mit se mond nekem.

FAUSTVizsgáld meg őt, vajon mi fán terem?

WAGNEREgy pudli tán, amely jó kutya módjánura nyomán töri magát elébb.

FAUSTNem látod, hogy csigakörben forogvánjő hozzánk mind közelébb s közelébb?És mintha forgószél-formájú lángokhánytorganának lábnyomán...

WAGNEREgy rút pudlin kivül semmit sem látok;csupán a szemed káprázik talán.

FAUSTMintha jövő szerződés zálogául,bűvös hurkot kötne lábunk körül.

WAGNERSunyin ugrálva s rémüldözve bámul,hogy ura helyire két idegen kerül.

FAUSTSzűkül a kör, már ideért!

WAGNERLátod, csak egy eb, nem pedig lidérc.Morgás, téblábolás, lehasalás,farkcsóválás - mind ebszokás.

FAUSTSzegődj talán hozzánk! Idesiess!

WAGNERBohó jószág, ugrifüles,ha te megállsz, kétlábra áll,ugrálna rád, ha néki szólanál,elveszett holmid megkeresné,magát pálcádért vízbe vetné.

FAUSTBizony! Lidércnek nyoma sincs. Mi máslehet mindez, ha nem idomitás?

WAGNERTanult és illedelmes ebhez,bölcs is lehet, hitemre, kedves.Megérdemelné mindenképp kegyed,diákjaid közt jó diák lehet.

Bemennek a városkapun

DOLGOZÓSZOBA

FAUST(belép a kutyával)Otthagytam az erdőt, a rétet;már éj ül rajta feketén,s tőle szent borzongással ébredlelkem mélyén a jobbik én.Vad vágyaim mind szenderegnek,nagy szertelenségem pihen;helyükben emberszeretet megIstenvárás kél hirtelen.

Nyughass, te pudli! Fel s alá ne futkoss!Mit szaglászod mind a küszöböt?Kályha mögé húzódj, be a suthoz,jó párnám meg se köszönöd?Amint odakint a kaptatós utacskánkedveltetted szökdösve, bukva magad,ezt jó vendégként vívd ki most, fiacskám,légy illedelmes, hallgatag.Ó, amikor keskeny szobánkbanmeggyúl a kedves mécsvilág,lelkünkbe is fényt hint a lángja,s szivünk annál magára lát.

17


Az ész ismét hallatja hangját,s virágzik újra a remény;már szomjazom a lét patakját,jaj, kútfejére vágyom én!

Pudli, ne mormogj! A lelkemben kiáltó,szent zengzetekhez az állathangja hogy is lehetne méltó?Az ember gúnnyal, tudjuk, arra támad,amit meg nem ért,s így a szépnek, a jónak ártnak,mint kelletlent meg is morogják,kutya, te is ezért morogsz hát?

Haj, hiába minden jó igyekezésem,lelkem enyhülését többé már nem érzem.Dagadása mért apadt el újra gyorsan,s kell fetrengenem újra szomjan?Megéltem ezt én egyre-másra.De van mivel ezt az űrt betöltsük;a földöntúlit nagyra becsüljük,s várunk a kinyilatkoztatásra,mely legméltóbban és szebben égaz Újszövetségből felénk.Érzem, legfőbb ideje volna,hogy a szent őseredetitfelüssem és szivem szerintforditsam a szerettem német szóra.(Felüt egy kötetet, hozzálát)Szól az Irás: "Kezdetben volt a szó."Ki ád tanácsot? Igy aligha jó.Ily súlyt sehogy sem adhatok a szónak,más szavakat kell rá csiholjak,ha helyes fény vezérli szellemem.Tehát: "Kezdetben volt az értelem."Az első sort már jól ügyeld meg,tollad szabadjára ne engedd!Az értelem valóban itt a fő?Tán így jobb: "Kezdetben volt az erő."De jaj, alighogy e pár szót leírom,valami int, ne tűrjem a papíron.A szellem, lám, mégiscsak segitett!S bátran leírom: "Kezdetben volt a tett."

Akarod, hogy szobám megosszam?Pudli, ne nyíj te ottan,az ugatást hagyd!Ilyen zajos, izgága társatnem türhetek meg otthonomban.Kettőnk közül egyikjobb, ha elmenekszik.Fáj sértenem vendég-jogod:de hordd az irhád, ajtóm nyitott!

Ez már megint mi volna?Természetnek lehetne dolga?Árnyék? Avagy való lehet?Kutyám mind hosszabb, szélesebb!Milyen dagadva nő;immár nem is kutyaforma ő!Mily szörnyet hoztam haza én?Vizilónál nagyobb e rém.Szeme tüzet hány, csattog a foga.Már sejtem, kicsoda!E félig-pokolból valóellen Salamon kulcsa jó.

SZELLEMEK(a folyosón)Odabent egy megfogódott,kint maradj, ha jó van dolgod!Mint csapdában a ravasz,kuksol a vén agyaras.Légy óvatos!Ide s amoda szálldoss,fel s le hágdoss,s kimenekszik hamarost.Javát akarnád?Rabnak ne hagyd hát!Mert sok szivességettett ő is tenéked.

FAUSTHogy a bestiát megfogjam,a négyes rontást hadd mondjam:

Szalamandra, lobogjál,Undéne, csak úszkálj,Szilfe, suhogjál,Kobold, szaladgálj!Ki bánni nem meraz elemekkel,erejükkels jellemükkel,úr az nem lehet,szellemek felett.

Tűnj el a tűzbe,Szalamandra!Szakadj vele össze,Undéne!Világolj, hulló csillag fénye,Szilfe!Siess, segíts meg,Inkubus! Inkubus!Segíthetsz, ha most idefutsz.

A négy közülebben egyik sem űl,berzenkedik, mutogatja fogát:még nem tapintám gyenge oldalát,de ha ez nem hat,lesz jobb kuruzslat.

Valóban oly nagypokol-lakó vagy?Nos nézz e jelre!Társaid erreföldre hajolnak!Már horgad is s a szőrzete borzad.

Elvetemültje!Hát kibetűztea sose-szültet,nem-nevezettet,a mennyben idvezültet,a Megfeszitettet?

18


Ihol, szűk neki a sut,elefánttá vaskosult.Betölti ezt a szobát,foszlana, mint a felleg.

Azért a boltozatig ne hágj,gazdád lábánál telepedj meg!Meglátod, fele se tréfa ennek.Hogy elpusztulj, szent tűzbe vetlek!Ne várd be háta háromszor izzó sugárt!Ne várd be hát,hogy fő cselemet produkáljam!

MEFISZTÓ(mialatt a köd eloszlik, vándordiák alakjában előlépa kemence mögül) E lárma mért? Szolgálhatok alássan?

FAUSTEz bujt a pudli-bőr alatt!Csak egy vándordiák! A móka megnevettet!

MEFISZTÓHadd üdvözöljem tudós-uramat!Rútul megizzasztott kegyelmed.

FAUSTMi a neved?

MEFISZTÓ Kérdésnek kicsinyesattól, ki megvetéssel néz a szóra,ki látszatokba sose vesz,csupán a lényeg mélye vonzza.

FAUSTDe nálatok, úgy vettem észre,a név a lényeg tükrözése,s abból ki-ki olvasni tud,hallván: Légyisten és Gebbesztő vagy Hazug.Kicsoda vagy tehát?

MEFISZTÓ Az erő része, melyörökké rosszra tör, s örökké jót mivel.

FAUSTMit értsek voltaképp rejtvényeden?

MEFISZTÓA tagadás a lényegem!És joggal az, mert minden születő:elpusztulást érdemelő;inkább ne jönne létre semmi.Mit Bűnnek szoktatok nevezni,Romlásnak, Rossznak röviden,az hát sajátos elemem.

FAUSTRésznek mondod magad - s egészben állsz elém?

MEFISZTÓSzerény igazság az enyém.Ha az ember, e kis bolond-világ,egésznek tartja általán magát,én részből rész vagyok, mely egy volt valaha,a Sötét része, mely a Fényt szülé vala,a büszke Fényt, mely örökségiértÉj-anyja jussát perli itt: a Tért;de bárhogy küzdjön is, mégsem lehet szabad,lekötve testeken tapad.Testekből árad, széppé test teszi,az testen torpan meg fennakadva,s hiszem, nincs messze már a napja,pusztulni is testekkel kell neki.

FAUSTMár ismerem gyönyörű tiszted!Mivel nagyban nem semmisíthetsz,most már kicsinyben míveled.

MEFISZTÓÉs persze sokra ezzel sem megyek.Mi elszakadt a semmitől,

a valami, ellenszegül:az irdatlan világ, s hiába,még nem léphettem a nyakára,hiába tűz, földrengés, vihar, ár;megnyugszik végül tenger és határ!Az átkozott állat- meg emberfaj pedigteljességgel elveszthetetlen.Pedig már mennyit eltemettem!S mégis minduntalan örök, új vér kering.Ez így halad, s engem megöl a mérgem!Földön-vizen, levegőégbenezer mag játszik ki velem,sziken, havon, hőben csirát ont!Ha nem tartottam volna meg a lángot,nem volna semmi fegyverem.

FAUSTAz Alkotó felé, az üdvösHatalmasság felé ugyanhiába rázod ördög-öklöd skészülsz irígyen s gonoszan!Valami új módszert eszelj ki,Káosz csodálatos fia!

MEFISZTÓFogunk még erről értekezni,ha eljutottunk annyira!Elillannom megengeded hát?

FAUSTNem értem, ezt mért kérded itt?Végtére már ismerjük egymást,jöjj el, mikor csak jólesik.Ott van az ajtó, ott az ablak,no meg a kémény, legkivált!

MEFISZTÓMegvallom hát! hogy innen elszaladjak,megtiltja egy picinyke gát:küszöbödön az a lidércláb!

FAUSTA Pentagramma fáj neked?

19


Pokol fia, ha ez veszély rád,be mégis hogy jöhettél, mondsza meg?Csapdába ily szellem hogy eshet?

MEFISZTÓNézd meg! Hibája van bűvös jelednek:egyik szöge, a kifelé való,kissé nyitott itt, nem találod?

FAUSTA véletlen ma jól bevágott!Hogy foglyom vagy: igaz s való?És véletlen remeke volna!

MEFISZTÓNem látta meg az eb szobádba beugorva,de most másképp áll a dolog:mint ördög ki nem juthatok.

FAUSTMiért nem mégy ablakon repülvén?

MEFISZTÓMert hát szellem- s ördögre az a törvény,hogy ott mehet ki csak, ahol besompolyog.Be mindenütt szabad - ki törvényszabta út van.

FAUSTPokolban törvény? Sose tudtam.Tetszik nekem. Ez hát annyit jelent,veletek, uraim, szerződhetik az embert?

MEFISZTÓJól jársz, ne félj, minden igéretemmel,én meg nem rövidítelek.De nem oly könnyű, mint te hinnéd.Lesz még beszélni alkalom.Most arra kérlek, de nagyon,eressz ki még ezegyszer innét.

FAUSTHát tölts itt még néhány pillanatot,valami jóhirt mondj, barátom.

MEFISZTÓMost hadd megyek! Visszajövök legott,s kérdezhetsz bármit a világon.

FAUSTTudd meg, nem én üldöztelek,magadnak ástad ezt a vermet.Ki ördögöt fog, fogja meg!Másodszor egyhamar nem csípi meg, ha elmegy.

MEFISZTÓHa erre vágysz, hát én is vállalombarátokul együtt maradnunk,feltételül csak azt szabom,hogy csínjeimmel méltóan mulassunk!

FAUSTLássam tehát! Terajtad áll;csak tetszetőset produkálj!

20

· Web viewMegéltem ezt én egyre-másra. De van mivel ezt az űrt betöltsük; a földöntúlit...

Documents

Transcript of · Web viewMegéltem ezt én egyre-másra. De van mivel ezt az űrt betöltsük; a földöntúlit...