Virágh Szabolcs - A dialogus terei
-
Upload
elte-btk-hoek-tudomanyos-bizottsag -
Category
Documents
-
view
300 -
download
1
description
Transcript of Virágh Szabolcs - A dialogus terei
5/10/2018 Virágh Szabolcs - A dialogus terei - slidepdf.com
http://slidepdf.com/reader/full/viragh-szabolcs-a-dialogus-terei 1/42
1
Virágh Szabolcs: A dialógus terei
I. A találkozás terei
Dolgozatomban egy olyan horizont megalkotására teszek kísérletet, ahonnan Pilinszky
János, Weöres Sándor és József Attila általam választott versei termékeny dialógusba
léphetnek egymással, és ezáltal egymást olvashatják. Ehhez a dialógus és a találkozás
fogalmai biztosítják a szemléleti keretet, amennyiben a versek vizsgálata során e fogalmak
elméleti érdekeltségű értelmezését használom fel a szövegek nyelvi jellemzőinek
kibontásához. Fontosnak tartom hangsúlyozni munkám kísérlet jellegét, amely abban a
törekvésben ölt testet, hogy saját írásomat is egy lezár(hat)atlan dialógusként lássam,
alkalmasint ellenállva a konzekvencia-levonás és lekerekítés vágyának és kényszerének.
„Minden találkozásból születik”1 (Tábor Béla)
Induljunk ki a szó hétköznapi használatából, és nézzük meg, hogy az milyen
következtetéseket enged meg az értelmezést illetően. Találkozni, magyar nyelven,2 csak
valakivel vagy valamivel lehet, éppen úgy, ahogy találni csak valamit vagy valakit lehet.
Fordítva mindez nem működhet, ami arra utal, hogy míg a „talál” szótő tárgyas igeként
egyirányú, a képzett „találkozik” szó két- vagy többirányú folyamatot jelöl. A –koz(ik),kez(ik), köz(ik) képző jelenléte a szóban visszaható igét tételez a „borotválkozik”
mintájára, ugyanakkor szinkrón nyelvérzékünk „megvétózza” ezt a diakrón eredetű
értelmezést. Mindazonáltal cselekvő igének sem lehet egyértelműen mondani, hiszen
önmagában az alany cselekvése még nem hoz létre találkozást, ahhoz ugyanis kell egy
másik alany is, tehát a Másik, aki nem más, mint nem-én. A „találkoztam Katival”
szerkezet némileg gyakrabban használatos ugyan, mint a „találkoztunk Katival”, azonban
még az első esetben is elengedhetetlen a társhatározó megléte ahhoz, hogy értelmesmondat szülessen a szavakból.
Interpretációm szerint tehát a „találkozás” szó olyan fogalmi kört jelöl, amely az önmagába
zárult visszahatás (szubjektivitás) és a Másikat tárgyiasító egyirányú cselekvés
(objektivitás) között áll. Ily módon a „találkozás” mint szó nem más, mint az
interszubjektivitás nyelvi kerete, míg a találkozás mint történés (sorsesemény) az
individuális és a kollektív létezés metszéspont ja, olyan határterület, ahol lehetőség adódik,
1 Idézi Tábor Ádám: „A csütörtöki beszélgetésekről”, in: Uő.: Szellem és költészet , Kalligram, Pozsony,2006, 36.2 Például az angol és a német nyelvben a „találkozni” ige tárgyas vonzattal bír, bár az előbbiben egyregyakoribb a társhatározós szerkezet használata („meet with”).
5/10/2018 Virágh Szabolcs - A dialogus terei - slidepdf.com
http://slidepdf.com/reader/full/viragh-szabolcs-a-dialogus-terei 2/42
2
hogy a „bőrbe zárt egók”3 felnyíljanak, és megnyíljanak egymás felé, így létrehozva az
interszubjektivitás fizikai keretét. Ebből a perspektívából a találkozás az intimitás terének
ígéreteként működik, ahol az atomisztikus különlét és a szimbiotikus együttlét4 egymást
kizáró véglet-állapotai a köztes lét folyamatosan mozgásban lévő téridejévé válhatnak.
A lét tehát lehetőség a fenti értelemben vett találkozásra. A tét ettől a ponttól kezdve az,
hogy e lehetőséget mennyire használjuk ki, azaz mennyi teret engedünk életünkben a
találkozásnak. A találkozás minősége ehelyütt már nem releváns kérdés, hiszen a köztes lét
terét megalkotó találkozás már eleve pozitív értékvonzattal rendelkező, azaz valódi
találkozást jelent az iménti, szóhasználatra alapozó metonimikus jelentésredukció
eredményeként.
„Minden valóságos élet – találkozás.”5 (Martin Buber)
Martin Buber hasonló utat választ dialógusfilozófiájában, amikor az ember által megélhető
viszony kettősségéből kiindulva e kettősséget megfelelteti az Én-Az, illetve az Én-Te
alapszók különbségének Az előbbi egyirányúságával, tárgyiasító törekvésével minden vele
szemben álló létezőt megmerevít, Az-zá tesz, de – ahogy Buber írja – „[a]z emberlény
életének tere nem csupán a céltudatos igék tartománya. Élete nem csak olyan
tevékenységekből áll, melyeknek tárgya van. Észlelek valamit. Érzékelek valamit.
Elképzelek valamit. Akarok valamit. Érzek valamit. Gondolok valamit. […] Mindezek és a
hozzájuk hasonlók alapítják meg az Az birodalmát.”6
A határolt Az-birodalom mellett létezik egy másik tér, ahol más játékszabályok
érvényesek, hiszen „aki azt mondja: Te, az nem valamely tárgyat vél. […] Aki azt mondja:
Te, annak nincsen valamije, annak semmije sincs. De a viszonyban áll.”7 A viszonyban
állás jelenléte a tárgyiasítással kerül dialektikus ellentétbe, azonban szintén nem egy
végtelen szubjektivitás, hanem a találkozás szó kapcsán felmerült közöttiség8 jegyében. A
rögzíthetetlen, tehát tárgyiasíthatatlan mozgás egy interszubjektív térben jön létre, ami azellentétek egyikének a másikra való redukciója helyett, azokat az Én-Te viszony belső
kettősségének megjelenítőiként mutatja fel.
Mindez mélyen összefügg a fenti értelemben vett találkozással is: „[a] Te kegyelem által
találkozik velem – hiába keresném, hogy megtaláljam. De az, hogy kimondom az alapszót
3 Alan Watts 20. század amerikai filozófus fogalma.4 A fogalmakat Lukácsi Balázs kéziratos dolgozata nyomán használom. Lukácsi Balázs: „Weöres Sándor
filozófiája”.5 Martin Buber: Én és Te, Európa, Budapest, 1991, 15.6 Buber 7.7 Uott.8 „A szeretet az Én és a Te között van.” Buber 19.
5/10/2018 Virágh Szabolcs - A dialogus terei - slidepdf.com
http://slidepdf.com/reader/full/viragh-szabolcs-a-dialogus-terei 3/42
3
neki, lényem cselekedete. A Te találkozik velem. De én lépek közvetlen kapcsolatba vele.
Így a viszony választatás és választás, szenvedő és cselekvő egyben. Hiszen az egész
lényünkkel végzett cselekedetet szükségképpen szinte csak elszenvedjük, ugyanis az ilyen
cselekedet minden részcselekvés és így minden – a részcselekvések határán ébredő –
cselekvés-érzet megszűnését jelenti.”9
A valódi találkozás Bubernél tehát nem más, mint az Én-Te viszony. Itt ugyanazt
elmondhatjuk a „viszony” jelentéstani mozgásáról, mint a „találkozáséról”: valódi viszony
csak az Én-Te alapszó jegyében állhat, olyannyira, hogy az Én-Az már nem is a redukált
értelemben vett viszonyként értelmeződik.10 A fenti idézet alapján a Másikat tárgyiasító
egyirányú viszony11 mindkét oldala láthatóvá válik, hiszen amíg a „találkozás” szó
kapcsán a visszaható ige szubjektivitásáról és az azzal szembenálló cselekvő ige
objektivitásáról szóltam, addig ehhez most társul a szenvedő ige új minősége is. A
szenvedő (passzív) szerkezet beillesztése révén az objektivitáson, azaz a tárgyiasító
viszonyon belül nyílik meg egy kettősség, ami objektivált (a cselekvést elszenvedő) és
objektiváló (a cselekvést a Másikon végrehajtó) alanyokat tételez.
A német filozófus találkozás-fogalma ugyanakkor pontosan azáltal lép túl ezen a
kettősségen, hogy az ellentétes mozzanatok egyidejű jelenlétét, és – ami ennek nem mond
ellent – örökös váltakozását állítja.12 Tehát a buberi szerkezet nem valamiféle problémátlan
statikusságot sugall, hanem a felnyílás és bezárulás, valamint a jelenlét és tárgyiasítás
dinamikáját rajzolja meg.
Találkozás a nyelvben
Gondolatmenetem továbblendítéséhez elengedhetetlen annak tudatosítása, hogy Bubernél a
találkozás mindenekelőtt nyelvi természetű, azaz korántsem véletlen, hogy alapszókról és
kimond ásról beszél az Én és Te. Mindebből logikusan következik, hogy az Én-Te alapszó
kimondása teremti meg a szűkebb értelemben vett viszonyt. Az is nyilvánvaló, hogysohasem mondunk egyszerre Én-t és Te-t, ugyanakkor bármelyik kimondása egyszersmind
megteremti saját másikját, amelyek önmagukban nem is létezhetnének. Dolgozatom
folyamán még visszatérek a kérdésre, de már ehelyütt fontosnak tartom annak tisztázását,
hogy Buber nyomán nem egy már meglévő Én és egy már meglévő Te viszonyáról
beszélek, hanem az egyik szó kimondása által létrejövő kölcsönös teremtésről , ami a
9 Buber 15.10
„A világ mint tapasztalás az Én-Az alapszóhoz tartozik. Az Én-Te alapszó alapítja meg a viszony világát.”Buber 8.11 Mindazonáltal ehelyütt még kénytelen vagyok a szó tágabb, köznapi jelentését is használni.12 „És ez osztályrészünk magasztos szomorúsága, hogy világunkban minden Te-nek Az-zá kell lennie.”Buber 22.
5/10/2018 Virágh Szabolcs - A dialogus terei - slidepdf.com
http://slidepdf.com/reader/full/viragh-szabolcs-a-dialogus-terei 4/42
4
teremtés pillanatában és pillanatával megszakítja a lineáris időt. Ez már a „kezdetben van a
viszony” axiomatikus erejű kijelentéséből is következik, amivel Buber az ontológiát az
interszubjektivitásból eredezteti.13 Nincs olyan, hogy „csak Én” és „csak Te”; a viszony
mind idő(tlenség)ben és jelenlétben redukálhatatlan kölcsönösséget tételez.14 A kimondás
tehát már mindig is egy valakinek szánt (valakit megteremtő) beszédaktus, azaz dialógus.
Nyelvi perspektívából nézve az Én-Az alapszó – mint minden tárgyiasítás – monologikus
(még akkor is, ha időnként dialógusnak álcázza magát), míg az Én-Te – mint minden
kölcsönös viszony – dialogikus.
Itt kapcsolódik be újfent a találkozás fogalma a gondolatmenetbe: a „találkozás”
interszubjektív jellege folytán szintén kölcsönösséget feltételez, azaz dialogikus.
Tételszerűen megfogalmazva tehát: a dialógus – találkozás a nyelvben.
A találkozásként értett dialógus kölcsönösségét az etimológia felől is megerősíthetjük: „dia
= között; logosz = beszéd. Tehát olyan helyzetről van szó, amelyben a résztvevők a beszéd
közegébe, a logoszok közé helyezkednek, azaz beszélgetésbe elegyednek egymással.
Ebben a köztes térben zajlik a logoszok játéka, a vélemények ide-oda mozgása, az érvek
egymásnak ütköztetése. Ezt a köztes szférát a résztvevők együttműködése tartja fenn;
valamelyikük részvételének a hiánya, illetve a partnerszerep fel nem vállalása a dialógus
megszűnéséhez vezet. A közöttiség a részvétel, az együttműködés, egymás és a dolog
kölcsönös formálásának a terepe, az a létszféra, amelyben az igazság a résztvevők közös
alkotásaként történik .”15
Veress Károly idézett szavai pontosan azt a területet járják körbe, ahol a közöttiség
ontológiája mint dialógus érvényesülni tud. A szó közkeletű magyar megfelelője a
„párbeszéd”, ami bár előtagjával utal a kölcsönösségre, némileg félre is vezet, hiszen azt
implikálja, hogy dialógus csak egy „pár”, azaz két ember között jöhet létre. Ezért
dolgozatomban a dialógus szinonimájaként a beszélgetés szót használom, mint ami a
legközelebb áll az eredeti jelentéshez.A –gat, -get gyakorító képző egyszerre implikál szabad játékosságot, és mozgásban-létet,
ami megfelel a dialógus fenti értelmezésének.16 Mindezen túl természetesen a
kölcsönösség feltétele is kielégítődik, amennyiben beszélgetni újfent csak valakivel lehet.
13 Ennek továbbgondolásaként érthető a gnómává vált Levinas-idézet: „Az etika megelőzi az ontológiát.”14 „A viszony – kölcsönösség. Az, akinek azt mondom: Te, hat rám, ahogyan én is hatok őreá.” Buber 20.15 Veress Károly: „A dialógus mint létforma”, Kellék folyóirat, 18/20., 2001,http://epa.oszk.hu/01100/01148/00015/15veressk.htm#_edn1 16
„A beszélgetés tehát folytonos mozgás, ellentétes tendenciák váltakozása, és egymást kiegészítőkölcsönhatása; kontinuum, amelyet a csend és a hallgatás általi megszakítások tesznek strukturálttá; egység,amelyet a kérdések-válaszok mentén feltáruló különbségek tesznek dinamikussá. A beszélgetés a nyelvközegében zajló létezés, bevontság a lét eleven játékterébe, részvétel az értelem játékában; közös részesedésa létben és az értelemben.” Írja Gadamer nyomán Veress Károly, i.m.
5/10/2018 Virágh Szabolcs - A dialogus terei - slidepdf.com
http://slidepdf.com/reader/full/viragh-szabolcs-a-dialogus-terei 5/42
5
Ennyivel jelent többet a „beszédnél”, ami mindig valakinek a beszéde, tehát birtokolható.
Mindez statikus és monologikus mivoltot kölcsönöz a szónak, hacsak nem a Pilinszky által
használt értelemben tekintünk rá, akinél „a beszéd (…) adás és befogadás. Nyitottság.
Szeretet.”17 Minthogy azonban itt is a kölcsönösség és a nyitottság jelenik meg értékként, a
jellemzés a dialogikusság felé mutat.
Mivel jelen írás szempontjából a dialógus fogalma elsősorban a viszony fogalmával
kapcsolatban releváns, nem kívánok kitérni arra az értelmezésbeli különbségre, ami az
előbbi terminus kapcsán különböző filozófiai iskolák között fennáll. A heideggeri-
gadameri filozófiai hermeneutika a dialógust a megértéshez kapcsolva és ontológiai
mélységet kölcsönözve neki, azt létmódként érti,18 és ezáltal máshová helyezi a hangsúlyt,
mint a Buber által mindenekelőtt viszonylétként elgondolt dialógus, azonban mindezt
ehelyütt nem egy eldöntendő vitaként, sokkal inkább egy hagyománytörténeti folyamatként
kezelem. A gadameri (vagy éppen a más szempontból megfogalmazott levinasi19) kritikát
tehát nem ignorálom, mindössze nem ezek perspektívája szerint tekintek témámra.
Miután megállapítottuk, hogy a dialógus – találkozás a nyelvben, a terminus heurisztikus
alkalmazását a következő, a közöttiség jegyében álló szemantikai mezőkben kísérlem meg.
II. A dialógus terei
Vers és befogadó között
A vers és befogadója közötti dialogikus viszonyt mindenekelőtt az a kikerülhetetlen állapot
tételezi, hogy a vers „önmagában” néma, azaz a szöveg rá van utalva olvasójára, aki
szöveget hoz létre belőle az olvasás folyamán. Mindazonáltal ez a viszony egyszersmind
kölcsönös egymásrautaltság is, hiszen az olvasó is csak valamely szöveg által nyerheti el
létét mint olvasó. Ahogy Kulcsár Szabó Ernő fogalmaz: „A közlés, kifejezés vagy
szimbolikus forma helyett a beszéd kölcsönösségében konstituálódó nyelv e felfogása
szerint a műalkotást nem a tárgyiság eseményeként szólaltatja meg, hanem az
»egymássallét« világába, produkció és recepció (szöveg és olvasás) párbeszédének köztes
17
Idézi Schein Gábor: „Pilinszky János költészete”, in: Poétikai kísérlet az Újhold költészetében, Universitas,Budapest, 1998, 158.18 Vö. Veress Károly cikkének utolsó bekezdésével.19 Emmanuel Levinas: „Martin Buber és a megismerés elmélete”, In: Uő.: Nyelv és közelség, TanulmányKiadó, Jelenkor, Pécs, 1997.
5/10/2018 Virágh Szabolcs - A dialogus terei - slidepdf.com
http://slidepdf.com/reader/full/viragh-szabolcs-a-dialogus-terei 6/42
6
terébe helyezi. A szoborszerű státus helyett innen fogva a műnek inkább a tranzitorikus,
beszédeseményi karaktere mutatkozik meg.”20
A buberi Én-Te fogalommal az köti össze ezt a szerkezetet, hogy nem már eleve kész
entitások utólagos dialógusáról van szó, hanem kölcsönös teremtésről, amely során
szöveggé és olvasóvá válnak a résztvevők a „produkció és recepció köztes terében.” Míg
tehát a teremtés pillanata megszakítja az időt, a műalkotás mint műalkotás csakis az
értelmezés aktusa révén születhet meg, ami szükségszerűen időbeli történés. Az időből
kilépés és az időbe visszatérés dialektikája határozza meg a dialogikus líraértés folyamatát,
ami egyben a jelentésadás nyitottságát és újraírásának lehetőségét is megteremti.
A befogadó részéről végbemenő jelentésadás kiemelt mozzanata az a beszédeseményként
értett mozzanat, amelyben az olvasó saját hangját kölcsönzi a versnek, vagy – ami nem
jelent mást – átsajátítja a költemény hangját.21 Mindez szorosan összefügg az aposztrofé22
alakzatával, ami teremtő aktus lévén, tágan értve, magának a líránák a létmódjává válik:
„Minden lírai beszéd szükségképpen aposztrofikus (megszemélyesítő-megszólító), hiszen a
hallgatóhoz való odafordulást tartalmaz; amiből következően költészet nem is lehetséges
beszélő alany nélkül. Hiszen valaki az, aki odafordul hozzánk, hallgatókhoz. Ennek a
beszélő alanynak (alkalmasint a vers grammatikai alanyának) pedig az olvasói beszéd (az
olvasói utánmondás) ad identitást, azaz, ha az olvasó mintegy saját hangját kölcsönzi a
költeménynek .”23 (a második kiemelés a sajátom – V.Sz.)
A hangkölcsönzés ugyanakkor egyszersmind nem a hétköznapi értelemben vett mozgó
száj, hanem a befogadó belső fülének aktivitását jelenti: „[t]ézisem szerint tehát az
irodalmi műalkotás jelenvaló-léte többé-kevésbé a belső fülnek szól. A belső fül az ideális
nyelvi képződményt észleli, valamit, amit senki sem hallhat. Mert az ideális nyelvi
ké pződmény elérhetetlent követel az emberi hangtól – és épp ez egy irodalmi szöveg
létmódja.”24
Vers és vers között
A belső fül ugyanakkor a produkció és recepció köztes terében más(oka)t is hallhat, hiszen
e térnek nemcsak a vers25 és a befogadó a lakója és létrehozója. Más versek és lakók is
benépesítik e teret, akik a hagyománytörténet potenciáljából a kölcsönös teremtés időn
20 Kulcsár Szabó Ernő: „Költészet és dialógus (A lírai művek befogadásának kérdéséhez)”, In: A megértésalakzatai, Csokonai Kiadó (Alföld Könyvek 3.), Debrecen, 1998 36.21 Ezen rész megírásánál nagyban támaszkodtam Lukácsi Balázs már idézett írására.22
Vö. Jonathan Culler: „Aposztrofé”, in: Helikon, 2000/3, 370-385.23 Kulcsár Szabó Ernő: i.m., 37. 24 Hans-Georg Gadamer: „Filozófia és irodalom: az esztétika vége – vagy se vége, se hossza?” szerk. BacsóBéla, ELTE Esztétikai Tanszék – Ikon Kiadó, Budapest, 1995, 49-50.25 Egy újabb redukció gyanánt beszéljünk „vers”-ről „műalkotás” helyett.
5/10/2018 Virágh Szabolcs - A dialogus terei - slidepdf.com
http://slidepdf.com/reader/full/viragh-szabolcs-a-dialogus-terei 7/42
7
kívüli pillanatában nyernek aktuális létet. Ehelyütt a közkeletűen intertextualitásnak
nevezett jelenségre utalok, amelynek magyar megfelelője kellő világossággal illeszkedik
perspektívánkba: szövegközöttiség.
A szövegek között létesülő kapcsolat médiuma a kölcsönös teremtés során létrejövő
olvasó, amennyiben az ő jelentésalkotási folyamata révén kerül egy vers intertextuális
viszonyba egy másikkal. A szövegközöttiség tehát szintén interszubjektív annyiban, hogy
az egyes olvasók tapasztalatának, elváráshorizontjának potenciálisan végtelen
szubjektivitását (vö. „a belső fül az ideális nyelvi képződményt észleli, valamit, amit senki
sem hallhat”) a hagyomány- és hatástörténet időhöz és kanonikus struktúrákhoz köti.
Dolgozatom tulajdonképpeni keretét pontosan az így értett szövegközötti viszony adja,
amelyben a Weöres-, József Attila- és Pilinszky-versek dialógusba tudnak lépni értelmezői
horizontom révén.
Vers és szerző között
A szövegközöttiség különös alesetével állunk itt szemben, mivel ez esetben az egyik vers
nem egyszerűen egy másik verssel lép beszélgetésbe, hanem a versek egy bizonyos
halmazát nevével jegyző szerzővel. A szerzői név metonimikusan rávetül az e név alá
besorolt szövegkorpuszra, és annak válik globális jelölőjévé. Ha tehát Pilinszky János vagy
Weöres Sándor „József Attila” címmel ír verset, akkor a szövegek mögött álló személlyel
lépnek dialogikus viszonyba. Ezen az se változtat, hogy természetesen az efféle hommage-
versek legtöbbje egy elsősorban szövegszerűen tapasztalt személyhez szól, mivel a
személy megszólítottként való kiemelése az olvasóban is a szerző alakját idézi meg.
Mindez tehát a textuálistól a kultikus irányába ható mozgásként írható le, amivel
mindenképpen számolni kell az adott versek értelmezőjének.
Három választott szerzőm viszonya ebből a szempontból is jól megközelíthető, ugyanis
mind Weöres Sándornak, mind Pilinszky Jánosnak van József Attilának címzett verse,azonmód több is. Egy rövid áttekintés erejéig álljunk meg ezeknél a verseknél, hogy
segítségükkel haladjunk tovább a dialogikus viszony feltárásában.
Weöres három verset is szentelt26 József Attilának: az 1964-es „József Attila utolsó
fényképére”, az 1973-as „József Attila utolsó szavai”, és a „József Attila” 1980-ból. Az
első már címével is arra utal, hogy a vers fókusza a szerzői alak, amennyiben a fénykép
mint a megörökítés korabeli legtökéletesebb technikai eszköze önmagában kultikus tárgy,
azaz kultuszképző elem. A címbeli „utolsó” jelző egyszersmind a halál előterébe állítja a
26 A szakrális szóválasztás nem véletlen, mivel jól illeszkedik a kultuszképzés szemantikai mezejébe.
5/10/2018 Virágh Szabolcs - A dialogus terei - slidepdf.com
http://slidepdf.com/reader/full/viragh-szabolcs-a-dialogus-terei 8/42
8
versszituációt, ami József Attila esetében különösképpen alkalmas arra, hogy kultikus
jelentésekkel töltődjön fel. A versszöveg ugyanakkor nem tartalmaz semmilyen konkrét
grammatikai utalást a megidézett költőre, szűken vett témája és a vers „kiváltó oka” a
szerző alakjának vizuális reprezentációja: „A szemből, honnan minden ég kifolyt, / bánat,
keserüség befele szédül. / Pókláb szalad péppé-vált teste nélkül / és egyhelyben kaszál a
széttiport.”27
Weöres második József Attila-verse, amellett, hogy ugyanúgy igaz rá a címből fakadó
kultikus jelleg, immáron a megidézett költő nevében beszél, az ő hangján szól. A vers és
befogadó viszonyánál említettem a hangadás, hangkölcsönzés folyamatát, amely itt egy
duplikált formát ölt, hiszen az olvasó nem egyszerűen a szövegnek, hanem a szöveg által
tételezett alaknak kölcsönzi hangját. Annyiban több ez a képlet egy hagyományos
szerepversnél, hogy József Attila személye miatt ezúttal kultikus többlet jelentkezik. Annál
is inkább igaz ez e versnél, mert – kontextusa szerint – a szöveg egy, a lét megszűnésének
árnyékából megfogalmazott öndefiníciót tartalmaz: „Nézd ezt a repedést a lavóron, / ez
vagyok én.”28 A vers elvileg megengedi a groteszk-humoros olvasatot, azonban azt a cím a
kultusz tragikus hangoltságává alakítja.
A harmadik – ujjgyakorlatnak beillő – vers a szempontunkból szintén fontos hatástörténeti
mozgást teszi témájává, amely József Attilára különböző érdekek szerint kiosztott szerepet
rak(ott).29 Itt a szerzőre E/3. személyben hivatkozik Weöres, azaz nem hozzá, hanem róla
szól.
Pilinszky János két József Attila-verse éppen azt az irányt járja be, ami a valakiről való
beszédtől a valakihez való beszédig vezet.30 Az 1971-es „József Attila” részben
eldöntetlenül hagyja a megszólítás kérdését, részben E/3. személyben beszél a költőről:
„Katonája a mindenségnek, / bakája a nyomoruságnak, / teszünk azzal valamit is, / hogy a
füvek zöldellő erejébe / visszahelyezzük a halottat?”.31 Fontos momentum, hogy a halál és
vele együtt a már említett kultuszképző hatás ehelyütt is lényegi pontja a költeménynek,amennyiben éppen az emlékezés és az emlékállítás szimbolikus aktusa kérdőjeleződik meg
benne. A grammatikai eldöntetlenség az első két sorban jelentkezik, ugyanis az egyaránt
olvasható vocativusként is, és akkor megszólítást értünk alatta, valamint jellemzésként,
amikor leírást.32
27 Weöres Sándor: Egybegyűjtött írások , Argumentum, 2003, II.k., 496.28
W.S: i.m., III.k., 250.29 „Volt anakoréta, / próféta, staféta, / most már megdicsőült / állami poéta.” in: W.S, i.m., III.k., 452.30 Ez az út később kulcsfontosságot nyer dolgozatomban.31 Pilinszky János: Összegyűjtött versek , Századvég, Budapest, 1992, 110.32 Ugyanez az eldöntetlenség kerül elő több helyen a verselemzéseknél is.
5/10/2018 Virágh Szabolcs - A dialogus terei - slidepdf.com
http://slidepdf.com/reader/full/viragh-szabolcs-a-dialogus-terei 9/42
9
Az 1972-es „Újra József Attila” ebből a perspektívából úgy is értelmezhető, mint ami a
személyes dialógus felé mozdítja el a Pilinszky-vers és József Attila viszonyát. „Te: bakája
a mindenségnek. / Én: kadettja valami másnak. / Odaadnám tiszti kesztyűmet / cserébe a
bakaruhának.”33 A vers átrendezi és ezzel újraértelmezi előzményét, valamint azáltal, hogy
Te-t mond József Attilának, megnyitja a dialogikus viszony versszövegen belüli
dimenzióját.
A szövegen belül
A szövegen belüli dialogikus viszonyon azt értem, amikor a vers nyíltan, grammatikai
formában megszólít egy Másikat, aki ezáltal megszólítottá válik. Az Én-Te viszony és a
vers és a befogadó közti kapcsolat esetében már tárgyalt kölcsönös teremtés azonban itt is
érvényesül, amennyiben a megszólító csak akkor válhat megszólítóvá, ha van kihez
intéznie szavait. Mindez a dialógus szemszögéből nézve egy eredendő nyitottságot
feltételez, ami a beszélgetés megkezdésének, azaz a megszólítás megtörténtének szolgál
létalapjául. „A beszélgetés a nyitottság létállapota. Nyitottnak lenni annyi, mint megnyílni
a kérdezésben, és befogadóvá lenni a hallgatásban. Kérdezni annyi, mint feltárni és nyitottá
tenni. De igazán az nyitott, aki hagy magának mondani valamit. […] A beszélgetés
természetes dialektikájának másik aspektusa a beszélés–hallgatás dialektikája. Nyitottnak
lenni azt is jelenti: megnyílni a másik irányába, és meghallani, befogadni azt, amit mond
nekünk. A hallgatás egyúttal mindig a másikhoz való odahallgatás. Úgy, ahogy a
kérdésben már benne van a másik felől jövő megszólítás, a hallgatásban már benne van a
másikhoz való odafordulás, a másik felé irányuló megszólítás. Egymás kölcsönös
megszólításában, abban, ahogyan kérdezni és hallgatni tudjuk egymást, formálódik
egymáshoz tartozásunk tudata.”34 (saját kiemelés – V.Sz.)
A dialógust és a dialogikus viszonyt mindezek alapján – Szávai Dorottya35 nyomán –
„megszólító megszólítottságként” értem, ami paradoxikus struktúrájával érzékelteti abeszédhelyzet redukálhatatlan kölcsönösségét. A dialogikus Én-Te viszony
interperszonális, azaz emberek (személyek) közötti értelmén túl azonban létezik
ugyanennek a viszonynak transzcendens, azaz ember és Isten közötti formája is.
Ember és Isten között (a szövegen belül)
33 Pilinszky, 161.34 Veress Károly, i.m.35 Vö. Szávai Dorottya: Bűn és imádság. A Pilinszky-líra camus-i és kafkai szöveghagyományáról, Akadémiai, Budapest, 2005, 38.
5/10/2018 Virágh Szabolcs - A dialogus terei - slidepdf.com
http://slidepdf.com/reader/full/viragh-szabolcs-a-dialogus-terei 10/42
10
A gondolatmenetünk nyomvonalának megtett közöttiség képzetkörébe a következő módon
– Beney Zsuzsa ihletett szavait idézve – illeszkedik a transzcendencia fogalma: „a
transzcendencia lényege [ugyanis] a folytonos átmenetiség, lebegés a kimondhatatlan és
ennek kimondása között, a kimondás végtelen rejtélyessége, mely mindig rést nyit, mindig
bepillantást enged a láthatóból a láthatatlanba, a látható körülírtságából a láthatatlan
határtalanságába.”36
A transzcendencia tehát határterület, metaértelemben is, amennyiben éppen a határoltság és
határtalanság határát is képezi. A határterület, mint önmagában nem létező, éppen
közöttiségéből nyeri létét; azzal az egyidejűleg elválasztó és összekötő aktussal, amit a két
oldalán lévő entitások között létesít. A határ tehát viszonyba helyez, anélkül, hogy a látható
térben saját magának nyoma lenne, és e viszonyalapító mozzanattal minden közöttiség
ősformáját adja. Martin Buber ezért mondhatja, hogy „[a] viszonyok vonalainak
meghosszabbításai az örök Te-ben metszik egymást. Minden külön Te egy-egy pillantás
feléje. Minden külön Te által az alapszó az örök Te-t szólítja meg. A minden lényekben
benne lévő Te ezen közvetítő mivoltából származik a hozzájuk való viszony beteljesülése
és beteljesületlensége. A velünk született Te megvalósul minden viszonyban, és nem
teljesül be semelyikben sem. Egyedül az azon Te-hez való közvetlen viszonyban
teljesülhet be, mely Te lénye szerint képtelen Az-zá lenni.”37 Azaz végső soron „minden
Te-ben az örök Te-hez szólunk.”38
Ez az örök Te pedig nem más, mint Isten. Isten mint a költészet viszonyrendszerébe
helyezett alak alapvető líraelméleti problémákat vet fel. Kezdjük távolabbról e
problémakör megközelítését, az „istenes versek” műfajmegnevezés kérdésével.
III. Az örök Te tere
A határ mint köztes tér
Az „istenes” kifejezés már nyelvtani szerkezetében is preformálja a kategóriába tartozó
versek megértését, amennyiben Istenre nemcsak mint tematikus egységre utal, hanem a
köznyelvi használatból eredően látensen magában hordozza az Istenhez való pozitív
viszony jegyét (vö. az „istenes ember”: mélyen vallásos ember), ami az „istentelen”, tehát
az Istenhez való negatív viszony kifejezőjének az ellentéte. Az „istenes versek” fogalom
36 Beney Zsuzsa: „A köztes és a beteljesedett. Weöres Sándor: Téli reggel”, Vigilia, 2003/11, 835.37 Buber, 89.38 Buber 9.
5/10/2018 Virágh Szabolcs - A dialogus terei - slidepdf.com
http://slidepdf.com/reader/full/viragh-szabolcs-a-dialogus-terei 11/42
11
leíró jellegű használatára ily módon rávetül egy előíró, értéktöltettel rendelkező fogalom
árnyképe, ami egy feltételezett homogenizáció irányába mozdítja el az értelmezést.
Ugyanakkor ezt a mozgást még idejekorán visszájára fordítja az irodalom- és
eszmetörténeti vizsgálódás, ami az istenességet már eleve mint hit és kétely állandó
oszcillációját mutatja meg.
Ez igaz az egyes szerzők életművének belső viszonyrendszerét vizsgálva, ahol a hit a
kétely felől válik értelmezhetővé39 azáltal, hogy mintegy ez utóbbi szolgál a hit
létrejövetelének feltételéül, és hasonlóképpen az irodalomtörténeti szinten megjelenő,
életművek közti feszültség esetében. Itt ugyanis például a hitet individualizáló Balassi, akit
hagyományosan istenhívőnek s egyben legnagyobb vallásos költőnknek tartjuk, és a
„vallásilag amuzikális”40 mégis tucatnyi istenes verset írt Petri egyazon narratíva
szereplőiként jelennek meg, egy olyan „név” ernyője alatt, amely alá egyaránt befér az
„Adj már csendességet” himnusza és Petri „Apokrif”41 című verse, ami egyfelől a bibliai
történet, másfelől Pilinszky Apokrif ének gunyoros-blaszfém apokrife. Az istenesség ezáltal
egyfajta statikus alapállás helyett plurális beszédmódok hálója lesz, ami elméleti
problémaként betagozódik az Istenről való beszéd nehézségének „szentelt” évezredes
diszkurzusba.
Visszatérve Beney Zsuzsa szavaihoz annyit mondhatunk, hogy a transzcendencia
határterületként, átmenetiségként, ős-közöttiségként való értelmezése éppúgy vonatkozik
az Istenről való beszédre is. Ahogy Szénási Zoltán írja:
A végtelen Isten és a teremtett létező közti ontológiai azonosságon és az emberi értelem
felfoghatatlan külön bségén alapuló beszéd Istenről a teljes elhallgatás és a beszéd határán
születik meg. [..] Éppen ez az a kihívás, ami miatt az emberi és az isteni létező viszonya az
irodalom története folyamán a folytonosan változó antropológiai és nyelvfilozófiai
előfeltételezettségek ellenére is a költészet állandóan újramondott témája tudott maradni. 42 (saját kiemelés – V.Sz.)
39 Vö. a kanonikusan vallásosnak tekintett Pilinszky kijelentésével: „Sokat gondolok Jézusra, bár mintminden igazhívő, eretnek is vagyok. Mert aki nem hisz, csak az nem eretnek.” Idézi Szávai Dorottya: „Jóboninnen és túl”, Kortárs, 2002/9, 34., http://www.kortarsonline.hu/0209/szavai.htm 40
„A kérdezés praxisa – beszélgetés Radnóti Sándor művészetfilozófussal”,http://www.magyarszemle.hu/archivum/10_3-4/4.html 41 Vö. „Zakatol a szentcsalád / Isten tömi Máriát, / József nem tud elaludni, / keres valami piát.”42 Szénási Zoltán: „Katolikus irodalom – keresztény poétika”, in: Véges végtelen. Isten-élmény és Isten-hiánya XX. századi magyar költészetben, (szerk. Finta Gábor, Sipos Lajos), Akadémiai, Budapest, 2006 , 60-61.
5/10/2018 Virágh Szabolcs - A dialogus terei - slidepdf.com
http://slidepdf.com/reader/full/viragh-szabolcs-a-dialogus-terei 12/42
12
Az állandó újramondás mindig aktuális újraszületésénél azonban ugyanaz az ősi kérdés áll,
ami immáron nem egyszerűen a „kimondhatatlan és annak kimondása” között áll fenn,
hanem Isten kimondhatóságának problémájává válik, ahogy azt Szent Ágostonnál látjuk:
„Mit mondjunk tehát Istenről? Mert ha valamit mondani akarsz és már szavakba foglaltad,
akkor az nem Isten. Ha fel tudtad őt fogni, akkor Isten helyett valami mást fogtál fel.
Semmiesetre sem az, amit te felfogtál. Hogy akarod tehát kimondani azt, amit nem fogtál
fel?”43
Feltehetjük tehát és azonmód meg is válaszolhatjuk Szénási Zoltánnal a kérdést, hogy „a
Logosz jelentésváltozása és a bibiliai hagyomány alapján mi adhatja az Istenről való
beszéd lehetőségét és hitelét. Mindezek tükrében a válasz: Isten önközlése,
önkinyilatkoztatása.”44 A szerző ezek után az általa az első önkinyilatkoztatásként értett
teremtéssel folytatja írását, mi azonban más irányba indulunk. Gondolatmenetünket a
hagyomány által az isteni név kinyilatkoztatásának nevezett45 bibliai hely értelmezése
lendíti tovább:
„Mózes pedig monda az Istennek: Íme én elmegyek az Izrael fiaihoz és ezt mondom nekik:
A ti atyáitok Istene küldött engem tihozzátok; ha azt mondják nekem: Mi a neve? Mit
mondjak nekik? És monda Isten Mózesnek: Vagyok a ki vagyok. És monda: Így szólj az
Izráel fiaihoz: A Vagyok küldött engem ti hozzátok.”46
Ez az isteni öndefiníció éppen a definiálhatatlanságot és ezáltal a megnevezést mint az
eredendően teljes létező hangba/írásba fordításának lehetetlenséget állítja. Mindezt itt
leginkább a létigének (mint a lét fogalmi képének) tautologikus ön-állítása közelítheti meg,
a kimondás üres, azaz rajta kívül álló jelölt nélküli autoreferenciális gesztusával. A„Vagyok” innen nézve tehát „név, amely nem név”.47 Ez pontosan abból a szempontból
43 Szent Ágoston: Sermo 52, 6; 16 (PL 38 360).44 Szénási, uott.45 Vö. Paul Ricoeur: Bibliai hermeneutika, Hermeneutikai Kutatóközpont, Budapest, 1995, 29.46 Szent Biblia, Magyar Biblia-Tanács, Bp., 1984, 63.o., (2 Mózes 3, 13-14)47 Ezt a paradoxikus definíciót Fung Yu Lan kínai filozófus idézi mint a dao le- vagy inkább körülírásárahasznált „megnevezést”: „Mivel a dao névvel ki nem fejezhető, ezért nem lehet szavakba önteni sem. Ha
azonban beszélni kívánunk róla, kénytelenek vagyunk valamiképpen utalni rá. Ezért hívjuk daónak, amivalójában nem név. Amikor a daót daónak nevezzük, az nem ugyanaz, mint amikor az asztalt asztalnakmondjuk.” Ez utóbbin „azt értjük, hogy az asztalnak mondott valami rendelkezik olyan attribútumokkal,amelyek alapján megnevezhetjük. Amikor azonban a daót daónak mondjuk, ez nem jelenti azt, hogy bármiféle megnevezhető attribútuma lenne. Ez csupán egy elnevezés, illetve a kínai filozófiában általánosan
5/10/2018 Virágh Szabolcs - A dialogus terei - slidepdf.com
http://slidepdf.com/reader/full/viragh-szabolcs-a-dialogus-terei 13/42
13
fontos, hogy a név ismerete lehetőséget ad számunkra a Másik megnevezésére, és e
beszédaktus teremtő jellege révén a név birtoklásának hatalmával metonimikusan a
Másikat magát hajthatjuk uralmunk alá. Istennel kapcsolatban azonban mindez alapvető
önellentmondás lenne, hiszen Isten szükségszerűen az egyetlen, akit az ember nem hajthat
saját uralma alá. Tehát a „Mózessel közölt név annak a létezőnek a neve, akit az ember
valójában nem képes megnevezni; akit az emberi beszéd nem tarthat fogságban.” 48
Ebből a perspektívából tekintve vetül fény arra a példáinkban érzékelhető paradoxonra,
amely kimondva állítja a kimondás lehetetlenségét, s ezáltal olyan körbe lép, amelyből a
formális logika racionalitása nem találhat kiutat. A logikai probléma megkerülésére,
kijátszására a fenti ön-állító, de nem önmegnevező isteni kijelentés autoreferencialitása
alkalmas csak, amely a paradoxon formájában jut érvényre. Ez eredményezi azt, hogy a
„Vagyok” végső soron „név, amely nem név”, vagy – ahogy Ricoeur fogalmaz – „nem
olyan név, amely Istent meghatározná, hanem amely megjelöl.”49 Noha a francia filozófus
szerint a kijelentés pozitív ontológiai állításként való felfogása (és fordítása) eltorzította az
eredeti szándékot, a fenti paradoxikus eldöntet(het)lenség felőli megközelítés révén
lehetővé válik a hit plurális értelmezése is: „ha azt mondjuk, hogy az az Isten, aki kijelenti
magát, rejtőzködő Isten, arról teszünk hitvallást, hogy a kinyilatkoztatás sohasem alkot
olyan igazság-halmazt, mellyel egy intézmény dicsekedhetne, vagy amelyet birtokba
vehetne.”50
Abszolút és relatív: az út (az) Istenhez (való beszédhez)
Ha az emberi nyelv mint olyan szükségképpen alkalmatlan a transzcendens értelem
kinyilvánítására, akkor kínálkozna még a hallgatás lehetősége mint adekvát válasz a
szavakba nem foglalható isteni igazság megjelenítésére. A hallgatás mellett való döntés
annak beismerése és konzekvenciáinak levonása, hogy Isten teljessége meghaladja
nyelvünk logikai kereteit. Ez az alapállás végigkíséri az Istenről való beszédként értettteológia történetét. A teológia belső másikjaként a negatív teológia Plótinosztól Eckhart
mesteren át Nicolas Cusanusig éppen a pozitív (tehát állító) meghatározás lehetetlenségét
tematizálja, azonban szintén emberi nyelven, amivel a nyelv létezésébe már eleve
bennefoglalt ősállítást nem tudja kiküszöbölni. A probléma a negatív teológia
képviselőjének korántsem nevezhető Szent Ágostonnál is előkerül, aki a kimondhatatlan
elterjedt kifejezéssel élve ’olyan név, amely nem név’” Fung Yu Lan: A kínai filozófia rövid története, Osiris,Budapest, 2003, 131. (a szerző könyvében a pinyin átírást használja: Laozi=Lao-ce; dao=tao)48 Ricoeur, 30.49 Uott.50 Uott.
5/10/2018 Virágh Szabolcs - A dialogus terei - slidepdf.com
http://slidepdf.com/reader/full/viragh-szabolcs-a-dialogus-terei 14/42
14
kimondásának hosszas tárgyalása után a következőkre jut: „E szavainkkal kapcsolatos
ellentmondást helyesebb hallgatással fednünk, mint hangos szóval feloldanunk.”51
Itt tehát nem a nyelv által a Másikon gyakorolható hatalom a kérdés, hanem a nyelv
episztemológiai kettőssége: az isteni (tehát teremtő, abszolút) tudás nem közvetíthető a
maga teljességében az emberi (tehát teremtett, relatív) nyelv közegében, ugyanakkor e
nyelv iránti szkepszis csakis a nyelv révén juthat kifejezésre, amennyiben bármilyen
misztikus és szent szöveg az írás rögzítettségében válhat számunkra hozzáférhetővé.
Abszolút és relatív ezen nyelvben működő (és a nyelvet működtető52) ellentétének
„ősparadoxona” így már eleve jelen van minden (szent) szó leírásánál, hogy a nem-
beszédről való beszéddel/írással megindítsa a teljesség és részlegesség antinomikus
mozgását.
A Teljes Létező, azaz Isten ugyanis éppen attól teljes, hogy magában foglalja az életvilág
minden létez(het)ő összefüggését, amennyiben azok (tehát az emberi létezők is) belőle
erednek és belé térnek vissza. Ha Isten nem foglalható szavakba, úgy minden szó
szükségszerűen részleges, mivel éppen azért nem lehet a leírásban teljes, mert (csak) része
Isten teljességének. Szent Ágoston röviden összefoglalja e paradoxikus struktúra
működését és működésének eredendő lehetetlenségét: „Ámde jaj a terólad csöndben
hallgatóknak, pedig lám néma a rólad csak fecsegő.”53
Mindez egyben az általános és személyes viszonyát is meghatározza, és kettős kötésbe
rántja. Egyfelől szembe kell néznünk azzal a kierkegaard-i problémával, hogy „mihelyt
beszélek, az általánost fejezem ki, s ha nem azt teszem, senki sem tud megérteni,”54 tehát
az Istenhez való viszonyát közvetlen személyességben megélő (vagy megélni vágyó)
beszélő éppen a beszéd szükségképpeni általánosító vonása miatt veszti el az adekvát
személyes megszólalás lehetőségét. Ugyanakkor a magát a fenti módon kinyilatkoztató
Isten éppen e hangban/szóban történő kinyilatkoztatás révén válik az általánosból
személyessé, amennyiben lehetségessé válik a vele való dialógus; egyszeriben (hadefiniálhatatlanságában is, de) megszólíthatóvá válik.
„Istennek személyként való megnevezését nem kerülheti le senki, aki (…) ’Istenen’ azt
érti, aki – bármi is legyen egyébként – teremtő, kinyilatkoztató, megváltó tettekben
közvetlen viszonyba lép velünk, velünk emberekkel s ezzel lehetővé teszi, hogy közvetlen
viszonyba lépjünk vele. Létünknek ezen alapja és értelme újra meg újra kölcsönösséget
51 Szent Ágoston: A keresztény tanításról, Paulus Hungarus – Kairosz, é.n., 44.52
Nyelvet működtető amennyiben, az abszolút érvényesség világában a nyelv helyét a kozmikus csönd, arelatív érvényesség világában az absztrakcióktól mentes teljes transzparencia (rámutatás mint megnevezés)venné át.53 Szent Ágoston: Vallomások , Gondolat, Budapest, 1987, 27.54 Sören Kierkegaard: Félelem és reszketés, in: Írásaiból, Gondolat, Budapest, 1982, 312.
5/10/2018 Virágh Szabolcs - A dialogus terei - slidepdf.com
http://slidepdf.com/reader/full/viragh-szabolcs-a-dialogus-terei 15/42
15
hoz létre, olyan kölcsönösséget, mely csak személyek között állhat fönn.” 55 Martin Buber,
az idézet szerzője, egyben reflektál is a gondolatmenetével kapcsolatos lehetséges
problémákra, amikor a következőket írja: „A személy fogalmához, hangzik az ellenvetés,
hozzátartozik, hogy bár megáll önmagában, de a létezés egészében más, önmagukban
megálló létezők relativizálják; márpedig ez Istenre magától értetődően nem lehet igaz. Erre
az ellenvetésre válaszol Isten abszolút, azaz nem relativizálható személyként való paradox
megnevezése. Isten abszolút személyként lép velünk közvetlen viszonyba.”56 Isten létezők
közé sorolása természetesen visszautal a megnevezés és definiálhatóság fenti kérdésére,
hiszen e két aktus éppen valamely abszolútum relativizálását végzi el. A buberi abszolút
személyszerűség a megnevezés tárgykörében abban érhető tetten, ahogy az emberi létezők
egyedítésére (azaz relativizálására) szolgáló tulajdonnév helyett az isteni öndefinícióban a
„Vagyok” puszta önreferencialitása áll. Ugyanakkor az Isten létéről („vanságáról”) szóló
szükségképpen emberi beszéd már visszatér a nyelv relatív közegébe, azaz a „szavakba
foglalás” paradoxonjához.
Hogy e kérdés többek között egyik „hősünket”, Weöres Sándort is erősen foglalkoztatta,
jól példázza a következő idézet: „Ellentmondást érzek abban az állításban, hogy ’Isten
van’, ha egyszer a van őbelőle ered. (…) Ha azt mondjuk, ’Isten van’, ezzel Istent létezők
közé soroljuk: ’Isten van, asztal van, szék van, én vagyok, te vagy’, így besoroljuk a
létezők közé, a létezők fölé pedig egy létkategóriát emelünk, ami ezáltal Isten fölött is áll.
Ha tehát azt mondjuk, hogy ’Isten van’, tulajdonképpen két Istenünk van. Isten és a fölötte
álló Van, a fölötte álló létkategória. Ezért nem merném azt mondani, hogy Isten van…”57
Mindebből az út egyetlen irányba vezethet58: az Istenről való beszédtől az Istenhez való
beszédhez. Ez utóbbi ugyanis a buberi értelemben vett Én-Te viszony dialogicitásában
oldja fel az Isten bárminemű megszólításakor még ugyanúgy jelenlévő, nyelvbe furakodó
ősparadoxont. Isten megszólítása lesz maga az ok, amiért „minden istennév megszentelt
marad”59 és pontosan innen nézve válik érthetővé, hogy Buber számára Isten miért nemidea, hanem a fogalmi-racionális gondolkodás kauzális-deduktív koordinátarendszerén
kívül álló, azt megelőző és feltételező létező: „Nem úgy van, hogy mintha Istenre
következtetni lehetne valamiből (…) nem úgy van, hogy valami más adott, és ezt majd
55
Buber 161-2.56 Buber 163.57 Hornyik Miklós: „Műhelybeszélgetés a ’Hold és sárkány’ szerzőjével.”Híd, 1967/11. 1134.58 Természetesen nem általában véve, hanem csakis e dolgozat gondolatmenetének szempontjából.59 Buber 90.
5/10/2018 Virágh Szabolcs - A dialogus terei - slidepdf.com
http://slidepdf.com/reader/full/viragh-szabolcs-a-dialogus-terei 16/42
16
abból kell levezetni, hanem ez a közvetlenül és legelsőként és tartósan velünk átellenben
létező: melyet jogosan csak megszólítani lehet, kimondani nem”60 (saját kiemelés –V. Sz)
A megszólítás aktusa tehát a per definitionem dialogikus viszonyt teszi meg az Istenhez
való odafordulás móduszának, ami ezáltal kilép – a létrejöttét övező redukálhatatlan
paradoxon tudatosításával – a tagolatlan csendből, és nyelvbe transzponálja Istenhez való,
immáron személyessé vált viszonyát. Pilinszky kapcsán gyakorta idézett szempont
költészetének csöndje, irányultsága a hallgatás felé, azonban meggyőzőnek hat Schein
Gábor érvelése, aki pontosan az általunk követett logika alapján érvel Pilinszky Isten-
viszonyának eredendő nyelvisége mellett: „Tehát ha elfogadjuk Radnóti61 alaptételét, hogy
Pilinszky költészete misztikus, akkor azt kell mondanunk, hogy e költészet nem a csend
felé tart , hanem minden szava onnan jön, hiszen a misztikus nem isten hallgatásában él,
hanem a vele való találkozásban, beszélgetésben […] Pilinszky Isten csöndjét szavainkban
megtestesülő kimondhatatlan beszédnek nevezi. […] szerinte a kimondhatatlan is nyelvi
t ermészetű ”62. (saját kiemelés – V.Sz.) Pilinszky esetében pedig e nyelv pedig nem lehet
más, mint a költészet nyelve, amely révén képes a tárgyiasító viszonyon túllépve Istenhez
szólni.63
A következőkben tehát a választott verseket e dialogikus, azaz megszólító
megszólítottságban létrejövő Istenhez való viszony szempontjából vizsgálom. Az
értelmezés során szándékom szerint egy olyan virtuális beszélgetés alakul ki, amely során
a versek maguk is beszélgetésbe elegyednek egymással, és ezáltal egy dialogikus tér
létesül. E tér két-két József Attila- ( Bukj fól az árból, Nem emel föl64), Weöres Sándor-
( Nem nyúlsz le értem, Vonj sugaradba65), valamint Pilinszky János-vers (Panasz,
Örökkön-örökké 66 ) köré szerveződik, de természetesen kiegészül más szöveg-szereplőkkel
is, és reményeim szerint a versek esztétikai értékelése is szóhoz jut az értelmezés során.
IV. A költészet tere: ahol minden összeér
Elő-tér: adalékok a recepcióhoz
60 Buber 96-7.61 A szerző itt Radnóti Sándor: A szenvedő misztikus c. művére utal.62 Schein Gábor i.m., 157-8.63
Vö. „a költő Pilinszky János számára Istenről szólni immár csakis metaforikusan lehetséges, nem minttárgyról, hanem mint alanyról: Istenhez szólva a költészet nyelvén.” Szávai: Bűn és imádság , 15.64 József Attila: Minden verse és versfordítása, Szépirodalmi, Budapest, 1980, 440-1, és 430-1.65 Weöres Sándor: Egybegyűjtött írások , Argumentum, 2003, 266-7.66 Pilinszky János: Összegyűjtött versek , Századvég, Budapest, 1992, 36-7.
5/10/2018 Virágh Szabolcs - A dialogus terei - slidepdf.com
http://slidepdf.com/reader/full/viragh-szabolcs-a-dialogus-terei 17/42
17
Ehelyütt fontosnak tartom, hogy röviden kitérjek e három szerző befogadástörténetének
egyes, a dolgozat szempontjából releváns kérdéseire.
József Attila befogadástörténetében egészen a legutóbbi évekig kevés szó esett a költő
istenes verseiről, ami javarészt a hivatalos marxista ideológia öndefiníciójának egyenes
következménye és irodalomtörténeti kihatása. József Attila világnézetének szocialistára
hangolása magától értetődően vonta maga után a materialista-ateista beállítottság
tételezését is, amihez természetesen nem is kellett látványosan megerőszakolni az
életművet, csak gondosan válogatni a versek és egyéb írások között. A rendszerváltás
bekövetkeztével azonban „felnyílt” a tudományos közbeszéd is, és nem szükségeltetett
többé különösebb legitimáló igyekezet, hogy József Attila istenes verseiről, vagy akár a
költő Isten-élményéről beszélni lehessen. Olyannyira megélénkült a téma iránt az
érdeklődés, hogy hovatovább az utóbbi években ez e terület bizonyul a
legtermékenyebbnek a József Attila-kutatásban.67
Weöres Sándor recepciója ugyanakkor tágabb értelemben is József Attiláénak ellentéteként
érthető. Míg a költőt a puhuló Kádár -rendszer Kossuth-díjjal jutalmazta, és a korabeli
irodalmi közbeszéd írónagyságot rajzolt belőle, a rendszerváltás óta lényegében csönd
övezi életművét.68 Mindehhez hozzátartozik e költészet azon jellege, amivel a posztmodern
67 Vö. „2005-ben talán József Attila istenes költészetének kanonizálása és elemzése kapta a legnagyobbhangsúlyt (…) József Attila istenes verseiről a legelső idei konferencia a 2005. áprilisában az EvangélikusHittudományi Egyetem szervezésében zajlott le, a következőre a Pázmány Péter Katolikus Egyetemenszeptemberben került sor. A 2005 novemberében a római Magyar Akadémián a Sapienza Egyetem rendeztedélelőtti ülést ugyancsak e témának szentelték. Ilyen tárgyú előadások más rendezvényeken is elhangzottak.Hasonló képet kapunk ha a publikációkat vesszük tekintetbe. A Királyhágómelléki ReformátusEgyházkerület Lázadó Krisztus címmel jelentette meg a költő istenes verseit (45 vers) és néhány ezt tárgyalótanulmányt, „Föl a szívvel…” pedig Sárközy Péter szerkesztett és tett közzé a Szent István Társulatgondozásában egy hasonló szerkezetű kötetet (54 vers), az előzővel részben azonos tanulmányok közlésével.A Magyar Rádió Rt. és a Petőfi Irodalmi Múzeum Jelenits István szerkesztésében, Istenem címmelkarácsonyra jelentette meg CD-jét (33 vers).” Tverdota György: „Minden, ami volt, van”, Élet és Irodalom,2006. január 27., 10.
Ezeken kívül fontos megemlíteni Alföldy Jenő 2004- ből származó írását: „’Fogj össze, formáló alak’.Istenesség és bűntudat József Attila kései verseiben”, In: Uő.: József Attila-tanulmányok , NemzetiTankönyvkiadó, Budapest, 2005, 187. ill. Pomogáts Béla tanulmányrészletét a 2005. áprilisi IrodalmiNaplóban: http://www.inaplo.hu/na/2005_04/ja_01.htm A Tverdota György által említett 2005-ös konferencia anyaga 2006-ban könyv alakban is megjelent: Végesvégtelen. Isten-élmény és Isten-hiány a XX. századi magyar költészetben, (szerk. Finta Gábor, Sipos Lajos),Akadémiai, Budapest, 2006.68 „ Miközben valóban mindenki állítja, hogy Weöres költészete a legnagyobbak közé tartozik, nem csak a20. századi, hanem az egész magyar irodalmat tekintve, olyan nagy terjedelmű, alapos monográfia, amilyetez a költészet és az általa megmutatkozó történeti-poétikai kérdések megérdemelnének, az utóbbi kétévtizedben biztosan nem született.” „’Nem-életmű alkotásmód’”, Schein Gáborral Weöres Sándorról BaloghEndre beszélget, Iskolakultúra, 2003/3, 73.Ugyanezt a problémát veti fel Weöres egy másik értelmezője, Szilágyi Ákos: „az utóbbi huszonöt -harminc
évben egyetlen nagyszabású, átfogó irodalomelméleti vagy művészetelméleti munka sem született az őköltészetérõl.” „Hermészi alkat”, Szilágyi Ákossal Sándorról Balogh Endre beszélget, Iskolakultúra, 2003/3,69.Jász Attila még tovább megy, amikor azt állítja, hogy „az óvodán kívül nemigen esik szó manapság WeöresSándor költészetéről.” Jász Attila: „A WS-lóláb”, Jelenkor, 2003/3, 256.
5/10/2018 Virágh Szabolcs - A dialogus terei - slidepdf.com
http://slidepdf.com/reader/full/viragh-szabolcs-a-dialogus-terei 18/42
18
irodalomtudomány nem tud mit kezdeni: egyfajta azonosságmetafizikaként értett
világlátás, ami rányomja bélyegét a Weöres-versek nagy részére, s az ezredvég-ezredelő
horizontjából nehezen megközelíthető filozófiát olvas rá a művekre. Ily módon Weöres
istenes verseiről egyfelől azért nem beszélnek, mert általában is kevés figyelem jut a
költőnek, másfelől azért, mert hagyományos értelemben vett istenes vers valóban kevés
található az életműben.
Pilinszky János esetében éppen fordított a viszony, mint József Attiláéban: életművét már
eleve transzcendens közelítésből vizsgálták, s ezt mintegy adottságnak véve kevéssé tudott
árnyalódni e szempont aktuális, versekben megjelenő értelmezése. Az utóbbi időszakból
Szávai Dorottya foglalkozott mélyebben e kérdéskörrel Bűn és imádság című
tanulmányában, aminek előszavában a szerző a fentiekkel egybecsengően megállapítja: „A
Pilinszky-recepció megkésett történetében nem könnyű föltárni a közös nevezőt. Ha az
értelmező mégis kísérletet tesz rá, arra a belátásra kell jutnia, hogy e lírai életmű
befogadástörténetének határpontjai összeérnek abban a tételben, miszerint Pilinszky János
költeményei olyfajta olvasási stratégiát hívnak életre, mely nehezen vonatkoztathat el a
vallásos-szakrális horizonttól.”69
Nem célom itt az egyes szerzők recepciójának mélyebb elemzése, sem annak forradalmi
megújítása a jelenben, mindössze a dolgozat kérdésfelvetésének hátterét és aktualitását
kívántam megvilágítani.
Mindezek után kerüljünk közelebb választott verseinkhez a megszólításhoz való
visszatérés révén. Éppen József Attila kapcsán írja Beney Zsuzsa a következőket, ami
gondolatmenetünk kulcskérdését fogalmazza meg, így érdemes hosszabban idézni:
Maga a poétikai elrejtettség nyílik meg József Attila költészetében a transzcendencia
elrejtettsége felé. A mikro- és makrokozmosz egyaránt megismerhetetlen, egyaránt zárt, és
mindkettőben a kimondhatatlanság csöndje uralkodik. Ez a kimondhatatlanság pedig csak a költészetben tud megszólalni, mert a mindennapi beszéddel ellentétben csak a költészet
képes a nem-egyértelmű állítására (pontosabban a nem-egyértelmű nem-állítására).
Beszédmódja nem az állítás, hanem a megszólítás.”70 (saját kiemelés – V.Sz.)
Később visszatérünk még Beney megvilágító erejű soraihoz, most azonban fókuszáljunk a
megszólításra, ami választott verseink központi szövegszervező funkciója. Ezen belül is
Isten megszólításáról van szó, ami mindenekelőtt a beszédhelyzetre irányítja a figyelmet.
69 Szávai: Bűn és imádság , 9.70 Beney Zsuzsa: „József Attila és a XX. századi magyar istenes költészet,” in: Véges végtelenség, 287.
5/10/2018 Virágh Szabolcs - A dialogus terei - slidepdf.com
http://slidepdf.com/reader/full/viragh-szabolcs-a-dialogus-terei 19/42
19
Beszédhelyzet és hangoltság: a hiánytól az egykedvűségig
Mivel verseinket Istenhez szóló versekként azonosítottuk a kérdés a beszélő és Isten mint
megszólított viszonyának vizsgálatát jelenti. Hat választott versünkből ötben a
versszövegen belül explicit módon érvényesül a megszólítás aposztrofikus struktúrája, azaz
Isten mint megszólított tűnik elő a megszólító beszédében. A „kakukktojás” Örökkön-
örökké esetében csak sejthetjük, hogy Isten a megszólított, a vers általános hangoltsága és
a megidézett bibliai utalásra építve: „Tűrök és törődöm engedékenyen / mint Izsák az
atyját, én se kérdezem, / mivégre sanyargatsz, teszem szótalan / szófogadó szolga, ami
hátra van.”
Isten egyszersmind „Istenem”-ként jelenik meg a versekben, ami újfent a nyelvvel való
birtoklás problémáját veti fel. A megszólító Én tehát birtokolni akarja a megszólított Te-t,
ami egyik oldalról tekintve agresszív törekvés a Te Az-zá változtatására, másik
szempontból pedig a megélhető egyesülésben megnyilvánuló szeretet iránti mélyről fakadó
vágy. Már e nyitó megszólításban tükröződik a tárgyiasítás és az együttlétként,
egyesülésként értett jelenlét poláris kettőssége, ami beindítja a versek dinamikáját.
A Pilinszky-versek annyiban módosítják ezt a struktúrát, hogy vagy az előbb említett
közvetett módon (Örökkön-örökké ) vagy a versszöveg későbbi szakaszában (Panasz)
jelenik meg Isten megszólítása. Az utóbbi esetben ugyanis egészen a negyedik versszakig
olvasható a vers egy másik megszólítotthoz intézett beszédként is, ettől a ponttól kezdve
azonban Isten mint megszólított visszaíródik a vers elejére, és kiterjeszti érvényét a vers
egészének értelmezésére.
Ehelyütt fontos beszélnünk a megszólítás hangoltságáról, ami fényt vet a fenti poláris
dinamika minőségére is. Ezen kérdés a szó abbéli értelmében is lényeges, hogy a
hangoltságon múlik, hogy milyen hangot tudunk kölcsönözni az adott költeménynek, azaz
belső fülünk mit hall ki belőle, ami – mint korábban megállapítottuk – a líraértés alapvetőszempontja.
A Panasz esetében a kérdő (és feltételességet is implikáló „Számíthat ok rád istenem?”)
modalitás könyörgő jelleget kölcsönöz a megszólításnak, ami a címmel és a versegésszel
összeolvasva panaszos-könyörgővé válik. A versszöveget a kérdések uralják, és a meglévő
felszólítás is inkább a felajánlkozás („temess a karjaid közé”, „légy reszketésem öröme”),
mintsem a parancs tónusában szólal meg. Részben a kérdések néhol már tautológiát idéző
túlsúlya eredményezi a vers közepének „ellaposodását” a kezdet és zárlat borzongatóan élőképiségéhez és sűrítettségében teremtő erejű nyelvéhez képest. A harmadik strófa első fele
például nem tesz hozzá a vers építkezéséhez, ami különösen a rákövetkező metaforikus
5/10/2018 Virágh Szabolcs - A dialogus terei - slidepdf.com
http://slidepdf.com/reader/full/viragh-szabolcs-a-dialogus-terei 20/42
20
szerkezet autonóm látványa felől nézve feltűnő: „Eljut hozzád panaszom? / Hiába
ostromollak? / Köröskörül a félelem / zátonyai ragyognak.”
A beszédhelyzet szempontjából fontos kiemelni, hogy a vers terében nem Isten léte, csupán
a vele való kommunikáció lehetősége kérdőjeleződik meg. A beszélő pontosan a hallgatás
és beszéd dialektikáját nyilvánítja ki az önmagában is paradoxikus természetű
megszólítással: „hallod a némaságomat?”, „Így hívogatlak szótalan: / az örök
hallgatásból”. A szótlan hívogatás itt nem más, mint a megszólító léte(zése) (és annak
kinyilvánítása Isten felé) az örök hallgatás terében, ami visszfénye Isten csöndjének. A
versben azonban Isten az, aki nem felel, és a beszélő az, aki beszél, tehát ez utóbbi beszéd
csak az örök hallgatáson belüli beszédként képzelhető el. Ez a hallgatáson belüli beszéd
pedig a vers, azaz a műalkotás terében kap hangot, és Isten csöndje ezáltal válik „a
szavainkban megtestesülő kimondhatatlan beszéddé.”71
A vers „Istenhez forduló gesztusa pedig éppen az imádság egy sajátos – leginkább az
ótestamentumi hagyományban gyökerező – formájában, panaszként formálódik meg”72.
Az imádság szót egyfelől a Szávai által is hivatkozott perszonalista imafelfogások73,
másfelől maga Pilinszky értelmezése nyomán használom. Utóbbi a következőképpen
hangzik: Minden imádság […] egyúttal párbeszéd is volt, mely valóban létrejött köztem és
Isten között.”74
Mindezek alapján forduljunk a két Weöres-vershez (vagy elfogadva az iménti definíciót:
imádsághoz), mint amelyek leginkább rokoníthatók a Panasz hangoltságával.
A Nem nyúlsz le értem esetében szintén az Istennel való párbeszéd lehetősége jelenik meg
problémaként:
Nem nyúlsz le értem, Istenem
Kezem hiába tartom.
De én mindig szólítalak,Mint gerle, hívó hangon.
(….)
Csak hívjalak, csak várjalak,
Tudom, nem jössz el értem,
71 Vö. 62. lábjegyzet (Schein 158.)72 Szávai 86.73
„Guardini – akit Szávai perszonalista teológusnak nevez – antropocentrikus teológiájában az imadialogikus meghatározásával találkozhatunk: eszerint az imádság nem más, mint ember és Isten dialógusa”.Szávai 44.74 Pilinszky János: „’Párbeszéd’ Istennel”, in: Tanulmányok, esszék, cikkek , II. k., szerk. Hafner Zoltán,Századvég, Budapest, 1993, 110.
5/10/2018 Virágh Szabolcs - A dialogus terei - slidepdf.com
http://slidepdf.com/reader/full/viragh-szabolcs-a-dialogus-terei 21/42
21
Míg holtig érted zúgok én
A hasztalan sötétben.
Az emberi szubjektum75 itt az isteni hívás (calling) inverzeként szólítja, hívja Istent,
azonban a kommunikáció féloldalas: az Istenhez való odafordulás elutasításra talál: „hiába
tartom”; „nem fogadsz el engem”; „nem kellek neked”. Ugyanez, a mindkét versben
patetikusra, már-már a zsoltárhagyomány anakronisztikus megidézésére hangolt hívás
jelenik meg a Panasz ban: „ha elfogy is a levegőm, / hívásom sose lankad.” Isten abszolút
személyszerűsége biztosítja ugyan a közvetlen viszonyt, ami a megszólítás lehetőségét, az
emberi oldalról kezdeményezett viszonyba lépést illeti, azonban a viszony közvetlensége
nem jelent azonmód kölcsönösséget is. A kölcsönösség a felajánlkozás nem-elfogadásában
(„te nem fogadsz el engem”) tagadtatik meg a megszólítótól, akinek Isten iránti
hangoltsága a Panasz beszélőjének kétségbeesésében is kitartó alapállását egyfajta
lemondó- sértődött attitűddel írja tovább („látom, nem kellek neked”, „tudom, nem jössz el
értem, / míg holtig érted zúgok én / a hasztalan sötétben.”)
Mindez átvezet a Vonj sugaradba egy hasonló hangoltságú helyéhez: „Gonoszaid
megtérnek, de hozzám / sose jön el a te országod.” A rezzenetlennek tűnő megállapításban
a biblikus parafrázis dühös kétségbeeséssé válik, ami az egész második versszak
alaphangja is egyben. Ugyanakkor ez a strófa az Istenhez való viszony különbözősége
okán mintha beékelődne az első és a harmadik közé, tehát a Vonj sugaradba úgy egyesíti a
Panasz és a Nem nyúlsz le értem egymástól lassan eloldódó hangoltságát, hogy az első és
harmadik strófában az előbbi felajánlkozó-könyörgő tónusa érvényesül, míg a középső
versszak dühös kérdésekkel „bombázza” a megszólított Istent. Jól érezhető mindez, ha
egymás mellé rakjuk az első versszak második részét s a második versszak első felét:
Végy kosaradba Istenem!Mint hal a horogra, úgy sietnék hozzád,
De látod, a gyürüző mélynek
Rám-tekeredett ezernyi hínárja.
75 Lukácsi Balázs amellett érvel, hogy a verset a harmadik sortól kezdve egyszerre olvashatjuk a megszólítóemberi szubjektum, és a megszólított Isten hangján, amivel a Nem nyúlsz le értem dialogicitását
hangsúlyozza és Weöres abbéli törekvését, hogy a vers én- jét kimozdítsa rögzíthetőségéből felváltva azt aszerző által „grammatikai személyességnek” keresztelt beszédmódra. Lukácsi invenciózus értelmezése újdimenzióját nyitja meg a versnek, azonban ehelyütt nem kívánom követni ezt a nyomvonalat, csak jelezniszeretném, hogy a befogadás képes egy másfajta, első olvasatra nem evidens hangot is kölcsönözni aversnek.
5/10/2018 Virágh Szabolcs - A dialogus terei - slidepdf.com
http://slidepdf.com/reader/full/viragh-szabolcs-a-dialogus-terei 22/42
22
Lelkemet mért áztatod
Maró-lúgban évek óta,
Ha sose végzel a mosással?
A felajánlkozó-segítségkérő tónus hirtelen szemrehányó- számonkérő hangnembe vált, ahol
már nem a „gyürüző mély” vagy később a „mélység inda-köteléke” lesz az Istenhez való
eljutás kudarcának oka, hanem maga Isten szándéka. Ily módon a vers kereteként a földi
(relatív, teremtett) világ visszatartó erejével küzd a beszélő, azonban a beékelődő
versszakban az abszolútum, a teremtő lesz a „bűnös”. Ez azért bír különös jelentőséggel e
ponton, mert míg a Nem nyúlsz le értem esetében a földi világ csak közvetetten, a
valahonnan való elvágyódás helyeként jelent meg, addig itt (az Egybegyűjtött írások kötet
következő verséből, a De profundis-ból visszaíródó metaforával élve) „lenti akolként”76,
siralomvölgyként ábrázolódik. A beszédhelyzetre nézve mindebből az következik, hogy a
Vonj sugaradba központi problémája nem az Istennel való kommunikáció lehetősége,
hanem annak célja (eredményessége, minősége). A „csak átok” egyoldalúságával szemben
itt van kapcsolat, csak azt zavar („ládd-e, sokszor már azt se tudom, / melyik a te horgod
zsinegje / s melyik a mélység inda-köteléke”) és erőtlenség („Vonj hevesebben! ön-
erőmből / nem jutok én soha hozzád”) nehezíti. A hangoltság e kettőssége egyszersmind
még jobban kiemeli a vers hiányosságait: a „névértéken” vett pátosz és a túlbonyolított, a
képiség hatását gyengítő mondatok megnehezítik a befogadónak a hangkölcsönzés
folyamatát.
Az Örökkön-örökké hasonló problémákkal küzd, noha több olyan helyet kínál az
olvasónak, ahol valódi dialógus jöhet létre a befogadásban (például a második sor:
„maradék szemérmem némasága ez”). Hangoltság tekintetében egységesen a már említett
lemondó- sértődött tónus az uralkodó, amely szinte gyermeki módon Isten szemére hányja
annak be nem váltott ígéreteit: „Úgyse hallanád meg, hangot ha adok, / sűrü panaszommal jobb, ha hallgatok.”, „Keserüségemre úgy sincs felelet: / minek adtál ennem, ha nem
eleget?”. A megevés mint a birtoklási vágy megjelenési módja természetesen a
szeretetvágyhoz kapcsolódik, és a gyermeki világképhez kapcsolt viselkedésmód
jellemzője. Beney Zsuzsa többek közt ezekre a sorokra alapozva írja a következőket:
Valahányszor Pilinszky Istent keresése személyessé válik, a világ titkaival szembenéző
férfi arcvonásai mögül előbukkan a gyermek. ’Ha nem te, hát ki szánna meg’ – kiált fel az
76 Weöres Sándor: Egybegyűjtött írások , Argumentum, 2003, 267.
5/10/2018 Virágh Szabolcs - A dialogus terei - slidepdf.com
http://slidepdf.com/reader/full/viragh-szabolcs-a-dialogus-terei 23/42
23
egyik legkorábbi versében, a Távozó seregben. Ugyanez a bizalommal teli szemrehányás, a
gyermeki szeretet telhetetlensége, a síró-követelő, mindent kívánó vágy a Panaszban, és az
Örökkön-örökké felejthetetlen soraiban.77
Korántsem véletlen, hogy a szerző József Attila kapcsán veti fel e kérdéskört, hiszen ahogy
a Bukj föl az árból hangoltságán látjuk, e tomboló haragban megnyilvánuló „mindent
kívánó vágy” Istenre is kiterjed.
Istenről szólva e vers esetében azonban különös feszültséggel szembesülünk, ami
szövegszinten a beszédhelyzet paradoxikus struktúrájában érhető tetten. Itt a lírai beszélő
ugyanis megszólítóként olyan megszólítotthoz intézi szavait, akinek egyszerre tételezi a
jelenlétét és a hiányát. Az a hétköznapi logika diktálta belátás, miszerint csakis valaki olyat
tudunk megszólítani, aki jelen van (tehát ittlétében vagy távollétében, de mindenképpen
létezik ), e versben a „hiánnyal való szembenézéssé” alakulva fordul ki önmagából. A Bukj
föl az árból lineárisan előrehaladó olvasása esetén mindez egészen az utolsó sorig nem
okoz gondot, hiszen az első sor megalapozta tónus – a felszólító modalitású, E/2 személyű
odafordulás – következetesen visz végig a szövegen. A zárlat „hiányoddal” szava azonban
visszamenőleg írja át a verset, s a mindezidáig jelenlétet tételező felszólító viszonyt,
ellentétévé, hiánnyá transzformálva, kioltja. A paradoxon tehát a vég(zet ) felől íródik a
szövegbe; még csak nem is megkérdőjelez, hanem a záró felkiáltójellel újraértelmezi a
szöveg modalitását, s az eddig felszólítóként olvasott mondatok, felszólított hiányában,
felkiáltóvá, a mögöttük álló jel valódi értékét hordozóvá válnak.
Ezen a ponton térhetünk vissza a megszólítás kérdésénél idézett Beney-tanulmányhoz, ami
éppen a jelenlét és hiány versbeli problémáját tárgyalja:
[a költészet] beszédmódja nem az állítás, hanem a megszólítás, méghozzá nemcsak a
valóságos, hanem a fiktív, a csak hiányában létező ismeretlen megszólítása (mint ahalottaké, az eltávozottaké, vagy a még csak közeledőké). Így az ismeretlen, csak az ember
hiányában és vágyában élő Isten a költészet én-te viszonylatában megelevenedik, és ebben
a beszédmódban lététől vagy nemlététől függetlenül valósággá válik.78
Annyi azonban bizonyos, hogy a Bukj föl az árból esetében a költészet aposztrofikus
erejével valósággá vált Isten ontológiai státusa is a tét, amíg az eddig idézett Pilinszky- és
77 Beney Zsuzsa: „Csillaghálóban. József Attila hatása Pilinszky János költészetére.”, in: Ikertanulmányok ,Szépirodalmi, Budapest, 1973, 42.78 Beney, Véges végtelen, 288.
5/10/2018 Virágh Szabolcs - A dialogus terei - slidepdf.com
http://slidepdf.com/reader/full/viragh-szabolcs-a-dialogus-terei 24/42
24
Weöres-versek a viszony – úgymond – pragmatikus oldalának problematikusságát emelték
ki. Továbblépve megállapíthatjuk, hogy amíg a Bukj föl az árból Istene a jelenlét felől a
hiány felé tartó mozgásban s annak visszacsapásában jön létre, addig a Nem emel föl
megszólítottja a második versszakban duplikálódik a vallás és tagadás egymásnak feszülő
polaritásában:
Fogj össze, formáló alak,
s amire kényszerítnek engem,
hogy valljalak, tagadjalak,
segíts meg mindkét szükségemben.
Az első versszak „Fogadj fiadnak, Istenem” sora látványos módon visszhangzik a „Fogj
össze, formáló alak” sorban. Ismétlődik az f -alliteráció, valamint a „felszólítás +
vocativus” szerkezet is. Isten „formáló alakként” való megjelenítése egyben új lehetőséget
teremt a jelentésképzésre, amennyiben az „alak” szó egyszerre viseli magán a
„személyszerűség” és „valamely megjelenési forma” jelentésjegyeit. Ez a megközelítés a
Nem emel föl Istenét egy olyan formáló (magából világot teremtő) formának láttatja,
aki/ami a vers terében a vallás és tagadás feszültségében formálódik meg. A tagadás
aspektusához való közelítés bekapcsolja az értelmezésbe az akár a Nem emel föl
előzményeként is olvasható 1935-ös A bűn című József Attila verset.
A vers a kései József Attila-szövegekben központi szerepet betöltő bűn-kérdéstől jut el a
záró versszak Istenről szóló beszédéhez:
Én istent nem hiszek, s ha van,
ne fáradjon velem;
majd én föloldozom magam;ki él, segít nekem.79
Az összeolvasás lehetőségét a Nem emel föl első versszaka,
Nem emel föl már senki sem,
Belenehezültem a sárba.
Fogadj fiadnak, Istenem,
79 József Attila, i.m., 384.
5/10/2018 Virágh Szabolcs - A dialogus terei - slidepdf.com
http://slidepdf.com/reader/full/viragh-szabolcs-a-dialogus-terei 25/42
25
Hogy ne legyek kegyetlen árva.
és utolsó két sora teremti meg:
Vizsgáld meg az én ügyemet,
mielőtt magam feláldoznám.
Mintha a későbbi vers nyitósora folytatva tagadná a korábbi zárlatát: „ki él, segít nekem” –
„Nem emel föl már senki sem”. Mindezt erősíti a „velem – nekem” és a „senki sem –
Istenem” rímbeli összecsengése is. Ugyanakkor az Istenhez és Istenről való beszéd
nyilvánvaló különbsége az eltérő írásmóddal együtt (isten – Isten) az Istenhez való viszony
általános kérdéséhez vezet: az első (amúgy cinikus-gunyoros) vers hangoltságában a
tagadó dac-jelleg érvényesül, s ezzel áll élesen szemben az utóbbi felajánlkozó-
segítségkérő tónusa, ami a fent említett poláris feszültségben is megjelenik. Mindez
motivikus szinten is kimutatható: a „ne fáradjon velem” negatív felszólítására a „fogadj
fiadnak” és a „vizsgáld meg az én ügyemet” pozitív felszólítása felel, egyszerre idézve a
törődés-gondoskodás atyai, s az elbírálás-ítélet bírói képzetét, mindkettőt a hatalmi
hierarchia szerepeinek megfelelően. Ehhez kapcsolódik a „majd én föloldozom magam”
dacos kiállása, amit szinte borzongató módon visszhangoz a „mielőtt magam feláldoznám”
keserű kétségbeesése. A nyilvánvaló hangzásbeli összejátszás mellett, az én, önmagát
tárgyként, önnön ítéletének tárgyaként való tételezése fűzi egymáshoz a két sort, amely így
a fenti ellentétet képezi le: az én mint bírói hatalom önmagát először még felmenti-
föloldozza, majd el(halálra)ítéli-föláldozza.
Visszakanyarodva a hangoltság kérdéséhez, elmondhatjuk, hogy a Nem emel föl kerül
legközelebb a hétköznapi értelemben vett beszélgetéshez, amennyiben a kérés és
felszólítás modalitása egyaránt valamiféle kijelentésszerű egykedvűségen szűrődik át,amely annak ellenére, hogy bírói hatalomként tekint Istenre, mégis mintegy partnerként
viszonyul hozzá – még ha csak lemondásában is. A harmadik versszak nyitánya például
egy közös tapasztalat bensőségességét idézi: „Tudod, szívem mily kisgyerek – / ne
viszonozd a tagadásom”. Ez a kisgyerek láthatóan más, mint az Örökkön-örökké sértődött
vagy a Bukj föl az árból dühös gyerek-énje, az imént említett tónusbeli különbségen túl
abban is, hogy a Nem emel föl beszélője reflektál saját gyereklétére, ami Isten tagadásában
nyilvánul meg. A vers rendkívüli biztonsággal egyensúlyoz a tragikum és a melankóliahatárán, és mindeközben olyan szélsőséges léttapasztalatokat szólaltat meg az imént
5/10/2018 Virágh Szabolcs - A dialogus terei - slidepdf.com
http://slidepdf.com/reader/full/viragh-szabolcs-a-dialogus-terei 26/42
26
említett kijelentésszerű egykedvűség folyékonnyá oldott nyelvén, hogy a befogadó
önkéntelenül is a hatása alá kerül, azaz észrevétlenül sajátítja el a költemény hangját.
„Alattad a föld, fölötted az ég?”80 – a tér mint állapot és mozgás
A beszédhelyzet körüljárása után bekapcsolhatjuk az értelmezésbe az Istenhez való
viszony térdimenzióját, azaz annak a kérdésnek a vizsgálatát, hogy hogyan pozícionálják
tárgyalt verseink az emberi szubjektumot és Istent.
Elsőként a beszélő és Isten térbeli helyét mint állapotot vizsgáljuk, azaz hogy hol van
egyik a másikhoz képest, majd a mozgás irányultságát és nézőpontját81. Előbbi
szempontból a két Weöres-vers, valamint a Nem emel föl és a Panasz megfelel a
legalapvetőbb kulturális-vallási toposznak, amely a fenn (az abszolútum helye) és a lenn
(az emberi létezők helye) vertikális rendjében képezi le Isten és ember térbeli viszonyát, az
Örökkön-örökké esetében nem nyer jelentőséget e kérdés, míg a Bukj föl az árból egy
különös, paradox viszonyt jelenít meg a térviszonyokat tekintve is.
A Panasz ban a sár és az ég (egek, csillagok) képezik a térdimenzió két szélső pontját,
amelyek egyben a megszólító és megszólított pozíciója is. A beszélő meghatározása
Istenhez képest elfoglalt helyének szempontjából hangsúlyozódik: „csillagok alá”, „idegen
egeid alól”. A sár mint a föld metonimikus jelölője a csillagokkal mint az ég metonimikus
jelölőjével létesít viszonyt és rajzolja ki azt a vertikális teret, amely a transzcendencia
meghatározhatatlan területének emberi leképeződéseként funkcionál kultúránkban. A
versbeli sár azonban egyben az „éjszakák sara” is, ami a Te győzz le című, korai (és erősen
józsef attilai ihletésű) Pilinszky-versből visszaíródó metafora alapján nem más, mint a
„komor, sötét mennyország.”82 E „komor, sötét mennyországba”, az „örök hallgatás”terébe beásott beszélő tehát nem egyszerűen a tér, hanem a minőség dimenzióváltására,
azaz a transzcendencia önteremtő „lépésére” áhítozik.
A Nem nyúlsz le értem esetén mindössze az első két sor utal a térviszonyokra: „Nem
nyúlsz le értem, Istenem, / kezem hiába tartom”, hasonlóan a Nem emel fölhöz, amely
szintén a címet kibontó nyitó sorokban határozza meg azt: „Nem emel föl már senki sem, /
belenehezültem a sárba”. Ugyanakkor a másik Weöres-versben a fent említett
80 Weöres Sándor A teljesség felé c. művének egy parafrazált változata, vö. eredeti: „Egyetlen ismeret van, atöbbi csak toldás: Alattad a föld, fölötted az ég, benned a létra.” Weöres 506.81 A nézőpontot itt a térbeli megjelenítés kiindulópontjaként értem.82 Pilinszky: Összegyűjtött versek, 9.
5/10/2018 Virágh Szabolcs - A dialogus terei - slidepdf.com
http://slidepdf.com/reader/full/viragh-szabolcs-a-dialogus-terei 27/42
27
metaforákkal megalkotott mélység – magasság ellentét hangsúlyosabban van jelen, és
erősíti ezt a második sor madár -motívuma is: „mint madár a fészkére, szállnék hozzád”.
Természetesen nem mellékes, hogy a Nem emel föl esetében éppen az idézett rész az, ami
nem Istenhez szól, és ilyen értelemben nem is beszélhetünk arról, hogy Isten helye meg
lenne határozva, ugyanakkor egy néhány hónappal később íródott József Attila-töredék
felől nézve érdekes olvasatot nyerhetünk. Az Isten itt állt a hátam mögött című versről van
szó, aminek második strófájában a következő áll: „Négykézláb másztam. Álló Istenem /
lenézett rám, és nem emelt föl engem.”83
Itt kétszeresen is tematizálódik a pozíciók ellentétessége: egyfelől a „mászás” és az „állás”,
másfelől a „le” és a „föl” szembeállításával. Ezzel együtt az is kiviláglik a versből, hogy a
viszony inkább emberi és ember alatti különbsége, mint az istenié és emberié. Részben
igaz ez a Nem emel föl esetében is, amennyiben a „négykézláb mászik” helyzetének a
„belenehezült a sárba” emberalattisága felel meg, ugyanakkor a „föl” szócska ebben a
töredékben az általános emberi iránti vágyat jeleníti meg („lábraállni”), míg az előbbiben a
„mennybe látás” transzcendálja ezt a vágyat, azaz túllépteti az emberi világon.
A Bukj föl az árból viszont a „föl” szót egy, az eddigiektől eltérő helyzetben szerepelteti,
ami a beszélő és Isten térbeli meghatározatlanságát érinti. Az első versszak utolsó két sora
ellentmondásosan jeleníti meg a „szereplőket”: „Bukj föl az árból hirtelen, / Ne rántson el
a semmi sodra.” Itt ugyanis nem eldönthető egyértelműen a tárgy explicit megnevezésének
hiányában, hogy kit ne rántson el a semmi sodra, mivel a lírai én és az Isten sem
szövegbeli, sem a költői képen belüli pozíciója nem tisztázott. Tehát mindebből logikusan
az következne, hogy Isten van az árban, ezért ő az, akit elránthatna a semmi sodra, azonban
ez utóbbit a befogadói horizontból meglehetősen nehéz nem a beszélőre vonatkoztatni.
Továbbmenve azt lehet mondani, hogy Isten kiemelkedik, azaz fölbukik az árból (szinte a
semmiből), hogy így állítsa meg az éppen a semmiben (és a semmi felé) sodródó embert 84.
Mindenesetre a hagyományos fenn-lenn leképezés helyét egy grammatikai-szemantikaiüres hely veszi át, amely azt is jelenti, hogy az Isten és ember térbeli állapota sem
fixálható. A viszony dinamizálásával egyben átkerülünk a térdimenzió vizsgálatának
második aspektusához, ami a szereplők mozgásának irányultsága és nézőpontja.
83
József Attila, 460.84 Vö. Bókay-Jádi éppen a Nem emel föl c. verssel való összehasonlítás keretében írják a következőket a Bukj föl az árból lírai teréről: „az istenhez szóló embert valahova viszi az ár, az értelmetlen élet áradata, s az istennem fölemeli, hanem segít lehorgonyoznia ebben a félelmetes folyamban.” Bókay Antal-Jádi Ferenc-StarkAndrás: „Köztetek lettem én bolond…”, Magvető, Bp., 1982, 71.
5/10/2018 Virágh Szabolcs - A dialogus terei - slidepdf.com
http://slidepdf.com/reader/full/viragh-szabolcs-a-dialogus-terei 28/42
28
Ez utóbbi versben a feszültséggel telített szavak („bukj föl”, „rántson”, „sodra” 85) révén a
mozgás központi jelentőséget nyer, ami mindkét résztvevőt érinti. A címbeli felszólításból
az is kiderül, hogy az Istentől aktivitást kérő-követelő ember a saját pozíciójához
viszonyítva érti a „föl”-t és így az ő nézőpontja érvényesül. A másik József Attila-vers
esetében az emberi szubjektum passzív, helyzete rögzített („belenehezültem a sárba”) és
innen várja megint csak az isteni aktivitás „emelő erejének” segítségét, amit szinte
visszhangoz a Panasz: „az éjszakák sarában eltemetve”, noha ez utóbbi az „ostromlás”
metaforájával élve utal egyfajta (még ha csak szimbolikus) aktivitásra. Az Örökkön-örökké
terében a beszélőnek nincs is módja az önálló cselekvésre („Várok, hogyha váratsz,
megyek, ha terelsz”, „teszem szótalan, / szófogadó szolga, ami hátra van”), hiszen egész
léte az Isten őhozzá való viszonyának dacos visszatükrözése.
A Vonj sugaradba a feltételes mód megvalósulatlanságában már érezteti a mozgásra való
törekvést („szállnék”, „sietnék”) és ezzel párhuzamosan az isteni hívóerő86 is
közvetettebben ábrázolódik (ld. cím, ill. „végy kosaradba”), hogy végül az igei lágyságot
felhevítse a melléknévi fokozás („vonj hevesebben”). A Nem nyúlsz le értem ugyanakkor a
kijelentésszerű szemrehányás modalitásának megfelelően statikusságot sugároz, amit Isten
(tagadásban tételeződő) lenyújtott és a beszélő felfele tartott, egymást el nem érő kezének
csendéletszerű képe ábrázol. Itt figyelhető meg, hogy a „le” szóval a nézőpont
áthelyeződik Isten oldalára (szintén a szemrehányás okán: ő az, aki nem nyúl le, nem tesz
semmit) és az eddigi „innen föl” ehelyütt „onnan le” irányultsággá válik.
(Az) én és (az) Isten: kölcsönös teremtés
E fenti kimerevített kép mozaikként illeszkedik a versek által konstruált általános Isten-
képbe, amely jelentős szerepet tölt be tárgyalt verseink viszonyában. Minthogy az Isten-
kép minden esetben a versbeli szubjektum önképével van dinamikus összjátékban, a
szövegek ezen aspektusának vizsgálata arra koncentrál, hogy milyen módon teremti egyika másikat.
A Nem nyúlsz le értem kapcsán Szilágyi Ákos jegyzi meg, hogy a vers világában „Isten
eleve adott előfeltétel”87 és ez igaz a Vonj sugaradba esetében is. Ugyanakkor fontos
észrevenni néhány különbséget a két vers Isten-képében. Az előbbiben Isten diszkurzív
létezőként ábrázolódik, tehát szóbeliségéből nyeri istenszerűségét, amennyiben az őt
85 Vö. az ötödik versszakban: „Vad, habzó nyálú tengerek / falatjaként forgok, ha fekszem”.86
A második versszak infernális képeire természetesen ez nem vonatkozik.87 Szilágyi Ákos a Nem vagyok kritikus! kötet egyik lábjegyzetében elemzi a Nem nyúlsz le értem c. verset ésveti össze a Bukj föl az árból c. József Attila-verssel. Szilágyi Ákos: Nem vagyok kritikus!, Magvető,Budapest, 1984, 694-698.
5/10/2018 Virágh Szabolcs - A dialogus terei - slidepdf.com
http://slidepdf.com/reader/full/viragh-szabolcs-a-dialogus-terei 29/42
29
megszólítóhoz kizárólagosan az átokmondás aktusával viszonyul („nincs számomra, csak
átkod”). A saját magát intenzíven metaforizáló emberi szubjektum („gerle”, „keserű
tenger”, „rettentő fegyvered”, „szelíd esti lángod”) Istent jelzőtlenül hagyja. A Vonj
sugaradba alapvetően másképp kezeli ezt a kérdést. Az önmetaforizáció itt is igen erős,
csakhogy nem egyoldalúan a megszólítóra utal, hanem Istent mint e
tevékenységformákban teremtődő tropológiai mozgás aktorát láttatják:
Lelkemet mért áztatod
maró-lúgban évek óta,
ha sose végzel a mosással?
Kondérodban a tüzes lé
Minek fortyog körülöttem,
H sose puhulok meg?
Mit akarsz szőni belőlem,
Ha mindig elmállok, mint a szecska?
Gonoszaid megtérnek, de hozzám
Sose jön el a te országod.
Ehhez hozzátartozik, hogy míg e második versszak kérdő modalitása aktív cselekvést
tulajdonít Istennek, az ezt körbeölelő strófákban a feltételesség révén mindez közvetetté
válik. Azonban még itt is erősebb az isteni jelenlét megfoghatósága, mint a másik Weöres-
versben: Isten ugyanis megjelenik, mint „fészek”, „kosárhordozó” és „horogtartó”. Az
idézett versszakban egyben az is megfigyelhető, ahogy az utolsó két sor képi lágysága,
rezignált hangneme ellentételeződik az előbbi sorok felfokozott képiségében és dühében,
imígyen megfelelve egy kevésbé antropomorf, keresztényibb és egy erősen személyiesített,
mitologikus Isten-kép szembenállásának.Ezek különös feszültséggel telített elegye jelenik meg a Bukj föl az árból lírai terében, ahol
az Ószövetség haragvó-bosszúálló Istene mitológiai képekbe ágyazódva válhat Zeusszá,
„emberléptékű főistenné, aki egyszerre lehet jóságos és kegyetlen, emberfölötti és emberi,
akitől félünk és kegyelmet remélünk, akivel vitázunk és olykor vetélkedünk.”88 A
felfokozott intenzitású érzelmek Istent szólítják fel arra, hogy mutatkozzon meg a beszélő
világában, lépjen vele közvetlen kapcsolatba („ijessz meg”, „vedd el”, „ordíts reám”,
„csapj”). Ez a kapcsolat az isteni jelenlétre irányuló kétségbeesett vágy, amely jelenlét
88 Alföldy Jenő: „’Fogj össze, formáló alak’. Istenesség és bűntudat József Attila kései verseiben”, In: Uő.: József Attila-tanulmányok , Nemzeti Tankönyvkiadó, Budapest, 2005, 184.
5/10/2018 Virágh Szabolcs - A dialogus terei - slidepdf.com
http://slidepdf.com/reader/full/viragh-szabolcs-a-dialogus-terei 30/42
30
csakis mint büntetés tud megnyilvánulni a lírai alany számára. Istentől tehát, aki éppen
anyagon-túliságában lehet transzcendens létező, a viszonyba-lépés legmateriálisabb
formája váratik el, amely helyzet ellentmondásossága a vers képalkotási paradoxonaiban
lepleződik le. Ahogy Szőke György megállapítását89 Bókayék értelmezik: az utolsó strófa
„nem versz bottal” kitétele azért abszurd, mert pontosan „Isten nem ver bottal”, és ezt
mégis elvárva egy „emberi autoritás tulajdonságát”90 kéri rajta számon a beszélő. „A
paradox az egészben az, hogy amint meghalni sem lehet ’lélegzet-visszafojtva’, az isten
sem bottal ver, hanem sorssal és szenvedéssel.”91
Mindezzel, illetve a beszédhelyzet paradox voltának már említett kiemelésével a vers
zárlata „oly lángot lobbantott”, amely fényével rávilágít a vers egyéb problematizálható
helyeire, példának okáért a harmadik versszak képalkotási paradoxonára:
Gyulékony vagyok, s mint a nap,
Oly lángot lobbantottam – vedd el!
Ordíts reám, hogy nem szabad!
Csapj a kezemre mennyköveddel.
Ehelyütt egy olyan képbe botlunk, amelyet logikai úton képtelenség feloldani, ugyanis a
beszélő a gyúlékony mivoltából fakadóan általa lobbantott láng elvételére szólítja fel
Istent, mindezt azonban mennykőcsapás révén gondolja megvalósíthatónak, tehát úgy,
hogy – lévén gyúlékony – újra lángra lobbanjon. Az égés állapota így állandósul, az örök
körforgásból nincs mód kilépni. A mitológiai erejű kép egy egész romantikus ihletettségű
kép-sorozatba92 illeszkedik, amely az őselemek működését transzponálja a vers világába.
Az elemek versbeli jelenlétét, összefonódó táncát az értelmezői attítűd erősen asszociatív
alkalmazása a következőképpen rajzolná föl: az első strófa áradatát (víz) elnyeli a második
versszak pora ( föld ), amit, a belőle éppen hogy kilátszó lírai én, a késekkel való játék miattgyúlékonnyá válva (értsd: szikra), lángra (tűz) lobbant, mely láng – az önmagába forduló
paradoxonnak köszönhetően– pokollá (tűz) változik s egyben marad ugyanaz a negyedik
versszakban. Ezt a poklot csak az ötödik strófa „vad, habzó nyálú tengerei” (víz) képesek
kioltani, amelyek ugyanakkor „lélekzetként” (levegő ) fojtódnak vissza, s azonmód
elpárolognak, nem hagyva mást maguk után, mint hiányukat .
89 Szőke György: „’Űr a lelkem’ – A kései József Attila”, Párbeszéd, Budapest, 1992, 70.90
Bókay 76.91 Bókay uott.92 Vö. Beney megjegyzésével: „Itt (…) az egész költemény, s különösen a második-harmadik versszakrendkívüli fényességű képei a romantikus tájképek viharos borzongását idézik.” Beney : „József Attila kétkésői versének Isten-képe”, in: Uő.: József Attila-tanulmányok , Szépirodalmi, Bp., 1989, 279.
5/10/2018 Virágh Szabolcs - A dialogus terei - slidepdf.com
http://slidepdf.com/reader/full/viragh-szabolcs-a-dialogus-terei 31/42
31
A vers az őselemek e tomboló táncával olyan örvénylő költői erőt jelenít meg, ami szinte
páratlan a magyar költészetben. Mindezt a Nem emel föl kapcsán már említett szélsőséges
léttapasztalatok szubjektumon belüli harcaként állítja elénk, és ez vonja, sodorja be az
olvasás során létrejövő Te-t, azaz az olvasót a vers tökéletes világegészként működő
mikrokozmoszába.
A fentiekből egyben az is világosan látszik, hogy a vers Isten-képe a bűn-büntetés
paradoxikus viszonyrendszeréből bomlik ki és válik hasonlóképp paradoxikussá. A bűn-
büntetés kérdése József Attila kései verseiben központi fontosságú és ennek megfelelően
összetett, ezért jelenleg csak az Isten-ábrázolással összefüggő aspektusát vizsgáljuk.93
Ehhez a 4. versszakban feltűnő (és a költő más verseiből már ismert94) „bűnös
bűntelenség” fogalmát hívjuk segítségül:
És verje bosszúd, vagy kegyed
belém: a bűntelenség vétek!
Hisz hogy ily ártatlan legyek,
az a pokolnál jobban éget.
„A teljes ártatlanság megvallásával az ember Istenné levését vallja meg, s az ember
számára ez a legnagyobb bűn: hiszen Istennel senki sem állhat egy sorban. Így ebben a
vonatkozásban jogos az ártatlanságot bűnnek látni – csakhogy ezt a végzetet feloldani
lehetetlen, hiszen másképpen éppen a nem ártatlanság a bűn. A paradoxon lényege az,
hogy a teljes, bezárt magányban semmiféle feloldozás nem lehetséges, s ezt József Attila is
tudja: egyetlen menekülési útja mások, a közösség felé nyílik.”95 Erről a szöveghelyről egy
pillanatra még visszahajlunk a Nem emel föl Istenéhez, aki még „igazságos földi autoritás,
aki vissza tudja vezetni a gyermeket96 a közösségbe, az emberek közé:”97
Intsd meg mind, kiket szeretek,
Hogy legyenek jobb szívvel hozzám.
Vizsgáld meg az én ügyemet,
93 Itt érdemes megjegyezni, hogy jóllehet nyilvánvaló a költő apa- és Isten-képének szoros összefüggése,egyetértünk Beney Zsuzsával: „ebben a világ felett álló, segítő és büntető hatalomban egy transzcendensértelmezésektől mentes, csakis emberi vonásokat viselő, óriásivá nőtt apát vagy segítőt látni tévedés lenne.József Attila Istene (…) transzcendens Isten.” Beney, uott., 232.94
Vö. A bűn, Magad emésztő 95 Beney 273.o.96 A szóhasználat jelzi, hogy a szerzők az apa-gyermek viszony elsődlegessége felől értelmezik az Isten-képet.97 Bókay 76.
5/10/2018 Virágh Szabolcs - A dialogus terei - slidepdf.com
http://slidepdf.com/reader/full/viragh-szabolcs-a-dialogus-terei 32/42
32
Mielőtt magam feláldoznám.
Isten bíraként való megjelenítése mellett már a szóválasztásban is erősen érzékelhető az
„Isten és ember” viszonyának „apa és gyermek” viszonyának való megfeleltetése: „Fogadj
fiadnak, Istenem, / hogy ne legyek kegyetlen árva.” és „Tudod, szivem mily kisgyerek – /
ne viszonozd a tagadásom”. Ugyanakkor ez utóbbi idézetet továbbolvasva lesz látható,
hogy ez a viszony nem egyszerű(en) apa és fiú között tételeződik, hanem e családi
(partikuláris) kapcsolatot transzcendálva Atya és Fiú vallási-szimbolikus viszonyává válik,
éppen a már említett „mennybe látásra” irányuló vágy révén:
ne vakítsd meg lelkemet,
néha engedd, hogy mennybe lásson.
Kinek mindegy volt már a kín,
hisz gondjaid magamra vettem,
az árnyékvilág árkain
most már te őrködj énfelettem.
Ez az a pont, ahol a tárgyalt versek újra összeolvasódnak, és felfedik az általuk konstruált
én-kép sajátosságait. Megfigyelhető ugyanis, hogy a vers beszélői önmagukat mindig mint
különlegest ábrázolják, és éppen e különlegességük teremti meg a transzcendenssel való
viszonyba lépés lehetőségét. A Nem emel föl imént idézett versszakában az Atya gondjait
magára vevő Fiú szólal meg, az ennek megfelelő profétikus-patetikus hangnemben
(„Kinek mindegy volt már a kín”), és hívja elő a kereszténység Jézusban felismert
Megváltó-képét. „Az ember, aki több, mint ember” szolgál értelmezési keretként a Bukj föl
az árból második versszaka esetében is:
Én, akit föltaszít a ló,
S a porból éppen, hogy kilátszom,
Nem ember szívébe való
Nagy kínok késeivel játszom.
Az ember itt azáltal lesz „több, mint ember”, hogy „nem ember szívébe való nagy kínokkésivel játszik”, azaz különlegessége „nem ember” mivoltából fakad. A már elemzett
5/10/2018 Virágh Szabolcs - A dialogus terei - slidepdf.com
http://slidepdf.com/reader/full/viragh-szabolcs-a-dialogus-terei 33/42
33
folytatás „lángja” is olyan, „mint a nap”; a planetáris hasonlat révén grandiózussá
növekszik a kép, éppúgy mint a benne aktorként megjelenő lírai én.
A Panasz Isten-képe a vers költői csúcspontját jelentő utolsó strófából érthető meg
leginkább:
Légy reszketésem öröme,
mint lombjai a fának:
adj nevet, gyönyörű nevet,
párnát a pusztulásnak.
A József Attila Eszmélet ét98 felidéző komplex kép beszélő és Isten kölcsönösségét
szükségszerű természeti és természetes metonimikus összetartozásukban mutatja (lomb –
fa), azaz erre irányul a versbeli beszélő vágya. Az apokaliptikus vízióvá táguló záró kép
egyben Isten és ember egymást feltételező viszonyát is megjeleníti. Isten mint névadó
szólíttatik meg felidézve a „kezdetben volt az ige” létteremtő beszédaktusát, ugyanakkor a
vers világán belül az „istenem” már elemzett aposztrofikus alakzatával maga a beszélő
teremtette meg Istent. A saját csöndjében rejtőző Istennek tehát az örök hallgatásban élő
versbeli beszélő ad nevet és szavakat, amelyekkel az gyakorolhatná a névadás mágikus
hatalmát a végességre ítélt emberre váró sorsot (a pusztulást) megszelídítendő.
A kölcsönös egymásrautaltság szintén megjelenik jelentésképző elemként a másik
Pilinszky-versben, annak ellenére, hogy az Örökkön-örökké beszélője kizárólag az
Istennek való kiszolgáltatottság és az ebből fakadó passzivitás helyzetéből látszik
megnyilvánulni. A záró két strófa azonban módosítja ezt a képletet: az „érted, magamért”
szópár a vessző sugallta grammatikai eldöntetlenség révén egyszerre funkcionálhat
felsorolásként (érted és magamért), valamint értelmezésként (érted, azaz magamért). Ez
utóbbi esetben – ahogy az „emberarcú” példáján látni fogjuk József Attilánál – Isten ésember egymásba oldódik, hogy az utolsó versszak mindezt nyíltan tematizálja is:
Végeérhetetlen zokogok veled,
ahogy szorításod egyre hevesebb,
ahogy ölelésem egyre szorosabb,
egyre boldogabb és boldogtalanabb.
98 Vö. „Az éjjel rászálltak a fákra, / mint kis lepkék, a levelek.”
5/10/2018 Virágh Szabolcs - A dialogus terei - slidepdf.com
http://slidepdf.com/reader/full/viragh-szabolcs-a-dialogus-terei 34/42
34
A zokogás immáron közösen megélt tapasztalattá válik, olyannyira, hogy a vers végén
Isten és ember egymást (egyenrangúként) szorító képe marad velünk.
A Nem nyúlsz le értem kapcsán visszatérhetünk a Bukj föl az árból elemzésekor vizsgált
őselemekhez:
Remény híján is várlak én,
mint a keserű tenger
csapkodva kopár partomat
nem földi gyötrelemmel.
A vízképzet ehelyütt pontosan „a romantikus tájképek viharos borzongását idézi,”99
jóllehet sokkal stilizáltabb módon, mint az előző versben.100 Mindez visszatér még az
utolsó versszakban is, ahol a vízképzet a metonímia áttételesebb működésében érvényesül:
„holtig érted zúgok én” (saját kiemelés – V.Sz). Fontos még megjegyezni, hogy az előbbi
idézetben a szereplők viszonyának tisztázatlansága vissza látszik utalni a Bukj föl az árból
első versszakához, ahol nem egyértelmű, hogy ki is van az árban; ott az Isten és a lírai én
helye, itt a keserű tenger és a part képe olvad egybe. Az én mintha egyszerre lenne a tenger
is, meg a part is, amely esetben a csapkodás aktusa önostorozásként lenne csak érthető,
ugyanakkor a hangsúly éppen a gyötrelmek „nem földi” jellegén van. Ezért is nem
eredhetnek kizárólag magából az emberből, és ezért válnak – a „nem ember szívébe való
kínokhoz” hasonlóan – éppen e tulajdonságuk okán különlegessé. Amellett, hogy a
képalkotás intenzitása, sűrítettsége miatt is érezhetjük sikerültebbnek a József Attila-verset,
az én magát a mindennapiságból kiemelő önértelmezése összefűzi a szálakat és így
kanyarodik vissza a „több, mint ember” toposzához.
Mindez a Vonj sugaradba esetében is megvalósul, még ha a „különlegesség” öntudatának
egy alacsonyabb fokán is. A „Gonoszaid megtérnek, de hozzám / sose jön le a te országod”sorok az Istennek szóló szemrehányásban már látványosan elkülönítik a beszélőt a
„gonoszoktól”, azaz azoktól, akik érdemtelenek a kegyelemre, azt mégis megkapják, és az
„én” lesz az, aki, bár érdemes lenne a kegyelemre, mégis ok nélkül (érdemtelenül)
szenved. Az utolsó versszak alapján pedig a lírai beszélő tere egyfajta köztes lét lesz, ami
lefelé ill. felfelé húzó erők harcának színhelye:
99 Beney 279.100 Szilágyi Ákos írása éppen a személyesség (ezzel a kérdéssel is szorosan összefüggő) szempontjából vetiössze a két verset, és marasztalja el a Weöres-verset.
5/10/2018 Virágh Szabolcs - A dialogus terei - slidepdf.com
http://slidepdf.com/reader/full/viragh-szabolcs-a-dialogus-terei 35/42
35
Szívemet kétféle húzás tépi,
egyre lyukasabb, egyre zavartabb,
ládd-e, sokszor már azt se tudom,
melyik a te horgod zsinegje
s melyik a mélység inda-köteléke.
Vonj hevesebben! ön-erőmből
nem jutok én soha hozzád.
A Vonj sugaradba beszélőjének szíve a köztes lét101 testi metaforájaként és a harc
színhelyeként a zavar és gyengeség érzésével kapcsolódik össze, amely a létezést mint
olyat általában jellemző kiszolgáltatottság tudatának előterében jelenik meg. Ily módon
válik az emberi szubjektum a két irányba ható erőknek inkább tárgyává, mint alanyává. Ez
a kiszolgáltatottság és szenvedés okát a beszélő akaratának érvényesíthetetlenségében
találja meg, amely akaratot itt az Istennel való egyesülés, Istenné levés vágya konstituálja.
E vágy József Attilánál Beney szerint „az ’én’ emberfölöttivé tágításából ered, és
kísérteties hasonlóságot mutat az emberiség egyik archetipikusan vétkes
magatartásformájával, a görög tragédiák mélyén a végzet kegyetlen válaszát kihívó hübrisz
ősbűnével.” Ez szolgál a bűn és büntetés paradox viszonyrendszerének alapjául, és ily
módon „a Bukj föl az árból és a Nem emel föl Isten-képe is közvetlenül ennek a bűnnek a
megéléséből alakult ki.”102
Az elemzett verseink mindegyikének (legkevésbé talán a Panasz esetében igaz ez) énképét
meghatározó emberfölöttiség öntudata a Nem emel föl-ben az áldozat aktusában is tetten
érhető: „Vizsgáld meg az én ügyemet, / mielőtt magam feláldoznám.” Újra Beneyvel
szólva: „[a]z isteni gondokat magára vett lélek itt krisztusi áldozatra készül”103
Ugyanakkor nem szabad megfeledkezni az ember és Isten között, a versben működő
dinamikus mozgásról, amire már történt utalás korábban: a „formáló alak” megszólítással a„forma” és „alak” szinonimitása révén „egyrészt Isten ad formát mindennek (a bibliai
teremtéstörténet szerint ő választja elé egymástól az eget, a földet és a vizeket), másrészt a
költő ad alakot Istennek az ’alak’ szóval. (…) Kölcsönös metamorfózis történik a versben:
az ember istenné, az Isten emberré változik egyidejűleg.”104
Különös párhuzamot találunk minderre a Bukj föl az árból utolsó versszakában. Itt az első
strófából már ismert grammatikai-szemantikai üres hely hozza mozgásba a jelentésképzést
101 Amely itt természetesen nem a transzcendencia átmeneti, ős-közöttiség értelmében vett tere.102 Beney 256.103 Beney 294.104 Alföldy 187.
5/10/2018 Virágh Szabolcs - A dialogus terei - slidepdf.com
http://slidepdf.com/reader/full/viragh-szabolcs-a-dialogus-terei 36/42
36
az „emberarcú” kifejezés többértelműségével: „Mert e szakasz gondolat-, magatartás-,
formaalkotói zsenialitásának páratlan erkölcsi-esztétikai-nyelvi találata az, hogy az
emberarcú szó elé is és utána is vesszőt tesz. Vagyis lehet appositio, de lehet vocativus is,
lehet értelmező, de lehet megszólítás is. Vagyis vonatkozhat arra is, aki a hiánnyal
szembenéz, s arra is, aki a hiányával szembenéz.”105 Németh G. Béla pontos megfigyelése
ugyanarra az imént említett, Isten és ember egymást kölcsönösen teremtő dialektikájára
mutat, ami a rögzített ontológiai meghatározások, meghatározottságok helyébe a nyelvi
működés pluralizáló erejét állítja, és éppen ebben az „emberfölötti” erő révén olvadhat
össze Isten és ember a szöveg világában. Ez az összeolvadás Jézus Krisztus alakjában
találja meg – a kettősség mozgásának megfelelően – egyszerre szimbolikus és materiális
formáját, akinek a „nem ember szívébe való kínokat,” a „nem földi gyötrelmeket,” „isteni
gondokat”, az „éjszakák sarát”, a „maradék szemérme némaságát” és a „szívét tépő kétféle
húzást” emberfölöttiségében is emberként kell elviselnie. Ez az a pont, ahol a Jézus-
történet alapvető drámai ereje megmutatkozik és a keresztről felhangzó „éli, éli, lámmá
sábáktani”106 kiáltással a nyelv világába lép, hogy végül még e „kettősségről való tudásunk
is elnémul[jon] az őstitok paradoxiájának a színe előtt.”107
105 Németh G. Béla: „A semmi sodra ellenében”, in: Uő.: 7 kísérlet a kései József Attiláról, Tankönyvkiadó,1982, 101.106 „Istenem, Istenem, miért hagytál el engem?”107 Buber 123.
5/10/2018 Virágh Szabolcs - A dialogus terei - slidepdf.com
http://slidepdf.com/reader/full/viragh-szabolcs-a-dialogus-terei 37/42
37
Függelék:
Pilinszky János: Panasz
Elevenen a csillagok alá,az éjszakák sarában eltemetve,hallod a némaságomat?Mintha egy égbolt madár közeledne.
Így hívogatlak szótalan:az örök hallgatásból,idegen egeid alólvalaha is kiásol?
Eljut hozzád a panaszom?Hiába ostromollak?Köröskörűl a félelem zátonyai ragyognak.
Számíthatok rád istenem?Úgy vágyom közeledre,dideregve csak hevesebba szerelmek szerelme!
Temess a karjaid közé,
ne adj oda a fagynak,ha elfogy is a levegőm, hívásom sose lankad.
Légy reszketésem öröme,mint lombjai a fának:adj nevet, gyönyörű nevet, párnát a pusztulásnak.
Pilinszky János: Örökkön-örökké
Várok, hogyha váratsz, megyek, ha terelsz,maradék szemérmem némasága ez,
5/10/2018 Virágh Szabolcs - A dialogus terei - slidepdf.com
http://slidepdf.com/reader/full/viragh-szabolcs-a-dialogus-terei 38/42
38
úgyse hallanád meg, hangot ha adok,sűrü panaszommal jobb ha hallgatok.
Tűrök és törődöm engedékenyen: mint Izsák az atyját, én se kérdezem,
mivégre sanyargatsz, teszem szótalan,szófogadó szolga, ami hátra van.
Keserüségemre úgy sincs felelet:minek adtál ennem, ha nem eleget?miért vakitottál annyi nappalon,ha már ragyogásod nem lehet napom?
Halálom után majd örök öleden,fölpanaszlom akkor, mit tettél velem,karjaid közt végre kisírom magam,
csillapíthatatlan sírok hangosan!
Sohase szerettél, nem volt pillanat,ennem is ha adtál, soha magadat,örökkön-örökké sírok amiértannyit dideregtem érted, magamért!
Végeérhetetlen zokogok veled,ahogy szoritásod egyre hevesebb,ahogy ölelésem egyre szorosabb,egyre boldogabb és boldogtalanabb.
Weöres Sándor: Nem nyúlsz le értem
Nem nyúlsz le értem, Istenem,kezem hiába tartom.De én mindig szólítalak,mint gerle, hívó hangon.
Remény híján is várlak én,
mint a keserü tengercsapkodva kopár partomatnem földi gyötrelemmel.
Csak hívjalak, csak várjalak,te nem fogadsz el engem,és nélküled por és penészgazdálkodik szívemben.
Lennék rettentő fegyvered vagy szelid esti lángod,de látom, nem kellek neked,nincs számomra csak átkod.
5/10/2018 Virágh Szabolcs - A dialogus terei - slidepdf.com
http://slidepdf.com/reader/full/viragh-szabolcs-a-dialogus-terei 39/42
39
Csak hívjalak, csak várjalak,tudom, nem jössz el értem,míg holtig érted zúgok éna hasztalan sötétben.
Weöres Sándor: Vonj sugaradba
Vonj sugaradba Istenem!mint madár a fészkére, szállnék hozzád,de látod, a rét örömei köztelpattant a szárnyam csontja.
Végy kosaradba, Istenem!mint hal a horogra, sietnék hozzád,de látod, a gyürüző mélynek
rám-tekeredett ezernyi hinárja.
Lelkemet mért áztatodmaró-lúgban évek óta,ha sose végzel a mosással?Kondérodban a tüzes léminek fortyog körülöttem,ha sohase puhulok meg?Mit akarsz szőni belőlem, ha mindig elmállok, mint a szecska?Gonoszaid megtérnek, de hozzámsose jön el a te országod.
Szívemet kétféle húzás tépi,egyre lyukasabb, egyre zavartabb,ládd-e, sokszor már azt se tudom,melyik a te horgod zsinegjes melyik a mélység inda-köteléke.Vonj hevesebben! ön-erőmbőlnem jutok én soha hozzád.
József Attila: Bukj föl az árból
Ijessz meg engem, Istenem,szükségem van a haragodra.Bukj föl az árból hirtelen,ne rántson el a semmi sodra.
Én, akit föltaszít a ló,s a porból éppen hogy kilátszom,nem ember szívébe valónagy kínok késeivel játszom.
Gyulékony vagyok, s mint a nap,oly lángot lobbantottam - vedd el!
5/10/2018 Virágh Szabolcs - A dialogus terei - slidepdf.com
http://slidepdf.com/reader/full/viragh-szabolcs-a-dialogus-terei 40/42
40
Ordíts reám, hogy nem szabad!Csapj a kezemre menyköveddel.
És verje bosszúd, vagy kegyed belém: a bűntelenség vétek!
Hisz hogy ily ártatlan legyek,az a pokolnál jobban éget.
Vad, habzó nyálú tengerekfalatjaként forgok, ha fekszem,s egyedül. Már mindent merek,de nincs értelme semminek sem.
Meghalni lélekzetemetfojtom vissza, ha nem versz bottalés úgy nézek farkasszemet,
emberarcú, a hiányoddal!
József Attila: Nem emel föl
Nem emel föl már senki sem,belenehezültem a sárba.Fogadj fiadnak, Istenem,hogy ne legyek kegyetlen árva.
Fogj össze, formáló alak,s amire kényszerítnek engem,hogy valljalak, tagadjalak,segíts meg mindkét szükségemben.
Tudod, szivem mily kisgyerek -ne viszonozd a tagadásom;ne vakítsd meg a lelkemet,néha engedd, hogy mennybe lásson.
Kinek mindegy volt már a kín,
hisz gondjaid magamra vettem,az árnyékvilág árkainmost már te őrködj énfelettem.
Intsd meg mind, kiket szeretek,hogy legyenek jobb szívvel hozzám.Vizsgáld meg az én ügyemet,mielőtt magam feláldoznám.
5/10/2018 Virágh Szabolcs - A dialogus terei - slidepdf.com
http://slidepdf.com/reader/full/viragh-szabolcs-a-dialogus-terei 41/42
41
Bibliográfia:
Alföldy Jenő: József Attila-tanulmányok , Nemzeti Tankönyvkiadó, Budapest, 2005.Beney Zsuzsa: „A köztes és a beteljesedett. Weöres Sándor: Téli reggel”, Vigilia, 2003/11Beney Zsuzsa: „Csillaghálóban. József Attila hatása Pilinszky János költészetére.”, in:
Ikertanulmányok , Szépirodalmi, Budapest, 1973.Beney Zsuzsa: „József Attila és a XX. századi magyar istenes költészet,” in: Végesvégtelenség.Beney Zsuzsa: „József Attila két késői versének Isten-képe”, in: Uő.: József Attila-tanulmányok , Szépirodalmi, Bp., 1989.Bókay Antal-Jádi Ferenc-Stark András: „Köztetek lettem én bolond…”, Magvető, Bp.,1982.Buber, Martin: Én és Te, Európa, Budapest, 1991.
Culler, Jonathan: „Aposztrofé”, in: Helikon, 2000/3, 370-385.Fung Yu Lan: A kínai filozófia rövid története, Osiris, Budapest, 2003.Gadamer, Hans-Georg: „Filozófia és irodalom: az esztétika vége – vagy se vége, sehossza?” szerk. Bacsó Béla, ELTE Esztétikai Tanszék – Ikon Kiadó, Budapest, 1995.Gadamer, Hans-Georg: Igazság és módszer , Osiris, Budapest, 2003.„Hermészi alkat”, Szilágyi Ákossal Sándorról Balogh Endre beszélget, Iskolakultúra,2003/3, 69.Hornyik Miklós: „Műhelybeszélgetés a ’Hold és sárkány’ szerzőjével.”Híd, 1967/11. Jász Attila: „A WS-lóláb”, Jelenkor, 2003/3.József Attila: Minden verse és versfordítása, Szépirodalmi, Budapest, 1980.Kierkegaard, Sören: Félelem és reszketés, in: Írásaiból, Gondolat, Budapest, 1982.
Kulcsár Szabó Ernő: „Költészet és dialógus (A lírai művek befogadásának kérdéséhez)”,In: A megértés alakzatai, Csokonai Kiadó (Alföld Könyvek 3.), Debrecen, 1998.Levinas, Emmanuel: „Martin Buber és a megismerés elmélete”, In: Uő.: Nyelv ésközelség, Tanulmány Kiadó, Jelenkor, Pécs, 1997.Lukácsi Balázs: „Weöres Sándor filozófiája”, Kézirat.„’Nem-életmű alkotásmód’”, Schein Gáborral Weöres Sándorról Balogh Endre beszélget,Iskolakultúra, 2003/3.Németh G. Béla: „A semmi sodra ellenében”, in: Uő.: 7 kísérlet a kései József Attiláról,Tankönyvkiadó, 1982, 101.Pilinszky János: Összegyűjtött versek , Századvég, Budapest, 1992Pilinszky János: Tanulmányok, esszék, cikkek , II. k., szerk. Hafner Zoltán, Századvég,
Budapest, 1993.Radnóti Sándor: A szenvedő misztikus, Akadémiai, Budapest, 1981.Ricoeur, Paul: Bibliai hermeneutika, Hermeneutikai Kutatóközpont, Budapest, 1995.
5/10/2018 Virágh Szabolcs - A dialogus terei - slidepdf.com
http://slidepdf.com/reader/full/viragh-szabolcs-a-dialogus-terei 42/42
42
Schein Gábor: „Pilinszky János költészete”, in: Poétikai kísérlet az Újhold költészetében,Universitas, Budapest, 1998.Szávai Dorottya: Bűn és imádság. A Pilinszky-líra camus-i és kafkaiszöveghagyományáról, Akadémiai, Budapest, 2005.Szávai Dorottya: „Jóbon innen és túl”, Kortárs, 2002/9.
Szénási Zoltán: „Katolikus irodalom – keresztény poétika”, in: Véges végtelen. Szent Ágoston: A keresztény tanításról, Paulus Hungarus – Kairosz, é.n.Szent Ágoston: Vallomások , Gondolat, Budapest, 1987.Szent Biblia, Magyar Biblia-Tanács, Bp., 1984.Szilágyi Ákos: Nem vagyok kritikus, Magvető, Budapest, 1984. Szőke György: „’Űr a lelkem’ – A kései József Attila”, Párbeszéd, Budapest, 1992.Tábor Ádám: „A csütörtöki beszélgetésekről”, in: Uő.: Szellem és költészet , Kalligram,Pozsony, 2006.Tamás Attila: Weöres Sándor , Akadémiai, 1978.Tüskés Tibor: A határtalan énekese: írások Weöres Sándorról. Bp. 2003.Tverdota György: „Minden, ami volt, van”, Élet és Irodalom, 2006. január 27.
Véges végtelen. Isten-élmény és Isten-hiány a XX. századi magyar költészetben, (szerk.Finta Gábor, Sipos Lajos), Akadémiai, Budapest, 2006.Veress Károly: „A dialógus mint létforma”, Kellék folyóirat, 18/20., 2001,http://epa.oszk.hu/01100/01148/00015/15veressk.htm#_edn1 Weil, Simone: Jegyzetfüzet , Új Mandátum, Budapest, é.n.Weöres Sándor: A teljesség felé , Tericum, Budapest, 2000.Weöres Sándor: Egybegyűjtött írások , Argumentum, Budapest, 2003.