1

2

Varga Csaba

A társadalom felébredése az agóniából

Új társadalomelmélet és új jövőmodellek

3

Tartalom

Előhang ........................................................................................................................................... 6

Az új nemzet inspiráló modellje ................................................................................................... 10

A nemzet újragondolása ............................................................................................................ 13

Az új nemzet felismerése .......................................................................................................... 16

A nemzeti magas tudatállapot ................................................................................................... 17

Új társadalmi valóság és boldogító értelmezései .......................................................................... 18

A társadalom két „ágya” ........................................................................................................... 18

A társadalom sokdimenziós téridő ............................................................................................ 18

Három alternatíva ma ................................................................................................................ 23

A társadalmi folytonosság – új folytonosság ............................................................................ 23

Új társadalmi valóság? .............................................................................................................. 26

Európa cselekvőképtelensége és ami ebből következik ............................................................ 29

A globlokalizáció és kollektív tudata ............................................................................................ 34

Új kihívások és válaszhipotézisek ................................................................................................ 34

Az új globalizáció és Magyarország ......................................................................................... 34

A világproblémák leltára ........................................................................................................... 38

A kollektív tudat elmélete ......................................................................................................... 44

Már a jövő sem a régi.................................................................................................................... 46

Avagy a valóban újat teremtő paradigmaváltás ............................................................................ 46

1. Merre, hova, hogyan halad (vagy nem halad) a világ a 21. század elején? .......................... 48

2. Az új paradigmák jellemzői .................................................................................................. 54

3. Az európai paradigmaváltás és/vagy paradigmakorrekció.................................................... 58

4. A legfontosabb globális, európai és magyar forgatókönyvek ............................................... 60

5. Paradigma távlatok, messzire nézve...................................................................................... 67

A globlokál világ kultúrája ........................................................................................................... 69

A csúcskérdések dilemmái ........................................................................................................ 70

Az új tér és időszerkezet............................................................................................................ 72

A tudat és a valóság lépcsőfokai ............................................................................................... 75

4

A kultúra és a tudat kultúrája .................................................................................................... 79

Új paradigmaváltás elején ......................................................................................................... 81

Rövid üzenetek, korlátok nélkül................................................................................................ 83

Új állapotok és új esélyek Közép-Európában ............................................................................... 84

Új Közép-Európa kép ................................................................................................................ 85

Posztipari térség vagy új posztagrár térség? ............................................................................. 87

Hatalom-mániás vagy érték-vállaló térség? .............................................................................. 87

Kitérők, szeretetként és inspirációként...................................................................................... 89

Új Magyarország vízió? ............................................................................................................ 95

Két mondat .............................................................................................................................. 104

Magyarország jövőképe a poszt-információs korra .................................................................... 104

A jövő, mint rejtett titok .......................................................................................................... 106

A jelenkép zavara .................................................................................................................... 107

A dilemmák üzenetei ............................................................................................................... 109

Új modernizációs modell előtt ................................................................................................ 110

Lehetséges forgatókönyvek ..................................................................................................... 113

Tudatfejlesztő társadalom? ...................................................................................................... 115

Új gyakorlati példák ................................................................................................................ 117

Új paradigmák a magyar civil társadalomról .............................................................................. 118

Új civilkoncepció .................................................................................................................... 120

A civil társadalom és az új paradigmák .................................................................................. 124

Az új tanulás filozófiája és módszertana .................................................................................... 130

Új paradigma és az új tanulás koncepció ................................................................................ 130

Az új tudásalapú kor és a nevelés valódi céljai ....................................................................... 131

A tudás paradigmák és a közeljövő ......................................................................................... 132

A régi és új tudások viszonya a tudástársadalomban .............................................................. 135

Hol tart a hivatalos oktatás? .................................................................................................... 140

Az új tudásközvetítő rendszerek ............................................................................................. 141

Üzenetek (utóirat helyett) ........................................................................................................ 145

A fenntartható társadalom esélye ................................................................................................ 147

Előzetes felvetések, paradigma-tézisek ................................................................................... 148

5

A fenntarthatóság folyamatos újraértelmezése ....................................................................... 150

A fenntarthatóság új szemléleti kerete .................................................................................... 151

A fenntarthatóság fogalmának típusai ..................................................................................... 152

Az új fenntarthatóság fogalmai, nézőpontjai........................................................................... 153

A fenntartható társadalom koncepciója ................................................................................... 157

Az újraalkotott társadalom programja ..................................................................................... 162

A valóban fenntartható társadalom jövő-forgatókönyvei ........................................................ 166

Utószó – avagy a forgatókönyvek megvalósíthatósága .............................................................. 169

Közösség- és demokráciafejlesztés ............................................................................................. 173

Polgárok Mestere..................................................................................................................... 173

Utcaközösségek ....................................................................................................................... 175

Utcaközösségek internetes portáljai96 .................................................................................... 177

Társadalmi szerződés .............................................................................................................. 178

Részvételi demokrácia............................................................................................................. 179

Magisztrátus ............................................................................................................................ 181

Intelligens falu/város program ................................................................................................ 182

E-közigazgatás ........................................................................................................................ 183

Helyi élelmiszer program ........................................................................................................ 186

Helyi közösségi pénz ............................................................................................................... 187

Civilegyetem ........................................................................................................................... 188

Életedért Lépj Szolgálat .......................................................................................................... 189

Közösség- és demokráciafejlesztés ......................................................................................... 191

Boldog üzenet ............................................................................................................................. 193

A kettétört jobb szandál igazságai ........................................................................................... 193

Varga Csaba iker-könyvei: ......................................................................................................... 194

Hátsó borító ................................................................................................................................. 196

Hivatkozások............................................................................................................................... 196

6

Előhang

A jelenlegi megakrízisek már írják a földbolygó halotti bizonyítványát?

A világ tegnapi és mai kétségbeesett története átlépte azt a határt, amely után esetleg már a

megmaradásra sincs garancia. Az emberiség ismét szembesül azzal a drámai fenyegetéssel, hogy

civilizációnknak és kultúránknak feltehetően nincs, vagy nem lesz folytatása. Az európai

kontinens viszont még mindig azzal hitegeti magát, hogy a válságok kezelhetők, s bolygónkon az

élet folytatása nincs veszélyben. Az orrunkra húzott hiedelem-sapkáktól nem látunk az orrunkig

sem.

Ez a kollektív állapot az, amikor az emberiség vakon megy a krízisektől megkérdőjelezett és

veszélyeztetett jövő felé. Vakon halad a vak holnapba?

Ez a kétszeres önveszélyeztetés: tudatlanul zuhanunk – a tudatvesztés szakadékába?

Nekem nem feladatom a riogatás hangosítása és ugyancsak nem dolgom az illúziók öntözése. A

társadalmi valóság úgy is eldől valamerre, mint az az erős fa, amelyet a favágók ügyetlenül

akarnak kidönteni; ekkor a fa maga választja meg dőlésének irányát.

A könyvben egymás mellé válogatott tanulmányok arról beszélnek, hogy az összetett magyar

társadalom, vagy tágabban a közép-európai társadalmak régóta nem olyanok, mint amiket a

társadalmak polgárai gondolnak saját – egyébként áttekinthetetlen – társadalmi-közösségi

létükről. A társadalmi önbecsapás mellett a vakság állapotával néznek szemben, avagy az

agóniából való felébredésük a tét?

Egy-másfél évtizede a fél-globális közép-európai, a hazai magyar, és/vagy a lokális társadalmak

részben láthatóan, de inkább láthatatlanul alapvetően, de kódolatlanul megváltoznak.

Szükségképpen a gyorsuló átalakulások valahogy egyelőre lassan érintik meg a kollektív

önképeket, vagy a közösségi gondolkodásokat. Gyorsan sodródunk a változással, de a többség

ennek nincs tudatában. Nagyon más az élet, de még a régi életben gondolkodunk. Eltávolodtak

egymástól a társadalmi valóságok és az erről kollektív önképet formáló közfelfogások.

Kettős csapda ez is. A rohanó változásokat kevéssé vagy felületesen értjük, miközben a

változások életkiforgató és egyben életújrateremtő természete homályban marad. Ezért is

beszélhetünk kollektív vakságról.

Csapda az is, hogy a változások tőlünk függetlenül, gyakran ellenünkre robognak át az

életünkön. A polgárok és kisebb-nagyobb közösségeik gyakran kétségbeesve vagy apátiába

zuhanva veszik tudomásul, hogy tehetetlenek a mikro- és makró-változásokkal szemben. Csapda

az is, hogy kevéssé ismerjük fel, vagy gyakran egyenesen tagadjuk, hogy a szélsebesen vágtató

változások a jelen végét és egyben az újabb jelen első stációit gyökeresen átírják.

A két társadalmi csapda okozza a század-eleji agóniát. És ez már nem az a vergődés vagy

tehetetlenség, ami az elmúlt ötven-hatvan évben jellemezte a Kárpát-medencei szűkebb-tágabb

társadalmi közegeket. Mind a kettő társadalmi haldoklás, de az egyiket még a puha politikai és

7

ideológiai diktatúrák diktálták, a másikat viszont már a gazdasági és hatalmi poszt-diktatúrák

agresszív érdekkényszerítései.

Ne essünk a másik végletbe sem: az agónia ugyan uralkodó valóság, de nem kizárólagos, sőt

éppen az agónia nyomasztó valósága váltja ki az alternatív világok születését. Az agónia minél

élesebben és erősebben uralkodik a társadalmi folyamatok és a lelkek felett, a spontán ellenállás

és az újvilág keresése annál határozottabban demonstrálja magát. A sírás mindig elvezet a

mosolyhoz és a kettő között igen kicsi a távolság.

A társadalmak életében is a szeretetlenség után a szeretet jön.

Ahol vagyunk, az persze nem az, ahol képzelni véljük magunkat. Ez független a haldoklás

vagy/és az újjászületés valóságától. Nincs jelen. A jelen helyet a múltat húzzuk magunkra, mint

egy szemfedőt, vagy olyan aktuális jövőt teremtünk hipotézisként, mint amit a jelenről

feltételezünk. Ezért a jelen láthatatlanná válik, mint a felszálló hajnali köd.

Nem csak az groteszk, hogy a társadalmakban a hatalmi véleményformálók elhitetik velünk,

hogy a stabilitásunk megtartható, mintha a kifelé dőlő világfalat szalmaszálakkal ki lehetne

támasztani. Az igazi közgondolkodási vákuumot az mutatja, hogy a kor aktuális válságait „csak”

ökológiai vagy például pénzügyi krízisnek látjuk, holott a csúcsdráma vagy a megakrízis a

világtársadalom agóniája. Bolygónk simán elpusztulna, ha a megváltást egyedül a hatalmi

elitektől és intézményeiktől, vagy akár az újstruktúrákat értelmező hatalmi vélekedés-

központoktól várjuk. A társadalom csúcsán feszítő elitcsoportok és a társadalom közepén vagy

alján csúszkáló rétegek gyakran egyaránt eszköztelenül és gondolattalanul bóklásznak a

szakadékok felett átvezető elöregedett függőhidakon.

Holott a király ismét meztelen, sőt látványosan pucér, amit a társadalmakban fent és a lent lévők

egyaránt sejtenek, de senki nem meri elhinni és tudomásul venni a vakító világlátványt.

Nem is könnyű felismerni az új látványt, mert a személyes és kollektív tudatokban képhiány,

képhomály, képelfedés van. Ki merné józan ésszel felfogni, hogy ami tíz, száz és ezer éve áll a

bolygónk valóságában, mint egy sok ezer éves és elpusztíthatatlannak látszó őserdő, az néhány

szempillantás alatt füstként eltűnhet a föld realitásából és világérzékelések tapasztalatából. Nem

hihető a fordulat, de folyamatosan végbemegy; elképzelhetetlen, de láthatatlanul történik velünk;

felfoghatatlan, de már mögöttünk van, mint egy erdőtűz.

Agónia helyett csak kiszáradt folyópartokat látunk, noha a felégett tájakon még csak esőért

imádkozunk.

Az új felismerések miatt teljesen vagy jórészt befelé élő polgárok közül egyre többen felkapják a

fejüket. Először is felismerik, hogy önmagunk megmentése érdekében kénytelenek sürgős

pályaváltoztatásba kezdeni. Majd egy belső tudatosságban szintén nincs akadálya a második – és

szintén kockázatos – felismerésnek sem. Egyre-másra felfogják, hogy mindazokat, akik az

életváltásra már valamennyire készek, szintén kimenthetik a kollektív béklyókból és az

önpusztítások máglyáiból. A társadalmi agónia ugyan jelképesen a börtön világa, vészesen zárt

8

és kényszeres világ, hovatovább nincs kitörésre esély; ugyanakkor az agónia nem a társadalmi

korház infúziós valósága, már azért sem, mert az embert fizikai testként definiáló orvoslás csak

korlátozott gyógyítást, vagy csak betegségelfedést tesz lehetővé. A haldokló ember és az

agonizáló társadalom a bolygó végjátékának szimbólumai.

A polaritás világa azonban befejeződött. Mindenki vesztes: a végtelen méretű világ- és

magánbirodalmak „paradicsomai” és a félelmetesen végesnek élt meg állami és egyéni

szegénység- és kiszolgáltatottság parcellái. És közben a megfoghatatlan semmiből, a félelem-

barlangok mélyéből felmásznak a napfényre a magányos hírhozók és a csoportos

világfelismerők, és minden kacifántos diskurzus nélkül közhírré teszik, hogy a társadalmak

agóniája véget ér, a felébredés megkezdődött.

A sok évszázados barbár helyi- és világháborúk korszaka csúfondárosan csődbe jutott. Ma már

aligha lehet megkoszorúzni olyan politikai-hatalmi ideológiai-mémet, amely az elmúlt ezer

évben kifogyhatatlanul azt a balgaságot vagy brutalitást szajkózta, hogy bármilyen háborúval,

vagy pusztítással egyetlen fűszál is megmenthető. A régi világ kifulladása olyan, mint ami

megállíthatatlan. Itt az ideje a boldog korszak-temetésnek, avagy a jelenlegi világév

befejezésnek.

A kedves ostobaságok, a finom tudásvesztések, vagy egyáltalán a bölcsességek hiányai miatt a

korszakunk visszafordul az egyszeregy-igazságokig. Kardinális alapigazságok válnak ismét

láthatóvá és megszerethetővé. Egy helykereső ember változatlanul több, mint egy

teremtésképtelen ember, avagy egy-egy teremtőképes ember sokkal több, mint egymillió

agonizáló ember, miközben minden ember eredendően egyenlő, de egyenlőség-esélyét szinte

minden önleépítő ember képes önként elveszíteni. A földön élő ember kezdetektől kezdve nem

pusztán fizikai-kémiai lény, vagy nem anyagi test, hanem mindenekelőtt végtelenített szellem és

tudat, avagy spirituális-szakrális mindenség. Isten társteremtője. Ebből következik, hogy ez az

igazi egyenlőség-lehetőség mindenkitől elvehetetlen.

Sem az emberiség aranykora, sem a jelenlegi vaskorszaka idején a társadalom aligha

azonosítható avval, hogy kevés vagy sok ember egyidejű jelenléte, amint az erdő sem azonos a

néhány, vagy a sok fával, avagy egy galaxis sem csak sok vándorló-pörgő bolygó. Ha minden

ember eredendően a fizikai valóság feletti szellemi-spirituális tökéletesség-lehetőség, akkor

minden egyes társadalom szükségképpen kollektív szellemi-spirituális tökéletesség-mező esély.

A társadalom így életfolyam, avagy a társadalom maga az élet. Az külön paradoxon, hogy az

egyszerre agonizáló és életpótlékot habzsoló világtársadalom most ismeri fel, hogy semmi sem

élettelen, még a kivágott fatörzs sem, a kősivatagok ugyanúgy, csak másképpen rezegnek, mint a

mediterrán dombhajlatok. Ezért a földbolygó egésze, bármelyik lokális társadalom, az internet

végtelen hálózata, vagy akár egy fizikai energiamerő egyaránt lüktető élet.

Oda jutottunk, hogy az életben szüntelenül agonizálunk. A társadalmi valóságok szintjei

ugyanúgy labilissá válnak, és különböző állapotai nagyon hasonlóan agonizálnak. A bolygón

belüli felső szinten, a globális vagy poszt-globális megatársadalomban nincs kollektív értelmező

vagy cselekvő erő, amely egyelőre képes lenne a civilizációnk-kultúránk haldoklását megállítani.

9

Egyaránt hiányzik az emberiség magasabb tudatállapota és az ebből következő bolygószintű

önmentést elvégző kollektív cselekvés. A világvalóság középső szintjein, a vibráló

kontinenseken a nemzeti társadalmak régi identitásaik után rohannak, miközben a nemzet, mint

személyesen is átélhető kollektív tudatállapot és közösségi cselekvésforma, sokszor szintén

agonizál. A nemzeti társadalmak már/még nem védenek kifelé, a külvilág ellen, és nem

erősítenek befelé, nem karolják fel saját közösségeiket. Tehetetlenek a globális-kontinentális

újkapitalizmussal szemben és képtelenek az együttműködésre a világváltást előkészítő

poszt”kapitalizmussal”.

Arra sem számított senki, hogy a társadalmakat uraló, központosított, cselekvésre predesztinált

államok az új homokviharokban szinte észrevétlenül betemetődnek. A mögöttünk lévő

évtizedekben a társadalmak elitcsoportjai mindig az államot foglalták el, vagy az elfoglalással

érték el elitpozícióikat, és önön érdekeiket az állami intézményrendszerrel növelték és

garantálták. Mi több egyre inkább arra haladtak, hogy az állam kihasználásával saját, külön

bejáratú, bekerített magántársadalmakat építsenek ki. Az erős gazdasági csoportok gyakran

sportot űznek abból, hogyan lehet az állami forrásokat kiszivattyúzni. Ez azért is mehet

akadálytalanul, mert az elkábított társadalmak szótlanul és helyeslőleg elfogadták, hogy az

egykori csereeszköz, a fém- vagy papírpénz már tegnap szükségképpen globális, fedezetnélküli,

virtuális ego-pénzzé vált. A politikai és pénzügyi profitra koncentráló államok agóniája

felgyorsította globális, nemzeti, lokális társadalmak önfeladását.

Minden egyes társadalom kollektív személy, s ugyanazokkal a tulajdonságokkal ruházták fel,

mint egyetlen embert. Ha a föld lakója, az egyén lényegében szeretet, s minden más jellemzője

ehhez képest másodlagos, akkor – a mérettől függetlenül – társadalom sem lehet más, mint

szeretet. És a földbolygó agóniájának csodálatos eredménye, hogy ismét láthatóvá és

vállalhatóvá tette szeretet-voltunkat. Ha ráadásul az ember, általában és egyes teremtettségében

is isteni részecske, akkor a kollektív emberiség nem csak őrzi, hanem magasabb szinten

hordozza isteni jellegét. És ez független attól, hogy az ember más lakható csillagrendszerekből

érkezett a földre és/vagy földön belüli természeti-szellemi evolúcióként jutott el ilyen

magasságba.

A magasság: kockázat. Ma az univerzális kockázat-kiterjesztést éljük. Az egyének vagy a

társadalmak tudati, szellemi és lelki emelkedése akkor a legkockázatosabb, amikor egyfelől már

megszabadultak számos fizikai-környezeti kiszolgáltatottságtól, másfelől azonban még

generálisan alacsony tudatállapotban vegetálnak, s az önpusztítást, az életveszélyeztetést nem

veszik észre. A gyenge figyelem és tudatosság az oka annak is például, hogy a nemzeti

parlamentek nem észlelik az átfogó agóniát, nem dolgozták ki és nem fogadták el a társadalmi

önmentés törvényeit sem. Természetesen az sem véletlen, hogy a posztdemokráciák a

kormányzásban változatlanul nem intézményesítik, és nem kezelik prioritásként a társadalmak

működésének helyreállítását és a települési társadalmak közösségi újrateremtését. Sem

aközösségi védőhálók, sem a közösségi jövőakciók nem születnek meg.

10

A tét azonban nem csak annyi már, hogy hálót fonjunk, és akciókat ápoljunk, mert a világ már

abba az állapotba fordult, ahol egyre több társunk, barátunk személyesen is fizikai, lelki, szellemi

krízisbe jut.

Új határvonal is kiemelkedik a zajló árból, mint az árvízkor a házkémény. A társadalom

jelképesen nem csak börtön, vagy külszíni bánya-sebhely, s ezért a társadalom ugyanakkor nem

egyszerűen kikötő vagy városszéli korház. Az új határvonalra érkezett globális és helyi

társadalmak együtt, de külön-külön is döntési helyzetbe keveredtek. Dönthetnek a pusztulásba

sodródás vagy az agóniából kimentő feltámadás között. Ezért is indul meg most világszerte a

civil polgárok vagy helyesebben a közösségpolgárok – minden eddigi mintát elhagyni akaró –

közös fellépése.

A felébredés egyszerre, párhuzamosan halad az egyének belső mocsaraiban és a társadalmak

külső jégveréseiben. Ha a helyi, a nemzeti, vagy a bolygószintű társadalmak feladják a

védekezés-megújulás misztériumát, sőt a kríziskezelések gyakorlati ellátását, akkor a kollektív

agónia felgyorsul(hat) és valóságos vagy képzeletbeli mentőhajók már csak az Égből jöhetnek.

Ez a könyv nem akar mást, mint azt, hogy a társadalmak újjászületése és feltámadása valóban

lehetségessé váljon.

A halotti bizonyítvány helyett az új születési bizonyítvány megírása a közös feladat.

Ez a kollektív felelősség-elvállalás nem más, mint a vakság tudatos felszámolása, hogy a jövő

lehetetlensége vagy zsákutcája elkerülhető legyen.

Utóirat: Nyitják az ablakot, nyitom az ablakot, nyitva az ablak.

Az új nemzet inspiráló modellje

Az új globális-lokális világban a nemzet, vagy a nemzeti szint megkerülhetetlen és

felszámolhatatlan valóságmező, de a kitágult és változó világszerkezetben az új nemzet szerepe

és feladata szükségképpen újragondolandó. Az új nemzet nem ugyanaz, mint ami a nemzet az

elmúlt századokban volt.

Az új nemzet viszont közösségi hátországként és kollektív tudat adta támaszként ismét szellemi

és világmentési erőforrás.

A Kádár-rendszer időszakában a nemzet megtűrt társadalmi modell volt. Reménytelen időszak

volt ez a hetvenes évek: mindenki félt még, ha másképpen nem, tudat alatt szorongott. Mitől is

féltek kimondatlanul a rendszer vezetői? Ha a magyar társadalom egységes, szervezett nemzet

lett volna, akkor leveti hátáról a nemzet számára nem elfogadható politikai-gazdasági és szellemi

rendszert. És mitől is féltek kimondatlanul a rendszert tagadó, vagy megkérdőjelező szellemi

emberek? Ha a magyar társadalom, avagy a nemzet megkísérelné megbuktatni, vagy ledobni az

elfogadhatatlan rendszert, akkor az előnytelen geopolitikai helyzetben ez a nemzeti feltámadási

kísérlet elbukna, elvérezne a szovjet fél-globális hatalmi világrendszer erőfölénye miatt.

11

A kölcsönös félelmek kiegyensúlyozták egymást. A hetvenes évek végén így meglehetősen

abszurd állapot uralkodik. Szellemileg pedig még inkább abszurd. Nem lehet igeneket és

nemeket mondani. A nemzetet uraló – részben már megosztott – politikai elit és a sokféle

nemzeti szellemi elit egyaránt tudja, hogy a korszak alapkérdése változatlanul a nemzeti

szabadság visszaszerzése. A kocsmákban egyre többen beszélnek erről, de a nyilvános kérdés-

kinyilvánítás tilos, s lehetetlen. Ezért ekkor Magyarországon a személyes és kollektív tudat

egyaránt tudathasadásos állapotban van. A helyi kocsmákban viszont már nem lehet

megfogalmazni és megvitatni, hogy milyen legyen az új nemzet, az új rendszer, az új állam, így a

rendszer megbuktatása utáni ideális célállapot most definiálatlan.

Abban nincs semmi meglepő, hogy kisebb-nagyobb mértékben szellemileg is mindenki a

korszak foglya, s azóta is tökéletesen érthető, hogy a mindenkori jobbak mindig szabadulni

akarnak a korszak dogmáitól, vagy horizont-összetöretéseitől. A hatalmon lévők viszont

semmitől sem félnek jobban, mint attól, hogy az alávetetteknek jövővíziójuk születhet. Ennek az

áldatlan és holnaptalan szellemi helyzetnek köszönhető, hogy az 1989-es rendszerváltás

Magyarország jövőjének a kapitalizmus múltját választotta1. Ez a huszadik század második

felében talán az egyik legnagyobb filozófiai vagy politikai botrány a magyar történelemben.

A hetvenes évek végén persze még senki nem tudhatta, hogy tíz év múlva már esély lesz a

politikai rendszerváltásra. Ezért a korszak hangadó szellemi vezetői – a látszólag nemzetietlen

nemzetet, vagy az öntudat nélküli társadalmat – nem akarták belevinni egy újabb, tragikus,

vereségre ítélt forradalomba. Ezzel a történelmi kompromisszumkészséggel ugyanakkor

akaratlanul a fennálló rendszer megőrzését vagy tartósítását segítették. Ezt az óvatos, szorongó

magatartást utólag lehet erkölcsileg vitatni, ám egy újabb történelmi konfliktus kikényszerítése

valóban rendkívül kockázatos lehetett volna. A két szélső, markáns magatartás között azonban

számos középső út volt, amely közül még akár választani is lehetett volna. És sokan választottak

is.

A választási szabadság alapja nem lehet a szellemi-fogság, s a gondolkodási bizonytalanság.Van,

aki akkor a rendszerben (azaz a szocializmusban, vagy annak reformjában) hisz, van, aki abban,

hogy ez a világrendszer felboríthatatlan és fenntartható, persze van, aki sokáig feltételezi, mint az

én apám, hogy a rendszer guggolva is kibírható, s persze vannak, akik a guggolásban is

elfáradnak, elgyengülnek. A többség nem hisz a rendszerben, noha az illúziók erősek, mindössze

szeretné túlélni azt. Túlélők országa ez. Ennyiben ez nem új világtörténelmi tapasztalat. Ám

szinte senkinek sem lett igaza: a létező „szocializmus” tévedett és megbukott, így a diktatórikus

rendszerről is kiderült, hogy nem örök és így megváltoztatható, ugyanakkor mindnyájan

tapasztalhattuk, hogy a fennálló rendszer sokáig guggolva sem bírható ki, de az elfáradás nem

indok az önfeladásra, de az önpusztításra sem.

A tévedőkből egymás mellé verődő társadalom azonban szükségképpen nem teremthet belső

kohéziót. A rendszer magas szintű ideológusai – a hetvenes-nyolcvanas években – ezt a

társadalmi tudatot és kollektív lélekállapotot elég pontosan látják, átlátják, és fölényesen

12

kihasználják. Ehhez képest másodlagos, hogy a pártállammá silányított nemzet akkori vezetői és

gondolkodói közül sokan ideákat és illúziókat fűznek a rendszer elért teljesítményeihez és

távlataihoz. A kocsmákban a többség (részben az uralkodó párt tagjai is) a Kádár-rendszer

tarthatatlanságát így vagy úgy kimondják. A szocialista közbeszéd elavult dogmái között és az

ideológiai rendszer felszámolhatatlan nyelvi poklában viszont a szellemi-társadalmi kisebbségek

jóvoltából az írások, a mondatok mögött kiolvasható a másként gondolkodásra való szerény,

óvatos törekvés.

Sorok mögötti szellemi „lázadások” korszaka ez. Nem ez az igazán meglepő azonban, hanem

sokkal inkább az, hogy mondatok másodlagos üzenete is megroppantja a rendszert. A

mérhetetlen nagyságú és hatalmú legális pártállami hálózatok, és az illegális tevékenységet

folytató szuperhatalmi struktúrák professzionális védelme ellenére a rendszer fenntarthatatlan. A

szocializmus mentegetésében érdekeltek utólag mondhatják, hogy az igazi megroppantás nem a

belső láthatatlan ellenállásnak, hanem az új világpolitikai és világgazdasági helyzetnek

köszönhető. A kettő viszont egymást kiegészítette, ahogy manapság sincs másképpen, hiszen a

világgazdasági válság önmagában nem okoz világrendszer-váltást, csak akkor, ha a

világtársadalom nemzetei, vagy legalább a kisebbségben lévő hangadó csoportjai új rendszer-

programot dolgoznak ki. Az új világprogram részben kész, de a világválság talán túl hamar jött, s

a hét milliárd ember lelkében még nem él az új alternatíva. Talán ilyen sem volt sokszor a

történelemben.

Általános szabályként akár kimondhatjuk, hogy a fennálló hatalmi struktúrák számára nem jelent

életbiztosítást, ha a működő-uralkodó rendszer a szellem embereitől nem kapja meg legalább a

részleges közmegbecsülést, miközben az adott rendszer szintén jórészt elvonja a

közmegbecsülést saját, kvalitásos értelmiségétől is. Ekkor maga a rendszer mesterséges életben

tartása is kétségessé válik. Nem volt ez másképpen Magyarországon sem a hetvenes évek végén.

A „szocialista” rendszer minden legális és nem legális eszközt folyamatosan bevetett annak

érdekében, hogy például különösen a változatlanul veszélyesnek tartott kisebb-nagyobb

írófejedelmeket lelki-szellemi kordában tartsa, s ennek eredményeképpen a szélesebb

értelmiséget, főként a középértelmiséget – sokak naivitást és jóhiszeműségét kihasználva – a

rendszer oldalára állítsa, sőt a rendszer szolgálatába fogja. Ennek érdekében érthető, hogy a

politikai cél nem lehetett más, mint a magyar kollektív tudat elfedése, tompítása, félrevezetése.

Akár annak árán is, hogy a nemzeti vagy népi értelmiség tagjainak többségét törekedjen

integrálni a rendszer keretei és ideológiái közé.

Ma már beleláthatunk a korszak méregkeverésébe, vagy működési technikáiba. Valóban a puha

félelem kora ez. A finom ostobaságok kora. A szellemi homályok kora. Az öncenzúra miatt

félig-végiggondolt beszédek és írások kora. Ugyanakkor a halvány remények, a rejtjeles-kódolt

üzenetek, az áttételes kritikák korszaka ez. A két tárgyaló fél lesi egymást, minimális a bizalom.

A megtűrtek megtűrik a megtűrőket, miközben a megtűrők megtűrik a kulturáltan

ellenbeszélőket. Nem mindenki tudja azonban, hogy hol áll a harcban, s nem látja világosan,

hogy mi lenne neki jobb, közben senki nem akarja tőrésre vinni a játszmát. A nem lejátszott, de

szimbolikusan folytatott játszmák korszaka ez.

13

Ha született volna már több átfogó elemzés a huszadik század második felének magyar

szellemtörténetéről, feltehetően kimutatható lenne, hogy ennek az állapotnak nem a politikusok

az áldozatai, hanem főként a szellemi emberek, akik ebben a légkörben nem képesek nagy

teljesítményt nyújtani. A hetvenes években akkor és ott még nem látszik, hogy a játszmáktól és a

sikerektől önmagukat távol tartó művészeknek, tudósoknak nagyobb esélyük van a maradandó

teljesítményre. Ha született volna már több átfogó elemzés arról, hogy a huszadik század

második felének rövidebb-hosszabb korszakaiban a nemzet és főként a nemzeti tudat állapota

milyen is, valószínűleg szintén kimutatható lenne, hogy ez az óvatos, szimbolikus, s reménytelen

szellemi „harc” a nemzet (és/vagy a társadalom) felébresztéséért, önmagára találásáért

meglehetősen szerény eredményt hozott. Ám ugyanakkor részben igazságtalan az az ítélet, hogy

a magyar társadalom ekkor szellemileg-lelkileg lesüllyesztett állapotban vegetált.

A nemzet kérdésének értelmezésében és újragondolásában ma nagyjából ugyanott tartunk, mint a

hetvenes-nyolcvanas években. Változatlanul nincs átfogó nemzet-értelmezés, társadalmi vízió,

vagy jövőprogram. Ennek legfőbb oka változatlanul az, hogy szellemileg nem jutottunk sokkal

előbbre, pedig két évtizede lehet beszélni, csak a gondolkodás kvalitásos feltételei és mintái

mintha hiányoznának. Holott bármilyen kérdésnek, így a nemzeti problematika újragondolásának

is az esélyei (sokkal?) jobbak, mint mondjuk harminc évvel ezelőtt. Ne azon keseregjünk hát,

hogy az elmúlt harminc évben miért nem volt legalább egy, vagy akár több, nemzeti szintű

konferencia a haza, a nemzet, vagy a nemzeti önismeret kérdéseiről. Vagy miért nincs

könyvekben, folyóiratokban széleskörű, tényleges tudás- és eszmecsere a nemzet állapotáról és

jövőútjairól. Ez talán azért sem baj, mert ma a nemzet értelmezésének új paradigmái, mi több

paradigmaváltásai jobban felfedezhetők és befogadhatóbbak, mint akár öt vagy tíz éve.

A nemzet újragondolása

Miért is mondom, hogy a nemzeti újragondolás esélyei most már jobbak?

1. A világos gondolkodást és közbeszédet már nem teszik lehetetlenné, vagy nem torzítják el az

egykor létező kvázi-szocializmus közvetlen és torz hatalmi és ideológiai érdekei. 2. Az 1989-es

rendszerváltás időszakában a többféle nemzeti gondolkodást, s ennek aktualizálást felőrlő,

illegitimmé tevő (különböző, részben szocialista, részben liberális) szellemi-ideológiai

törekvések mára zömében elvesztették látszólagos érvényüket és hitelüket. 3. Az elmúlt két

évtizedben a robbanásszerűen megerősödött globális, funkcionális, pénzközpontú újkapitalizmus

nemzetállam-leértékelése, sőt lokalitás-ellenessége elég gyorsan kifulladt, és nem látszik

folytathatónak. 4. A hazai vezető- és főként a közép-értelmiséget puhán korlátozó, s egyben

önkorlátozását magasztaló uralkodó korszellem, és az ebből fakadó gondolkodási-panelek

uralma gyengült, s ezért a korábbi évtizedek közgondolkodása kritikailag szemlélhető, azaz

szabadabban, pontosabban értelmezhető.

A régi paradigmák dicsfénye megvakult, vitatásuk legális törekvéssé vált. A globális és lokális

világszerkezeti szint közötti, középső, közvetítő nemzeti szint2 funkcionálisan és

14

szubsztanciálisan újraértelmezhető. A földi civilizáció a nélkül nem menthető meg, sőt a nélkül

nem tartható egyensúlyban, hogy a világ nemzetei ne létezzenek szabadon, és ne lássák el régi

és/vagy új szerepeiket.

Mielőtt továbblépnénk, röviden tisztázzuk, hogy mit értünk szellemen, avagy milyen gondolati

rendszerben fogalmazunk meg összefüggéseket? Karl Rahner felfogása például így

összegezhető: ”Az anyag egy keresztény-teista filozófia számára csak mint a szellem mozzanata

gondolható el. A véges szellem a létnek az anyagiságában való korlátozásaként fogható fel,

amelyből az anyagi valóság pozitivitása származik, az anyagiság pedig nem más, mint

korlátozott, bizonyos értelemben „megfagyott’ szellem, lét, aktus.” „Szellem és anyag végső

soron nem a valóságegész egymás mellett nyugvó, partikuláris régióit jelölik, hanem az egyetlen

valóság, jóllehet lényegileg különböző, ám mindenütt egymásra vonatkozó, konstitutív

mozzanatait.”3

Mi az tehát, ami a szellemi (nem pusztán gondolati, vagy politikai, hanem az egyetlen

valóságegész) terében változatlan, vagy legalább is részben megmarad? Ennek ellenére kezdjük a

válaszokat a közvetlen politikai/politikatudati összefüggésekkel.

A mai hatalmi szerkezetben a jobboldali és a jobbközép politikai csoportok a nemzeti

gondolkodást befogadják, különböző mértékig képviselik és támogatják, függetlenül attól, hogy

kereszténydemokraták, konzervatívok, nemzeti radikálisok, vagy fiatal demokraták. Ezért a

baloldali, vagy balközép hatalmi irányzatok többsége úgy látja támadhatónak, s gyengíthetőnek a

másik oldalt, ha továbbra is a nemzeti gondolkodást – függetlenül annak értékeitől, s különböző

irányzataitól – nacionalizmusként, vagy „csak” elavult gondolkodásként igyekszik értékelni. A

valóságegész csonkítása tehát a cél. A törekvés konzekvens: akár a régebbi, akár az újabb

nemzeti felfogásokat egyaránt szeretnék a negatív fundamentalizmusokkal, nacionalizmusokkal

azonosítani. Ez a gyengítő, frusztráló stratégia évtizedekig hatékony volt, most azonban jórészt

váratlanul, ám látványosan veszít hatékonyságából a társadalom önfelismerő-önkorrekciós

képessége miatt. Világtörténelmileg pedig semmi új nem történik. A hatalmon lévők radikálisai

olykor könnyelműen azt hitték, hogy nekik korlátlanul és büntetlenül mindent lehet. És nem

lehet.

A folyamatos, generális, szocialista, vagy liberális szellemi-ideológiai offenzíva ingerült

védekezésre készteti a jobboldalt, amelynek nyomása közben a belső tisztázás, konzervatív

újraépítés lehetetlen, vagy minimum töredékesen megy végbe. A szintén folyamatos, jobboldali

offenzíva szintén zajos védekezésre kényszeríti a baloldali gondolkodású csoportokat, amelyek

önértelmezése, újradefiniálása elmarad, az új gondolati pozíciók kidolgozása elsikkad. A jórészt

hamis ideológiai és kulturális törésvonalak mentén végbemenő szellemi, vagy inkább szűkebb

ideológiai szétszakadás önmagában rombolja a társadalmi kohéziót, avagy a valóságegész belső

összetartozását, ami persze nem egy gazdasági-pénzügyi hatalmi csoportnak rejtett érdeke is. Ha

a pénz változatlanul a szegényektől a gazdagokig áramlik, akkor a profitnövelésben érdekeltek

radikálisi csoportjai rejtetten arra törekszenek, hogy a szegények olyan szellemi és strukturális

alávetettségben maradjanak, hogy a pénz hozzájuk áramlása zavartalan legyen.

15

A társadalom belső párbeszédét, együttműködését a politikai hitviták továbbra is akadályozzák,

korlátozzák, ám a magyar társadalom most nem egy ideológiai törekvés uralma alá kerül, hanem

új fejleményként a nyers hatalomért folyó politikai háború szintén rejtett ideológiai-gondolkodási

elnyomása teljesedik ki. Ez egy új típusú politikai alávetettség, amire a társadalom az

ezredforduló után előbb spontánul reagál, majd később tudatosan elfordul a hatalmi elittől, amely

egyébként is rohamos tempóban leértékelődik. Az öntudatos elfordulás már begyakorolt magyar,

sőt közép-európai védekezési magatartás. Ennek azonban egyik negatív eredménye az, hogy a

nemzet, mint összetett politikai közösség élesen szétszakad, másképpen fogalmazva a

társadalom-egész szabdalódik fel, s az egyének kvázi-közpolgárként izolálódnak, miközben a

nagyon sokrétű társadalom – korlátolt gazdasági és társadalmi nemzetként – elkezdi önmaga

részleges újraegyesítését, amit jelenleg a kemény gazdasági-társadalmi világválság

szükségképpen felgyorsít. A nemzet és a közösségek újraszerveződése a politikai szint alatt indul

el, vagy folytatódik, s ez a civil akaratképződés ugyan törékeny még, ám a polgári demokrácia

függönye mögött újraépített úr-szolga viszony fenntartása egyre nehezebb.

A jelenleg uralkodó politikai erőközpontok egy része, sőt az egyszerre az előttük és mögöttük

lévő – a rendszerváltás után pozícióba került – gazdasági-társadalmi hatalmi csoportok

meghatározó egyes „baloldali” tömbjei változatlanul nem tudnak mit kezdeni a nemzeti

alapállással. Ez egyrészt azért van, mert továbbra is kimondva-kimondatlanul félnek, vagy

tartanak attól, hogy a nemzeti (vagy akár a posztnemzeti, a hagyományos nemzeti beállítódást

továbbfejlesztő) gondolkodás és magatartás a jelenlegi4 szocialista-liberális hatalomgyakorlást

és ennek legitimációját szükségképpen megkérdőjelezi. Másrészt azért is van ellenkezés,

függetlenül a nyers és közvetlen hatalmi érdekektől, mert gyakran tradicionálisan elvetnek, vagy

másodlagosnak tartanak minden közösségi kötödést, s a jelen, sőt a közeljövő optimális

magatartásának változatlanul a feltétlen individualizmust (a tiszta önérdekűséget, a korlátlan

egoközpontúságot) tartják, amely gyakran párosul a szélsőséges (tehát az önkritikára és a

továbbgondolásra nem képes) racionalizmussal és vallásellenességgel. Ez már durva érték- és

életgyakorlat háború, ami civilizációs és kulturális széthulláshoz vezet.

Legyen változatlanul világos: a nemzet elvileg és továbbra is mindig eleve csak befogadó lehet, s

nem pedig kirekesztő vagy kisebbségeket a társadalmi peremre száműző. Ennek ellenére a

nemzeti létet tagadók többsége azért határolódik el a többségi közösségtől, mert a nemzetet csak

kirekesztőként képes tételezni. A nemzet azonban – különösen akkor, ha az a belső közösségek

integrációja – belül is befogadó, sőt kifelé sem elzárkózó, vagy „csak” befelé forduló, hanem

szükségképpen integrálódik a nemzetek különböző szövetségeibe, vagy akár kontinentális

közösségeibe. A globális dilemma ma persze az, hogy amikor a különböző nemzeteket, a

nemzeti szintű társadalmakat megosztja, szétszakítja, atomizálja az újkapitalizmus, a

posztmodern munkamegosztás, a társadalmi oxigénhiány, a szellemi polarizáció, akkor az

univerzális szupraszintű elidegenedés ellenére bármilyen integrálás, vagy kohézióteremtés érhet-

e el valódi sikereket?

A világon a többségi nemzetek, s a kisebbségek ma egyaránt egyre nehezebben tűrik, hogy a

hatalmi vagy hatalmon kívüli csoportok (vagy bárhol bárkik) a társadalmi és/vagy személyes

16

kirekesztéseket nyíltan vagy rejtetten erősítik. Új fejlemény, hogy olykor drasztikus vagy óvatos

törekvések tapasztalhatók a többség háttérbe szorítására, leértékelésére is.

A csúcsküzdelem tehát az egyetlen valóságegész visszaállítása, vagy változatlan korlátozása

között folyik a nemzeti problematika kapcsán is?

Az új nemzet felismerése

Működik az irracionális félelmek gyártása is.

Európai Unió 27 tagállamában mintegy háromszáz kisebbség van. Ma sok országban nem

egyszer előfordul, hogy igyekeznek úgy manipulálni a kisebbségi kollektív tudatokat, hogy az

egyes társadalmi csoportok tudatalattijában és közgondolkodásában a többségi nemzettől való,

irracionális félelmet növeljék. Szintén előfordul a világban, hogy a hatalmi erő- és

ideológiaközpontok igyekeznek a többségi nemzet tudatában és tudatalattijában a kisebbségektől

való irracionális félelmet erősíteni, vagy például a kisebbségek magatartása miatti negatív

tapasztalatokból származó jogos félelmeket oktalannak értelmezni. Az empatikus befogadásnak

tehát nálunk is feltétele, hogy se a többség, se egyetlen kisebbség a másik felet ne akarja

hátrányos helyzetbe hozni és identitásában megkérdőjelezni. És a jólelkű befogadás után

mindenki az egyéni szabadságot lehetővé tevő többségi társadalom tagja lehet.

Az irracionális félelmek szítása ellenére gondoljuk végig az új nemzet lehetőségét. És melyek az

új kérdések és új válaszok, ha a nemzet kérdését komolyan tárgyaljuk?

Az első mondatok még nem állítások, de csak néhány gondolati nyitást javaslunk: mi van akkor,

ha a nemzet nem az, vagy nem egészen az, amit eddig gondoltunk, feltételeztünk róla? Mindez

most azért válik nyilvánvalóvá, mert az ezredforduló utáni világban a nemzetek más összetett

helyzetbe kerültek, s más oldaluk vagy képességük lesz mentőöv? Vagy mi van akkor, hogy a

nemzet eddig sem hatalmi központként, vagy elsősorban önálló államként volt fontos, hanem

inkább kollektív tudatformaként, vagy pontosabban tudatminőségként és csak ezért és csak így

lehet bármilyen folytonosság megtestesítője? A földi valóságban a nemzet (mint rész-

valóságegész) eltüntetésével rekonstruálható-e a teljes valóságegész?

Egy évtizede új paradigmák korába léptük, új felfogások születnek. A régi dogmák kinyílnak,

mint a kapuk, s a tárt kapukon át beáramlanak az új tapasztalatok. Minden ellenkező hírrel

szemben, a nemzet valósága nem süllyed el, mint egy hajóroncs, csak folyamatosan átalakul. Új

tengerek, új hajók, új felismerések.

Az anyagelvű létformákat felváltják a szellem alapú valóságdimenziók. Visszatérünk a

szubsztanciális valóságképekhez és kiteljesednek az eredeti szellem-felfogások. A nemzet – mint

szellemi konstrukció – ismét emelkedik, ha lesznek, akik régi és/vagy új tartalmakat álmodnak

bele. A jövő egyik új hívószava: a tudásnemzet. Merthogy minden nemzet például annyit ér,

amennyi tudást teremt, s halmoz fel, majd pedig alkalmaz.

17

A nemzet ugyanakkor már nem csak egy-egy földrajzi térre korlátozódik, hiszen a magyarság

mindig is univerzális nemzet volt. Ha ez így van, akkor tárjuk fel a több ezer éves nemzet

történelmét is, amely változatlanul korlátlan tudást hozott és ajánl nekünk.

A nemzet valósága olyan, mint egy húr, finoman rezeg, s ez a rezgés ma egyre erősebb. A

rezgés: új építkezés. A nemzet egyébként is folyamatos templomrakás, noha sokszor előbb a régi

falakat és tornyokat kell lebontani. Maga az állam sem lehet többé rideg hatalomkoncentráció és

érdekérvényesítés. Az állam, akárcsak a nemzet, természetes fészek – minden ember végső földi

álma: otthon lenni a tarthatatlan világban is. Ha tetszik, a nemzet egyik örök feladata ez, mindig

felkínálni a békés-meghitt otthont, ami persze nem csak a megpihenés, hanem a kilépés előtti

megerősödés helye. A közvetlen jövő állama a részvételi állam, a közeljövő demokráciája a

részvételi demokrácia.

Ezért a magyarság számára olyan világot teremtsünk, amelyben mindenkinek esélye van a

szabad részvételre. Kapukra a valóság- és világegész megéléséhez. És igen: a részvétel feltétele a

durva magánérdek (vagy általában az ego vágyainak) korlátozása, sőt már az európai

túlfogyasztás és környezeti terhelés sem tartható. A nemzet és minden intézménye és minden

vezető testülete egyúttal spirituális dimenzió, s magas rendű – ne féljünk kimondani – szakrális

felelősségintegrálás.

A nemzeti magas tudatállapot

A nemzet lényege nem(csak) az államban csúcsosodik ki, hanem a mindenki egyenrangúságára

építő társadalomban. Az origopont a közösségek hálózata.

A társadalom azonban elsőrendűen kollektív tudatforma, s ezért is mondjuk, ha kell

számtalanszor, hogy a nemzet lényege az, hogy tudatminőség, lélekminőség. Ízleljük az új

fogalmat: tudatnemzet. Ez a megközelítés mondja ki a legtisztábban, hogy a tudatalapú

nemzetforma a valóságegész önálló teljesség-dimenziója. A nemzet emelése mindig – bármilyen

korszakban is élünk – mindenekelőtt a kollektív tudatemelésen keresztül történhet. Egy-egy

nemzetbe bármennyi tőkét is pumpálunk, mindezek a javak csak a naturális valóságban

jelentenek bővülést és javulást. Ne legyen félreértés: minden nemzet anyagi építkezés is, sőt

világválság idején a lokális szinteken az önellátás, az önmentés is megszervezendő. De a nemzet

dolga nem csak az, hogy ételt és italt garantál a halandó fogyasztóknak.

Ne féljünk: a világ alulról mindig újrateremthető, s a nemzet dolga ezt a folyamatos, sokoldalú

újrateremtést ösztönözni. Ennek célja a nemzeten keresztüli valóságegész újraszületése. A

magyarság eddig sem pusztult el, ezután sem fog, tudatminőségként állandóan jelen van. Az

aktuális kérdés mindig az, hogy a kollektív tudatminőséget – mintegy köpenyt – magunkra

terítjük, vagy tudatosan ledobjuk a vállunkról?

A nemzet tudatminőségként követeli, és ugyanakkor támogatja, hogy minden egyes tagja, aki

önként úgy dönt, hogy ide tartozik, egyre magasabb tudatállapotban éljen. Vagy legalább is, a

többség ne merüljön el a tudatvesztések csábító illúzió-mocsaraiban. A magyarság ma akkor lesz

18

megint magas minőségű, ha befogadja és maga is teremti az új paradigmákat, ha megérti, hogy a

nemzet hogyan rezeg a globális és lokális szint között, ha megérti, hogy nincs veszélyeztetve és

nem szükséges ellenségképeket kreálni, ha megérti, hogy mindenkinek földi és égi lakásokat ad,

ha megérti, hogy katartikus élménye csak attól lehet, ha továbbra is nem teljesíti feladatait. A

földi és égi, szellemi és lelki lakásokban élve pedig menthetjük magunkat, nemzetünket és

bolygónkat.

Béke velünk.

Új társadalmi valóság és boldogító értelmezései

A társadalom két „ágya”

Az új társadalom-felfogások a társadalmat úgy tapasztalják és értelmezik, hogy a társadalom

ismét „ágyban” fekszik: ez a tudáságy (személyes és kollektív tudáshálók), s a tudatágy (az

egyéni és közösségi tudathálózatok). Ebben a kettős mezőben lehet a négy egyenrangú pólust

(egyén, állam, társadalom, demokrácia) értelmezni.

Ez az új társadalomelmélet egyik új, kiinduló tétele.

A társadalom sokdimenziós téridő

Először, mi a társadalom? Vagy másképpen a kihívó és látszólag egyszerű kérdés: milyen

társadalomban élünk?

Ha azt kérdezzük, hogy milyen most a magyar társadalom, egyértelmű feleletek helyett csak

zömében hagyományos megközelítéseket (életkori jellemzők, társadalomszerkezet, stb.)

válaszolhatunk. Nem nehéz kimutatni például, hogy a magyar társadalom gyorsan öregedő

társadalom, ám ma sem olyan egyszerű megmondani, hogy a társadalom milyen társadalmi

nagycsoportokra (osztályok, rétegek, stb.) osztható fel.

Egyre inkább bizonytalanok vagyunk abban, hogy általában milyen a társadalom, vagy mit

értsünk társadalmon, sőt az sem világos, hogy ebben az új történelmi korszakban (új típusú

globalizáció, újkapitalizmus, stb.) a társadalom alapvetően más-e, mint húsz, ötven vagy száz

éve. Ezért joggal felvethető: mi az a társadalomban, ami változatlan, s mi az, ami gyorsan

változik.

Ha azt kérdezzük, hogy milyen a magyar társadalom az ezredforduló utáni évtizedben, evvel

ugyan szűkítettük a vizsgált kérdés körét, ám éppen úgy tanácstalanok vagyunk, mintha hosszabb

időszakot kutatnánk. Többnyire csak sejtjük, hogy az ezredforduló környékén, vagy azt követően

mennyire és milyen új társadalmi valóság születik vagy van születőben. Még az sem világos,

hogy az új társadalmi valóságot milyen dimenziókban kellene feltárnunk.

19

Magyarország azért kicsinyes és pazarló egyszerre, azért hajlamos egyaránt igazságtalanságra és

igazságra, azért önámító és részben tisztánlátó, vagy azért tehetetlen és ugyanakkor cselekvőkész

egyaránt, mert a valóságos (gondolati és cselekvési) lehetőségek egyelőre nem tesznek többet

lehetségessé. Szellemileg pedig nem tud a korlátolt mozgástér fölé emelkedni, vagy a folyamatos

védekezés és helyben topogás miatt képtelen az egyébként csak részben felismert lehetőségekkel

élni és túllépni rajtuk. Ez az ország törvénytisztelő, de főként az íratlan „alkotmánynak”

engedelmeskedik, s jelenleg is nagyon jól tűri, hogy a hatalom gyakran több gazdasági-

társadalmi törvénytelenséget enged meg magának, mint polgárai, mert a társadalmi szerkezetben

felül lévők, szintén a folyamatos védekezés miatt, szüntelenül (és részben oktalanul) az

alulbecsült lehetőségek foglyai.

Ugyanakkor elég kevés fogalmunk van arról, hogy az új globális-lokális világállapotban a

magyar társadalmon belül milyenek és hogyan kapcsolódnak egymáshoz a lokális társadalmak,

vagy a magyar társadalom egésze milyen mértékben és hogyan integrálódik az európai vagy a

globális társadalomba. Láthatóan többszintes (lokális, nemzeti, európai, globális) társadalom-

rendszer jön létre, de Európa közepén, a nemzeti szinten a magyar társadalom mivel

jellemezhető?

A magyar társadalmat vizsgáló kérdésfelvetésben önmagában kicsit homályos a magyar jelző

tartalma is, hiszen nem, vagy alig tisztáztuk, hogy a magyar társadalmon a mai Magyarország, a

Kárpád-medencében, vagy az egész világon élő magyarok társadalmáról beszélünk-e?

Természetesen törekedhetünk a társadalomtudomány eszközeivel a magyar társadalom összetett

leírására, ám az igazi kérdés feltehetően az, hogy az ország polgárai belülről, saját tapasztalataik

és nézeteik szerint milyen látják a magyar társadalmat; méghozzá úgy, hogy nem felejtkezünk el

arról, a polgárok nézeteit jelentősen mértékben befolyásolja a tömegkommunikáció valóságkép-

gyártása.

Nem kevésbé izgalmas kérdés, hogy a magyar társadalom különböző csoportjai milyen új

társadalom létrehozásában vesznek részt, s ebben a cselekvő részvételben milyen spontán (nem

tudatos, nem akart) és tudatos (végiggondolt, szándékolt) folyamatok vannak. Vagy

általánosabban, a társadalom mitől, hogyan, milyen mértékben változik?

Korábbi századokban is gyakran zavaros, vagy kevert jövőkép jellemezte a magyar társadalmat,

ám ma a magyar társadalom többségét az jellemzi, hogy önmaga jövőjéről nincsenek átfogó

víziók, nem érlelődnek alternatívák. Egyáltalán a társadalomnak kik által, hogyan születik (ha

születik) önmaga távlatairól jövőképe?

Ha a tények – amint azt tudjuk – alapvetően egyrészt szellemi, másrészt társadalmi konstrukciók,

avagy nincs objektív valóság és végleges valóságkép, akkor folyamatos kritikával kell

szemlélnünk az általunk feltárt (mindig ideiglenes) társadalmi konstrukciókat, s szintén

különösen éles vitában kell lennünk az általunk konstruált, társadalom leírásra megkomponált

szellemi tényekkel.

20

Abból, hogy ugyanakkor a társadalomról nem szeretnénk hamis valóságképeket konstruálni,

vagy nem akarunk – látszólag meggyőző tudományossággal – mellébeszélni, vagy nem akarunk

öntudatlanul, vagy akár tudatosan hazudni, még nem következik automatikusan, hogy pontos

válaszokat tudunk majd adni a kérdésekre.

De az sem következik, hogy pontatlan válaszokat mondunk.

Különösen a modern társadalomról – amióta az emberek nem kis közösségekben, nem kisebb

családokban vagy törzsökben élnek – az egyes ember tapasztalata az, hogy sok embertársadalma

veszi körbe. A sokember-élmény jelzi, hogy az egyének körül elég kevés teljesen izolált ember

él, s így különböző mértékig minden ember kapcsolódik mindenkihez, s ennek a

kapcsolathálózati rendszernek a megértése közelebb visz a társadalmi viszonyrendszernek a

megértéséhez.

Az ember azonban annyit lát és ismer meg a külső világából, amennyit nagyjából helyesen észlel

és helyesen elemez. Ezért mindig kétséges, hogy az adott egyén látja-e, érti-e a maga körüli

társadalmat, vagy szükségképpen csak korlátozott, vagy torz valóságképek szintén korlátozott és

torz dialógusát figyelhetjük meg.

A hat milliárd embert is jóval meghaladó modern és poszt-modern társadalom szükségképpen

végtelenül nagy és kiismerhetetlen tömegtársadalom, amelyben egy-egy nagyobb város is

áttekinthetetlen méretű társadalom-dzsungel. A 19. század óta így az elidegenedett egyén

társadalomélménye a labirintus-élmény, sőt minden korszakban nehéz tipizálni a különböző

elidegenedés-, sőt elveszés élményeket.

A társadalom tehát végképpen olyan összetett, bonyolult, holisztikus, sokdimenziós tér,

amelynek világos átlátását már sem a család, sem az iskola, sem a munkahely nem tudja megadni

az egyénnek. Ezt a folyamatot tovább rontja, hogy a modern állam nem elválik, vagy elkülönül,

hanem belenyúl, beletülekszik a társadalomba, sőt a modern tömegkommunikáció segítségével

gyakran arra törekszik, hogy a társadalomra rávetítse a maga manipulált társadalom-hipotézisét.

A sokszoros elfedés, átfedés részben lehetetlenné teszi a társadalom feltárását, az abban való

tájékozódást és cselekvést. Az egyének többsége viszont azt hiszi, azt véli, hogy jobbára

eligazodik és többnyire jót és jól cselekszik. Ha pedig az egyes embereket kérdezzük önmaguk

világáról, könnyen érhet minket az a csalódás, hogy válaszaikból nem a konkrét társadalmat,

vagy közvetlen társadalmi önképét ismerjük meg, hanem a különböző elfedő-eltorzító

társadalomkép-modellek társadalmi elterjedtségéről kapunk információt.

Nézzük a konklúziókat: az egyének nem, vagy csak részlegesen-pontatlanul ismerik saját

társadalmukat, ugyanígy a társadalom inkább csak töredékesen és/vagy részben torzan ismeri

önmagát. A tudomány azonban szorgalmasan vizsgálja a társadalmat, és törekszik hiteles

társadalomkép megfogalmazására, de kevés garancia van arra, hogy eljut a társadalomig és képes

az egyrészt feltehetően nem változó, ugyanakkor folyamatosan átalakuló társadalomról adekvát,

hiteles, és átfogó képet adni.

21

Ebből következően a társadalom fogalma és valósága gyakran tisztázatlan. A társadalom több és

másabb, mint a közösségek integrált hálózata. A társadalom nem azonos önmaga szerkezetével

és a társadalom nem szűkíthető le az állami-önkormányzati rendszerre sem. A társadalom

egyszerre a) tényleges társadalmi tér (sokdimenziós – materiális és poszt-materiális – közösségi

tér és téridő), b) egyben virtuális, nem megfogható, társadalmasult szellemi-lelki, sőt spirituális

mező, miközben c) minden társadalmat saját társadalom tudata irányítja, és ez hozza létre benne

a legerősebb kohéziót. (A virtuális mozgástér olyan, amelynek működési „szabályait”, s

egyáltalán azt, hogy ezekben a terekben mennyire szabadon, avagy milyen kötelmekkel

közlekedhetnek az egyének és a társadalmi csoportok, részben maguk az emberek határozzák

meg, részben kemény társadalmi szabályok-korlátok szabják meg.)

A társadalom tehát nem egy valami, hanem sok minden: különböző típusú terek-mezők,

folyamatok és intézményesült objektivációk rendszere-rendszertelensége. Csakhogy: ne

tévedjünk, mert nem az euklideszi térről beszélünk, hanem a legalább ötdimenziós hipertérről.

Maurice Merleau-Ponty már 1959-ben pontosan érzékelte: „A lét modellje lehetne a topologikus

tér. Az euklideszi tér, ezzel szemben a perspektivikus lét modellje: transzcendencia nélküli,

csupa pozitív meghatározottságból, egymással párhuzamos és egymásra merőleges egyenesek

minden lehetséges elhelyezkedését magában foglaló háromdimenziós hálózatából álló tér.” „A

topologikus tér egymást kölcsönösen körbeölelő, egymásra toluló gyűrődések közegeként egy

olyan lét modellje, ami Klee színeihez hasonlóan egyszerre a legősibb és ugyanakkor olyan,

mintha a ’teremtés első napja lenne’ (Hegel).”5

A topologikus tér/téridő és a topologikus társadalom koncepcióját 2005-ben részletesen

felvázolta Dienes István és Varga Csaba6. „A logikai tér egyszerre elmélettér és az új tudomány

szerkezete, egyszerre tudás és tudattér, egyszerre személyes tér és kollektív tér, egyszerre

valóság és nem-valóság, miközben egyszerre tér és térnélküliség, egyszerre matematikai és

filozófiai tér, egyszerre az új világkép és annak szimbóluma. Egyszerre csend, zaj és hang,

egyszerre fény, árnyék és fénynélküliség, egyszerre a semmi és a minden, egyszerre absztrakt és

konkrét, egyszerre üres és csordultig teli. A tér egyszerre fizikai, biológiai, társadalmi, szellemi

és transzcendens tér. Egyszerre összetett materiális és strukturált isteni-tér (szakrális tér). Ez a tér

a metaelmélet (tényleges és szimbolikus) magva és (önmegfigyelő-önteremtő) kiterjedése,

szerkezetileg három vagy több dimenziós tér (létra- és „gömb”-modell), sőt csavart logikai

téridő.„7

Ez a bonyolult társadalomrendszert a szociológia vizsgálja, ám a szociológia még nem teremt

társadalomelméleteket és az új paradigmák alapján végképpen nincsenek új elméletek. Némedi

Dénes8 ezért fogalmaz így: „.. a mai szociológia multi paradigmatikus tudomány. Akkor volna

ilyen a szociológia, ha egymás mellett léteznének olyan modellek, amelyek egyaránt

tartalmaznak elméleti állításokat, egy hozzájuk tartozó kutatási gyakorlatot és megfelelő

apparátust. Ez azonban csak ritka pillanatokban figyelhető meg. A helyzetet inkább paradigma

nélkülinek lehet nevezni.” Az általunk javasolt társadalomelmélet olyan elméleti modellt vázol

fel, amely szerint a társadalom nem érthető meg a kollektív tudat-tudatok léte és működése

nélkül.

22

Minden írott és íratlan alkotmány is a társadalmi tudat pontos-pontatlan realizálódása. A

társadalom létét és működését így jogi szabályok, s törvények9szabják meg, de a törvényes

keretek mellett, vagy olykor azokkal szemben mindig dominánsak a társadalom informális

szabályai. A társadalom tagjai mindig tudatában vannak annak, hogy az informális rend mit

enged és mit nem. A társadalom valóságos önmozgását alapvetően meghatározzák a családok,

amelyek szükségképpen a társadalom alapját képezik, s amelyek ugyanakkor egérutat kínálnak a

társadalomból való kivonulásra is. Az egérút egyszerre boldogság és tartós boldogtalanság.

A közösség és a társadalom fogalmát ma gyakran úgy különböztetik meg, hogy a társadalom

számos közösség (egyszerre hierarchikus és horizontális) hálózata, amelynek külső határát

leginkább egy-egy nemzetállam határai között képzeljük el. Ezért beszélünk magyar

társadalomról, amely – legszűkebb értelemben – Magyarország társadalma. A probléma csak az,

hogy az új globalizáció és lokalizáció megerősítette a helyi (települési, térségi) és a nemzetállam

feletti (európai, vagy globális) társadalmakat. Ezért egyre táguló körben, egyre szélesebb,

összetettebb, egymás fölött lévő, de közel sem ugyanolyan típusú és jellegű társadalom-típusok,

sőt társadalmi szintek működnek. Ez az új sokdimenziós, sokvalóságú társadalmi tér.

Változatlanul nem világos, hogy például ténylegesen mi az eltérés, mondjuk, a szegedi – 160-

170 ezer lakosú – lokális társadalom, a közel tíz millió tagból álló magyar társadalom, vagy az

egymilliárdod meg sem közelítő Európa lakosságát átfogó kontinentális társadalom között.

Mindegyik a totális (globális) társadalom egy-egy szelete, metszete, s szintje, de egymástól is

eltérő törvényszerűségekkel, miközben az egész társadalmi „rendszer” cseppfolyós, labilis. Az

tulajdonképpen nem kérdés, hogy vannak-e a társadalomnak szintjei, inkább az, hogy hol

húzhatók meg ezek határai, milyen tényezők, tények figyelembevételével, szem előtt tartásával?

Külön dilemma, hogy a társadalom vizsgálható-e izoláltan, vagy csak önmagában, s a

társadalmat kívülről vagy belülről mi befolyásolja. Ezért alapvető kérdés, hogy egy-egy

társadalmi folyamatot mennyire határoz meg egy-egy kiemelkedő személyiség, vagy valamelyik

korban élő kisebb vagy nagyobb csoport. Hogy arról már ne is beszéljünk, hogy a különböző

vallások milyen szakrális társadalmakat hoztak létre és ezek miben és mennyire különböztek a

mai világi, materiális társadalmaktól?

Egyáltalán a társadalom leírható-e a naturális folyamatokkal, vagy például mi a viszonya az adott

társadalom kollektív tudatának és tudattalanjának az anyagi-intézményi jellemzőkkel. Egyre

jobban felismerődik, hogy a társadalom jobban függ a – szintén sokdimenziós – társadalmi

tudattól, mint fordítva. A társadalom lényege, központja, lelke végül is a társadalmi tudat. Ez

azonban aligha vizsgálható a hagyományos szociológiával.

Ugyanígy egy-egy társadalom értékkészlete és értékrendje (ami egyébként az egyik hosszú távú

folyamat „terméke”) kardinálisan befolyásolja a naturális társadalmi változókat. A társadalom

mindenesetre részben nem azonos sem a munkatevékenységgel, sem a munkamegosztással, sem

a gazdaság fejlettségével vagy a fogyasztás színvonalával.

23

A klasszikus társadalmi értelmezéseket ráadásul az elmúlt évtizedektől kezdődően részben, vagy

teljesen, lassan vagy gyorsan átírják az új változások, avagy a civilizáció új paradigmái láthatóan

egyaránt átalakítják a helyi, a nemzeti vagy globális társadalmakat. A változásokat sokan –

nagyon sokféleképpen – értelmezik, ám az új felismerések egyelőre egyáltalán nem vezetnek

oda, hogy a globális társadalom – nemzetállami mintára, vagy a mintákon túllépve – ismét

intézményesüljön. Ebből az is következik, messze nem tartunk ott, hogy az emberiség egyáltalán

kísérletet tegyen a globális társadalom konfliktusainak a kezelésére.

Három alternatíva ma

Alapvető kérdés az, hogy a társadalmi kis- és nagyrendszerek merre fejlődnek, vagy nem

fejlődnek. Egyáltalán mi lenne az optimális jövő-modell? Nagyjából láthatóvá vált, hogy Európa,

vagy pontosabban az európai társadalom előtt három reális alternatíva van:

1. vissza a régi modellekhez, vissza a régi gondolkodásmódokhoz. Ide kötődik az újszocializmus

és az újkapitalizmus, az új baloldal és az új jobboldal (az új szociáldemokrácia és az új

liberalizmus, valamint az új konzervativizmus), stb.

2. előre a ma még újnak látszó modellekhez és az egyre kevésbé újnak tekinthető

gondolkodásokhoz is. Idetartozik a poszt-indusztrializmus, az információs társadalom, az

ökológiai társadalom, a kreatív társadalom, posztkapitalizmus, stb.

3. a régi és az új modellek egyesítése, jórészt az új tudások alapján és az új jövővíziók szerint,

ide sorolható a fenntartható tudástársadalom, posztnemzeti társadalom, a szakrális demokrácia,

az univerzális egységtársadalom, stb.

A jelenlegi globális társadalomban szintén jelen van mind a három alternatíva, de

kontinensenként más-más arányban és hangsúllyal. Az első alternatíva Európában a legerősebb,

mert túl hosszú ideg tartott (és tart) a kapitalizmus, amelynek dogmatizálódott, megkövesedett

gondolkodásától egyre nehezebb szabadulni. A második alternatíva leginkább Észak-

Amerikában és Délkelet-Ázsiában vált uralkodóvá, noha például Észak-Európa egyre inkább

fejlettebb információs társadalom, mint például Ausztrália vagy Japán. A harmadik alternatíva –

mint ahogy az lenni szokott – elsősorban még szellemi modell, ám az erős közép-európai

hiedelemmel szemben nem az „objektív valóság”, hanem a „szellemi valóság” alakítja át a

világot.

A társadalmi folytonosság – új folytonosság

A társadalom hiteles vizsgálata, s ennek révén a társadalom megértése tehát egyre nehezebb és

bonyolultabb feladat. Ha jobban értenénk, talán jobbá tehetnénk. Egyelőre azonban elsődleges

feladat a megértés javítása, kibontása, állandó felülvizsgálata. Ezért a társadalom komplex,

nyitott szemléletű, transzdiszciplináris vizsgálata a cél. A komplex vizsgálat már végképpen nem

csak a társadalom „állóképeinek” kutatását jelenti, hanem a sokrétű, sokszintű társadalmi

folyamatok, sőt poszt-folyamatok feltárását. A racionális és poszt-racionális folyamatok egyúttal

24

a szüntelen és sorozatos változások értelmezését is jobban lehetővé teszik. A „valóságos”

társadalmi folyamatok vizsgálata korrektül azonban csak további tudományágak és poszt-

tudományok bevonásával végezhető el.

A szervezett, intézményes társadalom egyébként is meglehetősen modern fejlemény. Az

elszigetelt lokális közösségekből a modernizáció hozott létre szervezett (és gyakran államosított,

a hatalmi eliteknek alávetett) társadalmat. Elég megválaszolatlan kérdés ugyanakkor, hogy az

európai modernizáció által kifejlesztett társadalom-modell egyáltalán összehasonlítható-e –

például – az ázsiai társadalmakkal vagy az afrikai államok poszttörzsi társadalmaival.

Valószínűleg nem egészen, noha érdekes közös támpontok lehetnének.

Ha bármelyik konkrét társadalmat vizsgáljuk, először is tisztázandó, hogy milyen típusú

társadalmi folyamatok különböztethetők meg. Először is: vannak olyan társadalmi folyamatok,

amelyek alapvetően hosszú távúak, így szinte tér- és időfelettiek, s ezek általában ritkán és

mérsékelten változnak. Másodszor: a társadalmi folyamatok másik csoportja olyan,

amelyközéptávú, általában egy-egy nagyobb korszak változásait mutatja, s ezek már

meglehetősen kitettek a változásoknak. Harmadszor: a legtöbb társadalmi folyamat, különösen

egy gyorsan változó korban, rövid távú, s ezért minden külső-belső változásra érzékenyek.

Evvel a három típussal is egyaránt bajban vagyunk. A hosszú távú folyamatok nehezen

kutathatók és még nehezebb értelmezhetők, pedig a társadalom mélystruktúráit alapvezetően

ezek határozzák meg. Ha a középtávú folyamatok jórészt korszakokhoz kötöttek, akkor a

társadalmi mozgások a hosszú ideig (századokig) tartó korszakokban viszonylag jól leírhatók, de

a huszadik század második felében annyira felgyorsultak és egymásra torlódtak a változások,

hogy a társadalmak és váltásaik gyakran átláthatatlanok, és ráadásul a rideg elidegenedés

dominál bennük. Ezért is jogos megkülönböztetni átlátható-átláthatatlan, sőt átjárható-

átjárhatatlan társadalmakat. Ha pedig a lokális társadalmakat figyeljük, egyre nyilvánvalóbb,

hogy a régebbi stabil mikro-szerkezet, sőt egyáltalán a tágabb komplex társadalmi szerkezet is

szétmállik. Azóta nem igazán tudjuk, hogy a korábban érteni vélt struktúra helyett mi jött létre.

A hosszú, a közép és a rövid távú társadalmi folyamatokban egyaránt érdemes megkülönböztetni

alapfolyamatokat, főfolyamatokat és alfolyamatokat, ám egyúttal ezek egymáshoz való viszonya

is fogas kérdés. Ide tartozik az a kényes kérdés, hogy melyik társadalmi folyamatot minősítsük

szerves (múltra-jelenre épülő) folyamatnak, s ehhez képest milyen mutatók alapján ítéljünk egy-

egy változást szervetlen (múlttól, jelenttől szinte független) folyamatnak. Ez a probléma most

igazán éles, mert a globalizáció-lokalizáció egyik természetesnek látszó vonása az, hogy egy-egy

szerves társadalmi állapotba gyorsan „ültet bele” radikálisan új elemeket, amelyek sikeres

adaptációja teszi lehetővé a társadalmi versenyképességet. Átmenetileg, mert aztán könnyen

kiderülhet, hogy a radikális új elemeket a társadalom kiveti magából.

Nagyon izgalmas kérdés: a modern vagy posztmodern társadalomban van-e egyáltalán valami a

régi folyamok-folyamatok helyén? Számos jel szerint igen, de ezt gyakran nem „látjuk”, mert

annyira új és többnyire még értelmezhetetlen! És szükségképpen nincsenek adekvát eszközeink,

módszereink a radikálisan új (vagy más, vagy ismeretlen, stb.) elemek feltáráshoz.

25

Ennél a felismerésénél sem állhatunk meg azonban. A minden szintű társadalmak konfliktusai és

kockázatai az utolsó tíz évben tették releváns alapkérdéssé, hogy a mai civilizáció modellje (és

ezen belül a mai típusú világgazdaság vagy világpolitika rendje) véglegesen elavult-e, s az

emberiség önpusztításához vezet-e. Az új évezred eleje láthatóan visszatér a bolygó

civilizációjának kezdetének dilemmájához, remény-felvetéséhez: milyen legyen az optimális

társadalom, amely a civilizációt fenntarthatóvá, s egyúttal az egész bolygón élhetővé teszi, avagy

szűkebben, a jelenlegi termelés- és fogyasztó-központúság tartható-e még?

Ha megint visszamegyünk az origó pontig, akkor még alaposabban érdemes végiggondolni, hogy

egyaránt azonos értékű-e – például – a természet-, a gazdaság-, vagy a tudás-központú

társadalom-modell. Senki előtt nem lehet kétséges, hogy ég és föld különbség van a pénz- vagy

kultúra központú, vagy a hatalom- és közösség-központú társadalom-modell és gyakorlat között.

Egyáltalán nem tisztázott az sem, hogy egy-egy társadalom (a külső és belső körülmények,

változások hatására) miért és hogyan lesz valamilyen központú társadalommá.

Nyilvánvaló kérdés az is nagyon régóta, hogy egy-egy társadalom változás-sorozata milyen

arányban tekinthető:

a) a társadalom önmozgása,

b) a társadalom tehetetlen sodródása,

c) az elitek tudatos alakítási törekvése; vagy – mint már jeleztük –

d) a társadalom kollektív tudata és aktuális állapota „eredményének”.

Válaszolni kellene arra a felvetésre is, hogy a társadalom egészének ilyen vagy olyan típusú

változása milyen mértékben múlik a társadalom tudásán, vagy a kollektív tudáson, az új tudások

társadalmi tőkévé transzformálásán. A változást kiváltó tényezők között bizonyosan kulcsszerepe

van a társadalmi céloknak és akaratoknak.

A társadalom kutatásának új szempontjai azt az általános problémát is feszegetik, hogy a

társadalom esetében az összetevők, a strukturális állapotok és a változásokhoz szükséges

peremfelvételek miért, s hogyan szabják meg a társadalmi folyamatokat. Egyúttal nézzünk csak

szembe avval, hogy a társadalom olyan hihetetlenül gazdag tényezők és szerkezetek rendszere,

amelyben normális és szabályos és ugyanakkor nem-normális és nem-szabályos folyamat, hogy

egy-egy társadalmi változás keretében a társadalmi terek, társadalmi állapotok, társadalmi

értékek egyaránt áramlanak. Ez önmagában is egy teljesen új folyamat modell.

Minden társadalom folyamatosan és szükségképpen instabil áramlás (pontosabban nincs

egyensúlyi állapotban, s az egyensúlyi állapotban az áramlás elakadhat), így a kérdés inkább

csak az, hogy az instabilitás mikor veszélyes, vagy mikor és hogyan robban, és mikor nem okoz

krízist. Az instabilitás így a társadalomnak és a valóság minden elemének is alaptermészete.

Csakhogy elválik egymástól a békés, s békétlen instabilitás és a kettő paradox módon egyszerre

is jelen lehet. A normalitásnak és szabályosságnak így szintén meghatározó eleme a normalitás

hiánya és a szabálytalanság. A társadalom esetében is érvényesül (például a káoszelmélet alapján

26

megfogalmazva) az un. pillangóhatás, miközben meglehetősen homályos, hogy a pillangóhatás

mikor gyors és szinte totális, vagy mikor lassú, szinte láthatatlan, vagy éppen hatástalan.

A társadalom állapotát és stabilitását – mint jeleztük – mélyen befolyásolják az emberek

érzelmei, s hangulatai, amelyeket a hatalmi elitek – változatos befolyásoló eszközeikkel –

folyamatosan próbálnak kordában tartani, vagy kiegyensúlyozottá tenni. Az elmúlt száz évben

viszont többször kiderült, hogy lehet társadalmi békét kierőszakolni illegitim eszközökkel, ám a

kierőszakolás – búvópatak módjára – mindig előtör a társadalom tudattalanából és váratlan

reakciókat vált ki. A társadalom olykor valóban úgy viselkedik, mintha élőlény lenne, és nem

kiárt, hogy annak kellene tekintenünk. És egyáltalán nem biztos, hogy a társadalmak rendszere –

az ökológiai rendszerekhez hasonlóan – nem valamilyen élő organizmus-e.

Élő rendszer, amely önszabályozásra is képes.

Új társadalmi valóság?

A társadalom tehát mélyen beágyazott a történelembe, s a szellemi folyamatokba, miközben

ennek ellenére gyorsan meghaladja az aktuális történelmi állapotokat és formákat. Az

ezredforduló jelképesen szimbolizálja az új társadalmi valóság, pontosabban valóságok

születését.

Különböztessük meg tehát a három társadalom folyamat típust:

a) korszakok feletti, nem vagy alig változó, állandó jellegű, hosszú távú társadalmi folyamat;

b) egy-egy korszak jellegét adó, így jobbára korszakhoz kötött, alapvető, tartós változásokat

végigvivő, középtávú folyamat;

c) korszakon belüli, időleges, nem tartós, mellékhatásokat hozó rövid távú folyamat.

Ám jegyezzük meg: a társadalmi folyamatok nem igazodnak a modellekhez. A posztmodern

korban például a rövid távú folyamatok generálisabb hatásokat válthatnak ki, mint korábban a

domináns középtávú társadalmi változások. Nem beszélve arról, hogy egy-egy új folyamat

közelről nézve követhető és érthető, ám húsz-harminc év távlatában kiderül, hogy a feltételezett

jellemzőkkel szemben egészen más típusú volt és ezért (is) drasztikus forrongásokat vagy

módosulásokat vált ki.

Az egész civilizáció, benne Európa és Magyarország szempontjából általában a hosszú távú

társadalmi folyamatok közé sorolhatjuk az alapvető civilizációs-kulturális folyamatokat, például

az ember által létrehozott második természet kiépítését, s a társadalmi szerkezet és

differenciálódás tartós fennmaradását. Vagy a társadalmon belül a hivatalos (uralmi-hatalmi)

világok és a társadalmi életvilágok elválását, vagy a társadalmak intézményesülését, országokká,

államokká szerveződését, vagy a mindenkori társadalmak sajátos kultúrájának és

szellemiségének kialakulását, s a közösségekhez-értékekhez kötött társadalmasult egyének

27

folyamatos individualizációját, s többek között a társadalmak konfliktusainak folyamatosan

egyszerre sikeres és sikertelen kezelését.

Évezredek és főként évszázadok óta – minden hullámzó változás ellenére – nincs olyan

társadalom, amelyben ne lenne központi feladat a második természet létrehozása, bővítése és

gazdagítása, vagy amelyben ne lenne valamilyen társadalmi szerkezet és társadalmi

megosztottság, vagy amelyben a társadalom tagjai ne hoznának létre szervező-irányító

szervezeteket az egyre koncentráltabb állam formájában, s természetesen nincs, és nem lehet

olyan társadalomforma, amelyben ne lenne kultúra, tudás vagy kommunikáció. Gyakran már fel

sem tűnik, hogy milyen alapvető, s változatlannak tűnő struktúrák és áramlások közepette élünk.

Az elmúlt századokban általában, de most, az ezredforduló után is a középtávú társadalmi

folyamatok közé sorolhatjuk például: a gyors, dinamikus társadalmi evolúció kialakulását, a

kisebb-nagyobb világbirodalmak megszületését és bukását, a társadalmi alrendszerek (gazdaság,

oktatás, stb.) tartós elkülönülését és erősödő önállósulását, minden ellentmondás ellenére a civil

társadalom fokozatos kiépülésének haladását, a városiasodás folyamatos bővülését és az egyre

nagyobb világvárosok születését, avagy a felvilágosodás után az ipari kor (az ipari társadalom, az

ipari gazdaság) létrejöttét.

Az elmúlt ötszáz év alapvető folyamatai közé tartozik még, hogy a középkori univerzitások után

létrejöttek a kapitalista kor, iparosított felsőoktatását ellátó egyetemek. Egyáltalán ennek a

kornak tartós fejleménye a tudomány megszerveződése és az iparosított – naturális szemléletű –

tudomány széleskörű társadalmi hasznosítása. Sokan ehhez a középtávú folyamat típushoz

sorolják meg a szekularizációs folyamatot, az állam és az egyház formális-jogi szétválását,

ugyanakkor a modern társadalmak többsége – eltérő szinten, formában, különböző mértékben –

vallásos maradt.

A rövid távú társadalmi folyamatok nem csak azért nehezen definiálhatók, mert bennük-közöttük

élünk, hanem mindenekelőtt azért is, mert a változások csak részben láthatók, s a korábbi

valóságképek dominanciája miatt gyakran fel sem fedezhetők, miközben a most zajló váltások

valószínűleg korszakváltásként (is) értelmezhetők. Vége a modernizációnak, s a

posztmodernizációnak is, vége az ipari gazdaságnak és társadalomnak, vége a szovjet típusú

szocializmusnak, de ez a végpont a történelmi-társadalmi időben nehezen datálható, hiszen a

változás-áramlás több évtizede gyorsult fel és még évtizedekig folytatódhat. A 21. század eleji

változás viszont azért katartikus, mert folytatja és felnagyítja a huszadik század trendjét:

immáron az egész civilizáció veszélyben van.

László Ervin már öt évvel ezelőtt így fogalmazott: „Közelítünk a holtponthoz, de a helyzet

messze nem reménytelen; közel a rendszer szétesésének küszöbéhez, a világvége

jövendöléseknek paradox hatása van. Több és több embert térítenek észre, széles körben

tudatváltozásra motiválnak, és végül önmegcáfoló jóslatokká válhatnak.”10 Az elmúlt években

tovább romlott a veszély és a földbolygó helyzete egyre reménytelenebb.

A hatvanas évektől létrejött monopolizált pénzpiac-központú gazdaság szükségképpen együtt jár

a centralizált és monopolizált hatalmi struktúrákkal és a föld ökológiai egyensúlyának egyre

28

drasztikusabb fenyegetettségével. Ezért a rövid (vagy/és közép) távú folyamatok közé tartozik

minden belső ellentmondás ellenére: az új gondolkodás elterjedése, az új paradigmák

meghökkentő megfogalmazása, az új globalizáció és lokalizáció iszonyú sebességű

kibontakozása, az új nemzetiesedés, a mai újgazdasági modell és világrend széleskörű

megkérdőjelezése, a személyes és kollektív egók tombolása, az ökológiai krízisek

megoldáskeresésének középpontba emelése, a részvételi állam és részvételi demokrácia

követelményének megjelenése, a civil társadalmi mozgalmak széles körű virágzásának kezdete,

az új vallásosság és szakralizáció erősödése.

Megérkezett a jövő szempontjából valószínűleg legkardinálisabb új kérdésfelvetés. A korábbi

vagy mai társadalmakban, a társadalmak minden szintjén és formájában mennyire maradt meg,

vagy mennyire születik újjá a közösségek-társadalmak szeretet-kapacitása, szeretet-teremtése,

szeretet-kiáradása.

Erich Fromm híres könyve (Utak egy egészséges társadalom felé) már jórészt elavult, de

alaptétele igazabb, mint az ötvenes években: „Az ember már nem képes szeretetre és értelme

használatára, a döntéshozatalra, tulajdonképpen képtelen értékelni az életet és kész arra, hogy

mindent leromboljon, sőt akarja is a rombolást.”11A szeretetképtelenségből következett a

rombolás kiteljesedése. „Az ember csak úgy védheti meg magát saját őrületének

következményeitől, ha szükségleteinek megfelelő egészséges társadalmat teremt; azoknak a

szükségleteknek megfelelőt, amelyek létének feltételeiben gyökereznek. Olyan társadalmat,

amelyben az emberek szeretettel kötődnek egymáshoz, amelyben a testvériség és a szolidaritás

kötelékei fűzik össze őket, nem pedig a vér és a föld kötelékei.”12

Az új társadalomelmélet13 az egyetlen realitásból, a szeretet-társadalom hagyományából és

víziójából indul ki. Az elidegenedés helyett otthontalálás, a gyűlölet helyett szeretet, az agónia

helyett élet. A szeretet-társadalom paradigmái és gyakorlati tapasztalatai alapján új szükségletek-

felfogások, új egészségideák és új kötődés-remények születnek. Ezért a régi kötelékek is új

jelentést kapnak.

Újra és újra feltehetjük tehát azt a kérdést, hogy általában mi is a társadalom, és ugyanakkor jól

értjük-e a magyar társadalmat? Az eltérő típusú társadalmi folyamatok-áramlások megértésének

szintén csak az elején vagy közepén tartunk. A jelenlegi gondolkodási paradigmák alapján nem

is nagyon juthatunk sokkal messzebbre. Ennek a szellemi helyzetnek a következményeként a

társadalmi változások trendjeit sem tudjuk eléggé áttekinteni, s ennek alapján jórészt képtelenek

vagyunk formába önteni a különböző távú társadalmi stratégiáinkat. A régi-új társadalmi

folyamatokból nyilván az is következik, hogy az új gondolkodási paradigmákra alapozott – a

globális-lokális társadalmat átalakító globalizációt, nemzetiesedést és lokalizációt értelmező –

gyökeresen új transzdiszciplináris társadalom-tudományra lenne szükség. Az új kor a szeretet

kora lehet, ami az emberiség minden népének közös álma, és ezért az új társadalomtudomány

szükségképpen ebből a kollektív igényből, programból és jövővízióból indul ki.

Ez ahhoz is kellene, hogy a magyar társadalmat valóban jobban, mélyebben, több empátiával

értsük meg.

29

Európa cselekvőképtelensége és ami ebből következik

Magyarország után kicsit vizsgáljuk meg a kontinens helyzetét. Európa? Tágabb otthonunk, vagy

csak szomszédunk? Össze vagyunk zárva vele, vagy mi választjuk sorstársnak? Amikor

Magyarország formálisan integrálódott Európába, akkor már a politikai unió – először csak

informálisan – válságba jutott. Európa visszafogadta a szocializmusból kimenekült országokat,

de a befogadás csak részleges, töredékes, korlátozott.

Az európai társadalom egyfelől tradicionális társadalom, másfelől a végjátékot produkáló

posztmodernizáció feldúlta, harmadfelől a kíméletlen újkapitalizmus felszámolta a jóléti államot

és a jóllétet helyettesítő fogyasztásmánia belülről igázta le, negyedfelől a liberális

demokráciamodell kifulladt és nincs új alternatíva, s többek között ötödrészt a klasszikus európai

kultúra veszélybe került az emberek többszörös elidegenedése és az ebből eredő értékvesztése

miatt.

Európa a magasan fejlett individualizáció társadalma, mondja Kiss Endre nagyon helyesen14, az

individuumok társadalma, de az individuumok társadalma sem lehet olyan társadalom, amelyben

azok ne alkotnának egyidejűleg számos csoportot is. Nos, Európa ma azért van generálisan csőd

közelében, mert magasan fejlett individualizáció társadalma, amely az embert elszakította

önmagától és saját társadalmától, mert ez a típusú individualizáció az ego individualizációja,

szemben a szellemmel vagy a lélekkel, és egyúttal a közösséget is csak ego-csoportként

hasznosítja. Ez az individualizáció az egyént elidegenítette belső és külső világától egyaránt és

az európai ember tulajdonképpen elnyomta, elvesztette sajátos individuális teljességét.

Európa több évszázadon keresztül azt hihette, hogy a világ közepe, a fejlődés motorja, a

demokrácia exportőre, de valójában csak világhatalmi központ volt, amely a többi kontinenst

nem csak kizsákmányolta, hanem azok kultúráját és identitását megpróbálta felszámolni saját

magasabb rendűsége tudatában, miközben csak alacsonyabb rendűségét bizonyította. Az

újkapitalizmus globális versenyében aztán elvesztette primátusát, az Egyesült Államok mellett

másodhegedűs szerepbe szorították. Évtizedek óta elvesztette önállóságát15, már nem

egyetemes, képmutató és nem hiteles, megtagadta saját örökségét, többé nem a szabadság

bajnoka, dekadens és destruktív, nem példa a többi kontinens számára. Végül saját megújulási

kísérleteinek kudarcaként már nem versenyképes és nem cselekvőképes.

Jürgen Habermas felfogása szerint16 három sürgető probléma van összecsomagolva Európa

cselekvőképtelenségének tézisében:

1. A nemzetközi gazdasági helyzet megváltozott a globalizáció új fejleményei nyomán. A mai

körülmények megfosztják a nemzeti tagállamokat azoktól az adóforrásoktól és a piaci profitok

egy részétől is, amelyekre alapvetően szükségük lenne, hogy a lakosság kollektív áruk és

közszolgálatok iránti felfokozott igényét kielégítsék, és ezzel párhuzamosan csökken az esélyük,

hogy egyáltalán fenntartsák az európai társadalmi status quo-t. A további kihívások, például –

többek között – a demográfiai visszaesés és a megnövekedett bevándorlás csak súlyosbítják a

helyzetet. Egyetlen védekezés a „támadás” lehetne: a jelenlegi világmodellben vagy egy

posztkapitalista alternatívában vissza kellene nyerni szupranacionális szinten a politikai és

gazdasági ütőképességet. A gazdaság- és szociálpolitikák középtávú új harmonizálása nélkül

30

gyakorlatilag nem lehet részlegesen sem újraépíteni az európai szociális modellt. Európa belső

megújulása és az ehhez szükséges esedékes korszakváltása viszont egyelőre nem várható.

2. A sokrétű politikai-társadalmi válságtünetek erős kontinentális krízist okozhatnak. A

visszatérés a könyörtelen hegemonikus hatalmi politikához, a nyugati és az iszlám világ

feltételezett összeütközése, az állami struktúrák bomlása a világ minden táján, a gyarmatosítás

hosszú távú negatív következményei, vagy a megbukott dekolonizáció továbbgyűrűző hatásai –

mind egy magas kockázatú nemzetközi helyzetre mutatnak. Csak a világ színpadán hasznos

szerepet betölteni tudó Európai Unió lenne képes – elfogadva helyét USA, Kína és Japán mellett

– kieszközölni egy új alternatívát például a világ pénzügyi intézményeinek és rendszereinek

megújításával. Csak egy ilyen Európa tudná előremozdítani a rég esedékes reformokat az ENSZ-

en belül is. Európa kockázatkezelő képességének növekedés az ehhez szintén szükséges

kontinentális paradigmaváltása szintén nem esedékes.

3. Európa belső széthúzása és szétszakadása, a vezető és leszakadt államok növekvő különbsége,

a nemzeti és kisebbségi problémák iránti korlátozott érzékenység, az államokon belüli növekvő

térségi gazdasági-társadalmi különbség és más konfliktusforrások mind arra utalnak, hogy

Európa társadalmi stabilitása és közösségi kohéziója bizonytalanná válik. Ha a totális pénzügyi

válságnak egyszerre lesznek okai és áldozatai az eladósodott és kimerült kevésbé fejlett vagy

akár fejlett államok is, akkor ez a robbanásszerű gazdasági folyamat csak szélesebbé és

kezelhetetlenebbé teszi az instabilitást. Miután rövidtávon az európai pénz, az euró bukása is

bekövetkezett, akkor a kontinens mindent elölről kezdhet. Az újjászületés azonban aligha a

mostani forgatókönyvek szerint megy végbe majd, egyformán kizártnak látszik az európai

egyesült államok megszületése és csupán új, lokális, kreatív városállamok alapításának terve.

Ezek az okok azok, amelyek miatt úgy vélem, hogy Európának össze kell szednie a bátorságát és

olyan reformokat kell bevezetnie, amelyek rögtön nemcsak hatékony döntéshozói folyamatokat

generálnak, vagy intézményi és vezetési átalakításokat, például esetleg közvetlenül választott

elnököt és mindenekelőtt új európai pénzügyi megoldást. Lássunk azonban világosan, ha a

válság vagy a mentés nem bénít meg minket. Ez a pénzközpontú újkapitalizmus, ez a típusú

kontinentális unió, ez az európai ideológia, ez a politikai szisztéma már nem hoz megoldást.

A legkockázatosabb talán az, hogy Európa tényleges alternatíváiról nincs nyilvános összeurópai

diskurzus és egyúttal hiányzik a demokratikus döntés. Az európai emberek gyakran nem tudják,

hogy a válságoknak milyen a természete, s milyen megoldások között választanak. Ha az

alternatívák világosak lennének, akkor lehetne ezekről európai népszavazáson dönteni. A

korábban büszkén exportált európai képviseleti demokrácia már saját kontinensünkön sem ígér

megváltást.

Ha Európát ennyire érintik a krízisek és a paradigmaváltások, akkor ezek ismételten nem

állhatnak meg a magyar határoknál. Különösen akkor nem, ha a földi civilizáció teljes csődje

bármikor, holnap, vagy csak évek múlva bekövetkezik. Egyelőre azonban maradjunk még annál

a csökkenő esélynél, hogy a stabilitás-instabilitás egyensúlya tartható. Ebben az esetben

31

Magyarország (vagy a magyar társadalom és a gazdaság) jelenét és jövőjét a következő alapvető

paradigmák határozzák meg.

Hogy hangoznak a paradigmaváltó generális felismerések? A földi civilizáció és kultúra világa

végképpen válságban van, menthetetlenül és nem szabad tagadnunk. Ez nem csak ökológiai és

gazdasági, hanem társadalmi és lelki-tudati válság, már csak a válság nagysága és mélysége a

kérdés. Elméletben ugyan jórészt megszülettek már a válság megoldásához szükséges új

paradigmák, amelyeket viszont még a hagyományos tudomány vagy közgondolkodás egyaránt

nem fogadott el. A földbolygón azért nincs még átütő politikai vagy társadalmi evolúció, vagy

újabb és újabb forradalom-hullám, mert egyelőre jórészt hiányoznak azok a létemelő eszmék és

célok17, amelyekért sokaknak egyszerre táborba szólíthatók. Az összetett és hideglelős

világválságok viszont kikényszeríthetik – ha még lesz rá idő – az új gondolatok elfogadását és az

új megoldások napirendre kerülését

Minden kontinens, nemzet, ország, társadalom leírható a legfontosabb konfliktusokkal,

társadalmi válságokkal. Milyen régi társadalmi megosztottságokkal nézünk szembe?

1. Ökológiai szegények – ökológiai gazdagok

2. Jövedelmi szegények – jövedelmi gazdagok

3. Jóléti szegények – jóléti gazdagok

4. Társadalmi szegények – társadalmi gazdagok

5. Térségi szegények – térségi gazdagok

6. Mobilitás szegények – mobilitás gazdagok

7. Családi szegények – családi gazdagok.

A felsorolt ellentétpárok már régóta jellemzik a magyar társadalmat is. Könnyen belátható, hogy

néhány megnevezés (ökológiai szegények, mobilitás szegények, stb.) ugyan meghökkentő lehet,

de a szegénység- és gazdagság-források és javak integrációja gyorsan halad, ami messze túllép a

hagyományos szegénység-gazdaság, vagy úr-szolga ellentétpárokon.

Az elmúlt évtizedben új társadalmi szakadékok jöttek létre, amelyek már az új krízisek mentén

osztják fel a társadalmak tagjait. Íme, a mai jellemző társadalmi szakadékok: Jóléti szegények –

jóléti gazdagok (integrált társadalmi tőke különbségek); Hatalom-szegények – hatalom-gazdagok

(integrált hatalmi, politikai, vagy demokrácia tőke elosztása); Média-szegények – média-

gazdagok (integrált média-javak, presztízs-tőkék különbségei); Identitás szegények – identitás

gazdagok (integrált bizalmi, kötődési tőkék különbségei) és még sorolhatnánk a jelen

alapkonfliktusait.

Az új ellentét-párok már jól mutatják a javak (vagy azok hiányának) további integrációját és az

új típusú szegénység-gazdagság konfliktusokat. Ezekről a várható és már tapasztalható új

társadalmi szakadékokról már egy évtizede igyekszem jeleket adni.

32

A drámai folyamatok azonban ezzel nem érnek véget. A jövő várhatói problémái – az eddig

felsoroltak mellett – további szakadék-típusokat jelentenek majd: 1. Közösség-gazdagok –

közösség-szegények; 2. Információ-szegények – információ-gazdagok; 3. Technológia-

szegények – technológia-gazdagok; 4. Tudás-szegények – tudás-gazdagok (kultúra szegények –

kultúra gazdagok); 5. Tudat-szegények – tudat-gazdagok; 6. Istenélmény-szegények –

Istenélmény-gazdagok. És még újabbak is lesznek..

Lehetőleg értsük jól, s értsük meg, hogy a világunk nemcsak azért dőlhet össze, mert a dollár, az

euró vagy a forint pillanatok alatt értékének töredékére esik vissza, hiszen a pénzügyi vagy a

fogyasztási megakrízisek mögötti lényegi fizikai, lelki, tudati folyamatok sokkal súlyosabbak, s

ezek a földbolygón élő emberiség megmaradását veszélyeztetik. A civilizációnk-kultúránk és

egyáltalán életünk megmentése érdekében minden embernek külön-külön és minden

közösségnek együtt is teljes fordulatot kellene tenni.

A világon sokféle javaslat hangzik el a fordulatra, de talán a kulturális kreatívok azok ma, akik a

legteljesebb választ keresik. Két idézet: „A Kulturális Kreatívok meglehetősen egyértelművé

tették, hogy ők nem akarnak egy elidegenedett, széttagolt világban élni. Azok a képek, amelyek

őket vezetik, mind a teljességről, az egészről szólnak.” „Mindezeket ’tudatosodási

mozgalmaknak’ nevezzük, mert mindben közös az a szándék, hogy kitárjuk az életünket

meghatározó dohos, penészes gondolkodásmód összes ajtaját és ablakát, jó alaposan kirázzuk

végre a port azokból a takarókból, amelyekbe a testünket bugyoláljuk, és ezer meg ezer

forradalmian új úton és módon próbáljunk iránymutatást adni mindenkinek, aki hajlandó

csatlakozni, ezáltal figyelmet szentelni az emberlét újfajta megtapasztalásának.”18

Ez és minden más új program új társadalmat és új kultúrát akar. „Amikor a modernizmus kora

lejár, és előkészítjük a helyére lépő új kultúrát, annak a világnak a víziója, amelyet teremtünk,

átsegít majd bennünket a Köztes sivatagán.”19 A modernizmus már rég lejárt, sőt a

posztmodernizmus is kifulladt és az új kultúra paradigmái már látszanak szinte minden ház

ablakában.

Az új paradigmák így felfoghatók előrejelzésként, vagy szellemi segítségként is.

A régi paradigmák „uralma” ellenére már az új paradigmák korát éljük, s a közeljövő –

remélhetőleg – az új paradigmák elterjedése és érvényesülése lesz. Az új paradigma új

gondolkodás – túllépés a naturális, anyagelvű valóságon, a testen és a fogyasztáson, stb. Avagy

visszatérés az igazi „valóságokhoz” (tudathoz, téridőhöz, kultúrához), mert a funkcionális

építkezés önmagában korlátozottan eredményes. Anyagtól a tudatközpontú anyaghoz, sőt a

tudatig, a világegyetemtől az univerzális tudatmezőkig, s a párhuzamos világegyetemekig,

társadalomtól a társadalom tudatig és tudatalattiig, stb. Új világteremtés jön: bent – és kint is. A

fejlesztések nem irányulhatnak elsődlegesen a tárgyi-anyagi következményekre (a valóságokra),

még akkor sem, ha a következmények visszahatnak (a tudatokra). Gyors váltás indult el: a

naturális történelemtől eljutunk a poszttörténelemig. Ideák cselekednek velünk.

Ha most társadalomelemzést írunk, akkor tehát nézzünk szembe az új társadalom felfogásokkal.

A társadalom két vektor: funkcionális valóság és szubsztanciális (szűkebben organikus és egyben

33

holisztikus) tudat. A topologikus-holisztikus tér jellegének megfelelően a társadalom szerkezete

sokszintes, összetett, többdimenziós: például a globális, kontinentális, nemzeti, lokális

szintek/terek egymásra épülnek (lásd példának az anyag sokszintes-sokdimenziós szerkezetét). A

holisztikus társadalom – szemben az állami struktúrákkal – alapvetően civiltársadalmak hálózata,

és még/már virtuálisan is létező valóság. A fizikai, biológiai és szellemi fraktálok mellett vannak

társadalmi fraktálok és végtelen számú fraktál-variációk. A társadalom természetesen leírható – a

nemcsak háromdimenziós – energiák és energiamozgások összetett rendszereként is.

A változás szinte követhetetlen. A mai európai társadalom nem ipari, és már nem poszt-ipari, de

jórészt információs, s kis részben tudástársadalom már. Kontinensünkön (is) a politikai és

gazdasági intézmények a globális, a kontinentális és a nemzeti tudat különböző

„megtestesülései”. Nálunk az állami/önkormányzati intézmények szintén a kontinentális és

társadalmi résztudat produktumai. Magyarországon a nem intézményesült (informális) jogrend

erősebb és hatékonyabb, mint a jogállam és jogrendje. Nálunk a társadalmi tudattalan a korábbi

és tegnapi elfojtási hullámok miatt régóta lázadó és egyben kreatív tudat.

Egyre inkább minden másképpen van, mint eddig volt. A mindenható piacgazdaság és a

mindenható állam elmélete egyaránt kifulladt és a két programillúzió leépült. Az állam elvileg a

társadalom menedzser és fejlesztő szervezete lenne és egyúttal a társadalom által ellenőrzött

intézmény. Csakhogy az állam és a társadalom szétszakadt, elvált, sőt szembe fordult egymással

– az „újravarrás” egyelőre nem indult el. Az uralkodó, hatalomtípusú, drasztikus és ugyanakkor

szegény, beszorított, alig cselekvőképes állam Kelet-Közép-Európában is tarthatatlan?

Nincs vízió arról, hogyan lehetne új típusú, társadalomra épülő, és ezért erős lelkületű,

közcselekvésekre alkalmas, részvételi állam. Az egyedül cselekvőképes állam reménye

elengedhető, mert a társadalom és az állam közös cselekvése az új idea? A fejlesztő, digitális

állam ismét civilállam lesz, amely újra felismeri, hogy egyetlen irányítója a – a spirituális és

szellemi lényegű – kollektív tudat? A regionális állam önmentő vagy/és fejlesztő állam irányában

erősödik? A biztonság-garantáló állam fontosabbá válik, mint az emberi jogokat garantáló állam?

Merre keressük az új szövetséget állam és társadalom, szellem és cselekvés, kollektív tudás és hit

között? Az ENSZ Globális Kormányzási Fórumának javaslata a részvételi állam. A mostani

megakrízisek és az elindult kollektív tudatváltás már túllép a részvételi állam koncepcióján is?

Az új paradigmákat és jövőteremtő üzeneteiket sok száz oldalon folytathatnánk. Ám ennyi is

elég ahhoz, hogy megértsük és tudatosítsuk: a magyar társadalom változására már most hatnak

az újjászületést szorgalmazó új paradigmák.

Irodalom

Erich Fromm: Utak egy egészséges társadalom felé, Napvilág Kiadó, 2010

Kiss Endre: Globalizáció és/vagy posztmodern, Kodolányi János Főiskola, 2003

László Ervin: Világváltás. A változás harmonikus útja, Nyitott Könyvműhely, 2008

34

Metaelméletek és új paradigmák, Magyar gondolkodók a 21. századi világalternatívákról, szerk:

Garaczi Imre és Varga Csaba, Veszprémi Humán Tudományokért Alapítvány, 2010

Maurice Merleau-Ponty: A látható és láthatatlan, L’Harmattan, 2007

Mi a Nyugat? Atlantizmus és integráció, szerk: Garaczi Imre, Veszprémi Humán

Tudományokért Alapítvány, 2007

Metaelmélet, metafilozófia, Stratégiakutató Intézet, 2005

Modern szociológiai paradigmák, szerk: Némedi Dénes, Napvilág Kiadó, 2008

Paul H. Ray – Sherry Ruth Anderson: Kulturális kreatívok. Akik képesek megváltoztatni a jövőt.

Pilis-Print Kiadó, 2009

Ugrin Emese – Varga Csaba: Új demokrácia- és államelmélet, Századvég, 2007

Varga Csaba: Új elmélethorizontok előtt, Tertia, 2003

Varga Csaba: A metafilozófia gyönyörűsége, Kairosz, 2008

A globlokalizáció és kollektív tudata

Új kihívások és válaszhipotézisek

Az új globalizáció és Magyarország

Nem egy, hanem sok globalizáció van és nem egyféle, hanem többféle globalizációt

tapasztalhatunk. A globalizáció, az új nemzetiesedés és a lokalizáció nem külön-külön megy,

hanem egységes társadalmi-folyam. Van régi és új globalizáció, gazdasági és szellemi

univerzalizáció, hatalmi és spirituális globalizáció, s a globális világ csak a globális tudattal

szinkronban értelmezhető. A földi civilizáció egészében ezért először jön létre egységes,

univerzális világ, amely sokszintes, sokdimenziós terek-áramlások rendszere és poszt-rendszere.

Ez már egyértelműen kivezet az önző, önpusztító, reménytelen újkapitalizmusból.

És azt már mondanunk sem kell, hogy Magyarország integrálódott a globális a vagy pontosabban

a globlokális világba és mozgástere alapvetően függ az új globalizációtól. Ez akkor is így lenne,

ha nem lenne fokozatos kiterjedő és növekvő globális gazdasági, s társadalmi világválság.

Az új globalizáció azt is jelenti, hogy amennyiben válság van, akkor szinte mindenben és

mindenhol válság van. A leglátványosabb globális krízis kétségtelenül a pénzügyi válságzuhatag.

A világ vezető országaiban – 2008-tól kezdődően – a nagy bankok egyre-másra kerülnek

valamilyen mértékben állami felügyelet alá, noha az államosításokat bankmentő csomagok

35

előzik meg. A fejlett világ az adófizetők pénzén menti meg a csődbe jutott bankokat. 2008-2009-

ben az állam például Amerikában eddig összesen tizenegy, Nagy-Britanniában három, Izlandon

három bankot vett részben állami tulajdonba. Nagy Britannia 610 milliárd eurót költött

bankmentő csomagra. Németországnak 500 milliárd eurós, Franciaországnak 265 milliárd eurós,

Svédországnak 150 milliárd eurós, még Ausztriának is 100 milliárd eurós, míg Magyarországnak

„csak” 2,25 milliárd eurós bankmentő csomagja van. Magyarország 1500 milliárd forintig

terjedő hitelt nyújthat bankoknak 2009 végéig. A globális pénzügyi világválság következménye

az, hogy a teljes áresés reálértékben nagyobb 50 százaléknál.

A globális pénzügyi, s folytatásként a globális gazdasági válság egyúttal feltárja az új

globalizáció törvényszerűségeit. Nálunk például most tudatosult, hogy magyarországi bankoknak

95%-ban külföldi tulajdonban van, és a bankok nem kis hányada a válság hatására a korábbinál

is céltudatosabban és gyakran gátlástalanabbul törekszik a magas profit elérésére. A 2008-ban

kirobbant, vagy tudatosan kirobbantott pénzügyi válság azonban csak előhang a totális pénzügyi

válsághoz, amely minden jel szerint a pénzpiac-központú újkapitalizmus teljes bukását hozza

magával.

Minket azonban most elsősorban a totálválság által jobban megismerhető és megérthető

globlokál világstruktúrák természete érdekel.

A globális világ ugyanakkor horizontálisan minimum két dimenzió: egyrészt a globális kollektív

tudat, az emberiség egyesített tudatmezője, másrészt a globális kollektív tudat megnyilvánulása,

intézményesülése, „objektiválódása”. És ez a második, megnyilvánult, egyszerre teremtő és

teremtett globális világ szintén minimum két dimenzió: szubsztanciális és funkcionális globális

világ. A globális pénzügyi válságot okozó bizalmi válság egyértelműen a globális tudat krízise,

míg a nemzetközi pénzügyi rendszer csődje a funkcionális globalizáció szerkezeti és működési

válsága, amely egyébként feltétele annak, hogy a földi civilizáció-kultúra megmeneküljön. A

világválságok és drámai következményeik nélkül bolygónk társadalma feltehetően nem nagyon

lenne képes az újrakezdésre.

Ahány teoretikus, szinte annyi globalizáció-felfogás és globális valóság fogalom. Arról nem

beszélve, hogy a különböző nyelveken, a tudományos gondolkodásokon belül, az egymástól

távol lévő tudományágakban, és persze a kultúrákként más és más közgondolkodás(ok)ban a

globalizációelmélethez szükséges alapkategóriák többségét (a valóság, világ, hipertér, univerzum

és/vagy metaverzum, világszerkezet, társadalom, funkcionális-szubsztanciális, stb.) nem

értelmezik egységesen, vagy gyakran inkább eltérő módon, sőt egymást kizáró tartalommal

definiálják.

A földi civilizációban és kultúrában végbemenő új sokdimenziós téridő szerkezet, avagy az új

globalizáció, az új nemzetiesedés és a szintén új lokalizáció, valamint az általuk kiváltott

univerzális változások minimálisan három szempontból vizsgálhatók: 1. Az euroatlanti hangadó

tudományok együttesen milyennek látják, jellemzik azt a globalizációt-lokalizációt, amelynek

nemcsak kutatói, hanem egyúttal tanúi és szereplői is; 2. Az új globalizációban ténylegesen

milyen új univerzális valóság születik, függetlenül attól, hogy a különböző – hangadó és

36

periférikus – értelmezések hova és meddig jutottak el; 3. Az új globális-nemzeti-lokális valóság

okaként és/vagy következményeként az emberiségben milyen új (univerzális, globális, nemzeti

és lokális) kollektív tudat alakul ki.

Tíz elemzésből legalább kilenc a globalizációt (alapvetően vagy kizárólag) gazdasági és politikai

globalizációként írja le. A bevett definiálás úgy hangzik, hogy a globalizáció a világgazdaságnak

azt az integrációját jelöli, amely igazán az európai gyarmatosító kor hajnalán született, s az

utóbbi negyedszázadban ezt a sokrétű folyamatot felgyorsította (a) a komputertechnológiai

robbanásszerű fejlődése, (b) a kereskedelmi korlátok lebontása, (c) a multinacionális

nagyvállalatok politikai és gazdasági hatalmának megnövekedése.20

Az egyik legmagasabb színvonalú elemzés (Beck, U. 1997) például a következőt állítja: „A

globalizmuson azt értem, hogy a világpiac elnyomja, illetve felváltja a politikai cselekvést, azaz

a világpiac uralmának ideológiáját, a neoliberalizmus ideológiáját”.

21 Ez a paradoxon a globalizáció egyik jellegzetessége: a politika tiszta liberális eszméjét és

programját a fejlettebb, szintén liberális globális gazdasági piac valósága rombolja le.

Az elmúlt két évtizedben globalizáció filozófiai kritikája is fokozatosan megszületett. Az új

globalizáció univerzális történelemfilozófiai lényegének meghatározására például olyan filozófus

(Kiss Endre, 200122) vállalkozott, aki a történelem vége elméletét, s egyúttal az új világállapot

jellemzését avval a valódi kritériummal kötötte össze, hogy új történelmi helyzet csak akkor

állhat elő, ha világtörténelmi mértékben lemondunk az úr-szolga viszonyon alapuló társadalmi

berendezkedésről és ideológiai érvényű filozófiai képviseletéről. Ennek az egyik oka az, hogy

1989 előtt a szovjet fél-globális világrendszer is a Kant által megfogalmazott úr-szolga-viszony

elfogadásán alapult. A kelet-európai rendszerváltáson után másfél évtizeddel persze már nagyon

kevesen gondolják úgy, hogy az előbbi értelemben eljutottunk a kanti „örök béke” birodalmába.

Mi több: már 2010 előtt felismerődik, hogy az új globalizáció egyszerre tette totálissá az úr-

szolga viszonyt és gyorsította fel az úr-szolga viszonyon alapuló társadalmi berendezkedés

bukását. A két folyamat jelenti egyúttal az új típusú világkonfliktus, „világháború” természetét.

A globalizáció és mondializáció egyik legvégletesebb kritikáját Jean Baudrillard, francia

filozófus23fejti ki. Szerinte a globalizáció éppen az univerzalitás ellenében fejti ki hatását, s a

tökéletesen differenciálatlan kulturálatlanság jön létre, mert az egyik oldalon a technika, a piac, a

turizmus és az információ beintegrálódik a mondialitásba, közben viszont a kultúra és a

demokrácia egyetemes értékei eltűnnek. Egy másik francia gondolkodó, Alain

Touraine24viszont úgy gondolja, hogy ugyan a mondializáció halad előre, ám a régi kultúrák

fennmaradnak, mert többek között létrejött az ipari demokrácia, amelyben a kultúrák

sokszínűsége egyesül a technikai-gazdasági világban való részvétellel. Számos más ellentétes

felfogás elemzése után is megkockáztathatjuk azt a kijelentést, hogy a globalizációnak se a

végletes tagadást, se az egyértelmű igenelést nem igazolta vissza az idő, ráadásul a szellemi

feladat nem az, hogy egy generális világfolyamatra igent vagy nemet mondjunk.

A globalizáció folyamata szükségképpen kétarcú. A funkcionális és szubsztanciális25(vagy

ontológiai) globalizáció megkülönböztetése saját felfogásunk26. Ezt akár nevezhetjük a

partikuláris és a lényegi globalizáció ellentétének, ám ehhez hozzá kell tennünk, hogy a globális

gazdaság és politika természetesen globális szinten is képes tisztán hatalmi-uralmi (vagy ezt

37

kiszolgáló kommunikációs) érdekek alapján motivált partikuláris viselkedésre. A funkcionális –

alapvetően gazdaság központú, sőt a politikát is gazdasági érdekek alá szorító – globalizáció új

és fenntarthatatlan gazdasági-politikai világrendet hoz létre, amely ismételten a civilizáció

vezető, uralkodó országai számára garantál előnyöket, ám ugyanakkor a második és harmadik

világ számára – minden kemény fragmentáció ellenére – gazdasági-társadalmi esélyeket is

teremt. A kilencvenes években Közép-Európa sem épült volna fel újra gazdaságilag, ha nem

erősödik meg és nincs jelen a globális gazdaság, ám a transznacionális vállalkozások többsége

innen szivattyúzva ki a nagyon magas jövedelmet és a profit nagy többségét nem ebben a

szubrégióban fekteti be. (A totális gazdasági-társadalmi világválságban persze az első, a második

és a harmadik világ egyszerre, együttesen értékelődik le és zuhanhat bele a felmérhetetlen

káoszba.)

A funkcionális globális gazdasági és politikai változások sem egyértelműen negatívak, ám a

szubsztanciális globalizáció gerjesztette egységesülések – hogy egy paradoxonnal éljünk – sem

egyértelműen pozitívak. Az értelmezések szerint fontos felismerni, hogy a globalizáció alapvető

veszélyt jelent az emberiség humán és természeti erőforrásaira, ám ezt a veszély-állapotot már

eredendően az új globalizáció előtti klasszikus világkapitalizmus szülte, ugyanakkor a

bolygószintű ökológiai válságok már kizárólag csak globálisan, a globalizáció és globlokalizáció,

és az összes nemzet közös akaratával segítségével enyhíthetők. Se nem helyeslés, sem nem

tagadás – ám mi az új értelmezési alternatíva?

Magyarország például a szocializmus évtizedeiben folyamatosan azt élte meg, hogy szigorúan

elvágták a kontinentális-globális szintektől, és ezzel párhuzamosan a pártállam felszámolta a

lokalitás minden, vagy nagyon sok elemét. Számunkra akkor a világszerkezet alulról és felülről

is levágott volt. Már ezért is az egyik legösszetettebb folyamat vagy áramlás a térelmélet és a

globalizációelmélet kapcsolódása és összefüggése.

Az elterjedt nézetek szerint a globalizáció és lokalizáció összefüggései is átformálódtak az eltelt

két évtizedben. Az eddigi elemzések, részben felületesen, részben indokoltan oda lyukadnak ki,

hogy a két fő elem (a globális és lokális szint) között nincs egyensúly – egyértelműen az uralmi

típusú globalizáció vált és maradt domináns. A pillanatnyi végeredményt viszont nehéz

egyértelműen rögzíteni, mert a dilemma folyamatosan az, hogy mihez viszonyítunk, s persze

nem mérhetünk máshoz, mint a „normál” kapitalizmus, vagy az ipari társadalom korszakához

képest. (Ahol az ipari-kapitalista és polgári fejlődést elkésett volt, sőt félbemaradt a világhatalmi

– második világháború utáni – övezet-besorolások miatt, ott persze végképpen nehéz állást

foglalni.) Magyarországon a két világháború között, vagy a „létező szocializmus” időszakában a

lokális szint – az államkapitalizmus korszakában – végletesen alávetett és kiszolgáltatott volt.

Ehhez képest az elmúlt évtizedben a magyar lokális térségek önállósága, mozgásszabadsága

jelentősen nőtt, miközben még alig van szó az alávetettség megszűnéséről.

Legalább három évtizede bevezetett és elfogadott felfogás, hogy önmagában nincs tényleges

globalizáció, mert ezzel párhuzamos folyamat a lokalizáció, amely nem menekülhet meg a

globalizáció hatásai alól, s fordítva a lokalizáció is egyre erőteljesebb hatást fejt ki az intenzív

globalizáció hatásai ellen, de magára a globalizációra is. Ez a kettős – egymást is feltételező –

38

folyamat: a globlokalizáció. Ha ebbe a viszonyrendszerbe beemeljük az új országosodást/

nemzetesedést27: ez már hármas folyamat, amelyről azonban az ismert és a bevett értelmezések

már általában nem szólnak.

Az ezredfordulóra végképpen megszületett a földi civilizáció új (értelemszerűen: globlokális)

valósága, amely közel sem csak fizikai, anyagi, vagy állami-intézményi valóság. Egyben ez új

civilizáció is, amely sokrétű, sokarcú új kultúra, nagymértékben kultúravesztés is.. Ez az

egyrészt látható-tapintható, másrészt szinte teljesen rejtett valóság messze nem az, amit száz

évvel ezelőtt Európában vagy más kontinensen objektív valóságként definiáltak. Az új valóság új

tér, új idő, és új téridő is, sőt a német szociológus (Beck, U. 1997) már Európát is nem földrajzi,

hanem képzeletbeli térként határozza meg.28 Akár tekinthetjük új spirituális vagy szellemi

valóságnak. Új világállapot ez, új szuprastruktúra és folyamathálózat, amelyet egyszerre és

komplexen vizsgálunk funkcionális és funkcionalitáson túli valóságként; elemzésünk

kardinálisan új szemlélete éppen az, hogy a globalizációt nemcsak egybefonódó gazdasági-

politikai új világrendként értelmezi.

A világproblémák leltára

Vegyük elő újra a globalizáció probléma-leltárát, s nézzük meg, hogy a fontosabb jellemzőkről

mit mondhatunk. A globlokalizáció, mint új világ- és tudatfolyamat, az elmúlt két-három

évtizedben a következők fontosabb (előjel nélküli) változásokat érte el:

1. 1.A folyamatos globalizáció, az együttes globalizáció és lokalizáció eredményeként

létrejött a minimum ötdimenziós (földrajzi, gazdasági, társadalmi, kulturális)

globális transznacionális tér/idő, és újrateremthető a valóságegész, amely

sokdimenziós egyesült tér és idő, vagy másképpen: a földi Abszolútum valósága; (a

globális sokdimenziós hipertér tézise)

2. 2.A globlokális valóság egyben új globális-univerzális kollektív tudatot hoz létre,

ami ugyanakkor inspirálója, gerjesztője és kiegyenlítője is a globalizációnak és

lokalizációnak. Az új kollektív tudat szinte kivétel nélkül hat a föld minden

polgárára, sőt viszont is, közben elindult a kollektív tudatváltás: a régi, hamis tudat

lényegében (és nem részleteiben) igaz tudat lesz, és fordítva. (az új globális kollektív

tudat tézise)

3. 3.A globalizáció a világgazdasági-világpolitikai és kulturális központokból

fokozatosan továbbhullámzott és gyakorlatilag az egész földi civilizációt

„beborította”, gyakorlatilag már elérte a leginkább elzárt világokat, népeket,

törzseket. Mindenkire hat és egyre inkább mindenki visszahathat. (egyesülő

civilizáció tézise)

4. 4.A szétterjedő globalizáció régóta nemcsak az euroatlanti politikai-gazdasági

érdekfejtés folyamata, hanem az egész civilizáció – egyszerre és különböző súlyos

érdekkonfliktusokat és érdekazonosságokat érvényesítő – világakarata. (a globális

érdekütközés és kiegyenlítés tézise)

39

5. 5.Az új globális, vagy globlokális tér nem csak anyagi-fizikai, vagy állami-politikai

és például gazdasági-társadalmi tér, hanem új képzeletbeli tér, új virtuális, sőt

spirituális téridő, új szubsztanciális téridő-világ. (új globális képzeletbeli tér)

6. 6.Az új globális tér (téridő, időtér) nem egyszerűen vertikális és horizontális

térszerkezet, hanem sokközpontú, sokdimenziós, sokirányú, sokképzeletű

térfolyamat, amelyben egyszerre vannak téráramlások és tértörések, álló és mozgó

térstruktúrák. Többszintes, egyidejű új kapcsolatok, új viszonyok, új dinamizmusok.

(folyékony és szilárd tér- és időfolyamatok tézise)

7. 7.A globális térszerkezetben a vertikális horizontálissá, a horizontális vertikálissá,

sőt az eddig zárt vertikális-horizontális szerkezet kifelé és befelé egyaránt kinyílik,

miközben határtalan, végtelen, nem-lineáris horizontális és vertikális térhálózat jön

létre. (nyitott, mobil térszerkezet születik tézise)

8. 8.Az egyesülő civilizáció, avagy a globális civilizáció csak részben alávetett

folyamat a gazdasági-társadalmi uralmi központoknak, mert részben – és egyre

növekvő arányban – önjáró, önmozgó, önfejlesztő, önépítő és önpusztító

világdimenzió. (az önváltoztató globalizáció tézise)

9. 9.Minden mozgó-forgó, helyben maradó és helyet változtató téridő-elem ellenére a

globális világvalóság alapstruktúrája a toronyház-típusú térszerkezet, amely

szükségképpen nemcsak statikus, nemcsak lineáris, nemcsak racionális. Egyszerre

makro-, mezo- és mikroszint, ahol a mikroszint, a lokalizáció tere-ideje váratlanul

felértékelődött. (a sokdimenziós toronyház-típusú világszerkezet tézise)

10. 10.A globális csúcsvalóság, a legfelső makroszint azonban alulról, a földi gazdasági-

hatalmi központok által nem szervezett, ebben a mezőben közvetlen és kizárólagos

döntést előkészítő vagy hozó szervezetek nem léteznek. Ez „üres”, nem cselekedtető,

háromdimenziós tér, amely viszont virtuális téridőként létrejött, a transzcendens és

szellemi aktorok most veszik birtokba. (a legfelső szintű globális valóság üres tézise)

11. 11.Már az új információs-kommunikációs hálózatok és rendszerek kiépülése miatt is

a racionális globális térvilág, téridő-világ (jelenleg főként az internet jóvoltából)

virtuálisan megkettőződött, amit nevezhetünk az emberiség harmadik természetének,

s a tényleges és a virtuális valóság is egyaránt faluvá (avagy ponttá) zsugorodott.

(többszörös komplexvalóság tézise)

12. 12.A globalizáció két párhuzamos, interaktív kulcseleme és világfolyamata: a

funkcionális és szubsztanciális globalizáció. Ezt nevezhetjük haszonelvű és

értékelvű, vagy kvantitatív és kvalitatív globalizációnak is; vagy másképpen barbár

és humanista tartalmú globalizációnak. Ezért a globalizáció többé már nem írható le

csak a tőke, az áru vagy az információ globálissá válásával, amely olykor szintén

egyszerre, vagy felváltva kvantitatív és kvalitatív globalizáció. (a funkcionális és

szubsztanciális globalizáció tézise)

13. 13.Új egyesített kultúra születik, mert a globalizáció egyszerre kultúraromboló és

kultúraerősítő folyamat, egyrészt magával hozza a differenciálatlan

40

kulturálatlanságot, másrészt a differenciált kultúrák közötti magas minőségű

együttműködést. (a differenciálatlan kulturálatlanság és a differenciált kultúra tézise)

14. 14.A globalizáció egyszerre erősíti és tompítja is a világkultúrák közötti értelmetlen-

esztelen hatalmi és presztízsbeli rivalizációt, így a kultúrák közötti totális, nyílt,

általános, kölcsönös pusztítást hozó háborúk nem valószínűek Az ezredforduló utáni

új világmozgás már nem csak amerikai, hanem ázsiai vagy részben afrikai

globalizáció is. (a kultúrák közötti összecsapások elkerülhetők tézise)

15. 15.A zárt vertikális közösségek és kultúrák részben, vagy teljesen, fokozatosan vagy

gyorsan nyílt horizontális közösségekké és kultúrákká változnak. Ez igaz másképpen

is: szellemileg a hely, a nemzet vagy a globális világ visszatalál(hat) a végtelenhez,

az abszolútumhoz. (határtalan horizontális kultúrák tézise)

16. 16.Az új globalizáció mentalitás-verseny is, amely nem az egyik vagy a másik

(individuális vagy közösségi) alapmentalitás győzelmét hozhatja, hanem a kettő

kölcsönös egymásra hatását (a tisztán individualista és tisztán közösségi

magatartások kölcsönhatása tézise)

17. 17.Az új globalizáció sokáig második (például új szegénységet hozó) kolonizációnak

is tekinthető volt, miközben – különösen szellemi és spirituális értelemben –

felgyorsult a posztkolonizáció, amely folyamatosan gazdaságilag és társadalmilag is

„megtestesül” és talán enyhíti a sokrétű szegénységet. A funkcionális globalizáció

megszervezi önmaga ellenfelét: az alternatív globalizáció programját és aktív civil

világközösségét. (a posztkoloniális globalizáció tézise)

18. 18.A globalizáció egyrészt az új tudás (egyszerre normál, poszt-normál tudományos

és poszt-tudományos új tudás) születésének eredménye, másrészt az új tudás

kikényszerítője, ösztönzője és dinamikus terjesztője. Az új globalizáció feltételezi és

kikényszeríti az új tudások – végül a bölcsesség – teremtését és minden irányban

való elérhetőségét. (a globálisan új és elérhetővé váló tudás tézise)

19. 19.Az elmúlt évtizedekben a legnagyobb változást az hozta, hogy a felvilágosodás

utáni, az ipari társadalom szülte, kizárólag ész és racionalistás központú normál-

tudomány átalakul posztnormál és poszt-tudománnyá, amely a tudáskor

eredményeként alapjaiban új tudást, új szemléletet, kibővült megismerési

módszertant teremt. (új tudomány és mentalitás tézise)

20. 20.A globalizáció-lokalizáció kezdeti, egy-két dimenziós, kiürült fogalmakat

használó, pusztán gazdaság központú, dogmatikusan-mereven tudományos, vagy

inkább kvázi-tudományos elemzések féligazságokat, félhazugságokat állítottak. Az

új globalizáció például már nem csak neoliberális alapstruktúrák világexportja,

hanem a más kultúrák normáiból építkező emberi-közösségi jogok, felfogások és

gyakorlaton importja. (a tudomány leegyszerűsített tézisei elfedhetik a globalizáció

tényleges valóságát/tudatát tézise)

21. 21.Az emberi kultúra történelmében nem tudunk olyan korszakról, ahol a földet

átfogó globális – még főként csak funkcionális – társadalom szerveződött volna

41

meg, most azonban minden esély adott arra, hogy a huszonegyedik század közepéig

egységes – bár súlyos ellentmondásokkal terhelt és világkatasztrófát is okozható –

életképes, változásképes világtársadalom alakuljon ki. (új világtársadalom születik

tézise)

22. 22.A kilencvenes évek eleji kelet- és közép-európai rendszerváltások eredményeként

a kétpólusú politikai világrendszer egypólusúvá vált, miközben új potenciális

pólusok (Kína, India, stb.) felemelkedése gyorsul fel. Egyszerre fut a hatalmi-

politikai-katonai koncentráció, és a politika általános leértékelődése és

díszfunkcionalitása. (nem a történelem vége az egypólusú világrend tézise)

23. 23.A kezdetben egymással is harcban vagy konfliktusban lévő amerikai, európai és

harmadik világbeli globalizációs törekvések részben versenyeznek, részben

kontrollálják egymást, részben igazodnak egymáshoz, részben kioltják, sőt

megszüntetik egymást. (a kontinentális globalizációs erőcsoportok és

versenytechnikák harca tézis)

24. 24.Az új globlokális világrendben lelepleződik a képviseleti, manipulált, rejtett

diktatúra típusú demokrácia, s egyre nyilvánvalóbb, hogy új, részvételi alapú,

emancipatív, egyúttal elektronikus, sőt direkt (vagy ezekhez képest is radikálisan

más) demokráciára van szükség a világszerkezet minden szintjén és a globalizációs

szintek között is. (részvételi poszt-demokrácia tézise)

25. 25.Az egyre jobban egységesedő – ám részben még piaci alapú-hagyományú,

részben transznacionális megapol típusú (megapoliumokat létrehozó), részben

továbbra is államkapitalista, részben pénzpiac központú újkapitalista, részben

tudásalapú posztpiac jellegű – összetett világgazdasággal szemben az új globális

világvalóság kevésbé egységesül, kontinensekként és kultúrákként megőrzi részleges

önállóságát, egyediségét.(strukturálódó mega-gazdaság és kevésbé egységesülő

világkultúra tézise)

26. 26.A globalizáció részben megőrzi és továbbmenti a pénzpiac központú

újkapitalizmust, miközben az újgazdaság különböző törekvéseivel (tudásközpontú,

erkölcsközpontú, szociális központú, spirituális központú, stb.) részben fokozatosan

ellehetetleníti, átalakítja, továbbépíti az elavult posztliberális újkapitalizmust. Jön a

nem profit-, nem piac-, nem haszonelvű posztkapitalizmus számos formája.. (a

pénzközpontú újkapitalizmus és az értékközpontú posztkapitalizmus konfliktusa

tézise)

27. 27.Az ezredforduló utáni civilizáció nem konfliktusmentes, ellenkezőleg, az eddigi

integrált gazdasági-politikai és tudásbeli válságtípusok mellett új és kifejezetten

globális válságforrások demonstrálódnak. Az univerzális ökológiai válságok, az új

nemzetközi és lokális politikai-katonai konfliktusok, vagy a kontinentális és

államokon belüli társadalmi megosztottságok gyökeresen új – nem erő- és

eszközfölényre épített – megoldásokat követelnek. (új és totális krízisek kezelhetővé

tételének tézise)

42

28. 28.Európában a hosszú, elnyúlt, majdnem parttalan modernitás, amit az ötvenes évek

óta egy rövid globális utójáték, a posztmodernitás folytat, a következő egy-másfél

évtizedben valószínűleg gyorsan, teljesen és látványosan felszámolódik. Ahogy a

modernizmus, úgy a posztmodernizmus is véget ér, az egyszerre lineáris és nem

lineáris történelem időben előre és hátranyúl – új világkorszakot nyitó – új

alternatívákért. (posztmodernitás vége után új történelmi téridő jön létre tézise)

29. 29.A globalizáció két párhuzamos szellemi/spirituális folyamat: egyfelől a

felvilágosodással kezdődő a posztmodernben kiteljesedő ateizmus diadala, másfelől

a modernizmus-posztmodernizmus mögött szintén kiteljesedő új teizmus

kibontakozása. Ma még nem érdemes megjósolni, hogy a két szellemi-spirituális

folyamat kioltja egymást, vagy az egyik győztes, a másik vesztes lesz, vagy a kettő –

feltehetően magasabb szinten – egységesül (ateizmus-teizmus párharca helyett

szellemi-spirituális párbeszéd tézise)

30. 30.A történelem során különböző méretű-kihatású és különböző típusú globalizáció

és lokalizáció volt, s ami az ezredforduló után és a következő fél évszázadban

megformálódik, az totalitásában, összetettségében, jellegében, kockázataiban, avagy

típusában gyökeresen új világtörténeti és világlényegű modell lesz. (új

globlokalizmus/lokglobalizmus tézise)

31. 31.Az igen/nem logikával csak torzan leírható új globalizáció már születésének

idején „megszervezte” a globalizáció-kritikai gondolkodást, és az ezt képviselő

társadalmi csoportokat, sőt virtuális hálózatokat, amelyek előkészítik a

paradigmaváltó alternatív (poszt)globalizációt. A kvantumlogika azonban egyelőre

nem számolja fel a jó és a rossz megkülönböztetését, de ez a szemléleti dualitás sem

tart sokáig. (a tegnapi globalizáció kikényszerít(het)i az alternatív globalizációt

tézise)

32. 32.Az új és még újabb globalizáció/lokalizáció – és ennek minden új elágazása –

minimum három-öt évenként újraszabja a globális téridőt, harminc-ötven év múlva

visszanézve számos újabb globalizáció-stációt fedez majd fel. (néhány éven belül

mindig új globalizáció tézise)

33. 33.Számos további globalizációs tézist fogalmazhatnánk meg. Például:

34. 34.A globalizációs-lokalizációs földi világszerkezet „alsó” egyharmada már

egyértelműen a lokális valóságok/világok rendszere és hálózata. Ez egy egyszerre

vertikális és horizontális.

Először is, hatásos példabeszéd két felfogás között, mert van olyan társadalomtudós (Z. Bauman,

1998), aki egyenesen azt feltételezi, hogy „lokálisnak lenni egy globalizált világban a hátrányos

társadalmi helyzet és leépülés jele”29. Ma, mintegy tíz évvel később. akár azt is mondhatnánk,

hogy lokálisnak lenni a globalizált világban előnyös társadalmi helyzet és a felépülés jele. Az

igazság valahol a két állítás között lehet.

A földi globalizáció belső erőtéren most csak a lokális (nemzetállamokon belüli) erőtereket

értjük. A lokális sokdimenziós téregyüttesek (gazdasági, társadalmi, oktatási, kulturális terek-

43

áramlások) szükségképpen a globálizált/mondializált térben léteznek, globalizált belső erőterek,

ugyanakkor a globális terek szintén szükségképpen lokalizáltak, avagy lokalizált külső erőterek,

amelyek között a közvetítő terek, tércsatornák, térátjárók vezetnek át. Ez a nemzeti és

nemzetállami szint, illetve a nemzetállamok határaihoz kötött, ám a határokon átnyúló

szubregionális terek, vektorok.

Ebből azonban nem következik automatikusan: 1. A globális és lokális kapcsolatok kizárólag a

nemzeti/nemzetállami közvetítő rendszereken keresztül jönnek létre. 2. A lokális (és a globális)

terek izoláltan, önmagukban, tudatosan elszigetelve is létezhetnek és működhetnek. 3. A

közvetítő nemzeti/állami szint „csak” a közvetítést vállalhatja, elvesztve minden autonómiáját és

saját cselekvőképességét.

Ha ez a három konklúzió helytelen, akkor ezekből logikus konklúziók vonhatók le:

1. A globális-lokális oda-vissza kapcsolat egyik jellemzője, hogy „ugráló természetű”: számos

esetben képes „átugrani” a középső közvetítő rendszeren.

2. A lokális terek izoláltságát felszámolta a mindenhova behatoló globalizáció, ami ugyanakkor

nem jár együtt a lokalitások autonómiájának teljes elvesztésével.

3. A közvetítő szinten (nem elsősorban a nemzetek, olykor inkább az államok) részleges

önállósága megmarad, s számos olyan intézményes lépést tehetnek, amelyekkel komoly

befolyást gyakorolhatnak a globális-lokális térre, vagy valamelyik pólusára.

A globalizáció és különösen a lokalizáció a természeti-földrajzi térhez kötött. A lokális teret meg

sem tudjuk nevezni, ha nem mondjuk meg, hogy melyik tájhoz, környezethez kötődik. Nincs

lokális tér: földrajzi-táji tér nélkül.

A lokális tér régi és új szerkezete ma már egyre világosabban feltárható. Ez jelenleg szintén

összetett tér, vagy téridő, amely nem mindig egybefüggő térhálózat. Valahogy így néz ki a

magassági tagozódása:

1. regionális tér, avagy felső lokális tér; 2. megyei (és nagyvárosi, középvárosi) tér, avagy lokális

középső tér; 3. mikró (például: kistérségi) tér, avagy alsó lokális tér; 4. települési (kisvárostól

aprófaluig) tér, avagy a helyi tér. Ez tehát osztott – négyszintes – szerkezet, amelyben a szintek

között egyrészt hierarchikus, másrészt egy-egy szinten párhuzamos és hálózati kapcsolatok (a

régi hierarchiákat széttördelő horizontális rendszerek) is kialakulnak. A négyszintes szerkezet

hol tartós, hol pedig – a megváltozott kor miatt – gyorsan átalakuló.

A globlokalizáció nem azonos a lokglobalizációval. A globlokalizáció (saját felfogásunk szerint)

olyan modell, amelyben inkább a globalizáció, a lokglobalizáció pedig olyan formáció, amelyben

a lokalizáció domináns, vagy egyensúly van a globális és lokális pólus között.

A lokalitás (vagy a lokális tér) egyszerre univerzális és helyi jelenség. A földi civilizációban

minden korban (ott is, ahol már korán voltak kontinentális vagy fél-globális folyamatok és

viszonyok) a lokális általános jelenség volt. A történészek sokáig úgy gondolták, hogy az

44

emberiség születése eleve lokálisan jött létre, az emberiség kezdetben csak lokális volt, ma már

viszont egyre inkább az a felfogás erősödik, hogy a genezis egyszerre lehetett világegyetemi,

univerzális, kontinentális és lokális; különösen akkor, ha különböző, egymástól eltérő emberiség-

csoportokat feltételezünk.

A lokális gazdasági tér gazdaság-típusai:

a) nem piaci gazdaság; b) lokális piaci gazdaság; c) lokális gazdaság nemzeti piacra; d) lokális

gazdaság globális-kontinentális piacra; e) lokális tudásgazdaság; f) lokális posztpiac; stb.

Sem a globális tér, sem különösen a lokális tér nem írható le csak a transznacionális gazdaság

folyamataival és profit szemléletével. A lokális tér érthetően (egyszerre a globalizáció hatására

és a globalizáció ellensúlyozására) nagyon bonyolult gazdaság-modelleket „kever”, „rangsorol”,

„priorizál”, vagy éppen „egyesít”.

A lokalitás, mint új folyamat – ez talán a legérdekesebb változás. Az elszigetelt, jobbára

érintetlen lokalitás, vagy a lokalitás feje felett viharfelhőként elvonuló globalizáció önmagában

nem vált ki érdeklődést.

Az új lokalizáció jellegzetességei: (1) Nem vagy alig marad érintetlen lokális világ; (2) A

lokalizáció erősíti azt a folyamatot, vagy legalább esélyt teremt arra, hogy a lokális világ védjen

a globalizáció negatív folyamatai ellen, s ugyanakkor a lokális világ versenyképes elemit

beemelje a globális térbe; (3) A lokalizáció alapvetően önérdekű, de világosan felismeri, hogy

csak a befelé forduló stratégia nem lehet sikeres; (4) A lokális világ egyaránt hátrányosnak érzi

magát a globális és nemzeti/állam szereplőkkel szemben, ám a lokalitások egyelőre általában

nem lázadnak, nem fognak össze, ritkán törekszenek tudatosan autonómiára; (5) A lokalitás

társadalma stratégiailag nem, vagy csak részben hatalom-központú, s folyamatosan rákényszerül

arra, hogy saját civil társadalmára építsen.

A kollektív tudat elmélete

A kollektív tudat fogalmát az elsők között Emile Durkheim vezette be a tizenkilencedik század

végén: „két tudat lakik bennünk: az egyiknek az állapotai mindegyikünkben egyéniek és csak

ránk jellemzők, míg a másik állapotai az egész társadalomra nézve közösek.”30 Felfogása szerint

a társadalom minden tagjában jelen van egy azonos és közös tudattartalom, bár ugyan az egyéni

és a kollektív tudat különbözik egymástól, ugyanakkor egységet is alkotnak és kölcsönösen

függnek egymástól. Egyúttal feltételezte, hogy a kollektív tudat viszont független az egyének

létfeltételeitől, amelyek mulandók, viszont a kollektív tudat megmarad és összeköti a

nemzedékeket.

Sokáig ez volt a véleménye: a kollektív tudat „egészen másmilyen tehát, mint az egyéni tudatok,

bár csak az egyénekben valósul meg.”31Később már eljutott odáig, hogy a társadalmat újfajta

pszichikus lénynek tételezte, s úgy gondolta, hogy a vallás nem más, mint a kollektív lény sajátos

gondolkodásmódja. Ebből következett az a felismerés, hogy a „az egyénekhez képest külső

társadalmi tudat nem csak azokat az elemeket tartalmazza, amelyek a csoport minden tagjában

45

azonosak.”32Ezért lehet olyan kollektív tudat, amely az egész tudatunkat teljesen lefedi, s lehet

olyan is, ami nem fedi le teljesen a tudatunkat, sőt olyan is, ami szélesebb tartalmú, mint saját

tudatunk.

A kollektív tudat így tartalmazza egyrészt azokat a tartalmakat, amely a társadalom minden

egyénében közösek és azonosak, másrészt azokat is, amely nem azonosak a társadalom minden

tagjában. Durkheimnek ezt a kettős tartalmú kollektív tudat fogalmát száz évvel később – tehát

most, a huszonegyedik század elején – átvehetjük, és kiindulópontnak tekinthetjük.

A kollektív tudat felfogások is most szembesülnek a tudatelmélet paradigmaváltásával. Ha a

társadalom „csak” naturális (materiális? objektív? tárgyiasult? stb.) valóság – nos, akkor a

társadalom kollektív tudata is a társadalom bioszintjére épül. Ha a társadalom elsősorban

virtuális valóság, kollektív elme-konstrukció, amely egyébként intézményekben is testet ölt,

akkor a társadalom kollektív tudata szintén elszakad a naturális társadalmi szférától és önálló

létdimenzió.

Hogyan is összegezhetnénk az eddigi tételeket?

Témánk szempontjából mindenesetre exponáltuk a régi-új felismerést. Számos jel és tapasztalat

szerint az egyének lelki-szellemi, társadalmi, állami viselkedését, sőt demokratikus (vagy

kevésbé demokratikus) magatartását leginkább – sokszor rejtve – a társadalmi/közösségi

tudathatározza meg. Sőt markánsabban, gorombábban befolyásolja, mint a legdurvább társadalmi

helyzet, a korlátozott cselekvési mező, vagy akár a gyenge társadalmi tudás, a zárt korszellem.

Ha ez igaz, mégpedig igaz, akkor jogos az a feltevés, hogy a posztmodern civilizáció nem tehet

mást, mint újra, de talán magasabb szinten megtanulja a kollektív tudatok felismerését,

teremtését, rendezetté tételét.

A társadalmi tudat tehát szerintünk az elsősleges és komplex tér, sőt a téridő közvetlenül

megnyilvánuló tudattere. Egyben a szakrális vagy isteni tudatfeletti alsó szintje. Nem

elégedhetünk meg a korábbi egyszerű kollektív tudat metaforákkal („felhő”, „tükör”, „tölcsér”

„éter”, stb.), mert a kollektív tudatterek modellje több szintes, több járatos, csavart, görbült,

forgó társadalmi tudattereket feltételez. A következő évtizedek transzdiszciplináris (vagy inkább

metaelméleti) kutatásának lesz feladata, hogy egyre pontosabban megalkossa az egyéni és

kollektív tudatszintek, tudatrendszerek elméletét. Egy ilyen modellben tételesen megfigyelhető

és befolyásolható, hogy egy-egy város vagy kontinens miért és hogyan léphet magasabb

kollektív tudatállapotba.

Mindenesetre a világ más, mint egy-két évtizede, másfelé halad, mint a modernizáció-

posztmodernizáció korszakában. 2008 ősze óta ismét új globális világ van, amit a világválság

„csak” demonstrál, de ez a demonstráció minden képzeletet felülmúl. A pénzügyi termékek piaci

értékvesztése már meghaladja az 50 ezer milliárd dollárt; ez hozzávetőleg egy évi globális GDP-

érték. A jelentés szerint Ázsiát “aránytalan mértékben” sújtották a tőkepiaci árfolyamzuhanások:

Japánt nem számolva ezen a földrészen tavaly 9625 milliárd dolláros befektetési veszteséget

okozott a piaci termékek áresése. E veszteség a japán gazdaságon kívüli ázsiai összesített GDP-

érték 109 százalékának felelt meg.33

46

Ha a globális világ jövőképét nézzük, akkor ez lényegét tekintve várhatóan túllép a pénzpiac

központú kapitalizmus világán, s mindenekelőtt egy poszt-materiális, poszt-kapitalista értékrend

(magasabb életminőség, társadalmi szolidaritás, kisebb társadalmi egyenlőtlenség, a természeti

értékek védelme, új részvételi formák, stb.) felé mutatnak.

Egészen más típusú nehézség az, hogy a globális világ paradigmaváltás, vagy modell- és

szisztémaváltás elején tart, ha ez egyáltalán így van, miközben pontosan senki nem jósolhatja

meg, hogy az újkapitalizmus jelenlegi formája meddig lesz még uralkodó modell, s az ezt

fokozatosan, vagy villámgyorsan leváltó új, univerzális – már a posztmodernizáción is túllépő –

világrendszer mikor és hogyan válik általánossá és szintén uralkodó modellé. A jelenlegi

folyamatos pénzügyi-gazdasági világválság csak az egyik jele ennek a paradigmaváltásnak,

amely akkor is haladna előre, ha például 2008-ban az amerikai jelzálogpiaci válság nem indította

volna el a válságlavinát.

A globalizáció és globlokalizáció természetét megértve tehát azt kellene felismerni, hogy ha nem

most lesz globális paradigma- és modellváltás, akkor majd jön egy újabb, s még újabb és egyre

súlyosabb gazdasági-társadalmi válság, ami végül szükségképpen kikényszeríti az alapvető

globális, nemzeti, lokális változások elfogadását és támogatását. Mindennek azonban egyelőre

még előtte vagyunk vagy már el is kezdődött?

Se Európa, se Magyarország nem tudja, hogy igazából merre menjen. Ebből következik, hogy se

a gazdasági, se a politikai eliteknek nincs (kiérlelt, hiteles) jövőképe és nincs eljárásmódja a

jövőalternatívák kiválasztására. Javaslom, vessük fel azt a kérdést, hogy miért van ez így?

Egyáltalán nem lenne jövő? A jövőtől a jelennél csak rosszabbat várhatunk, ezért jobb, ha a

nyilvánosságnak nem is vetítjük ki fekete vízióinkat? Nincs is szükség gyökeresen új (külső-

belső) valóságra, elég, ha jobb nemzetet, ha jobb (új)kapitalizmust vagy jobb (új)szocializmust

akarunk? Illúziónak tartunk minden új modellt, ami új ökológiai, társadalmi, technológiai

programot vált valóra, vagy – mondjuk – új globális-lokális valóságjövőt keres? Egyszerűen –

mint olyan sokszor a történelemben – súlyosan foglyai vagyunk a régi gondolatoknak és a régi

cselekvési módoknak?

Vagy a galaxisunk és/vagy naprendszerünk, a élő bolygónk és/vagy az élő emberiség kollektív

tudata már beindította a kollektív világ- és kollektív tudatváltást?

Szűkebben nézve, Magyarország (vagy Kárpát-medence) helyzete és közeljövője szorosan

összefügg az új globalizáció-lokalizáció, az új nemzetiesedés, s a sokszintű kollektív tudatosulás

alakulásával. Nekünk is tudni kell azonban, hogy az új globalizáció által kifejezett világmodell

paradigma-, és rendszerváltása előbb-utóbb, pontosabban közelesen elkerülhetetlen lesz.

Már a jövő sem a régi

Avagy a valóban újat teremtő paradigmaváltás

47

„A magasabb szintekhez érve ahhoz a néhány bátor emberhez fordulhatunk útmutatásért, akik –

régen is és ma is – ellenszegültek a rendszernek, harcba szálltak az átlagos, normális

szemlélettel, és újabb, magasabb tudatossági szférák felé indultak el.

Útjuk során összeálltak egyívású emberek egy kis csoportjával (szangha), s olyan gyakorlatokat

vagy paradigmákat hoztak létre, olyan parancsolatokat hagytak hátra, amelyek segítségével a

magasabb világterek is bevehetővé váltak – olyan paradigmákat, vagy belső kísérleteket,

amelyek eredményeit mások is megismételhették, és ellenőrizhették, megerősíthették (vagy

elvethették) azokat.”

Ken Wilber: A működő szellem rövid története, 217. o.

Új paradigmák – a jelen és a jövő titkos, nem remélt, új lelkületű arcát mutatják fel. Az új

paradigmák fogalma azt az új hitet gyújtja meg bennünk, hogy nincs minden elveszve, nem

sorsszerű, hogy mimagunk és a világ elpusztuljon, hanem a katarzis közben jöhet és jön is

önmagunk újraszületése és ennek következményeként a világ újrateremtése.

Értsük meg: a tét az újrateremtés. Vagy elmarad – vagy végbemegy.

A jövő nagyjából két egyenrangú komponens ötvözete: a múlt és a jelenből fakadó

kényszerpályák és az autonóm módon választható jövőképből visszaható szabadpályák

egyesítése. Normális korban az új paradigmák mind a két komponensre hatnak, ám az

ezredforduló utáni világállapot univerzális jellemzője, hogy az új paradigmák soha nem látott

váltást inspirálnak, s ezért az új paradigmák szerepe szinte tér- és időfeletti fontosságú.

A jelenlegi gazdasági és társadalmi (sőt szellemi és erkölcsi) világválság sem másnak a tünete,

mint annak, hogy a világ nem fenntartható és nem folytatható a régi paradigmák alapján. Ez az

állítás önmagában is új paradigma, amelynek értékéből semmit nem von le, hogy értik-e és

alkalmazzák-e a pillanatnyi világgyakorlatban.

Az új paradigma – kvantumugrásként érkező új szemlélet; új gondolkodás és az új világállapot

esélye. Az igazán és kihívóan új az, hogy az új paradigma mindenképpen új paradigma. Ez olyan

típusú kijelentés, hogy a diktatúra egyenlő a diktatúrával. Illyés Gyula hangszerelésében:„Hol

zsarnokság van, ott zsarnokság van”34. Azt már azért ugyanígy kevésbé mernénk állítani, hogy a

demokrácia azonos a demokráciával.

Az új paradigma így teljesen más, mint a régi paradigma, és ugyanakkor nem korlátozott, hiszen

teljességet bont ki, szuverén világ, avagy egyedi totalitás; gyakran felháborító, minden

csontjában más, mint ami volt. A halott, kifáradt élet után folytatásként és újjászületésként új,

lázadó, más irányú élet.

Az új paradigma nemcsak a régi paradigmához képest új; önmagához mérten, önmagában is új,

előzmény nélküli, gyakran indokolhatatlan és nehezen magyarázható. Van, mint a kisodort kő a

tengerparton; ez akkor is igaz, ha a következő hullám újabb kavicsot terít a fövenyre. Így két –

egyébként sokszor jellemét vesztett – szó, az új és a paradigma, egymás mellé téve, képes tájfun

okozni a szellemi és társadalmi térben. Az új és a paradigma kifejezés közül egyik sem utal még

48

az örök életre, de együtt képes azt sugallni, hogy egy lépéssel közelebb mentünk az örökélethez.

Titok ez a folyamat, hiszen az új paradigma titokként jön, senki nem várta, senki nem szurkolt

neki, hirtelen feltűnt az éles kanyar után, és aztán évtizedekkel később, kifáradásában, fényét

vesztve, vonzóerejét felszámolva titokként hullik a gondolkodástörténet darálójába.

De amíg titok volt, jelentős gondolkodók, jövőváltoztató bölcsek, sőt reformátorok emelték

maguk elé és fölé. Akár ősi igazságként, akár a kollektív tudat pillangójaként, akár a depressziós

elme felcsillanásaként. Jött, látott, győzött. Az új paradigmáért érdemes szellemileg élni, ha nem

hisszük, hogy evvel eljutottunk a végső igazságig. A tudományban ugyanannyi a balga felfogás,

mint máshol, mondjuk a köztereken, vagy a vállalati trösztökben, ezért az új paradigma nem a

balgáknak és nem a másolóknak szól, hiszen ők úgy is ellenállás nélkül átveszik, amikor a

hivatalos engedély megérkezik a hangadó vezető tudósoktól és/vagy bölcsektől. Amíg az új

gondolat nem kapott támogatást, addig a balgák mindnyájan szapulják, ami jót tesz az új

paradigmáknak, hiszen megtanulják a szapulásokból, hogy a régi paradigmák repedéseiben hol

és hogyan türemkedhetnek be majd.

Milyenek is az új paradigmák? A sokféle változás, a számtalan átalakulás, a kollektív tudatváltás,

a szellemi felismerések, a technológiai nagyugrások, a társadalmi fordulatok újdonságai – új

paradigmaként – legalább két élesen különböző típusba sorolhatóak.

Az egyik típus: marad a fennálló dogmák rendszerén, marad a normán vagy a korszellemenbelül,

sőt marad a szellemi láthatáron belül; változás azért ez, nem is kicsi, de a világ nem fordul fel

tőle, az új nem viharként seper végig a posztmodern ugarokon. A másik típus eleinte kevésbé

látványos, olykor szinte észrevehetetlen, nincs semmilyen médiaizgalom körülötte, ám rövidesen

felismerhető, hogy alapvető dogmákkal ütközik, átlép a tudományos korszellem határain, rögtön

vitatják, rombolják, de a jobb gondolkodók azonnal jelzik, hogy nagy szellemi változást hoz, s

terjedő hatása egyáltalán nem előre jelezhető.

A régi paradigmák „uralma” ellenére már az új paradigmák korát éljük, a közeljövő az új

paradigmák elterjedése és érvényesülése lesz. Az új paradigma új gondolkodás – túllépés a

naturális, anyagelvű valóságon, a testen és a fogyasztáson, stb. Egyben visszatérés az igazi

„valóságokhoz” (tudathoz, téridőhöz, kultúrához), mert a funkcionális világépítkezés önmagában

korlátozottan eredményes. Vagy ezt is mondhatjuk: Vissza és előre az anyagtól a tudatközpontú

anyaghoz, sőt a tudatig, a világegyetemtől az univerzális tudatmezőkig, s a párhuzamos

világegyetemekig, társadalomtól a társadalom tudatig és tudatalattiig. Új világteremtés: bent – és

kint is; ideák cselekednek velünk.

Nos, itt tartunk már a tízes évek nyitányakor.

1. Merre, hova, hogyan halad (vagy nem halad) a világ a 21. század elején?

A régi paradigmák még mindössze modernizációban gondoltak, hiszen a soros világváltásokat

modernizációs haladásokban, változásokban képzelték el. Az új paradigmákat viszont először

vizsgáljuk meg úgy, hogy miként értelmezhetők a modernizáció és posztmodernizáció

49

jellemzőiként. Ám már most előre jelezzük, hogy az új paradigmák láthatóan átlépnek a

posztmodernizációs ugrások lehetőségén is.

Heller Ágnes – egy már klasszikusnak tekinthető könyvben35 – összegezte a modernizáció

jellemzőit, amelyet a táblázat bal oldalán – szó szerint – ismertetünk, s ezzel szemben a táblázat

jobb oldalán pedig az általunk megfogalmazott kritikai téziseket (a posztmodernizáció téziseit)

fogalmaztuk meg:

A különböző típusú modernizációk tézisei

a modernizáció-tézisei a poszt-modernizáció tézisei

a modern társadalom

dinamikus és

jövőorientált

a posztmodern társadalom nem dinamikus és

nem jövőre (mint jobb világra) orientált, sőt a

jelenorientált világ a teljes ökológiai, gazdaság-

pénzügyi és társadalmi válság felé rohan

a gazdasági terjeszkedés

és iparosítás alkotja

legfontosabb jellemzőit

az iparosítás folytathatatlan, az ipari kor több

évtizede véget ért, az eredeti és a mai

(manipulált) piacgazdasági modell szétesett, a

hagyományos gazdasági terjeszkedés nem

folytatható

jellegében racionális és

funkcionalista

a posztmodern társadalom csődjének egyik oka

az egyoldalú racionális és funkcionális jelleg,

ami világszerte tarthatatlan modellt jelent

a tudás felhalmozásának

alapja már nem a vallás,

hanem a tudomány

a kocka itt is fordult, ma már a tudás

felhalmozásának csak egyik alapja az un. normál

tudomány, újra hitelessé válik a metafizika és

előtérbe kerül például a mesterséges intelligencia

a hagyományos

társadalmi és egyéni

szokások leomlanak, a

hagyományos értékek

elvesznek

a posztmodern társadalom csődjének másik oka,

hogy egyrészt a hagyományos társadalmi és

egyéni szokások leomlottak, másrészt viszont

most már a modern társadalom szokásai és

értékei is radikálisan lebomlanak; ez a kettős

bomlás

bizonyos értékek és

normák egyre inkább

univerzálissá válnak

az új helyzet éppen az, hogy a modernitás –

jórészt univerzális – értékeit és normáit (a régi

paradigmákat) most felváltják a modernitás utáni

– egyre inkább új univerzális és poszt-

univerzális értékek és normák (az új

50

paradigmák)

az alkotás és

interpretáció kánonjai

eltűnnek

a modern társadalomban az ismét dogmákká vált

– például az alkotás és az interpretációt érintő –

kánonok a fejlődés súlyos akadályai

végezetül a „jogos” és

„igaz” fogalma

pluralizálódik

a pluralizálódás végbe ment, amely egyrészt a

modern társadalom csődjének egyik oka,

másrészt a „jogos” és az „igaz” fogalma új

tartalmakkal töltődik fel, az új paradigmák

részben visszatérnek a régi jogos és igaz

fogalmához

Varga Csaba, 2008-2010

Ez a táblázat még csak azt foglalja össze, hogy a modernizációt kövezető posztmodern időszak,

amely a nyolcvanas években kezdődött és jelenleg is tart, alapvetően a modernizáció

végjátékának, mi több vígjátékának vagy drámabemutatójának tekinthető és ugyanakkor az egész

modernizációs modell meghaladásának előfeltételeit is kihordja magában. Ez már önmagában is

egy új paradigma.

Nincs csak jó és csak rossz korszak. Minden korszak aktuális válasz, s minden korszak végét az

hozza, hogy a válaszok elavulnak, és a világ összeroppanna, ha újabb változás nem indulna. Ám

a legfontosabb változások gyakran szinte észrevétlenek és érlelődésük nem a nyilvánosság előtt

megy végbe.

De mi van akkor, ha egyszer olyan korszakváltás jön, ahol valóban a jó és rossz között van

paradigmaváltás?

Az értelmezés horizontját kénytelenek vagyunk kitágítani. A korszakok és a korszakváltások –

függetlenül azok nagyságától és mélységétől – nem érthetők meg csak az „objektív” feltételekből

és folyamatokból, sőt egyre nyilvánvalóbb, hogy a puha tényezők, különösen a kollektív tudatok,

kollektív érzetek határozzák meg. Ezek jelenléte és a nyilvános folyamatok mögötti szerepe nem

látványos, de kíméletlenül döntő jelentőségűek.

A mediatizált korszakban – ennek minden demokratikus jellege ellenére – a hatalmi elitek

megtanulták a korérzeteket, kormentalitásokat tematizálni, manipulálni, hangolni, kijátszani.

Ennek ellenére az új korszak egyik jellemzője, hogy a gazdasági-politikai elitek erős

érdekérvényesítő, ám ugyanakkor korlátozott – sőt akár az alkotmányos korlátokat is kijátszó –

magatartása olykor csak addig marad töretlen és megkérdőjelezetlen, amíg a társadalmi közérzet,

közismeret, köztudat és közvélekedés érzelmileg-lelkileg nem elégeli meg a közállapotokat.

És mintha most már itt tartanánk, nem csak nálunk, Európában, hanem az egész világon. Az

egyre jobban növekvő kisebbség az egész világrendszert, a kialakult világállapotot elutasítja, de

51

még látszólag tűri, kegyesen hagyja létezni. Ezt az elutasítást jól demonstrálja a kulturális

kreatívok világmozgalma.

Valószínűleg csak azért engedi létezni, mert az új modell nincs kész, és nincs világszerte

elfogadva az új világprogram és újdonságként a belső emberi/tudati program, amelyek

ismeretében és képviseletében a csendes elutasítás nyílt szembeforduláshoz vezet.

A konkrét európai politikai-társadalmi mozgások mögött is változatlanul a belső változások

húzódnak meg. Ezek megértéséhez csak akkor kezdhetünk neki, ha a régi és az új paradigmák

közötti különbségeket teszünk és a végbemenő paradigmaváltásokat feltárjuk.

A régi és az új paradigmák tézisei

Modernizáció-posztmodernizáció

korszak végének alaptételei (régi

paradigmák)

Posztmodernizáció után kezdődő új

korszak alaptételei (új paradigmák)

a régi paradigmák történetileg

befejeződtek, de még továbbélnek

az új paradigmák kisebbségben

vannak, de várhatóan szintén uralkodó

paradigmák lesznek

a gazdasági-politikai hatalom

rendszernek alávetett globális

társadalom torzított piac jellegűvé,

szemellenzősen jelenorientálttá

vált, sőt a növekedés-központú

dinamizmusa kríziseket okozott, a

társadalmi szerkezet veszélyesen

szétszakadt, környezet-pusztító

lett, s a jóléti állam

finanszírozhatatlanná korcsosult

az egyszerre globális, nemzeti és

lokális társadalom már nem (vagy

nemcsak) torzított piac jellegű, hanem

inkább tudás- és kollektív tudat

központú, egyaránt múlt-jelen-jövő

orientált lesz, fenntartható

dinamizmusa szabályozott és

értékorientált, s kísérletet tesz a

szociális egyensúly új típusú elérésére

a globális gazdaságot legjobban

részben saját terjeszkedésének

befejezése, részben már régen nem

a klasszikus iparosítás jellemzi,

közben pénzügyileg végképpen

egyensúlytalan, és ökológiailag,

társadalmilag növekvő mértékben

káros

az egyszerre globális, nemzeti és

lokális gazdaságot legjobban a

komplexen új (elektronikus, etikai,

spirituális, stb.) poszt-piac, poszt-

gazdaság jellemzi, és az önellátó

lokális gazdaság pedig felértékelődik,

így

új tartalmú világgazdasági modell

születik

a globális piacgazdaság már nem a globális, nemzeti, lokális gazdaság

52

klasszikus piacgazdaság,

elsősorban a gazdasági-politikai

hatalmi csoportok érdekét

szolgálja, rafináltan manipulált, a

társadalmak által nem kontrollált,

nem a társadalmi érdekek

szolgálója, önfelélő, önpusztító

poszt-piac jellegű, az uralkodó

gazdasági érdekeket nemzetfeletti,

nemzeti ellenőrzéssel is szabályozza, a

poszt-piaci koordinációt közösségi

érdekek, szellemi-erkölcsi értékek és a

fenntarthatóság szempontjai vezérlik

a globalizáció-lokalizáció

racionalista, funkcionalista

modellje fenntarthatatlan és már

több kárt okoz, mint jót hoz;

illúzió, hogy a mai kvázi-

kapitalizmus fenntartható és

átmenthető

az új globalizáció-nemzetiesedés-

lokalizáció egyik újdonsága, hogy az

egyoldalú racionalista-funkcionalista

modell átalakul többoldalú

posztracionalista, szubsztanciális

modellé, amely nem egyoldalú profit

és hatalmi javak megszerzését akarja

a kapitalizmus és poszt-

kapitalizmus korának jellemző

intézménye a tudomány, s az

egyetem (stb.); a tudás

felhalmozásának tényleg nem a

vallás volt az alapja, hanem az

iparosított, racionalista,

funkcionális tudományos

gondolkodás

a posztmodernizáció utáni korszak új

tudománya és új oktatása új

intézményi és működési kereteket

választ és alapja nem az iparosított,

racionalista, funkcionalista

gondolkodás, hanem a szubsztanciális,

értékvezérelt metaelméleti szemlélet

lesz

az újkapitalizmus társadalmi

keretei között a hagyományos és

az elmúlt félévszázad társadalmi

és egyéni szokásai egyaránt

leomlanak, a hagyományos és a

poszt-hagyományos értékek

egyaránt elvesznek

a kétszeres hagyományvesztés vagy

hagyománykopás után egyaránt

következik be az összetett

hagyományok felé való visszafordulás

és az új hagyományok teremtésének

szándéka

az elmúlt száz évben a demokrácia

elvei és intézményei univerzálissá

váltak, ám evvel párhuzamosan a

polgári (kapitalista), képviseleti

demokrácia elavult és a politika

általában és átfogóan

leértékelődött

a képviseleti demokrácia modellt

fokozatosan felváltja egy új, összetett

demokrácia modell: az e-demokrácia, a

részvételi demokrácia, a tudatalapú

demokrácia, szakrális demokrácia

változó arányú és formájú keveréke

53

az elmúlt száz évben általánossá

vált, hogy a modernizáció egyik

legfontosabb eredménye a

szekularizáció, amely egyet

jelentett az állam és az egyház

teljes szétválasztásával, s egyúttal

az állam értékmentesítésével,

szigorúan lecsupaszított

funkcionális felfogásával

amíg a nyugati civilizációk még

szekulárisak maradnak és a szekuláris

modernizáció változatlanul

folytatódik36, a nem-nyugati világ

teljesen más képet mutat, s egyre

szélesebb körben tapasztalható, hogy

új poszt-szekuláris világba léptünk,

ahol ennek megfelelő modernizációs

modellek születnek

a modernizáció-

posztmodernizáció korában nem

volt jövőképhiány, hiszen minden

társadalom vagy minden polgár

előtt világos volt, hogy a jelen- és

jövőkép ugyanaz: a liberális,

szabad piacgazdaság, a polgári

demokrácia és parlamentarizmus,

a korábbi diktatúra minden

típusának elvetése, stb.

a posztmodernizációt követő

időszakokban, a jelenben és a

közeljövőben egyaránt krízist jelent,

hogy nincs generális jövővízió, s

hiányzik az átfogó, sokrétű jövőkép,

nincs új globális-lokális vízió, nincs

ténylegesen új világrend, s e nélkül a

sokasodó válságok is csak felületileg

kezelhetők

Varga Csaba, 2008-2010

A 21. század elején tehát a világ, s jelesül Európa szükségképpen halad tovább, de ez a haladás

sokkal nagyobb fordulatot prognosztizál, mint ami például a kapitalizmus kialakulásánál

tapasztalhattunk. A haladás – jelképesen – előre bukás, s a zuhanás fájdalmas, de az arccal a

földbe csapódás felvilágosító hatású.

A régi és az új paradigmák megkülönböztetéséhez viszont szükség lenne egy újkapitalizmus-

elméletre, vagy még pontosabban az újkapitalizmust lényegileg meghaladó valamilyen

posztkapitalizmus-koncepcióra. Ez azonban jórészt hiányzik. Nem lehet feladatunk, hogy ebben

a tanulmányban ennek megfogalmazására kísérletet tegyünk, ám néhány fontos, kardinális tézist

szóba hoznánk. Az egyik releváns kérdéskör az, hogy már az újkapitalizmusban is új típusú

aktorok vannak: a nemzetállamok feletti gazdasági szereplők, s nemzetközi gazdasági szerepet

betöltő államok, s mindegyik új aktor gyakran politikai előnnyé is kívánja váltani gazdasági

erőpozícióját.

Európa számára az új, politika-hatalmi központú világállapotból súlyos konzekvenciákat

vonhatunk:

a) egyaránt létezik demokratikus és autoriter kapitalista rendszer, sőt a nem autoriter

kapitalizmus is hajlamos autoriter viselkedésre;

54

b) az autoriter államokban minimális és nem hatékony a politikai ellenőrzés, de a nyugati

államokban is csak mérsékelt és közvetett politikai ellenőrzés van;

c) ma már ott tartunk, hogy a gazdasági és politikai aktorok különféle ügyeskedései miatt nagyon

kevesen pirulnak el;

d) az angolszász kapitalizmus nézetrendszere (a magánszektor jóval hatékonyabban hasznosítja a

gazdasági erőforrásokat, mint az állam) egyre kevésbé tartható.

A pénzügyi világválság közepette új felismerés születik: se az állam, se a piac mindenhatósága

nem igaz. A piac már nem piac, az állam már nem (a hagyományos) állam, mind a kettő nagyon

távol került az ideális piac vagy állam-modelltől. Az állam természetesen latba veti erejét és

tekintélyét, vagy a gazdasági érdekek arra kényszerítik, hogy fenntartsa az újkapitalizmus

világrendjét, ám a (kvázi és hatalomközpontú) piacot az állam legfeljebb annyiban érdekli, hogy

saját racionális céljait legalizálja, érvényre juttassa.

Ebből a negatív állapotból következik, egyre többek számára nyilvánvaló, hogy elkerülhetetlen a

poszt-modernizáció, amely szükségképpen és vitathatatlanul elvezet valamilyen poszt-hatalmi,

poszt-piaci világhálózatig, ami ugyanakkor nem vezet vissza sem a klasszikus kapitalizmusba, se

a boldogtalan szocializmusba.

Minden eddigi – az elmúlt kétszáz évben kipróbált – világmodell meghaladásra szorul. Nincs

más kiút. Vége minden eddigi kollektív illúziónak is.

2. Az új paradigmák jellemzői

Minden újmódon van. Ha nem írnánk 21. századot, feltehetően akkor is az intenzív fordulatok,

változások korát élnénk. Ha nem lett volna nálunk politikai rendszerváltás, akkor is átfogó világ-

rendszerváltás lenne. Ha nem beszélnénk tudástársadalomról, akkor is a jelent az új paradigmák

korának kellene értelmeznünk.

Szeretnénk markánsan, vagy drasztikusan fogalmazni. Igen, Magyarország jelenbeli állapotát

alapvetően befolyásolja, hogy a brutális és groteszk gazdasági-pénzügyi világválságok kezelése

hogyan sikerül majd. Evvel párhuzamosan ugyanilyen alapvető befolyásoló feltétel-csoportokat

jelentenek az új paradigmákkal leírt korszakváltó globális, nemzeti, lokális gazdasági,

társadalmi, szellemi folyamatok. Ez a 21. századi kettős meghatározottság tézise, és a

párhuzamos meghatározottságok ugyanakkor nyitott kapuk. Újvilág teremtőképességük azonban

nem eleve eldöntött. Az egy harmadik meghatározottságot jelent az, hogy a két párhuzamos

változássorozat jövőképe részben homályos, mert az új paradigmák többségét még nem fogadták

be a társadalmak. A harmadik meghatározottság tehát a generális jövőkép hiánya, a jövővízió

kiérlelhetetlensége, hiszen az általános jövőkép nem lehet mindössze az, hogy a késő

kapitalizmus, vagy a pénzpiac-központú újkapitalizmus világválságát pusztán a szabályozás vagy

működés javításával akarjuk rekonstruálni.

55

Thomas S. Kuhn 21 féle értelemben használja a paradigma fogalmát, s egyébként a paradigma

kifejezést egyébként Polányi Mihálytól vette át. Szerinte a nem-forradalmi periódusokban a

fennálló paradigmák nem haladhatók meg. A paradigma-váltások viszont nem szabályszerűek,

villámcsapás-típusú átváltások, bizonyos értelemben „irracionális” szellemi aktusok. Négy

komponensből állnak: szimbolikus általánosítás, metafizikai előfeltevés/ontológiai modell,

értékek-tudások, példák. A paradigmaváltás szükségképpen feltételez új tudósközösséget – új

kognitív funkciót – új beállítódást – új világlátást – és új közvetítő közösséget és technológiát.

Mindenesetre ma, az új forradalmi periódusban ismét új paradigmák jönnek – újra villámcsapás-

szerűen? Nem is történhet másképpen és ne is reméljünk puha váltást.

Akár tudományos, akár nem tudományos új (vagy egészen újnak nevezett) paradigmát

vizsgálunk, folyton beleütközünk a fontosabb paradigma-dilemmákba. Hiszen egyáltalán nem

könnyen értelmezhető, hogy egy-egy új gondolat, új nézet, új felismerés, új irány mitől is új és

mitől is tekinthető paradigmatikus jelenségnek. Ezért érdemes az alapvető paradigma-

dilemmákat rögzíteni:

● •.Az új paradigmák egy része ősi paradigma, ám ettől a jelenben tökéletesen új

felismerésként jelenhetnek meg;

● •.Minden új paradigma először egyéni vagy ritkábban csoportos-felismerés;

● •.Az új paradigmatikus fogalmak az új nyelv hiánya miatt többször nem, vagy

pontatlanul nevezhetők meg;

● •.A paradigmaváltások – szokásos tudománytervezési módon – nem tervezhetők,

nem manipulálhatók, már azért is, mert jobbára előzmény nélküliek;

● •.Az erős gondolkodási-falakba ütköző paradigmák nem mindig vesznek el,

legfeljebb időben később érvényesülnek;

● •.Egy-egy egyéni-egyedi paradigma felismerés önmagában nehezebben emelhető be

a tudományos gondolkodásba.

A dilemmákat még bőven lehet sorolni, de ezek is jól mutatják, hogy az új gondolat, eszme,

vízió, remény milyen nehezen definiálható egyben új paradigmaként. Vagy egyáltalán

paradigmaként, hiszen mellékes részkérdésekben, másodlagos szempontokban nem születhetnek

olyan felfogások, amelyeket okkal tarthatunk paradigmatikus felismerésnek.

Túl nagy a világbaj és a szokásos kríziskezelések nem használnak. Már azért is új típusú a váltás,

mert a válságok nem csak a külső világban szabadultak el, hanem az igazi, lényegi, katartikus

válságdimenziók az embereken és a közösségeken belül jelentkeznek. Ezért az emberen belüli,

például az elme, a lélek, a szív válságai sokkal súlyosabbak, mint a piac, a pénz, vagy az állam

válságai.

Mint jeleztük már: Magyarország jelenére és jövőjére nem csak története, közelmúltja, vagy

pillanatnyi állapota hat, hanem ugyanekkora erővel és kihívással a külső erőtér, avagy a globális-

lokális világ és a globális tudat számos kihívása. Mértékadó hipotézisként először is azt állítjuk,

hogy Magyarország, vagy a magyar társadalom újjászületése – jelentős arányban – az új

paradigmák elterjedésétől és érvényesülésétől függ.

56

Egy-két évtizede az egyik leginkább ismert értelmezési keret az, hogy a régi és az új paradigmák

fogalom-párral törekszenek a fontosabb változásokat rendszerszerűen meghatározni. Minden

korban vannak olyan új, kardinális (vagy asztalborító) paradigmák, amelyek az adott korszellem

régi (vagy várszerű) paradigmáival szemben lépnek fel. Ebből az is következik, hogy ami ma új,

az holnap könnyen régi paradigma lesz.

Az eltelt idő azonban a paradigmák értelmezésében is újat hozott, azaz a paradigmák

koncepciójáról új paradigmát37 fogalmazhatunk meg. A látványos helyzet ugyan is az, hogy az

új paradigmák nem csak a 19., hanem a 20. század mamut-épületét is aláásták, s a

paradigmaváltások szélviharszerű tapasztalatai új horizontokat, új emberiség-jövőt felmutató

felfogásokat kényszerítenek ránk.

Paradigmatípusok jellemzése

Paradigma típus Paradigma jellemzés Szimbolikus

megfogalmazások

1. Világrendszert

váltó új

paradigma

Minden eddigi funkcionális

világrendszert (feudalizmus,

kapitalizmus,

posztkapitalizmus) az új (és

generális) paradigma váltott le

„nagy dolgot tudó

sündisznó”

„a huszadik század egy

már majdnem kialudt

vulkán, a

huszonegyedik még

embrió”; stb.

2. Világrendszert

korrigáló

(változtató)

paradigma

Minden eddigi világrendszeren

belül (a kapitalizmuson belül

klasszikus kapitalizmus, ipari,

kapitalizmus,

pénzkapitalizmus, információs

kapitalizmus) voltak rendszert-

változtató új paradigmák

„sok mindent tudó

róka”

„ugyanannak a

szobának újabb ablakot

és ajtót vágunk”; stb.

3. Tudományos

gondolkodási

rendszert váltó új

paradigma

A tudomány és a gondolkodás

fejlődésében folyamatosan

vannak paradigmaváltások

(normál-tudomány, poszt-

normál tudomány, poszt-

tudomány, metatudomány)

„a nap nem a föld

körül, hanem a föld

kering a nap körül”

„az anyag nem szilárd

fizikai test, hanem

légüres tér rejtélyes

’mozgásokkal’ ”, stb.

4. Tudományos A tudományos paradigmákon „az anyag egyszerre

57

gondolkodást

korrigáló

(továbbfejlesztő)

új paradigma

belül folyamatosan vannak

gondolkodási modellt

korrigáló változások vagy

határtágítások

hullám és részecske”,

„a DNS kódoló és nem

kódoló elemekből áll”;

stb.

5. Az emberi

lelket, elmét,

tudatot érintő

kardinális,

esszenciális új

paradigma

A szubsztanciális

világrendszereket vagy a

kollektív gondolkodást is

meghaladó új személyes és

kollektív tudatot, elmét

továbbfejlesztő poszt-generális

paradigmák

„anyag helyett tudat”,

„pénz helyett lélek”,

„ego helyett Isten”; stb.

Varga Csaba, 2008-2010

Öt új paradigma-típust különbözettünk meg. Ezekből már következik, ha a paradigmák

értelmezésére törekszünk, hamar nyilvánvalóvá válik, hogy a paradigma-értelmezések problémái

jelentősek. Mi minden az oka az értelmezési konfliktusoknak?

1. A régi paradigmát gyakran új paradigmának igyekeznek beállítani.

2. A kvázi-paradigmát (vagy a nem-paradigmát) új paradigmaként mutatják be.

3. Az új paradigmát sokszor kifütyülik a régi paradigma megőrzése érdekében.

4. Az új paradigma tartalmát visszahúzzák a régi paradigmára, és úgy ismertetik, mintha az a

felismerés már régi lenne.

5. Az új paradigma értelmére olykor rávetítik a régi paradigma tartalmát.

6. Előfordul, hogy az új és még újabb paradigmák összetorlódnak és kezelhetetlenek lesznek (az

egymást gyorsan követő paradigmák problémái).

7. A részparadigmát gyakran univerzális paradigmának állítják be.

8. Az új paradigmát visszatérően nem értik, ezért a régi paradigmát tartják érvényesnek.

9. Társadalmi jelenség: elzárkózás az új paradigmától, s egyben a régi paradigma tartalmát

vetítik rá az új felfogásokra.

10. A szimbolikus hatalmi státusz megőrzése miatt az új paradigmát tudatosan negligálják.

11. Egyes tudósok a saját életmű mentése miatt az új paradigmák ellen folyamatosan

háborúznak.

És többek között (12.) az egyik általános jelenség: amikor megjelenik egy-egy új paradigma, ezt

akár évtizedekig nem értjük vagy nem is akarjuk érteni.

58

A tudományos paradigma-típusokat és értelmezési gondjaikat most tegyük félre, bár a globális és

európai paradigmaváltás tervezésének egyik súlyos akadálya, hogy a tudományos új paradigmák

már fényévekkel megelőzik a politikai, gazdasági, társadalmi paradigmákat, amelyek így

politikai, társadalmi (és egyúttal szellemi) zárványoknak tekinthetők. Az érkező univerzális

világváltásnak talán ezek a legmagasabb, legszélesebb gátjai.

A központi, már most aktuális kontinentális dilemma tehát az, hogy Európa, vagy maga az

Európai Unió most és a közeljövőben milyen típusú és tartalmú paradigmaváltás/változás előtt

áll.

3. Az európai paradigmaváltás és/vagy paradigmakorrekció

Európa és Európát integráló Európai Unió történetének talán legnagyobb kríziseit éli, miközben

helyzetén, irányán a legtöbbet most változtathatna, és ezért egyúttal a legnagyobb és átláthatatlan

útválasztók előtt áll. Melyek ezek?

1. 1.Európához képest külső paradigmaváltások: a szabályozatlan, sokszor elszabadult

újkapitalizmus most paradigmaváltás, vagy „csak” erős paradigmakorrigálás előtt

van; a nagyon szilárdnak feltételezett egypólusú világrend véglegesen átalakul a

többpólusú világrenddé, amelyben Európa kompetenciája, szerepe javulhat vagy

nagyon romolhat; a sokszor durva, szintén nem ellenőrzött megaglobalizáció

átalakulhat(na) egy puhább, ökológiailag és társadalmilag érzékenyebb globalizációs

modellé, stb.

2. 2.Európa újabb belső paradigmaváltáshoz érkezett: a kilencvenes évek végén az

Európai Unió – a lisszaboni stratégiával – tényleges paradigmaváltást tervezett meg,

méghozzá elsősorban avval, hogy a pénzpiaci újkapitalizmus helyett információs

társadalom világmodellt akart; az ezredforduló utáni első évtizedben ezt a váltást

nem tudta elérni, mert főként a fennálló világstruktúra (a pénzkapitalizmus)

„beszippantotta” az információs társadalom világtervet, miközben a

pénzkapitalizmus részben átalakult információs kapitalizmussá; a

paradigmaváltozássá szelídült paradigmaváltás-koncepció részben azért is fulladt ki,

vagy ért el felemás eredményt, mert az európai korszellem, közgondolkodás lassan

és részlegesen fogadta be a paradigmaváltás koncepcióját; a 2008 őszén látványosan

kirobbant előbb pénzügyi, majd gazdasági világválság egyértelművé tette, hogy a

pénzközpontú újkapitalizmus világprogram nem tartható, csődbe jutott, s minimum a

korrigált kapitalizmus modellre38 való átállás következik. Európa még nem nagyon

tudja, mert semmilyen valódi unió szintű stratégiai koncepció nincsen készen, hogy

a folytatás paradigmaváltás vagy paradigmakorrekció legyen; ugyanakkor Európa

viszont jelenleg a klímakrízis, a súlyosbodó pénzügyi krízis nemzetközi és tagállami

szintű megoldásának kidolgozásában és levezénylésben próbál jobban teljesíteni a

többi kontinenshez képest; s az európai polgárok többsége a remélt jövőtől

életminőség javítást és társadalmi szolidaritást vár.

59

3. 3.Európa nemzeti és lokális paradigma átalakításai: az ezredforduló után az európai

tagállamok – Észak-Európa kivételével – közepes teljesítményt nyújtottak az

információs társadalom (vagy a tudásalapú gazdaság és társadalom) adaptálásában;

közben a 19-20. századi állami és lokális struktúrák, intézmények, megoldási

technikák alig módosulnak, különösen a később csatlakozott országokban csak az

ipari kapitalizmus és klasszikus polgári struktúrák visszaépítésével foglalkoznak,

holott erős ipargazdaságuk nincs és hiányzik az erős polgárság is; sajnos nagyon

valószínű, sőt szinte bizonyos, hogy a pénzügyi-gazdasági világválság még inkább

meggyengíti a helyi ipart és szolgáltató szektort, s a felemás (széttagolt, alulteljesítő,

drága, költekező) jóléti állam további visszaszorítása is végbemegy; az egymást is

erősítő külső-belső válságtünetek ellenben egyre több helyen kiváltják, vagy

legalább követelik a lokális koordináció fejlesztését, a helyi identitást erősödését.

4. 4.Európa mentális paradigmaváltásai vagy változásai: az európai identitás

erősödésének elmaradása, olykor erodálódása, a közös értékek-remények

megélésének hiánya, a hagyományok-hitek továbbvitelének folytatása, a kétezer év

hibáival való szembenézés elmaradása mind-mind gyengítették Európa szellemi és

mentális állapotát; minden korszakban a világ fennmaradása, a rendszerek

működése, a technológiák alkalmazása, a társadalmi együttműködés, a pénzpiacok

stabilizálása a személyes és közösségi bizalmon alapul; de Európa polgárait

mostanában folyamatosan csökkenő mértékben jellemzi a bizalom. Európa mentális

minőségét – paradox módon a nyolcvanas évek végi kelet-európai rendszerváltások

óta – állandóan rontja a kiérlelt, megvitatott jelen- és jövőképek hiánya.

Európa vezető gondolkodói ezeket a kérdéseket élesen vetik fel, s igen határozott megoldásokat

követelnek. Jürgen Habermas – Európa talán legjelentősebb teoretikusaként – például így

vélekedett néhány éve39: „Miért is izgulnánk egy olyan színtelen téma miatt, mint amilyen

Európa jövője? Az én válaszom az, hogy amennyiben nem tudunk Európa-szerte egy

referendumot tartani az 2009-es európai választásokat megelőzően arról, hogy milyen alakot is

öltsön Európa, az unió jövőjét a neoliberális ortodoxia javára döntik majd el. Ennek a kényes

kérdésnek a kikerülése a kényelmes béke és a járt úton való bandukolás kompromisszumának

érdekében, a zabolátlan piaci erők szabad uralmát hozza majd el.

Ez arra kényszerítene bennünket, hogy nézzük végig, amint az EU jelenlegi politikai hatalmát

darabokra szedik a diffúz európai szabad kereskedelmi zóna kedvéért. Az európai egyesítési

folyamatban először találjuk magunkat szemben azzal a veszéllyel, hogy a már elért integrációs

szint alá süllyedünk vissza. Ami engem bosszant az a paralitikus zsibbadás, ami a francia

alkotmányos referendum bukása után állt be Franciaországban és Hollandiában. A döntés meg

nem hozatala ebben a kontextusban egy jelentős következményekkel járó döntéssel ér fel.”

Európa hatalmi központjai ma ugyanazt tervezik, mint már korábban a nemzetállamok

elitjei:koncentrálni, egységesíteni akarnak, hogy minél előbb létrejöjjön az európai egyesült

államok, mert ettől a hatalmi egyesítéstől azt remélik, hogy Európa belül jobban uralni tudja

önmagát, kívül pedig versenyképesebb lesz az új világhatalmakkal szemben. Ez azonban

60

aggasztóan régi paradigma. Ez a funkcionális hatalmi-politikai központú világrend tézise. Ez

növelné a zabolátlan piaci erők szabad uralmát és az Európán belül gazdasági-társadalmi

szétszakadást. Az Amerikai Egyesült Államok mai helyzete jól mutatja, hogy a korábbi államok

funkcionális egyesítése nem védi meg Észak-Amerikát a totális krízisektől vagy például a dollár,

mint világpénz, várható bukásától.

Nincs más, mint a gyökeresen új megoldások keresése, a liberális ortodoxián való túllépés, de

ugyanígy nem alternatíva az amerikai vagy angol neokonzervativizmus programja sem.

Bármennyire is elképzelhetetlen a mai európai hatalmi eliteknek – az irány az újkapitalizmuson

túlra mutat.

4. A legfontosabb globális, európai és magyar forgatókönyvek

A válságkezelés kapcsán – remélhetőleg – a gondolkodásban haladtunk előre, ám nincs túl sok

lehetőség a mellébeszélésre, vagy a valódi tendenciák homályban hagyására.

Ha először az átfogó paradigmaváltások felől és a globális szinten vizsgáljuk a

jövőforgatókönyveket, akkor egyáltalán nem nehéz eligazodni a régi és az új alternatívák között.

A földi civilizáció és kultúra előtt jelenleg mindössze három világmodell programot neveznek

meg:

1. Kapitalizmus és újkapitalizmus;

2. Valóban új kapitalizmus;

3. Poszt-kapitalizmus (avagy az, ami a különböző kapitalizmus-modellek után jön);

Az utóbbi évtizedekben létrejött kapitalizmus a pénzpiac központú, manipulált újkapitalizmus,

amelyet a piac (a láthatatlan kéz) képtelen volt szabályozni és kontrollálni

Az újkapitalizmus jelenlegi programja így nem más, mint egy korrigált, de nem újragondolt

kapitalizmus; a korrigálást főként a látható kéztől (vagy már inkább az államtól) várják, noha a

mai (funkcionális) kapitalista állam szintén képtelen szabályozni és kontrollálni. A kapitalizmus

és újkapitalizmus egyaránt a közelmúlt és a jelen uralkodó világ-modellje, amely egyaránt

elutasítja a társadalmi, az ökológiai, a tudásbeli, az erkölcsi, a kollektív tudatbeli és szakrális

koordinációt is.

Hosszabb távon az emberiség megmaradását valószínűleg, vagy bizonyosan csak

valamelyikposzt-kapitalista modell, vagy modell-kombináció érheti el, amelyeknek viszont

egyaránt feltétele az emberiség kollektív tudatának emelése. Bolygónk megmentése sem

tervezhető másképpen.

A globális forgatókönyvek alapvetően befolyásolják Európa holnapját is, miközben az európai

államok hosszú távú alternatívái „alulról” hatnak Európa jövőszcenárióira.

61

A feltárt és röviden bemutatott válságtünetek régi, s új szemléletű értelmezései alapján ezért

egyaránt megfogalmazhatók Európa, főként az EU jövő-forgatókönyvei. Hangsúlyozzuk, hogy

ezek komplex gazdasági, társadalmi, tudásbeli, kulturális, sőt kollektív tudatbeli (stb.)

alternatívák. Először egy összefoglaló táblázatot mutatunk be a lehetséges fontosabb

forgatókönyvekről, majd a forgatókönyvek bizonyítására egy-két fontosabb alternatívát

részletesen ismertetünk.

Európa fontosabb jövő-forgatókönyvei40

(három kapitalista-újkapitalista és négy poszt-kapitalista modell)

A jövő-modellek

tényleges és/vagy

szimbolikus nevei

A jövő-alternatívák

tartalma

A jövő-alternatívák

jellemzése

(1) Modernizáció

rendszerszerű szupra-

válsága,

Csőd gondnokság,

Régi világrend

bukása és társadalmi

lázadások,

Negyed- és fél-

diktatúrák

kialakulása,

Stb.

A 21. század első fele

elsősorban válságok,

csődök, visszaesések

sorozata, átfogó

reménytelenség

alternatíva,

az Európai Unió

csődállapot előtt, ezért

a legnagyobb

veszélyek elhárítására

koncentrál, ám a

tagállamokban is

számos negatív

forgatókönyv mehet

végbe

- Folyamatos, egymást

erősítő csődök,

klímaválság, gazdasági

krízisek, társadalmi

válságok, stb.

- a klímakrízis

megoldhatatlan,

- a modernizáció és poszt-

modernizáció elvei és

intézményei csak részben,

vagy egyáltalán nem

kezelik a válságokat

- társadalmi ellenállások,

az ifjúság lázadásai,

polgárháborúk veszélyei,

- a csőd következménye

lehet valamilyen diktatúra-

modell kialakulása is

(2) Javított

kapitalizmus

folyamatos válsággal,

Szabályozott cowboy

kapitalizmus,

Újraalkotott

kapitalizmus,

Marad a kapitalizmus,

a pénzpiac központú

kapitalizmus,

legfeljebb

szabályozottabb,

ellenőrzöttebb lesz, de

a jóléti állam nem

- az önkorrigáló, de

alapjaiban nem változó

világrend

- részben államosított

kapitalizmus

- regulált kapitalizmus

62

Korrigált liberális

világrend átmentése

Stb.

rekonstruálható, nő a

szociális

egyensúlytalanság,

a javított demokrácia

modell jön, de az

Európai Unió nem lesz

egyesült Európa

- globális és

kontinentálisan ellenőrzött

(vagy kvázi-ellenőrzött)

pénzpiacok

- államilag szabályozott és

felügyelt gazdaság

- de a válság folyamatos és

totális lesz!

(3) Tudásközpontú

világmodell,

Globális

tudásvezérelt

gazdaság, s

tudástársadalom

Intellektuális

kapitalizmus,

Stb.

Poszt-információs

kapitalizmus, a pénz

helyett zömében a

tudás az uralkodó

csereeszköz, s

a tudás-szegénység

felszámolása,

előtérben a tudás-

integráló, innováló és

hasznosító Európai

Unió reménye

- tudás-kapitalizmus, vagy

jobb esetben tudás-

posztkapitalizmus,

- a globális tudásgazdaság

csökkenti a kontinensek

közötti (és esetleg

kontinenseken belüli)

egyenlőtlenségeket

- kreatív és innovatív

intellektuális tőke központú

(poszt)kapitalizmus

- az egyesült Európa

lehetővé válik, de nem sok

jót ígér

(4) Poszt-kapitalizmus

első változata, új

gazdasági világrend,

Poszt-piaci (és nem csak

tőke-alapú) gazdaság,

Fenntartható gazdaság,

társadalom és kultúra

kora. Ez egyúttal már új

poszt-

szekurális41világrend.

Stb.

A posztkapitalizmus

lényege: tőke utáni,

poszt-piaci korszak,

már nem növekedés-

központú paradigma,

az egységes Európa

nem elsősorban

politikai vagy

gazdasági, hanem

érték- és életminőség

központú integráció,

így új politikai modell

- nem a profit és a

növekedés a lényeg, hanem

jön az új modell, a

társadalom-gazdaság

- kontinentális, új típusú

érdek- és érték egyeztetés

- alternatív társadalmi

mozgalmak és megújuló

energiahálózatok, stb.

- poszt-demokrácia:

részvételi állam,

elektronikus és/vagy

63

alakul(hat) ki részvételi demokrácia

- középpontban a

fenntartható világ és

fejlődés lehetővé tétele, a

klíma krízis részleges

kezelése

(5) Lokalitás-központú

globalizáció,

Társadalom-központú

világállapot,

Új város- és térségi

államok kora,

Új szolidaritás, új

közösségi identitás

Direkt és/vagy

közvetlen demokrácia

kora

Stb.

A régi világrend

széthullik darabokra,

és ennek nyomán

dinamikus lokális

világok és hálózatok

jönnek léte;

ez részben a lokális

világ reneszánsza, a

lokális

„köztársaságok”

rendszere,

a lokalitás fontosabb,

mint a globalizáció,

új típusú

nemzetállamok,

lokalitás-alapú

szövetségek,

nem profit- és

verseny- központú,

hanem önellátás,

öngondoskodás célú

- önellátó, önfejlesztő kis

közösségek hálózatai

- a globális gazdasággal

egyenrangú helyi gazdaság,

lokális közösségi pénz

bevezetése

- társadalmat szolgáló

gazdaság, s politika,

- a természetbe integrálódik

vissza az emberiség

- újra a fenntartható

(lokális) világ alternatíva a

középpontban

- részvételi önkormányzás,

széleskörű direkt

demokrácia

(6) Tudás- és kollektív

tudat-központú

világrend,

Tudat-központú állam és

társadalom,

Kultúra-vezérelt

univerzális korszak,

Stb.

Az egyes embert nem

a pénz, a hatalom, a

presztízs, hanem a

magasabb minőségű

tudás és tudatosság

vezeti,

ego helyett a tudat, sőt

a magasabb

tudatállapot a döntő,

- középpontban a

tudatfejlesztés áll

- a szegénység és

kiszolgáltatottság sikeres

lecsökkentése

- a természet és környezet

spirituális rekonstrukciója,

s újra lelki harmóniában az

emberrel

64

a társadalmakat nem a

mohóság, az

uralkodás, hanem a

kollektív tudat

minőségei irányítják

- a magas szintű kultúra a

magas tudás- és

tudatállapotok kifejeződése

- az új „világrend” teljesen

meghaladta a

posztkapitalizmust is

(7) Erkölcs központú

világrend,

Szeretet Kora,

Érték, vallás, hit

orientált világállapot,

Szakrális társadalom és

szakrális demokrácia,

Globális vallási béke,

Poszt-szekuláris

világrend,

Stb.

Ha az ember nem csak

fizikai, lelki és

szociális, hanem

mindenekelőtt

spirituális lény, akkor

olyan világot teremt

kívül és belül, ami

érték, erkölcs, s vallás

vagy spirituális alapú,

ezért spirituális

gazdaság, társadalom

és állam jön létre; ez a

földbolygó és

népeinek újjászületése

- nem a pénz, nem a tudás,

hanem a tudattal együtt az

etika, a hit, a vallás (stb.)

értékei tartják össze és

irányítják a világot (a

gazdaságot és társadalmat

is)

- a középpontban az

egymással dialógust

folytató vallások, hitek,

spirituális tapasztalatok

vannak

- erkölcs és hit alapú

„világrend” születik, avagy

kint és bent az Isten, a

Szeretet és a Tudat van

középpontban

Varga Csaba, 2008

Ez a forgatókönyv készlet, vegyük észre, egyaránt tartalmaz paradigmakorrekciós

forgatókönyveket (lásd az első hármat), s a különböző paradigmaváltó szcenáriókat (lásd az

utolsó négyet). Ha a közeli esélyeket kell taglalnunk, csak azt mondhatjuk, hogy a közelmúlt

tapasztalata alapján csak a második vagy harmadik forgatókönyv diadala várható. De. A válság

minden eddiginél súlyosabb, az új paradigmák évtizedek óta készülnek, így a korszak szellemi-

szakmai, vagy intézményi és társadalmi korlátai lazulhatnak, és a katarzis kikényszeríti az utolsó

három forgatókönyvet.

Az első szcenárió így a csőd, a káosz vagy a hanyatlás, a második és részben a harmadik

forgatókönyv a helyben járás, de átmeneti stabilizálás (és labilis kollektív biztonság), a negyedik-

ötödik jövő-alternatíva az új megoldások, a hatodik-hetedik szcenárió pedig az ideális jövővilág

teremtésének forgatókönyve. A várható történelmi valóság viszont soha sem egy-egy, izolált

jövő-alternatíva valóra válása, hanem akár kontinensenként, vagy kontinenseken belül,

különböző arányban-mértékben integrált forgatókönyv-kombinációk eredménye!

65

A jobb esélyek talán arról szólnak, hogy az Európai Unió, vagy akár minden európai ország

szükségképpen olyan alternatívákat ötvözhet, amely a tényleges jövőt eltolja a paradigmaváltás

felé. Ha van a jelennek izgalmas és a válságnál súlyosabb kérdése, az éppen az, hogy

kontinensünk képes-e kilépni a rendszer- és paradigma-foltozások bűvköréből?

Ha igen, kik, milyen gazdasági, társadalmi, politikai erők – milyen szellemi csoportokkal

szövetkezve – állnak az élre? Egy valami bizonyosnak látszik: mindegyik valódi jövő-

forgatókönyv modellhez hozzá tartozik egy válságértelmező és megoldó globális/nemzeti/lokális

válságtanács típus létrehozása. Így például mindenekelőtt újra kellene gondolni, s ki kellene

egészíteni az összes forgatókönyv képviseletével a tervezett európai bölcsek tanácsát.

Ma még kevesen látják, hiszik, hogy a globális-lokális régi rend folyamatosan növekvő,

elmélyülő válságba került. Kevesek viszont csak ezt tartják reálisnak, ezért az első és a második

forgatókönyv együttes bekövetkezését. A korváltó kérdést nem kell, s nem lehet most, azonnal

eldönteni, de érdemes lenne legalább a negatív trendre is komolyan felkészülni.

Az előbb ezt fogalmaztuk meg: a globális forgatókönyvek alapvetően befolyásolják Európa

holnapját is, miközben az európai államok hosszú távú alternatívái „alulról” hatnak Európa

jövőszcenárióira. Most ugyanezt mondhatjuk Magyarország, vagy tágabban a magyarság

alternatíváira: a globális és az európai szcenáriók „felülről” befolyásolják Magyarország

jövőválasztását, miközben a magyarság (több ezer éves) történelme és a hazai térségek törekvése

pedig „alulról” fogalmaz meg jövőalternatívákat.

Ha alaposan végiggondoljuk, hogy Magyarország régi hagyományokat emel vissza tudatába, s

egyúttal az elmúlt száz-kétszáz év történelmét most gondolja újra, az ezredváltástól részben

függetlenül új jelenképet alakít ki, és az általános és nyomasztó jövőkép hiányával kénytelen

szembesülni, akkor szintén tételesen megfogalmazhatók a következő évtizedekre szóló

újjászületési forgatókönyvek. Egyre többek számára evidens, hogy Magyarország (sőt az egész

magyarság) előtt a régi jövőalternatívák mellett egészen új jövőprogramok is kinyíltak. Ezt

nehezebb hinni, mint a katasztrófa víziókat.

Magyarország fontosabb jövő-forgatókönyvei

(szintén három kapitalista-újkapitalista és négy poszt-kapitalista modell42)

Szám A magyarországi és a tágan értelmezett magyarságra

vonatkozó forgatókönyvek neve és jellemzése

Első

forgatókönyv

Nemzeti válság – vágta lefelé a visszafejlődés tárnájába és

visszafelé a jövőtlenség alagútjába alternatíva. Ez nem más,

mint a jelenlegi, szupraválsághoz közeledő globális

világkapitalizmus programja Magyarországon. Ez nem

okvetlenül csőd, ám annak súlyos változata is lehet, de nem

is ígér megoldást; nem visszaút a (rosszul) létezett

szocializmusokhoz, de ez nem is mutat túl a jelenlegi

66

cowboy-kapitalizmuson.

Második

forgatókönyv

A javított világkapitalizmus játszóterén ismétlődő libikóka

alternatíva. A javított, vagy korrigált kapitalizmus

libikókázása egy-egy országban, így nálunk is. A libikóka

nem egyéb, mint hol kicsit feljebb, hol kicsit lejjebb állapot,

avagy Magyarország jelentősen nem zárkózik fel, ám a

globális gazdasági-társadalmi csőd nálunk is bármikor

állami és társadalmi csődbe futhat.

Harmadik

forgatókönyv

A tudáskapitalizmus horizontális rendszereiben intenzív

hálószövés alternatíva. A tudásközpontú világalternatíva –

minden kényszerfolyamat ellenére – új tudást hoz, sőt új –

nem hatalmi, hanem hálózati jellegű – társadalmat,

amelyben a társadalmi tőke szerepe ismét domináns lesz.

Negyedik

forgatókönyv

Példaadó útkeresés a posztkapitalizmus előkertjeiben

alternatíva. Ha a jövő nem a múlt és a jelen valamilyen

kapitalizmusa, akkor egy tudatos és távlatos országvezetés

megkísérelheti, hogy s posztkapitalizmus első lépcsőire

vigye fel Magyarországot.

Ötödik

forgatókönyv

Magyar lokális reneszánsz és részvételi demokrácia

alternatíva. Ha az ország helyzete rossz, ha mozgástere

rendkívül szűkös, akkor az egyik lehetséges kitörési pont az

ország alulról való újraépítése, méghozzá a lokális térségek

belső jövőképe akarata alapján számos új alternatíva

kidolgozásával.

Hatodik

forgatókönyv

Utópiaálom: tudat-központú társadalom és életminőség

alternatíva. A tudásközpontú világalternatíva bukdácsolása

(is) világosabbá tette, hogy ebben a században új társadalmi

világmodell születhet meg, amelynek centrumában a

kollektív tudat, azaz a mi esetünkben például a nemzeti

tudatminőség áll. Ez egyaránt vonatkozik a nemzeti és

lokális, a helyi és a személyes tudatminőségre.

Hetedik

forgatókönyv

Minden embert és közösséget a szeretet vezet. Szakrális

demokrácia és értékközpontú univerzális magyarság

alternatíva. Ebben a forgatókönyvben a szakralitás és a

demokrácia nem egymást kizáró értelmezés, hanem a két

67

„pólus” konzekvens újragondolása és együttes valóra

váltása. Ez a gyökeresen új világmodell minta messze

túlhalad a jelenlegi világértelmezéseken.

A magyar jövőforgatókönyvek – mint látható – nem különülnek el az európai alternatíváktól,

ugyanakkor a poszt-kapitalista jövőesélyek kifejezetten tervezhetők lokális és nemzeti alapon,

ami nem azzal a hátraarccal azonos, hogy egy-egy ország bezárkózik, és csak önellátásra

rendezkedik be. (A nem elsősorban csak pénz-központú poszt-piac új elvei és szabályai még nem

születtek meg.)

A jövő: nem egy alternatíva, hanem alternatívák kombinációja, folyton változó elemekkel. Ez

nem lesz másképpen Magyarországon sem, vagy tágabban a világ magyarsága esetén sem. Ha a

valóság pedig többszintes, többdimenziós, sőt régóta egyre összetettebb, akkor minden szinten

stratégia-kombinációk vannak, párhuzamos összerezgésekkel. Ez a megállapítás arra utal, hogy a

stratégia-ötvözetek egyrészt egyaránt vonatkoznak a gazdasági, társadalmi, vagy szellemi

metszetekre, másrészt párhuzamosan futniuk kell a valóság fizikai, társadalmi, szellemi és

kollektív tudati síkjain.

A régi félelmek és illúziók egyaránt kétségessé válnak. Az aktuális (külsődleges) mai és holnapi

válságtünetek nem indokolják a nemzethalál, a kultúrahalál vízióját, ám egy-egy jobb

forgatókönyvtől önmagában nem várható a népességfogyás visszafordítása, vagy a

fenntarthatóság, ökológia-tudatosság érvényesülése a következő két évtizedben.

A történeti magyarság hangadói a jobb periódusokban élő hagyomány-folyamatokat vittek

tovább, ami most újra gondolkodási és közcselekvési mintát jelent nekünk. Egyébként ebből is

következik, hogy minden sikeres alternatíva feltétele a magasabb személyes és kollektív

tudatállapot és tudatminőség elérése. Ennek viszont feltétele a jelen-központú, fogyasztás-

„boldogságban” kimerülő, dominánsan lemondó-önpusztító tudat felszámolása.

A kérdés „csupán” az, hogy az új paradigmák megismerése és széleskörű megértése folytatódik-

e, s ez a szellemi-tudati folyamat elvezet-e valamilyen más és olyan világhoz, amelyre az

emberek többsége régóta vágyik.

5. Paradigma távlatok, messzire nézve

Már a jövő sem a régi. Új típusú jövőt hoznak, vagy hozhatnak az új szupra-paradigma-

modellek. Nincs mást tennünk, mint felülről nézni a történelmi, gazdasági, vagy szellemi

folyamatokra. Ezzel egyszerre felülről nézni és áttekinteni a tudásváltásokat (avagy paradigma-

váltásokat). Az új kor közeledése már kinyitja a messzi horizontokat is. A magasabb tudás és

tudat elérése, megtartása hallatlan tisztaságot, nyitottságot, kreativitást és kontrollképességet

követel mindenkitől.

Ne elsősorban a szakmai világsiker, vagy hazai megbecsülés lehetősége mozgasson minket.

Szigorú, folyamatos, tudatos, új (eddig elképzelhetetlen) paradigmákra épített világteremtő

68

együttműködés ad csak lehetőséget a meggyőző szereplésre a globális vagy a hazai szellemi

piacon. Ha már a jövő sem régi, akkor az új jövő a kis országok/kultúrák képviselői számára is

teret nyit. Lehet, hogy nekik még hamarább is.

Nem egy, hanem több, sőt sok jövő van. És a különböző jövők közül is kiemelkednek a jövő-

prioritások:

● •.Jövő 1.: univerzális (és spirituális) tudat és tudásfejlesztés

● •.Jövő 2.: tudat és tudásfejlesztés alapján új „anyaggá/valósággá válás” fejlesztés

● •.Jövő 3.: szeretet és szerelem, valamint a Szeretet Kora mindenekelőtt

● •.Jövő 4.: új személyiségfejlesztés – szintén elsősorban tudás és tudatfejlesztés

● •.Jövő 5.: globális, nemzeti és lokális kollektív tudásfejlesztés és ennek részeként

erkölcs-, törvény-, szabály- és normafejlesztés

● •.Jövő 6.: közlekedés az univerzális és globális téridőkben

● •.Jövő 7.: földi civilizáció és kultúra világváltása-tudatváltása

● •.Jövő 8.: új ökológia, az élő bolygónk védelme, ökológiai tudatfejlesztés

● •.Jövő 9.: stb.

Új világ jön, látszólag láthatatlanul és már nagyon is láthatóan. Nyílik a jövő-rés, végbemegy a

jövő-nyitás és mindnyájunk tapasztalata lesz a jövő-érkezés. Az új jövő (ami tehát egységes

múlt/jelen/jövő időfolyam) már folyamatosan árad; a magasabb poszt-valóság szinteken viszont

nincs is idő és tér, ott az új jövő kezdettől fogva létezik számtalan változatban. Minél magasabb

tudatállapotban vagyunk, a jövő „fénycsomagjait” annál tisztábban és intenzívebben hordozzuk,

mi emberek.

Mi a feladat? A jövő kiszabadítása és felszabadítása a jelen alól, a jövő visszatalálása a régmúlt

tökéletességéhez is, a jövő reményének szétterülése létező valóságként.

Majdnem minden új paradigma később régi paradigma lesz. A tér-idő, a tudomány-, sőt a

kultúrafeletti paradigmák azonban nem változnak. Az emberi érzületekben, csoportos

szemléletekben észrevétlenül tűnnek fel új paradigmák (lásd: kulturális kreatívok), amelyek

sokkal mélyen szinten hoznak átalakulásokat, mint a tudományos vagy művész paradigmák.

A paradigmák összekapcsolása, rendszerszerű értelmezése aktuális feladat – ez már

metafilozófiai kihívás. Az új paradigmákból új eszmék születnek, az új eszmékből új stratégiák, s

ezekből új világállapotok. Az új paradigma-hálózatok és a hálózatok új paradigma-rendszere

meggyengíti, majd megdöntheti/átformálja a fennálló világrendszert és egyúttal belső világunkat

is.

Irodalom

Alain Badiou: A század, Typotex, 2010

Alberto Alesina – Francesco Giavazzi: Európa jövője, reform vagy hanyatlás, Demos Könyvek,

Gondolat, 2008

Arthur Koestler: Alvajárók, Európa, 2007

69

D. Meadows-J.Randes-D. Meadows: A növekedés határai, Kossuth 2005

David C. Korten: Gyilkos vagy humánus gazdaság, Kairosz Kiadó, 2009

Fehér Ferenc-Heller Ágnes: Marx és a modernitás, Argumentum Kiadó, Lukács Archívum

Ken Wilber: A működő szellem rövid története, Ursus Libris, 2009

László Ervin: Világváltás, Nyitott Könyvműhely, 2008

Metaelmélet, metafilozófia (Szerk: Varga Csaba), Stratégiakutató Intézet, 2005

Michael Talbot: Holografikus univerzum, EzVanKiadó, 2009

Thomas Kuhn: A tudományos forradalmak szerkezete, Osiris Kiadó, 2000

Varga Csaba: A metafilozófia gyönyörűsége, Kairosz Kiadó, 2008

A globlokál világ kultúrája

Ha lehetséges, mert lehetséges, új szemléletet, az eddigiekhez képest más felfogást akarunk

bemutatni. Ez a szemlélet új társadalom- és kultúraelméleti koncepcióból fakad, s ez később

szükségképpen elvezethet majd a kultúra jobb megértéséhez és az új társadalmi gyakorlathoz. A

meglehetősen új társadalomelméletet hívhatjuk társadalmi tudat-központú, vagy poszt-

funkcionális, vagy akár szellemi-spirituális társadalomelméletnek. Az új kultúra felfogást pedig

poszt-racionális, új tudatot és tudást integráló-közvetítő ”valóságnak”, vagy például szellemi-

spirituális központú kultúra definíciónak nevezem.

Az új társadalom és kultúra elemzéséhez szükség van új tér- és térszerkezet elméletre is, amit

szintén leírhatunk új vagy újabb fogalmakkal: tudatvezérelt, tudásorientált, vagy számtalan

dimenziójú kvantum térelméletnek. Bármelyik új kategóriát választjuk, mindegyik metaelméleti

megközelítésű lesz.

Az már önmagában új gondolkodást követel, hogy Magyarország körül és magában

Magyarországon is szüntelenül új valóság, új globális-lokális világ születik, ám az általunk kínált

gondolkodási irány nem annyiból áll csak, hogy az új típusú globlokál világ – továbbá új

társadalmának és kultúrájának – elemzését próbáljuk meg röviden elvégezni. Sokkal inkább

abból, hogy igyekszünk ismét a fejéről a talpára állítani a jelenlegi társadalom- és

kultúrafilozófiát. Ebben a megközelítésben megfordul a logika: például a szellemi-tudati

tartalmakból, vagy a kultúrából következik például a globlokál világ objektív természete, és nem

fordítva, mint ahogyan azt egyelőre sokan feltételezik.

Szabad szellemi pálya nyílik tehát előttünk.

70

A csúcskérdések dilemmái

Hagyományos felfogás szerint a külső (sőt: objektív) valóságból lehet levezetni a kultúra vagy a

társadalmi tudat állapotát. Nézzük csak meg, hogy ez a logika mennyire működik?

Az új interkontinentális valóság, avagy a posztmodernek hívott érdekes és szokatlan új korszak,

ami Európát legalább tizenöt éve uralja, egyszerre globális és lokális. Kiterjed tehát

horizontálisan és vertikálisan, miközben integrálódik és egységesül. Új típusú univerzális-

globális és lokális tér jön létre. Az európai tudományban és közgondolkodásban ezért már

legalább egy évtizede arról beszélnek, hogy nem elég önmagában a globalizációt értelmezni,

hiszen az új helyzet éppen az, hogy egyszerre folyik a globalizáció és a lokalizáció, sőt új

nemzeti konstrukció születik. Ezért a két vagy három civilizációs fogalmat összevonták, és

különböző szóösszetételeket konstruáltak. Hol azt mondják, hogy globlokál világ, hol azt

fejtegetik, hogy glokális, hol más összetett kifejezést keresnek, anélkül, hogy igazán világos

lenne, hogy az összevont fogalmak mit is akarnak kifejezni, ám olyan összetétel nem nagyon van

forgalomban, amelyben a lokalitás jelölése megelőzi a globalizáció rövidítését.

Előadásunk címében az egyszerűség kedvéért a globlokál kategóriát választottuk, holott azt

gondoljuk, hogy a globalizáció és lokalizáció már egyenrangú folyamat. Igen ám, csakhogy ezt a

párhuzamos világfolyamatot mi indította el, s mi mozgatja? Az elmúlt évtizedben létrejött ugyan

a globlokál kultúra – csakhogy ez ugyanúgy leírható, mint a gazdasági és politikai

világfolyamat? Mindenesetre a globlokál kultúra – formailag, megint kiterjedés szerint – három

szintet jelöl: globális, nemzeti/állami és lokális kultúrát. A kérdésfelvetés azonban most sem

tolható félre: a globlokál kultúra is integrálódik és egységesül?

A globlokál világ megszületése már önmagában átformálja kultúra-felfogásunkat. A lokális és

nemzeti kultúrák ugyan is beemelődnek és tükröződnek a globális (vagy pontosabban

univerzális?) kultúrában. Ha pedig komolyan vesszük a kultúrafejlesztést, akkor már érdemes

annyit felismerni, hogy a globlokál világban nem lehet ugyanolyan kultúrafejlesztésről

gondolkodni, mint ötven vagy százötven éve az ipari korszakban. Magyarországon az elmúlt

kétszáz évben többször és komolyan kezdeményeztek kultúrafejlesztési programokat, ám ebből

nem következik az, hogy a második ezredforduló után ugyanúgy tervezhetjük a kultúra

szférájának átalakítását, mint a reformkorban vagy a két világháború után. A kérdés az, hogy a

probléma pusztán annyi-e, vagy másképpen kellene tervezni? Sőt továbbmehetünk: a külső világ

természete (avagy globalizálódása és lokalizálódása) mozgatja a kultúra változását, „fejlődését”,

vagy éppen fordítva: a kultúra öntörvényűsége, önfejlődése hozta magával a gazdaság és

társadalom radikális szétterjedését. Vagy egyenrangú folyamatról van szó?

A gondolatmenetben most először lassítok, mert az új hipotézist előzetesen – mintegy szubjektív

előhangként is – demonstrálnunk kell. Ez több, összefüggő állítás. A társadalom nem elsősorban

anyagi világ, vagy objektiválódott struktúra, vagy állami intézményrendszer, hanem

mindenekelőtt személyes és társadalmi tudat. A kultúra nem elsődlegesen a társadalom és

gazdaság kulturális ágazata, vagy szűken vett kulturális intézményhálózat, hanem elsődlegesen

71

kultúratudat, tudat és kultúra, vagy értékrend, stb. A tudás nem elsőrendűen a tudás társadalmi

rendszere, vagy a gazdaság tudásvezéreltsége, nem a tudomány vagy a művészet

intézményesültsége, hanem az egyéni és társadalmi tudatokban meggyökerezett tudás és

tudásminőség. A globlokál világ pedig nem elsősorban új gazdasági, politikai, vagy társadalmi

világállapot, hanem inkább univerzális új tudás és új tudat, avagy az új tudat/tudás új módon és

új tartalommal aktualizálódott rendszere.

Hogy miért inspiráló ez a szemlélet?

Az elmúlt évtizedekben állami intézményeket, politikai struktúrákat, kulturális szolgáltatásokat

(stb.) próbáltunk meg fejleszteni és folyamatosan nem értettük, hogy ez miért sikertelen vagy

szerény sikerű. Ha továbbra is az anyagi világ az elsődleges, akkor az anyagi világot (a

társadalmi és kulturális ágazatot, az intézményrendszert, a kulturális termékeket) kell fejleszteni.

Európának és nekünk ebben sok évtizedes gyakorlatunk van, amit talán eddig túlzottan

racionálisan és külsődlegesen értelmeztük. A huszadik század második felében viszont a hazai

durva és puha diktatúrák is megtanulták, hogy hiába törölnek el kulturális intézményeket,

hagyományokat, szellemi csoportokat, hiába tiltanak be szellemi-kulturális termékeket, hiába

programoznak át – avagy manipulálnak – tájékoztatási intézményeket és médiacsatornákat, a

felszínen ugyan elérhetnek változásokat, de a mélyben (az egyéni és közösségi tudatokban és

tudásokban) minimális a módosulás. Mintha a társadalmi tudat, vagy a kollektív (univerzális)

szellem, vagy a megfoghatatlan spirituális-szellemi tartalom elpusztíthatatlan lenne.

Ez „csupán” azért történt így, mert nem az anyagi világ az elsődleges, hanem a tudati dimenzió,

a tudati valóság, a tudatállapot, amely természetesen függ a tudásoktól, mennyiségileg és

minőségileg is. Ezért különbözetjük meg a kollektív tudatot és a kollektív észt. Ez egy látszólag

egyszerű, könnyű összefüggés. Igen ám, de ezt sok-sok évtizede nem vesszük tudomásul,

amelynek számtalan oka van, s ez alapvetően megint a kortudat, a korszellem miatt van így.

Ezért komoly kérdés az is, hogy az univerzális tudat és tudás aktuálisan miért és hogyan képes

szűk, deformált, korlátozott korszelemmé alacsonyodni? Nem feladatunk most az európai vagy a

magyar társadalomtörténet és szellemtörténet újraértelmezése, de talán elég arra utalnunk, hogy

ez a fajta egyoldalú és gyakran leegyszerűsített anyagelvű, racionális, empirikus világszemlélet

nem csupán néhány évtizedre, hanem markánsan – a felvilágosodástól kezdve – legalább egy-

másfél századra jellemző.

Hogyan jött létre ez?

A külső világ természete mégis csak képes rombolni?

Vagy az adott kor „szelleme” csak korfüggönyként kitakar fontos mezőket az univerzális

tudat/tudás képernyőn?

Eljutottunk hát a csúcskérdésekhez.

Hogyan is foglaljunk állást?

72

Ha az egészről beszélünk, vagy legalább az új globlokál világról, az új univerzális tudatról, vagy

az új társadalomról, vagy akár a szintén univerzális és globális kultúráról, mindez hogyan

értelmezhető?

Mindezt mi mozgatja, hogyan működik, az érdekek vagy a tudati tartalmak hajtják?

Vagy az egész alapviszonyt nem értjük, vagy nincs igazán fogalmunk az objektív és a szubjektív

valóságos természetéről?

Vagy a filozófiai kérdés nem megoldható objektív-szubjektív, vagy anyagi-szellemi

dilemmaként?

Vagy az objektív és poszt-objektív (hiszen miért mondanánk szubjektívet?), vagy a szellemi és

poszt-szellemi logika jobb kérdésfelvetés?

Lehet, hogy a szubjektív, vagy ellentéte az objektív nincs is. Ebben az új viszonyban és új

szerkezetben mi a szerepe egy-egy nemzet valóságának és kultúrájának?

Mi történik a lokális szinteken, a lokális tudatban és valóságban?

Mindenesetre néhány alapfogalmat tézisszerűen definiálunk.

1. Világ/valóság: teremtett valóság, strukturált valóság, így egyaránt transzcendens, globális

vagy például lokális valóság. (Ez több mint objektív „valóság”.) 2: Világtudat, valóságtudat:

teremtő tudat, akkor is, ha a valóság visszahat a teremtőre és a teremtés folyamatára; szintén

strukturált tudat, ezért egyaránt beszélhetünk – mondjuk – globális és nemzeti tudatról. (Ez több

mint szubjektív „valóság”.) 3. Kultúra és kultúratudat: A különböző tudat- és tudástartalmak

megtestesülésének folyamata a külső-belső valóságokban. (Ez több mint az objektív szubjektív

„valóság” összekötése.)

Mielőtt a szellemi „rejtvényfejtést” folytatnánk, legalább próbáljuk meg – a világszerkezetben

megtestesülő – szellemi-logikai terepet, a tényleges és tudati valóságokat megérteni.

Az új tér és időszerkezet

Ha csak Magyarországról gondolkodunk, és főként visszafelé tekintünk, elég jól látható, hogy

egyszerre van utó-feudalizmus, korakapitalizmus, utószocializmus és mondjuk információs

kapitalizmus. Mindezek azonban csak egy adott ország belső valóságának szerkezeti elemei, ám

ezek Magyarországon belül is térbelileg szerveződnek. A legalsó szint a lokális valóság, és még

ez is további alszintekre szétválasztható. A lokális valóság felett van az állami és társadalmi

szint, vagy ezt továbbra is hívhatjuk nemzetállami lépcsőfoknak is, noha Magyarország esetében

markánsan elválik egymástól az állami-társadalmi és a nemzeti szint amely meglehetősen

kiterjedtebb, mint az országhatárokon belüli valóság. Ha a térszerkezetben lépdelünk felfelé,

akkor a következő emelet a kontinentális szint, amely esetünkben egész Európát fogja át.

73

A földi civilizáció természetesen nem egy, hanem több kontinenst, vagy rész-kontinenst jelent,

és ha ezeket együttesen akarjuk megnevezni, akkor beszélünk a globális szintről, amely

bolygónk mindenegyes zugát eléri; akkor is globális szint, ha a jelenlegi globalizációban még

érintetlen valóság-szigeteket is találunk.

A térszerkezet azonban a globális lépcsőfokkal nem ér véget, hiszen efölött még további szintek

is vannak: az univerzális tér, avagy kozmikus térelem és a transzcendens-spirituális szint, amely

már nem ragadható meg racionális módon. Az elmúlt évtizedek változásai alapján a térszerkezet

elemzésének egyik újdonsága az, hogy az eredeti térszerkezet teljessége feltárható és

visszaállítható. Ez egyet jelent azzal, hogy ismét láthatjuk az összetett lokális szintet, és például a

transzcendens és spirituális szintet, sőt rövidesen ismereteink lesznek az értelmes-tudatos

galaktikus szintről is. Az új valóság térszerkezetében azonban szintén láthatóvá vált, hogy a

domináns elem a globalizáció és a lokalizáció, miközben a 19. századi nemzetállami szint

tartalmában és formájában módosult. Nem a nemzet és nem az állam szűnik meg, hanem más

típusú állam és nemzet szerveződése indult meg. Mindebből az következik, hogy a világ

térszerkezete a maga teljességében és a folyamatos változásában egyre jobban megérthető.

Sor-

számok

A világszerkezet elemei

1. transzcendens-spirituális

2. univerzális

3. globális

4. kontinentális

5. nemzeti/társadalmi/állami

6. lokális

7. egyéni/személyes

A térszerkezeti elemzés elvezet odáig, hogy egy új gondolati rendszer körvonalait is felvázoljuk.

1. Térszintek: transzcendens, univerzális, globális, nemzeti-állami, lokális, sőt a lokális szinten

belül önálló szintként definiálhatjuk az egyes ember személyes pozícióját. 2. Időszintek: Pre-

őskori, őskori, ókori, középkori, és újkori időzónák, amelyekből a legutolsóban – tehát az elmúlt

három-négyszáz évben – szintén elválaszthatunk eltérő modellű időelemeket: alapvetően a

modernizáció és a posztmodernizáció korszakait.(Ebből egyáltalán nem következik, hogy a

korai, vagy ősi időszintek fejletlenebbek voltak, mint a jelenlegiek.) 3. Valóságszintek:

transzcendens, univerzális, globlokál, kontinentális, nemzeti-állami és lokális valóság. 4.

74

Tudatszintek (kollektív tudatszintek): Az előbb felsorolt szinteken szükségképpen más és más

típusú tudatállapotok és tudatminőségek fedezhetők fel. 5. (stb.)

Természetesen a tudatszintek tárgyalásánál különösen fontos vázolnunk az egyes ember

tudatminőségeit, mert ezek – többek között – az éber (a normál), a tiszta, a kozmikus, az isteni,

vagy az egység tudatszintek.

Ha elfogadjuk ezt a nyitott sokdimenziós gondolati és logikai teret, akkor azonban még

önmagában az alapkérdésekre nem adtunk kielégítő választ. Az egyik ilyen dilemma, hogy a

felsorolt – és egyébként még bővíthető – tudatszinteknek, tudatdimenzióknak milyen a viszonya

egymással. Önmagukban a térszintek döntik el, hogy egy-egy szinten milyen valóság, vagy

milyen tudat jön létre? Vagy a térszint csak következménye a tényleges valóság és a poszt-

racionális tudat hálózat természetének?

Másképpen is kérdezhetünk: a természeti, anyagi valóság struktúrája vetül ki a térszerkezetekre

és a tudatszintekre? Vagy ellenkezőleg? A térbe és időbe sem szorítható tudatvalóság határozza

meg az összes más szerkezeti rendszert, kezdve a térszerkezettől a valóságszerkezetig. Az előbbi

gondolati és logikai rendszerből szándékosan kihagytam az ötödik szint struktúráját: a kultúra

szintjét, amelyet szűkebben tudásszintnek is hívhatnánk. Meglehetősen egyértelmű, hogy eddig

is, meg ezután is jól megkülönböztethető a transzcendens, az univerzális, a globális, a

kontinentális, a nemzeti, a lokális és a személyes kultúra és tudás. Ezért az a kérdés is felvethető,

hogy a korábbi négy tér-rendszert éppen az ötödik, a kultúra-tudás időben és térben is

strukturálódott hálózatai inspirálják és irányítják.

Gondolatmenetünk témája a globlokál világ kultúrája. Azért kellett röviden felvázolni a legalább

ötdimenziós gondolati és logikai értelmezési keretet, mert a globlokális világ és a kultúra is csak

ebben a szellemi mezőben (hipertérben) értelmezhető. Ha ez így van, akkor ez a szellemi mező

és ennek természete kötelez minket arra, hogy egyrészt egyetlen dimenziót se hagyjunk ki,

másrészt a dimenziók közötti – kauzális vagy ezen is túlmutató – kapcsolatrendszert ne hagyjuk

homályba.

A bevezetőben ezért hangsúlyoztuk, hogy új térelméletre, új társadalomelméletre és új kultúra

elméletre van szükség, amely nem ragad le, vagy nem csupaszodik le a racionális valóságra,

vagy az intézményi jelenségekre. Azt a megállapítást kockáztathatjuk meg, hogy a valóság és

tudat-teremtődés eredménye funkcionálisan a civilizáció, és szubsztancionálisan a kultúra. A

gyakorlat nyelvén pedig azt mondhatjuk, hogy az említett világszerkezeti szinteken a meglévő és

előhívott tudat és tudásminőségek intézményesülnek állami, társadalmi és magán

szerveződésekben.

Ebből következik, hogy az új világszerkezet új térelméletet követel. A funkcionális valóság

történetében az egyik várt, de a vártnál hosszabb korszaka az ipari kor volt, amelyet fordista

kornak írtak le. Ezt az időszakot jellemezte a fordista térelmélet, amely azt követően is

megmaradt, hogy Európa a hatvanas években belépett a posztipari korszakba. A térvalóság is

mint olyan sokszor már ismételten megelőzte az alkalmazott tudományt: a hetvenes évektől

75

kezdődően létrejött az információs kor, ám még most sem született meg az információs-

kommunikációs térrajzolat, miközben az elméleti fizika, biológia, kozmológia már régóta

kvantum téridő-szerkezetekben, sokdimenziós teret-időt láttat, és most jön létre az egyesített

fizikai-tudati (tudatfizikai) elmélet is.

A hét-nyolc vagy többlépcsős világszerkezet persze nem fordista térstruktúra, nemcsak racionális

valóságlépcsők, hanem – tudatfizikailag értelmezhető – térszintek együttese. Az új térelmélet

nem két- vagy háromdimenziós térben gondolkodik, noha az érthetőség kedvvért most maradunk

a leegyszerűsített lépcső-metaforánál.

A tudat és a valóság lépcsőfokai

A gondolati és logikai térből most mindössze öt szinten kíséreljük meg demonstrálni a valóság és

tudat tartalmait, egymáshoz való viszonyait. Ezért kiemeljük az univerzális, a globlokális, a

társadalmi-nemzeti és a lokális szint racionális továbbá azt túllépő tudati valóságát. A

transzcendens, a kontinentális, és az ember személyes szintjét semmilyen szempontból nem

tartjuk kevésbé fontosnak, csak ennek kifejtése most messze meghaladná ennek az előadásnak

témakörét. Mindenesetre a globlokál világ értermezéséhez elengedhetetlen egy-két magasabb és

alacsonyabb szint feltárása és ugyanígy a kultúra megértéséhez nem kevésbé elengedhetetlen a

kultúránál magasabb rendű szint (a tudat) és az alacsonyabb minőség (a tudás) elemzése.

Univerzális tudat és valóság. Az univerzális tudat szükségképpen kozmikus világtudat, amely

mindenki számára adott, mindenki elérheti, senkivel nem kivételez; szabad és szerető tudat. Az

univerzális világtudat nyitott az őt meghatározó transzcendens tudat irányába, amit egyébként az

Abszolútumnak, vagy Abszolútum-tudatnak is hívhatunk. Az univerzális tudat természetesen

mindazokat a tudásokat is magában hordozza, amelyek a működését szabályozzák. A tudat és a

tér között feltehetően a tudat folyékony téridőjéről beszélhetünk, avagy a téridő „megkövült

tudat”. Az univerzális tudattérben nem csak egyszer történt meg a teremtés, hanem valószínűleg

a multiverzum folyamatosan teremtődik. Az elméleti fizika és a kozmológia újabb hipotézisei

közül az például elfogadható, hogy egyszerre léteznek párhuzamos világegyetemek és ezek

között az átjárás és a közlekedés előbb vagy utóbb megérthető lesz. A húrelmélet és

bránelméletek szerint az univerzális térben nem csak görbült téridőkről beszélhetünk, hanem

eltérő valóságú makró- s mikró-terek és gazdag hálózatáról, sőt logikailag feltételeznünk kell a

tér és időnélküli „tereket” is, sőt a húr- és a bránelmélet egyre több teoretikusa már szoros

összefüggés lát tudat és anyag között. Az univerzális tudat és valóság – gyakran még meg nem

értett módon, és ezért észrevétlenül – kardinálisan meghatározza a földi civilizációt.

Mindenki ma is nagyon mélyen megéli, és talán remélhetőleg még inkább megéli majd, hogy az

emberi civilizáció egy fantasztikus univerzumnak, vagy akár multiverzumnak, ezen belül a

felfoghatatlanul tágas Tejút-galaxisnak a tagja. Ez leírhatjuk naprendszerként, Tejút galaxisként,

vagy sokkal tágabb mezőben párhuzamos világegyetemekként is. Nagyon valószínű, hogy a

multiverzumtól való függőségünk erősebb és intenzívebb, mint mondjuk a globalizációba való

76

kényszerülésünk. Az univerzális tér viszont hallatlan szabadságot is kínál, amint az új globális-

lokális valóságmező is – mind a kettő azonban alapvetően tudatállapot kérdése.

Globlokál tudat és valóság. A globlokál tudat nyilvánvalóan felfelé kapcsolódik az univerzális

lefelé pedig a kontinentális, és például a nemzeti tudatba. A földi civilizáció belső szintjei tehát:

a kontinentális (Európa), a nemzeti (esetünkben a magyar) és a lokális (regionális, kistérségi,

települési) tudat. A globlokál tudat egyik legfontosabb jellemzője, hogy nem lehet visszavezetni

egyetlen kontinens tudatára sem, ezért Európában sem tartható már a koloniális tudat. A

globlokál tudatnál elkerülhetetlen annak felismerése, hogy a globlokál aktuális és nyilvános tudat

sohasem azonos a teljes globlokál tudattal, mert ennek mindig vannak rejtett, vagy lefojtott

tudattalan, tudatalatti mezői. A jelenlegi globlokál tudat valószínűleg sérült tudat és ezért

önfejlesztő képessége korlátozottan érvényesül, így evvel részben magyarázható, hogy az

európai tudat ma miért vált látszólag kiüresedett és tétova tudattá.

A globlokál világ eddig is létezett, és a mindenkori globalizációk, vagy töredékes globalizációk

csak felmutatták a globlokál világ létezését. A globalizáció ezért egyszerre univerzalizáció és

lokalizáció, avagy optimális esetben egyszerre teszi teljesebben megélhetővé az univerzális és

lokális világot. A globalizáció lényegéhez tartozik, hogy szintén egyszerre funkcionális és

szubsztanciális globalizáció; funkcionálison például a gazdasági és a hatalmi,

szubsztancionálison többek között a szellemi és kulturális globalizációt értjük. Ebből tehát az is

következik, hogy a globlokál világnak szubsztanciális lényege a kultúra. Nagyon fontos

tulajdonság, hogy a funkcionális, globális világban voltak és vannak uralkodó, domináns és

alávetett világhatalmi, világgazdasági valóságok, amíg a szubsztancionális globális térben –

minden ellenkező hipotézissel szemben – csak egyenrangú kultúrák léteznek. A funkcionális

globalizáció elsősorban mennyiségi (terjedési, beavatkozási), a szubsztancionális

globalizációban pedig mindenek előtt minőségi (tudati, tudásbeli) globlokalizáció. Ezért ebből a

kettősségből már jobban megérthető, hogy a funkcionális globalizációban például szükségképpen

uralkodó lesz az alacsony szintű, mediatizált globális kommunikációs tér. Az elmúlt századokat

jellemző lassú és külsődleges egységesülés minőségi folytatása egyszerre kényszer és utópia.

Nemzettudat és nemzet. Az eddigi hazai nemzetkoncepciók és nemzet-ideológiákkal szemben a

nemzet nem elsősorban földrajzi terület, vagy államszerveződés, ugyancsak nem kitüntetetten

csak nyelv és kultúra, nem csak a rétegzett társadalom, hanem persze mindez együttesen, ám

alapvetően szellemi-spirituális, avagy tértől-időtől független virtuális valóság, mindenekfelett

tudat-tudásforma, amely aztán közösséget, államot és intézményeket teremt. A nemzettudat

egyúttal közvetítő tudat, felfelé a magasabb, lefelé az alacsonyabb szinten lévő kollektív tudatok

irányába, avagy a nemzettudatot felülről a transzcendens és univerzális tudat határozza meg,

miközben a személyes és lokális tudatokat integrálja. A nemzettudat természetesen mindig

közösségi tudat volt és lesz, amely a társadalmi tudatnak kollektív tudat minősége. Ez a

tudatforma változatlanul tér és időtudat is, avagy egyszerre történeti múlt, és jövőtudat,

ugyanakkor nép- és ország-tudat is. A magyar nemzettudat egyik sajátossága hogy egyfelől

tradícióközpontú, heroikus, másfelől pedig szerepét nem találó, jelenközpontú, lemondó tudat.

77

Az új évszázadban a nemzet végképpen nem definiálható elsősorban hagyományos államként,

hanem sokkal inkább integrált tudat- és tudásminőségként.

A nemzettudatnak az elmúlt háromszáz évben többnyire csak szűk tartományai voltak

közérthetőek és nyilvánosak. Ebből az alaphelyzetből érthető meg, hogy a nemzet, mint valóság

korlátozottan tételeződött és intézményesült. A mára újra láthatóvá vált teljes világszerkezetben a

nemzet intézményes közvetítőrendszer a globális és lokális világ között, s ezzel párhuzamosan az

egyes ember és minden magasabb szintű valóságok között. A nemzet funkcionális módon

államként szerveződik meg, amely egyaránt a fennmaradás, a működtetés és az autonómia őrzés

intézménye. A nemzetet menedzselő és fejlesztő állam létezési módja nem lehet sem az

uralkodás, sem a feltétlen önfeladás; az állam és az önkormányzás nem lehet a hatalmi

erőcsoportok függvénye, s az államban nem maradhatnak végletesen kiszolgáltatott társadalmi

csoportok. A nemzet megtartása ma már aligha lehetséges hagyományos államnemzetként, vagy

korábbi típusú államként, sokkal inkább létezhet tudat, kultúra és tudásközpontú nemzetként.

Mindebből az következik, hogy a nemzet szubsztanciális szerepe szorul megerősítésre. Ezért a

nemzet minőségének javítása ma például függ minden nemzeti tudás, tudomány, és művészet

digitalizálásától és széleskörű elérhetővé tételétől.

A társadalom valósága és a társadalmi tudat. Nem a társadalom teremti a társadalmi tudatot,

hanem fordítva, a társadalmi tudat van domináló szerepben, még akkor is, ha a társadalom és

tudata között mindig interaktív viszony is van. Ne felejtsük egyébként, hogy „a” társadalom

nincs – csak társadalmak vannak. A társadalmi tudat ugyanolyan egyaránt gátló és erősítő

tudattér, mint az egyes ember személyes tudatmezője. Most már csak a rend kedvéért ismételjük

meg, hogy a társadalomtudat felfelé nyitott például az univerzális és globális tudatszintre, lefelé

pedig szorosan kötődik az érzékletes lokális tudatvilágokhoz. Ennek ellenére a személyes tudat

csak részben függ, részben viszont független a társadalmi tudattól. A társadalmi tudat –

ugyanúgy, mint a nemzeti tudat – közösségi tudat, amely otthont és krízishelyzetben menedéket

kínál tagjai számára. A mai hazai társadalomtudat nem féloldalas tudat, egyre inkább

egyensúlyban van az individuális szabadság-tudat és a közösségi integrációs tudat. Az elmúlt

századok keserű tapasztalatai miatt a hazai társadalmi tudattalan párhuzamosan vereségtudat, s

nagyra hivatottság tudat.

Érdemes lenne egyszer részletesen vizsgálni, hogy milyen közvetlen összefüggések vannak a

magyar társadalom tudata és valóságos állapotai között. A vizsgálat valószínűleg megerősítené

azt a feltételezést, hogy közvetlen és közvetett módon mindig is a társadalmi tudat hozza létre a

tényleges és virtuális társadalmat, és annak konkrét intézményeit. Magyarországon is nagyon

furcsa állapotot eredményezett, hogy a gazdasági, politikai intézmények – különösen az elmúlt

kétszáz év folyamatos késései miatt – elsősorban a kontinentális vagy szűkebben a rész-

kontinentális tudat megtestesülései. A belső társadalmi tudat hatalmi okokból való korlátozása és

megnyomorítottsága miatt nem fejlődhettek ki jobban a civil intézmények. A helyzetet tovább

bonyolítja, hogy Magyarországon az oktatási és kulturális intézmények szintén a kontinentális

résztudat intézményei – ez gyakran jelentett előnyt, és gyakran hátrányt. Így érthető meg, hogy

nálunk a nem intézményesült informális jogrend erősebb és hatékonyabb, mint a jogállam vagy a

78

„kvázi jogállam”. Ha a társadalmi tudat hosszú idő óta legalább részben lefojtott és lemondó

tudat volt, ezért hol robbant (lásd: 1848/49, 1956), hol pedig minden irritáló tényező ellenére

reakciómentes volt (lásd: Bach korszak, Kádár rendszer).

sor-

számok

A valóságszerkezet tartalmi szintjei

1. transzcendens-spirituális szintek

2. tudati szintek

3. valóság szintek

4. tér szintek

5. idő szintek

6. kultúra szintek

7. tudás szintek

Lokalitás és lokalitás tudat. A lokális tudat a lokális világban élő egyének és csoportjaik közös

tudata. Az elmúlt évezredek egyik nagy eredménye, hogy az egyéni és a csoportos tudatok

differenciálódtak, így most már a lokális tudatnak a feladata az egymástól is elkülönült

személyes tudatok egyesítése. A lokális tudat egyfelől elsődlegesen otthon-tudat, másfelől a

transzcendens és univerzális tudat befogadása és konkretizálása. A helyi tudat funkcionálisan a

konkrét térben és időben mindig irányító és szabályozó jelentudat; szubsztanciálisan kettős

tükörként oda-vissza közvetít az egyéni-személyes és a magasabb rendű tudatállapotok között. A

lokalitás tudat változatlanul erőteljesen érzelemközpontú tudat, azaz az érzelmek (szeretet,

gyűlölet, stb.) vezérlik és ezért csak másodsorban reflexív, vagy tágabban szellemi tudat. A

lokális tudat titkos szerepe az, hogy az egyént kiemelje a szenvedő tudatból, s az egyén tudatát a

lokalitás – forró konfliktusos – világában erősítse meg.

A lokalitás térszintként könnyen megnevezhető: minden, ami a nemzet állami szint alatt van,

régió, megye, város, kistérség, község. A lokális valóság – mint komplex ökológiai, gazdasági,

társadalmi, spirituális, stb. valóság – a világszerkezetben, sőt az államban gyakran alávetett,

önállóságától megfosztott szint volt. Az új globális-lokális térszerkezetben viszont a teljes vagy a

részleges autonómia megszerzése, vagy visszaszerzése válik lehetővé. A lokalitás kifelé véd,

befelé meg erősít, feltéve, ha normálisan működik. A világot tulajdonképpen tudatilag, lelkileg

határtalan mezőként élhetjük át, ám alapvetően és mindenekelőtt lokális szinten élünk és

cselekszünk. Az elmúlt évtizedekben Magyarországon a lokalitás funkcionálisan főként megyei

és települési szinten intézményesült; a következő évtizedek feladata a regionális és kistérségi

döntéshozatal és működés intézményesítése. A globális térben a differenciálódott lokalitások

akkor vállnak egyenrangúvá, ha a lokalitás szubsztanciális, vagy szűkebben ontológiai céljai is

79

megtestesülnek intézményekben és szolgáltatásokban. A jelen és a jövő – miután beléptünk az

információs korba – az intelligens, tehát tudat- és tudásközpontú civiltársadalom, amelyben az

irányítás módja kezdetben a részvételi demokrácia és az e-demokrácia.

Miután a kulturális, avagy az oktatási és művelődési intézmények egyre inkább kiépülnek a

lokális valóságban is, ezért szeretnénk kitérőként felvázolni egy lokalitás szerkezetet. Európában

a lokális életvilág általában a következő belső szintekre tagolódik: felső életvilág ( régió, megye)

alsó életvilág, amely önmagában is két lépcsőfok, a környező világ (kistérség, település, városi

kerület) és a kéznél lévő világ (család, barátok, ismerősök), végül a belsővé vált életvilág(a

személyek felettes éne).

A lokális világ tehát maga az életvilág, a közvetlen forró valóság. Ez azonban nem torpan meg az

emberi test külső határánál, hiszen nagyon intenzíven hat az ember belső világára, és mintegy

beleégetődik az emberi elmébe. Az európai társadalomfejlődés egyik korábbi nagy vívmánya

volt, hogy a lokalitáson túli tágabb, virtuális valóságokat az államban és az államközi

intézményekben létrehozta. Az elmúlt évtizedekben a világszerkezet lépcsőfokain – az

információs társadalom kiépüléseként – újabb virtuális valóságot teremtődtek, amelyeknek

intézményesülése azonban csak most kezdődött meg. Ebben a folyamatban az információ és a

tudás, és az ezekhez való hozzáférés tér- és valóság-strukturáló szerepű.

A kultúra és a tudat kultúrája

Eljutottunk a globlokál világ és környezetének elemzése után a kultúra elemzéséig. Számos és

rangos kultúraelmélet ellenére változatlanul az egyik leghomályosabb fogalmunk a kultúra,

amelybe tagadhatatlanul egyaránt beletartozik a tudás, a mentalitás, a szokásrendszer, vagy a

mindennapi cselekvés módja. Sokáig az ismert felfogások csak arra koncentráltak, hogy a

gazdaságnak, a politikának, vagy az emberi érintkezésnek a kultúráját figyeljék, de ezzel a

leszűkített értelmezéssel sem jutottak messzire. Az utóbbi évtizedekben olyan nézetek is

napvilágot láttak, amelyek szerint alapvetően minden valóság lényegileg kultúra – kezdve a

társadalomtól egészen a vallásokig -, ám ezzel a kitágított, totalizált fogalommal is csak

tapogattak a homályban. Olyan új elméletek is megjelentek, amelyek szerint a kultúra nem

valaminek a valamilye, hanem önálló autonóm „lények”, „komponensek”, „mémek” rendszere.

Olyan hipotézis azonban, hogy a kultúra önálló tudat, vagy legalább autonóm valóság még

elvétve sem született meg. Mi lehet akkor a mi hipotézisünk?

A kultúra tudata a világszerkezet minden szintjén az összes tudás és tudatminőséget

szubsztanciálisan egymásba fűzi, összesíti, kifejezi és alkalmazza más és más ötvözetben. A

kultúratudat a tudati „valóságok” összekapcsolása és annak folyamata. A kultúra tudata tehát

elérhetővé és gyakorlatba ültethetővé teszi az értékeket és ezzel az öntudat létrehozásának

inspirálójává válik. A kultúratudat virtuális értékrend, szellemi szabályrendszer, megnevezhető

értelemadás, s vizionált eljárásmódként a tudatosult és nem tudatosult tudat és tudásállapotok

együttese. A kultúra tudata ugyanúgy differenciálódott, mint a tér- vagy a társadalomszerkezet,

ezért a közös tartalmak mellett megformálódott az univerzális, globális, kontinentális, nemzeti és

80

lokális kultúratudat. Ugyanakkor ez a tudatminőség a felsorolt világszerkezeti szintek

kultúráinak szubsztanciális sűrítménye. Ez a sűrítmény a magyar kultúra tudatában egyrészt

tradicionális tudatállapot, amelyet az elkésett és felemás modernizációkban a kultúratudatnak a

tudatalattijába szorult vissza, másrészt a modernizációs váltások minden korlát ellenére is így

vagy úgy azért mehettek végbe, mert ez a kultúratudat folyamatosan képes volt befogadni és

integrálni más kultúrát.

A kultúra létező vagy valóságos kultúraként közvetítő rendszerként mindig az egyesített kultúra

tudatok valósággá válását, és meg-megújuló intézményesítését végzi el. Mint jeleztük, az

eredmény kettős. A funkcionális produktum a működést lehetővé tévő civilizáció. A

szubsztanciális produktum pedig a kultúrában megjelenített tudat és tudás. Ennélfogva a kultúra

kevesebb, mint az összes tudatállapot, ugyanakkor a tudatállapotokat a civilizáció számára

elérhetővé és hasznosíthatóvá teszi; a kultúra több mint a tudás, mert a tudás teremtésének a

támogatásával és alkalmazásával folyamatosan átalakítja a valóságot, és optimális esetben a

világszerkezet minden szintjén a tudattal hozza szinkronba a valóságot. Az elmúlt századokban

azonban alapvetően szinkronhiányt tapasztalhattunk, aminek egyik markáns jele éppen az volt,

hogy a kultúra közismert intézményei elsősorban a civilizáció kiépülését támogatták. Ezért nem

szorul magyarázatra az, hogy az intézményesült, az államilag is támogatott kulturális

intézményrendszer és annak teljesítménye szükségképpen csak töredékesen testesítette meg a

kultúra tudatának értékeit, és követelményeit. Ebben még akkor sem lesz átütő változás, ha az

ezredforduló utáni, tudásvezérelt gazdaság és társadalom viszonylag gyorsan létrehozza a kultúra

második funkcionális intézményrendszerét.

A kultúra kézzelfogható, megragadható valósága ilyen értelemben nem más, mint a kultúra

tudatának, vagy a kultúra értékeinek, avagy az egyesített tudat és tudás tartalomnak kulturális

közvetítő-továbbító mezben való konkrét valósággá válása, valóságteremtése és

intézményesítése.

Miért is jött létre az emberi kultúra? Az utóbbi néhány évezredben folyton új világot és új

világtudatot gyártottunk, mert a régit feltehetően elhagytuk, avagy folyamatosan, egyre inkább

elveszítettük. Vagy soha nem is fogadtuk be, vagy a befogadás felszínes volt. Az igazi szakrális

világ és a szakrális tudat még a Biblia előtti időkben eltűnt az idő- és térnélküli homályban.

Azóta is konzekvensen keressük, de nem találjuk? Az ember akarta ezt így, vagy az emberfeletti

felsőbb tudat?

Azért kellett új világot, új tudatot teremteni, hogy ennek révén újra felnézzünk és megpillantsuk

a hiányzó dimenziókat? Mindenesetre megkockáztatható az a hipotézis, hogy a kultúra az ember

önteremtő képességének dokumentuma, egyszerre pótlék és transzcendentáló remény, ami

azonban az ember és a legmagasabb rendű valóság közé is beékelődött. Igen, egyfelől elválaszt,

másfelől lépcsőt teremt, amelyen újra felléphetünk a csúcsra?

81

Új paradigmaváltás elején

A globális-lokális világ tehát nem az, aminek gondoljuk. A nemzet nem az, aminek gondoljuk. A

társadalom nem az, aminek gondoljuk. A tudás nem az, aminek gondoljuk. Az idő (a múlt és a

jövő) nem az, aminek gondoljuk. Az ember nem az, aminek gondoljuk. A tudat nem az, aminek

gondoljuk. Amit most írunk nem az, aminek gondoljuk.

A kör bezárult, de talán közelebb jutottunk ahhoz, aminek a valóság- és a tudatszinteket

gondolhatnánk.

Ha ma Európából nézünk a globális világra, és onnan visszapillantunk a kontinentális

valóságunkra, a jelen állapotáról nagyjából azt mondhatjuk, hogy az emberi civilizáció és kultúra

a tudásközpontú világmodell küszöbén áll, vagy bukdácsol, ám egyelőre csak a globális

funkcionális információs társadalom épül ki, és a tudatközpontú társadalomra csak távoli

vízióként tekinthetünk.

Az elmúlt két-három évtizedben azonban elindult egy jórészt még kevésbé felismert, kardinális

fordulat: az emberiség tudása mennyiségileg és minőségileg is gyors tempóban fejlődik, és ennek

révén – és most már nem csak az euroatlanti kultúrában – új elmélet, új filozófia, új tudomány, új

teológia, új művészet születik. Ma még nagyon nehezen tapintható ki, csak sejthető, vagy már

igazolható, hogy az emberiség új tudatállapotba lép. Ám annyi kevés kockázattal megjósolható,

hogy a következő évtizedekben közelebb kerülhetünk a világszerkezet minden szintjén az új

tudatállapotokhoz. Talán óvatosan reménykedhetünk abban, hogy ennek a tudatállapot váltásnak

sem feltétele, sem következménye nem lesz az univerzális, vagy globális krízis és/vagy

katasztrófa. Akármit is hoz ez az új század, a feladat kettősnek látszik: a tudás váljon személyes

és társadalmi tőkévé, és az új tudás alkalmazása segítse az emberiség új tudatának, öntudatának

megszületését.

Az újabb és talán soha nem látott mértékű paradigmaváltás elején vagyunk. Ez nem egyéb, mint

visszatérés az igazi „valósághoz”, a tudathoz, tudáshoz, kultúrához, mert minden – egyébként

létfontosságú – funkcionális építkezés önmagában csak korlátozottan lehet eredményes. Ez a

visszatérés egyúttal előrelépés a régi anyagfelfogástól a „tudatközpontú” anyaghoz, a fizikai

világegyetemektől az univerzális tudatmezőkig, vagy a funkcionális társadalmak valóságától a

társadalmak magasabb rendű tudatáig és tudatalattijáig. Minden nemzetnek és államnak előbb-

utóbb gondolatilag és persze tudatilag el kell odáig érnie, hogy a megindult paradigmaváltás

ismeretében tervezi meg stratégiáit és operatív programjait. A fejlesztések nem irányulhatnak

csak elsődlegesen a következményekre (a konkrét valóságokra) még akkor sem, ha a jó

következmények pozitívan visszahatnak az okokra (a tudatokra). A világszerte ismertté vált

szlogennel szemben azt állítjuk, hogy nem a történelem ért véget, hanem eljutottunk a

poszttörténelemig. És egyelőre nagyon nehezen lehetne megjósolni, hogy ez mit hoz majd

magával.

A közös gondolkozást azzal szeretnénk segíteni, hogy egy-egy mondatban felvázoljuk a

párhuzamosan születő jövődimenziókat.

82

Megismételjük hipotézisünket. Most azzal kezdjük, hogy mindegyik jövő csak szeretetalapú,

szeretetközpontú jövő lehet. Jövő 1. Transzcendens, univerzális és globális-lokális tudat-

emelkedés, és minden szinten átfogó tudás-önfejlődés. Jövő 2. A határtalan tudatok

materializálódásai és a tudásfejlesztések jóvoltából az anyag/valóság/világ folyamatos változása.

Jövő 3. Új műszaki technikák, technológiák és új tudattechnológiák soha el nem képzelt

fejlődése. Jövő 4. Az új valóság születésével egy időben régi és új erkölcsi értékek, ősi és mai

normák, új szabályok, új és még újabb értelemadások létrejötte. Jövő 5. Tényleges és virtuális

közlekedés az univerzális és poszt-univerzális téridőkben. Jövő 6. A Föld természeti és/vagy

ökológiai újjászületése és a Naprendszer kisebb-nagyobb kríziseinek kivédése. Jövő 7. Az egyén

intenzív személyiség-erősödése, kiteljesedése – mindenekelőtt tudat- és tudásfejlesztésként.

A felsorolás közel sem teljes és talán még nem is pontos, ám arra feltehetően alkalmas, hogy az

alacsony horizontú és szorongásoktól terhes jövőképeket – mint egy szelencét – kinyissa, és a

világosságba emelje. A felsorolt jövővíziók természetesen akár közvetlenül lefordíthatók az

európai és magyar jövőprogramokra.

Konklúziók: A közelgő változásokhoz már most jórészt rendelkezésre állnak az új tudások és

felismerések, vagy ezek számos alapelve. A globlokál világ (kezdve a földi civilizációtól

Európáig, és a magyar nemzettől a legkisebb lokális közösségig) már alapvetően tudat- és

tudástér. Az információs társadalom, vagy akár szűkebben az internet valósága alapvetően a

tudat és tudástér elemi szintű megvalósulása. A kontinentális, vagy egy-egy állami kultúra

alapvetően már jelenleg is a tudat-tudástér primitív-egyszerű megjelenítése és közvetítése. A

személyes és közösségi részvétel értelme és célja a tudat és tudásfejlesztés támogatása. Az

európai és közép-európai gazdaság és társadalom folyamatos funkcionális modernizációja után

elindulhat a szubsztanciális „modernizációja”. A lokális cselekvés, a helyi közoktatás,

közművelődés és közszolgáltatás központi eleme már a tudat-tudásfejlesztés lesz. Az új,

metaelméleti alapú kutatásoknak nem kizárólagos, ám egyik domináns irányává válik a tudat és

tudásterek feltárása, megértése. Az új tudások teremtése és közvetítése a következő két

évtizedben alapvetően hathat vissza a kollektív tudatállapotokra.

Mi történhet a művelődésben, vagy tágabban az új tudás és tudat alkalmazásában? A nyolcvanas

évek „forradalma”: lassú szökés volt a pártállam puha fogságából, és kevésbé puha

ideológiájából, valamint részleges kilépést jelentett a központosított és ellenőrzött

intézményekből a tétova helyi társadalomba. A kilencvenes évek „váltása”: a korlátozott és el-

elakadt spontán és intézményes közösségfejlesztés, továbbá javuló civilizációs

szolgáltatásfejlesztés. Az ezredforduló utáni évtized „robbanás” lehetett volna: a szintén

korlátozott egyéni és közösségi tudásfejlesztés, valamint a csendesen tudatosuló, új világtudat

születése indult meg. A tízes évek „forradalma” lehetőség: a még mindig korlátozott egyéni és

közösségi tudatfejlesztés és ennek következményeként magasabb szintű társadalom és

államfejlesztés bontakozhat ki. Az évtizedekre bontott trendjelzésekben sorra ismétlődnek olyan

fogalmak, mint a lassúság, a korlátozottság, a részlegesség. Ám ez az óvatosság senkit ne

vezessen félre: olykor akkor is érezhetünk mozdulatlanságot, amikor a felszín fölött és alatt

viharos változások indulnak el

83

Mindenesetre ma újra tudatosítható, hogy a kultúrafejlesztés lényege és egyben kardinális

mozzanata az egyéni és közösségi tudatok/tudatállapotok fejlesztése, s aztán ezek változásának

hatására alakíthatók át a racionális valóságok, társadalmi intézmények és szolgáltatások. Az

életminőség változások is – szükségképpen – egyszerre jelentenek tudati-szellemi és

társadalmilag intézményesült fejlesztéseket. A két dimenzió folyamatos kölcsönhatásban van, de

a kiindulópont a tudat és annak minősége. És ezt az univerzális-globális felismerést manapság

erősíti az új – egyszerre funkcionális és szubsztanciális – globlokál világ természete és

változásának iránya.

Rövid üzenetek, korlátok nélkül

Ha ez a tanulmány nem érthető megfelelően, a szerzőt okolják, mert az igazság valószínűleg az,

amit vázoltunk és indokoltunk, csak nem sikerült érthetőbben elmondani. A kimondás és a

befogadás persze egyaránt tudat- és tudásállapot függő. A magyar társadalom tudat és ennek

kultúrája ráadásként terhelt féléber tudat, s az elavult korszellem gyakran szükségképpen

nehezen fogadja be a régi/új tudásokat. A nem megfelelő értés korrekciója azonban mindenki

előtt szabadon nyitva áll.

Egyébként is minden nyitott előttünk.

Elég talán megjegyezni, hogy a személyes és kollektív tudatszintek és tartalmak generálják –

interaktív módon – a társadalmi tereket, a társadalmakat, a különböző valóságokat és a

kultúrákat. Elég szintén megjegyezni, hogy a végtelen és véges világban egyetlen univerzális és

mindennapi konkrét esély van: az egyéni és közösségi tudat- és tudásfejlesztés.

Elég megjegyezni, hogy erre ugyan nem vagyunk felkészülve, de a felkészítésünk már folyik, s a

sokdimenziós mozgástér csak általunk korlátozott, egyébként korlátozatlan. Heuréka!

Irodalom

Frank, Szemjon L.: A társadalom szellemi alapjai (Kairosz, 2005)

Philosophy of Mind, Chalmers, David J. (Oxford University Press, 2002)

Metaelmélet, metafilozófia, szerkesztette Varga Csaba, (Stratégiakutató, 2005)

Hankiss, Elemér: Az ezerarcú én (Osiris, 2005)

Kiss, Endre: Magyarország és a globalizáció (Kodolányi, 2005)

Castells, Manuel: A hálózati társadalom kialakulása (Gondolat – Infonia, 2005)

Varga, Csaba: Új elmélethorizontok előtt (Tertia, 2004)

84

Új állapotok és új esélyek Közép-Európában

Számtalan ellenerő és ellentörekvés ellenére ebben a században létrejön az egységes földi

civilizáció és kultúra, ami belülről nézve igen bonyolult, sokszintű, sokrétegű és sokdimenziós

differenciált struktúra lesz. A világhatalmak ráadásul már gyorsabban halnak meg, mint

öregapáink. Történelmileg ezért elsőként a kibővített koncepciójú tudásvezérelt kor teszi

lehetővé, hogy akár Magyarország, akár egy másik közép-európai ország tényleges- tudásalapú –

régióközponttá váljon. Ma már evidens, hogy akár Közép-Európa, akár Magyarország csak az új

poszt-globális (és poszt-lokális) világtérben elemezhető.

A globalizáció nem új világjelenség, legfeljebb ma új (vagy újabb) formája jött létre. A

tudományos szakirodalom felváltva három fogalmat, globalizáció, univerzalizáció,

mondializáció (és mondialatinizáció) használ. A globalizáció a földi civilizáció

összekapcsoltságát és egységesülését és ugyanakkor fragmentációit hozza létre, minden

ellenkező felfogással szemben nemcsak és nem is kizárólag gazdasági globalizációt jelent. (A

mondializáció kategóriája ugyanezt a tartalmat hordozza.) Az univerzalizáció viszont nem

cserélhető fel a globalizációval, mert éppen a globalizációval szemben az univerzális értékek

jegyében született társadalmi-politikai normáknak az érvényesülését fogalmazza meg. A

mondialatinizáció vagy globalatinizáció pedig nem más, mint „az Isten halálának

tapasztalataként felfogott kereszténység, és a teletechnikai-tudományos kapitalizmus különös

szövetsége

44.

A három vagy négy fogalom tehát egyáltalán nem azonos tartalmú, ám kétségtelenül vannak

kölcsönös átfedések. A globalizáció fogalma a legkiterjedtebb és legáltalánosabb, különösen

akkor, ha a szubsztanciális globalizáció fogalmába – erről majd később – beépítjük az

univerzalizáció kategóriájának tartalmait is, amit akár tágabban is felfoghatunk, mint például a

racionális globalatinizációt. A globalizáció/mondializáció mindenesetre nem írható le igen-nem

logikával, számos jelensége egyszerre értékelhető esélyteremtésként és esélycsökkentésként.

Tíz elemzésből legalább kilenc a globalizációt (alapvetően vagy kizárólag) gazdasági és politikai

globalizációként írja le. Az egyik legmagasabb színvonalú elemzés (Beck, U. 1997) például a

következőt állítja: „A globalizmuson azt értem, hogy a világpiac elnyomja, illetve felváltja a

politikai cselekvést, azaz a világpiac uralmának ideológiáját, a neoliberalizmus ideológiáját”.45

Ez a paradoxon a globalizáció egyik jellegzetessége: a politika liberális eszméjét és programját a

szintén liberális globális gazdasági piac valósága rombolja le. Egyébként igazából egyiknek sincs

már köze a liberális eszmékhez.

A Kárpát-medencét, mint tényleges földrajzi, sőt gazdasági-társadalmi teret, az ezredvégen

ugyanakkor virtuális térként (cybertérként) is értelmezhetjük. Nem csak arról van már szó, hogy

ennek a földrajzi térnek – nemzeti és állami megosztottsága ellenére – közös történelmi,

gazdasági és kulturális hagyománya van. Az elmúlt századokban a jeles gondolkodók hiába

szerették volna az itt élő népeket tejtestvéreknek tekinteni. Nincs abban semmi meglepő, hogy a

kárpát-medencei államok és kultúrák egymást nem csak vetélytársnak tartották, hanem

85

ellenfélnek is, mert egyrészt a térség elmaradottsága miatt jórészt csak egymás rovására

érvényesülhettek, vagy legalábbis sokszor ezt gondolták, másrészt a térségben soha sem jöhetett

létre valóságos információcsere és sokoldalú kommunikáció, ami a népek és államok párbeszédét

eleve kizárták, vagy megnehezítették.

A kárpát-medencei örökös torzsalkodást és feszültséget az elmúlt hetven-száz évben az is

tartósította, hogy a magyar (ebben az esetben csak magyarországi) politikai és kulturális stratégia

gyakran egyfelől csak a trianoni vereség ideológiai kompenzálására törekedett, s másfelől a

Trianon utáni magyar állam határain kívül – a Kárpát-medencében élő – magyarság problémáit

szerette volna elfedni, lényegtelennek tekinteni.

Az új helyzet csak részben jött létre a nyolcvanas évek végi kelet-európai rendszerváltások után,

hiszen hiába lehetett itthon nyíltan beszélni a szlovákiai vagy mondjuk az erdélyi magyarok

helyzetéről, mert a létező szocializmus bukása után a környező országok többsége éppen

nemzetállami jellegét kívánta erősíteni, és ezért egyáltalán nem volt partner abban, hogy saját

nemzetiségeinek helyzetén jelentősen javítson. Ez a trend azonban most – részben attól, hogy a

közép-európai államok beléptek az unióba, s részben attól, hogy az információs társadalom

terjedése-fejlődése elérte őket, továbbá azért is, mert a gazdasági-pénzügyi válság mindegyik

országot megingatja – megváltozik.

Az új kérdés az, hogy milyen új, még fel sem tárt állapot alakul ki? A vergődő Európában ez egy

süllyedő gazdasági és kulturális tércsoport lesz vagy elszakadva Európa hatalmi centrumától –

bukdácsolva ugyan – új megmaradási-fejlődési kísérletekbe kezd? Kárpát-medencén belül ismét

izzó politikai-kulturális szembefordulások jönnek, vagy a logikus egymásra utaltság

valamennyire oldja a nemzeti-nemzetiségi kreált-konfliktusokat?

Az új kárpát-medencei térállapot és az új virtuális térmodell tehát a korábbinál jobban

egységesíti Közép-Európát, egységesíti a valóságos földrajzi (és gazdasági-társadalmi) térben is.

De hova vezet ez?

Új Közép-Európa kép

Új helyzet- és új jövőkép érlelődik. A régi megoldások használhatatlanok, s új megoldások talán

lehetségesek. Szokatlanul új helyzet van tehát abban is, hogy egyelőre aligha hozhat más

tényleges sikert, mint az, hogy a kárpát-medencei államokban közel egyszerre elindul – a

pénzkapitalizmus csődjére válaszolva – az információs társadalom (tudástársadalom), a

kultúratársadalom, vagy például a posztkapitalizmus valamelyik irányának az építése. És

egyúttal egyre világosabb, hogy a kárpát-medencei kollektív tudat felszabadítása, egyensúlyba

hozása lehet a kiinduló pont.

Csakhogy a hangadó magyar értelmiségi és társadalmi csoportok többsége még mindig nincs

tisztában azzal sem, hogy egyáltalán mi a csoda a tudás- vagy a kultúratársadalom és

Magyarországon belül milyen stratégia alapján és hogyan lehetne eljutni az új minőségű

társadalom korszakába. Az új helyzet tehát egyelőre csak virtuálisan létezik, miközben – ez

86

rendkívül inspiráló helyzet – a Kárpát-medence szinte észrevétlenül átalakul virtuális térré,

cybertérré. Ha tetszik: egységes audiovizuális közeggé és egyben közös kulturális térré.

Ám a Közép-Európa régió már csak az új globális-kontinentális térben lehet középhatalom, és

Közép-Európában Magyarországnak bármilyen „középhatalmi” státusza akkor lehet, ha az

új(már legalább poszt-szocialista és poszt-kapitalista, sőt tudás- és tudatközpontú) világba

valóátvezetésben kulcsszerepet tölt be.

Magyarország ismét két világ határán áll. A régi (a még nem poszt-szocialista és nem poszt-

kapitalista) Magyarországról Hankiss Elemér meglehetősen pontos és egyáltalán nem goromba

látleletet rajzolt46. Az új, vagy a lehetséges (már legalább poszt-szocialista és poszt-kapitalista)

Magyarországról viszont Hankiss Elemér még csak részben vázolt fel átfogó, hosszú távú víziót.

A két állapot közötti sodró erejű, spontán, tervezetlen, egyszerre lokális, nemzeti és globális

átvezető folyamatról kevés információ vagy tudás demonstrálódik társadalmi tudatunkban.

Ebben a tanulmányban így csak arra vállalkozhatunk, hogy az új Magyarország vízióhoz, s

egyben az új közép-európai esélyek megfogalmazásához járuljunk hozzá.

Az információs társadalom teoretikusa (M. Castells, 2003) vezette be az „áramlások tere”

fogalmát. Erről a következőket írja: „A történelem folyamán a legtöbb emberi tevékenység

egyidejűsége a szomszédságon, a térbeli közelségen nyugodott. De mi van ma, amikor

együttműködhetünk a valós időben, fizikailag mégis egymástól távol? Az egyidejűség ugyanaz,

de már egészen más térben zajlik, mivel a telekommunikáció és a számítógép egyszerre két vagy

több különböző helyen is lehető teszi ezt. Ez a tér tehát az áramlások tere: egyfelől ebben

zajlanak az elektronikus folyamatok, másfelől azoknak a helyeknek a hálózatát is jelenti,

amelyeket egy közös társadalmi tevékenység köt össze elektronikus áramkörökön és a

kapcsolódó segédeszközökön keresztül.47” Az egyszerre egyidejű, de többterű valóság azt is

jelenti, hogy új típusú univerzális/globális tér jön létre. Ennek már ma is létező egyik mintája a

Kárpát-medencei áramlások tere, noha az áramlások hol ütköznek, hol szabadon folynak, hol

összeölelkeznek, hol kioltják egymást.

Ez a folyamat tehát zajlik a mi térségünkben is? Közép-Európában egy évtized sem kellett

ahhoz, hogy egy-egy régió – a félperiférikus helyzet ellenére – posztfordista, posztipari térré

váljon. Az elmaradást konzerválni, úgy látszik, egyszerűbb és sikeresebb, mint valóban új

változásokat beindítani.

A problémát viszont az is okozta, hogy az elemzésekben a posztfordizmus új jellege is ködös

maradt. Enyedi György ugyan az új alapvető tényezők között megemlíti az emberi tőkét, az

innovációs készséget vagy a vállalkozási hajlamot, ám ezek a tényezők egyáltalán nem

bizonyítják meggyőzően a paradigma váltás megvalósulását.. A másik tudós (Rechnitzer János)

– Benko, illetve Stöhr könyve alapján – két részletes táblázatban hasonlítja össze a fordizmust és

a posztfordizmust, ám a különbséget szintén – több szempontból is – az innováció szerepében

találja meg (lásd: regionális növekedés helyett regionális innováció48), másrészt például abban,

hogy a funkcionális térbeli decentralizációt az agglomeráció és a térbeli koncentráció váltja fel,

ami nehezen igazolható tétel.

87

A gazdasági-társadalmi innováció felmutatása, mintha jövőt mutató lámpás lenne, sokáig életerőt

és dinamizmust sugárzott. A jelenre való rávetítése azonban sikertelen, mert a Kárpát-medence

világa csak korlátozottan alkalmas és kész átfogó innovációra. Hol akkor a baj, hol a rejtély

megoldása?

Posztipari térség vagy új posztagrár térség?

Egyelőre maradjunk még a kendőzetlen valóságnál. Mindebből az következik, hogy Közép-

Európa és Magyarország posztipari térségként integrálódik az új univerzális-globális térbe. Ez

ráadásul olyan posztipari térség lett, amely egyfelől visszazuhant a preipari állapotba, másfelől

az ipar jó része felszívódott, mint a reggeli köd, harmadrészt pedig az új iparosodás szigetekként

valósul meg. Egyáltalán a gazdasági világkrízisek korszakában lehet-e a régi módon ipart

telepíteni, vagy a felfokozott ipari tömegtermelés helyett valami egészen más típusú

posztiparosodás jön?

Ha erre a kérdésre nincs felelet, vagy nem is lehet helyes válasz, akkor bármilyen ipari

alternatíva használhatatlan? Vagy csak kiegészítő jellegű lesz? Ebben az esetben jön egy új –

részben önellátó, részben piaci – mezőgazdasági-élelmiszer”ipari” modell? A dilemma ugyanaz,

mint a hagyományos ipar esetében: már az önellátás is új agrárgondolkodást- és viselkedést

követel, sőt egy valódi, értékközpontú piacon az élelmiszeripari tömegtermelés folytathatatlan?

És marad még egy új módon felvethető probléma: a Kárpát-medence sokirányú szolgáltató

központként – túl a belső ellátási, szolgáltatási rendszereken – milyen valódi piacképes, érték-,

tudás-, tudatszolgáltatásokkal jelenhet meg?

Jelképesen: a boldog életet ígérő autógyártás és autóhasználat helyett új életeszmények és

életminták exportja is lehet új ipar és új szolgáltatás?

Ne tessék rögtön mosolyogni a kérdésen.

Hatalom-mániás vagy érték-vállaló térség?

Az új állapotok és esélyek további vizsgálata előtt néhány – helytelenül evidensnek látszó –

egyszerű fogalmat és folyamatot érdemes újra tisztázni.

1. Az ezredforduló utáni új világállapotban mit is érthetünk Magyarországon?

2. Az új globális-lokális világszerkezetben miképpen definiálható a hatalmi, s a középhatalmi

státusz?

3. A gyorsan változó európai kontinentális struktúrában mi lehet a régióközpont és ennek

feladata, és ebből következően mit is tegyünk?

Vegyük sorba a feltett kérdéseket.

(1) Hogyan értelmezzük – az új század elején – Magyarországot? Már egyetlen európai ország

sem határozható meg csak a korábbi ipari kor vagy a késői pénz-kapitalizmus összetett viszonyai

88

közötti hagyományos politikai, katonai, vagy gazdasági „hatalomként”. A Magyarország körüli

globális-kontinentális erőtér (jellege és szerkezete) a hetvenes-nyolcvanas évek óta alapvetően

megváltozott. Az új világszerkezet egyrészt felfelé ismét kinyílik a globális szint feletti

univerzális (kollektív tudatot feltáró) irányba, másrészt a globális, nemzeti, lokális szinteken

horizontálisan egyre inkább hálózati jellegűvé is válik, harmadrészt alulról elkezdett

újraszerveződni a lokális, ezen belül kistérségi, s mikrotérségi szint, s végül az önmagára találó

egyének sokasága soha nem látott mértékben, minden szinten potenciálisan cselekvőképessé

válik.

Miben hoz mindez újat?

A klasszikus nemzetállam az elmúlt századokban belül igyekezett integrálni, és kifelé elsősorban

csak védekezett, különösen, ha agresszív nagyhatalmak támadták. Közép-Európában azonban a

dualista osztrák-magyar monarchia már megmutatta a nemzetállam feletti, országok közötti,

szubrégiós együttműködés kitágult otthonosságát és a korlátozott „unió” előnyeit és persze az

aktuális hátrányait és szorongatásait is. Most Magyarország egyrészt egy kontinentális – szintén

korlátozott és helykereső – unió önálló tagja, másrészt részben valóságosan és részben

virtuálisan integrálódik a globális térbe, miközben a kontinentális és a globális szint működése

gyökeresen megváltozik. Egyszerre halad egy teljes leépülés és egy teljes modellváltás felé.

A belső differenciálódást jelenleg a nemzetállami szint ugyan többször még tudatosan lassítja,

ám ennek ellenére a régiók, kistérségek nagyobbik felének – továbbra sem teljes – autonómiája

talán elérhető lesz. Magyarországnak tehát belül párhuzamosan integrálni, és a részeket, a

régiókat önállósítnia kellene, ám egyúttal kívül – mint önálló résznek – támogathatná a

többszintes (kontinentális, globális és univerzális) integrálódást, ám a kontinentális szint

változatlanul szintén őrizni akarja autonómiáját. Megismételjük: számtalan ellenerő és

ellentörekvés ellenére ebben a században létrejön az egységes földi civilizáció és kultúra, ami

belülről nézve igen bonyolult, sokszintű, sokrétegű differenciált struktúra lesz.

Ha nem így lesz, bolygónk világa visszafejlődik, vagy akár elpusztulhat.

Ezt az új világszerkezetet kellene jobban értenünk ahhoz, hogy Magyarország jelenlegi

szerkezeti szerepeit, valamint funkcionális és szubsztanciális helyét, továbbá már meglévő és

potenciális esélyeit számba vegyük. Magyarország tehát már nem csak egy belül és befelé létező

állam és társadalom, s így programot kellene kidolgoznia nemcsak belső feladataira, hanem

külső szerepeinek ellátására is. Keserves szellemi lecke lesz ez sokaknak, mert a kiindulópont

nem lehet más Közép-Európában sem, mint az, hogy minden vallás, minden nemzet, minden

kultúra, minden társadalom és minden állam egyenrangú és egyformán fontos. De új szerep- és

feladat megosztás és harmonizálás indul meg, ami Magyarországot – ez sokaknak szintén

keserves lecke lehet – a kollektív egó erősödése nélkül felülértékelheti.

Nem folytathatjuk azt a barbárságot, hogy például mi is gúnyolódunk Mohamed prófétán, vagy

bármelyik vallás istenén, sőt többek felfedezhetjük majd, hogy nálunk – a törökkori tapasztalatok

miatt – jól ismert dervisek többsége magas rangú szufizmust képviselt. Magyarország új

89

alaptörvénye jó irányt vett, amikor szépen rögzítette a kereszténységhez való kötöttségünket, de

ezt nem lehet semmilyen irányban korlátozásként értelmezni. A lélekszabadság, a hitszabadság

alapvető értékünk.

Ebben az új világrendben tehát Magyarország jelene és jövője legalább négy szinten

definiálandó: globális, kontinentális, nemzeti (vagy szűkebben: állami) és lokális szinten, avagy

Magyarország új felfogású, új típusú középhatalmi szerepei, esélyei nemcsak nemzetállam

szinten és pusztán országként értelmezhetők.

Kitérők, szeretetként és inspirációként

Kitérő 1. A világszerkezet univerzális-tudati síkjának tartalmáról és feladatairól ne a késői ipari

kor vallásellenes-tudatellenes korszelleme szerint ítélkezzünk. Elérünk oda, hogy az anyagi-

racionális világ és az univerzális-tudati világ nem fordítható szembe és nem játszható ki

egymással.

Kitérő 2. Az új, egyszerre globális-lokális, állami és társadalmi világszerkezetet ne csak az anti-

globális mozgalmak szemüvegén át nézzék. A valóság-kulisszák mögött létrejövő új világállapot

nem azonosítható be az egyik részelem, a globális, pénzpiac-központú globális gazdasággal,

vagy annak ellentmondásaival és gyakori drámai következményeivel.

A második kérdés az volt, hogy mi lehet ma az új középhatalmi szerep? A 19-20. századi ipari

kor világának hatalom-típusú, hatalom-központú uralmi, vagy szelídebben irányítási

rendszerének dominanciája csökken. Az alapvetően katonai-politikai eredetű, és ebből

következően gazdasági-technológiai hatalom-gyakorlás módja önmagában egyre kevésbé realitás

az új globális-lokális térben. (Ha ez nem így lenne, a hőn szeretett Szovjetunió még ténylegesen

létezne, nálunk bőven virágozna a végén már félig liberalizált puha diktatúra, vagy az USA

pusztán katonai-politikai eszközökkel győzhetne az irakiak lelke és kultúrája felett is.) A

klasszikus hatalom – minden új látszat ellenére – mindenekelőtt katonai vagy pénzügyi erő

érvényesítésként egyre nyilvánvalóbban alkalmazhatatlan, vagy legfeljebb korlátozottan vethető

be. Ebben az új században a hatalom (vagy akár a világhatalom) nem egyszerűen már országok,

kultúrák meghódításának, gazdasági potenciálok megszerzésének agresszív képessége. Nem

beszélve arról, hogy a ténylegesen magas rangú szakrális hatalom jellege pedig kizárja az ilyen

földi hatalomgyakorlást.

Nincs mindebben egyébként semmi eget-rengető újdonság. Akármelyik részleges, vagy

majdnem totális világhatalom történetét vizsgáljuk, kezdve az ókori, egy-két kontinensre

kiterjedő birodalmaktól, befejezve az elmúlt száz évben megismert, részleges vagy totális

globális világhatalmakkal, egyik sem írható le pusztán katonai, gazdasági erőforrás

koncentrációként, vagy területi egyesítésként. Ma minden racionális és központosított főhatalom,

vagy középhatalom kénytelen felismerni, hogy most és holnap a hatalmi szerep és eljárásmód

nem lehet ugyanaz, mint az elmúlt századokban. (Kegyetlen igazság ez, de a 2001. szeptember

11-i terrortámadás ezt a tudatosulást is szimbolizálja.)

90

Közép-Európában az állami hatalom már főként csak elosztási hatalom, a média-hatalom

legalizálásával. Az Európai Unió – mint klasszikus gazdasági-politikai hatalom-koncentráció, és

mint az egyik globális demokrácia-minta – már így is jórészt versenyképtelen. Ázsia nagy

területű és népességű kvázi-világhatalmai (Kína, India) feltehetően ismét vesztesek lesznek, ha

az euroatlanti hatalomépítés tegnapi elveit és technológiáit importálják és gyakorolják majd.

Klasszikus hatalom-modellként sokszorosan tilos Magyarországnak bárhol, így különösen

Közép-Európában hatalmi, vagy középhatalmi szerepről gondolkodni. Ha tenné is, nem

sikerülne.

A poszt-klasszikus – gazdasági-pénzügyi – hatalom modellből kiindulva Magyarország akarhat

valamit a Kárpát-medencében, de bármilyen ilyen elképzelése csak rövidtávon kamatozhat

valamit. Egy-egy ország területi nagysága, gazdasági teljesítménye és kulturális potenciálja

viszont önmagában már nem teremt sem hatalmi, sem középhatalmi esélyeket. Van egyrosszabb

hírünk is: a magyar politikai elit országon belül egyelőre gyakran változatlanul hatalmi

szerepekben és hatalmi törekvésekben gondolkodik, mert például a rejtett, nem nyilvános

hatalmi játszmák, sőt a leplezett hatalmi eszköz-készletek segítségével már csak ideig-óráig lehet

nyerni. Magyarországon ma annyi demokratizálás történik, hogy az egy pólusú hatalmi-

gazdasági fölény megosztása lassan végbe megy. Ezért a rendszerváltás előtti, különböző

kapitalista-államkapitalista hatalmi rendszerek evolúciós jellegű megváltoztatása erre a századra

marad.

Most vagyunk igazán bajban, mert a régi és új hatalom-birtokosok új megegyezést csak akkor

fogadnak el majd, ha egyrészt az új világszerkezetben nem marginalizálódnak, másrészt a

presztízs-hatalmuk egyáltalán nem csökken, legfeljebb szintén megosztódik. És itt figyeljünk fel

az alapvető problémára: sem a globális világ, sem Európa, sem Magyarország nem tudja, nem

látja, hogy mi lehet az új hatalmi rendszer (ami új típusú hatalom és új típusú rendszer, s ami a

világszerkezet szintjein nagyjából egyszerre jön létre; olyan új „hatalom”, ami nem elsősorban

katonai, nem politikai és nem pusztán gazdasági dominanciájú). Ma egyszerre van integrált

hatalmi-koncentráció és elképesztő hatalmi-vákuum, intenzív hatalom-erősítés és minden régi

hatalom-típus szétmállása. A konklúzió egyértelmű: a földi civilizáció és kultúra a régi módon,

így a régi hatalmi-irányítási szisztémákkal nem menthető meg. Nem folytatható tovább az, mint

ahogy azt Freud már megfogalmazta, hogy minden civilizációs haladás ára az ember belső

lényének további elfojtása. Az igazi dráma ma a megoldási alternatívák hiánya.

Kitérő 3. A „hatalom” jelenlegi tartalma részben az információ-hatalom, az innováció-kreativitás

hatalom, a mentális (vagy lelki) hatalom, vagy például a spirituális-hatalom. (Ha a hatalmat a

régi értelemben definiáljuk, akkor a hatalom szó mindenhol idézőjelbe teendő.) Ez akkor is igaz,

ha a poszt-klasszikus hatalmak gyakran az új „hatalom”-javakat a régi hatalmuk átmentésére

használják.

Kitérő 4. Végül is két lehetőség van: a globalizálódott világ – éppen jellege miatt – globális

katarzis keretében omlik össze és akár pusztul el, vagy gyökeresen új tartalommal, új módon és a

91

világszerkezet minden szintjén megváltozik. Ennek az univerzális új korszak első lépcsőfokának

szerintünk a tudás és tudatfejlesztő kor a lehetséges neve.

A magyar hangadó értelmiségi csoportok többsége lebecsüli, olykor lenézi és sokszor pusztán új

látszatnak minősíti az információs-innovációs korszak49 eddigi eredményeit. Lelkük rajta.

Mindenesetre a régi középhatalom vágyunkat és programunkat (és ezzel együtt ezt a

fogalmunkat) nyugodtan a nagyapák sublódjának alsó fiókjába dobhatjuk. Ezzel párhuzamosan

pedig neki láthatunk a más típusú hatalomban (vagy nem klasszikus-posztklasszikus hatalomban)

gondolkodó, országok közötti-feletti, szubregionális térségre is alkalmazható víziónk

kidolgozásának.

A harmadik kérdés így hangzott: az új európai kontinentális struktúrában mi lehet a régióközpont

és ennek feladata, s ebből következően mit is tegyünk?

Ha az új világszerkezetben egyaránt középszint a nemzetállam és a több nemzetállamot átölelő

(szub)régió, akkor először is vizsgáljuk meg, hogy a két középszint között mi a különbség? A

választ bonyolítja, hogy Magyarország esetében a közép-európai szubrégió belső övezete

nagyjából azonos a határokon átnyúló nemzettesttel, s ráadásul az információs korban Közép-

Európában is gyorsuló tempóban születik meg és önálló életre kell a virtuális Kárpát-medence

vagy a digitális szubrégió.

Nincsenek még kiérlelt válaszaink. A határokon átnyúló nemzettest ugyanúgy virtuális valóság,

mint amilyen a szimbolikus (tudásalapú) társadalom határok fölötti virtuális világa. A magyar

nemzettest és a racionális tértest (lásd: Közép-Európa államai-társadalmai) megkettőzésével

létrejövő közép-európai információs-tér azonos természetű poszt-valóság, avagy társadalmi

tudatállapot, ám meglehetősen eltérő tartalmú kollektív tudatminőség. Mi az azonos hát, s mi a

különböző? Mindössze annyiban azonos, hogy egyaránt a virtuális kollektív tudatminőség

generálja és garantálja a nemzetet és a digitális információs teret is. Miközben a nemzet

változásához képest az internetes világ fejlődése egyelőre kevésbé intenzíven hat vissza a hazai

és közép-európai tudatállapotokra.

Az egyik különbség az, hogy a nemzet sokkal inkább tértől-időtől független „valóság”, mint a

digitális tudástér, s a cybertér jobban a racionális világhoz kötött; a másik különbség az, hogy a

nemzeti tudat homogénebb, mint a közép-európai virtuális tudástér, noha a magyar nemzettest is

sokrétűen kötődik a szomszédos népekhez és kultúrákhoz. Az igazi különbség talán az, hogy a

virtuális tudásvilág azért erőtlenebb, mert maga a teljes Közép-Európa is új fejlemény (hiszen

nem azonos az egykori Osztrák-Magyar Monarchiával, vagy a korábbi, hatalmilag összetartott

szocialista államszövetséggel sem). A nemzet és a mögötte meghúzódó magyar történelem

nagyon messzi múltra néz vissza, míg az egységes, szerves, világhatalmaktól megszabadult

Közép-Európa – nemcsak Kelet-Közép-Európa! – nagyon friss fejlemény, és rövid múltja miatt

még nem tudatosulhatott eléggé szubregionális tudatként.

A Kárpát-medencében az egyik legfontosabb stratégiai érdek az, hogy először Magyarországon

érjék el: a lakosságnak legalább hetven-nyolcvan százaléka hozzáférhessen az információs-

kommunikációs szolgáltatásokhoz. Ebben szerencsére nem állunk rosszul. A közeljövő: a

92

digitális családi ház és a digitális közösségi ház (teleház, e-könyvtár, stb.). Az részben mellékes

kérdés, hogy az információ (adat, hang, kép) hogyan, milyen technológiával jut az

állampolgárhoz, csak az a lényeges, hogy lehetőleg majdnem mindenkihez eljuthasson. (Az új

technológia ma már ott tart, hogy minden háztartásban, mint kommunikációs végponton

100MB/sec. internetes szolgáltatást adhat.)

A következő egy-két évtizedben általánossá válik: a háztartásban mindenhol jelen van a

videotelefon, a számítógép-televízió, a házi könyvtár bővülése mellett családi CD-tár, vagy

például a távvezérlésű háztartási gépek hálózata. Akár azt mondhatom, hogy húsz év múlva nem

a hagyományos munkához való jog, hanem az információs-kommunikációs hozzáférési jog lesz

napirenden. A mindennapi élet sokkal gyökeresebben átalakul, mint az ipari forradalom bármely

korábbi korszakában, mert most nem elsősorban a munkahely, hanem a lakóhely is

modernizálódik gyökeresen. A személyautó, a televízió vagy mondjuk a távfűtés eddig is hozott

változást, de a mindennapi világ jórészt olyan maradt, mint néhány száz évvel korábban. Most ez

változik meg, sőt a háztartásai eszközök is médiaeszközökké válnak.

Attól se féljünk viszont, ha például az ökológiai válságok miatt a cyberterek összeomlanak,

nemzetünknek mindenképpen tudás- és bölcsesség megtartó és továbbvivő szerepe van.

Ebben is verseny tört ki az államok, kultúrák, nagy és kis térségek között. A magyar társadalom

erre még egyáltalán nincs felkészülve, még mindig elsősorban a szórakoztatás foglalkoztatja,

miközben párhuzamosan az is igaz, hogy az internet jelentős tudásszolgáltatóvá vált. Még

legalább tizenöt évig aktuális állami feladat a lakosság felkészítése: 1. Az alsó és középfokú,

valamint a felsőfokú iskolákban a számítógép és az Internet használat, az új írástudás, s a

digitális tudásválogatás, tudásfeldolgozás megtanulása. Ez azonban nem csökkenti a könyv és az

olvasás fontosságát. 2. Az audiovizuális eszközök interaktív kommunikációs eszközként való

használatának elsajátítása, ami ismét nem teszi feleslegessé, hogy az emberek újratanulják az ősi

személyes és közösségi kommunikációkat. 3. A gyönyörű magyar nyelv mellett legalább még

egy idegen nyelv megtanulása, hogy a világon bármilyen információ, gondolat, érték elérhető

legyen, és ne legyen akadálya az oda-vissza kommunikációnak. 4. Olyan állami információs-

kommunikációs (vagy tudástársadalom politika vagy tágabban bölcsességerősítő politika)

politika, amely az audiovizuális és kommunikációs eszközök megszerzését és néhány

alapszolgáltatás (e-közigazgatás, távoktatás, stb.) igénybe vételét szinte mindenki számára

elérhetővé teszi. 4. Olyan passzív és intelligens házakat teremtő lakásépítési és lakástámogatási

politika, amely legalább kamatmentes hitelek segítségével ösztönzi a minőségi technológiák,

gépek, eszközök vásárlását.

Az eddigiekből kiderült, hogy az audiovizuális stratégia nem gondolható végig az információs-

innovációs társadalom stratégiája nélkül. De ugyanígy evidensé vált, hogy se az audiovizuális, se

az információs-kommunikációs társadalom stratégia nem ér semmit, ha erre az új korszakra

legalább részben nem készül fel előre a társadalom.

Figyelem: a felkészülés mindenekelőtt a tudás és ezen belül az új tudás megszerzését és a tudás

értékalapú alkalmazását jelenti. Ez egyszerűen mondva azzal egyenlő, hogy a következő tíz-húsz

93

évben a magyar társadalmat – pontosan fogalmazok: – életkortól és végzettségtől függetlenül

virtuális iskolapadba kell ültetni. Ez nem más, mint többek között az, hogy a fiataloknak sokkal

nagyobb arányban kell elvégezni a közép-és felsőfokot, de ami ennél lényegesebb, hogy a

jelenlegi és a későbbi felnőtt korosztályoknak olyan életformát kell elsajátítani, amelynek

szerves része – az életút minden szakaszában – a szervezett és spontán tanulás. Arra nem lesz

lehetőség és nincs is rá szükség, hogy a többség utólag elvégezze a gimnáziumot vagy az

egyetemet, de a nemzeti feladat, hogy a felnőttképzés keretében mindenki elsajátítsa a jövő

társadalmát, a jövőben való éléshez szükséges tanulást. Arra sem lesz lehetőség és szintén nincs

is szükség, hogy annyi új iskolaépületet építsünk, hogy minden felnőtt iskolapadba ülhessen. De:

egyrészt minden (mintegy 150-170) kistérségben vagy járásban legyen önálló épülete a

felnőttoktatásnak, másrészt a távoktatás keretében – a következő tíz évben – legalább egy millió

hallgató vehessen részt a távoktatásban. A felnőttoktatás egyik új intézménye a civilegyetem,

amely koncepciót dolgozott ki arra, hogy azt a tudás adja át, azt a készséget erősítse, amire a

következő évtizedekben szüksége lesz a remélhetőleg szeretetközpontú korszakban.

Ha a közép-európai régióközpontot elsődlegesen tudatformaként és másodlagosan ténylegesen

létező valóságként értelmezzük, akkor egyrészt evidens, hogy a hatalmi szerep erősítése vagy

szűkebben az irányítás megszerzése elsősorban a kollektív tudatállapot befolyásolásában mehet

végbe. Ez azonban nem politikai vagy gazdasági hatalom, hanem szellemi, lelki, tehát virtuális

„hatalom”. Most jutottunk el az egyik állításomhoz: történelmileg elsőként a kibővített

koncepciójú tudásvezérelt kor teszi lehetővé, hogy akár Magyarország, akár egy másik közép-

európai ország tényleges régióközponttá váljon. De ez már a megkettőzött, a valóságos és

virtuális Közép-Európa, amely növekvő arányban információs (vagy egyre inkább tudás- és

tudatközpontú) szubrégió. És pillanatnyilag az csak másodlagos fejlemény, hogy a virtuális

közép-európai tudatállapot milyen nemzeti, állami, vagy szubrégiós intézményekben vagy

szervezetekben testesül meg. Ma még szinte semmilyenben, de ennek nem szükséges okvetlenül

így maradnia.

Kitérő 5. (Egyúttal rövid összefoglaló és jövővízió.) Nincs hely bővebb kifejtésekre, csak rövid,

pengeként vágó, tőmondatos utalásokra.

1. A jelen nem engedi látni, hogy a jövő milyen gyorsan közeledik felénk, avagy az idő már nem

évszázadokban lépked. Ne tételezzük fel, hogy a két világ közötti átlépéshez újra száz vagy

ötven év kell.

2. A tér nem választható el az időtől, s a tér jellemzői szintén rohamléptékben változnak, így az

univerzális téridőben Közép-Európa valóságos mozgásának gyorsasága már fényévekben

mérendő.

3. Közép-Európa (egésze, vagy egy kisebb tömbje, például a Kárpát-medence) egységes

információs-kommunikációs térré szerveződik. Ha a történelem nem torkollik valamilyen

krízisbe, ez a köztes tér húsz éven belül tudástérré válik.

94

4. Közép-Európa egyaránt kötődik majd a Nyugatot képviselő és a Keletet képviselő

államszövetségekhez (noha az Ázsia és Európa közötti államszövetségek végső alakulata még

nem jött létre).

5. A tágan vett Közép-Európa több vallású (kereszténység, judaizmus, iszlám, stb.), egyszerre

differenciáltabb és egységesebb spirituális térré szerveződik.

6. A globális gazdasági térben a csak részben elkülönülő közép-európai gazdasági övezet nem

autonóm, de nem is alávetett gazdaság: új típusú versenyképessége növekedhet, erős lokális

gazdasága lehet és tudásipara átlagon felülivé válhat.

7. Az ezeket a tényleges, intézményes folyamatokat befolyásoló Közép-Európa tudat

megerősödhet, a korábbi előítéletek helyett a régi-új tartalmak (új tudatminőségek) vezérelhetik.

Ez a feltétele annak, hogy a Közép-Európában az elmaradt államreform, sőt hatalomreform

megkezdődjön.

Számos pontot felsorolhatnék meg. (Az új típusú) Magyarország csak akkor lehet (új típusú)

középhatalom, ha a mai Magyarország a két világ határán – tétovázás nélkül és időben – átlép.

Van azonban egy új téridő-probléma: Közép-Európa a középkor vége óta szükségképpen követő

magatartást folytatott, folyamatos késettségét és lemaradottságát igyekezett behozni a fejlett

világnak mondott Nyugat-Európa másolásával. Erre utoljára 1989-1990-ben volt szüksége. Az új

globális-lokális térben egyébként is a haladók és lemaradók közötti fáziskésés egyre kevésbé

meghatározó. Magyarország tehát szigorúan és vitathatatlanul abban érdekelt, hogy egyrészt

önmagán belül, másrészt közvetlen környezetével – a szűkebb vagy tágabb Közép-Európával –az

egyik újat akaró, ezért modellkísérleteket, modellfejlesztéseket vállaló ország-országcsoport

legyen. Ez lehet most a kardinális felismerés. (Ezt a törekvést már a konzervatívok is

vállalhatják, hiszen most már nem a modernizációval, hanem a modernizáció utáni korszakkal

kell közösséget vállalniuk.)

Bolygónk világa, különösen világtudata egyszerre, mindenhol (minden kontinensen), azonos

intenzitással, s közel egyforma minőségben most sem változtatható meg. A régi világ az

ezredforduló környékén még homogenizálta a hasonló fejlettségű államokat, ám az új korszakba

való átlépés kényszere, intenzitása, koncepcionáltsága várhatóan ismét szétzilálja a közép- vagy

az élmezőnyben lévő államokat. Minden lépéshez más személyes és kollektív tudatállapot

emelés lesz szükséges. Minden tudatos ország-jobbításhoz más társadalom és már a társadalom

által is kikényszerített, új állam igényeltetik. Minden változáshoz más intézmények, szervezetek

és cselekvési technikák kellenek majd. Az induláshoz talán elég lenne néhány elszigetelt, de

koncepcionális modellkísérlet, amelyet viszonylag könnyen prioritásai közé sorolhat egy új

állami magatartás. Minderre nem vagyunk felkészülve, de már elkezdtük a felkészülést.

Nem elsősorban az állami akarat, s nem a pénzügyi forrás, hanem az új tudatállapot hiányzik,

pedig Közép-Európának nekünk kellene új eszméket, új víziókat sugároznunk. (A program már

most kidolgozható lenne, amelyre akár azonnal összeállhatna egy szellemi csoport.)

95

Eddig Közép-Európára nézhettünk úgy, mint a ragyogónak látszó – tőlünk elvett – múltunk

emlékére. Vagy pillanthattunk úgy rá, mint régi dicsőségünk és nagyságunk elvesztőjére. Aztán

sulykolhatták azt belénk, hogy ez a térség közös ideológiai akol és közös államkapitalista

politikai-gazdasági rendszer. Figyelhettünk mostanában úgy Közép-Európára, mint új piacra, s

posztpiacra, és új gazdaságként integrálható szubrégióra. Végül lassan tudatosul bennünk, hogy a

Kárpát-medence maholnap jórészt egységes és új mozgásteret teremtő tudástér és médiatér. Attól

pedig egyelőre változatlanul elég messze vagyunk, hogy legalább a V4 országok

együttműködésének gyökeresen más fejlesztését tervezzük meg.

Ha van vagy lesz új társadalmi tudatunk, talán ráeszmélünk, hogy Közép-Európa mi vagyunk,

sokkal több ez, mint egy külső, más, tőlünk független övezet. Régióközpont csak együtt

lehetünk. Közép-Európa régió már csak az új globális-kontinentális térben lehet új tartalmú

középhatalom, és Közép-Európában Magyarországnak – időjelbe tett – bármilyen középhatalmi

státusza akkor jöhet létre, ha az új (már legalább poszt-szocialista és poszt-kapitalista, sőt atudás-

és tudatközpontú) világba való átvezetésben kulcsszerepet tölt be. Egyelőre még nem ijesztően

nagy a baj, így ezt most még kevesen értik.

Új Magyarország vízió?

Szabadságunkban áll-e mást gondolni Magyarországról, mint amit ma a korszellem sugall?

Szintén Hankiss Elemér utólag úgy látja50, hogy akkor is a gondolatok szabad világában élt,

amikor az ország fuldoklott a szabadság hiányában. Ez akkor – a kilencvenes évek előtt –

Magyarország polgárai közül keveseknek, elvétve, s töredékesen adatott meg. A huszadik század

nálunk tartósan nem volt a gondolatok szabad világa. Ma sincs még nézetszabadság az uralkodó

dogmák miatt, noha a rendszerváltás óta jelentős a változás, ám az uralkodó gondolatok gyakran

ismét zárt falanszterként állnak össze. Az előző rendszerben a gondolatszabadság hiánya többet

ártott, mint az 1956-os forradalom leverése.

Ám Hankissnak abban igaza van, ha valaki szellemi emberré vált, az a diktatúrában is szabad

lehetett. Most pedig ez elemi feltétel.

Mégis szerethető ez az ország, mert annyit például ki lehet mondani, hogy 1989-ben

Magyarország jövőnek a kapitalizmus múltját választotta. Erről beszélhettem tizenöt éve is, igaz

az uralkodó gondolatok akkor ezt a felismerést nem értékelték. Ugyanakkor nem csak azt lehetett

kifejteni, hogy a politikai részleges rendszerváltás nem is hozhatta meg a remélt eredményt,

hanem – egy lehetséges új önkép keretében – azt is, hogy közösségei nem mind zilálódtak szét,

polgárai nem mind fáradtak vagy közönyösek, s igazán csak a hatalmon lévőkkel szemben

bizalmatlanok, ám velük sem annyira, hogy nyíltan ellenük forduljanak, mert már a Kádár-

rendszerben megtanulták, hogy hasznosabb, ha nem szembe fordulnak, hanem félrefordulnak. A

vezető értelmiség sokszor – mindenekelőtt kollektív tudatként – nem nagyon érti az országot, de

ne gondoljuk azt, hogy ez túlságosan sokat árt Magyarországnak.

Magyarország nemcsak terület, nemcsak állam, nem csupán gazdaság, nem egy aktuális

berendezkedés, nem elsősorban nyelv vagy hagyomány, nem egy vagy több értelmiségi réteg,

96

nem csak az istenadta nép, hanem persze mindez együtt, ám alapvetően tértől-időtől független

virtuális valóság. Magyarország nem csak azóta van, amióta nemzetállam született, s nem csak

addig él majd, amíg a nemzetállam hagyományos formái jelentéktelenné válnak. Ezért lehet nem

szeretni, lehet szeretni, lehet szentségelve szeretni, lehet csendben elutasítani, ám ettől

függetlenül tartós minőség, egyaránt racionális valóság és poszt-racionális tudatállapot, sőt

párhuzamosan személyes és közösségi tudat. Ennek jobb megértésében azonban már az

ezredforduló utáni új tudás és az új gondolkodás segíthet, amit metaelméletnek vagy

metafilozófiának51 nevezhetünk.

Messze nem úgy vannak tehát a dolgok, mint ahogy gondoljuk. Abban az esetben is, ha –

egyébként helyesen – éppen a botladozó lábunk elé nézzünk. Az ország azért kicsinyes és

pazarló egyszerre, azért hajlamos egyaránt igazságtalanságra és igazságra, azért önámító és

részben tisztánlátó, vagy azért tehetetlen és ugyanakkor cselekvőkész egyaránt, mert a valóságos

(gondolati és cselekvési) lehetőségek nem tesznek többet lehetségessé, szellemileg pedig nem

tud a korlátolt mozgástér fölé emelkedni, vagy a folyamatos védekezés és helyben topogás miatt

képtelen az egyébként csak részben felismert lehetőségekkel élni és túllépni rajtuk. Ez az ország

törvénytisztelő, de főként az íratlan „alkotmánynak” engedelmeskedik, s jelenleg is nagyon jól

tűri, hogy az elitek gyakran több gazdasági-társadalmi törvénytelenséget engednek meg

maguknak, mint a normál polgárok, mert a társadalmi szerkezetben felül lévők szintén a

folyamatos védekezés miatt szüntelenül (és részben oktalanul) az alulbecsült lehetőségek foglyai.

Magyarországot csak szeretni szabad, holott ez embert próbáló feladat, de az ország egyedül a

szeretett állapotában lesz képes új utakra indulni. Nincs értelme új, vagy második rendszerváltást

hirdetni, amint annak sincs értelme, hogy azért akarjunk visszahátrálni 1989-ig, hogy új típusú

rendszerváltást akarjunk. Szeretni kell Magyarországot, még az új gazdasági-politikai elitet is,

mert csak ebben az állapotban lesznek hajlandók belátni, hogy önismeretük lényegében nem

egyszer hamis, hogy egymástól eltérő világnézetük egyaránt jórészt elavult, és általában és

egyáltalán nincs jövőképük, még jövőérzetük sem. Se rövid, se hosszú távra. A megoldási

kényszerpálya hallatlanul régi: ahogy a kapitalizmus a feudalizmustól például a tartalom nélküli

hierarchiát vette át, úgy ma a késői kapitalizmus csak a tartalomvesztett demokráciát képes

mintaként továbbadni.

Európa előtt három reális alternatíva van:

(1) vissza a régi modellekhez, vissza a régi gondolkodásokhoz, ide kötődik az újszocializmus és

az újkapitalizmus, az új baloldal és az új jobboldal (az új szociáldemokrácia és az új

liberalizmus, valamint az új konzervativizmus), stb.;

(2) előre a ma még újnak látszó modellekhez és az egyre kevésbé új gondolkodásokhoz, ide

tartozik a poszt-indusztrializmus, az információs társadalom, az ökológiai társdalom, a kreatív

társadalom, stb.;

97

3) a régi és az új modellek egyesítése, jórészt az új tudások alapján és az új jövővíziók szerint,

ide sorolható a fenntartható tudástársadalom, a szeretet-társadalom, a szakrális demokrácia, az

univerzális egységtársadalom, stb.

A jelenlegi globális társadalomban szintén jelen van mind a három alternatíva, de

kontinensekként más-más arányban és hangsúllyal. Az első alternatíva Európában a legerősebb,

mert túl hosszú ideg tartott (és tart) a kapitalizmus, s amelynek dogmatizálódott gondolkodásától

egyre nehezebb szabadulni. A második alternatíva leginkább Észak-Amerikában és Dél-Kelet

Ázsiában vált uralkodóvá, noha például Észak-Európa egyre inkább fejlettebb információs

társadalom, mint Ausztrália vagy Japán. A harmadik alternatíva – mint ahogy az szokott lenni –

elsősorban még szellemi modell, ám az erős közép-európai hiedelemmel szemben nem az

„objektív valóság”, hanem a „szellemi valóság” alakítja át a világot.

Nincs abban semmi meglepő, hogy az első alternatívában egyaránt benne van az egymást

feltételező két világ és két logika: a pénz- és információ központú újkapitalizmus és

önkritikájaként újra visszatérő – szükségképpen homályos – társadalmi esélyegyenlőség

központú újszocializmus. Ide tartozik az újkapitalizmus által végképpen felmorzsolt előző

világmodell: a posztfeudális, vagy nemzetállami világ és újra életre kelő – szükségképpen

homályos – konzervatív programja, amely a kapitalizmus ellentmondásait kívánja korrigálni a

19. század nemzeti ideái és otthonosság-élményei szerint. Természetesen ennek a világnak volt

(és mai is) belső alternatívája a liberális valóságvágy és gondolkodás, amely az euroatlanti

individualizáció eredményeként a közösség szabadság helyett újra a – szükségképpen szűkített –

egyéni szabadságot követeli. Ezekben a részalternatívákban közös, hogy a huszadik század első

felének valóságát vetítik rá a jelenlegi, az ezredforduló utáni világra, és gyakran képtelenek

tudomásul venni, hogy az új globális-lokális valóság kardinálisan új valóság és új paradigma.

Az első alternatíva globális valósága fokozatosan szétfoszlik és átalakul, Magyarországon is, bár

nálunk az összetett és folyton elkésett valóság miatt még legalább egy évtizedig fennmaradhat az

a látszat, hogy csak az első alternatíva világában élünk.

Az első alternatíva a huszadik század elejének-közepének ”talaján” áll és vissza-visszafordul a

19. század közepének és második felének eszméihez. A második alternatíva a 20. század

végének „talaján” áll, de egyelőre nem tud szabadulni a 19-20. század gondolkodásától és

intézményi rendszerének gyakorlatától52. Európában most nem az a legnagyobb baj, hogy az

információs társadalom gazdasága (például az IKT-ipar vagy tágabban a tudásipar) nehezen

gyűri le a régi és az új kapitalizmus rendjét és szabályait, hanem az, hogy Európa képtelen

befogadni és alkalmazni az információs koron már túllépő új tudást és az új gondolkodást.

A harmadik alternatíva – az előző kettőhöz képest – még homályosabb, de nem csupán azért,

mert a felvilágosodás utáni múltak és közelmúltak leporolása és csinosítása nem alternatíva.

Paradox módon homályos például azért, mert az új globális-lokális valóságot nem a régi

szemüveggel nézi, s mert az új gazdaság, az új társadalom vagy általában az új tudás szinte

felfoghatatlan a régi és zárt világképek alapján. Nem egyszerűen az interaktív társadalom a

belátható jövő, hanem már a tudás- és tudatfejlesztő társadalom-modell. Ez nem (vagy nemcsak)

98

a szellemi elit vágya, hiszen sokszor a fennlévők látják a legkevésbé, hogy a jólét-orvosság és a

presztízs-orvosság csak felületi kezelést nyújt az egyéni és kollektív betegségekre. A valóságos

lélekfogyásra, a tudáshiányra, a magasabb tudatállapot ismeretlenségére. Önmagában már nem

tartható az objektív (külső, racionális, stb.) világ elképesztő (és részben csak látszólagos) uralma

a szubjektív (belső, lelki, stb.) felett.

A jelent sokan élik meg az új barbárság világának, ami ugyan már nem fizikailag, hanem „csak”

lelkileg-szellemileg pusztít. Az emberi jogok hirdetésének ellenére az egyes ember nem számít,

hanem egyoldalúan csak az állam, csak az érdek, csak a költségvetés, csak az uralkodó párt

(stb.). Senki nem hiszi el, hogy az államháztartás hiányának csökkentése bármilyen üdvösséget

hoz, és igazán senki nem érti, hogy se a gazdaság, se a tudás, se a lélek versenyképessége nincs a

közgondolkodás középpontjában. (Igen, a gazdasági versenyképesség és a többi versenyképesség

egymástól is függ.) Nincs más lehetőség, mint az univerzális kultúrában körbenézni, vertikálisan

és horizontálisan is. Ennek a harmadik alternatívának egyik különössége éppen az, hogy az

időben-térben messzebb és értőbben nyúl vissza, és ugyanígy jóval messzebb és

koncepciózusabban néz előre. Ez nem véletlen: a régmúlt és a távoli jövő közötti százötven

(vagy még több) év lényegében kiürült, noha ebből az időszakból sok jó érezés, jó felvetés és jó

problémamegoldás továbbvihető majd. A kiürülés még jobban szembetűnő, ha Európát kívülről,

más kontinensről nézzük.

Európa és Közép-Európa ma képtelen – minden agresszivitástól mentes – gyökeres-vitális

fordulatra. Még újabb tévedések árán sem, vagy újabb konfliktuskezelő kísérletek révén sem.

Nincs abban a lelkiállapotban sem, hogy minimum szembesüljön történetével. Nem képes

bűntudatra, nem alkalmas bűnbánatra, holott három szinten (egy-egy európai országon belül, az

európai országok között és végül a több kontinens ellenében) számtalan bűnt követett el53.

Nehezen látja be, hogy nem lehet újrakezdeni az ipari kort, vagy a szocializmus-alternatívát,

holott komoly szellemi körök töprengenek ezen. Nem léphet kétszer ugyanabba a folyóba, hogy

egy ismert metaforát mondjak, még akkor sem, ha a folyóvizet a torkolatnál lázasan tisztítani

akarjuk. Európában sehol nincs – szűk szakmai körökön túl – új gondolat, új program, csak

tisztes vergődés, miközben a harmadik világ nagy életkedvvel végrehajtja a száz évvel ezelőtti

európai modernizációt is, és egyben nem elégszik meg ennyivel. A jelenlegi európai félfordulat

jó programját (lásd: lisszaboni program, vagy az innovációs alternatíva) sem képes komolyan

venni, s konzekvensen végrehajtani. Elsősorban azért nem, mert szellemileg és mentálisan

alkalmatlan rá?

Magyarország azonban egyrészt tipikusan európai ország, másrészt nem európai módon időnként

kilóg a sorból. Országunk jelenlegi elitje 1989 óta egyfelől nem mer kicsit sem más utakra lépni,

mint amit az euroatlanti politikai-hatalmi erőcsoportoknak jónak ítélnek, másfelől – ha ehhez

szükséges új tudást megértené, ha erre biztatást kapna, ha ettől nem kerülne veszélybe státusza,

ha a társadalom többségét maga mögött tudná – képes lenne az új alternatíva előkészítésére.

(Kivétel képez az a törekvés, hogy óvatosan lazítsuk függőségünket a pénzközpontú

újkapitalizmustól.)

99

Íme, ez a kulcskérdés, amire válaszolnunk kell: kik, milyen csoportok, milyen intézmények, és

hogyan indítsák el a változásokat?

Az ország politikai elitjei? Az ébredő civil társadalom szervezetei és hálózatai? Csak a hangadó

értelmiség preferált személyei és csoportjai? A központi és/vagy a helyi kormányzat? Új állami

és/vagy társadalmi intézmények?

Vagy: hogyan54érhetők el legalább új társadalmi közmegegyezések a jövőválasztásban?

Vagy: az újabb nemzeti fejlesztési terv forrásait kik, és hogyan fordítsák – a korábbi elmaradt

modernizációk pótlása mellett – a jobb és intelligensebb jövőre? Szóval, mi legyen az új (több)

alternatíva, s ehhez milyen új (több) eljárási mód szükséges?

Ez az ország hajlamos arra, hogy gondolattalannak és kedvetlennek mutassa magát, miközben a

politika hol groteszk, hol nevetséges díszletei mellett és mögött már régóta sorjáznak az új

felvetések és kreatív megoldások. Nehezen vitatható, hogy a társadalom egésze nem jobb, mint a

politika egésze, ám a társadalom számos jobb kisebbsége – főként lokális szinten – olykor

igényesebb és jobb megoldásokat keres. Miután a politikai erőcsoportjai félnek attól, hogy a

következő parlamenti választáson rosszul szerepelnek, ezért kimondva-kimondatlanul többnyire

azt feltételezik, hogy csak úgy maradhatnak hatalomban-hivatalban, ha a társadalom többségét

kitevő alsó kétharmadot nyerik meg szavazónak. Ezt szerintük csak úgy érhetik el, ha minél

inkább az alsóbb rétegek szintjére viszik le a politikai közgondolkodás szintjét és

kommunikációját. Ezzel a vesztes társadalom fogságába kerülnek, miközben könnyen lehet,

hogy a társadalomnak ez a kétharmada (vagy ennek több csoportja) nincs is ilyen alacsony

színvonalon.

A posztmodern tömegpolitika és tömegkultúra dominanciája így az anyagilag-szellemileg

hátrányosabb csoportokat a társadalom alján akarja stabilizálni. Ebből következően is nyílik a

társadalmi olló: a különböző társadalmi hátrányok és az eltérő társadalmi előnyök egyaránt –

egymástól elkülönülve – integrálódnak. Aki ma anyagilag rosszul áll, az általában nem

iskolázott, hátrányos térségben él, információhiánya van, és (többek között) mentálisan is sérült.

Ez a társadalmi állapot már másabb és súlyosabb, mint a klasszikus szociális szakadék, ezért

egyetlen klasszikus szociális program sem hoz átütő eredményt. Az egyéneknek ezért

önmagában már nem elég a szociális helyzet javulása, vagy az iskolázottság kínálta mobilitás

esélye. Az új típusú jóléti válság már önmagában új megoldásért és programért kiált.

Érdemes méltányolnunk, hogy Hankiss Elemér és mások évtizedek óta interaktív párbeszédet

kezdeményez Magyarország és Közép-Európa kitalálására. Miért jár ez a vártnál kevesebb

eredménnyel? Elsősorban azért, mert se Európa, se Magyarország nem tudja, vagy nem is

tudhatja, hogy merre menjen. Ebből következik, hogy se a gazdasági, se a politikai eliteknek

nincs jövőképe és nincs eljárásmódja a jövő kiválasztására. Javaslom, vessük fel azt a kérdést,

hogy miért van ez így?

Egyáltalán nem lenne jövő? A jövőtől a jelennél csak rosszabbat várhatunk, ezért jobb, ha a

nyilvánosságnak nem is vetítjük ki fekete vízióinkat? Nincs is szükség gyökeresen új (külső-

100

belső) valóságra, elég, ha jobb nemzetet, ha jobb (új)kapitalizmust, vagy jobb (új)szocializmust

akarunk? Illúziónak tartunk minden új modellt, ami új ökológiai, új társadalmi, új technológiai

programot vált valóra, vagy mondjuk új globális-lokális valóságjövőt keres? Csak egyszerűen –

mint olyan sokszor a történelemben – súlyosan foglyai vagyunk a régi gondolatoknak és a régi

cselekvési módoknak?

Az új jövőképhez szükséges az (egy-két évtizede létrejövő) új tudományos tudást, vagy a nagy

világvallások és különösen a kereszténység (régen megszületett) szakrális tudását képtelenek

vagyunk megismerni és alkalmazni? Tegnapi és mai félelmeink és düheink miatt minden

jövőesélyt kigúnyolunk?

Nekem az a benyomásom, hogy nem a jövővel van baj, hanem inkább velünk. A jövőhiány

vezető okai a mentális-válság és a tudásszűkösség. Ha velünk (tehát az országgal) van a baj,

akkor Magyarországot kellene – először szellemileg, gondolatilag – társadalmi szinten rendbe

tenni. Ehhez azonban a kormányzatok által készített országos fejlesztéspolitikai koncepcióknál

lényegesen távlatosabb és koncepciózusabb – és pártok közötti, pártok feletti – nemzeti stratégia

kellene. Módszerét tekintve szükség lenne európai, magyar és lokális (regionális és kistérségi)

modellkísérletek sokaságára. Ma már három (európai, nemzeti-állami és lokális) szinten lehet

ugyan is változásokat kezdeményezni. Az Európai Unióból is lehet új törekvéseket intenzíven

adaptálni, ilyen például az e-kormányzás és az e-közigazgatás55 bevezetése, vagy Magyarország

is javasolhatna új törekvéseket minden tagállamnak, ilyen lehetne például a hazai lokális

jövőalkotás és társadalmi megegyezés egy-egy bevált gyakorlatának exportálása. Európának jó

néhány területen újat hozhatunk és ezzel piacvezetők (és posztpiac-dominálók) lehetünk.

Az új interkontinentális valóság, avagy a posztmodernek hívott érdekes és szokatlan új világ, ami

Európát legalább tizenöt éve uralja, egyszerre fenti és lenti, globális és lokális. Kiterjed tehát

horizontálisan és vertikálisan, miközben integrálódik és egységesül, miközben a krízisek hatására

esik szét és durván differenciálódik. Új típusú univerzális-globális és lokális tér jön létre. Az

európai tudományban és közgondolkodásban ezért már legalább egy évtizede arról beszélnek,

hogy nem elég önmagában a globalizációt értelmezni, hiszen az új helyzet éppen az, hogy

egyszerre folyik és akadozik a globalizáció és a lokalizáció. Ezért a két civilizációs fogalmat

összevonták, és különböző szóösszetételeket konstruáltak. Hol azt mondják, hogy globlokál

világ, hol azt fejtegetik, hogy glokális, hol más összetett kifejezést keresnek.

Az egyik vezető fogalomnak a globlokál kategóriát választottuk, holott azt gondoljuk, hogy a

globalizáció és lokalizáció már egyenrangú folyamat. Igen ám, csakhogy ezt a párhuzamos

világfolyamatot mi indította el, s mi mozgatja? Az elmúlt évtizedben létrejött ugyan a globlokál

kultúra – csakhogy ez ugyanúgy leírható, mint a gazdasági és politikai világfolyamat?

Mindenesetre a globlokál kultúra – formailag, megint kiterjedés szerint – három szintet jelöl:

globális, nemzeti/állami és lokális kultúrát. A kérdésfelvetés azonban most sem tolható félre: a

globlokál kultúra is integrálódik és egységesül? Vagy a kultúrában párhuzamosan halad az

egységesülés és nem az elszigetelődést jelentő autonomizáció?

Ez az utóbbi a reális válasz.

101

Az egyik közismert társadalomtudós (Z. Bauman, 1998) egyenesen azt feltételezi, hogy

„lokálisnak lenni egy globalizált világban a hátrányos társadalmi helyzet és leépülés jele”56. Ma,

mintegy tíz évvel később akár azt is mondhatnánk, hogy lokálisnak lenni a globalizált világban

olykor előnyös társadalmi helyzet és a felépülés jele. Az igazság valahol a két állítás között lehet.

A belső erőtéren most csak a lokális (nemzetállamokon belüli) erőtereket értjük. A lokális

téregyüttesek (gazdasági, társadalmi, oktatási, kulturális terek) szükségképpen a

globálizált/mondializált térben léteznek, globalizált belső erőterek, ugyanakkor a globális terek

szintén szükségképpen lokalizáltak, avagy lokalizált külső erőterek, amelyek között – mint

jeleztük már – a közvetítő terek, tércsatornák, térátjárók vezetnek át. Ez a nemzeti és

nemzetállami szint, illetve a nemzetállamok határaihoz kötött, ám a határokon átnyúló

szubregionális terek. Ez utóbbiak addig átjárók, amíg van értelme a határoknak, de egy valódi

Európában a határok csak szimbolikusak.

A lokalitás épülése, mint új folyamat – talán a legérdekesebb változás. Az elszigetelt, jobbára

érintetlen lokalitás, vagy a lokalitás feje felett viharfelhőként elvonuló globalizáció önmagában

nem vált ki érdeklődést.

Az új lokalizáció jellegzetességei: (1) Nem vagy alig marad érintetlen, izolált lokális világ; (2) A

lokalizáció erősíti azt a folyamatot, vagy legalább esélyt teremt arra, hogy a lokális világ védjen

a globalizáció negatív és kiüresítő folyamatai ellen, s ugyanakkor a lokális világ versenyképes

elemeit beemeli, szétteríti a globális térben; (3) A lokalizáció alapvetően önérdekű világ, de

jobbesetben világosan felismeri, hogy csak a befelé forduló stratégia nem lehet sikeres; (4) A

lokális világ egyaránt hátrányosnak érzi magát a globális és nemzeti/állam szereplőkkel

szemben, ám a lokalitások egyelőre általában nem lázadnak, nem fognak össze, ritkán

törekszenek tudatosan autonómiára; (5) A lokalitás társadalma nem (vagy részben, kevésbé

nyíltan) hatalom-központú, s folyamatos rákényszerül arra, hogy saját civil társadalmára, létező

közösségeire építsen.

A lokális terek együttes és belső – strukturált – részleges autonómiái születőben vannak. A

lokális világ sem korábban, sem ma nem gondolhat teljes autonómiára, ám ugyanakkor az sem

igaz, hogy semmi esélye sincs a legszerényebb önállóságra sem. A kérdés az, hogy a részleges

autonómiák hogyan tarthatók meg, vagy növelhetők, illetve nem kevésbé fontos, hogy miben

érdemes, s miben nem önállóságra törekedni. Nem önmagában a politikai önállóság a tét, hanem

a belső részvételi demokrácia, vagy nem önmagában a gazdasági szabadság a cél, hanem a

neoliberális gazdasági modell átváltása más típusú (tudásközpontú, közösség érdekű, erkölcs

orientált, posztpiac jellegű) gazdasággá.

Ulrich Beck állítása korrekt és elfogadható, amikor azt írja, hogy a „lokalitásnak nem

tradicionális reneszánsza jön el, ha sikerül a helyi sajátosságokat globálisan elhelyezni és ebben a

keretben konfliktusok közepette megújítani”57.

Az elmúlt évtizedekben állami intézményeket, politikai struktúrákat, kulturális szolgáltatásokat

(stb.) próbáltunk meg fejleszteni és folyamatosan nem értettük, hogy a lokalitás tradicionális

reneszánsza sem érhető el. Ha továbbra is az anyagi világ az elsődleges, akkor az anyagi világot

102

(a külsődleges társadalmi és kulturális ágazatot, az állami-önkormányzati intézményrendszert, a

kulturális piaci termékeket, ) kell fejleszteni. Európának és nekünk ebben sok évtizedes

gyakorlatunk van, amit talán eddig túlzottan racionálisan és külsődlegesen értelmeztük. A

huszadik század második felében viszont a hazai durva és puha diktatúrák is megtanulták, hogy

hiába törölnek el vagy laposítanak el kulturális intézményeket, hagyományokat, szellemi

csoportokat, hiába tiltanak be szellemi-kulturális termékeket, hiába programoznak át – avagy

manipulálnak – közösségi tájékoztatási intézményeket, a felszínen ugyan elérhetnek látszólagos

változásokat, de a mindent tároló mélyben, a kollektív tudattalanban (az egyéni és közösségi

tudatokban és tudásokban) minimális a módosulás. Mintha a társadalmi tudat, vagy a kollektív

(univerzális) szellem, vagy a megfoghatatlan spirituális-szellemi tartalom nem tüntethető el.

Ez „csupán” azért történt így, mert nem az anyagi világ az elsődleges, hanem a kollektív tudati

dimenzió, a teljes tudati valóság, a magas tudatállapot, amely természetesen függ a tudásoktól,

mennyiségileg és minőségileg is. Ez egy látszólag egyszerű, könnyű összefüggés. Igen ám, de

ezt sok-sok évtizede nem vesszük tudomásul, amelynek számtalan oka van, s ez alapvetően

megint a kortudat, a korszellem miatt van így.

Ezért komoly kérdés az is, hogy az univerzális tudat és tudás aktuálisan miért és hogyan képes

szűk, deformált, korlátozott korszelemmé alacsonyodni? Nem feladatunk most az európai vagy a

magyar társadalomtörténet és szellemtörténet feltárása, de talán elég arra utalnunk, hogy ez a

fajta egyoldalú és gyakran leegyszerűsített anyagelvű, racionális, empirikus világszemlélet nem

csupán néhány évtizedre, hanem markánsan – a felvilágosodástól kezdve – legalább egy-másfél

századra jellemző. Mára viszont egyre szélesebb körben lelepleződik.

Hogyan jutottunk ide? A külső világ önző-rideg természete mégiscsak képes rombolni? Vagy az

adott kor „szelleme” korfüggönyként kitakar fontos mezőket az univerzális tudat/tudás

képernyőn?

Eljutottunk hát a csúcskérdésekhez. Hogyan is foglaljunk állást? Ha az egészről beszélünk, vagy

legalább az új globlokál világról, az új univerzális tudatról, vagy az új társadalomról, vagy akár a

szintén univerzális és globális kultúráról, mindez hogyan értelmezhető? Mindezt mi mozgatja,

hogyan működik, az érdekek vagy a tudati tartalmak hajtják? Vagy az egész alapviszonyt nem

értjük, nem látjuk át az összefüggéseket, vagy nincs igazán fogalmunk az objektív-szubjektív

(sőt: nem-objektív-nem-szubjektív) „valóság” természetéről?

Ebben az új viszonyban és új szerkezetben mi a szerepe egy-egy nemzet valóságának és

kultúrájának? Mi történik a lokális szinteken, a lokális tudatban és valóságban?

A mai viszonyok és kényszermozgások közepette Magyarországnak hova kellene tehát eljutni

rövidtávon?

1. Átfogó politikai és politikusi szerepcsökkentés, nem csak jóval kisebb parlament és kormány,

hanem a képviseleti demokrácia csökkentése a részvételi demokrácia (és e-demokrácia) javára.

103

2. Átfogó állami-hivatali szerepcsökkentés, nem csak kevesebb és kisebb minisztériumok és

állami intézmények, hanem egyúttal az új század kihívásaira választ és támogatást adó tárcák és

állami-közösségi hálózatok.

3. Átfogó közösségi- és közszolgáltatás fejlesztés, nem csak a régiók dinamizálása és a

kistérségek normatív támogatása, hanem forrásnövelés a térségi-kistérségi társadalom és

életvilág (az intelligens kistérségek és települések) fejlesztésre;

4. Átfogó állami-önkormányzati és társadalmi tudásfejlesztés, nem csak a normál tudomány

műhelyeinek fejlesztése, hanem kiemelt előny a poszt-normál tudománynak és határozott kilépés

a globális tudáspiacra.

5. Átfogó személyes és közösségi tudatfejlesztés, legalább a helyi kollektív tudatok feltárásával

és megnevezésével.

6. Stb.

A civil központú állam és a helyi (társadalom központú) önkormányzás legyen az idea. Intenzív

politikai és társadalmi akarat igényeltetik, hogy a globalizáció-univerzalizáció előnyeit

kihasználjuk és a magyarországi (és a minket érintő kárpát-medencei) lokalizáció folyamatait

erősítsük. Nem hatalom és nem hatalmi érdek vezette ország, nem központi főhatalomként

funkcionáló kormányzás, nem csak az ipari kor lemaradásának behozására koncentráló

gazdaságfejlesztés, vagy nem csak a korábbi vagy régi tudást kutató és értelmező hagyományos

akadémiai-egyetemi tudáshálózat preferálása szükséges. Az új típusú globális-lokális világban

minden nemzet annyit nyer, amennyi új tudást teremt és alkalmaz társadalmában és

gazdaságában.

Legkésőbb tíz éven belül aktuális a négyszintű parlamenti hálózat: a) összmagyar nemzeti

parlament58, b) jelenlegi magyarországi parlament; c) regionális parlamentek vagy térségi

gyűldék; d) kistérségi részleges funkciójú parlamentek vagy magisztrátusok.

A nemzeti parlament szellemi-erkölcsi és nemzetstratégiai parlament, a hazai parlament a

törvényhozási funkció mellett gazdaság- és társadalomfejlesztő országgyűlés, a regionális

parlament a regionális törvényhozás mellett a lokalitás stratégiai fejlesztő régiógyűlés, a

kistérségi (nem törvényhozó, ezért részleges) parlament az életvilág és a közösségi szolgáltatás

stratégiai fejlesztő térséggyűlése. Ám – függően az infokommunikációs technológiák és

szolgáltatások elterjedésének befejezésétől – minden fontos kérdésben minden szinten e-

népszavazás (mint a részvételi demokrácia intézménye) dönt.

Mind a négy szinten folyamatosan globális-lokális, gazdasági-társadalmi és állami-közpolgári

megegyezéseket kellene kötni és karban tartani. A politikának csak akkor lesz több értelmes és

haszna, ha ezt a közpolitikai paradigmaváltást végigviszi.

A négyszintű parlamentnek megfelelően négyszintű (új és eltérő típusú) kormányzás szükséges.

A négyszintű kormányzás csak akkor lehet működőképes, ha minden szinten – tényleges

hálózatként – megerősödnek vagy/és kiépülnek: (i) a tudásfejlesztő és tudásalkalmazást

szorgalmazó intézmények, (ii) a társadalom- s etikai gazdaság, és az ökológiai gazdaságfejlesztő

104

intézmények, (iii) a társadalom- és közösségfejlesztő intézmények, (iv) a lelki és

tudatfejlesztőintézmények59. Az intézmények kifejezésén most ne csak állami, vállalati típusú

intézményeket értsünk, mert az új intézmény típusok (és poszt-intézmények) elterjedése

világszerte napirenden van.

Végül az akadályokról ennyit:

Több mint negyven éves felismerés: „Minden felelősség a jövőre irányul. Igazi felelősségtudatról

pedig csak ott beszélhetünk, ahol képes áttörni a korlátokat: a pillanat vagy a helyszín

korlátait”.60 Ha nem tudja áttörni, az a felelőtlenség, vagy a felelősség-vesztés állapota. Ez

valamennyire persze úgy menthető, ha a közösségnek bevalljuk, nincs lehetőség a felelősségre,

vagy nem vagyunk képesek rá.

Ehhez képest viszont reálisabb és tisztább emberi vagy közösségi döntés, ha vállaljuk a valódi

felelősségtudatot.61

Két mondat

Utóiratként két különböző mondat: egy-egy tudományos és mentális üzenet.

1. 1.Szeretni lehet Magyarországot, mert valóban képes arra, hogy Európán túl és

Európában, s főként Közép-Európában és önmagán belül új társadalom-, új

gazdaság, és új ország-modellt teremtsen, hiszen az ehhez szükséges új tudás és új

tudat-öntudat növekszik, s minőségileg talán javul is.

2. 2.Szeretni lehet Magyarországot, mert így talán könnyebb elviselni, hogy ez az

itthoni immanens világ egyelőre, s változatlanul meglehetősen elviselhetetlen, holott

ha erre a világra nem vetítenénk rá kollektív fájdalmainkat, egészen elviselhetőnek

tarthatnánk. (A kollektív mentális állapot negatív jellemzői átfordíthatók pozitív

állapotba.)

Végül is majdnem mindegy, hogy helyesen értjük-e és magyarázzuk-e Magyarország helyzetét

és jövőjét, mert a sok megpróbáltatáson átment Kárpát-medencei valóságos és virtuális ország

mindenképpen és másképpen folytatódik majd az új évezredben. A folytatás azonban már új

irányt vett és vesz, aminek egyszerre feltétele és következménye, hogy Közép-Európa is új

állapotban van, s számolhat az új esélyekkel.

Magyarország jövőképe a poszt-információs korra

A jövő: jelenrobbanás. A jövő eleje katarzis. A jövő közepe bölcs építkezés. A jövő vége:

holnapi jelen.

Ez lehetne nagyon másképpen is. A jövő jelenátmentés, a jövő eleje már haldoklás, a jövő

közepe reménytelenség és végelszámolás. A jövő vége így jobban esetben a mai jelen rosszabb

változata.

Ugyanezt a kérdést másképpen is szemlélhetjük: „Amit mi állítunk, az valami sokkal

radikálisabb: a valódi történeti hozzáállás (szemben a historizmussal) nem a múltat (melyet

105

mindig eltorzít jelenünk nézőpontja), hanem paradox módon magát a jelent ’relativizálja’ –

jelenünkre nem tekinthetünk másképp, mint (nem egyszerűen a múlt történéseinek, hanem) a

jövőre vonatkozó, s a múltban már benne rejlő, meghiúsult lehetőségeknek az eredményére.”62

Aligha tagadható, hogy a jelen valahol és/vagy valójában nem más, mint a múlt meghiúsult

lehetőségének eredménye, és akkor ebből az is következik, hogy a jövő nem lehet más, mint az

általunk „alkotott” jelen meghiúsult eredménye. Az információs és posztinformációs kor tehát a

modernitás kor meghiúsult lehetőségeinek eredménye.

Ettől függetlenül a múlt-jelen-jövő történeti folyamat közel sem ilyen zárt rendszer, s az

egyáltalán nem igaz, hogy a jelen vagy jövő kizárólag a múltban benne rejlő lehetőségek szintén

kizárólag meghiúsult eredménye.

Minden társadalmi jövőprogram, vagy nemzeti fejlesztési terv (meg más kihívás is) azt követeli,

hogy Magyarország lehetséges és optimális jövőképét 2020-ig, majd pedig 2030-ig dolgozzuk ki.

A felvázolt jövőre azonban tekintsünk úgy is, hogy ne csak a jelen meghiúsult, elvetélt,

reménytelen kísérleteit hordozza.

Az elmúlt két-háromszáz évben talán soha nem volt olyan nehéz és körülményes jövő tervezni,

mint éppen most, az ezredforduló után. A jövő – végképpen – látszólag ködbe veszik, elszökött,

mintha elérhetetlen lenne, a holnaptervezés szinte megoldhatatlan feladat, mert az sem egészen

világos, hogy milyen jelenben vagyunk, így a jelen is mintha ködben fürödne, és nem találnánk

az utat.

Miközben szinte senki előtt nem kétséges, hogy a rejtélyes jövő – bármilyen is lesz – várhatóan

sokkal kevésbé hasonlít majd a jelenhez, mint bármikor korábban. Ez a lehetőségváltás

önmagában paradigmaváltás. A jövő most már nem foglya az előző időszaknak.

Ha a jelen globális modelljét valamilyen összetett, sok jelzős fogalommal írjuk körben, például

avval, hogy fenntartható, innováció vezérelte információs- és pénzkapitalizmus, akkor a tízes

évek jövőállapota bizonyára a posztinformációs és posztmodernizációs kor63 lesz, ami egyenlő a

tudás és tudatfejlesztő társadalom modellel; a változás tehát változatlanul olyan gyors és

katartikus marad, hogy egy-két évtized alatt újabb modellváltás következik be.

Azt állítom majd, hogy Magyarország jövője feltárható, noha ennek megvalósítása érdekében

végig kell mennünk több megrázó-felrázó folyamaton. A jövő (mint konkrét realitás, és ettől

eltérően, mint optimális állapot) megnevezhető, ugyanakkor az kétséges, hogy a magyar elit

és/vagy a magyar társadalom képes lesz-e az optimális jövőbe kormányozni minket. Egyúttal

képes-e a múlt/jelen meghiúsult álmait meghaladni.

A legizgatóbb és legsúlyosabb kérdés, hogy az új kor-formációk (kezd a posztipari kortól a

posztmodernen át a posztinformációs korpillanatig) a kétszáz éves közelmúlt újabb változatai,

vagy új harmadik, vagy negyedik útként valóban új kortípus előképei-e?

Ennek ellenére készüljünk a meglepetésekre.

106

A jövő, mint rejtett titok

Nincs nyomorultabb állapot, mint az, hogy nincs –múltra sem néző – jövőképünk. Ha az

embertől elveszik a holnapot, az legalább olyan szörnyűség, mintha felszámolják a múltját.

Csakhogy van egy új univerzális jelenség: a jövőkép hiányának „bűne” egyre kevésbé terhelhető

arra, aki ettől a hiánytól szenved.

Miről is szól ez a rejtett paradigma? Nem pusztán arról, hogy valami elképesztően gyorsan és

evvel párhuzamosan gyökeresen változik, hanem kitüntetetten arról, hogy a változássorozat

normális észlelésére nem vagyunk alkalmasak, vagy nem vagyunk felkészülve rá. És mert az

észleléshez önmagában is olyan tudás, bölcsesség, új tudatállapot és megújulási készség

kell(ene), ami talán csak az optimális jövő sajátja lesz, így a jelenben lévő jövőhiány miatt az

optimális jövő elérhetősége már-már reménytelen.

Vagy ezt a jelenértelmezést vetítjük rá a jövőesélyekre.

Nem szeretném elverni a port a mai politikusokon, s tágabban a döntéshozókon, csakhogy

jelenleg a politikai szisztéma jellege miatt a politika szféra tudatállapota általában semmivel sem

magasabb, mint a döntéseknek alávetett társadalomé. A jövő teremtését így nem kényszeríti ki a

mai helyzet, és stratégiai döntéseket elkerülő politikai-bürokratikus elit visszasüllyed a

félálomba. Ez azonban csak addig marad így, míg a krízisek és a katarzisok nem kopogtatnak be

az életünkbe.

Minden paradoxon és poszt-paradoxon. A jövő arca ugyanakkor ma – még az észlelési

problémák mellett is - láthatóbb, mint a puha diktatúra időszakában, ám mégis sokkal inkább

titok, mint mondjuk az ötvenes évek végén. Az ötvenes években ugyan is elfogadtuk a primitív,

haszontalan jövőképet (lásd: emberarcú szocializmus), holott tökéletesen illuzórikus volt. A

jövőgondolat értelmezése azért is kétséges, mert már nem történhet meg a hagyományos

(szakszóval: normál) tudomány alapján. Egy-két évtized alatt soha nem észlelt mértékben nyílik

szét a tudás-olló kettős értelemben: a magas tudomány és az iparosított tudomány, valamint

tudomány és a tudománytól elszakadt közgondolkodás között.

A jövőpálya önmagában is labilis, s a csúcstudomány hangadói évtizedek óta hangsúlyozzák,

hogy az egy jelen, egy jövő logikai zsákutca, a tényleges valóság pedig több jelen és több jövő,

sőt egyre inkább párhuzamos jövővalóságokat jelent. Holott ebben semmi meglepő nincs: ha

Magyarországon ma egyszerre van poszt-feudalizmus, kora (külön késői) kapitalizmus, poszt-

szocializmus, pénzkapitalizmus és információs társadalom, akkor miért és hogyan

gondolkodhatnánk, hogy a különböző kollektív tudás-tudat modellek, s az ezekhez köthető

gazdasági-társadalmi modellek egyszerre megszűnnek, vagy bármelyik utoléri a másikat, vagy

akár egyszerre és közösen átalakulnak egy egészen más paradigmává. Ennyi egyneműsítő és

átformáló erő nincs az információs korban sem.

A jövővilág nem a hierarchikus struktúráké, hanem az alternatív és komplementer hálózatoké.

Ide kapcsolható az, hogy a jövődimenzió egyik legszigorúbb korlátja – a külső gazdasági-

107

politikai feltételeknél erősebben – a korlátozott tudás. Némi félelemmel kimondható egy olyan új

tudás-demonstráció is, hogy a globális és lokális cselekvés már sokkal kevésbé foglya a jelennek,

mint néhány évtizede, miközben a fennálló helyzet az újat akarókat továbbra is durván vasba

veri, mert képtelenek elképzelni a körülményektől jórészt független lépéssorozatokat. A célzott

jövő így leginkább attól függ, hogy az egyének és a közösségek milyen jövőképet álmodnak

meg, vagy az igaz álmok helyett kénytelen-kelletén a közelmúlt kislépéseit ismételgetik. Az

információs és innovációs kor így újra visszaemeli a köztudatba a szabad akarat elvét és

gyakorlatát, mert a személyes és társadalmi – elsősorban kitüntetetten újat akaró – cselekvések

előtt utat nyit. Meghökkentő paradoxon: a régi módon való cselekvések durván korlátozottak,

míg az új módon való cselekvések vajként vág(hat)ják át a jelen gátjait.

A jövőteremtés ma talán nem lehetetlen, s nem csak a múlt és a jelen kényszerpályája, hanem

legalább ötven százalékban saját akaratunk/tudatunk alkotása. Az információs kor specialitása: a

jövő teremthetősége. Még akkor is, úgy is, hogy egyúttal a közép-európai összetett társadalom-

és tudásszerkezet a jövőkép lehetőségét számos társadalmi csoportnál kizárja, vagy megzavarja.

A magyar jövőkép kidolgozását is erősen korlátozza, hogy a földi civilizáció se globálisan, se

lokálisan nem bővelkedik új jövőképekben, holott a jórészt kiépülő világtársadalomban egyre

élesebben tudatosulnak a közös alapvető vészhelyzetek, konfliktusok, bajok. Egyelőre már

galaxisokról sem érkezett jövőidea.

Lenne ok tehát új jövővízióra, ám ugyanaz az ok lefojtja a jövőnézést. Pedig a jövőtervezés

másik alapfeltételeként – és ez nagyon jó hír – az interdiszciplináris kutatások és az átfogó

stratégiai értelmezések gyors tempóban születnek meg és válnak ismerté. Új jövőkép és új

jövőtervezési technológia küszöbén vagyunk.

Az új jövőtervezés: nem hoz korváltást, ugyanakkor remény?

A kollektív remény: jövőfeltétel.

A jelenkép zavara

Nem elemezhetem részletesen, hogy a globális és lokális világ egyfelől összefüggő, de másfelől

eltérő problémahalmazai, avagy – új fogalommal – integrált és összetett válsághelyzetei miben

és mennyire fékezik le a tudás-, vagy bármilyen más alapú gazdaság és társadalom modell

kibontakozását. Ma már egy-egy társadalmi (és tudás) réteg vagy csoport hátrányait az

sokszorozza meg, hogy a „másik oldalon” a gazdasági-vagyoni, területi-települési, társadalmi,

ökológiai, ismereti-tudásbeli vagy média előnyök szintén integrálódnak és együttesen hatnak.

Szeretnék a szkeptikusoknak, a kiábrándultaknak, a fekete forgatókönyveket

„képzelgőknek”újabb érveket adni. Mert a régi-mai globális-lokális negatív állapot-együttesek

várhatóan további legalább öt új társadalmi és morális szakadékkal bővülhetnek ki. Átfogó

társadalmi konfliktust okozhat (1) a technológia szegények és gazdagok, (2) az információ

szegények és információ gazdagok, (3) a tudás szegények és gazdagok, (4) a tudat szegények és

gazdagok, valamint (5) az Istenélmény szegények és gazdagok növekvő és mélyülő ellentéte.

108

Európa legelőször az információ-tudás társadalmi szerkezetet átalakító szerepét ismerte fel, és

ebből a kontinentális veszélyből mindjárt programot is generált, ám egyúttal se az elemzők, sem

a tervezők fejében nem tudatosult, hogy ez nem csupán a technológia szegénység és

gazdaságkonfliktusa.

„Daniel Bell, a legjelentősebb kortárs neokonzervatív teoretikus szerint az, aki azt mondja ’Isten

halott’, ezzel azt is állítja, hogy a társadalom halott’. Márpedig a „modernista”, a

felvilágosodáson alapuló kultúra, amely vesztére ’a hatalom középpontját a szakrálisból a profán

felé csúsztatta”, nem képes megadni „a végső értékek transzcendens összességét, de még a

hétköznapi életben megtapasztalható elégedettséget sem’. Semmi sem helyettesíti a vallást mint a

társadalom lelkiismeretét, a morális és transzcendens etika nélküli ’új kapitalizmus’, az amerikai

értékeket elveszejtő hedonista ellenkultúra megjelenése pedig csakis a protestáns etika

gyengülésével magyarázható.”64

Ez a felvetés megnyitja egy újabb (hatodik) társadalmi és morális szakadék felismerését: a

társadalom-szegények és társadalom-gazdagok konfliktusát. Ha a többség számára a társadalom

halott, akkor csak a kisebbségnek jut valamennyi a társadalom-javakból.

A társadalmak agóniájának ez a legdrámaibb jele.

Ha van kockázat-társadalom, az nem más, mint a felsorolt társadalmi szakadékok mélyülése a

posztmodern élménytársadalomban. A csúcsprobléma így nem pusztán annyi, hogy egy-egy

európai ország, régió, vagy társadalmi csoport információs vagy tudás hozzáférési-hozzájutási

esélye rosszabb, mint az élenjáróké, és ezért nem csak a hardver-szoftver kapacitások vagy a

tudásközpontú szolgáltatások fejlesztésére kell koncentrálnunk.

Visszatérve az információ társadalmi struktúráihoz, némileg új fejlemény az is, hogy az eddigi

információs társadalmon belüli fejlesztési sorrend valahogy nem jó. Eddig szépen és olykor

okosan hihettük, helyes, hogy az embereknek először adjunk számítógépet, utána kössük be őket

az Internet hálózatba, majd nyújtsunk nekik új digitális szolgáltatásokat, amelyek együttesen

szinte automatikusan kikényszerítik az átfogó szellemi és mentális változásokat. (Más kérdés,

hogy ebben a logikában Magyarországon az IKT-szektor sem kapta meg a szükséges gazdasági-

társadalmi, s állami prioritást.)

Az informatikai vagy technológiai fejlesztés lehet fontos feltétel, de a társadalmak

rekonstrukcióját vagy önfejlődését automatikusan nem oldhatják meg.

Ámde ez a régi logika is most váratlanul elhal, és más fejlesztési sorrend (élen a tudás- vagy

tartalom-, vagy még tágabban a közösség- és kultúrafejlesztéssel) válik követelménnyé – vagy

legalább is a követelmények párhuzamosan és egyenrangúan jelennek meg. Ennek egyik

domináns oka az, hogy az új globális világ egyrészt kettős kötődésű, globlokál jellegű, másrészt

határozottan kultúrafüggő, s ha több uralkodó függőség ütközik egymással, akkor egyre

nyilvánvalóbban a kulturális függőség az erősebb.

Az csak lokális érdekesség, hogy az új fejlesztési-cselekvési sorrend érvényesülése abba is

beleütközik, hogy a tagállamok kormányszerkezetei még a régi típusúak, sőt a kormányokon

109

belül változatlanul a gazdasági-pénzügyi tárcák uralják a döntéseket. Ezért ne arra figyeljünk

csak, hogy az univerzális/globális mozgásirányok (negatív és pozitív értelemben is)

befolyásolják a kis államok esélyeit, hanem arra is, hogy a kis államok, kis régiók, kis csoportok

társadalmi-kulturális identitásai, szellemi és mentális erőforrásai húzó-indikátorok lehetnek.

Az információs-innovációs korban, vagy az információs- és pénzpiaci újkapitalizmusban

Magyarország jövője csak a globális, generális, új horizontú és lényegét tekintve posztkapitalista

jövődimenziókban értelmezhető, ugyanakkor nemzeti és lokális szinten az új típusú párhuzamos

gazdaság, társadalmi, kulturális és mentális fejlesztések hozhatnak átütő eredményt.

Ez tehát az új célképzet.

A dilemmák üzenetei

Ha nagyjából egyszerre tudnánk, hogy mit hoz a materializált jövőváltozat, s mi milyen

szubsztanciális jövővíziót akarunk, akkor könnyű lennek válaszolni arra a kérdésre, hogy a

tervezett nemzeti stratégia és egy újabb nemzeti fejlesztési stratégiában miben és mennyiben

felel meg ennek a jövőtervnek?

Ha egyáltalán nem, vagy csak alig tudjuk – mint Magyarország esetében -, hogy milyen

jövővalóság vár ránk, s egyáltalán milyen jövőalternatívát választunk, akkor az a nyomasztó

dilemma, hogy a világegész horizontot is elvesztő jövőkép nélküliség állapotában mire és

hogyan építsük fel a tízes évek közepéig tartó fejlesztési-teremtési elképzelésünket?

Nézzünk egy könnyebb kérdést is: ha a jövőről keveset vagy felületesen tudunk, ha az idő

szorításában már nincs lehetőségünk elmélyültebb felkészülésre, akkor mit tehetünk olyan

behatárolt helyzetben, ahol a jelenlegi politikai elitek többségének a pillanatnyi jövőterv

összetettsége és innovációs jellege is meglehetősen sok?

A dilemmát önmagában nem oldja meg az új világállapot és várható drámája. A leckét

felmondhatom: többek között fenntartható és nemcsak információ kereskedelemre épített

tudásközpontú világmodell előtt állunk, miközben a szétáradó, de meg-megakadó globális

információs társadalom modellben élünk már. A tudás mennyiségi és minőségi fejlődése –

például az új tudomány gyors születése és lassú elfogadása – végbemegy. Lehet lenézni vagy

vitatni a mutatószámokat, ám lehetetlen tagadni, hogy az emberiség összinformációja, össztudása

mennyiségileg mintegy két és félévente, vagy már rövidebb idő alatt duplázódik.

Néhány évtizeden belül a jövőtrendek elvezethetnek oda, hogy közben az új minőségű tudás

létrejötte, vagy a friss tudások befogadása után – ezek segítségével – végre várható az univerzális

tudás hasznosítása. A holnapi világversenyben láthatóan az a kontinens, az az állam, vagy az a

kultúra nyerhet majd, amely a személyes és társadalmi tőkét széles körben alkalmazza a

döntésekben, és cselekvésekben. Ha akkor (az új század közepén) egyáltalán lesz még ilyen

típusú verseny, és a posztpiaci/posztállami versenyben érdemes lesz győztesekről beszélni.

Hogy mit hoz nekünk a bekövetkezett közeljövő?

110

Arra nem számíthatunk, hogy az Ipari Kor sikeresen tovább él, mert az ipari korszak már nem

alternatíva, de még nem is teljesen globális tévedés. Igen, a Tudás Kor és gazdasága már

alternatíva, ám nem globális gyakorlat, Európában sem, ahol a lisszaboni programot gyengén

hajtottuk végre. Nézzünk csak körbe a világunkban, még mindig ott topogunk, hogy saját

teljesítményünket GDP-ben mérjük, ahelyett, hogy a társadalommal megértetnénk, hogy egy

ország működése nem, vagy nemcsak GDP-ben mérhető, hanem többek között az ökológiai vagy

oktatási eredményekben. Nincs nemzeti monitoringunk. Az önkép mérése is egyre lehetetlenebb.

Miközben a fejlődés egyre több területen zúg el mellettünk: a hagyományos tudományos

gondolkodást leváltja a poszt-normál tudomány, új valóság- és jövőkép jön létre, minimum

három-ötévente egymást követő (részben beláthatatlan) technikai-technológiai forradalmak

söpörnek végig a világon, vagy a mesterséges intelligencia kiemelt szerepet kap(hat) a digitális

államban, a tudományos kutatásban vagy éppen a tudatfejlesztésben. Hogy ne örüljön senki

felhőtlenül: az integrálódó globális-kontinentális társadalmak – mert ez is várható – csak

korlátozottan és sikertelenül kezelnek majd számos ökológiai vagy szociális világválságot. Ha a

kezelések pedig végképpen elmaradnak, bolygónk csődje a jövőváltozat.

Az új dilemmák körbefonnak minket. Ne számoljunk ugyan Európa szétesésével, de azzal sem,

hogy Európa húsz éven belül – vagy később – megnyeri a kontinensek versenyét. Az Európai

Unióban egyelőre marad a kimerült, megújulásra szinte képtelen újkapitalizmus, s ezért ki

mondja meg, hogy esetleg valóban, és mikor jut el a tudás- és (figyelem!) tudatfejlesztő

társadalom első lépcsőfokaiig.

Egyáltalán felfogható-e az, hogy a fejlett országok trendjei szerint a mindennapi élet sikeres

bonyolításához szinte egyetemi végzettség és persze új, kreatív magatartás szükségeltetik. Csak a

jóléti állam kimerülése és haldoklása miatt a közép- és felsőfokot végzettek száma hanyatlani

kezd.

Fel-felvillannak a köztudatokban az egymást váltva a közelképek, s távolképek: az ember vagy

az intelligens „robot” belátható időn belül megérkezik a Marsra is, de vajon bolygónk lakói

mikor és milyen szinten érik el az új tudatállapotokat és az új tudatosulásokat. Egyáltalán egy tíz

éves kormányzati cselekvési programnál figyelembe vehető-e, hogy például a technológia egy

évtizeden belül akár ötven évet is fejlődhet, vagy az, hogy az európai ember újra felismeri

transzcendens voltát?

Súlyos ellentmondások tömege, miközben kardinálisan új követelmények vannak. Hol tartunk

tehát, mire tervezzünk, miképpen tegyük ezt? Megbénít-e minket már az is, hogy nem lehet az

eddigi logikával és módszerrel tervezni?

Új modernizációs modell előtt

Nincs egyedi alternatíva: csak a kor szintjén lehet tervezni.

Nézzünk csak szembe bátran és félelmek nélkül az új felismerésekkel. A régi ipari (fordista,

posztfordista) „ókori” világmodell és ennek gondolkodás módja (a normál-tudomány korszaka)

111

véget ért. Az egyik domináns, de nem az egyetlen új (az információs-innovációs társadalomnak

hívott) hivatalos világmodell sem hoz megváltást, mert nem a valódi tudásra és megoldásra,

hanem az információs világgazdaságra és társadalomra rendezkedett be – ezért van itt a

fenntartható posztinformációs korszak. Hívhatjuk posztinnovációs kornak. Vagy a poszt-

kollektív-egó korának. (A kollektív ugyanolyan és úgy működik, mint az emberben a személyes

egó.) Ha a kollektív ego uralkodik tovább a bolygó világtársadalmán, akkor a pénz- és

információ központú újkapitalizmus zavartalan marad?

Új irány, új ígéret – és nem az utolsó. Nálunk a döntéshozók tudatába most fészkelődik be a

fenntartható fejlődés világmodellje, noha ez önmagában – mint az várható volt – képtelen

megoldani az összefüggő problémákat, de nagy ívű előrelépéseket hozhat magával. Az aktuális

Európa okkal nem talál jobbat, mint a tegnap folytatását, ezért a Barroso-program a meglévő

fejlesztési modellek integrációjával és dinamizálásával kísérletezik. Kicsit kerülöm, hogy a

politikai-hatalmi teret elemezzem, mert szinte mindenki ezen az agyonjárkált terepen forgolódik,

de hát a vak is láthatja, hogy az európai politikai és irányítási modell, a jelenlegi demokrácia és

kormányzási technika egyre hatástalanabb.

Hova és hogyan tovább? Eddig elég volt, ha a múlt század közepi modernizációs modellekben

gondolkodtunk, ma viszont itt vannak a poszt-modernizációs modellek – mit kezdjünk velük?

És tódulnak elénk az új dilemmák is. Ha a globális világban, vagy Európában a tízes években

minimum a tudásközpontú – a globális kapitalizmuson legalább túlmutató – világmodell válik

uralkodóvá, akkor ma és itthon elfogadható-e, hogy a magyar távlati stratégia (és a nemzeti

fejlesztési terv) középpontjában nem a tudás termelése és alkalmazása áll? Ha ígérete ellenére az

Európai Unió se 2010-re, se 2015-re nem, vagy csak részlegesen lesz a fenntartható és

innovációs tudásközpontú kontinens, akkor Magyarország hogyan reagálja le ezt a nyomasztó

kontinentális késést? Vagy: ha tíz-tizenöt év múlva az új uralkodó modell várhatóan már egy

következő (tudástársadalom utáni) és egyben egy másik világmodell lesz, akkor ezt előre hogyan

lehet megérteni és megismerni, valamint erre hogyan lehet felkészülni? Ha Magyarország az

Európai Unió fejlesztési ciklusa miatt csak hét évente változtathat jelentősen jövőirányain, akkor

mennyire tervezzen bátran és dinamikusan, tudva, hogy legközelebb csak 2011-2012 körül

kezdhet megint forgatni egyet a tervezés kormánykerekén?

Nem várható egyelőre, hogy komoly válaszok születnek. Nincs kormányzati és szakmai

érdeklődés a maholnap alapvető (nem felszíni) kérdései iránt. Mégis, mi történik akkor, ha van

vagy lesz annyi politikai és szellemi akarat, hogy valóban előre nézünk 2020-2030-ig? Ha ezt

esetleg vállalni merjük, akkor a nem illuzórikus jövőtervezés (konkrétan az újabb nemzeti

fejlesztési terv) milyen modernizációs modellre alapuljon?

Az elmúlt harminc évben könyvek és cikkek sorjáznak a globális tudáspiac hagyományos

modernizációs modelljeiről. A kategóriák (erőforrás, befektetés vagy például innováció vezérelt

modernizáció) meglehetősen ismertek, de Magyarországnak még nem állt módjában nagyon

kipróbálni se az innováció, se az információ vezérelt modernizációt. Az elmúlt évtizedben

nálunk – információ- vagy információs társadalom stratégia helyett – folyamatosan az

112

infrastruktúrafejlesztés maradt a középpontban, de ki érti azt, hogy hiába volt az infrastruktúra,

vagy a hozzáférés-modernizáció az előtérben, mert minden erőfeszítés ellenére ebben is rendesen

lemaradtunk az európai versenyben?

Ideje lenne az okokat és következményeket valamennyire feltárni. Néhány hipotézist

megkockáztatok:

1. A modernizációs modellek ugyan soha nem állították, hogy egy közepesen fejlett országban az

infrastruktúrafejlesztésnek előbb, vagy minden más fejlesztési dimenziót megelőzve kell

végigfutnia, ám nálunk az informatikai piac érdeke és a gyors kormányzati sikerigény egyaránt a

modellhasznosítási technológiát erőltette.

2. A modernizációs hátrány másik – és mélyebb – oka, hogy az európai lemaradásunk a K+F-

ben, vagy az innovációban nagyobb, mint a digitális infrastruktúra fejlesztésében.

3. Viszont az igazi ok, a problémák gyökere az állam, a társadalom és a polgárok

felkészületlensége, de a felkészületlenségen most ne csak szociális vagy területi hátrányokat

értsünk, hanem elsősorban tudásbeli és tudati lemaradásokat.

Nem beszélve arról nem is tudunk bízni és/vagy hinni új mozgáspályákban.

Nos, mi a megoldás, ha van egyáltalán esély? A fejlett világ ugyanúgy, mint a fejletlen világ,

mert minden állítással szemben ebben nincs különbség, hasonló modernizációs pokoljáráson

megy át. A horizonton megjelentek azonban a poszt-modernizációs modellek. A modellváltás

lényege, hogy a külső erőforrások után a belső és puha erőforrások mozgósítása kerül előtérbe,

ami ráadásul a tudásteremtés nélkül lehetetlen. Az egész világ azzal szembesül, amivel mi

magunk is: nem csak egy, hanem párhuzamosan több új (a mai modernizáción gyökeresen

túlmutató) modell manifesztálódik. Íme: a tudás-vezérelte, a részvételi (és elektronikus)

demokrácia központú, vagy a tudat vezérelte, a társadalomhoz visszakötött etikai/spirituális

gazdaság (stb.) „modernizációs” modell. Az új irányok még kiforratlanok, vitathatók és globális

garanciát még nem ígérők. Magyarország ezekre se fejben, se lélekben, se politikailag vagy

gazdaságilag nem érett, miközben az érési folyamat gyorsabban halad, mint a technikai-

technológiai fejlődés.

A modernizációs dráma a következő öt éven belül prognosztizálható.

Ennek aktuális politikai/közpolitikai jele akkor válik látványossá, amikor az újabb, hivatalba

lépett Európai Bizottság néhány éven belül kénytelen lesz felismerni, hogy a lisszaboni

(egyébként jó) program után az innovációs központú szintén jónak ítélhető irány dinamizálása

nem segített az öreg kontinensen. Európa most éppen abban nem versenyképes, amiben sokáig

előnye volt: bő egy évtizede nem információs technológiai, hanem információs társadalmi

stratégiát választott, de jelenleg a jóval szegényebb és fejletlenebb kontinensek vagy

államcsoportok gyakran több belső és puha (spirituális, lelki, szellemi, közösségi) erőforrást

képesek mozgósítani. Nálunk várhatóan leggyorsabban a gazdaság, például az IKT-szektor veszi

113

észre és tudatosítja, hogy a társadalom, a lokális világ belső „ellenállása” az európai és közép-

európai versenyben is hátrányt okoz.

Ezt a modernizációs-válságot egyszerre kifejezi és növeli az, hogy Európa a tudásversenyben

sincs az élen, de nem csak arról beszélünk, hogy kutatás-fejlesztésben mennyire lemaradtunk

mondjuk Észak-Amerikához képest, mert van ennek olyan mélyebb oka is, hogy a normál

tudomány racionalista-pozitivista jelen- és jövőképe alapján folyton növekvő mértékben

lehetetlen a globális felzárkózás. Ez a felismerés ma a hangadók többségének is elfogadhatatlan.

A modernizációs-válság megértése visszavisz minket a korszakváltás alapdilemmájához. „Nem

az lenne hát a harmadik út elgondolás valódi üzenete, hogy egyszerűen nincs második út, a

globális kapitalizmusnak nincs valódi alternatívája, s így ez az oly sokat magasztalt harmadik út

– gúnyolódó pszeudo-hegeliánus nyelven szólva – egyfajta tagadás tagadásában visszavezet

bennünket az első és egyetlen útra? A harmadik út nem más, mint az emberarcú globális

kapitalizmus, azaz kísérlet arra, hogy a minimálisra csökkentsük a globális kapitalista masinéria

emberi áldozatainak számát, miközben magát a gépezetet hagyjuk zavartalanul működni.”65

Ma már tisztább a jelenkép is. Egyre kevésbé lehet elfedni, hogy az egyetlen út, a globális

kapitalizmus sem járható, s minden harmadik út nem csak illúzió, hanem tényleg az első út

elkésett „szentesítése”. Beléptünk a végjátékba: a masinéria már nem zakatol, hörög, mindjárt

leáll. A poszt-korszakok és a poszt-normál tudományok szinkronban vannak? A poszt-normál

társadalomtudomány ráncigálja lefelé a korszak álarcait?

Ez a felismerés viszont a hangadók többségének mintha lassan befogadható lenne.

Lehetséges forgatókönyvek

Az újabb hazai jövőforgatókönyvek megfogalmazása és elfogadtatása alapvetően függ a

mediatizáltsággal egyneműsödő szellemi állapotoktól. Mégis csak van abban valami képtelenség,

hogy itthon a globalizáció-lokalizáció törvényei, folyamatai nem jól, avagy előítéletesen

ismertek, ami miatt sokszor – főként mentális alapon – élesen elutasítottak. A globalizáció

értelmezése nem is végezhető el egyszerű igen/nem logikával. Ha a jelenkép súlyosan

tisztázatlan, ez már önmagában azzal jár, hogy részben ezért a globális világról nincs használható

jövőképünk. Ez a kívülre néző tanácstalanság ráadásul ötvöződik azzal, hogy az ötvenes évek

eleje óta Magyarország (és/vagy a magyar nemzet) jövőképe egyfelől kidolgozatlan, másfelől

ideológiailag megfogalmazhatatlan, mert évtizedekig felülről hamis, ideologikus, hatalomérdekű

jövőképeket erőltettek, harmad felől pedig (a rendszerváltás rövid eufóriájától eltekintve)

társadalmilag mentálisan gyengék vagyunk, gyakran és sok társadalmi csoportban dominál a

remény-hiány, a szorongás, vagy „csak” a puszta várakozás eltűnése is. A látlelet persze most

sem lehet fekete/fehér, mert például nem csak egyes társadalmi (szellemileg-lelkileg) elit

csoportokban, hanem olykor a hazai régiók kisebb térségeiben is – váratlanul, nem racionálisan –

megszületnek messzire, vagy messzebbre látó jövőelképzelések, és kerülőutakkal ugyan, de a

távlatos cselekvések indulnak.

114

Nem is az a baj már, hogy nincs jövőkép, hanem mögötte hiányzik az új érzés, vagy jövőérzés, a

társadalom lelkületében nincs új álom, vagy jövőálom, s szinte senki nincs a világért valószeretet

érzés, vagy jövőszeretet.

Hol is tart közösségi tudatunk a jövőkép alkotásban? Ha jelenleg nincs átfogó magyar –

Magyarországra vonatkozó – nemzteti, vagy legalább kormányzati jövőérzet és jövőkép és az

ebből eredő és kibontható nemzeti stratégia, akkor ennek zavaró hiánya miatt bármilyen nemzeti

fejlesztési terv szükségképpen érvényes társadalmi dialógus és nemzeti egyetértés nélkül születik

meg. Kétes, de átmeneti kiútként ott lehetne az a megoldás, hogy megint a politikai vagy

gazdasági csoportok hangadó képviselői konstruálnak jövővíziót. Ennek az vet gátat, hogy a

politikai pártok egyfelől csak közismert szlogenekben képesek gondolkodni, másfelől csak

kvázi-módon képesek bármiben megegyezni, harmad felől pedig – ez az egyik szokatlan jelenség

– a közpolitika mai nyelvén nem is lehet jövőképet fogalmazni és közhírré tenni. Végül a

politikának a tudományos gondolkodás sem sokat segít, mert a tudomány nem tekinti feladatának

a jövő teremtését, és nincs olyan szellemi-erkölcsi intézmény, amely a tudományágak

felismeréseit egyesítve nemzeti jövőképet generálna.

A jövőkép már nem születik úgy, hogy néhány nemzeti nagyság a történelem valamelyik ideális

pillanatában a közösség helyett, de a közösség vágyait kifejezve utat mutat a sötétnek látszó

jövőbe. A jövőképhez nálunk tehát se „kép”, se „jövő”, se jövőalkotó módszer, se jövőszeretet

nincs, miközben a globális tudástérben – ezt még egyszer hangsúlyozom – a várható

jövőalternatívák látványosan eltérnek a jelentudatoktól.

A Stratégiakutató Intézet interdiszciplináris műhelyében azonban öt-hat évvel ezelőtt

megfogalmaztuk és részben publikáltuk is Magyarország várható jövőforgatókönyveit az új

század első felére. Módszertanilag az eleve újdonságot jelentett, hogy egyszerre készültek – négy

változatban – univerzális forgatókönyvek, több mint húsz forgatókönyvként globális szcenáriók,

majd öt alternatívában és számos forgatókönyvbe sűrítve az itthoni lokális jövő-változatok. A két

külső és az egy belső forgatókönyv-hálózat ütközési mezőjének elemzésével íródtak le a nemzeti

forgatókönyvek, méghozzá tíz alternatíva és öt alapszcenárió segítségével.

Nincs lehetőség most arra, hogy most ezeket ismertessük. Mindenesetre annyit jeleznék, hogy az

ipari kor normál-tudományának jövőképe szerint született meg három (egyszerre gazdasági,

társadalmi, ökológiai és tudás) jövőmenetrend: a fekete (világvége), a sötétszürke (alámerülés) és

a világosszürke (libikóka) forgatókönyv. Mondanom sem kell, hogy a történelem az ezredforduló

óta is a libikóka forgatókönyvet részesíti előnyben. A három „hagyományos” menetrend mellé a

poszt-normál tudomány új paradigmái szerint két további menetrend kifejtése kapcsolódott: a

kék (tudástársadalom) és a fehér (egységteremtő, új tudatosságot mutató) alternatíva, ami már az

új század második-harmadik negyedéről beszélt.

Nincs abban semmi meglepő, hogy csupán egy-jövőképet kutató-kereső társadalom és politika

nem sokat kezdhet egy bonyolult jövőkép-hálózattal. A döntéshozók ugyanakkor egyelőre aligha

képesek mást tenni, minthogy Magyarország aktuális (rövid- és középtávú) jövőlátványát az

Európai Unió politikai és szakpolitikai jövőképeihez igazítják, és ezeket adaptálják az aktuális

115

nemzeti fejlesztési terv átfogó céljai számára. Ez egyébként rendjén is van. Az egyik gondot

viszont az okozza, hogy ez is összetett-sokrétű jövőkép, csakhogy ennek megértése és tudatos

vállalása változatlanul közgondolkodási és közcselekvési gondot okoz. Az a lehetőség pedig

súlyos kihívás, hogy a magyar hatalmi elitek a szakpolitikai keretek között óvatosan új

felismeréseket és irányokat is építsenek bele a magyar nemzeti jövőképbe. Merthogy ilyenek

nincsenek is a hazai társadalmi jövőtudatban, mert a nem hivatalos, civil társadalom erre csak

most kezd erőfeszítéseket tenni.

Meddig marad ez így? Megítélésem szerint a változást nem a bölcs felismerés hozza, hanem

valamelyik legközelebbi nemzeti tervezési vagy országos működési válság. Ha várhatóan néhány

éven belül látványosan kiderül, hogy például a Barroso-korszak nem oldotta meg Európa

felzárkózását, akkor az évtized végén elkerülhetetlen lesz a gyökeres jövőkép-paradigma váltása.

Addigra talán jobban tudatosul, hogy csak poszt-modernizációs alternatíva választható.

Addig hiába javaslom, hogy a magyar nemzeti fejlesztési tervbe óvatosan vagy nyíltan legalább

részben tervezzük bele a tízes-húszas évek követelményei szerinti szempontokat, ideákat és

fejlesztéseket.

Tudatfejlesztő társadalom?

Amikor kollégáimmal együtt, a kilencvenes évek elején először kezdtünk beszélni az

információs társadalom modell közeledtéről, természetesen nekünk sem hitt senki. Amikor az

ezredforduló után először jeleztük a tudatfejlesztő társadalom modell várható érkezését,

szükségképpen senki nem hitt nekünk. Ettől persze még tévedhetünk.

Ennek ellenére azt állítjuk, hogy a következő tizenöt évben a fenntartható tudástársadalom

alternatíva a legfőbb jövőváltozat, amely azonban fokozatosan átalakul tudatfejlesztés központú

világmodellé. Ez már viszont egyértelműen nem harmadik út! Nos, aki csak egy-jövőképet keres,

ebben akár azt is megtalálhatja, ám ne felejtsük, hogy ez egyaránt jelent gazdasági, társadalmi,

tudásbeli és főként emberi (avagy személyes, nemzeti, univerzális és transzcendens)

tudatfejlesztést. És ennek nem csak az az oka, hogy a földi civilizáció természeti, gazdasági-

pénzügyi és politikai erőforrásai gyors tempóban merülnek ki, hanem sokkal inkább az, hogy –

noha ezt általánosítva kimondani kockázatos – az emberiség, különösen az euroatlanti kultúra

megelégelte az elmúlt két-háromszáz év fejlődési pályáit és állapotait. Ami sokáig jó és vonzó

volt, az ma nem jó és elviselhetetlen.

Nézzünk csak néhány – tegnapi és mai – felismerést. A személyes és társadalmi tudás

befogadása és alkalmazása alapvetően tudatállapot és tudatfejlesztés függő. A társadalmi kohézió

és a társadalmi együttműködés változatlanul elsősorban a tudatminőség kérdése. Az európai, a

nemzeti vagy a lokális identitás erősítése mindenekelőtt az egyén tudatától és tudatosságától

függ. A személyes és közösségi egészség alapvetően a tudat/öntudat egyértelműen tudatos

fejlesztésén és magas szintű használatán múlik. Még a funkcionális, bürokratikus állam

problémamegoldó képessége és cselekvése is a társadalom és az állami alkalmazottak

tudatállapotától és az ebből fakadó kötelességvállalásától függ.

116

Ha a gazdaság jövőjét elsősorban a kutatástól-fejlesztés, vagy tágabban az innováció határozza

meg, akkor sem mondtunk egyebet, mint azt, hogy a technikai-technológiai vagy gazdasági

innovátorok tudatállapota a kulcskérdés. Ma már a társadalmi-nemzeti kommunikációknak sem

lenne más dolga, mint az egyéni-közösségi tudatok önfejlesztését szolgálni. A felismerések tehát

egyáltalán nem újak, csak az a gyökeresen új, hogy a tudatfejlesztés a társadalmi-gazdasági

fejlődés modell középpontjába kerül.

Hogyan lehet átkapaszkodni azon szakadék fölött, ami ma hazai jelenvilág és a jövőt jelentő

tudattársadalom között van? Lehet-e erre a feladatra kormányprogramokat tervezni?

Két lehetséges és evidens kormányzati lépést ajánlok példaként. Először is, stratégiailag teljesen

helyénvaló, hogy ma Európa kiemelten a kutatás-fejlesztésre, vagy tágabban az innováció, s

többek között a tudásfejlesztés ösztönzésére koncentrál. Így az első kérdés mindjárt az, hogy

mikor és milyen minőségű hazai tárcaközi kutatás-fejlesztés kormányprogram lesz, ami nem

szűkíthető le se a technológia, se az oktatás, se a műszaki innováció fejlesztésre, de ugyanakkor

nem azonos a versenyképességi stratégiával. (Ide tartozik, ha majd lesz – pártközi vagy párt és

civil konszenzussal – elfogadott K+F kormányprogram, azt a kormányzat milyen szinten

valósítja meg?) Másodszor, ha várható az egyéni és közösségi tudat szerepének felértékelődése,

akkor Magyarországnak kiemelten kellene foglalkoznia tudatkutatással és tudatfejlesztéssel, de

ez szükségképpen interdiszciplináris és poszt-normál tudományos feladat. S nem elég az

idegtudósokat vagy a pszichológusokat bevonni, mert legalább ennyire szükség van elméleti

fizikusokra, teológusokra vagy például filozófusokra és nyelvészekre. A kérdés megint az, hogy

a kormány tudományfejlesztési stratégiája alapján – hálózati rendszerként – milyen K+F

tudatkutatási intézmények jönnek létre az állami (akadémiai és egyetemi), valamint civil

kutatóintézetek bevonásával?

Az aktuális és közelre néző kockázati tényezők:

1. Ha ma sokaknak a jelenlegi Európa Terv közelre néző céljai is túl messzire mutatnak, vagy

túlságosan magas röptűek a magyar ugarhoz képest, akkor félő, hogy a döntéshozók többségének

még az Európa-ihletésű, vagy/és Új világ reményű nemzeti fejlesztési terv is időelőtti lesz. Ez is

történik jelenleg.

2. Ha az Európa Terv mostani stratégiai irányai (befektetés az emberbe, a gazdaságba, a

környezetbe, stb.) jórészt a kilencvenes évek globális törekvései, szintén félő, hogy ezek a

szándékok idő előtt elavulhatnak. Így is történik.

3. Ha az új Európa Terv nem a tízes évek valóságos alternatíváira és perdöntő követelményeire

készülnek, nem kevésbé félő, hogy Magyarország – a globális-nemzeti-lokális gazdasági-

társadalmi előtérben való – stagnálása (vagy lassú leszakadása) folytatódhat.

Kormányzati elit és szakértői elit legyen a talpán, aki ennyi ellentétes erő, akarat tudás- és

tudatállapot között vergődve helyes tervezési és megvalósítási stratégiát választ, méghozzá úgy,

hogy nem veszti szem elől (ha van neki ilyen) az általa elfogadott általános nemzeti stratégiát

117

sem. Magyarország tíz éven belül is összetett-alternatívájú ország marad, de most már nem

halasztható a prioritások kiválasztása.

Kockázat ide, kockázat oda, abban senki nem korlátozhat minket, hogy intenzíven elkezdjünk

foglalkozni a tudatfejlesztő társadalmi-gazdasági modell előkészítésével, ami messze maga

mögött hagyja az emberarcú szocializmus és az emberarcú kapitalizmus illúzióval telitett

korszakmodelljeit.

Új gyakorlati példák

A felsorolt kockázati tényezők ismeretében is inkább vállaljuk a politikai és társadalmi elitek egy

részének értetlenségét, de messze haladjuk meg a korábbi nemzeti fejlesztési terv céljait. A mai

kormányzati és európai programunk még nem elég hangsúlyosan tartalmazza az állam új típusú

modernizációját, holott – nem csak a kiadások csökkentése miatt – a tudásgazdag digitális állam

létrehozása kulcskérdés. Minden költségvetési nehézség ellenére a tudásipar (egyetemek, K+F,

tartalomipar, stb.) állami és piaci támogatását nem kétszeresére, hanem legalább háromszorosára

kellene azonnal emelni. A gazdaságfejlesztési pályázatokon az eddiginél is több támogatást

kapjon az IKT-szektor, de fejlesztései lépjenek túl már a technológiai feltételek megteremtésén.

A települési, térségi és szakmai civil hálózatok anyagi-szellemi támogatása nélkül nem

szerveződhetnek meg az intelligens helyi (főként tudáshasznosító) társadalmak. A magyar

társadalom jövőorientáltsága érdekében ne csak jövőkampányt vagy jövőkommunikációt

folytassunk, hanem jöhessen létre például jövőegyetem, jövőpark, jövőkutató központ. Az új

nemzeti fejlesztési tervbe a nagyprojektek ne csak a hagyományos infrastruktúra fejlesztésére

összpontosítsanak, hanem – a tudás és tudatfejlesztő kort előkészítő – tényleges fejlesztési

projektekre, például a Zselici Édenkertre, az Ország Szíve programra, a Magyar Technológiai

Intézetre, a Sárvízi intelligens kistérségre, a Nemzeti e-Közigazgatási Központra, stb.

Az utóirat passzusaiban felsorolt feladatok a ma leckéi, bár mi ezeket holnap akarjuk elvégezni.

A világ szellemileg kvalifikált csoportjai az új dimenziókban többek között a következő

kérdésfelvetéseken töprengenek: az embert kiváltó, az embert sokban helyettesítő robotok; a

világegyetem energiáit megértő és alkalmazó technológiák kutatása és elterjesztése; a

kvantumszámítógép és/vagy bioszámítógép fejlesztése és piaci bevezetése; az időszámítás előtti

és a legfrissebb tudások kölcsönös kontrollja és tudáspiaci értékesítése; a gazdasági-társadalmi

versenyképességet növelő önépítő tudatfejlesztések kutatása és alkalmazása; a mesterséges

intelligenciát magas szinten alkalmazó digitális állam és önkormányzás kipróbálása és ennek

révén is a részvételi e-demokrácia lehetővé tétele; a spirituális erőforrásokat hasznosító egyéni és

közösségi lélek- és magatartásfejlesztések, új tudatalapú gazdasági és társadalmi/politikai

vállalkozások támogatása; valamint településeken közösségi védőmagok, védőrendszerek

létrehozása támogatása, stb.

A mai modernizációs modellek fokozatos kimerülése után jönnek a tényleges

paradigmaváltások, a globális „kvantumugrások”, amelyeket hívhatunk poszt-modernizációs,

118

poszt-információs, poszt-tudományos modelleknek is, amelyek a régi problémákat gyakran

megoldják, vagy feloldják, hogy aztán újabb krízishelyzeteket is teremtsenek. Mindenesetre

Európa is generális fejlesztési-modell váltások közben és egyben előtt áll, miközben új

gondolkodási kánonok alakulnak ki, új szemléletek terjednek el és új kormányzati akaratok, és

módszerek válnak legitimmé. A valódi jövő a posztinformációs koron túlra mutat: gyökeresen

más poszt-kapitalista jövőkoncepciónak hívjuk.

Nekünk ehhez az új téridőhöz kell járható utakat találni. Úgy tervezzünk, hogy a járható utakra

legyen esélyünk előbb-utóbb rálépni.

Miért ne tennénk?

Új paradigmák a magyar civil társadalomról

A civil társadalom önálló társadalmi dimenzió és valóság. Ha a társadalom a világegész darabja,

akkor a civil társadalom pedig a társadalom szubsztanciális lényege.

A civil társadalom ma hatalmat, államot, ellátást, kormányzati reményt kiváltó közösségi aktus.

A létező világok legelhagyatottabb és ezért a legszabadabb parlagi mezője. Ha az állam a

megújulási kapacitást elvesztette, a látszólag megújulásra szintén képtelen civil közösségek a

semmiből alternatívákat teremtenek. Ha a földi civilizáció és kultúra összeomlik, csak a

karnyújtásnyira lévő helyi civil társadalom ment meg minket.

A magyar társadalom jelenének és jövőjének egyaránt kulcstényezője a civil

társadalomviselkedése. Ezért a civil társadalom értelmezése az általános társadalomelemzés

alapvető vektora.

A civil társadalommal foglalkozó szakirodalomból számos megközelítést emelhetünk ki. Ralf

Dahrendorf véleménye szerint civil társadalomról akkor beszélhetünk, ha az állampolgárok

aktívan részt vesznek a társadalom életében, és felelősséget éreznek azokért a dolgokért is,

amelyek magánéletükön kívül történik. Válaszként azt is mondhatjuk, ha a civil társadalmak nem

éreznek felelősséget, a felelősséget nem magára vevő „társadalom” is létezik.

Jürgen Habermas „A társadalmi nyilvánosság szerkezetváltozása” c. művében írja, hogy a civil

társadalom intézményes magvát az önkéntes alapon történő, nem állami és nem gazdasági

összefogások képezik

66. Számára a civil szféra az “uralommentes kommunikáció tere”, mely szemben áll az

állammal, ahol az állam legfőbb törekvése az, hogy bekebelezze az “életvilágokat”. A civil

társadalom az állami, a hatalmi kommunikációs rendszerrel szembeni ellenállást jelenti.67 Ha

ellenállás nincs, csak elfordulás, befelé nézés, családi építkezés, az szintén ellenerő

demonstráció, csak főként szimbolikus formát ölt.

Vehetünk más példákat is. Michael Walzer szerint a civil társadalom aktív, elkötelezett

állampolgárokra épül, akik részt vesznek az állam, a gazdaság, a nemzet vagy a vallás ügyeinek

intézésében. Kende Péter a civil társadalmat úgy határozza meg, mint a társadalomnak azt a

119

kapcsolathálózatát, amely az államtól függetlenül alakul ki, és működését se befolyásolja az

államhatalom. Csakhogy: szép idea az elkötelezett állampolgárok közössége, de az életvilág

fenntartása és működtetése szintén felelősségvállalás.

Függetlenség és világkritika? Szelényi Iván megállapította, hogy eszmetörténetileg a civil

társadalom fogalma a rendies hatalmi szerkezet kritikájaként jelenik meg. A civil társadalom a

népszuverenitás elvére épül, ahol azok a szervezetekbe tömörült állampolgárok szabályozhatják

a társadalmi rend feltételeit, akik jogi szempontból egymással szimmetrikus viszonyban állnak.

A rendies társadalmakban a jog forrása a társadalom felett álló uralkodó.

Szalai Erzsébet véleménye szerint az uralommentes kommunikáció csak illúzió. A civil

társadalom fogalmának megjelenése azt fejezi ki, hogy sem a “szabad piac”, sem a politikai

nyilvánosság nem tölti be klasszikus demokratikus funkcióit ezért az egyének új, ezen szféráktól

független tereket, nyomásgyakorlási formákat, fórumokat keresnek. Ez így van. A civil

társadalom minden nyilvános és informális rezdülése részben nyomásgyakorlás, részben pedig

elszakadás a nyomásgyakorlóktól.

Az Európai Bizottság által kiadott Fehér Könyv értelmezése alapján civil társadalom nem más

minta a szakszervezetek és a munkaadók szervezetei, a nem kormányzati szervezetek, a szakmai,

a karitatív és a bázisszervezetek, az állampolgárokat a helyi életbe bekapcsoló szervezetek,

illetve, specifikus hozzájárulással, az egyházak és a vallási közösségek. Ez ma már nagyon nem

aktuális, sőt elavult megközelítés, mert nem keverhetjük a lokális (nem intézményesült) civil

társadalmat és a civil szervezetek világát.

A modern gondolkodás egyik terméke a társadalom észrevételezése, a társadalom

paradigmájának megfogalmazása, részben a hagyományos közösséggel szemben, az általában

állami keretek között létező társadalom definiálása.

Röviden a civil társadalomról azt lehet mondani, hogy a (nem államosított) társadalmon belül az

adott államban élő polgárok összességét, a köztük létrejövő viszonyrendszereket és a társadalom

intézményes formáit foglalja össze. Ez még önmagában nem jelent értékeket, döntéseket,

reakciókat vagy felelősségeket.

Az új paradigmák szerint a civil társadalom nem más, mint az adott társadalom, vagy rész-

társadalom kollektív tudatának aktuális kivetülése, realizálódása.

A civil társadalomról szóló értelmezések sokáig a filozófia, politológia és a szociológia

történelmi hagyományaiban gyökereztek.

“A civil társadalom közkeletű felfogása szerint e fogalom alá tartoznak a polgári

kezdeményezések mindazon formái, amelyekben a polgárok önkéntesen vesznek részt érdekeik

és értékeik megjelenítése, védelme érdekében, és amely kezdeményezések az államtól

elkülönülve, autonóm módon működnek. A fogalom további finomítása érdekében indokolt a

harmadik, azaz nonprofit szektor kifejezés használata, mely azt veszi figyelembe, hogy a

polgárok szervezetei hogyan illeszkednek a társadalom nagy intézményei-, különösen az állam és

a piac által létrehozott szerkezetekhez. Ennek megfelelően az új és régi demokráciák társadalmi

120

és politikai változásai időről időre indokolttá teszik a civil társadalom, illetve a harmadik szektor

szerepének újragondolását.”68

Ez a felfogás tehát a civil társadalmat nem társadalomként, hanem szűkebben a helyi

társadalomkezdeményezési formáiként definiálja. A történelem és a jelen követelményei már ezt

a felfogást is meghaladták.

Új civilkoncepció

A civil társadalom hagyományos fogalmának kétféle értelmezését különböztethetjük meg: az

első a normatív értelmezés alapján a civil társadalom a jelentős társadalmi, politikai, gazdasági

változások idején került előtérbe. A civil társadalom fogalma gyűjtötte össze azokat az

elvárásokat és törekvéseket, amelyek egy óhajtott társadalmi berendezkedés elérése céljából

fogalmazódtak meg. Például az államszocializmus évei alatt a totalitarizmussal szembeni, a

hatalmat párbeszédre ösztönző stratégiák, mozgalmak gyűjtőhelye volt. Ebben a hosszú

történelmi folyamatban a civil társadalom lassan és korlátozott önálló entitással, integrációs

erővel bíró hatalommá nőtte ki magát.

Azonban a liberális demokráciák kialakulásával – számos liberális felfogás szerint – a civil

társadalom normatív felfogása aktualitását vesztette, helyébe a második értelmezés, az analitikus

megközelítés lépett, amely a fennálló viszonyokat próbálja bemutatni, magyarázni. Az analitikus

megközelítés szerint a civil társadalom fogalmát már nem lehet általános kategóriaként

használni, a fogalom magyarázó ereje jelentősen gyengül. A témával foglalkozó szerzők

többsége a civil társadalom alatt azon szerveződéseket érti, amelyek az egyén és az állam között

elhelyezkedve a kettő közötti kapcsolatot szolgálják: Montesquieu másodlagos csoportoknak,

Hegel testületeknek, míg Claus Offe társulási viszonyoknak nevezi őket.

A civil társadalom fogalmi jellemzőit a szakirodalom általában négy pontban foglalja össze: A

civil társadalom személy- és szervezetegyesülések, valamint önálló szervezetek hálózata,

amelyek működésük szabályai szerint különböznek a társadalom többi intézményrendszerétől.

Nem egyenlő sem az állammal, sem a magánszférával, de a kettő közötti kapcsolat közvetlen.

Létezésének elvi alapjait az emberi-állampolgári jogok érvényesülése, a valódi jogállamiság

jelenti.

A civil társadalom rendeltetése, hogy az általa biztosított nyilvánosság és érdekartikuláció útján

szembesítse az állami akaratot az általa képviselt értékekkel, törekvésekkel és gyakorlattal.

Magyarországon (is) minden település egy-egy fél-autonóm, fél-alávetett civil társadalom. A

szociológiai vizsgálatok eredményei alapján az a hipotézis megfogalmazható, hogy ez a több

mint háromezer civil társadalom különböző civiltársadalom-modelleket láttat. Ezek a

következők:

a) a helyi (sőt térségi, nemzeti) civil társadalom látóköréből kikerül, vagy kitolják a közvalóság,

közcselekvés mezőit, mert a civil társadalom tagjai magánviláguk felvirágoztatására

koncentrálnak, így a civil társadalom terjedelmében és szerepköreiben összeszorul, csak az

121

életvilág mikrovilágában létezik; ebben az értelemben viszont ma spontán módon, láthatatlanul

kiépült a civil társadalmak többsége;

b) a helyi (sőt térségi, nemzeti) civil társadalom nem zár teljesen befelé, nem húzódik vissza a

magánterekbe, sőt nyitott marad legalább is a lokális cselekvések, vagy minimum közösségi

fellépések irányba, ugyanakkor a lokális polgárok nagy többsége nem vállalja a helyi, nemzeti

problémák feltárását, sőt az állammal-önkormányzattal szembeni személyes fellépést, nem vesz

részt semmilyen közösségi ellenőrzésben. De – és ez a modell lényege – hangadó személyiségek,

kisebb közösségek, mit sem törődve a fennálló viszonyokkal és kényszerpályákkal, mintegy

kevesek által méltányolt helyi hősiességként igyekszik betölteni az optimális civil polgár és

közösség szerepeit.

c) a helyi (sőt térségi, nemzeti) civil társadalom belső életvilágai (sőt a nemzeti társadalom

absztrakt dimenziói) egyaránt zavarosak, a szétesettségek és az elkülönülések virágoznak,

miközben a gazdasági, társadalmi, politikai és szemléleti világválság-hatások a polgárokat

megrázzák, veszélyérzetüket növelik, a civil társadalom kollektív tudatai pedig arra inspirálják

őket, hogy forduljanak vissza a világ, a külső dimenzió felé. Személyenként, családonként,

vagy/és kisebb közösségekként egyre több civil polgár – és informális társulásai – önkéntes,

tudatos, új alternatívákat kereső civil vállalkozásokba kezdenek.

A magyar társadalomban a civil társadalmak kollektív tudatai részben okozói, részben

következményei a civil társadalmak küszöbön álló önfejlődésének. A kollektív tudatok (amelyek

nem a kollektív tudással azonosak!) állapotait nehéz kutatni, értelmezni, ám az egyre inkább

látható, hogy a civil kollektív tudatok most mintha kevésbé fékeznének, kevésbé a

visszahúzódást inspirálnák. Várhatóan fordulatok jönnek, vagy nem várt paradigmaváltások.

Új folyamatok és cselekvés-minták is látszanak. Az egyik például az, amikor a civil társadalom

új energiáira és törekvéseire alapozva új politikai erő jelenik meg a hatalmi mezőben. A másik

változási trend, hogy a globális újkapitalizmusban csalódottak, vagy a gazdaságilag

veszélyeztettek, sőt különösen a magán ellátásukat kritikusnak ítélők – kilépve a piaci

viszonyokból – termelési és szolgáltatási klubokat hoznak létre. Ennek a folyamatnak már új

szintje, amikor a civil polgárok globális-kontinentális civil fellépéseket szerveznek.

A harmadik példa, hogy a nemzet megtartását, régi-új értékrendre építését, a közösségi-kulturális

megerősödést szolgálók nem politikai erőket hoznak létre, hanem civil szervezetet a belső

nemzeti építkezés, erkölcsi és szellemi megújulásra (például a Magyarok Szövetsége).

Összegzés helyett arra hivatkozunk, hogy Gordon White, angol politológus szintén négy pontban

foglalta össze a civil társadalomnak a demokratizálás folyamatában betöltött szerepét, amelyet

több ponton továbbgondoltunk:

A civil társadalom – ha tudatosan erre törekszik – megváltoztatja a hatalom egyensúlyát az állam

és a társadalom között az utóbbi javára.

122

A civil társadalom – valamilyen mértékben – mindig ellenőrzi és felügyeli az államot,

önkormányzatot, a közélet erkölcsének, a politikai döntéseik indokoltságának nyilvános

megítélése révén.

A civil társadalom fontos közvetítő szerepet játszhat az állam és a társadalom között, különösen

akkor, ha: a) a két fél közötti bizalom felőrlődik; b) a két fél közötti együttműködés javításának

társadalmai feltételei is javulnak.

A civil társadalom önmagában gyarapíthatja azon folyamatok, intézmények és közjót szolgáló

fellépések számát, amelyek jelentősen hozzájárulhatnak ahhoz, hogy a demokratikus

intézmények és folyamatok legitim módon és kiszámíthatóan válaszoljanak az új kihívásokra.

A civil társadalom saját önvédelmére, önmentésére és belső megerősödésére önálló, saját,

gyakran nem intézményesült közcselekvéseket kezdeményez és nem, vagy csak részben

támaszkodik az állami, önkormányzati intézményrendszerre.

Mindezek után egyáltalán nem szeretnénk visszamenni a helyi közösségek korábbi definícióihoz,

viszont az ipari (vagy a posztipari, újkapitalista) kor gazdasága, társadalma, s köztudata alapján

létrejött civil társadalom típusokat és felfogásokat érdemes rendszerszerűen értelmezni. Ezért az

eddigi felfogások értelmezése alapján – a következő elméleti összesítést végeztem el és ezzel hét

típusba soroltam az eddigi felfogásokat:

Az ipari-posztipari kor és az azt váltó új korszak eleje

civil társadalom fogalmainak értelmezési típusai

első Aktív, elkötelezett, közcselekvő állampolgárok

kapcsolathálózata: szereplői a közösségi feladatot

vállaló, új utakat találó helyi polgárok, de a nem

aktív, nem kötelezett állampolgárok nem mindig

tartoznak bele a minőségi civil „társadalomba”;

második Politikai társadalomban a hagyományos

szerepmegtartása: a civil társadalom a liberális

demokrácia intézménye, maga a nyitott társadalom,

egyben politikai-hatalmi ellensúly, akkor is, ha a

politikai társadalom intézményei, viselkedései

kiábrándítóak, stb.

harmadik Személy- és szervezet-egyesülések, önálló társadalmi

szervezetek működtetése: ezek a polgári

intézményesített kezdeményezések, a szervezetbe

tömörült állampolgárok, a független szervezetek és

mozgalmak, munkaadók és munkavállalók

123

szervezetei, államot ellenőrző intézmények, non-

profit szektor, civil egyesületek, stb.

negyedik Gazdasági társadalomban a civil társadalmak

választhatnak: vagy maradnak a piac intézménye,

például a spontán helyi piac és vállalkozásai, azaz a

gazdasági kapcsolatok civil kerete; vagy ellenkezőleg

kilépnek a piaci viszonyokból és saját öngazdaságot,

önvállalkozásokat folytató cserekereskedelmi

hálózatokat hoznak létre, stb.

ötödik Állam és társadalom közötti közvetítő tér: ideális

esetben a társadalmi érintkezések közege, privát

cselekvések tere, aktív önkéntes közvetítő szektor,

vagy a jóindulatú, kooperáló közvetítés helyett a két

fél „között” önálló, önszervező, noha részleges civil

mezőt, közösségi teret generál, stb.

hatodik Uralommentes kommunikációs tér alkotói: a civil

társadalom az állam, s a gazdaság által nem

befolyásolt közösségi kommunikációk rendszere, sőt

akár erős befolyásoltság ellenére is önálló

kommunikációs intézményeket és szolgáltatásokat

szerveznek meg, stb.

hetedik Civil normakép, jövőkép, minőség: a civil társadalom

az egész társadalom normatív jövőképe, új, hálózati,

intelligens társadalomképe, közösségi-erkölcsi

normák képviselője, ekkor a civil társadalom

minőség, kollektív tudat- és cselekvés minőség, stb.

Táblázatot készítette: Varga Csaba, 2009

Konklúzióként annyi emelhető ki, hogy az ipari-posztipari korban a civil társadalom tehát

lényegében az állami-önkormányzati bürokrácia, a hatalmi berendezkedés ellentéteként jött létre,

mindenekelőtt az egyének érdekeinek, sőt értékeinek érvényesítése és védelme érdekében és csak

akkor működik megfelelően, ha az állampolgárok a köz érdekében is áldozatot hoznak.

A civil társadalomnak milyen a viszonya állammal, hatalommal? Garaczi Imre helyesen így

gondolja: „…a társadalmat alkotó egyének, csoportok és közösségek érdekviszonyai

szükségszerűen termelik ki a hatalmat, melynek fennmaradását viszont elsősorban intézmények

garantálják, amelyek jól vagy rosszul működnek. Egyik sem létezhet a másik nélkül. Ugyanúgy

dőreség feltételezni a társadalom nélküli hatalmat, mint hatalom nélküli társadalmat.”69

124

Az elmúlt öt-tíz évben azonban tovább romlott a civil társadalom viszonya a hatalommal.

Egyrészt a kollektív tudat növekvő érzékenysége miatt ez a viszony már önmagában nem

definiálható érdekviszonyok alapján, másrészt a hatalom és az állam, s különösen a hatalom és az

intézmények közötti különbség élesen-tisztán láthatóvá vált.

Ezért mind a két oldal sokkal szélsőségesebb álláspontokat is képvisel. Egyes hatalmi csoportok

nem mondják ki, de valójában úgy gondolják, hogy a hatalomnak a társadalom csak ürügy, vagy

díszlet, s fordítva, egyes hangadó társadalmi csoportok azt feltételezik, hogy nagyon is jól

meglennének hatalom nélkül és intézményeket ők is alapíthatnak.

Garaczi Imre így folytatja: „”Itt ugyanarra a következtetésre juthatunk, mint a szabadság és

hatalom viszonyában: a hatalom mint intézmény és társadalom kapcsolata úgy kellene, hogy

érvényesüljön jelenkorunkban, hogy a hatalom adekvát módon fejezze ki a társadalmat, és ezzel

párhuzamosan a társadalom is adekvát legyen a hatalomhoz.”70

Ez szép idea, ami ma teljesen illúzió. Aktuálisan azért, mert a mai újkapitalizmusban az

állam/hatalom a felborult egyensúlyt nem a gazdasági elittel állíttatja helyre, hanem a globális

pénzügyi hiányt a társadalommal fizetteti meg. Ez a pénzügyi megaelit nem is engedi meg az

államoknak, hogy engedelmesen ne ezt tegyék.

Holott ennek világtársadalmi következménye a megaelitek számára lesz a legkritikusabb.

A kölcsönösen adekvát hatalom-társadalom viszony vagy úgy jön létre, hogy a bolygó totális

válsága mindent elsöpör, vagy jobb esetben arra lehet esély, hogy a folyamatos kríziskezelésben

teljesen új típusú hatalom-társadalom kapcsolat születik, méghozzá nem csak közös érdekek-,

hanem közös értékek és jövővíziók alapján.

Ezzel azonban kilépünk már a mai történelemből. Ehhez pedig elkerülhetetlen a társadalom és

hatalom, civil társadalom és önérdekű hatalom viszonyának megváltoztatása és ezt megelőzősen

radikális újragondolása.

Ma természetesen az is alapvetően új kérdés, hogy az új típusú globalizáció, új nemzetiesedés, s

új lokalizáció világában a korábbi és tegnapi értelmezések helytállóak-e? Az elmúlt egy-két

évtized európai és magyar társadalomfejlődése és társadalombomlása tehát mennyire alakította át

(tovább gyengítette és/vagy továbberősítette) a hazai lokális civil társadalmakat és ezek alapján

az új civilgondolkodásokhoz milyen mértékben szükségesek új definíciók?

A választ nem nehéz megjósolni.

A civil társadalom és az új paradigmák

Az ezredforduló előtt és után az ipari kor egyre nagyobb mértékben és mélységben alakul át

információs- és/vagy tudásközpontú korrá, avagy később valamilyen poszt-kapitalista modellé.

A helyi társadalmak belső szerkezete és működése ezért gyökeres változás előtt és közben van.

Az elmúlt két évtized új felismeréseiből71 kiindulva a következő új meghatározás-együttes

mellett voksolunk, amelyek részben már új paradigmákat jeleznek.

125

1. Az új globlokál világban a civil társadalom kiterjedt és strukturálódott, egyrészt beszélhetünk

globális és európai, másrészt nemzeti és országos, harmadrészt térségi (regionális és kistérségi),

negyedrészt pedig települési civil társadalomról, sőt nagyobb településeken rész civil

társadalmakról is.

2. A civil társadalom most már végre mindenekelőtt társadalom, méghozzá sok tekintetben, de

korántsem korlátozatlanul önálló (az államtól, gazdaságtól, vagy a nemzeti szinttől elvált) helyi

társadalom. Mindenki beletartozik, az aktív és nem aktív polgárok is, függetlenül akaratuktól és

mentalitásuktól. Új jelenségként figyelhető meg, hogy a civil társadalomban akkor is komoly

fejlődés tapasztalható, ha egy-egy településen esetleg kevés számúak és gyengék a civil

szervezetek, hiszen ezektől függetlenül is a hazai civil társadalmak belső állapota, cselekvése,

tudata folyamatosan erősödik. Ebből is következik, hogy a civil társadalom nem csak közvetítő

elem, hanem önálló, sajátos életvilág.

3. Miután Magyarországon ma egy térségi vagy települési funkcionális civil társadalom

szükségképpen összetett szerkezetű (avagy egyaránt vannak benne posztfeudális, kora

kapitalista, kapitalista, posztszocialista, újkapitalista és információs társadalom-elemek és

társadalmi csoportok), a legfontosabb felismerés az, hogy az összetettség ellenére a domináló

elemek már az új társadalmi érdeket és értékeket érvényesítő társadalmi csoportok, intézmények.

Hozzátehetjük, a magyar civil társadalom működése jelenleg a posztkapitalista-újkapitalista

szerkezet kritikája.

4. Az információs-innovációs kor új technológiái, szolgáltatásai és intézményei hatására a civil

társadalom már nem egyszerűen kommunikációs közösség, hanem potenciálisan intelligens civil

társadalom, új információs, kommunikációs és közösségi tér. Ebből még az is következik új

jelenségként, hogy a valóságos, megfogható települési társadalom megduplázódik és létrejön a

virtuális civil társadalom is, amely – mint ilyen – nem azonos sem a régi, sem az új lokális vagy

közösségi tudattal sem.

5. Az új civil társadalomban (újra?) meghatározó szerepű a közösségi tudat, de ez semmiképpen

sem azonos a korábbi (államosított?) kollektív tudat- vagy áltudat-szereppel, amely teljes

mértékben kitöltötte vagy később csak uralta a helyi polgárok tudatát, gondolkodását,

mentalitását. Ma Magyarországon a civil társadalom közösségi tudatszerkezete összetett,

egyszerre teljes és töredezett, alapját az egyének (részben viharos tempóban változó) személyes

tudata és hangsúlyos tudatállapot-minőségei határozzák meg, miközben a minőségi, öntudatos

civil köztudat intenzíven visszahat a helyi polgárok tudattartalmaira és tudatformáira is.

6. Az intelligens civil társadalom jellemzője, hogy nem teljesen az ipari és iparutáni kor politikai

demokrácia modelljének érvényesítését kísérli meg. A hagyományos, központi/állami politikai-

hatalmi keretek közül kivált, önálló mozgástér. Új demokrácia filozófiát és módszertant keres, s

mert ilyet egyelőre alig-alig nem talál, s mert a hagyományos képviseleti demokrácia formáit

nem ítéli kielégítőnek, a változás legnagyobb akadálya a tanácstalanság, bizonytalanság.72 Az

egyik kapaszkodó, hogy Magyarországon elindult például az e-közigazgatás, s ennek

folytatásaként létrejöhet az e-demokrácia, ami már a részvételi demokrácia irányába mutat.

126

Egyébként legalább ilyen akadály és öngyengítés, amikor a helyi civil társadalmak hangadói és

hangadó csoportjai a hagyományos lokális hatalmi mező akarnak betörni és ott át akarják venni

az elavult, de presztízzsel bíró hatalmi szerepeket.

Felfogásunkat igazolja számos olyan értelmezés, amely már az ipari kor utáni civil társadalmakat

elemzi. Ilyen például az a kategória, amely szerint a globális civil társadalom „a család, az állam

és a piac közötti elképzelések, értékek, intézmények, szervezetek, hálózatok és egyének színtere,

amely a nemzeti társadalmak, politikai rendszerek és gazdaságok határain túl működik”73.

Az új civil társadalom tehát így definiálható: A hazai helyi civil társadalom nagyobb részt

valóságosan, kisebb részt potenciálisan intelligens, önjáró civil társadalom lehet, amely létében,

cselekvésében önálló, sajátos, mi több, részben már autonóm társadalom, valójában a család, az

állam és a gazdaság között egyrészt részben társadalmilag közvetít, másrészt olykor már integrál

is. Harmadrészt pedig – a két oldal közé ékelődve, vagy a két oldal felett – önálló életvilágot

teremt, s végül a civil társadalom nem pusztán társadalmi-gazdasági, vagy intézményi rendszer,

hanem sajátos tudati/köztudati hálózat.

Hova is vezet ez? Az új civil akaratok merre is mutatnak?

A szűken vett civil-társadalom modellek után tehát a különböző alapvető társadalomtípusokat is

különböztethetjük meg, mert egyrészt a modern és posztmodern társadalom már egyre inkább

rászorul a közösségek segítségére, másrészt pedig – legalább is a komplex világválságban – a

globális, a nemzeti és a lokális civil társadalmak belső önfejlődési folyamatai önellátó-

önfejlesztő mintákhoz vezetnek.

Alávetett társadalom (feudális társadalom, ipari társadalom, stb.): Ahogy már jeleztük, maga a

társadalom fogalma is új az európai gondolkodásban, ami azt is mutatja, hogy a különböző

országokban a nagyközösségek nem is olyan régen tekintik magukat társadalomnak. Ha a

társadalmak és a társadalmi tudatok kialakulása ráadásul együtt járt a hagyományos közösségek

és közösségi identitások pusztulásával, nem meglepő, hogy a tizenkilencedik-huszadik század

társadalmi – különösen erős állam esetén – elidegenedett társadalmaknak minősíthetők. Ennek

legfontosabb oka az, hogy a közösségi-társadalmi tudatok értékvesztése és értékcseréje döntő

mértékben támogatta az alávetett társadalom típusok elterjedését.

Államosított társadalom (diktatórikus társadalom, szocialista társadalom, stb.): Ahogy a híres

verssorból következik, ahol diktatúra van, ott diktatúra van, avagy ahol diktatúra van, ott

társadalom sincs. Ez az állítás azonban nem cáfolja azt a tényt, hogy egyetlen diktatúra sem lehet

olyan erős, hogy a társadalmat teljesen szétverje, ráadásul minden diktatúra rákényszerül arra,

hogy látszattársadalmat konstruáljon és abban látszatközösségi kapcsolatokat építsen ki,

amelyeket egyes társadalmi csoportok vagy rétegek akár a magukévá is tehetnek. Ebben a

társadalomban se az egyénnek, se a közösségnek nincs tényleges beleszólási vagy döntési

kompetenciája, paradox módon még akkor sem, ha egyébként a diktatúrát elfogadja és a

diktatúra valamely szervezetének tagja.

127

Demokratikus társadalom (polgári társadalom, posztszocialista társadalom, újkapitalista

társadalom, információs társadalom, stb.): Ez a társadalommodell meglehetősen sok formát,

szisztémát, működést ötvöz, amelyeknek az a közös tulajdonsága, hogy kicsit függetlenül a

politikai berendezkedéstől az egyes embert nem okvetlenül tekintik ellenségnek, hanem

ellenkezőleg, a hatalom érdekei szerint megpróbálják a polgárokat ténylegesen vagy látszólag

beemelni, cselekvésre ösztönözni az állami berendezkedés keretei között. Egyúttal azonban

kiszolgáltatják a hatalmi eliteknek, a szupergazdasági érdekcsoportoknak, a fogyasztói

társadalmak végleges túlzásainak, az értékrend- és lélekvesztéseknek. Ez a modell akkor kezdett

kiépülni, amikor a társadalom felnőtt tagjai választójogot kaptak és a fénykorát azokban az

évtizedekben élte, amikor meglehetősen magas gazdasági és társadalmi jólétet teremtett és

közben a képviseleti demokrácia szabályai szerint az egyén számára valamilyen társadalmi

mozgásteret garantált.

Közösségi társadalom (nemzeti társadalom, közösségi társadalom, szakrális társadalom, stb.): A

civilizáció történetében sokféle közösségi társadalomtípus alakult ki, amelyek között szintén

jelentős különbség van. A korábbi korszakokban egyébként is domináltak a hagyomány alapú

társadalmak és tulajdonképpen a nemzeti társadalmak is mélyen kötődtek az adott ország és

kultúra hagyományaihoz. (Hely hiányában arra szintén nem térhetünk ki, hogy Európán kívül,

különösen Ázsiában milyen típusú közösség alapú társadalmak jöttek létre.) A közösségi

társadalommal szemben az európai modernizációs individualizáció időszakaiban sokfelé

ellenszenv alakult ki, mára viszont a közösségi társadalom modellje újra felértékelődik a

túlhajtott individualizáció hatására. Az új típusú közösségi társadalom szükségképpen elismeri az

egyéni szabadságot és autonómiát, miközben a közösségi autonómia sem válik érdektelenné.

Intelligens civil társadalom (tudástársadalom, tudatközpontú társadalom, szeretet társadalom,

stb.): Ma aligha lehet racionálisan megmondani, hogy a következő néhány évtized milyen új

típusú társadalommodelleket érlel ki. Annyi azonban jól kivehetően látszik, hogy az egyik

modell mindenképpen a tudás és az innováció központú, kreatív társadalom típus lesz, amely

alapvetően kötődik a posztmodern, mediatizált infokommunikációs hálózatokhoz és

szolgáltatásokhoz. Ezek a modellek már részben létező valóságdimenziók is, ami nem garancia

arra, hogy a következő évtizedekben nem módosulnak majd jelentős mértékben. A

huszonegyedik század természetesen tovább léphet a társadalmi modellek építésében, ám a 2008-

ban kirobbant és 2011-ben kiszélesedő gazdasági-társadalmi (mi több: civil társadalmi)

világválság egyaránt nehezíti vagy erősítheti az új paradigmákon alapuló látens társadalmi

fordulatokat74.

Számomra a jövő társadalom mindenekelőtt a szeretet-társadalom lesz. Ennek a lehetőségét,

szellemét, arculatát és programját külön könyvben mutatom be majd. A kilencvenes évek végén

nem véletlenül vár víziót fogalmaztam meg az egységtársadalomról is.

Az európai és magyar intelligens civil társadalom már végképpen – társadalmi

megkettőzöttségként – virtuális társadalom (is) lesz. Ezért a társadalmat, mint egyesített kollektív

térrendszert, vagy mint téridő struktúrát két módon definiálhatjuk újra. Egyrészt úgy, mint az

ember által teremtett harmadik természeti teret, s ebben az esetben – lényegét tekintve – a

128

civilizáció új környezeti térdimenziójaként értelmezzük. Másrészt viszont úgy, mint olyan

virtuális teret, amely – kezdettől fogva – kiszakadt a környezeti térből, s így társadalmi terek

között a társadalom az első és tipikus virtuális tér. És az már csak egy másodlagos

következmény, hogy a virtuális tér aztán „visszahat” a környezetre, s intézményekben és konkrét

fizikai épületekben testesül meg. Ebből az is következik, hogy a társadalom – már az információs

kor előtt is – mindenekelőtt virtuális tér, téridő volt.

A fejlődés és a fejlesztés is három irányból, a kormányzás-önkormányzás, a helyi társadalom

vagy a szellemi-erkölcsi változások felől folytatódhat. Az izgató kérdés tehát az, hogy a

települések, a szűkebb térségek, a nemzetek, végül a kontinensek társadalmai milyen irányban

fejlődnek majd. Ezért a jövő lokális világaiban a helyi civil társadalmak várható fejlődésének az

eddiginél is fontosabb hajtóereje lehet – vagy akár a fejlődés elmaradásának és a jelenlegi

frusztrált, korlátozott kohéziójú helyi „közösségek” továbbélésének is.

A helyi civil társadalmat szerintünk a következő évtizedekben az alábbi fontosabb felismerések

határozzák meg majd:

● •.Az elidegenedett, gyakran izolált egyénekre és családokra szakadt települési civil

társadalmak többsége az elmúlt évtizedekben csak elszenvedte a helyi változásokat

és ezért ehhez a folyamatokhoz szükségképpen főként csak érzelmileg kapcsolódott.

Amit senki nem várt: 1989 után a központosított állam és az izolált egyén ismét

kiegészítette egymást. A civil társadalom mai belső megosztottságai ellenére az

információs-innovációs európai társadalom modell fellépésével (első lépésként) az

egymástól távol lévő két fél, állam és civil struktúrák között a korábbinál gazdagabb

és közvetlenebb információs kapcsolatok jöhetnek létre.

● •.Végül is függetlenül attól, hogy a következő két évtized mit hoz, válságot vagy

emelkedést, értékbővülést vagy további értékvesztést, a civil társadalmak

Magyarországon feltehetően intenzíven megerősödnek. Mert ugyan az állami-

önkormányzati intézményekkel szemben nincs totális bizalmatlanság, sőt

fennmaradtak helyi bizalmi viszonyok, a polgárok egyre nagyobb köre úgy gondolja,

hogy neki önmagának és legfeljebb baráti körének önállóan cselekednie kell,

elsősorban önön életvilága fenntarthatósága érdekében, másrészt közössége

(települése, régiója, nemzete) fenntarthatósága miatt.

● •.A hazai elmaradt államreformok ellenére legalább a magyar közigazgatás az elmúlt

évtizedben törekedett a szolgáltató közigazgatás és közösségi szolgáltatás

bevezetésére és javítására, s így a következő évtizedben – ha a gazdasági világválság

ezt nem torpedózza meg és nem teszi finanszírozhatatlanná – kiépülnek és

megerősödnek a települési-térségi sokrétű köz- és közösségi szolgáltatások. Ezek a

folyamatok elősegíthetik a helyi társadalmakban a közösségi koordinációk, a civil

együttműködések fejlődését, avagy a töredezett helyi társadalmak elindulhatnak

önmaguk belső kapcsolat-rendszereinek fejlesztésének útján.

● •.Az európai és a magyar (egyelőre félig fejlett) információs-, vagy tudásközpontú

társadalom a következő évtizedben lokális szinten is létrejön, és új minőséget teremt.

129

Ha ennek a korszaknak az önkormányzása, közigazgatása nem más, mint az e- és az

m-közigazgatás, sőt remélhetőleg az e-demokrácia megszületése, akkor ez a

komplex folyamat egyrészt feltételezi, másrészt pedig támogatja is az intelligens

civil társadalmak kiépülését, ahol már a társadalmi szövet erősítését nem csak az

információ, hanem a tudás és a tudás vezérelte kooperáció is erősítheti. Ezért

vezettük be az intelligens civil társadalomfogalmát.

● •.Az új alternatívák egyik lehetséges formája lehet az, amikor a helyi társadalom két

értelemben is új társadalmi szerződést köt, egyrészt befelé a társadalmi csoportok,

szervezetek, törekvések egymással, másrészt pedig a civil társadalom a helyi kvázi-

hatalommal, sőt az erős-beavatkozó, akár agresszív központi hatalommal. Ez

egyúttal már kapcsolódik egy demokráciamodellhez, amely határozottan törekszik

arra, hogy a helyi társadalom polgárait közvetlenül és rendszeresen bevonja a

döntésekbe és a döntések végrehajtásába. Ennek az új intézménytípusnak a neve

például civil magisztrátus lehet.

● •.Nagyjából az intelligens civil társadalmak esélyeinek növekedésével, a legtöbb

hazai, települési és kistérségi civil társadalom előtt megjelenik követelményként az a

lehetőség, hogy az új globális térszerkezetben a civil társadalom virtuálisan

integrálódjon a közép-európai és az európai kontinentális társadalomba. Ez a

lehetőség részben horizonttágulást, részben kooperációs nyitást kínál. A

horizonttágulást nagyban támogathatja, hogy Európában a tízes években az új

paradigmák elterjedése és a paradigmaváltások széles körben végbe mennek.

● •.Ha az információs és tudástársadalom korszakát további társadalom modellek

létrejötte követi, akkor nyilván azzal a kihívással kell szembe nézni, hogy az

értékközpontú vagy/és tudatközpontú korszakban milyen új típusú központi és

regionális „hatalom” és milyen új helyi civil-társadalom modell alakulhat ki,

figyelembe véve azt is, hogy közben milyen külső, vagy/és belső válságok

fenyegethetnek és milyen új technológiai előnyök-hátrányok jelenhetnek meg.

Nagyon óvatosan talán annyit mondhatunk, hogy az intelligens civil társadalmak

korszakát, az egyéni és közösségi tudatot fejlesztő és működtető helyi

egységtársadalmak korszaka jön el.

A következő húsz-harminc év – részben más minőségi – globalizációja és lokalizációja egyaránt

támogathatja a közösséghez kötött, új tartalmú individualizációt és ezzel párhuzamosan az új

típusú individualizációhoz kötött, gazdag kollektív tudattal rendelkező közösséget, akkor ebben

az esetben részben vagy egészében megint egy szervesebb, emberibb, lelki-szellemi tartalmú

hazai társadalomfejlődési modellhez térhetünk vissza. Ha ezt a civil társadalmak akarják.

Ez a paradigmaváltás egyúttal meghaladhat minden korábbi modellt, így olyan

gazdagtársadalomforma-készlet jöhet létre, amely a magyar civil társadalmak számára több és

jobb alternatívát kínálhat. Ezek közül az intelligens civil társadalmat és/vagy a tudatfejlesztő

lokális egységtársadalmat emeltük ki. Ha nem lesznek ilyen optimálisabb körülmények, akkor

130

viszont még az is bekövetkezhet, hogy a rossz „társadalmi idő” váltja ki és viszi végbe a

fergeteges paradigmaváltást.

Az új tanulás filozófiája és módszertana

Új paradigma és az új tanulás koncepció

Az ezredforduló után nyilvánvalóvá vált, hogy Európa és Magyarország is belépett az új és még

újabb paradigmák korszakába. A mostani Új Paradigma kor egyszerre hozott részben várt, rész

nem várt, átfogó változásokat.

Az egyik legnagyobb dilemma, hogy az új paradigmák alapján milyen legyen az új és

gyökeresen más oktató-, nevelő-, képzőrendszer, ami a jelenlegit felváltja. Aligha fér kétség

ahhoz, hogy az új tanulás elvei,, módszerei csak részben írhatók le a jelenlegi oktatás és/vagy

tanulás fogalmakkal. A jövő iskolája bizonyára az iskolátlanított iskola, a jövő tanulása az

oktatástól részben mentesített tanulás, az ismeretet közvetítő oktatás helyett a tudás- és

tudatfejlesztés várható.

Milyen további kérdéseket teszünk fel:

1. 1.A tudás mennyisége hihetetlen mértékben növekszik. Különböző számítások

szerint az emberiség jelenlegi – az elmúlt évezredek alatt felhalmozott – összes

tudása mennyiségileg már egy-másfél évenként megkétszereződik. Minden egyes

ember és ország szembe kerül avval a kihívással, hogy a nagy mennyiségű tudás

feldolgozása, megértése kulcskérdéssé vált.

2. 2.A mennyiség robbanásszerű növekedése mellett legalább ilyen alapvető változás,

hogy az új tudás tartalma, minősége gyökeresen átalakul. Ezért mondják sokan, hogy

már benne vagyunk az új tudások (és az új tudások innovatív hasznosítása)

korszakában. Az alap- és középfokú oktatás tananyaga a következő tíz évben

generálisan újraírható.

3. 3.Az elmúlt két évtizedben a fejlett és fejletlen világ egyaránt eljutott a

tudásvezérelte gazdaság és társadalom korszakába. Ez annak ellenére is igaz, hogy

az előző világmodell (a pénzközpontú újkapitalizmus) folyamatosan belső

átalakulásokon megy végbe, és várhatóan már nem sokáig létezik, és új gazdaság- és

társadalom modellek jönnek.

4. 4.Az új paradigmák egyike, hogy bolygónk és civilizációnk – az előző évszázadok

károkozásai matt – ökológiai krízishelyzetbe jutott. Ezért a tudásalapú fenntartó

fejlődés követelményei egyaránt globális, nemzeti és lokális kihívásokká és

megoldandó leckékké váltak. Ebből következik, hogy a tudásökológiának már ma

feladata a fenntartható tudásrendszerek létrehozása.

5. 5.A jelen látható válságai és lehetőségei egyaránt felismerhetővé teszik, hogy a

tudástársadalom modell önmagában nem oldja meg a problémákat, s az egész

civilizációnak akkor van esélye az értelmes fennmaradásra, ha a jövő poszt-

131

kapitalista korszakában az emberiség és minden egyes ember tudata és tudatossága

magasabb állapotba jut.

6. 6.A tudásátadás – az alap-, közép- és felsőfokú oktatás – egyaránt krízisbe kerül,

mert nem pusztán a csökkenő színvonal javítására kénytelen koncentrálni, hanem

egyúttal az új tudások átadására is kísérletet kell majd tennie, miközben az

ismeretközpontú iskola helyett egyre inkább a tudatközpontú nevelés felé kellene

elmozdulnia.

7. 7.A mai új nemzedékek szükségképpen olyan életpályára és életmagatartásra

készülhetnek fel, ahol a tudások, és az új tudások szerepe radikálisan megnő, s ezért

egy életút során várhatóan többször szakmát, foglalkozást (és egyben) tudást kell

váltaniuk. Az élethossziglan tanulás új (tudásfejlesztéssel ötvözött) modellje már

napi követelmény lesz.

8. 8.Számos paradigmát sorolhatnánk még. Az egyik ilyen, hogy a munkaidő és a

szabadidő, a munkatevékenység és a szabadidős tevékenység végképpen

egyenrangúvá válik. Az emberi élet mindkét tevékenységében a szervezett és

spontán, folyamatos tudásbővítés, tudáshasznosítás általános feladattá válik. A

felnőttoktatásban is elkerülhetetlen a tudásbefogadási és tudatfejlesztési módszerek

alkalmazása

Mindezért az oktatás-nevelés is folyamatosan és sok szempontból még jelezhetetlen irányokba

változik, és nem vonhatja ki magát az új és gyökeresen más paradigmák hatása alól.

Az új tudásalapú kor és a nevelés valódi céljai

A jelen múltja a globális-lokális információs és innovációs kor, ami még a hagyományos tudásra

és tudásátadásra alapozott. A dilemmákat viszont önmagában nem oldja meg az új és kihívó

világállapot és ennek egyetlen demonstrációja sem.

A lecke egyre kevésbé nevezhető meg, mert ugyan fenntartható tudásközpontú világmodell előtt

állunk, miközben a globális információs társadalom modellben már benne élünk. Ám sem a

tudás tartalma, sem a tudás aktivizálása, és hasznosítása nem szült új intézményeket, kivéve a

külföldi és hazai iskolakísérletek törekvéseit.

A tudás mennyiségi és minőségi fejlődése – például az új tudomány születése – ugyanakkor

megállíthatatlanul végbemegy. Néhány évtizeden belül a trendek elvezethetnek oda, hogy

közben az új minőségű tudás létrejötte, vagy a friss tudások befogadása után végre várható az

univerzális tudás széleskörű hasznosítása. Első lépésben ez lesz a tudásközpontú korszak. A

holnapi világversenyben (inkább: világösszefogásban) láthatóan az a kontinens, az az állam,

vagy az a kultúra nyerhet (inkább: teljesíthet magasabb minőségben) majd, amely a személyes és

társadalmi tudástőkét széles körben alkalmazza a döntésekben, és cselekvésekben. Ha akkor (az

új század közepén) egyáltalán lesz még ilyen típusú verseny, és a posztpiaci/posztállami

versenyben érdemes lesz győztesekről beszélni.

132

A jövő tehát nem győztesekről szól. A tanulás egyik valódi célja éppen az, hogy ne győzelemre

törőket, ne győzelem-mámort keresőket, ne másokat legyőzni akarókat neveljünk.

Nézzük először azt a kérdés-halmazt, hogy az új neveléshez szükséges tudásokról milyen

felismeréseket fogalmazhatunk meg.

A tudás paradigmák és a közeljövő

● •.A tudás nem pusztán információ vagy ismeret, hanem a világ észlelése, megértése,

az összefüggések befogadása, a világért való szeretet és felelősség vállalás

● •.Minél magasabb minőségű a tudás, annál magasabb rangú cselekvésre van esély

● •.A tudásközpontú világmodell kétségessé vált, de az új tudások közvetítése és

befogadása nélkül semmilyen jobb jövő nem lehet

● •.A tudás mennyiségi és főként minőségi fejlődése gyorsult fel – új tudomány és új

gondolkodás születik

● •.Húsz éven belül új minőségű, univerzális tudás és tudáshasznosítás várható

● •.A nevelésben a tudás személyes tőkévé válása a feladat – az egyén megérti,

alkalmazza az új tudást, és ezzel új világot teremt magának és közösségének

● •.A másik feladat, hogy a tudás intenzív társadalmi tőkévé váljon, és a valódi

tudástársadalom kialakuljon a húszas évekre

● •.Az új tudások befogadásához és alkalmazásához új, magasabb tudatállapotok

kellenek, az ismeret-központú iskola helyett a tudat-alapú oktatásé a jövő.

Az eddigi és az új tudás-paradigmák már elvezetnek oda, hogy az iskola vagy a nevelés

célképzeteit ne az ismeret- és/vagy tudásátadásra összpontosítsuk. Az oktatás tehát nem

betonozódhat be a hagyományos, kipróbált, de mindenekelőtt ismeretcsoportokat

közvetítőtantárgyak rendszerébe. Az emberismeret, társadalomismeret vagy erkölcsismeret

kiegészítő tantárgyaktól még nem alakul át az iskola, bár a változás lábujjhegyen elindul.

Nézzük az előbbi kérdéseket abból a szempontból, hogy az oktatás intézményeiben mit (tudást és

nem csak tudást) kapjon és hogyan (a nevelés régi és új módszereivel) az a gyerek, fiatal vagy

felnőtt, akit szisztematikusan oktatunk és/vagy nevelünk? Erre a felvetésre azonban csak úgy

adhatunk megközelítően valódi, hiteles válaszokat, ha lenéző mosoly és elhárító gondolatok

nélkül megnézzük, hogy mi mindent kellene megtanulni a felnövekvő nemzedékek tagjainak.

Különösen úgy, hogy a fiatalok körül nincs érzelmi-szellemi védőövezet, mert nincsenek

nagycsaládok, lakóközösségek, vagy például tanító szülők-nagyszülők, legfeljebb olyan lebegő,

talajtalan, kivert kortárscsoportok, amelyek tagjai a belső nihilt, a céltalanságot, a tudáshiányt, az

érzelemszegénységet folytatják.

Mi mindenre van szüksége egy-egy fiatalnak, vagy akár felnőttnek, hogy emberhez méltó,

lelkiekben gazdag, öntudatos, teljes életre legyen esélye?

Húsz fontosabb életképességet, életismeretet és életgyakorlatot sorolunk fel.

133

Mindenekelőtt szeretetre, a szeretetadás képességének és gyakorlásának megtanulására,

tényleges belső és külső önismeretre, például arra, hogy saját félelmeit hogyan kezelje, saját

életfeladatának fokozatos felismerését, ami sorsának felvállalását teszi lehetővé, a belső testi,

lelki, szellemi tisztasági követelményeket, energia-rendszerét, a belső energiák használatát, a

folyamatos feltöltődést, a saját akarat mibenlétét, erősítését, használatát. Folytatva, az emberi

lélek jellemzését, önmagának lelkének megismerését és használatát, ezzel párhuzamosan –

ismerve saját életfeladatát – életcéljainak kidolgozását és állandó korrigálását, miközben legyen

képes helyesen, önbecsapás nélkül feldolgozni élettapasztalatait, s mindezt tudja beleágyazni

saját reményeibe, hitébe, egyáltalán tapasztalja meg a hitet. A felsorolt és nem felsorolt belső-

külső önépítkezésekhez természetesen kellenek ismeretek, tudások, cselekvési próbák. Innen

kezdve lehet vizsgálni, hogy melyik életszakaszban milyen, s milyen mélységű, s nem lezárt

ismeretek kellenek, mikor és hogyan kell az ismereteket elmélyíteni tudássá és megnevezni a

legfontosabb tudás-csoportokat, végül minden gyerek képes felfogni, megszeretni fontos

bölcsességeket, amelyek életének alapelveit adják majd.75

Az ismeretek története, a tudások alapozó tézisei, az élet lényegének megértése nem önmagáért

van, sőt az ember nem munkavégző gép, vagy nem szociális eltartott, így az iskola nem

elsősorban foglalkozás választására, vagy munkahelyi feladatok betöltésére készít fel. Ezért a

nevelés alapvetőbb célja például az, hogy tudja mit jelent az igazi pár (szerelem, együttélés,

család, stb.), hogy képes legyen neki való társakat választani és közösségek teremtésében részt

venni. A család, a munkavégzés és társadalom újraalkotásához becsülje, fogadja be a

hagyományokat, igazodjon el a jelen viszonyai között, létét ne kiszolgáltatottságként és

szerencsétlenségként élje és egyúttal a külső világ állandó krízisei miatt tudjon jövőt álmodni, új

és más jövőt tervezni. És végül mindez összefogható a belső és külső teremtés elveinek,

módszereinek és gyakorlatainak a megismerésével, kipróbálásával és teremtőemberré válásával.

Az életcélok, életgyakorlatok tanítása természetesen még számos elemmel bővíthető.

Így bármennyire is ellentmondásos és zavaros a mai nevelés, egy új, sokdimenziós, nem anyagi-

materiális központú, hanem lelki-szellemi és spirituális alapú emberkép, és ezzel együtt a valódi,

szintén sokdimenziós, szeretetadásra figyelő, közösségi életre néző új nevelés kontúrjai elég jól

látszanak. Az ifjúságnak minimum erre a már látható, elfogadható, új világteremtést követelő

közeljövőre kellene felkészülnie.

Szintén központi kérdés az, hogy a társadalom mozgó térrendszereiben mi várható, s a

változásokat érzékelve mire érdemes konzekvensen a figyelmünket fordítani?

Néhány új kérdés-villanás:

● •.Jön az új társadalmi tudás és kommunikáció? A médiadiskurzus veszi át a politikai

és civiltársadalmi érdek- és értékérvényesítést? Részben igen, részben nem.

Mindenesetre azúj társadalmi tudás megértése lesz a fókuszban.

● •.Milyen az új valóságkép? Az új társadalmi valóság/világ elsőrendűen az lesz, amit

az iskola és a médiavilág teremt, vagy konstruál? Az új, domináns valóság és ennek

134

új képe már jelen van, amelyet elsősorban az oktatás és a média mutat fel jól-

rosszul?

● •.Az egyén és a csoport valóságos értéke (értékprioritás-hálózata) azonos avval, ami

ebből az iskolában, a családban és a médiában látszik és hat? Az egyén és a

közösség értéke elsősorban az intézményekben és a társadalmi kommunikációban

fogalmazódik meg?

● •.Végül is mire nevel az iskola, a kortárscsoport, a család és a média? A médiával az

állampolgárokat apolitikus engedelmességre szoktatják, vagy az állampolgárok

átveszik a globális kontrollt? Vagy mindkettő mellett/helyett a kollektív tudat vagy a

mesterséges intelligencia szerepe nő?

● •.A média által közvetített nyílt vagy rejtett félre-tájékoztatások, egyoldalú

tematizálások, kommunikációs blöffök társadalmi igazságokká válnak? A

társadalom tudása és tájékozódása kiszolgáltatott a nagy kommunikációs

rendszereknek, így az egyéni tájékozódás és tudás (valamint kontroll) szerepe

nagyon megnő?

A nevelés tehát folyamatosan társadalmilag, szellemileg, tudatilag aláaknázott terepen folyik,

ami szükségképpen rombolja a nevelés hitelét és hatékonyságát.

Számos további kérdést tehetünk fel, s a válaszokból egyre nyilvánvalóbb, hogy az új tudás- és

talán majd igazságalapú kor itt van, amely ugyanakkor nyomasztó új ellentmondásokat és

ellenhatásokat generál. Ezek miatt a világ szeretetéhez való megérkezés nagy erőfeszítéseket

követel. Már az is az új tudás része, hogy az ezredforduló utáni globális és helyi világmátrixot

egyre jobban ismerjük és értjük, ugyanakkor nagyon sok a fél-információ és dezinformáció.

Ezért érdemes jól, lehetőleg pontosan tudni, hogy az új kor fényében merre megy, vagy

egyáltalán nem halad az öreg kontinens, amelybe Magyarország egyre sokrétűbben és egyre több

kétséggel integrálódik. Egy-egy mai fiatal számára ugyan is egyszerre jelent normális,

kipróbálható mozgásteret az európai és a közép-európai tér, a hazai és a lokális tér.

Átmeneti formaként az információs-innovációs kor nemcsak a globális vagy a kontinentális

szinten jött és jön létre, hanem a nagyon különböző lokalitások többségében is. Ezért térünk ki

arra, hogy Magyarországon belül mi történik a lokális szinteken (példaként a kistérségekben, a

helyi közösségekben). Magyarországon az elmúlt tíz évben felgyorsult a kistérségek (vagy azok

fejlettebb csoportjának) az átalakulása. Az új és komplex térdefinícióból következik, hogy a

kistérség már nemcsak munkatér (termelés, gazdálkodási tér) és munkaerőpiac, hanem

közösségi- és szellemi térdimenzió, vagy szabadidő tér és szabadidő (poszt)piac is. A tudásalapú

gazdaság és társadalom korszakában (vagy inkább azt mondhatnánk, hogy valamilyen új típusú

poszt-piacon) a szabadidő önálló gazdasága-társadalma részben piaci/posztpiaci tevékenység

marad, részben pedig még és már nem piaci jellegű, önkéntes, egyéni és kisközösségi szabad

teret/időt teremtő polgári tevékenység.

135

Mindennemű mai képzésnek és nevelésnek a külvilág új struktúráit, formajegyeit, ismertető

jeleit, az eligazodás elveit és módszereit egyrészt bemutatni és másrészt gyakorlatban feltárni

szükséges.

A közelgő változásokhoz tehát már most jórészt rendelkezésre állnak az új tudások és

felismerések, vagy ezek számos alapelve, ám ezek önmagukban kevesek és nem vezetnek célra.

Azért ismertettük röviden – húsz szükségletre figyelve – a tanulók, vagy a diákok nevelésének

valódi feladatait, mert az új tudások egyrészt mindenekelőtt ezekről a kérdéscsoportokról

szólnak, másrészt pedig az új tudások beemelése az oktatásba, szabad végiggondolása vezet el a

hallgatók életfeladatinak megértéséhez és külső-belső életük tudatos teremtéséhez. Ne felejtsük:

az új nevelés azért borítja fel, vagy azért rendezi át az intézményes oktatórendszert, mert azt

alapjaiban, gyökeresen, intenzíven szükséges újrateremteni. Új nevelés nélkül: kívül-belül

pusztuló diákokat „képezünk” és a földbolygó teljes világot közelebb lökjük a tényleges

pusztuláshoz.

Íme, egy további alapvető új felismerés, nevelőknek és nevelteknek egyaránt.

A globlokál világ (kezdve a földi civilizációtól Európáig, és a magyar nemzettől a legkisebb

lokális közösségig) már lényegileg összetett tudat- és tudástér.

Az információs társadalom, a posztindusztriális kor, vagy akár szűkebben lokális önellátás

világa, vagy az internet valósága alapvetően a tudat és tudástér elemi szintű megvalósulása. A

kontinentális, vagy egy-egy állami kultúra alapvetően már jelenleg is a tudat-tudástér primitív-

egyszerű megjelenítése és közvetítése. A személyes és közösségi részvétel értelme és célja a

tudat és tudásfejlesztés támogatása. Az európai és közép-európai gazdaság és társadalom

folyamatos funkcionális modernizációja után elindulhat a szubsztanciális „modernizációja”. A

lokális cselekvés, a helyi közoktatás, közművelődés és közszolgáltatás központi eleme már most

a tudat- és tudásfejlesztés. Az új, metaelméleti alapú kutatásoknak nem kizárólagos, ám egyik

domináns irányává válik a tudat és tudásterek feltárása, megértése.

Az új tudások teremtése és közvetítése a következő két évtizedben alapvetően hathat vissza a

kollektív tudatállapotokra is. Ez pedig szükségképpen visszahat az intézményes vagy informális

nevelés minden formájára és gyakorlatára.

A régi és új tudások viszonya a tudástársadalomban

Miután az iskola (általános- és középiskola, de a felsőoktatás és a felnőttképzés is) változatlanul

ismeretközvetítő társadalmi rendszer, megkerülhetetlen tisztázni való feladat a régi és az új

tudások, tudáshipotézisek újraértelmezése.

Ha tehát az információs kor (ezen belül az információs, a posztinformációs vagy a fenntartható

és tudásvezérelt társadalom modellje) a globalizáció legújabb állomása és egyben új fejleménye,

és csökevénye, akkor evidens, hogy a tudáskereső társadalom tartalma és fogalma nem lehet

más, mint az információs kor kitörést kutató gondolkodásának egyik központi kategóriája.

Egyébként még nem eldöntött dilemma, szellemileg lehetséges-e, hogy egy-egy korszakról

136

elsősorban politikai, gazdasági vagy kulturális fogalmakkal próbáljunk meg átfogó

értelmezéseket megfogalmazni. Mindenesetre magunk – az információs- vagy tudás kor

lényegének a megnevezésére – nem elsősorban gazdasági vagy kulturális fogalmakat

használunk, hanem főként társadalmi, s szellemi, sőt spirituális folyamatokat értelmező

kategóriákat. Ezért beszélünk tehát információs társadalomról, amelynek függő-független

alrendszereként definiáljuk a gazdaságot vagy a közigazgatást vagy akár a tudásipart és a

tartalomfejlesztést. Ebben az értelemben az információs társadalom kategóriája generális

fogalom, amely részben levezethető az információs kor (kiérleletlen) felfogásából, és amelyből a

többi kategória (e-gazdaság, digitális állam, részvételi demokrácia, új tanulás, stb.) szintén

részben megérthető. A gondolkodást azonban szeretnénk megszabadítani a kiürült

fogalomdobozoktól

Az információs társadalom fogalma egyaránt meghatározható informatikai-technológiai,

gazdasági, ökológiai vagy például információelméleti alapon. Ha az előbb azt jelentettük ki,

hogy az információs társadalom fogalmát tartjuk generatív fogalomnak, akkor ebben ez esetben

egyik részmegközelítés sem lehet kiindulópont. Másképpen fogalmazva, az összes megközelítést

összegyűjtve és rendszerbe szervezve integratív kategóriát kell konstruálnunk. Ez pedig rögtön

lehetővé tenné, hogy az új nevelésben felfoghatóbbá tegyük a jelenképet.

Az első generatív megközelítés lehet az, hogy az információs és tudástársadalom fölötti (szellemi

értelemben magasabb) fogalomból, az információs korból (mint világmodellből) indulunk ki.

Ebben az esetben talán annyit elég lenne mondanunk, hogy az információs társadalom az

információs-innovációs korszak társadalmi paradigmaváltását jelöli meg, és így tartalmazza az új

világszerkezetből következő új globális-lokális társadalom értelmezését is, aminek az a legfőbb

eleme, hogy a világtéridő szerkezetében a lokális és a nemzeti társadalmak fölött létrejövő,

globális társadalomforma leírhatóvá válik. Ha ez a generatív megközelítés érvényes, akkor az

információs társadalom elsősorban globális és lokális, információs és/vagy tudás és/vagy

innovációs alapú társadalmi paradigmaváltás.

A második érvényes szemlélet az lehet, hogy az információs kort, a különböző tőkefajtákat

megjelenítő fogalmakkal nevezzük meg. Ennél a kategóriánál a nehézséget az okozza, hogy a

tőkefajták közül prioritást kell adnunk a szellemi tőkének, vagy más néven a tudástőkének és

akkor két folyamatnak kell elvégeznünk az elemzését. Az egyik folyamat azt mutatja be, hogy a

tudástőke – szemben a hagyományos gazdasági és/vagy pénzügyi tőkével – hogyan kerül

központi szerepbe, ha egyáltalán igaz az, hogy a pénzpiacközpontú újkapitalizmusban egyáltalán

a tudástőke egyenrangúvá és tényleges csereértékké válik. A másik tőke-folyamatnak az

értelmezése arra tér ki, hogy a szellemi tőke milyen tartalommal és miképpen kerül alkalmazásra

és milyen mértékben, hogyan válik személyes és társadalmi tőkévé. Ha ezt a logikát fogadjuk el

helyesnek, akkor az információs társadalom nem más, mint a tudástőke személyes és társadalmi

tőkévé alakítása.

A harmadik helyesnek ítélhető fogalomépítés alapvetően információelméleti szemléletű. Az

összetett fogalomnak az első elemére (lásd az információ szót) koncentrál, és egy olyan tartalmú

137

elemzést próbál meg végigvinni, hogy valójában mi a különbség adat, információ, ismeret, tudás

és döntés között. Ebből az is következik, hogy ide tartozik az a közismert és sokak által

elégségesnek vélt szemlélet, hogy az információs társadalom valósága nem több és nem

kevesebb, mint az információk termelése, közvetítése, értékesítése, cseréje, stb. Ez a

megközelítés azonban nem tesz különbséget információ és ismeret, továbbá tudás között, és ez

által pusztán a legalsó információelméleti szinten (az adatok és az információk szintjén)

értelmezi az új korszakot. Még az is felvethető, hogy ehhez a szemléletcsoporthoz tartozik az a

definiálási törekvés, amely az információs kort egyértelműen új műszaki-technológiai korként

rögzíti és ezért az új világállapot legfontosabb jegyének azt jelöli meg, hogy az új digitális,

infokommunikációs hálózat, eszközrendszer és szolgáltatásrendszer jelenti a fordulatot.

Megítélésünk szerint azonban a két említett értelmezési kísérlet – noha tartalmát tekintve pontos

és jogos – az információ társadalomnak nem adja meg a teljes tartalmát.

Ha már az információelméleti és információipari szemléletnél tartunk, nagyon fontos, hogy most

az alapfogalmakat tételesen jellemezzük.

Az adat: az egységnyi megismerés jelentését hordozó, tudati-nyelvi alakzat; információ: két adat

viszonyának meghatározása, így tehát már képzet (üzenet, hír, felvilágosítás a

valóságról);ismeret: összekapcsolt, rendszerezett, szerkesztett információ; tudás: értelmezett és

integrált ismeretrendszer, avagy átfogó vízió a valóságról és a valóság minden további

dimenziójáról (ami egyúttal folyton új valóságkép); döntés: a valóság változtatására hasznosított

tudásrendszer, avagy a tudás társadalmi és személyes tőkévé váltása és alkalmazása a döntések

érdekében. A fogalmak definiálásában az is nehézséget jelent, hogy az angol nyelv tükörszavai

nem azonosak a magyar fogalmak tartalmával, így például az information szó inkább adatot

jelent, a tudás kifejezésére pedig inkább az intelligent kifejezést használják.

Ezzel a logikai úttal szemben szükségképpen felvethető, hogy minden eddigi korszakban

jelentősége volt például az információnak és a tudásnak, ezért nem elégséges csak arról beszélni,

hogy az információs kor az információk kora. Ez jogos ellenérv. Ezért a korszak ismertető jegye

az, hogy az új technológiák segítségével az információ (analóg és/vagy digitális) jellé alakítható.

A jel: ember alkotta eszközökkel továbbított információ. Az információs társadalom specialitása

így az, hogy jelként elvileg és gyakorlatilag korlátlan mennyiségű információ termelhető,

továbbítható (stb.) És akkor itt korszakváltó fordulópont: az információs korszak ezért és így

soha nem látott mértékben információt dob a piacra és így az információkereskedelem válhat a

korszak gazdaságának csúcságazatává, továbbá az egyén és a társadalom életét ez a nagy

mennyiségű információ/tudás gyökeresen átszabja.

Azt se feledjük azonban, hogy az információ alapú értelmezés a profit-, vagy a pénzközpontú

újkapitalizmus logikáját terjeszti ki az elvileg posztindusztriális korra.

A harmadik megközelítés ahhoz a fogalomhoz vezet el minket, hogy az információs társadalom

az ember alkotta eszközökkel továbbított jelek társadalma és potenciálisan még csak

ismerettársadalom. Az információs társadalom modell magasabb foka, a tudástársadalom pedig

már az értelmezett ismeretrendszer társadalma, amely potenciálisan nem információjeleket,

138

hanem tudásjeleket közvetít, és ezzel már van esélye arra, hogy az egyének és a társadalmak

életét átformálja. Ez a felfogás elér arra a küszöbre, amikor kidugjuk a fejünket az újkapitalizmus

brutálisan agresszív valóságából.

A negyedik értelmezés éles történelmi és tartalmi, avagy szemléleti és logikai különbségtételt

tesz információs és tudástársadalom között.

A tudásalapú gazdaság megvalósításának mindezeken túl feltétele, hogy az informatikai és

kommunikáció-technológiai eszközök bevonása a gazdasági folyamatokba hatékonyan járuljon

hozzá a gazdaság (hagyományos) versenyképességének növekedéséhez. Erre abban az esetben

kerül sor, ha az informatikai-kommunikációs eszközök használata innovatív szemlélettel jár

együtt, ami elsősorban a digitális tartalomfejlesztés (magyarul tudásfejlesztés) elterjedésében

mutatkozik meg. Az eredmények a rendelkezésre álló eszközök kapacitásának kihasználásában, a

tudásalapú szoftverek folyamatos fejlesztésében, valamint az IKT-szektorba történő beruházások

növelésében válnak mérhetővé. Emellett kiemelt feladat a humán erőforrásokba történő

beruházás intenzitásának növelése, mivel a modern technika vívmányainak alkotó módon történő

igénybevételére, a lehetőségek kihasználására csak a megfelelően képzett, magas szintű

információs műveltséggel rendelkező munkavállalók alkalmasak a versenyszférában és a

közszférában egyaránt.

Mint látható: a munkavállaló, a versenyszféra, és a közszféra szavak a halott világmodell

továbbélő koporsó-fogalmai.

A tudásalapú gazdaság alapintézményei a technológiafejlesztési övezetek, az ipari parkok

mintájára született, azok elméletét és gyakorlatát továbbfejlesztő, akár a hagyományos parkokat

is új tartalommal megtöltő innovációs parkok, oktatási parkok, tudományparkok, továbbá a

lazaszövetű klaszterek, virtuális vállalatok, inkubátorházak. Az ország informatikai,

kommunikációs és technológiai iparának fejlesztésével, valamint a regionális tudásfejlesztési

központ létrehozásával beindítható az a folyamat, amely a tervezési régiók vonzáskörzetének

kiterjesztését eredményezi, így a tudásfejlesztési központot befogadó település a határon túli

kistérségekkel, régiókkal való együttműködés központjává válhat.

Az információs társadalom persze ajtókat-ablakokat is kinyit. A természeti értékek épségének

megőrzése, a tájvédelmi körzetek, az egyedülálló flóra és fauna természetes élőhelyeinek

megóvása, érinthetetlenségének biztosítása például szükségessé teszi olyan interaktív internetes

portál kialakítását és működtetését, amely nemcsak információt szolgáltat folyamatosan a

környezet állapotáról, hanem időben figyelmeztet a várható veszélyekre (pl. erdőtüzek,

károkozó-invázió, szándékos környezetszennyezés, garázdaság) is. Ennek érdekében

folyamatosan biztosítja a természet monitoringját például műholdas rendszerek bevonásával,

továbbá összekapcsolódik a meteorológiai állomásokkal, valamint a hazai és interregionális

katasztrófa-elhárító központokkal is.

Ez azért izgalmas és fontos folyamat, mert a közelgő, sokféle világkatasztrófák elleni felkészülés

kinyúlik a börtönkapuként zárt pénzkapitalizmus modellből.

139

A korszak áttekintésétől ismét eljutottunk az új tudások problémájáig. Sok elemzővel szemben

azt állítjuk, hogy ez az új (most legyen mindegy, hogy milyen kiérleltségű) kor legfontosabb új

jellegzetessége önmagában nem az új technológia, nem az új gazdaság, nem az új társadalom –

hanem elsődlegesen az új tudás.

Külön vizsgálat tárgyát képezhetné az a kérdéskör, hogy a tudásokat hogyan csoportosítsuk és

tipizáljuk. A tudástársadalom korszakában indokoltnak látszik, hogy a régi-új tudásokat – a

globalizáció értelmezéséhez hasonlóan – egyaránt értelmezzük a tudások funkcionális és

szubsztanciális szerepe alapján. A funkcionális szerepek összesítése azt rögzíti, hogy a

társadalmi tőkévé vált tudások az új globális-lokális, avagy a globlokál világban miként

terjednek, és hatnak. Ezért különböztetünk meg globális, kontinentális (a mi esetünkben:

európai), nemzeti és lokális tudásokat. A tudásszintek között ugyan meglehetősen nagy az

átjárás, hiszen a globális világ belépett a multikulturális korszakába, ugyanakkor hosszú távon

meglehetősen jelentős eltérés marad a földi civilizáció alapvető kultúrái (tudásai, vallásai,

értékei) között.

Az új nevelésben használható tudáscsoportok, tudásátadások számára szintén kardinális felvetés,

hogy az új tudásokat bölcseletileg, vagy szellemileg használható tudástömbökbe rendezzük.

Az új tudások azonban mindenekelőtt szubsztanciális értelemben csoportosíthatók. Számunkra

minden társadalmi alkalmazásnál fontosabbak a tudások valódi értékei, tartalmai; a tudások

időtől és tértől függetlenül, meghatározó tudások tiszta formákban. Annak ellenére, hogy egy-

egy korszak mennyire érti és használja őket. Ezért különböztethetünk meg tudásokat a

valóság/nemvalóság minden irányban végtelenbe futó tartományairól, így például a kollektív

intelligenciáról, az anyagról, a téridőről, a társadalomról, az emberről, a tudatról vagy éppen a

gondolkodás módszertanáról szóló tudásokat. És ebből a szempontból mindegy, hogy ezeket a

tudásokat a vallások, a művészetek vagy a tudományok szállították az emberi gondolkodás

számára.

Ezért meghökkentő és tisztázandó, hogy például a társadalomtudományban a tudást és a tudatot,

a gondolkodást és tudatot, vagy a tanulást és tudatot keverik, gyakran érthetetlen módon

felcserélik őket, vagy a tudásműveleteket tekintik társadalmi tudatnak.. Teun A. Van Dijk

irodalomtudós például a tudatot, a tudatfolyamatot tudáselemeknek és reprezentációs

folyamatoknak tekinti.76

A szubsztanciális tudások csoportosításának másik lehetősége a tudástartalmak és tudáshordozók

szerinti rendszerezés. Ebben a logikában domináló szempont a tudások tartalmi és formai

jegyeinek együttes értékelése. A formázott köztudásokba például olyan tudások tartoznak,

amelyek egyrészt nyelvileg-fogalmilag jórészt minden nyelvben megjelennek, s közel egységes

vagy hasonló tartalmakat hordoznak. Másrészt ezek olyan típusú tudások, amelyeket a földi

civilizáció társadalmaiban széles körben használnak, és ezért az emberi kultúra fennmaradásának

alapvető feltételét jelentik. Ez az emberiség köztudása, amelynek természetesen nyelvileg

számtalan változata van. Ha ez a formázott köztudás hirtelen elveszne, vagy megszűnne, az

épített világ és benne az ember halálra ítéltté válna.

140

Ez a köztudás: az élet elemi, kardinális feltétele. Ezért az új nevelés szükségképpen köztudást

átadó és köztudásba beavató nevelés.

Hol tart a hivatalos oktatás?

Újra tegyük fel azt a helyzetrögzítő kérdést, hogy Európában és Magyarországon, sőt a

leghátrányosabb hazai településeken holt tart a hivatalos oktatás? A kép meglehetősen vegyes: az

információs vagy/és tudástársadalom épülése ellenére a közoktatás vagy az egyetemi képzés

nagyon nehezen változik és még nehezebben fogad be új paradigmákat. Mint minden

társadalmi/szellemi nagyrendszer, az oktatás-nevelés is szükségképpen ragaszkodik bevált

elveihez és módszereihez.

● •.Örök tudás vitathatatlanul van, de örök oktatási módszer nincs.

● •.Legyünk világosak: van régi tanulás és van régi módszertan. Ez uralja ma az állami

és részben a magánoktatást.

● •.Az elmúlt kétszáz év európai tanulási, oktatási elvei és gyakorlatai virágozva

továbbélnek

● •.Kitörési kísérletek indultak – a direkt oktatástól a non-direktív oktatásig, a

hatalom-központú iskolától az iskolátlanított iskoláig, a porosz iskolától a

demokrácia-alapú iskola-kísérletekig, a rideg, érzéketlen iskolától a bizalom és

szeretet alapú iskoláig, stb.

● •.Van új tanulás és van új módszertan, vagy: lehet új tanulás és lehet új módszertan

(új alternatívák- új iránytűk, új irányok); a jövő oktatása a tudatalapú oktatás,

amelyhez viszont új tudás is szükséges;

● •.Az egyházi/vallási alapú és továbbá a civil oktatási intézmények számára nincs

más alternatíva, mint az új oktatás és új módszertan képviselői legyenek;

● •.Az új jelző nem ötven évvel későbbi időszakra utal, hanem a közeljövőre, ha ez ma

nehezen is hihető el sokak számára.

A régi szellemű és gyakorlati iskolaformák ellenére Európában (és töredékesen Magyarországon

is) komoly törekvések és oktatási kísérletek voltak és vannak az oktatás-nevelés generális

átalakítására. Mindenesetre Magyarország ma nem hangos az iskolakísérletekről, sőt a

felsőoktatásban – a bolognai folyamat ellenére és egyben következményeként – a változások

nagyon nehezen indulnak meg, vagy éppen lefékeződtek. A szabványosítás, az egyszerűsítés, a

dogmatizálás mindig ellenfele a jótékony változásnak. Az egyik szerény eredmény jelenleg,

hogy az oktatás intézményrendszere tudomásul veszi, hogy az új tudás alkalmazása közben

minimum három-négy, egymást követő technológiai forradalom fut le (az oktatás technológiában

is), amellyel valahogy lépést kell tartania. Mindenesetre ma még alig látszik, hogy a tudás

mennyiségi és minőségi változása kikényszerítheti–e az új oktatást és az új képzési

intézményeket. Ennek ellenére már szlogenként egyaránt felmerül – jobb szimbólumok

hiányában – a digitális iskola, az iskolátlanított iskola, vagy a tudatalapú oktatás.

A változás előszele, hogy az iskola mellett szinte észrevétlenül megjelent egy új oktatási

„intézmény”: a média (a közszolgáltató rádió, TV, internet, stb.). Ám evvel páthuzamosan ismét

141

új és figyelmeztető válságtünetek vannak. Az ifjúság egyrészt kiszolgáltatott a tömeg-kultúra

dicsőítésére épített médiavilágnak, másrészt alacsony szintű és alacsony szinten kifejezett

szükségleteivel kiszolgáltatottá teszi önmagát, avagy a média-világot. Ez újra a kettős fogság

hipotézise. A média egyrészt üzletet csinál az ifjúság új érzékenységeiből, lázadásaiból, de

enerváltságából és fájdalmából is, másrészt az ifjúság, vagy hangadó csoportjai csak a

médiarendszeren keresztül befolyásolhatják a globális-lokális világot és annak működését. A

kulturális kreatívok mozgalma nálunk még nem ifjúsági mozgalom.

Az Internet először a való világból közvetlen kilépést és szabad, önálló virtuális világteremtést

kínált, de messze vagyunk már ettől az optimális kapunyitástól. Ma viszont a globális

profitpiacnak kitett hálózati világ még mindig fenntartja a privát, szabad önkifejezés egyes

formáit. Egymással is szemben álló, ellentmondásos kommunikációs és társadalmi tendenciák

haladnak, de azt egyre kevesebben vitatják, hogy a múltból-jelenből minden jó elvet és módszert

megtartva az oktatás-nevelés átfogó újragondolása felgyorsulhat. Már azért is, mert a külső

erőtérben (a társadalomban, a gazdaságban, stb.) az új korszak láthatóan és láthatatlanul átformál

majd mindent. A beszennyeződő információs kor azonban új tudás is, és csak új tudással érthető

meg fenntartható-fenntarthatatlan folyamatként.

Az információs társadalom ideológiája hivatalosan kiemelt figyelmet szentel a

tudásfejlesztésnek, amelyet az új terminológia szerint már tartalomfejlesztést hívnak. Ez azt

jelenti, hogy információfejlesztésből – tudásfejlesztés, kultúrafejlesztésből – egyszerűbb és

korlátoltabb tartalomfejlesztés lesz. A hivatalos oktatási rendszerben azonban négy alapvetően új

fejlesztési irány bontakozik ki: az e-tudás, az e-kultúra fejlesztése; a tudás, a kultúra e-

terjesztésének fejlesztése, a tudás és kultúra e-piacterek létrehozása; az e-iskola, e-gimnázium,

virtuális campus (stb.) elterjedése.

Ezért azt mondhatjuk, hogy az információs kori tudás és kultúrafejlesztés új európai

programjának neve: technológiai alapú tartalomfejlesztés. Azt is érdemes tudni, hogy az európai

tartalomfejlesztés program neve e-Content, Magyarországon is készült e-content stratégia, de

ettől nincs új tudás átadás, vagy nincs új nevelés még.

Az új tudásközvetítő rendszerek

Ha az új tudás még alig szivárog be az iskolai kéményeken, ettől függetlenül lehet-e új tudást

párologtató társadalmi intézmény az iskola?

Először azt nézzük meg, hogy hol tart ma Európa például a tudásközvetítés fejlesztésének

programozásában?

● •.A tudás előmozdításának európai politikája még változatlanul a régi tanulási

modellnél tart, de többek között elfogadta az élethossziglan tartó tanulás programját

● •.Az alapgondolat szerint tudás Európájának megteremtése csak akkor tekinthető

reális célnak, ha az Unió fokozza a közoktatás és a szakképzés terén azokat a közös

akciókat, amelyek – íme jönnek a régi felfogásból származó célok – a társadalmi

142

mobilitást, a hatékony foglalkoztatást és a humán erőforrások hatékonyabb

fejlesztését szolgálják

● •.A „tudás Európája” programnak három dimenzióját emelhetjük ki: az ismeretek

megszerzését, az uniópolgárrá válást és a munkavégzéshez szükséges kompetenciák

elsajátítását

Ez még tehát jórészt az ipari kor, az ipari társadalom, az ipar-központú oktatás programja, igaz

fokozatosan digitalizálódik és mediatizálódik.

Ezek változatlanul fontos, s részben tartható közösségi célok, de közben Európa és

Magyarország is gyorsan változik az új korszakváltások nyomása alatt. A szabadidő egyrészt

már nem pusztán a munkaidő kísérő, mellékes időrésze, hanem ennél több, így a szabadidőnek a

munkaidővel azonos rangú, önálló idődimenziója, időtartama van, ismételten kiemelt jelentősége

van és marad a lelkiállapotnak, a mentális kapacitásnak, a lelki-tudati fejlődésnek. A sportolás

például nem csak az idő (szabadidő) függvénye, így a valódi szabadidő attól függ, hogy

társadalmilag garantált-e a szabad tér, méghozzá a munka- és szabadidőben egyaránt. Különösen

akkor, ha a fejlettebb társadalmakban a szabadidő mértéke és fontossága megnő. A jövő egyik

feltétele: a tág és minőségi szabad tér és szabad idő. Ebből az is következik, hogy a tudás

Európája program megméretődik az európai információs és innovációs társadalom társadalmi és

kulturális koordinátái között, amely egyúttal új szabadidős teret/időt alakít ki.

Ha kicsit áttekintjük az oktatás-nevelés problémáit, legalább négy jellemző tünetet emelhetünk

ki. (1) Különösen az általános iskola és jórészt a középiskola változatlanul hierarchikus

intézmény, a diák – minden ellenkező törekvés ellenére – kiszolgáltatott, változatlanul dominál a

tömegember-termelést szolgáló frontális oktatás, stb. (2) Ma már a diplomás tanár is

kiszolgáltatott, nem tud lépést tartani a tudás „robbanásával”, képtelen kezelni a diákok

„elvadulását”, nem tud mit kezdeni az osztályok nem-racionális reakcióival, stb.

(3)Magyarországon nincs koncepció és gyakorlat az iskolátlanított iskolára, amit például Zsolnai

József írhatott volna meg77. (4) A középiskolák mellett a főiskolák egyrészt beletörődnek az

alacsony színvonalba és képtelenek kezelni a diákok alulképzettségét, másrészt fogalmuk sincs,

hogy a következő harminc-ötven év paradigmaváltásai miatt mire, milyen új világra és hogyan

készítsék fel a mit sem sejtő hallgatókat.

Visszaértünk az új nevelést prognosztizáló felvetéshez. Ha az oktatás és nevelés elméletét és

gyakorlatát kutatjuk tovább, folyamatosan beleütközünk néhány kardinális alapkérdésbe:

1. 1.Milyen ismereteket, milyen tudást, milyen tudásszeletekben és

tudásegyesítésekben oktassuk? Feltéve, ha változatlanul ismeret-közvetítő oktatást

favorizálunk.

2. 2.A tudás mennyiségétől és minőségétől részben függetlenül a tudást hogyan

közvetítsük, a diáknak/hallgatóknak milyen új vagy régi módszerekkel adjuk át?

3. 3.A (minőségi, új, paradigmaváltó) tudásközvetítést milyen oktatási/nevelési

intézmények, milyen oktatási intézmény-szerkezetben adják át? Milyenek lehetnek a

jövő iskolái?

143

4. 4.A társadalomtudományok jóvoltából mintegy ötven éve kutatjuk, hogy a

hátrányos, negatív társadalmi helyzeteket az iskola, az intézményes tudásátadás

inkább konzerválja, mint oldja. Mit tehetünk ez ellen?

5. 5.Az agy/elme/tudat kutatások fejlődése ellenére nincs igazán napirenden még az,

hogy az oktatás „alanyai” (a diákok) milyenek is, mi az új emberkép, a tanulók mit

és hogyan értelmeznek, s hogyan indulhatnak el az önfejlődés pályáján, például a

kreatív tudásbefogadás érdekében. Ez a kérdéskör hogyan kerülhet a fejlesztések

középpontjába?

6. 6.Szuverén személyiségként a diákot (idegrendszerét, figyelmét, elméjét,

koncentráló képességét, mentális állapotát vagy mindenekelőtt a tudatát) milyen

elvek alapján, hogyan fejlesszük-fejlesszék a tudás megértése, átélése és

hasznosítása érdekében (is)?

7. 7.Milyen legyen a tudatalapú oktatás, iskola, hogyan váljon a komplex képzés

részévé a belső képzés, a meditáció megtanulása?

A magyar közoktatás intézményeinek többsége – a felsorolt alapkérdések és megoldatlanságok

ellenére – még mindig igyekszik jól teljesíteni. Ezt a szakmai igyekezetet csak úgy fokozhatjuk,

ha változáshoz legalább elveket-koncepciókat fogalmazunk meg a jövő iskolájáról. Először

például azt, hogy a holnap iskolája, a tudatközpontú iskola, amelyben a régi és új tudás együtt

lesz – avagy tudásátadás a kor magas tudásához közeli színvonalon történhet. A diák alapvetően

kutató-fejlesztő, vagy tágabban kívül-belül önfejlesztő személyiséggé válik és így a pedagógus a

tudás megszerzésének/átadásának tudását magas szinten ismerő tanár (szuper tudásközvetítő) és

magas szinten ugyanúgy önfejlesztő, magas tudatállapotú személyiség lesz. Egyúttal talán az

iskolátlanított iskola modell terjed el – az iskola ugyan is tudás-, tudat- és kreativitás műhely.

Az iskola sehol nem (egyetlen intézményben sem) maradhat a rejtett és nyílt agresszivitások és

féltudások pompázása.

Nem legvégül, de mégis csak kiemelten: az iskola nem tehet mást, mint felkészít a tudás- és

tudattársadalom korszakára, a személyes és közösségi életteremtésre, a szüntelen kreatív

tanulásra, a globális tudáspiacon való sikeres szereplésre, valamint a jövő iskolája tudatosan

fejleszti a diák személyes tudatát és az osztályok-csoportok kollektív tudatát.

Ha már itt tartunk, újra megismétlem, hogy hosszabb távon minden oktatásnak, beleértve a

felnőttoktatást, vagy bármilyen szabadművelődési formát, csak arról szólhat az új stratégiája és

programja, hogy a jövő tanulása és iskolája nem csak tudásközpontú, hanem tudat-központú is;

csak a tudatközpontú oktatás képes több és magasabb szintű tudást (készséget, innovációt,

magatartást, probléma-megoldó készséget, stb.) közvetíteni. Az iskola nemcsak az oktatásra,

nem a tantervre, nem a tananyagra, nem a vizsgáztatásra, nem az iskolai osztályra koncentrál

elsősorban. A világon mindenhol új oktatási/képzési új paradigma jön: a tudás- és

tudatfejlesztéssel az oktatás és maga a képzési intézmény alapvetően megváltozik.

A diák nevelése így nem lehet csak a külső szerepek formálása/önformálása, nem lehet csak az

elme képességének fejlesztése/önfejlesztése, hanem mindezeknél fontosabb, vagy legalább is

144

egyenrangú feladat a belső tudati (vagy lelki és tudati) építkezés. Az új tanulás révén az iskola

egyúttal örömközpontú, szabadság-fejlesztő, szeretettel teli, részvételi demokráciát elsajátító

„intézménnyé” válik. Utószóként: ez a célrendszer azonban véletlenül sem a szocialista

embertípus, vagy a kapitalista/ipari embertípus sorozatgyártásával azonos.

Az új módszertan milyen választékot kínál? A frontális oktatás helyett nem csak a kiscsoportos,

hanem a személyes (egyénre szabott) képzés kerülhet előtérbe. A tantárgyakra szétszabdalt

tudásparcellák helyett a világ és a tudás transzdiszciplináris egységének elsajátítása. Jönnek azok

az új, tantárgyaknak nem nevezhető nevelési formák-eszközök, ahol a diák a teremtő

tevékenységet gyakorolhatja. Ezért új típusú tantárgycsoportok/tudás-csoportok oktatása a

feladat és a lehetőség. A pillanatnyilag érvényes szaktudás helyett (mellett?) az új generális

tudás(ok), az új világkép(ek) felmutatása az egyik reális alternatíva

Nemcsak az iskola, hanem a felnőttoktatás is programjába veheti: az oktatás nem csak

ismeretbetöltő ipari eszköz, hanem ismeret-feldolgozó, ismeret-továbbgondoló, komplex tudást

átadó lelki-szellemi intézmény. Az iskola és minden képzési intézmény nem(csak) a tegnap és a

ma munkaerőpiacára készít fel, hiszen még azt sem lehet pontosan felmérni, hogy tíz vagy húsz

év múlva milyen lesz a tudásközpontú (akkor már így hívják majd:) munkaerőkereslet. Vagy

megismételjük: a diák nem információ-magoló eszköz, hanem tudatos, kreatív, önfejlesztő

személyiség.

A jövő koordinátáiból és esélyeiből még néhány újat, mediatizált lehetőséget is felmutatunk:

● •.A személyes tanításon és a médián keresztül, a mediatizált kommunikációval

minden ismeret, tudás elérhető (vagy elérhető lesz)

● •.A tömegkultúra folyamatos feltöltése új ismeretekkel és új tudásokkal a média

segítségével (is) megvalósulhat,

● •.A közszolgálati televíziók és főként az internetes televízió-csatornák

tudásbemutató, tudásközvetítő szerepe folyamatosan erősödik (vagy erősödhet)

● •.Új globális felfogásokat és inspirációkat kínálnak a speciális médiacsatornákon

(Spektrum, National Geographic, stb.)

● •.Távoktató tudáscsatornák (tudásegyetemek, tudategyetemek, e-felnőttképzési

„egyetemek”, stb.) előtérbe kerülnek – ezek most indulnak Magyarországon is,

● •.A tudástársadalom széleskörű elfogadtatásának (egyik) legfontosabb eszköze is a

mediatizált kreatív, szabad oktatás és maga a média lehet,

● •.Az oktatás minden szintén újra elterjedt módszerré válik a Mester-Tanítvány

viszony.

Végül még érdemes arra kitérni, hogy az oktatás mellett milyen volt és milyen lehet a béklyóitól

megszabadított közművelődés. A közművelődés története egyébként mindig összefüggött a

paradigmák váltásával, vagy a társadalmi és szellemi elvárások átalakulásával. Mi is történt a

közművelődésben? A nyolcvanas évek forradalma volt a lassú szőkés a pártállam puha

fogságából és ideológiájából, és részleges kilépés az intézményből a helyi társadalomba. A

kilencvenes évek forradalma már korlátozottan a közösségfejlesztés és a javuló civilizációs

szolgáltatás-fejlesztés lett. A nulladik évek forradalma (részben csak lehetett volna) a sajnos

145

szintén korlátozottan egyéni és közösségi tudásfejlesztés volt. A tízes-húszas éves forradalma

lehetne a legalább korlátozottan egyéni és közösségi tudatfejlesztésre, s ennek révén magas

szintű tudás- és társadalomfejlesztésre törekvő új szabadművelődés.

Azért beszéltünk annyit, hogy új paradigmákról, új tudásokról, új társadalmi modellekről, mert

nagyon fontosnak tartjuk, hogy az alap- közép- és felsőfokú oktatás, valamint a felnőttképzés

törekedjenek megfelelni az új kihívásoknak. Jelenleg is már most elérhető, oktatható az új tudás,

s ennek számos felismerése (csak az új tudás még nem ismert széles körben). A globlokál világ

az új globalizáció-lokalizáció keretében alapvetően – nem kis mértékben mediatizált – tudás- és

(kollektív) tudattérré válik. Egy évtizede az alap-, a közép- és a felsőfokú oktatás nem tud mit

kezdeni a globális/európai /magyar tudástársadalom kihívásaival, ám most mintha a változások

elkezdődnének. A mai mindennapi kultúra is alapvetően a tudat- és tudástér megjelenítése,

feltárása, közvetítése, hasznosítása, stb. Végül, Európában olyan tudásvilág alakul ki, amelyben

minden polgárnak élethossziglan tanulnia szükséges, jórészt intézményes – és egyre inkább

távoktatási – keretek között, és új informális, kisközösségi műhelyekben. A jógát és vagy a

meditációt lehet tanítani intézményesen vagy kisközösségekben.

Az új nevelés így egyfelől az új tudások, új gondolkodások közvetítője lehet, másfelől pedig

mintát, vagy példát mutathat a tudás- (és tudat) vezérelte életmódról.

● •.A tudás(alapú és vezérlésű) gazdaságban előbb-utóbb a munka többsége

tudásmunka (vagy az lesz);

● •.A tudás(vezérelte) gazdaságban a „munkaerő” (az együttműködő szövetséges)

rövidesen mindenekelőtt a tudását (beleértve gyakorlati tudását) értékesíti;

● •.Egy emberi életút az új generális tudás(ok), több tudás (különböző diplomák)

megszerzése, s szakaszonként más tudás(ok) hasznosítása;

● •.Az új munkaidő például minden héten akár egy tanulónapot, vagy minden héten

sokórás továbbképzést tartalmaz (avagy az élethossziglan tartó tanulás általánossá

válik);

● •.Az új tudáshoz szükségképpen új, magasabb szintű tudatállapotok kellenek –

különösen a tudatközpontú társadalomban;

● •.A tudástőke pénztőkére váltható és fordítva – így az életmódváltásokat új érdekek,

s főként új értékek is hajtják majd.

Mindenesetre Európa is generális gondolkodási és fejlesztési-modell váltások közben és egyben

előtt áll, miközben új gondolkodási kánonok alakulnak ki, új szemléletek terjednek el, egyúttal új

kormányzati akaratok, és módszerek válnak legitimmé. Az Európát is elérő katartikus

univerzális-globális fordulatok minden jel szerint új gondolkodást kényszerítenek ki, és a tízes

években gyökeresen új világ alakul ki. A pedagógusoknak, nevelőknek az új társadalmi és

szellemi téridőben kell végképpen más, de új járható utakat találni. Tervezzünk mindnyájan úgy,

hogy az új nevelési, képzési alternatíva-pályákra legyen esélyünk előbb-utóbb rálépni.

Üzenetek (utóirat helyett)

Ha az időben előre nézünk, valami ilyesmi dereng:

146

Az új személyes és közösségi részvétel értelme a sokrétű tudat- és tudás-fejlesztés és -

önfejlesztés (tudatos és innovatív) megvalósítása lesz;

A helyi közcselekvés – például a közoktatás és a közművelődés fejlesztés – központi eleme a

kollektív tudat- és tudásfejlesztés lehet;

Az új tudományos – például metaelméleti és transzdiszciplináris alapú – kutatások alapvetően az

elme- és tudatterek és dimenziók feltárását, állapotát, tartalmát mutathatják fel;

Az új tudások a következő két évtizedben átalakítják a kollektív tudatállapotokat és evvel a világ

alapvető változáson mehet át;

Az új (ami részben mindig régi) világban való szeretettel teli, otthonos és sikeres részvétel új

tudást, új tanulást, új tudatállapotot, új identitást követel.

Legyen így.

Irodalom

A tudattalan ösvényein, Életünk rejtett mozgatói, Jaffa Kiadó, Mesterkurzus, 2010,

Faragó László-Kiss Árpád: Az új nevelés kérdései. Hasonmás kiadás. A Magyar Pedagógiai

Gondolkodás Klasszikusai 8. Budapest, 1996. OPKM. 355 p.

Philosophy of Mind, Chalmers, David J. (Oxford University Press, 2002)

Pedagógián innen és túl (szerk: Kiss Éva), Pannon Egyetem BTK, Pécsi Tudományegyetem

FEEK, 2007

Hankiss, Elemér: Az ezerarcú én (Osiris, 2005)

T. L. Holdstock and Carl R. Rogers: Személyközpontú elmélet,

http://maszkpte.org/holdstock.htm

Némedi, Dénes (szerk): Modern szociológiai paradigmák, Napvilág Kiadó, 2008

Castells, Manuel: A hálózati társadalom kialakulása (Gondolat – Infonia, 2005)

Varga, Csaba: Új elmélethorizontok előtt (Tertia, 2004)

Varga, Csaba: A metafilozófia gyönyörűsége (Kairosz, 2008)

Varga Csaba: Az információs kor új tudása, Közművelődési Nyári Egyetem, 1999-2008,

Válogatás a 10 év előadásaiból, Csongrád Megyei Népművelők Egyesülete, 2010

Varga Csaba–Csörgő Zoltán (szerk.): A tudás társadalma. I-II. kötet. Budapest, Stratégiakutató

Intézet, 2002.

Zsolnai József: A pedagógia (tanulás-alkotás-nevelés-iskolázás) stratégiája a magyar

társadalomban. In: Varga Csaba–Csörgő Zoltán, i.m.

147

Zsolnai József: Tömegoktatás és alkotó pedagógia, http://www.vigilia.hu/ 1998/1/9801zso.html

A fenntartható társadalom esélye

A fenntartható társadalom kiegyensúlyozott, szeretet járja át, a belső bizalom nem csökken, és

folyamatosan figyel minden érző-szenvedő és boldog-boldogtalan polgárára. A fenntarthatatlan

társadalom akkor válik legtisztábban láthatóvá, amikor feszült, robban, vagy ideges reakciókat

mutat. A háttérben mindig ott van a személyes vagy csoportos gyűlölet vagy erőszak.

Az egyéni (fizikai vagy pszichikai) erőszak elsősorban az érzelmek elszabadulása, az értelem

kontrolljának hiánya, az ego felügyeletlen hisztériája, s mindenekelőtt a tudat gyengesége vagy

nem használata. A társadalmi erőszak főként a közösségi érzelmek elvadulása, a kollektív ész

ellenőrzésének hiánya, és a társadalmi tudat zavara és bizonytalansága.

Az erőszak kultúrája kifejezés azt a tapasztalatot jeleníti meg, hogy posztmodern világunkat

változatlanul a személyes és kollektív erőszak uralja, legfeljebb ez ma már finomabb, rejtettebb

vagy tompított, mint korábban, bár a viselkedési kulisszák mögött gyakran változatlanul nyers.

Ugyanakkor a kezeletlen erő tombolása sokszor – ez is paradoxon – látszólag „kulturált”

erőszak. Ez a mézes-mázos, átfestett, stilizált erőszak bármikor átválthat kulturálatlan

barbárságba is. Az erőszak egyik tárgya a föld nevű bolygó, vagy tágabban a természet és a

második természet, holott az erőszak egyetlen formájával sem orvosolható a fenntarthatatlanság.

Új helyzet annyiban van csak, hogy a globalizált világban a fenntarthatatlanság ma már

meglehetősen közismert tény, ám az egyre dinamikusabb fenntarthatatlanság-világdiskurzus

hatása minimális. Egyelőre tehát a fenntarthatatlanság-közbeszéd is fenntarthatatlan, mert

jobbára eredménytelen és reménytelen, noha a kis változások sem lebecsülhetők, de a diskurzus

azért nem esélytelen, mi több a következő évtizedben talán javuló esélyű lehet.

Ezért most fogalmazzunk ne a kulturált erőszak, hanem a tiszta világosság nyelvén: a 21.

században a földi civilizáció végképpen fenntarthatatlan, amit most az sem ment automatikusan,

hogy a kultúra – mint általában mindig – egyelőre változatlanul fenntartható. Ez egy másik

paradoxon: párhuzamosan létezik a fenntartható kultúra és fenntarthatatlan civilizáció. Ha a

kultúra is átbillen a fenntarthatatlanságba, az már a civilizáció-kultúra együttes agóniája.

A társadalom viszont minden szinten egyszerre civilizáció és kultúra, ám egyelőre a

társadalomfenntarthatatlansága még nem annyira nyilvánvaló, mint a kivédhetetlennek látszó

klíma-krízis. A sokrétű (civilizációs, kulturális, társadalmi, gazdasági, stb.) fenntarthatatlanság

azért is válhat általánossá, mert evvel párhuzamosan egyrészt erősödik a gondolkodás, sőt a

megismerés zavara, másrészt a szellemi válság miatt nem születik meg az új világalternatíva

programja, amely nem egyszerűen új, hanem új típusú világrendet prognosztizálna.

148

Bármennyire felfoghatatlan is a számunkra, de a növekedés-központú 19-20 század most már

véget ért – talán nem pusztító robajjal. Legkésőbb a 21. század második harmadában

felfoghatatlan változások mennek végbe – talán nem pusztító robajjal. Szerencsére a fenntartható

változásokhoz szükséges új tudások jórészt készen állnak, noha a különböző társadalmak és

egyének számára ezek valószínűleg egyelőre felfoghatatlanok. A paradigmaváltáshoz szükséges

új – nem az ember ellen forduló – technológiák jórészt szintén készen állnak és ezek viszont még

gyakran a gazdaság számára is felfoghatatlanok. A múlt és a jövő tehát több szempontból már

szemlélhető, értelmezhető – az igazi veszélyforrás ismét az átmenet és egyben a jelen

lehetetlensége – de esély van vagy lehet az új jövődiskurzusra!

Az esély a kollektív remény.

Előzetes felvetések, paradigma-tézisek

A fenntarthatatlanság paradigma értelmezéséhez röviden jelezzük, hogy a korszak- és

gondolkodás-váltás leírásához használt fogalompár a régi paradigmák és új paradigmák

kategóriái.

A jövő ugyanakkor egyszerre lokális, nemzeti, európai és ez végül is univerzális globlokális tér,

vagy helyesebben sokdimenziós és minden irányban nyitott téridő-szerkezet. A fordulatot hozó

jövőnek (részleges vagy teljes) autonóm szereplői lesznek egyrészt az egységes emberiség,

másrészt saját élő bolygónk, harmadrészt az emberiség kollektív tudata. Új felismerés: a jelen

kényszerpályái hatnak a jövőre, de többé nem tartják fogságban; a jövő az új században

szabadabb lett a körülményektől és a korszellemtől. A 21. század egyik szellemi fejleménye: a

jövő nagyobb arányban függ saját jövőképünket, jövőkoncepciónktól, jövőakaratunktól, mint a

múlttól vagy a jelentől. A fenntarthatatlan-világállapotban ez esélynövelő paradigma, holott az

euroatlanti kultúrában soha nem látott jövőhiány és/vagy jövőreménytelenség van. Mögötte a

súlyosabb drámával: a szeretethiánnyal és szeretetképtelenséggel.

A paradigmáknak legalább két alaptípusát különböztetjük meg. A világrendszert váltó új

paradigma szerint minden eddigi világrendszert (feudalizmus, kapitalizmus, posztkapitalizmus)

egy-egy új (és generális) paradigmacsoport váltott és vált le. A világrendszert

korrigáló(változtató) paradigma szerint viszont minden eddigi világrendszeren belül (a

kapitalizmuson belül például a klasszikus kapitalizmus, ipari, kapitalizmus, pénzkapitalizmus,

információs kapitalizmus) voltak a rendszert-változtató új paradigmák. A jelenlegi ezredforduló

egyik új jellemzője, hogy most nem rendszert korrigáló, hanem rendszerváltó paradigmára van

szükség.

Az egyre inkább fenntarthatatlan természet és társadalom új gondolkodást követel, ezért néhány

témánkat érintő új (zömében univerzális rendszerváltó) paradigma-hipotézist vizsgálunk meg:

1. Az embert nem kell okvetlenül közvetlenül és személyesen fizikai vagy lelki létében tönkre

tenni. Az ember ezen a bolygón akkor is elpusztul, ha benne és körülötte a társadalom nem

149

létezik, felborul, szétzúzzák, vagy széthullik. A szuverén személy léte éppen úgy hozzá kötött a

társadalomhoz, mint a szintén szuverén természethez.

2. A társadalom többek között nem csak a) épített, második környezet, b) közösségi szövet,

szerkezet és hálózat, c) intézményes állam, s önkormányzat, hanem elsősorban a társadalom

kollektív tudata.

3. A társadalom nem csak az emberen kívül van, hanem belül is. A társadalom és kollektív tudata

beépült az emberi testbe, az idegrendszerbe, az elmébe és az egyén tudatába is. Az emberben is a

természet, társadalom és tudat: egy.

4. Az ember és a társadalom egyaránt nem csak fizikai, hanem végtelenül összetett poszt-fizikai

(szellemi, kulturális, tudati vagy például transzcendens) valóság is. Az előbbi paradigmákból

következik, hogy minden valóságréteg (tehát természet, ember, társadalom, szellem, stb.)

sokrétegű anyagi/tudati valóságvektor.

5. A társadalmat ugyanúgy, mint a természetet még mindig nem értettük meg, s kardinális

tévedésként azt hisszük, hogy a természet csak anyagi-fizikai valóság. Azaz halott, érzéketlen

valóság, s ezért azt gondolhatjuk, hogy a halott valósággal bármit tehetünk büntetlenül.

6. Ma már megkockáztathatjuk azt a hipotézist, hogy a természet, a társadalom ugyanúgy vagy

hasonlóan él, mint az ember. Ha a természet és a társadalom szervezett és bonyolult élet, akkor

feltehetően oka, célja és következménye van létének.

7. Ma az egyik legnagyobb titok, hogy az élő szervezetek, dimenziók, struktúrák hogyan

kapcsolódnak egymáshoz, egyúttal miképpen feltételezik egymást, s a kölcsönös egymásra

utaltságot miért és mikor bontják fel.

8. Az ember a természetnek és a környezetnek is mindenekelőtt az élő társadalmon keresztül, a

társadalom büntetlen kihasználásával árt, vagy használ. Ez egyre inkább fordítva is igaz, ha a

természet-környezet pusztít, akkor elsősorban az élő társadalmat teszi tönkre és így nem csak

közvetlenül, hanem közvetve is megszüntetheti az embert.

9. Még változatlanul azt is hisszük, hogy a társadalom szintén hideg-rideg, tárgyi-intézményi

valóság, amely nagyon is hasonlít a csak naturálisnak hitt valóságra, s ezért a társadalmat is

büntetlenül, erőszakosan alakítani lehet. A természet és a társadalom azonos érzéketlen, gyakran

durva kezelése természetesen nem más, mint az anti-kultúra, vagy a valódi kultúra hiánya, a

kultúra helyére tolakodó alacsony kulturáltságú, önpusztításra is alkalmas civilizáció.

10. Ma már egyaránt negatív lehetőséggé vált, hogy az ember, a természet, a civilizáció, a

társadalom (a gazdaság is, mint a társadalom alrendszere), vagy a kultúra fenntarthatatlan legyen.

Ezek mindegyike külön-külön is veszély, de több fenntarthatatlanság összekapcsolása

végveszély.

11. Az együttes fenntarthatatlanság tudatosulása és az evvel járó új globális magasabb

tudatállapot viszont az emberiség nagy esélye s lehetősége, függetlenül attól, hogy a klímaválság

150

már kezelhetetlen, a társadalmi valóság részben kezelhető, vagy az átfogó gazdasági krízis

látszólag oldható meg.

12. Nagyon valószínű, hogy az emberiség már többször (egészen vagy majdnem teljesen?)

elpusztult, de nagyon kevés tudásunk van arról, hogy végül is mi – vagy hány és milyen tényező

– mentette meg. A természet (egy bárka és a víz, amin a bárka nem süllyedt el), egy család és

gyors cselekvése (egy működő mikro-társadalom), a csoporttudat (a megmenekülünk-tudat és

bizonyossága), vagy a teremtő erő (Isten)?

13. Az ezredforduló utáni új valóság és új tudat legfontosabb üzenete, hogy semmi (sem a

természet, sem a társadalom, sőt az emberiség többsége) nem menthető meg az eddigi személyes

vagy kollektív „mentési gondolatokkal és szerszámokkal”

Nem lehet feladatunk, hogy az új, gondolkodási-rendszereket megjelenítő paradigma-

hipotéziseket ebben a tanulmányban kibontsuk, s egyúttal tételesen érveljünk mellettük, vagy

akár ellenük is. A külső-belső élő valóság radikális viselkedés-váltása legyen elég figyelmeztetés

arra, hogy minden eddigi értelmezés-kísérletünk újragondolásra szorulhat.

Csak a második pontra szeretnénk visszatérni, mert változatlanul fontos, hogy a társadalmat ne

naturális, vagy ne pusztán intézményi valóságnak tekintsük. Robert E. Park és Richard W.

Burgess írta: „A közfelfogás nézőpontjából a „társadalom” gyakran nem más, mint a társadalmi

intézmények összessége. A család, az egyház, az ipar és az állam, mint együttvéve alkotja a

társadalmat. Ebben a szóhasználatban a társadalmat a társadalmi struktúrával, az emberek

számára többé-kevésbé külsődleges valamivel azonosítják.”78 A társadalom valóságának ez is

egy rétege, de ez a „külsődleges valami” nem a társadalom lényege vagy teljessége.

Ez a tanulmány „mindössze”, vagy elsősorban bolygónk környezeti és más válságának – további

szempontokat sem elhanyagolva -a társadalom és a társadalom kollektív tudata általi kezelését, s

ennek sokféle, különböző típusú alternatíváit vázolja.

A fenntarthatóság folyamatos újraértelmezése

A fenntarthatóság újragondolásra vár a társadalom és a társadalmi tudat szempontjából, s ez

egyben annak vizsgálata is, hogy a világban ma jelen lévő – uralkodó és kisebbségi –

társadalom-formációkat mennyiben és hogyan jellemzi a fenntarthatóság.

A jelenlegi tartós és végkifejlett felé tartó pénzügyi és gazdasági világválság kitűnően feltárja és

megmutatja, hogy a társadalmak önreflexiói, önmozgásai, önmentési reakciói mire képesek, és

főként mire nem képesek még krízis helyzetben sem, mert a jelenlegi gazdasági fenntarthatósági

követelmény szinte kizárólag a fenntarthatatlan pénzügyi-gazdasági fenntarthatóság elérésére

törekszik. Ha a közelmúltat az ipari korral és az ipari társadalommal, a jelent pedig a posztipari

korszakkal, vagy a pénzpiaci újkapitalizmussal írjuk le, amely egyébként a posztipari és az

ingformációs kor (vagy információs kapitalizmus) keverék modellje, akkor ebből az is

következik, hogy se a közelmúlt, se a jelen világmodellje nem alkalmas a szűken vett gazdasági-

151

társadalmi fenntarthatóság elérésére. Már azért sem, mert a jelen világállapotai még az új tudást

sem hasznosítják.

A kör ezzel bezárult.

A fenntarthatóság új szemléleti kerete

Eltérő a fenntartható fejlődés közpolitikai és tudományos fogalma. A fenntartható fejlődés

kategóriája az ipari kor egyik utolsó fogalma, amely az ipari-posztipari kor korrekcióját célozza.

A fenntarthatóság tehát csak rendszerkorrigáló fogalom és az ipari kor eddigi fejlődés és/vagy

növekedés felfogása is értelmét veszti. Ezért helyettük a funkcionális és szubsztanciális

globalizáció79 keretei között új fogalmakat kellene keresnünk, ráadásul a természeti-környezeti

fenntarthatóság a funkcionális globalizációban megoldhatatlannak tűnik. Az elmúlt évtizedben

átmeneti – még mindig nem paradigmaváltó – fogalmai voltak például a fenntartható információs

társadalom, a fenntartható posztpiaci társadalom kategóriája, viszont a tudás- és tudatfejlesztő

kor már a szubsztanciális fenntarthatóságot követeli.

A 21. század elején észrevehető, hogy reális közeljövőképként csak a globlokál típusú és csak

felemás fenntarthatóság remélhető. A fenntarthatatlanság mindaddig általános marad, amíg az

ökológiai kríziseket csak ökológiai krízisekként értelmezzük. Szintén észrevehető, hogy létrejött

(az első és második természeti valóság mellett) a harmadik valóság, a globlokál virtuális valóság,

amely értelmezhetetlen a hagyományos fenntarthatósággal. A mai tudományos térelmélet jórészt

másolja, vagy alig gondolja tovább a 20. század térgondolkodását, ami szintén fenntarthatatlan,

noha a fenntarthatatlanság alapvetően a globális társadalmi tér egyik jellemzője. Mintegy

lábjegyzetként ide tehetjük: korunk a láthatatlan és rövidesen a látható paradigma-váltások

folyamata lehet, avagy lassan egyedül csak ez a paradigmaváltás lehet fenntartható.

A globalizáció lényegileg új téridő egyrészt a három (és az idővel négy) dimenziós földi

valóságban, másrészt a fizika nyelvén mondva ez már ötdimenziós transznacionális hipertérben.

Az értelmezés szempontjából fontos, hogy új globalizáció-lokalizáció teremtette új térben

(téridőben) a környezeti tér tartalma és szerkezete kibővült:

● •.Az univerzálistermészeti téridő, avagy az öt természeti alrendszer (atmoszféra,

hidroszféra, litoszféra, bioszféra és a föld belsejét jelentő geoszféra) változatlan;

● •.A globálismásodik természeti tér a nooszféra, technoszféra;

● •.A virtuális poszt-természeti (vagy harmadik természeti-környezeti) tér, például az

infoszféra, a cyberszféra;

● •.Az előbbi három szerkezeti elem együttese, az integrált természeti-környezeti tér,

avagy az ökológiai téregyüttes;

● •.A természeti-környezeti terek egyúttal többszintes (globális, kontinentális, nemzeti

és lokális) társadalmi terek.

● •.Mindegyik társadalmi tér egyben a kollektív társadalmi tudati terek

megnyilvánulásai.

152

● •.Ezért joggal mondhatjuk, hogy a fenntartható fejlődés elmélete nem lehet más,

mint az összetett ökológiai-társadalmi (sőt kollektív tudati) tér változásának,

változásfolyamatának elmélete. Ez az új felfogás: új paradigma.

A tudományos szakirodalomban közben az egyik új elmélet, a kockázati világtársadalom

elmélete váltotta ki talán a legnagyobb visszhangot. Az új elmélet (Ulrich Beck, 1997) szerint az

ökológiai globalizáció három – hagyományos paradigmaként – veszélyforrást erősít fel: 1. a

gazdasággal összefüggő ökológiai pusztítások és ipari-technológiai veszélyeket; 2. a

szegénységből fakadó ökológiai pusztítás és ipari-technológiai veszélyeket; 3. a tömegpusztító

fegyverek bevetésének veszélyeit. Mindez avval való szembesülést jelent, hogy ezek a veszélyek

civilizációs önpusztítást jelenthetnek és a közös végzet tapasztalatát kelthetik.

Beck felfogása azonban szerintünk szükségképpen kiegészíthető a (4) globális-kontinentális

politikával, (5) a globális tudással, tudásalkalmazással, (6) a globális társadalommal, (7) az

emberiség kollektív tudatállapotával, (7) stb. összefüggő ökológiai és ezen belül kozmológiai

veszélyekkel. A kiegészítések nélkül nincs új paradigma.

A kockázati társadalom fogalma mellett új paradigma a Gaia-koncepció. Így egy másik új

felfogás szerint (James Lovelock, 1990, 1991) a teljes földi bioszféra több mint alkotóelemeinek

együttese. Az elmélet – mint az köztudott – az élő és nem élő organizmusok kényes és egymásra

ható, ideális életfeltételekre törekvő egységét mutatja be.

Lovelock híres elmélete a földbolygót egyetlen egységes és önszabályozó rendszernek tartja. A

földön az élet annak köszönheti közel négymilliárd éves fennmaradását, hogy Gaia önszabályozó

mechanizmusai az állandóan változó feltételek mellett is az élet számára megfelelő tartományban

stabilizálják a légkör összetételét és a hőmérsékletet. Az élet geofiziológiai szempontból olyan

rendszernek a sajátossága, amely nyitott az energia- és anyagáramlásra, és egyúttal képes arra,

hogy a külső körülményektől függetlenül állandó értéken tartsa belső tulajdonságait.

Ezért Lovelock felfogása szintén továbbgondolható, mert az eredeti elmélet részben maradt a

föld fizikai-anyagi valóságként való felfogásán belül, másrészt elment ennek a valóságképnek a

határáig, hiszen a Gaianak már-már valamilyen elmével vagy tudattal rendelkező tulajdonságát

feltételezte. A tudományos vita még korántsem zárult le, sőt a posztnormál tudomány a fizikai-

anyagi valóság létét is megkérdőjelezte, mi több megcáfolta. A föld ezért valószínűleg olyan

fizikai és posztfizikai szuprarendszer, amely valamilyen önszabályozó kibernetikus öntudattal

rendelkezik. A Gaia ezért – az általunk megtapasztalt méretekhez képest – hatalmas élőlénynek

tekinthető, amely az emberiség akaratával, érdekével szemben hozhat döntést.

A Gaia tehát szintén kockázati tényező. Ezért minimális feladat, hogy bolygónkkal – a kölcsönös

tisztelet és elfogadás jegyében – minimum párbeszédet folytassunk.

A fenntarthatóság fogalmának típusai

A fenntarthatóság értelmezésének széles szellemi készlete alakult ki. Az uralkodó négy fogalom

és gondolkodási modell röviden így jellemezhető:

153

1. A fejlődés-központú (és/vagy gazdaság-központú) fenntarthatóság. Indikátorok: egy főre jutó

GDP, beruházások aránya a GDP-ben, áruk és szolgáltatások kereskedelmi egyensúlya, adósság

a GNP arányában, az anyagfelhasználás intenzitása, egy főre jutó éves energiafogyasztás, ipari és

lakossági szilárd hulladék mennyisége, stb.

2. A természeti erőforrásokkal (vagy/és természeti feltételekkel) való gazdálkodás központú

fenntarthatóság. Indikátorok: üvegház-hatású gázok kibocsátása, ózonkárosító anyagok

használata, művelhető és folyamatosan művelt terület, műtrágyák használata, fakitermelés

intenzitása, elsivatagosodás által fenyegetett területek, éves zsákmány a főbb fajokból, éves

vízkivétel a felszíni és felszín alatti vizekből a rendelkezésre álló teljes mennyiség százalékában,

a védett területek aránya, stb.

3. A társadalom-központú (szociális jólét, s szociális igazságosság alapú) fenntarthatóság.

Indikátorok: a szegénységi szint alatt élő népesség %-a, jövedelmi egyenlőtlenség indexe,

munkanélküliségi ráta, születéskor várható élettartam, biztonságos ivóvíz-ellátás, alapfokú orvosi

ellátás, felnőttek írni-olvasni tudási aránya, egy főre jutó lakásterület, a népesség növekedési

rátája, stb.

4. Az előbbi három fogalom és felfogás együttes alkalmazása. Indikátorok: a gazdaság, a

társadalom és a természet-központú fenntarthatóság indikátorai.

Az ezredforduló után még mindig ezek az uralkodó gondolkodás-modellek. Ez a háromközpontú

fenntarthatóság korábban ugyan új paradigma is volt, mára azonban elvesztette presztízsét és

mozgósító kapacitását, mert a civilizáció fenntarthatatlanságát ezzel a gondolkodással, s az ebből

kiinduló programadással nem lehetett megoldani. Ez akkor sem történt volna másképpen, ha ezt

a felfogást – paradigma módosításként – továbbfejlesztjük, s például nem csak anyagi jólét alapú

életminőség-központú fenntarthatóságként, vagy a túlzott erőforrás használatra és általában a

túlfogyasztás visszafogására épített fenntarthatóságként, vagy az ökológiai láblenyomat

csökkentését szolgáló fenntarthatóságként definiáljuk.

Ez az út tehát nem vezet sehova.

Az új fenntarthatóság fogalmai, nézőpontjai

Az általános és az egészre irányuló új világkép (és világtudat-kép) tételesen felvázolható. Az új

valóság tehát összetett és sokdimenziós valóság: első és második természet, személyes és

kollektív tudat, szellemi valóság, transzcendens valóság, virtuális valóság. A valóság térben

(téridőben) megjelenő sokszintes valóság így vertikális, horizontális és ugyanakkor térfeletti

valóság. Az élő, ön”változtató”, „tudatos” természet nem azonos a halott és/vagy létező,

anyagként-tárgyként kezelt természettel. A fizikai vagy naturális valósággal nem keverhető össze

a szellemi valóság (a kollektív tudással vagy elmével). A gazdaság szintén nem csak termelés,

árucsere és gazdasági piac, hanem szintén sokvektorú (természeti, társadalmi, szellemi, mentális,

stb.) valóság, amire a gazdasági-pénzügyi válság ismét megtanítja a civilizációt. Az élő,

önfejlesztő társadalom nem azonos az „objektív”, alávetett, államosított vagy manipulált

154

társadalommal (látható és láthatatlan). Ezért a gazdaság, a társadalom vagy az állam

szükségképpen egyszerre funkcionális és szubsztanciális valóság. Minden valóság élő szervezet,

teremtett és teremtő, amelynek saját törvényei, önálló programjai, önmozgásai, kapcsolódásai és

hálózatai vannak.

Az újfenntarthatóság – több változatban – tehát ebben az új világkép rendszerben fogalmazható

meg érvényesen. Ezt a kisebbségben lévő új gondolkodás-modell hálózatot, a jelen és a jövő

fenntarthatóságának új fogalmi készletét azért nehéz csoportosítani, mert a modellek még nem

teljesen kristályosodtak ki, s az indikátorok többségét még nem tisztázták.

A régi paradigmát először mintegy halálos sebként – a már említett – a Gaia-központú

fenntarthatóság felfogás bontotta meg. Közben egyre szélesedő társadalmi körökben a

növekedést elutasító integrált környezeti és társadalmi fenntarthatóság gondolata terjedt el.

Ugyanakkor a kollektív tudatemelés alapú integrált fenntarthatóság koncepció még nem vált

ismertté, de a tudás, tudat és spirituális javulás alapú fenntarthatóság teóriája napirendre került.

Több gyökeresen új, más, komplex fenntarthatóság közelítésről, felfogásról, értelmezés-vízióról

beszélhetünk:

1. Humán ökológia (alternatív értelmezések: ember és környezete ökológia, jó élet ökológia,

autonóm természeti ökológia, tranzakciós ökológia, humán környezeti ökológia, stb.) Élő-

önszervező, sokrétű természeti-társadalmi-kulturális központú fenntarthatóság modellek.

2. Társadalmi-közösségi ökológia (alternatív kategóriák: kollektív felelősség alapú ökológia,

települési ökológia, közösségi ökológia, stb.). Élő társadalom központú fenntarthatóság

modellek.

3. Transzcendens ökológia (alternatív nevek: spirituális ökológia, ökoteológia, szakrális

ökológia, szeretet ökológia, remény teológia, stb.). Ökoteológiai fenntarthatóság modellek:

például keresztény és más vallásból kiinduló, kozmikus intelligencia vagy gnózis alapú

felfogások.

4. Tudat ökológia (alternatív fogalmak: kollektív intelligencia alapú ökológia, poszt-ökológia,

lét-ökológia, új tudatosság ökológia, etikai ökológia, stb.). Kollektív tudat központú

fenntarthatóság modellek.

Ha szeretnénk összefoglalni az új megközelítéseket, bővebben így jellemezhetnénk az új –

részben egymást átfedő, részben kiegészítő, részben új irányokat nyitó – ökológiai modelleket:

1. Mi a humánökológia?

„Az ember és a környezete kölcsönös egymásra hatásával foglalkozó ökológiai tudományág. A

környezeten a természeti, kulturális és társadalmi környezetet egyaránt értik. A fenntartható

életmód, az új típusú tudatosság és a környezeti változások egységes nézőpontú, folyamatos

diskurzusra alapozott vizsgálatára a humánökológiát javasolhatjuk.

155

A humánökológia olyan környezeti alaptudomány80, mely szerveződési mintáit figyelembe véve

nehezen sorolható be a természettudomány/társadalomtudomány felosztásba. Azonban

mindenképp embertudományról van szó, érdeklődési területe és vizsgálódási technikái alapján. A

humán ökológia „tehát az ember és környezetének kapcsolatait, összefüggéseit, állapotát, és

perspektíváit elemzi, melynek keretében foglalkozik az ökológia tudományelméletével és

tudománytörténetével, a humánökológia meghatározásával és részterületeivel (antropológia,

szociálantropológia, evolúcióelméletek, ember és természet, az agronómia humánökológia

dimenziói, a természetvédelem humánökológiája), a történelmi ökológia kérdéskörével, a kultúra

– ökológia és a politikai ökológia területeivel. Érinti a globális programokat, világjelentéseket, az

új nemzetközi rend kritikai aspektusait, a “zöld” politikai mozgásokat, a harmadik világ helyzetét

a világ környezetvédelmében, valamint a békekutatások, konfliktuskutatások és az egyes

kormányzatok környezetvédelmi politikáinak területét.”

Lányi András az ezredfordulón – egy könyv-előszóba rejtett – elmélyült esszével81 szólította

meg a hazai értelmiséget. Ennek summázata így hangzik: „A humánökológia a szimbolikus

környezetben zajló emberi együttélést vizsgálja.” „Mivel az emberi élet eredendő adottságának

nem az individuális különlétet, hanem az együttlétet tartja, a humánökológia nem fogadhatja el a

pozitivista és redukcionista társadalomelméletek kötelező kiindulópontját, a „társadalmi egyént”:

empirikusan csak a biológiai egyed és a társadalmi viszony léte igazolható. Még kevésbé

ismerheti el a – társaiktól és környezetüktől függetlenített – egyének sokaságából formális vagy

ideologikus ismérvek szerint képzett kollektívumok elsődlegességét. Az elvont egyéniség és a

még elvontabb közösség-koncepciók helyett kiindulópontját a személy életét alkotó

kapcsolatokban keresi. Végül szükségképpen el kell határolódnia „az ember halálát” proklamáló

strukturalista és posztstrukturalista irányzatoktól is, ahol maga a rendszer él önálló életet – a

társadalmi érintkezés intézményei -, az erkölcsi személyiség pedig eltűnik az egymás iránt

közömbös bioszféra és technoszféra közt.”

2. Mi a társadalmi ökológia?

Ismét számos szerzőt idézhetünk. Lányi András egy másik, szintén korábbi írásában82 így

fogalmazott: ”A környezeti kölcsönhatások jelentőségének felismerése tehát párhuzamosan

terjedt a természet és a társadalom kutatói között. A közös tematika elkerülhetetlenné teszi az

interdiszciplináris együttműködést – anélkül természetesen, hogy a két tudásterület

tételezésmódjának alapvető különbségéről megfeledkeznénk. A bioszféra-krízis nem

értelmezhető a humaniorák bevonása nélkül, az iskolai környezeti nevelés nem érhet célt, amíg

csak a természetismereti tárgyak tananyagában szorítanak neki helyet, a környezet pusztítása

ellen fellépő társadalmi mozgalmak joggal követelnek ökológiai belátáson alapuló politikát.”

Werner Kroh hosszú című tanulmányában (Egy ökológiai etika alapjai és perspektívái – A jövő

iránt érzett felelősség, mint a teológia kihívása83) világosan összegez:

„Mármost abba a kérdésbe ütközve, hogyan szervezhető meg a jövő iránti kollektív felelősség,

Jonas alapvető dilemmával találkozik: Egyfelől tudván tudja, hogy a hatalom korlátozásának “a

társadalomból (kell) kiindulnia, mivel semmiféle privát felismerés, felelősség vagy aggodalom

nem elegendő a meglátott feladathoz”, és “csupán a politikailag érvényesített társadalmi

156

fegyelem legnagyobb mértéke képes a jelen előnyeit alárendelni a jövő hosszú távú

parancsának”. Hiszen többé nem csupán a felhasználásnak, hanem a hatalom megszerzésének a

mérsékléséről is szó van. Másfelől azt hiszi, hogy a megkövetelt (harmadik fokú) új hatalmat,

amely az embert nemcsak önmagától védi meg, hanem a természetet is az embertől, csak egy elit

tudja etikailag és intellektuálisan átvenni; s hogy következésképpen a “felelősségteli lemondás

politikájának jövőbeni szigorában a demokrácia (ahol szükségszerűen a jelen érdekeltségei viszik

a szót), legalábbis ideiglenesen alkalmatlan”, és ez idő szerint, még ha “ellenkezve” is, mégis

csak a “zsarnokság (‘Tyrannis’) különböző formáit” mérlegelhetjük.”

3. Mi a transzcendens (vagy spirituális) ökológia?

György Lajos – Mit jelent materialistának lenni, ha nincs többé anyag?84 című esszéjében –

összefoglalja Theodore Roszak 1992-ben megjelent A Föld hangja című könyvének üzenetét: „A

kozmosz és a föld (Gaia) – él, célja van, tudatuk is van, de az számunkra, az ember számára

megfejthetetlen és megismerhetetlen. Az ember megjelenése a mindenségben szükségszerű, nem

véletlen. Az ember, aki evett a tudás fájának gyümölcséből, igyekezett elfeledni, amit a

mindenségtől – (Istentől) kapott. Saját játéka, hatalma, önzése érdekében elnyomja legjobb

(Isteni, kozmikus) énjét, ökológiai tudattalanját. Célunk annak felszabadulása, megismerése.”

„Ha az ökológia számunkra együttlétezéstan85, egyben minden létező kölcsönhatásának

tudománya is, akkor nem hagyhatjuk vizsgálódásunk körén kívül az anyagi világ és a nem

anyagi kölcsönhatásának kérdését. A szakrális szemiotika és kommunikáció, a misztikus

tapasztalatok, a Szent megtapasztalásának és a rituális-mágikus jelenségek antropológiai

jelenségvilágának körét. Egy átfogó ökológia nem tekinthet el a transzcendens és az anyagi világ

viszonyának vizsgálatától, ez álljon bár mély ökológiai alapokon, vagy közeledjen tárgyához a

kultúratudományok relativizáló nyitottságával. Még akkor sem tekinthet el, ha az ökológiai

biológiai alapparadigmája számára már a humánökológia létjogosultsága is kérdéses volt.”

Az egyik indiai szerző koncepciója86meggyőző:„Gaia, a Mélyökológia, a Permakultúra és a

Bioregionalizmus egy integrált természetszemlélet gyakorlati alapját képezik. De a világ nem

tartható fenn csupán gyakorlati elképzelésekkel. A szellemre is szüksége van. Ha nincs helyünk a

szellem számára, céltalanok leszünk. Ezért a Teremtés szellemisége, amely a szentség iránti

érzékenységet segít fejleszteni, az ökologikus világszemlélet lényeges része. Mit jelent a

Teremtés szellemisége? Ez nem egy vallás, nem azt jelenti, hogy templomba kell járnunk, vagy a

Bibliát kell olvasnunk. Azt jelenti, hogy az emberi lélek és a talaj isteni eszmével van átitatva.

A Teremtés szellemisége hozzásegít, hogy a természetet és önmagunkat másképp lássuk. A Föld

szent, a fák szentek, és szentek a folyók és a hegyek is. Az indiai emberek azt mondják: ez

Ganges szent folyója. A Ganges a világ összes folyóját szimbolizálja, és minden folyó szent.

Indiában sok élőfa szentély van. Nincs szükségünk templomokra, minden fa szentély. A

Teremtés szellemisége a minden élet iránti tisztelet érzését fejleszti, nemcsak az emberi élet

iránti tiszteletet. A legtöbb ember elfogadja, hogy az emberi élet szent; nem vehetjük el az

emberi életet. Értékeljük az embert, pusztán, mert ember. Hiszünk az emberi élet szentségében;

ezt kell kiterjesztenünk minden életre. Az emberi kapcsolatokon belül elfogadjuk mások

157

segítségét, szolgálatát. Ilyen alkalmakkor azt mondjuk, “köszönöm”, kifejezve a hála érzését – ez

a hála a Teremtés szellemisége.”

4. Mi a tudatalapú ökológia?

Karsai Gábor Filozófia és ökológia87 című tanulmányában a fontosabb filozófusok természettel,

ökológiával kapcsolatos nézeteit elemzi.„Whitehead szerint az emberi tudat vagy értelem

valójában egy sokkal mélyebb kreativitás vagy teremtőerő sajátos felfokozódása. Ez a kreativitás

minden természeti létezőben működik, minden történés tanúbizonyságot tesz róla. Voltaképpen

nem más, mint az adott történés vagy létező szubjektivitásának, a környezet hatásaira adott aktív

válaszának, a puszta passzív alkalmazkodáson túli eredeti hozzájárulásának az elve. A

receptivitás, a külső hatások befogadása minden létezőben kiegészül valamiféle spontaneitással,

szabad ön- és környezet-meghatározással. A világ, a természet, a környezet nem

hatásbefogadások puszta összessége, hanem élő és dinamikus kölcsönhatások komplex egésze,

hálózata, nyílt rendszere. Minden létező vagy történés “észleli” a környezetét, befogadja, magába

építi annak hatásait, és a maga részéről, kialakulásának, létesülésének folyamatában “válaszol”

ezekre a hatásokra, minősíti azokat.”

„Az itt csupán vázolt, és részletesen nem kimunkált filozófiai alapelvek megítélésem szerint

lehetővé teszik az “ökológiai gondolkodás” filozófiai megalapozását, végső soron a természeti és

az emberi (tudati) valóság közös filozófiai alapra helyezését, különválasztásuk felszámolását, és

a közös világ egységes szerkezetének feltárását.”

„Egy bizonyos pont után a társadalom kollektív tudatának súlya újra akadályokat, korlátokat

görget az egyéni emelkedéshez, ami így csak pillanatnyi betekintést enged a fejlődés magasabb

szintjeibe. Eme korlátok feloldása a fejlett tudatok csoportos együttműködésével érhető el, ami

egyúttal megnyitja a társadalom előtt a tudat alapú kormányzás lehetőségét is” (Dienes István,

fizikus).

Néhány fontosabb – vagy karakterisztikusabb – idézetet ismertettem, természetesen számos

további felvetésre hivatkozhattam volna.

Sokan beszélnek tehát az ökológia és a társadalom összekapcsolásáról, de egyelőre kevés kutató,

vagy értelmező gondolkodó beszél önálló társadalmi ökológiai szemléletről. Ennek nagyon

egyszerű okai vannak: a társadalmat még mindig szintén nem értjük, s azt sem nagyon, hogy

milyen kardinális szerepe van az ökológiai problémák megoldása szempontjából is. Holott a

természet is társadalmasult valóságforma, sőt a környezet társadalmi produktum, ráadásul régóta

jól tudjuk, hogy minden tény társadalmi konstrukció. Szinte minden csak a társadalmon keresztül

vagy/és a társadalomban létezik.

A fenntartható társadalom koncepciója

A globális-lokális társadalom és természeti környezete között szoros egymásra utaltság és

interakció van. A társadalom természeti környezetben jön létre, s a természeti környezet

meghatározza a társadalmat. A kapcsolat még ennél is lényegibb: a társadalmak (és a társadalom

158

egységei) a környezet megtartói vagy felélői, s fordítva, a környezeti állapotok és változások

tehát minden közösség és társadalom fenntartói, vagy létfeltételeinek megkérdőjelezői. Az

összetett környezeti rendszerek és az összetett társadalmi rendszerek nem csak hatnak egymásra,

hanem egységes természeti-ökológiai rendszerként léteznek.

Ez az összefüggés eddig is világos volt. Nézzük a későbbi, vagy jelenlegi súlyosabb

felismeréseket. Az önszerveződő, vagy a társadalom által kontrollálhatatlan természet, vagy a

éppen a társadalom által megzavart vagy tönkre tett természet tulajdonképpen bármikor, alig

kiszámítható módon elpusztíthat társadalmi csoportokat. A társadalom tehát védtelen. Az ember

személyesen, egyedül, társak nélkül – bármilyen egyéni természetpusztító cél is vezérelje – az

univerzális természetet nem képes elpusztítani, vagy főként csak egyes lokális természeti

közegnek okozhat károsodást. A sokaság, a társadalom, s különösen a globális társadalom

viszont nem csak önmagát, hanem magát a természetet (sőt a bolygót) is képes tönkre tenni vagy

elpusztítani. A természet tehát védtelen, ha természetesen eltekintünk a poszt-természeti (például

metafizikai) védelemtől.

Ez a kettős védtelenség elve. Ám a természet súlyosabban kiszolgáltatott, mint az ember vagy a

társadalom. Az új ökológiai gondolkodás azonban azt is feltételezi, hogy az emberi társadalom

az egyetlen olyan kockázati tényező, amely képes a természet totális pusztítására. A tétel

ellentéte is igaz: az emberi társadalom az egyetlen olyan tényező, amely képes a természet-

környezet megóvására, helyreállítására. Ezért bármikor, bármilyen ökológiai krízisről beszélünk,

legyen világos, hogy végső soron csak a társadalom segíthet.

Az állam, a technológia, a tudás (vagy bármi más eszköz) csak hozzájárulhat a kríziskezeléshez.

Kitüntetett szerepe egyedül a társadalomnak van, amely integrálja, erősíti és végigviszi a legjobb

személyes és tudatos egyéni elképzeléseket. Ember nélkül nyilván nincs közösség és társadalom,

ám közösség és társadalom nélkül az ember őslény, vagy jobb esetben őstudat.

Ezért mindennemű fenntarthatóság – de azért nem kizárólagos – kulcsa: a társadalom, ha az

képes önmagában fenntartható lenni, s képes hatékonyan fellépni mondjuk a természet, a

gazdaság, vagy a kultúra fenntarthatósága érdekében. Ezért a jövő titkos és nem titkos kulcsa: a

társadalom, avagy az emberek együttes és közérdekű cselekvése. Ha más és jobb világot

akarunk, ez alapvetően a társadalom jobbvilágot-teremtő képességének alkalmazásától függ.

Legyen közben az is világos, hogy a társadalom ma azért tűnik alkalmatlan jobbvilágot-teremtő

eszköznek, mert nem értjük a társadalmat, vagy felületesen ismerjük, s nem tudjuk jobb célok

érdekében dinamizálni.

A társadalom: üres előttünk. Foncsorozott üveg, ami nem tükröz vissza semmit. A tükör-

képtelenség oka lehet akár a tükör hiánya is. Holott a társadalom nem izolált, rideg, fagyott vagy

lélektelen valóság: a társadalom kettős értelemben is forró valóság. Egyrészt azért, mert a

társadalom az a valóság, amely minden embert létét megrövidíti, az egyén – különösen, ha tudás-

és tudat- és közösségszegény – tényelegesen és szimbolikusan is elsősorban a társadalomba hal

bele. A betegségek zömében csak következmények. Másrészt azért, mert egyedül a társadalom és

a kollektív tudat emeli ki az egyént természeti és környezeti korlátai közül, sőt a társadalom

159

közvetíti az embernek a tudásokat, hiteket, részben a vallásokat, így a társadalom tesz létrát a

Istenhez vezető lépésekhez is. Kivételek azok a magas rangú (tehát magas tudatú) személyek,

akik kétségtelenül tartósan magas tudatállapotban vannak, s ennek révén nincsenek alávetve a

társadalom transzcendencia-szolgáltatásainak sem. Ám a tanítvány sem jut el egyedül, Mester

nélkül a Himalája barlangjaiba.

Ezért aktuális (vagy első) paradigmaként létkérdés, hogy a különböző társadalmak ma ugyanúgy

fenntarthatatlanok lehetnek, mint az ipari-posztipari civilizáció, amelynek egyik új paradigmája,

hogy a gazdaság nem tudja eltartani a társadalmat, ráadásul a gazdaságnak alávetett társadalmak

– a sokféle közvetett erőszak hatására – láthatóan hozzáidomultak a fenntarthatatlan

gazdasághoz. A másik új (rész)paradigma ezért az, hogy a társadalom nem tud mit kezdeni a

fenntarthatatlan gazdasággal; a kölcsönös fogság állapotában a gazdaságok és a társadalmak

egymást húzzák lefelé, miközben a gazdaságok és társadalmak együttműködését szervező és az

állami intézményeket működtető hatalmi elitek képtelenek megoldani a válságokat.

A harmadik paradigma-elem, hogy a természet figyelembe vétele nélkül sem a gazdaság, sőt sem

a társadalom nem tudja eltartani, mi több jólétbe emelni az embert. Eljutottunk a végpontig, vagy

annak közelébe: nemcsak a gazdaság nem tudja eltartani a társadalmat, hanem a társadalom sem

az embert, az emberi életet, mert a közösség és a kultúra kártyavárként omlik össze a

fenntartható társadalom nélkül. A kiterjedt ökológiai és gazdasági válság felszínre hozott két

alaptörvényt: a természet fenntarthatatlansága egyre inkább együtt jár a társadalmi

fenntarthatatlanságával, az utóbbi pedig elvileg-logikailag akár az utolsó földi ember és

tudatkipusztulását is jelentheti, ami egyébként nem biztos, hogy az ember – mint biológiai-

társadalmi reprodukció – kihalását hozza magával.

A társadalom ugyanakkor nem, vagy nemcsak pusztán fizikai létforma, vagy nemcsak második

természeti környezetként megtestesülő naturális valóság. Avagy a társadalom – jelképesen – nem

csak sok egyes ember gazdag együttélési rendszerei, s nem csak családi kapcsolatokban,

emberek házaiban, vagy közintézményekben és épületeikben fejeződnek ki. A

társadalomszellemi valóság (is), mert minden egysége, eleme, „mozdulata” szellemi komponens.

Így a társadalom lelki, vagy spirituális valóság (is), még akkor is, ha ennek sem a társadalom sok

tagja, sem az egyes ember nincs tudatában, pedig minden egyes darabja, viszonya, emléke és

jövőálma metafizikai természetű. És a társadalom lényegileg mindig virtuális valóság (is), mert a

társadalmat senki nem tudja megfogni, mint egy tárgyat, vagy a társadalomba nem lehet úgy

beleülni, mint egy autóba.

A társadalmat az emberek szinte kivétel nélkül labirintus rendszerként élik meg, amelynek nem

találják a kijáratát, holott a társadalom eredetileg azért jött létre, hogy járható utat kínáljon a

vacsorához, a fűtött barlanghoz és az Istenhez. A társadalom labirintusként való tételeződése

azért veszélyes, mert a társadalom, s benne az egyén tartósan idegen, veszélyeztetett,

kiszolgáltatott és sokszor az önmagára nézve krízist jelentő veszélyforrásokat sem észleli.

A veszélyeztetett ember aztán önmagára is veszélyes, legfeljebb a durva vagy a finom, a teljes

vagy részleges, a látható vagy láthatatlan önpusztítások között válogat. Az anyagi létezés

160

abszolutizálása vagy a mértéktelen túlfogyasztás vagy a tényleges Abszolútum elvetése mind-

mind valamilyen típusú önpusztítás, vagy önkárosítás. Mindez egyébként a társadalom

fenntarthatatlanságának is tárgyszerű tájleírása. És akkor is tiszta igazság ez, ha számtalanszor

megtapasztalhattuk, hogy minden egyes emberben ott él az Önvaló, vagy a személyes Isten,

avagy az isteni Én, de ugyanakkor minden ember lelke mélyéből, vagy az örökké rejtett

tudatalattijából előhívható az ön- és világpusztító erő, ami önmaga által nem mindig

kontrollálható.

A társadalom életképességét, krízismegoldó kapacitását vagy lelkiállapotát így az is rontja, hogy

a naturális társadalom sokáig érzéketlen a természeti bajok iránt, sőt jellegéből fakadóan nem is

rezonál érzékenyen a környezet romlásának figyelmeztető jeleire, mindaddig nem, amíg a

társadalom fizikai (vagy akár szellemi) létét nem veszélyeztetik az ökológiai (vagy bármilyen

más) válságok.

Niklas „Luhmann a társadalom specifikumát88, alapját a kommunikációban látja. Mindaz a

társadalmat jelenti, ahol kommunikáció megy végbe, a környezete pedig az ezen kívüli világ. A

társadalom tehát nem képes a környezetével kommunikálni, csak a környezetéről, vagyis a vizek

szennyezése, a vadak pusztulása nem okoz addig társadalmi rezonanciát, amíg nem beszélnek

róla. Mint korábban láttuk, a társadalom részrendszerei a saját kódjukkal szelektáltan észlelik a

környezetüket, maga a társadalom mint egész viszont nem rendelkezik ilyen kóddal, és így

egységesen csak kivételes esetben képes a környezetére reagálni, például egy földrengésnél. A

luhmanni konklúzió ebben az összefüggésben: „a társadalom, mint egész nagyon alacsony

rezonanciafokkal rendelkezik a környezete irányába.”

A társadalom feltárása azonban megcáfolja azt a luhmanni tézist, hogy a társadalom alapja a

kommunikáció, mert a társadalom elkezd (vagy hatékonyabban kezd) élő szervezetként és

kollektív cselekvőként működni, ha erős konfliktushelyzetbe kerül. A társadalom értelmezése

viszont azt a tézist is elveti, hogy a társadalom lényege „csak” szervezet, vagy például a

közcselekvés, hiszen az új tudomány elemzései már kimutatják, hogy az intézményes társadalom

közösség mindig függ a kollektív tudattól. A kollektív tudat ugyan függ az emberi személyes

tudatoktól, de – ez az új paradigma-hipotézis – nincs alárendelve a naturális egyéneknek és

társadalmaknak, mert a jelek szerint egyrészt önálló fizikai és nem-fizikai mező, másrészt még

magasabb, nem a földi civilizáció által befolyásolható még magasabb tudatmezőkhöz kötődik.

A társadalom projektum most azonban egyszerre több titok dimenzióba ütközik.

1. A magasabb tudatállapotban lévő egyén képes-e személyesen befolyásolni a kollektív tudatot,

amely a befolyásolás után megváltozva számos-számtalan emberre hat befolyásoló erőként? 2.

Ha egyszerre több magas tudatállapotban lévő egyén (mintegy tudatközösségként) képes-e

csoportosan befolyásolni a kollektív tudatot, amely az intenzív befolyásolás után számos-

számtalan emberre hat új módón erős befolyásoló erőként? 3. Az ember egyénileg vagy

csoportban kollektíven hat az emberiség tudatmezőjére, akkor ez a tudatmező képes-e

befolyásolni a természetet és a természeti-környezeti viselkedést? 4. Ha a társadalmi tudatot nem

alulról, vagy nem az ember felől nézzük, akkor ez a mindenkori, egyszerre változatlan és folyton

161

változó emberiség-tudat milyen „öntudattal”, milyen „önprogrammal” rendelkezik? 5. A

kollektív tudatra felülről (vagy bármilyen irányból, vagy dimenzióból) és nem az ember (sőt nem

az egyéni isteni Én) irányából milyen transzcendens hatások érik?

Vagy hagyjuk el a spirituális tér- és időfeletti mezőket (vagy akár feltételezzük azt, hogy nem is

léteznek), kérdezzük meg, hogy a kollektív társadalmi tudatnak milyen a viszonya, interakciója a

kollektív tudással (az univerzális társadalmi vagy/és kozmikus intelligenciával)? És teljesen

mindegy, hogy milyen és hány további kérdést teszünk fel, azt ne feltételezzük, hogy mindegyik

kérdés értelmetlen vagy értelmezhetetlen. A végtelen valóság soha nem zárt, mindig nyitott, csak

az vetődhet fel, hogy meddig és mennyire látunk el a külső-belső végtelenben. Nincs hova és

nincs esélyünk kihátrálni vagy elmenekülni a nyilvánvaló és nem oktalan kérdésfelvetések elől.

Az ember esetleg persze elmenekülhet majd más bolygóra, ahol a természeti környezet sokkal

rosszabb minőségű is lehet, ám sikeres menekülésének és megmaradásának feltétele, hogy a

társadalmat is magával menekítse. Egyedül senki nem repül át, mondjuk, a Marsra, ahol önmaga

a sivatagos felszín alatt vagy felett egyénileg aligha teremt saját létének paradicsomot. Ha ez így

van, akkor az is törvény és igazság, hogy érdemesebb a földet és társadalmát megmenteni, mint

az emberiség fizikai exportjában gondolkodni.

A mindenkori társadalom és társadalmi tudat tehát akkor válik fenntarthatóvá, ha először is,

megértjük, hogy a társadalom sokszintes, sokvektorú valóságrendszer és valósághálózat. Ez az

összetett valóság egyszerre racionális és racionálitáson túli, ezért ugyanolyan természetű, mint

például egy tizenhárom éves kamasz, vagy egy negyvenhárom éves felnőtt, akit senki nem tud

bábként rángatni, vagy tárgyként kezelni. Másodszor megérthetjük, hogy ez a bonyolult

kapcsolat rendszer, oda-vissza kommunikáció és egyszerre spontán és tervezett cselekvés

egyrészt nem véletlen, s nem csak szándékos, másrészt nem csak oksági, s okságon túli,

harmadrészt kézzelfoghatóan evilági és ugyanakkor világon túli. Önmagában egyszerre képes

erkölcsös és erkölcstelen, vagy akár erkölcs nélküli lenni.

II. János Pál pápa üzenetéből89 idézhetünk: „A modern társadalom nem lesz képes megoldást

találni az ökológiai válságra, hacsak komolyan át nem gondolja egész életformáját. A Föld

társadalmainak jó része az igények azonnali kielégítésének és a fogyasztásnak a bűvöletében él,

miközben közömbös marad az okozott károkkal szemben. Amint azt már kifejtettem, az

ökológiai krízis világosan rámutat az emberiség erkölcsi válságának mélységére. Ha hiányzik az

emberi személyiség és az emberi élet értékének megbecsülése, elveszítjük érdeklődésünket

mások, és maga a Föld iránt is. Az egyszerűség, önmérséklet és önfegyelem valamint az

áldozatos lélek a mindennapi élet részeivé kell, hogy váljanak, különben mindannyian egy szűk

réteg körültekintés nélküli életformájából származó következmények áldozatai leszünk.”

A pápa üzenete az evilági erkölcs újrateremtését szorgalmazza, miközben evidens, hogy a

transzcendens szinten nincs más, mint erkölcsös teremtett világ. Ide nyulunk vissza erőért és

hitért, s innen vezérelve törekszünk a társadalmon keresztül elvégezhető ökológiai egyensúly

visszaállítására.

162

Az újraalkotott társadalom programja

Jelenleg ugyanúgy nincs egyesített társadalomelmélet, ahogy hiányzik az egyesített fizika vagy

természet elmélet. Ha nincs egyesített társadalomelmélet, akkor aligha lehetséges a fenntartható

társadalom elmélete. Ha nincs a társadalom egészére rátekintésünk, akkor szükségképpen

töredékes lesz a fenntartható társadalom felfogása. Ezt a tételt szinte minden fontos publikáció

igazolja. Például Donella és Dennis Meadows a kilencvenes évek elején publikált egy fontos

tanulmányt90 a fenntartható társadalom értelmezéséről és programjáról.

A tanulmány összefoglalja, hogy a fenntartható társadalomnak egyrészt milyennek nem kell

lennie, másrészt az is, hogy milyennek kell lennie. A negatív mutatók közül kiemelhető: a

fenntartható társadalom nem a fizikai expanzióban, hanem a kvalitatív fejlődésben érdekelt; nem

merevedik bele a jelenlegi igazságtalan elosztási viszonyok változatlanságába; nem feltétlenül a

kilátástalanság és stagnálás társadalma; technikai vagy kulturális értelemben nem kell

primitívnek lennie; nem egy megmerevedett világ, melyben a népesség, vagy a termelés, vagy

bármi más abnormális módon állandó állapotban marad; nem fogja megszüntetni a szabadság

fontos fajtáit; nem feltétlenül szükséges, hogy uniformizált társadalom legyen; semmi nem utal

arra, hogy antidemokratikus, kellemetlen vagy unalmas legyen. És legfőképpen: a szerzők szerint

semmi oka nincs annak, hogy a nem megújuló erőforrásokat ne használják, amennyiben

használatuk megfelel a fenntarthatóság kritériumainak, „nevezetesen a megújuló helyettesítők

kifejlesztése követelményének, hogy egyetlen jövőbeli társadalom se épüljön olyan

erőforrásokra, amelyekről hirtelen kiderül, hogy kifogytak vagy megfizethetetlenné váltak”.

A felsorolás leplezetlenül mutatja, hogy a két szerző tudatosan belül marad a kapitalizmus-

újkapitalizmus hagyományos paradigmáján, sőt a tanulmányuk elején maguk is beismerik, hogy

az általuk felvázolt fenntartható társadalom koncepció nem sokban különbözik attól, amelyben

az emberek ma élnek.

A tanulmány második felében először összefoglalják, hogy mi minden jellemezheti a

fenntartható társadalmat:

1. a visszajelzés tökéletesítése, azaz például jobban meg kell ismerni az emberi populáció jólétét,

valamint a lokális és globális erőforrásokat és szemétlerakókat; 2. A reakcióidők felgyorsítása,

avagy aktívan keresni kell azokat a szignálokat, amelyek jelzik, ha a környezet károsodik; 3. A

nem megújuló erőforrások felhasználásának minimalizálása; 4. A megújuló erőforrások

eróziójának megelőzése; 5. Minden erőforrás maximális hatékonyságú használata; 6. A népesség

és a fizikai tőke exponenciális növekedésének lelassítása és végül megállítása. Szerintük „…az

utolsó tételnek nagy a jelentősége. Intézményi és filozófiai változásra, valamint társadalmi

innovációra van szükség. Megköveteli a kívánatos és fenntartható népesség- és termelési szint

meghatározását. Inkább a fejlesztés, mint a növekedés eszméjéhez kapcsolódó célok

megfogalmazását kívánja meg. Egyszerűen, de lényegre törően egy olyan emberi létezés

célképzeteit igényli, amelynek nincs szüksége állandó fizikai expanzióra.”

163

Ez a néhány utolsó mondat új paradigmák keresését jelzi, de csak az elvont célképzetek

igénylését követeli. De melyek ezek? Tanulmányuk végén három területen új gondolkodásmód

szükségességét emelik ki. Az egyik a szegénységre, a másik a munkanélküliségre, a harmadik –

ez a legérdekesebb – a kielégítetlen anyagi szükségletekre vonatkozik. A szegénység kezeléséről

azt írják, hogy a világ ökológiailag és gazdaságilag eggyé forrott, mindnyájan itt élünk ezen a

levadászott területen, amelyen van még miből elboldogulni, ha ügyesen szervezzük. A

munkanélküliségnél az új gondolkodásmód például az, hogy a foglalkoztatás nem lehet

követelmény a megélhetés számára, így jelentős kreativitással létrehozható egy olyan gazdasági

rendszer, amely igazságosan osztja el a munkát és pihenést. A kielégítetlen anyagi szükségletek

kapcsán azt mondják, hogy a lelki kiüresedés az egyik legnagyobb éltetője az anyagi növekedés

iránti vágynak, holott az emberek önazonosságra, közösségre, feladatokra, elismerésre,

szeretetre, örömre vágynak, amelyek anyagi dolgokkal nem kielégíthetők.

Donella és Dennis Meadows végül ezt víziót fogalmazzák meg: „Az expanzió korszakát

lassanként az egyensúly korszaka váltja fel. Ennek az egyensúlynak a megteremtése az

elkövetkező néhány évszázad feladata… Az új kor témája nem a fegyver és az ember és nem is a

gép és az ember lesz; a nagy téma az élet újjászületése lesz, a mechanikus felcserélése az

organikussal, és a személyek mint minden emberi erőfeszítés végcéljának a rehabilitálása.

Műveltség, humanizáció, kooperáció és szimbiózis: ezek lesznek a világot átfogó új kultúra

jelszavai.” Igen, legyen így. De egyelőre semmi jele annak, hogy az egyensúly korszaka jönne,

holott a tanulmány megírása óta majdnem húsz év eltelt. Ha az ideális jövőhöz néhány évszázad

kell, akkor – ha minden így marad – arra sincs nagyon esély, hogy az emberiség odáig

megmarad. Igen, a program nem más, mint az élet újjászületése, de hogyan érhetjük el ezt?

A két szerző tehát nem old meg semmit, az új gondolkodásmód náluk nem hoz új paradigmát. Ha

viszont a szakirodalomban körbenézünk, ennél nem találunk jobb, átfogóbb, vagy kidolgozottabb

jövőképet. Ezért először tegyünk arra kísérletet, hogy Meadowsék hat pontban összefoglalt

pozitív fenntartható társadalom vízióját gyökeresen kiegészítsük egy továbbgondolt, valóban új

és fenntartható jövőt ígérő világképpel:

1. pont: Az új, fenntartható, globális-lokális világrend. A jelenlegi gazdasági világrendet nem

elég – ugyanebben a logikában – javított világrendre váltani. Az új és más típusú világrend-

modellek kitalálása most folyik. Mindegyik világrend típus újragondolt, fenntartható és/vagy

újrateremtett lesz.

2. pont: A poszt-piaci (poszt-tőke alapú) gazdaság, avagy a poszt-kapitalizmus utáni új gazdaság.

A kapitalista (vagy ami még rosszabb: az un. szocialista, tehát államkapitalista) gazdaság nem

átmeneti, hanem általános krízisben van, amelyet ma még makacsul védenek a piacpárti

dogmatikus ideológusok. A szemléleti vagy stratégiai alternatíva hiányzik. Mindegy, hogy a

következő félszázad milyen új gazdaság-modelleket dolgoz ki, ám ezek mindegyike valamilyen

mértékben poszt-piaci, vagy/és már nem a mostani tőke-központú gazdaság lesz. A gazdaság

koordinálását se a láthatatlan kéz, se a látható kéz nem tudja ellátni: jön a tudásbeli, a társadalmi,

az erkölcsi, vagy a spirituális posztpiaci szabályozás.

164

3. pont: Részvételi állam, részvételi (és elektronikus) demokrácia. Az elmúlt századok állam-

modellje, vagy tágabban politika-, hatalom-, kormányzás típusa egyaránt működésképtelenségét,

reformképtelenségét, kríziskezelési képtelenségét mutatja. A folyton újragenerált hatalom- és

öncélú igazgatás-központúságot felváltó modellt egyaránt jellemzi majd, hogy egyrészt az állam-

(vagy közösség-) polgárt nemcsak bevonja, hanem annak részvételére épít, másrészt a mai

képviseleti (kvázi) demokráciát felváltó részvétel központú demokrácia jön létre, harmadrészt a

társadalomnak alárendelt, a társadalmat aktivizáló politikai rendszer visszanyeri reform- és

cselekvőképességét, legitimitását és kohézióteremtő lehetőségét.

4. pont: Az intelligens, hálózati, civil társadalom, lokalitás reneszánsz. A mediatizált hatalmi

érdekeknek (és játékszabályoknak) alávetett, ezért magas fokon manipulált és kiszolgáltatott,

szétesett és izolált, információ- és tudás hiányos, önszervezésben alulteljesítő, dialógusra és

kooperációra alig alkalmas társadalmak helyett magas szinten képzett, gazdag identitás készletre

építő, kreatív, önszabályzó, önszervező, intelligens és széles körben – vertikálisan és

horizontálisan – együttműködő, sőt fenntartható civil társadalmak alakulnak ki. Ezek a politikai-

hatalmi struktúrákat és intézményeket ellenőrzik, s a globális, nemzeti és lokális szinten egyaránt

folyamatos önépítkezéseket folytatnak. A hálózati társadalmakban a lokális szinteken új

minőségek – új önkormányzati, önellátási, önszervezési elvek és formák – jönnek létre.

5. pont: Állam- és hatalomközpontú nemzet helyett, erkölcs, tudat és tudat-központú nemzetek

együttműködése. Az elmúlt századokban a külső és belső veszélyeztetettségek miatt a nemzetek

(kivéve az uralmi központokat megtestesítő nagy államokat, nagy nemzeteket) alapvetően

védekezésre kényszerültek és létmódjuknak elsősorban az erősnek akart nemzetállamokat

tartották. A kifelé támadó, a befelé szintén gyakran támadó nemzeteket – az új típusú

világrendben, értékrendben, kooperációs rendben – felválthatja a tudás, az érték, az erkölcs, a

magasabb kollektív tudatállapot központú nemzet-modell.

6. pont: Új tudás, poszt-normál (és/vagy poszt) tudomány. A közelmúlt, a jelen és a közeljövő

egyaránt tudáshiányos világát (gazdaságát, társadalmát, államát, stb.) nem lehet fenntartani,

ráadásul az elmúlt évtizedekben szinte minden kontinensen, vagy országban folyamatosan

születik a paradigmaváltó új tudás, új (már nemcsak poszt-normál jellegű) tudomány, új

metafizika vagy új teológia számos iránya, gondolkodási modellje. A tudás-alapú gazdaság és

társadalom nem illúzió, nem maszlag, csak nem a régi tudásokat kell a régi – avagy

fenntarthatatlan módon – alkalmazni. Ezért a tudásteremtés és tudásközvetítés új programja, új

intézményrendszere alakul ki.

7. pont: Az ember újjászületése, előtérben a tudat- és az elme, fókuszban a lelki-szellemi

szükségletek. Ez a második ezredforduló szembesült a legélesebben avval, hogy az ember

egészéről elképesztően keveset tud, hiába megszámlálhatatlan tudományos kutatás és eredmény,

miközben egyre nyilvánvalóbb, hogy az ember lényege nem a test és agy (ám mindegyik

generálisan fontos), hanem mindenekelőtt az elme, a lélek, és főként a titokzatos és egyelőre

látszólag megfejthetetlen tudat. Ha hiányzik valami, méghozzá mindenhez, világrendhez,

165

társadalomhoz, jövőhöz, akkor ez nem más, mint a magas rendű ember és annak magas rendű

minősége.

8. pont. Személyes és kollektív tudat emelése. Ha a 21. század fő (vagy egyik fő) kérdése a tudat,

akkor az szükségképpen nem más, mint egyszerre a személyes és kollektív tudat, sőt a személyes

és kollektív tudat minden szintje, a tudattalantól a transzcendens tudatokig. A tudattípusok, a

tudatformák, a tudatminőségek, a tudatállapotok, a tudatváltások megértése és tudatos

alkalmazása feltétele minden külső (gazdasági, társadalmi, ökológiai, stb.) tényleges és valódi

eredményt hozó változásnak is.

9. pont: Erkölcs-központú világ, poszt-szekuláris világrend, új spiritualizmus, szakrális

demokrácia. Ez a század avval a paradigmaugrást hozó változással is jár, ha az emberek és

ideológusok többsége ezt még elképzelhetetlennek is tartja, hogy egyrészt véget ér a vita az

Istenről, hitről, vallásról, a transzcendencia létezéséről, mert ezek a dimenziók, valóságok,

minőségek vitathatatlanná válnak. Másrészt véget ér a vita erkölcsről, etikai normákról, az

erkölcsi szabályok feltétlen szerepéről, mert szintén vitathatatlanná válik, hogy bolygónk,

civilizációnk, kultúránk fenntarthatatlan az erkölcsi rend nélkül. És akkor még az is

megtörténhet, hogy a hitek, a vallások, az etikák nem egymásban, nem egymás között keresik az

ellenséget.

10. pont: Fenntarthatóság helyett újragondolás-újraalkotás. Vagy durvábban mondva, a

kapitalista, poszt-kapitalista – a kapitalista világrend lassú, alig hatékony, globális

konfliktusokba sodró – kvázi-fenntarthatósága helyett nemcsak a mai egyre kevésbé fenntartható

világrendben, hanem elsősorban az új világrend-alternatívák valamilyen kombinációjában új

természeti-környezeti koncepcióra és magatartásra lesz szükség. Ezt a jelenlegi fenntarthatóság

fogalom helyett újragondolásnak-újraalkotásnak nevezném, mert alapja a természet, az élet és az

ember új felfogása lesz.

Íme, tíz pontban a kardinális kis káté. Ez így együtt nem más, mint az új program. Az új módon

fenntartható világrend, s fenntartható világtársadalom víziója. Ehhez sem kell azonban több

évszázad és nincs esély a világváltás kitolására, távoli időbe való exportálására.

Az új pontok egyúttal azt is jelzik, hogy nem csak a fenntarthatóságot, hanem a társadalmat

magát is újra kell gondolni. Minden eddigi közvélekedéssel és tudományos állásponttal szemben

a társadalom nem elsősorban „objektív valóság”, hanem többféle csoportos tudatállapot és

tudatminőség. A tanulmány ezért röviden felvázolt egy társadalmi kollektív tudatelmélet

hipotézist; a társadalmi tudat nyilvánul aztán meg korszellemként, intézményrendszerként,

társadalmi viselkedésként, s a kollektív tudat igen intenzív, de rejtett hatásokat fejt ki minden

emberre és személyes tudatra.

A társadalomnak ez a kibővített, tudatközpontú elemzése azért fontos, mert az emberiség vagy

egy-egy ország társadalma akkor lesz – új értelemben – fenntarthatóság-központú, vagy

újraalkotás szándékú, ha ezt a filozófiai-metafilozófiai rendszert és ezt a minőségi

életkövetelményt a társadalmi tudat befogadja és támogatja. Az elkülönült, önjáró, lefojtott és

166

elfojtó társadalmi tudat változása természetesen jórészt az egyének minél magasabb szintű

tudásától, tudatától és tudatosságától függ, azaz a kollektív tudatra tett visszahatásától.

A tíz pontok mindegyik összefügg a kormányzás és önkormányzás minőségével és várható

paradigmaváltásával. Ezért érdemes legalább felsorolnunk, hogy a következő fél században

milyen új, fenntartható és/vagy újraalkotott kormányzás-önkormányzás modell alternatívák

válhatnak realitássá. Íme, a két – szükségképpen nem teljes – lista:

Globális állam-modell lehetőségek: a) globális parlament és kormány, b) az államok

intézményesített együttműködése, c) a független globális hatóságok hálózata, d) az állam nélküli

(globális) jog, e) a globális önszabályozó rendszer, f) a globális részvételi állam és globális civil

intézmények, g) az elektronikus világ”kormányzás”, h) a globális intézményesített civil

társadalom, h) a globális tudatos kollektív tudat – tudat”kormányzás”, i) több alternatíva sokféle

kombinációja.

Lokális állam-modell változatok: a) a lokális parlament és helyi kormány (új városállam), b)

térségek és települések intézményesített együttműködése, c) az államtól és helyi

önkormányzatoktól független hatóságok rendszere, d) lokális önszabályozó rendszer „központ”

nélkül, e) lokális részvételi önkormányzás és demokrácia, f) a elektronikus lokális e-parlament és

digitális „kormány”, g) lokális – és intézményesített – civil irányítás, h) a lokális

tudat”kormányzás”, i) több alternatíva kombinációja.

Mindegyik alternatíva más elvek szerint, más módon nyújthat sikeres változást. Nem kétséges,

hogy a felsorolt állam-önkormányzás modellek többségének még a neve sem ismert. Ez azonban

nem olyan nagy probléma, mert a következő évek társadalmi disputáiban, a szakértők heves

nyilvános vitáiban, az állami-önkormányzási modellkísérletek értékeléseiben az új felfogások

széles körben értelmezhetők lesznek. A fenntartható-újraalkotott társadalom koncepciója így

válik mindennapos ismeretté.

A valóban fenntartható társadalom jövő-forgatókönyvei

Ez a fejezet azt vizsgálja, hogy az önmagát is fenntarthatóvá tenni akaró társadalmi tudat és

maga a társadalom – egyaránt okként és következményként – miképpen érheti el, vagy

hogyanszorgalmazhatja a generális fenntarthatóságot, a Föld ökológiai megmentést, az eddig

fenntarthatatlan civilizáció megzabolázását és egyúttal kulturálttá válását.

A forgatókönyv alternatívák mellett az esélyek-esélytelenségek taglalására is kitérünk; nyilván

külön kérdés, hogy új modellként a társadalom-központú fenntarthatóság növelés mennyire

releváns és hatékony.

A feltárt és röviden bemutatott válságtünetek régi, s új szemléletű értelmezései alapján egyaránt

megfogalmazhatók Európa (és benne Magyarország) jövő-forgatókönyvei. Hangsúlyozzuk, hogy

ezek komplex gazdasági, társadalmi, tudásbeli, kulturális (stb.) alternatívák. Először egy

összefoglaló szcenárió készletet mutatunk be a lehetséges fontosabb forgatókönyvekről, majd a

forgatókönyvek bizonyítására egy-két fontosabb alternatívát részletesen ismertetünk. Európa

167

fontosabb jövő-forgatókönyvei91 (három kapitalista-újkapitalista és négy poszt-kapitalista

modellként) hét alternatívában fogalmazhatók meg.

A jövő modellek tényleges és/vagy szimbolikus nevei és jellemzéseik:

1. Modernizáció rendszerszerű szupra-válsága, általános csőd gondnokság, régi világrend bukása

és társadalmi lázadások veszélye, negyed- és fél-diktatúrák kialakulása.

A jövő alternatíva jellemzése: A 21. század első fele elsősorban válságok, csődök, visszaesések

sorozata, átfogó reménytelenség-alternatíva, az Európai Unió csődgondnok, s a legnagyobb

veszélyek elhárítására koncentrál, ám a tagállamokban is számos negatív forgatókönyv mehet

végbe, diktatúrák, polgárháborúk, terrorizmus. Tünetek: folyamatos, egymást erősítő csődök,

gazdasági krízis, a klímakrízis megoldhatatlan, a modernizáció és poszt-modernizáció elvei és

intézményei csak részben kezelik a válságokat, társadalmi ellenállások, az ifjúság lázadásai, a

csőd következménye lehet valamilyen diktatúra-modell kialakulása is.

2. Javított kapitalizmus folyamatos válsággal, szabályozott cowboy kapitalizmus, újraalkotott

kapitalizmus, korrigált liberális világrend átmentése.

A jövő alternatíva jellemzése: Marad a kapitalizmus, a pénzpiac központú kapitalizmus,

legfeljebb szabályozottabb, ellenőrzöttebb lesz, de a jóléti állam nem rekonstruálható, nő a

szociális egyensúlytalanság. Tünetei: az önkorrigáló, de alapjaiban nem változó világrend,

részben államosított kapitalizmus, vagy regulált kapitalizmus, globálisan és kontinentálisan

ellenőrzött pénzpiacok, vagy államilag szabályozott és felügyelt gazdaság, de a válság

folyamatos lesz!, a javított demokrácia modell jön, de az Európai Unió nem lesz egyesült Európa

3. Tudásközpontú világmodell, globális tudásvezérelt gazdaság, társadalom, intellektuális

kapitalizmus.

A jövő alternatíva jellemzése: Poszt-információs kapitalizmus, a pénz helyett zömében a tudás az

uralkodó csereeszköz, s a tudás-szegénység felszámolása, előtérben a tudás-integráló, innováló

és hasznosító Európa. Jellemzői: tudás-kapitalizmus, vagy jobb esetben tudás-posztkapitalizmus,

a globális tudásgazdaság csökkenti a kontinensek közötti (s kontinenseken belüli)

egyenlőtlenségeket, kreatív és innovatív intellektuális tőke központú (poszt)kapitalizmus, az

egyesült Európa lehetővé válik.

4. Poszt-kapitalizmus, új gazdasági világrend, poszt-piaci (és nem csak tőke-alapú) gazdaság,,

fenntartható gazdaság, társadalom és kultúra kora. Ez egyúttal már új poszt-

szekurális92világrend.

A jövő alternatíva jellemzése: A posztkapitalizmus lényege: tőke utáni, poszt-piaci korszak, már

nem növekedés-központú paradigma, az egységes Európa nem elsősorban politikai vagy

gazdasági, hanem érték- és életminőség központú integráció, így új politikai modell alakul ki.

Mutatói: nem (vagy nem elsősorban) a profit a lényeg, hanem a kölcsönös – mindenki

egyformán jól jár alapú – érdek és érték egyeztetés, alternatív energiahálózatok, poszt-

168

demokrácia: részvételi állam, elektronikus és/vagy részvételi demokrácia, középpontban a

fenntartható világ és fejlődés lehetővé tétele, a klíma krízis kezelése.

5. Lokalitás-központú globalizáció, társadalom-központú világállapot, új szolidaritás, új

közösségi identitás, direkt és/vagy közvetlen demokrácia kora.

A jövő alternatíva jellemzése: A régi világrend széthullik darabokra, és dinamikus lokális

hálózat(ok) jön(nek) léte, ez részben a lokális világ reneszánsza, a lokális „köztársaságok”

rendszere, a lokalitás fontosabb, mint a globalizáció, új típusú nemzetállamok, lokalitás-alapú

szövetségek, nem profit- és verseny-központú, hanem önellátás, öngondoskodás célú

együttműködések. Tünetei: önellátó, önfejlesztő kis közösségek hálózatai, a globális gazdasággal

egyenrangú helyi gazdaság, lokális pénz bevezetése, társadalmat szolgáló gazdaság, politika, a

természetbe integrálódik vissza az emberiség, fenntartható világ alternatíva a középpontban,

részvételi önkormányzás, széleskörű részvételi (és elektronikus) demokrácia.

6. Tudás- és kollektív tudat-központú világrend, tudat-központú állam és társadalom, kultúra-

vezérelt univerzális korszak.

A jövő alternatíva jellemzése: Az egyes embert nem a pénz, a hatalom, a presztízs, hanem a

magasabb minőségű tudás és tudatosság vezeti, a társadalmakat nem a mohóság, az uralkodás,

hanem a kollektív tudat minőségei irányítják. Jellemzői: középpontban a tudatfejlesztés áll, a

szegénység és a kiszolgáltatottság sikeres lecsökkentése, a természet és környezet megóvása,

rekonstrukciója, s harmónia az emberrel, a magas szintű kultúra a magas tudás- és tudatállapotok

kifejeződése, az új „világrend” teljesen meghaladta a posztkapitalizmust is.

7. Erkölcs központú világrend, érték, vallás, hit orientált világállapot, globális vallási béke,

poszt-szekuláris világrend.

A jövő alternatíva jellemzése: Ha az ember nem csak fizikai, lelki és szociális, hanem spirituális

lény is, akkor olyan világot teremt kívül és belül, ami érték, erkölcs, s vallás (és/vagy spirituális)

alapú. Mutatói: nem a pénz, nem a tudás, hanem a tudattal együtt az etika, a vallás (stb.) értékei

tartják össze és irányítják a világot (a gazdaságot és társadalmat is), a középpontban az

egymással dialógust folytató vallások, hitek, spirituális tapasztalatok vannak, erkölcs és hit alapú

„világrend” születik

A komplex forgatókönyv készlet – ezt vegyük észre – egyaránt tartalmaz paradigmakorrekciós

forgatókönyveket (lásd az első hármat), s a különböző paradigmaváltó szcenáriókat (lásd az

utolsó négyet). Ha esélyeket kell taglalnunk, csak azt mondhatjuk, hogy a közelmúlt tapasztalata

alapján csak a második vagy harmadik forgatókönyv diadala várható. De: a válság minden

eddiginél súlyosabb, az új paradigmák évtizedek óta készülnek, így a korszak szellemi-szakmai,

vagy intézményi és társadalmi korlátai lazulhatnak

A korábban mondottakat most megismétlem, hogy a személyes tudatban jobban kiteljesedhessen.

Az első szcenárió így a csőd, a káosz vagy a hanyatlás, a második és részben a harmadik

forgatókönyv a helyben járás, de a stabilizálás (és kollektív biztonság), a negyedik-ötödik jövő-

169

alternatíva az új megoldások, a hatodik-hetedik szcenárió pedig az ideális jövővilág teremtésének

forgatókönyve. A várható történelmi valóság viszont soha sem egy, izolált jövő-alternatíva

valóra válása, hanem akár kontinensenként, vagy kontinenseken belül, különböző arányban-

mértékben integrált forgatókönyv-kombinációk eredménye!.

A jobb esélyek talán arról szólnak, hogy a globális világ, az Európai Unió, vagy akár minden

európai ország szükségképpen olyan alternatívákat ötvözhet, amely a jövőt eltolja a

paradigmaváltás felé. Az eltolás azonban láthatóan nem szerves folyamat lesz, hanem

kataklizmák átélése közben tudatosan és nyugodtan végigvitt világteremtés. Ha van a jelennek

izgalmas és a válságnál súlyosabb kérdése, az éppen az, hogy kontinensünk képes-e kilépni a

rendszer- és paradigma-foltozások bűvköréből?

Ha igen, kik, milyen gazdasági, társadalmi, politikai erők – milyen szellemi csoportokkal

szövetkezve – állnak az élre? Egy valami bizonyosnak látszik: mindegyik jövő-forgatókönyv

modellhez hozzá tartozik egy válságértelmező és megoldó globális/nemzeti/lokális válságtanács

típus létrehozása. Így például mindenekelőtt újra kellene gondolni, s ki kellene egészíteni az

összes forgatókönyv képviseletével a tervezett európai bölcsen tanácsának alapítását, vagy az

európai nemzetek bölcsek tanácsait. És bármelyik országban szervezhetjük a nemzeti

válságkezelő tanács létrehozását.

Megjegyzés: Ma még kevesen látják, hiszik, hogy a globális-lokális régi rend folyamatosan

növekvő, elmélyülő válságba kerül. A válság csődbe fordulása most történik. Kevesek viszont

csak ezt tartják reálisnak, az első és a második forgatókönyv együttes bekövetkezését. A kérdést

nem kell, s nem lehet most eldönteni, de kötelező lenne a negatív trendre is komolyan

felkészülni, mert a csődgondnokság megtervezése az első felelős lépés.

Utószó – avagy a forgatókönyvek megvalósíthatósága

Ha tehát van, vagy lehet program, ha nincs minden veszve, vagy legalább lehet alternatíva, akkor

nyilván még az a kérdés, hogy mikor valósítható meg, vagy egyáltalán bármikor megvalósítható-

e? A zavaróan „hosszú” és változatlannak látszó jelen ugyanis kikerülhetetlenül válság, noha az

egymást váltó válsághelyzeteket a társadalom már tudomásul veheti és megszokhatja, –

csakhogy a belátható jövő rossz esetben tragédia lehet, vagy jobb esetben nem várt, vagy a

várakozáson túli újrakezdés, ám ebben a században és akár közeli időben bármelyik is

következik be, az eredmény gyökeresen más valóság és kollektív tudat lesz →

Hol is tartunk tehát? Mit is üzenhetünk, hiszen pillanatok belül megint eltelik majd egy, öt vagy

húsz év? Mit is remélhetünk akkor is, ha a század húszas éveiben is esetleg ismét csak ott tartunk

majd, hogy a korábbi üzeneteket ismételjük?

Hosszan folytathatnánk a remény-felvetéseket. Most ne törődjünk az idővel és az aktuális

kényszerpályákkal. Az új tudás már elérhető és alkalmazható, nincs akadálya az új elme- és

tudatállapotoknak, végül új kollektív tudatállapotokba (is) léphetünk. A tényleges, új paradigmát

170

megtestesítő 21. századot várhatóan a bölcs idősebbek és az új nemzedékek hozzák el – vagy

esetleg rontják el, amit nincs miért elrejtenünk: világkrízisek, lázadások, polgárháborúk jöhetnek.

Az új fenntartható/újrateremtett világra jelenleg elsősorban lokális-regionális szinten látunk

példákat, mert a – legalább korlátozottan és átmenetileg – fenntartható társadalomra egyelőre

elsősorban helyi szinten van nagyobb esély. Az elmúlt másfél évtized Magyarországán, noha az

elmúlt száz évben nálunk a nagyobb léptékű, az új paradigmákra alapozott társadalmi

kísérleteknek nincs gazdag hagyománya, mégis néhány új lokális – minőségi – fenntartható

modellváltozat született meg. A legizgalmasabbak azok a lokális fejlesztési modellek, amelyek

messze túllépnek a helyi természeti-környezeti fejlesztéseken, s komplex gazdasági, társadalmi,

politikai, szellemi és spirituális világteremtésre vállalkoznak.

A régi paradigmák „uralma” ellenére tehát már potenciálisan az új paradigmák korát éljük, a

közeljövő – bármikor is lesz az – az új paradigmák elterjedése és érvényesülése lesz. Az új

paradigma új eszme, főként a naturális, anyagelvű valóság meghaladása, az emberi test

kultuszára és a fogyasztásra kódolt civilizáció elvetése, avagy visszatérés az igazi élet

vitathatatlan minőségeihez (szeretethez, tudathoz, téridőhöz, kultúrához), mert az önpusztító

funkcionális „építkezés” önmagában nem teszi lehetővé bolygónk túlélését. A gondolkodás- és

célrendszer-váltást így is jellemezhetjük: anyagtól a tudatközpontú anyaghoz, sőt általában a

tudatig, a világegyetemtől az univerzális és transzcendens tudatmezőkig, s az egymástól is eltérő

párhuzamos világegyetemekig, a primitív-alávetett társadalomtól az életet adó társadalmi tudatig

és tudatalattiig.

Ha a föld világa újraszületik, már a születéskor új világteremtés folyik majd: bent az egyénekben

– és kint is a társadalmi téridőkben. A fejlesztések így nem irányulhatnak elsődlegesen, vagy

kizárólag a tárgyi-anyagi következményekre (az „objektív” valóságokra), még akkor sem, ha a

következmények visszahatnak (a tudatokra). A következő időszakban – reménykedjünk –

szellemi és társadalmi gyors váltás indul el: a naturális-anyagi történelemtől eljutunk az édeni

poszttörténelemig.

Változatlanul ideák cselekednek velünk, és ideák vagyunk magunk is.

Irodalom

A globális éghajlatváltozás, Védegylet, 2007

Alfred North Whitehead: Folyamat és valóság, Typotex Kiadó, 2001

Az OECD Tanács környezetpolitikai eszközei, KTM, 1997

Az ökológiai válság: közös felelősségünk: Őszentsége II. János Pál pápa

üzenete,http://bocs.hu/vall-oko-konf-2001c.htm

Baji Lázár Imre: Öko-platonista jegyzetek a kegyelem reményében, Ökotáj 39-40 szám,

http://www.okotaj.hu/

171

Béres Tamás: Természeti környezet és

kereszténység,http://www.lutheran.hu/z/honlapok/eszak/urlap/037

Boda Zsolt a globális civiltársadalomról http://www.ahet.ro/dossziek/kulpolitika/boda-zsolt-a-

globalis-civiltarsadalomrol-59-101.html

Boda Zsolt: Globális ökopolitika, Helikon Kiadó, 2004

Bolyki János: Teremtésvédelem. Ökológiai krízisünk teológiai megközelítése, Kálvin János

Kiadó, 1999.

Borsos Béla: Azok a bizonyos könnyű léptek, L’Harmattan, 2003

Borús jövőt jósol James Lovelock, (ford: Illyés

András)http://www.greenfo.hu/hirek/hirek_item.php?hir=20164/

Donella and Dennis Meadows – Jorgen Randers: The Sustainable Society. In Donella and Dennis

Meadows – Jorgen Randers: Beyond the Limits. Post Mill, Vermont 1992, Chelsea Green

Publishing Co.

Donella Meadows, Dennis Meadows, Jorgen Randers: Limits to Growth, The 30-Year Update,

Chelsea Green Publishing, 2004

Dr. Bulla Miklós – Guzli Piroska: A fenntartható fejlődés

indikátorai,http://www.kep.taki.iif.hu/file/Bulla_fenntarthato_fejlodes_indikatorai.doc

Faragó Tibor – Nagy Boldizsár (Szerk.): Nemzetközi környezet- és természetvédelmi

egyezmények jóváhagyása és végrehajtása Magyarországon, KVM, ELTE Állam és

Jogtudományi Kar, 2005.

Felelősségünk a teremtett világért (szerk: Jávor Benedek), Védegylet 2004

Gyulai Iván: Gondolatok a fenntartható fejlődésről

http://gtk.wigner.bme.hu/jegyzet/jegyzetmm/KornyezetiEtika/ketifejvv.doc

http://www.fsz.bme.hu/mtsz/termved/fejlod01.htm#1

Dr. Hermann Imre: A fenntartható fejlődés kudarcának oka a gazdasági fejlődés doktrínája

(Mészáros Milán A Riói ENSZ Föld Csúcs kudarcának oka a fenntartható fejlődés doktrínája

című tanulmányához hozzáfűzött gondolatok), 1996-1997

James Lovelock: The Revenge of Gaia: Why the Earth Is Fighting Back – and How We Can Still

Save Humanity. Santa Barbara (California): Allen Lane. 2006

James LOVELOCK’s web site – the international homepage, http://www.ecolo.org/lovelock/

Jacquet, Pierre – Jean Pisany-Ferry – Laurence Tubiana: Gouvernance mondiale: les institutions

économiques de la mondialisation, In: Gouvernance mondiale, La Documentation Francaise,

Paris, 2002

172

Jávor Benedek: A kereszténység ökológiai

küldetésehttp://www.jak.ppke.hu/hir/ias/200612sz/2006_1-2_2acta6.pdf

Jordán Ferenc: A kihalások története, Természet Világa, 129. évf. 3.

számhttp://www.termeszetvilaga.hu/tv98/tv9803/kihal.html

Lányi András (szerk.): Természet és szabadság. Humánökológiai olvasókönyv, ELTE

Szociológiai és Szociálpolitikai Intézet: Osiris, 2003. 283 p.

Lányi András: A humánökológia környezetfogalma és eszmetörténeti összefüggései (Előszó a

Természet és szabadság című könyvhöz, Osiris, 2000)

Lányi András: Fenntartható társadalom, L’Harmattan, 2007

Lynn White: The Historical Roots of our Ecological Crisis. Science, vol. 155. 1967.

Magyarul:Ökológiai válságunk történeti gyökerei. In: Lányi András (szerk.): Természet és

szabadság.Osiris, Budapest, 2000, 27–35.

Molnár László: Környezeti etika,

http://gtk.wigner.bme.hu/jegyzet/jegyzetmm/KornyezetiEtika/ketifejvv.doc

Senge, Peter M. (1998): Az Ötödik alapelv, HVG kiadó, Budapest

Steiner, Dieter – Nauser, Markus (ed.): Human Ecology. Fragments of Anti-fragmentary Views

of the World. Humánökológia London, New York : Routledge, 1993. xxv, 365 p.

Takács-Sánta András (szerk.): Paradigmaváltás?!, L’Harmattan, 2007

Theodore Roszak: Az én kiteljesedése és az

ökológia,http://terebess.hu/keletkultinfo/theodoreroszak.html

Theodore Roszak: The Monster and the Titan: Science, Knowledge and Gnózis, Daedalus, vol.

103.3, 1974, magyarul: A szörny és a titán – tudomány, ismeret, gnózis (in: Természet és

szabadság, Osiris, 2000)

Turchany Guy, Füleky György, Turcsányi Károly, Vörös Mihály: Fenntartható fejlődés

problematikája, előzményei és kilátásai, Liget, 2007/6

Varga Csaba: A metaelmélet gyönyörűsége, Kairosz Kiadó, 2008

Ugrin Emese – Varga Csaba: Új demokrácia- és államelmélet, Századvég, 2007

Varga Csaba (szerk.): Metaelmélet, metafilozófia, Stratégiakutató Intézet, 2005

Zsolnai László: Ökológia, gazdaság, etika. Helikon Kiadó, Budapest, 2001

173

Közösség- és demokráciafejlesztés Mint a mesében, úgy kezdődhet ez a programbeszéd, mert van egy nagyobb térség, nem az

Óperenciás tengeren túl, hanem Fejér megyében93, ahol fizikai szinten szinte még semmi nem

változott meg, de mintegy huszonöt polgármester nyilvános esküt tette arra94, hogy az Ország

Szívében érthetően ország-formáló programot gondol ki és fogad el. Ez megtörtént. Nagyjából

félév alatt, a közismertté vált abai modell95 adaptálásával és kibővítésével megszületett egy

olyan gazdaság- és társadalomfejlesztési víziótervezet, ami nem új globális világmodellt, vagy

átfogó nemzeti stratégiát fogalmaz meg, hanem az első lokális reneszánsz, vagy helyi újvilág-

teremtés kézzelfogható közösségi alternatíváját.

Minden lokalitás a teljes valóságegész része, de önmagában minden lokális világ (részként)

valóságegész is. Ez az elképzelés lényegében arról ad hírt, hogy az egyik hazai lokalitásban

figyelni kezdenek valóságegész létükre, s a figyelem mellett kísérletet tesznek a valóságegész

rekonstrukció elindítására. Ebben a világegész társadalmi tükörben természetesen sokkal

élesebben látszik, hogy milyen hatalmas különbség van a lokális világ valóságegész lehetősége

és a tényleges valóságegész töredékessége között.

Az önfeladás és az önmentés közötti alternatíva különbsége is.

Az Ország Szíve programcsomag néhány eleme, bővebb magyarázat nélkül.

Polgárok Mestere

Az Ország Szíve program újragondolja a polgármesterek szerepeit és feladatait. Dél-Fejér

megyében arra törekednek, hogy a polgármester a Polgárok Mestere lehessen, minden

településen a közösség első polgáraként betöltsön közösségi, szellemi, lelki és spirituális vezető

pozíciót. Emberi és társadalmi feladata, hogy mindent megtegyen a polgárok életének javításáért

és fordítva is, szervezze és inspirálja úgy a polgárokat, hogy ők is mindent megtegyenek az adott

város vagy falu életéért. A polgármester így sokrétű hídszerepeket, példaszerepeket, motivációs

szerepeket lát el.

A polgármesterek alapvető feladatait 1994 óta új törvény szabályozza. A polgármester a jegyző

útján irányítja a szakapparátust, a polgármesteri hivatalt. A polgármestert munkájában a helyi

képviselőtestület által az ő javaslatára megválasztott egy vagy több alpolgármester segíti. A

polgármester az önkormányzat képviselő-testületének akaratát végrehajtó, a köznek

szolgálatában álló, de köztisztviselőnek nem minősülő személy. A polgármester képviseli a

települési önkormányzat képviselő-testületét, képviseleti joga törvényen (Ötv.) alapul, így a

képviseletre külön meghatalmazás nélkül jogosult.

Az önkormányzati képviselőtestület elnöke a polgármester. A polgármester az önkormányzati

feladatain kívül törvény vagy törvényi felhatalmazáson alapuló kormányrendelet alapján

kivételesen államigazgatási feladatokat és hatásköröket is elláthat (Alkotmány 44/B§). Az Ötv. a

174

képviselő-testületek számára a polgármester feladatainak meghatározásában széleskörű

szabályozási önállóságot biztosít.

Az SZMSZ-ek a polgármester fő feladatait különösen a következőkben látják: a település

fejlődésének elősegítése; a helyi közszolgáltatásokról való gondoskodás; az önkormányzat

vagyonának megőrzése és gyarapítása; az önkormányzat gazdálkodásának menedzselése; a

demokratikus helyi hatalomgyakorlás megvalósítása és segítése a közakarat érvényesülésének

biztosítására; a nyilvánosság megteremtése, helyi fórumok szervezése; a lakosság önszerveződő

közösségeinek támogatása, a hatékony együttműködési formák kialakítása; kapcsolattartás a

helyi pártok vezetőivel; a képviselő-testület működési feltételeinek megteremtése, munkájának

megszervezése; a települési képviselők, a tanácsnokok, a bizottsági elnökök munkájának

segítése; a képviselő-testület döntéseinek előkészítése, a döntések végrehajtásának

megszervezése és ellenőrzése; az önkormányzati intézmények működésének ellenőrzése,

segítése; a polgármesteri hivatal irányítása; stb.

A feladat-és hatáskör – a garanciális keretek megtartása mellett – szabadon alakítható, növelhető,

illetőleg csökkenthető. Az Ötv. rögzíti, hogy az önkormányzati feladatokat a képviselő-testület és

szervei: a polgármester, a képviselő-testület bizottságai, a részönkormányzat testülete, a

képviselő-testület hivatala látják el.

Attól függően, hogy e jogkörével milyen intenzíven él a képviselő-testület, alakul ki az erős, a

közepesen erős, illetőleg a gyenge polgármesteri hatáskör. Az Ötv.- jogállását és szerepkörét

tekintve-alapvetően erős képviselő-testületet, valamint közepesen erős polgármesteri pozíciót

hozott létre. A mérsékelten erős polgármesteri modell keretén belül a helyi képviselő-testület a

szabályzatában növelheti, vagy csökkentheti a polgármester szerepkörét. A társadalmi

megbízatású, nem főállású polgármester pl. szükségképpen kevesebbet tud felvállalni, mint a

községházán teljes munkaidőben dolgozó polgármester.

A polgármester feladatainak eddigi, törvényi szabályozása tehát lehetővé teszi a feladat- és

hatáskör szabadon növelhetőségét, illetve csökkentését. Ennek alapján a következőket

javasoljuk:

1. A polgármester nem csak az önkormányzat képviselő-testületének akaratát hajtja végre,

hanem az adott település és társadalmának stratégiai szándékát is. Ezért a helyi társadalom

akaratát folyamatosan felméri, integrálja, a helyi politikában képviseli, és mindent megtesz

annak megvalósításáért.

1. 2.Feladata nem csak a lakosság önszerveződő közösségeinek támogatása, s a

hatékony együttműködési formák kialakítása, hanem a település közösség- és

társadalomfejlesztésének és a működőképes civil társadalom megteremtődésének

aktív segítése.

2. 3.Kiemelt tevékenysége, hogy a képviselő testületet úgy orientálja és szervezze,

hogy a képviselő testületet betölthesse az összefogó, cselekvő falumag szerepet, s

nyerje meg a társadalom-, a demokrácia- és a szellemi fejlesztés új feladatainak

végiggondolására és elvégzésére.

175

3. 4.A polgármester nem csak a képviselőtestület elnöke, hanem a helyi társadalom

első embere, példaadó személyisége, aki közösségi, szellemi, erkölcsi vezetői

szerepeket tölt be.

4. 5.Célja nem csak a demokratikus helyi hatalomgyakorlás megvalósítása és segítése,

a közakarat érvényesülésének biztosítására, hanem a demokrácia folyamatos

továbbfejlesztése, például a részvételi demokrácia, az e-demokrácia

intézményesítése.

5. 6.Szintén kiemelt feladata, hogy helyben szervezi és irányítja a közigazgatás

folyamatos modernizálását, többek között az e-közigazgatás széleskörű bevezetését.

6. 7.A helyi közszolgáltatások körének bővítése, változtatása, fejlesztése, függően attól,

hogy a helyi társadalomban milyen újabb akkut problémák, vagy jövőorientált

feladatok jelentkeznek.

7. 8.Feladata, hogy a helyi értékrend alakulását figyelje, szükség esetén szorgalmazza

az értékrend visszaállítását és/vagy megerősítését, sőt továbbfejlesztését, mert e

nélkül a helyi társadalom belső egyensúlya és működőképessége nehezen tartható

fent.

Utcaközösségek

Az utcaközösségek mindegyike egy vagy több utca családjainak közössége. Általában 150-180

helyi polgár; avagy 50-60 család (illetve egyedül élő ember). Ez az a mikroközösség, amely még

viszonylag jól áttekinthető, de már falun sem mindig igaz, hogy két-három vagy több szomszéd

közül mindnyájan jól ismerik egymást. Ellenben nagyjából mindenki tud a másik 40-60 közeli

családról, ha mást nem, akkor híreket, pletykákat.

Az utcaközösség az együtt-élőkből, vagy az egymáshoz közel élőkből – nem vérségi alapon, nem

családi-rokonsági szerint – teljesen önkéntesen élő közösséget hoz létre. Ebből nem az

következik, hogy ebben rögtön minden család vagy helyi polgár részt vesz, hanem fokozatosan,

egyre többen ismerik meg egymást jobban és kezdenek figyelni egymásra.

Az utcaközösségek építenek a komaság intézményére és hagyományára, különösen azokban a

falvakban, ahol ez a közösségi intézmény még megmaradt. Ezért azt is mondhatjuk, hogy az

ideális utcaközösségek úgy képzelhetők el, mintha mindenki mindenkinek komája lenne, hiszen

ez nagyon szoros érzelmi, lelki, szellemi, erkölcsi és spirituális kapcsolathálózat.

A mai lokális társadalom – ez bármennyire is paradoxon – ma inkább az izolációk hálózata. Az

egyes polgár gyakran izolált saját családjában, vagy saját utcájában is, s leginkább izoláltnak érzi

magát a helyi vagy tágabban a lokális társadalomban. A családok közötti egymásara figyelés,

problémaészlelés vagy kölcsönös segítés is messze elmaradt a normális együttműködési

hagyományoktól vagy tapasztalatoktól. Ugyanakkor az utóbbi öt évben mintha egy ellentétes

trend is elindult volna, mióta egyre több család vagy polgár felismeri, hogy az együtt élő

családok mindenekelőtt számíthatnak egymásra.

176

Az utcaközösségekben általában a második-harmadik évben bontakoznak ki olyan közösségi

formák, amelyek a település életét már alapvetően változtatják és különböző áldásos hatásokat

érnek el. Például: a) a bajban lévők rendszeres támogatása, egymás iránti jó szolgálatok

vállalása; b) utcaközösségi és/vagy települési stratégiák kidolgozása, környezeti-ökológiai

programok megvalósítása, c) helyi magisztrátusok szervezése, helyi közösségi pénz létrehozása,

civil kártya bevezetése, utcaközösségi honlapok kialakítása, d) aktív közösségpolitikai részvétel

a település életében, koncepciózus együttműködés az önkormányzatokkal és azok

intézményeivel, e) át közösségi gazdaság társadalmi fejlesztések előkészítése, stb.; f) többnyire

közösségi tulajdon visszaállításával és/vagy teremtésével önálló gazdasági, társadalmi, civil,

vagy tudásintézmények megszervezése és működtetése.

A jelenlegi állapotok és lehetőségek alapján összeállítottam egy közösségfejlesztési „lépcsősort”.

Nem véletlen, hogy szinte minden utcaközösség a családok közötti együttműködést érzelmi

és/vagy információs közösségként kezdi. Természetesen egy-egy közösség nem mindig ezt a

fejlődési sorrendet éli meg, s az utcaközösségek gyakran egyszerre több lépcsőn is haladnak

felfelé.

Sor

szám

Közösség-lépcsők

utcaközösségek optimális fejlődési fázisai

1. Érzelmi közösség

2. Információs-kommunikációs közösség, avagy beszélgető közösség

(+ virtuális „közösség” interneten)

3. Környezetszépítő- fejlesztő közösség (saját házuk, kertjük,

utcájuk, terük, stb.)

4. Együtt gazdálkodó, értékesítő, fogyasztó közösség (Pld: helyi

gazdaság, csereklubok, stb.)

5. Lokális közpolitikai közösség (közügyekben közös gondolkodás és

cselekvés + utcaközösségi képviselő választása)

6. Egymást segítő és önsegítő közösség (koma-közösség, szociális

közösség, stb.)

7. Tudás közösség (tudást teremtő, közvetítő közösség)

8. Mentális közösség (személyes és közösségi lélekfejlesztés,

öngyógyítás, lásd az ÉLSZ törekvéseit, stb.)

9. Szeretet közösség (vagy például lelki közösség)

177

10. Spirituális közösség; ami egyben tudat közösség, vagy minimum a

lokális közösségi tudat tudatosulása

Varga Csaba, 2009

Nem szabad elvárni, hogy minden utcaközösség minél hamarább lépjen előre. Egyébként is

teljesen normálisnak kell elfogadni, hogy egy-egy utcaközösség – bármilyen okból – megtorpan,

vagy hosszabb ideig vegetál. A szervezők. és szakértők célja nem lehet más, mint a minél

önállóbb, szervesebb, kiérleltebb közösségfejlődés menjen végbe.

Utcaközösségek internetes portáljai96

Ha az utcaközösségek egy-két éve jól működnek, akkor a fejlesztés második lépcsőjében az

utcaközösségek digitális közösségszervezési lehetőséghez jutnak.

Abán például 2011-ben minden utcaközösség saját internetes portált kap, amelyen saját

közösségi életüket, információ- és tudáscseréjüket bonyolíthatják. Ezek a portálok teszik

lehetővé, hogy a közösségi pénz segítségével mérjék és honorálják, hogy az emberek és a

családok mit és mennyit segítenek egymásnak. Ennek érdekében az Atigris ZRt olyan

informatikai szolgáltatásokat és termékeket nyújt, melyek segítségével Aba önkormányzata

elindította új, példaértékű kezdeményezését, a részvételi demokrácia elektronikus úton történő

intézését.

Az Atigris Zrt a részvételi demokrácia megvalósítását és gyakorlati alkalmazását megoldó

informatikai eszközök elkészítését három nagy fázisban oldotta meg. Ezen a következők: (1) A

részvételi portálok előkészítési és indítási fázisa – az utcaközösségi szint megvalósítása, az

ügyfélkapu authentikáció integrálása, az e-közigazgatási alapfunkcionalitás kiépítése. (2) A

részvételi portálok kiterjesztése funkcionálisan és felhasználói körökre (Civil Fórum,

Magisztrátus, központi Millenniumi Park portál stb.); az ügyfélkapu csatlakozások megoldása, az

űrlapok fogadásának előkészítése és megvalósítása. (3) A részvételi portálokon plusz „csalogató”

szolgáltatások folyamatos bevezetése. Például: online piactér kialakítása; elektronikus fizetés

megoldása; e-egészségügy funkcionalitások megvalósítása; adó- telekkönyv szolgáltatások

elektronikusan, stb.

Az első lépésként az „utcaközösségi portálokat” hozták létre. Az e-közigazgatáshoz való

megfelelésként először is alkalmazták az ügyfélkapu authentikációs modulját az utcaközösségi

portálokra való belépéshez. Ebben a fázisban még megvalósul az alap dokumentum- erőforrás-

és feladattár kialakítása is. Az egységesített dokumentumtárban megtalálhatóak lesznek az

önkormányzat mindenkor aktuális formanyomtatványai, akár az ABEV szoftverrel kitölthető

űrlapok formájában is.

A második fázisban – az első fázis tapasztalataira építve – a portálok felhasználási körét

terjesztik ki, vagyis például a Magisztrátus is önálló portált kap, s felhasználóinak igénye szerint

létrejönnek a települési közösségek további internetes portáljai.

178

Az utcaközösségi és a települési közösségi portálokon elérhetők lesznek a civilegyetem

előadásai, vitái és tananyagai. Ehhez kialakítani egy feltöltő felületet, amely képes az

alkalmazott adatbázisban az egyes tananyagokat eltárolni úgy, hogy a feltöltés közben lehetővé

teszi kulcsszavak és leíró információk megadását is, melyek a későbbi visszakeresést segíthetik.

A feltöltő felületen kívül lesz egy logikus és használható kereső felületet is, valamint egy email

alapú értesítési rendszer is, amely képessé teszi a felhasználókat arra, hogy a számukra érdekes

tartalmak változására előfizethessenek és feliratkozhassanak.

Társadalmi szerződés

Egy-egy településen csak akkor indul el és/vagy gyorsul fel az önkormányzat és a helyi

társadalom szerves, életközeli, ugyanakkor távlatos együttműködése, ha közösen létre hozzák a

helyi társadalmi szerződést. Az önkormányzás stratégiai célja így ma aktuális feladattá vált.

Dél-Fejér megyében először Abán született társadalmi szerződés, ám most – 2011 nyarán-őszén

– ugyanilyen létrejött Csókakőn, Sárosdon, Sárkeresztúron és Nagylókon. Aba így akar

egyszerre a múlt a jelen és a jövő városa. Ennek a „kisvárosnak” van múltja, mert a múltat

fontosnak tartja, és a hagyományokra akar építkezni. Abának van jelene, mert tudja, hogy mit

akar, és már kéznyújtásnyira van attól, hogy nagyközség helyett igazi kisváros legyen. Abának

van jövője, mert van végre egy olyan település, amely világos és messzire mutató jövőképpel

rendelkezik.

Mindennek a tudatában az Abai társadalmi szerződés és egyben demokráciakísérlet a következő

programot adja, amelyet már öt éve elfogadtak falugyűlés keretében:

1. A társadalmi szerződés deklarálja Abán, hogy a részvételi demokrácia kiépítése

megkezdődhet. Ezt maga az önkormányzat döntötte el, amikor testületi határozattal elindította a

társadalmi szerződés létrehozásának folyamatát.

2. A társadalmi szerződés Abán minden állampolgárnak, minden családnak és minden

utcaközösségnek intézményesített formában lehetővé teszi, hogy a mai nagyközség és a

közeljövő városában részt vehessen a jelen és a jövő formálásában.

3. A társadalmi szerződés azt akarja elérni, hogy a helyi részvételi demokrácia megvalósuljon és

ennek a jóvoltából a helyi társadalmat a szétesettség helyett az egymáshoz fűzöttség jellemezze.

4. A társadalmi szerződés legfontosabb célja, hogy az abaiak egymásra figyelve és egymást

segítve megvalósítsák messzire tekintő jövőképüket.

5. Ez a szerződés tíz évre szól, mert maga a program is a tízes évek végéig fogalmazódott meg,

de a szerződés meghosszabbítható, ha az első tíz évben eredményes lesz. A társadalmi szerződés

középpontjában az áll, hogy létrejövő társadalmi szerződés és részvételi demokrácia segítségével

Abán mindenkinek javulhasson az életminősége.

179

6. Az életminőség emelését szolgáló program elkészült. Ennek magjában az áll, hogy Aba az

európai és a magyar információs társadalom korszakában nem egyszerűen város, hanem

intelligens város lehessen.

7. Nem kevésbé lélekemelő távlatot jelent a Dél Kapuja program, amely Abának konkrét

civilizációs és kulturális fejlődést kínál: a gazdaság fejlesztésben technológia parkot, a turizmus

fejlesztésben gyógyvizes élményparkot, intelligens lakótelepet, valódi és kulturált

városközpontot, természeti és környezeti rekonstrukciót, a hagyományokhoz való visszatalálást,

kölcsönös emberi tiszteletre építő világot, az emberek és intézmények közötti értelmes dialógust,

és egyáltalán olyan városi környezetet és klímát amelyben a település szélén élők sem érzik azt,

hogy ki vannak rekesztve.

8. Aba már boldogan nézhet hátra, hiszen a legnehezebb első lépéseken túl van: az önkormányzat

által elfogadott és kidolgozott fejlesztési programjával 2004. őszén a teljes lakosságot képviselő

és sokak részvételével megtartott falugyűlés azonosult.

9. A társadalmi szerződés tehát nem akar egyebet, mint azt, hogy a helyi polgárok lelkileg és

szellemileg azonosulhassanak a közösség jövőképével, és ennek következményeként ki-ki

személyesen vagy közösségi fellépések keretében folyamatosan részt vehessen a jövő kis

városának létrehozásában.

10. Ezért hozták létre a strukturált párbeszéd rendszerét, hiszen az abai utcaközösségek tagjai

megválasztották képviselőiket, és a képviselők pedig létrehozták saját közös civil intézményüket,

amivel megteremtették a tényleges párbeszéd feltételét.

11. Az intézményes párbeszéd fóruma ugyanakkor vállalja, hogy a következő tíz évben

folyamatosan lehetőséget teremt akár minden helyi polgár és család személyes részvételére a

döntésekben és a cselekvésekben.

12. Végül ezt az új demokratikus ügymenetet és közösségi együttműködési hálózatot hosszú

távon is működőképessé teszi, hogy támogatóként és ösztönzőként ott áll mögötte a helyi

önkormányzat.

Legyen Aba Magyarország egyik legszeretetreméltóbb és polgáraihoz leginkább jóságos,

hagyományokra építő, és a kultúrát továbbvivő, Európa figyelmére is méltó intelligens kisváros.

Társadalmi szerződés Program

Részvételi demokrácia

A századelő alapállítása: a jelenlegi demokrácia poszt-totalitariánus rendszer. A demokrácia

védelemre szorul, hogy ne csúszhassunk vissza a puha diktatúrába sem, ám a demokráciát

vizsgáljuk felül, hogy eljuthassunk a poszt-demokrácia valamelyik állapotába. A századelő

jövőképe az egész századra szól: a poszt-demokráciát tekinthetjük részvételi (és egyúttal

elektronikus) demokráciának, vagy elgondolhatjuk egy globális, új, ideális polisz tudatalapú

180

demokráciájának. Az út: demokráciából a demokráciába, ám a két demokrácia modell között

megint annyi a távolság, mint korábban a diktatúra és a demokrácia között, ráadásul az új

demokráciakép nem sokkal homályosabb, mint a poszt-totalitariánus rendszer önképe.

Az euroatlanti állam- és demokrácia modell látványos válságjeleket mutat. A globális politikai-

állami tér egyfelől a válság elfedésében érdekelt, másfelől a válság megoldására évtizedek óta

lokális törekvések indultak, amelyek azonban minimális mértékben hatnak a globális vagy

nemzetállami szinten. A kulisszák mögött nagyon kevesen tagadják a gyökeres újragondolás

szükségességét, miközben egyetlen politikai-állami erőcsoport sem akarja kockáztatni meglévő

pozícióit. A helyzet összetettségét mutatja, hogy az európai unió például kifejezetten törekszik az

elektronikus demokrácia bevezetésére, ám az európai alkotmányozás megoldása, vagy az európai

bizottság alaposabb megreformálása várat magára.

Egy új állam- és demokrácia elmélet már csak abból indulhat ki, hogy önmagában, izoláltan nem

értelmezhető a nemzetek/államok demokráciája. A globális és lokális társadalmi téridőben

egyszerre, összefüggő rendszerként jön létre a felső szintű, a kontinenseken is átnyúló globális

demokrácia, a középső szinten a kontinentális és részben a nemzetállami demokrácia, valamint

az alsó lokális szinteken a regionális, mikró-térségi demokrácia. Ugyanez igaz az állami

szintekre: egységes rendszer a globális állam (vagy az ezt helyettesítő intézményrendszer), a

kontinentális állam (unió, államszövetség, stb.) és a nemzetállam, valamint a lokális

önkormányzás.

A szintén többszintes részvételi demokrácia, a helyi demokrácia vagy a közösségi demokrácia

kiszélesítésének programja már minimum több mint tizenöt éves múltra98 tekint vissza.

Összességében mégis megállapíthatjuk, hogy megvalósításának egységes rendszere még nem

alakult ki, annak ellenére, hogy szinte nincs egyetlen ország, kontinens vagy nemzetközi

szervezet sem, amelynek politikai célkitűzései között ne szerepelne a „demokrácia

demokratizálásának” programja. Ez már viszont új demokrácia modellt feltételez. A részvételi

demokrácia eszméjének gyors terjedését mindenekelőtt az teszi indokolttá, hogy napjainkra a

globalizációs és lokalizációs folyamatok egyre erősödnek, s áttörve a gazdaság világát, az

információs rendszerek terjedésével elérte a szociális és kulturális szférát is. És itt az új felfogás

is: a tudás és tudatalapú demokráciák víziója.

Ebben az összefüggésben a részvételi demokrácia programja egyrészt nem tekinthető másnak,

mint a lokális világ védekező mechanizmusának erősítése a helyi társadalmi, gazdasági és

környezeti érdekek, s az identitás megőrzése érdekében, másrészt viszont ez a program a lokális

és nemzeti társadalom önszerveződését és kontinentális (értékalapú) versenyképességét

szolgálja. Ez a két stratégiai szerep egyszersmind érthetővé teszi a megvalósításban tapasztalható

különbségeket is, hiszen a világ különböző térségei más és más mértékben és formában érintettek

az új globalizáció-lokalizáció hatásaitól. A változatosság okainak másik forrása a helyi

demokratikus hagyományokban keresendő, amelyet nagymértékben befolyásol egy adott terület

gazdasági és szociális állapota, a meglévő intézményrendszer működőképessége stb.

181

A részvételi demokrácia gyakorlati működése – különböző előzmények után és eltérő és azonos

intézményesülési formák alkalmazásával – elindult Aba mellett Csókakőn, Nagylókon, Sárosdon

és Sárkeresztúron.

Ma Magyarországon egyre több településen dönt úgy az önkormányzat, hogy a részvételi

demokrácia modell valóra váltását kulcselemnek tartja a minőségi önkormányzás érdekében.

Magisztrátus

Minden olyan településen, ahol a képviseleti demokrácia továbbfejlődik egy komplex részvételi

közösség és részvételi demokrácia programmá, ott központi elem a magisztrátusok létrejötte.

A lokális részvételi demokrácia jelenlegi új csúcsintézménye: a Magisztrátus.

A többszörös képviseleti demokrácia elvét és gyakorlatát nem a demokráciaelmélet konstruálta

meg, hanem a gyakorlati demokráciafejlesztés tervezése és gyakorlata alkotta meg. A

hagyományos hazai önkormányzati képviseletet egyszeri képviseletnek tekintve létrejöttek a

párhuzamos – szintén választáson alapuló – képviseletek. Így egy összetett vagy többszörös

önkormányzati és társadalmi szerkezet alakult ki, amely a társadalom fontosabb csoportjainak

konkrét és közvetlen képviseletet tesz lehetővé. Ez a felfogás és megoldás részben megelőzi és

megelőlegezi a részvételi demokrácia szisztémáját.

A részvételi demokrácia intézményesítésének Magyarországon is kész a programja. Először is

Abán például a 24 (majd összesen 30) utcaközösség által egyenként választott civil képviselő

létrehozta a saját civil fórumát. A helyi civil szervezetek képviselői szintén megszervezték saját

községi/városi koordináló testületüket és képviselőket választottak. Az abai önkormányzati

testület változatlanul hivatalban maradt és ellátta minden törvényileg szabályozott feladatát. A

szintén helyi cégek, vállalkozások (gazdasági társaságok) szintén választottak képviselőket.

Végül a településen működő egyházak is delegálták képviselőiket. Ez összesen 56 képviselő. Az

öt különböző társadalmi képviselet aztán megszervezte a „csúcsszervezetet”, amely az Abai

Magisztrátus nevet kapta. Ez 2007. tavaszán alakult meg ünnepélyesen. Ez tekinthető helyi

parlamentnek is, miközben a helyi polgármesteri hivatal felfogható helyi kormánynak is. Ám

egyik sem teljesen ez, de még nem lehet tudni, hogy igazán mi lesz. Annyi bizonyos, hogy a

részvételi demokrácia akkor lesz teljes és tényleges, amikor az abai e-önkormányzás és e-

közigazgatás kifejlődik, hiszen attól kezdve az Magisztrátus bármilyen kérdésben bármikor

digitális népszavazást is tarthat.

A Magisztrátus tehát a múlt demokráciája helyett a jövő egyik demokráciáját választja. A

képviseleti demokrácia modellt továbbgondolja és kiegészíti, sőt meghaladja a részvételi

demokrácia modellel. Minden egyes abai polgárnak úgy akar több és közvetlenebb részvételi

(előkészítési, döntési és cselekvési) lehetőséget teremteni, hogy a helyi társadalmi szerződés

eredményeként új típusú, közösségi lelket hordozó, cselekvőképes intézményrendszert hoz létre.

Ez nem más, mint a demokrácia demokratizálása.

182

Az abai Magisztrátus tehát egyfelől társadalmi szervezet, amely a nagyközség minden polgárát

és intézményét képviseli és koordinálja, másfelől információ- és tudásközpont, amely a

tervezéshez, a döntésekhez és a végrehajtásokhoz szellemi hátteret teremt, harmad felől a helyi

jövőkép alkotója, amely kidolgozza, és folyamatosan továbbfejleszti a település stratégiáját,

negyed felől a település lelki központja, amely az embereknek hitet és erőt kínál a közös

feladatok elvégzéséhez.

Ez azonban még nem minden. A Magisztrátus ötöd felől – mint jeleztük – az új

demokráciamodell műhelye, amely a települési-közösségi együttműködésben közvetlen

részvételi lehetőséget teremt, hatod felől az abai társadalmi tudat tudatos formálója, amely a

helyi polgárok és családok számára új tudást és új tudatot kínál.

Ezek többnyire hagyományos szavakkal elmondott már korábbról ismert (bár el nem látott)

valódi feladatok. A Magisztrátus azonban ennél több, mindenekelőtt lelki-erkölcsi intézmény.

A jövő ugyan is nem azon múlik elsődlegesen, hogy a nagyközség mire és mennyi forráshoz jut,

hanem inkább azon, hogy milyen tudattal éli meg a jelent és milyen új szellemű, újvilágot

teremtő változások mellett voksol.

Intelligens falu/város program

Az ezredforduló után az információs kor kihívásaira válaszolva a települések (falvak, városok)

elkészítették és folyamatosan megvalósítják az intelligens város programot.

Fejér megye déli részén többek között az Intelligens Aba Város és az Intelligens Sárvíz Kistérség

mintaprojektet (nagy projektet) dolgozták ki.

Az Európai Unióban az elmúlt években már önmagában egyre ritkábban beszélnek információs

társadalomról, mert a különböző lisszaboni célok fokozatosan integrálódnak, így napirendre

kerül a fenntartható információs társadalom, az innovációs és információs társadalom vagy a

tudás és kultúraipar közös programja, stb. Ezért ez az abai és sárvízi projekt egy komplex

(információs, innovációs, fenntartható, környezetbarát, tudás- és kultúraközpontú) fejlesztést

takar. Ez a komplexitás belső érdeke a terület- és gazdaságfejlesztési – Aba központú – Sárvíz

kistérségnek. Az intelligens jelző tehát a magas minőségű komplexitásnak is kifejezője.

A fő cél az életminőség és a versenyképesség együttes, sokrétű és intenzív fejlesztése egy

hátrányos helyzetű kistérségben a tudásalapú kor adta lehetőségek kihasználásával.

Magyarországon jöjjön létre az első olyan település és kistérség, amely a jelzett komplexitás

jegyében teljes joggal nevezhető az információs- és tudástársadalom minta kistérségének.

Ezért a vállalt feladat az volt és marad, hogy Aba nagyközség és a Sárvíz kistérség 2007 és 2015-

2020 között egyszerre váljon négy tartalom – hagyományalapú, természet- és környezetbarát,

tudásközpontú és innovatív, intelligens közigazgatású és munkamegosztású város és kistérség –

megvalósításának funkcionális és szubsztanciális szerveződésévé és egyik országos működési

mintájává.

183

Az intelligens város és kistérség program már részben megvalósult programjai ezek voltak:

közösségi identitástudat erősítése; belső kohézió növelése az intelligens társadalom

kialakulásával; életminőség javítása – infokommunikációs elérhetőségtől az oktatás minőségének

javításáig; gazdasági és társadalmi versenyképesség növelése; térségi tudásbázis megteremtése,

az új tudások elérhetővé tétele; városi és kistérségi közoktatás-fejlesztési modell; hatékony

polgárbarát szolgáltató önkormányzat és e-közigazgatás; e-gazdaság, technológiai park,

innovatív környezet; városi és kistérségi e-content program és térségi digitális média program;

kistérségi infokommunikációs hálózottság javítása és kiterjesztése; hagyományalapú kistérség

kialakítása, a hagyományok visszatanítása; népességmegtartó erő növelése.

E-közigazgatás

Az e-kormányzás, az e-közigazgatás vagy az új demokrácia elmélete sem lehet más, mint új

elmélet. Ha az e-közigazgatás például új típusú közigazgatás, akkor az új elmélet egyik alapja az

új közigazgatás gyakorlata, s a másik alapja pedig az e-közigazgatást megtervező programok

alapelvei. Nem szabad azt gondolni, hogy minden új európai fejlesztésnek – még a fejlesztés

előtt – megszülettek a teoretikus felfogásai. Mindenesetre Magyarországon hamarabb hirdették

meg az e-kormányzás és az e-közigazgatás bevezetését, mint kidolgozták volna ennek elméleti

megközelítéseit. Ugyanakkor nem folyik nyilvános diskurzus az élménytársadalom válságáról, a

politikai modell kiüresedéséről vagy az univerzális jövőkeresésről.

Az e-közigazgatás elmélete azonban nem egyszerűen, vagy nem pusztán egy új közigazgatási

felfogás. Egyrészt azért nem, mert az „e” betű már más dimenzióba emeli a közigazgatási

szemléletet, hiszen elektronikus vagy/és digitális közigazgatásról beszélünk, amiből az is

következik, hogy az elméletnek ki kell terjedni az új (infokommunikációs) technológiára és az új

technológia inspirálta világfelfogásra. Másrészt azért nem, mert az e-közigazgatás alapvetően

átalakítja – vagy óvatosabban mondva: várhatóan átalakíthatja – az államot, másként definiálja

az állam polgárát, és új módon tételezi állam és állampolgár (és közösségeinek) viszonyát. Ezért

az e-közigazgatás (vagy a t-közigazgatás) elméletének szintén ki kell terjedni az állam, az

állampolgár, a társadalom és a demokrácia elméletére. Mindebből az következik, hogy előbb-

utóbb létre kell jönnie egy olyan integrált elméletnek, amely átfogóan vizsgálja és értelmezi az

alapkérdéseket, és ennek alapján gondolja végig a közigazgatás fejlesztését.

Az e-kormányzás és az e-közigazgatás csak azért van ennyire a középpontban, mert Európában

és Magyarországon – különösen helyi szinten – ez a fejlődési lépés látszik reálisnak és

végigvihetőnek. A belátható távlatok azonban sokkal messzebbre vezetnek: a részvételi állam és

a részvételi demokráciába irányába mutatnak, ami elképzelhetetlen az intelligens hálózati

társadalom kialakulása nélkül. Mindenesetre a rövidtávú menetrend így nézhet ki:

Lépcső-

fokok:

Várható

fejlődési

lépcső neve

Fejlődési lépcső

fontosabb elemei

Fejlődési lépcső

távlata

184

Első

lépcső

Szolgáltató

állam, digitális

állam és e-

közigazgatás

Egyszerre

állampolgárbarát,

szolgáltató állam és

részleges digitális e-

kormányzás, kiegészítve

szigetszerű e-

államigazgatással, s

önkormányzati e-

közigazgatással a

hagyományos képviseleti

demokrácia keretei

között, részben már új és

formalizált társadalmi

szerződés alapján

Kiépült digitális

állam és teljes

körű e-

közigazgatás

Második

lépcső

e-kormányzás

és korlátozott

e-demokrácia

Részleges európai és

nemzeti demokrácia-

reform, nemzeti és

regionális-kistérségi,

valamint települési e-

demokrácia, e-

népszavazásokkal;

egyszerre egyszerű vagy

összetett képviseleti és

elektronikus részvételi

demokrácia

Kiépült e-

demokrácia, de

még marad a

képviseleti

demokrácia

Harmadik

lépcső

Intelligens

civil

társadalom és

társadalmi

részvételi

demokrácia

Globális, kontinentális,

nemzeti és lokális

szinten kiépülő

intelligens (tényleges és

virtuális) civil

társadalmak átlépik a

hagyományos

demokrácia kereteit,

vagy kikényszerítik a

részvételi alapú és fő

kérdésekben közvetlen

döntésekre épülő új

demokrácia és

társadalom modellt

Intelligens civil

társadalom és

hálózati

demokráciája

185

Negyedik

lépcső

Részvételi

demokrácia és

részvételi,

társadalom

vezérelt állam

Egyszerre az egyéni

döntésekre és a pártoknál

lazább közösségi civil

társulásokra és nem

elkülönült hatalmi

elitekre épülő,

széleskörű

valóságos/virtuális

demokrácia, és részvételi

állam, amelyben a civil

polgár felkészült, nem

manipulált és így

felelőssé válik

Fejlett részvételi

demokrácia,

szabad

társadalom és

felelős döntést

hozó

közösségpolgár

Fejlődési lépcsők 2010-2050 (Varga Csaba)

Magyarországon már a legtöbb helyi önkormányzat az e-közigazgatás valamilyen kezdeti

formáját már bevezette. Nem tartunk azonban még ott, hogy az új állam és demokrácia, az új

társadalom és demokrácia, valamint az e-közigazgatás szakszerű és transzdiszciplináris elméletei

és gyakorlati megszülethessenek. A minőségi önkormányzásnak viszont prioritása az e-

önkormányzás, az e-közigazgatás, sőt az e-demokrácia is, hiszen a lakosságnak a fele már

gyakran használja az elektronikus eszközöket, a mobiltelefont vagy az internetet.

Dél-Fejér megyében az Ország Szíve programnak egyik központi eleme az e-közigazgatás (és az

e-demokrácia) fejlesztése. Miután jelenlegi elképzelés szerint várhatóan nem lesznek regionális

ASP szolgáltató központok, hanem egyetlen országos szintű mammut-központ kiépítése várható,

ezért a három kistérség (avagy a 28 település) fejlesztési problémákba ütközik: 1. Amíg nem jön

létre az országos ASP szolgáltató központ, addig ne fejlesszék az e-közigazgatást, vagy ne

várjanak erre, és legfeljebb piaci szereplőkkel közösen működtessenek egy lokális e-

közigazgatási rendszert; 2. Miután Abán az egyik informatikai cég saját fejlesztési forrásból

létrehozta a helyi e-demokrácia szolgáltatást, ezt a modellt adaptálják-e mind a 20-25

településen, vagy ennek bevezetésével is várjanak; 3. Az EU szabványai szerint az e-

közigazgatás fejlesztésének minimum öt lépcsőfoka van, amit országos szinten még sokáig nem

fognak széles körben bevezetni, ám Dél-Fejér megyében öt éves távlatban – mintegy

modellkísérletként – kísérletet tehetnének a magasabb e-közigazgatási szintek elérésére.

4. Ha 2013-tól létrejönnek a járások és a járási közigazgatási hivatalok, akkor ezeket szinte

lehetetlen megszervezni hagyományos, egy központú, egy székhelyű, nagy apparátusú,

papíralapú hivatalként. Csakhogy nincs készen részletes koncepció, vagy bármilyen elképzelés a

járási hivatalok (jórészt, de nem teljesen) e-közigazgatási intézményként való létesítésére. A

Digitális Megújulás Cselekvési Terv sem tartalmazza még ezt a fejlesztési irányt. Ezért az

Ország Szíve projektben – kormányzati egyetértés és konkrét támogatás esetén – 2011 őszétől

186

2012-2013-ig e-közigazgatási modellkísérletként a járási e-közigazgatás hivatalok létrehozhatók

lennének. Ezért azt javasoljuk a Nemzeti Fejlesztési Minisztérium Infokommunikációért Felelős

Államtitkárságnak, hogy pilot projektként vállalja fel és támogassa ennek a járási e-közigazgatási

hivatal projektnek a megvalósítását. (A KIFÜ előzetesen késznek mutatkozott arra, hogy egy

ilyen pilot projekt menedzselésében részt vegyen.)

Helyi élelmiszer program

Minden településen az egyik legfontosabb új gazdasági, társadalmi és szellemi fejlesztés, hogy a

helyi társadalom önellátó, önfejlesztő gazdasági-társadalmi szerepeket töltsön be. A lokális

piacgazdaság és a nem piaci gazdaság fejlesztése egyaránt megköveteli a helyi élelmiszer

gazdaság kardinális átalakítását. Ez a következő funkciókat jelenti:

● •.A helyi élelmiszertermelés (gabona, tej és tejtermék, zöldség, gyümölcs, hús, stb.

termelés) átfogó fejlesztése, a családi önellátás, az őstermelés, a családi

mezőgazdasági s élelmiszer gazdálkodás együttes rendszerének újraépítése; ez

egyben már egy új, részvételi gazdasági modell kialakítása

● •.Új vetőmag program kidolgozása, az agrár növényi-génbankok kínálatának

használata (stb.)

● •.A minél teljesebb és fenntartható élelmiszer önellátás és ugyanakkor piaci aktivitás

elérése

● •.A települési élelmiszer feldolgozás széleskörű javítása

● •.A helyben termelt élelmiszerek minőségének javítása, biogazdasági

követelményeinek garantálása, mindenféle szennyeződés kizárásának elérésére,

avagy új élelmiszerbiztonsági gyakorlat kidolgozása és elfogadása és új tudatos

fogyasztói gondolkodás elterjesztése

● •.Az új ökológiai (természeti- és környezeti) követelmények megismertetése és

közösségi elfogadása

● •.A települési érdekek és érdekek jegyében a helyi élelmiszerpiac feltámasztása és

ellátási rendszerének újraépítése, a kiskereskedelmi hálózat megerősítése, avagy a

helyi termékek értékesítésének új hálózatai jöjjenek létre, továbbá új típusú

beszerzési, feldolgozói és értékesítési szövetkezések preferálása

● •.A helyi közösségi pénz bevezetésével a helyi élelmiszergazdaság forrásainak

növelése és elérhetővé tétele

● •.A helyi lakosság teljesen vagy többségében helyben termelt élelmiszert helyi

üzletekben vásároljon, s mindenekelőtt ezeket fogyassza;

● •.A helyi közétkeztetés teljesen, vagy zömében helyi termelt élelmiszert használjon

és egyben az ételkészítési és étkezési kultúrát tudatosan javítsa

● •.Mindennek érdekében egyrészt felelős új önkormányzati élelmiszerpolitika

kidolgozása és szabályozása-támogatása helyi törvényekkel, másrészt új helyi

gazdasági és ennek részeként új élelmiszertermelési, feldolgozási és értékesítési

politika megvalósítása és széleskörű támogatása pályázati és más forrásokkal

187

● •.Ahol erre még vagy már lehetőség teremthető, a földek köztulajdonban tartásával

vagy újra köztulajdonba vételével/vásárlásával helyben lakó családok számára

bérelhető földalap létrehozása

● •.Átfogó képzések szervezése a paraszti és családi gazdálkodás visszatanítására, a

széleskörű önellátás és faluellátás agrárgazdálkodói – tudásintenzív – kultúrájának

megteremtése.

Ne felejtsük el, hogy egy új élelmiszer program helyben munkahelyeket hoz létre, gyarapítja a

családok jövedelmét és ezzel biztonságát, a mezőgazdasági termelést és ellátást olcsóbbá teszi, a

polgárokat tudatos önellátásra ösztönzi és készteti, újra egészséges, vagy legalább egészségesebb

étkezést tesz lehetővé.

Helyi közösségi pénz

A következő évek egyik gazdasági-társadalmi (közösségi) forradalmát a helyi pénzek bevezetése

jelenti majd. A helyi pénzek gondolata régóta jelen van Magyarországon is, hol

szívességbankról, hol zöld forintról, hol önkormányzati pénzről, hol közösségi pénzről

beszélünk. Mára a helyi pénz fogalma vált általánossá. A magyar pénzügyi szabályozás nem

nagyon kedvez a helyi pénz bevezetésének, ám ennek ellenére egyre több település – Bicske,

Sopron, Gyula stb. – már alkalmazta, vagy tervezi idén a helyi pénz bevezetését.

A helyi pénz szükségképpen a globális pénzrendszer negatív jellemzőit is korrigálhatja. A mai

hitelpénz a nemzetközi spekulatív tőkét tápláló hatalmi eszköz, a helyi pénz ellenben az emberi

munkát, a valós értéktermelést közvetítő, azt elszámoló intézmény, mondja az egyik

legismertebb magyar közgazdász, Varga István. Bernard Lietaer becslése szerint a rendelkezésre

álló pénzmennyiség 2-3%-a is elég volna ahhoz, hogy világszerte minden áruforgalmat le

lehessen bonyolítani. A többi 97% spekulációs célokat szolgál, és nemcsak teljes mértékben

terméketlen, de veszélyes is mindenki számára. Főleg azért, mert javarészt olyan emberek, és

szervezetek kezében összpontosul, akiknek és amelyeknek egyetlen céljuk, hogy még több pénzt

szerezzenek vele.

Az euróövezetre is jellemző a pénzügyi centralizáció, melynek következtében a központi erő felé

áramlik a pénz, a peremvidékek pedig kiszáradnak, akár a pocsolya. Ezért az emberek egyre

inkább saját kezükbe veszik sorsuk irányítását. Ez pedig úgy lehetséges, hogy a civil társadalom

magánintézményként kezd működni, és alternatív fizetőeszközt bocsát ki. Ezt ugyanis senki nem

tilthatja meg. Ha tehát én valamely kisváros büszke polgára vagyok, miért ne használhatnék saját

környezetemben saját elszámolási eszközt? Így jön létre a helyi pénz intézménye.

A pénz bevezetésével a helyi fogyasztást köthetnék össze a helyi termeléssel. A regionális

fizetőeszköz szerinte egy nagyobb, nemzetközi válság estén is védettséget biztosítana. A helyi

pénz bevezetésének az EU-hoz hasonlóan Magyarországon is megvannak a jogi feltételei,

problémát okoz viszont, hogy a regionális pénz fedezetének a jelenlegi szabályozás szerint száz

százaléknak kell lennie. Más államokban ezzel szemben elegendő néhány százaléknyi fedezet.

188

A helyi kibocsátású, és a helyi közösség felügyelete alatt álló szabadpénzt korlátozott

időtartamra hozzák forgalomba. Hosszú távú megtakarítás esetén tehát ezt a pénzt le kell kötni

vagy befektetni. Ennek eredményeként ott, ahol szabadpénz kerül forgalomba:

- Többet költenek az emberek fogyasztásra és beruházásra

- A fogyasztók felesleges pénzüket vállalkozások fejlesztésére fordítják

- Teljes foglalkoztatás: munka mindenkinek, aki dolgozni akar

- A gazdasági növekedést a közösség tudja szabályozni

- A kamatok hosszabb távon nullára esnek le

- Megszűnhetnek az óriási társadalmi egyenlőtlenség

- Hosszabb távon mindenkinek kevesebb órát kell dolgoznia hetente

Mindig éppen annyi van a helyi pénzből, amennyi kell – hiszen a cserében részt vevők hozzák

létre éppen akkor és annyit, amennyi kell. Elvileg nincs kamat, hiszen soha senkinek nem kell

kölcsönöznie vagy kölcsön adnia. Nincs fizetési határidő, mivel a negatív egyenlege csak egy

határozatlan “kötelezvény” arra, hogy a jövőben visszaadjuk a közösségnek akkor, amikor

alkalmunk lesz rá. Az értékek az adott közösségben maradnak, nem lehet kivonni, exportálni

stb., és mindig visszaforgatódik a helyi gazdaságba, hiszen máshol nem használható.

A három Dél-Fejér megyei kistérség számára elkészült egy közös helyi közösségi pénz

bevezetésének elképzelése és születőben van a konkrét megvalósítás forgatókönyve.

Civilegyetem

A civilegyetem különleges felnőttképzési intézmény, amely egy vagy több település civil

társadalmának a sokoldalú felkészítését és cselekvőképességét javítja. A civilegyetem

elképzelését Magyarországon, a kilencvenes évek közepén dolgozták ki.

1. 1.A Civilegyetem a XXI. század oktatási intézménye szeretne lenni. Egyrészt

felkészít a tudás és tudatközpontú társadalom (vagy kultúratársadalom) korszakára,

másrészt a felkészítés és aktivizálás során minden értelmes hagyományt újrateremt,

továbbviszi az európai kultúrát és a nemzeti értékeket.

2. 2.A Civilegyetem fontos célja, a hallgatókat szellemileg és empirikusan segítse

abban, hogy minél inkább autonóm civilpolgárok lehessenek, képesek legyenek

maguk körül szuverén civil társadalmat szervezni. A Civilegyetem olyan (részvételi)

demokráciában gondolkodik, amely számít polgárai aktivitására, felelősségére.

3. 3.A Civilegyetem tevékenységében kiemelt hangsúlyt fektet a minőségi oktatásra, a

tudományos kutatások megismertetésére, építve a társadalmilag és erkölcsileg is

felelős konstruktív kritika hagyományára. A Civilegyetem célja, hogy biztosítsa

hallgatói számára a magas szintű tudásanyag elsajátítását, az új ismeretek

189

felfedezésének lehetőségeit és azoknak a civil életben való hatékony alkalmazását a

közéletben.

4. 4.A Civilegyetem tudatosan egy-egy hazai térség egyik szellemi központjává és a

régiófejlesztés ösztönzőjévé akar válni. Ha intelligens városokban, falvakban

gondolkodunk, akkor a civilegyetem az intelligens térségért harcol.

5. 5.A Civilegyetem nem felsőoktatási intézmény, ezért nem kívánja magát klasszikus,

hivatásos egyetemként akkreditáltatni. Új típusú felnőttoktatási intézmény, amely

nem elvont értelmiségi koncepció, hanem konkrét magyar társadalmi és oktatási

igényekre próbál meg válaszolni. Ugyanakkor a klasszikus egyetemi színvonalú

oktatást szeretné Magyarországon a felnőttoktatásban meghonosítani. Ezért is akarja

nevével az egyetemi minőséget kifejezni.

6. 6.Elődjének tekinti az európai és magyar népfőiskolai mozgalmat, hasonlít számos

európai felnőttoktatási intézményhez, például az angol nyitott egyetemekhez,

ugyanakkor koncepciójában és oktatási módszertanában részben eltér tőlük.

Szellemileg a közép-európai és a magyar társadalom- és gondolkodásfejlődésből

indul ki.

7. 7.Az élethossziglan tartó tanulás jogát érvényesítő intézményként minden olyan

állampolgár hallgatója. A felvételnél az életkornak nincs szerepe.

8. 8.Az abai, a csókakői és sárosdi civilegyetemen az alapoktatás időtartama 12 + 1

alkalom. Ideális esetben a hallgatók kéthetente hét-tíz óra elméleti és 2 órás

gyakorlati foglalkozáson vesznek részt. A 13. alkalommal egy kerekasztal

beszélgetés keretében történik az oktatás lezárása, értékelése és a Diplomás Polgár

cím átadása.

9. 9.A Civilegyetem második fokozata a Civilegyetemi Mesterképző, ami minimum két

félévig tart.

Az Ország Szíve programban a következő években 10-15 civilegyetem működne.

Életedért Lépj Szolgálat

Az egészség előfeltételei és egyben forrásai: béke, lakás, oktatás, élelem, jövedelem, stabil

ökológiai rendszer, fenntartható erőforrások, társadalmi igazságosság, társadalmi egyenlőség. Az

egyén szempontjából, a teljes fizikai, szociális, mentális optimális jól-lét állapota és nem pusztán

a betegség vagy rokkantság hiánya.

Egy populáció szempontjából az egészségre hatással van a szociális, a gazdasági, a társadalmi, a

kulturális és a fizikai környezet egésze, ezért az egyének egészségi állapotából nem lehet

önmagában levezetni a populáció egészségi állapotát. Az egészség cél, eszköz, erőforrás, nem

statikus állandó állapot, hanem folyamat.

Az egészség előfeltételeinek és különböző szintű befolyásoló faktorainak alábbi áttekintéséből is

következik, hogy az egészség nem lehet egy-egy tárca, szakterület vagy szervezet kizárólagos

ügye, felelőssége, kompetenciája. Széleskörű és jól koordinált államigazgatási, üzleti és civil

190

összefogással, az intézkedések és cselekvések egészséghatásának megfelelő mérlegelésével

javítható egy populáció egészsége.

Egy populáció egészsége jellemezhető többek között a születéskor várható élettartammal,

és/vagy az akadályozottság szintjével. A magyarországi adatok jóval elmaradnak az Európai

Unió-s mutatóktól. Az átlagolt adatok elfedik azon szélső értékeket, melyek a jó és rossz

egészségi állapotú részpopulációkat és így az egészség-egyenlőtlenségeket jellemzik. Ma

Magyarországon a nyugati országrészhez képest a keleti országrészben a születéskor várható

élettartam kb. 7 évvel kevesebb. Az egészségi állapotban megmutatkozó jelentős

egyenlőtlenségek csökkentése össztársadalmi érdek, hiszen az állampolgári esélyegyenlőséget

nem támogató, a gazdasági versenyképességet rontó állapot kezeléséről van szó.

Egészségfejlesztés az a szemléletmód, amely képessé teszi az embereket, hogy növeljék

ellenőrzésüket az egészségük felett és javítsák azt. Az egészségfejlesztés, ráfordításokon és

akciókon át, mint folyamat, az egészség meghatározóit befolyásolja, az emberek egészsége

számára a legtöbb nyereséget hozza; lényegesen hozzájárul az egészség egyenlőtlenségeinek

csökkentéséhez; biztosítja az emberi jogokat és gyarapítja a szociális tőkét. Képességként, végső

célja, hogy növeli a várható élettartamot, és csökkenti az országok és a csoportok közti ebbéli

különbségeket.

Eszközrendszere: Propagálás, az egészség pártolása: egyéni és társadalmi akciók kombinációja,

politikai támogatottság, társadalmi elfogadottság, konkrét egészség cél vagy program érdekében.

Felkészítés: az egyén képessé tétele az egészség feletti kontrollra. Közvetítés (közbenjárás):

különböző érdekek és szektorok egyeztetik álláspontjaikat az egészség érdekében. Új

egészségfejlesztési gyakorlat: új önkormányzati szolgáltatás bevezetése helyben (Életedért Lépj

Szolgálat). Ezt az új egészségvédő- és fejlesztő módszert 2010-ben dolgoztuk ki és először

szintén Fejér megyében próbáltuk ki.

Ma szinte minden önkormányzat felismeri, hogy a helyi társadalom legnagyobb problémája,

hogy a polgárok többségének az egészsége nem jó, az egészségvédelem nem tudatos és nem

eredményes, a betegség megelőzés elmarad és a helyi életmódváltások lehetőségei nem ismertek.

Az „Életedért Lépj Szolgálat” program azt a célt tűzte ki, hogy először Fejér megyében a

közösség és demokráciafejlesztés keretében mentális segítő szolgálatot lát el az önkormányzat

felkérésére. A vállalt feladat az, hogy a településeken élő polgárok egészsége jelentősen javuljon

és elinduljon az öngyógyítás széles körű visszatanítása és egyben fejlesztése.

Munkánk fő célkitűzése, hogy a lakosság lelkileg vagy mentálisan megerősödjön, az életvezetése

stabilizálódjon, így minél többen képesek legyenek sikeresen megoldani emberi, lelki, szellemi

problémáikat, ami sokat segíthet abban, hogy bármilyen egyéni-közösségi probléma okozta

személyes, családi és közösségi kríziseiket kezelni tudják. A komplex mentális folyamat elején

állapotfelméréseket végzünk és ezek kiértékelése szerint alakítjuk a tevékenységek gyakoriságát

és tartalmát.

191

Fontosabb módszerek: segítő beszélgetések, foglalkozások; állapot felmérések és tesztek,

mikrodiagnosztika; egyéni és csoportos foglalkozások; természetgyógyászat; relaxációs

módszerek és masszás; konfliktuskezelő tréningek; önismereti tréningek; közösségépítő

foglalkozások; az életbe vetett hit visszaadása, erősítése; fizikai közérzet javító szolgáltatások; az

életmódváltást segítő előadások, tréningek, stb.

Az Ország Szíve programban 2015-ig a települések többségében létre jönnének az

egészségfejlesztés Életedért Lépj Szolgálatai.

Végül, az Ország Szíve program szükségképpen új és új elemekkel bővül majd, feltéve, ha a

közösségi akarat nem olvad el, vagy a nehézségek nem okoznak fékező traumákat, vagy az

értékválasztások nem kérdőjeleződnek meg a kétségek miatt.

Közösség- és demokráciafejlesztés

Az ezredforduló utáni Európában és Magyarországon vitathatatlanul az élet minősége (nem a

kvázi-minősége) a kulcskérdés. A gazdasági-társadalmi világválság és ennek durva hatása csak

felerősítette az életminőség problémáit. Ezért a társadalmi innováció központi kérdése az lett,

hogy lokális szinten, településről településre haladva, hogyan lehet a sokrétű, sokértékű

életminőséget emelni, ami már nem csak anyagi-jóléti, vagy szociális fejlődés.

Az abai és a Fejér megyei közösség- és demokráciafejlesztés TÁMOP 5.5.1.A-10/1-2010-0015

projekt (2010-2012) keretén belül az abai demokráciakísérlet és közösségfejlesztés – hálózati

jellegű – modelljét kívánják első lépésben adaptálni, majd megvalósítani és továbbfejleszteni azt

négy Fejér megyei településen: Csókakőn, Sárosdon, Sárkeresztúron, Nagylókon. Abán a

fejlesztés második lépcsője – többek között – azt jelenti, hogy minden egyes utcaközösség saját

honlapot kap, az utcaközösségben végzett kölcsönös segítéseket helyi pénzben értékelik, a

legjobb utcaközösségek – akik az önellátásban, önsegítésben a legjobbak voltak – évente komoly

fejlesztési támogatást kapnak. És mind az öt településen olyan helyi akciók lesznek, mint az

Életedért Lépj Szolgálat vagy a helyi közösségi pénz bevezetése. A program teljes kibontása

2013 és 2018 között várható.

Megvalósításának programját négy fejlesztési szakaszra bontjuk:

1. Az információáramlás kétirányúsítása: a választott képviselők, és az önkormányzati

intézmények számára lehetővé teszi a lakosság elvárásainak, kívánságainak jobb megismerését; a

lakosság betekintést nyerhet a döntések tartalmába és a döntéshozók szándékainak és az

önkormányzattól független objektív feltételek megismerésébe.

2. Konzultációs rendszer (strukturált párbeszéd) kialakítása: a lakosság kifejtheti álláspontját az

adott kérdésekben, de a hatalom gyakorlói nem kötelesek azt figyelembe venni a

döntéshozatalok során.

3. Egyeztetés és együttműködés rendszere: a fejlesztésnek ezen a szintjén a lakosság teljes

részvétele megvalósul a lakókörnyezetükhöz kapcsolódó fejlesztési projektek megvalósításában.

192

4. Participáció (részvétel) szintje: a helyi hatalom megosztása a közösen hozott döntésekben (co-

decision) is jelentkezik. Fontosnak tartjuk az erre felkészítő munkát: mobil telefonos tájékoztató

jellegű szavazások, interaktivitás, a kábeltévé műsoraiban a lakossági vélemények (lakókörzetek)

bemutatása, a vélemények ütköztetése, kerekasztal beszélgetések, a honlapon rendszeres

fórumok szervezése stb.

Módszerei, egyben a fejlesztés lépcsőfokai:

a) strukturált párbeszéd a polgárokkal (a lakosság felkeresése és bevonása), civil képviselők

hálózatának kiépülése és számukra helyi fórum kialakítása;

b) a strukturált párbeszéden túl társadalmi szerződés létrehozása;

c) a társadalmi szerződés után a részvételi demokrácia intézményesítése magisztrátus keretében;

d) a magisztrátussal párhuzamosan intelligens helyi társadalom közösségi fejlesztése helyi

akciók segítségével; önkéntesek bevonása

e) mindehhez új közösségi képzés, új tudás befogadása, a civilegyetem létrehozása, a

projektmenedzserek és a helyi önkéntesek és szakemberek képzése, továbbá széleskörű

nyilvánosság teremtése; rugalmas, gyakorlatorientált képzési módszerek kipróbálása.

A közösség- és demokráciafejlesztés az Ország Szíve program minta fejlesztése, avagy próba

üzeme, de akár nevezhetjük előjátékának, vagy később a programelemek együttes kipróbálása

műhelyének. Tágabb szemlélettel: a lokális világegész újrateremtésének kísérlete. És egyáltalán

nem dráma, ha a gondolat cselekvéssé váltása elakad majd. Egyelőre a koncepció fontosabb,

mint a megvalósulás. Ez kezdet és minta, program-felmutatás és az akadályok feltérképezése. A

közösségek aktivizálódásai és a váratlan önfejlesztések példái jöhetnek. A polgármesterek és a

testületek szondázzák magukat, elindul a helyi társadalom felébredése és értékkutatása, közben a

fejlesztők vizsgái és a menedzsment csoportok katarzisai láthatók majd.

A nem kész jövő nem kész valósága, hogy a láthatatlan jövő képe derengjen a horizonton és a

jövőminták esetlegessége bizonyosságokról adjon hírt. Ez a nagy és kis katasztrófák előtt némi

remény és kiútgyakorlat álom.

Minden másról már csak a holnap tanúskodhat.

Irodalom

www.reszvetel-demokracia-közösseg.hu

www.aba.hu

193

Boldog üzenet

A kettétört jobb szandál igazságai

A könyv lelkét és nyelvezetét tisztító és szellemiségét kiteljesítő utómunkálatokat Tihanyban, a

Belső-tóra néző apartmanban végeztem el augusztus közepén. A könyv végleges szellemisége és

reménnyel való feltöltése hol békés, hol zivataros napokon haladt. Azt önmagában is jelképként

éltem át, hogy – ha állandóan előre néznek – folyton a Belső-tó ezüstös-kék víztükrét látom.

Miután átírás, továbbírás közben viszont valóban előre és befelé néztem, a szívem-lelkem világát

szimbolizáló Belső-tóból áramlottak ki mindazok az érzések, gondolatok és üzenetek, amelyek

ugyan rólam is, de nem magamnak szóltak, hanem azok a kortársaknak, barátoknak, vagy

ismeretlen ismerősöknek, akiknek a boldog üzenetet érdemes a lelkükben visszhangoztatni.

Tihany korábban szigetként és most félszigetként mindig mintha két világ határán állt volna. A

kijevi bizánci keresztények és a nyugati bencés szerzetesek között meghúzódó láthatatlan

határvonal már akkor is átjárható volt. A szerzetesek kortól, időtől függetlenül mindig is a

„belső-tóban”, belső univerzumukban éltek, és alázattal, szeretettel szolgálták a mindenség

életfolytatását. A mindenség része volt a tihanyi visszhang, a Kálvária hegy spirálmozgásba

lendítő energiája, a földművesek kőből emelt háza és életreménye, a magányos lelkek

szeretethiánya és csendben való remegése.

Egy meleg, szélcsendes, de azért nem fülledt csütörtöki napon barátommal ereszkedtem lefelé a

Rege kávéház panorámás fényburájából, amikor az utolsó lépcsőkön az a boldogító érzés ragadt

magával, hogy haladjunk, menjünk tovább, áramoljunk, hiszen a tihanyi szakrális téridő

végképpen nem emel elénk magas falakat, kidőlt fákkal szimbolizálható akadályokat. És akkor

és ott, a sima kövezeten léptem egyet-kettőt, nem botlottam meg, és nem ugrottam fel, csak

éreztem, hogy az áramlással haladni kell, amikor a jobb lábamon lévő szandál talpa, majdnem

középen, szabályosan kettétört, mint egy szelet kenyér és a szandál első fele önállósult és szépen

kimászott a talpam alól.

Felnéztem. Az Égben minden rendben volt, s az élményhiányos turisták nem figyeltek, Tihany

főutcáján éppen egyetlen drága mozgólátvány sem közlekedett.

Levettem mind a két szandállom és a zoknim. Az aszfalt és a járda kövezete egyaránt forró volt,

majdnem annyira, mintha parázson mennék. Egyedül voltam, barátom már elment reményei

után. Mezítláb indultam, nem egészen haza, hanem csak abba a szerzetesi fülkének használt

apartmanomba, ahol a születő könyv utolsó fejezetének utolsó mondatait teremtettem meg.

Amire hazaértem, égett a talpam, de súlyosabb kezelésre nem szorult. Kezembe vittem a kettétört

szandált és közben tűnődtem azon, hogy a kettétört szandál milyen üzeneteket égetett bele

talpam finom bőrébe.

A szandál annak jelképe, amiben élek. Saját mindenségem ez, ebben lakom. Elég kicsinek

látszik, de például egy tücsöknyi szívnek óriási világ, ami viszont most látványosan kettészakadt.

Nem tudtam elképzelni, hogy a talpam alatt a szandál vastag, többrétegű műanyagtalpa hogyan

194

törhetett ketté. Az a különös világ, odakint és bennem, ami engem szimbolizál, most alapvető

változáson ment át: valami véget ért (nem mehettem tovább szandálban) és valami elkezdődött

(mezítláb gyalogoltam). Mintha meztelenné váltam voltam, egyben tisztává és ártatlanná, és

utólag felfogtam, hogy mostantól minden másképpen lesz. Nem akartam vívódni azon, hogy a

változás (a talpam megpirítása) újabb próbatételeket hoz, vagy a megtisztulásom azt mutatja meg

lelkemnek, hogy mostantól már szeretetben-szerelemben élhetek. Vége minden korlátnak,

akadálynak, félelemnek, önbecsapásnak?

Ez a könyv is egy tisztes láb, amely olyan korosodó szandálban jár, amely a földbolygó aktuális

világát jeleníti meg. A könyvben egymás mellé tett, egymást folytató tanulmányok, avagy

szellemi áramlások arra az energia-, gondolat- és reményfüzérre vannak kötve, amelyek szintén

azt az örömhírt viszik mindenkinek, hogy haladj, áramolj, akár a levegőbe is emelkedhetsz.

Külső világunk a most még elképzelhetetlen törés előtt áll, amely azonban virtuálisan már

megtörtént és történik jelenleg is. Ám a mai emberiség létének tényleges és szimbolikus

kettéhasadása egyelőre csak homályosan látható. A negyedik vagy ötödik dimenzióban viszont

már valószínűleg végbement a változás. Talán az újjászületés is.

A jelenlegi világ- és tudatváltás alapkérdése tehát az, hogy az átszabás csak elkerülhetetlen

romlásokat, pusztulásokat hoz, vagy a valódi létváltás után olyan jövőkép valósul meg itthon és

mindenhol, amely alapján – mindent újjáteremtő változásként – a Szeretet Korszaka kezdődik.

Nem voksolhatunk csak az agóniából is következő világtörésre.

Félre minden régi illúzióval, de megőrizve a valódi reményeket, mindenekelőtt belül

újjászületve, az új energia kiteljesülésével személyenként és társadalomként is új belső-külső

univerzumban ébredjünk fel az agóniából.

Ez a szeretet, a teljesség univerzuma lehet.

2011-08-18

Varga Csaba

vargacsaba@vargacsaba.hu

Varga Csaba iker-könyvei:

A társadalom felébredése az agóniából

Tanítások a Magasságostól

Az egyik könyv az embert vesztő társadalom, a másik könyv a lelket vesztő ember

belsőagóniáját mutatja meg, hogy aztán az első könyv a felébredő társadalom

lelkénekvisszaszerzését, s a másik könyv pedig a megvilágosodó ember tudatosságának

teremtését ajánlja.

195

Mind a két könyv a kollektív és személyes tudat emeléséről és a szeretet egyéni és

közösségikiterjesztéséről szól.

Varga Csaba A társadalom felébredése az agóniából című könyve felháborító és ugyanakkor

életkedvet adó könyv. A jelenlegi globális, nemzeti és lokális társadalmak szinte minden fontos

drámáját elemzi, s evvel párhuzamosan igyekszik kilépni az elmúlt kétszáz év társadalmi és

szellemi dogmáiból.

A jelenlegi világ- és tudatváltás alapkérdése az, hogy a változás-görgeteg elkerülhetetlen

romlásokat, pusztulásokat hoz, vagy a megtisztulás után új jövőkép valósul meg a Földön, mert a

mindent átszabó, újjáteremtő változás után a Szeretet Korszaka kezdődik.

A kilépés gyönyörűséges kapu a hazugság és illúzió nélkül jövőhöz. A világ megértése és

megszeretése visz el minket a belső és külső egyensúlyhoz. És van még esély

megmentenimagadat, családot, s még sokan másokat is.

A Tanítások a Magasságostól című könyv tiszta, összefüggő tudatos szeretet-tanítás és szeretettel

teli tudatosság-növelés.

Az esszék egyszerre segítik az ősi, spirituális bölcsességek megértését és a nem ego vezérelt,

öröm-központú, boldog élet gyakorlását.

A tanítások célja az Új Felelősség felébresztése. A mai ember belső világa is végletes krízisekkel

viaskodik. Sokan érzik úgy, hogy közel van a megméretés, s reménykednek abban, hogy jöhet

még a tudatváltó megmaradás.

A gyakran költői stílusú tanulmányok bizakodva jelzik, hogy még mindenki választhatja a

felelősséget. Önmagáért és szeretett világáért.

Az esszék bátorító titka és szépsége, hogy a lehetséges felelősségvállalás elveit, módszereit, s az

ehhez szükséges, már elérhető, régi és új tanításokat közvetíti.

Bolygónk megmentése érdekében indult globális-lokális világ- és tudatváltások programja már

készül, amihez a két könyv szellemi és gyakorlati ösztönzést szeretne adni.

Ülj a csendben, és olvasd ezeket az esszéket. Boldog leszel, ha mersz boldog lenni. Ha vállalod a

tökéletes, odaadó, feltétel nélküli szeretet önzetlen gyakorlását.

A könyvek megrendelhetők kiadóknál és a vargacsaba@vargacsaba.hu e-mail címen

196

Hátsó borító

ÉLETTÁVLATOT ADÓ KÖNYV AZ ÚJ VILÁGHOZ

Felháborító és ugyanakkor életkedvet adó könyv. Lemeztelenített képet ad világunkról,

ugyanakkor szellemi és gyakorlati iránytűket kínál. A jelenlegi globális, nemzeti és lokális

társadalmak szinte minden fontos drámáját felmutatja, és evvel párhuzamosan gyakran kilép az

elmúlt kétszáz év gondolati és társadalmi dogmáiból.

A kilépés gyönyörűséges kapu a hazugság és illúzió nélkül jövőhöz.

Ez ugyan tudományos könyv, de a tanulmányok sírásokból, fájdalmakból, reménytelenségekből

fakadnak. Mindazokból a szenvedésekből, amelyeket a mai társadalom feldúlt parlagán élünk

meg. Azért született meg ez a könyv, hogy a szerző és az olvasók élete egyaránt a kínok, s a

kétségbeesések fölé emelkedjen.

A világ megértése és megszeretése visz el minket a belső és külső egyensúlyhoz.

A könyvben egymás mellé tett, egymást folytató tanulmányok, avagy szellemi áramlások arra az

energia-, gondolat- és reményfüzérre vannak kötve, amelyek szintén azt az örömhírt

tolmácsolják mindenkinek, hogy haladj, áramolj, akár a levegőbe is emelkedhetsz.

És van esélyed megmenteni magadat és családot, s még sokan másokat.

A jelenlegi világ- és tudatváltás alapkérdése az, hogy az átszabás csak elkerülhetetlen

romlásokat, pusztulásokat hoz, vagy a valódi létváltás után olyan jövőkép valósul meg itthon és

mindenhol, amely alapján – mindent újjáteremtő változásként – a Szeretet Korszaka kezdődik.

Nem voksolhatunk csak az agóniából is következő világtörésre.

Félre minden régi illúzióval, de megőrizve a valódi reményeket, mindenekelőtt belül

újjászületve, az új energia kiteljesülésével személyenként és társadalomként is új belső-külső

univerzumban ébredjünk fel az agóniából.

Ez a szeretet, a teljesség univerzuma lehet.

Varga Csaba

www.vargacsaba.hu

Hivatkozások

1 Ezt nem utólag mondom, mert ezt az álláspontot képviseltem 1989-1990-ben is.

197

2 A középső szint egyrészt felfelé (a globalizáció negatív hatásai ellen) védekezhet, másrészt az

alsó (lokális) szint integrálható törekvéseit segítheti felemelni a globális szintérre.

3 Czakó István: A szellem fogalma, Pro Philosopfia Füzetek, 48. 2006, 124.o.

4 Ez a tanulmány 2008-ban íródott.

5 Maurice Merleau-Ponty: A látható és láthatatlan, L’Harmattan, 2007; 235 236 o.

6 Dienes István: A tudat-holomatrix – a szuper-metaelmélet sarokköve.; Varga Csaba: A

metaelmélet hipotézise; Metaelmélet, metafilozófia, Stratégiakutató Intézet, 2005

7 Varga Csaba: A metafilozófia gyönyörűsége, Kairosz, 2008

8 Némedi Dénes: A szociológia problémája – ma. Modern szociológiai paradigmák, szerk:

Némedi Dénes, Napvilág Kiadó, 2008, 35. o

9 „A társadalomfilozófia így abból a föltevésből indul ki, hogy léteznek olyan változatlan és

örök törvények, amelyek a társadalmi élet minden történelmi formájára nézve érvényesek, s arra

tesz kísérletet, hogy ezeket megismerje.” Szemjon L. Frank: A társadalom szellemi alapjai,

Kairosz. 124.o.

10László Ervin: Világváltás. A változás harmonikus útja, Nyitott Könyvműhely, 2008, 27.o.

11 Erich Fromm: Utak egy egészséges társadalom felé, Napvilág Kiadó, 2010, 311.o.

12 U.o. 316.p

13 Lásd: Varga Csaba előadása: A szeretet és a Szeretet Kora; www.vargacsaba.hu

14 Kiss Endre: Európa mint akarat és mint képzet. Az Unió 2006 és 2007 fordulóján, Mi a

Nyugat? Atlantizmus és integráció, szerk: Garaczi Imre, Veszprémi Humán Tudományokért

Alapítvány, 2007, 34. o.

15 Gergely Attila: Mi a Nyugat (és mi nem)? A Nyugat és Kelet-Ázsia a 21. század elején –

vázlat tükörben. Mi a Nyugat? Atlantizmus és integráció, szerk: Garaczi Imre, Veszprémi

Humán Tudományokért Alapítvány, 2007, 20-21.o.

16 Jürgen Habermas: Az Egyesült Európai Államok felé. Ennek a beszédnek a teljes változata

eredetileg a német Der Standardlapban jelent meg 2006. március 10-én és 11-én.

17 Ugyanakkor az új gondolatok, új eszmék is viharsebesen terjednek. Lásd: Ugrin Emese –

Varga Csaba: Új demokrácia- és államelmélet, Századvég, 2007

18 Paul H. Ray – Sherry Ruth Anderson: Kulturális kreatívok. Akik képesek megváltoztatni a

jövőt. Pilis-Print Kiadó, 2009; 380 o; 203 o.,

19 Uo. 384.o.

198

20 Wayne Ellwood, 2001: The No-Nonsense Guide to Globalization, New Internationaliist

Publications Ltd. Oxford, and Verso, London. Magyarul: A globalizáció, HVG Kiadó, 2003, 13.

o.

21 Beck, Ulrich, 1997 Was ist Globalisierung? Irrtümer des Globalizmus – Antworten auf

Globaliserung, Duhrkamp Verlag, Frankfurt am Main, 1997 (Magyarul: Beck, U.: Mi a

globalizáció? Belvedere Meridionale, Szeged, 2005, pp. 18.

22 Kiss Endre (2001). A globális mint az abszolútum közvetlenné válása, avagy a jelen mint

filozófiai probléma, INCO 2001/1 (Kiss E. Globalizáció és/vagy posztmodern, Kodolányi János

Főiskola, Székesfehérvár, 2003, pp. 8-20.); Magyarország és a globalizáció, KJF, Székesfehérvár

2005; Kiss Endre tanulmányai megtalálhatók: www.pointernet.pds.hu/kissendre

23 Jean Baudrillard, 1997. Az utolsó előtti pillanat. Beszélgetések Philippe Petit-vel. Magvető

Könyvkiadó, Budapest, 2000

24 Rapport mondial sur la culture. Culture, creativité et marchés, UNESCO, 1998 (Világjelentés

a kultúráról. A kultúra, a kreativitás és a piacok.)

25 A szubsztanciális globalizáció egyúttal kapu a kollektív tudathoz, ami szintén kapu az

Abszolútumhoz vezető úton.

26 Varga Csaba, 2003. Új elmélethorizontok előtt, Tertia Kiadó, Budapest, pp. 63-65. o.

27 Lásd: Ugrin Emese-Varga Csaba, 2007: Új állam és demokráciaelmélet (Századvég)

28 Beck, Ulrich, 1997 Was ist Globalisierung? Irrtümer des Globalizmus – Antworten auf

Globaliserung, Duhrkamp Verlag, Frankfurt am Main, 1997 (Magyarul: Beck, U.: Mi a

globalizáció? Belvedere Meridionale, Szeged, 2005, pp. 167.

29 Zygmunt Bauman, 1998: Globalization: The Human Consequences, Polity Press (magyarul:

Z. Bauman: Globalizáció, a társadalmi következmények, Szukits Könyvkiadó, 2001) pp.17

30Durkheim, Émile, 1893: A társadalmi munkamegosztásról, Budapest: Osiris, 2001 (fordította

Csákó Mihály). 117–8)

31 i.m. 94.o.

32 Némedi Dénes, 1996: Durkheim. Tudás és társadalom (Áron Kiadó, 1996)

33 http://www.origo.hu/uzletinegyed/valsag/20090309-ft-egy-evi-globalis-gdp -tunt-el-a-piaci-

arzuhanasok.html

34 Illyés Gyula: Egy mondat a zsarnokságról.

35 Fehér Ferenc-Heller Ágnes: Marx és a modernitás, Argumentum Kiadó, Lukács Archívum.

134.p Heller Ágnes ebben a tanulmányban egyébként több ponton továbbgondolja Marx

modernizáció felfogását.

199

36 Jürgen Habermas, német filozófus viszont már a mellett érvel, hogy a modernitás immár nem

foglalja magába a szekularizáció felé való menetelést. A demokráciában a szekularizációs

gondolkodásmódnak nyitottnak kell lennie a hívő polgárok vallásos befolyása

iránt.http://integral-options.blogspot.com/2008/10/jrgen-habermas-notes-on-post-secular.html

37 Varga Csaba: Új paradigmák. (Előadás a Nemzeti Fejlesztési és Gazdasági Minisztériumban,

2008. nov.4.); további előadások: www.vargacsaba.hu

38 Nem mindenki ért egyet ezzel. Két amerikai közgazdász könyvet írt Európa jövőjéről, s ennek

ez a summázata: „Az európaiak akkor kerülhetik el a hanyatlást, ha nem ’védelmet’ követelnek a

pici kihívásokkal szemben, hanem megpróbálnak megfelelni azoknak.” Alberto Alesina –

Francesco Giavazzi: Európa jövője, reform vagy hanyatlás, Demos Könyvek, Gondolat, 2008

39Jürgen Habermas: Az Egyesült Európai Államok felé. Ennek a beszédnek a teljes változata

eredetileg a német Der Standardlapban jelent meg 2006. március 10-én és 11-én.

40 A világválság és következményei címmel 2008. október 31-én szakértői konferenciát

rendeztünk Budapesten, ahol ezt a hét európai forgatókönyvet megvitattuk. A dialógus fontosabb

tételeit beépítettük a forgatókönyvekbe.

41 Hivatkoztunk már Jürgen Habermasra, aki ma már úgy látja, hogy a posztmodernizmus és az

ember hitszükségének kibékítése a feladat, mert a posztszekuláris társadalom nem lesz majd

mentes a hittől. http://integral-options.blogspot.com/2008/10/jrgen-habermas-notes-on-post-

secular.html

42 Válóczy István és Varga Csaba 2009 tavaszán-nyarán kidolgozta a nemzeti stratégia új elveit

és új módszertanát, amelynek alkalmazása csak most kezdődik el.

43 A szegedi nyári egyetemen (2005) elmondott előadás bővített változata.

44 Derrida, Jacgues, 1996. Hit és tudás, Brambauer Kiadó, Pécs, pp. 25-26.

45 Beck, Ulrich, 1997 Was ist Globalisierung? Irrtümer des Globalizmus – Antworten auf

Globaliserung, Duhrkamp Verlag, Frankfurt am Main, 1997 (Magyarul: Beck, U.: Mi a

globalizáció? Belvedere Meridionale, Szeged, 2005, pp. 18.

46 www.talaljuk-ki.hu

47 Conversations with Castells, 2003, Polity Press Ltd. Cambridge (magyarul: A tudás világa

Manuel Castells, Manuel Castells és Martin Ince beszélgetése, Napvilág Kiadó, 2006) pp.61

48 Lásd még: innovációk a térben, 2004, szerkesztette: Tésits Róbert – Tóth József (Pécsi

Tudományegyetem Földtudományok Doktori Iskolája)

49 Lásd bővebben: Varga Csaba: A három alapfogalom, INCO, 9; www.inco.hu

50 Lásd a Találjuk ki Magyarországot internetes portált (www.talaljuk-ki.hu )

51 Metaelmélet, metafilozófia, Stratégiakutató Intézet, 2005. www.metaelmelet.hu

200

52 Carlsten Jensen dán író-újságíró írta, hogy az európai politika rozsdás időgéppé alakult át,

amely képtelen a jövőbe utazni.

53 2006 első negyedévében jelent meg egy közös svéd-magyar európai felhívás az európai

bűnbánat szükségességéről. www.vargacsaba.hu; www.inco.hu

54 Hankiss Elemér egy másik cikkében új kerekasztalt javasol. (lásd: Hic Rodus, hic salta! A

társadalmi kiegyezés lehetőségéről)

55 Az NFÜ akkori egyik GVOP-pályázatának eredményeként mintegy negyven projekt indult el,

ám a folytatásra nem volt kormányzati elszánás és további forrás.

56 Zygmunt Bauman, 1998: Globalization: The Human Consequences, Polity Press (magyarul:

Z. Bauman: Globalizáció, a társadalmi következmények, Szukits Könyvkiadó, 2001) p.17

57 Beck, Ulrich, 1997 Was ist Globalisierung? Irrtümer des Globalizmus – Antworten auf

Globaliserung, Duhrkamp Verlag, Frankfurt am Main, 1997 (Magyarul: Beck, U.: Mi a

globalizáció? Belvedere Meridionale, Szeged, 2005, p. 57

58 Nem a legjobb a példa, de éppen most ülésezett először az arab (összarab) parlament. Hasonló

további nagy és európai mintára létrehozott integrációs törekvéseknek leszünk tanúi, különösen

Ázsiában.

59 A teljes program ismertetése nem feladata ennek a cikknek, ami egyébként is több száz oldalt

tenne ki.

60 Günther Anders: Az atomkor erkölcstelensége, Pro Philosophiai Füzetek, 19-20, 1999 (Ez az

írás először 1959-ben jelent meg.)

61 Heller Ágnes ugyanerről a kérdésről ezt nyilatkozta: „…a modern ember kontingens,

esetleges, és a születésekor nem kapja meg életének célját. Erényeinek listája nincs ráírva

bölcsőjére, mint ahogy a régi világban volt. Magamagát kell tisztességes emberré alakítania.

Nietzsche központi kérdéssé tette a felelősséget. Azt mondta, hogy az a morális ember, aki képes

arra, hogy ígéretet tegyen. Ígéretet tenni annyit jelent, mint felelősséget vállalni. Méghozzá nem

retrospektív felelősséget azért, amit megtettünk, hanem felelősséget másokért. Ez a jövőre

mutató felelősség.” http://www.c3.hu/~tillmann/konyvek/ezredvegi/heller.html

62 Slavoj Žižek: A törékeny abszolútum. Avagy miért érdemes harcolni a keresztény örökségért?

Typotex, 2011.155.o.

63 Két publikáció a számtalan elemzés közül: Kiss Endre: Tudástársadalom a

posztindusztrializmus éterében, http://www.pointernet.pds.hu/kissendre/

tudastarsadalom/20041201155642900000010000.html; Varga Csaba: A tudástársadalom

programja, www.vargacsaba.hu

64 Zeev Sternhell: A felvilágosodás elleni harc napjainkban című cikkében idézi: Daniel

Bell:The Cultural Contradictions of Capitalism, New York, Basic Books, 1978, XXVII, 155–

201

158, XXIV, 85, 69-79. http://www.magyardiplo.hu/2010-december/337-a-felvilagosodas-elleni-

harc-napjainkban

65 Slavoj Žižek: A törékeny abszolútum. Avagy miért érdemes harcolni a keresztény örökségért?

Typotex, 2011.104-105.o.

66 Jürgen Habermas: A társadalmi nyilvánosság szerkezetváltozása. Osiris, Budapest, 2002.

67 Jürgen Habermas: A kommunikatív cselekvés elmélete I-II. Kézirat. ELTE, Budapest

68Alapfokú kézikönyv civil szervezetek számára

69 Garaczi Imre: Ész és sors. Modern politikabölcseleti vázlatok, Veszprémi Humán

Tudományokért Alapítvány, 2005, 177.o.

70 U.o.

71 Az elemzés Varga Csaba tanulmányán (Új civil társadalom – intelligens civil társadalom)

alapszik.

72 Nem véletlen azonban, hogy 2011 őszén az un. civil világforradalom központi programja az

új demokrácia (vagy a részvételi demokrácia) követelése.

73 Helmut Anheier, Marlies Glasius és Mary Kaldor (szerk.): Globális Civil Társadalom,

Typotex, Budapest, 2004, 30 old.

74 Lásd a Stratégiakutató Intézet 2011. októberében rendezett két konferenciáját a civil

világ”forradalomról” (Az erről készült filmek: www.emberiseg.hu)

75 Számos fontos szerzőt és publikációt idézhetnénk. Például: Dr. Daubner Béla: Barangolás az

emberi személyiség tudott és tudattalan részeiben, im: A tudattalan ösvényein, Életünk rejtett

mozgatói, Jaffa Kiadó, Mesterkurzus, 2010,

76 Zombory Máté: Kritikai? Diskurzus? Elemzés? Teun A. Van Dijk diskurzuselemzési elmélete

és gyakorlata. Modern szociológiai paradigmák, Napvilág Kiadó, 2008, 417.o.

77 „Az iskolátlanított iskola is iskola, csak nem tanulóhely, hanem intenzív és professzionális

tanulásra szakosodott hely, ahol az oda beiratkozott tanulók a) tudásának, képességeinek,

alkotásaiknak, identitás- és énkép-alakulásuknak számbavétele (hiteles regisztrálása), b)

teljesítményének értékelése és minősítése történik c) a tanulók teljes beavatása mellett.” Zsolnai

József: A pedagógia (tanulás-alkotás-nevelés-iskolázás) stratégiája a magyar társadalomban. In:

Varga Csaba–Csörgő Zoltán: A tudás társadalma I-II., Stratégiakutató Intézet, 2002, 575–593.

78 Robert E,. Park és Richard W. Burgess: Társadalom, közösség, csoport. In: Természet és

szabadság, Osiris, 2000 180-183 o.

79 A funkcionális és szubsztanciális globalizáció elméletét lásd: Varga Csaba: A globalizáció

metafilozófája című tanulmányában (in: V.Cs,: A metafilozófia gyönyörűsége, Kairosz, 2008)

202

80 Dr. Staller Tamás, Régheny Tamás: Humánökológia http://www.foek.hu/

korkep/oktat/kurzusok/humanokologia.html

81 Lányi András: A humánökológia környezetfogalma és eszmetörténeti összefüggései (Előszó a

Természet és szabadság című könyvhöz, Osiris, 200)

82 Lányi András: Miért tart az ökológia a politikától? Miért tart a politika az ökológiától?

http://www.biostrat.org/misc/tud_unn_4.doc

83 http://www.c3.hu/~bocs/nincseg/okocon3d.htm

84 Forrás: http://bocs.hu/eletharm/harpart/rosz3p17.htm

85 Baji Lázár Imre: Öko-platonista jegyzetek a kegyelem reményében. Ökotáj, 39–40. sz. 2008.

31–46. o.

86 Satish Kumar: Az ökológia elemei. (A cikk a Prakriti Indiai Nemzetközi Központban tartott

szeminárium előadásán alapul, New Delhi, 1993. január. A Resurgence 160. számából válogatta

és fordította Faludi Erika.)

87 http://www.okotaj.hu/szamok/31-32/ot31-09.htm

88 Karácsony András. Ökológiai problémák és a modern társadalom, Valóság 1987/6,

(Karácsony András Niklas Luhmann ökológiai nézeteit elemzi.)

89 Az ökológiai válság: közös felelősségünk, Öszentsége II. JÁNOS PÁL PÁPA üzenete a Béke

Világnapja alkalmából, 1990 január 1.. Békesség a teremtő Istennel, békesség az egész teremtett

világgal.

90 Donella and Dennis Meadows – Jorgen Randers: The Sustainable Society. In Donella and

Dennis Meadows – Jorgen Randers: Beyond the Limits. Post Mill, Vermont 1992, Chelsea Green

Publishing Co. Magyarul: Donella Meadows – Dennis Meadows: A fenntartható, társadalom, in.

Lányi András (Szerk.): Természet és szabadság, Osiris Kiadó, 2000

91 A világválság és következményei címmel 2008. október 31-én szakértői konferenciát

rendeztünk Budapesten, ahol ezt a hét európai forgatókönyvet megvitattuk. A dialógus fontosabb

tételeit beépítettük a forgatókönyvekbe.

92 Hivatkoztunk már Jürgen Habermasra, aki ma már úgy látja, hogy a posztmodernizmus és az

ember hitszükségének kibékítése a feladat, mert a posztszekuláris társadalom nem lesz majd

mentes a hittől. http://integral-options.blogspot.com/2008/10/jrgen-habermas-notes-on-post-

secular.html

93 Dél-Fejér megye, az enyingi, a sárbogárdi és az abai (Sárvíz) kistérség.

94 Az esküről több videofilm készült. Lásd például: www.aba.hu; www.emberiseg.hu

95 Részletes ismertetés: Ugrin Emese – Varga Csaba: Új demokrácia- és államelmélet,

Századvég 2007

203

96 Sali Róbert és csapatának (Atigris Zrt.) elképzelése

97 A részvételi demokrácia elmélete és gyakorlati alternatívái olvashatók Ugrin Emese – Varga

Csaba Új demokrácia- és államelmélet című könyvében. (Századvég 2007)

98 Magyarországon az egyik első, erről a témakörről megjelenő könyv: Bánlaky Pál-Varga

Csaba: Azon túl ott a tág világ (Magvető, Gyorsuló Idő, 1979)