UGRON ZSOLNA

ÚRILÁNYOK ERDÉLYBEN

© Ugron Zsolna, 2010Ulpius-ház Könyvkiadó, 2010

ISBN 978 963 254 434 2

ELŐSZÓ HELYETT.

Soha nem gondoltam, hogy valamikor újra Erdélyben fogok élni. Kolozsváron születtem, apai felmenőim több mint hétszáz éven át élték Transsylvaniát. Hol így, hol úgy. Ahogy a történelem hagyta. Legutóbb éppen nem túl jól, de előtte majdnem meseszerűen.

Televíziós újságíróként, majd kommunikációs tanácsadóként nyüzsögve és taposva, zörögve a mókuskerékben, éjszakákat átmulatva éltem Budapestről világom. Erdély, és ami vele nekem jutott, jól elcsomagolva porosodott, amíg néhány évvel ezelőtt újra be nem tört az életembe, amikor hozzámentem távoli unokatestvéremhez, egy bengáli arisztokrata és egy erdélyi grófnő Ausztriában felnőtt fiához. Azóta egy kis erdélyi faluban élünk.

A visszaköltözéskor a jövő bizonytalanságával együtt hirtelen a múlt is rám zuhant, és elkezdtem kapaszkodók után kutatni. Gyerekkori történeteket, anekdotákat összerakosgatva, visszaemlékezéseket olvasva, faggatózva és kutatva körvonalazódni kezdett egy elsöpört életforma, amelynek ma még mementói a romos kastélyok és kúriák – ezt találtam fogódzók helyett. Az én generációm csak hallott róla, hogy egy ilyen világ is létezett, ismeri a fényképeket, és őriz néhány tárgyat, ami túlélte a háborúkat, meneküléseket, Trianont, kitelepítést. Nekünk ez a világ már csak annyira volt kézzelfogható, mint azok az üveggömbökbe zárt műanyag kastélyok, amelyekre műhó esik, ha rázzák.

Az erdélyi főnemesség, amíg szét nem zilálta a történelem, meglehetősen zárt rendszer volt. Belterjes, mégis nyitott, provinciális, mégis nagyvilági, szűk látókörű, mégis szabadelvű. Világuk darabokra tört, és ma már csak néhányan tudnak mesélni róla. A híres zsuki róka- és görgényi bölényvadászatok, a bálok a Kolozsvári Kaszinóban, eszmékért küzdő és az élettel küszködő főurak és földbirtokosok, öntörvényű és szabad karakterek, etikett, hetekig tartó vendégeskedések, kibogozhatatlan rokoni kötelékek, fényes esküvők és híres botrányok.

Nem gondolom, hogy a múltat kellene élnünk, vagy azt a világot próbálnunk visszahozni saját életünkbe. Akkor sem, ha a történelem szeszélye most néhányunknak megengedi, hogy visszatérjünk a kastélyokba. De abban hiszek, hogy meg kell őriznünk azt a darabot, amit még lehet, és tudnunk kell a helyét.

A történelmet, azt hiszem, nem lehet megúszni – valamit kezdeni kell vele.Bár az élet engem is egy ehhez nagyon hasonló (lány)regénybe írt bele, az alábbi

történet helyszínei többnyire képzeletbeliek, szereplői kitaláltak.

ÚRILÁNYOK ERDÉLYBEN

Posztmodern lányregény álmokról, szerelemről, kastélyról…

MEGÉRKEZÉS(a végéről)

A táncparkett fölött, a gesztenyefák gyűrűjében kifeszített katonai ejtőernyő fehérségét csak a nap világította meg, ahogy lassan felkászálódott a szemközti domboldal kis szász temetője mögött. A fáklyák leégtek, már csak a legkitartóbbak valceroztak. A háttérben a régi kúria lépcsőire és ablakpárkányaira ráégtek a gyertyák, és a felszálló köd elsüllyedt mesevilággá burkolta a százházas zsákfalut, valahol a király földjén.

A király földje Erdélyben az a terület, ahová annak idején IV. Béla király a 13. században betelepítette a szászokat, s ahonnan azok hét évszázaddal később, a Ceauşescu-rezsim idején, szinte kivétel nélkül elvándoroltak. Ez az eldugott falu azért volt különleges, mert bár szász település, mégis ott magasodott felette az alma-és gesztenyefák között az évszázados kúria, magyar nemesek otthona.

Erdély egyik legnagyobb fejedelme itt ordított fel először, és a szomszédos templom kriptájába temették az utolsó szusszanat után. Az Apafi-házat századokig örökölték, adták-vették egymás közt nemesi famíliák, és aki éppen soron volt, attól elvette a kommunista párt, hogy végül a legutóbbi nagy változás után egy külföldi alapítványé legyen. A kúria nem volt nagy vagy akár impozáns. Inkább csak hosszú. A faragott kőlépcsők nehéz vasalt ajtóhoz vezettek, a levegős fogadóteremnek csak a négy sarkában égett egy-egy gyertya. Jobbra a konyhában a mosogatógép zörgött, balra a robusztus tölgyfa ajtó mögött a könyvtárban ketten összebújva sugdolóztak a derengő fényben. Hűvös volt. A méteres falak és a kézzel vetett téglákkal kirakott padló júliusban sem hagyta felmelegedni a házat. A boltíves terem másik oldalán is lépcső vezetett le a gondosan nyírt bukszusokhoz. Közöttük szökőkút pózolt, pont jó helyen az aranymetszés szerint, csak a víz hiányzott belőle. Hajnal volt már, lassan reggel. Anna lesétált a lépcsőn, egészen a kútig. Leült a hideg, harmatos fűbe, maga alá gyűrte rongyosra táncolt, hosszú muszlinruháját, és a kőkávának vetette a hátát. Fázott. Még szólt a zene. Néhányan beszélgettek és kacarásztak a derengő szürkületben. Lányok fáradt-sápadtan, fiúk kibontott nyakkendőkkel, megviseltre józanodott szmokingokban. Vége volt, visszavonhatatlanul vége a bálnak, és akik még maradtak, kezdtek belebambulni a nagy eufóriákat követő levertségbe.

Elfogytak a fájdalmas tangók, Sinatra szvingjei, a valcerok és a csárdások. És akkor jött Britney Spears. Valami nagyon szőke, nagyon happy, nagyon amerikai, évek óta kifutott számmal, de nem ez volt a legrosszabb. Hanem amit utána játszottak.

– Ennél még Britney is jobb volt – ásította oda a lány a szomszéd szökőkúttámasztónak, aki nem messze tőle már félig aludt a káván, de vagy a kiábrándító zenére, vagy az unott reklamációra felébredt, álmosan felemelte a fejét, és félálomban mormolta:

– Micsoda egy hisztérika! Nem Annára értette. Britneyre.– Ismered?– Aha, igen, nem volt egyszerű vele. Egyszer-kétszer elvittem vacsorázni Hamburgban.

Nehéz eset.A fiú, akit felébresztett, nem messze lakott az almafás szász falutól. A szomszéd

völgyben, egy még kisebben, már csaknem tíz éve. Hajnalban a szökőkútnál, Britneynek köszönhetően az is kiderült, hogy Erdély előtti életében az egyik nagy nemzetközi lemezvállalat németországi vezérigazgatója volt. Erdélybe egy alapítvány miatt költözött, és végül éttermet nyitott a világvégi faluban, házakat adott ki német turistáknak, és egy hatszáz éves templomot készült renoválni. Mellesleg ő varázsolta – szó szerint – a bál

cateringjét. Annáék akkor már elég jól ismerték, férjével nagy rajongói voltak főztjének. (A bál előtti nap Anna szarvasgombás libamájterinne-t vacsorázott nála a kis falusi étterem teraszán. Házi, hízott liba májából, amihez a gomba a Segesvár melletti tölgyesből érkezett frissen. A vacsorához a hazatérő birkanyáj kolompolta az aláfestő zenét, és a sétára indulók gumicsizmáinak cuppogása a falu sárrá ázott főutcáján. Akkor már egy hete egyfolytában esett, pedig épp csak elkezdődött a július.)

Ez a legjobb Erdélyben – gondolta. Hogy nem adja könnyen magát. A felszín poros, az utak rosszak. Tönkretett, lepusztított lett mostanra, de minél jobban körbeszimatolod, minél mélyebbre süllyedsz benne, annál inkább meglep. Kiszámíthatatlanul. Egy levessel, egy reneszánsz ablakkerettel, vagy az angol trónörökös üknagymamájával.

Anna sokáig valahogy úgy volt Erdéllyel, mint a töltött káposztával. Azzal az igazival, kolozsvárival, ami évek alatt kopottra égett falú cserépedényben fő lassú, szívós tűzön. Egy egész éjszakán át, hogy legyen bőven ideje a savanyú káposztának összeizzadni a darált hússal, csomborddal, borssal. Az igazi, jófajta töltött káposztának semmi szüksége a paprika piros hivalkodására. Napokig ette, egyszer egy évben, karácsonykor. De kizárólag az éjszaka, agyagban komótosan puhult töltelékeket, jó sok aprólékkal. Azt, ami, miközben rövid téli napokon lassan ürült a fazék, egyre jobb lett. Káposzta nélkül nincs karácsony, és nem élet az élet. Évente egyszer elég, de évente egyszer kell.

A bál utáni pirkadatban a gesztenyefák alatt, törökülésben a vizes fűben azon mosolygott, hogy milyen furcsa, hogy már nem így van. Sem a töltött káposztával, sem Erdéllyel. Ez a hajnali káposzta például egész jó volt. Nem olyan, mint a karácsonyi cserepes, másképp volt savanyítva az alap – a kimerültség jót tesz az ember ízlelőbimbóinak –, és nagyobbak a töltelékek.

Bár mégiscsak furcsa júliusban.

ELINDULÁS

Kacagott, kacagott, kacagott, hátravetett fejjel, szép ívű nyakát nem lehetett nem bámulni. Épphogy leült a bárpulthoz, már érkezett is a levél. A többiek már a szokott helyükön várták, a francia nagykövet díszvacsorájáról jött, szűk kis fekete ruhában, magabiztosan konstatálva a termetén végigfutó elismerő pillantásokat és az azokat kísérő képzeletbeli csettintéseket. Száraz pezsgőjét már töltötték is, épp egy viccre ért oda, megvolt a felütés, amin olyan szépen kacagott. Valahol a látómezejében feltűnt egy filmproducer, akit futólag ismert, és mert a férfi nézte, Anna hosszú haját lassan konttyá tekerte, majd hagyta lezuhanni a fekete ruha alig takarta fehér vállára, és bezsebelte a jól megérdemelt felhergelt pillantást. Kibontotta a levelet.

„A rét deres volt, a havasok nagyon lilák, s az erdő óriás vörös folt, ne haragudj, nem volt virág.”

Meglepetten nézett fel, talán még bizonytalanul bele is pirult, kereste a küldőt tekintetével, de nem találta. Többen is nézték, de hát mindig nézték.

– Anna, mi van benne? Ragyogsz!– Á, nem azért, bár édes – hajtogatta össze a levelet –, de jó napom volt! Elgáncsoltam

a külügyminisztert a Parlamentben!– ?– Szaladtam, hogy odaérjek, mire kijönnek a kormányülésről. Én a folyosó egyik

oldalán, a másikon az operatőr vállán a kamerával, amire rá volt kötve a mikrofonzsinór, a mikrofon meg az én kezemben volt. Szegény külügyminiszter előbb jött ki, mint a többiek, és annyira telefonált, hogy nem vette észre a drótot, és átesett rajta. Nagyon jól mulattam. Ő nem annyira, de aztán most vacsoránál a nagykövetnél találkoztunk, és kiengeszteltem egy potyacigarettával. És nagyon imponált neki, hogy a vőlegényem a díszvendég. Valamit magyarázott is arról, hogy milyen mélyek Jérôme képei…

– Eddig is tudtuk, hogy lábad előtt hevernek a külkapcsolatok…– Te most sértegetsz, vagy bókolsz, édes?– Annám, én csak rajongok, évek óta…– Ez szép, hogy te még ráérsz rajongani, én már nem ebben a nagy világlegyőzésben,

amibe belepörgettem magam… – irigyellek. De, tudod, az én kedvenc Ízi nénim szerint rendetlen embereknek csak pillanatnyi sikereik vannak, úgyhogy lehet, hogy kár a gőzért, úgy értem, nézd ezt a káoszt itt körülöttem… De ez a levél azért mégiscsak édes…

Egy csók mosta le Anna arcáról az elégedett somolygást. Csók közben mindig behunyta a szemét. Legalábbis az elején mindig. Most azonban volt idő kinyitni. Nem tudta, honnan érkezett, a váratlansága és a határozottsága volt izgalmas.

– Hmm. Teátrális – mondta, lefejtve a szájáról az ismeretlen arcot.– Jó estét, ne haragudjon, nem tudtam ellenállni – a támadó kisfiúsan pimasz volt, jó

táncos, szórakoztató udvarló és színész.Ez pár röpke óra alatt kiderült, hazafelé a taxiban Anna megköszönte a levelet és a

táncot.– Milyen levelet? – értetlenkedett a színész.– A kedveset a virágtalan bókkal.– Nem, a levél az nem az én műfajom. De a csókot bármikor feleleveníthetjük,

mondjuk nálad? Most?– Ó nem, dehogy. Jól mulattam, köszönöm, és most mindenki hazamegy szépen aludni.

És ha legközelebb találkozunk, ne így köszönj, vőlegényem van, még félreértené. Kösz, hogy hazahoztál. Minden jót.

Még a liftben is nevetett benne az este – szép volt a ritmusa, gondolta, és elhessegette a rövid alvást követő fejfájós reggel képét. A bókok és titkok határozottan jót tesznek a csütörtök estéknek, könyvelte el magában. A csókról még nem döntötte el.

A kulcs benne volt a zárban, be kellett csengetnie. Jérôme morcos-álmosan nyitott ajtót, szidta a követ szakácsát, de Anna jókedve jutalmazó volt és lefegyverző – búfelejtőnek is jó. Mielőtt belealudtak, a fiú még hozott egy aszpirint és egy nagy pohár vizet, beletukmálta Annába, hogy másnap ne fájjon annyira az ébrenlét.

Reggel a rakparton siető emberek nagy része valószínűleg szívesen cserélt volna Annával. Kicsit elmosolyodott, ahogy ezen merengett elégedetten. Majdnem ott volt, ahol mindig is lenni szeretett volna. Még másnaposan is szerethetőnek tűnt az élet. Álmosan bámulta a jeges Dunát az ablakból, a Gellért-hegytől a Parlamentig. A rakpart zajos volt, még tartott a reggeli csúcs, pedig már tíz felé járhatott. Lassan feltápászkodott a kanapéról, és elindult a konyhába egy második bögre tejeskávéért. Kávéval és egy aszpirinnel besétált a vendégeknek fenntartott fürdőszobába, és kinyitotta a kádcsapot. Megpróbált halkan mozogni, nehogy felébressze a hálószobában álmában lassan józanodó fiút. A tükörben jó pár évvel idősebbnek tűnt arca a megszokottnál, de a haja még tartotta magát – a fodrász és az éjszaka csatáját az előbbi nyerte. Összerezzent a kádban, amikor a takarítónő benyitott.

– Jaj, ne haragudjon, nem tudtam, hogy itt van. Valami baj van a fürdőszobájukkal?– Jó reggelt, Kati. Nem, semmi baj, csak Jérôme alszik még, nem akartam

felébreszteni, ezért jöttem át ide. De mindjárt kész vagyok, úgyis kihűlt már a víz. És délre be kell érnem. Ma megint későig vagyok. Külpol. Össze tudna dobni valami vacsorát is Jérôme-nak, kérem? Szerintem ma nem lesz főzős kedvében.

– Persze. Akkor most a konyhával kezdem. Felhoztam a postát is. A vendégszobában alszik valaki?

– Nem, most nincs itt senki. És köszönöm.Gyorsan elkészült, a haját csak összetekerte a tarkóján, a szőkésbarna, hullámos tincsek

még vizesek voltak. Törülközőben szaladt be a hálószobába, át az ebédlőn, a könyvtárszobán és a nappalin. Miközben a frissen mosott farmerjába próbálta belerázni magát, Jérôme felébredt. Szőke és gyűrött volt a fehér ágyneműben. Rámosolygott.

– Uhh, hány óra van? Miért porszívózik Kati hajnalban?Még másnaposan, megviselten is volt benne valami gondtalan, kisfiús ártatlanság. Csak

azok tudnak így mosolyogni, akiknek mindig minden kerek – gondolta Anna –, de hát miért is ne lenne – sóhajtott. Jérôme fiatal volt még – éppen hogy –, tehetséges, elbűvölő és gazdag. Mindig mindent azonnal, könnyen kapott meg az életben. Igazán csoda, hogy viszonylag normális maradt. Annát mindig lenyűgözte Jérôme családja. Akárhányszor meglátogatták őket Párizsban, legalább két napig tartott, amíg megint összekaparta magát, és jól elcsomagolta frusztrációit. Jérôme negyedrészben magyar volt, egy anyai nagymama révén, de Anna magában csak a „szép magas franciák”-nak hívta a családját. Jérôme-éknál mindenki egyformán gondtalan, tehetséges és sikeres volt, erőlködés nélkül szinte átlebegtek az életen. Egy ideig az anyai nagybácsi kivételnek tűnt, amikor egy rossz üzleten elvesztett mindent, és ráment a házassága. De fél évre rá a nagybácsi már az Európai Parlamentnek dolgozott. Az volt a munkája, hogy a delegációk előtt járva tesztelje a hoteleket, éttermeket, és egyeztessen a fogadóbizottságokkal, hogy minden rendben legyen. Azért fizették, hogy jól éljen, utazzon, és csak a legjobb legyen elég jó. Jérôme családjában mindenki legalább négy nyelven beszélt, és a legjobb egyetemeken végzett Európa-szerte. Innen volt a gondtalan mosoly. És persze a nagypapa acélkonglomerátumának részvényeiből.

– Elkésem. Már megint – nevetett vissza Anna megerőltetve magát, ahogy kidugta fejét fekete, ujjatlan garbója nyakán. – Jött egy meghívó Bécsbe. A Steinbergektől. Megyünk az

idén? Éjjel jövök, a késő esti külpolt is én szerkesztem, de itt hagyom ezt ihletnek, múzsacsók helyett – kikapott a fiókjából egy sötétkék selyembugyit, és a fiúra dobta. – Megfested? – incselkedett. Házi feladat…

Ült a szerkesztőségben, vánszorogtak a percek, és ő csak nézte a monitort, arra várt, hogy elteljen az idő, és csak annyi maradjon belőle, hogy még épp meg tudja írni a tudósítást a muszáj parancsára. Mikor beért, azzal fogadta a napi szerkesztő, hogy mégsem a külpolitikai blokk az övé, rendkívüli kormányszóvivői sajtótájékoztató van, induljon a miniszterelnöki hivatalba.

– A francba. – Sajnálta a nyugodt délutánját. A Reuters hírfolyamából tíz perc alatt megírta és tizenöt perc alatt megvágta volna az egész külpolitikai blokkot, és maradt volna ideje elmenni a tisztítóba a késő esti kiadásig.

Gyakornok korában még tombolt a lelkesedése, hogy ott lehetett a parlamentben, ahol eldőlnek a dolgok és megdőlnek az elvek. Életében először az olajbotrány lecsengésekor egy ideiglenes bizottsági ülésre küldték ki, nyolcszor tévedt el, mire megtalálta a termet az Országházban. Azóta eltelt pár év, és már ismerte a folyosókat, termeket, dohányzókat, rövidítő útvonalakat, átjárókat. Tudta, melyik liftben van kamera, kik azok, akik az ülésteremben ütik-vágják egymást, és tíz perccel később a büfében együtt eszik a borjúbécsit. Ismerte a szerkezeteket, apparátusokat csavarostul-fogaskerekestül, és néha már a mozgatórugókat is meglátta. Már nem szorult össze a gyomra, amikor felsietett a vörös szőnyeges márványlépcsőn, már nem nyűgözte le a semmi sodrása, és már kezdte sejteni, hogy a tét sem akkora, mint amekkorának messziről látszik, de azért szerette a ritmusát, ahogy kavargott, és elkábította még néha a műsorgyártás feszes tempója.

Egy nyáron, amikor többhetes szabadságra ment, Portugáliában, Jérôme nagyapjának hófehér villájában, a kertben, rododendronok és magnóliák között, a kék-fehér antik azulejókkal kirakott medence partján a reggeli fényben elmerengett egy Krúdy-regény felett, és a messzi budapesti belpolitika hirtelen átértékelődött. Azóta nem hozta már lázba, de élvezte, hogy közelről nézheti. Négyévente a választási időszakban még azt is, hogy súlya lehet a történéseknek az ország házában.

Szerette, hogy az élet kézen fogta és vitte, és azt is, amerre ment. Könnyedén lépegetett, nézelődve, némi távolságot tartva, kicsit kacérkodva az útjába kerülő helyzetekkel, férfiakkal és feladatokkal. Elég szép és okos volt ahhoz, hogy egy kis elszántsággal begyűjtse, amire vágyott és amire szüksége volt.

A rendkívüli sajtótájékoztatón természetesen semmi rendkívüli nem történt, a napi szerkesztő mégis izgatottan fogadta, amikor visszaért a tévészékházba.

– Tényleg megállt a f-f-folyosón a sajttáj után és válaszolt neked? Mit kérdeztél? Évek óta nem áll szóba s-s-senkivel, csak a tájékoztatókon… – Ha igazán felhúzta magát, a szerkesztő kiszámíthatatlanul dadogott. Anna azon gondolkodott, vajon melyik minisztériumból terrorizálták aznap.

– Nem a kérdésem volt lélegzetelállító – nyugtatgatta –, csak nem látott még ilyen rövid szoknyában. Gondolom, jól meg akarta nézni a lábamat. És csak annyit válaszolt, hogy „ühümm, ezen még gondolkozzon kicsit”. Szóval semmi értelme a válaszának, ami nem meglepő, egyszer sem volt, amióta miniszter. Hol vannak már azok a régi szép sajttájok, amikor feltételesen lekaralábézta a belügyminisztert, kijelentve, hogy mindössze egy agysejt választja el a növénytől… Mindenesetre ott van a kazettán, nézd meg, ha akarod. Ja, és a hivatalos közlemény felolvasása közben nagyjából 5.20-nál megint kinézett jobbra lefelé, szóval ott kezd el olyanokat mondani, amiket maga sem hisz el. És a szoknyához ne szokj hozzá, nem az enyém, a ruhatárosok adták kölcsön, leöntöttem kávéval a farmeromat. Bár kétségtelenül hatékony ruhadarab.

Nem nagyon érdekelte, hogy mindjárt adásidő. A Hírek sosem késnek. Legrosszabb esetben kimaradnak az adásból az aznapi üléstermi vágóképek. A narrációra, a szövegre

úgysem emlékeznek az emberek. A felmérések szerint a képek hetven, a szöveg harminc százaléka marad meg a fejekben.

„Parole, parole, parole”, énekelte a telefonja a legújabb csengőhanggal, amit az előző heti kormányülés alatt töltött le a netről. Hirtelen fel sem ismerte, hogy neki csörög. Jérôme, írja a kijelzőn. Felvegye? Egy óra múlva adás. – Biztos azzal a hülye kiállításmegnyitóval nyaggat megint. Hogy tudta reggel óta elfelejteni, hogy ma este dolgozom, és nem tudok elmenni… mindegy, a bulira odaérek, most magyarázzam el megint? Negyedóra alatt megvágjuk kényelmesen, kell tíz perc, hogy valamit írjak, fél óra, amíg átveszi a napi szerkesztő… Jérôme-nak van tíz perce – döntött, és felvette. De nem Jérôme hívta. Valamelyik unatkozó világosító megint átprogramozta a telefonját a sajtótájékoztató alatt.

– Te aaaaannyira, de aaaannyira lökött vagy, hogy nem jössz! Nem hiszem el, hogy nem tudsz kivenni két szabadnapot! Ez lesz a legjobb bál. Soookkal joobb, mint tavaly, mert most lesznek cuki új bébikék is!

– Honnan veszed, hogy nem megyek? Csak ma reggel kaptam meg a meghívót!– Jérôme mondta, hívtalak az előbb otthon. Mondd, még mindig olyan szép? Egy

hónapja nem láttalak titeket!Zita Anna barátnője és másik életének része volt – azé, amelyik a szerkesztőségből

mindig kicsit klisének tűnt, de hát valóság volt. A szokásos évi bécsi bálról győzködte pityegve, visítva a telefonba.

– Teee, de tééényleg, cicuka, remek lesz, jön a holland nagykövet fia, és a nővérem hozza az új skót szerzeményt. Éééés állítólag jön az a gyönyörű Kászoni fiú is. Nem ismered, mert tavaly persze nem jöttél. Te, ez remekül táncol. Csak velem nem eleget, na mindegy. És nekem egy kicsit túl bébike. De komolyan, olyan, mint egy elektrosokk. Lehetne használni újjáélesztéshez. Tudod, a nagyanyja valami indiai hercegnő volt, te, olyan, mint valami indiai kisisten… Akkor ismertük meg, amikor tavaly a taxi mellett, a járdán hagytam a kofferem, a nélkül indultunk el, és mire visszafordultunk, már nem volt ott, úgyhogy képzeld, egész délután valami cuccot kellett vadásznunk, valami nagyon pinket akartam, amiből végül zöld lett… Mindegy, szóval ő segített, ismert valami osztrák divattervező lányt… különben alig lehet látni, képzeld, Erdélyben él valami kis faluban. De a legjobb, kapaszkodj meg, emlékszel arra a nagyon jóképű osztrák szerzetesre, akivel a múltkor azon az esküvőn az asztalon táncoltunk? Tudod, a láncdohányos. Hát, cicukám, ki lett szerezve a rendből, elköltözött New Yorkba valami nőci miatt, aki ráadásul évekkel idősebb nála! És ő is jön!

– Zita, ne haragudj, be kell fejeznem, mindjárt adás. Azt hiszem, megyünk mi is, szerintem Jérôme csak viccelt. – így hamarabb lerázhatott, de ezt már csak gondolta, miközben betolta a muszterkazettát a lejátszóba, hogy megkeresse 5 perc 30 másodpercnél a kedvenc részét, azt a 20 másodpercnyi folyékony mellébeszélést, amit majd a narrációba bevág – és letette a telefont.

A Steinberg-bál, ahová akkor már évek óta „jártak”, változó összetételű és csoportdinamikájú társasággal, sokkal érdekesebb volt, mint a szöveg, amit olvasnia kellett. Így a hangalámondó szobában a mikrofon előtt is Zita tavalyi bálról tartott szélesvásznú beszámolója motoszkált a fejében, és a vágó nem nagyon értette, hogy miért olvasott bilaterális szerzetest bilaterális szerződés helyett.

A bál Ízi néninél kezdődött minden évben. Mindenki nénizte, pedig túl a nyolcvanon is magas volt, szigorúan szép, és a legkevésbé sem néniszerű. Reggelente napi tíz perc torna, nyáron lovaglás, télen korcsolya hetente legalább egyszer. Nem volt kedves. Soha. Viszont segített, akinek tudott, amivel tudott, és nem szerette, ha hálálkodtak. Az kifejezetten bosszantotta, olyankor kedveskedő volt és ijesztő. A szokásos évi koktélja a Steinberg-bál előtt arra volt jó, hogy szemmel tartsa a nála összeverődő magyar ifjúságot,

és gondoskodjon arról, hogy mindenki megfelelő kísérettel jelenjen meg. Bécsben egyes, főleg magánbálok előtt szokás koktélpartit adni, hogy a társaság összeverődjön, kicsit vagy sokat pezsgőzzön, és utána együtt menjen a bálba. Legtöbbször olyanok is beugranak, akik aznap éppen nem készülnek bálozni, és farmerban, pulóverben kortyolgatják a száraz buborékokat. Aki a társasághoz tartozik, annak lehet. Ízi néninél remek a kávé, gyönyörű a lakás, és lehet cigarettázni bent is. Viszont Ízi néni lemosatja a sminket, ha túl soknak tartja, és volt már, akit átöltöztetett. Mert ugye, ha valaki mutogatni akarja magát tizenévesen, akkor sétálgasson fel-alá a flaszteren, de ne a Steinberg-palotában flangáljon egy szúnyoghálónak is beillő szoknyában. Ízi néni néhány témában kérlelhetetlen, és ezek közé tartozik a szoknya is. Egyszer valamilyen politikai malőr kiküszöböléseképpen kötelezően meghívott aktuális gazdasági miniszter aktuális barátnője is megkapta a magáét, „valami ázott fekete varjú” és „rongy” hangzott el a barátnő ruhájára reflektálva, pont annyira hangosan, hogy akiről szó volt, tisztán hallja. A következő évben nem jött el a miniszter.

Ízi néninél mindig lehet aludni, ebédelni, vagy csak jó szóért benézni, annak, akit előzőleg jóváhagyott. Ízi néni kerít hűtőt, ha kell az albérletbe, nyári munkahelyet, ahol pénzt lehet keresni, gyógyszert, amit Erdélyben nem kapni, kölcsönadja a gyöngysorát, és telefonon korrepetál franciából, ha szükségesnek tartja. Többször tartotta szükségesnek, és amikor felfedezte, hogy az interneten lehet ingyen telefonálni, a hét különböző napjain este hatkor sorra hívta két-három tanítványát, többnyire eldugott erdélyi kisvárosokban. A franciaóra pontosan harminc percet tartott, általában hétköznapi témákról beszélgettek – a nyelvtannal Ízi néni nem törődött, a dolgoknak és az embereknek az a természetük, hogy némi ésszel és józansággal előbb-utóbb a helyükre kerülnek, ha hagyjuk – mondogatta. A társalgás után következett a házi feladat, fél óra szünet, majd újabb hívással a kikérdezés. Pontosságot várt el, kifogásokkal előrukkolni és időt vesztegetni nem lehetett, a módszer működött.

Ízi néni az egyik legveretesebb magyar történelmi nevet viselte, amíg férjhez nem ment. A háború után a családjával Erdélyből Bécsbe menekültek, de Ízi néni csak fizikailag volt ott hosszú évtizedekig. Valójában mindig is Erdélyben élt, Erdélyről gondolkodott, beszélt, álmodott. Amikor már kínkeservvel lehetett, a hetvenes évek végétől, rendszeresen ment segélycsomagokkal. Az autója üléshuzatába varrva csempészett gyógyszereket, és a cipőtalpában pénzt. Mielőtt elindult, gyakran végigtelefonálta az ismerősöket, és kikérdezte a gyerekeket, hogy kinek mit hozzon. Annát azóta szerette, hogy ötévesen nem édességet vagy játékot kért, mint a többi gyerek, hanem füstölt sajtot. Meg is kapta. Azt a bizonyos, csigává felcsavartat. Egyszerre megette az egészet, és még csak rosszul sem lett. Ízi néni pedig megjegyezte magának a kislányt.

A Steinberg-bál jótékonysági bál volt, erdélyi iskoláknak gyűjtöttek pénzt. Nem mindig, csak amióta Ízi néni felforgatta a csaknem százéves tradíciót, közvetlenül azután, hogy hozzáment a Steinbergek majorescójához, és diszponálhatott a bál felett. Bár a palotát és a majorescót egy közepesen gyorsan eltelt évtized után elhagyta (a házasságot és a nevet megtartotta), a Steinberg-bál a Bécsig emigrált erdélyi és magyar mágnások, valamint utódaik szokásos évi találkozóhelye maradt, és a szezon egyik leginkább vágyott, híresen zárt bálja. Ízi nénivel együtt ugyan a bálnak is költöznie kellett, de mert Bécsben a régi monarchiabeli arisztokráciának még maradt egy-két magánpalotája, a táncos estély gyakorlatilag néhány évenként körbejárt, attól függően, hogy éppen kinek volt hangulata a dísztermeket privát mulatságra, jótékonyságból megnyitni. A Steinberg-bál még a magánbálok között sem számított túl nagynak, két-háromszáz vendégével. Jóval többen áhítoztak a meghívóra, mint ahányan kaptak, de Ízi néni válogatós volt, csak a Steinbergeknek engedett néha egyeseket beprotezsálni. A Steinberg-bál vendéglistája gyakorlatilag Ízi néni telefonkönyve volt, ezért minden évben több magyarországi és

erdélyi fiatal is meghívást kapott. Aki a listán van, az a listán is marad alapon a Steinberg-bálról kihalni és kitaszíttatni lehet csak, mindkettő előfordult már. A taxisok és a környékbeli kávéházak zenészei is tudják, mikor és hol van a Steinberg-bál, pedig a báli szezonban Bécsben elég nehéz követni a kalendáriumot, amikor hetente három-négy valcermulatságra is sietnek a bécsiek és a turisták.

Bécsről mindenkinek az operabál jut eszébe mint non plus ultra, de a vájt fülűek azt még csak le sem kacagják. A vadászbál és a filharmonikusok bálja, amit komolyan vesznek, a „TC” az sikk, de a magánpaloták báltermeibe meghívást kell kapni, ott nincsenek újságírók, sem kamerák, nem cikkeznek róluk napokig, nem kerülnek be a kereskedelmi tévék bulvárfélóráiba. És mindenki ismer mindenkit (még ha nem, akkor is). A nyilvános bálhierarchia mögött szemérmesen és előkelően rejtőzködnek a magánbálok, ahol – egymás közt – előkerülnek a különben soha nem mutogatott több száz éves családi ékszerek is, és ahol számon tartják, hogy ki mikor és hol volt elsőbálozó.

Egyik évben, amikor Ízi néni koktélja után Anna néhány barátjával még beszaladt egy kávéházba nem messze az aktuális palotától, egy pezsgők utáni, bál előtti helyrebillentő kávéra, legnagyobb meglepetésére, ahogy beléptek szmokingban-nagyestélyiben, a zenészek tust húztak, és elkezdték játszani a Kék ibolyákat. A jó ég tudja, honnan ismerték, de hogy tudták, hogy a magyar mágnások Steinberg-báljára mennek, az biztos. Ez a nóta Annáéknál szegről-végről még családi ügy is volt, a szomorkást annak idején a nem túl megbízható hagyomány szerint a dédanyjának írta egy titokban rajongó százados.

Anna első igazi bálélménye ez a bécsi bál volt, érettségi ajándék a szüleitől. Gyerek volt még, amikor elmenekültek Erdélyből a Ceauşescu-diktatúrából, ahol a család neve, történelme és háború előtti birtoka egy nyomorban megtűrt társadalmi csoportba sorolta őket. Miután disszidáltak, a magyarországi és külföldi rokonság kezdeti támogatásával valahogy talpra álltak, és nehezen bár, de nyugalomban és biztonságban éltek. Bált és családi gyűrűt, vagy bármi más hívságot azonban ki kellett érdemelni. Címeres gyűrűt is szigorúan csak diploma után kapott, hogy viselje, ha akarja. Nem nagyon hordta. Csak sátoros ünnepeken. Óvatos volt a jelképekkel. Gyerekkorában akkor szembesült először azzal, mit is jelent a családi címer, amikor az iskolába magyarórára bevitte a nagyanyja Arany János-kötetét, ami valahogy átvészelte a kitelepítést, és a könyvből kiesett a régen beragasztott ex libris a címerrel. Osztálytársai napokig csúfolták, a tanító néni pedig nem is mert tudomást venni arról, hogy mi történt. A Ceauşescu-diktatúrában nem volt túl népszerű dolog a családi címer.

– Te, te nem a 603-as voltál tegnapelőtt? Most hogy lettél 614-es?Tízévesen csak pislogok a nagyon öreg portásra, tudom, hogy valamiért ki nem állhat.

Megint nem tudok nyelni. Nyelőgörcs. Nagy levegő, nyugalom, nagy levegő, nyugalom, jó dolgokra gondolni. Szerencse, hogy a padtársam megint kiadta a karszalagot az ablakon, különben biztos nem engedett volna be. Hogy tudta ez megjegyezni, hogy pont nekem hányas számú a karszalagom? Ha nem érek be időben, nem tudom lemásolni a matekleckét, ez már a harmadik lesz a héten, és jön a tenyeres. Ha az összetört vázáért húszat adott a tanító néni, a hiányzó házi feladatért mennyit ad majd? És persze megint otthon hagytam a hajpántomat is, biztos megint én leszek az egyetlen, akinek nincs itt sem a karszalagja, sem a hajpántja. Izzad a tenyerem, ahogy a műszálas kék-fehér kockás egyenruhát gyűrögetem.

– Ismertem a nagyapádat látásból az Orgona útról. Mindig olyan régimódi térdnadrágban biciklizett le a városba, amilyet a magafajta kizsákmányolók hordtak még a háború előtt. Mondtam is egyszer neki, hogy elvtárs, ma már nem ez a módi! Na mindegy, menj, 614-es, úgy látszik, a magadfajta nem tudja megszokni a rendet.

Kicsit furdalta a lelkiismeret, amikor eldöntötte, hogy az idén ismét elmegy Bécsbe bálozni. Nemrég jöttek vissza a téli vakációról, Gstaad-ból – Jérôme imádta, iskolás éveit idézte a hely, és ő rajongott a svájci bentlakásos iskoláért, ahol felnevelték. Anna azzal mentegette magát, hogy csak Jérôme-nak akarja megmutatni a bált, évek óta egybeesett az időpontja a fiú szokásos évi síelésével, és Jérôme életében nagynénje gstaadi házával és a volt iskolatársakkal semmi sem versenyezhetett. Abban az évben valami miatt hónapokkal korábban mentek síelni, és Anna örült, hogy végre bemutathatja Jérôme-ot Ízi néninek. Kicsit tartott tőle, hogy nagy ára lesz az újabb kiruccanásnak, legalább kétheti hajnalihírek-szerkesztés és jó néhány hétvégi beosztás. Mióta a főszerkesztőnő meglátta a hatalmas virágcsokrot, amit Jérôme a lány születésnapjára a szerkesztőségbe küldött, ki nem állhatta. Tíz évvel volt idősebb Annánál. Addig sem szerette túlságosan, de nem nagyon lehetett piszkálni. A mindent behálózó családi kapcsolatrendszer védte a lányt, épp annyira, hogy ne lehessen kirakni, de kifacsarni és a végkimerülésig dolgoztatni igen. Anna valójában tartott tőle, de magabiztosan a fejéhez vágta egy vitájuk közben, hogy „nézd, én erős asszonyok között nőttem fel, és egyvalamit biztosan megtanultam, azt, hogy ilyen kicsinyes békaegér harcokat nem érdemes megvívni. Alsó fiókokat nem húzogatunk ki. Egyszerűen nem illik.”

Ez is eszébe jutott, ahogy dédanyja gyöngysorának maradványait varrogatta a bálra szánt nagyestélyi ruhájára, és a kieső szabadnapjait számlálgatta. Biztosan kiröhögne, és nem irigykedne annyira a virágcsokromra – gondolta Anna, miközben az elöl nyakig zárt, hátul mélyen kivágott, fehér gyöngyökkel kivarrt, súlyosan omló fekete taftruhát döfködte. Volt ugyan a szekrényében több báli ruha is, egy leheletfinom lila selyemből, de az nem ment volna át Ízi néni vétóján, egy zöld, de azt már két esküvőn viselte, a többit unta, így aztán a fekete taftruhát próbálta rendbe szedni. El kellett takarni a varrásokat, de nagy baja nem volt. Annak idején Párizsból érkezett. Az anyjának küldte valamelyik külföldre szakadt távoli rokon, amikor még Erdélyben éltek, és mivel semmit nem lehetett kapni, rendkívül jól jöttek a nyugatiak alig használt ruhái. Az „uraságtól levetett holmik”, ahogy az apja emlegette, csinos kartondobozokban vagy akkoriban kincset érő, erős nejlonzacskókban érkeztek. Volt olyan a rokonságban, aki évekig a csomagban érkező ruhák eladogatásából élt, mert mint rendszerellenségnek nem volt nyugdíja, és idős kora miatt dolgozni sem tudott. Anna édesanyja többször kapott mesés nagyestélyiket, amelyekben nagy divatházak elegáns címkéi jelezték diszkréten egy másik világ létezését. Valamiért azt gondolta a nyugati rokonság, hogy ha az operában játszik, biztos szüksége van ilyesmire. Persze soha nem hordta egyiket sem. A fekete taft uszályost például nem nagyon lehetett felvenni szülői értekezletre, és a kolozsvári operaházban sem volt éppen mindennapos párizsi nagyestélyiben brácsázni a zenekarban. Egyszer egy gálaelőadásra fel akarta venni, de mielőtt elindult, egy kolléganője telefonált, hogy öltözzön melegen, mert megint nem fűtenek, és legjobb, ha a levágott ujjú kesztyűjét is hozza, meg a tartalék brácsáját, mert olyan hideg van, hogy a hangszerek állandóan lehangolódnak, kár lenne a százötven éves hangszert ennek kitenni, így aztán a pótbrácsával, párizsi ruhaköltemény helyett a szokásos feketék egyikében, és hosszú gyapjúkabátban ment a gálára. A párizsi taftruha különben is épphogy átcsúszott az apja szűrőjén, aki szerint a ruha „elölről apáca, hátulról kokott”. Szerencsére Annára igazítva, felvarrva egész rendesen nézett ki. Kicsit drámai volt, de elegáns.

BÉCS

Gyöngyös taft, gyertyafény, malomkeréknyi virágdíszek, pezsgő. Ahogy Jérôme-mal besétáltak, át a biztonsági kapun, túljutva a ruhatáron és a jobbról-balról cuppanó ismerősökön, Anna egy percre magára maradt az üres bálteremben. Elkéstek, a többség már az asztaloknál ült, a vacsorára várva. Nehéz fehér damaszt, diszkréten címeres ezüstök és a Steinberg-mintával festett porcelán felett a bálteremből nyíló kis-szalonban a hosszú asztalnál, a terem másik oldalán a fiatalság és a kevésbé fontosak az egymásba nyíló könyvtárszobában, nagyszalonban, ebédlőben, tükörteremben egyszerűbb terítékek mellett. Kék-sárga volt a Steinbergek színe, kék-sárga virágokkal voltak teletömve az ezüst asztalközepek. Domború oldalaikon megsokszorozódott a gyertyák fénye, és versenyre kelt a metszett poharakba töltött hűvös bor színével. Anna a nagyanyjára gondolt.

Csak két emléke volt róla. Az egyik, hogy ott ülnek a szoba-konyhás házikó előtt a padon, kőhajításnyira a mosókonyhától, amiben nagypapival és négy fiukkal hosszú évekig éltek. Nagymami a kolozsvári kaszinóról mesél, a bálokról, a szuflékról, és arról, hogy nagypapi szerenádot ad az ablaka alatt. Anna akkor négyéves lehetett, és nagyon kíváncsi arra, hogy milyen a csokoládébonbon, és hogy milyen ruhában ment nagymami a bálba. A másik emléke a miniatűr konyha, nagymami főz, egyik cigarettáról a másikra gyújt, az egyetemről mesél, a biológia szakról, hogy mennyire szerette, és megint a szerenád, és utána már csak az udvarház körül tervezgeti a parkot, és korszerű veteményezést tanít a faluban az asszonyoknak, akik egy idő után már szülésnél is hozzá szaladnak, mert orvos ritkán járja a mezőségi falvakat, különösen, ha nagy a sár – jöjjön mégiscsak a méltóságos asszony! És nagymami ment, mindenkihez, aki hívta, és egy idő után megtanult cigányul, és világéletében röhögött azokon, akik franciául vagy németül káromkodtak, mert nagymami szerint ezeken a nyelveken a legjobb csak olvasni, vagy németül például gyereket nevelni, de káromkodni, na azt pont nem lehet, bezzeg a benedeki cigánysoron tanulhat az ember sok mindent, többek között jóízűen káromkodni is. Nem mintha valaki hallotta volna őt bármikor is káromkodni, akármilyen nyelven is.

Nagyszülei mezőségi világának – minden zártsága ellenére még ma is világvárosinak tűnő- toleranciája Anna apjának történeteiből feslett át az évtizedeken. De szerette volna végignézni, láthatatlanul, egy sarokból, amikor nagymami a szalon ablakából leste, hogy mikor érkezik Simpi, mert tudni akarta, hogy is van ez a dolog Simpi férjével meg feleségével. Simpi, akit az egész falu csak simpizett tegezve, és aki néha gombát, málnát vagy csipkebogyót hozott a szakácsnénak az erdőből. Nagymamit nem hagyta nyugodni a dolog, hogy Simpi egyszer csak otthagyta a feleségét, és férjet vett magának. Hát ezért leste Simpit, és amikor közeledni látta, kiment a konyhába, hogy ott találja, és in medias res rákérdezett:

– Mondja, hogy van ez, hogy magának felesége volt, most meg férje van?– Hát, méltóságos asszony, próbáltam ezt is, most próbálom azt is – somolygott Simpi,

és nagymami ezt tudomásul véve gondolataiba merülve visszaballagott a festőállványhoz. Amit pár évvel később a kitelepítéskor Simpihez menekített megőrzésre. És soha nem ment érte, mert a mosókonyhában sokáig nem volt aktuális a festőállvány, ami így Simpiéknél aztán fedőtartóvá avanzsált.

Bécsben, bálban, az aranyozott stukkók alatt, amikor a hatalmas tükrök a nehéz, parfümös levegőt világítják sokszorosan, lomhák a selymek, és szalonspiccesen valcereznek a bécsi kamaszok, már mindez történelem. És mégis, Annának folyton nagymami jár az eszében, és az, hogy ebből a báli vendégseregből valószínűleg többeknek

a nagy- vagy dédnagymamája ismerte a bál-mosókonyha-kontraszt fílinget. Mégis eléggé meglepődött, amikor kiderült, hogy nem ő volt az egyetlen, akinek gondolataiba vizitre jött az elvett életű generáció. Z. őrgrófnő, aki valahogyan mellé rogyott le egy asztalhoz, ugyanazon a történelmi stégen kötött ki gondolatban, mint ő. Miközben a pincérek összeszedték a hajnalban lélekerősítőnek és józanítónak feltálalt korhelylevestől megszabadított tányérokat, a lányok széttáncolt lábáról fészkelődtek le a megtaposott cipők, és már csak fáradtan sztoriztak itt-ott az asztaloknál a kiürült cigarettafüstös termekben, nagyanyja naplójából mesél Annának Z.:

Amikor jöttek értük, hogy na, most aztán irány a kulák, a nagymaminál vendégeskedő barátné hirtelen összezavarodott, és kapkodva kérdezte, hogy „na jó, de, Bori, de… …akkor, akkor… akkor milyen ruhában fogunk mi ott teázni?”. Na, erre a nagymami megnyugtatta, hogy ez most valószínűleg nem annyira aktuális, tekintettel arra, hogy az sem biztos, hogy egyáltalán tea lesz.

Reggel, a szemeteskocsik villogó fényénél, a szakadó esőben szmokingban-nagyestélyiben rohantak végig Jérôme-mal a bécsi pocsolyákon, az összes pénzüket elmulatták, egyiküknek sem maradt egy eurója sem taxira, és könnyek közt kacagták bele a hajnalba a kihalt Naschmarkt közepén, hogy töri a cipő a lábat, hogy már a virslisstandok is bezártak, hogy lucskos és hideg a párizsi taft – a lovagiasan felajánlott szmokingfelső sem segít –, és hogy „szívem, maga kifogta Dél-Amerikát, egy ilyen kislánnyal csupa öröm a világ…” – énekelte Jérôme francia akcentussal, és szőke fürtjeiből csorgott a víz. Endre, Anna unokatestvére, aki mellettük ugrándozott, előhúzta a laposüveget a belső zsebéből, a maradék pár kortytól átmelegedtek, és elindultak Ízi nénihez, mert ott reggeli is volt a bál után rendszerint, de kávé mindenképp, és akárhány órakor. A lépcsőházban összefutottak Zitával. Egy nagyobb társasággal volt, ők már éppen indultak, miután Ízi néninél még felhajtottak egy búcsúunikumot, hogy hatásosabb legyen a pár órás alvás.

– A szokott helyen, 11 körül. Nehogy megint kihagyd a brunchot, ahogy szoktad. Egész este nem is láttalak, cicukám, hol bujkáltál? Endre bééébi, te aztán tudsz csárdásozni, igazi ropogós kis huszárka vagy…

– Zita, itt hagyunk, gyere már – kiáltották vissza a kapualjból az indulók.– Te, Annabanna, a Kászoni fiú kérdezgette, hogy ki a fekete ruhás gyönyörűség. Az a

magas, most ment ki a kapun, látod? Hát nem csodaszép? Jérômmme, chéri, jobb, ha vigyázol, Annabanna ma megint breathtaking volt… na akkor később.

– Right, Zitácska, bye. Szívem, maga kifogta Dél-Ámerikhát… – dudorászta Jérôme, ahogy elindult felfelé a lépcsőn táncolva.

– Na jó, Zita, akkor később. Muszáj innom egy kávét… – indult volna Anna, de a tekintetét hirtelen megállította egy sötét szempár. A szempár egy halvány archoz tartozott, az arc alatt csak a szmokinging fehérje világított, ahogy a kapu kinyílt. Egy fiú dugta be sápadt arcát a sötét kapualjba:

– Kommst du, Zita? Wir sind schon los… – Zitához beszélt, de Annát nézte, mint aki szellemet lát, majd a kapu újra becsapódott, Zita cuppantott egyet Anna feje mellett jobbról és balról is a levegőbe, és elszaladt.

– Gyere, Annácska, hosszú volt ez az este – hívta Endre –, Jérôme már biztosan az ötödik kávénál tart. Jössz, vagy felcipeljelek a harmadikra? Furcsa, hogy te soha nem találkoztál még Gáborral – folytatta Endre, de Anna alig hallotta az unokatestvére hangját, az sem tűnt fel neki, hogy szokatlanul beszédessé tette a laposüvegből elkortyolt pálinka.

A talán csak odaképzelt gúnyos mosolyra gondolt az ing fehérsége és a sötét szempár között.

– Igazából távoli unokatestvér. Neked is, meg nekem is – folytatta Endre a fáradtságra fogva magában Anna szokatlan szótlanságát. – Csak évekig Londonban élt, nem nagyon

láttuk sehol. Németországban nőtt fel, a Kászoni Péter fia, most költözik le Erdélybe, vagy már le is költözött? Nem tudom…

– Miért nem lepődöm meg rajta, hogy rokon? – sóhajtott Anna. – Mint tudjuk, a belterjesség a lovaknak és az erdélyi mágnásoknak jót tesz… – motyogta. – De miért költözik Erdélybe? –kérdezte, és közben eszébe jutott, amit Márai írt valahol Tagoréról, hogy „A szeme hindu szem, kérlek, átmegy a tárgyakon és a falon”.

– Nem tudom – válaszolta álmosan Endre. –Befektetési bankár volt Londonban. De azt hiszem, értem, miért megy le Kézdiszentvalahová. Ott kaptak vissza a Kászoniak valami kastélyt. Gondolom, oda megy. Biztos van valami terve a romokkal.

Anna életében valahogy évekig a Steinberg-bál volt a kevés állandó dolgok egyike, a kapocs – ha nagyon laza is – Erdélyhez. Már az egyetemi évei alatt eldőlt, hogy nem lesz tolmács. Újságírótanoncnak küzdötte be magát az ország egyik legelismertebb szerkesztőségébe, elszántan felelősségteljes véleményformálásra. Kedvből, lelkesedésből, hivatástudatból dolgozott, úgy, ahogy csak a huszonévesek tudnak, ha hisznek valamiben és magukban. Sokszor szó szerint éjjel-nappal. Erdély, és minden, ami vele neki jutott, kimosódott, háttérbe szorult. A bécsi bál megmaradt, és vele a barátok, ismerősök, rokonok, akikkel csak esküvőkön, temetéseken vagy itt találkozott.

– Kézdiszentimre? Hallottam róla, valaki emlegette, valami miatt… te, nem ez az a Kászoni, akinek indiai a nagyanyja? Mindegy… de Kézdiszentimre, ha London is a listán van? Elég érthetetlen választás. Huhhh, nem bírom én ezt a három emeletet így hajnalban, húszcentis tű-sarkon. Nem kapok levegőt…

– Na végre! – Ízi néni mosolyogva nyitott ajtót. Mindketten megijedtek.– Ilona meghalt. Holnapután temetik. Jöttök velem Kolozsvárra, vagy hazamentek és

Pestről jöttök? Endre, anyád szokás szerint talált valami kifogást, hogy ne kelljen jönnie. Apád meg – fordult Annához – azt mondta, neki világéletében felmentése volt Ilonától a kötelező programokra, úgyhogy most erőt vesz magán és lejön.

– Nekem dolgoznom kell, Ízi néni, nincs több szabadságom, kirúgnak. És Ilona nénit tizennégy éve nem láttam. Nem is tudom, hogy rokon pontosan…

– Nem rúgnak ki. És jössz. Apáddal. A franciát ne hozd. Kedves fiú, de nem érti.– Mit nem ért?– Az egészet. Mindegy, kértek kávét? Én holnap indulok, estére Kolozsváron leszek, és

ott akarlak látni a Házsongárdban mindkettőtöket holnapután reggel. Endre, te levihetnéd Gábort, Kászonit. Az apjának másodfokú unokatestvére volt Ilona. A francia ott alszik a sarokban, nehogy itt felejtsd. Pesten megállok, megnézem a múzeumban a tiarámat. Lesz egy kiállítás a középkori magyar ékszerekből, és a Petky-tiara lesz a fő attrakció. Ilona biztos bosszankodna. Soha nem értette, miért adtam a múzeumnak…

Jérôme-ot igazán kár lett volna ott felejteni, reggel ágyba vitte Annának a habos kakaót, virággal és bulvárlapokkal – igaz, a művirágot a szálloda halijából csente el. Jérôme egész reggel rajongó volt, a lány elégedett, mint egy jóllakott macska, aki éppen belefetyelt egy egész tál tejet.

BUDAPEST

Sütött a nap hazafelé az autópályán. Anna azon gondolkodott, hogy miért is megy mégis Kolozsvárra másnap reggel. Ilona nénit szerette, legalábbis gyerekkorában, amikor még gyakrabban látta. De ez még nem ok arra, hogy 350 kilométert autózzon, és felbőszítse az amúgy sem túl kedves főnökét… A csendet Jérôme törte meg.

– Azt hiszem, már nem elég Budapest. Tegnap felhívtak Londonból, állítólag a távol-keleti galériákban kezdik keresni a képeimet. Az ügynök – aki talán vállalná a képviseletemet – azt mondja, hogy jót tenne, ha pár hónapot Kínában tudnék tölteni. Arra gondoltam, megnézhetnénk Hongkongot. Olyan szép és magas lennél ott a Távol-Keleten.

Anna a sebességmérőt bámulta. Kétszáz fölött ingadozott a mutató. Jérôme soha nem lassít le – mosolygott magában. – Hongkong? És mikor? Csak így? Én nem vagyok gumilabda, mint te. Nem így nőttem fel. Neked ez olyan, mint nekem… Pécsre menni, de… Tudod, mit, átgondolom. Jössz velem Kolozsvárra holnap?

– Nem, azt hiszem, nem. Be akarom fejezni a csilláros képet.Anna szerette a napsütést és a bolondos, habkönnyű életét Jérôme-mal, aki francia

könnyedséggel és német elszántsággal élvezte az életet. Francia apjától örökölte megingathatatlan optimizmusát, német anyjától világos színeit és kacagós szemét. Jérôme körül minden kicsit őrült volt, színes és nagyvonalúan könnyed. Az olyan emberek magabiztosságával volt gondtalan, akik jólétben, jó társaságban nőttek fel, és akiknek a fejében meg sem fordult, hogy milyen kivételes életük van. Jérôme erőlködés és akarás nélkül élt, ezért a legtöbb dolog, amibe belefogott, sikerült neki. A ritka kudarcokat pedig bájos meglepődéssel fogadta, és valahol a lelke mélyén még örült is nekik, mert valódinak, igazinak érezte tőlük az életét. Szerette Budapestet, a romkocsmákat, a várnegyedet, a hatalmas tereket és a beömlő fényt a rakparti lakásban, és rajongott Annáért. A furcsaságaiért, ellentmondásosságáért, hangulatváltozásaiért, és azért, mert Anna ugyanúgy kezelte a megvásárolható dolgokat, mint ő. Jérôme-nak nem számítottak, mert soha nem tapasztalta meg a hiányukat. Ő a vanban nőtt fel. Annát viszont azért nem hozták lázba az anyagi javak, mert ő jól ismerte a hiányt – majdhogynem tegeződtek, de a hosszú távra tervezett kapcsolat és a fagyos viszony miatt végül mégsem. Anna nem sokra tartotta a hiányt. Neki soha nem volt van, úgyhogy nem is számított, ahogy Jérôme-nak sem volt nincs. Ezért hát a van-volt-lesz és tagadásaik mindkettőjüknek távoliak voltak. Alig látszottak.

Annába beleégett, hogy akármennyi van, egyik pillanatról a másikra elvehetik, hát élvezni kell, amíg van, és élni nélküle, ha nincs. Csak úgy mellékesen azt is tudta, hogy neki lesz. Mert együtt járt a sikerrel. És ő elszánt volt, és az egész világnak bizonyítani akart. A portásnak, a tanító néninek, a szerkesztőnek, Jérôme-nak. De leginkább magának, a csak azért is könnyű életet. Tudta, hogy milyen életet akar, és hajlandó volt keményen dolgozni érte. És Jérôme tálcán kínálta az extrákat, kitartóan és nagyvonalúan, pedig Annával nem volt mindig kacagás az élet. Nyitott volt és közvetlen, de a felszín alatt nem sokkal ott volt egy átléphetetlen határ. Rengeteg ismerőse volt, de barátja mindig csak egy-kettő, és ők is csak ideig-óráig. Nem bírta elviselni a közelséget huzamosabb ideig. Néha azt gondolta, Jérôme életében ő az ellenpont, a nehézség, a bonyodalom, amire a fiúnak szüksége van, hogy úgy érezze, hétköznapi az ő valósága is. Neki Jérôme a kárpótlás volt, ami késett pár generációt.

Egy reggelin találkoztak, kávéházban. Sokan voltak, nagy társaság, hangosak és jókedvűek a tavasztól, amikor Jérôme, az ő mókás franciás angoljával megkérte Annát, hogy kísérje el egy ügyvédhez másnap, és tolmácsoljon. Egy házibulin leszakadt az erkély, a kinn cigarettázó Jérôme-mal. Pontosan rá az alatta parkoló autóra. Szerencsére

csak az erkély landolt, Jérôme-ot karjánál fogva még elkapták és berángatták az ajtón. Az autótulajdonos és a lakás bérlője pedig pereskedtek, Jérôme-mal a történet közepén. Lehengerlő nyitás volt, Anna elvállalta, fordított, cserébe Jérôme az ő életén. És nem sokkal ezután már leginkább csak együtt cigarettáztak a házibulikon, és a közösködést később egyre inkább kiterjesztették, olyannyira, hogy pár hónap múlva mindketten költöztek, amikor Anna rátalált a nagy ablakos, hideg fényű rakparti műteremlakásra. Sokat dolgoztak, sokat utaztak, és sokat nevettek. Jérôme-ot lenyűgözte Anna megfejthetetlensége, de meg is ijesztette. A lányt a fiú könnyedsége varázsolta el, és a kellemes felszínt később sem volt kedve ütvefúróval megbontani, hogy kiderítse, milyen a mélység, s hogy van-e egyáltalán.

ÚTKÖZBEN

Az erdélyi mágnásvilág meglehetősen zárt volt évszázadokon keresztül. A birtokok jóval kisebbek voltak, mint a magyarországi arisztokratákéi, köszönhetően az eltérő örökösödési rendszernek. Erdélyben a birtok osztódott, itt nem ismerték az elsőszülöttségi öröklést, sem a hitbizományt. A régi nagy családok többnyire egymás között házasodtak, messze voltak Bécstől, és rátartian távol maradtak az udvartól, csak országos ügyekben, vagy kivételesen, személyes kapcsolatok miatt érintkeztek Béccsel, de társadalmilag nem nagyon. Legalábbis a többség, főleg a református főnemesség. Senki sem bánta az egymás közötti keresztbe házasságokat. Valamikor a múlt század fordulóján egy Bethlen grófkisasszonynak például mind a négy nagyszülője Bethlen volt. Szóval a szülei esküvői meghívója úgy nézett ki, hogy bethleni gróf Bethlen X., és neje, született bethleni gróf Bethlen Y., örömmel adják hírül, hogy lányuk, bethleni gróf Bethlen Z., házasságot köt bethleni gróf Bethlen A.–val, bethleni gróf Bethlen B. és bethleni gróf Bethlen C. fiával.

De még mielőtt bárki elszörnyedne, Bethlenekből annyi volt, hogy bőven elfért ez a házasság a terebélyes családfa távoli ágai között. A kitelepítések, kivándorlások, birtokelkobzások persze a házassági és birtokviszonyokat is átrendezték, de a „mindenki mindenkinek unokatestvére” összetartás azért megmaradt, még Anna generációjánál is, pedig ők már csak mások emlékeiből ismerték azt az életet, amikor nyaranta még kastélyról kastélyra, udvarházról udvarházra járva látogatták egymást, és hetekig vendégeskedtek egymásnál a rokon famíliák – s így nem csoda, hogy maguk közül választottak házastársat is. Kit választottak volna, mást nem nagyon ismertek. Az elrendezett házasságok sem voltak ritkák, mert az sem ártott, ha a feldarabolódott birtokhoz jön egy másik darab. A nyári mulatságok és a téli városi bálok ugyanúgy hozzátartoztak a társadalmi élethez, mint a falusi bálok, amiket nagy csűrökben rendeztek, és ahol a földbirtokosok együtt mulattak a falu népével. A kolozsvári kaszinó bálja volt a téli szezon társasági eseménye Erdélyben. Házasságok intéződtek, pletykák jártak szájról szájra, évekig emlegetett botrányok estek a kaszinó termeiben.

Anna az egykori New Yorkban, a kolozsvári főtér sarkán álló palotában találkozott Ízi nénivel este, még a temetés előtt. Azt hitte, többen lesznek, de csak Ízi néni cigarettázott a sarokban egy megcsorbult márványasztalnál, amikor belépett.

A New York már a tízes években is a kolozsvári élet meghatározó helyszíne volt, a reggelig és reggeltől nyitva tartó kávéház, elfáradt úriemberek menedéke. A berendezés azóta lecserélődött, és az atmoszféra is teljesen más lett. Akárcsak a törzsközönség. Ízi néni mégis zavarba ejtően természetesen ült tweedkosztümjében, gyöngysorával, ciklámenre lakkozott körmével és cigarettájával a művirágok és a rossz aranyozású falak között.

– Elkéstél.– Jó estét, sajnálom, nem mertem gyorsabban jönni, és a Királyhágónál álltunk egy

órát.– Kell csinálnod egy riportfilmet Erdélyről.– Miért?– Mert nem jössz ide mostanában. Mikor voltál utoljára Kolozsváron?– Nem tudom. Négy éve? Öt?– Szégyelld magad.– Ízi néni, nem volt fáklyás menet, ahogy elmentünk innen…– Nem téged vertek össze és faggattak napokig, hanem az apádat. Ő járt évtizedekig

kihallgatásra a Securitatéhoz, és őt követték évekig. Panaszkodott valaha? Vagy nem jön azóta errefelé? Szedd össze magad. Húzni egy vonalat, túllépni, és lubickolni az életben

Budapesten, az nem kunszt. Vannak kötelességeid, nem gondolod? Például hogy ne felejtsd el, honnan jöttél. Ezt akartam mondani. És most meghívlak egy konyakra. Meséltem már a dédapádról és a szűrről? Amikor itt a New Yorkban reggel találkozott Dudussal? Dudus volt a leghíresebb prímás akkoriban, és senki nem tudta úgy dirigálni, mint a dédapád, de erről majd máskor…

Volt egy időszak, valamikor a tízes évek elején, amikor a bálokon divat volt úgynevezett élőképeket bemutatni. A társaság tagjai egzotikus vagy idilli jelmezekbe beöltözve néma állóképet formáltak, hosszú exponálási idejű fényképezőgépek előtt pózolva. A kis pásztorlány, Seherezádé, Sába királynője és társai sorra bemutattattak. Dédapád magas, jó kiállású ember volt, szerették rendezni. Azon a bálon – márki tudja, milyen állóképhez- hatalmas, súlyosan és díszesen hímzett cifraszűrt viselt, hosszú, ragasztott álbajusszal, pörge kalappal. Valamiért olyan jól érezte magát benne, hogy nem vesződött az átöltözéssel, hajnalban a bál után cifraszűrösen vonult be a New Yorkba egy kis levezető nótázásra. Dudus, a cigányprímás, összecsapta a két kezét, és felsóhajtott, ahogy dédapád belépett.

– Jájj! Méltóságos úr, olyan sép vaágy, mint maga Stuart Mária!Ami az álbajuszt tekintve nem volt túl hízelgő bók a skótok szerencsétlen királynőjére

nézve, bár ki tudja…

Másnap, korán reggel, feketében, halkan beszélgetve haladt egy csoport Erdély legszebb parkjában, Kolozsvár híres Házsongárdi temetőjében. Ilona grófnét, Erdély egyik utolsó nagyasszonyát temették a családi kriptába. A kripta így vagy úgy átvészelte a háborúkat és a társadalmi egyenlőtlenségeket még a halál kertjében is gyakran korrigálni akaró rendszert, ami a sírboltok többségét lebontatta. Ilona nénit sokan szerették Kolozsváron. Sokan voltak a temetésén is. Sokan sokfelől. Anna fejében emlékek és mesék keveredtek.

Ilona nénin nem változtatott az sem, hogy a kitelepítés után a ládagyárban az utcalányokkal együtt szegezte a gyalulatlan deszkát. A lányokat a rendszer igyekezett a csomagolóipar piaci igényeinek kiszolgálására átnevelni, Ilona nénit pedig valószínűleg a grófnék rendszerbomlasztó délutáni teázási szokásáról gondolták leszoktatni a ládaszegezéssel.

Ilona néni pedig igazán nem volt egy kizsákmányoló alkat, a főkomornyikra is szó nélkül ráhagyta, amikor az foghegyről szólt vissza, hogy márpedig itt a szőnyeg alatt soha nem volt és nem is lesz vikszolás. Mondta ezt a madarasi kastélyban, ahová Ilona néni igen fiatalon férjhez ment, oly fiatalon, hogy vagy a vikszolás rendeltetését, vagy a főkomornyik helyzetét nem tudta bemérni elsőre, és valószínűleg másodikra sem, mert a padló maradt kopott, színtelen a hallban a nagy perzsaszőnyeg alatt, ahogy addig is. Ilona néni mindenesetre később, amikor úgy alakult, a ládagyárban, már egyáltalán nem kérdezősködött. Egy idő után a lányok is tisztelték és szerették, s ez elsősorban abban nyilvánult meg, hogy ha Ilona néni kiment friss levegőt szívni a cigarettaszünetben, akkor a gyárudvaron szivarozó lányok nem káromkodtak, és nem mesélték egymásnak szórakoztatásul szaftos múltjuk kellemes vagy kellemetlen emlékeit. Egy-két nap után már arrébb mentek, hogy Ilona néninek ne kelljen végighallgatnia, ha ilyesmi forszírozódott tematikailag, mert csak úgy maguktól, rendszerellenesen szégyellték előtte mondani. Később inkább maradtak, és másról beszéltek, igyekezve, hogy kerüljék a szokásos jelzős szerkezeteket és kötőszavakat. Nem akarták megbántani azzal, hogy magára hagyják. Pedig Ilona néni nem szólt, nem kért, csendben elviselte, ha eleinte még a jelenlétében el-elcsattantak liezonok plasztikus slusszpoénjai. Ilona néni mindig mosolygott, és néha elmondta, ha kérdezték előző életéről, hogy úrinő este hat előtt nem visel briliánst. Kivéve a jegygyűrűjét. Hamisat meg semmikor sem. Hogy a csipkét nem hajtogatják, mert törik, a

damasztot nem keményítik, hanem frissen áztatják-vasalják, mielőtt használják, mert meglátszik a hajtogatás éle.

Később, a nyolcvanas években, amikor már jegyre adták a kenyeret, vajat Kolozsváron – húst még jegyre sem – Anna apja Ilona nénihez volt hivatalos vacsorára. Ünnepi vacsora volt, egy hazalátogató közös rokon tiszteletére. A kerek asztal körül helyet foglaló társaság jól érezte magát. Ettek, amit lehetett, az este kellemes volt, a hangulat kitűnő. Másnap Ilona néni telefonált. Hallhatóan ideges volt, ami a hasonló társadalmi hátterű és az ő generációjához tartozó hölgyekre egyáltalán nem volt jellemző, tekintve hogy végigcsináltak két világháborút, egy agrárreformot, pár menekülést, egy kitelepítést… Az egykori grófné kissé izgatottan exkuzálta magát. „Hallgasson ide, Miklós, igazán sajnálom, ilyen velem még sohasem fordult elő… „, hallatszott a telefonban.

Ilona néni eltévesztette az ülésrendet. Anna apjának, korára és a rokoni kapcsolataira tekintettel, a kerek asztalnál egy székkel közelebb kellett volna ülnie a házigazdához. Mert Ilona néninek az egypártrendszer kellemetlen díszletei között mégsem a jegyrendszer volt a meghatározó, hanem az élet apró, rendíthetetlen törvényei. Mert kommunizmus ide, diktatúra oda, az ülésrend, az ülésrend.

Anna dideregve állt a februári reggeli, csípős szélben. A Házsongárd fái sötétek és nedvesek voltak a hajnali esőtől. A megkopott köveken még olvadozott némi hó, az utakat sárosra áztatta az esővel keveredő hólé. Kászoni Gábort látta közeledni a szürke fényben. Feketébe öltözött, magas lánnyal jött, csak a testvére lehetett, annyira hasonlított rá. Sápadtak voltak, finom arcvonásokkal, sötét hajúak és szeműek, kimértek. Lassan mozogtak. Gábor lemaradt, megállt beszélgetni az öregek egy csoportjával. A lány közelebb jött. Endréhez ment, aki pár méterre Annától cigarettázott. Szentimréről jöttek, valamikor éjfél előtt futottak be, ők is késtek pár órát. Drum in lucru – az utakat mindig javítják errefelé. Gábor már ott él, és ő is hamarosan odaköltözik, mesélte a lány. Lenyűgöző volt a lelkesedése, ahogy Szentimréről beszélt. Endre valamiért kicsiévázta. Anna azon kapta magát, hogy hallgatózik.

Még otthon megnézte, mielőtt elindult. Kézdiszentimre valahol a háromszéki medencében, a Kárpátok nagy kanyarulatában, hegyek lába alatt, világ végén, az egykori Monarchia határán van. Kis falu, több száz kilométerre a repülőtértől, egyórányira a legközelebbi valamirevaló vasútállomástól. Az utak sem lehetnek valami jók arrafelé. Kicsiéva elegáns volt, lassan, megfontoltan beszélt, angolul, jóval érettebbnek tűnt annál, mint amennyi idős lehetett.

Bátyjával mindketten Németországban nőttek fel, és bár rendszeresen jártak Erdélybe nyaranta, a társaságból még az idősebbek sem igen értették, hogy mit akar ez a két szép fiatal a Székelyföld legvégén, miért költözött Gábor a londoni Cityből egy bőrönddel és egy laptoppal Szentimrére, ahol fél éve hálózsákban alszik egy fűtetlen, romos kastélyban.

– Szervusz, Anna – lépett oda hozzá egy távoli nagybácsi. Egy rokon Kolozsvár híres Orgona útjáról, ahol a kitelepített mágnások a háború után meghúzhatták magukat azokban a bizonyos mosókonyhákban és földes házikókban – legtöbben közülük évtizedekig –, és ahol Anna nagyszülei is laktak halálukig. A lány gyerekkora óta ismerte, de a nőt, akivel érkezett, még soha nem látta. Szőke lehetett valamikor, és szépen öregedett. A nagybácsi bemutatta őket egymásnak, de Anna a vezetéknevét nem hallotta, csak annyit, hogy Éva. A nő mosolygott, kedvesen megkérdezte, hogy honnan jött, de a választ már nem biztos, hogy értette, mert valaki vehemensen és „Évám, te itt!” felkiáltással elsodorta magával. Meg akarta kérdezni, hogy ki volt ez, de a nagybácsi közbevágott.

– Te szivarozol? Emlékszem, amikor kis pukkancsként mondogattad apádéknak, hogy te aztán soha nem fogsz szivarozni.

– Te is sok mindent mondogattál, és mégsem. Nem? De azért köszönöm, elfogadom, ha most épp megkínáltál.

– Jó, jó, de menj, apád vár a kijáratnál. Az előbb kérdezte, hogy merre vagy.Az apja az idegen szőke nővel beszélgetett a temető főkapujánál, amikor odaért.Ez tényleg elképesztő, apám mindenkit ismer Kolozsváron, gondolta. Mire odaért, a nő

már elköszönt és elsietett.– Ki volt ez? Ismerem? Nem emlékszem rá…– Ó, a Kászoni Péter özvegye. Éva. Péterrel jól ismertük egymást, egy ideig ő is ott

lakott az Orgona úton, aztán valamikor a hatvanas évek végén kiszöktették Németországba. A nagyapja egyik testvére oda ment férjhez, és a fiuk befolyásos politikus lett, ő intézte el, hogy Pétert hatvannyolcban – azt hiszem – kiengedjék. A feleségével valamikor a hetvenes években találkoztam Kolozsváron, amikor látogatóba jöttek Péter nagynénjével, Kleo nénivel. Nagyon fiatalon ment férjhez Péterhez. Félig osztrák, de valahogy erdélyi retyerutyaság is, az anyja a Pólika húga. Bécsben él. Azt hiszem, Péterrel, a férjével is harmadfokú unokatestvérek voltak, és nekem is rokonom valahogy az anyja révén. Beszél egy kicsit magyarul is. Néhányszor jöttek Kolozsvárra is látogatóba, de inkább Vásárhelyre jártak. Neked nincs honnan emlékezned rá, hacsak nem Ilona néninél láttad valamikor gyerekként. De talán Kleóra emlékszel, anyád szerintem biztos emlékszik rá. Kolozsváron mindig a nagyhangú nagynénémnél szállt meg, és ezek ketten olyan hangosan diskuráltak, hogy zavarták a Securitate lehallgató poloskáinak a vételét, amikor belemelegedtek a beszélgetésbe. És Kleo mindig azt mondogatta, amikor rászóltak, hogy kiabál, hogy „én nem kiabálok, nekem ilyen az orgánumom”.

Kleo néni volt a legidősebb a kézdiszentimrei kastély konteszei közül. Már a tízes évek végén férjhez ment egy osztrák herceghez, így még a nehéz évek előtt elkerült Erdélyből. Úgy alakult, hogy az osztrák hercegi birtokokat és vagyont néhány ezer kilométerrel odébb, a Felvidéken ugyanúgy elvették, mint Kleo néni családjáét Erdélyben. Szerencsére annyit meg tudtak menteni, hogy Stájerországban egy kisebb kastélyt vásároljanak. Itt élt Kleo néni élete végéig. Férjét és fiát elvesztette a háborúban, lányai férjhez mentek és elköltöztek. Házvezetőnőjével kettesben éltek, és a hercegné, ahogy a környékbeliek szólították, mindennap bebiciklizett a faluba intézkedni.

Óvodát alapított. A falusi gyerekek a kastély nagyszalonjában játszhattak és tanulhattak háromszor egy héten. Megszervezte, hogy az idős és mozgásképtelen hívek eljussanak misére, jótékonysági színielőadásokat rendezett, és még ki tudja, mi mindenfélét. Talán csak a falubeli pék emlékezne pontosan, mert neki muszáj volt szponzorálnia kiflivel és péksüteménnyel a jótékony színielőadást, meg a többi karitatív eseményt. Ha jó ügyről volt szó, Kleo néni nem fogadott el nemet válaszként. leadta a listát, és kész. A kenyér és a kifli pedig pontosan érkezett.

A kastélybeli házirend és az étkezések puritánsága, szigorúsága legendás volt. A Kászoni gyerekek majdnem minden hónapban meglátogatták Kleo nénit, és nyaranta hosszú heteket töltöttek nála. A kisfiú, Gábor szobája egykor börtöncella volt, abban az épületrészben, ami megmaradt a hajdani várból – arra épült később a kastély. Hűvös és kicsi helyiség, rácsokkal az ablakán. Be is ragadt Gábor feje a rácsok közé egyik szabadulási kísérlete közben, mert kifele még kipréselte valahogy, de befele fennakadtak a fülei.

Gábor már gyerekként sem rajongott a szabályokért, a süteményekért annál inkább. Így hát gyakran rajtakapták a kamrában, miközben a katonás rendben sorakozó vendégváró aprósüteményeket dézsmálta. A kamra a kisfiúnak maga volt a földi mennyország, angyalok helyett édes, színes szénhidrátokkal telezsúfolva. Egymás fölött és mellett, felcímkézve, íz és forma szerint sorba rendezve, külön a teához való, és külön fedeles

dobozokban az omlós kekszek, külön a hétköznapi és az ünnepi-édesen és csábítóan pöffeszkedtek, simultak és hízelegtek a tészták. Tüchtig rendben, számon tartva.

Meghatározott alkalmakkor a megfelelő ízű és formájú kekszek és sütemények felszolgáltattak. Amennyit illett, annyit lehetett enni. Slussz. Teánál, születésnapon, ha vendég jött. Az, hogy mindenki akkor és annyit eszik, amikor és amennyire gusztusa támad, nem volt szokás.

(Anna nagyanyja mondogatta gyakran-. „Egyetlen dologért vagyok hálás a kommunistáknak. Végre akkor eszem, amikor akarok. Az más kérdés, hogy nincs mit… „)

Gábor talán ötéves lehetett, amikor egy éjszakai beszerző hadjáraton összefutott a kamrában édesapjával, akit ugyanazon gyarló szándékok és édes epekedések, pontosabban tészták vezettek az éléstárba, s így a kekszkészlettel együtt az atyai tekintély is megcsappant.

Kleo néni szigorúsága ellenére nagyvonalú volt, csak a megfelelő viselkedésről vallott határozott nézeteket. Fiatal lányként a svéd királyi udvarban volt „ösztöndíjas”, azaz udvarhölgy.

Szerette a fiatalokat maga körül, unokaöccse diáktársait gyakran hívta vacsorára. Az unokaöcs finn évfolyamtársát is, aki lelkesen köszönte a meghívást, s csak azután kezdett el idegeskedni, miután elfogadta, s már nem volt mit tenni. De akkor nagyon. Nyilván valamit elront, felborít, kiont majd a vacsoránál- rágta magát órákon át-, az ember mégsem úgy vacsorázik egy hercegnénél, mint a sarki kiskocsmában. És honnan fogja tudni, hogy mit mivel egyen, a filmekben is, ugye, látja az ember a temérdek villát, kést a tányér mellett, és a suta főhős mindig a halkéssel esik neki a roast-beefnek, rá is ez vár, menni akar ő egyáltalán?!

Nos, a jelenlevők beszámolója szerint a vacsora nagyon kellemes, oldott hangulatban kezdődött. Az asztaltársaság vidáman csevegett, és a finn egyetemista felszabadultan magyarázott valamit a házigazdának. Annyira felszabadultan, hogy egyszer csak megelevenedett a rémálma, és a fényes, mélysárga szósz a patyolattiszta koronás damasztra fröccsent. A fiatalember zavartan és vérvörösen meredt a kiabáló foltra. Kleo néni pedig diszkréten arrébb, a foltra tolta az egyetemista tányérját, rákacsintott és halkan odasúgta: – Ne idegeskedjen, így kell ezt csinálni. Ezt még a svéd királynétól tanultam.

Egyre többen szállingóztak a parkoló felé, Ilona néni temetéséről hazafelé ballagva Anna meglepődött, amikor Gábor megállította. Német akcentussal, lassan azt mondta: – Szép a kesztyűd.

Persze hogy szép – gondolta Anna – az én világhíres, kedvenc királykék pécsi kesztyűm, finom, puha, kézre simuló. Nem nagyon passzolt a temetésre, de nem törődött vele. (Nem volt nála másik, és hűvös volt a februári reggel)

– Uhumm – válaszolta, és továbbment, otthagyva a csodálkozó fiút a hideg szeleknek, olvasztgassa azokat. Micsoda hólyag, gondolta. Be sem mutatkozik, és egyáltalán, mit haverkodik egy temetésen. Persze, szép, mármint ő is, nem csak a kesztyű, nyilván tudja is, ezért szépakesztyűdözik itt neki a házsongárdi lejtőn. Közben odaért az autóhoz.

Majdnem nekitolatott Endre ezeréves Volvójának. Még Ilona néni lakásában is nyelőgörcse volt. És túl hangos volt a szíve. A többiek már majdnem mind odaértek a temetés után, mire ő befutott. Ízi néni rögtön a konyhába parancsolta. A fiatalokat mind berendelték konyhaszolgálatra, hogy valami ebéd is legyen később. Anna ült a kissámlin, ölében újságpapírral, rajta krumplihéjjal. Krumplit pucolt éppen, a legjobb fekete garbójában, amikor Gábor belépett. A konyha nem volt nagy, és minden tenyérnyi hely tele poharakkal, megpakolt tálcákkal, pogácsás kosarakkal, süteményes tálakkal. Anna a sarokba szorult a sámlival, a két kiló krumplival, és szétsírt szemfestékével. Kató, az unokatestvére hagymát pucolt mellette, és versenyt könnyeztek a hagymától.

– Na, hello, kézdiszentimrei remete! – kiáltotta oda a belépő fiúnak Kató. Anna addigra már többet tudott Gáborról. Kifaggatta unokatestvérét, aki mindenkiről tudta, hogy kicsoda, és ki kinek, hogyan rokona. Kató szerint Gábor kedves fiú. Anna csak azt látta, hogy jóképű, magabiztos, talán túl magabiztos, és azt tudta, hogy neki nyelőgörcse van, ha hozzá szól, és hogy a szeme veszedelmesen sötét. De kedvesnek nem volt kedves. Sőt, lekezelőnek és hűvösnek találta. Biztosan Londonban meg New Yorkban más a standard, de mit keres Szentimrén? A székelyeknél ez biztos nem megy… – futott át Anna fején, ahogy nézte a fiút, akinek valami állandó nyugodt mosoly rejtőzködött az arcán, és mégis olyan nagyon komolynak tűnt.

Lassú évszázadok voltak a mozdulataiban. Kimérten beszélt, elegáns és elnagyolt gesztusokkal. Próbált barátságos lenni. Nagyon udvarias volt. Kétségbevonhatatlanul udvarias. A háromévesektől a nyolcvanhárom évesekig mindenkihez egyformán. Kár, hogy a rokonság ellenére neki olyan nyilvánvalóan más gének jutottak – morfondírozott Anna –, pedig nem ártott volna ebből a kimértségből, vagy csak egy gyárilag beszerelt hangtompító nekem sem. Gábor zavarba ejtően határozottan közeledett, Anna belekortyolt a borába, és előremenekülve elszántan kérdezett köszönés helyett:

– Ó, te vagy az a híres szentimrei úttörő? – nézett fel a piros mázas lavórból, amiben a krumplit mosta, bele a sötét szempárba.

– Uhumm – válaszolta a fiú gúnyosan. – És the?– Én? Én be szoktam mutatkozni. Nem kezdek el kesztyűkről csevegni ismeretlenekkel

a temetőben.– Khászoni Gáborh.– Anna, Kevéer. És mit is csinálsz ott Kézdiszentimrén?– Hát, ülök a napon a rhétyen. – A hol?– A rrhétyen. Ülök a napon.– Ja, a réten, vagy úgy… Hallottam, hogy visszakaptátok a kastélyt, jó napfényes

lehet…– Aha. Voltál már arrhafelé?– Pár éve. Nem pont ott, kicsit arrébb, Erdőpatakán. Endre szervezett ott egy tábort,

Vilmos bácsinál, az udvarházban. Az elég közel van hozzátok, nem? A ház akkor még teljesen romos volt, és hálózsákokban aludtunk a deszkapadlón az üres termekben. Alvás közben néha a fejünkre esett egy kis vakolat, de azért jól éreztük magunkat. Endrét ismered, nem? Hajnalig buliztunk minden este. Persze ez már jó régen volt, nem is tudom, hány éve… Persze túl sok napfény nem volt – mondta erőltetett mosollyal Anna.

– Aha, a ház még mindig rhomos. De már rhestaurhálják. Vilmos bácsi nagyon közel van hozzánk, és én is ott vholtam abban a tháborh ban.

– Tényleg? Pedig azt gondoltam, tíz nap alatt feltűnt volna, hogy ott vagy, gondolom, emlékeznék. ..

– Hát, én sem emlékszem rád, egyáltalán.– Persze, mert nem ugyanabban az évben voltatok ott. Nagyokosok. Mi az első

táborban voltunk, Annácska, Gábor meg egy évre rá. Amikor mi voltunk, akkor még nem volt tusoló, emlékszel, a birkák között egy slaugból jött a víz, és volt körülötte egy deszkákból ácsolt paraván, az volt a zuhanyzó – mentette meg a helyzetet Kató, miközben egy-egy poharat nyomott a kezükbe.

– Azóta már elkezdték kinyitani a fhreskókat a plafondon, a kastélyban. Máhr ha emlékezel egyáltalán arrha, hogy voltak fhreskók.

És elhúzta a szája szélét valamerre, alig észrevehetően.Anna nem tudta, hogy sajnálja, unja, vagy kiröhögi éppen.– De ha arrafelé jársz megint, nézzél be hozzánk Szentimrére.

Anna nevetett kicsit, mert Gábor székelyesen beszélt német akcentussal. Ekkor ért oda Anna apja, aki rögtön el is fogadta a meghívást.

– Ó, hogyne, persze, nyáron úgyis megyünk arrafelé, szívesen meglátogatunk – vágta rá.

Pont ő, aki utál utazni. Miről beszél? – képedt el Anna. Egyrészt nem neki szólt a meghívás, másrészt minek mennének, Kolozsvártól még hat óra az út.

– Jó, majd, persze – vágta rá ő is flegmán, és Gábor kezébe nyomott egy tál pogácsát. – Bevinnéd, kérlek, nekem most más dolgom van.

Jobb lesz kimenekülni ebből, nem jó jel a nyelőgörcs, meg a szív-összevisszaverés. Legjobb lesz felhívni Jérôme-ot, gyorsan összepakolni és visszavezetni Budapestre. Úgy látszik, már a temetők sem biztonságosak mostanában, nem kellene valami őrületbe belekeveredni megint, most, amikor végre pár éve nyugalom van és napsütés és Jérôme, győzködte magát.

– Aha, látom. Csak kicsikét lassan dolgozol – mondta Gábor halkan, nagyon halkan, és közben komolyan nézett, hosszan, valahová a lány arca mellé, az ablakon beszűrődő fénybe.

„El kellene nevetni”, mondogatta magának Anna, „vagy riposztozni”, de valahogy nem tudott, mert a fiú csak mondott valamit, hogy beszéljen, de ahogy nem is nézett rá közben, abba Anna belesápadt, majd hátat fordított és elsétált. Legyen már vége ennek a napnak.

Késő délután Kocsifalvára mentek sokan a fiatalok közül, jól nevelten teára voltak hivatalosak. „Remélem, rum is lesz bele”, reménykedett neveletlenül Anna, aki azt érezte, megfullad a nagynénikkel, Házsongárddal, falon átütő szemű unokatestvérekkel rázuhanó Erdélytől.

A kocsifalvi kiskastélyt Endre Ausztriába szakadt rokonai kapták vissza, és ez lett az első olyan kastély Erdélyben, amit a régi-új tulajdonosok felújítottak. A távoli Salzburgból gyönyörködtek az üresen kongó épületben, amit nyaranta rövid napokra szeretgettek.

Anna rum híján a tea helyett savanyú vackort majszolt a kertben, bámulva a széki dombokat, amikor lassan hallótávolságba úszott egy beszélgetés. Endre és Kató közeledtek, arról beszélgetve, hogy éppen mi a széna aktuális árfolyama Kolozsvár környékén. Anna közelebb ment, csak pár pillanatig habozva. Végül úgy döntött, a széna nem lehet túl bizalmas téma, azazhogy talán, de az árfolyama mégsem… meghibbantak ezek, mit érdekli őket egyáltalán?! Az egyik orvosnak tanul, a másik mérnök – Anna nem értette, mi ez a szénabiznisz.

– Tóndaron azért könnyebb kicsit, mert a harangozó rendet vág akkor is, ha nem vagyok ott. Szóval nem hordják szét a kerítést, ha, mondjuk, nem megyek két hétig – így Endre. – Volt ez a história, amikor még a traktorista vigyázott a házra, és a rokonsága kövenként hordta el, ami még a várfalból maradt. Aztán szerencsére Béla bácsi időben szólt, és megmentettük, amit lehetett. De most más lesz, hogy én is ott leszek.

– És mikor mész? – kíváncsiskodott Kató.– Már ott van a holmim, csak ki kell csomagolni a kofferből. A harangozónál kaptam

egy szobát, amíg a tetőt helyrerakjuk.Endre gyerekkoruk óta Anna legjobb barátja is volt. Igaz, csak ritkán látta, mert

Endréék Magyarországon laktak. De mindketten egykék voltak, és Endre úgy vigyázott Annára, főleg, miután Budapestre menekültek, mintha a bátyja lett volna. Ő tanította meg korcsolyázni és vitte el az első Kispál-koncertre. Elli néninek, Endre anyjának és Anna apjának volt egy közös dédnagyanyja, akit a családi legendárium azért jegyez, mert tordai házában egy esős éjszakán megfojtotta a cselédlány. A dédnagymama állítólag elszerette a babáját.

Endrét gyerekkorában csak és kizárólag a vasútmodellek érdekelték. Az egész házukat telepakolta vasútmodellekkel. Végül gépészmérnök lett valahogy, nagy nehezen.

Valószínűleg egyike volt a Magyarországon leghosszabb ideig egyetemre járóknak, sokkal jobban érdekelték a kollégiumi bulik, mint a kollokviumok. Gyerekkora óta Tóndarról álmodozott, a szobája falára a várról készült régi családi képeket aggatott. Zömök, robusztus épület, semmi fölösleges, semmi cikornya. Tóndar Elli néni anyai öröksége lett volna, ha közben ki nem sajátítják. A család kétszer vesztette el, egyszer kellemesebb módon, kártyán, egy éjszaka alatt egy bevállalósabb ős. Aztán másodszor az ismert körülmények, a kisajátító törvényben megtestesülő kommunista erkölcs folytán. A várról persze a kártyás verziót őrzi a szájhagyomány, mert a közhiedelemmel ellentétben viszonylag ritkán cserélt gazdát a zöld asztalnál pénz, paripa, fegyver ilyen tételben, ilyen rövid idő alatt.

Szerencsére a bevállalós ős, Mihály jól nősült, így kiegyenesedett a családi pénzügyi-gazdasági görbe százvalahány évre. Tudniillik talált egy gazdag rokont, akit elvett, és annak hozományával vissza is az elkártyázott várat. Tóndar hasonló állapotban volt, mint a legtöbb erdélyi kastély, azaz inkább rom volt, mint épület.

– Miért nem mondtad el? – támadt rá Anna. Majdnem a torkomon akadt a hülye vackor. Csak úgy leköltözöl, és nem is szólsz?

– Figyelj, nem ment könnyen, előbb meg kellett győznöm a fél famíliával pereskedő anyámat, hogy vagy összedől a kastély, és akkor ugye kár volt bevállalós Mihálynak elvennie a csúnya másod-unokatestvért, vagy abbahagyja a marakodást, rendezik a sorokat, és odaköltözöm. Még csak most dőlt el pár napja.

– Mi ez a népvándorlás? Először ez a, ez a Kászoni, most te? Kató, te is készülsz? Megkergültetek mindannyian? Ez Románia, nem is beszélitek a nyelvet, mit akartok csinálni a romokkal? Kőkereskedést nyittok? – Anna mérgesen lódította a csalános felé karját a vackorral, de a dobás nem sikerült valami előkelőre, ráadásul majdnem fejen talált egy magas, szőke lányt, aki Kicsiévával sutyorgott a tornác sarkában. Éva a délutáni fényben még magasabbnak és sápadtabbnak tűnt. A szőkét, akivel beszélgetett, nem ismerte senki. Német volt, és angolosan elegáns. Minden kicsit kopott volt rajta, és mindenen látszott, hogy egy vagyonba került. Antilopbőr csizma, nagyvonalúra elhordott Barbour kabát, Hermès sál, fonott copf.

– Bocs, nem akartalak fejbe dobni… – kiáltotta oda Anna.Válaszra sem méltatták.– Óvatosan – kacagott Endre.– Ahh, mindegy. Mikor indultok vissza Kolozsvárra?– Most.– Elviszel, kedves Endre?– Nincs hely. Katót viszem és Ágnes nénit, meg Pólikát.– Ki az az Ágnes? És Pólika itt van? De hát hány éves? Már legalább kilencven kell

legyen. .. Nagyon régen nem láttam…– Már kilencvenhat. Nézd, ott van a teraszon. Lilában, természetesen. Ott mellette, az

Ágnes néni, a húga. Ausztriában él. Ő a Kászoniak nagyanyja. Anyai nagyanyja. De ott van Kicsiéva, miért nem kéred meg, hogy vigyen be? A bátyja, aki elől menekülsz, úgysincs itt.

– Jó, Kató, nem elég, hogy kitúrsz az Endre autójából, még piszkálsz is. Hazafelé visszakapod, Pestig háromszázötven kilométerem lesz rá, hogy kikészítselek.

Anna megpróbált könnyednek tűnni, amikor odalépett a magas lányokhoz, Kicsiévához és az ismeretlenhez.

– Hello, Anna vagyok, Kevéer, az Endre, és ööö… a többiek unokatestvére. Bocs a vackorért… a dobásért… kicsit… umm, hmm… elszámítottam magam.

– Semmi baj. Éva – nyújtotta a kezét a Kászoni lány –, ő pedig Theresa, egy barátnőm Münchenből.

– Be tudnátok vinni Kolozsvárra? Azt hiszem, már senki másnál nincs hely az autóban, én meg az enyémet ott hagytam. Ittam egy pohár bort Ilona néninél a temetés után…

– Aha, hát sajnos nem. Nincs hely az autóban. A kutyám nem szereti a társaságot – mérte végig flegmán a német lány.

Ha nem mondta volna ezt, Anna akkor is jelentéktelennek és tramplinak érezte volna magát. A német lány és Kicsiéva mellett hirtelen úgy tűnt, hogy túl sok rajta a smink, túl divatos a bőrkabátja, és túl kék a kesztyűje. Feszengett. Kereste a szokásos magabiztosságát, de nem találta.

– És nem is megyünk Kolozsvár fele, megyünk Szentimrére – fűzte hozzá Kicsiéva.Halkan és lassan beszélt, még lágyabban, mint a bátyja. Udvarias volt, de egy cseppet

sem barátságos. Anna Kézdiszentimréről kérdezte, nem akart sértődöttnek tűnni. Egyre több visszaszerzett kastély került szóba, ilyen vagy olyan jövővel-jelennel, Anna egyre érdekesebbnek találta ezeknek a régi-új földesuraknak – magában már címkét ragasztott a jelenségre – a történeteit. Egyre árnyaltabb lett a kép, és egyre kevésbé egyértelműek az új helyzetre adható válaszok. Kicsiéva rajongott Szentimréért, a hegyekért, a patakért, a levegőért, és mindenért. Meglepő módon, valamiért a német lány is lelkesnek tűnt, Anna nem nagyon értette, és jól-neveltségének tudta be. Budapest felé az autóban Katóval az új kastélyosdit boncolgatták. Az addig rendben van, hogy nagy nehezen visszapereli az államtól a család. És utána? Eladni? Kinek? Lehet-e, szabad-e? Renoválni? Miből? Fenntartani? Miből? Végignézni, ahogy összedől? Bérbe adni? Kinek? Alig voltak válaszok. De Kató állította, nem mindig kellenek válaszok, néha elég csak jól kérdezni.

– Ízi azt mondta, keveset, túl ritkán jövök ide, és hogy csináljak valami riportot Erdélyről. Mintha az olyan könnyű lenne! De lehet, hogy tényleg nem volna rossz összehozni valamit a megmentendő romokról. És ez a Kászoni ígért egy piros gumicsizmát, ha egyszer elvetődöm arrafelé, a falujába. Abban mehetek ugyanis kapálni a kertbe. Szerinte jót tenne a modoromnak. Majom. Te mit mondasz, leforgassam a kastélyokat?

– Komolyan választ vársz? Annácska, az ott egy teherautó, és nem ő van a rossz sávban…

MAJDNEM

– Tudom, hogy ez nem az a műsor, de szerintem érdekes lenne, mit szólsz hozzá, ha leforgatnám ezeket az erdélyi kastélyokat, kell nektek? A híradónak mégsem ajánlgathatom. 1.20-ban nem nagyon izgalmas. De nálatok beleférne. Végül is külföldön van, ha úgy nézed, kicsit politika, kicsit életmód… igazi könnyű-komoly, mosolygós-könnyes, pont vasárnap este nyolcra való…

– Persze, jó lenne, Annácska, nagyon jó történet. Hogy találtad különben? De, tudod, erre az évre már le van osztva a keret, nem tudok neked most stábot adni. Jövőre is ott lesznek a kastélyosok, nem? – a szerkesztő mosolyogva elsétált.

Gondolta, hogy nem lesz könnyű, de azt is tudta, hogy jövőre talán lesz keret, de hogy ő még kameraközeiben lesz, az egyáltalán nem biztos. Most kell visszamennie Erdélybe, hogy megértse, mi történt vele ott Ilona néni temetésén. Azóta hiányzott Erdély. Furcsán, ahogy korábban soha.

Irány a hírigazgató. Anna elszánt lett. A sok műsor fölött őrködő aktuális nagyembert évek óta ismerte, tőle tanult meg annak idején még gyakornok korában hírt írni. Nem voltak a legjobb cimborák, de szakmailag értették egymást.

– Nincs keret, értsd meg, nem fér bele.– Oké, akkor megcsinálom a szabadnapjaimon, csak adjatok egy autót meg egy

kamerát, a többit elintézem. Találtam operatőrt is, sőt lelkes világosítót is. Na jó, a Peti meg a Bori kísérnének el, tudod, nekik ez most úgyis jól jönne, mármint magánéletileg, egy kis romantikus kiruccanás, de különben a Borinál úgysem találnék jobb operatőrt ehhez a témához. Képzeld el a lassú snittjeit, plusz hó, Erdély, csend, meg a romok. Eltehetnéd dobozba a karácsonyi adásig. A Peti meg a Bori azt mondták, lejönnek velem forgatni napidíj nélkül is, és elintézem, hogy legyen ingyenszállásunk. Mit szólsz hozzá, milyen lendületes vagyok? Mindig ezt kéred számon, nem? Hogy hol a lelkesedésem. Hát itt van.

– Ez nem úgy megy, te is tudod. Majd beszélünk róla máskor.Rácsapta az ajtót – itt tényleg semmit nem lehet csinálni, amihez az embernek kedve

van, de napi öt stábra a hülye parlamentben, arra persze van keret. Hisztizni akkor kell, amikor annak helye van, mondogatta a nagyanyja. Persze ő soha nem hisztizett. A biztonság kedvéért még pár ajtót becsapott a folyosón.

Eltartott pár napig, amíg kifüstölögte magát. Egyik hétfőn a napindító értekezlet után, épp csak egy pillantásra méltatva, kegyesen odavetette neki a hírigazgató, hogy mehet kastélyosat forgatni a vasárnapi magazinműsornak. Gyanús volt.

– Van rá három napod, de cserében meg kell csinálnod a választásokat Marosvásárhelyen.

Szóval három nap kastélyozás, három nap gürcölés a parlamenti választásokról. És nem csak a Híradónak. A külpolnak egyórás háttéranyag kell. Meg persze az esti kiadásnak interjúk, nép hangja stb. Peti és Bori mehetnek.

„Dög”, gondolta Anna, de örült.Már tárcsázta is az operatőrt, Borii, mehetünk! Persze van benne egy kis szívás is…Oké, tudósít, valahogy leforgatja a román interjúkat is – majd angolul kérdez, és

megkéri őket, hogy románul válaszoljanak. Csak értse, hogy mit. Mindegy, indulhat Erdélybe, és még világosító is lesz, nem neki kell a statívot cipelni, nem a Bori fog kikészülni, hogy már megint nem vitték el a kék szűrőt meg a mikrofonzsinórt, nem fog minden interjú előtt negyven percig vacakolni a világítással, és nem fog az idegeire menni azzal, hogy folyton a Petiről beszél. Peti világít, cipeli a statívot, megnyugtatja Borit. Pompás!

Egy kis telefonálgatás, és két hét múlva indul forgatni! Endréhez, Vilmos bácsihoz, megnézni, mi történt nála, amióta évekkel ezelőtt ott táboroztak. És ahhoz a Kászonihoz. Kézdiszentimrén lehet aludni, onnan mennek majd mindenfelé. Jérôme nem örült a hirtelen jött erdélyi útnak, de Anna nem hagyta magát. Maga sem értette, miért olyan boldog, hogy mehet Erdélybe. Olyan izgatott volt, mint az első önálló forgatása előtt. Lázasan tervezgetett, és a tervekben, ha nem is vallotta be magának, egyre többször bukkant fel Gábor. Csak egyszer beszélt vele telefonon, amikor megbeszélték, hogy mehet a stáb forgatni, és hogy mikor érkeznek.

Kézdiszentimre tízórás út Budapestről, és ha az ember eltéved, akkor sokkal több. Február végén térdig érő hóban, este tizenegykor kászálódtak ki az autóból a kivilágítatlan faluban. Hol lehet a kastély? Azt mondják, hatalmas a park, csak nem mentek el mellette? Német rendszámú autó parkol az egyik ház előtt, lesz, ami lesz, bekopognak, csak megmondja valaki, merre menjenek kastélyt keresni. Gábor nyit ajtót, zsebében egy irdatlanul csaholó-vicsorító, hízott egérnyi farkaskutyakölyökkel. Éppen itt vacsorázott a faluban Zsófika néniéknél, de már befejezte, indul ő is, majd mutatja az utat. Ezzel leemel a faragott fogasról egy fehér irhabundát, és belebújik. Anna életében nem látott még karcsúsított fehér irhabundát férfin. Nőn sem, egyébként. Biztos benne, hogy a falubeliek sem. Mosolyog. Jól kezdődik. Ha lenne rajta napszemüveg meg aranylánc a nyakában, forradalmasítaná az R&B divatot Los Angelesben. Kastélyosok új generációja, hiába… Anna keresi, mibe köthetne bele. Naná, így még magasabb, és még sötétebb a szeme. Újra autó, kanyargó, havas utak, csend és csillagfény, karácsonyi képeslap. Nem lehet ennyire hideg.

Valami nagy egybefüggő sötéten hajtanak át, ez lehet a park. Egy mézeskalács házikó előtt állnak meg.

– Itt fogtok aludni, ha megfelel. Ez az alpesi ház. Én lent lakom egy másik házban. Hánykor legyen rheggeli? Ha vacsorhát kértek, azt hiszem, Tünde főzött valamit.

– Kösz, nem vagyunk éhesek, viszont meg kellene csinálnunk az első interjút, mert nagyon kevés időnk van az egészre, nem baj?

– Jó, csinálok tüzet a kandallóban.A tűz csak illusztráció, Anna fogai összekoccannak, vacog, miközben kérdez. Remeg a

hidegtől. Leo, a mini német juhász hősiesen harcol a kamera- és lámpazsinórokkal, és csak akkor hagyja abba, amikor a szőnyegre pisil, amit Gábor nagyvonalúan egy mosollyal elintéz, újságpapírt dobva a megjelölt területekre.

Gábor keresi a szavakat magyarul, lassan beszél, nem néz a kamerába, csak Annára. Persze, hisz mondtam neki, hogy ne nézzen a kamerába, emlékezteti magát Anna. Németországban nőtt fel, egy erdélyi gróf és egy indiai hercegnő unokájaként. Édesanyja félig osztrák, félig erdélyi magyar. Gábor nagyapja volt az utolsó Kászoni, aki még felnőttként lakta a szentimrei kastélyt. Rövid londoni tanulmányai alatt találkozott az indiai rádzsa lányával, aki ahelyett, hogy a vallási és társadalmi szabályoknak megfelelően egy azonos kasztba, sőt a megfelelő alkaszt hierarchiájának tetejére tartozó család szigorúan elsőszülött fiához ment volna feleségül, beleszerelmesedett a kicsit csenevész, világos hajú, tószemű, sápadt magyar arisztokratába, és villogó fekete szeme, magas, nyúlánk termete és végtelen nyugalomban gyökerező lassúsága minden elszántságával hozzáment feleségül. A két család kölcsönösen gyanakodva felmérte egymás társadalmi és vagyoni helyzetét, és végül református-hindu frigy köttetett. Egyhetes lagzival a messzi Bengálban, ahová csak a vőlegény és két unokatestvére utazott el, és puritán egyszerűségű szertartással a szentimrei református templomban. Annának eszébe jut, hogy Pólika néni többször mesélte, miszerint akkoriban egész Erdély arról beszélt, hogy a Kászoni Mihály elvett egy indus hercegnőt. Az ifjú asszony azonban nem nagyon szerette az erdélyi hegyeket, rövidesen visszatért Londonba, és jól tette, mert így legalább mesés ékszereit

átmenekíthette második házasságába, mikor az erdélyi és nyugat-bengáli családi birtokok és státusok a világ két végén szinte egy időben, szörcsögve tűntek el a történelem lefolyóján.

Gábor nagyapjáék a második világháború után a kommunizmus felszabadító vívmányaként vesztették el földi javaikat, mármint amit a román király 1920-as földreformja meghagyott. A földreform, amit a Németországból frissen behívott, a román trónon és korona alatt éppen megmelegedő Hohenzollerek akkor írtak alá, amikor elkezdték kastélyaikat építeni a Trianon után Erdéllyel kikerekedett Romániában. A legnagyobb nyugalommal hagyták jóvá azt a törvényt, amely a földbirtokosoktól elvett minden földet ötven hektár fölött. És ami alapján az erdőket is sorra sajátították ki. Persze a frissen szerzett királyi erdők kivételével. De az erdélyi magyar arisztokrácia föld- és erdőtlenítése már 1921-ben elkezdődött, a negyvenes évek államosítása már csak nagy fekete felkiáltójel volt a fosztóképző után. És miközben Szentimrén semmivé foszlott a birtok, Indiában is gyorsan változtak a dolgok.

A bengáli birtok a maga negyvenkét falvával és számos palotájával Nyugat-Bengália pakisztánosodásával, majd később bangladesedésével veszett oda. Amikor a hindu családok Indiába menekültek a Pakisztán részének átminősített Kelet-Bengáliából, miközben a muzulmánok ugyanazon utakon, hosszú, tömött sorokban szembe velük Indiából az új muzulmán államba. A család soha nem fogadta el a birtokokért felajánlott kárpótlást, szerencsére azonban néhány nagyobb mély tüzű, csiszolt követ magukkal vittek, így nem volt olyan rossz a helyzet. Bár Anjoli nagymamát, aki London biztonságából szemlélte az eseményeket, kissé megviselte, hogy unokaöccsei közül egy elveszett a nagy kavarodásban. Valahogyan nem érkezett meg a málhás szekerekkel. A nevelője azt hitte, a belső inasra, az meg, hogy a nevelőre van bízva, hát elveszett a menekülésben, s nem is került elő sohasem.

Gábor nagyapja Erdélyben maradt a fiával, az után is, hogy Anjoli nagymama visszament Londonba, ahol később hozzáment egy kissé csenevész, világos hajú, sápadt, tószemű angol arisztokrata másodszülött fiához. A nagyapa sosem nősült újra. A fia, Péter, többnyire rokonoknál nőtt fel, a kitelepítés után egy ideig Kolozsváron az Orgona úton, a többi kitelepített család mellett, míg végül tizenévesen kijutott Németországba.

Gábort és Kicsiévát szüleik rendszeresen hordták Erdélybe, bár az egykori családi birtokot még csak meg sem közelíthették, pár évente végiglátogatták a közelebbi rokonságot Erdély-szerte. Az apa következetesen magyarul beszélt a gyerekekkel, akik a magyar szavakra németül válaszoltak. Gábor, amikor Szentimrére költözött, körülbelül egy ötéves gyerek magyar szókincsével kezdett értekezni a székelyekkel. Közgazdásznak tanult, Anglia egyik legjobb egyetemén, miután két ösztöndíjat elnyert, néhányat meg kicsikart magának magánalapítványoktól. Egyetem után becélozta azt a területet, amit mindenki becéloz, aki a Cityben akar dolgozni – már aki be meri vállalni. Kettőt vettek fel kétezer jelentkezőből abban az évben a cég vállalati kivásárlások osztályára. Az egyik volt Gábor. És attól kezdve úgy élt, mint a nagyon sikeres City-hangyák. Napi 20 óra koncentrált munka, irodából a reptérre, onnan az irodába. Repülőtérre, szerencsésebb esetben az irodába szállított friss ingek – mert kinek van ideje hazamenni átöltözni –, alvás helyett egy gyors squash a parkolószint fölötti pályán, taxiból jegyet rendelni a következő New York-i járatra, mert reggelre oda kell érni, bármi lesz is. Gábor egyszer a saját születésnapi buliját is lekéste egy előrehozott határidő miatt. Akkor futott be, amikor hajnalban már mindenki kidőlve józanodott. De csengtek-bongtak az év végi bónuszok, és bár összefolytak a napok, néha egy-egy skóciai vadászat vagy toscanai barokk maszkabál azért belefért. Mindaddig, amíg az apja betegsége haza nem rángatta. És amikor már nem volt kit ápolni, a fájdalom a hideg erdélyi télbe kergette. Szentimréig, amit időközben visszaperelt, harcolt, veszekedett a család, és most ott voltak a romos épületek, a kastély

egyik szárnyában a bolondokházával, és ott volt a park, amit a dédapja ültetett tele válogatott fafajtákkal. Ott volt minden, amiért az apja felnőtt életének nagy részében küzdött, és amiről sosem tudott lemondani. A hely, a tér, amit az ük-ükapa a '48-as szabadságharc után elvesztett, amikor a császár száműzte, mert harcolt ellene, és amit visszaügyeskedett, miután hazatérhetett a bolgár száműzetésből. Szentimre, a birtok központja, a legrégebbi Kászoni-ház. Gábor két hétig gondolkodott a fűtetlen kis faházban, a park sarkában a karácsony utáni masszív mínuszokban, míg végül úgy döntött, hogy ez az egykori intézőlak kezdetnek megteszi, a többiből meg előbb-utóbb csak kiköltözteti a bolondokat és a néha még bolondabb adminisztrációt. Küldött pár e-mailt a legközelebbi város egyetlen internetkávézójából, lerázta Londont és New Yorkot, és ott maradt a sílécével meg a laptopjával Szentimrén. Vett egy autót, és elkezdett fát vágni a park mögötti pár hektáron, amit visszakaptak. Összebarátkozott a bolondokkal, és próbálta kitalálni, hogyan mentheti a menthetőt. Úgy meséli a történetet Annának, mint aki nem érti, mi ebben a meglepő. Neki mindez természetes és magától értetődő. Anna fogvacogva kérdez, és nem érti, miért nem látja Gábor, hogy a történet, amit elmesél a képmutatóan lobogó kandallótűz előtt, nem mindennapi. Gábor szemében a jövő a múlttól független síkon mozog, ő nem folytatni, megújítani akarja, amit elvettek, tönkretettek. Ő a saját esélyéért küzd, és azért, hogy visszakapja, ami jár. De mindez értelmezhetetlen a múlt idő nélkül. Anna emlékezetében párhuzamként saját apja múlt ideje elevenedik fel, miközben Gábort hallgatja.

Arról a bizonyos éjszakáról 1948-ban, amikor egyszerre begyűjtötték a földbirtokosokat Erdély-szerte, mindenkinek más, mégis nagyon hasonló emlékei vannak. Szervezetten, egyszerre érkeztek a különleges bizottságok a kastélyokba és udvarházakba, nehogy az emberek értesíteni tudják egymást.

Papi arra emlékszik, hogy hangoskodásra ébred, valaki kiabál a szüleivel, és hálóingben kiparancsolja őket az udvarra. Az apja próbál vitatkozni, érvelni, ő jogot végzett, neki nincs semmi a nevén, semmit nem írtak még át az apjáról rá, ergo ő nem földbirtokos, nem rakhatják ki. Mindez nem segít, Papiék is, négyen kisfiúk, együtt sorakoznak a szülőkkel és a nagyszülőkkel a falu szélén, a fekete autó mellett, ahová kiparancsolták őket. Már indulnának, amikor nagyapámnak sikerül meggyőznie a megbízott parancsnokot, hogy legalább telefonáljon Kolozsvárra, jön a válasz, ha semmi sincs a nevén, tényleg nem földbirtokos, nincs mit tenni, maradjanak. Papiék maradnak még éjszaka, reggelre aztán változik a hivatalos vélemény, menniük kell, egy zsákban vihetnek magukkal egy váltás ruhát, slussz. Áthurcolkodnak az egyszobás földes viskóba, és másnap végignézik, ahogy az előző éjszakai kitelepítést levezénylő pártmegbízottak feleségei után tömött szatyrokban és kofferekben cipelik az ezüstöt, damasztot, a kamrákból a sonkát és a zsírt a faluból kiparancsolt felszabadítottak.

Gábor is erről az éjszakáról mesél, arról, hogy ő most abban a házban lakik, ahol a még gyerek apja, a súlyos beteg nagyapja és a dédanyja meghúzták magukat '46 után, amikor a kastélyból már menniük kellett, de a birtokon még maradhattak.

Egészen addig az éjszakáig. Amikor betört az ajtóüveg, csizmák csikorogtak az üvegen, és a dédanyám halkan mondta, hogy vigyenek mindent, de minket ne bántsanak, és csattant a válasz, mi kommunisták vagyunk, mi magukért jöttünk, nem másért. És vitték őket, a kisfiút és az öreg nőt, be a városba kényszerlakhelyre, a súlyos beteg embert, asztmájával és tüdőgyulladásával együtt munkatáborba a Duna-deltába. Ahol évekig tyúkketrecben lakott több ezer társával, és építette a nagy csatornát a kommunizmus dicsőségére.

Erről mesél Gábor, és a terveiről, de újra és újra visszakanyarodik a múltba. A kastélyt többévnyi pereskedés után kapták vissza, de a kárpótlás még mindig húzódik-nyúlik, mint a rétestészta. Ahogy hallgatja, Anna rájön, hogy Gábor sem tudja a válaszokat a hogyan továbbra, de nem fogja feladni.

– És mégis, a nhagyaphám, ő mindig hitt abban, hogy ez mind megváltozik egyszerh. Hogy visszajön Szhentimrhe. És minden irhást, papír-czetlt előkerített, elrhakott, összeszedett, hogy meglegyen, ha kell. És most itt vagyunk.

– Oké, ez nagyon jó záró mondat. Köszönöm.Mire aludni mennek, a szobát beteríti a kutyapisi, a szaga és az újságpapír, a tűz

kialszik, és Anna csak azért nem érzi, hogy átfagyott, mert búcsúzóul még gyorsan felhajtanak fejenként egy kupica házi pálinkát, kötelező székely isten hozottként. Vagy mert… De ezt a gondolatot inkább elhessegeti.

Másnap hajnalban kelnek, Anna, Bori, az operatőr, és Peti, hogy elkapják a rövid reggeli fényeket a külső vágóképekhez. Bori lelkesen gyalogol a térdig érő hóban, és lírát komponál a jégcsapokra, nyomában Peti a tartalék akkumulátorokkal. Hideg van, nagyon gyorsan lemerülnek. Gábornak nyoma sincs. Viszont beleütköznek a reggeli sétából hazatérő Kicsiévába és a magas, szőke német lányba.

– Gábor mondta, hogy jöttök filmezni valamit. Kicsit szünetet vettem az egyetemről, és lejöttünk Theresával pár napra. Szeretnénk itt egy művésztábort organizálni jövő nyáron. Theresa édesanyjának van egy galéria Münchenben. .. Látnod kellene, ahol laknak, a ház körüli kert olyan, mint egy kinti contemporary múzeum. Theresának nagyon jó szeme van az ilyesmihez… Mi Gáborral lakunk lent, de mondta, hogy titeket betett az alpesi házba… Majd még találkozunk, de most sietünk, Gábor vár, megyünk Brassóba.

Éva átváltott németre, amire Theresa is odafigyelt.– Igen, Gábor megmutatja a Fekete templomot nekem, olyan édes, hogy teljesen

odavan ezekért a régi házakért. Örülök, hogy ismét találkoztunk, vigyázz a hógolyókkal meg a célzással, bye-bye.

– Öööö, igen, én is örülök, nem is tudtam, hogy itt vagytok, akkor majd este találkozunk…

– Á, nem hiszem, szerintem elég fáradtak leszünk. Szervusztok.És ezzel lelibegtek a havas domboldalon. Anna meg ott maradt a hidegtől piros orral, a

csodálkozástól elkerekedett szemmel bámulva utánuk.Egész nap loholnak a farkasordító hidegben, térdig nedves farmerban, vizes csizmában,

ki-csavarhatóvá ázott kesztyűben. Borinak vörös a keze, alig tudja mozgatni az ujjait. Petivel felváltva cipelik a statívot és tartják a lelket Boriban. Estére mindent leforgatnak, a református templom kazettás mennyezetét, a fortyogó ásványvizes forrást, a befagyott tavat, a kis szigeteket, a falu utcáján szánkózó gyerekeket, a lovas szánokat, a pálinkagőzös kocsmát, a kastélypark minden zegzugát. Jöhet a jól megérdemelt vacsora és sörözés, a már kissé melegebb alpesi házban. Gábor velük vacsorázik. „Valami izzik, vagy mégsem, csak én képzelem”, Anna gondolatai raliznak – megint a pálinkával kínálják – „nem kellene innom, székely ősök ide vagy oda, nem tudom megszokni” – fáradt, átfázott és zavart. Legszívesebben sírna. Kiviszi Leót és az időközben előkerült másik kutyakölyköt sétálni a teliholdas éjszakába, legalább akkor nem pisilik össze a padlót megint. Leó kiugrik a kezéből, be a sötét erdőbe a ház mögött. Magas sarkú bőrcsizmájában szalad utána, ölében a másik kutyával, valahol a fák között utoléri, és visszarohan velük a házba. Kimerülten, rémülten, megmentésre készen. A sírhatnék elmúlt. A kandalló előtt Gábor már Kicsiévával és Theresával üldögél. Bori és Peti aludni mentek. Mesélni kezdi hősies kutyamentő akcióját, nagyon igyekszik vicces és könnyed lenni, de csak udvarias mosolyok fogadják a történetet. Gábor néha elkacagja azért magát. Éppen a csattanóra készül, amikor Theresa felsóhajt.

– Huhh, hosszú nap volt, megyek aludni. Gábor, ugye lekísérsz, nem hoztam elemlámpát…

Anna majdnem közbeszól, hogy a hó és a telihold miatt olyan világos van kint, hogy olvasni lehetne, de inkább nagyot kortyol a teájából.

– Én is megyek – mondja Kicsiéva, udvariasan elköszönnek.„Hát mégsem izzik, a fene egye meg” – Anna egyedül marad a kandalló előtt, csak a

kutyák szuszognak és a tűz pattog a csendben. „Mindegy, nem is izzhat, én megyek vissza Budapestre, és Jérôme-mal Hongkongba.

Elalvás előtt még gyorsan ír egy e-mailt Jérôme-nak. A kis alpesi ház történetét gépeli be komótosan a laptopjába, hogy elfoglalja magát.

„Találtam egy múzsát neked! Bár inkább novellába, filmetűdhöz való, mindenesetre szép a története. Egy ház. Alpesi. (Nem olyan, mint Gstaadban, kicsit szerényebb.)

Errefelé a faluban alpesi villaként emlegetik, pedig igazán nem felvágós. Lehet, hogy azért, mert ez a ház – manapság már oly ritka – romantikusan kozmopolita.

Bernben építették, valamikor a múlt században. Semmiben sem különbözött a környék faházaitól. Gerendák, egy-egy ablak a homlokzaton, egy-egy a két oldalán, egy kis manzárdszoba és erkély. Hogy miért került pont ez a ház Párizsba a világkiállításra a svájci pavilon díszeként 1900-ban, nem tudni, mindenesetre Párizs csillogásából a nagyvilági osztrák császárvárosba szállították, a Práterbe, ahol a Monarchia úri és kevésbé úri közönsége mulatott, bámészkodott és elcsábult néha. Egy erdélyi grófnő fejét a szerény házikó csavarta el, s mert akkoriban erdélyi grófnők még könnyen és határozottan döntöttek házikókról, a berni gerendákat ismét szétszerelték, és a Székelyföld legszélén ácsolták össze újra kevés szavú ácsok. A kastélypark tetején, fenyves erdő aljában mohásodott csendben a ház bádogteteje, mígnem a legkisebb és legzabolátlanabb szentimrei grófkisasszony felfedezte magának, és elkezdte megtölteni kincseivel. A szomszédfaluban vásárolt több száz éves szárnyas oltárral, faragott régi székekkel, és festett tulipános ládákkal. Aztán az évek és a történelem elsodorták a grófkisasszonyokat és a szárnyas oltárokat, és beköltözött az adminisztráció. No meg az aktuális helyi protokoll. Akkor, amikor a kastélyparkot átalakították gyerektáborrá, majd szanatóriummá, és a kastélyba vaságyakat zsúfoltak, meztelen nős poszterek kerültek a falakra, és a tornácon betegek sakkoztak kora tavasztól késő őszig. Persze csak azok, akik elfelejtették bevenni az aznapi kék vagy piros pirulát, és rendesen viselkedtek, betartva az intézet szabályait. Az alpesi ház sorsa azonban, úgy tűnt, visszavonhatatlanul egybefonódott a jóléttel és csillogással. Elkerülték a sivár vaságyak, és nem tüzelték el az ajtókereteket. Az alpesi villa az „új elit” megközelíthetetlen fellegvára lett. Protokollesemények és miniszilveszterek helyszíne (csodálatos intézmény, errefelé így hívják a cégeknél az év végi közös berúgásokat), igazgatók és főadminisztrátorok otthona. Talán puritán bája tette- dáridók ide vagy oda-, nem tűnt nagyon visszásnak a kecskéket és a tyúkokat is beköltöztetni az egykori szalon melletti szobába.

Amikor Gábor (tudod, meséltem róla) megérkezett, ez volt a satus quo. Főkönyvelő a szalonban, kecske az ebédlőben. A mostani ebédlőben, úgy értem. Miután a főkönyvelő kiköltözött, az alpesi ház látogatói kicserélődtek. Felújították, és vendégház lett belőle. Amit természetesen Gáborék idecsődülő barátai teszteltek először. Rendes hajnalig tartó borozásokkal, sörözésekkel. Szóval, ha mást nem is, a mulatozást átmentették az adminisztrációtól. Úgyhogy, bár a miniszilvesztereket beszüntették a házikóban, az igazi, naptári szilvesztereken állítólag Gáborék is belehúztak. Tavaly például az elmegyógyintézet lakóival koccintottak és keringőztek. Még vannak néhányan a kastély egyik szárnyában, de már költöztetik ki őket. Amúgy kedvesek, tegnap például találkoztam egy bácsival, akinek nem is kellene itt lennie, a feleségét utalták be. De ő nem akart jönni,

a férj meg inkább a diliházat választotta a bogyókkal, mint az asszonyt. Nem mindenki olyan szerencsés, mint te!

Másnap autóztak másfél órát, gödör-ér-gödröt utakon Tóndarra. Gábor velük ment. Rég nem látta Endrét, mondta. Endrénél a kérdések ismétlődtek: szép és jó, hogy visszaköltöztél, de mégis, ez egy romhalmaz, miből akarod felújítani, miből akarsz megélni, mi a nyavalyát csinálsz itt huszonegy-két évesen, egy kukkot sem tudsz románul, meddig akarod ezt csinálni?

– Hogyhogy meddig? Neked igazán értened kéne, hogy ez nem valami hóbort, mi úgy nőttünk fel, hogy ez volt Atlantisz, az elveszett világ, mi nem a tündérmeséket hallgattuk tátott szájjal, hanem nagyapám meg Pólika történeteit, az ő Erdélyük volt a meseország, és most tessék, Szent György, itt a sárkány, mehetsz harcolni, szerezd vissza, építsd fel. Szerinted nem lennék hülye, ha ehelyett Budapesten valami multinak próbálnék minél több pénzt keresni? – vágott vissza Endre. – Nincsenek gyerekeim, akiket el kell tartanom, annyi úgyis lesz, amennyi nekem kell, majd valahogy kialakul. És lesz erdő – kacsintott össze Gáborral.

– Persze, lesz erdő, pár hektár, amennyit visszaadtak, és mire mész vele? Gyufagyárat csinálsz a várból? – vágta rá Anna. Haragudott Endrére. És most már Gáborra is. Meg a világra.

– Most van a parlament előtt egy törvény, és ha az átmegy, visszaadnak minden erdőt, ami '45-ben volt.

– Aha, persze, az összes magyar mágnásnak visszaadják az erdejét. Már látom is, ez lesz az új honfoglalás.

Anna látványosan fintorgott a mikrofon mögött. Bosszantotta ez az optimizmus. Szentimre gyönyörű, de azt azért nem hiszi el, hogy tényleg szénakazlakra és láncfűrészre cserélte Londont csak úgy magától, és még azt sem tudja, mihez kezd vele. Biztos van egy B terve, végül is a Cityből jön, nem lehet teljesen hülye… Titkolja? Vagy ha minden kötél szakad, majd visszamegy pénzt keresni Londonba?

Visszafelé Gábor autójába szállt be, útközben tíz mondatot ha beszéltek összesen. Mindent megkérdezett már, ami nem volt túl személyes, és nem tudott mit kezdeni a fiú kimért, barátságos távolságtartásával. Úgy érezte, hogy az időjáráson kívül bármi mást tolakodás lett volna szóba hoznia. Anna arra gondolt, hogy a nagyszülei kúriáját évek óta nem látta, igaz, már akkor is reménytelen állapotban volt. Átépítették, a parknak nyoma sem maradt, még az egykori tavat is betemették, a szobroknak hűlt helyük, akárcsak a dédszülők kiskastélyának a dombtetőn, ahol csak a hatvanas évek kockaházai sorakoztak egymás mellett az egykori park helyén. Beépítette a falu, csak a platánsétány mutatta, hol lehetett egykor a ház főbejárata.

Még két napot forgattak Vilmos bácsinál. Ahol valamikor évekkel azelőtt hálózsákban aludt a deszkapadlón a boltíves nagyteremben, ahol naiv reneszánsz freskók kerültek elő a kastély történelmének munkásszálló-intermezzó-jának lenyomatai, a Nelu + Raduca 1986 szívbe vésett mementói alól. Vilmos bácsi huszonévesen, már felnőttként lett kiebrudalva a kúriából. Híres őse néhány évszázada könyvet írt Erdély társadalmának siralmas újmódi változásairól, és nyilván meg sem fordult a fejében, hogy a távoli jövőben milyen jelentéktelen részletkérdéssé silányulnak kesergései az új valósághoz képest. Annát lenyűgözte, hogy Vilmos bácsi szálfaegyenesen élte végig az évtizedeket, úgy, ahogy jutottak. Harcolt a nagy háborúban. Egész közelről nézte végig Magyarország sikertelen kiugrási kísérletét, a veszélyes időkben szeretett rokonokra bízott bizalmas információk tudásával. Amikor az elbukott, és már sokan tudták, köztük ő is, hogy azzal minden bukott, mégis hazament Erdélybe. Mert a Püspök, a számára és még sokak számára megkérdőjelezhetetlen, azt mondta neki: haza kell menni. Úgyhogy ő ment, és végigélte, ami kiméretett. Amikor már túl a bölcsességgel érkező öregkoron visszakapta a családi

kúriát, nekiállt renoválni, gazdaságot építeni köré, és megtartani a jövőnek. Miközben mesélt, Annának az volt az érzése, hogy ezek a döntések csak kívülről tűnnek nehéznek, Vilmos bácsi számára nem voltak azok.

Az interjú után Vilmos bácsi meghívta őket teára, és Anna a csempekályha ülőkéjére kucorodva a sarokból hallgatta, ahogy a pestiek, Bori és Peti, a helyiekkel, Vilmos bácsival és Gáborral politizálnak. Kint hullt a hó, csend volt és nyugalom, jó volt a tea, és jó a csempekályha melege. Anna kiment elmosni a teáscsészéket. Az egész világ végtelenül békésnek tűnt, és az is egészen természetesnek, hogy Gábor úgy döntött, ezt választja.

Szentimréről hajnalban indultak, hogy időben Marosvásárhelyre érjenek a választásokra. Gábor a hóban játszott Leóval a szürke árnyékban egykedvűen előkelősködő kastély előtt, a százados fák ágait húzta le a megfagyott hó, hideg volt a nap, és miközben Annáék autója kigurult a szentimrei parkból, Bori belenézett a visszapillantó tükörbe:

– Te, ez már giccses, még jó, hogy nem forog a gép. Miért nem mész férjhez valamelyik viszszaköltöző grófhoz?

– Hülye vagy, mit csinálnék én itt? És különben sem mind gróf, viszont mind rokon valahogy. ..

A tükörben Kicsiéva és Theresa közeledtek Gáborhoz a másik kutyakölyökkel.Marosvásárhelyen aztán megfizettek az előző nap havas idilljéért. Sár volt és latyak,

szürke a város, és nyomasztó a hangulat. A romániai magyar párt főhadiszállása csupa feszültség, nem tudták, hogy átlépik-e az ötszázalékos határt, és bejutnak-e a parlamentbe. A tündérkertből a napi politikába zuhantak, interjúk, egyeztetések, ki tud meg mit, minél hamarabb. Elképedtek a román tévések technikai felszereltségétől és felkészültségétől, éjszakákba nyúlóan dolgoztak, forgattak, vágtak a kihelyezett stúdióban, megküzdöttek a magyar közszolgálati televízió mindenkori bürokráciájában fuldokló technikai elmaradottsággal, és kimerülve, a küldetést felemásan lezárva, kicsit fellélegezve érkeztek haza Budapestre. De Anna már nem tudta, hogy hazaérkezett-e.

KELETRE

Jérôme majdnem ugyanakkor érkezett Párizsból. Szokás szerint isteni belga pralinékkal és teátrális csokorral. Már jó pár év volt mögöttük, túl voltak a drámákon és a belehalósdin, és egy ideje olajozottan forgott a kerék, fel és le, kiakadások nélkül. Anna most rázúdította Jérôme-ra Erdélyt, a havas tájjal, kis székely falvakkal, kastélyokkal együtt, és a fiú valamelyik este, vacsora közben a leves után azt mondta:

– Mi lenne, ha vennénk neked egy ilyen romot Erdélyben? Gondolom, jól lehet ott festeni. Mondjuk, festhetnék birkákat. Rózsaszín birkákat és kék disznókat. Mit szólsz hozzá?

Elolvadt. Igen, vegyünk házat Erdélyben, majd oda járunk nyaralni. Jérôme lelkesnek tűnt, és egy reggel, futás közben a Margitszigeten lendületből Alexisszel, évek óta Budapesten élő angol újságíró barátjával is megosztotta tervét az erdélyi háztájikról, amelyek életművét voltak hivatottak az absztrakttól más irányba terelni. Alexis nem a színes állatfarmra, hanem a kastélytémára kattant rá, amit Jérôme háttér-információként elnagyolva felvázolt a sztorihoz.

– Hol, milyen kastélyok? Klassz, van egy fantasztikus fotósom, most kezdtünk el együtt dolgozni, megírhatnám a CNN Travellernek. Szerinted össze tudsz hozni ezzel a Gáborral meg Endrével?

– Persze – vágta rá Jérôme, aki Endrével egész jól egyezett. Ő volt Jérôme mankója a nem túl gyakori, de népes és hosszúra nyúló családi összejöveteleken.

Karácsony előtt Anna kénytelen volt felhívni Gábort. Pedig nem volt hozzá kedve. A forgatás után kapott Gábortól egy „kösz, hogy itt voltatok, jó lett a riport – all the best” szövegű e-mailt, és ezek után nem is igazán akarta keresni. De Alexis annak idején az afganisztáni háború kezdetekor elég sokat segített neki – remek közel-keleti kapcsolatai voltak –, úgyhogy ennyivel tartozott neki. Utólag azt gondolta, hogy kicsit túldimenzionálta az egészet. – „Hívni, vagy nem hívni, de hát végül is neki jó, ha hírverünk, vendégházat csinált az alpesi házból, biztos örül, ha írnak róla, hiszen csak egy telefonhívás”, zakatolt át a fején, de utána tárcsázott. Félt a nyelőgörcstől. Gábor negyvenfokos lázzal feküdt az anyjánál Münchenben. És örült Annának. Hallhatóan. A lány zavarba jött. Gyorsan elhadarta, hogy egy angol újságíró menne majd cikket írni, hívni fogja, és letette a telefont. Megkönnyebbült, a nyelőgörcs elmaradt.

Jérôme-mal ismét elutaztak síelni, ezúttal Franciaországba egy barna-fehér sífaluba a szürkére szottyadt városból. Mire hazajöttek, eldöntötték, irány a Kelet. Jérôme lendületben volt, izgatták az új lehetőségek. Éjjel-nappal festett. Hatalmas kristálycsillárokat, sárga sziklák között úszkáló halakat, színekről és formákról beszélt, szinte lázasan. Újkori felfedezőnek képzelte magát, mintha előtte még senki sem járt volna Kínában, és neki kellene meghódítania, leigáznia a titokzatos kontinensnyi országot. Az újdonság és az ismeretlen delíriumából valami Annára is ráragadt. Csomagolt, szálakat varrt el és újakat csomózott. Alexis telefonja kizökkentette. Indul Erdélybe, mondta, és azt is, hogy megy Gáborhoz a riport miatt. A fotós már elindult, nem akar egyedül vezetni, nem csapna-e fel Anna kalauznak pár napra.

Egy pillanatig sem tétovázott, rávágta a dehogynemet. Hongkong egyszerre kisöprődött a gondolataiból. És délután Erdély is Alexisostul és Gáborostul.

„Papi rosszul van, rengeteget fogyott az elmúlt két hétben, be kell vinni kivizsgálásra, már elintéztem mindent, megvan az időpont, de nem tudom berángatni a kórházba”- sorolta izgatottan az anyja a telefonba.

Anna hazarohant. Tudta, hogy az apja utálja a kórházat, még a gondolatát is, hogy beteg lehet, bizalmatlan az orvosokkal, és nem bírja, ha macerálják. Felnőtt életében talán

ha kétszer vizsgálta meg orvos, akkor is jó barát és otthon. A kórház mint lehetőség sem merült fel.

Most azonban nem hagyták magukat az anyjával, és valahogy betuszkolták egy előre egyeztetett időpontra kivizsgálásra. Értágulat a gyomrában, azonnal operálni kell. Szerencse, hogy észrevették, általában nem szokták, olyankor felrobban az ér – mondogatták. Beköltözött a kórházba, majd át egy másikba. Anna onnan tudta, hogy megijedt, hogy vicceket gyártott a kórházról meg saját magáról a kórházban, de az orvos barátaitól azért a véleményüket is megkérdezte, függetlenül attól, hogy az illető például éppen gyerekgyógyász volt. Csak elnagyolt általánosságban hitt az orvostudományban, most viszont kénytelen volt in concreto is – vágták. A műtét után pár nappal mehetett haza lábadozni. És Anna eldöntötte, nem megy sehová. Csak a tévéből el. Jérôme-mal újrakezdték az évek alatt már többször lejátszott játszmájukat, hogy „én nem megyek, te nem jössz”, vég nélküli alkudozásokkal. De az alaphelyzet nem változott. Jérôme unta Pestet, Anna nem akart menni.

Aznap sokáig dolgozott. Megint emelték a benzinárat, és estig grafikonokat gyártottak a grafikussal az esti elemző műsornak. Már a lépcsőházban tudta, hogy Jérôme lazacfelfújtat főzött. A nagy ebédlőből vidám pohárkoccanások és jóllakott beszélgetés zaja szűrődött ki az előszobába. Anna a fogason észrevett egy ismerős kabátot. Gábor! Nyilallt belé.

Alexis kabátja! Alexis visszajött Erdélyből, Gábortól! Egyenesen a konyhába ment, és kevert magának egy vodka-tonikot, mielőtt csatlakozott volna a többiekhez. Kinyitotta az ablakot. A felfújt nem túl elegáns következménye volt a halszagú konyha. Összeborzongott, és benyitott az ebédlőbe. Bent meleg volt, kacagó emberek, és Jérôme remek padlizsánkréméből félretéve egy kevés Annának. Mmm, majdnem olyan jó, mint az erdélyi, mosolygott hálából Jérôme-ra.

Oh, my Dear!, ült le mellé Alexis, miközben kikanalazta az utolsó falat padlizsánt a tálból. Lelkes volt, imádta Erdélyt, a sztorikat, a helyeket, az embereket. Két nap alatt megírta a cikkeket, és tele volt mesélnivalóval.

– Felmentünk Boróra, jártál már ott? Nyolcszáz méteren van, egyórányira mindentől. És ha sok hó esik, se ki, se be a faluba. Fantasztikus hely, olyan, mint egy időutazás. Teljesen abszurd. Este tízkor bementünk a kocsmába, hogy igyunk valamit, és két helybeli bácsika fagylaltot evett, miközben kint mínusz húsz volt. Úgyhogy mi is fagylaltoztunk. Te, Gábor nem tudta, hogy neked van a Jérôme? Mert ott fagylaltozás közben valahogy szóba került, és úgy tűnt, eléggé lehangolja a dolog – suttogta Alexis.

– Nem, nem tudta, miért kellett volna, hogy tudja. Én sem tudom, hogy van-e barátnője. Ja, várj, gondolom, hogy van ez a Theresa, aki úgy néz ki, mint egy svéd művészettörténész, aki hobbiból topmodellkedik…

– Igen, a magas szőke felemás Pradában ott volt. Gábor húgával aznap indultak vissza Münchenbe, amikor megérkeztünk. De, azt hiszem, csak valami modern szobrot akarnak építtetni együtt a parkba Szentimrén, valami híres német szobrásszal… Mindenesetre nem gondolom, hogy a barátnője. Csak szeretne az lenni. Születésnapi bulit szervez Gábornak a jövő hónapban valami puccos galériában Münchenben, engem is meghívott. Elvigyelek magammal?

– Nyuszilánynak a tortába?Anna úgy érezte, hogy Alexis olvas a gondolataiban, és hálás volt, hogy témát váltott,

amikor Jérôme leült szembe velük. Alexis lovagiasan Kicsiéváról kezdett áradozni, nem is sejtve, milyen hamar viszontlátja majd.

Kató írt. Anna már majdnem kikapcsolta a gépet, amikor meglátta az üzenetet: Kicsiéva jön, Szentimréről megy haza Münchenbe, és megáll Pesten. Gyere. Este bridzs. Villogott a képernyőn. Fenét bridzs – gondolta Anna. Nem szeretett játszani, nem volt

igazán jó bridzspartner. Nem akart munka után még órákat figyelni és koncentrálni, hogy melyik lap ment ki, és akkor hol van a király. Csak a szlogeneket szerette, hogy „balra az erőbe” (ha nincs jó indítás), és hogy „meghalt, mert szeretett”, ha bedől az impassz. Meg azt is, hogy szúrósan nézték őket minden hétfőn a pincérek a patinás pesti kávéházban, mert kártyázni mertek a kártyaasztalokon, hogy pletykálhatott a lányokkal, és jó volt a kakaó.

Kicsiéva záróráig nem érkezett meg, de hajnali egy körül aztán befutott. Anna ezt már csak Katótól tudta meg, aki másnap lelkendezve hívta. Kicsiéva azért késett, mert több órát állt a határnál. Egy hatalmas kopjafát hozott az autójában, vitte az egykori Nyugatra szakadt nagybácsi sírjára. A határőr nem tudta összerakni a magyar vezetéknevet és az indiai keresztnevet – kiderült, hogy Kicsiéva hivatalosan Anjoli az indiai nagymama tiszteletére, és csak utána Éva –, azt, hogy németül beszél, a magyart töri, de tartózkodási helye Kézdiszentimre, osztrák és német útlevele van, és visz magával egy kopjafát. De mindenképpen szeretne látni, folytatta Kató, szombaton együtt reggelizhetnénk.

Reggelinél Kató és Kicsiéva már kész tervvel várták.– Megyünk húsvétolni Erdélybe. Megvan az útvonal, nézd: Kolozsvár, Kalotaszeg,

Székelyföld, és Kicsiéva meghívott minket Szentimrére is. Leszünk vagy húszan, itt a lista. Jössz? – kérdezte Kató, és Kicsiéva a szavába vágott: Hozhatnád azt az angol újságírót is magaddal.

MEGVÁLTÁSKÉPPEN

Lassan mentek. Kató aludt a hátsó ülésen, mellette egy lány, akit nem is ismertek, de valaki megkérte őket, hogy vigyék el Kolozsvárig. Anna vezetett, már hat órája úton voltak. Kézdiszentimre messze van, még legalább négy óra. A terv húsvétig átalakult, az állomások megfogyatkoztak, Székelyföld és Endre – ennyi maradt a programból. Sms. Gábor: Hol vagytok? Anna: Kolozsvár. Megálltak. Letették az ismeretlen lányt a Mátyás-szobornál. Cseréltek, Kató vezetett, Anna aludt, a telefonja sípolására ébredt. Sms. Gábor: Mikor értek ide? Anna felnézett, abban a pillanatban, az sms-sel egy időben érkeztek meg a kapu elé. Anna kiszállt, becsengetett: Itt vagyunk. Gábor kiszaladt a házból a lányok elé, a kapuból látták, ahogy integet a dombtetőn. Anna szinte kiugrott az autóból, ahogy bekanyarodtak a ház elé, és átesett egy nagy tölgyfa gyökerén, egyenesen Gáborra, mint a krumpliszsák. A fiú elkerekedett szemmel bámult, nem értette, miért zuhant rá. Nem tudta, hogy szokás szerint csak szerencsétlenkedik. Anna zavarban volt, hebegve magyarázkodott: a fenyőfa, a gyökere, elég hülye helyen van… amitől aztán a helyzet csak rosszabb lett, a fiú is zavarba jött a lány buta magyarázkodásától.

– Kértek egy pálinkát? – kérdezte végül Gábor, és besietett a házba.Pádám, pádám, pádám, Anna fejében egy tangó kattogott, és Müller Péterrel a „Már

megint, már megint izzad a tenyerem”. Nem akart bemenni, úgy érezte, hiba volt eljönni.Bent már sokan voltak, mindenki rég megérkezett, jó hangulatban borozgattak. Anna

leült az egyik sarokba, valahogy pont Gáborral szemben, pedig legkevésbé ezt akarta. Gábor bámulta. Néha visszabámult. Próbálta kitalálni, miért nézi a fiú, és közben arra gondolt, vajon a többiek látják-e, értik-e. Aztán hirtelen eszébe jutott, hogy talán részt kellene venni a beszélgetésben, már húsz perce nem szólalt meg. „Nagyszerű, megint nyelőgörcs, nem fog ez menni, jesszus, mi lesz ebből, nem kapok levegőt. Megyek aludni, jobb ezt nem fokozni.” Megpróbált a lehető legészrevétlenebbül kisomfordálni a szobából, fel a nyekergő falépcsőn a manzárdszobába, amin Katóval osztoztak. Hideg volt a szoba, a csempekályhában égett ugyan a tűz, de épphogy lángra kapott. Anna a kályha melletti hatalmas fahasábokat mind rádobálta a tűzre, ami azonnal kialudt a rároskadó tömegtől. Egyre jobb, gondolta, felvett még egy pulóvert, és gyorsan bebújt az ágyba. Mikor Kató feljött, tettette, hogy alszik. Nem akart beszélgetni, még hagyta, hogy elsodorják a gondolatai, holnap kiverem a fejemből, ígérte magának, csak most még pár órára bekucorodik a paplan alatt egy másik, elképzelt, „mi lenne, ha” életbe, egy kicsit fáj a lehetetlenség, de reggelre elmúlik. Elmulasztom, gondolta, és belealudt a hideg párnába.

Másnap tizenhatan egy szekéren zötyögnek át középkori templomot nézni a szomszéd faluba. Anna a bakon ül, Gábor a szekér végéből nézi sokáig. Napokig tart. A bámulás. Közben egy percet sem töltenek kettesben húsvétvasárnapig.

Akkor kék ég alatt kis fehér templomban, fehér ingek, fekete csizmák és szelíd fejkendők között először, mert Anna elkésett. Elaludt. A mise végére ér oda. Gábor az első, aki kijön, még a tömeg előtt. Siet. A templomajtóban találkoznak. A szavak kettesben, amióta Anna megérkezett.

– Szia, huhh, jól elkéstem.– Igen, én márh megyek. Ennyi.Este hatalmas tüzet gyújtanak a parkban, húsvéti máglya, télégetés, pogány szokás,

tűzugrás. Sokan vannak, a faluból is jönnek fiatalok. Mire leég a tűz, már a kastély egykori báltermében táncolnak. Hull a vakolat a falakról, matracokon ülnek körös-körül a teremben, és műanyag poharakból isszák a bort és a bodzaszörpöt. A tűztől valahogy mindenki megőrül kicsit, valaki cigánykerekezni kezd a táncparketten, valaki régi

kalapokat hoz valahonnan, valakik felveszik, valaki tüzet rak a csempekályhában, valaki kitárja a hatalmas ablakokat a csillagos sötétségre.

Gábor mindenkivel táncol, csak Annával nem, aki vérig sértődik és kivonul a teremből, elindul a sötét éjszakában az erdő felé, de öt perc után inába száll a bátorsága és visszamegy. Gábor berántja az ajtóból, levegőt sem kap, és a parkett közepén találja magát, ahol ki tudja, mennyi ideig csak forognak, nevetnek és sodródnak együtt, magukkal, maguknak. Anna Kicsiéva hangját hallja valahonnan.

– Akkorh induljunk.Indulni, hová? – gondolja Anna.– Hajnali három van, szól közbe valaki.– Megyünk, megmásszuk a Purdéj-dombot. Szép onnan a kilátás.Valahogy senkinek nem jut eszébe, hogy hajnali háromkor nincs semmilyen kilátás,

Kicsiéva azt ígéri, tíz perc az egész, néhány száz métert kell gyalogolni csak. Gábor szerint másik úton kell menni, elkanyarodik a társaság, másik út. Egy óra, négy szögesdrót kerítés és három juhászkutya-támadás után ott a dombtető, ahonnan semmit, de semmit nem látni. Kató közelebb húzódik Annához, és a fülébe sziszegi:

– Mi volt ez a násztánc az előbb? Hogy mászol ki ebből?– Nem tudom, te leszel orvos, nem én, majd adsz valami pirulát. És különben is, miből

hogy mászom ki? Csak táncoltam egy unokatestvéremmel.– Hülye vagy.Gábor a dombtetőn Annához se szól, a lány se hozzá. Kivilágosodik, leballagnak a

dombról, hétfő van, jöhet a locsolás.Kató húga kapja a nyakába az első vödör vizet, reggel, ahogy kilép a házból. Mire

Anna előkászálódik, már megunták a locsolkodást és a vele járó sikongatást, megússza hát, a többiek elindultak misére. Anna mégsem mer előjönni. Nem tudja hová tenni az előző éjszakát. Az ő világa felfordult, kiakadt, mássá lett a tánc után, de nem tudja, Gábornál is őskáosz lett-e a világegyetemből. Fél újra látni, csak úgy leülni valahol a közelébe, és kávét inni, kiflit enni hétfő reggel. De Gábornak nyoma sincs, és ahogy a hideg vizet, úgy a kiflit is lekéste. Ahogy a kávésbögréjébe kapaszkodva, nyugodt mosollyal az ablakon kinézve próbálja elhitetni a világgal, hogy semmi sem történt, Kicsiéva lép oda hozzá.

– Megyünk délután lovagolni?– ?? Velem?– Persze.Évek óta nem ült lovon. Igaz, az apja akkor azt mondta, nem reménytelen, jól bánik a

lóval. Túlélem, dönti el, és nyugodtan mondja.– Jó, menjünk.A kávé után csomagolni kezd. Másnap indulnak, jobb az ilyenen túl lenni, ha megyünk,

hát megyünk. Kicsiéva kopogtat.– Gyere, megszerveztem, kölcsönkapjuk a János bácsi lovait.– Én megyek vele lovagolni – dugja be a fejét az ajtón Gábor.A lányok nem értik.– De én szerveztem meg, most mi bajod van?– Mindegy, én megyek – mondja Gábor úgy, hogy senkinek nincs kedve ellenkezni

vele. Kicsiévának sem, hát vállat von.A kölcsönlovak a falu szélén egy földes kis utcában vannak, egy bácsinál, aki a

parkban kaszál nyaranta, és a szénáért cserébe néha megszekerezteti a ritka turistákat, tűzifát szállít, vagy átengedi hátaslónak a szekérhúzáshoz szokott állatokat.

– Hát van itt ez a Bandi, ez egy nyugodt állat, a másik, Puiu, na, az már nem olyan erősen nyugodt.

A bácsi ezt már az istállóban mondja, és hozzáteszi, csak egy nyereg van. Gábor, a gavallér viszi Puiut, az ideges lovat, Anna megkapja Bandit és a nyerget. Lóra. Az utca végén már kezdődik az erdő. De addig nem jutnak el. Kétháznyira Bandi bácsitól Puiu úgy dönt, ő szekeres ló, húz, ha kell, de rajta ne üljenek. Forogni kezd, mint egy propeller, közben ágaskodik és rúg is, de Gábor nekiveselkedik, és rendíthetetlenül küzd vele. Bandi odakíváncsiskodik, Puiu mögé kerül, Puiu jókorát rúg belé, majd biztos, ami biztos, még egyszer céloz, és Anna lábszárát találja el. Erre Bandi is lázba jön, horkant, nyerít, ágaskodik. Valahol a látómezője szélén a lány látja, hogy Gábor lefordult a lóról, miközben egyik kezével a gyeplőt szorítja, a másikkal elkapja a keze ügyében lévő kerítést, megkapaszkodik, és Bandi fejét berántja a kerítésbe. A ló megdermed a kerítéstől, Anna kihasználja pillanatnyi nyugalmát, és leugrik a hátáról. Gábor nagyot esett, de már próbál visszakapaszkodni Puiura. Hiába. Nekem is vissza kell ülnöm Bandira, gondolja Anna, különben soha többet nem megyek ló közelébe. Bandi még kicsit ideges, egyedül nem fog tudni visszamászni rá, ez gyorsan kiderül. Anna a bácsikához fordul, aki a közeli ház tornácáról kedélyesen végignézi a minidrámát, miközben kutyája a lovak lábánál csaholva asszisztál a jelenethez. Bácsika arcán alig leplezett csodálkozással keveredik az elfojtott röhögés, cigarettázik.

– Jó napot! Jól mulatott? Nem segítene? – próbálkozik Anna.– Hát, ha mondja… – mormogja az öreg, és lassan felkászálódik. – Maga olyan

turistaféle? – kérdi Annától, miközben a futószárral a lovat fogja, hogy a lány visszaülhessen rá.

Fantasztikus, egyenesen egy székely vicc kellős közepébe lovagoltunk bele, gondolja Anna, miközben kissé szégyenkezve és zavarban visszabaktatnak János bácsihoz, mulatva magukon. Leadják a lovakat, Puiu még egy hétig kering az udvaron, hol lassabban, hol gyorsabban, János bácsi sehogyan sem tudja bevinni az istállóba, végül eladja, és még sokáig meséli a faluban, hogy amikor a Gábor gróftól három lépés után megbolondult a ló…

Anna lábszára szélesedett, dagadt és kékült.– Zsófika néni majd ad rá valamit, nagyon jó teákat tud.„Aha. Persze, majd valami teától helyrejön a zúzódásom. Mindenesetre legalább lehet

Gáborba kapaszkodni, elvégre alig tudok járni!”Zsófika néni, rémlett, nála vacsorázott Gábor, amikor novemberben forgatni jöttek

Szentimrére. Zsófika néni olyan volt, mint a mesék jóságos nagymamája, ősz hajú, tagolt beszédű, és tényleg mindenféle gyógyteákat ismert. Anna borogatást kapott és használati utasítást, miszerint borogatni mindig csak langyosan, nem olyan ez, mint a szerelem, lelkem, hogy vagy forró, vagy hideg.

– Gáborka, látom én, hogy neked most az ágak végén jár az eszed… de hallod-e, ilyen butaságot, hogy csak úgy felülni azokra a lovakra. Jaj, hisz még egy hete sincs, hogy Lóri ki kellett húzzon a traktorral a tóból azzal a te fáin motorbicikliddel együtt… s most aztán ezek a lovak…

– Az csak olyan véletlenség vholt, nem kanyarhodott az oldalkocsija a motorhbicikli-nek… és nem kell mindent mindjárt Annának elmesélni…

A borogatás hatott, a fájdalom múlt. Este Boróra indultak, a hegyi faluba, Alexis kedvenc kocsmájába. Boró annak idején csak egy kis határállomás volt a Monarchia szélén, egészen addig, amíg egy osztrák zsidó család hatalmas erdőket nem vásárolt a közelben, és jól prosperáló faipari vállalatot nem telepített az erdő szélére, jókora településsé duzzasztva ezzel a falut. Később a család eladogatta az erdő egy részét, a faipari vállalatot felszámolta a világháború, a családtagok egy részét Bécsből, másokat a borói villából hurcolták el. A fűrésztelep és a fakitermelés megszűnt, csak a falu maradt, sokszor hónapokra elzárva a külvilágtól, munka nélküli, maguknak való emberekkel. A

patakot, amiben az asszonyok mossák a ruhát a sodrástól kerekre kopott kövekre csapkodva, függőhidak ívelik át, összekötve a sziklás partokat. Boró leglátogatottabb kocsmájába, a Monte-Carlóba mentek aznap este elbúcsúztatni a húsvétot és Erdélyt. A „kocsma” szó valójában kicsit pontatlan és lekezelő definíció, mert a Monte-Carlo diszkónak is valamirevaló.

Ültek a hosszú, gyalulatlan asztalnál, birkóztak a helyi hatvan-valahány fokos pálinkával, nehogy szégyenben maradjanak, és közben a diszkóban Edda-számokra villogtak az öngyújtófények. Egy sarokban, nem messze tőlük, nótáztak a helyi legények, valószínűleg már jó ideje – az intonációból ítélve. „Szőke asszony volt a feleségem”, indult a kesergő, és Anna valahogy kihallotta belőle, hogy neki szól, főleg mert ő volt az egyetlen némi túlzással szőkének nevezhető nő a teremben.

– Jössz lassúzni? – mordult rá egy magas, szőke fiú.– Én, ööööm, most nem, kösz.– Mér' nem?– Hát, mert most beszélgetek.– És te? – vetette oda Katónak a kérdést a szőke, aki szerencsére, úgy tűnt, gyorsan

vigasztalódott. De mert másodszor is kosarat kapott, visszament nótázni.Gábor kacag Annával szemben, de véletlenül sem szólna egy szót sem.– Megvédhettél volna – kéri számon a lány.– Jaj, nem, dehogy, errhefelé gyorhsan nyílnak a bicskák – mondja Gábor, és csak

kacag.Anna is vele, de magában zokon veszi, hogy semmi lovagias, „mert velem van”, vagy

ilyesmi nem hangzott el. Gábor egész este úgy viselkedik, mintha semmi sem történt volna. Alig-alig néz Annára, nagyokat nevet, és szokatlanul sokat beszél. Kató húgát még meg is táncoltatja, a helyiek jót mulatnak azon, ahogy a „német gróf” csárdásozni próbál. Anna nem találja viccesnek, ahogy pörgeti-forgatja a lányt a kocsmapult előtt. Azt még kevésbé, hogy utána egész este a hugica gyerekkori és egyetemi történeteit hallgathatja, a legtöbb Gábor lelkes rajongásáról szól, néhány a világ többi részének a rajongásáról. Anna elviselhetetlennek találja magáról monologizáló unokatestvérét, Gábor kényelmetlenül fészkelődik vele szemben. Anna azon tanakodik, mi a rosszabb, ha a csitri Gáborral táncol, vagy ha beszél. Reméli, hogy a fiú ugyanezen eszmefuttatás következményeként táncoltatta egész este. Azt csak évekkel később tudja meg, hogy Gábor őt nem merte felkérni, és barátságosan csevegni sem akart vele az asztal fölött.

Nem emlékezik rá, hogy értek le a hegyről, csak a fagyos kanyarok rémlenek, amiket megvilágít a hold, és tükörképe az út jegén. Ahogy visszaérnek Szentimrére, Anna azonnal aludni megy, duzzogva, senkihez sem szólva, egyenesen fel a hideg manzárdszobába. Épphogy belemelegedett a súlyos gyapjúpaplanba, és végre megszűnt imbolyogni a szoba körülötte, amikor arra ébred, hogy rázzák a vállát. Kató rángatja, kócosan, gyűrötten. Harminc perc múlva indulás. A fél órából fél délelőtt lesz, valahogy senkinek sem akaródzik útra kelni. Reggelire még megeszik az előző esti székelygulyás maradékát – fenséges a megviselt gyomornak, hidegen is.

Végül nagy nehezen mindenki összeszedi magát, a csomagok halomba rakva a nagy ebédlő közepén, felszedelődzködik a társaság, lassan elindulnak az autók Budapest felé. Anna Katóval megy vissza is, utolsónak indulnak. Gábor szomorúnak látszik, Anna nyugodtnak és jókedvűnek, pedig egyik sem. „Micsoda jó kis szenvedést kerekítettem itt magamnak megint. Legjobb lenne ezt az egész szédült húsvétot jó mélyre lenyomkodni, és majd nyolcvanévesen mesélgetni a dédunokáknak, vagy egy pszichológussal ráfogni évek múltán a leendő nyavalyáimat” – gondolja pár órával később, ahogy leparkol Kolozsváron Pólika néni háza előtt kávéra, rokonlátogatásra. Pólika Kató nagyanyjának másod-unokatestvére, és Gábor anyai nagyanyjának, Ágnes néninek nővére. Utóbbinak híre volt a

famíliában, a „Generális”, csak így emlegették, de Anna mindig csak hallott róla, nem ismerte. Pólika nem is különbözhetett volna jobban a húgától.

Pólika csaknem százéves és hajadon. Anna gyerekkorában gyakran látta, aztán hosszú évekig nem, egészen az egyik Erzsébet-bálig. Azért emlékszik rá, mert végignézte, ahogy vérig sértődött, amikor valamelyik már jó hatvanas unokaöccse megkérdezte, hogy nem fáradt-e, mert szívesen hazaviszi, ha igen.

– Haza? Meg van maga bolondulva? Táncolni azt nagyon szívesen, de szó sincs arról, hogy hazamenjek!

Anna anyját is maga mellé rendelte ugyanazon a bálon, akkor már évek óta nem találkoztak. Később kiderült, hogy azért kommandírozta oda, hogy megköszönjön neki egy huszonvalahány évvel azelőtti sétát, amikor az anyja, Pólika szerint végtelen türelemmel, felkísérte őt Kolozsváron a fellegvárba a rokonokhoz, mert bár ő akkor még fiatal hetvenesként járni rendesen járt, szaladni azért nem tudott. Anna anyja egyáltalán nem emlékezett a sétára, de Pólika cáfolhatatlan volt, részletesen leírta ugyanis a több mint két évtizeddel azelőtti, piros nyári zsorzsettruháját és a halvány tejeskávészínű hasítottbőr-szandált, amit Anna anyja viselt, amikor együtt kaptattak fel a Belvedere Szállodához. Pólika sokáig nem mozdult Kolozsvárról. Nemcsak eleinte nem, amikor más se nagyon mozdulhatott, s a kitelepített grófnék hetente jártak jelentkezni a rendőrségre, hogy jelentem, itt vagyok, nem hagytam el a várost, hanem később sem, amikor már lehetett volna kivándorolni, ha nagyon mehetnékje lett volna.

Eleinte virágot árult, koszorúkat kötött, majd nyelvórákat adott. Mindkét foglalkozása nagyon előkelő volt, ahhoz képest, hogy egyes brancsbeli kortársainak mi jutott. Mert sokan dolgoztak például a rókatelepen. Ahol legalább voltak lovak. Kiöregedettek, használhatatlanok, rókatáplovak tudniillik. De lovak, és puszta létezésükkel emlékeztettek Zsukra, a falkavadászátokra, a lóversenyekre, a kaszinóra, bármire, ami a rókatelep, a vasöntöde és a nyomor előtt volt. Pólikát Ágnes, a nővére rendszeresen győzködte, menjen utána Bécsbe. És Pólika, a szelíd Pólika, ilyenkor úgy döntött, itt a reváns ideje, ezért nyersen a mindig nagyon kategorikus, az egész családot állandóan rekcumozó Ágnes szép ősz fejéhez vágta: inkább árulok virágot a kapualjban Kolozsváron, mint hogy a Schönbrunnt bámuljam az ablakomból. A Schönbrunnal persze az volt a baj, hogy a Habsburgok építették, akik ezen a táján a világnak soha nem voltak túl népszerűek. Sissi ide, magyarok királynéja oda, errefelé lassan felejtenek, és abban Pólika és Ágnes között teljes volt az egyetértés, hogy a Habsburgok sok jót Erdélynek nem tettek, úgyhogy a császári család mint jelenség közös utálatában teljes volt az egyetértés a két nővér között. Mária Terézia neve ritkán került szóba, de amikor igen, Ágnes néni például a társaság összetételére való tekintet nélkül csak úgy emlegette, hogy „Maria Theresia, das Schwein, „ és tette ezt Washingtonban diplomatákkal vacsorázva, vagy Bécsben osztrák főhercegek jelenlétében szemrebbenés nélkül. Ezért volt igazi touché Pólika Schönbrunn-szurkája, attól függetlenül, hogy akkoriban már a Habsburgok is csak akkor mehettek az egykori császári rezidenciába, ha meghívták őket, és szerencséjük volt, ha ráadásul még a nagyanyjuk porcelánjára morzsálhatták az apfelstrudelt.

Pólika néni leginkább lilát hord, hiszen egy kisasszonyhoz ez illik. Pólika néni ugyanis soha nem ment férjhez. Rajong a kalapokért, és esténként néha megjegyzi: „Olyan friss itt a levegő”- ami azt jelenti: szívesen inna egy kis konyakot.

Amikor kilencven-valahány évesen unokaöccsével és annak felnőtt fiával együtt az autójukat egy dupla szaltó után a sánc állította meg Marosvásárhely felé menet, és a férfiak sajgó csontjaikat tapogatva készültek kétségbe esni, Pólika csendben megjegyezte a hátsó ülésen:

„Ákos, kérem, ez egy igen érdekes parkírozás volt…”

Pólika néni mindennap, csaknem száz éve, letérdelve imádkozik. Naponta inkább kétszer, de egyszer mindenképpen. Amikor lakásába, ahol egyedül él, az éjszaka közepén betörtek, előbb csendben végignézte az ágyból, hogy leemelik a képeket, kutatnak az ékszerei után. Kissé földhözragadt betörők voltak, csak ékszert, pénzt és szórakoztatóelektronikai berendezéseket kerestek. Egyikből sem találtak sokat, sem nagyon értékeset. Miután elmentek, Pólika felöltözött, rendbe szedte a toalettjét, és telefonált a családnak, hogy értesítse, kirabolták. Mert egy hölgy semmilyen körülmények között nem fogad neglizsében férfi rokonokat.

Legjobban arról szeret mesélni, hogy mikor, hol, mit ettek annak idején. Annak idején, a háború előtt. Bálon, vadászaton, karácsonykor, piknikeken, nyáron, télen. Kató egyszer, emlékezvén Pólika egyik kedvenc menüjére, rákérdezett:

– Pólika, mondja, hogyan készül a ribizli-zselé?– A ribizlizselé? A ribizlizselé egy nagyon drága étel. Először is gyönyörűen el kell

készíteni egy szép nagy őzgerincet. Azután a tálalásnál össze kell keverni a ribizlizselét egy kis mustárral…

– Na jó, de a ribizlizselé, az hogy készül? – erősködött Kató.– Azt én honnan tudjam? Azt a szakácsné készíti a konyhában – mosolygott Pólika.

A lakásba, pontosabban az egyetlen szobába, ahol Pólika lakik, alig lehet bemenni a gyűjteményektől. A falakon régi kuglófsütők és korondi, hollóházi meg habán cserepek. Mindenhol könyvek, polcokon, kupacokban foteleken, a földön. Pólika néni a kanapén ül felhúzott lábbal az áthatolhatatlanul telezsúfolt szoba másik végén. Három vicsorgó erdélyi kopó őrzi. Visszaparancsolja őket, a lányok valahogy átvergődnek a szobán a kávéhoz. Pólika néni elnyomja a cigarettáját, rágyújt egy másikra, odadob egy régi, összerágott játék babát az egyik kopónak, és mesélni kezdi, hogyan udvarolt neki annak idején a Kató nagyapja. Aztán arról mesél, hogyan bújtak el Mezőpatakán a kúria mögötti orgonabokorban Anna nagyapjával, amikor gyerekként ott nyaraltak, és az Erdély-szerte híres Tedi bácsi jött látogatóba.

Tedi báró híresen erős, mogorva, és szűkszavú ember volt. Egyszer állítólag sírva fakadt miatta egy vándorcirkusz erőművésze, mert Tedi bácsi olyan könnyedén bogozta össze a vasrudat, amit az erőművész előtte nyögve-erőlködve-izzadva hajlított meg, hogy a közönség hangosan röhögött még az előadás után is, főleg, mert az erőművész, miközben végignézte, ahogy Tedi bácsi a vasat tekeri, zavarában és álmélkodásában az orrában turkált.

Anna cigaretta után kutat a táskájában – hosszú lesz ez a kávé Pólikánál. Kulcs, telefon, hat nem fogadott hívás és tizenhárom sms! „I wish I told you more” az első. Gábortól. A többi ennél is jobb. Gábor! Felhívja. Jön Budapestre. Nem, ne jöjjön. Jérôme! Mibe keveredtem! Mi lesz ebből?! Annát lemossa a pánik. Remegő kézzel gyújt rá, majdnem goromba Gáborral, mielőtt lerakja a telefont.

Budapesten már nyár van. Korán érkezett a tavaszi meleg. Anna felmond, és megkönnyebbül. Egy gonddal kevesebb. Hónapok óta hívják máshova, emiatt nem aggódik, de van más, amit rendbe kell tennie. Addig is tavasz van, mondogatja, és beleveti magát a pesti éjszakába. Jérôme akkor üzent, hogy másnap érkezik, amikor már éppen kezdett túl sok lenni a másnapos reggelekből. Hongkongból érkezett, Párizson át a rakparti lakásba reggel. Csak egy utazótáska volt nála. A nagy bőröndjét már a 37. emeleti lakásában hagyta Stanley Bayben. Anna praliné helyett ezúttal gyűrűt kap, repülőjegyet és reggelire a kedvenc pezsgőjét. Csak az utóbbiról tudja meg, hogy milyen. A jegyről sejti, hová szól, a dobozt a gyűrűvel csak bámulja, nem akarja kinyitni. Jérôme biztatóan mosolyog rá, és mondja, hogy gyűrű. Anna csak a fejét rázza, hogy nem, szavak nem jönnek. Mit mondjon? Végül akadozva, sápadtan motyogja:

– Nem tudom, mi lesz ebből az egészből ennyi nyüglődés után, de nem akarom megnézni. Majd akkor nézem meg, ha el is fogadom, és úgy akarom elfogadni, hogy ne legyen hozzá repülőjegy vagy bármi más, és kérdések se legyenek bennem. És nem akarok arra emlékezni, hogy ez a második gyűrű, hogy a másik milyen volt, vagy hogy ezt a gyűrűt egyszer már nem fogadtam el...

Jérôme zsebre rakja a dobozt, és a lány megkönnyebbül, látva, hogy olyan nagyon nem borul meg az egésztől, mintha erre számított volna, mintha nem is bánná annyira. Fáradtnak tűnik. Anna a délelőtt végére már tudja, hogy Jérôme többet nem jön vissza. A fiú is búcsúzik minden mozdulatával, de nem beszélnek róla. Jérôme marad pár napot, megnéznek egy-két kiállítást. A fiú elutazása előtt pazar vacsorát főz. Egész nap a konyhában pepecsel, és délutánra kiborul, mert nem kap hátszínt a csarnokban. Anna elrohan a Fővám térre, és kiudvarol egy darab valaki másnak félretett hátszínt háromszoros árért egy korrumpálható hentestől, megnyugtatva ezzel Jérôme-ot, és abban bízik, megússza a búcsúzást nagyjelenet nélkül: majd vacsoránál szépen megbeszélik, hogy adieu. De már a konyhában villámlik, a fiú lesodorja Anna nagyanyjának kézzel írt receptgyűjteményét a földre, amikor Anna lelkesen mutatja benne a titkos hátszínreceptet, és próbálja a feszültséget levezetni, nehogy bekövetkezzen a robbanás. Azért ők sem tegnap kezdték ezt a hátszíndolgot Franciaországban, mordul rá Jérôme, és a lány ráhagyja. A hátszín mesés. Vacsora után befut Alexis Jérôme egyik lengyel barátjával, aki úton Varsóba, egy éjszakára megállt Budapesten. A szokásos évi családi találkozójukra utazik a lengyel fővárosba, ahol a világban szétszóródott unokatestvéreivel és nagynénikkel, nagybácsikkal évente egyszer randevúznak, és mennek tüntetni az amerikai nagykövetség elé. Kétszáz-valahányan, minden évben ugyanazon a napon, az egész klán. Így próbálják visszaszerezni az egykori családi otthont, a hercegi hitbizomány legszebb palotáját, amelyben ma az emberi jogok, és köztük a tulajdonhoz való jog, valamint a demokrácia ellentmondást nem tűrő védelmezőjének, az Egyesült Államoknak a nagykövetsége székel, és természetesen szó sem lehet arról, hogy a palotát a jogos örökösök visszakapják. A kis lengyel valóságshow-t végigkacagják, Jérôme feloldódik egy kicsit, és felajánlja, hogy rajzol neki új transzparenseket jövőre a tüntetésre, és felveszi a hatalmas gumi Bush-álarcot, amiben barátja táncolni készül a nagykövetség előtt, és úgy próbálja megenni a citrom sorbet-t. Alexis erdélyi történeteivel szórakoztatja a lengyelt, és csak úgy mellesleg rákérdez:

– Anna, my darling, milyen volt a húsvét, most jössz onnan, nem?– Ühümm, egész jó. Fantasztikus bárányt ettünk. És Boró tényleg elég abszurd.

Kicsiéva kérdezősködött rólad. Tudod, hogy mennyire hívott, miért nem jöttél? Alexis zavarba jön, témát vált.– Jérôme, mikor indulsz háznézőbe? Mindenképpen vissza kellene menned, szerintem a

múltkor, amikor ott voltatok, csak egy kis részt láttál, Székelyföldet nem is, pedig az teljesen más, mint Kolozsvár környéke.

– Nem tudom, most elég izgalmas Hongkongban, stúdiót keresek, és lesz egy kiállításom ősszel Tokióban, úgyhogy nem hiszem… – miközben ezt mondja, nem is néz Annára, olyan nyilvánvalóan nem, hogy Alexis inkább lenyeli a kérdést, pedig már éppen a lánynak szegezte volna, hogy „és te?”.

A csend az a rosszféle, amikor nincs mit, vagy nincs hogyan mondani. Anna és Jérôme némán rámolja be a szomorúra koszolt tányérokat a mosogatógépbe, a maradékot dobozokba. Amikor végeznek, Jérôme felnyalábolja az abroszt és a szalvétákat, viszi a szennyesbe, miközben a lány a viaszt próbálja lekaparni a komódról. Egy ideig vacakol vele, de aztán hirtelen abbahagyja, és Jérôme után siet. A konyhaajtóban találkoznak, Anna elállja az útját. Nyugodtan mondja, nem rezdül a hangja.

– Azt hiszem, ez nem megy, tényleg, nem tudom... meddig húzzuk még? Szerinted van ennek értelme? Nem nagyon tudom, hogy mondjam, már végigcsináltuk ezt egyszer, és most sem könnyebb, de talán abba kellene hagynunk…

– Tudtam, hogy előállsz ezzel. Elviselhetetlen vagy – szinte sziszegi Jérôme, és tüntetően unottan fordul el, aztán hirtelen vissza, mint aki meggondolta magát. – Nincs is kedvem már beszélni veled. Semmit sem érdemelsz, mert semmit sem értékelsz. És unalmas is vagy.

Jérôme fordul, az ajtó reccsenve csapódik a keretbe lendületből. Anna nézi a lepattogzott festéket, és csak azt érzi, hogy fáradt, aludni szeretne. De semmi mást.

Jérôme valahol máshol alszik, mire Anna este hazaér, már összepakolta és elvitte minden holmiját. Kulcs a postaládában. Anna az előszobában a cetlit bámulva lefagy és halálra rémül a szabadeséstől, és attól, hogy nem tudja, mikor és hol ér megint földet. Próbál Gáborra gondolni, de túl erős a félelem – ijeszti a bizonytalannal a vonzás. Jérôme-ot akarja tárcsázni, de ahogy rágondol, megint rátör az ólmos fáradtság, és úgy dönt, akkor inkább a szabadesés. Jérôme elrepült, és vele négy év.

HAZAFELÉ

Kató telefonhívása a legjobbkor jött. Anna tudta, előbb-utóbb kicsúszik a kezéből az irányítás, és lefoszlik róla az összeszedett, fegyelmezett póz, amiben hetek óta élt. Örült a mentőkötélnek. Jérôme nagyvonalú lelépését már megemésztette, de Gáborról azóta nem hallott, hogy eljött Kolozsvárról. Új munkája tele volt kihívásokkal, mindennap tanult valamit, és megingás nélkül, magabiztosan kellett állnia a sarat. Tudta, ha rendezi a Jérôme-ügyet, megkönnyebbül majd, de azt nem, hogy a könnyebbség ennyire üres lesz, hogy még az új sikerélmények sem tudják elhitetni vele, hogy a helyén van.

– Megyek Kolozsvárra, Pólikához, gyógyszereket viszek neki, és el kell hoznom valami papírokat az erdő-visszaigényléshez. Levigyelek Kolozsvárig? Valamikor most akartál menni, nem? – kérdezte Kató.

– Pólikához, remek! Ő sem ment férjhez soha. És mégis egész boldognak tűnik. Nincs minden veszve… de csak a hétvégére, hétfőre itt kell lennem.

A Fiatban hátul egy szálkás szőrű illegális csempészáru utazik velük, amit Magyarországról Erdélybe szállítanak útlevél nélkül, valakinek ajándékba. A tacskó példásan rejtőzködött a határon, átcsusszannak, de a kutya, illetve annak ingerei miatt többször megállnak, lassan haladnak. A Királyhágó előtt Kató átadja a kormányt, Anna és a Fiat vállvetve küzdenek a szerpentinekkel a dudáló, másokat leszorító kamionok között. Anna izzad, miközben Kató mellette hosszú fejtegetésbe merül az erdélyi társadalom középkori berendezkedéséről és a vallás szerepéről, tudomást sem véve Anna majdnem halálfélelméről és a kuplungot ellenségnek képzelő szálkás szőrű tacskó támadásairól, így Anna Gábor ötpercenként érkező sms-eit sem veszi észre, csak amikor már Kolozsvár előtt visszaül az anyósülésre. Kató szólt, hogy jönnek, és Pólikánál valóságos fogadóbizottság várja őket, Gábor, Kicsiéva és egy térdnadrágos fiú. Pauli, a térdnadrágos német, antik bútorok másolatait gyártatja Temesváron, amiket aztán Németországban elad. Gábor jó barátja, főállásban szobrász, üvegbetonból fabrikál fénytesteket, és tősgyökeres bajor létére Erdély-mániás. Pólikánál remek dzsemes kalácsot, és hozzá kávét is kapnak. „Most igyák, amíg van, tegnap jött meg a nyugdíjam”, biztatja őket Pólika kissé franciás németjével, és Anna boldogan ücsörög egy könyvkupacon a füstfelhőben, mert a kanapéról, Pólika mellől Gábor állandóan rámosolyog.

Theresa valamikor délután landol a helyi repülőtéren, és hipp-hopp utoléri a társaságot egy belvárosi kávézóban. Paulit gyerekkora óta ismeri, a mamák jó barátnők. Theresa szebb, mint valaha, csillog a haja és fülében a fülbevaló. Pauli rá is kérdez.

– Ó, ez? Antik, perui. Annak idején áldozati rítusoknál viselték a papok az orrukban. Anyámnak hozta valami perui festő, hálából, mert megrendezte a kiállítását. Emlékszel, Gábor, ott volt a születésnapodon is. Erről jut eszembe, jövő hónapban lejönne az a befektető, akit érdekelne a szentimrei hotelprojekt, anyám meggyőzte, hogy jöjjön. És apám volt iskolatársa, tudod, az az ügyvéd, akinek a cége Bukarestben is nyitott irodát, vállalná a restitúciós ügyeket, amikről beszéltünk. Azt mondta, ilyesmivel általában nem foglalkoznak, de mert apám kéri, neked megteszi.

– Wow, Theresa, te aztán beindítottad a gépezetet. Éva, jól választasz barátokat! – nevet Pauli, mire Kicsiéva az orra alatt mormolja, hogy nem hiszi, hogy Theresa az ő két szép szeméért intézkedik.

Egész nap csatangolnak a városban, nézik a régi házakat, a középkori kőablakokon átfúrt villanyvezetékeket, lemásznak a ferences templom kriptájába, beköszönni Gáborék őseinek, megnézik a közeli és távolabbi rokonság címereit az oroszlános templomban, a Szent György szobornál Pauli elsüti, hogy ő az egyetlen szent, akit mindig a feleségével ábrázolnak, tudniillik a sárkánnyal, és közben Gáborra kacsint.

– Ja, ja, hát ezért nem nősülök én meg soha – mondja Gábor kacagva.Anna a régi iskolája udvarára csempészi be a társaságot, meggyőzve a portást, hogy az

épület a város egyik legfontosabb műemléke, amit minden külföldinek látnia kellene. A focikapunál cigarettáznak, Anna és Pauli, miközben Gábor fintorog, mert utálja a füstöt. Theresa is utálja a füstöt.

– Jajj Pauli, ez olyan posztkommunista, az utcán cigarettázni!Pauli nem is válaszol, csak legyint, és Gábort kezdi faggatni, házat akar venni

Erdélyben, csak még nem tudja, hol.– Én akkor is ide jöttem volna, ha nincs Szentimre. Londonban vagy Frankfurtban már

le vannak osztva a lapok, de itt, vagy ennél is keletebbre még lehet valamit csinálni. Amikor ösztöndíjas voltam Bukarestben, már akkor eldöntöttem, hogy megyek Ukrajnába vagy valamerre, ahol még csak most alakulnak a dolgok. De különben is, lesz erdő. Visszakapjuk. És ha lesz, annyit úgysem tudtam volna Londonban keresni, negyvenéves koromig sem, amennyit majd az ér.

Anna meg akarta kérdezni Gábortól, hogy mi lesz, ha nem lesz, de németül annyival határozottabban hangzott, amit mondott, mint amikor magyarul vagy angolul beszélt, hogy inkább ráhagyta.

– Szerintem ez most az utolsó előtti pillanat. Az ingatlanárak egyre magasabbak, de most még el lehet csípni ezt-azt jó áron. Ez az antik dolog nem megy úgy, ahogy gondoltam, nem tudnak egyenletesen jó minőséget produkálni. Van, hogy fantasztikus, és van, hogy eladhatatlan. De szerintem egyik-másik régi brassói vagy nagyszebeni házból jó kis szállodát lehetne csinálni, előbb-utóbb lesz igény normális helyekre, ahol nem minden műanyag, és kapsz tejet a kávédba, ha kérsz.

– Igen, Pauli, mi is ebben bízunk – sóhajt Kicsiéva –, meg, gondolom, még jó páran, nem hiszem, hogy nekünk jutott először eszünkbe… mindegy, majd a szállodában megmutatom, összeraktunk egy projektet egy egész turisztikai komplexumra, amit a parkra, a kastélyra meg a gyümölcsösre dolgoztunk ki egy Bukarestben működő amerikai céggel. Theresa is segített, ő csinálná a belső berendezést.

– Szerintem ez az egész nem emocionális kérdés. Kit érdekel ez a családi tradíciók maszlag. Ha jó áron el lehetne adni Szentimrét, akkor azonnal túl kellene rajta adni. De sajnos nem lehet, úgyhogy pénzt kell csinálni belőle. Valami Drakula-parkot vagy akármit, ahová tódulnak az amerikai turisták. Nem tudom, de az apám segíthet kitalálni. Ő elég jó ilyenekben, most adtak el a társával egy lakóparkot, amit egy természetvédelmi terület határán építettek fel. Csak el kellett intézni a papírokat. És ha Szentimrén is sikerül valamit kezdeni azzal a romhalmazzal, akkor Gábor is visszatérhet a civilizált világba, és Kicsiéva is jól mehet férjhez. – Theresa mindezt kacarászva mondja. Anna csak nézi, és azon gondolkodik, hogy vajon tudja-e, hogy sértegeti Gábort és Kicsiévát. Vagy nem érdekli? – Persze nem árt, ha az embernek van némi kapcsolatrendszere, és van, aki támogassa pénzügyileg – Theresa a falfehér Gábor szemébe néz, mintha győzködné valamiről. Anna megérti, alkut kínál. „Én hozom a szüleim kapcsolatrendszerét, meg a pénzét, neked lesz erdőd és a kastélyod, meg jó neved.”

– A projekt megvan, de még nem tudjuk, hogy hogyan valósítsuk meg. Van ez az angol, aki most éppen ötcsillagos faházikókat épít valahol a szász vidéken, ő például be akar szállni, szerinte Szentimre tökéletes helyszín valami csendes, elegáns kastélyszállónak. Kevés szobával, olyanoknak, akiket valóban a környék és Erdély érdekel. És nem Drakula. Mert szerinte szép. Még ha romhalmaz is. Ott az erdő, a medvékkel, a farkasokkal, az ásványvizes forrásokkal. Csak az a baj, hogy a befektetők mind legalább ötven-nyolcvan évre akarják a jogokat. Én meg nem akarok igazából senkit beengedni, de majd meglátjuk – mondja Gábor halkan, mintha csak magának mondaná, de ellentmondást nem tűrően.

– Úgy tűnik, mindenkinek más tervei vannak. Lenyűgöző – kottyant közbe Anna.Délután a főtéren, a Szövérdy-palota előtt összefutnak Ízi nénivel, aki szintén

Kolozsváron van, az enyedi kollégiumnak hozott Bécsben leselejtezett, de még működő számítógépeket. Beparancsolja a csapatot a ház udvarára, és kiselőadást tart Szövérdy Samu bácsiról, cseppet sem zavartatva magát attól, hogy az épületben működő hivatal dolgozói is kiszállingóznak a reneszánsz lodzsára, hogy meghallgassák a rendhagyó történelemórát.

– Tudjátok, állítólag Samu bácsi volt a legelkényeztetettebb gyerek Erdélyben.

Apja vidéki birtokán például a szeszélyeitől rettegő személyzeten és kívánságait leső szülein kívül saját felcicomázott kecskefogata is bármikor a rendelkezésére állt.

Régen itt a Szövérdy-palota földszinti, utcai frontját – a jobb oldalon – a város legfinomabb, legcsokoládéillatúbb cukrászdája bérelte, így hát amikor az ifjú Samu báró csokoládéhuszárt rendelt születésnapjára, a zord atya azonnal utasította a legfinomabb, legcsokoládéillatúbb cukrászda legtiszteletreméltóbb cukrászát, hogy azonnal lásson hozzá fiacskája születésnapi ajándékának elkészítéséhez.

A kétarasznyi figura hamarosan ott gőzölgött a cukrászműhely asztalán, a legtiszteletreméltóbb kolozsvári cukrász pedig büszkén mutatta be művét Samunak és apjának.

– Nem jó – vetette oda Samu. – Nem pásszol a zsinórozás a mentéjén. És a csákója sem. Ez nem huszár.

A legtiszteletreméltóbb kolozsvári cukrász már egy egész kevéssel kevésbé érezte magát tiszteletreméltónak, de nem tehetett mást, újra nekilátott. De Samu napról napra kitartóan hajtogatta délutánonként, amikor iskola után szemrevételezte az aznapi csokoládékatonát, hogy ez bizony nem huszár. Egészen addig, amíg minden csokoládézsinór és csokoládésujtás, csokoládébajusz és csokoládésarkantyú a helyére nem került. Akkor aztán elégedetten kijelentette -, ez így huszár. A tiszteletre méltó kolozsvári cukrász kihúzta magát még tiszteletre méltóbbá, pontosabban a legtiszteletreméltóbbá, és örömtől ragyogó arccal kérdezte, becsomagolja-e. Mire kimondta, már bajos lett volna. Samu báró ugyanis leharapta a csokoládéhuszár fejét, csákóstul, bajszostul, s miután lenyelte, válaszolt: „Arra nem lesz szükség. Huszár volt.”

Az is mulatságos volt, ahogy Samut összeházasították Clara nénivel. Clara gyönyörű volt, Samu meg az utolsó Szövérdy, ha nincs utódja, már csak a lefordított címer marad a családi kriptában. Kellett az örökös. Nagyon gazdagok is voltak, nem volt nehéz menyasszonyt találni Samunak, csak kissé szerencsétlenül éppen a szép és öntörvényű Clarát találták megfelelőnek. Szegény Clarának semmi kedve sem volt az egészhez, mert bár Samu a maga módján nagyon kedves, szelíd fiú volt, azért férjnek talán mégis egy kissé furcsa. Szóval elmentek a nagy esküvő után – ott tartották az oroszlános templomban, a nagy, festett címeres táblák alatt - nászútra Rómába, és úgy jöttek haza, hogy Samu lelkesen újságolta a családnak, hogy megfogadták a Szent Péter-bazilikában, az ő házasságuk tiszta marad, és csak az őszinte, mély szeretet köti majd össze őket. Clara okos is volt, nem csak szép. És így elválhatott, a család sürgető áldásával, amikor már úgy érezte, megkopott a szeretet. Nagyon hamar úgy érezte. A Szövérdy szülők még reménykedtek, de aztán… Szegény Samu ott halt meg egyedül, nyomorogva az Orgona úton. Clara valami osztrák katonatiszthez ment aztán férjhez, pocsék házasság lett.

Theresa és Pauli az egykori New Yorkban aludtak, és Anna is ott vett ki szobát, nem volt kedve rokonoknál vendégeskedni, vasárnap este el akart indulni vissza Budapestre. Ott is vacsoráztak mindannyian. Vacsora után Anna gyorsan elköszönt, zavarta, ahogy Theresa Gáborral bizalmaskodva sutyorgott az asztalnál. Mire felért a negyedikre a lift, az

ajtó előtt ott várta Gábor. Kifulladva a lépcsőzéstől, az ajtót támasztva, és ahogy meglátta, rögtön mondta:

– Viszlek Szentimrére. Rheggel.Meg akarta kérdezni, hogy mi lesz a szép, gazdag, rendkívül okos és tapintatos

Theresával, de nem volt ideje, mert amint kiszállt a liftből, Gábor beszállt és becsukta maga mögött az ajtót. Anna nagyon lassan sétált a szobájába. Hiába.

Anna küldött egy üzenetet a munkatársának, hogy nem tud hétfőn bemenni, Erdélyben ragadt, és megpróbált elaludni. Nem tudott. Reggel Kicsiéva egyedül jött le reggelizni, és közölte, hogy délután visszarepülnek Theresával Münchenbe. És hogy Theresa nem jön reggelizni, mert Gábor vérig sértette.

„Elrabol, mint annak idején a Mikes fiúk Tarnóczy Sárát. „Villámlik, mennydörög, ez tényleg. ..” – Anna hagyta magát sodródni, elsüllyedni, és elfeledkezni Budapestről és minden másról – Gáboron kívül.

Komótosan autóztak. A Maros mentén, ahol minden faluban épült egy-egy kúria vagy kastély, sok helyen megálltak, kérdezősködtek, megkeresték a romokat. Amelyik még használható állapotban volt, abban vagy mezőgazdasági üzem, vagy árvák, esetleg bolondok otthona. Radnót vára, Gerend üresen tátongva, a főútról is jól láthatóan gunnyasztott kopottan, kifosztva, megszégyenítve, önmaga paródiájaként. Koronkán a Tholdalagi-kastélyt már alig lehetett észrevenni, mert körbenőtték a Vásárhelyről kiköltöző új elit hatalmas, sárga, narancssárga és ciklámenszínű villái. Kerelőszentpálon, Erdély valamikori legkorszerűbb kastélyánál, ahol először volt villanyvilágítás és lift, már csak a derékig érő falakat találták, az épület közepén sátorozó vándorcigányokkal, akik éppen birkát sütöttek. Az épületek kivétel nélkül siralmas állapotban voltak, a legtöbb a létezés határán, sok csak egytélnyire a végső pusztulástól. De az igazán fájdalmas a hiány volt. Az épületek körüli összevissza kaszabolt és rendetlenül beépített táj, a találomra felhúzott gyárkémények vagy újonnan melléjük gyömöszölt ortodox templomok, tömbházak. Az egykori angol-és franciakerteknél a múlt idő már visszavonhatatlan tény volt. Mezőzáhon az Ugron-kastélynak a parkjában még sétálhattak egyet, de a romantikát itt is már csak a mítosz őrizte a Monarchia egykori diplomatájának soktornyú házáról.

Az épületet állítólag egy orosz cárleánynak építtette a bécsi udvar szerelmes moszkvai követe, és közel-keleti diplomataéveinek mesés perzsa és török kincseivel zsúfolta tele. Mire a kastély elkészült, az idő múlását jelképező négy tornyával, ötvenkét termével és háromszázhatvan ablakával, a cárleány már halott volt, az erdélyi főúr örökre agglegény maradt, s a kastély végül árvaház lett.

Késő éjszaka volt, mire az alpesi házba értek. Az autóban nem sokat beszéltek, de Annával lebegett az idő. Tavasz után nem sokkal, nyár legelején voltak; virágoztak a vadcseresznyefák, mocorogtak az orgonabokrok, zöld fejű gácsérok kísérgették családjukat a tavon, csapatostul érkeztek a gólyák, vetették a krumplit a földeken, a tél lyukasra szaggatta az aszfaltot, és a parkban a szárazabb napokon utaknak csúfolt nyomokat sár borította. A kastélyról leolvadt a hó, és úgy állt szürkén és megtörten a latyaktenger közepén, mint egy megfáradt primadonna, akiről lemosták a színpadi sminket, és a gyengéd gyertyafényből hirtelen a napvilágra lökdöstek, leleplezve korát és titkait.

Anna sokáig aludt a kis faház vendégszobájában, reggel barátságos csörömpölésre ébredt, Magdi, a mindenes, rántottát sütött. Az alpesi ház hivatalosan panzióként működött, az asszony főzött a néha felbukkanó turistáknak és Gáborék szakadatlanul érkező látogatóinak. Anna gyorsan felöltözött, és leszaladt a nyikorgó lépcsőn. Gábort a konyhában találta, indiai teával várta.

Jó rheggelt! Zsófi néni vár, mindenárhon azt akarta, hogy reggelire menjünk. Alig tudtam lebeszélni róla. De Magdi megsérült volna.

– ?? Mit csinált volna? Megsér… ja! Megsértődött volna!– Huhhh, pedig kíváncsi lettem volna arra a tejfölös tojásra… Zsófika néni a múltkor

mesélte, hogy azzal szokta Gáborkát megreggeliztetni.– Uhumm. Gáborka szereti is nagyon.Hamarosan Anna is megkóstolhatta, mert Zsófika néni azzal várta őket, hiába mondták,

hogy már reggeliztek, a kis nyári konyhában terítve volt a zsebkendőnyi asztal, a kályhán melegedett a kávé és sült az almás tészta, a tejfölös tojás pedig a serpenyőben sercegett, már amikor benyitottak az ajtón.

– Jaj, lelkem, milyen jó, hogy itt vagytok! Nemhiába szoktam mondogatni, hogy adjon az Isten jó találkozást! Tudod, Annácska, a csángók szoktak így köszönni, szép, nem? Épp most riktoltam oda egy kicsike tojást, egyetek, lelkem. Aztán nehogy megint elfelejtsük – mutat Zsófika néni a csűr falára, ahol fehér krétával felírva sorakoznak a német, francia, angol nevek szépen egymás és az eresz alatt –, a múltkor elfelejtettük beírni a vendégkönyvbe!

– Hűha, jó nagy vendégjárás lehet itt Zsófika néniéknél, ahogy elnézem.– Ó, csak Gáborka telefonál néha, hogy nem lenne-e véletlenül egy kis leves, mert itt

van hat barátja látogatóba, és egy kicsit éhesek. Azután valami mindig akad. Van, hogy csak a barátokat küldi Gáborka, ő nem is jön. Szegény nyomorú gyermek egész nap szalad. Annyit megy, egyszer Bukarestbe, egyszer Bécsbe. Kell egyen valamit a nyomorú, hát nem lehet egész nap üres gyomorral szaladgálni. Aztán meg itt jó nagy sürgés-forgás van, lelkem, volt itt olyan kisasszony is Münchenből, aki háromszor is lekéste a vonatot, annyira nem akarózott hazamennie – teszi hozzá Zsófika néni, aki tündérnek néz ki, de Anna lassan észreveszi, hogy néha huncutul villan a szeme, és mosolyog rajtuk. De még tündérnek is rendkívül jól tájékozott. Vacsoránál szóba kerül az afganisztáni háború, valamelyik tévés hírolvasó kolléga magánélete, a helyi reformátuspap-választás, és bár az utóbbi témában érthető, arra nincs mentség, hogy Zsófika néni az előző kettőben is tájékozottabb mindkettőjüknél. Anna azt is megtudja, hogy Zsófika néni nem szentimrei, csak ide jött férjhez Pali bácsihoz. Szentimrén éltek mindig, és mindenkit ismernek a faluban. Gábor gyakran mondogatja, hogy Zsófika néni valóságos HR-mágus, ő még ilyen humánerőforrás-szakértőt nem látott. Zsófika néni soha nem téved, ha ő ajánl valakit valamilyen munkára, az beválik. Ő „szerezte be” Magdit is az alpesi házba segítségnek. Bár eredetileg Ilus nénit, Zsófika kedvenc szomszédját, Magdi édesanyját fogadta fel Gábor. Hónapokig gyakorlatilag a két asszony tartotta életben, nélkülük valószínűleg éhen halt vagy megfagyott volna a kastélyban. Fűteni fölöslegesnek tűnt éjszaka, amikor hazaért, és enni is gyakran elfelejtett. Zsófika néni ezt elégelte meg, és elintézte, hogy eleinte Ilus néni, később a lánya segítsen Gábornak rendben tartani a házat, fűteni, takarítani, főzni, vasalni. A segítség gyakorlatilag azt jelentette, hogy ők csináltak mindent, mert Gáborka az ilyen háztartási dolgoknak nem sok jelentőséget tulajdonított, csak a befogadott kutyakölykök miatt aggasztotta néha, hogy hideg van a romban, ahol éldegél. Természetesen Lórit, Magdi férjét is, aki amolyan intézőfélévé nőtte ki magát, Zsófika néni ajánlására fogadta fel Gábor. Lóri azóta intézi a favágást, szervezi a kaszálást, kihúzza a turisták autóját, ha beragad a sárba, és megmutatja nekik a pálinkafőzőt, figyelemelterelésképpen, ha órákig nincs villany a faluban.

– Zsófika néni, miért szaladgál Gábor Bukarestbe – kérdezi Anna, amikor Gábor kimegy telefonálni. Csak a diófánál van térerő.

– Hát én azt hiszem, volt ott valami lány is, még mielőtt ez az égimeszelő német lány ide kezdett volna járogatni Kicsiévával. Ez a német aztán tud enni. Ha ez nekiállt, kiette az embert a házból. Csak úgy falta be a kenyeret, mint kacsa a nokedlit. És mindig olyan hosszú nadrágban járt, hogy seperte a földet a nadrágja széle. Itt Szentimrén nem is tetszett neki semmi más, csak az étel és Gáborka. Meg a kastély. Na de úgy tudom, már elutazott

valahová Indonéziába. Azt hiszem, valami üzletközpontot akar venni Gáborka, azért szaladgál mostanában a bankokhoz Bukarestbe.

– Milyen üzletközpontot akarsz te venni? Zsófika néni mesélte, jól elhallgattad – kérdezte Anna, amikor kivitte neki a kávét.

– Nem veszem meg. Pedig megkaptam a kölcsönt, Bécsig kellett mennem, a bankcsoport elnökével tárgyaltam, és megkaptam, de anyám megvétózta. Úgyhogy nem lesz shopping mail. De lesz erdő – mosolygott. Anna továbbra sem hitte el. Kizárt, hogy ezer hektárokat visszaadjanak a magyaroknak Erdélyben. Én éltem itt, tudom, hogy működik, nem lesz erdő, Gáborka, gondolta, de hallgatott.

– Tényleg dombon megmászni a kápolnához akarsz menni holnap? – kérdezte a fiú.– Igen.– Jó, akkor megyünk. Ja, és ma én is a hászban alszom, az egyik lenti szobában, az

rendben van? Leesett a plafond a szobámban, és még ki kellene pucolni…Az este hűvös volt, a kutyák is bekéredzkedtek. Vacsora után órákig beszélgettek a

kandallótűznél. Gábor Szentimréről mesélt hosszan. A lány néha nem is hallotta, mit mond, de ahogy Gábor a tűz előtt ülve, mosolyogva, boldogan mesélt a faluról, a parkról, a munkáról, ami rá vár, Anna megértette, hogy a fiú itt boldog, ebben a kis faluban az egykori Monarchia határán, a nagy üveghegyen innen, annak pont az árnyékában. Az alpesi ház akkoriban kezdett fizetővendégeket fogadni, Gábor a kastély egyik szárnyában lakott. Anna szerint inkább táborozott, tekintettel arra, hogy egy raklapokra fektetett matracon aludt, egy valamikori gyalupadon dolgozott, és az egész szárnyat a kastély egyetlen épen maradt cserépkályhája volt hivatott kifűteni. Szerencsére a raklap tűrhető közelségben volt hozzá.

A szoba, amibe Gábor beköltözött, szomszédos volt a hatvanas években a kastélyhoz épített betonkockával. A mértani test túlméretezett szocreál illusztrációjának is beillő részben egy fürdőblokk volt, tíz gyerekvécével, tíz zuhanyzóval és tíz alacsonyra szerelt, óvodásoknak szánt mosdóval. De folyt a víz, és volt áram az elektromos melegítőnek, úgyhogy a két méter valamennyi magas Gábor úgy találta, ez neki pont megteszi. Hófehérke és a szürreál szocreál – gondolta Anna, amikor először látta Gábor fürdőszobáját.

A kis házban Annát másnap korán ébresztette Magdi azzal, hogy igyekezzen, Gábor már megreggelizett, elszaladt megbeszélni, hogy a falubeliek közül ki hol kaszálhat majd a parkban, de mindjárt itt lesz érte. Nincs villany, úgyhogy meleg víz sincs, fűzte hozzá, mielőtt elköszönt.

– Te biztos vagy, hogy ezt akarod ma felvenni és menni ezzekkel? – nézte Gábor csodálkozva a lány hófehér hasított bőr balerinacipőjét.

– A többi magas sarkú, a tornacipőm pedig nem talál a nadrágomhoz. Nem mindegy? – kérdezett vissza kicsit sértődötten a lány.

De este, amikor kihajította a felismerhetetlenné koszolódott-rongyolódott cipőt, már inkább dühös volt magára, bár olyan nagyon nem bánta. Egész nap kirándultak: bemásztak elhagyatott udvarokra, kemencéket tanulmányozni, meglátogatták a havasi legelőn a juhászt, aki Gábor négy bárányát is őrizte, Zsófika néninek hoztak vizet a mezőn fakadó vasas vizű forrásból, megnézték a parkkal együtt visszaszerzett gyümölcsöst, a tölgyest, ahol annak idején a birtok kondája jó ízűre hízott a makktól, a kis-vasutat, ami valamikor a fát szállította a csuszornyától a fűrésztelepig. A csuszornyából már csak pár méternyi düledezett az erdő szélén, nem mertek rá felmászni. A hatalmas favályúhoz hasonlító építményben valamikor a patak vize zúdult le, kilométereken át szállítva a farönköket a magas erdőkből a völgybe, ahonnan azután Gábor dédapjának fűrésztelepére, majd az iparosodástól duzzadó városokba fuvarozták a gerendákat és deszkákat. Megmászták újra a Purdéj-dombot is, ahonnan valóban be lehetett látni a hegyek közé zárt medence nagy

részét. És valamelyik dombon, ahol már bokor se nő, mert még a legizzóbb nyárban is nyirkos szelek fújják, és ahol Anna már a szemét sem bírta nyitva tartani – úgy fújt akkor is –, és vacogott, Gábor átölelte, bele a kabátjába, hogy védje a széltől, zavartan mosolyogtak bele egymásba, keresték a hogyant, a lány megbotlott, felborultak, és belevesztek a végtelennek vágyott, levegőtlen első csókba. Vacsora után tüzet raktak a csempekályhában a nagy külső-belső megdermedés oldására, hajnalig boroztak, és a kályha nyitott vasajtaján bebámultak a kék lángokba. Hajnalban már nem számít, hogy leégett a tűz, és hogy hideg hegyi levegővel jött a nyári kora reggel, mert valami elkezdődött, és évtizedek után megint mozgott, melegedett, szuszogott az élet a kastélyban.

– Ne menj vissza – erre ébredt reggel.– Nem maradhatok. Mit csináljak itt? – fél éjjel a válaszon gondolkodott, tudta, hogy

Gábor előbb-utóbb kérni fogja.Csendben reggeliztek, és megint dombot másztak, de csak a parkban, a szomszédos

temetőig. Valahogy a fontos dolgokhoz, úgy látszik, ez kell díszletnek, gondolta a lány. Tudta, hogy dönteni kell.

– Ne menj vissza.– Gábor, ne hülyéskedj, vissza kell mennem. Üljek a házban és várjam, hogy mikor

jössz vissza Bukarestből, vagy ki tudja, honnan? Az apám szóba se állna velem, valószínűleg soha többé, ha csak úgy fognám magam, és mindent otthagyva lejönnék ide veled éldegélni.

Gábor elrúgott egy kavicsot, és lassan felnézett rá.– Would you marry me?– Igen… Persze! De meg kell kérdezned még egyszer, magyarul is. Csak hogy biztos

legyen – és ezt már csak hozzákacagja.Anna úgy mondta ki az igent, hogy meg sem lepődött. Sem a kérdésen, sem a válaszán.

Csak azon, hogy mennyire természetes a kopjafaerdő, a hideg szél és az igen is. És azon, hogy kicsit korán jött. Vagy pont időben.

Gábor felkapja, forog vele, Anna lórúgástól még sajgó lábszára csattan egy kopjafának. Ebbe belerokkanok, gondolja.

A padon a kastély előtt Katót hívja, valakinek el kell mondani, és közben fél füllel hallja, hogy Gábor az anyjával beszél telefonon.

– Mami, nincs véletlenül valami családi gyűrűd, vagy valami rendesebb darab?– Egy… A Kászoni-ékszerekből. Csak az maradt meg a háború után.– Jó, mondd csak, nekem adnád? Eljegyeztem valakit. Vagy valami ilyesmi.

VERLOBT

Mindezt Anna fél füllel hallja, németül, nem is biztos benne, hogy mindent jól értett. Kicsit aggódik, hogy Éva Münchenben hogyan reagál a hírre. Valószínűleg nem is emlékszik rám – rágódik –, egyszer látott Kolozsváron Ilona néni temetése után.

– Gábor, anyád nem is ismer, Papi bemutatott ugyan, mielőtt hazaindultak a temetésről, és beszéltünk pár szót, de sokan voltunk, mindenki készülődött már az útra, biztosan nem emlékszik.

– Ne aggódj. Örült.Zsófika néninél már ünnepi ebéd várta őket. Húsleves, gyöngytyúkból, sáfránnyal,

gyömbérrel főzve, ropogósra sült jérce a régi Kászoni-receptkönyvből, és almafánk fehérre porcukrozva.

– Hallod-e, Gáborka, Zsófika olyan ebédet rittyentett, hogy lakodalomba se kell különb. Meg akar engesztelni, mert majdnem kórházba küldött engemet ez a fáin kicsike asszony. Hát éppen a fát hasogattam, amikor elújságolta, hogy most már aztán esküvő lesz a kastélyban. Híjjj, de szépek vagytok, na, Zsófia, tölts, hol van az a pálinka? Csak aztán nem tudom, mi lesz veletek, egyikőtök sem tud bánni a lovakkal. .. – Pali bácsi örvendezett, de hirtelen elkomorodott. – Éva mondta, hogy olyan unokatestvérfélék vagytok.

– Csak ötödfokú, Pali bácsi, nem lesz semmi baj.– Na, akkor jól van, akkor koccintsunk! Gábor hozza a levest a nyári konyhából, Zsófika néni vágja hozzá a frissen sült házi

kenyeret.– Milyen a leves, Gáborkám? Pali bácsi nagyon mérges volt, hogy a múltkor csak olyan

hús nélküli levessel kínáltalak titeket, de máskor mondjátok, hogy ti pont így szeretitek. Azt mesélted már, hogy hogyan ebédelt hátrafelé a Sophie kontesz, mikor az a huszártiszt itt járt látogatóban? Nekem még a Pali bácsi édesapja mesélte, ő is gyerekként hallotta, fent a kastélyban, a konyhában, ahová minden reggel bemehetett egy csupor tejért, miután felvitte a postáról a gróf újságjait.

Ez a Sophie, a Gáborka dédapjának a húga nagyon csinos volt, valami angol diplomata majdnem vízbe is ölte magát miatta, azt mesélték.

Sophie kontesz teniszezett. Perzselt az augusztusi nap, merészen villogott a huszárhadnagy szeme, hát elkéstek az ebédről. Csak a parféra értek oda. Mézi néni zsörtölődött, de hát ő mindig. Főleg azóta, hogy a férje, az ezredes, elesett a szabadságharcban, s már úgyis mindenki csak illedelmesen átsiklott a szokásos sipítozáson, zsémbelésen. De ezúttal Mézi néni litániájából valami azért bejutott a pihegő kontesz csöppnyi rózsaszín fülén.

– Ilyen lehetetlen viselkedést, hát micsoda modor ez, ki hallott még ilyet, lekésni az egész ebédet! Pedig milyen kitűnő volt a libamáj! És a főispánszelet! Hogy az a fene szakács nem mondja el, hogyan csinálja, mitől olyan omlós! Elment ennek a lánynak az esze! Át sem öltözni az ebédhez! Bezzeg ha az apja itt lenne, nem merészelné. Micsoda társaság, manapság már mindenki azt csinálja, ami éppen eszébe jut, micsoda história, ilyen összevisszaságot… Elkésni, és csak úgy leülni…

A kisasszony a legkevésbé sem bánta a nénit, és a sopánkodást sem. A menü hallatán azonban heves szívdobogását elhallgattatta a kínzó éhség. A früstököt kihagyta, s most, mire odakacagta magát az ebédlőbe, már csak a gyümölcsök gömbölyödtek szerénykedve a cukros liktáriumok mellett az asztalon. A tortát már csak elvinni látta, a parfét még épp elcsípte. Mint rendesen, most is jó volt, de a fülledt, izzasztó tenisz után fél fogára sem elég. Az uzsonnára rendszerint felszolgált sós és édes tésztákat ki nem állhatta. Bár

ilyenkor, ha vendég volt, általában vajat és füstölt sonkát is beadtak, meg uborkás szendvicset és egyebeket, de ki tudja, milyen kedve van a szakácsnénak, ha éppen szivarozni támad ándungja ebéd után a János kocsissal a mosókonyha mögött, akkor se sonka, se szendvics, csak a tegnapi száraz tésztákat küldi be megint. A házirend szerint pedig, aki késik, nem ebédel. Ráadásul a szakácsné morgolódására sem volt kíváncsi Sophie, s még a villogó szempárért sem kockáztatta volna, hogy a hárpia megint árulkodjon, és napokig sipítozza a személyzetnek – a grófnénak szóló üzenet gyanánt –, hogy ő akkor honnan tudja, hány emberre főzzön, ha Sophie kisasszony megint nem méltóztatott ebédelni... Egyszerűen lehetetlen volt ételért üzenni az ebéd végén. De szülői szemek nem vigyáztak, Mézi néni elfelejti a sápítozást meg a késést is estére, Sophie hát leült, és csacsogva marasztalta a társaságot, s mintegy mellékesen, legmézesebb mosolyába csomagolva küldte ki a konyhába az üzenetet, hogy ilyen fenséges talán még sohasem volt a parfé. És igazán remek volt ma minden. Csak azt nem tudja eldönteni, vajon az arab kávétorta vagy a főispánszelet ízlett-e jobban. A feneketlen hiúság gyomrú szakácsné olvadt, mint a kacsaháj, és azonnal küldte az összehasonlítási alapot. A kisasszony csinos pocakja pedig felbátorodott, és tovább követelőzött. A konyhába újabb üzenet ment, a kor romantikus lányregényeinek összes magasztaló jelzőivel, hiszen most már végképp nem tudja eldönteni a kontesz, hogy melyik fogás lehetne a mai ebéd fénypontja. Kéreti a levest újra, s a terrine-t. S érkezett is a második fogás, s az első, a bársonyos libamájpástétom. A hízelkedés az ebéd végére az előételt is kiudvarolta a kevély szakácsnéból, így ért véget Sophie kisasszony ebédje az elején.

Együtt utaztak vissza Budapestre. Gábor szűkszavú sms-t küldött a barátainak: Verlobt. Eljegyezve. Esküvő lesz, minek várni, még a nyáron kellene, döntötték el pár nap alatt. Repültek a napok, nem vacakoltak eljegyzési értesítőkártyával, sőt valójában eljegyzéssel sem, néhány idősebb rokon megrökönyödésére. Anna csak úgy futólag, telefonon azért szólt a szüleinek, hogy valószínűleg visszamegy Erdélybe, és nem csak nyaralni. Nem vagy normális, érkezett a válasz, rövid hallgatás után némi hümmögéstől kísérve az apjától.

– Teljesen elment az eszed. Bárhol élhetnél a világban, és neked vissza kell menni az isten háta mögé a nyomorúságba.

Gáborra emlékezett, rendes embernek tűnik, mondta, de a kastélytörténet, az egész visszaköltözünk-újjáépítünk kicsit sem hatotta meg, ő az egész földbirtokosdinak csak a Titanic-szerű elsüllyedését látta, és nem hitte, hogy van az előző évtizedekből gyors feltámadás, s azt sem, hogy vissza lehet hozni azt, amit elvettek, tönkretettek. Attól azért nagyjából megnyugodott, hogy Gábor tanult ember, és valószínűleg ketten majdcsak boldogulnak a valóságban is, és ha a szentimrei mesének mégsem lenne jó vége, van vészforgatókönyv. Anna ezzel nyugtatta.

Valahogy mégiscsak túl kellett esni legalább a lánykérésen. Először csak egy ebéden, mert mégsem lehet első vizitkor vinni a lányt is. Átbeszélik a famíliát és az egész retyerutyaságot, ezt a nénit és azt a bácsit, próbálják kibogozni, hogyan is rokonok pontosan, Anna apja egy ideig tudja a neveket, de aztán mégsem derül ki az összes kapcsolódási pont. Gábor győzködi leendő apósát, hogy lesz erdő, Anna apja győzködi Gábort, hogy arrafelé jó ideje olyasmi nem történt, ami az erdélyi magyar földbirtokosoknak jó lett volna. Elköszönőben gyorsan bejelentkeznek ebédre a következő hétvégére is, de a szülők nem túl lelkesek, már-már tüntetően húzzák a szájukat. Nem adják fel, túl akarnak esni a legkötelezőbb körökön, addig erősködnek, hogy marad a korai ebéd szombaton. A következő héten kiderül, hogy a húzódozás oka a parkettázó, pontosabban annak időbeosztása, mert végre hajlandó lemenni hétvégén a vidéki kis házba lerakni a deszkapadlót, szombaton. Meg is várakoztatták – kényelmetlen időzítések

velejárója. Egy hét múlva, ebéd után, amikor már a kávét is megitták, Gábor még mindig másról beszélt, csak arról nem, amiért valójában ott voltak.

Anna elbizonytalanodott. Túl szép volt ahhoz, hogy igaz legyen. Eszébe jutott, hogy az utóbbi években Papi rendszeresen Baba nénihez, családjuk emblematikus vénkisasszonyához hasonlítgatta. Általában a családi találkozóra menet kellett végighallgatnia az autóban, hogy „nem baj, lelkem, majd te leszel a következő Baba néni, és olyan világ nem sokáig volt, hogy egy korty rossz likőr ne akadjon.

Az apja meg volt győződve arról, hogy miután Anna generációjából a családban már mindenki férjhez ment, megnősült, gyerekei voltak, ő lesz a kivétel vénkisasszony nagynéni, a következő Baba néni.

Csak azt felejtette el, hogy Baba néni egyáltalán nem volt kivétel.

Valahogy a legtöbb erdélyi mágnáscsaládban akadt egy Baba, Bébi, Pucimuci néni, akik sokszor nemcsak gyerekkori becenevüket, hanem hajadonságukat is megtartva elbűvölő és hosszú életű tagjai lettek a társaságnak. Jóságosak, de néha – túl a reményeken – bogarasak is. Anna azzal vigasztalta magát, hogy a vénkisasszonyok bőre sokkal kevésbé vagy egyáltalán nem ráncosodik, és tovább élnek. Meg volt győződve arról, hogy azért, mert megspórolják a bőrfakító-aszaló, szem alatti karikákat mélyítő veszekedéseket, éjszakai gyereketetéseket, és egy csomó felesleges, házassággal járó, bőrfakító stresszt. Úgyhogy mindez nem is tűnt olyan rossz perspektívának. Ráadásul Baba néni vénkisasszonyságához hozzátartozott a mókusvíz is – apja szavajárása konty alá valókra, amilyeneket komoly ember (hát még székely) nem iszik. A mókusvizet a nagy családi ebédeken, vacsorákon Baba néni rögtön érkezés után hajtotta fel, indításnak, és mindig csak egyet, s ezzel helyre is állt a lelki békéje. Ami különben sem ingadozott túlságosan, amennyire visszaemlékezett. Bár Baba nénit már csak nagyon öregnek ismerte. Általában borzasztóan festett, összevissza aggatta magára a keze ügyébe akadó ruhadarabokat, napszakra és alkalomra való tekintet nélkül. Kivéve, ha valahol meg kellett jelennie. Ünnepi alkalmakkor sokan fel sem ismerték, mert ilyenkor mindig tökéletes diszkrécióval tüntetve volt elegáns. Leheletkönnyű krokodilbőr cipőjében és jól szabott táskájával, finom szarvasbőr kesztyűjében, kalapban, makulátlan frizurával, selyemharisnyában, ki tudja, honnan szerzett francia parfümmel.

Fiatalon gyönyörű volt, s nem azért nem ment férjhez, mert nem kérték, hanem mert így alakult. Romantikusan természetesen. Nem nagyon merte soha senki sem felemlegetni, de állítólag annak idején a második nagy meneküléskor egy szép szál magyar százados meggyőzte Baba nénit, hogy lánysága és a családi smukk is akkor van a legnagyobb biztonságban, ha együtt menekülnek Magyarország felé. Állítólag sem előbbi, sem utóbbi nem jutott Aranyosgyéresnél tovább, bár ebben senki sem teljesen biztos. Az ékszereket és a századost mindenesetre nem találták Gyéres után.

A kitelepítés után, amikor Baba néniék egy félszobában nyomorogtak, amit szekrényekkel választottak le a „szomszédoktól”, így lett belőle fél, Baba néni direkt akkor kezdett a mosdótálban mosakodni, amikor „az a disznó kommunista postás” érkezett. Megleste, hogy mikor ér a szomszédba, s hogy ingerelje, kombinéja fölé egy hatalmas kötött kendőt kanyarított, ami ugyan majdnem tetőtől talpig beborította, de kissé vizes haja és kivillanó könyöke sejtették, hogy éppen mosakodott, s a postás szeme a rendszeresen ismétlődő provokációtól egy idő után már vérben forgott. Baba néni hangja ilyenkor- a nagy össznépi tegeződés hajnalán – ostorként csattant a postás arcába:

– Maga, kérem, mit bámul itt, adja ide azt a levelet, és menjen!A postás ugyan egyszer megpróbált viccelődve visszavágni, mondván, hogy „elvtársnő,

ma már tegeződni szokás”, mire Baba néni rácsapta az ajtót, és bevonult a tizenkét négyzetméterbe.

Baba nénitől sokáig senki sem merte megkérdezni, hogy miért süllyeszt az asztal alá vacsora vagy ebéd közben egy-két falatot. Az biztos, hogy azokban a kitelepítés alatti-utáni, szocializmust építő időkben még senki nem gondolt arra, hogy Baba néni, mint amolyan igazi modern nő, feltalálta a fusiont.

Mert nem válogatás nélkül szórta ám a falatokat a feneketlen fekete retikülbe, hanem csak néhányat csippentett fel hosszú, elegáns ujjaival, amelyek egykor híresen légiesen billentettek a zongorán, és ejtette azokat, mint kényes porcelánnippeket, mintha mi sem történt volna, a táska mélyén lapuló dobozba. A szelekció törvényeire soha senki nem jött rá, még azok sem, akik rendszeresen figyelték, mikor mi tűnik el a tányérról. És még akkor sem derült ki a szisztéma, amikor egy nyolcévesforma unokaöcs kíváncsisága felülkerekedett az illemszabályokon, és egyenesen rákérdezett:

– Baba néni, miért dobál mindenféle ételt a táskájába? Ha összevegyül, már nem jó megenni. .. – A levegő kicsit hidegebb lett az asztal körül, és a hirtelen támadt fagyos csendben Baba néni egykedvűen megjegyezte, hogy ugyan, hisz egy helyre megy, phá… mint az élet… és aztán megkérdezte a háziasszonytól, hogy tud-e olyan rétesreceptet, amihez csak egy tojás kell. Baba néninek ez az egykedvű hanghordozása már az előtt a bizonyos illetlenül nekiszegezett kérdés előtt is ismert volt. De vitathatatlanul ezen az ebéden sikerült a legjobban az alakítása. Bár egyesek szerint volt egy korábbi, másik alkalom, egy vacsora, amikor még a kolozsvári ház nagyebédlőjében a vacsorát felszolgáló János inas emésztése olyan hangosan dolgozott, hogy egész egyszerűen nem lehetett nem meghallani, és akkor, a hirtelen támadt zavart csendbe Baba néni hangja állítólag még blazírtabban olvadt bele, hogy „ó, a macska megint leverte a vízifuksziát…”.

Már több mint egy órája ültek a kávé fölött a szülőknél. Túl az ebéden, belecsúszva a padlólerakásra szánt délutánba. Gábor lendületesen mesélt Szentimréről, a szénáról, a négy bárányról és számtalan tervéről. A türelmetlenség nőtt. A mester várt a deszkákkal a ház előtt. Mikor már másodszor nézett be, hogy indulnak-e végre, Anna apja megunta a várakozást, és ő kérdezett.

– Te, nem azért jöttél, hogy kérdezz valamit? Csak mert most már lassan indulnunk kell.

Gábor zavarba jött, kereste a szavakat magyarul, de végül összeszedte magát, és az apa szemébe nézve mondta, hogy de, azért jöttem, hogy, hát, elkérjem a lányod kezét.

– Meg is kérheted, ha akarod, de ha elkéred, az is jó, legyetek boldogok.A mester mindenesetre az volt, mert indulhatott szögelni. Anna megkönnyebbült, de

csak kicsit.– Nem muszáj, ha meggondoltad magad – mondta Gábornak a lépcsőházban

elmenőben.– Don't be silly! Nem tudtam, hogy mondják magyarul, és nem akartam hülyének tűnni

a szüleid előtt. Irány München, majd rájössz, hogy milyen érzés – vigyorgott…Münchenben Évának és Kicsiévának is el kellett mondani, bár a gyűrűből nyilván

rájöttek már, hogy mi készül. Vacsoránál, amikor Gábor már fészkelődött a széken, Anna tudta, most áll elő azzal, hogy esküvő lesz. Megint rájött a nyelőgörcs. Pedig Éva kedves volt, visszafogott és aggódó, és Kicsiéva, talán hogy oldja a feszültséget, fulladozott a kárörvendő röhögéstől bátyja zavarát és Anna kínját látva. Amikor Gábor kimondta, hogy nyáron összeházasodnak, Szentimrén, Anna zavarában egyszerre ejtette el a jó súlyú kanalat és sodorta le a bal kezénél felejtett porcelán levesestál tetejét.

– Nem baj, egyszer már úgyis összetört. Elég unalmas ezekkel a porcelánokkal… – mondta Éva. – Az ezüstből is hiányzik egy kiskés. Persze az is elég mulatságos, hogyan került vissza hozzánk. Kész csoda. Anyám egy ismerőse felismerte egy aukción Washingtonban a nagyanyám címerét az ezüstön, megvette az egészet, és anyámnak adta

ajándékba. Elég nagyvonalúan. Persze senki sem tudja, hogy került a marosgeszti házból Amerikába. És azt sem, hogy hová lett a hiányzó kiskés. Különben is, amíg csak a porcelán meg a kristály törik…

Anna mégis vérvörös lett, az volt a híre, hogy nem szerencsés porcelánok és régi üvegek közelébe engedni. Ízi néninél Bécsben, egyik évben a bál előtt, egy hatalmas ezüsttalpú, csiszolt vázát tört apró kis prizmákká, véletlenül, Ízi néni akkor mesélt a medencéről.

A hideg ásványvizű medencét ritkán, szinte alig látogatták az udvarház lakói. Bár a birtokhoz tartozott, nyáron leginkább a falubeli gyerekek pancsoltak benne, csak néha zavarta meg őket egy-egy reumás öreg, aki csontjait kúrálni járt a forráshoz. Néha az intézőné is felbukkant, és ilyenkor messziről sipító hangja hallatán futott, ki merre látott. Az ásványvizű medence majdnem-idilljének is akkor szakadt vége, amikor sok minden másnak is.

A hírt, miszerint közeledik a front, és mindjárt itt vannak az oroszok, gyors döntés követte. Az udvarházból éjszaka kiparancsolták a kocsist, hogy titokban engedje le a vizet, s követték a sötét szekerek megrakva festményekkel, ezüsttel és hártyavékony porcelánnal. A tekintetes asszony stafírungját és az ősök festett képét mind szalma közé bugyolálták, és elsüllyesztették a szárazra pucolt medencében. Földet hánytak rá, és a közeli erdőszélről ráhordták az avart. Az udvarház lakói menekültek Magyarország felé a hajnallal, és a faluban megint csend lett. Hosszú, várakozó csend. Egészen addig, amíg meg nem érkeztek a katonák.

A kúriából máglyán égett el minden, ami maradt. Minden, ami nem lapult szalma közt a medencében. A nagy tűz után, másnap indult a keresés és a faggatózás. Hol van az ezüst, ki vitte el a szőnyegeket, hová tűntek a képek, miért volt kifosztva a ház…

De az egész falu cinkosan hallgatott. Egyetlen pletykafészek vagy meggondolatlan gyerek sem fecsegett a borvizes medencéről.

Évekkel később, vacsora közben egy óvatlan vendég lesodort az asztalról egy, a medencében megmenekült kristálypoharat. Finom porrá tört. A háziasszony, az egykori menekülők unokája, csak mosolygott, és vállat vonva mondta: üveg, törik.

A vacsora utáni hetek akár gyorstalpaló tanfolyamnak is beillettek volna. Saját esküvőjük előtt azon a nyáron három házasságkötést néztek végig. Ez egyben azt is jelentette, hogy kétszer közvetlenül pápai áldásban is részesültek, mert a háromból két esküvőre külön személyes üzenetet küldött a katolikus egyházfő a házasulandóknak. Valószínűleg az inspirálta a baráti gesztust, hogy az egyik vőlegény dédapját szentté avatták, a másiknak meg a nagybátyja a Vatikánban volt bíboros. Lehet, hogy ezzel kellett volna kezdenem a szentimrei plébánián – gondolta Anna –, ahol külön érseki engedélyhez kötötték az ő vegyes katolikus-református szertartásukat. Gáborral a plébános az erdőrestitúcióról beszélgetett minden felkészítő foglalkozáson, Annának jutottak a házasság komolyságára és fontosságára vonatkozó intelmek. Bár legszívesebben valami eldugott kápolnában, titokban ment volna férjhez, Gábor valahogy meggyőzte, hogy hatszáz meghívót kiküldeni egészen normális dolog. Valójában már akkor sejtenie kellett volna, hogy nem ússza meg valami csendes kis összejövetellel, amikor kimentek a meghívók. De még inkább az első német lagzi után. Ha résen lett volna. De sodródott boldogan. Még az után is, hogy szembesült az esküvőszervezés tökéletességének egy másik szférájával, az első bajor esküvőn, ahová már mint Gábor menyasszonya érkezett.

Anna meg volt győződve róla, hogy a monarchikus nosztalgia bűne a bajoroknál és az osztrákoknál a trachtmánia, de ezen már csak akkor volt lehetősége elgondolkodni, amikor szembesült a viselet égető hiányával. A tracht nőknek a dirndli, férfiaknak bőrnadrágtól kezdve sok minden, a jellegzetes stüszi vadász kiskabátokkal. Kötelező viselet az

Oktoberfesten Münchenben, de különböző változatait hordják erdei pikniktől kezdve főúri keresztelőig a legváltozatosabb alkalmakra. Van is ennek megfelelően minden jó családból származó német vagy osztrák lánynak rövid, hosszú, félhosszú, hétköznapi, félünnepi és úgynevezett festdirndlije, selyemből, ezüstgombokkal. Eredetileg mindenki annak a régiónak a színeit, szabását hordta, ahová valósi volt, ma már Vivienne Westwood is tervez könnyű erkölcsű és súlyos pénztárcájú tradicionalistáknak.

Anna nézte a kavalkádot, és szégyenkezve vallotta be önmagának, hogy bármelyik verzióval boldog lett volna – félretéve családja több száz éves következetes Habsburg- és császárellenességét –, ha idejében felismeri a tracht összetett társadalmi jelentőségét, és beszerzi a bajorországi esküvőre. A vőlegény Gábor gyerekkori barátja volt, az anyák szobatársak az Orsolyáknál Bécsben. A vőlegény nagyon hosszú nevével és vége-hossza nincs erdőségeivel együtt is kedves volt, szerény, barátságos. A menyasszony bécsi lány, szép és kedves. A lagzi dress code-ja: tracht.

Körülbelül a második mojito után, egy csomag Marlboro light felénél Anna rájött, hogy reménytelen, itt elvegyülni nem lehet, akármit csinál, azon az estén ő lesz az ufó.

(Sehol semmi dirndli, itt koktélozik egy sima kis félhosszú, fekete ruhában, nem a vőlegény rokona, hiszen akkor már láttuk volna a társaságban, a menyasszonyt sem ismeri, még egyetlen vadászaton sem találkoztunk vele, Erdélyben – hol is van az pontosan – akar élni, nem beszél franciául, uhh, hogy kerül ez ide???) Körülbelül ezt olvasta ki a dirndliben oly fess és elegáns nők szeméből, a férfiakéba bele sem mert nézni.

Szerencséjére az asztalnál vele szemben egy másik nagyon kedves félföldönkívüli ült, aki, bár mindenkit ismert, és őt is ismerte mindenki, mégis kicsit kilógott a sorból (ha nem lett volna olyan végtelenül szerény, Anna azt gondolta volna, dafke), nem volt rajta dirndli, hanem valamilyen nadrág meg egy klassz lening – olyan, amiért Anna tizenévesen elcserélt volna egy Doors-lemezt. A félföldönkívüli a tibeti barlangtemplomok istenszobrait kutatta, Annát lenyűgözte a történet, így, a gemütlich menü segítségével, túlélte a vacsorát a mojitók megérkezéséig. A viszonylag gyors egymásutánban ledöntött első két koktélt nem csak drámai felismerésként belé hasító ufószerűsége magyarázta.

Az esküvőn ismerte meg Ferenc bácsit, Gábor nagybátyját. Ferenc bácsi édesanyja, Ágnes néni modorát örökölte, csak neki valahogy nem állt olyan jól. Egy jólelkű távoli nagynéni nagyvonalúságának köszönhetően egy burgenlandi kiskastélyból próbált évek óta virágzó turista-Mekkát renoválni. Az a bizonyos jólelkű rokon nem csak a kiskastély tulajdonjogának feléről, hanem saját hercig bankszámlájáról is lemondott Ferenc bácsi javára, aki azonban szerinte legendás lovas múltja és nevéhez képzelt kötelezettségei miatt paripákra és oldtimerekre költött tégla és malter helyett. Ferenc bácsinak csak előkelő és jól szituált rokonai voltak. Aki nem az volt, az nem létezett. Keletre nem nagyon szeretett utazni, a magyar és erdélyi rokonsághoz csak egyetlen kicsi kapocs fűzte, amiért egyszer még Erdélybe is ellátogatott. Az erdélyi arisztokrácia egy része retyerutyaságban áll Teck hercegné, Rhédey Claudia grófnő révén az angol uralkodóházzal. Ferenc bácsi tehát évekig ostromolta a trónörököst, saját érdemeit ecsetelve a kedves üknagymama sírjának rendben tartása kapcsán, míg végül a távoli rokonság és kitartó levelei feljogosították arra, hogy ő kísérgesse a királynő legidősebb fiát, miközben a poros kis erdélyi falvakban sétált, kacsákat, szamarakat és a földeken ekét vonszoló lovakat nézegetve. Ferenc bácsinak és a brit korona várományosának a sétájáról a helyi sajtó is beszámolt, részletesen ecsetelve a diskurzust egy falusi bácsival az utak minőségéről és a tehenek természetes takarmányozásáról. A herceget a falvakban gyorsan elfeledtették egyéb aktuális, de hozzá képest jelentéktelen beszédtémák, mint például a csatornázás hiánya, vagy a rossz időjárás, de Ferenc bácsi évekre bespájzolt az élményből.

A lovai szépek voltak, de a burgenlandi kiskastély kissé avítt, és Ferenc bácsi személyzetet sanyargató, híres fösvénysége sem adott túl nagy lendületet a vállalkozásnak,

ezért a turisták egy idő után elmaradtak, Ferenc bácsi pedig rendszeresen sárgult, ha Gábor erdélyi terveiről hallott. Amikor Anna megismerte a bajorországi esküvőn, az öreg rögtön letegezte, és az első mondat után már át is nézett rajta.

– Hallom, sokat jársz mostanában Erdélybe.– Nem eleget – válaszolta a lány, és folytatta is volna, ha Ferenc bácsi közbe nem vág,

és félre nem fordítja a fejét.– Tudod, Gábor, már mondani akartam neked, hogy Károly – a trónörökös, az

unokatestvérem, vetette oda Annának – is sokat jár arrafelé. Persze nem hiszem, hogy ami nálatok van, az érdekelné, ő inkább a szász falvakat látogatja sorra.

Anna remekül mulatott, azon gondolkodva, hogy mondja-e Ferenc bácsinak, hogy ő maga is belepasszol abba a fene nagy rokonságba, nem is nagyon kell azt erőltetni, de nem valószínű, hogy bármelyiküket is számon tartanák a királyi udvarban. Vagy Katót idézze, aki szerint akkor kell hátat fordítani és elfutni, ha valaki azzal kezdi bemutatkozás után, hogy ő márpedig régi, prominens erdélyi család sarja, és rögtön levezeti, hogyan is „unokatestvére” a királynőnek. Attól a három távoli nagybácsitól például, akik Londonban – valóban a rokonságra való tekintettel – a királyi udvar által finanszírozott lakásban laktak, mert nem nagyon volt más lehetőségük, miután menni kellett Erdélyből, például soha senki nem hallott egyetlen célzást sem a retyerutyaságra. Endre örökölte az egyikük frakkját, úgyhogy Anna többször táncolt vele, mármint a frakkal, amit lehet, hogy szintén a királynő finanszírozott – ezzel kellett volna lenyűgözni Ferenc bácsit, gondolta, amikor már túl késő volt. Mert miközben a válaszon gondolkodott, a bácsi gyors monológba kezdett arról, hogy a trónörökös egész délután le sem tudta venni a szemét a lánya kézzel festett selyemruhájáról, amikor beugrottak hozzá teára Highrove-ba, majd megnyugodva, hogy Annát sikerült kellőképp lenyűgöznie, választ nem várva továbbsietett.

Anna megijedt az ismeretlen tömegtől, és a rokonság eddig rejtőzködő droidjaitól, és a nagyvonalú „majd lesz valahogy” jeges félelemmé alakult át benne, ha a saját esküvőjére gondolt Szentimrén, bolondokkal a kastély egyik szárnyában. Majd beöltöztetjük őket szmokingba, és átküldjük hozzájuk Ferenc bácsit hangulatjavítónak. Vagy a német főherceget, Gábor, te azt láttad, tudod, aki a vacsora után a kilencvenes évek slágereit adta elő, mint egyszemélyes fiúzenekar, meglepetésként az ifjú párnak, és aztán percekkel a színpadi eufóriája után látványos mélydepresszióba süllyedt egy sarokban. Valaki azt mondta, nem tudja feldolgozni a sikert és a népszerűséget. Azt hittem, nem bírom ki röhögés nélkül, de aztán sikerült rendkívül szánakozó arcot vágnom! Az elkövetkező társasági eseményekre pedig, akármilyen dögös is az ükanyám fekete csipkeruhája, jobb lesz, ha beszerzek egy dirndlit – vonta le a tanulságot az éjszakából, hajnalban hazafelé.

ESKÜVŐK

Ottó, új kollégája a sajtóosztályon, kezébe nyomott egy papírt, mielőtt elindult volna házasodni Ausztriába.

– Csak hogy nehogy pont akkor ne jusson eszedbe, amikor kell.A papíron rajzos leírás arról, hogyan tekerjen magára az ember hét méter selymet oly

módon, hogy a végén szári legyen rajta, és ne úgy nézzen ki, mint egy fényes, hímzett töltött káposzta. Hónapokig tartó nyomozás után arra jutottak, hogy Ausztriában a legegyszerűbb összeházasodniuk. Hivatalosan. A mindenféle papírok és hiteles fordítások meg határidők ellenére beküzdötték magukat valahogy egy júliusi időpontra. Ágnes néninél, Gábor nagymamájánál aludtak. Úgy volt, hogy Ágnes néni nem lesz otthon, sürgős utaznivalója támadt, de Anna meglepetésére a szalonban olvasgatott, amikor megérkeztek. Ekkor találkoztak először, pontosabban csak látták egymást, mert Ágnes néni annyira meg volt sértődve azon, hogy kedvenc unokája meg sem kérdezte, elveheti-e Annát, hogy két napig a lányhoz sem szólt. Anna elszántan kétségbeesett, mert tudta, ezt a nagymamát nem lehet majd néhány jól eltalált karácsonyi ajándékkal levenni a lábáról – elég volt csak ránézni. Ráadásul meglehetősen gyakran látogatott Szentimrére. Bár rendszeresen kijelentette, hogy ez is csak egy borzasztó Kászoni-kastély, mert a Kászoniaknak mindig pénzük volt, jó ízlésük sosem.

Ágnes néni és nővére, Pólika, Erdély egyik legpatinásabb kastélyában születtek, anyai nagyapjuk birtokán, s egy másikban nőttek fel, az apai házban. Apjuk büszke, szigorú ember volt, s makacs is, így mesélik. Állítólag hatlovas kocsijával fogadásból versenyzett a berecki gyorssal, s egyszerre ért a brassói állomásra a mozdonnyal. A korabeli újságokban címlapos győzelmébe lovai közül négy belepusztult a nagy futás után. Fia nem volt, csak lányai. Bár a kisebbik, Ágnes merészebb, makacsabb, rátartibb bármelyik férfinál.

A kiterjedt famíliában a legtöbben féltek csípős nyelvétől. Ágnes néni és az apja nagy, nemes csatákat vívtak, amiket valójában Ágnes néni mind jó előre, már a világrajövetele pillanatában elvesztett, fiúnak kellett volna születnie ugyanis.

Azt nem tudni, hogy az apjával vívott, oly korán elvesztett háború miatt lett belőle „Generális”, vagy egyébként is ilyenné formálódott volna. Mindenesetre nem volt ijedős fajta, sem gyerekként, sem később nem félt senkitől és semmitől. Az első nagy meneküléskor, amikor jött a román front, maga kísérte a háromszáz lovas ménest, a lovászokkal, ameddig lehetett, amíg utol nem érte őket a front, és szélnek nem eresztették a lovakat.

A nagy háborúban a magyar kormány megbízásából hamis dollárokat csempészett Erdélybe, hogy legyen magyar egyetem. Útközben valahol a határ előtt az automobilja berezelt, és megadta magát. Ágnes néni gyalog indult megoldást keresni, amit egy vak igáslóban talált meg. A vak lóval addig húzatta az autót, át a határon, amíg azt valaki meg nem bütykölte, s így a magyar jövőt menteni hivatott hamis valuta megérkezett Kolozsvárra. És Ágnes néninek csak a szája széle remegett a dühtől, és csak a szemében örvénylett megvetés, de szólni nem szólt, amikor a professzor urak udvariasságba csomagolva gyávaságukat, visszautasították a magyar kormány küldeményét.

Ágnes néni hajadonként a National Geographic újságíróját kalauzolta a fővárosban, mutogatva a fényes Pestet, s a nyomortelepeket is. A cikkből végül Ágnes néni megjegyzései a legérdekesebbek, az újságírót is forgószélként söpörte le a lábáról, így remek, eredeti cikk íródott arról, hogy Pest többet ér egy-két estnél.

Ágnes néni egy friss és országra szóló közéleti-diplomáciai botránnyal a háta mögött autózta be Budát-Pestet az angol újságíróval, és a legkevésbé sem zavarta, hogy nem is

olyan régen még hosszú vezércikkekben írt róla a sajtó, miután meglehetősen zajosan vágta a sarokba a királynéi koronát.

Az akkoriban Európában még nem túl nagyra tartott, magának épphogy trónt kreáló albán dinasztiának szüksége volt egy régi családra, pontosabban egy régi jó családból származó menyasszonyra az új király számára. Abból a meglehetősen realista megfontolásból, hogy ha a dinasztiával most nem is nagyon törődnek az európai monarchiák, akkor majd fognak, ha szegről-végről rokonságba kerülnek vele, hát nem árt, ha a menyasszony hozza magával rangos keresztény őseit is a házasságba, így lett azután egy másik csodaszép magyar grófkisasszonyból albán királyné, de csak Ágnes néni albániai útja után. Ágnes néni ugyanis ki lett háztűznézve. Szép erdélyi grófkisasszony, megfelelő pozíciókban lévő megfelelő nagybácsikkal, régi család, jó hozomány, több se kell. Ágnes néni tehát Albániába látogatott amolyan ismerkedésfélére. Arról, hogy ott mi történt, nem írnak a biográfiák, az azonban biztos, hogy meggyötörten és betegen érkezett vissza Magyarországra. A családban úgy tudták, hogy a király frissen hercegnővé avanzsált nővérei nem szívelhették a túl egyenes beszédű vendéget, és bár a dinasztia új volt, a régi trükköket ismerték, mérget kevertek a kontesz levesébe. A kevésbé romantikus verzió úgy szól, hogy a királynak a helyi szokások szerint már volt egy bégleány felesége, akit azonban nem hozott el az apai házból, így a tradíciók szerint az ifjú asszony nem mehetett utána a palotába, otthon ült félig-meddig királynéként. Ágnes néni puritán református családja valószínűleg nem nagyon díjazta a szemükben kissé kusza muzulmán házassági jogot, így Ágnes néni egy sokkarátos gyémántbrossal megúszta a dolgot és hazatért. A skandalum azonban mégsem az elhallgatott levesmerényletből, vagy a vőlegény eltitkolt majdnem-feleségéből lett, hanem abból, hogy az elkínzott és dacos Ágnes néni hazaérkezése után egy tolakodó firkász kérdésére, miszerint miért nem lett az albánok királynéja, foghegyről azt válaszolta, hogy csak nem képzelheti bárki is azt, hogy ő férjhez menne ehhez a birkapásztorhoz.

Nem mintha a birkapásztorokkal bármi baja lett volna, amit leginkább az a csomag bizonyít, amit évtizedekkel később bécsi lakásában bontott ki. A csomag szagától a sok mindent megélt Ágnes néni is megtántorodott, és erősen kapaszkodott a szék támlájába. A szagtól, amit az Erdélyből az osztrák fővárosba két hétig utazó juhsajt árasztott. A sajt az egykori birtok hűséges és rendszerfüggetlenül ragaszkodó birkapásztora ezer kilométereken és évtizedeken át kitartó tiszteletének volt a bizonyítéka.

A juhász akkor kezdett el Ágnes néniért rajongani, amikor a kisasszony először száműzetett. Hogy miért, arról már nem szól a fáma, csak azt jegyzi, hogy a feldühödött atya, megelégelve Ágnes rebellióit, kiutasította a kastélyparkból.

Család ide vagy oda, rendnek kellett lenni. Ágnes néni sem volt kivétel a szabályok alól, s amikor mégis azt gondolta, hogy igen, kiebrudaltatott a park főbejáratával szemközti házba, az út túloldalára, ahol rendesen a kertész felesége lakott, amióta egyszer úgy megverte a férjét, hogy az nem tudta leszedni az eltenni való ugorkákat, s így azok túlhíztak a nyári esőtől.

Alkudozásnak helye nem volt, a kisasszony holmiját átszekerezték az úton. Másnap a városból visszakocsizó apa, ahogy bekanyarodott a kastélyhoz vezető fasorba, a kis ház felé sandított, s a ház előtti udvaron meglátta a lányát, amint gondtalanul ebédelt. Egy kerti asztalon szalonnát és kenyeret, nem messze a zsinóron száradó alsószoknyáitól. Másnap hasonló látvány fogadta, bár a menü változott. Az udvaron bográcsban főtt a túrós puliszka, s közben a kisasszony egy tekenőben két fehér kezével mosta és keményítette a csipkés női alsóneműt. Harmadnap a finom brüsszeli csipkék száradtak fektetve a napon, s a zsinóron ezúttal fényes fehér bugyogók lengedeztek a szélben, miközben a kisasszony salátalevest evett a diófa alatt. Hogy a salátaleves vagy a bugyogók hozták-e meg a végső győzelmet, senki sem kérdezte soha, mindenesetre hamarosan jött az

üzenet a kastélyból, miszerint a kisasszony visszaköltözhet, várják az ebédhez. S egy hónapra rá új bugyogók is érkeztek Budapestről.

Ágnes néni az esküvő reggelén szólt Annához először.– A nagyanyád jó asszony volt. És nagyon szép. De te nem rá hasonlítasz.– Ismerte?– Persze hogy ismertem, miért mondanám, ha nem ismertem volna. Neked inkább

olyan régi típusú fejed van, mint a nagyanyád húgának. Na, az egy buta liba volt.– Őt nem ismertem. Meghalt még a hatvanas években.– Megszökött a sofőrrel. Ez volt az egyetlen okos dolog, amit életében csinált. Phá! –

és ezzel Ágnes néni bekapcsolta a rádióban a híreket.Anna a cetlinek hála sikeresen feltekerte magára a szárit – meglepetésképpen,

Gábornak, aki nem tudta eldönteni, hogy meghatódjon vagy kikacagja, amikor meglátta. A városháza előtt találkoztak a két tanúval, Gábor barátaival. Négyesben érkeztek a házasságkötő terem előszobájába. – Kérem a gyűrűket.

Gyűrű, az nincs. Nincs gyűrű, jó. Mindegy. A nevek? Mondták. Nehéz magyar nevek, Gábornál két bengáli név is a keresztnevek között. Betűzik, lassan megy. Nincs gyűrű, csak furcsa nevek, és szőke nő száriban. Mindez az előző szertartás után, amelyen egy egész csapat piros inges, fekete kalapos fekete dzsessz-zenész jelent meg, és ahol a vőlegény minden szót énekelt. Az anyakönyvvezetőnek nem volt könnyű napja. A formaságok elintézése után kitessékelték őket a folyosóra, hogy várjanak, majd szólnak. Hamarosan jött is a gyűrűt kérő ember, hogy bevonulhatnak. Vonulni? Négyen? Jó. Vonulnak.

Kivágódott a két emelet magas szárnyasajtó, hatalmas robajjal zúdult rájuk a nászinduló, a sarokban valaki püfölte a szintetizátort, miközben a folyosón a háttérben a dzsesszzenészek fényképezkedtek, vonulni kellett, mese nincs.

– Kedves egybegyűltek, kedves rokonok, barátok, násznép!Néztek egymásra négyen, hogy kinek és miről beszél az anyakönyvvezető?! Pedig ez

csak a bemelegítés volt, a hangulat megteremtése, az előhang a saját szerzeményű költeményhez, amit könnyekig meghatódva szavalt pár perccel később. A versig bírták röhögés nélkül. Végül valahogy mégis összeadták őket, és másnap már indultak is haza, Erdélybe. Ez csak a nyitány volt, Gábor nagy esküvőt akart, megvolt a papír, jöhet az igazi, a templomi esküvő Szentimrén, romkastélyban, a világ végén.

Azt ígérték, a szomszéd faluból kapnak abroszt az összes asztalra. Az asztalok a helyi kultúrházból kölcsönöztettek, a székek a református és a katolikus parókiáról és a kultúrházból. Ahol nagyon pergett a vakolat, oda lenvásznat szegeztek, néha aggódva, hogy fejükre omlik az egész emelet, mert minél jobban szegezték a lepleket, annál több törmelék hullott. A helyi kovács huszonötös gázcsőből és kettes vaslapból négyszáz gyertyatartót gyártott, hogy gyertyákkal száműzzék a kritikusan realista villanyfényt a mulatságból.

Megvolt a szakács, a menü és a forgatókönyv, így az esküvő előtti napokat a legnagyobb lelki nyugalommal a levéltárban töltötték, 1945-ös hivatalos közlönyöket lapozgatva, a dédszülők erdei után kutatva, mert Gábor továbbra is mondogatta, hogy lesz törvény, amivel visszaadják az erdőt, és akkor kellenek majd a papírok.

A levéltár dohos szocreál absztrakciójából csak az abrosz és a vaddisznó rángatták vissza őket szentesítendő közös életük valóságába. Az ígért abroszról ugyanis két nappal az esküvő előtt derült ki, hogy műanyag – praktikusan, hogy gyorsan el lehessen tüntetni a falusi lakodalmak mámorfoltjait. De ők finnyáskodtak, nem kellett. A másik drámai hiány a vaddisznó volt, aminek a menü és a terv szerint már rég a híres Kevéer-féle páclében kellett volna áznia, de még mindig valahol a Kárpátokban ette a szarvasgombát, és az erdész csak a vállát vonogatta, ő nem érti, hova tűnt az összes, napok óta egyet sem látott,

hát még lőni. Az abroszproblémát a helyi textilgyárból vett olcsó lepedővászonnal oldották meg. Szegetlenül tépték az asztalokra a véghajrában. Valamikor a finisben egy vaddisznó is puska elé sétált, amikor Anna már rég megfeledkezett róla, és csak a tányérján csodálkozott rá, hogy mégis került a Waldorf-saláta mellé vaddisznósült. Éva Bécsből érkező gyerekkori barátnői Ágnes néni vezénylete alatt napokig virágdíszeket gyártottak, abból a kéthordónyi virágból, amit Zsófika néni szomszédjától kaptak nászajándékba.

A bécsi gyorshoz csatolt külön hálókocsi hozta a vendégeket a brassói állomásig, még élő cigányzenét is szervezett valaki a vacsorához. A zenészek Hegyeshalomnál szálltak fel és Budapesten le, de a násznép hajnalig mulatott az étkezőkocsiban, határtalanul. Úgyhogy nekik jól is jött, hogy a vonat két órát késett, és akkor futott be az állomásra, amikor Anna már törtfehér menyasszonyi ruhában a fürdőkádban állva malomkeréknyi csokrából húzogatta ki a hatalmas füveket, hogy cipelhető súlyúvá és méretűvé zsugorítsa.

A késés miatt senkinek nem volt ideje a szállodákba buszozni átöltözni, úgyhogy kézenfekvő megoldásként a vonaton öltöztek át a vendégek. A brassói pályaudvaron gyakorlatilag leállt a forgalom, és a masiniszták is összevissza lóbálták a tárcsákat, miközben a bécsi gyorsról egy egész kocsira való selyemkosztümös, nagy kalapos, zsakettes-cilinderes utas szállt le a kelet-európai iparváros-valóságba.

Anna az apjába kapaszkodott, ahogy kihajtottak a dédapai örökség sárga lovas kocsin a parkból a templom felé, mert hiába állt évekig a kamerák előtt, a kerítéseken fürtökben lógó és integető, tapsoló falubeliek tömegétől zavarba jött.

– Mit csináljak? – súgta oda az apjának.– Mit? Hát integess.Zavara csak fokozódott, amikor a kis fehér templom előtt tanácstalanul ácsorgó

vendégsereg fogadta, akik szemmel láthatóan megkönnyebbültek, amikor megérkezett. Legalább menyasszony volt. Mert a vőlegényt azóta, hogy elindult átöltözni, senki sem látta. Éva Zsófika nénivel tanakodott, és bár nyugodtnak tűnt, Anna tudta, ha cigarettázik, baj van.

Ízi néni lépett mellé.– Na, látom, szót fogadtál, kontyod lett. Helyes. – Belenyúlt a táskájába, és egy kis lila

selyemszütyőből elővette a Petky-tiarát. – Hajts le a fejed.– Ízi néni, ez nem a múzeumban kellene legyen?– Kölcsönkértem. Végül is én adományoztam nekik, nem? És nem mindennap van már

manapság ilyen esküvő, hogy egy Kászoni elvesz egy Kevéert. Ilyenkor az ékszereknek nem a múzeumban a helyük. Talán nem tévedek, és elbírod majd…

– Annyira azért nem lehet nehéz.– A fém és a kövek súlya nem is az. De ez a Petky-tiara, nem mindenki tudja viselni.

Na, kész is van. Templom után kérem vissza, hétfőre ígértem, hogy visszaviszem.Mielőtt Anna igazán megijedhetett volna, hangos ovációt hallott az utca végéről. Egy

perc múlva feltűnt Gábor, kissé porosan és megviselten.Az utolsó métereket gyalog tette meg a templomig. Miután rájött, hogy már mindenki

elment, és őt ottfelejtették a parkban, némi keresgélés után talált ugyan egy autót, amelyikben slusszkulcs is volt, de a szerencséje csak százötven méternyire vitte a templomtól, közelebb már nem akadt parkolóhely. Így neki a kerítéses, tapsolós útszakaszt gyalog kellett végigizzadnia.

Bevonulás közben Anna fél füllel még hallotta, hogy az első sorban Pólika odasúgja a mellette ülőnek:

– Na végre, valami rendes ruha. Nem szeretem, hogy mostanában minden ruha olyan purdé ott felül.

– Neked semmilyen sem volt – reccsent rá Ágnes néni. – Micsoda szakértő lettél egyszeriben.

Visszafelé már könnyebb volt a sárga kocsin, felszabadultan integettek – ketten. A gratuláló sor két óráig kanyargott előttük, tűzött a nap, és Anna nem is lehetett volna hálásabb, amikor Endre végre elrabolta.

A lányrablással megbízott német ifjak elég sokáig csak kerülgették a kelet-közép-európai forró kását, nem merték felnyalábolni, úgyhogy Endre végül megunta, beledobta Annát a rablásra előkészített özönvíz előtti világoskék motorbicikli oldalkocsijába, és kirobogtak a parkból a faluba. Száguldásukban egy hatalmas fekete hintós oláh cigány temetési menet próbálta őket feltartóztatni, rezesbandástul. Le-fel száguldozva menekültek a menyasszonyt visszarabolni szándékozó üldözők elől, messze a főutcától, poros földösvényeken, ahol a nagy tetejű kis házakból csodálkozva bámulták a vénasszonyok, hogy ni, jóformán még ki se jött az istenházából a hites urával, s máris valami másik tekergővel randalírozik a kertek alatt a fehér ruhájában.

Mire Gábor megtalálta őket, a délutáni fogadáson felszolgált kanapék, a helyben frissen sütött kürtőskalács már mind elfogytak. Belopóztak a kastély régi konyhájába, ahol már felállították az esti menü elkészítéséhez a mozgókonyhát. Maradékok után kutattak, és előkóstolták a fazékból a már illatos tárkonyos levest. Az ablak alatt, kint, a kastély előtti valamikori franciakertben javában pezsgőztek a rokonok, barátok és a környékbeli falvak, valamint a megye notabilitásai. Az ablak alatt Pólika néni decens fehér kalapja, és Kató édesanyja tűnt fel – aki telente laktatja, jóllakatja és gondozza Pólikát, ha már nem bírja a telet egyedül.

– De hiszen ez az én kalapom, Pólika! Egy éve keresem mindenütt!– Hogyan, kérem, a maga kalapja, Erzsébet? Furcsállottam is, hogy honnan van nekem

ez a kitűnő kalapom…Este a vacsorán az itt-ott hiányzó vakolat elegánsan öregedett tapétára hasonlított a

kastélyt kivilágító hatszáz gyertya fényében. Csak három szoknya kapott lángra a lépcsőre rakott mécsesektől. A levesből mindenki kért még, a csárdásteremben alig pihentek a zenészek, és a földszinti nagyteremben felszerelt diszkógömb alatt hajnalig táncoltak.

A gyertyákat napfelkelte után fújták el az utolsó vendégek. Anna a másnap délelőtti brunchon már lázas volt. Töltött káposztát sem tudott enni, hiába kínálgatták. Magyarázta volna, hogy ő azt csak egy évben egyszer, karácsonykor, de beszélni sem volt kedve, úgy fájt a torka. Estére már harminckilenc fölötti lázzal kókadozott, s még másnap reggel is szédülve botorkált ki a konyhába.

– Kér egy teát a grófnő? – kérdezte az alpesi ház három négyzetméteres konyhájában a hosszabban vendégeskedő rokonságnak reggelit készítő Magdi.

– Hogy ki? Ja, én? Igen, nagyon köszönöm, az jó lenne. És Anna, ha lehet, Magdi. Jó?Visszavacogta magát az ágyba.– Te, Magdi azt kérdezte az előbb, hogy kér-e teát a grófnő. Én!!?Gábor elmosolyodik, és kárörvendően mormogja félálomban: – Jobb, ha megszokod.– De hát én nem vagyok grófnő. És különben is, a huszonegyedik században, a

világnak ezen a felén. Hol van már hozzá a grófság… Ó, vagy mégis van, csak titokban tartottad, hogy ne a vagyonodért menjek hozzád? Mert nem olyan nagy baj ám, Gáborka…

– Kapsz pirhos gumicsizmát. A többit majd megoldjuk…

KÉZDISZENTIMRE

Zsófika néni azt mondja, hogy amikor kibontakozik a szerelem, nincsen szükség másra. Azt elfelejti hozzátenni, hogy ha már ki van bontakozva, nem árt, ha van fűtés is hozzá, különben megsínyli a mindennapok békéje – gondolta és hangoztatta is egyre gyakrabban Anna. És mert az alpesi házban volt központi fűtés is, a pincében kazánnal, ami melegített, ha rendesen megrakták, nem hagyta magát, így beköltöztek az addig nagy igyekezettel panziónak álcázott házikóba. Tele voltak energiával, Anna nagy lendülettel fogott neki a fészek kibélelésének. Azzal kezdte, hogy átfestette az ebédlő – gyertyafényben – gyönyörű mélyzöld falait, mert, magyarázta, ha valaki véletlenül vacsora helyett ebédelni akar itt, utána valami hathatós kedélyjavítóra van szüksége a helyrerázódáshoz. Szóval mély, meleg homoksárga falakat próbált dirigálni a nappali fényben ijesztő zöld helyett. Meszelünk, nem festünk, értettek egyet Gáborral – környezetbarát.

– Ilyen színt kellene rendelni, Magdi, nem tudja, a városban hol lehet?– Rendelni? A boltban lehet színezőt kapni, meg meszet, ki kell keverni. Na, majd én…– Jó, de segítek festeni.– Ebben a ruhában? Kár lenne érte, mind öszszefújnák.– Fújják a meszet?– Mér ne fújnák? Permetezőbidonból.Magdi állította, hogy az okker és a barna mellé jó sok pirosat is kell keverni a fehér

mészbe, hogy olyan legyen, mint a képen.– De nézze meg, látja, olyanra gondoltam, mint amilyen ez a fal itt a könyvben. Persze

ez Spanyolországban van, ott máshogy süt a nap, de valami hasonlót szeretnék.– Igen, igen, de kéri még a pirosat – kavargatta Magdi a rózsaszín masszát.– De hát ez egyáltalán nem sárga.– Majd ha megszárad, az lesz – szólt közbe Robi, akit a meszelésre felfogadtak. Anna

feladta, pedig gyanakodnia kellett volna, mert a két fürdőszobában, ahol a zuhanyzó alját annak idején Robi csempézte pár sörrel megtámogatva, azóta sem folyt le a víz rendesen, tudniillik a padló nem a lefolyó irányában, hanem srévizavé ellenkezőleg lejtett.

Reggel az ebédlő bugyirózsaszín falára meredve Gábor vállvonogatva somolygott. Majd átfestik.

– Megszokod.Igaza lett. Ahogy teltek a hónapok, Anna bedobozolta a magas sarkú cipőit, a piacon

vett két pár kínai tornacipőt, megszerette a piros gumicsizmáját, és már nem robbant a méregtől, ha két csepp eső miatt leállt a munka a parkban, merthogy esőben nem lehet csatornát javítani, füvet vágni, s a többi. Lassan, nagyon lassan kezdte megtanulni Kézdiszentimrét.

Gáborral sodorta őket a lendület, forgott velük és akkor is gyorsnak tűnt a világ, amikor esténként kettesben szalonnát vagy krumplit sütöttek a kandalló tüzén. Terveztek, számoltak, vitatkoztak, rá-rácsodálkozva egymásra, és valamilyen addig fel nem fedezett mozdulatra, tudásra vagy félreértésre. Sokat kacagtak, keveréknyelven veszekedtek is néha. Gábor egyszer-egyszer becsapta a zöldre festett bejárati ajtót – a felső vasalás már lazulni, az olajfesték néhol peregni kezdett –, a teraszon a nagy virágcserepek közül is repedtre rúgott párat, és Anna néha hosszúra nyúlt félórákra elvonult a kis tó partjára, oda, ahol a füzek és a fenyőfák minden évszakban elbújtatták az embert, és csak az látta meg a szürkére hidegmosott kis padot, aki tudta, mit keressen. Mindketten nagyvároshoz és gyors élethez szokott emberek voltak, és most mindezt egymásban keresték és találták meg, igyekezve minél hamarabb kisajtolni kapcsolatuk esszenciáját. Minderre csak kevés idejük volt, a hétköznapokat és a feladatokat nem várathatták.

Anna gyorsan összebarátkozott néhány szentimreivel, köztük Pista bácsival, a falu egyik nevezetességével is.

Pista bácsi híres volt, pontosabban nem ő, hanem a szilvafái, de azok az egész megyében. Féltő gonddal óvta a fákat, s különösen gyümölcseiket. Kézzel szedte le őket egyenként, nem csak úgy lerázva, ahogy mindenki más.

A faluban két pálinkafőző volt, Románia uniós csatlakozásának másnapján bezárták mindkettőt, mert nem feleltek meg a normáknak. Februárban Lóri, Magdi férje, szabadnapot kért. Ment pálinkát főzni. – Hová? – kérdezte Anna.

– Hát a Sári Pistáékhoz.– De azt bezárták januárban…– Hát aztán… – legyintett rá Lóri.A pálinkafőző üst egy négy négyzetméteres szobában volt. A gyümölccsel teli bidon –

műanyag hordó – és az üst között általában sűrű élőlánc, azaz legalább nyolc ember adta kézről kézre az alapanyaggal teli vedreket. Pedig egy embernek körülbelül két lépés lett volna a bidontól az üstig. De a közösségi összetartás meg a pálinkafőzés komoly dolog, estére el is fárad benne rendesen mindenki.

Pista bácsi az egyetlen, aki egyedül főzi a pálinkáját. Zárt ajtók mögött, kizárólag a saját termésű, kissé túlérett szilváiból. Utána eperfa hordóban érnek évekig a különböző évjáratok, aranysárgára, zamatosra. Pista bácsi a pálinka színének mélységével arányosan aranyáron adja a pálinkáját. S akárkinek még úgy sem.

A kemencéket is Pista bácsi rakja a faluban. És amikor Anna kenyérsütő, zsenge báránybordát pirító, ropogós malacsültet izzasztó kemencére vágyott, felfogadták Pista bácsit, építsen egyet a kastély panziónak szánt szárnya mögé, a konyha közelébe, tárkonybokrok mögé.

– Mondja, Pista bácsi, mikor lesz kész a kemencével?– Há, maj' kész lesz az.– Ühüm. És mennyit kér érte?– Há' csak nem veszünk össze rajta.– De igen, Pista bácsi, ha nem mondja meg, mennyiért építi.– Na jó, há adjanak egy kis tűzifát télire, és ott a felső rétyen a temetőnél lekaszálom

azt a kicsike füvecskét a tehénykének.– Na jó, Pista bácsi, tudja, mit, beszélje meg ezt Gáborral, de biztosan nem vesznek

össze.Anna még nem volt tisztában a tűzifa-széna-kemence árfolyammal. Sem a

kemenceépítés technológiájával, mint utóbb kiderült. Másfél hét múlva már kissé aggódva szemlélte az egyre nagyobb, de még mindig félkész építményt.

– Mondja, Pista bácsi, maga szerint nem túl magas ez a kemence? Lassan a kastélyt éri.– Há, nagy háznak nagy kemence – kacsintott az öreg. Kiröhögte.– Jó lesz rendesen is, olyan, mint a Zsófika nénié – próbálta menteni magát és az

esztétikát Anna. – Azt is maga építette, nem? Na, akkora pont jó lesz.– Jó, kérem, ha úgy tetszik, kicsikét építek, de kaszálni kaszálok, ha már kezet adtunk

rá.– Hát kaszáljon.Az alkudozás végére Gábor is odaért.– Tegyünk rá valamit – szólt közbe.– Te is kezded, nem elég nagy neked? Mit akarsz még rátenni? Tornyokat

bádogtetővel, mint a bánffyhunyadi cigánypalotákon, Mercedes-jellel a fényes kis tornyok csúcsán?

– Nem, azt gondolkoztam, hogy ez az első dolog, amit mi együtt építünk itt. Tegyünk rá valami jelt.

– Írjuk rá a monogramunkat, szívbe foglalva? Vagy címert tegyünk a kemencére? Gábor…

– Igen, igen, címert, jó nagyot… Persze. Nem, ne hülyéskedj, de én gondolom, valami mégis lehetne. Tegyünk rá valami itteni ilyen mintát. Mint a templomokban a festett plafond…

– A kazettás mennyezetek… Tegyünk rá napot és holdat. Az örök körforgás, jó lesz… tegyünk rá napot és holdat! Pista bácsi, szól, kérem szépen, ha már vakolják? Teszünk rá egy kis mintát – Pista bácsit kérte, de Gábor arca itta fel mosolyát.

ERDŐ, ERDŐ, ERDŐ

– Na, mi volt, megszavazták?– Nem, kellenek tanúk. Miss Marple azt mondja, a nélkül is át kellett volna menjen, de

megint csak nagy veszekedés volt, és nem döntöttek semmit.Miss Marple, ahogy Gábor nevezte a már nyugdíjas, de a család ügyes-bajos dolgait

évek óta kizárólagosan intéző ügyvédnőt, kicsi, filigrán, finom ízlésű asszony volt – aki a legutolsó pillanatig titokban tartotta még előttük is, hogy a végén milyen blikkfanggal oldja majd meg az ügyet. De többnyire megoldotta.

– Akkor kerítünk tanúkat, de honnan? Ki tudja ma már tanúsítani, hogy az erdő a dédnagyapádé volt? És mi az, hogy nem szavazzák meg? A helyi bizottság már jóváhagyta, ezek ott a megyénél elvileg szakemberek, nem? És ha a törvény azt mondja, hogy vissza kell adni, te meg viszed a telekkönyvet, hogy a tiéd volt, akkor mi a fenén vitatkoznak?

– Az állami erdészet miatt van. Most megint visszakapott egy közbirtokosság pár ezer hektárt, és lassan nem marad, amit kezeljenek. Nem marad a megyében állami erdő. És ha nincs állami erdészet, akkor elnök sem kell, meg osztályigazgató sem, meg annak három titkárnők. És akkor ezeknek az ismerősei meg mindenkije majd nem kapnak olcsó tűzifát. És ezek itt mind együtt jártak iskolába, az egyik fát adott a másiknak, az meg álláshelyet a rokonának… Az elején megmondták, hogy meg fogják akadályozni, hogy visszakapjuk.

– Még jó, hogy a falusi közbirtokosságoknak visszaadják. Bár azon sem lepődnék meg, ha azt az egy-két hektárt is megfúrnák, ami így jut az embereknek… De meddig tudják húzni? Már legalább fél éve lejárt a határidő, és mi még azt gondoltuk, hogy ez megy majd a legkönnyebben, mert egyértelműek a papírok, és segít a falu is. Mi lesz akkor a többi megyében? Az hogy fog átmenni?

– Nem tudom. Nem kell túlproblematizálni. Kicsiéva jön jövő héten, és szerzünk tanúkat. Aztán majd meglássuk.

– Meglátjuk. Nem meglássuk. Gáborka. És majd azt is, hogy miből fizetjük ki az embereket... mert a jövő hónap után már tényleg fogalmam sincs, hogy miből…

Gábor optimizmusát lehetetlen volt akár csak megrepeszteni is. Anna néha azt gondolta, hogy férjének ez a varázserejű optimizmusa befolyásolja a dolgok alakulását is. Kivéve az ő saját, féltőn nevelgetett pesszimizmusát, amivel maga sem bírt néha.

Tanúk végül jöttek. Húszan, kilencvenes éveikhez közel. Egyesével és egy délután a kastélyban rögtönözve berendezett irodába mindenki, hogy közjegyző előtt tanúskodjanak. Az egyik bácsi még papírt is hozott, egy engedélyt '46-ból, mely szerint ezzel és ezzel a számú puskával vadászhat a dédnagyapa erdejében. De papírok, telekkönyv, tanúk, Miss Marple ide vagy oda, semmi sem tudta felgyorsítani a folyamatot. Naponta szaladgáltak a hivatalokba, újabb és újabb dokumentumokért, győzködték a bizottsági tagokat, hogy a törvény nem vicc, tényleg vissza kell adni az erdőt annak, akié volt. Gábor töretlen lelkesedéssel, Kicsiéva és Anna aggódva, néha kétségbeesve a kifizetetlen számlák miatt. Amikor már hetek óta csak és kizárólag a kertben termő zöldségeket ették, és napok óta biciklivel jártak, mert már benzinre sem volt pénzük, Gábor új ötlettel állt elő.

– Beruházunk. Kölcsönt veszünk fel, és renoválunk.A kastély egyik – a legjobb állapotban lévő – szárnyát nézték ki mentőövnek. A 18.

századi épületrész padlásán Gábor dédanyja valamikor a múlt században szövődét rendezett be, ahol a helyi asszonyok Európa-szerte híres posztót szőttek.

A posztó Budapesten és Bécsben is díjakat nyert – annak ellenére, hogy a szövődé működése kissé akadozott. Pedig példásan volt szervezve, precíz logisztika, jó marketing és hatékony PR támogatta. A dédmama, Magyarország miniszterelnökének kedvenc húga,

egyetlen akadállyal nem számolt: férje szeszélyeivel. Valahányszor ugyanis a gróf és a grófné összeszólalkoztak, nemegyszer a szövődének gyapjút tisztítók vízfelhasználásán, hiába volt szerződésben rögzítve, hogy a park patakjának vizét pontosan milyen feltételek mellett használhatja a grófné szövödéje, amíg a konfliktus meg nem oldódott, és az ügyvédek vitatkoztak, a méltóságos asszony nem kapott a méltóságos úr patakjából egy csepp vizet sem. A szövöde végét azonban mégsem ezek az intermezzók, hanem a háború közeledtével a csőd jelentette. A kommunizmus idején irodákat költöztettek a szövőgépek helyére, a földszintet és az emeletet szűk kis helyiségekre szabdalták, összevissza falazták, és műhelyeket rendeztek be a sötétzöld olajfestékkel lefestett, keskeny ablakú lyukakban.

De Gábor állította, hogy pár hónap alatt panziót lehet csinálni az épületrészből. Annak ellenére, hogy a régi ablakoknak már hűlt helye sem volt, fűteni nem lehetett, a falakra ráégett-rászáradt az olajfesték.

Ráadásul Gábor tervével jött Gonosz is, aki végül szerencsére kézbe vette a dolgot. Gonosz úr, így hívták a kivitelezőt. Mutatták az épületrészt, hogy ezt kellene felújítani. Pár napra rá kaptak egy hozzávetőleges költségbecslést.

– Nem lesz ez így jó, Gonosz úr. Ennek az összegnek csak az egyharmada van meg. Akármit csinálok, nem lesz több. Mi legyen? – tárta szét a kezét Anna.

– Na, rendben, megcsináljuk – vakargatta a feje búbját a vállalkozó. – Majd valahogy úgy egyengessük, hogy jó legyen. Nem fogunk összeveszni. Maguk is kitalálnak valamit, és mi is. Meglesz.

– Nem tudom, ez az összeveszés azért nem tréfadolog. Jobb lenne, ha mondana egy árat. És ha lehet, ne tűzifában. Egy-két ajtót befalazunk-kifalazunk, egy-két falat lebontunk, itt-ott kijavítjuk a vakolatot, beszereljük, amit kell a fürdőszobákba, tisztasági festés, és már kész is.

– Jó, kezicsókolom. Ár is lesz, hanem érti-e, ami a tűzifát illeti, hát azt is lehet…Akkor már muszáj volt belátni, hogy elszámították magukat, amikor Gonosz úr

legényeire rászakadt a plafon. Nagyobb baj nem történt, mint hogy jött vele a falakról is a vakolat, és hogy ki lehetett látni a mezőre az egy téglasoros falak résein.

– Szigetelni kellene – mondta Gonosz úr, a szokásos fejbúbvakargatással nyomatékosítva szavait, és finoman célozva a mínusz húsz fokos hidegekre, amik arrafelé januárban hetekig tartanak. Anna csak nézett ki szájtátva a téglák között a virágos rétre, és fogalma sem volt, honnan szerez pénzt szigetelőanyagra, de még mielőtt nekikeseredett volna, arra tért magához, hogy Gonosz úr hangosan azanyádúristenezik. Ezúttal senki fejére nem szakadt semmi, csak az építőanyagokat szállító sofőr telefonált, hogy baj van, főnök, letörött a visszapillantó tükör.

– Mit marháskodsz, István! Hallod-e, hajlítsd vissza és gyere, itt most szakadt le a mindenség, a kutyaúristenit, hogy hülyékkel kell dolgoznom. Túl sok szabadidejük van ezeknek vicceket olvasgatni, az atyaúristenüket!

– Nem lehet, főnök, az a baj, hogy rajta van az autó a tükrön – mondta István, mire Gonosz úr szó nélkül a maltert kavaró legény kezébe nyomta a telefonját, és kiment rágyújtani. Csak akkor derült jobb kedvre, amikor délután a kastély mögött végignézte, ahogy Anna fát vágni tanul Magditól. Jó közönsége volt, Pista bácsi és a kastély körül évtizedek alatt dzsungellé vadult bokorerdőt irtó férfiak is Annát nézték, ahogy megpróbálta követni Magdi instrukcióit.

Tüzet rakni száraz fából, fellobbantani egy szál gyufával, azt már megtanulta, valaki azt is elmesélte, hogy mielőtt az ember először begyújt a csempekályhába, ki kell húzatni egy lángoló papírdarabbal. Anna nem felejtette el, hogy első szentimrei látogatása alatt mennyit fázott, és téli reggelek ellen is jól jött volna, ha van, aki tüzet rak a jó égettfa-szagú meleget sokáig őrző cserépkályhába délután. Gábor néha elfelejtette, Anna néha elfelejtett szólni. A tűzgyújtáshoz nemcsak szakértelem, hanem gyújtós is kell, márpedig

az el szokott fogyni néha a kosárból, így aztán, ha Gábor elfelejtett hasogatni, vagy szólni Lórinak, akkor fabatkát sem ért Anna nagy tudománya a tűzifa egymásra rakásának módjáról; ha nem volt gyújtónak való, maradt a didergés a hideg estékre és hajnalokra. „Na, ennek vége, van csempekályha, megtanulok fát vágni, tűzgyújtót is, lesz majd akkor izzadás” – ez volt a motiváció.

– Nem, ne úgy. Először hasítsa be, aztán a fejszével együtt csapja a fát a tőkéhez… Há, ennél egy kicsikét erősebben kellene, nem papírbúl van az!… Nem, ne úgy, mintha minden percben keresztül akarná hasítani a lábát, mer a végén sikerül… Na, hagyja, majd én vágok tűzgyújtót.

Pista bácsi röhög, a többiek is, de legalább félrefordulva. A legjobbkor érkezik a kertész, Anna már a kacagás és sírás határán billeg. A kertész a faluból, aki a birtok veteményesének és a gyümölcsösének felét használja, cserébe virágokat ültet a parkba, és Gáboréknak is termel zöldséget. Azzal jön, hogy le kellene szedni a zöldborsót, mert megszárad. Anna egyedül indul a veteményesbe, „borsót szedni talán még én is tudok” elhatározással. Negyven percig keresi a borsót, sehol semmi. Mérgesen megy vissza Magdihoz.

– Nincs semmiféle borsó, nem tudom, miről beszélt Berci. A kertész. Állítólag tele van érett borsóval a veteményes.

– A levelek alatt nézte?…– ?– A borsó a levelek alatt nő.– Nem néztem.Magdi másnap leszed két hatalmas kosárnyi zsenge cukorborsót. De legalább recept

van hozzá, gondolja Anna, és előkeresi a nagyanyja füzeteit. A recepteket a háború alatt írta le a nagyanyja, ott volt a füzet elején az évszám, meg hogy „Isten nevében” – talán hogy legalább gondolatban jókat egyen, morfondírozott Anna. Ízi néni mesélte neki, hogy Erdélyben, bár az udvarházakban és a kastélyokban még a húszas földreform utáni sanyarú időkben is szakácsok, szakácsnék főztek, a legtöbb helyen a háziasszony diktálta a rendet nemcsak a házban, de a konyhában is. Anna nagyanyja a kitelepítés előtt soha nem főzött. De tévedhetetlen ízléssel bírált, és azt is meg tudta mondani, hogy mi hiányzik, vagy mi túl sok, vagy melyik alapanyag volt rossz minőségű.

A füzeteket már előbb, télen, disznóöléskor is előszedte Anna.Akkoriban még a tűzgyújtás misztériumát sem ismerte, de őt magát fűtötte a tenni

akarás. Reggelente vacogva, irhabundában somfordáltak ki a konyhába kávét főzni, mert a fűtőtestek hajnalra szinte égető hidegre hűltek. A kazán ugyanis csak addig termelte a meleget, amíg etették, de amint leégett benne a fa, langyosodni kezdtek a fehér fémdobozok. A hegyek lábához befészkelő kemény mínuszokban a gerendaházból hamar kiszelelt a meleg. Így hát a hálószobájukat az épen maradt csempekályha és a házasságok első időszakának temperamentuma fűtötte, de a folyosóra kilépve a kora reggeli fogvacogtató hidegbe, gyakran egyszerre nyúltak a fogason lógó bundáért. Annának a kellemetlen dolgok az élet enyhe lefolyású náthái voltak, tudta a télről és a hidegről is, hogy elmúlik. Gábor észre se vette a „körülményeket”. Ő, ha álmos volt, aludt, ha menni kellett, ment. Anna soha nem hallotta panaszkodni. Egyébként sem volt szokás egyikük családjában sem nyavalyogni, és csak úgy sistergett bennük a tettvágy, az újjáteremtés ígérete és sodrása.

Anna aznap hajnalban a szokásosnál korábban kelt a disznó utolsó óráinak, de még inkább a nagy eseménynek a tiszteletére.

A juhász, aki Gábor négy juhát őrizte, etette, fejte a juhseregben, és a még vissza nem kapott, de igényelt Kászoni-legelők bérleti jogára kalkulált, már ott állt a megperzselt hízó mellett, mire a lány odaért. A juhász ölte és darabolta a disznót. Magdi előző este mesélte,

hogy ha birkát vágnak, a szemét is megeszi, állítólag az a legnagyobb csemege. Román ember volt, de úgy beszélt magyarul, mint bárki más a kis székely faluban.

– Na, hogy daraboljam, nagysága?– Hát, ahogy szokta.– Hát, tudja-e, az a háziasszonytól függ. Hogy a hasán vagy a hátán bontsa meg az

ember, hogy abált szalonna, vagy flekkenhús kell-e, vagy ha valaki kér sonkát…– Na jó, beszéljék meg Magdival, mindjárt visszajövök.Emlékezett valami disznóvágáspasszusra a nagyanyja füzeteiből, elszaladt érte. A

három kötetből egy egész jó állapotban volt, a másik kettő csak szakadozott lapokból állt, összefűzve, a nagymama gyönyörű, de nehezen olvasható régi írásával. Abált szalonna, szalonnapác, sonkapác, füstölt sonka, szárazkolbász, citromos kolbász. Külön vágtak kolbásznak disznót, és külön zsírdisznót, külön disznót a sonkákért. Más fajták, más húsúak, más zsíreloszlásúak. Disznóöléshez való eszközök. Na, ezek már mind nincsenek, lapozott tovább.

– Legjobb lesz, ha sok kolbászt és sonkát csinálunk. Azt szeretem. A disznófősajtot nem. –Diadalmasan ment vissza a receptekkel. Igen, legyen abált szalonna, sok kolbász és jó nagy sonkák.

– Az nem megy, ha nagy a sonka, nem marad sok hús kolbásznak – magyarázta Magdi.– Jó, akkor közepes sonka, és annyi kolbász, amennyi lesz. És csináljunk citromos

kolbászt is.– Milyenfélét?– Citromosat. Itt a recept.A citromos kolbász Gáboron kívül senkinek sem ízlett. A szalonna receptjét viszont

elkérték, és a következő évben már több helyen a faluban a „kicsi grófné” receptje szerint készül a szalonna.

A disznóvágási szezon más kihívásokat is tartogatott Annának. Ilyenkor szinte minden háznál perzselődnek disznók a szalmán fehér föld és fehér ég között, behavazott székely kapuk előtt. Modernebb portákon lángpisztolytól.

Zsófika néni egyik nap ragyogó arccal fogadja Gábort és Annát ebédidőben.– Gáborka, ma a kedvencedet főztem, agyas levest. Jó háromszékiesen, ahogy nálunk

otthon Felsőpatakán.– Abban mi van, Zsófika néni? – kíváncsiskodik Anna.– Disznóagy, lelkem, mi lenne?Gábor szeme csillog, négy tányérral eszik belőle. Betyárbecsületből Anna is eggyel, jó

is, de csak kerülgeti azokat a darabkákat a tányérban, valahogy nem hagyja az agya agyat enni. Már gyerekként is három hónapig kizárólag barackízes kenyeret evett, amikor a dühöngő Ceauşescu-diktatúrában mindenféle majonézes csodákkal és hiányrendszer-kompatibilis újításokkal reformálta meg az otthoni konyhát az anyja, mert valamit főzni kellett. Pedig abban nem volt semmi agyasság, csak a majonézt nem szerette.

– Na nem baj, holnap orjos leves lesz, az a gerincből fő – gonoszkodik kicsit Zsófika néni, de a másnapi orjos leves, ami valójában a gerinc melletti húsból készül, jóváteszi, mert igen jó.

Zsófika néni egyébként is mesés leveseket főz, Anna sokat faggatta, mi a titka, van-e titka. A legjobb a hosszú ízű, valahol a legmélyén édes húslevese, amiből Gáborral és Kicsiévával egy egész fazéknyit fel tudnak falni bármikor. Zsófika néni húslevesének méltó párja a nyár végi, diófa alatti délutánokon majszolt almás tészta, amiből szintén egy egész tepsinyi szokott elfogyni rendesen, miközben Gábor a kockás pléddel letakart padon félálomba piheni magát, Zsófika néni a heti újdonságok elmesélésével szórakoztatja magát és Annát, Bandi bácsi pedig a helyi újságba mélyed. „Olyan erősen elaludt egyszer

Gáborka, hogy csak az eső verte fel”, mesélgette gyakran Zsófika néni vendégeknek és kezdő levesrajongóknak.

Zsófika néni húslevesei saját tyúkjaiból, csirkéiből főnek, az ünnepi a gyöngytyúkjaiból. De Anna nem szerette a nagy madarakat, akármilyen jó is volt a belőlük főtt leves. A gyöngytyúk ugyanis repül. Körülbelül szemmagasságban. És ezt a városi lányok rendszerint nem tudják. Anna legalábbis nem tudta. Egészen addig, amíg a célra repülő vadászgépek lendületével és sebességével arcába nem csapódott egy gyöngytyúk. Anna azon nyomban, lendületből lefejelte a csűr oldalán lógó gereblyét, amit nem számolt bele a fejének kalkulált térbe a gyöngytyúk és a csűr közé.

A gereblyebólintás után körülbelül úgy érezte magát, mint a nyáron szénázásból hazafelé tartó gazdák, akik a száraz fűvel túlcsorduló szekerek tetején egy emelet magasban szundikálnak, félájultan a napon bekortyolt kupicáktól meg a kerekek ringatásától, miközben a lovak mélán hazafelé botorkálnak a súlyos szekérrel. Az ilyen szénásszekerek egy időben rengeteg balesetet okoztak a közutakon, de a szundikáló felelősöket sosem találták meg, mert a csattanástól felébredtek, leugrottak a szekérről, és olyan gyorsan elszaladtak, hogy a helyszínelő rendőrök már csak a lovakat vonhatták volna felelősségre. S bár az állatokat megbüntetni nem lehetett, bezárni igen, s végül ez is lett a megoldás. A bezárt lovakért ugyanis előbb-utóbb jött a gazda, akivel aztán el lehetett számolni a balesetről. Később, a szekérrendszámtáblák bevezetése után, a lovaknak a rendőröktől már nem, csak a tűztől kellett tartaniuk – bár mostanság már csak elvétve látni olyan szekeret, amelyen fáklya van, merthogy a jármű kivilágítását előírja a KRESZ.

A gonoszok, ahogy Gonosz úr renoválócsapatát maguk között nevezték, gyorsan dolgoztak. Anna gyakran úgy érezte, talán azért, hogy tőle szabaduljanak. Mérget vett volna rá, hogy voltak napok, amikor legszívesebben megverték volna. Például amikor mind a tíz vendégszobába külön-külön kellett kikeverniük a falfestéket, és rendszerint csak a sárga tizedik és a drapp tizennyolcadik árnyalata volt elég napszínű vagy visszafogott. A kőművescsoport mesterénél végül kiborult a malter, amikor Anna azt kérte, hogy az egyik falat ne simára vakolja, hanem csak úgy, ahogy jön, esetlegesen egyenetlenre.

– Akkor vakolja maga, én ilyen semmi munkát nem csinálok! – azzal földhöz csapta a vakolókanalat.

A következő projektkrízis a fürdőkád volt. Anna a kádat az egyik vendéglakosztályban nem a fürdőbe, hanem magába a szobába, az ágy elé tervezte. Mesés kilátással a parkra a hatalmas emeleti ablakból. A kőműves bácsinak senki sem magyarázta el a koncepciót, és hogy haladjon a munka, magától kezdte el a falat felhúzni az ágy és a kád közé.

– Pali bácsi, itt nem lesz fal, bontsa le, kérem. Ki mondta, hogy falazzon?– Senki, de hát valahol csak kell legyen fala a fürdőnek. Máshová nem fér el.– Nem, nem lesz fal. A fürdőkád a szobában lesz.A kőműves bácsi elgondolkodott egy pillanatra, aztán széles vigyorral bólintott.– És akkor lehet nézni az ágyból, hogyan feredik a fehérnép… – ezzel kezdte is

lebontani a falat.A felújított szárny még őszre, szép időben elkészült, s első vendége a bukaresti angol

katonai attasé volt. Sorsszerűén, mintegy biztatásképp, a kezdetekkor csupa kedves, érdekes ember látogatott el Szentimrére az új panzióba. Az attasé a feleségével és barátaival érkezett, Anna és Magdi egész héten készültek a fogadásukra. Újra előkerült nagymama receptes füzete, és attól kezdve a polcon is maradt. A citromos csirke és az előételnek feltálalt borjúpástétom is remek lett, igaz, az előbbiből csak a második adag, az elsőt Anna odaégette, amíg kiszaladt, hogy elkergesse a kastély elé ültetett rózsákat legelő birkákat, akik láthatóan a töviseket sem bánták, cserébe a bukolikus díszletért.

A britek egészen el voltak bűvölve, minden remekül sikerült, egészen addig, amíg éjszaka különös hangokra nem ébredtek. A látvány, ami az ablakból a szemük elé tárult, kissé abszurd volt. Még egy világvégi erdélyi kastélyhoz képest is. Gábor, „a kastély ura”, akit elbűvölő, kedves úriembernek ismertek meg, most pólóban-alsógatyában, mezítláb lovakat kergetett a parkban. A szomszéd lovait. Ki a parkból. Ezt persze a britek nem tudták, ők csak a felbőszült, hadonászó Don Quijotét látták. Gábor már második hónapja mindennap elkergette a lovakat a kastély elől, le a patakparton, végig a panzió előtt, át a kis tavakon, a mogyoró- és orgonabokrokon, a kerítésen tátongó kapunyi lyukon ki az utcára, be a szomszéd kertjébe. Általában éjszaka. Különben lelegeltek minden frissen ültetett cserjét, és beballagtak a kastélyba a főbejáraton, amelynek egykori nagy tölgyfa ajtaja már régen elégett valakinek a kályhájában, szabadon hagyva az utat a földszinti fogadóterembe. A lovak szerették mellékhelyiségnek leminősíteni a boltíves szobát, aminek ilyenkor reggelre jellegzetes szaga is lett. A szomszédnak ugyan sokszor mondták, hogy ne hajtsa a lovait az ablakuk alá legelni, hiába. Továbbra is a kastély előtt sarjadó füvet találta a legmegfelelőbb minőségűnek, aminek a legjobb tulajdonsága az volt, hogy nem az ő kertjében nőtt. Amikor a frissen felújított panzió ebédlőjének padlóján egy reggel ott találták a lovak gőzölgő bűnjelét, Gábor megelégelte és hadat üzent. Így kezdődött a lókergetéses esték sora. A nagy háború egyik jeles csatáját egyedülálló erdélyi holdvilágos performance-ként nézte végig a panzió ablakából az elképedt attasé, bőszen jegyzetelő író barátja és b. nejeik. Anna a nagy ricsajban, az alsógatyában futkorászó Gábort figyelve a tornácról, Bubi bácsira gondolt, arra, hogy ez még tőle is szokatlan lett volna.

Bubi bácsinál lelkesebb és szenvedélyesebb vadászt nem láttak akkoriban a mezőségi dombok. Ha esett, ha fújt, ha perzselt, ha fagyott, a méltóságos úr vadászott.

Azon a szép hajnalon is a húzó vadkacsák fülének és szívének oly kedves rikoltozásáról álmodott. Valahogy az álomból a valóságba úszott át lassan a hang, egyre hangosabban és egyre követelőzőbben híva a vadászt. Bubi bácsi energikusan felpattant, puskát ragadott, felparancsolta a küszöbön szundító kopóját, és ment. Vadkacsára.

Nem is volt hiábavaló a hajnali sietség. Ritkán volt olyan tiszta az ég, hasítani való a reggel, és pontos a célzás. Zuhantak a vadkacsák, zizegett a nádas, loholt a kopó, és hozta büszkén lábhoz a korai zsákmányt.

Bubi bácsi vállára akasztott puskájával, jobbján jól nevelten ügető kutyájával, kezében a vadkacsafürttel elégedetten sétált hazafelé. Talán még fütyörészett is volna, ha akkoriban a méltóságos urak fütyörésztek volna. Talán dúdolgatott. Kicsit ugyan elcsodálkozott a falusiak furcsálló tekintetén, ahogy aznap reggel bámulták, de hát persze hogy nézik, hisz micsoda zsákmánnyal tér haza! És valahogy a „kezicsókolom„ is kissé másként hangzott azon a reggelen. Gondolta, lerövidíti az utat inkább, és átvág a veteményesen. A szakácsné, akivel a sárgarépaágyásoknál találkozott össze, nem is köszönt. Csak elejtette a kosarát, összecsapta a kezét, és nem is mondta, inkább visította:

– Jesszusom, a méltóságos úr hálóingben ment rucát lőni!

Reggel Pista bácsi kiabálására ébredtek, és az attasé nem győzte áldani a jó sorsát.– Megszállták a kastélyt a katonák! Gabika, itthon vannak? – harsányan. Majd kicsit

halkabban: – Mindjárt jön a gróf úr, tiszt urak – hallották az ablak alól.Az ablak alatt valóban ott sorakozott egy huszárszakasz, bár Anna és Gábor elsőre nem

hittek Pista bácsi szemének. Mire lekászálódtak az udvarra, úgy-ahogy fogadóképesen, a huszársorfal fellazult, de érkezésükre bokázva tisztelegtek Pista bácsi sűrű, helyeslő bólogatása közepette. A huszárok kissé másnaposak voltak, mint kiderült, szigorúan értelmezik a hagyományőrzést, mulattak is előző este a szomszéd faluban. Szentimrére koszorúzni jöttek a kastélyparkba, egy szabadságharcos Kászoni ezredes emléktáblájához.

Gyaloghuszárok voltak, de így is ámulatba ejtették az ébredező angolokat, akik az éjszakai bemutató miatt kissé kialvatlanul próbálták saját Drakula-Erdély kliséjükbe beilleszteni az alsógatyában lovakat kergető főurat és a szép mentéjű, sápadt huszárokat.

Az attasé, neje és barátaik délelőtt hálásan meg- és elköszöntek, biztosítva Annát, hogy páratlan élményben volt részük, és melegen ajánlani fogják ismerőseiknek a szentimrei birtok panzióját.

Még mielőtt elmentek, Annának sikerült meggyőznie őket arról, hogy sem Gábor előző éjszakai lókergetése, sem a meggypiros nadrágos huszárok nem részei a standard programnak.

Ezzel a sikerélménnyel felvértezve jókedvűen indult a szomszéd faluba a nagy lerakatba. A raktárban Svájcból behozott használt bicikliket, ablakokat, bálás ruhákat és az ötvenes években Nyugaton leselejtezett, tökéletes állapotú retromosdókat árultak sok más mellett. Mosdókért ment. Gábor a renoválás gyorsaságán felbuzdulva új tervvel állt elő. Megint cserepeztek, bontottak, vakoltak. Egy vadászházat fent a havason. A medveles mellett, ahol Ceauşescu a legnagyobb medvéjét lőtte – hallotta gyakran Anna, de gyanította, hogy minden medvelesnél ezt mesélik a vadőrök, együtt a másik szokásos történettel, miszerint „valójában én lőttem Ceauşescu legnagyobb medvéjét, tudja, akkoriban úgy volt, hogy egyszerre tízen tüzeltünk az állatra, hogy biztos legyen a találata a Kárpátok Géniuszának, és amikor megnéztük a golyókat, látszott, hogy csak az enyém lehetett, nyilvánvaló volt, honnan jött a lövés, tudja, a szög miatt…”.

A barnamedve Annát nem nagyon érdekelte, de annak örült, hogy mágnesként vonzza a turistákat. Egyre többen jöttek csak azért, hogy egy magaslesre épített házikóban – ahol különben rendes csempekályha is volt, hogy a hideg őszön se fázzon meg a medvére váró vadász vagy bámészkodó – gubbasztva megnézzék a medvéket. A lestől tízméternyire volt az etető, ahonnan a medvék esténként a kukoricát és a közeli csokoládégyárban vásárolt lejárt szavatosságú édességeket lakmározhattak. Csokoládét, és néha gumimacit. Az úttól az erdőn át körülbelül negyedóra séta a medveles. Miután a medvék megvacsoráztak, ugyanazon az ösvényen kellett a koromsötétben visszabotorkálni az autóhoz, a közelben bóklászó medvék zajától kísérve, miközben Imre bácsi, a vadőr az elemlámpájával hadonászott, mintegy jelezve a medvének, hogy erre ne gyere, itt mi megyünk. A vendégek imádták. Csillogó szemmel mutogatták a fényképeket minden egyes leslátogatás után.

A medvés történeteknek nem mindig kedves a vége. Anna látott a falvakban örökre rémült lovakat, akiket megsuhantott a medve mancsa, és többször végighallgatta Béla bácsi történetét, aki szürkületkor hazafelé ballagva a falu végén találkozott a patak hídjánál halászó medvével, és egyik szeme bánta, hogy nem vette észre hamarabb az állatot. Ősszel, gyümölcséréskor a faluba is bemerészkedtek a torkos állatok. A polgármester kertjében rendszeresen megdézsmálták a szilva- és almatermést, és a helyi folklór egyik hőse az egyszeri székely bácsi volt, akit a hatóságok azzal hessegettek el, amikor a gyümölcsösben falatozó medvéről reklamált, hogy fogja meg kend, aztán majd mi elrendezzük, mire az öreg hazaballagott, és kikészített a medvének egy csöbör jól megmézezett szilvapálinkát, amit az alkonnyal érkező medve meg is ivott, attól megszédült és elszenderedett, a bácsika meg jó erősen hozzáláncolta egy vastag törzsű fenyőfához, majd reggel kényelmesen beballagott a tanácsházára, ahol csak annyit mondott:

– Na, én megfogtam, most aztán magik elengedhessék.A fáma szerint Bukarestből kellett altatólövedéket hozatni az őrjöngő medve újbóli

elaltatására, hogy visszaszállíthassák az erdőbe, és ott hagyják felébredni, mert a pálinka állítólag másodszor nem vált be a másnapos medvénél. Nem volt gusztusa rá.

Medvés története a szentimrei kastélyparknak is volt, pontosabban a parkbeli tónak, még pontosabban a közepén lévő szigetnek.

Úgy mesélik, a csöppnyi földdarabon élt valamikor egy szelídített medve. Persze azt is mesélik, hogy akkoriban a ház legkisebb kisasszonyát is erre a bizonyos szigetre száműzték, tutajjal, büntetésül engedetlenségéért. Így aztán nem tudni, hogyan is férhettek el ott a parányi szigeten ők ketten, a szelíd medve és a vad grófkisasszony. Hogy a szelíd medve hogy s mint került a szigetre, arról nem szól a fáma, annál inkább arról, hogy miért is rakták ki ott a kisasszonyt. A kastély ura, a kisasszony apja ugyanis meglehetősen akkurátus ember volt. Különösen, ami a leveseket illeti. Nemcsak akkor, amikor emeleti szobájukba parancsolta a levest a tányérban hagyó lányait, hanem akkor is, amikor a levest a szakácsné elsózta, s ezért az ebédlőasztal fölötti falikárpiton ért méltatlan véget, évtizedekig emlékeztetve mindenkit a sózás helyes mértékének fontosságára. A legkisebb kisasszonyon azonban eleinte nem fogott az apai szigor. A hófehér manzárdszobájába utána küldetett levest meg kellett enni, hogy kijöhessen, de ő rendszerint az ablak alatti ereszcsatornába öntötte. Egészen addig öntögette nap nap után – mert egyformán utálatosak a levesek –, míg az ereszcsatorna egyszer csak eldugult, és a furfang lelepleztetett. A kisasszony meg eltutajoztatott a szigetre. A szigetre, ahol- emlékeznek még? – a medve is lakott. A medve, amelyik, így is mesélik, a kastély veretes tölgyfa ajtajánál mormogott unatkozva éppen, amikor összetalálkozott a családnál vendégeskedő, szelídített medvéről mit sem tudó püspökkel. A kegyelmes úr pedig a medvét meglátva azon nyomban kegyeskedett elájulni a lépcső tetején. Szegény medve azonban, bármekkora ijedelmet okozott is, mégsem versenyezhetett abafalvi „kollégáival”, a magyar irodalomban csak jóval később, Erdély-szerte azonban már életükben elhíresült abafalvi farkasokkal.

Gazdájuk, a grófné imádta őket, és csak őket. A legkevésbé sem érdekelte, hogy az emberek félnek a szelídített vadaktól. Farkasaihoz, rókáihoz ragaszkodott, a társasághoz nem. A farkasok – bár ez sokaknak mindvégig titok maradt – idomítva voltak. Az érkezőket a lehető legbarátságtalanabbul üdvözölték. Vicsorogva, morogva, agyaraikat villogtatva közeledtek, és támadtak. Mindenkire, aki nem volt elég fürge ahhoz, hogy azonnal megkaparintson egy széket vagy zsámolyt, és leüljön, mielőtt széttépték volna. Úgy voltak idomítva ugyanis, hogy aki ül, az barát (vagy legalábbis valamilyen elfogadható okból van jelen), tehát maradhat. Ha az embert teára hívták az abafalvi kastélyba, nem ártott jó kondícióban lenni, mert amíg a kedves vendég a bejárattól a szalonig ugrált széktől székig, vicsorgó farkaspofáktól ösztökélve, meglehetősen elfáradt. És joggal érezhette úgy, sehol sem olyan üdítő a tea, mint Abafalva úrnőjénél.

A következő tavasszal Anna bátrabb lett, legalábbis ami a főzést illeti. De még mindig naponta szembesült azzal, hogy Szentimrén sem a kiolvasott női magazinok praktikái, sem az iskolákban, egyetemen megtanult tananyag nem segített sokat.

Magdi a fenyőszirupot kavargatta éppen a fás kályhán a konyhában, amikor belépett. A zsenge tavaszi fenyőrügyekből főzött sűrű szirup, a köhögés elleni csodaszer sötéten bugyborékolt a hatalmas lábosban, s felette Magdi arca is sötétlett. Anna karjában hatalmas nyaláb cickafarkkal érkezett. A cickafark, Magdi egyik csodaszere, mázsaszám nőtt a parkban, teának megszárítva mindenféle gyulladásra jó volt.

– Mit csinál azzal a rengeteg burjánnyal? –kerekedett el Magdi szeme.– Hogyhogy mit? Megszárítom. Cickafark.Gondoltam, szedek, hogy legyen elég egész télre.– Hát ezt mind száríthassa. Teának is, ha akarja, baja nem lesz tőle, kipisili. De ez nem

cickafark – morogta Magdi, aki máskor ropogósát kacagott volna azon, hogy Anna csaknem két év szentimrei élet után is gyomot gyűjt gyógynövény helyett.

– Történt valami? Nem túl jókedvű.– Nincsen semmi se, csak minden percen elalszom. Ezek a spanyolok erősen elkéstek

tegnap, éjszaka jöttek meg.– Éjszaka? Addig várta őket?– Nem lett volna az baj semmit se. Telefonáltak, hogy valami baleset van a predeali

úton, és csak háromra érnek ide, mert nem megy a kocsisor. Csak hát, amikor ezek megérkeztek jó éhesen, kértek hagymát meg paradicsomot meg kenyeret, s adtam is nekik tiszta jó szívvel. De erre elővesznek egy hatalmas dobozt, s abból mindenféle hegyes vasszerkezeteket pakolnak kifelé ezeregyig. Na, akkor gondoltam, édes istenkém, hát ezek biztosan valami terroristák, most van Bukarestben az a NATO- vagy miféle találkozó, belőlem most mindjárt freskót csinálnak ezek itt a falra. Na, a végén elővettek egy hatalmas kést is, akkor gondoltam, tényleg végem van. És a legvégén összeszerelték a vasakat, és kivettek a dobozból egy valami borzasztó nagy, fekete disznólábat. De még a körme is rajta volt, úgy gondolja el. Egészen meg volt feketedve. És akkor a nagy késsel kezdték szép laposan levágni a fekete disznólábról a sonkát. És még meg is kínáltak, jó kedvesen. Na, gondoltam, majd pont a ti rohadt sonkátokat fogom itt enni, azért lóg otthon a kamarában a sok hosszúhús, meg jó szalonna.

– Magdi, az a híres spanyol fekete sonka lehetett. Tudja, az igazi csemege, nagyon jó, és elég drága. Jól járt volna, ha megkóstolja.

– Na, csak egyék ők a rohadt sonkájukat, nekem az nem kell… – kacagott most már Annával Magdi is.

– És tudom, hogy itt volt a rendőrfőnök, de nem hiszem, hogy veszélyben lenne – búcsúzott Anna, miközben felnyalábolta a gyomokat, és elindult, hogy legalább a tyúkokkal megetesse.

A helyi rendőrfőnök két héttel a spanyolok előtt látogatta meg őket. Egy szép napos délután gördült be az egész helyi kirendeltség két autóban a ház elé. A főnök kikapcsoltatta a villogót, és megdicsérte a panziót. Kedves, joviális ember volt, néha eljött kávézni és beszélgetni Gáborral.

Sokat segített neki, amikor a bolondokháza kiköltözött a kastélyból, hogy, ha lehet, a falakat azért ne bontsák le, és ne vigyék magukkal, érjék be a leszerelt villanykapcsolókkal. Néha pontyokat is halászott a tóból, és egyszer fényképezni is volt, a panzió híres-nevezetes rózsás lakosztályát, a fürdőkádasat, mert egy bukaresti nagyfőnök e-mailben kért fotókat a szobáról. Ezúttal azonban hivatalos megbízással érkezett, ő maga is mosolygott kicsit a bajsza alatt azon, hogy a NATO-csúcs miatt „briefingelve” lett a terroristaveszélyről, és most fel kell készítenie erre a környékbeli panziótulajdonosokat is. A NATO-csúcs miatt a vidéki szállóhelyeket jó előre figyelmeztették, hogy afgán, palesztin, pakisztáni vagy akármilyen terroristák (a szélsőséges indiai muzulmán csoportokat nem merte említeni, nem nagyon tudta a család indiai vonalát hova tenni) esetleg nem az ellenőrzött fővárosi nagy hotelekben, hanem félreeső kis vidéki szállásokon rejtőzködnek.

Gábor összemosolygott vele, miközben hallgatta a kötelező szöveget. Nyilvánvalóan mindketten tisztában voltak vele, hogy Szentimréről Bukarestbe merényletet szervezni jóval nehezebb, mint eltéríteni egy NATO-repülőt, tekintettel a kiszámíthatatlan útépítésekre, a ki-kihagyó mobiltelefon-szolgáltatásra, és a minden ismert kommunikációs információtovábbítónál hatékonyabb falusi pletykahálózatra.

A terrorfelkészítés azonban ahhoz elég volt, hogy napokkal később Magdi valóban halálra rémüljön az import spanyol sonka csomagolásától. Később azonban a franciák penészes-nyúlós sajtjaival, a hollandok szegfűszeges, ánizsos véres hurkájával, és a furcsa múlt századi pástétomreceptekkel is megbarátkozott. Egy idő után Anna a fojtogatott liba receptjét is elmesélte neki, de egyiküket sem vitte rá a lélek, hogy kipróbálják. Anna a régi

szakácskönyvek valamelyikében olyan receptekre bukkant, amelyek állítólag felülmúlhatatlan ízű húst ígértek, amennyiben a libák-kacsák lassú, alkohollal kombinált fulladás folytán múlnak ki. Az elkészítés módja kicsit hasonlított az állítólag már de Sade márki által is rögzített francia ortolan receptjére, amelyről Gábor francia barátja mesélt Annának. Eszerint az ortolan, a kis énekesmadár, ami védett volt már akkor is, amikor Francois Mitterrand francia elnök a halálos ágyán ezért sóhajtott utolsó gasztronómiai élményül, szóval az ortolan ínyenceket kizárólagosan üdvözítő igazi elkészítési módja az, hogy az ember kisétál az erdőbe, csapdával megfog egy ortolant (ami nem sérülhet meg közben), majd a kismadár jó egészségben és jókedvűen be kell sétáljon egy sötét minikamrába, ahol negyven napig fénytől és ételtől elzárva csak a legjobb francia konyakot issza, majd miután negyven nap után belehal a konyakozásba, megeszik mindenestül, ami maradt belőle. A tollait addigra állítólag elveszíti, a csontjai meg kocsonyásra áznak a konyaktól. Ehhez képest Anna nagyanyjának fenyőmadárreceptje, amely szerint a madár belső szervei is felszolgáltatnak természetes valójukban, éppen hogy megfőzve, de nem nagyon feldolgozva, igazán konzervatívnak tűnt, de Magdit nem győzte meg, hogy a fenyőmadár csupán fenyőrügyet és fenyőmagot eszik, és gyors, humánus puskalövés után kerül a sütőbe.

A fenyőmadárral – védett lévén – amúgy sem próbálkozhattak, de egy végigasszisztált főző-szeánsz után Anna megszállottan kutatott a rokonság körében régi erdélyi receptek után, begyűjtve minden fellelhető anyagot. Ízi nénit és Pólikát is hónapokig nyaggatta, még Gábor nagyanyját, Ágnest sem kímélte. Az erdő állatai közül csak a szokásos vadak receptjeivel kísérleteztek, Magdi kétkedve fogadta Anna új szenvedélyét, bár a libamájas őzgerincnél megadta magát, és megkóstolta a még rózsaszín húst, hosszas rábeszélés után. Gábor odavolt felesége kísérleteiért, bár egy-egy nem túl jól sikerült próbálkozás után azokról az időkről álmodozott, amikor még Zsófika néni várta mindennap ebédre.

A tartósítási láz akkor tört ki Annán, amikor Gábor és a látogatóba érkező Endre két férfipulóvert megtöltöttek vargányával a barátok kútjánál, ahová legelőnézőbe mentek.

Annyi vargányát, amennyit Gáborék hoztak a kirándulásból, még egyikük sem látott soha. Szeletelték, szárították, őrölték – téli levesekbe került, őszízül. Nagy részét hetekig ették rántottában, lilahagyma-chutneyval, csak úgy hirtelen párolva, és a híres őzgerinc mellé is jutott karamellizálva. A tartósítás később kiterjedt a rókagombára is, majd következett az íz-, dzsem-és lekvárfőzés. Anna a nagymama füzetében még arra is talált utasítást, hogy vigyázni kell a csipkebogyó-, azaz hecserlilevet árulókkal, mert sokszor paradicsomlével hígítják és cukorral édesítik. A szilvaízt üstben főzték kerek egy napig kint a kemence mellett, és cserép szilvamagozón nyomkodták át, hogy a magok kibújjanak belőle.

A rókagombát nyaranta hatalmas kosarakban-vedrekben hozták a fenyves erdők aljából a falubeli cigányok, de általában annyit, amennyi a panzióban el is fogyott. A nagy rókagomba-előpörköléskor született meg a fűszeres kecsketúró receptje is. A rókagomba egy részét sózták és üvegekbe tették, másik részét előpirították olajon, két-három percig dinsztelték, hogy aztán kihűlve a mélyhűtőbe zsúfolják, kis zacskókban. Több tíz kilónyi gombát kaptak egyszerre, és Magdival könyékig voltak a gombában, amikor egy vendég bekukucskált a konyhába, és hideg tejet kért. A hűtőszekrényben csak egy üveg kecsketej volt, előző este elfelejtettek a fejésből friss tehéntejet kérni. A kecsketejet hetente egyszer az erdész hozta, mert a kecskéik Szentimrétől egyórányira voltak bértartásban jó havasi legelőkön. A nagy gombászásban azonban mindenki elfeledkezett a két napja érkezett kecsketejről, senki sem főzte fel, így gyanakodtak, hogy megsavanyodott. Magdi kiöntött a csuporba egy keveset, és fintorogva beleivott.

– Pfujjj! – prüszkölte ki a tejet. – Mintha vizes kecskeszőrt nyaltam volna. Brr, még a hideg is kiráz…

– Akkor csináljunk belőle túrót. Ahogy a tehéntúrót, ecettel. Vagy ebből nem lehet?– Megpróbálhatjuk…Felfőzték a megsavanyodott tejet, és amikor forrt, belezobbantottak egy kevés ecetet.

Jó kis ricottaszerű túró lett belőle. Gyorsan aprítottak bele pár szál kakukkfüvet, snidlinget és rozmaringot az ajtó előtti fűszerládából, és betették a hűtőszekrénybe másnap reggelig. A hétköznap érkezett váratlan vendégek nagy örömére.

Hogy Peterék hétköznap jöttek, szokatlan volt, mert ősszel többnyire hétvégére a csendet hallgatni érkeztek vendégek. Anna csak futólag köszönt nekik – Peter a feleségével volt – egy reggel, amikor beléjük botlott a parkban. Peter rákérdezett az előző esti citromos csirke receptjére, és belebonyolódtak az erdélyi gasztronómiába. Este négyesben vacsoráztak, és Peterékről kiderült, hogy Észak-Németországból költöztek néhány éve egy Segesvár melletti kis zsákfaluba, ahol a falusiaknak segítenek renoválni a házaikat, amiket aztán az irodájuk a nyári időszakban turistáknak ad bérbe. Éttermet is nyitottak, és Peter megszállott szarvasgomba-rajongó volt. Másnap délután jó pár fekete szarvasgombával tértek haza a környező erdőkből. Peter idomított vizslája villámgyorsan derítette fel a vaddisznók csapásain és az erdei vízmosások mentén haladva a tölgyfák gyökerei közt megbújó illatos gombákat. Hirtelenjében nem is tudták, mihez kezdjenek ennyi szarvasgombával. Peter jól bevált szarvasgombás libamájpástétomának receptjét összevetették a régi recepteskönyv szarvasgombás libamájverziójával, Gábor még a nagyanyját is felhívta a Kászoni-receptért. A harmadik faluban hízott libákat is találtak, Magdi levágta őket és vasalóval vasalta a tollúkat, amik makacsul kapaszkodtak a madarak bőrébe még a forrázás után is. Amikorra végre megkopasztotta és megpucolta őket, már meg is érkezett a következő madár: egy pulyka, amit Anna Zsófika nénitől kunyerált el. Peterrel nekiálltak az egykori erdélyi lakomák koronájának, a Bánffy Miklós által regényben megörökített Richelieu-pulykának az elkészítéséhez. Nehéz feladat volt, egész nap a konyhában sürögtek. Anna eleinte még meglepődött azon, hogy fintorgás nélkül trancsírozza a libát, és húsz ujjal keresgéli a kiszedni való ereket a hízott májban. Estére fáradtan, de az összes szarvasgombát és libát feldolgozva, elégedetten huppant le a vacsoraasztalhoz, és jóleső zsibbadtsággal gondolt arra, hogy egész napra elfelejtette a kifizetetlen számlákat, a függőben lévő restitúciós pereket, a panzió esedékes törlesztőrészletét. Ráadásul – mert a nap végén még mindig maradt kevés szarvasgomba – estefelé a füzetben újabb ötletekért kutatva rábukkant Rudolf, a legendás sáromberki szakács egyik titkos receptjére is.

A Maros menti kastélyban az egész élet az ebédek, vacsorák körül forgott. A legtöbb fontos dolog a főszakács, Rudolf konyhájában dőlt el. Bár a háziak a vendégekkel együtt is csak ritkán voltak többen tíznél, az épület konyhaszárnyában mindennap harminckilenc embernek főtt-sült a kifinomult, hosszú egyeztetések és tanakodások után összeállított napi éteksor, és természetesen még a cselédek sem ehettek krumplipaprikást. A grófúr- akinek (pontosabban a hasának) állítólag egy idő után külön ívet kellett kivágni az asztallapból, hogy odaférhessen a feltálalt csemegékhez, és ne csak lássa, de szagolja is a rá váró élményeket- naponta konzultált Rudolffal a menüről, és a beszerzendő alapanyagok származási helyéről, valamint minőségéről. Rudolf konyhájában egyetlen fél- vagy túlérett, íztelen vagy sápadt paradicsom sem gurulhatott át a szigorú cenzúrán.

A kastélybeli ebédek és vacsorák híre túlszárnyalt Transsylvanián, és Rudolfból kora egyik leghíresebb szakácsa lett. A gróf úr Rudolfot a birtokkal együtt örökölte. A főszakács apját a birtok előző ura hozatta Ausztriából, hogy vadasparkot alapítson, de a fővadász a családalapítással kezdte, s csak utána következett a vadaspark. A gyerekek közül Rudolf volt a legkisebb, s ráadásul púposnak született. Karrierjét is részben ennek, azaz a púpjának köszönhette. Vadászt nem lehetett nevelni belőle, ezért döntött úgy az akkori gróf, a későbbi nagy utazó, felfedező és vadász, hogy szakácsnak taníttatja a fiút. Rudolf

Európa főúri udvaraiban pucolta a krumplit, sűrítette a szószt és leste el a tudományt. Amit megtanult, legszívesebben megtartotta magának, receptjeit féltve őrizte. Akárcsak a Monarchia trónjának örököse felesége jó hírét, ami bizony a fáma szerint egy bizonyos görgényi vadászaton nagy veszélybe került, midőn a vendéglátó grófnak a híres görgényi vaddisznópecsenyén kívül másra is gusztusa támadt. De Rudolf szakács, aki a Retyezátban néha egyszerre több európai korona alá is főzött, soha nem beszélt erről sem. Legalább annyira titkolta, amit látott vagy hallott, mint medvetalpreceptjét. Hogy azután később a barátságnak, a flörtnek, vagy Rudolf főztjének volt-e köszönhető a gróf kincstárilag is támogatott Afrika-expedíciója, már sosem fogjuk megtudni. Mint ahogy Rudolftól sem tudta meg soha senki, hogy mi is történt a sarokszobában annak idején, amikor az a bizonyos történelemfordító lövés eldördült, és amikor egyes források szerint Rudolf épp tojást posírozott a spenóthoz a birodalom örökösének konyhájában, ahol szakmai tanulmányúton volt.

Ha bölényekre nem is, de azért Gábor is gyakran vadászott a Szentimre környéki erdőkben. A helyi vadásztársasággal, többnyire vaddisznóra, vagy őzre, szarvasra. Külön engedéllyel, az állam által meghatározott szabályok és tarifák szerint. Dédapja egykori erdejében, ahol annak idején néha hetekig cserkészték a medvét, farkast az akkori vadászok – vendégek. A maiak már nem nagyon vesződtek ilyesmivel. A sok pénzzel érkező olasz és spanyol vadászok többsége azt szerette, ha az orra elé vezénylik a vadat. De Gábor az erdőben is a kihívásokat kereste, hajlandó volt éjjel fél kettőkor felhurcolkodni a havasra kivárni, hogy a dürgő fajdkakas szerelemittasan se lásson, se halljon – tudjuk, végzetes butaság, főleg ha puska is szerepel a történetben. Anna nehezen tudta megszokni, hogy férjének az erdő és a mező pont annyira Szentimre része, mint a park vagy a falu. Városi lány volt, nem szerette az erdőt járni, a mezőn legelésző tehéncsordák idilli kolompolása zöld dombok, sárga kaszálók háttere előtt untatta. Néha elkísérte ugyan Gábort, de csak hogy vele legyen, a kiért szép, és nem a hol, vagy a milyen szép vonzotta. Házasságuk első évének vége felé ébredtek rá különbözőségeikre, azokra a bizonyos – nem véletlenül – szögekkel illusztrált ellentétekre. Addig a nagy sodrásban szinte csak a hasonlóságokra figyeltek, olyannyira, hogy az első véleménykülönbségeket félreértésként kezelték. Ízlésbeli, és mint ilyen, nem nagyon fontos, mégis meghatározó ügy volt az, ami rádöbbentette őket arra, hogy az elképzeléseik nem feltétlenül állnak mindig közel egymáshoz. Addig is vitatkoztak, de csak finomhangolásokról. A renoválás közben, a panzió egyik kandallójának tervezgetésénél, amikor együtt magyarázták a kőművesnek, milyen is legyen, akkor derült ki, hogy Gábor egy hatalmas lovagkori kandallót képzelt oda, ahol Anna modern, puritán beton tűzhelyet látott.

Talán csak szerencséjük volt, talán az őket összekötő fundamentum erejéből merítettek, de viszonylag könnyen vették tudomásul az ellentéteket. És a sors ajándékaként még arra is ráeszméltek, hogy kapcsolatuk viharos nyitánya akár pusztító vagy meddő folytatással is dermeszthette volna külön kettőjüket, és nem feltétlenül magától értetődő, hogy nem így lett.

És a különbözőségek nemegyszer valami jól megosztható jót is hoztak. Gábor vadászzsákmányainak húsát Anna feltétlenül ezek közé sorolta. Egyre jobban belemélyedt annak a bizonyos receptkönyvnek vadakról írt részébe. A család és a tágabb rokonság receptjeit bújta. Sok volt az átfedés, a házak kézről kézre adták a recepteket, sokszor a szakácsokat is.

A vadpácolás és – sütés, pástétomok és felfújtak rejtelmeinek sűrűjében botladozva-tévelyegve, de azért sikereket is elérve, Annának valahogy az volt az érzése, hogy gasztronómiai kalandozásai legnagyobb felfedezése az epersorbet. Egy bizonyos

erotikusan drámai sorbet, amit oldtimer Alfa Rómeókkal és Porschékkal érkező angoloknak hűtöttek.

Leginkább külföldről jöttek a panzió vendégei, és köszönhetően a britek Erdély iránti rajongásának, túlnyomórészt a szigetről. Ráadásul az angolszász sajtó fel is kapta Szentimrét. A kis erdélyi falut, ahol egy visszaköltözött fiatal arisztokrata újjáépíti a kastélyát. Mégis, Anna kissé meglepődött, amikor egy oldtimer rali szervezője írt nekik, hogy meg tudnák-e szervezni a kéthetes London-Erdély túrájukat záró mulatságot Szentimrén. Nagyon szeretnének ugyanis egy igazi vámpírlakomát egy erdélyi kastélyban. Anna furcsállotta, hogy épp a hírhedt romániai utakon akarják tönkretenni az autóikat, de leszögezve, hogy senki sem öltözik Drakulának, és nem lesz művér, sem műanyag óriás szemfogak, megírta, hogy nagy örömmel.

Nyáron meg is érkeztek a Spitfire-ek, Mazeratik, Porschék és társaik, és bennük London extravagáns jet setterei. A szentimrei kastély alapjai még a 17. században épültek. Tömör, lényegre törő épület, aminek puritánságát a 19. század könnyelmű költekezései ugyan oldották, de a ház mégis inkább masszívan, mint meseszerűen hatott, a kissé közhelyes oszlopos portikusszal a bejáratánál. A méteres falakat és a súlyos boltíveket belengte az enyészet, s bár évtizedek óta nem viselték gondját, régi méltóságát még őrizte konokul. A parkett itt-ott felhasadozott, a vakolat néhol hullott, az ajtók helyén üresség tátongott, és néhol feltépett sebként éktelenkedett az otthagyott félkeret. Az ablaküvegek repedten a helyükön, és a boltívek freskói imitt-amott kivillantak a sokadik meszelés alól. A félig romos kastélyban, a bálteremben hosszú, fényesre keményített fehér damaszttal terített asztalok, fehér leplekbe és fekete tüllbe burkolt székek sorakoztak katonás rendben. A vázákban fekete tüllfelhők és mélyvörös rózsacsokrok. Az asztalokon, a földön, a lépcsőkön – mindenütt vérvörös rózsasziromszőnyeg. A mennyezet íveivel és a vendégsereggel csak a gunyorosan kacagó gyertyafény játszott. Az egyik falon a pergő vakolatra vetített fekete-fehér némafilmeken a végzet asszonyai bűvölték áldozataikat. Vámpírok bálja, Erdélyben.

Így mulat a londoni high society, ha már egyszer kimozdul. Annáék hetekig dolgoztak. Takarítottak, díszítettek, az asszonyok főztek, a férfiak kaszáltak az épület körül. Az epersorbet apró nüánsznak tűnt az egészhez képest. Pedig micsoda mélységek és magasságok rejtőzhetnek egy sorbet-ban… A vendégsereg testhez simuló vörös és fekete estélyi ruhái, a fekete szmokingok, bőrnadrágok és szegecses csizmák jól passzoltak a díszlethez, ámulatba ejtve a felvonulást közelről végigasszisztáló falubelieket. A vacsora előtt felszolgált italokkal együtt a kastély alatti alagútból a zajra kirepültek a denevérek is. Majdhogynem tökéletes volt. A menü, a dekorációtól eltérően, egyszerű és minden drámai színezetet nélkülöző – gondolta Anna:

Pástétomfalatok medvehagymával

BorlevesPisztráng tárkonnyal, spenótfelfújt-kanapén

Epersorbet

Őzgerinc libamájjal és szarvasgombával

Diótorta

Likőrök

A denevéreken és a gyertyafényen kívül is valami furcsa hangulat lengte be az estét. Anna először arra gondolt, hogy ükanyja, Eleonóra átka készül lesújtani. Az üknagymama ármánykodásától azért tartott, mert féltett őzgerincreceptjét készült közkinccsé tenni. Márpedig Eleonóra féltékenyen őrizte receptjeit, szinte mániákusan, miután többször

elárulták. Közutálatnak örvendett a konyhában, ahová rendszeresen járt kóstolni és kritizálni. Egyetlen szakács vagy szakácsné sem bírta tovább egy évnél nála. Rendszerint újév körül távoztak, a nagy karácsonyi csata elvesztése után. Az ükmama mindegyiket megnyerte, és minden szakács ajánlólevéllel a kezében kezdte az újévet. A leghasználhatatlanabbakat a legjobb ajánlólevelekkel a sógornőjéhez küldte.

De ezen az estén Eleonóra ártatlan volt, hiába gyanúsította Anna generációkon átívelő átokkal.

A dráma egészen az epersorbet felszolgálásáig csak ólálkodott, elnyújtott árnyékot vetve a falakra, de akkor aztán kivillantotta metszőfogait.

A high society egyik prominens fiatal hölgytagja, Emily, porcelánbőrén csodaszép, hófehér csipkemíderrel – nincs vámpírsztori szűz lány nélkül – vidáman csevegett a balján ülő bankárral, amikor hirtelen sikítás fagyasztotta meg a levegőt. Az Emilyvel szemben ülő lány sikított, és elsápadva meredt fehér míderes barátnőjére. A poharak megálltak a levegőben, és hallani lehetett a folyosón repkedő denevérek szárnysuhogását. Emily nyakáról vérvörösen gurultak a hideg cseppek végig a csipkén a patyolat damasztra. Ha vér nem is, sorbet és szűzkönnyek folytak. Az epersorbet-t felszolgáló fiatal lány sírva fakadt. Emily lecsókoltatta nyakáról az epret, és legurított egy szilvapálinkát Drakula gróf egészségére – és ismét bebizonyosodott, hogy a foltokról legjobb tudomást sem venni. Ahogy ezt Kleo néni szerint jó házból való úrilányok annak idején a megfelelő helyen és időben megtanulták.

Anna másnap leszaladt a faluba cigarettautánpótlást beszerezni a társaságnak. Az iskola előtt majdnem elütötte Joci bácsit, aki reggel kilenckor a kocsmából imbolygott-kacskaringózott hazafelé biciklijén. A térdén hanyagul keresztbe tett kaszával.

– Jó reggelt, Joci bácsi!– Hőőő. Húhhh.– Nyitva van az üzlet?– Hőőőő. Húúhhh, kisassszonka…Reménytelennek tűnt választ kapni. Joci bácsit gyakran legyűrte a sáncbetegség.

(Szentimrén sáncbetegségnek hívták, ha valaki olyan részeg volt, hogy nem ért hazáig, mert az út szélén a sáncba döntötte a „betegség”.)

Anna lehajtott a falu végére a nagy üzlethez. Nem volt nyitva. Muszáj volt a kocsmába menni cigarettáért.

Ahogy belépett, síri csönd lett. Fehérnép a kocsmában. Egyedül. Reggel kilenckor. Az egyik asztaltól valaki már éppen szólna, ez errefelé eddig nem volt szokás, asszonynak egyedül kocsmába járni fényes nappal.

Itt a református templomnál istentisztelet előtt az erődfal egyik felén várakoznak a nők, és a másikon a férfiak. Közöttük a templom. Be-ki is külön ajtón járnak, és külön ülnek, középen a szószékkel. Úrvacsoránál férfiak fontossági és korosztály szerinti rendben, utánuk a nők.

A kocsma viszont kizárólag a férfiemberé, csak a pult mögött áll Edina, a kocsmárosné. Mielőtt Anna ki lenne szekálva, felismerik és hallgatnak. Anna síri csendben vesz egy karton cigarettát, valamit még oda is mormognak neki búcsúképpen a bajszuk alatt. Délután Zsófika néni már azzal fogadja, hogy nem lehet ilyet csinálni, lelkem, itt asszonynak nem lehet csak úgy egyedül besétálni a kocsmába egy karton cigarettáért.

– Látja, hogy lehet, Zsófika néni.Aztán vasárnap a református templomban, ahová Gábor nélkül jár – aki anyja után

katolikus –, mégis a grófi székbe ül, Zsófika néni és a polgármesterné utasítására, ahová addig nem nagyon akaródzott, de most muszáj helyrehoznia valahogy a renoméját.

Aznap délután Zsófika nénitől azt is megtudja, hogy vacsoravendégei lesznek, Endre és édesanyja, Elli néni jönnek látogatóba. Anna azon már meg sem lepődik, hogy Zsófika

néni a vacsoravendégeiről is előbb szerzett tudomást, mint ő. Gábor ugyanis megkérte Lórit, hogy most már igazán csinálja meg a mosogatógépet, mert este vacsoravendégek jönnek. Lóri elmondta az édesanyjának, hogy kicsit tovább marad mosogatógépet szerelni, mert vacsoravendégek jönnek. Az édesanyja elmesélte a boltban, hogy a kastélyba vacsoravendégek jönnek, és az asszony, aki Zsófika néninek a kenyeret viszi mindennap, ott hallotta a hírt. Amikor beadta a kenyeret, elújságolta Zsófika néninek is, hogy vacsora lesz a kastélyban, vendégek jönnek. Mindez körülbelül két óra alatt történt. Zsófika néni alig lép ki a háza udvaráról, és telefonon is csak ritkán beszél, mégis mindenről időben értesül.

De a falusi hírmondó lánc újabb diadalát, és a vacsoravendégeket is majdnem elfelejtette aznap a borz. A borz attól lett esemény, hogy az első volt. Kézdiszentimre kicsi falu, néhány száz lelkes, amerre még a borz sem jár. Legalábbis addig itt még nem láttak ilyent. Vagy nem emlékeztek rá. A borzra összefutott az egész falu, senki sem tudta, hogy miféle szerzet is az. Lórit akarták hívni, mert mint tanult ember, aki a városba járt főiskolára, és mint a birtok intézőféléje, ő majd biztosan kiokoskodja. De Lóri alkatrészért ment a mosogatógéphez a városba, így elszaladtak Pista bácsiért, aki a jó pálinkát főzi. Hiába, na, ha valaki rendes pálinkát, mit rendeset, jót főz, az mégiscsak tudhat egyet s mást a világról. Pista bácsi volt a kettes számú agrárszaktekintély, és meg is oldotta a dilemmát, rövidre zárta, miszerint:

– Ez egy állat. Valahonnan gyün, és valahová menyen. És békibe kel hagyni, mer' valamilyen dóga vagyon.

Ezzel aztán mindenki megnyugodott, és mire Lóri beazonosította a borzot az elbeszélések alapján, este is lett. Várták a vendégeket.

Anna Ellitől semmi jóra nem számított, annál inkább arra, hogy aznap is lesz valami vesszőparipája az asztalnál. Hívatlan és kellemetlen vendégeknél Nóra nénit meg az oroszokat volt szokás emlegetni a családban…

Nóra néni, Z. grófné egy ideje már nem követte sem a társasági, sem a társadalmi eseményeket. Leginkább csak francia romantikus regényeket olvasott a szobájában naphosszat. Vagy a Háború és békét, amit általában négy nap alatt olvasott ki németül. Valamiért így szerette.

A nagy felfordulásban valahogy senkinek sem jutott eszébe elmagyarázni Nóra néninek, hogy mi is történik. A gyerekeket elmenekítették. Csak a családfő maradt a kastélyban, aki nem akarta prédának hagyni a birtokot. Amikor jött a hír, hogy itt a front, azt sem tudta, mihez kezdjen. Talán mindvégig abban bízott, hogy valami isteni csoda folytán megússzák. Azon a délutánon Nóra néniről mindenki megfeledkezett. A cselédség sem tudta, hogy merre szaladjon, mit hová menekítsen. A lányok korommal kenték össze az arcukat, és öregasszonyos ruhákat húztak fel, féltek, és szétszaladtak a faluba, elbújni a hűvös, félhomályos pincékbe. Nóra néni az ablakból látta a parkon átvonuló szovjet katonákat. Indult a szalonba, de a lépcsőn még összefutott a szakácsnéval.

– Mondja, kérem – kérdezte kissé ingerülten –, ki hívta meg ide ezt a rengeteg embert? És maradnak vacsorára?Mindenesetre ne az anyám nagyezüstjével terítsenek…

Elli persze elkésett, mint mindig. Lehet, hogy a késés tényleg öröklődik, de háromórás késést már pofátlanság csupán a genetikára fogni – Anna keserűen nézte a lassan behorpadó spenótfelfújtat. Gyerekkora óta hallgatta az apai ágon öröklődő késés legendáját, és azt, hogy az egyik ükapját még a kolozsvári református kollégium egykori híres igazgatója sem tudta leszoktatni róla.

A kolozsvári református kollégium igazgatója pontos ember volt. Tekintélyes, elvhű és pontos. Az iskolában több száz fiatalembert igazgatott, és otthon is vasfegyelemmel a hölgyeket. Feleségét és három lányát. A rend alappillére pedig az ebéd volt, amely

pontban egykor az óraütéssel és az asztali áldással kezdődött. Egykor, sem előbb, sem később. Egy perccel sem.

Az még elfogadtatott, amikor Lizka, a legfiatalabb lány még időben nekilendült az ebédlő fényesre vikszolt parkettjén, és sikerült óraütésre becsúsznia a szék mögé és megmarkolni a támlát. Lizka akkor ugyan kapott délutáni büntetést az illetlen viselkedésért, de legalább ebédet is. Csúszópiruett nélkül, késéssel ugyanis nem kapott volna. Kifordított széke mellett állva néma csöndben kellett volna végignéznie a családi ebédet. A házirendet mindenki tudta, így aztán nem éhezett folyamatosan senki sem.

Az igazgató úr szigorú tekintetétől kísérve biztosabban fejlődik a jellem, volt az általános vélekedés, ezért előkelő családok fiait gyakran nemcsak a kollégiumban, hanem otthon is szemmel tarthatta, mert a família az igazgató házánál helyezte el az iskolaév alatt a fiúkat. Kosztos diákként, mondták volna, ha nem az igazgatóról és mágnásfiúkról lett volna szó. Így inkább kis méltóságosok voltak kosztra, kvártélyra, ami végül is ugyanaz. Azaz mégsem, mert a kosztos diák rendszerint kapott kosztot, a kis méltóságosok azonban csak akkor, ha nem késtek el az asztaltól. Az egyik főrend egyszer annyira belemerült szamárfüles számtanfüzetébe, hogy bizony csak az ajtócsapkodásra kapott észbe, a házikisasszonyok ebédlővágtájának mindenkori velejárójára. Repült a füzet és a nyurga főnemes is, de nem elég gyorsan. A széket kifordították. Az igazgató halkan köhentett, elmondta az asztali áldást, és ebédeltek. A diák pedig állni, hallgatni és nagyokat nyelni méltóztatott, az ebéd végén udvariasan biccentett az igazgatónak, aki visszabiccentett, és találkoztak másnap ebédnél pontban egykor. A méltóságos világ életében szeretettel emlegette az igazgatót, és mindig minden ebédről, vacsoráról elkésett.

A késés Ellinél nem percekben, hanem órákban volt számolandó, évek óta másfél órával korábbra hívták ültetett vacsoráknál. Piszkálódásai ugyanolyan menetrendszerűek voltak, mint késései. Szokás szerint most is talált kifogásolnivalót, de még ennél is elviselhetetlenebb volt hosszú előadása, amit pár szilvórium elfogyasztása után tartott a rangok és címek bonyolult rendszeréről és jelentőségéről, és amit Gábor a régi viccel zárt le, miszerint a komornyik pucolja a grófi cipőket a lépcső alatt, hegyeseket köp rá egy-egy sikatolás között, és közben fejcsóválva mormogja, hogy apám is gróf volt, a fiam is az, csak én suvickolom itt a cipőket.

Elli és Endre hoztak magukkal egy másik visszaköltözőt is. Sándor bácsi nem messze Endrétől kapta vissza kastélyát, árvaházastul. Jó ideig Afrikában élt, de leginkább a világ körül. Black Jackből. Egy csapat matematikussal sorra látogatták a világ kaszinóit Monte-Carlótól Las Vegasig, és mindenhol addig játszották a szisztémájukat, amíg ki nem tiltották őket, mert túl sokat nyertek. Figyelték, hogy melyik lapok mennek ki, és ha nőtt az esély a 21-re, beszálltak. Átlagosan egy hónap után meg ki, az adott kaszinóból, örökre, vagy csak pár évre. Kártyás karrierje után Sándor bácsi felcsapott hittérítőnek Pápua Új-Guineában. Egy aprócska szigeten élt évtizedekig, ahol majdnem fejedelemmé koronázták, miután megismertette a helyieket a húsdisznóval. Hozott nekik párat Európából, és megalapította az első húsdisznóhizlaldát, ami egy szigeten, ahol a vadon élő malac a keményvaluta, meglehetősen radikálisan beindítja a nemzetgazdaságot. Erdélyben is disznókkal próbálkozott, de itt a helyiek nem fogadták annyira lelkesen. A pókerklubot, amit szerda esténként a kocsmába szervezett, azt igen. Sándor bácsi túlélő nemzedékbe született.

Vacsora után bridzseztek egy kicsit. Anna leginkább csak kibicelt. Talán ha neki is lett volna egy Mézi nénije, egy olyan, mint akitől az apja az asztal körül lebzselve Kolozsváron gyerekfejjel megtanult bridzselni… morfondírozott.

A hölgyek hárman, nővérek, kártyáztak. Évtizedeken át, hol itt, hol ott. Udvarházakban, kastélyokban, a városban báli szezonban, és a végén már csak egyiküknél, a szerencsésebbnél, akinek több mint egy szoba jutott - konyha is volt hozzá, így elfértek.

Egy városba kerültek a kitelepítés után. A kártyaparti elkerülhetetlen tartozéka volt a mindenkori és változó negyedik, tekintve hogy négyen kellenek a bridzshez. Kettő az meghitt, háromból egy mindig fölösleges, négy már rendes társaság, lehet bridzselni. Kedden és csütörtökön délután. Tea és sütemények mellett. Fiatalkorukban persze volt rendes uzsonna, pirítóssal, sonkával, házi kolbásszal, házi vajjal, mézzel, sós és édes tésztákkal, kompótokkal, dzsemekkel. Kártya mindig volt a legidősebbnél. Kint a kertben a diófa alatt álmos nyári délutánokon, és sárga fényű szalonokban szupé után. Két háborúval később Kolozsváron már csak a vacak tea maradt, és amit még éppen kapni lehetett. Néha semmit.

Az évek nemcsak a menüt és a díszletet rontották el, hanem Mézi néni látását is. De szerencsére többnyire lézengett és kibicelt valaki az asztal körül, aki megmondta, mi van a kezében, hogy tudjon licitálni. Na, nem azt, hogy három király, két ász, ötös pikk. Az ász „kódja„ Atya, a királyé Fiú, a dámáé Mária. A bubi volt a Szentlélek. Persze a többiek éppolyan kevéssé voltak hülyék, mint süketek, így hát mindenki pontosan tudta, hogy Mézi néni tizenhét pontjából nyolc az nem két ász, hanem négy dáma, ami mind nála van… de mindez cseppet sem zavarta a társaságot keddenként és csütörtökönként, mikor a hölgyek kártyáztak, és a kibicekre ráragadt a kávéházi bridzs.

Igazság szerint azon sem csodálkozott senki, amikor a nővérek közül a legfiatalabb, egy békés vasárnapi bóbiskolásból felriadva a misén, azt hallván, hogy „Az Atya, a Fiú és a Szentlélek... „, ámen helyett bemondta a rekontrát.

A nagy kacagós, mesélős, borozós vacsorák, a néha lenyűgözően csodabogár vendégek ellenére egy idő után elfogyott a lendület, és egyre ritkábban „fogadták a vendégeket”. Legtöbbször csak köszöntek, ha találkoztak velük a parkban, de a közös vacsorák elmaradtak. Napközben építkezésre, bíróságokra és bizottsági ülésekre rohangáltak, erdészekkel egyezkedtek, polgármesterekkel, ügyvédekkel, vízvezeték-szerelőkkel tárgyaltak. Esténként weboldalt szerkesztettek hónapokig, milliméterenként rakva össze, képeket válogatva, marketingszövegeket, üdvözlőkártyákat írtak, turistaprogramokat állítottak össze és szerveztek meg, kincskereső játékokat találtak ki és üzleti tervek fölé görnyedtek.

Egy reggel, amikor elfogyott a sampon, és Anna tudta, hogy egyik bankszámlán sincs egy kósza cent, fillér vagy bani, megijedt. Nem a nélkülözés riasztotta, azt régi jó ismerősként üdvözölte. Talán még el is mosolyodott volna, ha nem ágált volna benne hangoskodva, hogy: Ez most már mindig így lesz? Mindig számolgatni kell, hitelekért kuncsorogni, és rettegni attól, hogy miből tudják majd visszafizetni? Állt a tus alatt, folyt rá a víz, és közben a könnyei is eleredtek. Megijedt. Nem attól félt, hogy éhen halnak. Abban biztos volt, hogy mindkettőjüknek vissza lehet kullogni a városba és folytatni valahol, ha nem is ott, ahol abbahagyták. Gábor hitét, akaraterejét és lendületét féltette, érezte, hogy évekbe telne, amíg a fiú feldolgozza, ha nem sikerül talpra állniuk Szentimrén. Tudta, hogy most Gábor álmát élik. Ő csak kölcsönvette, megszerette, de ott a vízcseppek alatt az üres samponosflakon rászörcsögte a rémületet, és ő nem tudta lemosni magáról.

Nem akarta feladni, és nem is nagyon volt idő drámázni. Attól a perctől kezdve, hogy reggel kiléptek az ajtón, dolgoztak éjszakáig. Nem volt szünet, szabadnap, hétvége. És miközben a panzió vendégei megszaporodtak, és saját barátaik, rokonaik is jöttek egyre többen, Anna ráeszmélt, hogy ez most már mindig így lesz. Lassan megszokta, de az első szabadnapmentes nyár után egyre inkább mehetnékje volt, levegőt akart venni.

Kora ősszel Ízi néni is megérkezett. Látogatóba jött, először az esküvő óta. Ajándékot is hozott. Az ajándékok egy nappal később érkeztek, egy lószállítóban. Egy kanca és egy herélt, Ízi néni váltig állította, hogy valaki meg akart tőlük szabadulni, mert nem akarta tovább fizetni a tartásukat, és inkább jó füvű havasi legelőre küldte őket, mint hogy eladja. Anna gyanakodott. De Ízi néni nem vett tudomást róla, és pár napos pihenő után, ami alatt mindössze arra szakított időt, hogy Lórit rekcumozza a lovak tartását illetőleg, Anna megnyugodott. Egészen addig az estéig nyugodt is maradt, amíg el nem törött a szék.

Akkor tört el, amikor Gábor beállított egy nyereggel. Az e-bayen vette, és a szomszéd falubeli svájci lerakat szállítmányával érkezett Erdélybe Németországból. Gábor vigyorogva hozta, de Anna nem tudott örülni neki. Biztos volt benne, hogy a férje lenullázta a nyeregért a számlájukat, meg sem kellett néznie. Vacsoráig tartogatta, gyűjtögette, melengette keblén a dühöt. Az asztalnál, amikor Gábor lelkesen magyarázta Ízi néninek, hogy milyen egyszerű az interneten vásárolni, Anna már nem akarta tovább fegyelmezni magát.

– Gábornak általában ilyen könnyen mennek a dolgok. Most például azt fogja holnapután bemutatni, hogy milyen könnyen tud két nap alatt pénzt szerezni arra, hogy befizessük az erdőper bélyegilletékét, miután a pénzt elköltötte nyeregre. Ha meg nem fizetjük be, akkor azt, hogy milyen könnyen lehet az eljárásjog semmibe vételével pert nyerni. Ugye, Gáborka?

– Annácska… Megoldom.– Könnyen, ugye?– Valahogy – Gábor ezt már sziszegte.Ízi néni figyelmesen hallgatott, a szeme sem rebbent.– Hát hogyne, persze, csak tudnám, akkor én mit keresek itt, ha úgyis mindent

megoldasz? –keserű volt a hangja, és csörömpölt a kés-villa a tányérban, ahogy letette.Gábor felállt, csak annyit mondott:– Tényleg, mit is? – közben mereven nézte Annát. – Elnézést – ezt már csak Ízi

néninek mondta, és kiment. A szék ekkor tört össze. A lendülettől, ahogy kidőlt a földre Gábor alól.

Régi volt, túl régi.– Mondd csak, mikor lovagoltál utoljára? Ha jól emlékszem, valamikor tanultál

lovagolni. Tudom, hogy apád szerint senki se menjen terepre, amíg nem tudja uralni a lovat, és abban biztos vagyok, hogy te ettől még nagyon messze vagy, de hát apád is tévedhet, nem? Te meg szeretsz kockáztatni, ahogy elnézlek. Holnap kilovagolunk.

Anna visszanyerte lélekjelenlétét, az öregasszony higgadtsága magához térítette.– Ízi néni, ez most nem túl jó ötlet, egy csomó dolgom van…– Én úgy látom, hogy itt, Szentimrén már nem sok. Jót fog tenni.Mire Anna megreggelizett, Lóri már felnyergelte a lovakat, nyugodtan várakoztak az

istálló mellett. Az egyiken kölcsönnyereg a faluból, a másikon Gábor új szerzeménye. Ízi nénit fel kellett segíteni, de úgy tett, mintha nem venné észre, és senki nem kommentálta. Anna valahogy felkászálódott. Nem sokat beszéltek, ahogy kiértek a parkból a Szivárvány-rétre, ügetni kezdtek. A domboldalon visszaváltottak sétába.

– Nincs vágta, ráérünk – utasította Ízi néni.Szorosan egymás mellett lovagoltak, csendben. A kengyelek néha összeértek, fémesen

csendülve a reggelben. Pár perc múlva a dombtetőn ismét ügetni kezdtek, Ízi néni előrelovagolt. A szél hideg volt. Esni kezdett, Anna nézte a lomhán elnyúló hegyek alatt elterülő széles medence fakószürke és fáradtbarna íveit, a többtornyú falvak között a színes erdősapkákat, és Ízi nénit, ahogy kényelmesen leüget a völgybe. Lent az úton szekér gurult lassan az eső alatt. Ahogy nézelődött, megnyugodott. Egyértelmű volt

minden körülötte. Sem a hideget, sem a dombokat, sem Ízit nem lehetett, és nem kellett magyarázni. Olyanok voltak, amilyenek.

Amikor visszaértek, Ízi néni bejelentette, hogy másnap elutazik.– Ez jólesett – tette még hozzá, és azt is, hogy „jövő hónapban megműtik a térdem”,

egy pillanatra elhallgatott, de aztán csípősen odavetette: – Lóri, mire vár, kérem, gondolja, hogy a ló majd lenyergeli magát? Azt nyilván maga is látja, hogy nem vagyok már abban a korban, amikor az ember könnyedén emelget nyergeket… Anna, azt hiszem, meg kell nézetni a patkókat, van itt egy jó kovács?

– Nem tudom – vágta rá a lány futtában befelé, a házban sárnyomokat hagyott maga után a töredezett kőpadlón.

Egyedül akart lenni. Ízi néni bölcsen manipuláló mondatai, és Gábor mindent elmondó hallgatása nélkül. Autóba ült, és meg sem állt a közeli kisváros egyetlen kávéházszerűségéig, ami leginkább emlékeztette a nagyvárosra. Bekapcsolta a másik telefonját, amit Szentimrén soha nem használt, magyarországi kártya volt benne. Tizennégy üzenet várta, több hete nem nézte, kapott-e újat. Számlaegyenleg, hogy vagy, mi van veled, jössz-e a születésnapi bulimra, mikor jössz megint Budapestre, olvasta sorra. Az egyiken fennakadt. Hívj fel, beszélnünk kell, írta egy volt kolléga, aki időközben főszerkesztő lett az egyik országos tévénél – olvasott róla az újságban. Tárcsázott.

– Te aztán nem sietted el. Na, mindegy, gyorsan mondom, mert nincs sok időm. Kell nekem egy jó belpolos riporter. Ez az egyik. De ismerlek, ezért nem pakolnál fel, hallottam, beházasodtál valami Guldenburgok örökségébe, szóval, vezetheted a hétfő esti közéleti magazint, legalábbis kipróbáljuk. Jövő héten gyere be a szerkesztőségbe, ha van kedved.

– Aha, nahát. Ez elég váratlanul ért. Biztos nem keversz össze senkivel?– Egész biztos, nyugi. Gondold át, és szólj.– Oké, akkor hívlak majd.Majdnem elfelejtett elköszönni, annyira meg volt lepve. Megitta a kávéját, és elindult

haza. De Zsófika néninél kötött ki. Zsófika néni az almákat osztályozta, törölgette, és rakta fel a polcra, egymás mellé, télire. Mindenféléről mesélt, de anélkül, hogy Anna mondta volna, tudta, az a legjobb, ha most nem vár választ, hagyja magában fortyogni a lányt. Mentateát főzött, citromfűvel, és arról mesélt, hogy renoválni kellene az erődtemplomot, legalábbis a védfalat, mert elég csáléra áll már az út felőli részen, és hogy az alszegben leégett egy csűr, gyerekek játszottak gyufával, szerencsére senkinek nem esett baja, de a tűzifa télire odalett. Anna írt egy üzenetet Gábornak a tűzről, tudta, hogy kerül fa, Gábor szerez vagy ad, ha valahol tényleg kell. Mire a cserépbögre alján kihűlt a friss, zöld színű tea, és mielőtt Zsófika néni rátöltött volna, Anna tudta, elutazik.

Gábornak nem nagyon kellett magyaráznia, miért megy Budapestre. Értette, és inkább hallgatott. Kivitte az állomásra, feltette a vonatra, alig szóltak egymáshoz útközben, és ha igen, akkor is csak apró-cseprő dolgokról, egyikük sem merte szóba hozni, hogy nem tudják, mikor jön vissza a lány, és hogy egyáltalán visszajön-e. A nagy kofferba pakolt, és vitte a télikabátját is. Egyedül ült a fülkében, szerencséjére volt áram. A laptopján három zsibbasztóan buta filmet és az állomás büféjéből két tábla csokoládét habzsolt be, mielőtt elaludt a zötykölődéstől.

Az albérlet hideg volt és komor, de nem csak emiatt nem ült otthon. Követelte a várost. Kávézóból étterembe, kiállításról megnyitóra, moziból színházba rohant, barátokkal reggelizett, ebédelt, vacsorázott, menekült az átgondolás feladatától és következményeitől. Amikor az első napok bódulata utáni csömör is múlni kezdett, higgadó, kitisztuló gondolataival és egy könyvvel üldögélt vasárnap az Andrássy úton, a régi kávéház új teraszán, és megpróbált valamilyen választ kicsikarni magából a másnapi tévés megbeszélésre. Szép volt az Andrássy út őszi reggelbe csomagolva. Jól állt neki a fáradt,

lélegzetvételnyire megnyugtató üresség. Anna szemlélődött, szerette, amit látott, és közben hiányzott neki Szentimre. Gábor hiánya az első pillanattól, ahogy felült a vonatra, kiszorított belőle egy nagy, légüres teret, s így vált részévé. De nem akarta figyelembe venni, a jövőről akart dönteni, a hogyanról, Gábor felől soha nem voltak kétségei. A csendes belvárosban hirtelen Szentimre is hiányzott. Zsófika néni, Magdi, a falu, a kutyák, a tér, a levegő, a fények, a zajok, a csend, a szél, a patak, és még az erdő is. Majdnem kétségbeesve indult hazafelé, döntés és válaszok nélkül. Gábor nyitott ajtót. Kacagott.

– Hogy te milyen hülye vagy! Hogy én milyen hülye vagyok! Hát ez meg most mire volt jó?

– Nem tudom, de… Hogy jöttél? Mikor?– Vezettem. Éjjel. És halottfáradt vagyok. És… Csak azért jöttem, hogy megmondjam

neked: nem kell neked választani. Majd úgy csináljuk, hogy útközben élünk. Egy kicsikét itten, egy kicsikét ottan. Majd fogok venni egy repülőt…

– Na, csak az kéne még! – Anna Gábor nyakába ugrott.– Stop. Megyünk brunchra, kapsz pezsgőt is, na?– Én most egy ideig nem nagyon mennék sehova. Mondjuk, ma még nem. De… haza

mikor megyünk?Három nap múlva mentek. A főszerkesztőnek Anna megköszönte, hogy rá gondolt, de

úgy döntött, inkább otthon marad.

REKONTRA. ÁMEN

Gábor a kis vadászháztól jött éppen, amit farkast és medvét hajtó-cserkésző vadászoknak épített a dédnagyapja, hogy ne kelljen a faluban terpeszkedő vadászkastélyba lelovagolni az estébe nyúló és hajnalban folytatódó hajsza közben, és amit most szentimrei ácsok próbáltak helyrehozni a pár évtizednyi hanyagolás után.

– Milyen lesz?– Nem tudom, csak fejezzék be végre. De majd ha hazajövünk. Csomagolj, megyünk.– Micsoda? Megint? Hová?– Bécsbe. Megünnepeljük az erdőt.– Milyen erdőt?– Az erdőt. Most hívott Miss Marple, megnyertük. Megnyertük az első pert! Megvan az

erdő a Purdéj-domb mögött!– Nem! Tényleg?! Nem viccelsz?– Komolyan. Persze még hónapokig eltart, mire lesz belőle valami, de legalább addig is

le tudjuk állítani a fakitermelést, és amit eddig kivágtak, azt ki kell fizetniük. Úgyhogy talán még a kölcsönt is visszafizethetjük!

– Ujjé, mostantól kezdve aztán „der Gráf schlaft, der Wald wächst”!– Hát, Annácska, az még nem, de kaphatól egy druzsbát is, pirosat, hogy találjon a

gumicsizmádhoz. Sok utakat kell építeni, meg kell csinálni az üzemtervet. Plusz azt sem tudjuk, mi hol van. És nem is tudom, hogy egyáltalán átadják, és mikor. Lehet, hogy azért külön kell perelni… de megyünk Bécsbe, találkoznom kell pár emberekkel, aki tudja az erdőgazdálkodást, és rég láttalak már magas sarkú cipőben. .. De hozd a gumicsizmát is, mert megállunk Endrénél. Csináltam egy fogadást vele egy láda sörben, hogy még az idén megnyerjük!

– Jó! De itthon van már?Anna emlékezett rá, hogy Endre nyaralni vitte Magyarországra a néptáncos gyerekeket

a falujából, jutalomképpen. A nyaralás egy strandon ért véget, az első napon, amikor Endre megpróbálta a fiataloknak megmutatni, hogyan kell úgynevezett indiánfejest ugrani a medencébe. Az indiánfejest két kezét hátrakulcsolva ugorja az ember – ha nem normális. Endre felszántotta a medence alját, a mentő vitte el. Összecsúsztak a csigolyái, napokig feküdt az idegsebészeten. Közben megszervezte a gyerekek hazautaztatását, és begipszelt nyakkal visszavezetett Erdélybe, amikor kiengedték. Búcsúzóul kapott a strandtól egy éves bérletet.

Tóndaron a vár melletti kis házat már felújította, ott lakott. A várnak új ablakai voltak, és a hatalmas tetőt kijavították. De amikor Anna és Gábor megérkezett, Endrének nyoma sem volt. Leautóztak a faluba, és a kocsmában kérdezősködtek utána.

Nem azért, mert minden napját ott töltötte, hanem mert ezekben a kis falvakban a templom melletti kocsma az információs központ.

A kocsmáros mosogatott. Meglett, ötvenes férfi volt, magas, hatalmas lapáttenyerekkel, hogy attól félt az ember, minden pohár összetörik a kezei között. A kocsma üres volt, csak egy sarokban gubbasztott egy vénasszony.

– Mert te még azt sem vagy képes intézkedni, hogy kimérjék az apád földjét a Szépmezőn. Teeee, megöl a szégyen, hogy ilyen semmi fiam van – így társalgott a vénasszony a kocsmárossal, amikor beléptek.

– Jó napot kívánok! Endrét nem látták véletlenül mostanában?– Elment a reggel cementért a báró úr Vásárhelyre, gondolom, mert a munkások

mondták tegnap, hogy elfogyott a cement. Láttam elmenni az autójával, de általában kettő körül megtér.

– Teee! Mit bárózod te itt a mérnök urat! Hát azért tanult évekig ott az iskolába, hogy te itt lebárózd! Mérnök úr, érted-e! Teee! Hogy a szégyen nem csavarja az orrodat!

– Jó, akkor megvárjuk a mérnök urat. Ha látnák, mondják meg neki, hogy lementünk a rózsaültetvényre töveket venni.

Endre falujában – hogy egy kis mellékest keressenek – rózsatermesztésre tértek át az emberek a kollektív (a termelőszövetkezetek romániai megfelelője) felszámolása után.

Misi bácsi, a rózsakert őre, a nagy hírrel, Endre magyarországi kalandjával fogadta őket, nem győzött betelni vele.

– Hühűű, a Ződi Csongi abba kell hagyja a csempézést a pógármesterékné', mer' mennie kell Magyarba, hogy kijavítsa a medence alját! Há' úgy ejsze nem maradhat, ahogy a fiatalúr hagyta.

Endre magyarországi „bőcsködése” kétségtelenül nagyobb szenzáció volt, mint az, hogy helyrehozza a várat. Hallgatta is utána hetekig a faluban, hogy há' ezér' haltak majdnem ki az indiánok, tudhatta volna, „indiánfejes”! Annáék már minden apró részletet tudtak a balesetről és következményeiről, mire Endre megérkezett cementtel a csomagtartóban, gipszgallérral a nyakán. Mutogatta az új tetőt, az ablakokat, az új szennyvízrendszert.

– Az a baj, hogy most már nagyon fogyóban a pénz. És ezek még mindig nem írták ki a tárgyalást az erdőperben.

– Az igazi baj az, hogy ha meg is nyered a bírhóságon, akkor is még legalább egy év, mirhe át lehet venni, és akkor még mindig nem tudod megkezdeni a kitermelést. És amíg per van, úgy vágnak, mintha az egészet le akarnák vágni, te meg nem tudsz semmit se csinálni, csak azt, hogy még ezért is pert indítasz – a fiúk söröznek.

– Te, és megszoktad már itt? – kérdezi Anna, aki nem sörözik, mosogat. Endrénél mindig legyűri a feudális rend, valahogy magától keresi a hagyományos női szerepeket, és mert hülyén nézne ki az ablak előtt hímezgetve, mosogat. – Azt látom, hogy egy takarítónő jól jönne…

– Minek? Mindig jön valami csaj, aki elmosogat. A múltkor is egy egész csapat jött, azt sem tudtam, hova tegyem őket. És a csobán is mindig kiülteti mind a három lányát a padra szép sorban, ha megyek a sajtért, hogy hátha elsózza az egyiket nekem. Na, azt várhatja…

– Látod, Gábor, neked már nem kínálgatnak helyi szépségeket! De a csobánlányokon kívül hogy boldogulsz itt a faluban? Azt már tudjuk, hogy te vagy a mérnök úr…

– Egész jól. Mindenkinek megmondtam, aki a parkot használta veteményeskertnek, hogy egyelőre maradhatnak, csak néha adjanak egy tyúkot vagy valamennyi krumplit. Úgyhogy jóban vagyunk. Csak az ortodox pópa prédikál ki minden vasárnap a templomban, merthogy „itt régen is a magyar népnyúzók nyúzták a népet, és most visszajöttek népet nyúzni…”, de majd abbahagyja. Craciun bácsi, a szomszéd szerint már mindenki nagyon unja, hogy ezért mindig legalább tíz perccel tovább tart a vasárnapi mise.

– És a polgármester?– Hát, ő is megértette egy idő után, hogy mi a helyzet. Először még jött veszekedni,

hogy miért zárom be a várkaput, hogy fogják így a falusiak lehozni a fát az erdőből. Mondtam neki, hogy sehogy, az én erdőmből sehogy. Ha én adok nekik, akkor azt én lehozom nekik.

De arra gondoltam, hogy amíg várjuk itt az erdőket, néha mulathatnánk is egy kicsit. Tegnap jutott eszembe, amikor döntöttük a fát fent, és a traktor beleragadt a sárba, aztán a másik is, ami jött, hogy kihúzza, és a szakadó esőben arra gondoltam, hogy be sem tudok otthon fűteni, mert a múlt héten kiégett a kályha is, meg a szoba is. Ne is kérdezd, valamelyik nagyokos ott hagyta a száraz fát a kályha tetején tovább száradni… úgy

elegem lett ebből a nyomorúságból. Szóval, miért nem csinálunk egy jó kis bulit valamikor nyáron?

– Egy buliért senki sem utazik sok száz kilométerheket. Csináljunk bálot. Charity az iskolának. Lehetne khözponti fűtésnek.

– Csináljunk egy bált? Csináljunk egy bált! Van egy kúria nem messze innen, amit az angol alapítvány felújított. Láttam a képeket, nagyon szép. És nincs messze Nagyszebentől, közel van a repülőtér. Nyáron – lelkesedett Anna. – Ízi büszke lesz ránk. Nem ő találta ki véletlenül, Endre?

MEGÉRKEZÉS. BÁL A KIRÁLY FÖLDJÉN(a végére)

– Túl vizes a föld. Belesüllyednek a székek.– Bent a házban nem lehet a vacsora, sem a tánc. Nem engedik.– Akkor legyen a gesztenyefák alatt a táncparketten a vacsora.– Remek, és akkor hol táncolunk?Előző éjjel alig pár órát aludtak a bemelegítésnek szánt „falusi erdélyi mulatság” után,

ahol hajnalig szólt a zene, és a hatalmas tűz körül Endre csárdást tanított a kis szász faluba sereglő külföldieknek. Öten szervezték végül, ötük baráti köre gyűlt össze előző éjszaka, és aludt most édesdeden félkómában a kivilágos-virradat után, miközben Annáék azt próbálták kitalálni, hogy a felázott földön hogy a nyavalyában fognak leültetni százhúsz embert. A kertet ingyen felajánlotta az alapítvány a bál helyszínéül, de a falak közötti mulatozásról szó sem lehetett. Berlini építész barátjuk egy ideig hallgatta, ahogy azon tanakodnak, hová tegyék a hosszú asztalokat, honnan szerezzenek egy akkora sátrat, hogy beférjenek az asztalok, és hogy honnan kerítsenek egy kétszáz négyzetméteres deszkapadlót. Mikor megunta, szó nélkül elindult, és elkezdett le-fel sétálgatni az épület síkjában, és közben hadonászott, mint egy közlekedési rendőr. Fél óra múlva közölte, hogy az erdő aljában, a házzal szemben, a franciakert és a szökőkút másik oldalán lenne tökéletes az arányok szerint, ott kell felállítani az asztalokat, ami a többi kérdést illeti, ő nem tudja a választ, de szerinte érdemes lenne gyorsan kitalálni, merthogy pár óra múlva érkezik a vendégsereg. Ekkor valaki más befutott a falubeli asztalos bácsi telefonszámával, aki ugyan a kórházban feküdt éppen, de a nemes cél hallatán beszerzési áron odaszállíttatta a padlóhoz szükséges colos deszkákat. Sátor is került a szomszédos város vendéglőjéből, és közben Endre utolsó pillanatban szervezett rózsái is megérkeztek, mintegy háromszáz, díszítésnek, miután a szomszéd faluból beígért virágokat állítólag előző éjszaka elverte a jég. A fiúk ácsoltak, a lányok virágokat kötöztek, terítettek, Péter németes pontossággal időben érkezett a cateringgel, és nyugodtan szemlélte a pánikszerű nyüzsgést.

Végül mégiscsak lett bál.Kacsák, szamarak, a poros utcákon egymást és tyúkokat kergető gyerekek, színesre

pingált szász parasztházak között folydogáló patak, és a késő nyári porban egyre érkező, hosszú ruhás, szmokingos társaság. Gyönyörűséges rózsaszín bárányborda, tárkonyos csirke, az Erdélyben kötelező padlizsánkrém, bivalymozarella a közeli Kőhalomról, szarvasgombás derelye, s mire mindenki megtalálta a helyét az asztaloknál, a franciakert mértani középpontjának tengelyében lement a nap, egy kis pirosat hagyva maga után, csak úgy nagyvonalúan odakenve a régi kúria hegyes cserepű teteje mögé. A büfésorban állva mindenki szájtátva bámulta a giccses díszletet. A székhuzatokra hátul ráapplikált rózsák egy része gomblyukakban és illatos női hajfonatokban végezte az éjszaka folyamán, néhányat hegyes cipősarkak szaggattak szét lassú tangók, szambák és csacsacsák ritmusára, hogy aztán a rock and roll lendülete a fűbe sodorja a szirommaradványokat.

Hajnalra a szirmok már gyűrötten és fonnyadtan hevertek a sebtében ácsolt padlón, néhány egy eldugott pad mellett fonnyadt a földön, árulkodva, hogy itt is jártak, ültek, csókolóztak árnyak a titkolódzó fáklyafényben. A ki-, el- és áttáncolt fülledt éjszaka hűvös hajnallá zsugorodott, lekoptak a selyemfényű szemhéjporok, porosak lettek a suhogó ruhaaljak, kibomlottak a csokornyakkendők, a zene már csak halkan merészkedett ki a gesztenyefák közül, eltompult a beszélgetés moraja és a kivillanó kacajok élessége,

kitisztult a cigarettafüst, hidegen lógtak a villanykörték a bár fölötti füzéren, láthatóvá váltak a terítők bor- és viaszfoltjai, és harmat lepte a füvet a kertben.

A régi kúria üres termein végigfutott az erdőből lekúszó nedves hideg. A könyvtár simára koptatott súlyos tölgyfa ajtaja mellett a falon a két Apafi – a nagyfejedelem, és a felejthető – koponyáinak fényképe. Mellettük a fejedelem asszonyoké. Csak feketeség a szemgödrökben, nekik már édes mindegy, kik és mit csinálnak a faragott gerendák alatt. Kint még szólt az utolsó utáni valcer, miközben a tehénpásztor már kaptatott fel a temető feletti dombra a komótosan imbolygó állatok után, a hajnalt táncoltatókat csaholó kutyája mellett.

RECEPTEK

Nyúlpástétom uzsonnára – mesés A nyúl eleje jól megfőzetik, puhára, páczlében. Ha megpuhult és kihűlt, a húst le kell

szedni a csontról, és kétszer-háromszor is megőrölni. Feleannyi fiatal, sovány disznóhúst kevés hagymával megsütni, és azt is többször megőrölni. Mind a két húst szitán áttörni. Mindig melegen tartani, és közben egy-egy kanál páczlével hígítani, mert különben nehezen megy át a szitán. Hozzá 1/2 zsemle tejben áztatva és jól kicsavarva – azt is áttörjük a szitán. 4 egész tojáshoz – ha kicsik, 6 is lehet – 6 kanál jó friss tejföl bőven mérve, 1 citrom leve és héja lereszelve, 14 deca fagyos vaj előre lekavarva habosra, só és bors tetszés szerint, egy kis jófajta franczia mustár. Mindezt jól elkavarjuk, de csak annyira, hogy jól összeelegyedjék. Zsírral jól kikent pástétom-sütőbe tenni, de nem egészen tele, jól lefedni, és 2 órán át vízben főzni. Vigyázni, hogy víz ne menjen bele. (Gőz sem.) Ha kihűlt, kiborítjuk, egészben vagy felvágva feladjuk. Céklával kitűnő.

Sophie kisasszony kedvenceA hízott liba máját pár órára édes tejben hideg helyre tenni (lehet egész éjszakára is),

hogy kifehéredjen. Kivenni, megtörölni, liba zsírjában kisütni, felszeletelni vékonyra. A zsírjába édes tejfelt keverni, egy citrom levét és tört borsot. Leszűrni, a májjal feladni.

Spárga narancsmártássalMegtisztított spárga gyenge részét bő, forrásban lévő vízben – melybe 1 kockaczukrot

és kis sót tenni – kicsit megfőzni, majd serpenyőben kevés vajon átforgatni. A fejeket egymás mellé rendezve tálra tenni, beadni. Narancsmártást adni hozzá:

2 deczi narancslevet elkeverni egy habüstben 2 tojás sárgájával, pici sóval és czukorral, majd tűzre téve állandó kevergetéssel besűríteni. 1 deczi tejszín felvert habját a besűrített mártáshoz keverni. Ezzel a spárgát kissé meglocsolni, külön is lehet belőle beadni.

Paradicsom-assiette – nyári mulatságokra felütésnekTizenhét érett, szép paradicsomot meghámozni, és sűrű szitán áttörni. Egy jó

beschamelt kell készíteni, ebbe jön az áttört paradicsom. Hat tojássárgája, hatnak a kemény habja, só, bors jön hozzá. Dunsztban kifőzni. Gombamártással feladni. Az úri gombát megtisztítani (3-4 nagyobb darab), casserole-ban kevés vajon, egy deczi fehérborral, apróra vágott petrezselyemlevéllel addig párolni, míg a levét majdnem elfőtte. Utána pár kanál liszttel meghinteni, zöldséglevessel kicsit felönteni, kavarva összemelegíteni.

Richelieu-pulyka – Ágnes néni szerint Egy megtisztított fiatal pulykát megsózni és jól megsütni. Ha megsült, ki kell hűljön,

utána a melle csontját és a hús egy részét is kivenni, nagyon óvatosan, hogy a bőr meg ne sérüljön. A húst felaprítani, 1 hízott libának a megsütött máját is hozzávágni, és meleg vízben megáztatott truffle-t, vékonyan felszeletelve. 4-5 vékony szelet füstölt borjúnyelvet, 5 kanál madeira bort, 4 zsíron megpirított hagymát. Ezeket jól összekeverni, sózni, borssal megszórni, ha kihűlt, 5 deca vajat hozzáadni. Jégre tenni. Mikor hideg, a kihűlt pulykának a bőrébe visszatölteni, és úgy formálni, hogy olyan formája legyen, mint volt. A pulyka bőrét aszpikkal bevonni.

RoastbeefEgy szép darab roastbeefet, mely 6-8 napig a hűvösben állt letakarva, és forgatva volt,

jól megveregetni. Besózni, fele vaj és fele zsírral tepsibe tenni, és nagyon lassú tűznél, a sütőben egy órát gyakori öntözés mellett sütni. 2-3 kanál vizet is lehet alá önteni. Vékonyan felszeletelve feladni.

Őzgerinc vörösborban páczolvaJó vörösborból páczlevet készíteni, borókamaggal, babérlevéllel, szegfűszeggel,

veteménnyel, borssal, sóval. Az őzgerincet három-négy napig a páczlében hagyni. Ezután bőven megtűzdelni szalonnastráfokkal, és vajban félig átsütni.

A vörösboros páczlevet jól felfőzni, majd áttörni szitán. Azután ráönteni a félig átsült őz-gerincre, és két deczi tejfelt hozzáöntve tovább sütni. Egy kisebb libamájat zsírjában vagy vajban megsütni, szitán áttörni, kevés tört borssal és citrommal összekeverve rákenni az őzgerinc-re. Ha a mártás nagyon besűrűsödött, tejfellel hígítani, és az őzgerinccel feladni. Lehet hozzá borban párolt, hecserliízzel töltött almát adni.

Vaddisznóczomb a lakodalmi menübőlEgy egész czombot sóval, borssal, 3 vagdalt hagymával, veteménnyel (sárgarépával,

fehérrépával, zellerrel, karalábéval), szegfűszeggel és babérlevéllel, és borókamag hozzáadásával kevés eczetben és borban 8-10 napig páczolni. Mindennap forgatni kell a húst a páczlében. Azután a páczcal gyakran meglocsolva párolni. Ha félig megpuhult, lehúzni róla a fekete bőrt, és egészen puhára párolni. A húst kivenni, és a levét tovább főzni, melyet azután leszűrve a hússal fel lehet adni. Vörös áfonyát kevés czu-korral felforralva és apró burgonyagombóczot lehet hozzá adni.

EpersorbetEgy kilogramm epret megtisztítani, porczukorral meghinteni, ha kissé összeesett és

levet eresztett, szitán áttörni (kétszer is lehet), egy deczi franczia cognacot hozzáadni, jégre tenni.

Arab kávétorta25 deca czukor, 6 tojássárgája, 1 rúd vanília belseje, 1 tábla csokoládé, 20 szem őrölt

kávé, 1 kanál liszt és a tojások kemény habja – mindezt ebben a sorrendben elkeverni. Két lapot sütni belőle. 15 deca czukorból, 3 tojássárgájából, 1 egész tojásból, 1 rúd vaníliából, 2 deczi tejből, 2 evőkanál feketekávéból, 1/2 tábla csokoládéból krémet főzni. Kihűlve 10 deca vajhoz keverni, jó habosra. A két lap közé tölteni. Kávémázzal bevonni: 1 deczi erős feketekávét 15 deca czukorral forrásig főzni, langyosra lehűtve bevonni vele a tortát.

Ulpius-ház Könyvkiadó, BudapestFelelős kiadó Kepets András Felelős szerkesztő V. Detre ZsuzsaNyomta és kötötte az Alföldi Nyomda Zrt Debrecen Felelős vezető György Géza vezérigazgató

Ugron Zsolna első regénye rég elfeledett ízeket és színeket hoz vissza a magyar irodalomba. Egyszerre romantikus lányregény és gasztronómiai utazás Erdélyben. Főhőse. Anna, tévés újságíró, aki elbűvölő és gazdag francia festő szerelmével pörgős társasági életet él Budapesten. Valamiért mégis üresnek érzi kapcsolatukat, a világban sem igazán találja a helyét. Aztán rátalál örökségére, és egy kis erdélyi faluban a mindent felülíró szerelemmel együtt önmagára is.

Ugron Zsolna egyszerre van otthon Bécs báltermeiben, Budapest kávéházaiban és Erdély kastélyaiban. Az Ulpius-ház legendás szerzőjének, Méhes Györgynek méltó utódaként mesél a hajdani és a jelenkori Erdély minden nehézség ellenére is varázslatos világáról. Egyforma szeretettel idézi meg a régi arisztokráciát és Erdély mai lakosait, egy eldugott kis falu nagylelkű, jó humorú népét. Transsylvania Peter Mayle-jeként írja meg egy kastély felújításának történetét, a bukolikus idill mögött már az Európai Unió aktuális valóságával a háttérben.