Ajánlott irodalom a téma magyar nyelven megjelent műveiből

Ajánlott irodalom a téma magyar nyelven megjelent műveiből

Nemzetközi közjog

Kovács, Péter

Nemzetközi közjog

Kovács, Péter

Publication date 2011-03-31

Szerzői jog © 2011-03-31 Péter, Kovács

Kivonat

A tankönyv bemutatja a nemzetközi jog alapkérdéseit, a nemzetközi jog és a belső jog viszonyát és az ebben a tárgyban született ré-gebbi és újabb alkotmánybírósági határozatokat.

Created by XMLmind XSL-FO Converter.

Created by XMLmind XSL-FO Converter.

Created by XMLmind XSL-FO Converter.

Tartalom

1. A leggyakrabban használt rövidítések 0

Előszó 0

Előszó a 2. kiadáshoz 0

2. ELSŐ RÉSZ │ A NEMZETKÖZI JOG ALAPJA ÉS TÖRTÉNETE 0

1. I.. FEJEZET – A nemzetközi jog története 0

1.1. 1. Az ókor nemzetközi joga 0

1.2. 2. A középkor nemzetközi joga 0

1.3. 3. Az újkor nemzetközi joga 0

1.4. 4. A modern kor nemzetközi joga 0

1.5. 5. A nemzetközi jog tudományának története 0

2. II. FEJEZET – A nemzetközi jog jogi természete és sajatossagai 0

2.1. 1. Jog-e a nemzetközi jog? 0

2.2. 2. Miért kötelező a nemzetközi jog? 0

2.3. 3. Milyen kapcsolatban áll egymással a nemzetközi jog és a belső jog? 0

2.4. 4. A nemzetközi jog és a magyar jogrend 0

2.4.1. Az 1949. évi XX. törvény és módosításai, illetve alkotmánybírósági értelmezése 0

2.4.2. A 2011-ben elfogadott Alaptörvény a nemzetközi szerződések és a nemzetközi jog jogrendszerbeli helyzetéről 0

2.5. 5. A nemzetközi jog funkciója, jellemzői és tanulmányozásának értelme 0

2.6. 6. Közjogi és magánjogi jellemzők és technikák a nemzetközi jogban 0

3. MÁSODIK RÉSZ │ A NEMZETKÖZI JOG FORRÁSAI 0

1. III. FEJEZET – A nemzetközi szerződések joga 0

1.1. 1. A nemzetközi jog jogforrási rendszere 0

1.2. 2. A nemzetközi szerződések definíciója és tipológiája 0

1.3. 3. A nemzetközi szerződések megkötése 0

1.4. 4. A fenntartások 0

1.5. 5. A nemzetközi szerződések és az érvénytelenség 0

1.6. 6. A nemzetközi szerződések értelmezése 0

1.7. 7. A nemzetközi szerződések hatálya, végrehajtásuk biztosítékai és a normakonfliktus 0

1.7.1. A szerződések végrehajtásának biztosítékai 0

1.7.2. A szerződések végrehajtása és a normakonfliktus 0

1.8. 8. A szerződések módosítása, kiegészítése, felfüggesztése 0

1.8.1. A szerződések módosítása, kiegészítése 0

1.8.2. A szerződések felfüggesztése 0

1.9. 9. A szerződések megszűnése 0

1.9.1. A szerződésekben való államutódlás 0

2. IV. FEJEZET – A nem szerződéses jogforrások és az értelmezés segédeszközei 0

2.1. A NEM SZERZŐDÉSES JOGFORRÁSOK 0

2.1.1. 1. A szokásjog 0

2.1.2. 2. A civilizált nemzetek által elismert általános jogelvek 0

2.1.3. 3. Az államok egyoldalú jogi aktusai mint jogforrások 0

2.1.4. 4. A nemzetközi szervezetek határozatai és minősítésük jogforrástani szempontból 0

2.1.5. 5. A méltányosság mint jogforrás 0

2.2. A JOGSZABÁLYOK ÉRTELMEZÉSÉNEK SEGÉDESZKÖZEI 0

2.2.1. 6. A bírói gyakorlat 0

2.2.2. 7. A jogtudomány és szerepe a jogviták eldöntésében 0

2.3. AZ ABSZOLÚT DISZKRECIONÁLIS BÍRÁSKODÁS ELVI LEHETŐSÉGE 0

2.3.1. 8. Az ex aequo et bono alapon történő bíráskodás 0

4. HARMADIK RÉSZ │ A NEMZETKÖZI JOG ALANYAI 0

1. V. FEJEZET – Az állam mint a nemzetközi jog alanya 0

1.1. 1. Az állam fogalmi elemei 0

1.2. 2. A főhatalom és alávetettség a nemzetközi jognak: a keretek közötti mozgásszabadság 0

1.2.1. Az állami főhatalom lényege 0

1.2.2. A területi főhatalom 0

1.2.3. A személyi főhatalom 0

1.2.4. Az állampolgárság megszerzésének két fő jogcíme 0

1.2.5. Kettős vagy többes állampolgárság 0

1.2.6. A közfunkciós főhatalom 0

1.3. 3. Az államhatár 0

1.4. 4. A területszerzés jogcímei 0

1.5. 5. Az államnak nem saját állami területen gyakorolt területigazgatási hatáskörei 0

1.5.1. Az egyedül és önállóan végzett területigazgatás alapesetei 0

1.5.2. A kollektív igazgatás jogcímei 0

1.5.3. Az ellenőrzött igazgatás jogcímei 0

1.6. 6. Az államok egymás közti kapcsolatainak nemzetközi jogi alapelvei 0

1.6.1. A szuverén egyenlőség elve 0

1.6.2. A belügyekbe való beavatkozás tilalma 0

1.6.3. Az erőszak alkalmazása tilalmának elve 0

1.6.4. A viták békés rendezésének elve 0

1.6.5. Az államok együttműködésének elve 0

1.6.6. A nemzetközi kötelezettségek jóhiszemű teljesítésének elve 0

1.6.7. A népek, nemzetek önrendelkezési joga 0

1.7. 7. Államok keletkezése, megszűnése és az államutódlás 0

1.7.1. A szerződésekben való államutódlás 0

1.7.2. Államutódlás az 1978-as egyezményben nem szabályozott egyéb nemzetközi jogi jogviszonyokban 0

1.7.3. Államutódlás a belső jogi jogviszonyokban 0

1.7.4. Állami javakban, archívumokban és államadósságokban való államutódlás 0

1.8. 8. Államelismerés, kormányelismerés és egyéb elismerési formák 0

1.8.1. Államelismerés 0

1.8.2. A kormányelismerés 0

1.8.3. Nemzetként, felkelőként és hadviselőként elismerés 0

1.9. 9. Különleges státusok 0

1.9.1. Nemzetközi igazgatás alatti területek 0

1.9.2. Az Apostoli Szentszék és a Vatikán jogalanyiságának sajátosságai 0

2. VI. FEJEZET – A nemzetközi szervezetek mint a nemzetközi jog alanyai 0

2.1. 1. A szervezetek fogalma és fajtái 0

2.2. 2. Tagfelvétel, kilépés és kizárás 0

2.3. 3. A nemzetközi szervezetek struktúráinak és működésének legfontosabb kérdései 0

3. VII. FEJEZET – Az egyén a nemzetközi jogban 0

3.1. 1. Az egyén aktív és passzív jogalanyiságának alapjai 0

3.2. 2. Az emberi jogok osztályozása 0

4. AZ EMBERI JOGOK VÉDELMÉNEK NEMZETKÖZI JOGI ALAPINTÉZMÉNYEI 0

4.1. 3. Az emberi jogok védelme az Egyesült Nemzetek Szervezetében 0

4.2. 4. Az emberi jogok védelme az Európa Tanácsban 0

4.3. 5. Az Európai Biztonsági és Együttműködési Szervezet az emberi jogokért 0

4.4. 6. Az Európai Unió Alapjogi Chartája 0

4.5. 7. Egyéb emberi jogvédelmi mechanizmusok 0

5. KÜLÖNLEGES JOGOK SAJÁTOS HELYZETBEN LEVŐ EGYÉNEK ÉS CSOPORTOK SZÁMÁRA 0

5.1. 8. Kisebbségvédelem 0

5.2. 9. Menekültek és hontalanok 0

5.3. 10. Különleges jogok a munka világában 0

5.4. 11. Az egyén nemzetközi jogi felelőssége a nemzetközi bűncselekményekért 0

6. VIII. FEJEZET – A nemzetközi jog egyéb alanyai 0

6.1. 1. Társaságok 0

6.2. 2. A Vöröskereszt Nemzetközi Bizottsága 0

6.3. 3. Lovagrendek 0

6.4. 4. A nemzeti, etnikai, vallási kisebbség 0

6.5. 5. A nép és a nemzet 0

6.6. 6. Az emberiség jogalanyisága 0

5. NEGYEDIK RÉSZ │ A NEMZETKÖZI KAPCSOLATOK ALAPINTÉZMÉNYEI 0

1. IX. FEJEZET – A diplomáciai és konzuli kapcsolatok joga 0

1.1. 1. A diplomáciai kapcsolatok eredete és az államok érdekeltsége 0

1.2. 2. A diplomaták kiválasztása és kinevezése 0

1.3. 3. Az agrément: a kiszemelt misszióvezető előzetes jóváhagyatása a fogadó állammal 0

1.4. 4. A megbízólevél átadása, annak joghatásai és protokolláris ceremóniája 0

1.4.1. Megbízólevél-átadás Párizsban 0

1.4.2. Megbízólevél-átadás Brüsszelben 0

1.4.3. Megbízólevél átadása a Szentszéknél 0

1.4.4. Megbízólevél-átadás Budapesten 0

1.4.5. Az átadás egyéb szabályai 0

1.5. 5. A diplomáciai képviselet funkciói 0

1.6. 6. A diplomáciai megbízatás megszűnése 0

1.7. 7. A diplomáciai kiváltságok és mentességek 0

1.8. 8. A konzuli kapcsolatok létesítése és a konzul kinevezése 0

1.9. 9. A konzul feladatköre 0

1.10. 10. A konzuli megbízatás megszűnése 0

1.11. 11. A konzuli kiváltságok és mentességek 0

1.12. 12. Egyéb diplomáciai missziók és képviseletek 0

1.12.1. Különleges diplomáciai missziók 0

1.12.2. Az egyetemes nemzetközi szervezetek státusa és a melléjük akkreditált képviseletek helyzete 0

1.12.3. Néhány más fontosabb nemzetközi szervezet státusa és a melléjük akkreditált képviseletek helyzete 0

1.12.4. Egyes különleges képviseleti megoldások 0

2. X. FEJEZET – Az államok nemzetközi jogi felelőssége 0

2.1. 1. A nemzetközi jogi felelősség kodifikációs folyamata és alapelemei 0

2.2. 2. A jogellenes cselekmény betudhatósága 0

2.2.1. A törvényhozó cselekedeteinek betudhatósága 0

2.2.2. A végrehajtó hatalom cselekedeteinek betudhatósága 0

2.2.3. A bírói hatalmi ág cselekedeteinek betudhatósága 0

2.2.4. A betudhatóság különleges esetei 0

2.3. 3. Kimentés a felelősség alól 0

2.4. 4. A nemzetközi felelősség jogkövetkezményei 0

2.5. 5. A nemzetközi felelősség érvényesítése 0

2.6. 6. A jogszerű tevékenységgel okozott károkért való felelősség 0

3. XI. FEJEZET – A viták békés rendezése 0

3.1. 1. A nemzetközi jogvita és a rendezés fogalma 0

3.2. 2. A nem bírói vitarendezési módok 0

3.2.1. A nem bírói vitarendezés hagyományos, államközi módozatai 0

3.2.2. A nemzetközi szervezetek szerepe a nem bírói vitarendezésben 0

3.3. 3. A választottbírósági vitarendezési módok 0

3.4. 4. A Nemzetközi Bíróság és szerepe a viták békés rendezésében 0

3.4.1. Az állandó nemzetközi bíráskodás intézménye melletti érvek 0

3.4.2. A Nemzetközi Bíróság tagjainak megválasztása 0

3.4.3. Ad hoc bírák a Nemzetközi Bíróságon 0

3.4.4. A Nemzetközi Bíróság joghatósága 0

3.4.5. A Nemzetközi Bíróság előtti eljárás menete 0

3.4.6. Az ítélet meghozatala, orvoslatai és érvényesítése 0

3.4.7. A tanácsadó véleményezési eljárás 0

3.4.8. Két atipikus tanácsadó vélemény a Nemzetközi Bíróság eljárásában: tanácsadó véleménynek öltöztetett eljárások igazgatási és (2010-ig) munkajogi döntésekben 0

4. XII. FEJEZET – A kényszer alkalmazása és következményei a nemzetközi jogban 0

4.1. 1. Az agresszió definiálhatósága és a jelenlegi definíció jogi természete 0

4.2. 2. Az ENSZ hatáskörei az Alapokmány VII. fejezetének szövege szerint 0

4.3. 3. A nemzetközi béke és biztonság érdekében tett ENSZ-lépések a gyakorlatban 0

4.4. 4. Az önvédelem mint az erőszak alkalmazásának legitim formája 0

4.5. 5. Az ún. ellenséges államok klauzula 0

4.6. 6. Az erőszak alkalmazása tilalmának elbizonytalanodása az ezredfordulón 0

4.7. 7. Lépések az ENSZ-reformjára: Kofi Annan főtitkár 2005. évi tervezete 0

5. XIII. FEJEZET – A hadviselés során alkalmazandó nemzetközi jogi szabályok 0

5.1. 1. A hadijog és a humanitárius nemzetközi jog története 0

5.2. 2. A kombattáns 0

5.3. 3. A hadifogoly 0

5.4. 4. Különleges kategóriák és megkülönböztető jelzések 0

5.5. 5. A hadműveletek vezetése, a tiltott fegyverek és a tiltott célpontok 0

5.6. 6. A polgárháborúra vonatkozó szabályozás 0

5.7. 7. A háborús bűncselekmények megelőzése, kivizsgálása és megtorlása 0

5.8. 8. A semlegesség 0

6. XIV. FEJEZET – A tengerjog 0

6.1. 1. A parti állam szuverenitása és ellenőrzési jogosítványai 0

6.2. 2. A parti állam kitermelési, hasznosítási jogosítványai 0

6.3. 3. A Zóna 0

6.4. 4. Tengerjogi jogviták és rendezésük 0

6.5. 5. Egyes tengeri szorosok és tengeri csatornák különleges helyzete 0

7. XV. FEJEZET – Az édesvizekre vonatkozó nemzetközi jogi szabályrendszerek alapelemei 0

8. XVI. FEJEZET – A légtérre és a légi közlekedésre vonatkozó nemzetközi jogi szabályok 0

9. XVII. FEJEZET – Világűrjog 0

10. XVIII. FEJEZET – A környezet védelmének legfontosabb nemzetközi jogi kérdései 0

6. Ajánlott irodalom a téma magyar nyelven megjelent műveiből 0

1. Fontosabb honlapcímek 0

Nemzetközi közjog

Nemzetközi közjog

Created by XMLmind XSL-FO Converter.

Created by XMLmind XSL-FO Converter.

Created by XMLmind XSL-FO Converter.

1. fejezet - A leggyakrabban használt rövidítések

CPA: Cour Permanente d’Arbitrage–Állandó Választottbíróság

CPJI: Cour Permanente de la Justice Internationale–Állandó Nemzetközi Bíróság

CIJ: Cour Internationale de Justice–Nemzetközi Bíróság

CEDH: Cour Européenne des Droits de l’Homme–Emberi Jogok Európai Bírósága

Com. EDH: Commission Européenne des Droits de l’Homme–Emberi Jogok Európai Bizottsága

CJCE: Cour de Justice des Communautés Européennes–Európai Közösségek Bírósága

Rec: (értelemszerűen)

Recueil des arrts, avis consultatifs et ordonnances de la Cour Internationale de Justice,

Publications de la Cour Européenne des Droits de l’Homme (arrts et décisions),

Recueil de la Jurisprudence de la Cour de Justice des Communautés Européennes RAI: Recueil des Arbitrages Internationaux

RSA: Recueil des Sentences Arbitrales

Série A/B: Publications de la Cour Permanente de la Justice Internationale

ILM: International Legal Materials

JDI: Journal de Droit International

RGDIP: Revue Générale de Droit International Public

ord: ordonnances (a Nemzetközi Bíróság végzése)

mes. cons.: mesures conservatoires (a Nemzetközi Bíróság döntése ideiglenes intézkedések tárgyában)

ex. prél.: exceptions préliminaires (a Nemzetközi Bíróság ítélete pergátló kifogások tárgyában)

fond: a Nemzetközi Bíróság érdemi ítélete

A leggyakrabban használt rövidítések

A leggyakrabban használt rövidítések

Created by XMLmind XSL-FO Converter.

Created by XMLmind XSL-FO Converter.

Created by XMLmind XSL-FO Converter.

Előszó

1997-ben jelent meg az Osiris Kiadónál a francia nyelvterületen jelenleg a legsikeresebbnek tartott, Nguyen Quoc Dinh (f)–Alain Pellet–Patrick Daillier: Droit international public című tankönyv általam fordított, tömörített és a szerzők engedélyével aktualizált, valamint magyar vonatkozású részekkel kiegészített adaptációja, Nemzetközi közjog címmel. A rendszerváltozás utáni Magyarországon kiadott új nemzetközi jogi tankönyvek sorában ez egy hónapos különbséggel másodikként jelent meg, és a francia nemzetközi jogi gondolkodásmódot tükrözte.

Ez a talán pedagógiai szempontból is érdekes kísérlet beváltotta a hozzá fűzött várakozásokat, pótolta a tankönyvkiadásban a tantárgyunkat érintő, akkor már évek óta egyre kínosabb hiányt. A kiadás óta eltelt évtizedben azonban természetesen számos új nemzetközi bírósági ítélet és tanácsadó vélemény született, több jelentős új nemzetközi szerződés jött létre, és bővült a magyar Alkotmánybíróság nemzetközi jogi vonatkozású joggyakorlata is. Az államok döntöttek a Nemzetközi Büntetőbíróság felállításáról, de a következő évtized számára valószínűleg azok az intézményi változások lesznek a legjelentősebbek, amelyek „humanitárius intervenció” vagy éppen „preventív önvédelem” címén, a nemzetközi terrorizmus elleni harc szükségleteire hivatkozva a szemünk előtt formálódnak, érezhetően a második világháború utáni nemzetközi jogi koordináta-rendszer újragondolását igényelve, egyszersmind az Egyesült Nemzetek Szervezetét a régóta halogatott reformok kidolgozásának felgyorsítására ösztönözve.

Az Osiris Kiadó ösztönzését és több nagyra becsült kollégám bátorítását is magam mögött tudva döntöttem úgy, hogy az előbb-utóbb minden tankönyvet elérő, elkerülhetetlen aktualizálás immár egy önálló, saját tankönyv megírásával valósuljon meg. Lényegében megtartottam azonban a Nguyen Quoc Dinh-tankönyv által is használt, a hagyományos magyar megközelítéstől tulajdonképpen eltérő francia eredetű szerkezetet, és a nemzetközi bírósági ítéletek és tanácsadó vélemények is ahhoz hasonlóan, alapvetően mondatonkénti idézetek formájában kerültek beépítésre. Az egyes fejezetek kidolgozása során igyekeztem figyelembe venni mindazokat a szerkesztést és a tartalmat is érintő kritikai megjegyzéseket, amelyeket az elmúlt években a Miskolci Egyetem és a Pázmány Péter Katolikus Egyetem joghallgatóitól kaptam. A többi tankönyvtől eltérően beiktatott, viszonylag nagy mennyiségű térkép remélhetően segíti az egyes ügyek és problémák jobb megértését, a magyar történelem ismert eseményeire történő hivatkozások pedig a továbbgondolkodásra kívánnak ösztönözni, bizonyítva és emlékeztetve arra, hogy mennyire összekapcsolódott történelmünk számos eseménye a nemzetközi folyamatokkal, konkrét nemzetközi jogi problémákkal. Igyekeztem emellett írásban is átadni azokat a gyakorlati ismereteket, amelyek a steril elméleti tételeket árnyalják.

Hálás vagyok Kussbach Erich nagykövetnek, a PPKE c. egyetemi tanáraként is tanító kollégámnak, hogy elfogadta a lektori felkérést, és aprólékos megjegyzéseivel segített abban, hogy e tankönyv minél pontosabb és használhatóbb legyen. Köszönettel tartozom Gábor Lucának a gondos szerkesztésért. Ezúton is köszönöm a Miskolci Egyetemen velem együtt tanító fiatal kollégáimnak, Garamvölgyi Orsolyának, Kirs Eszternek és Raisz Anikónak, hogy a szöveg gondozásában részt vettek, és a nyelvhelyességi, stilisztikai és gépelési hibákat javították.

Köszönöm továbbá Bányász Rezsőnek, Bratinka Józsefnek, Breuer Klárának, Jeszenszky Gézának, Szávai Jánosnak és Trócsányi Lászlónak, hogy a diplomáciai kapcsolatokról készített fejezet elkészítéséhez nagyköveti emlékeik leírásával hozzájárultak.

Miskolc és Budapest, 2006. június havában

A szerző

Előszó

Előszó

Created by XMLmind XSL-FO Converter.

Created by XMLmind XSL-FO Converter.

Created by XMLmind XSL-FO Converter.

Előszó a 2. kiadáshoz

A 2006-ban megjelent tankönyv eredetileg a Pázmány Péter Katolikus Egyetem és a Miskolci Egyetem joghallgatói számára íródott, időközben azonban bevezették a Debreceni Tudományegyetemen folyó jogászképzésbe, majd egykori alma materem, a Szegedi Tudományegyetem is megtisztelt ezzel. A tankönyv kinyomtatott példányainak az egyetemi könyvesboltokban való elfogyását észlelve döntött úgy az Osiris Kiadó, hogy itt az ideje a 2., átdolgozott és bővített kiadás elkészítésének. Az 1. kiadást alapul véve, az abban minden gondos átnézés ellenére bennmaradt, utóbb felfedezett hibákat javítva, az elmúlt öt év nemzetközi jogi, diplomáciai jogi fejleményeit, a nemzetközi bírósági joggyakorlat újabb fontos elemeit abba beledolgozva készült el az új változat, amely figyelemmel van a 2011-ben elfogadott új alkotmányszövegnek a nemzetközi jogot érintő cikkeire, nem hagyva azonban feledésbe merülni az Alkotmánybíróság joggyakorlatának a nemzetközi joghoz kötődő elemeit sem.

A 2. kiadás tekintetében is hálásan fogadom a kritikai, illetve szövegjavító megjegyzéseket, ötleteket, kiegészítési javaslatokat, egy majdani, már jelentősebben átdolgozott kiadásra készülve.

Budapest, 2011. július havában

A szerző

Előszó a 2. kiadáshoz

Előszó a 2. kiadáshoz

Created by XMLmind XSL-FO Converter.

Created by XMLmind XSL-FO Converter.

Created by XMLmind XSL-FO Converter.

2. fejezet - ELSŐ RÉSZ │ A NEMZETKÖZI JOG ALAPJA ÉS TÖRTÉNETE

1. I.. FEJEZET – A nemzetközi jog története

1.1. 1. Az ókor nemzetközi joga

1. A jelen tankönyv tárgya, a nemzetközi jog, egyidős az államisággal és a joggal. Ahogyan a jog megjelenésének a pontos dátuma nehezen határozható meg, hiszen az írás megjelenése előtti korszakokban a bizonyítás értelemszerűen lehetetlen, legfeljebb a természeti népek szokásaiból és gyakorlatából lehet analógia alapján bizonyos következtetéseket levonni; tárgyunk tekintetében is csupán annyi bizonyos, hogy évezredekre visszamenően lehet számolni a modern nemzetközi jog előképeivel. Ezek a vadászmezők elhatárolásával, megjelölésével kezdődhettek, amelyekből utóbb az államhatár emelkedett ki, a törzsek közötti kontaktusokkal, amelyek a követségi jogot előlegezték meg, és szükségképpen meg kellett jelennie az ígéretnek, kötelezettségvállalásnak, amiből a szerződés formálódott ki. Valószínűleg megjelent bizonyos törzsek között az őket közösen fenyegető egyéb törzsekkel szembeni szövetkezés, segítségnyújtás is.

2. Az írásos formában dokumentálható nemzetközi jog is több ezer éves: ismereteink szerint a párizsi Louvre-ban őrzik az első nemzetközi jogi dokumentumokat, Az írás kezdetei című kiállítási tárlóban. Itt az emberi civilizációnak a Tigris és az Eufrátesz vidékéhez, az ókori Mezopotámiához kapcsolódó emlékeiről van szó: Kr. e. 2400–2600 körül (egyesek 3000 körülire teszik a keletkezés időpontját) Uruk és Lagas városok között tisztázták a határokat, és egy kettétört velős csontra emlékeztető, ékírásos cserépszög (az ilyeneket ünnepélyesen földbe helyezték és templomot építettek köré) mellett a határvitát elmesélő, cukorsüvegforma feljegyzés, azaz egy ősi diplomáciai jegyzőkönyv is fennmaradt. Ráadásul a XIX. században megfejtett szövegből kiderül, hogy egy régebbi határmegállapító szerződés megújításáról, a határok újbóli kijelöléséről volt szó. A szövegben a szankció is megjelenik, legalábbis abban a formában, hogy a bosszúálló istenek pusztító haragjával fenyegetik azt, aki megszegi a megállapodást.

3. A Kr. e. 2404–2375 közöttiként azonosított megfejtett ékírásos szöveg szerint „ekkor Entemena, Lagas hercege és Lugal-Kinisedudu, Uruk hercege szövetséget kötött”. A jegyzőkönyv utal arra, hogy három nemzedékkel korábban volt egy szövetségi szerződés, és árokkal választották el a területeket, ezt azonban az urukiak megsértet-

ték. Entemena újra kiásatta az árkot, és az ezt megsértőkre az istenek átkát kérték. „Enlil, a király, az istenek apja, megvonta a határt (...) Meszalim, Kis ura mérőkötéllel kimérte és oszlopot emelt oda.”

4. Elámi nyelven, de akkád írásjelekkel készült a szintén a Louvre-ban őrzött szövetségi szerződés a mezopotámiai Agade és Avan városok között (Kr. e. 2254–2218 között), amelyben Avan királya hűséget esküdve kimondja, hogy „Narám-Szín barátja az én barátom, Narám-Szín ellensége az én ellenségem”.

5. Manitusu akkád király (Kr. e. 2270 körül készíttetett) obeliszkjének tanúsága szerint ismerték a mezopotámiai népek az adásvételt mint az államterület békés gyarapításának intézményét.

6. Egyiptom és a mai Törökország területén élt hettita nép állama gyakran keveredett konfliktusba egymással. A nagyjából döntetlenre végződött kadesi csatát követően azonban szövetségi és békeszerződést kötött II. Ramszesz és III. Hattusilis (Kr. e. 1269-ben, de egyes szerzők ezt 1259-re, 1283-ra vagy 1296-re teszik.). A szerződést követek segítségével kötötték, egy ezüsttáblára vésve (ami azóta eltűnt), viszont számos hiteles másolatot készítettek róla, amelyet a hettita birodalom különböző pontjain működő levéltárakban helyeztek el (ma az ankarai és a berlini régészeti múzeumban találhatóak példányaik), az egyiptomiak pedig a karnaki Ramesszeum egyik falára véstek. A karnaki szöveg jóval terjedelmesebb, nemcsak a hieroglifikus írásmód miatt, hanem azért is, mert hosszasan elmeséli az előzményeket, egyes hűbéresek átcsábítását és a kadesi csatát. A szerződés érdemi tartalma azonban nagyjából azonos a hettita és az egyiptomi változatban: együttműködés, meg nem támadás, kölcsönös katonai segítségnyújtás, az uralkodójának járó hűséget megtagadó, átmenekülő alattvalók be nem fogadása, a hűbéresi viszonyban levő fejedelemségekre kiterjedő érdekszférák tiszteletben tartása. Mivel a megállapodást küldöttek készítették, a két uralkodó megerősítette. A ma ratifikációnak nevezett intézmény külső formáját is részletesen leírja a szöveg: Ramszesz isteni mivoltára utaló nevet használ, Hattusilis saját királyi nevében ratifikálja a megállapodást, de felesége, Puduhepa is megerősíti, talán papnői múltja miatt mintegy hettita oldalról is isteni erővel felruházva a megállapodás kötelező voltát.

7. Ez a megállapodás hosszú időre stabilizálta a hettita-egyiptomi kapcsolatokat, aminek következtében sokasodtak közöttük a békés érintkezés intézményei: „diplomáciai úton” tájékoztatták egymást Asszíriával, Babilonnal kapcsolatos lépéseikről, jegyzékeket küldözgettek egymásnak kisebb-nagyobb ügyekben, dinasztikus házasságok jöttek létre, maga Ramszesz is feleségül kapta Hattusilis egyik leányát.

8. A közel- és közép-keleti térség egymással vetélkedő népei (az egyiptomiak, hettiták, asszírok, babilóniaiak és zsidók) az El-Amarnában és Bogazköyben felfedezett ékírásos táblácskákat raktározó diplomáciai archívumok tanúsága szerint tisztában voltak az irattározás jelentőségével, használtak írásos kapcsolataikban olyan közvetítő nyelveket, például az arámit, amelyet mindannyian értettek. Ismerték a követek mentességének intézményét, vannak utalások a protokoll szabályaira (ajándékozás), a megbízólevél és az útlevél intézményére, sőt a ma vízumként ismert be- és átutazási engedély megtagadásáról is tudunk. (Így például fennmaradt II. Kadasman-Enlil asszír uralkodónak Hattusilishez címzett értesítése, hogy nem engedi áthaladni a Ramszeszhez küldött követeit.) A korabeli utasokat számos veszély fenyegette, és alattvalóikat ért sérelem esetében az uralkodók nem voltak restek tiltakozni és elégtételt kérni, azaz éltek a ma diplomáciai védelemnek nevezett eszközrendszerrel. Valószínűleg a hettita udvar leletei között talált Kr. e. XIX. századi agyagtáblácskák az első bizonyítékok a választottbíróság intézményének ismeretére.

9. A térség államalakulatai szerződéseket is kötöttek, ezek javarészt szövetségi, alávetési, illetve békeszerződések voltak. A nagyobb birodalmak a szomszédságukban levő kis városfejedelemségek hálózatát tudták magukhoz kapcsolni, s gyakran az ő képviseletükben is eljártak: a későbbi korokban ezt protektorátusnak hívták. Egy-egy szuverén átcsábítása egy másik birodalomhoz casus bellit, háborús okot is jelenthetett. A Louvre-ban őrzik azokat a Kr. e. XIV századból származó, katonai segítségnyújtás iránti folyamodványokat, amelyekben Rib-Addi, Büblos uralkodója katonai segítséget kér III. Amenhotep fáraótól, vagy amelyikben a palesztinai Suvardata tájékoztat arról, hogy visszaverte az apirukat, de azért katonai segítséget is kér. Biridiya megiddói herceg például azért panaszkodott, hogy a közmunkákban szomszédai nem segítik.

10. Az államhatárok pontos kijelölése és láthatóvá tétele igen fontos volt. Rendszerint díszesen faragott sztéléket, oszlopokat használtak erre a célra. Babilonban a kudurrunak nevezett jelölőköveknek egy bizonyos fajtáját államhatár megjelölésére használták, szerényebb kivitelű és más szövegű változatát pedig a mezőgazdasági ingatlantulajdonok számára készítették. Hammurapi törvénykönyve alapvetően a babiloni állam büntetőjogi és civiljogi szabályait tartalmazza, van azonban benne néhány olyan utalás, amelyet a menedékjog vagy (a fordítástól függően) esetleg a protektorátusi kapcsolatrendszer ismeretével lehet azonosítani.

11. Asszíria hadviselési módszere az akkoriban szokásosnál is sokkal kegyetlenebb volt. Nem volt ritka a hadifoglyok tömeges megcsonkítása, megvakítása: ezt a szomszéd államok jogsértésnek tekintették. Az asszírok alávetési szerződések és trónutódlási szerződések megkötésére bírtak rá több szomszéd államot. A szerződési szövegek hitelesítésére a vésett uralkodói pecsét intézményét használták. Ok is éltek a követküldés intézményével. Tisztában voltak azzal is, hogy a diplomáciai küldött egyik feladata a fogadó ország megismerése, és fennmaradt Kr. e. VIII. századból egy asszír küldött jelentése a szomszédos ország, Urartu belső viszonyairól. A túszok állítását szerződési biztosítékként kezelték.

12. Babilon és Asszíria bukása után Perzsia emelkedett regionális hatalommá: a szokásos követküldési gyakorlat mellett a perzsák a meghódított területeknek, illetve egyes vallásoknak készek voltak önkormányzatot biztosítani (lásd például III. Artabanosz perzsa király dekrétumát Szúza városa javára). Ismerték a konzuli bíráskodást is, és a környező népekkel ők is könnyen érthető nyelvet használtak diplomáciai nyelvként: az arámit és az akkádot. Rendszeres futárszolgálattal biztosították a birodalom egységét és a kapcsolattartást diplomáciai küldötteikkel: fennmaradt ebből a korból a diplomáciai levelezést tartalmazó futárzsák is. Perzsia hatalmi pozíciója révén egyenlőként tárgyalhatott és köthetett szerződést a kor egyes nagy birodalmaival: így például Róma is egyenrangúként kezelte a birodalmat szerződéskötéseiben.

13. Az Ótestamentumban megtaláljuk Izrael határainak olyan pontosságú kijelölését (Mózes IV34), amely a modern szerződésekre emlékeztet, részletesen leírva azokat az egyértelműen felismerhető természeti jellemzőket (hegyek, csúcsok, patakok, tavak), amelyek révén a határ bármikor rekonstruálható. A zsidó államok is ismerték a követküldés és -fogadás intézményét, a követek mentességét, a szerződésekben vállalt kötelezettségek betartásának elvét. Az ókori zsidó államalakulatok nemzetközi jogi kapcsolataiban visszatérően felismerhető a hol három, hol hat menedékváros által biztosított asylum intézménye (Mózes IV32, \(4,19,23, Józsué 20,2-9), megjelennek azok a gondolatok, amelyeket utóbb az emberi jogok előképeinek neveztek, így a zsidók közé befogadottak gyermekeinek egyenlősége (Ezékiel 47), vagy hogy a rabnői sorból szabad polgár által feleségül vett asszony még válás esetén is megtartja szabad státusát (Mózes V,4). Több utalás van a hadviselés során alkalmazandó szabályokra, a fosztogatás tilalmára, a hadikövet intézményére, asszonyok, gyermekek kíméletére (Mózes IV,31, \(20, Eszter 9, Józsué 6,7,11). A hadviselés korlátait illetően azonban jelentős különbség volt aközött, hogy az ígéret földjén folyik-e a háború, vagy azon kívül. E korlátok döntően az utóbbi esetre vonatkoztak. Egyiptomhoz és Babilonhoz fűződő kapcsolataikban hol a függetlenség, hol az alávetettség érvényesült.

14. A nagy birodalmak, kevésbé kötődnek a nemzetközi joghoz. A nemzetközi jogra emlékeztető elemek inkább belső jogszabályokban vagy irodalmi művekben maradtak ránk. Az ókori India – számos sikeres háború után – eljutott a háborúindítás jogáról való lemondáshoz, ahogyan ezt Asóka császár oszlopain és girnari sziklaediktumain (kb. Kr. e. 258) olvashatjuk. Csandragupta császár (Kr. e. 345-300) kancellárja, Csanakja készített a koronahercegeknek egy uralkodásra felkészítő tankönyvet (ez volt az Arthasastra), s ebben visszatérő utalások vannak a mások fegyveres konfliktusaiban való semlegesség intézményének értelmére és feltételeire. Elkülönítette a hadüzenetet és a tényleges hadviselést, nagyvonalú bevándorlási politikát szorgalmazott, bevallottan az „agyelszívásra” törekedve, amit az ország gazdagodása és a szomszédok gyengítése miatt tartott hasznosnak. Különbséget tett a másik állam területe egy részének katonai megszerzése és teljes beolvasztása, valamint a békés területszerzés különböző, ingyenes és visszterhes formái között. Hangsúlyozta, hogy az uralkodók közötti megállapodás érvénye nem függhet attól, hogy írásba is foglalták-e a szerződést. A Kr. e. I. századból származó Manu törvénykönyve a diplomáciai kapcsolatok protokolláris szabályait, a követek mentességét, a mentesség alóli kivételeket (például visszaélés a státussal, tiltott határátlépés) is érinti. A világirodalom valószínűleg leghosszabb műve, a Mahábhárata a korabeli hadviselési szabályokat is tükrözi, ideértve a mérgezett nyilak használatának és a hadi álnokság (perfídia) tilalmát. A nők, a fegyvertelen vagy menekülő ellenség ellen tartózkodni kellett a fegyver használatától. Megjelenik benne a bűnös parancsot kiadó parancsnok és a végrehajtó beosztott katona felelősségének azóta is visszatérő problémája. Asóka császár már említett oszlopain maga utal a háborús kegyetlenkedések miatti uralkodói szégyenérzetére s ezt mind saját bűnelkövető katonái, mind a fellázadt lakosság javára ígért amnesztia intézményével akarta ellentételezni.

15. Kína, a Mennyei Birodalom istencsászárai nem érezték úgy, hogy akadna velük egyenrangú állam, illetve uralkodó: így Kína államközi kapcsolatai a szomszédos alávetett államokkal való érintkezésben jelentek meg, formájukat tekintve inkább kínai belső szabályokként. A diplomáciai jogot illetően a formalitásoknak nagy szerepet tulajdonítottak. Kínában is találunk trónörökösi tankönyveket, így a bambuszrúdsze- letekre rótt A háború művészete című alkotást (szerzője egy korábbi nagy hadvezér, Szun-ce neve mögé rejtőzve Szun Pin lehetett). Ebben a foglyul ejtett katonákkal szembeni emberséges bánásmód kötelezettségére találunk utalást, valamint megjelenik a mintegy két évezreddel később nemzetközi szerződésekben is rögzített szabály, hogy a hadviselés célja nem az oktalan pusztítás, hanem az ellenséges katonai erő megtörése. A katonai erő mindenáron való megsemmisítése helyett a vereség utáni elvonulás engedélyezését tanácsolja. Konfuciusz írásaiban az erkölcsnek és a jognak olyan kapcsolatait érintette, hogy az utókor a természetjogi filozófia és az emberi jogok egyik előfutáraként tiszteli. Szerinte az egyetemes emberi cél a béke, a háború pedig elítélendő, szükséges rossz.

16. Az ókori hellén városállamok éppen sokaságuk, viszonylag kis méreteik, egymással összevethető erejük miatt kedvező terepet jelentettek a nemzetközi jog továbbfejlődéséhez. A láthatóan már korábban is megjelent ad hoc diplomáciai megbízottak mellett a görögök ismerték az egyik városállam állandó megbízatásával egy másik városállamban az előbbi polgárai javára tevékenykedő, a mai szóhasználatban konzulnak nevezett intézményt. A görögproxenosz rendszerint a tevékenységi hely szerinti város polgára volt, azaz leginkább a mai ún. tiszteletbeli konzulra emlékeztet. Az állomáshely szerinti városállam proxenoszi dekrétumokkal igazolta a megbízatást. Fennmaradtak például a Kr. e. 450-440 között az Athénban Abidosz városka polgárait képviselő proxenoszok javára kiállított kődekrétumok, vagy a krétai Olonte városában ilyen jogosítvánnyal rendelkezők nevei (Kr. e. III–II. sz.) – az utóbbi azon a nagy kőlapon, amelyet közszemlére helyeztek el. Megmaradt a larisszai Arisztonosz nevére kiállított proxenoszi igazolás vagy Kosz városában „Pythonax fia” számára a proxenoszi feladatok ellátásért adott kitüntetés is. A konzulok a képviselet mellett bíráskodási funkciókat is elláthattak.

17. A poliszok közötti kapcsolatok intézésében közhivatalnokok is tevékenykedtek: a béke idején tevékenykedő, a népgyűlés vagy a tanács által választottpreszbüsz funkciója az eseti feladat ellátására küldött diplomatákéra emlékeztet. Idegen államok küldötteit Athénban az ötszázak tanácsa fogadta. A kherüsz a hadüzenetet és adott esetben a békefeltételeket közvetítette. Mindkettejük személyét a felkeresett poliszokban sérthetetlenség illette meg.

18 . A városállamok kötöttek egymás között jogsegélyügyi megállapodásokat (Athén és Naxosz, Kr. e. IV sz.), valamint szövetségi szerződéseket (Kr. e. 433-ban Athén Rhe- gionnal, Kr. e. 420-ban Athén Argosszal, Mantineával és Eisszel, Kr. e. 392 körül Athén és Szirakuza alapvetően Karthágó ellen). A szövetségi szerződések hálózatában két különleges típus igen gyakorivá vált: az amphiktüonia, amit szent helyek védelmére kötöttek (Delphoi, Olümpia), s ezek sérthetlenségét garantálták, utóbbi esetben ezeket az olimpiai sportjátékokkal összekapcsolva (Kr. e. 380). Garantálták nézők, versenyzők számára az akadálytalan eljutást, együttműködtek mai szóval élve a rendészeti biztosításban, de érintették az alapvető infrastrukturális hátteret, például a játékok színhelyére vezető utak felújítását. Az amphiktüonia a közös költségek fedezésére önálló költségvetéssel rendelkezhetett. A szümmakhia a modern katonai szervezetek előképének tekinthető kölcsönös védelmi szövetség volt, részben a fenyegető perzsa hatalommal szemben (Kr. e. 487: déloszi szövetség), részben egy már létező másik szümmakhia kiegyensúlyozására: a kölcsönösség a kezdeti fegyveres segítségnyújtásból fokozatosan átalakult a kisebb államok adófizetési kötelezettségévé (Kr. e. 440-439: attikai tengeri szövetség), s az ebből fenntartott athéni, spártai haderő védte a kisebb poliszokat. Az akháj szövetséget szimbolizáló ezüstpénzek egyik oldala poliszonként azonosan Zeusz-fejjel volt díszítve, a másik oldalra a pénzt verő város szimbóluma került. Az amphiktüoniák is küldhettek közös követet: a phülagoraszt.

19. Kötöttek a poliszok békeszerződéseket is, s az ókori Hellászban már tisztában voltak a szerződések időbeli hatályának jelentőségével: határozott időre (például ötven évre) kötöttek békeszerződéseket, amelyek lejárta után a városállam dönthetett további lépéseiről. A békeszerződés részleges demilitarizálást is tartalmazhatott: Spárta így rákényszeríthette Athént, hogy rombolja le a városnak és pireuszi kikötőjének erődített falait (Kr. e. 404).

20. A görögök ismerték a viták békés rendezésének számos intézményét, mint például a békéltetést vagy a választott bíróságot. A makedón uralkodó az attikai városállamok vitáiban többször járt el választottbíróként. A görög mitológia több példát is hoz az Iliászban a megvesztegetésre, mint ami a szerződéskötési akarat vagy a választottbírósági döntés manipulálására irányul.

21. A hadviselés szabályait illetően ismerték az elesett ellenfél tiszteletét és eltemetésének kötelezettségét, a templomok és szenthelyek kivonását az ellenségeskedések alól s ezzel összefüggésben az egyházi asylumot (görögül aszülon), valamint a templomi javak fosztogatásának tilalmát. Elvárták, hogy a hellén hadseregek ne rombolják le egymás városait, és nem lehetett a vizet elzárni az ostromlott várostól. A hellén poliszok nemzetközi jogában ismerték a semlegesített városok intézményét is.

A kis poliszok szövetkezéséből és viszálykodásából, a klasszikus demokrácia kora után a külső fenyegetettség miatt is egy-egy állam hegemóniára törekvése vált jellemzővé. A makedón állam – Fülöp majd fia, Nagy Sándor katonai sikerei nyomán – világbirodalmi aspirációkig is eljutott. A Kr. e. 215-ben Hannibál és III. Fülöp között létrejött megállapodás (amelyet utóbbi helyett Xenophanosz követ tárgyalt le és írt alá) az érdekszférák megosztását és a Rómával szembeni egyeztetett külpolitika alapelveit fektette le.

22. Nagy Sándor a perzsákkal vívott isszoszi csata (Kr. e. 333) után a vesztesként elmenekülő Dareiosz elfogott anyját, feleségét és gyermekeit rangjuknak megfelelően kezelte, az elfoglalt Perszepoliszt azonban kifosztotta és felgyújtotta (Kr. e. 331). A szú- zai menyegző néven ismert történet, a makedón katonák és a perzsa özvegyek – több mint tízezer pár – összeházasításáról a már legyőzött birodalommal való egybeolvadás és a békés kiegyezés szimbóluma volt. A birodalmi haderőben és a közigazgatásban eredeti területükön helyezte el a perzsa tiszteket, tisztviselőket. Nagy Sándor birodalma a harminchárom éves uralkodó Kr. e. 323-ban bekövetkezett halálával felbomlott, és a tartományok élére helyezett alvezérek területükön önálló dinasztikus államokat (szeleukida, ptolemaida birodalmak) szerveztek, amelyek némi hellenisztikus mázzal a meghódított területek korábbi hagyományaihoz hasonultak.

24. Úgy tartják, Rómát a nemzetközi jog addig érdekelte, amíg városállamként kellett védenie érdekeit. Rómának Romulus idejében Albával kötött szerződése azt is tartalmazta, hogy viszály esetén előbb békés megegyezésre kell törekedni, mielőtt fegyverekhez nyúlnának. A békére jellemző szerződések voltak az amititiák, barátsági szerződések, a hospitium publicum vendégjogot és ellátást jelentett egy-egy város valamely polgára számára. Kötöttek szövetségi szerződéseket is. Békeidőkben a görög proxenosz funkcióját a patronus látta el: amikor például a VII. Claudia légió kiszolgált, földhöz juttatott katonái megalapították Tupusuctu települést Africa provinciában, volt parancsnokukat, a Rómába visszatért Q. Julius Secundust kérték fel, hogy képviselje a település érdekeit. A megbízást egy-egy bronztábla tanúsította: az egyik Tupusuctu fórumán lett elhelyezve, a másikat pedig a patronus házára függesztették fel (tessera hospitalis).

25. A külügyi funkciók intézése, a követküldés és fogadás, a követi utasítások megadása a szenátusra tartozott. Róma követként gyakran tekintélyes szenátort küldött, a praetor által jelöltek közül sorsolva vagy kiválasztva. A hospitium publicumhoz kapcsolódva a követek sérthetetlenségét és területenkívüliségét Rómában jogszabály is biztosította (ut ne impedietur legatio). Rómában a külföldi követek elhelyezésére egy időben külön épület, a Mars-mezei Villa Publica szolgált. Maradtak fenn diplomáciai irattárak (például a Dura Ezopusz-i papíruszgyűjtemény egy része), amelyek a külföldi követek fogadásáról, a nekik biztosított ellátásról számolnak be. Afetiales papi testület a mai külügyminisztériumi technikai funkciókat végezte Rómában: őrizték a szerződések példányait, szakértőként működtek közre a szerződések kötésekor és felbontásakor, döntöttek egy háború igazságosnak vagy igazságtalannak minősítésében. Szószólójuk, apaterpatratus eljárt az elégtétel adásról szóló tárgyalásokon, annak sikertelensége esetén a hadüzenet végrehajtásában, ami a véres (vagy vörös szalagos) lándzsának a határon való átdobásában nyilvánult meg. A recuperator tulajdonképpen nemzetközi (magánjogi) bíráskodási funkciókat látott el a latin szövetség tagállamainak polgárai között: gyakran háromfős választottbíróság formában összeállítva. A tagállamok közötti vitában pedig a római szenátus vagy az általa delegált megbízott járhatott el döntőbíróként.

26. Birodalommá válásával párhuzamosan Róma érdeklődése lanyhult a nemzetközi jog iránt, ehhez való hozzájárulása elmarad attól a közismert jelentőségtől, amelyet a római jog a modern polgári-kereskedelmi jogra gyakorolt. A békeszerződések tartalma többféle lehetett: az első pun háború után Karthágó elfogadta Kr. e. 241-ben, hogy hadisarcot fizet, s nem toboroz zsoldosokat római érdekszférából. A békeszerződések tartalmazhattak fegyverzetkorlátozási, leszerelési szabályokat is – ismeretes, hogy a punok a Kr. e. 202. évi békeszerződésben kötelezték magukat, hogy átadják hadiflottájukat és nem képeznek ki harci elefántokat. Róma megkötött szerződéseit aszerint osztályozta, hogy egyenlőkkel kötötte-e azokat (foedus aequum) vagy az alávetést elfogadó állammal (foedus inaequum). A birodalomépítés során sok szomszédos állam ugyanis – rendszerint katonai vereség vagy fenyegetés nyomán – elfogadta, hogy provinciaként csatolják Rómához. A provinciák státusa különböző volt, van példa az önkormányzatiság bizonyos szintjére is, de arra is, hogy egyes római jogi szabályokat egyből bevezettek. Ez függött attól is, hogy deditióval vagy occupatióval, annexióval vagy incorporatióval kapcsolták a birodalomhoz. Julius Caesar Kr. e. 48-ban Gallia Cisalpina, Kr. e. 44-ben Orsu meghódított tartományok számára alkotmányt adott: megfogalmazását – biztos, ami biztos – nem bízta az ottani lakosokra.

27. A hadviselés során a hadikövet mentességének tiszteletben tartására különös figyelmet fordítottak, és a békében csukott ajtajú, háború idején nyitva álló Janus-templom a templomi asylum jelképe is volt. Bár a hadviselés egyik célja utóbb a rabszolgák szerzése volt, Marcus Aurelius oszlopán a germán hadifoglyok lemészárlására, Titus diadalívén a jeruzsálemi templom kifosztására egyértelműen utalnak a szobrászok. A békeszerződések megkötése különös alakszerűségekkel történt: így például a Kr. e. 321-ben Róma és a szamniszok között kötött békeszerződésnek a korabeli emlékplakettje is tanúsítja, ahogy a két parancsnok kardjával vágást ejt egy malac nyakán. Ezt a gyakorlatot egyébként számos nomád népnél is megtaláljuk. Egyes fontos szerződések betartását túszok cseréjével, illetve adásának megkövetelésével próbálták biztosítani.

28. A Római Birodalom átalakítási kísérletei (Diocletianus tetrarchikus reformjai Kr. u. 286-293 között vagy Kr. u. 324-ben a Constantinus általi újraegyesítés) csak rövid távon jelentettek megoldást. A történelmileg legperspektivikusabbnak minősíthető lépés, a keresztény vallás emancipálása (Kr. u. 313), majd egyik (Kr. u. 324), később pedig kizárólagos államvallássá tétele (Kr. u. 391) sem tudta azonban megakadályozni a birodalom szétmorzsolódását. A népvándorlás egyes népcsoportjait a birodalom befogadta, illetve szövetségesévé tette, hogy a többi törzsszövetség invázióját feltartóztassa. A Kr. u. 395-ben véglegesen szétváló birodalomból annak egyik fele, a Nyugatrómai Birodalom 476-ban megszűnt, a fővárosáról Bizáncnak is nevezett Keletrómai Birodalom még egy évezredig fennmaradt. Bizáncnak Attila hun birodalmával fenntartott diplomáciai kapcsolatairól részletes korabeli leírások maradtak fenn, és tudjuk, hogy mindkét birodalom megbízólevelet készített követeinek.

29. A rómaiaknak a jogi logika iránti fogékonysága és a jogi maximáik jóval később, a középkor végén nagyon sokat segítettek a nemzetközi jog rendszerezésében, szabályai frappáns megfogalmazásában (pacta sunt servanda, casus belli, clausula rebus sic stantibus, pacta tertiis nec nocent, necprosunt stb.). A nemzetközi jog elnevezése ajusgentiumra vezethető vissza, jóllehet azt a rómaiak arra a szabályrendszerre értették, amit ma idegenjog, illetve nemzetközi magánjog néven ismerünk.

1.2. 2. A középkor nemzetközi joga

30. A Nyugatrómai Birodalom bukása utáni első évszázadok története csak hozzávetőlegesen rekonstruálható. A germán-frank államok egymással történő vetélkedése, a helyi földbirtokosok küzdelme egymással és az uralma alá hajtásukra törekvő központtal, az írásbeliség és a kultúra lehanyatlása miatt kevés világos bizonyíték van a nemzetközi jog intézményeinek egyértelmű létére. Mindazonáltal nyilvánvaló, hogy a szerződések tipikus formái (békeszerződések, trónutódlási szerződések) fennmaradtak, és voltak államközi diplomáciai kapcsolatok is. Mindezek technikai megvalósításában a kancelláriákon a keresztény papság meghatározó szerepet játszott.

31. A kereszténység felvételével (496) Klodvig király és a Meroving-dinasztia hosszabb időre stabilizálta hatalmát, majd Martell Károly mórok feletti győzelme (Poitiers, 732) Európa új korszakát nyitotta meg: fia, az uralkodóvá váló Kis Pipin, unokája, Nagy Károly a gótokat, longobárdokat, szászokat, avarokat legyőzve ismét birodalmat építettek. 800-ban Nagy Károlyt Rómában császárra koronázták, amelyet Bizánc is elismert 812-ben. Unokái, Kopasz Károly, Német Lajos és Lothar egymás ellen fordultak, majd 842-ben a kétnyelvű, ófrancia és felnémet nyelven írott strasbourgi esküben Károly és Lajos szövetséget esküdött Lothar ellen, 843-ban pedig a három Karoling uralkodó a verduni szerződésben felosztotta a birodalmat, amelyet immár német központtal 962-ben teremtett újra I. Ottó. A nagy népvándorlást a honfoglaló magyar törzsek bejövetele zárta le, akiknek államát – a kalandozásoknak nevezett, egy-egy állam felkérésére vagy azzal szövetségben végzett, fosztogatással kísért adóbehajtás felemás eredményei, majd bukása (Merseburg, 933; Augsburg, 955) után – az ezredfordulóra az európai hatalmak elismerték.

32. A magyarság nemzetközi jogi kapcsolatrendszere a Kárpát-medencei keresztény államalapítás előtt is létezett és részben rekonstruálható. A kazár birodalom fennhatósága alól kiszakadó magyar törzsek vérszerződése konföderatívon túlmutató szövetségi megállapodást szimbolizál. A honfoglalás eseménysorozatában a szuzdali, kijevi, halicsi fejedelemségekkel való csatározások utáni békeszerződések, fejedelmi családtag túszok adása szerződési biztosítékként, eseti szolgalomnak tekinthető átvonulási megállapodások, mind beleilleszthetők a kor nemzetközi jogi gyakorlatába. A Szent Istvánhoz kötött magyar államalapítás előtt is tudott a magyar törzsszövetség államként nemzetközi jogi jellegű lépéseket tenni, mindenekelőtt diplomáciai területen: a Gesta-irodalom mérsékelt történelmi és személyi megbízhatóságát is számításba véve Kurszán találkozása Szvatoplukkal nyilvánvalóan egy diplomáciai küldetés elmesélése. A fehér ló mondáját pedig a nomád népekre jellemző állatáldozattal öszszekapcsolt szerződéskötés gyanánt lehet értelmezni. 948-ban fogadták Bizáncban Fajsz fejedelem küldöttségét, a megkeresztelkedése után pedig őt magát felruházták patrícius címmel. 972-ben Ottó császár fogadta Quedlinburgban Géza fejedelem küldöttségét, és segítséget ígért a kereszténység felvételéhez és elterjesztéséhez. István házasságának megszervezése, majd a Szilveszter pápától való koronakérés az egyenrangú királyságként való befogadás igénylésének sikeres diplomáciai lépéssorozata.

33. Ottó reformjai nyomán három viszonyítási pont volt jelen Európa térképén: a római pápa, a német-római császár és a bizánci császár. A többi uralkodó valamelyik császár hűbérese volt, hacsak nem ismerte el a pápa szuverén uralkodóként. Az önállóság és az elismerés különböző szimbólumokban is kifejezésre jutott: nyitott és zárt koronák, lándzsa, leborulás stb. A negyedik viszonyítási pont a kijevi Rusz volt, majd helyébe az orosz fejedelemségek belső átrendeződésével Moszkva lépett. Az ezredforduló táján már léteztek a később vezető szerepet betöltő európai államok, 1066-ban Hódító Vilmos megsemmisíti Hastingsnél a kelta-szász hadsereget, és a bekebelezett (debellatio) országban a normann katonatelepesek és a helyi lakosság egybeolvadásával megjelenik a mai Anglia elődje.

34. A nemzetközi jogi intézmények szempontjából a békeszerződések, eseti szövetségi szerződések, trónutódlás és dinasztikus házasságok mellett meg kell említeni, hogy 1054-ben megszűnik a keresztény vallás egysége. A schisma így a római katolikus és az ortodox rítus végleges elválását jelenti, ennek több világi következményével (például a naptárak különbsége vagy a társadalomszerveződés eltérő sajátosságai Nyugaton és Keleten). Ezután azonban mindenekelőtt a VII. Gergely pápa által 1077-ben kibocsátott Dictatus Papae kezdetű dokumentum jelentőségét kell hangsúlyozni, ami ugyanis a pápai udvar által igényelt világi főhatalom, szupremácia doktrínája volt: kimondta az Apostoli Szentszék csalhatatlanságát (infallibilitas), azt, hogy a pápa döntőbíró lehet a fejedelmek jogvitájában, uralkodókat büntethet, közösíthet ki, vonhat hűbéri kapcsolatokba államokat, adhat világi javakat és megbízatásokat. A német-római császárral kibontakozott konfliktussorozatot invesztitúraháborúknak nevezik, amely váltakozó eredmények (Canossa, 1077; Róma elfoglalása, 1084) után 1122-ben a wormsi konkordátummal fejeződik be, ami tulajdonképpen kompromisszum a pápa és a császár között, de igazi haszonélvezői a kisebb német uralkodók. A pápai udvar befolyása a nagypolitikára hosszú időn át meghatározó jellegű, a pápai szertartáskönyv sorrendje az államok rangsorát is jelenti. A zsinatok, amelyek eredetileg kánonjogi kérdések megtárgyalására voltak hivatottak, a mai nemzetközi csúcskonferenciák előzményei lesznek, az európai uralkodók közül számosan személyesen is részt vettek ezeken, ahol világi kérdések rendezésére is sor került.

35. A középkor nem ismerte az államok egyenlőségét: a már említett szertartáskönyvben is rögzített hierarchián túl (1504-ben Magyarország a 9. helyen volt, Skóciával ex aequo), számos protektorátusi, alávetési kapcsolatrendszer volt – az Árpádok idején Halics (Galícia), a XV században például a macsói, szörényi bánságok –, amelyek stabilitása jelentősen függött a vezető állam katonai pozíciójának alakulásától. Közép-Európában a magyar-cseh-lengyel együttműködés a XIV-XVI. században a szövetségi kapcsolatoktól többször is eljutott a perszonálunióig. 1335-ben visegrádi találkozójuk alkalmával a magyar és a cseh király választottbírákként döntöttek Lengyelország és a Német Lovagrend vitájában. A dinasztikus birodalomépítések néhány nagy európai uralkodói család évszázadokra nyúló szerepét alapozták meg.

36. Bizánc fokozatos gyengülését a terjeszkedő szaracén (szeldzsuk-török) uralkodók katonai sikerei is mutatják. Amikor a Szentföldet is elfoglalják, II. Orbán pápa keresztes hadjáratot hirdet. A hadjáratokban nemcsak Jeruzsálemet foglalják vissza, hanem Bizánctól is elragadnak területeket, beveszik magát Konstantinápolyt is. A katonai koalíciók kezdeti sikerei (amelyek nyomán kis hűbéres államokat hoznak létre a Földközi-tenger mentén) dacára a vállalkozás alapvető célját tartósan nem tudják megvalósítani. A lovagrendek fontos szerepet játszanak a területek igazgatásában és fennmaradnak a Szentföldről való kiszorításuk után is. Magyarországon és a Baltikumban rövid ideig területeket kapnak vagy szereznek, de utóbb ezekből is kiszorítják őket.

37. A hadviselés során egyszerre tapasztaljuk a lovagiasság eszményeinek betartását és megsértését: történnek fosztogatások, kegyetlenkedések, nemcsak a muzulmánok, hanem az eretneknek minősítettek, sőt az ortodoxok ellen is. 1231-ben a Domonkos-rend engedélyt kap az inkvizícióra. A középkori kereszténység felújítja az ókor ismert intézményeit, pax dei és treuga dei elnevezés alatt. Előbbi a tágabb értelemben vett templomi asylumot jelenti, utóbbi az ellenségeskedések szüneteltetését bizonyos egyházi ünnepnapokon. Az elfogott katonák jelentős része váltságdíj fejében kerül szabadságra. Mind keresztes, mind szaracén oldalon a váltságdíj egyszerre magánbevétel és a küzdelem állami finanszírozásának eszköze. 1474-ben kerül sor először a hadviselés elemi szabályainak megsértése miatt nemzetközi felelősségre vonásra: Peter von Hagenbachot, a Merész Károly burgundiai fejedelem által elfoglalt Breisach városba kinevezett kegyetlen helytartót a várost visszafoglaló Habsburg, francia, berni és felső-rajnai csapatok parancsnokai által kinevezett nemzetközi bíróság az isteni és emberi törvények lábbal tiprásáért halálra ítéli, elutasítva a védelem „parancsra tette” hivatkozását.

38. Dzsingisz mongol kán inváziója (a tatárjárás) hatalmas károkat okozott ugyan Magyarországon, Lengyelországban és az orosz fejedelemségekben, de csak a Fekete-tenger partján tudtak stabilan berendezkedni: az újabb világbirodalmi kísérlet nem élte túl Dzsingisz halálát, azt követően több kisebb-nagyobb kánság osztozott a megszerzett területeken.

39. Az 1291-ben a Habsburgok ellen felkelt három svájci kanton, Uri, Schwyz és Unterwalden szövetséget kötöttek, hogy önállóságukat megtartva segítsék egymást. Ehhez utóbb még több más kanton is csatlakozott. (A konföderáció mára sok szempontból szövetségi állammá alakult át, eredetére emlékeztet azonban Svájc hivatalos elnevezése: Confédération Helvétique s az autókon a rövidítés: CH.) Számos országperszonáluniós kapcsolatba került egymással, ezek stabilitása változott, de mint emlékezetes, a magyar-horvát kapcsolat egészen a XX. századig tartott. A Balti-tenger mentén létesült nagy kikötővárosok pedig a Hanza-szövetségbe tömörültek, amelyben a résztvevők az esetleges viták rendezésére kifinomult békéltetési és választottbíráskodási szabályokat is kialakítottak. Megtörtént a nemzetközi tengeri hajózási, zsákmány- és kereskedelmi szokásjog írásba foglalása: a katalán nyelvű Consolat del Mar, ennek az Északi- tengeren érvényes megfelelője, az Oleroni Szabályok és a Balti-tenger mentén a Wisby Szabályzat.

40. A XIV századtól terjedt el az állandó külképviselet intézménye: a Hanza-szövetségbe tömörült városok ügyeltek arra, hogy a másik városba került polgáraik számára helyben bizonyos védelmet tudjanak nyújtani. A krími, kis-ázsiai és perzsiai keresztény kereskedők számára is hasonló, a mai konzulátusra emlékeztető intézményeket hoztak létre a velenceiek, genovaiak, franciák, rendszerint már ezt az elnevezést is használva. Ennek elterjedését elősegítette a területet fokozatosan birtokba vevő oszmán-törökök mohamedán vallásának azon kánonjogi tétele, hogy az iszlám jog csak a muzulmánok közötti jogviszonyokban alkalmazható. A konzuli bíráskodás kiépítésére a kapitulációs szerződések nyújtottak intézményes kereteket, amelyek elnevezése a fejezetet jelentő capitulusból ered. Az államközi politikai kontaktusokban pedig a nehézkes, eseti, utazó diplomácia (ilyenek voltak a Képes Krónikában is többször megörökített utazó pápai legátusok) mellett fokozatosan megjelent az állandó diplomáciai misszió intézménye: bizánci hagyományok alapján Velencében 1238-tól számos rendelet szabályozta a követküldés és -fogadás joganyagát, a követek jogait és kötelességeit. A legelső állandó követséget valószínűleg Velence és Burgundia, illetve Milánó és Firenze állította fel, s ezt nem sokkal követve Luxemburgi Zsigmond birodalma és Milánó kapcsolatában is megjelent ez az intézmény. Van példa a követ mentességének megtagadására és fogságba vetésére is: ez történt II. Szulejmán szultánnak 1520-ban Budára küldött, a fegyverszünet meghosszabbítását javasló követével, Bahrám csauszszal, aki 1526-ig volt őrizet alatt.

41. A nemzetközi szerződések betartásának kötelezettsége, a pacta sunt servanda a kor egyértelmű szabálya, a maga szokásos pragmatikus bizonytalanságával. Azon tétel dacára, hogy az esküt hitetlenek felé nem kell betartani (fides non est habenda cum infidelibus), valójában kevés kivétellel a mohamedán uralkodókkal kötött szerződéseket is betartották, és a pápa (vagy küldötte) volt csak jogosult a betartási eskü alóli feloldozásra. Oroszlánszívű Richárdnak rendszeres kapcsolatai voltak nagyra becsült ellenségével, Szaladin szaracén szultánnal, köztük szerződésesek is. Velence is kötött szerződést (1454) a terjeszkedő török birodalommal, de történelmileg a legkomolyabb következménnyel I. Ferenc francia királynak I. Szulejmánnal kötött Habsburg-ellenes együttműködési megállapodásai (1525, 1536) jártak, mivel megkönnyítették a törökök balkáni terjeszkedését és behatolásukat Magyarországra. Mivel az uralkodók egyre kevésbé értek rá arra, hogy személyesen tárgyaljanak végig egy nemzetközi szerződést, megbízottaikat küldték el, azzal, hogy az általuk készített szerződés megerősítésének jogát maguknak tartják fenn. Rendszerint külön, díszes okmányban igazolták a ratifikáció megtörténtét.

1.3. 3. Az újkor nemzetközi joga

42. Meghatározó jelentőséggel bírt az európai államok további fejlődési esélyeire és magára a nemzetközi jog fejlődésére, hogy Kolumbusz Kristóf 1492-ben a spanyol uralkodó megbízásából eljutott Amerikába. Bár Grönland mellett tovahajózva a vikingek valószínűleg már az ezredforduló táján eljutottak Amerika északi partjaira, de mivel ott letelepedtek és nem tértek vissza, ez a tény Európa fejlődését nem érintette. Amint rájöttek az államok, hogy a tervekkel ellentétben, valójában nem Ázsiára, hanem egy hatalmas, viszonylag ritkán lakott földrészre bukkantak, arra is rádöbbentek, hogy a gyarmatosító politika és ehhez kapcsolódva a világkereskedelem lehetőségéhez kapcsolódás átértékeli az európai államok földrajzi, gazdasági és katonai jelentőségét. Nyugat-Európa eleve jó pozícióját ezt jelentősen javította, Kelet-Közép-Európa államainak helyzetét viszont tartósan és valószínűleg visszafordíthatatlanul hátrányosan érintette, jelentőségük csökkent.

43. VI. Sándor pápa 1493. május 4-én meghozta híres választottbírói ítéletét, amelyben az újonnan felfedezett területeken a Zöld-foki-szigetektől száz tengeri mérfölddel nyugatra meghúzott vonaltól nyugatra a spanyol, keletre a portugál érdekszférákat jelölte ki. Ennek alapján kötötte meg 1494-ben a két állam a tordesillasi szerződést, a vonalat 270 mérfölddel nyugatabbra tolva. A döntésből kihagyott többi állam, Anglia, Franciaország és Hollandia a földrész északi részére igyekezett, ahol a Közép- és Dél-Amerikára koncentráló Spanyolország nem tudta kiépíteni pozícióit. A kegyetlen bánásmód és az odavitt betegségekkel szembeni immunitás hiánya miatt pusztuló indián lakosság pótlására tömegméreteket öltött az afrikai eredetű rabszolgák behurcolása Amerikába, a rabszolga-kereskedelem ismét népszerű, jövedelmező iparággá vált. Az egymással konkuráló területi igények miatt tisztázni kellett a területszerzés jogcímeit, a puszta felfedezés ugyanis nem pótolhatta a tényleges birtokbavételt, a közigazgatási hatalomgyakorlás alapvető infrastruktúrájának kiépítését. A keresztény hit terjesztése volt az a jogcím, amelyre hivatkozva szétverték a környékbelinél jóval fejlettebb, magas kultúrájú azték és inka birodalmat. Az 1494-es osztozkodásból kihagyott hatalmak a kalózkodás felelevenítésével válaszoltak, az Újvilágból a spanyol, portugál udvarokba szállított aranykincsek, ércek és termékek megszerzésére kalózlevél kiállításával meghatalmazott tengerészek váltak jogosulttá, akik zsákmányuk egy részét a megbízó uralkodóknak adták át. A meghatalmazással nem rendelkező fosztogató tengeri rablónak minősült, elfogatása esetén vele köztörvényes bűnözőként jártak el. Végül is az angol, francia és németalföldi kereskedelem és ipar tudta valóban gyümölcsöztetni az Újvilág értékeit, szemben a birtokon belül levő, de a kincseket mindenekelőtt az udvari életbe beforgató spanyol, portugál királyokkal.

44. A kereszténység egysége már az ortodoxia és a római katolicizmus szétválásakor megszűnt, de a lutheri, kálvini reformáció volt az, amelyik az államok kapcsolatára és ezáltal a nemzetközi jog fejlődésére tényleges hatást gyakorolt. Eltérően a korábbi ún. eretnekmozgalmaktól (amilyenek például a bogumilok, ariánusok, albigensek mozgalmai voltak), illetve a huszitizmus vallási kérdéseken túlmutató emancipációs törekvéseitől, a XVI. században már nem sikerült az új vallási irányzatot, a protestantizmust megtörni, s a társadalmak vezető rétegei, fejedelmek, kereskedők is tömegesen lettek híveivé. Az inkvizíció újbóli mozgósítása csak kevés helyen vezetett sikerre, a német vallásháború végén megkötött kompromisszum, az 1555. évi augsburgi vallásbéke a cuius regio, eius religio elv („akié a terület, azé a vallás”) kimondásával legalábbis tartományúri szinten biztosította a vallásszabadság bizonyos szintjét. Az Európában vallásuk miatt üldözöttek jelentős része az Újvilágba vándorolt ki és ott telepedett meg, élvezve az észak-amerikai angol gyarmatokon az otthon hagyottnál szabadabb légkört.

45. A XVI-XVII. században fektetik le a francia, angol központosított nemzetállamok alapjait, megtörve a korábbi tartományi különállást: Burgundia, Bretagne a francia állam integráns részévé válik, egységesül a jog, a pénz stb. Míg itt az államalakulatok száma csökken, a reformációtól nem függetlenül a Német-római Birodalomban a tartományok széttagolódása folytatódik, s ezt a folyamatot koronázza meg a harmincéves háborút lezáró 1648-as vesztfáliai békerendszer, amely gyakorlatilag háromszáz szuverén egységet ismer el. A vesztfáliai békét nemcsak amiatt tekintik sokan mérföldkőnek a nemzetközi jogban, mivel a vallásszabadságot, a függetlenséget kollektív biztonsági garanciákkal támasztotta alá, hanem azért, mivel a XVI. században kidolgozott államszuverenitás-elméletek gyakorlati megvalósulását a korábbinál jóval több szereplő bizonyította. Akárcsak az ókori Hellászban, ismét volt tehát nagyszámú, egymással öszszevethető erejű, méretű államalakulat, amelyek önmagukat a többiekkel egyenlőnek tekintették. A közöttük kibontakozó diplomáciai, szerződéskötési, kereskedelmi stb. kapcsolatrendszer jó alapot nyújtott a nemzetközi jog továbbfejlődéséhez. A diplomáciai kapcsolatok meghatározó elvévé ettől fogva a reálpolitika vagy hatalmi politika, az egyensúlyok kiépítése emelkedett, a pápai udvar pedig elveszítette korábbi külpolitikai befolyását, s a német-római császári cím is csaknem formális, hatalmi jogkör nélküli pozícióvá vált. A szuverenitás egyik legalapvetőbb érvényesítési eszközének mindenesetre a hadviselést tekintették, ami a királyok végső érve lett (ultima ratio regum), ahogyan azt mintegy száz évvel később XV Lajos az ágyúira is ráverette.

46. A XVI. századi török expanzió Magyarországon az ország három részre szakadását és a hódoltsági terület másfél évszázados megszállását eredményezte. Ez azonban valójában nem a magyar főnemesség és köznemesség önzésének, gyakran hivatkozott szűklátókörűségének volt a következménye, hanem a kor európai nagyhatalmi érdekkonfliktusainak volt az eredője, azaz egy különös modus vivendi született. Úgy is tekinthetjük, hogy a nagyhatalmak – ahogyan az a történelemben később is gyakran megtörtént – felosztották az érdekszférákat egymás között, tekintet nélkül az érintett területek önálló államiságára, addig élvezett és elismert függetlenségére. Ehhez képest másodlagos a jelentősége annak, hogy melyik család lett Habsburg-hű, melyik csatlakozott a Szapolyaiakhoz és ki maradt a hódoltsági területen. A terjeszkedő török birodalommal szemben, azt lassító, de mozgásban is levő ütközőövezetek hálózata jött létre, közvetve módot nyújtva az épphogy felfedezett Újvilág – az azt követő évszázadokra meghatározó, máig ható gazdasági előnyökkel járó – gyarmatosításának nyugodt kibontakoztatására. A nemzetközi jog története szempontjából a Fényes Porta árnyékában részben protektorátusként, részben bizonyos önállósággal politizáló Erdélyi Fejedelemség léte az érdekes, amely aláírója volt a vesztfáliai békének is. A törököknek adózó Erdély ugyanakkor bizonyos értelemben a magyar államiság hordozójának számított, diplomáciai kapcsolataiban a Portával a latin mellett a magyar nyelvet használták – gyakran mindkét irányban. Az ellenreformációval szemben háttámaszt keresve Erdély, illetve a magyar protestantizmus a török kapcsolatokat a XVII. században önmagára nézve már kevésbé tartotta veszélyesnek, mint a Habsburg-jogar alatti feltétlen egyesülést. A Habsburg Birodalomban tartományként kezelt, csökkent területű királyi Magyarországon belüli elégedetlenségre is alapozva törekedtek egyes főurak és gyakran az erdélyi fejedelmek (Bocskai István, Bethlen Gábor, I. Rákóczi György) a magyar érdek birodalmon belüli emancipálására. A nyugati hatalmak, elsősorban Franciaország taktikai okokból felkarolták ezeket a törekvéseket, kurucmozgalmakat, de államként való elismerésük nélkül. A török szultán által küldött elismerési címeket, szimbólumokat (amilyen például az ún. Bocskai-korona) az érintett erdélyi magyar politikusok igyekeztek kitüntetésként vagy ékszerként kezelni, de nem úgy, mint ami Magyarország egészének a török birodalom vazallusállamaként való elfogadása gyanánt lenne értelmezhető. Az erdélyi fejedelmeknek, illetve Thököly kurucainak azonban többször is az oszmán haderő segédcsapataiként kellett mozogniuk. Erdély általa nem engedélyezett külpolitikai lépéseit pedig a szultán esetenként katonai akciókkal torolta meg.

47. Miután 1683-ban az időben kapott nemzetközi segítség eredményeként Bécset sikerült megvédeni és a szultánra katonai vereséget mérni, a kedvező alkalmat megragadva a Habsburgok a Német-római Birodalom fejedelmeinek haderejére is számítva immár meg tudták szervezni XI. Ince pápa támogatásával, Lengyelország, Velence, majd Oroszország közreműködésével a Szent Liga elnevezésű nemzetközi katonai koalíciót, amely Magyarországról és Erdélyből kiűzte a törököket. Buda 1686-as viszszavételét a felszabadító lotaringiai és egyéb csapatok részéről a foglyul ejtett törökökkel és a zsidó kereskedőkkel szembeni kilengések és kegyetlenkedések kísérték, amelyek európai visszhangja miatt a haderő egyes tisztjeivel szemben az uralkodó vizsgálat elrendelésére utasította a főparancsnokságot. A katonai sikerek nyomán Magyarországnak a Temesköz kivételével csaknem teljes területe felszabadul: az 1699-es karlócai békében a felek megállapodnak az uti possidetis juris elv alkalmazásáról: ott vonják meg határaikat, ahol csapataik állnak.

48. A spanyol örökösödési háborúra is tekintettel kirobbantott Rákóczi-szabadságharc (1703-1711) külpolitikai kapcsolatépítése mérsékelt sikerű volt: a korábbi gyakorlatnak megfelelően Franciaország anyagi, diplomáciai, katonai támogatást nyújtott, XIV. Lajos fogadta Rákóczi követét és neki is volt állandó hivatalos követe Magyarországon, de az önálló államként való elismerést (Magyarországnak vagy Erdélynek) nem adta meg, s hamar világossá vált, hogy a végül 1713-ban Utrechtben megkötött békeszerződésbe nem fognak bekerülni magyar vonatkozású garanciák. Franciaország és az európai hatalmak alapvetően a Habsburg Birodalom belügyének tekintették a magyar elégedetlenek mozgalmait: akárcsak egyébként maguk a Habsburgok, akik karikatúrákon pellengérezték ki a zavarosban halászó, a belügyeikbe beavatkozó XIV. Lajost. Rákóczinak sikerült kapcsolatot kiépítenie a svéd és az orosz udvarral, a bécsi angol és holland követek pedig a jószolgálat és a közvetítés különböző eszközeivel próbáltak hozzájárulni a kiegyezéshez, amelyet hol Rákóczi, hol a Habsburg-udvar intranzigens magatartása akadályozott. A Pálffy Miklós és Károlyi Sándor közötti (bizonyos szempontból magyar-magyar) tárgyalásokon kidolgozott szatmári béke a Habsburg Birodalom keretei között, de igen kedvező feltételekkel rendezte a kérdést, az ezt el nem fogadó kuruc vezetők, Rákóczi Ferenc, Bercsényi Miklós és kíséretük számára először Franciaország, majd utóbb Törökország mai kifejezéssel élve politikai menedékjogot biztosított.

49. A kortársaknak kevéssé tűnt fel az orosz birodalmi politika koncepciózus kiépülése, a tatár kánságok felgöngyölítése és a szibériai területek meghódítása a XVII. században, és megdöbbentő könnyelműséggel vették tudomásul Lengyelország megcsonkítását, majd felosztását és eltüntetését a térképről (1772, 1793, 1795).

50. A XVIII. századnak a nemzetközi jog szempontjából két legjelentősebb eseménye a tizenhárom észak-amerikai gyarmat elszakadása Angliától és a francia forradalom. Az Amerikai Egyesült Államok függetlenné válását Nagy Katalin cárnő 1780-ban a fegyveres semlegességi nyilatkozat kiadásával segítette. Ez a dokumentum a mások konfliktusaiban semleges államok kereskedelmi jogait biztosította, rögzítve, hogy a katonai erőre közvetlenül vagy közvetve befolyást nem gyakorló szállítmányokat akadályozni, belőlük zsákmányt szerezni nem szabad. Franciaország viszont katonai expedíciós erővel is segítette a függetlenedést. Az Amerikai Egyesült Államok függetlensége az európai hatalmi viszonyokat ekkor még ugyan nem rengette meg, de a folyamatos bevándorlás és a gazdasági fejlődés a XX. századra a korábban megszokott erőközpontokhoz, viszonyítási pontokhoz egy újabbat csatolt, amelynek jelentősége folyamatosan növekedett. A francia forradalom a nemzetközi jog fejlődéséhez az emberi jogok koncepciójának jogi intézményesítésével és a belügyekbe való beavatkozás tilalmának megkövetelésével járult hozzá, még ha mindkettőnek is vannak – már említett – előképei. A francia forradalom és annak napóleoni folytatása egyébként saját külpolitikájában nem tartotta tiszteletben a belügyekbe való beavatkozás tilalmát és az önrendelkezési jogot, Napóleon merészen szabta keresztül-kasul Európa térképét. 1799-ben szíriai és egyiptomi hadjárata során a Gáza erődjénél ejtett hadifoglyokat élelemhiányra hivatkozva – tisztjei megrökönyödésére – lemészároltatta, és hadműveletei során a francia múzeumok gazdagítása céljából különböző műkincseket is elrabolt. A francia forradalom jogszabályainak több meghódított országra való rákényszerítésével viszont hozzájárult azok modernizációjához és bizonyos szempontból az európai jog egységesüléséhez is.

51. A Napóleont legyőző katonai koalíció az 1814-es első és az 1815-ös második párizsi békeszerződésben visszaállította az 1792-es francia határokat s hadisarcot rótt ki Franciaországra, ugyanakkor az 1814-1815-ös bécsi kongresszuson sikerült a nemzetközi jog szempontjából nagy jelentőségű lépéseket is tenni. Így elfogadták Svájc örökös semlegességét, megállapodtak a Dunán és még néhány másik, nemzetközinek minősített folyón a szabad hajózásról, megtiltották a rabszolga-kereskedelmet, rendezték a diplomáciai követek korábban sok vitát kiváltott rangsorát, megállapodtak bizonyos területi változásokról és arról, hogy Anglia, Ausztria, Oroszország és Poroszország egymással egyetértésben fogja Európa ügyeit intézni. Rövidesen Franciaország csatlakozását is elfogadták az ún. Európai Koncerthez. Ezen belül szűkebb együttműködést jelentett a Szent Szövetség megalakítása, amely a dinasztikus legitimitás és egyfajta uralkodói szolidaritás elve alapján az orosz, osztrák és porosz uralkodó együttműködését és kölcsönös segítségnyújtási kötelezettségét jelentette – szükség esetén a belső társadalmi mozgalmak ellenében is. A fontosabb európai kérdésekben igényelték a beleszólás és adott esetben a döntés, döntőbíráskodás jogát is. Az 1818-as aacheni kongresszuson a Szent Szövetség államai mellett Anglia és Franciaország is részt vett, és az aktuális nagypolitikai kérdések mellett a diplomáciai képviselők egységes címeinek kisebb módosításában is megállapodtak. A Szent Szövetség elvei alapján történt néhány beavatkozás, ennek keretében nyújtott 1849-ben az orosz cár osztrák kérésre katonai segítséget a magyar szabadságharc eltiprásához, de az Amerikai Egyesült Államok 1823-as fellépése nyomán az európai színtérre szorították vissza ezeket az uralkodói ambíciókat.

52. Monroe, az Amerikai Egyesült Államok elnöke ugyanis bejelentette, hogy mivel ők sem szólnak bele az európai ügyekbe, ezért az európai hatalmak részéről az USA- val szemben barátságtalan lépésnek tekint bármilyen katonai beavatkozást az amerikai kontinens ügyeibe, ideértve a spanyol gyarmati uralom fenntartásának támogatását is. A röviden „Amerika az amerikaiaké” megfogalmazásban népszerűvé vált Monroe-doktrína egyszerre lett az amerikai izolacionista felfogás jelszavává, valamint tényleges hatását illetően hozzájárult, hogy a dél-amerikai államok – fokozatosan – függetlenné váljanak, de az USA érdekszférájába kerüljenek. Megjelent ugyanakkor egy pánamerikai identitásérzés, ennek bizonyos közös jogi elemeivel, amelyek a spanyol jogi örökségből eredeztethetők. A fokozatosan önállóvá váló dél-amerikai államokkal tovább szélesedett a nemzetközi jogközösség egyenrangúnak tekintett tagjainak köre.

53. Az Amerikai Egyesült Államok területi növekedése folyamatos volt a XIX. század során. Ennek eszközei az adásvételi szerződések voltak: 1803-ban Napóleon eladta Louisianát (ez a mai Louisiana államnál jóval nagyobb területet jelentett, mivel a franciák hozzácsatoltak bizonyos frissen megszerzett spanyol érdekeltségeket), majd az USA megvásárolta Új-Mexikót és Texast, de egy Mexikóval szembeni győztes háború is kellett a szerződés aláírásához. 1867-ben Oroszország eladta Alaszkát. Emellett bizonyos területek (Florida, Kalifornia) Spanyolországgal vívott háborúk nyomán kerültek az USA-hoz. A washingtoni kormány különböző megállapodásokat kötött az indián törzsekkel is: ezek formájukat, megerősítésüket illetően emlékeztetnek a nemzetközi szerződésekre. Az amerikai jog ezeket ugyan nem tekinti nemzetközi szerződéseknek (mivel úgymond nem szuverén államokkal, hanem irokéz, jute, dakota, cseroki stb. törzsekkel kötötték a megállapodásokat), a mintegy kétszáz megállapodás ugyanakkor az amerikai jog részévé vált, területi és személyi autonómiát meg bizonyos központi költségvetési támogatást garantálva, ugyanakkor a hátrányos társadalmi helyzetet is konzerválva. Az európai és ázsiai bevándorlók tömegei számára viszont hatalmas területeivel szinte az ígéret földjévé vált az Amerikai Egyesült Államok, ahol a gazdasági lehetőségek mellett az emberi jogok és különösen a kisebb vallásokkal szembeni nagyobb befogadókészség is vonzerőt jelentett.

54. A nagyhatalmak 1830-ban tudomásul vették Németalföld szétválását Belgiumra és Hollandiára. A görög függetlenségi mozgalom véres eltiprására tett török kísérlet pedig olyan európai szolidaritással – és katonai nyomásgyakorlással – szembesült, hogy a török birodalom kénytelen volt tudomásul venni a görög önkormányzatot. Az 1848-1849-es forradalmak bukása sok nép számára keserű csalódást jelentett, mivel a nagyhatalmak rendszerint az érintett uralkodóházak belső ügyének tekintették a nagybirodalmi határokat feszegető mozgalmakkal szembeni fellépést. A magyar, lengyel, olasz mozgalmak résztvevői közül sokan azonban külföldre kerülve menekültstátust kaptak, az egyre inkább Európa beteg emberének tekintett Törökország pedig fokozatosan autonómiát, majd de facto függetlenséget kényszerült adni több balkáni birtokának: Görögország után Szerbia, Románia, Bulgária így visszanyerte elvesztett függetlenségét vagy legalábbis igen közel került ehhez. Afüggetlenség elismerését a nagyhatalmak gyakran különböző feltételekhez kötötték. A keresztény lakosság védelmére hivatkozva a többi európai nagyhatalom több ízben vezetett hadjáratot Törökország ellen, s a békeszerződésekben különleges státusokat (kapitulációs szerződések, konzuli bíráskodás) harcolt ki, ám e hadjáratok eufemisztikusan humanitárius intervenciónak nevezett intézménye visszaélésektől sem volt mentes. Az olasz egység és a német egység megvalósulása a nemzetiségi elv (a mai önrendelkezési jog elődjének) győzelmét jelentette, és sok népnek példát mutatott.

55. Az 1856. évi párizsi kongresszus a krími háború lezárásán túl a török birodalom formális felvételét is jelentette az európai nagyhatalmak közösségébe. A vesztes Oroszország számára kedvezőtlenül állapították meg a Boszporuszon és a Dardanellákon át történő hajózás szabályait, ismét szabályozták a Dunán mint nemzetközi folyón való szabad hajózást, két testületre, az Európai Duna Bizottságra és a Parti

Államok Bizottságára bízva a hatalmi felügyeletet, illetve utóbbira bizonyos operatív funkciók gyakorlását. A tengerjogi deklaráció a zsákmányjog írásba foglalását jelentette, megtiltva a kalózlevelek kiadását. 1878-ban a berlini kongresszuson a török birodalom kormányzás és közigazgatás céljára átengedte az Osztrák-Magyar Monarchia számára Bosznia-Hercegovinát, Anglia számára Ciprust. 1885-ben egy újabb berlini értekezleten, a Kongó-konferencián az egyre erőteljesebb gyarmati birodalomépítési tendenciákra figyelemmel a nagyhatalmak megpróbálták egyeztetni érdekeiket, mindenekelőtt a területszerzés jogi feltételeinek megfogalmazásával. Hatalmas afrikai és ázsiai területek megszerzésével a legnagyobb gyarmatbirodalmat Anglia és Franciaország építette ki, de Németország és Japán is egyre határozottabb retorikával követelt helyet a Nap alatt. A gyarmatbirodalom elemei a legkülönbözőbb formákban kötődtek a gyarmattartóhoz: a megoldások skálája az otthoni állami közigazgatási egységtől a protektorátusokon és a bérleteken át a kvázi szövetségekig terjedt.

56. Az amerikai polgárháborúban a rabszolgatartó Dél vereséget szenvedett, erre tekintettel 1885-ben és 1890-ben a rabszolga-kereskedelmet nemcsak ismét tiltották, de az ellene való fellépés kötelezettségét is előírták. A XIX. század első felében napirenden levő amerikai-kanadai súrlódások, majd az amerikai polgárháborúba történt brit beavatkozás nyomán a területi integritás, a beavatkozás értelmezése tárgyában születtek jelentős bírói döntések, és ezek a viták békés rendezésére is utat mutattak. A földrészek közötti érintkezést jelentősen javította az Egyetemes Posta Unió és – korabeli fordításban – a Világtávirda Unió létrejötte: ezek technikai jellegű nemzetközi szervezetek voltak, amelyeket az államok bizonyos szabályzatalkotási kompetenciákkal is felruháztak. Sikerük nyomán egyéb területeken, szerzői és iparjogvédelmi, egészségügyi és higiéniai kérdések rendezésére is létrehoztak az államok igazgatási uniókat.

57. A haditechnika fejlődése és az egyre nagyobb pusztító erő tapasztalata nyomán az államok elfogadták a hadviselés során alkalmazandó szabályok írásos rögzítését: Ferenc József és III. Napóleon 1859-es solferinói csatája után a felek tudomásul vették, hogy a harcmezőn Henry Dunant svájci polgár és barátai összeszedjék a sebesülteket és őket egyenruhájukra tekintet nélkül orvosi ellátásban részesítsék. A kezdeményezésből jött létre 1863-ban a Vöröskereszt Nemzetközi Bizottsága, majd 1864-ben megállapodtak Genfben az államok a szárazföldi háború során alkalmazandó szabályokról. 1868-ban a szentpétervári konferencián az államok nyilatkozatot fogadtak el, amelynek elvi élű, sokat idézett szabálya, hogy „a hadviselő feleknek nincs korlátlan szabadságuk a hadviselés módjának és eszközeinek megválasztásában”. Emellett betiltották a 400 grammnál kisebb robbanólövedékek alkalmazását.

1.4. 4. A modern kor nemzetközi joga

58. II. Miklós orosz cár kezdeményezésére 1899-ben és 1907-ben nagy horderejű békekonferenciákra került sor Hágában. 1899-ben három egyezmény született: az első a nemzetközi viszályok békés rendezéséről, a második a szárazföldi háború törvényeiről és szokásairól, a harmadik az 1864. évi genfi egyezmény alkalmazásáról a tengeri háborúra. Mindezeket a következő békekonferencián továbbfejlesztették, így ma is hatályban van a nemzetközi viszályok békés rendezéséről szóló 1907. évi I. egyezmény, amely a tárgyalás, jószolgálat, békéltetés, ténymegállapítás, választottbíráskodás szabályainak kodifikációja mellett létrehozta az (1930-as évek óta azonban érdemben már nem sokat foglalkoztatott) Állandó Választottbíróságot. A Nemzetközi Zsákmánybíróság felállítása viszont nem sikerült, az 1907. évi XII. egyezmény ugyanis a csekély ratifikációs hajlandóság miatt nem lépett hatályba. Külön egyezmények sorozatában sor került az ellenségeskedések megkezdésének (1907. évi III. egyezmény), a szárazföldi hadviselés (1907. évi IV egyezmény) és a tengeri hadviselés szabályainak (1907. évi VI-X. egyezmény), valamint a semlegesség jogának (1907. évi V. és XIII. egyezmény) írásba foglalására, ugyanakkor korlátozták a háború indításának addig evidens, szuverén jogát. Az argentin és amerikai kezdeményezőkről elnevezett Drago-Porter-egyezményben (1907. évi II. egyezmény) ugyanis az államok vállalták, hogy „nem nyúlnak a fegyveres erőhöz oly szerződéses követelések behajtása végett, melyeket az egyik ország kormánya, mint az állam polgárait megilletőket, egy másik ország kormányától követel�