SZENDY ISTVÁN - uni-nke.huakfi-dl.uni-nke.hu/pdf_kiadvanyok/web_PDF_EKM_Hadugy_es...dalmi lét...

Európai SzociálisAlap

A kiadvány a KÖFOP-2.1.2-VEKOP-15-2016-00001 „A jó kormányzást megalapozó közszolgálat-fejlesztés” című projekt keretében került kiadásra.

Ez a könyv elsősorban a közszolgálati hivatásrendekben feladatot vállalók, illetve arra tudatosan felkészülni kívánók számára készült. Ugyanakkor haszonnal és eredménnyel forgathatják azok is, akik már elkötelezetten teljesítik a közszolgálatot, és annak különböző területein dolgoznak a nemzet, a haza javára.

Ugyanakkor ajánljuk e könyvet minden a saját, illetve a szűkebb és tágabb közössége sorsáról felelősséggel gondolkodó, a téma iránt érdeklődő embernek, hiszen létező világunk egy fontos részét, a hadügy és a hadviselés – mint társadalmi létjelenségek – elméletének és gyakorlatának össze függéseit mutatja be tematikus rendben.

A kötet a hadügy, a katonai műveletek és a had viselés elméletének és gyakorlatának rendszertana. Tematikus és rendszerezett tartalma, a benne szereplő fogalmak, illetve a tudományelméleti és gyakorlati kategóriák, vala mint azok rendszerét magyarázó és értelmező, tudományosan megalapozott elemzések hitünk szerint hozzájárulnak ahhoz, hogy jelenkori társadalmunkban a tudományos, a szakmai és ezek által a köz gondolkodás valamennyi képviselője e témakörökben szakszerű, korszerű és jól alkalmazható tudás birtokosává váljon.

Szen

dy Is

tván

: HAD

ÜGY

ÉS H

ADVI

SELÉ

S Hadügy és hadviselés

SZENDY ISTVÁN

STUDIA UNIVERSITATIS COMMUNIA

Hadügy és hadviselés

Studia universitatis communiaSorozatszerkesztőHautzinger Zoltán

Szendy István

HADÜGY ÉS HADVISELÉS

Dialóg Campus Kiadó Budapest

Szakmai lektorProf. Dr. Padányi József mk. vezérőrnagy

© Dialóg Campus Kiadó, 2017© Szerző, 2017

A mű szerzői jogilag védett. Minden jog, így különösen a sokszorosítás, terjesztésés fordítás joga fenntartva. A mű a kiadó írásbeli hozzájárulása nélkül részeiben

sem reprodukálható, elektronikus rendszerek felhasználásával nem dolgozható fel,azokban nem tárolható, azokkal nem sokszorosítható és nem terjeszthető.

A kiadvány a KÖFOP-2.1.2-VEKOP-15-2016-00001 „A jó kormányzást megalapozó közszolgálat-fejlesztés”

című projekt keretében jelent meg.

Tartalom

Bevezetés 9

1. Társadalom, állam, hadsereg tegnap és ma, avagy a katonai erő helye és szerepe a társadalmi közösségek fenntartható fejlődésének garanciarendszerében 111.1. Gondolatok a biztonságról 111.2. A geopolitikai és geostratégiai helyzet katonaszemmel 12

1.2.1. A múlt történései határozzák meg a jelent 141.2.2. A jelenben formáljuk a jövőt 48

2. A hadügy mint társadalmi jelenség és létforma 552.1. A hadügy mint társadalmi jelenség 552.2. A hadügy mint társadalmi létforma 58

2.2.1. A hadügy filozófiai alapú visszatükröztetése 612.2.2. A hadügy szociológiai értelmezése 642.2.3. A hadügy hadtudomány-rendszertani meghatározása 70

3. A hadügy tudományelmélete és rendszertana 793.1. Társadalom és tudomány 79

3.1.1. A tudomány és szerepe a társadalomban 803.1.2. A tudomány(ok) és a hadügy 84

3.2. A hadtudomány 863.2.1. Helyzetértékelés 863.2.2. Gondolatok a diszciplínáról 883.2.3. A hadtudomány jelenkori társadalmi tudati megjelenése 903.2.4. A hadtudomány struktúrája 91

4. A katonai műveletek elmélete és gyakorlata 974.1. A katonai műveletek alapjai 97

4.1.1. A katonai erő fogalma és tartalma 974.1.2. A katonai művelet hatékonyságát befolyásoló tényezők 984.1.3. Fontosabb tudományelméleti és katonai műveleti kategóriák 99

4.2. A katonai műveletek rendszerelmélete és gyakorlata 1074.2.1. A katonai műveletek alapvető fajtái 108

4.2.1.1. Békeidőszaki katonai műveletek 1084.2.1.2. Háborús katonai műveletek 1094.2.1.3. Válságreagáló, nem háborús katonai műveletek 1104.2.1.4. A felvonulás 112

4.2.2. A katonai műveletek jellege 112

6 Hadügy és hadviselés

4.2.3. A katonai műveletek színterei 1234.2.3.1. Hadszínterek a múltban 1234.2.3.2. Korunk fegyveres küzdelmeinek hadszínterei 126

4.2.4. A katonai műveletek formái 1314.2.4.1. A háború 1314.2.4.2. A hadjárat 1334.2.4.3. A hadászati hadművelet 1334.2.4.4. A hadművelet 1344.2.4.5. Az ütközet 1344.2.4.6. A harc 135

4.2.5. A katonai műveletek szintjei 1354.2.5.1. A hadászati szint 1354.2.5.2. A hadműveleti szint 1354.2.5.3. A harcászati szint 135

4.3. A katonai erő harci ereje, a haditevékenység menetét és kimenetelét meghatározó törvényszerűségek 1364.3.1. A hadsereg erkölcsi szelleme 137

4.3.1.1. A hadsereg erkölcsi szellemének tartalma 1374.3.1.2. A csapatok erkölcsi erejének forrásai 1394.3.1.3. A hadsereg erkölcsi szellemének a szerepe 1414.3.1.4. Korunk hadviselésének követelményei a hadsereg erkölcsi

szellemével szemben 1424.3.2. A csapatok technikai ellátottsága, tűzereje és mozgékonysága 144

4.3.2.1. A haditechnika fő fejlődési szakaszai 1454.3.2.2. A csapatok tűzerejének jelentősége a fegyveres harcban 1504.3.2.3. A csapatok műveleti mozgékonysága 150

4.3.3. A csapatok létszáma, szervezete és kiképzése. A parancsnoki állomány 1524.3.3.1. A csapatok létszáma 1524.3.3.2. A csapatszervezés 1534.3.3.3. A csapatok kiképzettsége 1544.3.3.4. A parancsnoki állomány 155

4.3.4. A fegyveres küzdelem törvényeinek jellege 1564.3.4.1. A fegyveres küzdelem törvényeinek objektív jellege

és a csapatok haditevékenységének irányítása 1584.3.4.2. A fegyveres harc törvényeinek történeti jellege 162

4.3.5. A fegyveres küzdelem módjainak fejlődési törvényszerűségei 1634.3.6. A hadtudomány szerepe a fegyveres harc menetében és kimenetében 165

4.3.6.1. A tudomány szerepe a fegyveres harcmód alakításában 1654.3.6.2. A megalapozatlan tervezés és konzervativizmus veszélye

a hadtudományban 1674.3.6.3. A hadtudomány alkotó jellege és fejlesztési feladatai

korunkban 1694.3.6.4. A katonai stratégiák alapvető feladata 170

7Tartalom

5. A katonai stratégia elmélete, gyakorlata és a hadászat 1715.1. Gondolatok a stratégiáról 1715.2. A katonai stratégia 1745.3. A katonai stratégia és a hadászat 178

5.3.1 A stratégia és hadászat elkülönülése 1785.3.2. Hadászat 181

5.3.2.1. A hadászati cél 1825.3.2.2. A hadászati feladat 1835.3.2.3. Hadászati csoportosítás 1835.3.2.4. A hadászati tevékenység 1835.3.2.5. A hadászati hadművelet 1845.3.2.6. A hadászati vezetés 1845.3.2.7. A hadászati tervezés 185

6. A hadviselés az elméletben és a gyakorlatban 1876.1. A hadviselés mint tudományelméleti kategória 187

6.1.1. A hadviselés fogalmi és tartalmi értelmezése 1886.2. A hadviselés tudomány-rendszertani értelmezése 191

6.2.1. A hadviselés módjai 1926.2.2. A hadviselés fajtái 1956.2.3. A hadviselés formái 1966.2.4. A hadviselés jellege 1996.2.5. A hadviselés jellemzői 199

6.3. A hadviselés elméletének és gyakorlatának fejlődéstörténete 2076.3.1. Hadviselés az ókorban 2076.3.2. A középkor hadviselése 2126.3.3. Az újkor hadviselése 2186.3.4. A hadművészet fejlődése az első világháborúban 2276.3.5. A katonai elméletek és nézetek, valamint a hadművészet

a két világháború között 2346.3.6. A hadművészet fejlődése a második világháború idején 2366.3.7. A hadművészet második világháború utáni fejlődésének összegezése 2396.3.8. A második világháború utáni főbb helyi háborúk hadművészeti

tapasztalatai 2406.4. A jelenkori hadviselés néhány jellemzője 242

Befejezés 247Felhasznált szakirodalom 248Egyéb források 250

„A háború az ország legfontosabb ügye, az élet vagy halál fundamentuma, a túlélés,

illetve a pusztulás útja, melynek tanulmányozása el nem hanyagolható.”

Szun-ce (i. e. 544 – i. e. 496)A háború művészete1

1 Szun-ce (2015): A háború művészete. Ford.: Tokaji Zsolt, Budapest, Helikon. 7.

Bevezetés

Az aligha vitatható, hogy az emberiség fejlődéstörténete konfliktushelyzetek és a belőlük kialakult konfliktusok sorozata. A társadalmi szerveződés útjára lépett emberiség a társa-dalmi lét első pillanatától kezdve eltérő okok miatt, más-más célok megvalósítása érdekében különböző típusú háborúkat viselt, amelyekről az egyetemes és a nemzeti történeti művek cáfolhatatlan bizonyítékkal szolgálnak.

A fegyveres küzdelem, a háború emberi létünk egyik meghatározó jellemzője. Olyan társadalmi létforma, amely kialakulása, illetve bekövetkezése esetén – összetettsége, bonyo-lultsága, valamint a társadalmi lét minden más területére történő kiterjedése okán – adott történelmi időszakban az érintett, illetve érdekelt társadalmi csoport, csoportok szem-pontjából elsőrangú, minden más társadalmi cselekvési tevékenységet maga mögé utasító, helyesebben szólva, azokat maga alá rendelő társadalmi tevékenységgé válik.

A fegyveres küzdelem, a társadalmi lét funkcionalitását biztosító társadalmi mozgások eredményeként alakult ki. Valójában a társadalomban zajló különböző eredetű folyamatok (politikai, gazdasági, szociális stb.), valamint a társadalmi közösséget érő külső hatások, behatások együttes következménye hozza létre azt a történelmi helyzetet, amelyben az érin-tett társadalmi közösség2 a létét fenyegető vagy annak fenntartható fejlődését ellehetetle-nítő – valós vagy vélt – kihívások, illetve veszélyforrások semlegesítése érdekében katonai erőt alkalmaz.

Ez az adott viszonyok között a társadalom részéről az a „végső megoldás”, amely számára az adott történelmi időszakban komplex biztonságának, szélsőséges esetben fenn-maradásának egyetlen garanciáját jelenti. Egy ilyen szituációban, a katonai erő sikeres alkalmazása – az arról szóló politikai döntést követően – az érintett társadalmi közösség szempontjából „élet vagy halál” kérdése. Kézenfekvő tehát, hogy egy ilyen helyzetben, amikor a társadalmi lét egy adott szintjén élő embercsoport a jövőjét fegyveres erejének, hadseregének „kezébe teszi”, annak a katonai erőnek olyan képességekkel kell rendelkeznie, amelyek birtokában sikerrel és eredményesen tudja teljesíteni küldetését.

A sikert biztosító katonai képességek – a katonai potenciál – megteremtése azonban csak részben feladata a társadalom által létrehozott, fenntartott és működtetett katonai erőnek. Ugyanis ezek a katonai, tágabb értelemben védelmi képességek csak a társadalom közös és következetes akaratából, egységes felelősségvállalása nyomán, valamennyi erő-forrásának felhasználása eredményeként hozhatók létre!

A társadalmi munkamegosztás folyamatának részeként kialakult hadsereg (mint a tár-sadalmi lét biztonságának végső garanciája), műveleti hatékonysága tehát minden időben minden társadalomban az egyik legfontosabb közügy!

2 Társadalmi közösség: Etnikai, kulturális és/vagy vallási, filozófiai alapon szerveződő emberi közösség, illetve nemzet, állam, nemzetközösség, továbbá valamilyen érdekek mentén, az előbbiekben felsoroltak által létrehozott és fenntartott koalíció.


Az államok, különösen a nemzetállamok kialakulása és létrejötte óta minden józan és reális gondolkodású társadalmi közösség megteremti – többnyire generációkon keresztül átívelő társadalmi konszenzus alapján – azt a garanciarendszert, amelynek segítségével meg-teremti és fenntartja saját hadügyét, amelynek elmélete és gyakorlata a hadviselés milyensé-gében és minőségében jut kifejezésre.

A társadalmi lét e sajátos területeit fontosságuk és a társadalmi lét más területeire gya-korolt hatásuk miatt a közgondolkodásban olyan tartalommal kell visszatükröztetni, mely hozzájárul annak az elméletnek és gyakorlatnak a megteremtéséhez, melynek birtokában, és ami alapján, adott időben, adott körülmények kialakulása esetén, a társadalom nyugodt lelkiismerettel veheti igénybe katonai műveletek végrehajtására fegyveres erejét. A haderő pedig, a társadalmi gondoskodás alapján megteremtett katonai képességei birtokában, akár a legnagyobb áldozat árán is, de teljesítheti alapvető küldetését, érvényesítve az általa kép-viselt társadalmi közösség érdekeit, illetve védve annak szellemi, anyagi, kulturális és morális értékeit.

Ez a kötet elsősorban a közszolgálati hivatásrendekben feladatot vállalók, illetve arra tudatosan felkészülni akarók számára készült. Ugyanakkor haszonnal és eredménnyel for-gathatják azok is, akik már elkötelezetten gyakorolják a közszolgálatot, és annak különböző területein, az ügyintézőtől a legmagasabb munkakörig, a legkülönbözőbb beosztásokban vagy tisztségekben dolgoznak a nemzet, a haza javára.

Ugyanakkor ajánlom e könyvet minden a saját, illetve a szűkebb és tágabb közössége sorsáról felelősséggel gondolkodó, a téma iránt érdeklődő embernek, hiszen létező világunk egy fontos részét, a hadügy és a hadviselés – mint társadalmi létjelenségek – elméletének és gyakorlatának összefüggéseit mutatja be tematikus rendben.

A kötet sokak számára kevéssé ismert világot tár szemeink elé. Persze ez a világ is az, amelyben élünk, ám a mindennapok történéseinek következményeit, azok időbeli közelsége miatt nehezen tudjuk áttekinteni, azonnal megérteni. Egy hegy vagy egy monumentális épít-mény tövében álló sem láthatja tisztán a magasságokat, és bizony megszédül a fölé tornyosuló hegy vagy épület látványától. Távolabb kell mennie, hogy lássa a dolgok teljességét, és képes legyen felismerni a közelről láthatatlan részleteket is. Így visz ez az írásmű is közelebb – a fo-galmak ismertetésén, azok tartalmi elemzésén át – az elmélet és a gyakorlat rendszerének bemutatásával, a részek és az egész harmonikus, logikus összműködésének megértéséhez.

A könyv rendszertani összefüggéseket mutat be új, rendszerelméleti megközelítésben.A tisztelt olvasó a kötetben a szerző több éves tudományos kutatómunkája eredménye-

ként megszületett fogalmakkal és meghatározásokkal, valamint indoklásokkal találkozik, amelyek a hadügy, a hadviselés és a katonai műveletek elméletének és gyakorlatának nap-jainkban érvényes viszonyrendszerében kívánnak általános érvényű – tudományosan meg-alapozott – eligazodást nyújtani.

A szerző a könyvet elsősorban a nyomtatásban megjelent tankönyvek, jegyzetek és tanul-mányok felhasználásával írta. Ezek közül szinte valamennyi megtalálható a felhasznált iro-dalomban és a hivatkozásokban. A tankönyv megírása során a szerző számos jó ötletet kapott kollégáitól, barátaitól, továbbá felhasználta a tantárgy oktatása során szerzett tapasztalatait.

A szerző külön köszönetét fejezi ki Gonda Andrásnak, Szauter Lajosnak és Szántó Mihálynak, hogy engedélyezték egy korábbi tankönyvük részleges felhasználását. Továbbá köszöni Szternák Györgynek, hogy hozzájárult a hatásalapú műveletekkel kapcsolatos ábrák felhasználásához.

1. Társadalom, állam, hadsereg tegnap és ma, avagy a katonai erő helye és szerepe a társadalmi közösségek

fenntartható fejlődésének garanciarendszerében

1.1. Gondolatok a biztonságról

A biztonság többféleképpen magyarázható, pontosan azonban nehéz lenne megfogalmaz-ni. A biztonság nemcsak egy fogalom, hanem jelenség is, amely befolyásolja az emberek viselkedését és cselekedeteit egyéni és társadalmi szinten egyaránt. A biztonság iránti igény mindig valamilyen fenyegetettségre vagy veszélyhelyzetre való reagálásként jelent meg a történelem folyamán és jelenik meg napjainkban is. A biztonság igénye az egyik legalapvetőbb emberi szükséglet.

A biztonságról napjainkig nem jelent meg egységes, a téma kutatói által egyöntetűen elfogadott definíció.

Az egységes meghatározás hiánya persze ösztönzően hatott, illetve hat a biztonság fogalmával kapcsolatos szakmai eszmecserékre és vitákra.

Az elsők között merül fel az a kérdés, hogy kiknek, esetleg minek a biztonságáról van szó. A témával foglalkozó szakemberek az általuk publikált tanulmányokban az egyes emberek, emberi közösségek, államok és a nemzetközi rendszerek biztonságát elemzik.

Általános az egyetértés abban is, hogy a tudományos vizsgálódásnak elsősorban a kisebb-nagyobb emberi közösségek biztonságára kell irányulnia. Ebből a szempont-ból az egyén biztonságának tanulmányozása gyakorlatilag csak másodlagos cél. Azonban ez a másodlagos cél azért sem hanyagolható el, mert az az adott történelmi körülmények között jelentős hatással lehet a társadalmi közösségek biztonságára is. Az egyéni, a kollektív és a nemzetközi biztonság problémái szorosan összefüggnek egymással, ezért elkülönítve nem vizsgálhatók és nem is oldhatók meg. Az egyén és a közösség biztonságának meg-különböztetése nem csak elméleti jelentőségű, hanem gyakorlati vonatkozású is. Ez teszi lehetővé ugyanis, hogy meghúzzuk – az egyébként meglehetősen bizonytalan – választó-vonalat az államok biztonsággal kapcsolatos politikájának hatóköre és a mindennapi élet elsősorban az állampolgárok egyéni biztonságát érintő területe között. Az állam biztonság-ra irányuló politikája az állampolgárok közösségének olyan biztonsági igényét elégíti ki, mint a fizikai túlélés, a nemzeti és kulturális önazonosság megőrzése, valamint a politikai és gazdasági cselekvési szabadság gyakorlása.

Alapvető kérdés az is, hogy a biztonság megteremtése, illetve fenntartása érdekében mikor válik aktuálissá a védelemre rendelt eszközök és módszerek aktivizálása. A biz-tonsággal kapcsolatos elvárások, a fenyegetéssel szembeni védelem tárgyát a társadalmi közösségek értékeinek függvényében határozzák meg. A biztonság tehát végső soron érté-kek védelmét és biztonságát jelentette a történelmi múltban is, és jelenti a mában is. Olyan


értékekét, amelyet egy emberi közösség tagjai elfogadnak és fontosnak tartanak. Olyan ér-tékekét, amelyeket elvesztése esetén megszűnik önazonosságuk, elveszik nemzettudatuk, és ami után valójában a nemzeti függetlenség elvesztése már csak idő, illetve mások által megfogalmazott elvárás, törekvés kérdése.

A biztonság garanciarendszere az emberiség fejlődéstörténete során – tartalmát és módszereit tekintve – folyamatosan változott és változik. Kijelenthető azonban, hogy a változó tényezők mellett létezik három olyan konstans elem: a politika, a gazda-ság és a hadsereg, amelyek a társadalmi lét kezdetétől napjainkig meghatározói az aktuálisan létező társadalmi struktúráknak.

A társadalmak történelmében a politika, a gazdaság és a hadsereg alkotta triász kapcsolatrendszerében megvalósuló folyamatok az állam működése és működtetése szem-pontjából meghatározóvá váltak.

Az állam mint a társadalmi közösségi lét fejlett formája az ókor óta az egy földrajzi területen élő embereket politikailag oly módon szervezi egységgé, hogy a legfőbb hatalom központosított gyakorlása a közigazgatás és az erőszakszervezetek funkcionális működésén keresztül valósul meg. Az államok politikai rendszerei, a kormányzási formák, a hatalmi ágak viszonyrendszere – éppen az előzőekben felsorolt meghatározó fontosságú társadalmi struktúraelemeknek a tartalmi módosulása okán – az ókortól napjainkig minden történelmi korban változott, ami természetesen visszatükröződött az államok jellemzőiben, sőt az ál-taluk ellátott feladataik tartalmában is. Ugyanakkor ki kell jelentenünk, hogy az államok létének és működésének az ókorra, illetve középkorra is kiterjedő időszaka a változások ellenére, vagy azokkal együtt sem hozott e területen olyan mindenre kiterjedő és mindenre ható, a mában is érzékelhető innovatív változást, mint amilyet az újkor történései. A modern államok,3 majd a francia polgári forradalom és korának hatása nyomán a 19. század második felében kialakuló modern nemzetállamok létrejöttének és működésüknek eredményeként teljesen átformálódott az addig ismert világ. Az akkor elkezdődött társadalmi mozgások olyan folyamatokat indítottak el, amelyek eredményei vagy eredménytelenségei azokhoz az eseményekhez vezettek, amelyek láncolata az elmúlt két és fél évszázad történelmeként a jelenlegi világunk ismert geopolitikai és geostratégiai helyzetéhez, illetve a mában léte-ző – megnyugtatónak aligha nevezhető – biztonsági környezetünk kialakulásához vezettek.

1.2. A geopolitikai és geostratégiai helyzet katonaszemmel

Veszélyes, kockázatos, kihívásoktól és látszólag kezelhetetlen konfliktusoktól terhes glo-balizálódott, digitalizálódott multipoláris világban élünk.

Biztonsági környezetünk ma még fő vonalaiban sem hasonlít azokhoz a prognózisok-hoz, amelyeket a múlt század kilencvenes évtizedének első felében – nemzetközi, illetve hazai –biztonságpolitikai, gazdasági és politikai szakértők napjainkra jósoltak. A bipoláris világrendet jellemző hidegháborúként ismert, „nagy szembenállás” történelmi időszaka ugyan véget ért, de már a századfordulón megindultak olyan – az esetek többségében a törté-

3 A modern államot elsősorban a hatalmi ágak (törvényhozó hatalom, végrehajtó hatalom, bírói hatalom) szétválasztása jellemzi.

13Társadalom, állam, hadsereg tegnap és ma…

nelmi múlt „rendezetlenségei” által is determinált4 – lokális és regionális társadalmi mozgá-sok, amelyek már nyolc-tíz év eltelte után globálisan is igen erőteljesen éreztették hatásukat.

A 21. század második évtizedében a geopolitikai és geostratégiai helyzet a várako-zásokkal ellentétben nem egyszerűsödött, sőt az utóbbi öt-hat évben olyan biztonsági kihívások, illetve veszélyforrások jelentek meg vagy aktivizálódtak, amelyek hatásai kö-vetkeztében komplex biztonsági környezetünk és vele egyéni, illetve közösségi biztonság-érzetünk is jelentősen romlott.

Környezetünk és a minket körülvevő helyzet, a lokálistól a globálisig, nem a véletlenek valamilyen sorsszerűsége eredményeként vált olyanná, amilyennek azt korunkban, illetve mindennapjainkban tapasztaljuk. Létező világunk pontosan olyan, amilyenné történelmi fejlődésünk során mi, az öntudatunkra ébredt és a társadalmi közösségi létformát választó emberek évszázadokon és a generációk során keresztül formáltuk. Ez az állításunk azonban csak formálisan igaz. Mert miközben jelenünkben leképezhető egész történelmünk, aközben meg kell értenünk, hogy a ma geopolitikai és geostratégiai helyzetének és folyamatainak tényleges ok-okozati összefüggéseit az elmúlt két, illetve két és fél évszázad politikai, gaz-dasági, kulturális és nem utolsó sorban hadügyi történéseinek kapcsoltrendszerében kell értelmeznünk. Ennek több oka is van.

Az egyik és talán a legfontosabb, hogy a történettudomány gyakorlatilag a korlátlan hozzáférés lehetőségét nyújtja a kortárs társadalom tagjai számára ahhoz, hogy az embe-riség egésze történelmének eseményeit – a kezdetektől napjainkig, történelmi koronként és kultúrkörökként, a nemzetek történelmi fejlődésének bemutatásán keresztül – megismer-hessék és megérthessék. A megismeréssel azonban nem jár együtt a különböző kultúrkörök társadalmi közösségei részéről az őket érintő, sorsukat befolyásoló, biztonságukra és fenn-tartható fejlődésükre hatással bíró múltbéli történések vonatkozásában a tudati és érzelmi szinten érvényesülő egyetértés, illetve elfogadás. Ennek a gondolkodásnak a motiválója az identitástudat.

A másik ok (egyébként az előzőekben leírtakkal szoros összefüggésben), hogy a társa-dalmi lét történelmi létként történő tudatos megélése a három nemzedék (nagyszülők, szülők és a gyermekek) létezési ciklusában érvényesül. Ugyanakkor nem hagyható figyelmen kívül az sem, hogy ebben a folyamatban az előző ciklus (a dédszülők kora) és a következő ciklus (az ükunokák kora) úgy kapcsolódik a létező jelenhez, hogy egyúttal mintegy kétszáz év vi-szonylatában emocionálisan determinálja a nemzedékek tevékenységét meghatározó tudatot.

A harmadik meghatározó ok az előzőekben felsoroltakból adódóan a társadalmi közös-ségek mindenkori szellemi és materiális tevékenysége eredményeként – a létező termelési mód viszonyai között a fennálló társadalmi munkamegosztás keretében, a történelmi fejlő-dés adott szintjén – a társadalmi közösségek által meghatározó fontosságúnak ítélt érdekek érvényesítéséért, illetve értékek védelmében megvalósított/megvalósuló össztársadalmi tevékenység és annak külpolitikai és belpolitikai hatásai.

Az újkor magával hozta a tudományágak megújulását, modernizációját is. A 19. század társadalmi igényei szerint körük jelentősen bővült, a 20. század pedig társadalmi hasznosult-ságuk alapján strukturálta azokat. A tudományterületekbe szerveződött tudományágak már a 20. és 21. század fordulójára a társadalmi fejlődés motorjaivá és átvitt értelemben termelő-erőivé váltak. Ezek a tudományágak egy valamiben azonos nézeten vannak: álláspontjuk

4 Közép- és Közép-Kelet-Európában biztosan.


szerint cáfolhatatlan, hogy a történelmi múlt, különösen a közelmúlt eseményei az őket követő történelmi időszakok történéseit a társadalmi lét minden területén nagymértékben befolyásolták. Mindebből logikusan következik, hogy jelenkori világunkat jellemző tár-sadalmi folyamatokat a modern kor elmúlt két évszázadában lezajlott folyamatok hatás-mechanizmusaként is kell értelmeznünk.

Ha tehát érteni akarjuk a jelent, vissza kell térnünk a múltba. Ezt könyvünk témájával összhangban oly módon tesszük, hogy a modern kor eseményeit a társadalmi létfenntartás és annak biztonsága garantálásában kiemelt fontossággal bíró társadalmi strukturális ele-mek (társadalmi létformák), a politika, a gazdaság és a hadsereg modern állami lét keretei között megvalósuló viszony- és hatásrendszerében vizsgáljuk.

1.2.1. A múlt történései határozzák meg a jelent

Az újkor kezdetén Európa nyugati felében jelentős politikai és gazdasági átrendeződés kö-vetkezett be. A súlypont a német és az észak-olasz területekről az Atlanti-óceánnal határos spanyol, portugál, illetve a francia, angol és a német-alföldi területekre helyeződött át.

Ez az időszak a nyugat-európai városi polgárság gazdasági megerősödését hozta és együtt járt a reformáció elterjedésével. Ugyanakkor Nyugat-Európa és mindenekelőtt az amerikai földrész történetében ez a gyarmatosítás korszaka is. Elkezdődött a világ glo-balizálódása. Az 1642-ben bekövetkezett angol polgári forradalomtól kezdődően először csak Nagy-Britanniában, aztán majd fokozatosan Európa más országaiban is a polgárság kezébe került a gazdasági hatalom. Az 1760 és 1801 között végbement ipari forradalom átfogó gazdasági és technológiai változásokat hozott a társadalmi közösségek életében.

A 18. század végétől a nyugati világban végbement polgári forradalmak az emberi jogok átalakulásához és a polgári demokráciák napjainkig tartó fejlődéséhez vezettek.

Ez a folyamat 1776-ban az amerikai függetlenségi háborúval kezdődött, majd 1789-ben az egész európai történelemre – de nyugodtan mondhatjuk, hogy a világ történelmi fejlő-désére is – döntő hatást gyakorló francia forradalommal teljesedett ki. Európában és gya-korlatilag az akkor ismert világban megindult az új liberális (szabadelvű) eszmék terjedése, amelyek társadalmi közösségekre gyakorolt hatásában jelentős szerepet játszott a napóleoni korszak.

A 19. század folyamán nemzeti és liberális reformmozgalmak, majd forradalmak és szabadságharcok sorozata rázkódtatta meg Európát. Ennek eredményeként a század utolsó harmadára kialakultak a nemzetállamok. Ez a folyamat azonban csak véres háborúk megvívásának eredményeként valósulhatott meg.

Az ipari forradalom lehetővé tette a tömegtermelést, amely a nemzetállami politikai és gazdasági célok megvalósítását szolgáló tömeghadseregek haditechnikai eszközeinek korszerűsítéséhez vezetett. Az így kialakult haditechnikai eszközpark magával hozta a had-viselési mód megváltozását is. Ez egyúttal a hadviselésben paradigmaváltást eredménye-zett és jelentős mértékben korszerűsítette azt. Iparosodtak a háborúk, és megteremtődött a jelenkor modern hadviselésének minden feltétele. Ugyanakkor az ekkor már többnyire általános hadkötelezettségen alapuló nemzeti hadseregek a politika eszközeként a gazdasági célok szolgálatában elengedhetetlen garanciáivá váltak a nemzetállamokat alkotó társadalmi közösségek fenntartható fejlődésének.


A modern kor nyitánya a francia polgári forradalom volt, amely 1789-ben a Bastille ostromával robbant ki. A börtönerőd lerombolását megelőzően – több mint 170 év kihagyása után – ült össze a francia rendi gyűlés, amely a tanácskozás során a részt vevő harmadik rend nyomására nemzetgyűléssé nyilvánította magát. A nemzetgyűlés még ugyanabban az évben elfogadta az Emberi és Polgári Jogok Nyilatkozatát. 1789 az Amerikai Egyesült Államok történetében is meghatározó jelentőségű, mert ebben az évben lépett hivatalába George Washington. A következő évben a történések és a társadalmi folyamatok eredménye-ként Belgium kikiáltja függetlenségét, ugyanakkor meghal II. József német-római császár, akit a trónon öccse, II. Lipót követ.

A forradalmi események hatása alatt 1791-ben XVI. Lajos francia király megkísérli országa elhagyását, sikertelenül. Az osztrákok és a poroszok katonai beavatkozással fenye-getik a francia forradalmat. A Francia Királyság alkotmányos monarchiává alakul. A britek Kanadát Alsó- és Felső-Kanadára osztják.

1792-ben az Orosz Birodalom az orosz-török háborút lezáró békében újabb területeket szerez a Fekete-tenger partján. Ugyanekkor a franciák hadat üzennek a Habsburg Biroda-lomnak, és kezdetét veszi az első koalíciós háború, amelybe a Porosz Királyság is beavat-kozik a Habsburgok oldalán. A Tuileriák ostroma megtörténik és kezdetét veszi a francia forradalom második szakasza. A francia hadsereg Valminál legyőzi az osztrák-porosz haderőt. Franciaországban feloszlik a nemzetgyűlés, helyét és szerepét a választott Nemzeti Konvent veszi át. XVI. Lajost megfosztják trónjától és kikiáltják a Köztársaságot. Ebben az évben hal meg II. Lipót német-római császár, a trónon I. Ferenc követi. A britek ez idő alatt legyőzik a dél-indiai szultánt és megszerzik az ország jelentős részét.

Az 1793-as év XVI. Lajos francia király kivégzését hozza, amelynek nyomán a fran-ciaországi Vendée tartományban ellenforradalmi lázadás robban ki. A belpolitikai harcok nyomán a girondisták uralmát a jakobinus diktatúra váltja fel. Míg Európa a francia for-radalom történéseinek hatása alatt áll, a távoli Ausztráliába ebben az évben érkeznek meg az első szabad telepesek. 1793-ban megtörténik a Lengyel Királyság második felosztása is, amelynek okán a következő évben Kosciuszko vezetésével felkelés robban ki Varsóban a cári elnyomás ellen.

Az 1794-es év Franciaországban a jakobinusok bukását hozza, amelyet a következő évben párizsi felkelésük követ. Ezt a felkelést azonban leverik, és egyúttal ez jelenti a fran-cia forradalmi terror végét.

A Porosz Királyság és a Francia Köztársaság békét köt, és ezzel lezárul az első koa-líciós háború. Ugyanakkor a franciák megszállják Hollandiát és kikiáltják a Batáviai Köz-társaságot. A Francia Köztársaságban új alkotmány lép életbe, ennek nyomán royalista felkelés tör ki, amelyet azonban Napóleon tábornok lever. A legfelsőbb francia kormányzati szerv 1795-től a direktórium. Az előző évben kirobbant varsói felkelést az oroszok leverik, és a Lengyel Királyság harmadik felosztása után az önálló lengyel állam mintegy 125 évre eltűnik Európa térképéről.

1795-ben a britek részéről megkezdődik az Afrika belső területeinek feltárása, de meg-jelennek Dél-Afrikában is, és katonai erővel elhódítják a Fock-gyarmatot a hollandoktól.

1796-ban a direktórium Napóleon tábornokot nevezi ki az itáliai francia hadsereg fő-parancsnokává. Napóleon legyőzi az osztrákokat és elfoglalja Észak-Itáliát. Ebben az évben hal meg Nagy Katalin cárnő, a felvilágosult abszolutizmus oroszországi képviselője. Ázsiában megkezdődik a Kínai Császárság belső bomlása.


1797-ben a campoformiói béke lezárja a franciák és az osztrákok közötti háborút. Megszűnik a Velencei Köztársaság, a Habsburg Birodalom megkapja Velencét, Isztriát és Dalmáciát, ugyanakkor átengedi a franciáknak az Osztrák-Németalföldet, és elismeri Itáliában a franciák politikai és közigazgatási átrendezését. A következő évben a franci-ák elfoglalják Svájcot és a pápai államot. Megkezdődik Napóleon egyiptomi hadjárata, amelynek célja a földközi-tengeri brit befolyás gyengítése. A piramisok melletti csatában Napóleon legyőzi a mamelukok hadseregét, azonban a Nelson admirális vezette brit flotta az abukiri tengeri ütközetben vereséget mér a franciákra.

A hadjárat részeként a franciák elfoglalják Máltát, és 1798-ban a rastatti békekonfe-rencián a Német-római Birodalom átengedi a Rajna bal partját a franciáknak.

1799-ben a franciák hadat üzennek a Habsburg Birodalomnak, és ezzel megkezdődik a második koalíciós háború. Napóleon megdönti a direktórium hatalmát és katonai dikta-túrát vezet be Franciaországban. Ebben az évben a britek befejezik a dél-indiai Májszúr állam meghódítását.

1800-ban Napóleon átkel Itáliába, Marengónál és München közelében legyőzi az oszt-rákokat. Ebben az évben brit-francia vetélkedés kezdődik Holland Indiáért, és az indiai Haidarábád állam brit vazallus lesz. A spanyolok az Amerikában birtokolt Louisianát el-adják a franciáknak.

1801-ben Nagy-Britannia és Írország unióra lép egymással és létrejön Nagy-Britan-nia és Írország Egyesült Királysága. Lunéville-ben békét kötnek a franciák és az osztrá-kok, és Napóleon teljhatalma birtokában konkordátumot kényszerít VII. Pius pápára.

1801-től I. Sándor lép az orosz trónra. Az Egyiptomban rekedt francia csapatok let-eszik a fegyvert a brit egységek előtt. A Francia Köztársaság és Nagy-Britannia 1802-ben aláírja az amiens-i békét, s ezzel véget ér a második koalíciós háború. Napóleon örökös konzullá nevezteti ki magát.

1803-ban a Német-római Birodalmat ujjászervezik, és ismételten háború kezdődik a franciák és a britek között. Ugyancsak háború robban ki Perzsia és Oroszország kö-zött az orosz terjeszkedés miatt. Ebben az évben a franciák eladják Louisianát az Amerikai Egyesült Államoknak.

1804-ben a Francia Köztársaságban bevezetik a Polgári Törvénykönyvet, a Code Civilt, és Napóleon tábornok örökös konzul Franciaország örökös császárává koronáztatja magát. Szerbiában, ugyanebben az évben törökellenes felkelés robban ki.

1804-ben a kialakult politikai és katonapolitikai helyzet következtében I. Ferenc csá-szár felveszi az osztrák császári címet. A franciák kivonulnak Haitiből, amely kinyilvánítja függetlenségét.

1805-ben kitör a harmadik koalíciós háború a Francia Császárság ellen, az osztrákok pedig vereséget szenvednek Ulmnál. Ugyanakkor a britek Trafalgarnál legyőzik a fran-cia-spanyol flottát. Austerlitznél azonban a három császár csatájában Napóleon győze-delmeskedik az osztrák-orosz csapatok felett. Az események hatására a Porosz Királyság szövetséget köt a Francia Császársággal, és végül a pozsonyi béke lezárja a harmadik koalí-ciós háborút. Ennek eredményeként Velence, Isztria és Dalmácia a franciákkal szövetséges Itáliai Királyság része lesz.

1805-ben a Török Birodalom Mohamed Alit Egyiptom főkormányzójának ismeri el, melynek következtében Egyiptom gyakorlatilag önállóvá válik.


A napóleoni császárság külpolitikájának eredményeként 1806-ban 16 állam rész-vételével létrejön a Rajnai Szövetség, amely azonnal Napóleon protektorátusa alá helyezi magát. Gyakorlatilag tehát megszűnik a Német-római Birodalom, egyúttal kezdetét veszi a negyedik koalíciós háború. A franciák a jéna–auerstedti csatában vereséget mérnek a po-rosz–szász seregre. Napóleon bevonul Berlinbe, ahol meghirdeti a Nagy-Britannia ellen irá-nyuló kontinentális zárlatot. Ebben az évben a történésekkel összefüggésben orosz csapatok szállják meg a dunai fejedelemségeket. A Török Birodalom azonban válaszlépésként hadat üzen az Orosz Birodalomnak, miközben szerb felkelők elfoglalják a törököktől Belgrádot.

Napóleon 1807-ben bevonul Varsóba. Az orosz és francia csapatok megütköznek Eylaunál, a siker azonban mindkét oldalon elmarad. Ugyanakkor a tilsiti békével lezárul a negyedik koalíciós háború. A britek elfoglalják Koppenhágát, a francia csapatok pedig bevonulnak Lisszabonba. 1808-ban a franciák bevonulnak a Spanyol Királyságba is, ahol azonban népfelkelés robban ki a francia uralom ellen. A britek elfoglalják a franciáktól Lisszabont. Napóleon Spanyolország elleni hadjárata ugyanakkor függetlenségi mozgalmat indít meg Latin-Amerikában.

1809-ben kitör az ötödik koalíciós háború. A Francia Császárság bekebelezi a pápai államot, ugyanakkor csapatai vereséget szenvednek Aspernél az osztrákoktól, ellenben még ugyanebben az évben a wagrami csata az osztrák csapatok felett aratott francia győzelemmel zárul. A finn területek a Svéd Királyságtól az Orosz Birodalomhoz kerülnek.

Az 1809-es év Magyarország szempontjából is meghatározó, hiszen az osztrák csá-szári ház támogatására nemesi felkelés szerveződik Napóleon ellen. A nemesi felkelőket azonban a franciák a győri csatában 1809-ben megfutamítják. Ekkor a schönbrunni béké-vel lezárul az osztrák-francia háború. Az Osztrák Császárság jelentős területeket veszít.

1810-ben Franciaország bekebelezi Hollandiát. Ugyanakkor ez az év Latin-Ameriká-ban a felszabadító mozgalmak kezdetét jelenti. Buenos Airesben elűzik a spanyol alkirályt, és egy nemzeti katonai junta veszi át a hatalmat. Felkelés tör ki Mexikóban, Venezuelá-ban és Chilében függetlenségi nyilatkozatot adnak ki.

1811-ben a britek katonai erővel megszállják Jáva holland gyarmatot.1812-ben a bukaresti béke lezárja az orosz-török háborút, ugyanakkor a francia Grande

Armée benyomul az Orosz Birodalomba. Napóleon a szmolenszki csatában még győzni tud, ám Borogyinónál ezt a győzelmet nem sikerül megismételni. A csata után azonban bevonul Moszkvába. A hadjárat sikertelen, a franciák megkezdik a visszavonulást, amely során a francia hadsereg zöme elpusztul. Ebben az évben háború robban ki az Amerikai Egyesült Államok és a britek között Kanada birtoklásáért. Chilében győz a spanyolellenes forradalom. Ez az év az, amikor egy új típusú állam, hadseregét – a történelemben elő-ször – belső karhatalmi feladatokra alkalmazza, ugyanis Nagy-Britanniában sortűz vet véget az 1811 óta tartó gépromboló (luddista) zavargásoknak.

1813-ban az orosz cár és a porosz király a kaliszi szerződésben franciaellenes szövetsé-get köt. Oroszország hadat üzen Franciaországnak. A britek legyőzik a franciákat Vitoriánál, és az osztrákok is csatlakoznak a hatodik franciaellenes koalícióhoz. A lipcsei népek csa-tájában a porosz–osztrák sereg győz a napóleoni csapatok felett. A franciák kiszorulnak a német területekről, a Rajnai Szövetség felbomlik, és Hollandia visszanyeri önállóságát.

Ha Ázsiára pillantunk, látjuk, hogy 1813-ban lezárul az orosz–perzsa háború, amely-nek következtében az Orosz Birodalom újabb területeket szerez a Kaukázus térségében.


Dél-Amerikában a spanyolok ugyanakkor megkezdik Chile visszahódítását, Paraguay önálló köztársasággá alakul, Mexikó pedig kimondja elszakadását a Spanyol Királyságtól.

1814-ben a franciákkal szövetséges dánok – a kialakult helyzetben – kénytelenek lemondani a Norvég Királyságról a svédek javára. A koalíciós háború francia földön foly-tatódik. A koalíció csapatai elfoglalják Párizst, Napóleont megfosztják a trónjától és Elba szigetére száműzik. Megkezdődik a restauráció, XVIII. Lajos lép a francia trónra. A párizsi béke lezárja a Napóleon ellen vívott háborút, ugyanakkor ebben az évben, 1814-ben összeül a Bécsi Kongresszus, hogy döntsön Európa új rendjéről.

1814-ben Ázsiában a brit terjeszkedés eléri Nepált. Ugyanakkor a brit–holland egyez-mény értelmében Hollandia visszakapja indonéziai birtokait. Az amerikai földrészen ebben az évben befejeződik Uruguay felszabadítása a spanyol uralom alól. Az amerikai–brit hábo-rút lezáró békeszerződés visszaállítja a régi status quót, a spanyolok visszafoglalják Chilét.

1815-ben Napóleon elhagyja Elba szigetét, és a franciaországi partraszállás után meg-kezdődik 100 napos uralma. Az egykori Német-római Birodalom helyett létrejön a Német Szövetség, a Bécsi Kongresszus eközben a kialakult válsághelyzet megoldására koncentrál. Napóleon vereséget szenved Waterloonál, és Szent Ilona szigetére száműzik. Párizsban lét-rejön az antiliberális Szent Szövetség.

Szerbiában, ugyanebben az időben újabb felkelések szerveződnek a török hódítókkal szemben.

1815-ben a brit gyarmatosítók elfoglalják Ceylont és Dardzsilinget. A portugál király Brazíliát egyenrangú tagkirálysággá nyilvánítja.

1816-ban Argentína proklamálja függetlenségét.1817-ben a Török Birodalmon belül létrejön az autonóm Szerbiai Fejedelemség, azon-

ban a török katonaság Szerbiában marad. Ebben az évben választják az Amerikai Egyesült Államok elnökévé James Monroe-t, és Chile végleg kivívja spanyolokkal szembeni füg-getlenségét.

1818-ban az aacheni kongresszuson a Francia Királyság csatlakozik a Szent Szövetség-hez, aminek következtében a szövetség csapatai elhagyják a Francia Királyságot. Ázsiában a britek végleg szétzúzzák a Maratha államot. A dél-amerikai földrészen, Venezuelában kikiáltják a köztársaságot.

Az Amerikai Egyesült Államok 1819-ben megvásárolja a spanyoloktól Kelet-Floridát.1820-ban forradalmi megmozdulások kezdődnek Dél-Európában, amelyek következ-

tében a Szent Szövetség a troppaui kongresszusán határozatot hoz a forradalmi mozgalmak elleni fellépésről. 1820-ban a missouri egyezmény szabályozza a rabszolga-kereskedést az Amerikai Egyesült Államokban, ugyanekkor Peruban szabadságharc kezdődik a spa-nyolok kiűzésére.

1821-ben megkezdődik a görög szabadságharc, a Szent Szövetség újabb intézkedése-ket hoz a forradalmi mozgalmak elfojtására. Ez évben az Osztrák Birodalom részét képező Magyarországon a megyék szintjén ellenállás kezdődik az újoncozással és az adózással kapcsolatos hatályos királyi rendeletekkel szemben.

Közép-Amerikában Mexikó és Peru kikiáltja függetlenségét, Közép-Amerika elszakad a Spanyol Királyságtól és Mexikó része lesz.

1822-ben a görögök kinyilvánítják függetlenségüket a Török Birodalomtól. Ugyan-ekkor a Szent Szövetség veronai kongresszusa döntést hoz Európa rendjének helyreállítá-sáról. Afrikában megalakul Libéria, és megkezdődik az Amerikai Egyesült Államokban


felszabadított néger rabszolgák visszatelepülése a kontinensre. Ebben az évben, az 1808 és 1813 között Franciaországhoz tartozó Horvátország délnyugati részét és a tengerpartot visszacsatolják a Magyar Királysághoz.

1823-ban a Szent Szövetség megbízásából a francia csapatok leverik a liberális mozgal-mat a Spanyol Királyságban. Ugyanakkor a Szent Szövetség latin-amerikai beavatkozását megelőzendő, Monroe elnök meghirdeti az „Amerika az amerikaiaké” elvet. Közép-Ame-rika elszakad Mexikótól és Közép-Amerikai Egyesült Tartományok néven önálló állammá alakul.

1825-ben meghal I. Sándor orosz cár, őt a trónon a dekabrista felkelés leverése után I. Miklós követi. Bolívia kiválik Peruból és önálló állammá alakul. 1825-ben tizenhárom év kihagyás után Magyarországon összeül az Országgyűlés a rendi sérelmek orvoslására. Gróf Széchenyi István kezdeményezésére megalakítják a Magyar Tudományos Akadémiát, és ez az év egyúttal nekünk, magyaroknak, történelmi fejlődésünk meghatározó korszakának, a reformkornak a kezdetét is jelenti.

1827-ben a török–egyiptomi flotta a Navarino melletti tengeri csatában vereséget szen-ved a görögök szabadságharcát támogató francia–brit és orosz flottától.

1828-ban Ázsiában az oroszok újabb területeket hódítanak el a perzsáktól a Kaukázus térségében. Ugyanakkor Uruguay elszakad Brazíliától és önálló állammá alakul.

Az 1829-es drinápolyi béke lezárja az előző évben kirobbant orosz–török háborút. Az Orosz Birodalom azonban újabb területeket szerez a Török Birodalomtól és jelentősen növeli befolyását a Balkánon.

1830-ban létrejön a független görög állam, ugyanekkor Párizsban kitör a júliusi for-radalom, és a francia trónt Lajos Fülöp, a „polgárkirály” foglalja el. Létrejön a független Belga Királyság, és Varsóban ismételten felkelés robban ki az oroszok ellen. A szultán ebben az évben elismeri Miloš Obrenovičot Szerbia örökletes fejedelmének.

1830-ban Afrikában megjelenik a francia gazdasági érdek képviseletében a francia hadsereg és elfoglalja Algírt.

1831-ben az orosz csapatok leverik a lengyel felkelést. Forradalmi megmozdulások kezdődnek Itáliában és a Francia Királyságban. 1831 a francia idegenlégió megszületésé-nek éve, feladatuk ebben az időben Észak-Afrika meghódítása. Ugyanekkor Mohamed Ali Egyiptom főkormányzója elfoglalja a Török Birodalomtól Szíriát.

1832-ben megindul a harc a német nemzeti egység kialakításáért, és létrejön a liberális Svájci Kantonok Szövetsége.

1833-ban a Porosz Királyság kezdeményezésére megalakul a Német Vámszövetség, s ez évben polgárháború robban ki a spanyol trón megszerzéséért. Az Orosz és Török Biro-dalom között szerződés születik a tengerszorosok szabályozása tárgyában. Nagy-Britannia elfoglalja az Argentínához tartozó Falkland-szigeteket, és az Amerikai Egyesült Államok-ban megalapítják Chicagót.

1837-ben Viktória lesz Nagy-Britannia és Írország királynője. Ugyanekkor Afrikában a búrok elérik Natalt és letelepednek.

1838-ban a chartisták megfogalmazzák alapprogramjukat az Egyesült Királyság-ban. Ebben az évben harcok dúlnak a búrok és Natal lakói, a zuluk között. A fegyveres küzdelem eredményeként a Vaal és a Limpopo folyók közötti területen (Transvaal) négy búr köztársaság jön létre.


1838-ban felbomlik a Közép-Amerikai Egyesült Tartományok nevű konföderáció, helyén önálló államok alakulnak.

1839-ben a britek elfoglalják Ádent. Mohamed Ali legyőzi a török szultán csapatait, és Ázsiában, Kínában megkezdődik az ópiumháború.

1840-ben megszületik a Dardanella-szerződés, amely megtiltja a nem török hadihajók áthaladását a Dardanellákon. Az európai nagyhatalmak megsegítik a meggyengült Török Birodalmat, és Mohamed Ali kénytelen kiüríteni a korábban elfoglalt Szíriát. Afrikában a zuluk elismerik a búrok fennhatóságát Natalban. Ebben az évben újraegyesítik Alsó- és Felső-Kanadát.

1842-ben Karagyorgyevics Sándor lesz Szerbia fejedelme. Kínában véget ér az ópium-háború, Hongkong brit uralom alá kerül, megkezdődik az európai hatalmak bevonulása a Kínai Birodalomba. Ebben az évben harc kezdődik Afrikában az angolok és a búrok között Natal birtoklásáért.

1844-ben a porosz csapatok leverik a sziléziai takácsok felkelését. Rá egy évre Svájc hét katolikus kantonja Sonderbund néven szövetséget köt. Írországból a pusztító éhínség okán – az emberiség történetében először – az emberek tömeges kivándorlása kezdődik az Amerikai Egyesült Államokba. Texas csatlakozik az Amerikai Egyesült Államokhoz. Ugyanebben az évben Új-Zélandon az őslakó maorik fellázadnak a brit uralom ellen.

1846-ban a Krakkói Köztársaságban kirobbant forradalmi megmozdulást az osztrák csapatok leverik és a köztársaság területét az Osztrák Császársághoz csatolják. A britek legyőzik a szikheket Indiában. Mexikó és az Amerikai Egyesült Államok között határvita robban ki, amely két évig tartó háborúba torkollik.

1847-ben a svájci kantonok háborújában a Sonderbund vereséget szenved és megszű-nik. A chartista-mozgalom újra fellendül az Egyesült Királyságban. 1847-ben Ázsiában a britek megkezdik Borneó meghódítását.

1848 januárjában felkelés robban ki Nápolyban és Palermóban, amelyeket februárban forradalmi megmozdulások követnek a Szárd Királyságban és a Toszkánai Nagyhercegség-ben. A februári forradalom elsöpri a Francia Királyságot, és létrejön a II. Köztársaság. Lon-donban 1848. február 24-én megjelenik a Kommunista Kiáltvány. Február végén forradalmi megmozdulásra kerül sor a német államokban. 1848. március 13-án Bécsben és március 19-én Berlinben győz a forradalom. Velencéből március 23-án elűzik az osztrákokat, a Szárd Királyság pedig március 24-én hadat üzen az Osztrák Császárságnak. A Dán Királyság annektálja Schleswiget, ahol ezért felkelés robban ki. Frankfurtban 1848. április 18-án megnyílik az össznémet nemzetgyűlés. Az osztrákok a június 13–16-a között kitört prágai felkelést leverik, július 25-én pedig legyőzik a Szárd Királyság csapatait.

Bécsben 1848. október 6-án újabb felkelés tör ki, amelyet a császári csapatok levernek. 1848. december 2-án az Osztrák Császárság trónjára egy 18 éves fiatalember, I. Ferenc József kerül. Ismert 1848 magyar történelme, így az is tudott, hogy Ferenc József trónra lépését követően a bécsi udvar 1848. december 13-án koncentrált támadást indított a ma-gyar forradalom leverésére. 1848-ban véget ér a mexikói–amerikai háború, Mexikó elveszti területének mintegy felét.

1849. február 19-én Rómában kikiáltják a köztársaságot, Ferenc József pedig már-cius 4-én kihirdeti az olmützi alkotmányt. Az osztrákok Novaránál legyőzik a szárd király csapatait és helyreállítják uralmukat Észak-Itáliában. 1849. március 28-án a frankfurti nemzetgyűlés elfogadja a létrehozandó egységes német állam alkotmányát. Július 3-án


pedig francia csapatok vonulnak be Rómába. A Német Szövetség területén június 23-ára szinte mindenütt elfojtják a forradalmi megmozdulásokat. Velencében az osztrák csapatok 1849. augusztus 22-én verik le a forradalmat.

Az 1849-es év a magyar nemzet szempontjából meghatározó. A bécsi udvar támadá-sa nyomán 1849 januárjában az országgyűlés Debrecenbe költözik. A magyar honvédség 1849 áprilisában és májusában végrehajtott tavaszi hadjárata során kiszorítja a császári csa-patokat a Magyar Királyság majdnem egész területéről. A kialakult hadászati helyzetben az országgyűlés kimondja április 14-én a Habsburg-ház trónfosztását. 1849-ben azonban orosz intervenció indul a magyar szabadságharc leverésére. A honvédség Temesvárnál 1849. augusztus 9-én döntő csatát veszít. Az osztrák és orosz túlerő leveri a szabadsághar-cot, és a honvédsereg Világosnál augusztus 13-án leteszi a fegyvert. A megtorlás részeként október 6-án, Pesten kivégzik Batthyány Lajos miniszterelnököt, Aradon pedig a 13 honvéd tábornokot. Megalakul a Szerb Vajdaság és a Temesi Bánság.

1850-ben visszatér Rómába a forradalom elől 1848-ban elmenekült pápa, a dán csapa-tok legyőzik az schleswigi felkelőket és annektálják Schleswiget és Holsteint. Ugyanebben az évben a német fejedelmek drezdai konferenciájukon döntenek a Német Szövetség újra-szervezéséről.

1850-ben Bach külügyminiszter átszervezi Magyarország közigazgatását, megszűnik a vámhatár Magyarország és Ausztria között.

1851-ben Louis Napoléon francia elnök államcsínnyel feloszlatja a nemzetgyűlést és magához ragadja a hatalmat. Kínában, ugyanebben az évben kitör az antifeudális man-dzsuellenes Tajping-felkelés.

1852-ben az előbb említett Louis Napoléon, III. Napóleon néven császárrá választatja magát (ez Franciaország második császársági korszaka). 1852-ben Nagy-Britannia elismeri az afrikai búr Transvaal Köztársaság függetlenségét.

1853-ban a Török Birodalom hadat üzen az Orosz Birodalomnak, és kezdetét veszi a krími háború. Ez az év a Magyar Királyság történetében az önkényuralmi igazgatás végleges megszervezésének éve, illetve a császári pátensek megjelentetésének időszaka a jobbágyfelszabadítás végrehajtásáról.

1854-ben Nagy-Britannia és a Francia Császárság belép a krími háborúba a törökök oldalán. Ázsiában Japánt az Amerikai Egyesült Államok szerződésben kényszeríti két ki-kötőjének megnyitására.

1855-ben meghal I. Miklós orosz cár, utódja II. Sándor lesz. A brit és francia csapatok beveszik Szevasztopolt. I. Ferenc József konkordátumot köt a Szentszékkel. Bessemer ki-dolgozza az acél olcsó és tömeges előállításának módszerét, amely eljárás további forradalmi változtatásokat eredményez a haditechnikai fejlesztések terén.

1856-ban a párizsi béke lezárja a krími háborút, és a vereséget szenvedett Orosz-ország kénytelen beleegyezni a Fekete-tenger demilitarizálásába. A vereségnek az orosz belpolitikai életre is hatása van, ugyanis a történések miatt II. Sándor cár szükségszerűen reformokat vezet be birodalmában. 1856-ban Kínában kitör a második ópiumháború, majd 1857-ben Indiában a brit uralom ellen a szipojlázadás.

1858-ban III. Napóleon és Cavour piemonti miniszterelnök titkos szerződést ír alá Észak-Itália felszabadítására. Szerbiában, ugyanebben az évben az Obrenovics-dinasztia kerül uralomra. 1858-ban az ajguni szerződésben Kína lemond az Amurtól északra fekvő


területekről az Orosz Birodalom javára. A britek leverik a szipojlázadást, és India a biro-dalom gyarmata lesz.

1859-ben Havasalföld és Moldva között perszonálunió alakul ki, a Szárd Királyság és az Osztrák Császárság között pedig háború kezdődik. A franciák a Szárd Királyság ol-dalán belépnek a háborúba, az osztrákok Magentánál és Solferinónál vereséget szenvednek, minek következtében elvesztik Lombardiát. Az Amerikai Egyesült Államokban John Brown rabszolgafelkelést akar kirobbantani, azonban törekvése sikertelen marad.

1860-ban Garibaldi vezetésével önkéntesek szállnak partra Szicíliában, és ezzel kez-detét veszi Itália egyesítése. II. Viktor Emánuel szárd király csapatai legyőzik a pápai állam hadseregét. A magyar konzervatívok és a megerősített birodalmi tanács javaslatára I. Ferenc József 1860-ban kiadja az októberi diplomát, amelynek nyomán növekszik a bi-rodalom tartományainak autonómiája. Ebben az évben az oroszok Ázsiában megalapítják Vlagyivosztokot. A britek és a franciák elfoglalják Pekinget, véget ér a második ópium-háború, és a Kínai Császárságra az európai hatalmak újabb egyenlőtlen szerződéseket kényszerítenek. Az Amerikai Egyesült Államokban Abraham Lincolnt elnökké választják. A Magyar Királyságban 1860-ban a helytartótanács és a magyar udvari kancellária ismét megkezdi működését, gróf Széchenyi István öngyilkos lesz Döblingben. A Szerb Vajdaságot visszacsatolják a Magyar Királysághoz.

1861-ben I. Vilmos lesz Poroszország királya. Ebben az évben megszűnik a jobbágy-rendszer az Orosz Birodalomban, II. Viktor Emánuel vezetésével megalakul az Olasz Királyság, I. Ferenc József összbirodalmi alkotmányként kibocsátja a februári pátenst, amely erősíti a birodalom hatalmi centralizációját. 1861-ben tizenegy déli rabszolgatartó állam kilép az Amerikai Egyesült Államokból, és létrehozza az Amerikai Államok Kon-föderációját. Ennek nyomán az északi és déli államok között kitör a négy éven át tartó észak-amerikai polgárháború.

1862-ben a Havasalföldi és Moldvai Fejedelemség Román Fejedelemség néven egyesül. A Porosz Királyság miniszterelnöke Bismarck lesz.

1863-ban felkelés tör ki az Orosz Birodalom ellen Lengyelországban. Ebben az év-ben a Német Szövetség csapatai bevonulnak a dánok által korábban annektált Holsteinbe. Az Orosz Birodalomban 1864-ben reformokat vezetnek be, Londonban megalakult az I. In-ternacionálé, véget ér a német–dán háború. Ázsiában, Kínában a Csing-dinasztia külföldi segítséggel leveri a Tajping-felkelést.

Magyarországon, 1864. december végén tárgyalások kezdődnek Ferenc József és Deák Ferenc között a kiegyezés feltételeiről.

1865-ben Ferenc József felfüggeszti a februári pátenst, Deák Ferenc húsvéti cikke kö-zeledést jelent a bécsi udvarhoz, és a kialakult helyzetben Ferenc József összehívja a magyar országgyűlést. Ugyanebben az évben az északiak győzelmével véget ér az amerikai polgár-háború, azonban Lincoln merénylet áldozata lesz. Ugyanekkor háború kezdődik Paraguay, Argentína és Uruguay között.

1866-ban megkezdődik a porosz–osztrák háború a német hegemónia megszerzéséért. Az Olasz Királyság a poroszok oldalán belép a háborúba, a poroszok 1866-ban a königg-rätzi csatában legyőzik az osztrák–szász sereget. A háborút lezáró prágai béke kimondja a Német Szövetség feloszlatását és az Osztrák Császárság kizárását a német egyesítésből. Az osztrákok az olasz fronton elért sikerek ellenére lemondanak Velencéről, amely ezek után csatlakozik az Olasz Királysághoz. 1866-ban létrejön a távíró-összeköttetés Európa


és Amerika között az Atlanti-óceán medrében lefektetett kábel segítségével. Magyarorszá-gon eredménytelen a magyar–horvát tárgyalássorozat, megalakul a Deák-párt és az ország-gyűlési „Baloldal”.

A Német Szövetség felbomlásával 1867-ben a Luxemburgi Nagyhercegség önállóvá válik, illetve a Majnától északra fekvő területek Észak-Német Szövetség néven egyesülnek. Japánban 1867-ben lemond az utolsó Tokugava sógun, s ezzel véget ér az országban közel 800 évig tartó sógunátusi rendszer. 1867-ben megalakul az Andrássy Gyula gróf vezette magyar kormány, és az országgyűlés megszavazza az osztrák–magyar kiegyezést tartal-mazó törvényt. Ez Magyarországon, illetve a monarchiában a dualizmus korszakának kez-dete. Ebben az évben az Amerikai Egyesült Államok megvásárolja az Orosz Birodalomtól Alaszkát, Mexikóban a köztársaságiak elfogják és kivégzik a Habsburg-házból származó I. Miksa mexikói császárt, és az ország ismét köztársaság lesz.

1868-ban liberális polgári forradalom dönti meg II. Izabella spanyol királynő uralmát. Japánban ekkor kerül a hatalom ismételten a császár kezébe, ez egyben az 1912-ig tartó Meidzsi-korszak kezdete. Ebben az évben spanyolellenes felkelés robban ki Kubában. Lét-rejön a horvát–magyar kiegyezés, ugyanebben az évben a 44. törvénycikkel elfogadják a Nemzetiségi Törvényt, és ekkor lép a magyar politika színterére a 48-as párt.

1869-ben a Spanyol Királyság alkotmányos monarchiává alakul. Ugyanebben az évben megnyitják a Szuezi-csatornát.

1870-ben a Francia Császárság hadat üzen a Porosz Királyságnak. A franciák azonban Sedannál megsemmisítő vereséget szenvednek és leteszik a fegyvert. A francia császár, III. Napóleon fogságba esik és lemond. Ezt követően a kialakult helyzetben Párizsban fel-kelés tör ki, és kikiáltják a III. Köztársaságot. Az olasz csapatok ebben az évben elfoglalják Rómát, ezzel gyakorlatilag befejeződik az olasz egyesítés, vagyis létrejön az egységes olasz állam. Az 1870-ben megtartott első vatikáni zsinat elfogadta a pápa csalatkozhatatlanságát kimondó dogmát. Ebben az évben Paraguay teljes vereségével fejeződik be az 1865 óta Brazília és Paraguay között tartó háború. Paraguay elveszíti területének egyharmadát és lakosságának jelentős részét.

1871-ben – az előző évben megvívott porosz–francia háború eredményeként – porosz vezetéssel létrejön a német egység, és I. Vilmos porosz királyt Versailles-ban német csá-szárrá kiáltják ki. Párizs leteszi a fegyvert az ostromló német csapatok előtt. Ugyanakkor felkelés robban ki a francia fővárosban, és győz a kommün. A majna-frankfurti békével befejeződik a német–francia háború, Elzász és Lotaringia a frissen megalakult Német Birodalomhoz kerül, amelynek ekkorra már új alkotmánya van. A francia kormánycsapatok a német csapatok segítségével leverik a párizsi kommünt. Ugyancsak ebben az évben a lon-doni Pontos-konferencia orosz nyomásra megszünteti a Fekete-tenger demilitarizálását.

Ha átgondoljuk az előzőekben leírt mintegy 82 év történetét, akkor nyugodtan ki-jelenthetjük, hogy az emberiség története a legnagyobb kalandregény. A francia polgári forradalom kitörésétől a német egység megteremtéséig tartó időszak meggyőző erővel bi-zonyítja, hogy az újkor viszonyrendszerében a társadalmi közösségek életének keretet adó nemzetállamok és azok működése már semmiben sem hasonlít a korábbi történelmi korok és korszakok azonos társadalmi képződményeihez.

A francia polgári forradalom eredményeként létrejött Francia Köztársaság megalakulá-sának pillanatától – éppen a társadalmi rendje és államszerkezete mássága okán – önvédelmi harcra kényszerült, a korábban kizárólagossággal létező és fennálló társadalmi rend értékei


alapján működő őt körülvevő és rátámadó országokkal szemben. A fennmaradásáért vívott küzdelem gyakorlatilag már a 18. és 19. század fordulójára átstrukturálta az addig létező biztonsági garanciarendszert és tartalmában megváltoztatta, módosította a politikai, a gaz-dasági és a katonai alkotóelemeinek tartalmi felépítését. A forradalmi terror időszakáig (a jakobinusok bukása) az ideológia, a felvilágosodás eszmerendszeréből adódó politikai célok megvalósítása determinálta a katonai erő műveleti alkalmazását. Ez a katonai erő azonban minden tekintetben más volt, mint az abszolutisztikus uralkodók által vezetett, még a feudalizmus jellemzőivel átitatott államszerkezettel működő országok hadseregei. A Francia Köztársaság forradalmi hadserege már a hadviselés fejlődéstörténetének modern korszakát képviselte. Megkezdődött és – a napóleoni háborúk, illetve a 19. század későbbi háborúinak eredményeként – végbement a hadviselés paradigmaváltása, amely a hadtudo-mány elméletét és gyakorlatát átformálva a 19. század utolsó harmadára kialakította a mai napig is létező modernkori hadviselés kereteit.

A francia forradalom időszakában kialakult, új típusú nemzetállami célok megvalósítá-sának meghatározó eszközeként alkalmazott katonai erő feladatrendszere átalakul, kibővül és igazodik az új társadalmi berendezkedés követelményeihez.

Jól mutatja ezt az a tény, amely a francia polgári forradalom harmadik időszakából átvezet a negyedik időszakba. A forradalmi terror már gátja annak a gazdasági alapú fej-lődésnek, amely az új típusú nemzetállamokban élő burzsoá osztály érdeke. A polgár nem rettegni akar, hanem élni és élvezni a gazdasági tevékenysége eredményeként megszerzett javakat. Napóleon 1802-ben bekövetkezett katonai hatalomátvétele már a hatalom új birto-kosainak érdekét szolgáló konszolidáció jegyében történt, illetve az 1804-ben bekövetkezett államformaváltás is ugyanezt a célt szolgálta. A Francia Császárság – bármennyire fur-csa – a polgári nemzetállam mintája.

Az előzőekben felsorolt, a napóleoni háborúk korszakát jellemző politikai döntések minden esetben e nemzetállam gazdasági célkitűzéseinek megvalósítása és védelme érde-kében mozgósították a francia nemzet hadseregét.

A napóleoni birodalom összeomlását követően a Szent Szövetség restaurációs poli-tikája – a nyilvánvaló gazdasági érdekek figyelembevételével – ugyancsak a katonai erő alkalmazásán alapult. De az a folyamat, amely a francia polgári forradalom és a napóleoni korszak eredményeként elkezdődött, továbbra is érvényesült az Európában élő társadalmi közösségek életében, sőt túlmutatott Európán, az akkor már globalizálódott világ más tér-ségeiben, így az amerikai kontinensen és Ázsiában is kifejtette hatását. A felvilágosodás eszmerendszere alapján – a Szent Szövetség törekvései ellenére vagy azzal együtt – folyó társadalmi átalakulások oda vezettek, hogy a 19. század utolsó harmadára teljes egészé-ben átformálódott Európa politikai és földrajzi arculata. Az akkor létező globalizált világ centruma ebben az időszakban természetesen Európa. Így azok az események, amelyek Európában végbementek, értelemszerűen hatottak az amerikai földrész, Ázsia és tu-lajdonképpen a Csendes-óceán térségében élő társadalmi közösségek mindegyikére is. Cáfolhatatlan, hogy a francia forradalomtól a német egység megteremtéséig eltelt időben végbement társadalmi átalakulások megvalósulásában döntő szerepe volt a különböző cé-lokkal megvívott – az előzőek során bemutatott – fegyveres küzdelmeknek, háborúknak. A modern kor e szakaszában létrejött nemzetek és nemzetállamok létének és fenntartható fejlődésének alapvető biztosítékai azok a nemzeti hadseregek, amelyek ebben az időszakban váltak a társadalmi közösségek biztonsági garanciarendszerében döntő fontosságú elemmé.


A napóleoni háborúk időszakához képest a 19. század 60–70-es éveire Európában jelentős mértékben megváltoztak a politikai erőviszonyok. A német egységért folytatott küzdelem eredményeként létrejött a Német Császárság, a magyarokkal történő megegyezés után kialakult az Osztrák–Magyar Monarchia. A körülöttük kialakuló Itáliában, a Balkánon, valamint Nyugat-Európában létrejövő nemzetállamok és ezek nemzetállami törekvései új irányokat jelöltek ki a kontinentális és ezen keresztül a globális fejlődés vonatkozásában. Franciaország és az Orosz Birodalom helyzete sajátos volt, az amerikai kontinens fiatal álla-mai pedig az európai hatások nyomán, de mégiscsak sajátos módon fejlődtek. A földrajzilag oly távoli Ázsia és a csendes-óceáni térség ugyanakkor elsősorban a gazdasági érdekeltsé-gek miatt vitathatatlanul hatást gyakorolt az európai nagy- és középhatalmak politikájára.

A 19. század utolsó harmada, illetve az azt követő 20. század első évtizedei, benne centrálisan az első világháború valójában ezeknek a gazdasági érdekeknek az érvényesí-tése kapcsán megvalósuló sikeres, illetve sikertelen nemzetállami politikák szövetségeket kovácsoló érdekeinek megvalósításáról szóltak.

A Német Birodalomban 1872-ben kezdetét veszi a kultúrharc. Spanyolországban 1873-ban megdöntik a monarchiát és kikiáltják a köztársaságot. A kultúrharc Németországban a csúcspontjára ér. A német és az osztrák császár, valamint az orosz cár megköti a három császár szövetségét. Ebben az évben Kelet-Turkesztánban mohamedán felkelés tör ki. A te-rület önállóvá válik, a Kínai Császárság majd csak 1878-ban tudja visszafoglalni. 1873-ban Japánban jelentős reformokat vezetnek be, és ez „a felülről jövő forradalom” az országot rendkívül erős, szilárd monarchiává teszi. A Magyar Királyságban, ebben az évben Pest Buda, majd Óbuda egyesülésével létrejön a főváros, Budapest. Az Osztrák–Magyar Mo-narchiát gazdasági válság sújtja. Megújítják a horvát–magyar kiegyezést.

1874-ben katonai puccsal állítják vissza a Bourbonok az alkotmányos királyságot Spanyolországban. Tajvan szigete miatt konfliktushelyzet alakul ki Kína és Japán között.

1875-ben megalakul a Németországi Szocialista Munkáspárt, és elfogadja a gothai programot. Ugyanebben az évben a karlisták végleges vereséget szenvednek Spanyolország-ban, és nem sikerül az abszolút monarchia visszaállítása. Hercegovinában és Boszniában felkelés tör ki a török uralom ellen. 1875-ben Japán elcseréli Dél-Szahalint a Kuril-szige-tekért Oroszországgal. Magyarországon ebben az évben a Deák-párt és a balközép fúziója révén megalakul a Szabadelvű Párt, és Tisza Kálmán lesz a miniszterelnök.

1876-ban Ázsiában Japán kierőszakolja a koreai kikötők átadását, miközben elismeri Korea függetlenségét. A Török Birodalom – Midhat pasa alkotmánya alapján – alkotmá-nyos monarchiává alakul.

1877-ben II. Sándor cár hadat üzen Törökországnak, s ugyanebben az évben meg-kezdődik a narodnyik mozgalom felszámolása Oroszországban. Nagy-Britannia annektálja a Transvaal Köztársaságot. Viktória angol királynő felveszi az „India császárnője” címet. Japánban szamuráj felkelés tör ki.

1878-ban a San Stefanó-i béke lezárja az előző évben kirobbant orosz–török hábo-rút, és Törökország elismeri a balkáni államok függetlenségét. A berlini kongresszu-son az európai nagyhatalmak átrajzolják a Balkán térképét. Ennek következményeként az Osztrák– Magyar Monarchia megszállja Boszniát és Hercegovinát. Ugyanekkor Ciprus brit fennhatóság alá kerül, bár 1914-ig formálisan Törökország része marad. Németország-ban szocialistaellenes törvényeket hagynak jóvá.


1878-ban Nagy-Britannia megtámadja Afganisztánt, s az angol csapatok elfoglalják Kabult. A spanyolok leverik a kubaiak tíz éve kirobbant felkelését.

1879-ben Németország és az Osztrák–Magyar Monarchia megkötik a kettős szövetsé-get. Az előző évi megszállást követően Afganisztán kénytelen elfogadni a brit ellenőrzést külkapcsolatai felett. Ugyanebben az évben a britek Dél-Afrikában leigázzák a zulukat. A dél-amerikai földrészen Chile, Bolívia, illetve Peru között kirobban az öt évig tartó salétromháború.

1880-ban Afrikában megkezdődik a francia behatolás a Kongó-medencébe. Trans- vaalban a búrok fellázadnak a brit uralom ellen.

1881-ben II. Sándor orosz cár merénylet áldozata lesz. Ugyanakkor zsidó pogromokat hajtanak végre Dél-Oroszországban. Németország, Oroszország és az Osztrák–Magyar Monarchia ebben az évben titkos diplomáciai egyezményt ír alá (ez az úgynevezett három császár szövetsége).

1881-ben a Román Fejedelemség, 1882-ben pedig a Szerb Fejedelemség királysággá alakul. 1882-ben a Német Birodalom és az Osztrák–Magyar Monarchia által megkötött kettős szövetség hármas szövetséggé bővül Olaszország bevonásával. Egyiptom brit pro-tektorátussá válik, ugyanakkor formálisan Ciprushoz hasonlóan 1914-ig Törökország része marad. Az előző évben Oroszországban végbement pogromok következtében orosz–zsidó csoportok telepednek le Palesztinában.

1883-ban Románia csatlakozik a hármas szövetséghez.1884-ben Afrikában a németek megalakítják a Német Délnyugat-Afrika, Kamerun

és Togo gyarmatot.1885-ben megalakul az Indiai Nemzeti Kongresszus az önálló indiai érdekek kép-

viseletére. Ugyanebben az időszakban a Csendes-óceán térségében megkezdődik a német terjeszkedés.

1886-ban Bulgária bekebelezi Kelet-Ruméliát, emiatt háború robban ki Szerbiával. Ebben az évben Ázsiában a britek annektálják Felső-Burmát, ezzel befejeződik Burma gyarmatosítása. 1886-ban Chicagóban véres összetűzésre kerül sor a nyolcórás munkaidőért tüntető munkások és a kivezényelt rendőrség között.

1887-ben kompromisszummal végződik a kultúrharc Németországban, amely során Bismarck kísérletet tesz a katolikus egyház politikai hatalmának visszaszorítására. Ebben az évben megalakul a földközi-tengeri antant az orosz expanziós törekvések ellensúlyo-zására.

1887-ben felbomlik a korábban megkötött három császár szövetsége, ugyanebben az évben Németország és Oroszország úgynevezett viszontbiztosítási szerződést köt.

1887-ben Kokinkína, Annam, Tonkin és Kambodzsa egyesítésével létrejön Francia Indokína. Ebben az évben megújítják az Osztrák–Magyar Kereskedelmi és Vámszövetséget.

1888-ban meghal I. Vilmos német császár, a trónon II. Vilmos követi. Ázsiában 1889-ben Japán alkotmányos monarchiává alakul, miközben ugyanebben az évben, Bra-zíliában megdöntik a császárságot és kikiáltják a köztársaságot. Ugyancsak ebben az év-ben meghal Rudolf, az Osztrák–Magyar Monarchia trónörököse. Londonban megalakul a II. Internacionálé.

1890-ben lemond Bismarck német birodalmi kancellár, Németország nem újítja meg viszontbiztosítási szerződését Oroszországgal. Az Amerikai Egyesült Államokban


1890-ben az amerikai hadsereg kijelölt csapatai Wounded Knee mellett leverik az utolsó nagy indiánfelkelést.

Olaszországban 1892-ben sztrájkhullám kezdődik. Oroszország és Franciaország tit-kos katonai egyezményt köt a hármas szövetség ellen. 1894-ben II. Miklós lép Oroszország trónjára, Ázsiában háború robban ki Kína és Japán között a Korea feletti uralomért. Ebben az évben, Torinóban meghal Kossuth Lajos.

1895-ben a simonoszeki békében Kína elismeri Korea függetlenségét, és Japán ja-vára lemond Formosáról. Konstantinápolyban örményellenes pogromok zajlanak. Ebben az évben brit egységek törnek be Transvaalba, hogy támogassák a szabadcsapatok búrok elleni harcát.

1896-ban felkelés robban ki Krétán a török uralom ellen. Athénban ebben az évben rendezik meg az első újkori olimpiát. Nagy-Britannia és Németország között diplomáciai feszültség keletkezik a német császár búrkérdésben elfoglalt álláspontja miatt. 1896-ban Ázsiában felkelés robban ki a Fülöp-szigeteken a spanyol uralom ellen.

Görögország 1897-ben a törökellenes felkelést támogatva annektálja Krétát. A Hawaii- szigetek az Amerikai Egyesült Államok tulajdonába kerül. Ugyanekkor Egyiptomban a brit uralom ellen tömegmegmozdulások kezdődnek.

1898-ban a görögök kénytelenek kivonulni Krétáról, amely autonómiát kap Török-országtól. A császári Németországban elfogadják a haditengerészet jelentős fejlesztését előirányzó első flottatörvényt. Az európai nagyhatalmak ebben az évben újabb területeket szereznek Kínától, ugyanakkor háború robban ki Spanyolország és az Amerikai Egye-sült Államok között, amelynek eredményeként a spanyolok átengedik a Fülöp-szigeteket az amerikaiaknak. A spanyolok lemondanak Kubáról és Puerto Ricóról, az utóbbi amerikai gyarmat lesz. Az Amerikai Egyesült Államok megszerzi a spanyoloktól Guamot is.

1899-ben megtartják Hágában az első békekonferenciát.1900-ban Németországban jóváhagyják a második flottatörvényt. Afrikában Fran-

ciaország, Nagy-Britannia és Németország felosztja Csádot. Kínában 1900-ban kitör az elnyomottak lázadása, a bokszerlázadás. Az ausztráliai tartományok (brit gyarmatok) államszövetséggé egyesülnek.

1901-ben meghal Viktória angol királynő, és az egy évvel korábban kitört bokszer-lázadást Kínában a külföldi intervenció elfojtja. Az előző évben államszövetséggé alakult Ausztrália brit domínium lesz.

1902-ben brit győzelemmel véget ér a 1899-ben kirobbant búr háború, Oranje Szabad-állam és Transvaal ismét brit fennhatóság alá kerül.

1903-ban az amerikai földrészen Panama kiválik Kolumbiából, és a csatornaövezetet a panamai kormány átengedi az Amerikai Egyesült Államoknak. Nagy-Britannia és Fran-ciaország 1904-ben barátsági szerződést köt (Entente Cordiale). A japánok megtámadják az 1898 óta orosz kézen lévő kínai kikötővárost, Port Arthurt. Megkezdődik az egy évig tar-tó orosz–japán háború. Magyarországon 1904-ben megalakul az ellenzéki pártok koalíciója.

1905-ben az oroszok elveszítik a Japánnal vívott háborút, s az azt lezáró békében a győztes megszerzi Port Arthurt, Dél-Szahalint és Dél-Mandzsúriát. Korea pedig ja-pán protektorátus lesz. Az események hatására polgári demokratikus forradalom robban ki Oroszországban, amelynek csúcspontja a szentpétervári „véres vasárnap”. 1905-ben megszűnik a svéd–norvég unió, Norvégia önálló állam lesz. Afrikában az első marokkói válság nyomán Németország és Franciaország között diplomáciai feszültség keletkezik.


1907-ben a két évvel korábban kirobbant polgári demokratikus forradalom vereséget szenved Oroszországban. Oroszország csatlakozik a brit barátsági szerződéshez, az an-tanthoz. Hágában megtartják a második békekonferenciát. Nagy-Britannia és Oroszország befolyási övezetekre osztja Szerbiát, Afganisztánt és Tibetet. Ázsiában az Indiai Nemzeti Kongresszus mérsékelt és radikális szárnyra oszlik.

1907-ben Oranje Szabadállam és Transvaal önkormányzatot kap a britektől. Új-Zéland brit domínium lesz. Ugyanebben az évben a Dominikai Köztársaság az Amerikai Egyesült Államok védnöksége alá kerül.

1908-ban az Osztrák–Magyar Monarchia annektálja Boszniát és Hercegovinát. Török-országban az ifjútörökök forradalma kezdődik, amelynek során 1909-ben az ifjútörökök lemondatják a szultánt, és annak utódja, V. Mehmed visszaállítja az 1876-os liberális al-kotmányt.

1910-ben felkelés dönti meg Portugáliában a monarchiát, és kikiáltják a köztársa-ságot. Japán annektálja Koreát. Afrikában az egyenlítő mentén fekvő francia gyarmatok egyesítésével létrejön Francia Egyenlítői Afrika. Ugyanebben az évben szintén Afrikában Fokföld, Natal, Transvaal és Oranje Szabadállam egyesítésével létrejön a Dél-afrikai Unió brit domínium.

Ázsiában 1911-ben polgári demokratikus forradalom dönti meg a mandzsu dinasztiát, és Kínában Szun Jat-szen vezetésével az ország köztársasággá alakul. Ugyancsak ebben az évben Nicaragua az Amerikai Egyesült Államok védnöksége alá kerül. Afrikában a fran-ciák elfoglalják Fezt, kirobban a második marokkói válság Franciaország és Németország között. Az olaszok és a törökök között dúló háborúban Olaszország elfoglalja Tripolitániát és Kirenaikát.

1912-ben a Német Császárságban új fegyverkezési programot fogadnak el. Kitör az egy évig tartó első balkáni háború, és Albánia kikiáltja függetlenségét. A zajló olasz–török háborúban Olaszország elfoglalja Rodoszt és Dodekániszoszt. 1912-ben meghal az 1868 óta uralkodó első tényleges hatalommal rendelkező japán császár. Kínában Szun Jat-szen lemond köztársasági elnöki tisztéről és megalapítja a Kínai Nemzeti Burzsoázia Pártját, a Kuomintangot. Tibet széles körű autonómiát kap Kínától. Marokkó spanyol protektorátus lesz. Az Amerikai Egyesült Államokban Wilsont választják elnökké.

Törökország 1913-ban vereséget szenved az első balkáni háborúban és gyakorlatilag ki-szorul Európából. Macedónia felosztása miatt kirobban a második balkáni háború, amelyben Bulgária elveszti az első balkáni háborúban szerzett területeit. Kínában véres hatalmi harc tör ki, amelynek eredményeként betiltják a Kuomintangot. A Dél-afrikai Unióban Gandhi meghirdeti az erőszakmentes ellenállás politikáját az apartheid ellen.

1914-ben Ferenc Ferdinánd osztrák trónörökös és felesége Szarajevóban június 28-án merénylet áldozata lesz. Az eseményeket követően az Osztrák–Magyar Monarchia július 23-án ultimátumot intéz Szerbiához, amelyet az elutasít. Ennek következtében Ausztria– Magyarország július 28-án hadat üzen Szerbiának. Megkezdődik az első világháború, ugyanakkor ebben az évben nyitják meg a Panama-csatornát.

Az államok hadüzeneteit követően megkezdődtek a négy évig tartó haditevékenységek.Ha az első világháború kirobbanásának formális okától elvonatkoztatunk és vissza-

tekintünk az előzőekben bemutatott mintegy 20–25 év történelmi eseményeire, megállapít-hatjuk, hogy az egységes Német Birodalom létrejöttét követően, az átrendeződött – és gya-


korlatilag a világháború előestéjére polarizálódott szövetségek képviselte – politikai érdekek egymásnak feszülése, e nagy intenzitású és kiterjedésű fegyveres küzdelem kirobbanását valójában sorsszerűvé tette.

A mában létező és gondolkodó ember számára nem lehet kérdés, hogy az első világ-háború bekövetkezése azoknak a nemzetállami szinten megjelenő, a saját uralkodóikat és kormányzataikat direkt módon befolyásoló gazdasági csoportoknak az érdekütközései miatt történt, amelyek a második ipari forradalom időszakára eső tudományos-technikai és technológiai fejlődés eredményeire építve a saját sikerességüket kívánták érvényesíteni az egyre nagyobb intenzitással működő globalizálódott gazdaságban.

A 19. század utolsó harmadára átrendeződött a világ és az addigra kialakult nagy- és középhatalmak politikája nyomán azok nemzeti gazdasági érdekeinek megfelelően formálódott.

Ez a globalizált világ azonban a 19. és 20. század fordulójára létrejött és működő ha-talmi centrumok érdekeltségeivel nem mutatott szinkront, így azok részéről igény fogal-mazódott meg a globálisan létező piacok újrafelosztására.

A francia forradalom és a napóleoni háborúk tapasztalatai nyomán kialakított, az ipari forradalom technikai vívmányaival felszerelt, a modernkori hadviselés eljárási elvei alapján alkalmazott nemzeti hadseregek – különösen a 19. század második felében – meggyőzően bizonyították, hogy a nemzetállamok érdekérvényesítésének a politika szempontjából rend-kívül hatékonyan alkalmazható eszközei.

A korszak hadügyi forradalma ezeket a hadkiegészítésen alapuló, korszerű elvek alap-ján működtetett tömeghadseregeket a nemzetállamok szintjén hatalmat gyakorló politikai elit számára olyan praktikus eszközzé tették, amelyek a gazdasági érdekegyeztetések során és a diplomácia szintjén is megoldhatatlannak tűnő problémákat a politika erőszakos foly-tatásának végrehajtóiként megoldották.

A 20. század első évtizedében a különböző és az azonos civilizációs kultúrkörhöz tartozó társadalmi közösségek érdekei már oly mértékben eltértek egymástól, hogy azok az előzőekben bemutatott helyi konfliktusok és háborúk kirobbanásához vezettek.

1910-re érzékelhetővé vált, hogy a gazdasági érdekek és az azok mellé társuló iden-titásbeli problémák egy nagyméretű fegyveres összeütközés irányába taszítják a világot.

Fontos megemlíteni, hogy a polgárháborún túljutott Amerikai Egyesült Államok sa-játos, ezt a történelmi időszakát jellemző külpolitikai stratégiájának érvényesítése mellett, valamint az egyre hatékonyabban működő nemzetgazdasága okán a geopolitikai és geo-stratégiai folyamatokban egyre jelentősebb szereplővé válik.

Természetesen a 20. század hajnalán a geopolitikára és a geostratégiára meghatá-rozó módon az európai nagy és középhatalmak politikája hatott, így kézenfekvő, hogy az 1914-ben kirobbant és világméretűvé terebélyesedett magas intenzitású fegyveres küz-delem meghatározó hadszínterei az európai kontinensen alakultak ki.

A korszakkal foglalkozó történészek egyetértenek abban, hogy az első világháború kirobbanása nem érte váratlanul és előkészületlenül az abban később részt vevő országokat, nemzeteket. A háború kitörésének időpontja akár történhetett volna előbb is, esetleg utóbb is, de tény, hogy a nemzetállamok, illetve az általuk alkotott koalíciók érdekei nyomán mindenképpen bekövetkezett volna. Ez ma már aligha kétséges.

Ez a tudatosság már a 19. század utolsó évtizedeiben arra inspirálta a nagy- és közép-hatalmak uralkodóit, állam- és kormányfőit, illetve kormányait, hogy a fegyveres küzdelem


sikeres megvívása érdekében fejlesszék, korszerűsítsék saját nemzeti hadseregeiket. Ez az államok egy részénél eredményesen, mások esetében kevésbé sikeresen valósult meg.

Az azonban vitathatatlan, hogy a szarajevói merénylet időpontjában Európában, techni-kai és technológiai jellemzőiket figyelembe véve olyan, korábban soha nem látott nagyság-rendű és képességű katonai potenciállal rendelkező hadseregek vártak bevetésre, amelyek katonai műveleti hatékonyságáról az őket létrehozó és fenntartó társadalmi közösségek és az azokat irányító vezető politikai elit tulajdonképpen nem rendelkezett valós képpel.

Az első világháború négy évének hadászati, hadműveleti és harcászati szintű katonai műveleti eseményeit nemzetközi és hazai hadtörténelmi munkákból pontosan ismerjük. A világháború hadműveleti tapasztalatait pedig jelen írásművünk 6. fejezetében tárjuk ol-vasóink elé. A „Nagy Háború” kapcsán a továbbiakban csak azokra az eseményekre térünk ki, amelyek hatással voltak a 20. század első világháború utáni időszakára.

1914-ben a háború kitörését követően a műveletek valamennyi hadszíntéren hadászati ér-telemben is manőverező jellegűek voltak. Némi nagyvonalúsággal kijelenthetjük, hogy a fegyveres küzdelemnek ez az első szakasza egészen 1914 novemberéig a „mozgó háború” időszaka volt.

A nyugati fronton a németek az első Ypres-i csatában megkísérelték a kijutást a La Manche-hoz (október 12. – november 11.), azonban a versenyfutás a tengerig a nyugati front megmerevedéséhez vezetett, és megkezdődött az állásháború időszaka.

A katonapolitikai helyzet alakulása okán 1914. október 29-én Törökország a központi hatalmak oldalán belép a háborúba. Ugyanakkor a kialakult helyzetben Nagy-Britannia november 5-én annektálja Ciprust.

Az Európában dúló háború kihat Ázsiára is: Japán augusztus 23-án hadat üzen Német-országnak, és november 7-ére a japánok elfoglalják Csiaocsou német gyarmatot Kínában. 1914-ben Német Kelet-Afrikában november 2–5. között a német gyarmati csapatok legyőz-nek egy brit–indiai expedíciós hadtestet.

Augusztusban és októberben ausztrál és új-zélandi csapatok német gyarmatokat fog-lalnak el a csendes-óceáni térségben.

1914. augusztus 4-én az Amerikai Egyesült Államok kinyilvánítja semlegességét az első világháborúban.

A megmerevedett nyugati fronttal ellentétben 1915-ben a keleti fronton manőverező jellegű hadműveletek folynak mind a Mazuri-tavaknál, mind Gorlicénél is. Ebben az évben a nyugati és keleti front mellett egy új hadszíntér is a hadászati szintű katonai műveletek földrajzi térségévé válik.

Olaszország május 23-án, az antant oldalán belép a háborúba, és 1915. június 15-től az olasz fronton megkezdődnek az isonzói csaták. Október 5-én antantcsapatok szállnak partra a semleges Görögországban.

Az osztrák–magyar csapatok pedig elfoglalják Belgrádot, majd ezt követően Szerbiát, Montenegrót és november végéig Albánia nagy részét. A hadászati szintű katonai művele-tek hatására Bulgária a központi hatalmak oldalán 1915. október 14-én belép a háborúba.

1916-ban valamennyi hadszíntéren folynak a hadászati műveletek. Eldöntetlenül vég-ződik a brit és a német flotta között május 31. és június 30. között megvívott jütlandi csata. A keleti fronton június 4-én a Bruszilov-offenzíva áttöri a magyar frontvonalat. Az antant-


csapatok a nyugati hadszínterén támadást indítanak június 24-én a Somme folyónál. Az olasz fronton augusztus 4–16. között az olaszok a 6. isonzói csatában sikereket érnek el.

1916. augusztus 27-én az antant sikerei nyomán Románia hadba lép a központi hatal-mak ellen.

1916. november 21-én meghal az Osztrák–Magyar Monarchia uralkodója, I. Ferenc József. Őt a trónon I. Károly (magyar királyként IV. Károly) követi. A nyugati fronton november 26-ára az antant támadássorozata kifullad. A német és osztrák–magyar csapatok sikeres hadászati műveleteket hajtanak végre Románia ellen, és december 6-ára a központi hatalmak elfoglalják Bukarestet.

A viszonylagos patthelyzet felismerése után a központi hatalmak december 12-én békeajánlatot tesznek az antantnak, amelyet az január 3-ig elutasít.

1916. november 7-én másodszor választják meg Wilsont az Amerikai Egyesült Államok elnökévé. Ebben az évben Kínában a megosztottan uralkodó katonai klikkek megkezdik a nyár folyamán egymás elleni harcukat.

Bizonyos értelemben e történések hatására 1917 elején Németország bejelenti a korlát-lan búvárhajó-háborút. A keleti front katonapolitikai helyzete jelentős hatással van a cári birodalom belpolitikai állapotára. A folyó háború 1917-re minden szempontból és rendkívüli módon igénybe veszi Oroszországot.

A társadalmi elégedetlenség okán zavargások törnek ki Szentpéterváron, Moszkvában és más nagyvárosokban.

A szentpétervári februári forradalom (március 12.) győzelme után II. Miklós orosz cár lemondani kényszerül, és március 15-én új ideiglenes polgári kormány alakul.

A nyugati fronton a német csapatokat harc nélkül visszavonják a Siegfried-állásba, amelyben a hadászati védelmi készenlétet március 16–19. között érik el.

Az antant áprilisban és májusban folyamatosan támadja a német csapatokat, azon-ban nem tudja kicsikarni a végső döntést. Oroszországban a polgári Kerenszkij-kormány kísérletet tesz a keleti fronton kialakult, számára és az antant számára kedvezőtlen hadá-szati helyzet megváltoztatására, és július 1–15. között hadászati támadást indít a központi hatalmak erői ellen. Az úgynevezett Kerenszkij-offenzíva összeomlik, ami gyakorlatilag az antant szempontjából a keleti front összeomlását is jelenti.

A központi hatalmak az olasz hadszíntéren is sikereket érnek el: október 14. – novem-ber 3. között Caporettónál áttörik az olasz védelmi vonalakat. Az antanterők valamennyi meghatározó fronton defenzívába szorulnak.

A hadszínterek katonapolitikai helyzete jelentősen hat a geopolitikai és geostratégiai viszonyokra, amelyek az antant részéről folytatott megfelelő diplomáciai erőfeszítésekkel párosulva oda vezetnek, hogy az Amerikai Egyesült Államok 1917. április 6-án feladja az 1914-ben kinyilvánított semlegességét és az antant oldalán belép a háborúba. Az Ame-rikai Egyesült Államok hadba lépésével az első világháború harmadik szakaszába ér. Ez az „anyagcsaták” időszaka, amely gyakorlatilag a háború befejezéséig meghatározó módon befolyásolja – elsősorban a nyugati (fő) hadszíntéren – a katonai műveletek megva-lósulásának milyenségét és minőségét.

A keleti front összeomlása nyomán Oroszországban ismét forradalmi helyzet alakul ki, a bolsevikok az októberi forradalomban (november 7.) megdöntik az ideiglenes kormányt és magukhoz ragadják a hatalmat.


A kialakult helyzetben Breszt-Litovszkban Oroszország és a központi hatalmak között november 3. – november 20. folyamán béketárgyalások kezdődtek. Oroszország december 30-án elismeri Finnország függetlenségét. Románia az előző évi veresége után és a kialakult helyzet szorításában december 9-én fegyverszünetet köt a központi hatalmakkal.

1918 januárjában Németországon sztrájkhullám söpör végig. Ugyanakkor a német csa-patok a keleti fronton február 18-án támadást indítanak Szovjet-Oroszország ellen. Litvánia és Észtország kinyilvánítja függetlenségét. Márciustól külföldi csapatok szállnak partra Szovjet-Oroszországban, amelyek a belső ellenforradalmi erőket támogatva harcot indítanak a bolsevik hatalom ellen. Gyakorlatilag Szovjet-Oroszországban kirobban a polgárháború, amely a kezdeti időszakot követően egyre inkább és kizárólagos jelleggel az oroszok négy évig tartó belső háborúja lesz.

1918-ban a központi hatalmak és Szovjet-Oroszország megköti a breszt-litovszki bé-két. A nyugati fronton március 21-én a Somme folyónál német offenzíva kezdődik, amely július 17-ére kifullad. Az antant azonban július 18-án máris ellentámadást kezd a német csapatok ellen. A brit csapatok betörnek a német állásokba, és augusztus 8-ára összeomlik a nyugati fronton a német arcvonal. Szeptember 15-én a szerb és francia csapatok támadást indítanak a Balkánon. Bulgária szeptember 30-án fegyverszünetet köt az antanthatalmakkal. Az olasz fronton október 24-ére a központi hatalmak csapatainak ellenállása összeomlik. Október 18-án megalakul Csehszlovákia, és 29-én Horvátország elszakad a Monarchiá-tól. Október 30-án Szlovákia csatlakozik Csehországhoz, és ugyanezen a napon létrejön az önálló Ausztria.

1918. november 3-án az osztrák–magyar hadvezetés aláírja a padovai fegyverszüneti egyezményt. Lengyelországban november 7-én ideiglenes kormány alakul.

November 9-én II. Vilmos lemond a trónjáról, Németországban győz a forradalom, és a compiégne-i fegyverszünet aláírásával a németek számára véget ér az első világháború. Az ősz folyamán Lengyelország és Lettország is kikiáltja függetlenségét, Ausztria köztár-saság lesz, és az év végére megalakul a Szerb–Horvát–Szlovén Királyság.

1918 januárjában az Amerikai Egyesült Államok elnöke, Wilson meghirdeti 14 pontját, amely nem más, mint az általa elképzelt és felvázolt békekötés és a háború utáni rendezés programja.

A Magyar Királyságban 1918. október 17-én Tisza István bejelenti a háború elvesztését, aminek következtében az események felgyorsulnak, és az őszirózsás forradalom (1918. ok-tóber 30–31.) eredményeképpen a király gróf Károlyi Mihályt nevezi ki miniszterelnöknek. Magyarország számára véget ért az első világháború. A magyar kormány katonai konven-ciót ír alá november 13-án Belgrádban, november 16-án Magyarország köztársaság lesz és végleg elszakad a Monarchiától. November 24-én megalakul a Kommunisták Magyar-országi Pártja.

1919. január 5-én Berlinben kirobban a Spartacus-felkelés. Január 18-án megkezdi munkáját a párizsi békekonferencia.

1919 márciusában Koreában tömegmegmozdulások alakulnak ki a japán uralom ellen, és japánellenes mozgalom robban ki Kínában. A párizsi békekonferencia a volt né-met gyarmatokat Japánnak engedi át. Anatóliában török nemzeti felszabadító mozgalom indul az idegen megszállók ellen Musztafa Kemal pasa vezetésével. 1919-ben Ausztrália megkapja a csendes-óceáni volt német gyarmatokat. Gróf Károlyi Mihály 1919. március 20-án a Vix-jegyzék átvétele után kormányával együtt lemond. Március 21-én a szociál-


demokraták és a kommunisták veszik át a hatalmat és kikiáltják a Tanácsköztársaságot. 1919. április és július között Románia és Csehszlovákia támadást indít a Magyar Tanács-köztársaság ellen. A kialakult politikai és katonapolitikai helyzetben 1919. augusztus 1-jén lemond a magyar Forradalmi Kormányzótanács, véget ér a Tanácsköztársaság, és au-gusztus 4-én a román csapatok bevonulnak Budapestre. A magyar ellenforradalmi erők tevékenysége eredményeként a kialakult politikai helyzetet felhasználva Horthy Miklós és a Nemzeti Hadsereg 1919. november 16-án bevonul Budapestre.

1920. március 13-án Németországban monarchista puccskísérlet történik, március-ban, illetve áprilisban forradalmi megmozdulások zajlanak. A lengyel hadsereg a tavasz folyamán megtámadja Belorussziát és Ukrajnát, s május 6-án elfoglalja Kijevet. A Vörös Hadsereg június 12-én ellentámadásba megy át, visszafoglalja Kijevet, előrenyomul Var-sóig, ahol azonban a lengyelektől augusztus 19-én vereséget szenved.

1920 novemberére Vrangel tábornok legyőzésével – a Távol-Kelet kivételével – véget ér a polgárháború Szovjet-Oroszországban. 1920-ban a Török Birodalom helyén meg-alakuló új államok mandátumterületek lesznek. Anatóliában polgárháború dúl, és a török Nagy Nemzetgyűlés átteszi székhelyét Isztambulból Ankarába. A török szultán képviselője augusz tus 10-én aláírja a győztes hatalmakkal a békét, azonban ezt a Musztafa Kemal pasa vezette ellenkormány nem ismeri el.

Indiában Gandhi meghirdeti a brit gyarmati hatóságokkal szembeni polgári engedet-lenségi mozgalmat. 1920. március 19-én az Amerikai Egyesült Államok szenátusa elutasítja a versailles-i béke ratifikálását. November 2-án Wilson az elnökválasztáson vereséget szen-ved. 1920 Magyarországon a konszolidáció éve: a nemzetgyűlés március 1-jén kormányzóvá választja vitéz nagybányai Horthy Miklóst. Ugyanebben az évben június 4-én Magyarország aláírja a trianoni békét.

1921-ben a rigai béke lezárja a lengyel–szovjet háborút, és a március 18-án aláírt béke-szerződés értelmében Belorusszia és Ukrajna jelentős része Lengyelországhoz kerül. Június 7-én megalakul a kisantant, november 7-én pedig az Olasz Fasiszta Párt. Magyarországon március vége és április eleje között lezajlik az első, október 20–24. között pedig a második sikertelen királypuccs.

1921-ben a törökök Inönünél, majd a Sakarya folyónál legyőzik és visszavonulásra kényszerítik az Ankara felé nyomuló görögöket. Július 11-én Ázsiában megalakul a füg-getlen Mongólia.

1922. április 16-án Németország és Szovjet-Oroszország aláírja a rapallói egyezményt. Az olasz király október végén Mussolinit nevezi ki Olaszország miniszterelnökének. December 6-án létrejön a független Ír Szabad Állam, illetve december 30-án megalakul a Szovjet Szocialista Köztársaságok Szövetsége, a Szovjetunió.

1922. július 20-án Sanghajban megalakul a Kínai Kommunista Párt. Augusztus folya-mán Kemal pasa Törökországban megsemmisítő győzelmet arat a görög expedíciós hadsereg felett és kiűzi a görögöket Anatóliából és Kelet-Trákiából. A történések nyomán VI. Mo-hamed, az utolsó török szultán lemond, és ezzel megszűnik a Török Birodalom. Október végére Vlagyivosztok visszafoglalásával Szovjet-Oroszország távol-keleti részén is véget ér a polgárháború és az intervenció. Afrikában 1922. február 28-án Egyiptom függetlenné válik, azonban a brit befolyás továbbra is rendkívül erős marad.

1923-ban francia és belga csapatok vonulnak be a Ruhr-vidékre. Bulgáriában jobb-oldali puccs következik be, amelyet véres terrorhullám követ. Szeptember 13-án Spanyol-


országban katonai hatalomátvétel történik. Az ősz folyamán sztrájkmozgalmak, felkelések zajlanak Németországban, és november 9-én bekövetkezik Hitler fasiszta puccskísérlete Münchenben.

1923. július 24-én Törökország és az antanthatalmak aláírják a lausanne-i békét, október 29-én kikiáltják a Török Köztársaságot, amelynek első elnöke Musztafa Kemal, fővárosa Ankara.

1924. január 21-én meghal Lenin. Az ősz folyamán a francia és belga csapatok elhagy-ják a Ruhr-vidéket. Ez év januárjában a Kuomintang első kongresszusa elfogadja az első három népi elvet, amely alapján széles népi egységfront jön létre Kínában. Mongóliában kikiáltják a Népköztársaságot.

1925-ben Olaszországban Mussolini fasiszta diktatúrát vezet be. Őszre pedig a lo-carnói egyezmény nyomán megkezdődik Németország ismételt bevonása az új európai hatalmi rendszerbe. Ebben az évben, Kínában március 13-én meghal Szun Jat-szen, a Kuo-mintang vezetője, és május 30-ára forradalmi polgárháború robban ki az országban. 1926. április 24-én a Szovjetunió és Németország barátsági és meg nem támadási szerződést ír alá. Május 12-én Lengyelországban Piłsudski katonai puccsal átveszi a hatalmat, és 28-án Portugáliá ban is katonai puccs dönti meg a köztársaságot. Ebben az évben december 25-én a japán trónt Hirohito császár foglalja el.

1927 folyamán Olaszország és Albánia védelmi szerződést köt, ami azt jelenti, hogy november 22-e után Albánia gyakorlatilag olasz protektorátussá válik. 1927-ben felbomlik a kommunisták és a Kuomintang szövetsége, és augusztus elején megkezdődik a második forradalmi polgárháború Kínában.

1927. április 5-én a Magyar Királyság és Olaszország kétoldalú barátsági szerződést ír alá. 1928-ban Csang Kaj-sek elfoglalja Pekinget és egyesíti Kínát.

1929 áprilisában a Szovjetunióban jóváhagyják az első ötéves tervet. A Jung-terv meg-könnyíti a német jóvátételi teljesítést. 1929. október 3-án a Szerb–Horvát–Szlovén Királyság felveszi a Jugoszláv Királyság nevet. Ebben az évben nemzetközi konferenciát rendeznek Hágában a jóvátételi szerződések aktuális kérdéseiről. 1929. október 25-én az Amerikai Egyesült Államokban a New York-i tőzsdén bekövetkezik a „fekete péntek” elnevezésű krach. Ez a nap az 1933-ig tartó gazdasági világválság kezdete.

1930-ban Spanyolországban megbukik a katonai diktatúra. Ázsiában, Indiában Gandhi az úgynevezett sómeneteléssel tiltakozik a brit uralom ellen. 1930 októberében Brazíliában katonai hatalomátvétel történik.

1931 a gazdasági világválság mélypontja. Spanyolország április 12-én ismételten Köztársaság lesz. December 11-én, a Westminster-statútum alapján a brit korona számos domíniuma szuverén állammá válik, s ennek következtében létrejön a Brit Nemzetközösség. Ázsiában a Japánok szeptemberben megszállják Mandzsúriát. Kínában Zujcsinben kikiáltják a Kínai Szovjet Köztársaságot, amelynek felszámolására Csang Kaj-sek támadást indít.

1932-ben Japán proklamálja Mandzsúria függetlenségét, és a február 18-án létre-jött új állam, Mandzsukuo gyakorlatilag Japán protektorátus lesz. Amerikában Bolívia és Paraguay között három évig tartó háború robban ki az olajban gazdag Gran Chaco bir-toklásáért. 1932 a gazdasági válság magyarországi mélypontja. Az 1932-es németországi választásokon a Nemzeti Szocialista Német Munkáspárt válik a legerősebb parlamenti frakcióvá.


1933. január 30-án a kialakult belpolitikai helyzetben Hindenburg köztársasági elnök Adolf Hitlert nevezi ki Németország kancellárjává. Februárban, miután Berlinben kigyullad a Reichstag épülete, felfüggesztik az alkotmányos jogokat. Március 5-én a német parlamenti választásokat a Nemzetiszocialista Német Munkáspárt nyeri. 1933. október 19-én Német-ország kilép a Népszövetségből. Japán ezt már március 27-én megtette.

1933-ban Franklin D. Roosevelt, az Amerikai Egyesült Államok új elnöke, március 4-én meghirdeti politikai programját, a New Dealt. Kubában megdöntik a liberális kor-mányt. 1933-ban a magyar miniszterelnök látogatást tesz Berlinben Hitlernél és Rómában Mussolininál.

Végigtekintve az első világháború eseményein és az azt követő történéseken megálla-píthatjuk, hogy a 20. század 30-as éveinek közepére a Nagy Háború előtt létező Európa – kü-lönösen Közép- és Kelet-Európa – térképe teljes egészében megváltozott. A korábban létező dominánsan érvényesülő német és orosz nagyhatalmi státusz elenyészett, és az Osztrák–Ma-gyar Monarchia 1918-as felbomlása után létrejött és kialakult nemzetállamok elsődlegesen a francia orientáció érvényesítése mellett igyekeztek saját nemzeti törekvéseiket megvaló-sítani a teljesen új geopolitikai és geostratégiai helyzetben.

Ahogy ezt korábban leírtuk, az első világháborút követő években a forradalmi tevé-kenységek eredményeként megvalósuló bolsevik típusú hatalomátvétel Oroszország kivéte-lével más európai országokban kudarcot vallott. Szovjet-Oroszországban, illetve a későbbi Szovjetunióban azonban a társadalmi fejlődés egy teljesen új – korábban legfeljebb csak elméleti síkon felvázolt – irányba indult el. Átalakult, átrendeződött és szocialista – dogma-tikus felfogás szerint kommunista – értékrend mentén fejlődött a társadalmi közösségi lét. A gazdaságot is átalakították, és állami szinten vezérelt tervutasításos rendszerben állami, illetve népi tulajdon alapján, a szocialista termelési mód dominanciája mellett működött.

Figyelemmel az 1917-től 1922-ig zajló szovjet-oroszországi eseményekre és azok geopolitikai és geostratégiai hatására, kijelenthető, hogy az addig egységes világunk már ekkor ideológiailag, politikailag és gazdaságilag is megosztottá vált, vagyis ilyen értelem-ben kétpólusú lett a világ.

Az első világháborút lezáró rendkívül szerencsétlen versailles-i békeszerződés – első-sorban persze a vesztes államok vonatkozásában – több ország esetében a társadalmi közös-ségek jobbra tolódását eredményezte. A háborús trauma eredményeként Európa és a világ országaiban a 20-as évek végére a pacifizmusnak ugyan rengeteg támogatója akadt, ám a ha-tályba lépett békeszerződések tartalmával elégedetlen országokban az irredenta és revíziós pártok kerültek hatalmi pozícióba, élükön a már ekkor diktátorként viselkedő vezetőikkel.

Már ezekben az években teljesen világossá vált, hogy Thomas Woodrow Wilsonnak, az Amerikai Egyesült Államok 28. elnökének 14 pontból álló békejavaslata nem töltötte be küldetését. Az elnök és közvetlen környezete kivételével az Amerikai Egyesült Államok Kongresszusát5 kevéssé, a győztes nagyhatalmakhoz tartozó Japánt pedig egyáltalán nem érdekelték az európai ügyek. A békeszerződésekben valójában Franciaország, az Egye-sült Királyság és Olaszország mellett elsősorban és mindenekfelett az Amerikai Egyesült Államok akarata érvényesült. A béketárgyalások során elfogadták a Népszövetség alapító

5 Wilson elnök 14 pontba (a wilsoni elvek) szedett békejavaslata az Amerikai Egyesült Államok szenátusa, illetve képviselőháza előtt tartalmában és céljában jól ismert volt, ugyanakkor annak elvi támogatása ellenére az amerikai szenátus mégsem ratifikálta.


okiratát is, amelytől kimondva-kimondatlanul azt várták, hogy stabilizálja a háborút kö-vető új világrendet, illetve megakadályozza egy újabb világméretű fegyveres konfliktus kirobbanását. A helyzet ellentmondásosságát jól érzékelteti Ferdinand Foch6 francia marsall, katonai teoretikus kijelentése: „Ez nem béke, csak fegyverszünet 20 évre.” Szavai igaznak bizonyultak, mivel 1939. szeptember 1-jén – kijelentésétől számított 20 év és 64 nappal később – kitört a második világháború.

A fentiekben áttekintett események alapján megállapítható, hogy az összességében 37 millió áldozatot követelő első világháború teljes mértékben átformálta az akkori világ geopolitikai és geostratégiai helyzetét. Ugyanakkor a rossz elgondolások alapján megalko-tott, a jövő biztonsági helyzetét stabilizálni akaró békeszerződések nyomán olyan társadal-mi mozgások indultak el, amelyek eredményeként a világ megosztottá vált. A társadalmi közösségek szintjén olyan jobb- és baloldali szélsőséges ideológiák jelentek meg, amelyek meghatározó módon befolyásolták a kialakult új világrend országainak politikáját, és a vélt vagy valós érdekek mentén polarizálták, szövetségekbe tömörítették az azonos vagy közel azonos érdekeket és értékeket képviselő nemzeteket, megteremtve a második világháború kirobbanásához szükséges összes feltételt. E feltételek kialakításában meghatározó idő-szakként kell tekintenünk az 1930-as évtized második felére.

1934. június 30-án Németországban az úgynevezett hosszú kések éjszakáján megtörténik a hatalom koncentrációjának véglegesítése. Ezt követően június 25-én Bécsben nemzeti-szocialista puccskísérlet eredményeként meggyilkolják Dollfuss szövetségi kancellárt. Ugyancsak ebben az évben szeptember 28-án a Szovjetunió belép a Népszövetségbe, ugyanekkor október 9-én Marseille-ben merényletet követnek el Sándor jugoszláv király és Barthon francia külügyminiszter ellen. Ázsiában 1934. október 24-én a kínai kommu-nisták Mao Ce-tung vezetésével megkezdik az egy évig tartó hosszú menetelésüket Csang Kaj-sek csapatainak támadásától kísérve.

1935 márciusában népszavazás eredményeként a Saar-vidék visszakerül Németország-hoz. Ugyanebben az évben október 20-án befejeződik a kínai kommunisták hosszú mene-telése, és Senhszi tartományban új tanácsterületet hoznak létre. Afrikában október 3-án Olaszország megtámadja Abesszíniát. 1935-ben az Amerikai Egyesült Államok elfogadja a semlegességi törvényt, amelynek értelmében megtiltja saját fegyvergyártásra szakosodott iparágainak, hogy azok a hadviselő államokkal kereskedjenek.

A német csapatok 1936. március 7-én bevonulnak a demilitarizált Rajna-vidékre, ugyanekkor Franciaországban megalakul az első népfrontkormány. Július 18-án Spanyol-országban a győztes népfrontkormány ellen jobboldali katonai puccs robban ki, és ezzel megkezdődik a három évig tartó spanyol polgárháború. 1939. november 1-jén létrejön a Ber-lin–Róma tengely, és még ebben a hónapban Németország és Japán aláírja az antikomintern paktumot. 1936-ban az Amerikai Egyesült Államok elnökévé ismét Rooseveltet választják. Afrikában Olaszország annektálja Abesszíniát. 1937. május 28-án Chamberlain alakít kor-mányt Nagy-Britanniában. A Szovjetunióban koholt vádak alapján kivégzik Tuhacsevszkijt

6 Francia katonatiszt, marsall, katonai teoretikus. Részt vett a francia–porosz háborúban, betöltötte a vezérkari akadémia igazgatói beosztását, 1907-ben dandárparancsnok, később hadtestparancsnok, 1917. március 5-től a francia hadsereg vezérkari főnöke, 1918. március 27-én pedig a nyugati fronton harcoló antantcsapatok fő-parancsnoka. Részt vett a versailles-i békeszerződés munkájában, azonban annak hatékonyságát megkérdő-jelezte.


és több tábornoktársát. November 6-án Olaszország csatlakozik az antikomintern paktum-hoz. Ázsiában Japán 1937. július 7-én támadást indít Kína ellen, amelynek következtében szeptemberre Kínában japánellenes egységfront jön létre.

A német csapatok 1938. március 13-án bevonulnak Ausztriába (Anschluss), és az or-szág Németországhoz csatlakozik. Szeptember 29-én a müncheni egyezmény értelmében a Szudéta-vidék Csehszlovákiától Németországhoz kerül. Beneš csehszlovák elnök lemond, és autonóm szlovák kormány alakul Josef Tiso vezetésével. Németországban 1938. novem-ber 9-éről 10-ére virradó éjszaka (kristályéjszaka) zsidóellenes pogromokra kerül sor. 1939 márciusában Szlovákia önálló állammá alakul, a német csapatok bevonulnak Csehszlovákia még megmaradt részébe, és március 16-án megalakul a Cseh–Morva Protektorátus. Ebben az évben április 1-jén Spanyolországban a Franco vezette jobboldali felkelők (nemzetiek) elfoglalják Madridot, ezzel április 1-jén véget ér a spanyol polgárháború. 1939. augusz-tus 23-án a Szovjetunió és Németország meg nem támadási szerződést ír alá (Molotov–Rib-bentrop paktum). Nagy-Britannia és Lengyelország a kialakult politikai helyzetben augusz-tus 25-én kölcsönös segítségnyújtási egyezményt köt. 1939. szeptember 5-én az Amerikai Egyesült Államok kinyilvánítja függetlenségét, ugyanakkor felülvizsgálja semlegességi politikáját és lehetővé teszi a fegyvervásárlást Nagy-Britannia és Franciaország számára. Magyarországon 1939. február 19-én Teleki Pál alakít kormányt, és február 23-án csatla-kozunk az antikomintern paktumhoz. Érvényesül a revizionista politika, március 15-ével Kárpátalja teljes egészében Magyarországhoz kerül, és kilépünk a Népszövetségből.

A történések nyomán, az európai kontinensen a politikai és katonapolitikai helyzet pattanásig feszül, és a hitleri Harmadik Birodalom stratégiai céljait követve, 1939. szep-tember 1-jén megtámadja Lengyelországot: kitör a második világháború.

A második világháború az emberiség fejlődéstörténetek egyik legtragikusabb időszaka, amelynek történetét szinte megszámlálhatatlan mennyiségű nemzetközi és hazai szak-irodalom elemzi. Mi a következőkben a második világháborúval kapcsolatban csak azokat a legfontosabb eseményeket idézzük fel, amelyek döntően befolyásolták a világháború történéseit, determinálták a befejezését, a megkötött békediktátumokat, illetve ezen ese-ményeken keresztül megformálták e világméretű, magas intenzitású fegyveres konfliktus után kialakuló világrendet.

A német csapatok lengyelországi betörését követően Nagy-Britannia és Franciaország hadat üzent Németországnak, 1939. szeptember 17-én pedig a szovjet csapatok támadást intéznek Lengyelország keleti része ellen. Lengyelország gyakorlatilag 10 nap leforgása alatt német, illetve szovjet megszállás alá kerül. 1940. március 12-én a szovjet–finn téli háború véget ér, és a Szovjetunió jelentékeny területeket szerez Finnországban. Működik a villámháború: a német csapatok április és június között elfoglalják Dániát és Norvégiát. A történések hatására Chamberlain lemond, és Nagy-Britanniában május 10-én Churchill alakít kormányt. Májusban megkezdődik a németek nyugati offenzívája, május 14-én Hollandia, május 15-én Belgium kapitulál. A kialakult hadászati helyzet következtében Olaszország a németek oldalán belép a háborúba és június 10-én megtámadja Francia-országot. A német csapatok június 14-én elfoglalják Párizst, és rá egy hónapra megalakul a vichyi Franciaország. A Szovjetunió júniusban lerohanja a balti államokat. 1940. augusztus 13-án megkezdődik a németek számára sikertelenül végződő angliai légi csata. A kialakult hadászati helyzetben szeptemberre a német hadvezetés feladja az angliai partraszállás tervét.


Szeptember 27-én Németország, Olaszország és Japán aláírja a háromhatalmi szerződést.Szeptember 3-án az Amerikai Egyesült Államok védelmi szerződést köt Nagy-Britanniával, és november 5-én Rooseveltet harmadszor is az Amerikai Egyesült Államok elnökévé vá-lasztják. 1940. augusztus 30-án a második bécsi döntés értelmében Észak-Erdély vissza-kerül a Magyar Királysághoz. Magyarország november 20-án csatlakozik a háromhatalmi szerződéshez. Szeptember 27-én pedig Szálasi Ferenc vezetésével megalakul az egységes Nyilaskeresztes Párt.

1941. március 27-én Jugoszláviában államcsínnyel megdöntik a németbarát kormányt, és az így kialakult helyzetben a németek megkezdik a balkáni hadjáratukat.

A németek június 22-én megtámadják a Szovjetuniót. A német hadsereg kezdeti ha-dászati sikerei eredményeként a nyár folyamán birtokukba kerül Minszk, Lvov és Riga. Szeptember 1-jére körülzárják Leningrádot, ugyanebben a hónapban elfoglalják Kijevet. Szeptember 30-án kezdetét veszi a moszkvai csata. A szovjetek mindenütt visszavonulnak, a németek október 16-án elfoglalják Odesszát és október 27-ére Szevasztopol kivételével a Krím-félszigetet. Ebben az időszakban a keleti front arcvonala rendkívül szélessé válik. Jelentős mértékben meghosszabbodnak az utánpótlási vonalak, és a hadászati célok elérését szolgáló hadműveletek további sikeres végrehajtása megköveteli a német hadvezetéstől a személyi állomány és haditechnika vonatkozásában elszenvedett veszteségek pótlását, ami azonban már ekkor nehézségekbe ütközik.

Ázsiában 1941-ben a japánok megkezdik Indokína megszállását, aminek következtében Nagy-Britannia hadat üzen Japánnak. A japán hadsereg támadást indít a Fülöp-szigetek ellen, és decemberben már szárazföldi támadó hadászati műveletek folynak. Hongkong december 25-én a japánok kezére kerül.

A szovjet és brit csapatok 1941. augusztus 25-én bevonulnak Iránba.Az afrikai hadszíntéren 1941 januárjában, illetve februárjában a britek előrenyomulnak

Szudánban, Eritreában és Olasz-Szomáliában is.Rommel tábornok vezetésével február 12-én a német Afrika-hadtest partra száll

Líbiában.1941. december 7-én a japánok megtámadják a Pearl Harborban állomásozó amerikai

flottát és támadást indítanak több csendes-óceáni sziget ellen. A történések nyomán augusz-tus 13-án Roosevelt és Churchill meghirdeti az atlanti chartát, amely a háborús és a háború utáni politikájuk alapelveit tartalmazza. December 8-án az Amerikai Egyesült Államok hadat üzen Japánnak, majd 11-én Németországnak és Olaszországnak. 1941. április 3-án Teleki Pál miniszterelnök öngyilkos lesz. Április 4-én megalakul a Bárdossy-kormány, és április 11-én Magyarország bekapcsolódik a Jugoszlávia elleni háborúba. Ez az esemény a második világháború kezdetét jelenti a magyar nemzet számára. 1941. június 26-án Kassát bombázás éri, és Magyarország június 27-én hadat üzen a Szovjetuniónak.

1942 márciusában, Európában, a nyugat-európai hadszíntéren Lübeck szőnyegbombá-zásával a brit légierő megkezdi a Németország elleni légitámadásokat. A keleti hadszíntéren a németek átcsoportosítják erőiket, májusban elfoglalják a Kercsi-félszigetet és június 4-én beveszik Szevasztopol erődjét. Augusztus 24-ére kijutnak Sztálingrád térségébe, és elérik a Volgát, ahol a támadásuk megáll. A nyugati hadszíntéren november 11–21. között a né-metek megszállják a Vichy-féle Franciaországot.


1942 nyarának végére a németek a keleti fronton elveszítik a hadászati kezdeményezés képességét, amely az erőviszonyok átrendeződése okán a szovjetek kezébe kerül. A szovje-tek november 19–22. között bekerítik a Sztálingrádot ostromló német erőket.

A kialakult hadászati helyzet következtében 1943 januárjában a németek megkezdik erőik kivonását a Kaukázus térségéből. Január 12–18. között Leningrádnál a szovjet erők áttörik a német blokádot. A nyugati hadszíntéren január 27-én az amerikai hadászati légierő először támadja nappal Németországot. A keleti hadszíntéren február 2-án a Sztálingrád-nál körülzárt német erők utolsó egységei is megadják magukat. Ugyanebben a hónapban a szovjetek visszafoglalják Kurszkot (február 8.) és Rosztovot (február 14.). Németországban február 18-án Goebbels német birodalmi propagandaminiszter meghirdeti a totális háborút. 1943 májusában az elvárt eredményesség elmaradása és a bekövetkezett veszteségek miatt a németek leállítják az Atlanti-óceánon a tengeralattjáró-háborút. A keleti fronton a német hadsereg 1943 nyarán még egyszer és egyben utoljára a világháború folyamán kísérletet tesz a hadászati kezdeményezés megragadására és visszaszerzésére, azonban a kurszki csatában július 5–23. között a szovjetek győzelmet aratnak.

1943. július 10-én brit és amerikai csapatok szállnak partra Szicíliában. A szövetsége-sek elfoglalják Palermót, július 26-án Badoglio lesz az új miniszterelnök, Mussolinit pedig letartóztatják. Szeptember 3-án az új olasz kormány aláírja a fegyverszünetet, és a szö-vetségesek szeptember 30-án bevonulnak Nápolyba. Ebben az időben német ejtőernyősök kiszabadítják Mussolinit, aki szeptember 12-e után fasiszta államot hoz létre Észak-Olasz-országban.

A keleti hadszíntéren a szovjet hadsereg folyamatosan támadó hadműveleteket hajt végre, és felszabadítja a megszállt szovjet területeket. Augusztus folyamán Harkovot, szep-temberben Brjanszkot és Csernyigovot, októberben Dnyepropetrovszkot és novemberben Kijevet.

A háborúban részt vevő Magyarország számára 1943 katasztrofális év. A Sztálingrád felmentésére irányuló hadműveletek januárban elsöprik a Don mentén védelemre beren-dezkedett 2. magyar hadsereget, amelynek pusztulása nemzeti tragédia. Az események hatására itthon legfelsőbb politikai szinten olyan döntés születik, amelynek következtében ismételt tárgyalások kezdődnek a magyar és az angol kormánymegbízottak között Magyar-országnak a háborúból való kilépéséről.

1943. november 28-a és december 1-je között a szövetségesek vezetői Teheránban kon-ferencián vesznek részt, hogy összehangolják további hadműveleteiket és tanácskozzanak Európa háború utáni újrarendezéséről.

Az afrikai hadszíntéren 1943. január 23-án a szövetségesek elfoglalják Tripolit, május 7-én Tuniszt és Bizertát. Sikereik nyomán az Afrika-hadtest május 13-án megadja magát. November 22–26. között a szövetségesek megtartják az első kairói konferenciát, ahol a meg-beszélés tárgya a távol-keleti háború helyzete.

A nyugati szövetségesek 1943. január 14–24. között québeci konferenciájukon egyez-tetnek a távol-keleti hadműveletekről. Ebben az évben a csendes-óceáni hadszíntéren június és november között az amerikai csapatok partraszállás után visszafoglalják Új-Guineát, a Salamon- és a Gilbert-szigeteket.

1944 első felében a szovjet csapatok folyamatos támadó hadműveletei nyomán fel-szabadulnak a megszállt szovjet területek. A szövetségesek az olasz hadszíntéren folya-matosan szorítják vissza a német erőket, s június 4-én bevonulnak Rómába. Június 6-án


Normandiában megkezdődik a szövetségesek partraszállása, amely június 24-én sikeresen befejeződött, és ezzel megnyílt a nyugati front.

1944. július 20-án sikertelen merényletet kísérelnek meg Hitler ellen. 1944. augusz-tus 1-jén felkelés robban ki Varsóban a németek ellen, amelyet azok október 2-ára vérbe fojtanak. Ebben az évben augusztus 15-én a szövetséges csapatok partra szállnak Dél-Fran-ciaországban. Augusztus 19-én felszabadul Párizs és Firenze.

A szovjet csapatok augusztus 21-én, a keleti hadszíntéren elfoglalják Iașit, a kialakult helyzetben Románia fegyverszünetet kér, majd átáll a szövetségesek oldalára. A szovjet csapatok augusztus 31-én bevonulnak Bukarestbe. A szövetségesek a nyugati fronton meg-valósuló előrenyomulásuk következtében szeptember 3-án elfoglalják Brüsszelt. Szeptem-ber 9-én Szófiában fegyveres felkelés robban ki az uralmon levő fasiszta kormány ellen, és Bulgária átáll a szövetségesek oldalára. A szovjet csapatok október 20-án felszabadítják Belgrádot, míg a nyugati hadszíntéren október 21-én a szövetségesek elfoglalják az első né-met nagyvárost, Aachent. November folyamán a német csapatok elhagyják Görögországot és Albániát.

Strasbourg november 24-én a szövetségesek kezére kerül, ugyanakkor a németek a nyugati hadszíntéren az Ardennekben ellentámadást szerveznek a szövetségesekkel szemben, amelyet december 16-án indítanak meg. 1944 nyarán Ázsiában az amerikaiak kínai repülőterekről megkezdték Japán bombázását, és egyúttal megkezdődik a Fülöp-szi-geteket megszálló japán szárazföldi erők felszámolása. Október 23–26. között ugyancsak a Fülöp-szigeteknél vívott tengeri csatában a japán flotta megsemmisítő vereséget szenved az amerikaiaktól. 1944. november 7-én Rooseveltet negyedszer választják az Amerikai Egyesült Államok elnökévé.

1944. március 19-én a német csapatok megszállják Magyarországot, ezt követően megkezdődnek a szövetségesek légitámadásai a városok ellen. Augusztus 29-én meg-alakul a Lakatos-kormány. Ebben az évben szeptember végére a szovjet csapatok elérik a magyar határt. A kialakult hadászati és politikai helyzetben szeptember 28-án magyar fegyverszüneti delegáció utazik Moszkvába. Szovjetunió és Magyarország között érdemi megállapodás nem jön létre, a hadműveletek átterjednek az országra, október 6–19. között lezajlik a debreceni csata.

Október 15-én Horthy Miklós kormányzó bejelenti a háborúból való kilépést, amely a valóságban csupán sikertelen kísérlet marad. Október 16-án német csapatok szállják meg a Budai Várat, Horthyt lemondatják, és Szálasi Ferenc nyilasvezér veszi át a hatal-mat. A szovjet csapatok október 19-én elfoglalják Debrecent és december 9-én már Vácon vannak.

December 21-én Debrecenben összeül az ideiglenes nemzetgyűlés, és december 22-én Dálnoki Miklós Béla vezetésével megalakul az ideiglenes kormány. 1944. december 24-ére a szovjet csapatok körülzárják a fővárost. 1945. január 5-ére a nyugati hadszíntéren az előző év december 16-án indított német ellentámadás az Ardennekben kudarccal végződik. A ke-leti fronton a szovjet hadsereg 1945. január 12-én támadást indít a Visztula–Odera vonalán. Január 17-én a szovjetek bevonulnak Varsóba, január 19-én pedig Krakkóba.

1945. február 4–11. között a szövetségesek legfőbb vezetői a jaltai konferencián dönte-nek a Szovjetunió Japán elleni hadba lépéséről, egyeztetik és meghatározzák háború utáni politikájukat. A szövetségesek Európában minden fronton folyamatosan támadó hadmű-veleteket vívnak az elkeseredetten védekező német csapatokkal szemben. Április 25-ére


a szovjet csapatok körülzárják Berlint, az észak-olaszországi csapatok április 28-án let-eszik a fegyvert, ugyanezen a napon Mussolinit elfogják és kivégzik.

Április 30-án Hitler és több náci vezető öngyilkosságot követ el Berlinben. A várost a szovjetek május 2-án elfoglalják. Ezt követően a németek május 7-én aláírják az általá-nos megadási okmányt, ennek következtében Európában május 9-én befejeződik a máso-dik világháború.

Ázsiában a csendes-óceáni hadszíntéren a Fülöp-szigetek döntő része 1945 febru-árjában amerikai ellenőrzés alá kerül. Február 19-én az amerikai csapatok elfoglalják Ivo Dzsima szigetét. 1945. április 12-én meghal Roosevelt, az Amerikai Egyesült Államok elnöke, utódja Truman alelnök lesz. 1945 augusztusában az amerikai légierő hadászati atomtámadást hajt végre Hirosima és Nagaszaki japán városok ellen. A Szovjetunió au-gusztus 8-án hadat üzen Japánnak. 1945. szeptember 2-án a bekövetkezett hadászati szintű események nyomán Japán aláírja a fegyverszünetet. Ugyanezen a napon Saigonban kikiált-ják a Vietnami Demokratikus Köztársaságot. Szeptember 23-án azonban francia csapatok szállják meg Vietnam déli részét. Kínában 1945. október 11-ével polgárháború kezdődik, miután szakításra került a sor a Kínai Kommunista Párt és a Kuomintang között. Április első felére az utolsó német egységek is elhagyják Magyarország területét, és ezzel hazánk-ban véget ér a második világháború.

1945. július 17-e és augusztus 2-a között a szövetségesek potsdami konferenciáju-kon sorsdöntő határozatokat hoznak Európa és benne Németország jövőjéről. Július 27-én Nagy-Britanniában miniszterelnök-váltásra kerül sor, és a leköszönő Churchillt Attlee vált-ja. Németország legfelsőbb kormányzati szerve 1945. augusztus 30-tól a négy megszálló hatalom által létrehozott Szövetséges Ellenőrző Bizottság lesz. November 13-tól de Gaulle lesz Franciaország miniszterelnöke.

1946 januárjában lemond de Gaulle, Albánia és Bulgária népköztársaság lesz, ugyanez év október 13-án elfogadják a Negyedik Köztársaság alkotmányát Franciaországban, októ-ber 28-án pedig polgárháború kezdődik Görögországban.

Indiában Nehru vezetésével 1946. szeptember 2-án ideiglenes kormány alakul. Viet-namban december 19-én háború kezdődik a franciák ellen. 1946. február 1-jén megszűnik a Magyar Királyság, az új államforma köztársaság, amelynek elnöke Tildy Zoltán, a mi-niszterelnöke pedig február 4-től Nagy Ferenc.

1947 januárjában baloldali győzelmet hoznak a lengyelországi választások, február 10-én a szövetségesek Párizsban aláírják a békét Olaszországgal, Finnországgal, Magyar-országgal, Romániával és Bulgáriával.

A világkereskedelem liberalizálása érdekében október 30-án Genfben létrehozzák az Általános Vámtarifa- és Kereskedelmi Egyezményt. December 30-án szovjet nyomásra lemond I. Mihály román király, és Románia népköztársaság lesz.

India 1947. augusztus 15-én kivívja függetlenségét Nagy-Britanniától. 1947. már-cius 12-én az Amerikai Egyesült Államok elnöke meghirdeti az államok új külpolitikáját. A Truman-doktrína a szovjet típusú kommunizmus terjedése ellen irányul, hivatalossá tétele egyúttal a hidegháború korszakának kezdetét is jelenti.

1948 folyamán a Szövetséges Ellenőrző Bizottság befejezi működését Németországban. A valutareform június 21–23. között Berlin kettéosztásához vezet, ugyanekkor a Szovjet-unió elzárja Nyugat-Berlint Nyugat-Németországtól. Jugoszlávia vezetője, Tito megpróbálja a saját bel- és külpolitikáját érvényesíteni, és a nyár folyamán szakít a Szovjetunióval.


1948 januárjában, Indiában meggyilkolják Mahátma Gandhit, május 14-én kikiáltják az önálló Izrael államot, amely abban a pillanatban háborúba keveredik az őt körülvevő arab országokkal. November 16-án az első arab–izraeli háború tűzszüneti egyezmény megkötésével fejeződik be. 1949. január 25-én megalakul a Kölcsönös Gazdasági Segítség Tanácsa (KGST) Moszkvában. Ugyanebben az évben április 4-én megalakul az Észak-atlan-ti Szerződés Szervezete, a NATO. Szeptember 23-án Truman bejelenti, hogy a Szovjetunió sikeres atomrobbantást hajtott végre, és így atomnagyhatalommá vált. Strasbourgban május 5-én létrejön az Európa Tanács. Október 7-én Németország szovjet megszállási zónájában megalakul a Német Demokratikus Köztársaság (NDK). Kínában Mao Ce-tung vezetésével a kommunisták győzelmet aratnak a polgárháborúban, és Csang Kaj-sek a Nemzeti Párt (Kuomintang) fegyveres egységeivel Tajvan szigetére vonul vissza. Október 1-jétől Kína Népköztársaság lesz.

Magyarországon a politikai hatalmi harcok befejeződnek, amelyek során a magyar kommunisták magukhoz ragadják a hatalmat. 1949. augusztus 18-án az országgyűlés el-fogadja a Magyar Népköztársaság új alkotmányát. 1950. július 6-án az NDK kormánya elismeri az Odera–Neisse határt. Január 23-án az izraeli parlament Jeruzsálemet nyilvá-nítja az ország fővárosának. Tajvan szigetén március 1-jén létrejön a Kínai Köztársaság. Ugyanekkor Koreában észak-koreai csapatok vonulnak be Dél-Koreába, és június 25-én kitör a három évig tartó koreai háború. Magyarországon 1950. január 1-jén életbe lép az új közigazgatási beosztás, és megkezdődik az első ötéves terv megvalósítása.

1951 júliusában Nagy-Britannia és Franciaország megszünteti a hadiállapotot Német-országgal, ugyanekkor október 26-án ismét Churchill lesz az Egyesült Királyság miniszter-elnöke. Április 30-án baloldali kormány kerül hatalomra Iránban, amely első intézkedései között államosítja a kőolajipart. Tibet május 23-án kínai fennhatóság alá kerül, és szeptem-ber 8-án véget ér Japán katonai megszállása.

1952. február 6-án II. Erzsébet lesz Nagy-Britannia és Észak-Írország királynője. 1952. november 4-én az amerikai elnökválasztás győztese Eisenhower. Ugyanebben a hó-napban az Amerikai Egyesült Államok a Csendes-óceán középső részén végrehajtja az első hidrogénbomba-robbantását. 1953. március 5-én meghal Sztálin. Június 17-én az NDK-ban felkelés robban ki, amelyet a szovjet csapatok levernek. Augusztus 20-án a Szovjetunió bejelenti, hogy rendelkezik hidrogénbombával. Ugyancsak ebben az évben július 27-én a panmindzsoni fegyverszüneti szerződéssel véget ér a koreai háború, a két ország közötti határ a 38. szélességi fok lesz. Iránban augusztus 20-án katonai puccs dönti meg a baloldali kormányt.

1953. július 26-án Egyiptomban kikiáltják a köztársaságot. Magyarországon július 4-én a reform kommunista Nagy Imre alakít kormányt.

1954. május 7-én Ázsiában a francia csapatok döntő vereséget szenvednek Dien Bien Phunál az indokínai háborúban. Ezzel Franciaország indokínai befolyása megszűnik, és Vietnamot a 17. szélességi fok mentén kettéosztják. 1954. szeptember 8-án Manilában megalakul a SEATO, a Délkelet-ázsiai Szerződés Szervezete. 1954. május 15-én Paraguay-ban Stroessner tábornok katonai puccsal magához ragadja a hatalmat.

1955. január 25-én a Szovjetunió megszünteti a hadiállapotot a két Németországgal. Churchill lemond és április 15-én visszavonul a politikától. 1955. május 14-én a szovjet érdekszférában megalakul a Varsói Szerződés katonai szövetsége. Május 15-én az osztrák


államszerződés megszünteti Ausztria katonai megszállását, és az ország független, sem-leges állam lesz.

1955. február 24-én Irak és Törökország aláírja a szovjetellenes Bagdadi Paktumot, amelyhez később több ország csatlakozik.

1956-ban az SZKP (Szovjetunió Kommunista Pártja) 20. kongresszusán (febru-ár 14–25.) Hruscsov szakít a sztálinizmussal. Június 28-án általános sztrájk és felkelés robban ki a lengyelországi Poznańban. Egyiptomban 1956. július 26-án bejelentik a Szue-zi-csatorna államosítását, aminek következtében kitör a szuezi válság. Izraeli csapatok október 9-én megtámadják Egyiptomot, és október 31-én Nagy-Britannia és Franciaország is támadást indít Egyiptom ellen. December 22-én a harcok elcsitulnak, kivonják a francia csapatokat, és véget tér a szuezi válság. 1956. október 23-án, Magyarországon a fennálló rendszer elleni elégedetlenség forradalom kirobbanásához vezet. Október 24-én Nagy Imre lesz a miniszterelnök, és november 1-jén Magyarország kilép a Varsói Szerződésből. 1956. november 4-én azonban a szovjet csapatok vérbe fojtják a forradalmat, és Kádár János vezetésével Moszkvához hű kormány alakul.

1956-ban ismét Eisenhower lesz az USA elnöke, ugyancsak ebben az évben felkelés robban ki Kubában a Batista-rendszer ellen.

1957. január 1-jén a Saar-vidék újra az NSZK része lesz. Rómában hat nyugat-európai ország létrehozza március 25-én az Európai Gazdasági Közösséget (EGK). A Szovjetunió felbocsátja az első mesterséges holdat, a Szputnyik-1-et. 1957. március 9-én Eisenhower meghirdeti a róla elnevezett doktrínát, amely az USA fokozottabb jelenlétét eredményezi a Közel-Keleten.

1958. március 19–21. között Strasbourgban megtartja alakuló ülését az Európai Par-lament. A Szovjetunióban március 27-étől Hruscsov veszi át a hatalmat. Ebben az évben Mao Ce-tung meghirdeti Kínában a „nagy ugrás a szocializmus felé” politikáját, amely gyakorlatilag a sztálinizmus kezdete az országban. Magyarországon 1958. január 28-án Münnich Ferenc vezetésével új kormány alakul, és június 18-án kivégzik Nagy Imrét. Fran-ciaországban szeptember 28-án új alkotmányt fogadnak el, létrejön az Ötödik Köztársaság, amelynek elnökévé december 24-én de Gaulle-t választják meg.

1959. január első napjaiban, Kubában a Fidel Castro vezette forradalmi erők megdöntik a Batista-diktatúrát. Hruscsov szovjet pártvezető és kormányfő szeptember 15–27. között hivatalos látogatást tesz az USA-ban, és a Camp David-i megbeszélések nyomán kezdetét veszi a politikai enyhülés.

1960 nyarán ideológiai szakítás következik be a Szovjetunió és Kína között. Török-országban katonai puccs robban ki, ugyanakkor ebben az évben szeptember 14-én Bagdad-ban megalakul a Kőolajat Exportáló Országok Szervezete (OPEC). Afrikában 1960-ban a legtöbb gyarmat elnyeri függetlenségét.

1961. április 12-én Gagarin szovjet űrhajós személyében először jár ember a világűrben. 1961. június 3–4. között létrejön a Kennedy-Hruscsov találkozó Bécsben. Augusztusban megkezdődik a berlini fal megépítése az egyre nagyobb kivándorlás megakadályozása érde-kében. Az afrikai Angolában fegyveres harc kezdődik a polgári uralom ellen. 1961. április 17-én Kubában emigránsok egy csoportja amerikai támogatással sikertelen katonai akciót hajt végre a Disznó-öbölben, ami nyomán kialakul a kubai válság.


1962. február 20-án sor kerül az első amerikai űrutazásra. Október 28-án Hruscsov amerikai követelésre elrendeli a szovjet rakéták leszerelését Kubában, s ezzel véget ér a világbékét veszélyeztető kubai válság.

1963. augusztus 5-én az USA, Nagy-Britannia és a Szovjetunió aláírja az atomcsend-szerződést. Szeptemberben eredménytelen határtárgyalások folytak a Szovjetunió és Kína között a távol-keleti határkonfliktusok megoldására. 1963. november 22-én Kennedyt, az USA elnökét meggyilkolják, utódja Johnson alelnök lesz.

1963. március 22-én, Magyarországon megjelent elnöki tanácsi rendelet kegyelemben részesíti az 1956-os forradalom résztvevőinek túlnyomó részét. Október 1–4. között meg-állapodás születik Magyarország és Csehszlovákia között a magyar és csehszlovák dunai erőmű építéséről.

1964. október 14-én leváltják Hruscsov szovjet pártvezetőt és kormányfőt, és az SZKP új vezetője Brezsnyev, a Szovjetunió kormányfője pedig Koszigin lesz. Május 28-án meg-alakul a Palesztin Nemzeti Felszabadítási Mozgalom (FATAH) vezető szerve, a PFSZ (Palesztinai Felszabadítási Szervezet). 1964. augusztus 2–4. között bekövetkezik Indo-kínában a tonkini incidens, amelynek következtében az USA közvetlenül is bekapcsolódik a saigoni Amerika-barát kormány oldalán a vietnami harcokba.

1965. január 25-én meghal Churchill brit államférfi, márciusban Romániában Ceaușescut választják a Román Kommunista Párt első titkárává. Ebben az évben, decem-ber 8-án befejezi munkáját a II. vatikáni zsinat, amely a római katolikus egyházat érintő jelentős döntések meghozatalának fóruma.

1966. március 29-én Franciaország bejelenti csapatai kivonását a NATO haderőkötelé-kéből. A január 10-én megtartott taskenti konferencia rendezi a kashmiri kérdésben támadt indiai–pakisztáni konfliktust. Ugyanekkor január 24-étől Indira Gandhi lesz India minisz-terelnöke. Kínában 1966. május 15-én kezdetét veszi az úgynevezett kulturális forradalom.

1967. április 21-én Görögországban katonai hatalomátvétel történik. Július 1-jével három nyugat-európai közösség egyesítésével létrejön az Európai Közösség. 1967. június 5–11. között a hatnapos háborúban Izrael arab területeket foglal el. Október 26-án Reza Pahlavi sah császárrá koronáztatja magát Iránban.

New Yorkban 1967. április 15-én több százezren tüntetnek a vietnami háború ellen. 1968. július 1-jén több mint száz állam aláírja az atomsorompó-szerződést, augusztus 20–21. között a Varsói Szerződés katonai intervenciója véget vet a csehszlovák reform-próbálkozásoknak, a prágai tavasznak. 1968. április 4-én Martin Luther King amerikai polgárjogi harcos merénylet áldozata lesz, november 4-én Nixont választják az USA el-nökévé. 1968. január 1-jén Magyarországon gazdaságpolitikai reformokat vezetnek be (új gazdasági mechanizmus). Augusztusban a Magyar Néphadsereg egységei a kijelölt szov-jet–bolgár–lengyel–német csapatokkal közösen bevonulnak Csehszlovákiába. 1968. október 5-én polgárháború kezdődik Észak-Írországban a katolikusok és a protestánsok között.

1969. április 27-én lemond de Gaulle francia köztársasági elnök. Október 21-én pedig Willy Brandtot választják az NSZK kancellárjává.

1969. szeptember 1-jén Líbiában Kadhafi katonai puccsal magához ragadja a hatalmat. Ennek az évnek tavaszán fegyveres összetűzésre kerül sor az Usszuri folyónál a Szovjetunió és Kína között, ugyanekkor áprilisban a Kínai Kommunisták Pártjának 9. kongresszusán bejelentik a kulturális forradalom végét.


1969. július 20-án Armstrong és Aldrin amerikai űrhajósok személyében először lép ember a Holdra. November első felében hatalmas tömegtüntetések folynak az USA-ban a vietnami háború ellen.

1970. március 23-án négyhatalmi tárgyalás kezdődik Berlin státuszáról. Április 16-án Bécsben megkezdődnek a SALT-megbeszélések a hadászati fegyverrendszerek korlátozá-sáról. 1970. november 9-én meghal de Gaulle. Decemberben, Lengyelországban lemond Gomułka, és Gierek lesz a Lengyel Egyesült Munkáspárt első titkára, ez egyúttal kormány-átalakításhoz vezet. Chilében szeptember 4-én az elnökválasztás során a szocialista Salvador Allende szerzi meg a legtöbb szavazatot.

1971. május 3-án az NDK-ban a hatalmat Walter Ulbrichtól Honecker veszi át.1972. február 21–28. között Nixon amerikai elnök Kínába látogat, a nyár folyamán

Egyiptomból kiutasítják a katonai tanácsadókat, és június 17-én az USA-ban lehallgatási botrány robban ki (Watergate-ügy).

1973. január 31-én haderőcsökkentési tárgyalások kezdődnek Bécsben a NATO és a Varsói Szerződés között. Ugyanebben a hónapban, január 27-én a harcoló felek aláírják a fegyverszünetet a vietnami háborúban. 1973. szeptember 18-án az NSZK-t és az NDK-t felveszik az ENSZ-be. Október 6–25. között Egyiptom és Szíria megtámadja Izraelt, ám a kezdeti sikerek után vereséget szenvednek.

1973. május 10-én megkezdődik a Watergate-ügy kivizsgálása az USA-ban. Június 18–25. között Leonyid Brezsnyev a Szovjetunió első embere látogatást tesz az USA-ban. Szeptember 11-én Chilében megdöntik Allende kormányát.

1974. április 25-én Portugáliában megdöntik a katonai diktatúrát. Májusban lemond Brandt nyugatnémet kancellár, utódja Helmut Schmidt lesz. 1974. július 15-én, miután görög tisztek megbuktatják Makárioszt, Ciprus elnökét, török csapatok szállnak partra Ciprus északi részén, és július 25-én megbukik a katonai kormány. 1974. augusztus 8-án az USA-ban a Watergate-ügy miatt lemond Nixon, utódja Gerald Ford alelnök lesz.

1975. február 3-án Ciprus északkeleti részén kikiáltják a Ciprusi Török Szövetségi Államot. Augusztus 1-jén Helsinkiben aláírják az Európai Biztonsági és Együttműködési Értekezlet záróokmányát.

1975 novemberében Spanyolországban Franco halálával véget ér a fasiszta diktatúra, és János Károlyt királlyá koronázzák. 1975. január 2-án a vietnami felszabadító erők a fegy-verszüneti egyezmény megsértésével támadást indítanak Dél-Vietnam ellen. A katonai műveletek eredményeként április 30-án Dél-Vietnam bejelenti a feltétel nélküli kapitulációt.

1976. június 30-án az eurokommunizmus nem ismeri el az SZKP vezető szerepét és külön politikai utat választ. Július 2-án Észak- és Dél-Vietnam egyesítésével létrejön a Vietnami Szocialista Köztársaság. Szeptember 9-én Kínában meghal Mao Ce-tung a Kínai Népköztársaság alapítója és a Kommunista Párt elnöke.

1977. január 20-án Jimmy Cartert, az USA új elnökét beiktatják hivatalába. Június 15-én Spanyolországban 1936 óta először rendeznek szabad választásokat.

1978. október 16-án II. János Pál néven Karol Wojtyła lengyel bíborost választják pá-pává. Ebben az évben április folyamán katonai államcsínyt követően Afganisztán demok-ratikus köztársaság lesz. December 25-én vietnami csapatok vonulnak be Kambodzsába.

1979. május 3-án Nagy-Britannia miniszterelnöke a konzervatív Margaret Thatcher lesz. 1979. június 15–18. között Bécsben megtartott szovjet-amerikai csúcstalálkozó ke-retében aláírják a SALT-II. megállapodást a támadó hadászati fegyverek korlátozásáról.


1979 januárjában Reza Pahlavi sah elhagyja Iránt, és 15 évi száműzetés után visszatér az oországba Khomeini ajatollah, és vezetésével február 11-ére győz az iszlám forradalom az országban. Ázsiában február 17-én határincidenst követően kínai csapatok hatolnak be Vietnamba. December 22-én bekövetkezik az afganisztáni–szovjet invázió.

1980. május 4-én meghal Tito jugoszláv államelnök. A nyár folyamán sztrájkhullám söpör végig Lengyelországon, lemond Gierek és Lech Wałęsa vezetésével megalakul a Szolidaritás szövetség. Szeptember 12-én katonai puccs zajlik Törökországban, és 21-én kezdetét veszi az iraki–iráni háború.

1981. február 11-én Lengyelország miniszterelnökévé Jaruzelski tábornokot választják. A lengyel kormány december 18-án kihirdeti a rendkívüli állapotot, és a Szolidaritás illega-litásba vonul. A Francia Köztársaság elnöke május 10-étől Mitterand lesz, míg az USA-ban január 20-át követően Cartert az elnöki poszton Ronald Reagan váltja fel. 1981. október 6-án Szádát egyiptomi állam- és kormányfő merénylet áldozata lesz, utódja Mubárak.

1982. november 10-én meghal Brezsnyev szovjet államfő és pártvezető. Izrael vissza-adja Egyiptomnak az 1967-es háborúban elfoglalt Sínai-félszigetet (április 25.), ugyanakkor június 6-án a palesztinok elleni háború eredményeként Izrael bevonul Libanonba.

1982. április 2-án Argentína birtokba veszi a brit fennhatóság alá tartozó Falkland-szi-geteket, amelyet június 14-én Nagy-Britannia visszafoglal az argentinoktól (ez volt a falk-landi háború).

1983. november 15-én a ciprusi törökök vezetője önálló török államot kiált ki Cipruson.1984. február 13-án Csernyenkót választják a párt új főtitkárává a Szovjetunióban.

Február 22-én az iraki–iráni háború miatt az USA hadihajókat küld a Perzsa-öbölbe. Indiában június 5-én katonák rohamozzák meg az Amritszári Aranytemplomot, mire egy szikh merénylő október 31-én megöli Indira Gandhi indiai miniszterelnököt. Az USA-ban november 6-án ismét Reagant választják elnökké.

1985. március 15-én Csernyenkó halálát követően Mihail Gorbacsov lesz az új szov-jet pártvezető, aki október 19–20. között Genfben találkozik Reagan amerikai elnökkel. 1985. március 5-én Irak iráni városokat bombáz. Június 10-én Izrael kivonja csapatait Dél-Libanonból.

1986. április 15-én amerikai repülőgépek líbiai városokat bombáznak. Április 6-án az ukrajnai Csernobilban súlyos atomkatasztrófa történik. Október 12-én újabb szovjet–amerikai csúcstalálkozó Reykjavíkban.

1987. október 26-án az USA kereskedelmi embargót rendel el Irán ellen. Ugyanebben az évben december 8-án Washingtonban Gorbacsov és Reagan szerződést írnak alá a kö-zepes hatótávolságú nukleáris rakéták teljes leszereléséről. Magyarországon 1987-ben a mérsékelt reformokat meghirdető Grósz Károly lesz a miniszterelnök.

1988. február 4-én a Szovjetunóban rehabilitálják a sztálini önkény egy csoportját. Május 29. és június 2. között megvalósul a negyedik Reagan–Gorbacsov csúcstalálkozó Moszkvában, és életbe lép a közepes hatótávolságú rakéták teljes leszerelését tartalmazó szerződés. Június 13-án Mitterand elnök Szocialista Pártja szerzi meg a győzelmet. Az ősz folyamán népfrontmozgalmak alakulnak a Baltikumban. Február végén Karabah környé-kén véres zavargások robbannak ki. 1988. május 15-én a Szovjetunió megkezdi csapatainak kivonását Afganisztánból. Szeptemberben bevezetik a Karabah-hegyvidéken a rendkívüli állapotot. 1988. október 5-én Chilében a népszavazás elutasítja, hogy Pinochet tábornok további nyolc évre betöltse az államfői tisztséget, ugyanekkor november 8-án az USA elnö-


kévé választják George Busht. December 15-én az USA meghirdeti a hivatalos kapcsolatok felvételét a Palesztin Felszabadítási Szervezettel.

1989. március 23-án véres zavargások kezdődnek a jugoszláviai Koszovó tartományban az autonómia Szerbia által történt megnyirbálása miatt. Március 26-án a Szovjetunióban a népképviselők kongresszusának megválasztásakor az állampolgárok 70 év után először választhatnak több jelölt között. Június 4-én a lengyelországi választásokon az ellenzék elsöprő győzelmet arat. Július 10-én az egész országra kiterjedő bányászsztrájk robban ki a Szovjetunióban. Szeptember 11-én a magyar kormány megnyitja az országhatárt a nyugatra kivándorolni szándékozó NDK-beli állampolgárok előtt. Október 18-án lemond Erich Honecker, utódja Egon Krenz lesz. Október 28-án Prágában erőszakkal számolják fel az ország vezetőinek leváltását követelő tüntetést. November 9-én leomlik a berlini fal. November 10-én Bulgáriában, november 22-én Csehszlovákiában lemond a kommunista vezetés. December 10-én Csehszlovákiában nagyobb részt ellenzékiekből álló kormány alakul, s az ősz folyamán az NDK-ban is lemond a kommunista vezetés, december 26-ára a romániai forradalom győzelme nyomán ideiglenes kormány alakul Bukarestben.

Magyarországon 1989 februárjában az MSZMP Központi Bizottsága a többpárt-rendszer bevezetése mellett foglal állást. Május 2-án megkezdődik a vasfüggöny lebontása az osztrák–magyar határon. Június 16-án újratemetik Nagy Imrét, július 6-án meghal Kádár János. Október 8-án az MSZMP rendkívüli kongresszusán Magyar Szocialista Párt (MSZP) néven új párt alakul. Október 23-án megtörténik a Köztársaság kikiáltása. 1989. február 15-én a Szovjetunió kivonja utolsó egységeit is Afganisztánból. Március 7-én a tibeti tün-tetések miatt a kínai hatóságok rendkívüli állapotot vezetnek be az autonóm tartományban. Ugyanekkor Gorbacsov május 15-én Pekingbe látogat. 1989. június 3-án Teheránban meghal Khomeini ajatollah, az iszlám forradalom vezére. Másnap a pekingi Mennyei béke terén a kínai katonaság brutális kegyetlenséggel szétveri a diáktüntetést. 1989. december 24-én amerikai csapatok támadják meg Panamát.

1990. január 20-án a Jugoszláv Kommunisták Szövetségének 16. rendkívüli kongresz-szusán éles ellentét alakul ki a szerbek és a szlovének között. Március 11-én Litvánia füg-getlenségi nyilatkozatot fogad el. Március 14-én megkezdődnek a tárgyalások Németország egyesítésének folyamatáról. Március 18-án az első szabad parlamenti választások zajlanak az NDK-ban. Május 4-én a lett, május 8-án az észt parlament nyilvánítja ki országa függet-lenségét. Május 20-án a romániai választásokon a Nemzeti Megmentés Frontja szerzi meg a győzelmet. Június 8–9-én a demokratikus erők győznek a csehszlovák parlamenti választá-sokon. Június 17-én a bolgár parlamenti választásokon a Bolgár Szocialista Párt lesz a győztes. Július 12-én a két német állam között életbe lép a gazdasági és pénzügyi unió. 1990. július 2-án Szlovénia kinyilvánítja teljes állami szuverenitását. Július 25-én Horvátország, augusz-tus 1-jén Bosznia és Hercegovina is ugyanezt teszi. Október 3-án a két német állam újraegye-sül. Ez a nap azóta nemzeti ünnep, a német egység napja. December 9-én a lengyelországi elnökválasztást Lech Wałęsa nyeri. Mongóliában július 29-én többpárti választások zajlanak. Az iraki csapatok 1990. augusztus 2-án megtámadják és elfoglalják Kuvaitot, ez az öbölválság kezdete. Az abházok augusztus 25-én kinyilvánítják elszakadásukat Grúziától.

Magyarországon 1990. január 5-én kirobban az úgynevezett Dunagate-ügy. Március 10-én megállapodás történik a szovjet csapatok 1991. június 30-ig történő kivonásáról. Már-cius 12-én megkezdődik a szovjet csapatok kivonása hazánk területéről. 1990. április 8-án az országgyűlési választások második fordulóját az MDF nyeri meg. Május 2-án az MDF


és az SZDSZ pártközi megállapodást köt. Május 22–23. között az országgyűlés elfogadja a kormányprogramot, Antall József és kormánya leteszik az esküt. Az országgyűlés augusz-tus 3-án Göncz Árpádot köztársasági elnökké választja. Az önkormányzati választások első fordulója az alacsony részvételi arány miatt főleg a városokban eredménytelenül végződik, és azok majd csak október 14-én, a helyhatósági választások második fordulóját követően zárhatók el. Magyarország 1990. november 6-án az Európa Tanács tagja lesz.

Az 1991-es évtől megkezdődnek és felgyorsulnak azok a társadalmi mozgások, ame-lyek nyomán világunk a ma ismert geopolitikai és geostratégiai képet mutatja.

1.2.2. A jelenben formáljuk a jövőt

Már a 21. század első évtizedének közepére – a geopolitika szintjén és annak meghatározó szereplői számára – egyértelmű ténnyé vált, hogy az Amerikai Egyesült Államok szuper-hatalmi szerepvállalása ellenére a világ nem vált egypólusúvá. Sőt napjainkra egyértelműen behatárolhatók glóbuszunkon azok a többé-kevésbé már valóságos hatalmi központok,7 amelyek meghatározó társadalmi elitjei, a nyugati-civilizációs kultúrkörhöz tartozó tár-sadalmak által elképzelt – a fenntartható fejlődésüket biztosító és garantáló – elmélettől, illetve gyakorlattól eltérő jövőképben gondolkodnak.

Mára sajnálatos módon bebizonyosodott, hogy az emberiség egészét fenyegető globális biztonsági kihívásokra multipoláris világunk mértékadó hatalmi tényezői – kontinentális, regionális, illetve sok esetben lokális érdekeik, érdekeltségeik okán – nem tudnak, nem képesek, esetleg nem is akarnak egységes válaszokat adni, illetve megoldásokat találni.

Valójában biztonságfelfogásunk sem egységes. Könyvünkben nem célunk a nap-jainkban létező biztonságelméletek bemutatása, de azt feltétlenül szükségesnek tartjuk megjegyezni, hogy működő világunkban egyszerre van jelen és érvényesül a komplex és a hagyományos biztonságelmélet és gyakorlat.

A biztonság átfogó értelmezésePolitikai Katonai NemzetbiztonságiNemzetközi jogi Kisebbségi KözegészségügyiEmberi jogi Gazdasági KörnyezetiInformációs és technológiai Társadalmi Pénzügyi

1. ábra A biztonság összetevői

(Forrás: a szerző saját szerkesztése)

Ez a tény földünkön – az emberiség egésze vonatkozásában – már önmagában is megosz-tottsághoz vezet. Ezt az alaphelyzetet tovább bonyolítja a kontinentális, regionális és lokális specifikumokként megjelenő politikai, gazdasági, szociális, etnikai és történelmi jellemzők által motivált közösségi tudat, helyesebben annak egyfajta leképződése, az identitástudat az éppen létező történelmi korszak aktuális időszakában, azaz a jelenben.

7 Brazília, Oroszországi Föderáció, India, Irán, Kína, Dél-afrikai Köztársaság stb.


POLITIK A GAZDASÁG

K ATONAI ERŐ

2. ábra A biztonság hagyományos értelmezése


Hazánk, a NATO és az Európai Unió (EU) tagjaként természetesen részese a fentiekben leírt, regionálisan, kontinentálisan és globálisan zajló folyamatoknak. Ebből adódóan azt is természetesnek kell elfogadnunk, hogy miközben nemzetállami érdekeink érvényesítése mellett, vagy helyesebben azzal együtt, hatékonyan támogatjuk a szövetségeseinkkel együtt vallott és vállalt közös értékeink védelmét, aközben szembesülünk mindazokkal a fenyege-tésekkel és kockázatokkal, amelyek államunk biztonságát veszélyeztetik.

Az előző alfejezetben sajátos szemszögből bemutatottak jól igazolják az alfejezet címé-ben is közreadott tényt, miszerint valóban a múlt történései határozzák meg a jelent. Ez is jelentős mértékben oka volt annak, hogy 20. és a 21. század fordulóján Európa és a világ már szinte semmiben sem hasonlított a tíz-tizenöt évvel korábbi önmagához, de sajnos nem hasonlított azokhoz a különböző stratégiai szinteken megfogalmazott politikai prognózi-sokhoz sem, amelyeket a 20. század kilencvenes éveinek elején – az államok kormányzati stratégiáinak megalkotásában közreműködő – biztonságpolitikai, politikai, gazdasági és más szakértők a jövő tekintetében felvázoltak.

Ezek a kormányzati stratégiák szintjére emelt prognózisok, amelyek legfontosabb „téziseire” rövidesen kitérünk, jelentős mértékben befolyásolták, sőt nyugodtan kijelenhető módosították az európai, de valójában a nyugat-európai civilizációs kultúrkörhöz tartozó országok, nemzetek társadalmi közgondolkodását, illetve a biztonság katonai összetevői-ről, azok helyéről, szerepéről, valamint társadalmi fontosságáról alkotott képet, sőt jelen-tős – máig ható – zavart okoztak az identitásalapú értékrend szerint működő társadalmi lét viszonyrendszerében.

Mindezek után, a leírtak magyarázataként is, fontosnak tartjuk áttekinteni az 1990-es évek közepétől a 2010–2012-es évekig a nyugat-európai civilizációs kultúrkörhöz tartozó országok és társadalmi közösségeik létét, illetve fenntartható fejlődését meghatározó kor-mányzati stratégiák legfontosabb, azonosságot felmutató elemeit. Tesszük mindezt úgy, hogy közben összehasonlítjuk a már említett szakértői körök által az 1990-es évek elején felvázolt társadalmi jövőképek tartalmát a napjainkra bekövetkezett, illetve fennálló geo-politikai és geostratégiai helyzet tényleges valóságával.

A századforduló időszakában érvényesülő társadalmi mozgások és átalakulások nyo-mán – állították a szakértők – megjelentek az új típusú biztonsági kihívások és veszély-források, amelyeket az alábbi – mára már nagyon is jól ismert – módon csoportosítottak (a felosztást az 3. ábra szemlélteti).


Fenyegetések, kockázatok, kihívásokGlobális fenyegetés Belső fenyegetés

Terrorizmus;Tömegpusztító fegyverek elterjedése;Instabil régiók;Működésképtelen államok;Illegális migráció;Gazdasági instabilitás;Az információs társadalom kihívásai;Globális természeti, civilizációs és egészség-ügyi veszélyforrások.

Szervezett bűnözés;Feketegazdaság és korrupció;Kábítószerek terjedése;Politikai szélsőségek;Vallási szélsőségek.

3. ábra A biztonságot befolyásoló tényezők


Ma már kijelenthetjük, hogy a századforduló időszakában megjelenő veszélyforrások és ki-hívások aligha voltak újnak nevezhetők. Ugyanakkor a 20. század utolsó másfél évtizedében megjelenő és felerősödő társadalmi mozgások, majd átalakulások egy – az előzőekben bemutatott – komplex, több mint két évszázados történelmi „fejlődés” ok és okozati kap-csolatrendszerének eredményei.

A terrorizmus, a politikai és vallási szélsőségek egyidősek az emberiséggel. Az instabil régiók, a működésképtelen államok vagy a gazdasági instabilitás az ókori birodalmak lét-rejötte és felbomlása óta folyamatos kísérőjelenségei a társadalmi közösségek történelmi fejlődésének. A globális természeti, civilizációs és egészségügyi veszélyforrásokról mint társadalmi létünk létező jellemzőiről hasonlóképpen nyilatkozhatunk, miközben nem baj, ha ekkor az is eszünkbe jut, hogy bekövetkezésük után minden történelmi korban hosszabb- rövidebb idő elteltével megjelentek az illegális migránsok csoportjai, nemritkán tömegei.

A szervezett bűnözésről, a feketegazdaság és a korrupció hatásairól, illetve a kábító-szerek terjedésének, terjesztésének mibenlétéről minden történelmi időszakra külön-külön kórkép rajzolható. Természetesen ezek tartalma, valamint megjelenési módjai a történelmi és társadalmi fejlődés különböző korszakaiban, illetve szintjein más és más formában ér-hetők tetten, de hogy léteztek és minden történelmi korban veszélyt jelentettek az emberek biztonságára, ahhoz nem fér kétség.

Ami pedig korunk Európájának politikai, illetve komplex stratégiai helyzetét, valamint a világ geopolitikai és geostratégiai állapotát illeti, a valós ok-okozati összefüggések fel-tárásához és a ma helyzetének tényleges megértéséhez nem elég az utóbbi húsz-huszonöt év eseményeit elemezni. A ma problémái, kihívásai és veszélyei a múlt eseményei nyomán jöt-tek létre, alakultak ki és váltak életünk kellemetlen jelenkori szereplőivé. Ha biztonságunk garantálása érdekében a jelentkező kihívások megoldásához hatékony válaszokat akarunk találni, akkor célszerű, ha ismerjük a problémák gyökerét, és ahogy ezt könyvünkben is tettük, az okok felderítése érdekében vissza kell mennünk a történelemben legalább 1789 jú-


lius 14-éig.8 Ennek azonban csak akkor van értelme, ha merjük és akarjuk a több mint két évszázad történéseit a hadügy társadalmi hasznossága „szemüvegén keresztül” is vizsgálni.

A hidegháború korszakának lezárulásával – vélték a kormányzati stratégiák alakí-tásában részt vevő szakértők – kialakult az egypólusú világ, amelynek élén az Amerikai Egyesült Államok mint szuperhatalom áll. A nagy szembenállás időszaka ugyan lezárult, de a világ nem vált egypólusúvá, és az Egyesült Államok sem szuperhatalom, állítja né-hány szakember. A helyzet a látszat ellenére mégsem ilyen egyszerű. Az úgynevezett kétpólusú világ valójában soha nem volt kétpólusú. Persze az Egyesült Államokból, il-letve a volt Szovjetunióból így látták, de nyilvánvaló, hogy Ázsiában, Dél-Amerikában, a Közel- és Távol-Keleten, valamint Afrikában ezt nem így gondolták. Az Amerikai Egye-sült Államok megőrizte nagyhatalmi státuszát, azonban sok más országhoz hasonlóan a pénzügyi-gazdasági válság megoldásával van elfoglalva. Ugyanakkor a nemzeti szinten elfogadható színvonalú fenntartható fejlődéséhez óriási mennyiségű energiahordozóra és nyersanyagra van szüksége. Kétségtelen, hogy napjainkban a tömegpusztító fegyve-rek és a multipoláris világ korlátokat állít a nagyhatalmak közti közvetlen összeütközés elé, és ez akkor is igaz, hogy ha az Amerikai Egyesült Államok máig a világ egyik legerősebb konvencionális haderejével rendelkezik. Az Oroszországgal fennálló nukleáris paritás azonban intő jel, sőt hatékony figyelmeztetésként szolgál arra, hogy az unipolaritásnak megvannak a korlátai. Ezzel együtt a nemzetközi rendszer napjainkban olyan irányba formálódik, amely egyes országok (Kína, Irán) elleni konvencionális hadviselés politikai és fizikai költségeit elviselhetetlen teherré tette az amerikai döntéshozók számára, ezáltal kevésbé vonzóvá téve a katonai opciót. Ilyen körülmények közt az indirekt hadviselés fel-értékelődött a stratégiai tervezésben, és a gyakorlati alkalmazása különféle formákat ölthet.

Az ideológiailag determinált politikai és gazdasági viszonyokat felváltja – jósolták az 1990-es években a szakemberek – a multikulturális alapokon és érdekazonosságokon működtetett, a globális monetáris stratégia alapján funkcionáló gazdaság és politika.

Nem ez történt: világunk ma politikailag, gazdaságilag megosztottabb, mint korábban, az ideológiák sokszínűsége ráadásul morális káoszt eredményezett. Érdekes és figyelemre méltó azonban az a szemlélet, amely már a 20. század első évtizedeiben megjelent a poli-tológusok, a közgazdászok és az emberi társadalmak fejlődésének kérdéseivel foglalkozó szakemberek bizonyos csoportjainál. Véleményük szerint a 19. század második felére kifej-lődött, stabil piaci báziskörrel és szállítási kapacitással, valamint szállítási útvonalhálózattal rendelkező világkereskedelem léte egyúttal magával hozta a gazdaság globalizációját. Ebből adódóan az országokon, sőt kontinenseken átnyúló közös gazdasági érdekek oly módon hat-nak a nemzeti, illetve szövetségi politikára, hogy az az esetlegesen kialakuló konfliktusokat oly módon oldja meg, hogy a rendezés során ne kerüljön sor a fegyveres erő alkalmazására. Ez az elgondolás tetszetős és napjainkban is számos biztonságpolitikai helyzetértékelés érvrendszerének képezi az alapját. Ha ez az elmélet minden esetben működne, minden rendben is lenne, ám a globális gazdasági érdekek ilyen irányú hatásának érvényesülése körül valamilyen probléma mégis csak van, hiszen az első és a második világháború mellett napjainkig számos regionális, illetve helyi háború kirobbanásáról és lefolyásáról vannak hiteles információink.

8 A francia polgári forradalom kirobbanásának napja, a Bastille bevétele. A történészek ettől a naptól számítják az újkor kezdetét.


A kulturális sokszínűség mellett az egyre inkább azonos társadalmi értékrend és morál alapján kiszélesedik a jóléti társadalmak köre, amelyekben – jósolta a szakértők csoport-ja – a jelentkező problémák és konfliktusok megoldása politikai, gazdasági és kulturális alapú lehet. Földünkön nem következett be a társadalmak jóléti alapú kiegyenlítődése, sőt ez a folyamat láthatóan nem is érvényesül.

A társadalmak fenntartható fejlődésének alapvető garanciája – hangzott mintegy húsz éve a szakemberek állásfoglalása – a biztonság komplex felfogásában és alkalmazásában valósul meg, amelyben a katonai elem fontossága és jelentősége a korábbi időszakhoz vi-szonyítottan jelentősen csökken.

Létező világunkban – ahogyan erre már a könyv elején is utaltunk – nem egyedural-kodó a biztonság komplex felfogásának elmélete, és napjainkra a biztonság meghatározó elemeként működtetett katonai tényező semmit sem veszített jelentőségéből. A kétpólusú világrendszer felbomlását követően – éppen a már említett szakértői körök állásfoglalása alapján – számos európai országban szinte azonnal terjedni kezdett egy olyan szemlélet, amely a „nagy szembenállás” megszűnését követően, addig a biztonság egyik alapvető ga-ranciájának tekintett haderők fenntartásának jövőbeni társadalmi hasznosságát megkérdő-jelezte. Így már 1991-től – elsősorban a közép- és a közép-kelet-európai államokban – biz-tonságpolitikai érvekre támaszkodva, illetve gazdasági érdekekre hivatkozva gyorsított ütemben megkezdődött az akkor létező katonai képességeket biztosító hadseregstruktúrák lebontása. Mindez történt úgy, hogy ekkor (az 1990-es évek elején) senki sem tudta fele-lősséggel megmondani, hogy az öt, tíz, illetve tizenöt év múlva létező világ geopolitikai és geostratégiai állapota majd igényli-e, és ha igen, akkor milyen képességekkel, milyen módon és milyen mértékben a katonai erő alkalmazását.

„A történelem az élet tanítómestere.” – fújjuk az unalomig ismert szlogent – de mi csak azért sem tanulunk. Az elmúlt negyedszázad történéseit áttekintve, illetve értékelve megállapíthatjuk, hogy a 20. század utolsó évtizedeiben jelentős mértékben megváltoztak a létünkre és biztonságunkra ható veszélyforrások, és ezek a változások napjainkban is tapasztalhatók.

Ugyanakkor a 21. század második évtizedében a geopolitikai és geostratégiai hely-zet a várakozásokkal ellentétben nem egyszerűsödött, sőt az utóbbi öt-hat évben olyan biztonsági kihívások, illetve veszélyforrások jelentek meg vagy aktivizálódtak, amelyek hatásai következtében komplex biztonsági környezetünk és vele egyéni, illetve közösségi biztonságérzetünk is jelentősen romlott.

2008 óta (orosz–grúz háború) ismét valós veszély az államok, országok közötti katonai erővel megvívható magas intenzitású fegyveres küzdelem, a háború. Eddig az időpontig, illetve az esemény bekövetkezéséig egy posztmodern illúzióban élve, a relatív béke lélektani hatása alatt elhittük, hogy az egész világ a konvergenciáról, a felzárkóztatásról és az álla-mok együttműködéséről szól.

Ami igaz nagyban, az sajnos igaz kicsiben is. Európa szomszédságpolitikája nem nevezhető sikertörténetnek. A nemzetek történelmi, illetve társadalmi létükön keresztül meghatározó módon befolyásolják a regionális szintű folyamatokat, és ez által hatnak a szá-mukra otthont nyújtó kontinens biztonságának milyenségére és minőségére, azonban szinte minden érintettre érvényes, hogy durván túlértékeli saját „vonzerejét”.

Az utóbbi fél évtized történései tükrében – a NATO, illetve az EU országok tekinteté-ben – mintha hiteltelenné válnának a biztonsági garanciáik, és ezek sorában a hiteles katonai


visszatartó erő garanciája is. Mindez természetes következménye ezekben az országokban az előzőekben bemutatott szakértői prognózisokra épített elhibázott helyzetértékelések nyo-mán megalkotott nemzeti biztonsági stratégiák determinálta kormányzati stratégiák alapján működtetett, a társadalmi lét minden területén az utóbbi húsz-huszonöt évben megvalósuló hatás-ellenhatásmechanizmusoknak.

Az egyes országok katonai erejének csökkentése is azok közé az okok közé sorolható, amelyek következményeként a 21. század második évtizedére a kontinentálisan és regionáli-san megvalósuló migrációt felváltotta a céltudatos, szervezett és jól finanszírozott legújabb kori népvándorlás.

Létező világunk többpólusú, azonban a társadalmi lét minden területére kiterjedő globalizáció ellenére sem sikerült az emberiség egészét érintő stratégiai szintű problémák, kihívások kezelésében a különböző hatalmi centrumok között valóban hatékony együtt-működést kialakítani. Globalizált világunk működtetése oly mértékben lefoglal bennünket, hogy kevés kivételtől eltekintve azt sem vesszük észre, hogy ez a „mi globalizált világunk” mintha működési zavarokkal küzdene. Ugyanakkor lassan teljesen elfeledkezünk arról, hogy a multipolarizáció a különböző civilizációs kultúrköröket alkotó társadalmi közössé-gek geopolitikát és geostratégiát is befolyásoló saját biztonságfelfogásán alapuló akaratának is az eredménye.

Ezek a kihívások – természetesen szimbiózisban a korábban is létezőkkel – korunk igazi, biztonságunkat ténylegesen fenyegető veszélyforrásai, amelyek hatástalanítására a többpólusú világunkban létező erőcentrumok döntéshozói érdekeik szerinti, ám láthatóan más-más megoldásokat választanak.

Figyelemmel a föld különböző térségeiben létező, konkrét országokhoz köthető ka-tonai műveleti képességekre és ezeknek a biztonság rendszerében elfoglalt helyzetére, el kell ismernünk, hogy a lokális és regionális méretű katonai műveletek a jelenkorban ismét a praktikus politikai megoldás hatékony eszközévé váltak.

E veszélyforrások és azok eltérő megoldási formációi okán realitásként kell számolni a lokális és regionális háborúk, valamint a katonai erővel megoldani kívánt konfliktusok bekövetkezésével.

Vákát oldal

2. A hadügy mint társadalmi jelenség és létforma

2.1. A hadügy mint társadalmi jelenség

Földünk alapvetően a természeti erők hatására végbement folyamatok és az emberiség fejlő-déstörténetében bekövetkezett fegyveres küzdelmek, háborúk eredményeként lett olyanná, amilyennek ma ismerjük. A múltban és a jelenben létező hatalmi központok kialakulása, létezése, a nagy- és középhatalmak, valamint a kis országok érdekeltségi, illetve földrajzi határai nemcsak a diplomácia tevékenységéről, hanem éppen annyira a haderők katonai műveleteiről is tanúskodnak. Vélhetően nem járunk messze az igazságtól, ha arra a meg-állapításra jutunk gondosan tanulmányozva az emberiség egyetemes történelmét, hogy a diplomácia gyakran csupán arra szolgált, hogy megerősítse a háború igazságát.

Az emberi érdekközösségek nagyszerű találmányai a politikai és katonai, illetve gaz-dasági szövetségek. Akár az ókor városállamainak, majd későbbi birodalmainak viszonylag rövid életű szövetségei, akár a modern idők szuperhatalmi érdekcsoportjai kivétel nélkül azért jöttek létre, hogy védelemül szolgáljanak egy felismert vagy felismerni vélt katonai fenyegetéssel szemben. Illetve azért, hogy létrehozzák és fenntartsák azokat a komplex ké-pességeket, amelyek birtokosaként alkalmassá válnak egy olyan kollektív „válasz” megadá-sára, amelytől saját biztonságuk és érdekeik érvényesülése garantált objektív valóság lehet.

Nem vitatjuk, hogy a történelemből ismert számos meghatározó jelentőségű birodalom létrejöttének okát gazdasági célok megvalósításához köthetjük, de az is vitathatatlan, hogy mindenkor és mindenhol hadseregek harcoltak e birodalmak létrehozásáért és fenntartá-sáért, miközben más fegyveres erők éppen e birodalmak ellen küzdöttek saját – például éppen nemzeti – célkitűzéseik elérése érdekében.

A 18. századi Franciaországban Richelieu9 már felismerte, hogy a központi hatalom sikeres működése, működtetése az uralkodó – tehát nem mások – által fenntartott, irányított és ellenőrzött állandó, fegyelmezett, kiképzett fegyveres erőn múlik. A politikai intézmé-nyeket és azok funkcionális működését (az egész társadalmat) ez az álláspont, helyesebben szólva ez az önkényes hatalom részéről megjelenő nyomás formálta, alakította.

Az általunk is ismert modern Európa létrejötte egybeesik a nemzetállamok kialaku-lásának korával. Ez a történelmi időszak azonban az egyre nagyobb létszámú állandó had-seregek létrehozásának a kora is, amelyek – szinte folyamatos – katonai műveleti alkalma-zása nélkül a nemzetállamok nem maradhattak volna fenn, illetve érdekeiket, törekvéseiket aligha érvényesíthették volna.

A fegyveres küzdelemnek, a háborúnak tehát meghatározó szerepe volt és van az ál-lamközi kapcsolatokban, de – és ezt jól mutatják a jelenkori világunkat jellemző lokálisan,

9 Armand Jean du Plessis de Richelieu (Párizs 1585. szeptember 9. – 1642. december 4.), francia államférfi, közismert nevén Richelieu bíboros vagy a „Vörös Eminenciás”.


regionálisan és kontinentálisan is megjelenő geopolitikai és geostratégiai jellemzők – aligha kisebb a jelentősége az egyes államokon belül.

Az állam, illetve az államot alkotó társadalmi közösség tevékenységének jóformán minden területére – a politikára, a gazdaságra, a közigazgatásra, az egészségügyre és még másokra – hatással van a fegyveres küzdelem, vagy legalábbis az arra utaló, azt biztosító tudati, illetve gyakorlati felkészülés.

Érdekes és felettébb elgondolkodtató, hogy a múltban is, és a jelenben is szinte minden civilizációs kultúrkörben találunk számos olyan társadalmi rendszert, amely erőteljesen hangsúlyozza a társadalmi rang és a katonai szolgálat összefüggését.

Korunk állami hivatalainak, szerveinek a funkciói rendkívül széles körűek, összetet-tek, és mint ilyen alig vethető össze Richelieu korával, ám az nem kétséges, hogy ott, ahol az állami hivatalok tevékenységüket felelősséggel látják el, az ország védelmét szolgáló pénzügyi alapok, a humánerőforrás-bázis, az infrastruktúra, illetve a felszerelés biztosítá-sát mindmáig az egyik legfontosabb kötelességüknek tekintik.

Ez egy olyan társadalmi jellemző, amelyen keresztül jól mérhető a központi hatalom és a fegyveres erők közötti viszony. Más szóval, meghatározható a hadsereg helye, szerepe, végső soron jelentősége az államban.

Ha áttekintjük a történelem során lezajlott háborúkat, illetve igyekszünk szembenézni korunk valódi kihívásaival, veszélyforrásaival, aligha lehet kétségünk afelől, hogy a háború feltehetően továbbra is megtartja a maga semmivel sem pótolható „hasznosságát” a politika eszköztárában. A „had” tehát hasznos dolog, de csak akkor, ha adott időben, adott helyen, eredményesen és költséghatékonyan képes megfelelni a vele szemben támasztott – a poli-tika által küldetésként megfogalmazott – társadalmi elvárásoknak.

A haderő, a fegyveres erő műveleti alkalmazása során – a legteljesebb lojalitása és áldozatvállalása mellett is – csak azt képes nyújtani, amire létező képessége, a katonai potenciálja10 alkalmassá teszi. A katonai potenciál viszont a társadalmi közösség komplex védelmi képességét visszatükröző hadipotenciál11 része, amely adott történelmi időpontban és körülmények között a maga sajátosságai miatt vitathatatlanul a legfontosabb. Azonban hatékony alkalmazása csak akkor lehet reális társadalmi elvárás, ha a hosszú távú és követ-kezetes kormányzati politika az állam hadipotenciálját alkotó további – a társadalom más területén kialakítandó – képességekben rejlő lehetőségek határáig, illetve azokkal össz-hangban határozza meg a katonai potenciál milyenségét. A vágy és a lehetőség, a védelmi igényszint és a védelmi képesség szintjének rendkívül ingatag egyensúlya, tartós és stabil fenntartása egy adott társadalmi közösségben a fenntartható fejlődés biztosítása érdeké-ben, a kormányzás lehetőségét birtokló és azért aktuálisan felelős politikai elit kormányzati

10 A katonai potenciál az államok (és koalíciók) katonai erejének klasszikus és funkcionális katonai képessé-gekben megmutatható jellemzője, a társadalmi lét egy területe, amely elválaszthatatlanul összefügg az állam gazdasági, tudományos és erkölcsi képességeivel, lehetőségeivel. Függ tőlük, ugyanakkor megvan a maga sajátossága. A katonai potenciál a következő mutatókban mérhető és értékelhető: a fegyveres erők fenntartá-sának és fejlesztésének állapota; a fegyveres erők harcképességének állapota és fejlesztésének milyensége, illetve minősége; a fegyveres erők kiképzettségi szintje; a fegyveres erők kiegészítési és mozgósítási rendszer-képessége, valamint annak állapota; a fegyveres erők haditechnikai és technikai ellátottsága, továbbá azok minőségi és mennyiségi jellemzői. – A szerző által alkotott fogalom.

11 A hadipotenciál az államok (és koalíciók) ténylegesen meglevő, egy adott történelmi kor adott időszakában a hadügy, a honvédelem érdekében össztársadalmi szinten maradéktalanul megvalósítható maximális képes-ségei és lehetőségei. – A szerző által alkotott fogalom.

57A hadügy mint társadalmi jelenség és létforma

stratégiájának legfontosabb tétele, centrális eleme, amelynek egyik legfontosabb és állandó „tartóoszlopa”, minőségi mutatója a hadügy, illetve annak aktuális helyzete.

A fentiekben leírtak alapján az olvasó részéről valószínű a felvetés: ha a hadügy a tár-sadalomban élő emberiség fenntartható fejlődése szempontjából ennyire meghatározó jelen-tőségű társadalmi jellemző, akkor a hadügy hogyan értelmezhető korunkban a társadalmi lét aktuális keretei között? Illetve, hogy tekinthetünk rá úgy, mint a letűnt korok tartalmát meghatározó és formáló tényezőre?

A megoldás látszólag egyszerű. A fogalmi értelmezés érdekében segítségül hívhatunk néhány, az egyetemes emberi gondolkodás és megismerés szempontjából meghatározó, mér-tékadó – nyomtatott és digitalizált formában elérhető – lexikont, illetve értelmező szótárat.

A mérvadó lexikonok – a különböző nyelvek kifejezőképességeinek keretei nyújtotta lehetőségeket kihasználva – rövidebben vagy hosszabban taglalva, de a lényeget tekintve, a magyar értelmező kéziszótárban is közreadott, „a hadsereggel, a hadviseléssel és a hon-védelemmel kapcsolatos ügyek összessége”12 tartalommal definiálják a hadügy kifejezést. A szócikkek szerkesztői a hadügy kifejezés előzőekben ismertetett tartalmú megjelentetése után, rendre a hadüggyel valamilyen módon és formában összekapcsolható további szócik-kekre utaló felsorolásokba bocsátkoznak, úgymint: hadügyminiszter, hadügyminisztérium és még más kifejezések. A digitalizált változatokban többnyire a kapcsolt szócikkeken túl olyan írásművek, alkotások felsorolásával is találkozunk, amelyekben a hadügy kifejezés ismétlődik.

Ez a felsorolás viszonylag széles területet ölel fel. A tudományos igénnyel készült munkáktól kezdődően, a szépirodalmi alkotásokon keresztül, törvények, szabályok, mi több építészeti és képzőművészeti remekművek felsorolását is magában foglalja. Mindezek az információk rendkívül figyelemre méltóak, sőt figyelemfelkeltőek, egyúttal az érintett további szócikkek megismerésének lehetősége irányába mutatnak. Viszont a hadügy – mint fogalom és társadalmi jelenség – átfogóbb és mélyebb tartalmú megismeréséhez ezzel a módszerrel nem jutunk közelebb.

E helyett a vizsgálati módszer helyett érdemesebb az 1995-ben megjelent Hadtudomá-nyi Lexikon13 szócikkét tanulmányozni. Azonban az itt található terjedelmes és a hadügy kapcsán mindenre magyarázatot adni kívánó szócikk elolvasása után sem igazán jutunk el az érdeklődés tárgyát képező társadalmi jelenség rendszertani alapú, mélyebb összefüggé-seket is bemutató értelmezéséhez.

Ugyanakkor el kell ismerni – és ez a szócikket alkotó(k) érdeme –, hogy a szövegből egy laikus számára is világossá válik, hogy amiről szó van, az egy rendkívül összetett, a po-litika, a tudományok, a gazdaság és a társadalmi lét még számos más területére is kiterjedő és azok kapcsolati rendszerében megvalósuló társadalmi jellemző.

A mai ember az általa éppen megélt időszakban az őt körülvevő létező világot látja a leginkább összetettnek, bonyolultnak, különféle kihívásokkal és veszélyekkel terheltnek. A múltat, különösen a régmúltat csak a történetírás különféle forrásaiból ismeri. Ugyan-akkor az a tény, hogy Ő létezik, többnyire megerősíti abban a meggyőződésében, hogy ezek az elmúlt történelmi korok – az akkor és ott létező bajok, gondok ellenére, illetve azokkal együtt – mégiscsak élhetők, de legalábbis megélhetők voltak.

12 Magyar Értelmező Kéziszótár A-LY (1980). Budapest, Akadémiai. 496. 13 Szabó József szerk. (1995): Hadtudományi Lexikon I–II. Budapest, Magyar Hadtudományi Társaság.


A jövő, különösen a távoli jövő a mai ember számára nehezen érthető, bizonyos ér-telemben érdektelen is, hiszen a saját generációját követő két-három generáción túl (gyer-mekei, unokái és dédunokái) következő nemzedékekhez már nem kötődik érzelmi alapú kapcsolattal.

Ha elfogadjuk a leírtakat, el kell fogadnunk azt is, hogy ez az „életérzés” az emberi faj „genetikailag kódolt bölcsességeinek” egyike, amely fejlődésünk fenntartását biztosító szellemi és fizikai tevékenységeink megvalósulásának kiváltó oka és motivációs tényezője. Gondoljuk csak meg: miközben – vállalva vagy nem vállalva, de tagadhatatlanul – kötődünk a közelmúltunkhoz (az előttünk élő egy-két generációhoz), arra is figyelemmel, vagy azért, mert azt a magunk részéről morális alapon követhetőnek, vagy éppen követhetetlennek tart-juk… egy társadalmi közösség tagjaként „tesszük a dolgunkat”, végezzük a mindennapi tevékenységünket a mában.

Ugyanakkor a társadalmi lét mindennapjaiban, a társadalmi munkamegosztás rend-szerében elfoglalt pozíciónkban – képességünk és lehetőségünk függvényében minden esz-közt és lehetőséget megragadva – igyekszünk a legoptimálisabb létfeltételeket14 biztosítani önmagunk és családunk – benne utódaink, tehát a következő generációk – számára. Ettől eltérő kivételek természetesen minden történelmi korban és minden társadalmi létformában szép számmal akadnak, azonban az – a nagy számok törvénye és a formális logika alap-ján – tagadhatatlan, hogy minden generáció a maga korában hozzátett valamit ahhoz a közös társadalmi értékhez, amellyel alakította, formálta társadalmi közössége sorsát. Az, hogy egy nemzet (nemzetközösség) életében, történelme során élt, illetve jelenében létező ge-nerációk által létrehozott és a közösség létéhez hozzáadott „szellemi és anyagi értékek” milyen módon, milyen mértékben és főleg milyen irányban hatottak, illetve hatnak annak fenntartható fejlődésére, lehet elemzés, értékelés, sőt vita tárgya is. Az azonban vitán felül áll, hogy a fentiekben leírt társadalmi jelenség eredményeként jönnek létre és érvényesí-tik hatásukat azok a társadalmi mozgások, amelyek miatt az emberiség történelme egy spirálisan emelkedő folyamatábrával szemléltethető. Közben jól bemutatható a társadal-mi jelenségek, kategóriák viszonyrendszerében azok tartalma tekintetében az az eltérés, amely ezeket az egyébként állandó társadalmi jelenségeket, kategóriákat – így a hadügyet is – a különböző történelmi korokban, korszakokban, valamint időszakokban jellemezte.

Az eddigi vizsgálatok alapján és azok tényszerűségére figyelemmel, a következőkben bemutatjuk a hadügy mint társadalmi létforma, és mint elméleti és gyakorlati kategória rendszeralapú tartalmi értelmezését.

2.2. A hadügy mint társadalmi létforma

A geopolitikai és geostratégiai helyzetet – vizsgálhatjuk és értékelhetjük lokális, regionális, kontinentális vagy akár globális szinten – egyetlen állandóság jellemzi, és ez a változás.

Az előzőekben, a jobb megértés lehetőségét szem előtt tartva, leegyszerűsített formá-ban tárgyaltuk a társadalomban élő ember „életérzés-motivációja” hatásmechanizmusának következményét a társadalmi életforma milyensége, illetve minősége szempontjából. Ennek

14 Az egyén és a társadalom alapját képező család esetében megvalósuló átfogó – tehát az élet minden területén érvényesülő – komplex biztonság. – A szerző által alkotott fogalom.


megértésén túl azonban tudnunk kell azt is, hogy ezek az emberi cselekvések már csak jól vagy rosszul sikerült válaszok azokra az élethelyzetekre (kihívásokra, nem egyszer veszély-helyzetekre), amelyekkel történelmi léte során az egymást követő generációk szembesültek, illetve szembesülnek. A válaszok akár jók, akár rosszak – minden történelmi korban – va-lamilyen mértékben visszahatnak a létező világra, és egy újabb politikai, gazdasági, egész-ségügyi, ökológiai, hadügyi és más társadalmi helyzet kialakulásához vezetnek.

A társadalmi mozgások rendszerében, az emberiség fejlődéstörténetének adott idő-szakában a kihívásokra adott válaszok hatásainak utóéletében alig értelmezhető az elévülés, illetve a feledési idő. Különösen igaz ez a megállapítás azokra a történelmi eseményekre, amelyek egy-egy társadalmi közösség létére negatív módon hatottak, hatnak.

Létező világunk geopolitikai és geostratégiai helyzete, illetve e helyzetet jellemző vál-tozások azok a biztonságunkra ható kihívások, amelyek a különböző társadalmi közösségek részéről a fenntartható fejlődés érdekében egyfajta kezelési módszert, megoldási eljárást igényelnek. Mindezek következményeként a hivatalos kormányzati adminisztrációk, illetve az általuk kormányzott társadalmak jelentős részében mára olyan álláspont alakul ki, hogy a katonai erőnek a biztonság rendszerében betöltött helye és szerepe szempontjából nem következett be változás az elmúlt évszázadban.

A kihívásokra adandó válaszok során alkalmazott módszerek és formák kapcsán sok olyan tényezőről, jellemzőről kell beszélnünk, amelyek módosultak, ugyanakkor a hadvise-lés fejlődéstörténetében nyomon követhetők. Ha tehát korunkban mégiscsak kell a katonai erő, ha mégsem tekinthetünk el a katonai erő műveleti alkalmazásától a politikai megoldás végső, illetve célszerű eszközeként, akkor ezt a tényt – mint társadalmi létjellemzőt – el kell fogadnunk.

Paradox módon itt Európában a 21. század második évtizedének közepén szembesül-tünk egy olyan társadalmi jelenséggel, amelyről az utóbbi 15–20 évben hallani sem akar-tunk. Arra a tényre utalunk, hogy a hadseregnek belső funkcionális feladatai is vannak. Erről a dologról a társadalmi folyamatokat elemző kutatók és szakértők igen jelentős része még a közelmúltban is azt mondta, hogy ez már történelmi kategória, és ebből adódóan a hadseregek saját társadalmi közösségük elleni belpolitikai jellegű alkalmazása a 20. szá-zad végén, illetve a 21. század elején elképzelhetetlen.

Az utóbbi néhány év történései alapján mégiscsak jelentős mértékben át kellene gon-dolnunk azt a kialakult helyzetet, amely a társadalmi lét napi megélésével kapcsolatos trendeket a különböző civilizációs kultúrköröket alkotó társadalmakban a mában kijelöli. Mindez azért is hasznos lenne, mert tovább nem halogatható az a felismerés, hogy a jó negyedszázada rendszerbe szedett, és attól kezdve gépiesen ismételt – létünkre és bizton-ságunkra ható – veszélyforrások tartalmukat tekintve jelentős mértékben átalakultak, sőt kicserélődtek, mi több fontossági sorrendjük is megváltozott.

Világunk minden szempontból megosztott. Ugyanakkor jól tudjuk, vannak országok, térségek földünk különböző kontinensein, ahol a biztonság, a létbiztonság nem garantált, ahol nap nap után úgy ébrednek az ott élő emberek, hogy tágabb vagy szűkebb környezetükben akarva-akaratlanul részesei olyan fegyveres konfliktusnak, amely létüket veszélyeztetheti. Mi európaiak az elmúlt évtizedek történéseivel együtt a világ békésebb részéhez tartozunk. Nyugodtan mondhatjuk, hogy nálunk nagyjából olyan megszokott és hétköznapi dolog a biz-tonság, mint ahogy levegőt veszünk. Ha ez itt nálunk nem így lenne, akkor éreznénk igazán fontosnak és becsülnénk azokat a társadalom szintjén fenntartandó védelmi jellegű képessé-


geket – benne a katonait is – amelyek a hadügy kategóriáját alkotják, és amelyek fenntartható társadalmi fejlődésünk megvalósulásában olyan fontos szerepet töltenek be, hogy ennél fogva megteremtésük, fenntartásuk és hatékony működtetésük mindannyiunk közös ügye.

A hadügy tehát közügy, sőt az egyik legfontosabb közügy, de rögtön szeretném hoz-zátenni, hogy olyan értelemben társadalmi közügy, hogy elsősorban mégiscsak nemzeti ügy. Azért az, mert azok a lehetőségek, amelyek mentén egy társadalom ezt a közügyet fontosságának, helyének, szerepének megfelelően a maga létformájában, a társadalmi lét kategóriájában kezelni tudja, az teljes egészében nemzeti ügy. Olyan értelemben, hogy minden társadalmi közösségnek, minden országnak, minden nemzetnek megvan a maga társadalmi fejlődése, megvan a maga történelmi fejlődése. Ismertek azok a viszonyok és jel-lemzők, amelyektől, egy társadalmi közösség elindult azon a – hosszabb, illetve rövidebb időt felölelő – történelmi fejlődési útvonalon, amelyen múltból a máig eljutott. Teljesen egy-értelmű és aligha vitatható, hogy ebben a fejlődési folyamatban messzemenően meghatározó az a földrajzi elhelyezkedés, ahol ez a társadalmi közösség a létét megélhette/megélheti, illetve ahol – és ez is nagyon fontos – léte során különféle hatások érték.

Minden társadalmi közösség esetében hadügye szempontjából fontos jellemző az, hogy ezekre a hatásokra, behatásokra milyen módon és milyen formában válaszolt. Az is lénye-ges, hogy a vizsgált társadalmi közösségnek, nemzetnek milyen antropológiai kötődései vannak, és milyen kulturális fejlődési tendenciát tud felmutatni a nemzeti önazonosság, a nemzeti öntudat, a társadalmi öntudat, a társadalmi közgondolkodás kapcsolati rendsze-rében, ami döntően megkülönbözteti őt a többi társadalmi közösségtől. Az sem mindegy, hogy az a terület, ahol a mindennapjait élte a történelmi fejlődése során és éli ma, milyen lehetőségeket biztosít számára.

Minden társadalmi közösség gondolkodását, identitástudatát formálja az a földraj-zilag behatárolható kontinentális viszonyokban fellelhető politikai, gazdasági, kulturális viszonyrendszer, amelyben létezik. Ez egy olyan tényállapot, amely visszahat arra a köz-gondolkodásra, amely a mindennapi gyakorlatban determinálja a társadalmi lét folyamatait azok gondolati síkon történő megteremtésétől kezdve egészen a gyakorlatban történő al-kalmazásukig. Egyébként ez az a bizonyos össztársadalmi képesség, amely minden ország és nemzet esetében a fenntartható fejlődésének valódi alapja.

Fontos az is, hogy egy bizonyos ország, nemzet milyen gazdasági képességekkel rendelkezik. Milyen ásványkincseket birtokol, és milyen az energiaellátása, illetve a tár-sadalmi lét mindennapjaiban jelentkező szükségletek kielégítése milyen módon és milyen formában történik. Ezek mind-mind olyan tényezők, amelyek a védelem végső elemeként aktivizálandó hadipotenciálban öltenek/ölthetnek testet, és meghatározzák az adott társa-dalmi közösség hadikultúráját és ezen keresztül a hadviselési módját is.

Az előző fejezetben bizonyítottuk, hogy a hadseregek az elmúlt negyedszázad alatt sem vesztettek semmit abból a jelentőségükből, amelyre a biztonság garanciájában betöltött szerepük okán, a történelem folyamán szert tettek. Az utóbbi 8–10 év történései nyomán nyilvánvaló, hogy az elkövetkező évtizedekben, évszázadokban továbbra is meghatározó jelentőségű lesz a biztonság elméletében és gyakorlatában a fegyveres erő szerepe a társa-dalmi közösségek fenntartható fejlődésének garantálása szempontjából.

Ha a hadseregek jelentősége napjainkban is kétségbevonhatatlan, ha a hadseregek léte szükséges, a kérdés már csak az, hogy azok milyenek legyenek, illetve milyen képességek-kel rendelkezzenek. Ez azonban a kérdésnek csak az egyik része. A kérdés második része


az lehet, hogy a különböző országoknak helyzetükből adódóan mekkora hadseregre van szükségük, ugyanakkor pedig mekkorát tudnak vagy akarnak fenntartani.

Hogy a fegyveres erő műveleti alkalmazása milyen módon és milyen formában történhet meg, azt alapvetően egyrészt a kihívások milyensége, minősége, belső tar-talmi struktúrája, másrészt pedig azok a lehetőségek és képességek határozzák meg, amelyekkel a társadalmi közösség rendelkezik. A hadsereg felkészítését– az előzőeken túlmenően – meghatározó módon befolyásolja az a politikai küldetés is, amelyet számára a kormányzati hatalom meghatároz a társadalom biztonsága, értékei és érdekei védelmének garantálása céljából.

Mindez az összetett feladat, az emberiség fejlődéstörténete során folyamatos kísérője és jellemzője a társadalmi lét mindennapjainak. Ez – a társadalom fenntartható fejlődése érdekében – egy olyan jelenség, amely a társadalom létrejöttének pillanatától létező, ér-vényesülő, megvalósuló össztársadalmi cselekvés, tevékenység. Egyike azoknak a fontos társadalmi mozgásformáknak, amelyek nyomán megindult és jelenleg is tart az emberiség történelmi fejlődése. Amikor azt állítjuk, hogy a biztonsági kihívásokra adandó válaszok a társadalmi gondolkodástól a gyakorlatban a társadalmi lét minden területén megvaló-suló tevékenységek során elvégzendő feladatokként jelenek meg, akkor az az állítás, hogy a hadügy egyfelől társadalmi létforma, másfelől pedig társadalmi és történelmi kategória is, aligha vitatható. Ugyanakkor ezt az állításunkat igazolni is kívánjuk, így a továbbiakban arra törekszünk, hogy korunk európai típusú társadalmait alapul véve bemutassuk a had-ügyet mint társadalmi létformát.

A hadügy a társadalmi lét minden területén megjelenő, tudományosan igazolható valós jelenség. Ebből adódóan a hadügy tartalmi értelmezéséhez felhasználjuk a kutatási ered-ményeinket bizonyító azon tudományágakat, a filozófiát, a szociológiát és természetesen a hadtudományt is, amelyek a tudományos gondolkodás rendszerében kiforrott tudomány-elméleti alapú rendszertani eligazodást nyújthatnak számunkra.

2.2.1. A hadügy filozófiai alapú visszatükröztetése

Amikor a hadügy tartalmi értelmezéséhez a filozófiát hívjuk segítségül, akkor abból indu-lunk ki, hogy a filozófia a tudásnak egy sajátságosan szerveződő formája.

Olyan tudomány, amely a világegyetemmel, a természettel, az élet kialakulásával és céljával, a történelmi fejlődést meghatározó szabályokkal foglalkozik. Továbbá, a po-litikai és jogi normák természetével, a tudás és megismerés lehetőségével, a művészetek, a nyelv mibenlétével, cselekedeteink helyes, illetve helytelen voltával, és nem utolsó sorban Isten és a természetfeletti világ létével is foglalkozik. A filozófia mindezt kialakult és mű-ködő tudományágainak keretei között teszi, amelyek közül a hadügy – mint létjellemző és létforma – értelmezésében elsősorban a politikafilozófia és az ontológia lehetnek segít-ségünkre.

A társadalmi lét viszonyrendszerében az azt alkotó emberi közösség szintjén meg-valósuló gondolkodást – a filozófia rendszertanában megvalósuló elvek megsértése nél-kül – a működőképesség alapján közgondolkodásra, szakterületi (szakmai) és tudományos gondolkodásra bonthatjuk.


Határozott álláspontunk, hogy a társadalmi gondolkodást alkotó – előbb felsorolt te-rületek – elválaszthatatlanul kapcsolódnak egymáshoz, hatnak és visszahatnak egymásra.

A közgondolkodás átfogja a társadalmi lét egészét. Mindenkire és mindenre kiterjed. A szakterületi (szakmai), valamint a tudományos gondolkodás – miközben meghatározó mértékben hatást gyakorolnak a közgondolkodásra – elsősorban a társadalmi lét egy adott területének eredményes működtetésében nélkülözhetetlenek. Mindkettő a szellemi tevé-kenység azon része, amelyek nélkül elképzelhetetlen lenne a társadalmi munkamegosztás, és ezen belül a termelési módot meghatározó termelő erők és termelési viszonyok olyan mértékű mennyiségi, illetve minőségi differenciálódása, amely a társadalom szintjén a lét fenntartásához, a fenntartható fejlődés megvalósulásához vezet.

Mindezek alapján, ha filozófiai alapon közelítjük meg a hadügyet, akkor azt kell, hogy mondjuk: a társadalmi lét alkotórésze, a társadalom azon tevékenységeinek gondolati síkon strukturált rendszere, amely olyan társadalmi tudati állapot kialakulásához, illetve létezé-séhez vezet, amely elfogadója és hatékony támogatója annak, hogy a társadalmi közösség fennmaradása, funkcionális működése és innovatív fejlődése érdekében végső megoldásként szükséges a katonai erő sikeres műveleti alkalmazása.

A hadügy tehát a társadalmi lét alkotórésze, amely a hadsereg megteremtésekor a tár-sadalmi munkamegosztás eredményeként kialakított, egyébként a társadalom egy specifi-kus területét, részét képező jelenségnek, létformának a létrehozásához vezetett. A hadügy jellemzője a társadalmi létnek, és abból a gondolkodásból, valamint jól felfogott érdekből táplálkozik, amely a közgondolkodás gyakorlatban történő magvalósulása során az embert eljuttatta arra a felismerésre, hogy lehetőség szerint a termelő erők és a termelési viszonyok adott fejlettségi szintjén mindenki azzal foglalkozzon, amihez a leginkább ért. Másként megfogalmazva, a biztonság garanciájában a „kard és a pajzs szerepét” képes legyen be-tölteni a társadalmi munkamegosztás alapján egy emberi közösségen belül ezzel a céllal kialakított csoport.

Ez a célszerű felismerésen alapuló gondolkodás és a nyomában megjelenő cselekvés vezetett a mindennapok gyakorlatában oda, hogy a társadalmi lét intézményesülésének időszakában a társadalmat alkotó emberi közösségek létrehozták a hadsereg műveleti al-kalmazásával kapcsolatos elméletet. Létrehozták a műveleti alkalmazás eszközrendszerét, az eljárás rendjét, valamint a társadalom azon tevékenységeinek strukturált rendszerét, amely az adott társadalmi közösségnek, magának a társadalomnak a fennmaradását, a funk-cionális működését, valamint annak fejlődését biztosító társadalmi mozgások fenntartásának lehetőségét is adta/adja. Ez az állapot a filozófiai megközelítés alapján azt mutatja, hogy a társadalmi közgondolkodásban ezek a kérdések milyen módon rögzülnek a társadalom egésze tekintetében.

Célszerű lenne elemezni, hogy a magyar társadalom hogyan vélekedett arról, hogy a biztonsága érdekében az adott korban fenntartott hadsereg mennyire felelt meg a vele szemben támasztott követelményeknek. Hogyan vélekedett erről társadalmi közösségünk például az Árpád-ház fennállása időszakában, mit gondolt erről Mátyás király uralkodása idején, és az ország három részre szakadását követően? Milyen gondolatok jártak az embe-rek fejében Zrínyi Miklós tevékenysége időszakában, és mi volt a közgondolkodásban a vé-lemény Mária Terézia országlása alatt? Miként vélekedett az Osztrák–Magyar Monarchia időszakának társadalmi közgondolkodása a hadseregről, és hogyan ítélték meg azt mint a biztonság végső garanciáját? Érdekes lenne tudnunk, mit gondoltak az emberek a katonai


erő fontosságának szerepéről a békés mindennapok során. Mit éreztek és mit gondoltak er-ről akkor, amikor élőhelyükön, a falujukban, például egy gyakorlat részeként – egyébként az akkori időkben eseményszámba menő jelenségként – átvonult egy huszárezred?

A történelem folyamán kialakult különböző fegyveres küzdelmeket elemezve meg-állapíthatjuk, hogy a társadalmi közgondolkodásban a hadügy kérdése különböző súllyal, de mindig létezett.

Nem mindegy tehát, hogy amikor a hadügyet filozófiai megközelítésében a társadalmi közgondolkodás szintjén vizsgáljuk, akkor ebben a gondolkodásban hol és hogyan helyez-kedik el a hadsereg. Valódi értékmérő ez, amely félreérthetetlenül jól és világosan meg-mutatja, hogy egy-egy történelmi korban milyen a hadsereg társadalmi közmegbecsülése.

A hadügy szempontjából nem lehet közömbös az sem, hogy a társadalmi lét elemeként a közgondolkodásban egyébként e témakörben megjelenő kérdésekről milyen módon, mi-lyen formában vélekedik a szakterületi (szakmai) gondolkodás. A szakterületi gondolkodá-son elsősorban a katonai szakmai gondolkodást értjük. Más szóval a hadügynek az az eleme, amelyet hadelméletként ismerünk. Ugyanakkor itt vannak a társadalmi lét más területein létező szakterületi elgondolások is, amelyek az emberi fejlődés során egyre intenzívebb módon és formában kapcsolódtak a hadügy különböző kérdéseihez.

Amikor a hadügyet vizsgáljuk, akkor az, az átfogó megközelítés elve alapján, a tár-sadalmi képességek teljes rendszerét érinti. Például az egészségügyet, az oktatásügyet, az energetika ügyét, a szociális gondoskodás kérdéseinek az ügyét is – és a felsorolást még hosszasan folytathatnánk. Ezek a társadalom más létformáit alakító szakterületek, szakmai gondolkodásaikban a hadüggyel kapcsolatban megjelenő állásfoglalások a hadügy tekinte-tében viszonyulási helyzetet mutatnak fel.

Ha a hadipotenciál és annak részét képező katonai potenciál milyensége szempont-jából vizsgáljuk egy ország energetikai kapacitásképességének tényleges állapotát, akkor ebben a céltudatos gondolkodási folyamatban az államigazgatás, a közigazgatás, a gazdaság különféle ágazati stratégiái is megjelennek. Az azonban nem mindegy, hogy ebben a komp-lex, a biztonság szempontjából meghatározó fontosságú döntéseket megalapozó szakmai gondolkodásban hogyan és főleg milyen tartalommal jeleníti meg az energetikai terület vonatkozásában a hadügy a védelmi szféra részéről megfogalmazott igényt.

Fontos, hogy a társadalmi lét viszonyrendszerében egy-egy részterületen megvalósu-ló tevékenység hatékonyságát, eredményességét biztosító szakmai gondolkodás jól értse az általa működtetett részterület nyújtotta képességek helyének és szerepének jelentőségét a biztonság garanciarendszerében. Minden ilyen vizsgálati folyamatot az igények és a le-hetőségek objektivitáson és racionalitáson alapuló arányossága kell, hogy jellemezzen.

A szakterületi gondolkodás megvalósításának jellemzője lehet, sőt talán egyik alap-követelménye a fenti mondatban közreadott gondolat. Ugyanakkor legalább ennyire fontos az is, hogy a szakmai gondolkodás ne távolodjon el a közgondolkodástól, sőt nyitott legyen felé. Ilyen módon töltse be a közvetítő szerepet a közgondolkodás és a tudományos gon-dolkodás között.

A tudományos gondolkodás a hadügy filozófiai alapú elemzése során ugyancsak fontos tényező, hiszen maga a hadügy, illetve annak részeként a fegyveres erő létreho-zása, kialakítása, műveleti alkalmazása elképzelhetetlen a különböző tudományágakban megjelenő tudományos gondolkodás nélkül. Igazolásként egy példa: amikor a tüzérség megosztott irányzással megsemmisíti a célt, a kívánt hatást a matematika tudományának


alkalmazásával éri el. Ez egy egyszerű műveleti helyzet, de azt jól igazolja, hogy a mate-matika meghatározó módon járul hozzá ahhoz, hogy a hadsereg szárazföldi haderőnem-ének egyik fontos fegyverneme képessé váljon egy természettudományi ág alkalmazásával a számára meghatározott feladatok végrehajtására a katonai műveletek során.

Az említett példa alapján nem is kérdés, hogy a természettudományok, a műszaki és társadalomtudományok meghatározó jelentőséggel vannak jelen a társadalom életé-ben és járulnak hozzá ahhoz, hogy a fegyveres erő képes legyen küldetésének a betöltésére.

Elfogadott, hogy a tudományos gondolkodás a szakmai, szakterületi gondolkodáshoz hasonlóan a közgondolkodás szerves része, és mint ilyen válik mindenki számára köz-kinccsé.

Korunkban minden tudomány törekszik a nemzetközi elismertségre, de azt is tisztán kell látni, hogy egy adott társadalom maga alakítja, építi és fejleszti tudományos, szak-területi és végső soron társadalmi közgondolkodását.

Az ismert ökológiai kihívások tükrében nem kell bizonygatnunk, hogy korunkban például a vízügy a tudományos és természetesen a szakterületi gondolkodás egyik fontos kérdése, illetve éppen ennek okán folyamatosan jelen van a közgondolkodásban is.

Pontosan tudjuk, hogy a vízügy a tudományos és szakmai gondolkodásban és annak gyakorlataként érvényesülő vízgazdálkodás területén jelentős eltéréseket mutat a különbö-ző országokban. Ez nyilvánvalóan abból adódik, hogy minden országnak megvan a sajátos vízrajza, ebből következik, hogy az ilyen jellegű kihívásokra, veszélyhelyzetekre a nemzeti képességein alapuló megoldásai vannak. Ezzel együtt felhasználja a nemzetközi szinten lé-tező ismereteket, tapasztalatokat is. A vízügy mint a társadalmi létjellemző, illetve létforma állapotjellemzője nem egyedülálló társadalmi létjelenség, és mint ilyen számos hasonlóságot mutat a hadüggyel.

2.2.2. A hadügy szociológiai értelmezése

A szociológia tudománya a 19. század első felében indult fejlődésnek, amit elősegített a nemzetállamok kialakulása, valamint a viszonylag gyors gazdasági konjunktúra első-sorban az európai kontinensen. Ugyanakkor nyilvánvaló, hogy Európán kívül a világ más részein létező civilizációs kultúrkörök társadalmi közösségei – mint például a kínai, a koreai, a japán vagy az indiai – már az elmúlt évszázadok során is alkalmazták a később szociológiának nevezett tudomány elméleti és gyakorlati eljárásait.

A szociológia, amikor a hadüggyel foglalkozik, akkor azt a maga szempontrendsze-re alapján, a tudományágra jellemző rendszertani felosztás szerint teszi. Amikor a szo-ciológia a társadalmi jelenségek, összefüggések kapcsolatrendszerében kialakult helyzet magyarázatára vállalkozó tudományként a hadügy, a hadviselés kérdéseit vizsgálja, akkor természetesen felhasználja a történettudományt és a hadtörténelmet úgy, hogy jelentős mér-tékben támaszkodik tudományos eredményeikre. A szociológiai kutatásokkal foglalkozók tevékenysége az emberiség fejlődéstörténete tekintetében egyfelől egyetemes, másfelől nemzeti történeti álláspontokra épül.


Alapvetően azt kell látnunk, hogy amikor a hadügy szociológiáját15 vizsgáljuk, akkor összességében egy a hadművészet történetéhez igazodó, de szigorúan a szociológia vizsgá-lati, kutatási módszereire épített szakanyagról gondolkodunk. A hadügy szociológiájának fejlődéstörténetét három nagy korszakra oszthatjuk.

Az első korszak az ókortól – tehát amikor a társadalmi lét igényei alapján létrejön maga a hadügy, a hadviselés – indul és a 17. és 18. század fordulójáig tart.

A második korszak az 1970-es 1980-as évekig tartó időszakot öleli fel. Ebből követ-kezik, hogy napjainkban a hadügy szociológiája fejlődéstörténetének harmadik korszakát éljük.

Amikor a hadügy szociológiai alapon történő elemzését végezzük, akkor – elfogadva a korábbi kutatások eredményeit – a következő fogalmi alapvetésből indulunk ki: a társa-dalmi lét garanciájának közhatalmilag intézményesített része, szakigazgatási, hivatali tes-tületekkel, sajátos szervezetekkel és szervezeti kultúrákkal, továbbá legitimált tudományos szakmai paradigmákkal rendelkezik.

Vizsgáljuk meg a fogalom tartalmát és jellemző jegyeinek jelentését! A társadalmi lét garanciája kifejezés tartalma egy rendkívül bonyolult, összetett helyzetet, állapotot mutat, valójában a létező társadalmat, illetve annak olyan jellemzőit, amelyek a hadügy szem-pontjából relevánsak. Arra gondolunk, hogy minden társadalomnak, minden történelmi korban az egyetlen elfogadható válasza az adott kihívásokra, ha azokat kezelhetővé teszi és a helyzetet túléli. Ehhez szükséges, hogy a társadalmi lét minden területén az összes feltétel lehetőség szerint a rendelkezésére álljon a mindennapi lét garanciájához és a tovább-lépéshez, vagyis a fenntartható fejlődéshez.

A közhatalmilag intézményesített része kifejezés tartalmára történelmi példák hosz-szú sorát lehetne hozni. A nemzetállamok létrejötte után nem találunk – egy-két kivételtől eltekintve – olyan országot, amelynek a jogrendje és annak részeként az alaptörvénye (alkotmánya) ne foglalkozna azzal az alapvetéssel, hogy a társadalmi fennmaradás bizto-sításához milyen módon kell hozzájárulnia a társadalmi munkamegosztás eredményeként létrehozott fegyveres erőnek.

A 19. század kezdetén – a nemzetállamok kialakításának irányába mutató társadal-mi mozgások és folyamatok eredményeként – megjelent a társadalmi lét fenntartásával kapcsolatos jogi garanciarendszer, amely szinte minden országban meghatározó módon foglalkozott és foglalt állást a fegyveres erők helyzetével és alkalmazásával kapcsolatban. Más szóval minden társadalmi közösség a saját maga által létrehozott kulturális jellemzői és történelmi fejlődése során kialakult társadalmi erkölcse viszonyrendszerében létrehozott jogrendjének megfelelően törvényi keretek között állami szinten elfogadta, hogy a társa-dalmi léte végső garanciáját jelentő fegyveres ereje milyen oknál fogva és milyen módon törvényes, mit vár tőle a hatalom, továbbá hadereje hogyan és milyen képességekre alapozva hajtsa végre ezt az elvárást, más szóval a politika által számára meghatározott küldetését.

Félre nem értelmezhető a társadalmi közakarat azon állásfoglalása, amely a kormány-zati hatalmon keresztül nyilvánítja ki, hogy milyen legyen, és miért legyen olyan a nemzet, az ország hadügye.

Szakigazgatási, hivatali testületekkel rendelkezik…: nos, mit jelent ez? Ha a hadügy és annak részeként a hadsereg az adott társadalomnak közhatalmilag intézményesített,

15 Hadtudományi Lexikon I. 1995. 482 –490.


az állam érdekében működtetett, a társadalom részeként létező jelensége, akkor ennek az alaptörvényben és a jogrendben megfogalmazott küldetése végrehajtásával kapcsolatos kérdések szabályozásához, illetve azok megvalósításához, a társadalmi igények szerinti strukturálásához a társadalom kialakítja,azt a sajátos intézményt, amely szakszerű mene-dzsere e társadalmi létformának.

Minden társadalmi közösségben ennek a sajátos szerkezetre, humánerőforrás-bázisra és infrastruktúrára épülő elemnek a feladata, hogy szakszerűen közvetítse a társadalom igényét a haderő felé, illetve a fegyveres erők igényét a társadalom felé.

Ennek az elméletnek a gyakorlatban történő megjelenése az emberiség történelméből ismert, a hadtörténelem kutatja napjainkban is. Minden történelmi korban az adott társadal-mi közösség a rá jellemző kormányzati struktúrában létrehozza a védelmi ügyekért felelős kormányzati szintű szervezetét. Kormányzati szinten működteti a Védelmi Minisztériumát (Honvédelmi Minisztériumát). Ez az a szakigazgatási hivatali testület, amely az előzőekben említett menedzsment feladatát látja el államigazgatási szinten.

A hadviselés fejlődéstörténetének kiemelkedő mérföldköve volt, amikor ez a szakigaz-gatási, hivatali testület az 1800-as évek első harmadának vége felé elindult a funkcionális fejlődés útján. Kibővült és a század végére az országok többségében kétkomponensűvé vált.

Néhány évvel később ez a szakigazgatási, hivatali testület jelentős változáson ment keresztül. Az 1800-as évek elején August Neidhardt von Gneisenau (1760–1831) tábornok felismeri, hogy a tömeghadseregekkel létrejött, egyébként egyre növekvő katonai képessé-get szakszerűen, átfogóan, célszerűen és elsősorban gazdaságosan kell és lehet alkalmazni.

A felismerést követő gondolkodás eredményeként a tábornok arra az álláspontra jutott, hogy létre kell hozni egy olyan szakigazgatási tervező, szervező, irányítási feladatokat el-látni képes szervezetet, amely ezt a feladatot elvégzi. Mindezek eredményeként – a világon először Poroszországban – elkezdték szervezni a vezérkart, amit aztán Helmuth Karl von Moltke (1800–1891) tábornagy, a porosz vezérkar főnöke fejleszt tökéletesre. A Moltke által kiépített és működtetett úgynevezett „Nagy Vezérkar” – máig meghatározó módon – isko-lapéldájává vált a napjainkban létező és funkcionálisan a fegyveres erők hadászati szintű vezetését ellátó legmagasabb katonai vezető szerveknek, a vezérkaroknak.

Megtörtént tehát a vezérkar létrehozása. Ezt követően a szakigazgatási, hivatali tes-tület államigazgatási feladatok végrehajtásával megbízott részlege mellett, vagy az állam-igazgatási feladatok ellátását végrehajtó miniszteriális szinten megvalósuló tevékenységet végrehajtó emberek csoportja mellett, egy olyan katonákból álló testülettel egészült ki, amely a szakfeladatok végrehajtásával kapcsolatos tevékenységet végzi a haderő egésze tekintetében. Napjainkra teljesen elfogadottá vált, hogy a két szakmai közeg – a Védelmi Minisztérium és a Vezérkar – az egyébként igen szoros együttműködés keretében végzendő feladataikat egymástól elkülönült és integrált szervezeti keretek között is végezheti.

Sajátos szervezeti elemekkel és szervezeti kultúrákkal rendelkezik: mármint a had-ügy, pontosabban annak rendszerét alkotó fegyveres erő meghatározó szervezeti része. Ez szinte magától értetődő. Gondoljunk csak a korábban említett honvédelmi vagy védelmi minisztériumokra, illetve vezérkarokra! Azután idézzük gondolatainkba a korábban tanult szervezeti elemeket16, mindenekelőtt azonban magát a hadsereget, amely a hadügy alapját

16 Például a különféle minisztériumok védelmi kérdésekkel foglalkozó szervezeteit, a rendvédelmi, illetve a pol-gári védelmi erőket stb.


képezi, és a társadalom létbiztonsága tekintetében ténylegesen a végső garancia, amely majd a fegyveres küzdelmet meg fogja vívni a társadalmi küldetésben megfogalmazott célok megvalósítása érdekében.

A fegyveres erő az a sajátos társadalmi szervezet, amely a különféle kultúrkörökben más és más tartalommal létrehozott szervezeti típusokkal oldotta meg feladatát. Példaként említsük meg az 1550-es években létező Oszmán Birodalom hadseregének a szervezeti struktúráját, illetve az ugyanabban a történelmi korban létező nyugati vagy keresztény országok hadseregszervezését és annak sajátosságait!17

Nyilvánvalóan napjainkra ezek a különbözőségek elsősorban a hadviselésben bekövet-kezett forradalmi változások miatt kiküszöbölődtek. Ám döntően érvényesül, hogy a társa-dalmi közösségek által létrehozott fegyveres erők haderőszervezésükben magukon viselik nemzeti jegyeiket még akkor is, ha néhányan azonos szövetségi rendszerben oldják meg feladatukat. Az csak a felszín, hogy eltérőek az egyenruhák, mások a rendfokozati jelzések. Ugyanakkor fontos jellemző a tiszti, az altiszti kar eltérő szervezeti struktúrája, szolgálati rendje. Teljesen más jellegű, nemzeti alapú a kiképzés és felkészítés szocializációs rendje és módszere a különböző országok haderejében. Mások a morális elvárások és folyamatok, amelyek hatnak a szervezetre és az ott dolgozókra. Ilyen értelemben nagyon lényeges, hogy a nemzeti sajátosságok is meghatározó jellemzői a hadügy szociológiai alapú elemzésének.

Nagyon közismert példa: nem is egyformán teljesítjük a tiszteletadást. Minden kato-na tiszteleg, és mégis mindenki másképp. Megfigyelhető, hogyan tisztelegnek a lengyelek, a németek, oroszok, és hogy tisztelgünk mi. Ez figyelmen kívül hagyható, alig fontosnak nevezhető dolog, mégis azt mutatja, hogy sajátos szervezeti kultúrákkal kapcsolódik ez a társadalmi közeg a más kultúrában, más társadalmi közösségben, ám ugyanilyen céllal létrehozott társadalmi közeghez.

Legitimált tudományos szakmai paradigmákkal rendelkezik rész tartalma: a hadügy mint társadalmi létforma a tudományok rendszerében elsősorban a hadtudományra és an-nak kutatási eredményeire épül.

A hadtudománynak – amely a tudományágak között az egyik legrégebbi – megvan a saját kutatásin alapuló elmélete és gyakorlata, valamint egy olyan interdiszciplináris kapcsolata más, a hadügy szempontjából fontos tudományágakkal, amelyekre alapozottan a hadtudomány az egyetemessége mellett a nemzeti sajátosságokra is figyelemmel szolgálja magát a hadügyet.

A fogalom tartalmi vizsgálata után úgy gondoljuk, célszerű az eddig elhangzottak alapján a társadalom és a hadügy kapcsolatát is megvizsgálni a rendszeralapú elemzés és kutatás tükrében.

Amikor a társadalom és a hadügy kérdését vizsgáljuk, az összefüggések megértésé-hez az emberiség fejlődésének abból a folyamatából indulunk ki, amely során kialakultak a kisközösségek. A közösségek a társadalmi lét olyan alapját képezték, amely nélkül jelen világunk – amely földrajzilag és civilizációs kultúrkörök alapján polarizálódott – társadal-mi rendszerei nem léteznének.

Ha az egyetemes történeti fejlődés különböző szakaszait vizsgáljuk, akkor azt lát-juk, hogy a kultúrkörök a földrajzi elhelyezkedés által is alakított kultúrákból jöttek létre

17 Gondoljunk csak a janicsárok vagy a szpáhik katonai szolgálat ellátásával kapcsolatos szabályaira és körül-ményeire!


és meghatározó módon a sajátosságaikkal együtt biztosították annak a társadalmi közös-ségnek a létjellemzőit, amely önmagát a fejlődés adott szintjén létrehozta.

Mai világunkban különböző civilizációs társadalmakról beszélünk. Szociológiai alapon értékelve a társadalmi létet, a civilizációs kultúrkörök szempontjából megkülönböztetjük a nyugat-európai civilizációs kultúrkört, amelyhez az észak-atlanti térséghez tartozó orszá-gok többségét soroljuk. Földrajzi ismeretekre alapozva mondhatjuk, hogy ez a nyugat-eu-rópai civilizációs kultúrkör. Ugyanakkor hibát is követünk el, hiszen Oroszország a maga földrajzi helyzeténél fogva kapcsolódik az európai és az ázsiai kultúrkörhöz is. A felsorolás természetesen folytatható, hiszen valamennyien jól ismerjük az ázsiai kultúrkört. Továbbá ismert az emberiség egyetemes értékeinek színvonalát emelő és színesítő közép-amerikai, dél-amerikai, óceániai kultúrkör és ezeken belül számos társadalmi közösségi kultúrát tu-dunk felsorolni.

A civilizációs kultúrkör sajátságos jellemzője ugyanakkor a következő forma. A Bal-kán térségének kultúrája nem egyezik meg a Skandináv államok kultúrkörével, miközben a Balkán is, sőt Olaszország is a nyugat-európai civilizációs kultúrkörnek a része, amely döntően valamiféle kulturális azonosság rend szerinti társadalmi mozgásformációk létét, egymás mellett élését, együttműködését feltételezi.

Amikor a társadalom és a hadügy kapcsolatában ezt a tudományos igényű vizsgálatot elvégezzük, nagyon lényeges, hogy mindezt a szociológiai fogalomalkotás tekintetében vizsgáljuk.

A szociológiai sajátosság következményeként egyedi módon viszonyulunk a civilizá-ciós kultúrkörökön kívül élő vagy oda be nem sorolható, a mi esetünkben a létezésünkről csak sejtések szintjén információval rendelkező embercsoportokról.

Számunkra, a civilizációs társadalom viszonyainak rendszerében élő emberek számára nem lényeges kérdés, hogy például a busmanoknál a hadügy milyen fejlettségi szinten áll. A Kalahári-sivatag busmanjai még mindig a törzsfejlődésnek egy sajátságos szintjén él-nek, mint ahogy nagy valószínűséggel az amazóniai esőerdőben általunk ismert vagy alig ismert népcsoportok is. Ezek a népek azonban közösséget alkotnak, ha egyébként a fejlett civilizációs társadalmi lét szintjén élők létbiztonságára nincsenek is hatással. Ugyanakkor azonban az alig vitatható, hogy ezek a közösségek a saját társadalmi fejlődésük szintjén a lehetőségeiknek és igényeiknek megfelelően kezelik a hadügy kérdéseit.

A társadalmi fejlődés folyamatát végigkísérte, és napjainkban is érvényesül, hogy a civilizációs társadalmakban léteznek kisebb-nagyobb közösségek, amelyek valamilyen azonos értékrend, identitástudat, illetve a közgondolkodásukban meglevő azonosságok tekintetében önmagukat összetartozónak tartják. A 18. század végétől érvényesülő folya-matok eredményeként kialakult és a közgondolkodásban visszatükröződött az önazonos-ság vállalása, a nemzettudat. A nemzet az első olyan társadalmi közösség, amely ebben az önazonosság-tudatban élve keresi és találja meg a saját fenntartható fejlődése érdekében a társadalmi lét mindennapjaihoz nélkülözhetetlen garanciákat, köztük a katonai erővel biztosított garanciát is.

Középiskolai tanulmányaink során elsajátítottuk, hogy a nép és az ország mint egyfajta kapcsolati rendszer az emberiség fejlődéstörténetének kezdetétől létezik. A nemzet – mint megnevezés – a középkor óta használatos, viszont a nemzettudaton alapuló modern nem-zetfogalom (államnemzet) viszonyrendszeréről a francia polgári forradalom óta beszélünk. Közismert, hogy mai világunkban vannak országok, ahol több nemzet él együtt és alkot


egy nemzeti államot, akár egy homogén társadalmi közösséget is. Fontos megjegyeznünk azonban, hogy a nemzeti állam nem téveszthető össze a nemzetállam fogalmával. Európában minden állam területén élnek kisebb-nagyobb eltérő nemzetségű csoportok, ezek azonban együtt alkotnak egy országot. Ilyen értelemben az ország az állam, a nemzet egésze biz-tosítja a civilizációs társadalmon belül napjainkban azt a fajta szervezeti formációt, amely magát a társadalmi közösséget alkotja.

Az ország, a nemzet, az állam, tehát egyfajta civilizációs kultúrkörben létező társa-dalmi közösség. Ez a társadalmi közösség a mindennapjainak fenntarthatósága érdeké-ben – figyelemmel a termelő erők és a termelési viszonyok fejlettségi szintjére – a társadalmi munkamegosztás konkrét megvalósulásának folyamatában kialakítja mindazokat a társa-dalmi lét szempontjából fontos területeket, amelyek az elmélet és a gyakorlat kapcsolatában megteremtik a szegmensképességeket,18 amelyek a gyakorlatban biztosítják a társadalmi létet, illetve annak fenntartható fejlődését.

4. ábra A társadalom és hadügy kapcsolatrendszere

(Forrás: szerző saját szerkesztése)

Az elmondottak alapján igazolható, hogy a hadügy vizsgálatakor elemezni szükséges a társadalmi élet más területeit is, úgymint az oktatást, az egészségügyet, a gazdaságot és a belügyet mint társadalmi létformákat és kategóriákat. A leírtakat a leegyszerűsített 4. ábra szemlélteti.

Az ábra alapján a hadügy szociológiai alapú funkcionális – eredményes és haté-kony – megvalósulásában, az elmélet és a gyakorlat területén meghatározó szerepe a hadtudomány törvényei érvényesülésének, az adott civilizációs kultúrkör értékrendjén alapuló katonai stratégiának, valamint a megvalósuló katonai műveletek milyenségének és minőségének van.

18 A társadalmi lét különböző területei, szegmensei: külügy, belügy, egészségügy, oktatásügy, hadügy stb. – A szerző kutatási eredménye.


Meggyőződésünk, hogy előbbi összegző megállapításunk megerősíti azt a fogalmi értelmezést, amelyet a hadügyről e részfejezet elején közreadtunk.

2.2.3. A hadügy hadtudomány-rendszertani meghatározása

A hadügy a társadalomba szerveződött ember tevékenységének sajátos területe, az állam honvédelmi politikájának (katonapolitikájának) meghatározó része. Tágabban értelmezve, magában foglalja a fegyveres erők építését, a hadelméletet19és annak gyakorlatát, az anyagi ellátás kérdéseit, a társadalom és az ország honvédelmi felkészítését és végső soron minden más, de szigorúan katonai vonatkozású feladat végrehajtását. Azaz a hadügy nem más, mint a társadalmi lét szintjén minden történelmi korban megvalósuló céltudatos és feladatorien-tált gyakorlat-, infrastruktúra- és humánerőforrás-bázis, – maga a (hon)védelmi rendszer.

A honvédelem rendszere: a társadalmi közösség biztonságát, az ország függetlenségét és területi épségét, a lakosságát és alkotmányos rendjét fenyegető veszélyek elhárítására lét-rehozott garanciarendszer. Összetevői a rendszer alapját biztosító katonai potenciál, illetve az alap működését és a társadalmi közösség komplex biztonságát megvalósító rendszere-lemek azokkal a funkciókkal, amelyek tartalmi megvalósításával maga a védelmi rendszer betölti társadalmi küldetését, amit az 5. ábra szemléltet.

5. ábra A honvédelemi és a védelmi rendszerek kapcsolata


A honvédelem rendszere átfogja és szükség szerint aktivizálja az ország védelmi képességét: a fegyveres erőket és rendvédelmi szerveket, a gazdaságot, a lakosságot, az államvezetést és a közigazgatást. A honvédelem rendszere az ország védelmi igényeit tudatosan elfogadó

19 Az emberi ismeretek specifikus területe, sajátos társadalomtudományi elmélet. Ebben tükröződik a katonai műveletek elméletének, a hadügy jelenségeinek, folyamatainak objektív dialektikája, illetve tudományosan ebben általánosítják a katonai erő alkalmazásának gyakorlatát.

Tudományos ismeretek, törvények, elvek, tételek, javaslatok sokoldalú rendszere, amelyben ezeket a hadügyre jellemző sajátosságok, területek és törvényszerűségek szerint általánosítják. A védelmi, honvédelmi rendszer működtetésének elvi alapja.


társadalomra, a fegyveres erők és a lakosság anyagi szükségleteit kielégíteni képes gazda-ságra, a védelemre felkészült és működőképes államszervezetre, a lakosság és az anyagi javak védelmét szolgáló polgári védelmi szervezetekre, valamint a katonai védelmet ellátni képes fegyveres erőkre épül.

A honvédelmi rendszer alapját a társadalmi közösség által létrehozott, fenntartott és működtetett nemzeti önerő, az ország fegyveres ereje képezi. Ilyen értelemben a nemzeti önerőt azzal a katonai potenciállal azonosíthatjuk, amely adott korban, adott körülmények között a társadalom számára a fegyveres erőinél létező, klasszikus, illetve az azokat alkotó funkcionális katonai képességekben jelentkezik.

Azoknál az államoknál, államszövetségeknél, amelyek társadalmi létük fenntartásához és fejlődésük biztosításához a semlegesség vagy az el nem kötelezettség politikai állapotát választják, a társadalmukat alkotó közösség, illetve az aktuálisan hatalmat gyakorló kor-mányzati erő a történelmi szükségszerűség idején, amikor a fegyveres erők alkalmazása a biztonság garantálásának végső eszközeként bekövetkezik, kizárólag csak a saját had-seregére támaszkodhat.

Más a helyzet azoknál a társadalmi közösségeknél, amelyek fenntartható fejlődésük érdekében az adott történelmi időszak meghatározott viszonyrendszerében a biztonsági lét garanciájához saját nemzeti erőforrásaik és képességeik mellé szövetségeseket is keresnek. A politikai, gazdasági és kulturális értékek és érdekek kapcsolatrendszerében közös ala-pokra helyezett és egyeztetett stratégia alapján működtetett szövetségek esetében a védelmi rendszer alapja duális felépítésű. Ez a felépítés azt jelenti, hogy a szövetség, helyesebben a szövetséget alkotó országok végső garanciájaként alkalmazott katonai potenciál egyfelől a szövetséget alkotó országok nemzeti önerejét képező hadseregeikben, másfelől a szövet-séges fegyveres erők együttes tevékenysége keretében biztosított katonai képességekben jelenik meg. Az alapokat, az erőforrások kapcsolatrendszerét a 6. ábra szemlélteti.

6. ábra A védelmi rendszer alapjai, erőforrásai


További vizsgálati kérdés, hogy a katonai műveletek végrehajtása során a szövetséget alkotó országok hadseregei hadászati, hadműveleti, illetve harcászati szintű feladataikat nemzeti szervezeti struktúrában, vagy a művelethez kialakított több nemzeti alapú szervezeti struk-túrában oldják-e meg.

Ennek a kérdésnek az eldöntése a katonai szövetséget irányító politikai szervezet fel-adata a katonai szakértők javaslatai alapján. Más szóval e politikai állásfoglalás kialakítá-sánál célszerű a katonai felső vezetés véleményének kikérése. Hiszen annak a megítélése,


hogy a katonai képességek hatékonyságát a végrehajtandó katonai műveletekben szervezeti szempontból a nemzeti vagy több nemzeti alapú felépítés szolgálja-e jobban, az elsősorban katonai szakmai alapú mérlegelés kérdése.

A védelmi rendszer a bemutatott alapon túl – az átfogó megközelítés és a hatásalapúság elméletére támaszkodva – funkcionális feladatokat teljesít a társadalmi lét mindennapjai-nak fenntarthatósága és a biztonságának garanciája érdekében. A rendszer funkcionális feladatait a 7. ábra szemlélteti.

7. ábra A védelmi rendszer funkcionális feladatai


A védelmi rendszer funkcióinak bemutatása után tekintsük át a funkcionális feladatok tartalmi jellemzőit! Az állam- és közigazgatás szintjén elsősorban arra a feladatrendszerre és a feladatok végrehajtását biztosító szervezeti struktúrákra, kultúrákra gondolunk, ame-lyek a társadalmi lét fenntarthatósága érdekében – a társadalom más területein – megjelen-tethető képességek megteremtését, fenntartását és működtetését biztosító állam- és szakigaz-gatási feladatok védelmi célú megvalósítását jelentik. Ezeket a működtetéssel kapcsolatos feladatokat jól szervezett kormányzati tevékenység esetén a nemzeti biztonsági stratégia alá rendelt és annak részét képező ágazati stratégiák tartalmazzák.

A fegyveres erők fenntartása, felkészítése és alkalmazásának biztosítása – a védelmi rendszer funkciójaként – a katonai stratégia mint ágazati stratégia feladatkörébe tartozik. Természetesen az ebben elfogadott irányelvek és szakfeladatok megvalósítása – a társa-dalmi lét fenntarthatósága és garantálásának a biztosítása érdekében – megköveteli egy olyan katonai stratégia kidolgozását, amely figyelemmel a nemzeti biztonsági stratégiára és az ország geopolitikai és geostratégiai helyzetére, reális célok megvalósítását tartalmazza.

Egy ország rendvédelmének és katasztrófavédelmének megteremtésénél, szervezeteik kialakításánál mindenekelőtt azokat a speciális feladatokat kell számba venni, amelyek an-nak a társadalmi közösségnek az igényeként kerülnek megfogalmazásra, amelyet e speciális szervezetek a békeállapot és a békeállapot időszakától eltérő, különleges jogrend alá tar-tozó időszakokban szolgálnak. Más szóval, azokat a feladatokat, amelyeket a rendvédelem és a katasztrófavédelem hajt végre.


Az állampolgárok létfeltételeinek, élet- és vagyonbiztonságának, valamint közja-vainak a védelme a védelmi (honvédelmi) rendszer olyan funkciója, amely az előzőekben említett elemek tartalmának hatékony és eredményes megvalósulása nélkül gyakorlatilag elképzelhetetlen.

A nemzeti biztonsági stratégia alapján működtetett állam- és közigazgatás feladat-rendszerében megjelenő feladatok a rendvédelmi és katasztrófavédelmi szervezetek külde-téseként e szervezetek olyan rendeltetésszerű működtetését, működését biztosítják, amely záloga e funkcionális feladat megvalósulásának.

A fegyveres erők különleges jogrend alá tartozó műveleti alkalmazása pedig e műkö-déssel kapcsolatos feladatrendszer végrehajtásának az a végső garanciája, amelyet akkor alkalmaznak, ha a társadalmi közösséget alkotó állampolgárok létfeltételeiben és biztonsá-gának garantálásában a védelmi rendszer a végső megoldás eszközéhez nyúl.

A nemzetgazdaság védelmi célú erőforrásainak biztosítása azoknak az ágazati straté-giáknak a tartalmi megvalósítását jelenti, amelyek eredményeként az objektíven (a várható veszélyekkel arányosan) felmért nyersanyag- és energiaforrások tükrében hatáselemzéseken alapuló, a gazdaság minden ágára kiterjedő optimális számvetések születnek a társadalmi le-hetőségek és igények figyelembevételével a fenntartható fejlődés biztosíthatósága érdekében.

Ha egy ország a létét és fenntartható fejlődését egy szövetségi rendszer részeként kí-vánja az adott történelmi korban biztosítani, akkor elengedhetetlenül szükséges a szövetségi szerződésben megfogalmazottak szerint a szövetség célját, működését biztosító szövetségi képességeket teljesíteni.

Ezek a képességek elvileg lefedhetik a társadalmi lét valamennyi területét, illetve ettől eltérő módon a szövetséges országok együttműködésében csak néhány – a szövetség fenn-tartása szempontjából fontos – társadalmi létformára terjedhetnek ki. Az első esetben egy rendkívül szoros, míg a második esetben egy viszonylag laza szövetségi együttműködésről beszélhetünk. Valójában ez az az állapot, amely a szövetségesek esetében formájában és tar-talmában is meghatározza a kollektív védelmi rendszerhez történő hozzájárulás milyenségi és mennyiségi oldalát.

A védelmi rendszer a bemutatott működéssel kapcsolatos feladatai teljesítéséhez a tár-sadalmi lét viszonyrendszerében megteremtett, a társadalmi igények alapján folyamatosan alakított, az adott történelmi kor kihívásaira hatékony és eredményes válaszokat adni tudó, célszerű infrastruktúrából, humánerőforrás-bázisból alkotott elemeket hoz létre. A védelmi rendszer elemeit az 8. ábra szemlélteti.

8. ábra A védelmi rendszerelemek köre



A védelmi rendszer elemeinek bemutatása után tekintsük át röviden e rendszerelemek leg-fontosabb tartalmi jellemzőit!

Amikor a védelmi igényeket tudatosan elfogadó társadalmat vizsgáljuk, akkor a had-ügy rendszerének talán az egyik legfontosabb jellemzőjével foglalkozunk. E rendszerelem a hadügyet mint társadalmi létformát azonban csak akkor képes a társadalmi közösség szempontjából hatékonyan hasznossá tenni, ha a benne megvalósuló társadalmi mozgások a hadügy filozófiai alapú fogalmi értelmezése20 szerint valósulnak meg és tükröződnek a társadalmi gondolkodásban.

Ha a védelemre felkészült államról, valamint közigazgatási szervezeteiről beszé-lünk, akkor a hadügy azon döntő fontosságú eleméről kell szólnunk, amely belső tartal-mával érdemben – minden társadalmi közösség esetében az érthetőség, a megérthetőség miatt – kizárólag nemzeti keretek között célszerű foglalkoznunk.

Magyarország megválasztott kormányának kinyilvánított álláspontja a következő-ket tartalmazza:

• „A biztonság fogalma egyre átfogóbb értelmezést nyer. A folyamatosan változó biztonsági környezetben a kihívások, kockázati tényezők és a fenyegetések ma már több síkon – az egyének, közösségek, államok és régiók szintjén, valamint globális szinten – jelennek meg, és az egyének, kormányzati és nem kormány-zati szervezetek, valamint transznacionális szereplők széles körét érintik. Mára elengedhetetlenné vált a biztonság politikai, katonai, gazdasági és pénzügyi, társa-dalmi és ezen belül emberi és kisebbségi jogi, valamint környezeti dimenziójának együttes kezelése. Ugyanakkor a 21. században a biztonság katonai szegmense is új hangsúlyokkal jelenik meg. Egyre inkább előtérbe kerülnek azok a bizton-sági kihívások, amelyek kezeléséhez átfogó és összehangolt politikai, gazdasági és – szükség esetén – katonai fellépésre van szükség.”21

• „A biztonság átfogó értelmezéséből következik, hogy a Nemzeti Biztonsági Stratégia végrehajtásából adódó feladatok számos kormányzati és nem-kormány-zati szervet érintenek. A biztonság összkormányzati megközelítéséből adódóan ezeket a feladatokat – a kormányzati szervek vonatkozásában – az állami intéz-ményrendszer összehangolt munkájával és a rendelkezésre álló legszélesebb körű eszközrendszer igénybevételével kell végrehajtani. Az egyes állami intézmények biztonsággal összefüggő tevékenységének összhangban kell állnia a Nemzeti Biztonsági Stratégiával, és az ágazati stratégiák időszakos felülvizsgálata során figyelembe kell venni a Nemzeti Biztonsági Stratégia releváns rendelkezéseit.”22

20 Ha filozófiai alapon közelítjük meg a hadügyet, akkor azt kell, hogy mondjuk: a társadalmi lét alkotórésze, a társadalom azon tevékenységeinek gondolati síkon strukturált rendszere, amely olyan társadalmi tudati állapot kialakulásához vezet, amely elfogadja és hatékonyan támogatja, hogy a társadalmi közösség fenn-maradása, funkcionális működése és innovatív fejlődése érdekében végső megoldásként szükséges a katonai erő sikeres műveleti alkalmazása. A szerző fogalma a tankönyv 1.2.1. fejezetéből.

21 A Magyar Kormány 1035/2012.(II. 21.) Korm. határozata Magyarország Nemzeti Biztonsági Stratégiájáról, 2. 22 Uo. 51.


Az állásfoglalásban visszatükrözött elmélet gyakorlataként Magyarországon 1990-től a védelmi igazgatás új rendszerben működik.23 Fejlesztése és szükség esetén reformálása azonban folyamatos kormányzati feladat nemcsak nálunk,24 hanem a civilizációs társadal-mak mindegyikében szerte a világon.

A lakosság és az anyagi javak védelmét, mentését szolgáló szervezetek – a hadügy struktúrájában – országonként a nemzeti sajátosságok érvényesülése miatt eltérő képet mutatnak. Amikor a védelmi rendszer e szervezeti elemét vizsgáljuk, tartalma tekinteté-ben a polgári védelmi feladatokat ellátó szervezet, illetve a tűzoltóság feladatrendszeréhez tartozó kérdésekről gondolkodunk. Azokban az államokban (ide tartozik hazánk is), ahol a társadalmi igények és lehetőségek tükrében, a korszerűsítés és a hatékonyság érdeké-ben, az előzőekben említett szervezeteket egy szervezetbe integrálták, egyértelműen katasztrófavédelemről beszélhetünk.

Függetlenül attól, hogy a fenti küldetést ellátó és a védelmi rendszer részét képező szervezeti elem milyen felépítésű, tevékenységi körébe a katasztrófák hatósági megelőzé-se, a bekövetkező, illetve bekövetkezett polgári veszélyhelyzetekben a mentés végrehajtá-sa, a védekezés megszervezése és irányítása, a kialakult következmények felszámolása, valamint a teljes körű helyreállítás-újjáépítés megvalósítása tarozik.

Amikor a védelmi rendszer elemeként a védelem anyagi szükségleteit kielégíteni képes gazdaságot vizsgáljuk, akkor arról a rendszerről beszélünk, amely egy adott tár-sadalomban a szükségletek kielégítésére alkalmas javak és szolgáltatások előállításának, szétosztásának és fogyasztásának folyamatát jelenti. A gazdasági rendszer minden társadalmi közösség számára meghatározó a fennmaradása és a fenntartható fejlődése biztosításának szempontjából. A társadalmi közösség jellemzőjét, a nemzetgazdaságot a közgazdaságtan elméletére alapozva szektorokra bontjuk.

Az elsődleges szektorba (vagy primer szektorba) tartoznak a természet elsődleges nyersanyagainak kitermelésével foglalkozó gazdasági területek. Ilyenek többek között a bányászat, az erődgazdálkodás, mezőgazdaság stb.

A másodlagos (vagy szekunder) szektorhoz soroljuk az összes iparágat, amelyek az elsődleges szektorból nyert nyersanyagok feldolgozását végzik, és ilyen értelemben ide sorolandó a feldolgozóipar is. A másodlagos szektor fő területei közé tartozik a vas- és acélipar, a gépgyártás, a járműipar, az élelmiszeripar, a textilipar stb.

A gazdaság harmadlagos (vagy tercier) szektora a tágabb értelemben vett szolgálta-tások körét jelenti. Korunkban ez a posztindusztriális gazdaság a meghatározó szektor.

A harmadlagos szektor területei az államigazgatás, az oktatás, a kereskedelem, a pénzügyi szolgáltatások, a távközlés, az informatika.

Ez a nemzetgazdaság biztosítja a társadalom szükségleteit a békeidőszak során. Ugyanakkor ennek a nemzetgazdaságnak kell a megfelelő tervezés és szervezés alapján biztosítania a társadalmi közösség túlélésének összes feltételét – a különleges jogrend alá tartozó időszakokban – a kihívások és veszélyek előrejelzésének pillanatától. A gazda-ság ilyen irányú képességének megteremtését biztosítja a nemzetgazdaság védelmi célú

23 Kiss Zoltán szerk. (2012): Magyarország és a védelmi igazgatás rendszere (Hagyomány és megújulás). Budapest, Zrínyi.

24 Magyary Zoltán Közigazgatás-fejlesztési Program (MP 11.0), „A haza üdvére és a köz szolgálatában” (Magyary Program) – Közigazgatási és Igazságügyi Minisztérium, 2011. június 10.


felkészítése, amelynek alapvető eleme a védelmi célú tartalékképzés, vagyis a stratégiai tartalékok kialakítására és fenntartására irányuló össztársadalmi tevékenység.

A védelmi rendszer elemei között minden társadalmi közösség, minden állam szem-pontjából meghatározó jelentőséggel bíró tényező a fegyveres erők. A fegyveres erők mindenütt a világon az állam fegyveres védelmét ellátó katonai szervezeteket, a hadsere-geket jelentik, mint az állam sajátos eszközei és szervezetei, amelyeket az államot alkotó társadalmi közösség meghatározott politikai feladatok megoldására tart fenn. Számos országban a fegyveres erőkhöz sorolják a hadseregen kívül a határőrséget, a nemzeti gárdát, és ahol van ilyen, a polgári védelem katonai szervezeteit is. A fegyveres erők katonai szervezetei központi és egyéb szervekre, parancsnokságokra, csapatokra és in-tézetekre tagolódnak.

A védelmi rendszer elemei sorában a rendvédelmi szerveknek meghatározó jelentő-sége és szerepe van. A rendvédelmi szervek felépítése a különböző civilizációs kultúr-körökhöz tartozó államok esetében jelentős eltérést mutat. A tartalmi és formai eltérés miatt a védelmi rendszer elemeként a rendvédelmi szervezetek egy szűkebb és egy tágabb meghatározását is ismertetjük.

A rendvédelmi szervek szűkebb értelemben a belügyi kérdésekért felelős minisz-tériumok hatáskörébe tartozó fegyveres testületeket, döntő mértékben a rendőrséget, a csendőrséget és a határrendőrséget jelentik. Tágabb értelemben az előbb felsorolt fegy-veres testületeken túl magukban foglalják a belső védelmi ágazatokhoz tartozó további szervezeteket, mint a vám- és pénzügyőrséget, a büntetés-végrehajtást és a belső elhárítás feladatait ellátó szakszolgálatokat.

A védelmi rendszer utolsóként említhető eleme a védelembe bevonható más szervek köre, amelyekhez általában a belső védelmi ágazatok tevékenységét támogató polgári őr-ségeket, illetve önkéntes védelmi szervezeteket sorolhatjuk.

A 21. század első évtizedének társadalmi katasztrófái meggyőző módon igazolták, hogy – a hivatalos kormányzati szervek minden tiltakozása ellenére – a védelmi rendszer feladatainak végrehajtásából a jószolgálati és a karitatív szervezetek sem hagyhatók ki.

A védelmi rendszer a nyugat-európai civilizációs kultúrkört alkotó társadalmak többségében, de az európai kontinensen elhelyezkedő államok majdnem mindegyikében a 19–20. század fordulójától – természetesen tartalmában eltérő jellemzőkkel – de vég-ső soron a 5. számú ábrán bemutatottak szerint épül fel. Megkockáztathatjuk azonban azt a kijelentést, hogy miközben a védelmi rendszernek ez a típusa folyamatosan jelen van a közigazgatásban, addig ugyanezt nem állíthatjuk a társadalmi lét más területein megjelenő elméletek és gyakorlatok esetében.

Elgondolkodtató, hogy miért. El kell fogadnunk azt a tényt, hogy világunkban a tár-sadalmi gondolkodásunk különböző szintjei csak igen ritkán kapcsolják össze a társadalmi lét viszonyrendszerében a társadalom fenntartható fejlődésének biztosíthatóságát magával a védelmi, honvédelmi rendszerrel. Ebből is adódik, illetve erre is visszavezethető, hogy általában nem szoktunk a hadügy vizsgálatakor a honvédelmi rendszerről gondolkodni.

Könyvünk e fejezetében ezen a helyzeten kívántunk változtatni oly módon, hogy a bemutatott elmélet tartalmában rögzítettük egyfelől a hadügy filozófiai, szociológiai és hadtudományi alapú vizsgálatát és fogalmi hátterét, másfelől pedig igazoltuk, hogy a hadügy a honvédelmi rendszerben valósul meg, és működési folyamatában csak így ér-tékelhető, mérhető és mutatható be. Ilyen értelemben a honvédelmi rendszer működésének


feladatrendszerében a honvédelmi rendszer alapját képező katonai erőről és a funkciókat megvalósító, az alapot képező katonai erő műveleti képességeit biztosító további egyéb más infrastrukturális és humánerőforrás-elemekről is rövid tartalmi ismertetést adtunk, amit azért tartunk fontosnak, mert ez által bizonyíthatjuk a társadalmi hasznosultság szempontjából a katonai műveletek elméletének és gyakorlatának jelenkori fontosságát a társadalmi lét biztonságának garanciarendszerében.

Vákát oldal

3. A hadügy tudományelmélete és rendszertana

3.1. Társadalom és tudomány

A tankönyv e fejezetében a hadügy és a tudomány kapcsolatát, illetve kölcsönhatásuk leg-fontosabb jellemzőit vizsgáljuk elsősorban a társadalom fenntartható fejlődésében betöltött szerepük alapján.

A tudományt – mint társadalmi jelenséget – hasonlóan más társadalmi létformákhoz25 olyan, a többiekkel azonos értékű társadalmi kategóriának tekintjük, amely egy társadalmi közösség számára egy adott történelmi korban léte, fennmaradása és fejlődése szempontjából nélkülözhetetlen.

A tudományt, helyesebben a tudományt alkotó tudományterületeket és azok tartalmát megjelenítő tudományok rendszerét (egyik változata például az UNESCO felosztása szerint: 24 főág, 221 ág és 1995 alág) természetesen nem kívánjuk bemutatni.

A bemutatás azért nem szükséges, mert a tudomány klasszifikációjával kapcsolatban számos mértékadó – részben nemzetközi, részben hazai – állásfoglalásra támaszkodhatunk.26 Továbbá azért sem célszerű, mert tankönyvünk e részében nem tartjuk szükségesnek a léte-ző, illetve fellelhető tudomány-rendszertani besorolások tartalmi összetételének elemzését.

3.1.1. A tudomány és szerepe a társadalomban

A tudomány korábban a rendszerbe foglalt ismeretek összességét jelentette. Az ókorban és a középkorban egyetemesen a filozófiát, méghozzá a történelmi korok létező filozófi-áját értették művelői a tudomány fogalmán. Az újkori természetfilozófia kialakulásával

25 Ilyenek például: az egészségügy, az oktatásügy, a belügy, a külügy, az energiaellátás ügye, a hadügy vagy éppen a közigazgatás ügye, de kétségbevonhatatlanul idetartozik az ipar, illetve a mezőgazdaság funkcionális működését biztosító komplex tevékenységek összessége is, és úgy vélem, a felsorolást még számos elemmel, a társadalmi lét további szegmensével egészíthetnénk ki.

26 A teljesség igénye nélkül néhány ezek közül: – A Tudomány és Technika Nemzetközi Terminológiai Szabványa (International Standard Nomenclature for

Fields of Science and Technology) dokumentum, amelyet az UNESCO, az ENSZ Nevelésügyi, Tudományos és Kulturális Bizottsága több alkalommal, így 1972-ben, 1978-ban, 1982-ben és 1988-ban is kiadott.

– Az OECD (Európai Gazdasági és Együttműködési Szervezet) tudományági csoportosítás tárgyában (Field of Science and Technology /FOS/) 2007-ben megjelentetett kiadványa.

– Schranz András főszerk. (1995): A tudomány térképe. Kisenciklopédia a tudomány egészéről. [Budapest], Keraban.

– A 169/2000. (IX. 29.) Kormányrendelet: az egyes tudományterületekhez tartozó tudományágak, valamint a művészeti ágak felsorolásáról.

– Magyar Felsőoktatási Akkreditációs Bizottság (MAB) aktuális és hatályos álláspontja 2014.


és kiteljesedésével kezdődött el az egyetemes tudomány szakágakra bomlása. Egyúttal a tudományosság példaképévé váltak a matematikai és természettudományos módszerek. Velük szemben a szellemtudományok vagy társadalomtudományok a maguk sajátságos metodikáikat csak a 19. század végére dolgozták ki.

A tudományosság fő kritériumai: a szakspecifikus módszertan, az érdek- és elő-ítélet-mentesség, a bizonyíthatóság, a megcáfolhatóság elvi lehetősége (szemben például a vallási dogmák „örökérvényűségével”), az ellenőrizhetőség és az interszubjektivitás27 (szemben például a műalkotás abszolút személyhez kötöttségével) lehetősége.

a) A tudomány fogalma és szerepe

A tudomány a társadalmi tudat sajátos formája, a természet, a társadalom és az emberi gondolkodás objektív törvényeiről szóló – társadalmi gyakorlat által igazolt – ismeretek rendszere és ezen ismeretek megszerzésének módja, a valóság kutatásának módszere.

A tudomány rendkívül sokoldalú társadalmi jelenség, a fenti meghatározáson túlme-nően más és más szempontból is vizsgálhatjuk.

A tudomány lehet: a világról felhalmozott ismeretek rendszere; a világnézet alapja; a társadalmi tudat formája; a világ és a tudat visszatükröződésének formája; a műveltség eleme. Az utóbbi időben egyre nyilvánvalóbbá válik, hogy a tudománynak mint társadal-mi termelőerőnek meghatározó a jelentősége. A tudomány mind egyértelműbben lép fel nemcsak a világ elméleti visszatükrözésének, hanem a társadalom gyakorlati megváltoz-tatásának sajátos formájában is.

A tudomány a valóságot logikai fogalmakban, kategóriákban és a tudományágak törvényeiben tükrözi, ugyanakkor általános tételeket (elveket), elméleteket fogalmaz meg.

Minden tudományágat a tárgya és kutatási módszere különbözteti meg a másiktól. A vizsgált konkrét tudományág tárgyát az anyagi világ egy meghatározott területén érvé-nyesülő törvények alkotják, amelyeket az adott tudományág tanulmányoz.28 A tudomány eredményei egyrészt növelik a társadalmi közösség tudományos képességét, másrészt a tár-sadalmi termelésre hatva új alapokat teremtenek annak fejlesztéséhez.

Napjainkban a tudomány az élet minden területét átfogja és a társadalomban annak fejlődését szolgálva, anyagi-műszaki bázisának megteremtése folyamatában egyre inkább közvetlen termelőerővé válik. A tudomány eredményei kiszélesítik az ember ismereteit és feltárják a munka termelékenységének, a gazdaság fejlesztésének új útjait.

A tudomány a társadalmi fejlődést szolgáló alapvető funkciója mellett – egyúttal eb-ből adódóan, illetve ennek okán – szoros kapcsolatban áll a hadüggyel is. Ez a kapcsolat azonban nem a tudomány természetéből következik. Sokkal inkább annak a társadalmi elvárásnak a következménye, amely korunkban a tudományt is „besorozza” a társadalom biztonságának garanciájáért felelős képességek közé. Az ország tudományos potenciáljá-nak fogalma felöleli a természetről és a társadalomról szóló tudományos ismereteket s azok

27 Különböző helyeken és helyzetekben lévő egyének szubjektív, mégis túlnyomó többségében megegyező értékelése ugyanarról a dologról. http://mediapedia.hu/interszubjektivitas

28 Ezek a törvények a jelenségek vagy a jelenség oldalai közötti olyan objektív, általános, lényeges és szükséges kapcsolat szilárd formáját tükrözik vissza, amely meghatározza a jelenségek vagy jelenség fejlődésének me-netét és jellegét.

http://mediapedia.hu/interszubjektivitas

81A hadügy tudományelmélete és rendszertana

minden eredményét; és ez bizony nem kis biztosítéka a gazdaság, a technika fejlődésének, a társadalmi közösség morális és politikai potenciáljának. A tudomány meghatározó módon járulhat hozzá az állam katonai erejének fokozásához.

b) A tudomány funkcionális alapú felosztása

A dialektika ismert meghatározása szerint az objektív világ természetre, társadalomra és gondolkodásra osztható. Ebből kiindulva a tudományokat a társadalmi lét rendszerében megvalósuló hasznosulásuk szerint három nagy csoportba soroljuk:

• Filozófia – általános tudomány,• Természettudományok – szaktudományok,• Társadalomtudományok – szaktudományok.

A filozófia a természet, a társadalom és a gondolkodás legáltalánosabb törvényeit, továbbá az objektív világot visszatükröző gondolkodás törvényeit foglalja magában. A természet-tudományok a természetet és annak különféle területeit tanulmányozzák. A társadalom-tudományok a társadalom egészének vagy különböző strukturális elemeinek a fejlődését vizsgálják.

A filozófia és a szaktudományok nem függetlenek egymástól, sőt nem is zárják ki egymást, hanem szorosan összefonódnak. Ebben az összefüggésben a filozófia adja a ku-tatási módszert, az ismeretelméletet; a szaktudományok ugyanakkor konkrét tényanyaggal látják el a filozófiát, amely a tudományos megismerés elméletének és módszereinek további kidolgozását és általánosítását teszi lehetővé.

Minden szaktudomány az objektív világ meghatározott körének törvényeit, a filozófia pedig a természetben és a társadalomban érvényesülő legáltalánosabb törvényeket, vala-mint a gondolkodás általános törvényeit, a logikát vizsgálja. A filozófia, a természettudo-mányok és a társadalomtudományok a tudományok fejlődésének arányában egyre inkább differenciálódnak, de az integrálódás igénye is jelentkezik. Megkülönböztetünk empirikus (a jelenségeket leíró) és teoretikus (lényegüket magyarázó) tudományokat, továbbá elméleti és gyakorlati (alkalmazott) tudományokat.

A tudományos kutatások szintek szerint alapkutatásra, alkalmazott kutatásra és fej-lesztési kutatásra oszlanak.

Az alapkutatás az objektív világ jelenségeinek megfigyelésére és megismerésére, a természeti jelenségek belső összefüggéseinek, valamint törvényszerűségeinek feltárására irányul. Célja új tudományos ismeretek szerzése. Az alapkutatásban nem szükségszerű kö-vetelmény annak feltárása, hogy vajon a kutatás során szerzett új ismeretek miként alkal-mazhatók, vagy milyen célra és mikor lesznek felhasználhatók a gyakorlatban. E kutatás egyaránt lehet elméleti és kísérleti.

Ebbe a kategóriába a ma problémáinak kutatása tartozik, amelyek megoldásához nem ismerjük az ide vonatkozó természeti törvényeket és elveket, a vizsgált jelenség, dolog vagy folyamat kvalitatív és kvantitatív összefüggéseit, illetve azokat az okozati kapcsolatokat, amelyek a keresett eljárás, anyag, szerkezet előállítását teszik lehetővé. Az alapkutatás a tu-dományos ismeretek határainak bővítéséről, az ismeretlen területekre való előretörésről, az egész kutatótevékenység megújításáról gondoskodik.


Az alkalmazott kutatás olyan kísérleti vagy elméleti kutatótevékenység, amelynek célja konkrét eljárások, technológiák, módszerek kidolgozása, anyagok vagy szerkezetek előállítása ismert tudományos eredmények felhasználásával, illetve ismert tudományos eredmények alkalmazási lehetőségeinek megtalálása az előzőekben felsorolt célok meg-valósítása érdekében.

Ezek a kutatások vizsgálják azokat az ismert törvényeket, amelyekről feltételezhető, hogy alkalmasak az adott kérdések megoldására, vagy a már ismert törvényekből indulnak ki és keresik azok gyakorlati alkalmazását a jelenségek, dolgok vagy folyamatok kvalita-tív és kvantitatív magyarázatára, a megvalósítani kívánt eljárások, anyagok, szerkezetek előállítására.

A kérdés ebben az esetben általában az, hogy milyen általános törvény alapján, mi-lyen eljárással, módszerrel lehet a kívánt célt elérni, illetve az általános törvények hogyan alkalmazhatók valamely konkrét cél elérésére, továbbá miféle eljárások, módszerek, anya-gok, szerkezetek dolgozhatók ki vagy állíthatók elő ismert tudományos törvények alapján.

A fejlesztési kutatás konkrét termelési cél megvalósítását tűzi maga elé, és eredmé-nyességének megítélésében a műszaki és gazdasági tényezők egyenlő súllyal jelennek meg.

Egy tudományos kérdésnek a kutatólaboratóriumban való tudományos igényű megoldá-sa még nem jelenti azt, hogy az eredmény az üzemi termelőmunka más méretei, minimális feltételei, költségviszonyai mellett, illetve között is megvalósítható. Lehetséges ugyan, hogy a gyakorlatba való átültetés kutatómunka nélkül is realizálható, vagyis többé-kevésbé rutin-szerű üzemi tevékenység, próbálgatás általános tapasztalat alapján bevezethető a termelésbe, de többnyire hosszadalmas és költséges kutatótevékenységre van szükség, amíg ez sikerül.

A civilizációs kultúrkörökhöz tartozó társadalmak történelmi fejlődésük alapján kialakult társadalmi rendszerük létformáira figyelemmel létrehozzák és időről időre fe-lülvizsgálják – nem mindig azonos rendezőelvek érvényesítése mellett – azt a részükről hivatalosnak tekintett rendszert, amelyben a tudományok társadalmi alkalmazhatóságát megvalósíthatónak ítélik.

Így történt ez – legutóbb 2000-ben – Magyarországon is, amikor az egyes tudomány-területekhez tartozó tudományágak, valamint művészeti ágak társadalmi közösségi és ál-lami szintű elfogadásáról kormányzati szintű állásfoglalás jelent meg.

Ennek megfelelően hazánkban az egyes tudományterületekhez tartozó tudományágak, valamint művészeti ágak jelenleg is hatályos szerkezeti felépítése29 a következőképpen alakult:

1. Természettudományok1.1. Matematika- és számítástudományok1.2. Fizikai tudományok1.3. Kémiai tudományok1.4. Földtudományok1.5. Biológiai tudományok1.6. Környezettudományok1.7. Multidiszciplináris természettudományok

29 A 169/2000. (IX.29.) Kormányrendelet 1.§-a szerint.


2. Műszaki tudományok2.1. Építőmérnöki tudományok2.2. Villamosmérnöki tudományok2.3. Építészmérnöki tudományok2.4. Anyagtudományok és technológiák2.5. Gépészeti tudományok2.6. Közlekedéstudományok2.7. Vegyészmérnöki tudományok2.8. Informatikai tudományok2.9. Agrárműszaki tudományok2.10. Katonai műszaki tudományok2.11. Multidiszciplináris műszaki tudományok

3. Orvostudományok3.1. Elméleti orvostudományok3.2. Klinikai orvostudományok3.3. Egészségtudományok3.4. Gyógyszertudományok3.5. Multidiszciplináris orvostudományok

4. Agrártudományok4.1. Növénytermesztési és kertészeti tudományok4.2. Állatorvosi tudományok4.3. Állattenyésztési tudományok4.4. Élelmiszertudományok4.5. Erdészeti és vadgazdálkodási tudományok4.6. Multidiszciplináris agrártudományok

5. Társadalomtudományok5.1. Gazdálkodás- és szervezéstudományok5.2. Közgazdaságtudományok5.3. Állam- és jogtudományok5.4. Szociológiai tudományok5.5. Politikatudományok5.6. Hadtudományok5.7. Multidiszciplináris társadalomtudományok

6. Bölcsészettudományok6.1. Történelemtudományok6.2. Irodalomtudományok6.3. Nyelvtudományok6.4. Filozófiai tudományok6.5. Nevelés- és sporttudományok6.6. Pszichológiai tudományok6.7. Néprajz és kulturális antropológiai tudományok6.8. Művészeti és művelődéstörténeti tudományok6.9. Vallástudományok6.10. Média- és kommunikációs tudományok6.11. Multidiszciplináris bölcsészettudományok


7. Művészetek7.1. Építőművészet7.2. Iparművészet7.3. Képzőművészet7.4. Színházművészet7.5. Film- és videoművészet7.6. Zeneművészet7.7. Tánc- és mozdulatművészet7.8. Multimédia

8. Hittudomány30

A továbbiakban vizsgáljuk meg a felsorolt tudományoknak a hadtudománnyal való kap-csolatát!

3.1.2. A tudomány(ok) és a hadügy

Az állam védelmi képességét társadalmi-politikai rendjének szilárdsága, a lakosság és a hadsereg morális-politikai állapota, a gazdaság, a tudomány lehetőségei és a sajátos katonai potenciál határozza meg.

Az állam védelmi képességének a felsorolt és viszonylag önálló elemei meghatározott szerepet töltenek be az állam katonai képességének kialakításában. Önmagában azonban egyik sem biztosíthatja a győzelmet. A fegyveres küzdelemben az anyagi erőt az anya-gi erőnek kell legyűrnie. Háborúban a győzelmet az a fél szerzi meg, amelyik a katonai és gazdasági, az erkölcsi-politikai és a tudományos képességével egyaránt fölényben van.

A tudomány sokféleképpen hat a honvédelemre, az állam védelmi képességére. A hon-védelemre gyakorolt befolyása egyrészt a különböző tudományágak sajátosságaitól, más-részt a hadügy különböző elemeinek természetétől függ.

Az állam védelmi képességében a tudományos képesség meghatározó és mindenekelőtt a természettudományoktól (matematika, csillagászat, fizika, kémia, földtudományok stb.) függ. A természettudományok fejlődésének foka határozza meg a hadügynek – mindenek-előtt pedig a hadügy anyagi-technikai bázisának – a fejlettségi színvonalát és jellegét.

A fizika, a kémia, a biológia, valamint a matematika elméleti kutatásai, eredményei oldották meg a hadügy legfontosabb technikai problémáit. Például az ismeretek elmélyülése az elemi részecskék világában; a kvantumelmélet fejlődése; a relativitáselmélet törvényé-nek feltárása; a matematika, a vegyészet, a kohászat fejlődése is lehetővé tette a különböző rendeltetésű és hatóerejű atomfegyverek megalkotását. A matematikusok, a fizikusok, a ve-gyészek és más tudományok képviselői az atomlőszerekkel majdnem egy időben hozták létre a különböző hatótávolságú rakétákat.

A rádióelektronika, a matematika és a kibernetika lényeges meghatározója volt a hon-védelem fejlődésének. Ezek a tudományok a csapatok vezetésének automatizálásával felme-

30 A teológia (hittudomány) 4 fő részre és azon belül számos szaktudományra tagozódik: 1. Alapozó hittudomány (keresztény bölcselet és fundamentális teológia), 2. Rendszerező (dogmatika, morális), 3. Biblikus-történeti (Szentírástudomány, egyháztörténelem), 4. Gyakorlati teológia (liturgika, egyházjog, pasztorális, homiletika, katechetika, valláspedagógia stb.).


rülő problémák elméleti bázisát alkotják. Komoly befolyása van a honvédelemre a biológiai és az orvostudományoknak is.

Az ország védelmi képességének megszilárdításában a fegyveres erők morálja, harci erejének fokozása szempontjából a társadalomtudományok eredményei is jelentős szerepet kapnak.

A társadalomtudományok eredményei választ adnak az olyan létfontosságú kér-désekre, mint a háborúk forrásai, keletkezésük okai, megelőzésük lehetőségei; feltárják a háborúk társadalmi természetét és a háborúk lényegét; megismertetik azokat a tényező-ket, amelyek biztosítják a béke fenntartását vagy egy esetleges (világ)háború kitörésének megakadályozását.

A közgazdasági tudományok eredményeikkel segítik az ország gazdasági erejének növelését. A filozófia, a pedagógia, a pszichológia és a történelemtudomány hatékony esz-köze az erkölcsi-politikai és a katonai potenciál fokozásának. A társadalomtudományok formálják az állampolgárok gondolkodását, végső soron a társadalmi tudatot. A világnézet, amely az ember eszmeiségének, öntudatának alapja, egyúttal a katonák morális és harci tulajdonságai fokozásának, ezáltal pedig a fegyveres erők szilárd harcképességének és harc-készültségének is fontos előfeltétele.

A társadalomtudományok eredményeinek alkalmazása elmélyíti a katonában a haza vé-delméért, az állandó harckészültség fenntartásáért érzett felelősségtudatot. A hadügy forra-dalmának hatására a társadalomtudományok az oktatás és a nevelés új formáit és módszereit hívták életre. Növekszik a tudomány szerepe a csapatok felkészítésében és kiképzésében, a személyi állomány szolgálati tevékenységében.

A természet- és társadalomtudományok mellett a honvédelem színvonalára igen nagy hatással van a hadelmélet, maga a hadtudomány, amely a fegyveres küzdelem objektív törvényeinek és törvényszerűségeinek alapján álló elvek összessége, továbbá a hadügy jövőjének tudományos előrelátása.

A hadelmélet az államot fenntartó és működtető társadalmi közösség, a nemzet hon-védelmi politikáját kifejező katonai stratégiára támaszkodik.

A hadtudomány egyetemes, de nem egységes, és ebből adódik, hogy az egyébként országonként eltérő hadügy tudományelméletének és gyakorlatának megértéséhez a nem-zeti – esetünkben a magyar – hadtudomány jellemzőit, elméletét és gyakorlatát célszerű vizsgálni.

3.2. A hadtudomány

3.2.1. Helyzetértékelés

A magyar hadtudomány mai helyzetét és fejlődésének tendenciáit alapvetően azok az át-alakulások határozzák meg, amelyek az elmúlt két évtizedben a világban, térségünkben, illetve hazánk külső és belső körülményeiben végbementek. Ezek a társadalom egészé-re ható és annak valamennyi területén érvényesülő folyamatok a tudományág területén olyan átalakulásokat, módosulásokat és új kihívásokat eredményeztek, amelyek a magyar hadtudományi közélet szereplőinél a „küldetés” rangjára emelték a diszciplína elmélete és gyakorlata – a kor követelményei szerinti – megújításának szükségességét.


A folyamat, amelynek mozgatórugója az említett törekvés, immár közel húsz éve tart. Különböző tudományos műhelyek, tudós társaságok és testületek tagjai külön-külön és együtt, szimpóziumokon, konferenciákon, illetve a tudományos publikációkban igyekez-tek és igyekeznek ma is a hadtudomány helyét, szerepét, tárgyát, fogalomrendszerét, illetve struktúráját a valós vagy valósnak vélt társadalmi (felhasználói, alkalmazói) igényekkel harmonizálva megfogalmazni vagy újrafogalmazni.

A hadtudománnyal összefüggő kutatói tevékenység önmagában fontos feladat, hiszen a tudomány akkor szolgálja az embert, illetve a társadalmat, ha a valós és aktuális igények megoldásához nyújt jól felhasználható, hatékony elvi és gyakorlati megoldásokat úgy, hogy közben a jelentkező kihívásokra történő eredményes válaszadáson túl az élet egy adott te-rületén segíti az eligazodást és a fenntartható fejlődést.

Azt, hogy a magyar hadtudomány e megújítási, megújulási periódusának mely sza-kaszában tart, nehéz lenne ma megmondani, hiszen jól érzékelhetően annak minden terü-lete – az egyébként normálisnak tekinthető önfejlődést biztosító ütemtől eltérő, nem egy esetben szélsőséges kilengéseket is létrehozó – mozgásban van.

Hazánkban a rendszerváltozást követően a hadtudományban viszonylag gyorsan meg-kezdődött a korábbi ismeretrendszer, terminológia és struktúra átalakítása, amely folyamatot a tudomány önfejlődésének törvényszerűségein túl döntően a nyugati katonai kultúra elmé-letének és gyakorlatának teljes körű megismerési és alkalmazási igénye tett szükségessé.

A hadtudomány – jellegéből és feladataiból adódóan – mindig szoros kapcsolatban állt más tudományterületekkel, illetve tudományágakkal. Ez a tudományági jellemző az utóbbi tizenöt évben – tartalmát tekintve – a létező kapcsolatrendszer kiszélesedéséhez vezetett (például új kutatási területek létrejöttéhez), egyúttal pedig a gyakorlatban a hadtudomány tartalmi gazdagodását eredményezi.

Az egyetemes tudomány fejlődési és működési tendenciáit vizsgálva, meghatározóan érvényesülő tényként kell elfogadnunk, hogy napjainkban bármely tudományág eredményes működésének egyik alapfeltétele a hazai és nemzetközi tudományos kutatási rendszerekbe történő – minden területre kiterjedő, a kreativitást ösztönző és egyúttal az innovációs fo-lyamatokat elősegítő – aktív integrálódás.

Figyelembe véve, hogy a hadtudomány teljes mélységű és tudományos igényű műve-lésére csak azok az államok képesek, amelyek rendelkeznek az ehhez szükséges feltételek mindegyikével (politikai, gazdasági, katonai stb.), fel kell tennünk a kérdést: célszerű-e a „kis országok” kutatóinak alapkutatásokkal foglalkozni, vagy elsősorban a „nagyok” által feltárt tudományos eredmények alkalmazására törekedjenek. Illetve figyelemmel az adott ország lehetőségeire és igényeire, mekkora mértékben és mélységben fordítsák figyelmüket a nemzeti értékek védelmét biztosító részletekre?

Az objektív körülmények vizsgálati eredményeiből kiindulva – úgy véljük – Magyar-országnak és a hazánkhoz hasonló méretű országoknak a hadtudomány terén is alapvetően a nagyhatalmak (elsősorban a szövetségeseik) hadikultúráját, illetve hadtudománya elmé-letét és gyakorlatát célszerű figyelembe venni. Ugyanakkor – és ezt alapelvnek fogadjuk el – mindent meg kell tenni a nemzeti sajátosságok figyelembevétele alapján kialakított és működtetett saját hadtudomány (hadikultúra) megőrzése, fejlesztése és elméleti, gya-korlati művelése érdekében.

A rendszerváltozást követő években hazánk fokozatosan visszatért a nyugat-európai civilizációs kultúrkör értékrendjéhez és a NATO teljes jogú tagja lett. Szeretnénk itt meg-


jegyezni, hogy ezek az események egy ígéretes jövő elérését biztosító fejlődési folyamat döntő fontosságú mozzanatai voltak. A magyar hadügy, annak elméleti és gyakorlati oldala ugyanazokat a jellemzőket mutatja, mint amelyek napjainkban országunk és társadalmunk egészére jellemzők.

Mindezekre figyelemmel, követendőnek azt tartanánk, hogy a nyugati hadikultúra képviselőinek, gondolkodóinak, teoretikusainak nézeteit, elveit, valamint az ezek nyomán kialakult gyakorlatot a hazai hadtudományi műhelyek tudományosan megalapozott rendező-elvek szerint – maximális figyelemmel a létező feltételekre és lehetőségekre – analizálják és szintetizálják, majd ha az célszerű, akkor felelősséggel és kellő körültekintés mellett használják fel a hazai hadtudomány fejlődése érdekében. A hangsúly a felelősségen, a cél-szerűségen és persze a kellő körültekintésen van, amely egyúttal hatékony alkalmazható-ságot és finanszírozható költségkihatást is jelent.

Minden más esetben nemzeti megoldásokra kell törekednünk olyan módon, hogy az hazánknak és fegyveres erőnknek mindenkor biztos alapul szolgálhasson honvédelmi, nemzetvédelmi, valamint NATO-szövetségesi tagságunkból adódó műveleteink sikeres végrehajtásához.

A hadtudomány – mint ahogyan ezt már a tankönyv korábbi fejezetében említet-tük – egyetemes, azonban egyáltalán nem egységes. A nemzeti sajátosságok, a hazai kuta-tási eredmények is megjelennek benne, amelyek aztán visszahatnak a tudomány egységes egészére és annak alkalmazására.

Átgondolva az utóbbi közel két évtized diszciplínát érintő történéseit, szeretném hinni, hogy nem volt és ma sem lehet egy pillanatig sem feladat, hogy nemzeti hadtudományunk-ban – valamiféle újat erőszakoló törekvésnek engedve – elvetve, lerombolva mindent, újra építkezzünk. Bölcsebben tesszük, ha kellő átgondolás mellett megőrzünk mindent, ami időtálló, értékes és jó; ugyanakkor tudományos igényességgel beépítjük a tudományág is-meretrendszerébe mindazt az újat, amely a jövő szempontjából annak sikerességét, továbbá alkalmazói, felhasználói oldalról a szükségesség és hasznosság okán nélkülözhetetlenségét eredményezi.

A fentiekben közreadott gondolatok tükrében meggyőződéssel vallom, hogy Magyar-országon nem egy gyökeresen új hadtudományt kell teremteni, hanem a meglevőt kell – a lé-tező és valós értékei megőrzése mellett – továbbfejleszteni, gazdagítani.

3.2.2. Gondolatok a diszciplínáról

A hadtudomány a fegyveres küzdelem gyakorlatából született, és döntően a hadviselés tapasztalatainak általánosítása nyomán fejlődött úgy, hogy e folyamat során mindvégig meghatározó területe volt és az ma is társadalmi létünknek.

Az ókorban elkezdődött a mindent átfogó (tudományok feletti) tudomány, a filozófia differenciálódása, és elmondhatjuk, hogy a hadtudomány az elsők között lépett az önálló fejlődés útjára. A hadjáratok első leírásaitól, majd a háború és a hadviselés módjainak meg-ismertetésére írt első könyvektől hosszú út vezetett napjainkig. A ma is jól ismert tudomány-elméleti és rendszertani struktúra a hadtudomány végleges kialakulásának folyamatában kristályosodott ki a 18. század végére, illetve, a 19. század elejére.


Alapvetően erre a történelmi időszakra tehető a tudományág művelői körében annak a napjainkig is élő törekvésnek a kezdete is, amelynek eredményeként időről időre – az ak-tuális vagy annak ítélt, esetleg hitt társadalmi igényekre való hivatkozással – újra és újra fogalmazták a szakemberek a hadtudományt.

A helyzetértékelésben bemutatott és – véleményem szerint – napjaink nemzeti had-tudományában érvényesülő tendenciák is oda vezettek, hogy az előző mondatban leírt je-lenség ismét időszerű kihívásként, illetve feladatként jelentkezett. Nem véletlen tehát, hogy az elmúlt évek során e kérdésben számos kísérlet tanúi lehettünk. A szándék (személyes és csoportos egyaránt) érzékelhetően olyan fogalomalkotás megvalósítására irányult, amely változó világunkban a kor kihívásaira és elsősorban a magyar társadalom (benne a hazai tudományos közélet) elvárásaira hatékony, tartalmas és egyúttal elfogadható megoldás lehet.

Ezt a nem kis felelősséggel végrehajtott tevékenységet a Magyar Tudományos Aka-démia Hadtudományi Bizottsága és köztestületi tagsága II. tudományos konferenciáján31 konszenzussal elfogadott állásfoglalása alapján sem tekinthetjük befejezettnek. Sőt biztosak lehetünk benne, hogy akár a közeljövőben – a jobbítás és a tökéletesítés szándékától vezé-relve – újabb és újabb fogalmi értelmezéseken vitatkozhatunk. Ez persze így természetes, csak van itt egy-két olyan tényező, amelyek alapvető fontosságáról egy pillanatra sem fe-ledkezhetünk meg.

Itt van rögtön az egyik: a hadtudomány centrális területe, amelynek a tárgya – az el-múlt másfél, két évtized összes hatásának és változásának tükrében is – napjainkban is a fegyveres küzdelem. Az a fegyveres küzdelem, és ez a második döntő tényező, amely ha adott viszonyok között a gyakorlatban érvényesül, „velejéig politika”.32

A tények makacs érvek, és úgy véljük, hogy a fenti két állítás történelmileg is igazolt.Világunkat az összetett, veszélyeket hordozó társadalmi mozgások jellemzik. Ha azon-

ban van bátorságunk szembenézni az objektív tényekkel, van esélyünk az ok-okozati összefüggések megértésére. A sikeres problémafelismerést azonban csak akkor követheti a hatékony problémamegoldás, ha e folyamat során tevékenységünket mindvégig ugyanaz a konzekvens, logikus gondolkodás vezérli. Ekkor képesek leszünk a társadalmunkban zajló folyamatokat kontrollálni, hatékonyan kezelni, végső soron komplex biztonságunkat garantálni és fejlődésünket fenntartani.

Meggyőződésünk, hogy amikor korunk hadtudományának elméletét és gyakorlatát tesszük vizsgálat tárgyává, ugyanígy kell eljárnunk.

Ebből kiindulva célszerű szembenéznünk a következőkkel:

Az 1990-es évek eufóriájának mára vége szakadt, és napjainkra egyértelműen kiderült, hogy az igazi háború csak most kezdődik, és ebben a küzdelemben, Európában a kultúránkat

31 A konferencia 2006-ban a következő tartalommal definiálta a hadtudományt: „A hadtudomány az emberi-ség létét és biztonságát fenyegető kihívások és veszélyek ellen alkalmazott katonai erők és eszközök sikerét meghatározó elméleti tételek és gyakorlati tapasztalatok összefoglaló ismeretrendszere.”

32 David Miller ed. (1991): The Blackwell Encyclopaedia of Political Thought. Oxford, Blackwell. 371–372. „A politika egy komplex társadalmi jelenség, amely létével, illetve funkcionális működésén keresztül a tár-

sadalmak (országok, nemzetek, illetve országok és nemzetek alkotta szövetségek), továbbá a társadalmakat alkotó különböző csoportok érdekeit érvényesíti, céljaik megvalósítását teszi lehetővé békés vagy erőszakos eszközök alkalmazásával.” (Ford. a Szerző)


és a civilizációnkat kell megvédeni a teljes pusztulástól. Az utóbbi 10 év bebizonyította, hogy a hidegháborús szembenállás végeztével az országok már nem kizárólagos politikai ideológiákkal állnak szemben egymással, hanem elsődlegesen kulturális, illetve civilizá-ciós alapon. A nyugati civilizációs kultúrkör pedig csupán egyike ezeknek a szemben álló kultúráknak, és sajnálatos módon úgy tűnik, hogy éppen a leggyengébb. Ezért a jövőben a nyugati demokráciák sokak által várt egyetemes elterjedése helyett arra kell felkészülni, hogy a különböző kultúrák és civilizációk egymással láthatóan összeegyeztethetetlen ér-dekei újra és újra konfliktusokat és háborúkat okoznak. Meg kell értenünk, hogy az elmúlt két évszázadban megszerzett vezető szerep a mában nem jelenti azt, hogy a társadalmi közösségek világszerte átvennék a nyugat-európai kultúrkör értékeit. Ellenkezőleg. Ázsia és Afrika nagyobb részén azt tartják természetesnek, hogy az ottani kultúra fogja meg-hódítani a nyugatot. Ha kell, akár erőszakkal is.

A Harvard Egyetem professzora, Samuel P. Huntington szerint a civilizációs ellentétek mindig is léteztek, azonban a kétpólusú világrend időszakában a két nagy ideológiai tábor küzdelme elfedte a vallási, kulturális ellentéteket, amelyek e kor letűntével újra előtörtek, felerősödtek és a konfliktusok legfőbb mozgatóivá váltak. A professzor szerint napjainkban nyolc kultúra harcol egymással: a kínai, a japán, a hindu, az iszlám, az ortodox, a nyugati, a latin-amerikai és az afrikai.

Ezek közül mi napjainkban a nyugati és az iszlám összecsapását éljük át itt Európában.A leírtakat alapul véve azt gondolom, hogy korunk hadtudományának megítélése tekin-

tetében akkor járunk el helyesen, ha elfogadjuk, hogy az elsősorban a fegyveres küzdelem természetére, lényegére és tartalmára, a fegyveres erők képességeire, a hadviselés eszkö-zeire és módjaira, továbbá azok támogatására, illetve biztosítására vonatkozó ismeretek rendszere, amely napjainkban főként a tudományos előrelátás alapján fejlődik.

A hadtudomány kapcsolata más tudományágakkal is sajátos, hiszen saját hatékony-sága biztosítása érdekében figyelembe veszi, önállóan elemzi és számos katonai szempont szerint értékeli azok eredményeit.

A hadtudomány funkcionális működése is specifikus, ugyanis amikor kidolgozza egy konkrét fegyveres erő szervezetét, kiképzési rendszerét, illetve alkalmazásának műveleti formációit, akkor minden esetben annak a társadalmi közösségnek, csoportnak az igényei-ből, célkitűzéseiből indul ki, amelynek a szolgálatában áll.

A fegyveres küzdelem egyébként társadalmi jelenség is – és mint ilyen – komplex megismeréséhez és kezeléséhez át kell lépnünk a hadtudomány kereteit, hiszen azt nemcsak annak tudományági síkon érvényesülő törvényei, hanem a társadalom, sőt a létező anyagi világ működését biztosító általános törvények szempontjából is vizsgálni kell.

Elengedhetetlen emiatt, hogy a tudományág elméleti és gyakorlati szakemberei ne csak a saját területüknek legyenek avatott művelői, hanem tudományosan megalapozott széles látókörrel rendelkezve az összefüggések rendszerében azt is jól kell ismerniük, hogy a had-tudomány miért és miként szerves része és bizonyos értelemben alakítója a társadalmi lét más területén megvalósuló emberi tevékenységeknek.

Ebből a megállapításból kiindulva célszerűnek tartom megemlíteni, hogy a hadtudo-mány a kutatása tárgyát, tudományági természetét és rendeltetését tekintve – a technikai és technológiai tudományterületi jellemzőivel együtt is – társadalomtudomány, amely mul-tidiszciplináris jellemzőjénél fogva lehetne akár önálló rendszertani kategória is.


3.2.3. A hadtudomány jelenkori társadalmi tudati megjelenése

Könyvünk első fejezetében igazoltuk, hogy biztonsági környezetünk ma még fő vonalaiban sem hasonlít azokhoz a prognózisokhoz, amelyeket a múlt század kilencvenes évtizedének első felében – nemzetközi, illetve hazai – elismert biztonságpolitikai, gazdasági és politikai szakértők napjainkra jósoltak. A hidegháború, a szembenállás korszaka ugyan véget ért, de egyúttal megindultak olyan – az esetek többségében a történelmi múlt „rendezetlenségei” által is meghatározott (Közép- és Közép-Kelet-Európában biztosan) – lokális és regionális társadalmi mozgások, amelyek a századforduló időszakában már globálisan és igen erőtel-jesen éreztették hatásukat. A geopolitikai és geostratégiai helyzet a várakozásokkal ellen-tétben nem egyszerűsödött, sőt olyan biztonsági kihívások, illetve veszélyforrások jelentek meg vagy aktivizálódtak, amelyek hatásai napjainkban is érvényesülnek.

Az Amerikai Egyesült Államok szuperhatalmi szerepvállalása ellenére a világ nem vált egypólusúvá – sőt napjainkra egyértelműen behatárolhatók azok a többé-kevésbé már valóságos hatalmi központok (például a BRICS országok), amelyek meghatározó társadalmi elitje, a nyugati civilizációs kultúrkörhöz tartozó társadalmak által elképzelt – a fenntartható fejlődésüket biztosító – elmélettől, illetve gyakorlattól eltérő jövőképben gondolkodnak.

Napjainkra bebizonyosodott, hogy az emberiség egészét fenyegető globális bizton-sági kihívásokra nem tudunk, vagy kontinentális, regionális és nem egy esetben lokális érdekeink miatt nem vagyunk képesek, esetleg nem is akarunk egységes válaszokat adni, illetve megoldásokat találni.

Valójában biztonságfelfogásunk sem egységes, és ez az emberiség egésze szempont-jából már önmagában is megosztottsághoz vezet.

Nemcsak hazánk, hanem végső soron az emberiség fennmaradásának is garanciális eleme, hogy a biztonságunkat veszélyeztető kihívásokra időben történő és hatékony vá-laszlépésekkel reagáljunk. Ennek a konfliktuselhárító, konfliktuskezelő tevékenységnek az alapvető eszköze a küldetéstudattal bíró tudásalapú társadalmi fejlődés fenntartása. Véleményünk szerint ennek a társadalmi cselekvési folyamatnak a sikeres megvalósulásá-ban a hatékonyan működő tudományok töltik be a vezető szerepet.

Komplex biztonságelméletünk és gyakorlatunk katonai területének társadalmi igé-nyeket és elvárásokat kielégítő funkcionálása elképzelhetetlen nemzeti hadtudományunk hatékony, eredményes és innovatív működése nélkül.

Komplex biztonságelméletünk és gyakorlatunk, éppen a biztonsági kihívások és ve-szélyforrások tartalmi változásai következtében, a védelmi funkció szerepét társadalmi életünk minden részterületén fajsúlyossá tette. Mindennapjaink létező fogalmi kategóriái a honvédelem, a nemzetvédelem, a polgári védelem, a katasztrófavédelem, a természetvé-delem, az egészségvédelem, a jogvédelem, az információvédelem, az iparvédelem, a csa-lád- és gyermekvédelem, a személyiségi jogok védelme stb. Talán erre is visszavezethető az a tény, hogy nemzeti köztudatunkba néhány éve gyökeret vert a védelemtudomány kifejezés. Mára a védelemtudomány kifejezés – miközben a konszenzuson alapuló fogal-mi és tartalmi meghatározása még várat magára –a közéletben polgárjogot nyert, ezáltal is fokozva azt a zavart, amely e vonatkozásban a társadalmi gondolkodásban (köz- és tudo-mányos gondolkodásban egyaránt) tapasztalható.

A fentiekben közzétett gondolat elolvasása után feltehető a kérdés: hogyan van ez, mi itt a probléma?


A válasz látszólag egyszerűen megadható: olyan, hogy védelemtudomány, a tudomány-ágak között nem létezik, ilyen tudományág nincs.

Van azonban az előzőekben ismertetett helyzet, amely – véleményünk szerint – tisz-tázható. Meggyőződésünk, hogy a következőkben vázolt elmélet nemcsak arra alkalmas, hogy a már említett felfogásbeli zavart megszüntesse, hanem alkalmas arra is, hogy alapját képezze egy olyan, az érintett tudományágak által alkotott nemzeti tudományos szövetség-nek, amelyben a résztvevőket társadalmunk értékeinek és érdekeinek komplex, továbbá hatékony védelme érdekében azonos küldetéstudat, célrendszer, valamint tudomány-ág-specifikus feladatrendszer kapcsol össze egy eredményesen működő munkaközösséggé. Védelemtudomány tehát nincs. Viszont van, sőt tudatos tevékenység eredményeként társa-dalmi hasznossága tekintetében rendkívül fontos területként működtethető a létező tudo-mányágak, esetenként bizonyos tudományágakhoz tartozó tudományszakok által alkotott védelemtudományok megnevezéssel jelölhető diszciplínacsoport. Ez a csoportosítás akkor is létezik, ha az egyébként ide sorolható tudományágak képviselői erről nem kívánnak tudo-mást venni. Érzékelhetően a társadalmi igény és annak felismerése, valamint megvalósítása nem mindig esik egybe.

Ezt az egyébként azonos küldetésalapon nevesíthető csoportot azok a tudományágak és alágak alkotják, amelyek kutatásuk tárgya, tudományági természetük és rendeltetésük okán meghatározó mértékben képesek hatni a biztonságunk legfőbb garanciáját jelentő honvédelmi rendszerünk szellemi, anyagi, szervezeti és infrastrukturális elemeire – jelen-tős mértékben befolyásolva azok (és ez által az egész rendszer) képességalapú működését.

E gondolatmenet alapján teljesen természetesen adódik a felismerés: a védelemtu-dományok csoportját alkotó diszciplínák egyik – meghatározó és integráló jellegű – tu-dományága a hadtudomány, amely ebben a viszonyrendszerben is megőrzi tudományági jellemzőit és minden erejével, képességével szolgálja nemzetünk és azon keresztül a szö-vetség hadügyét.

3.2.4. A hadtudomány struktúrája

A fegyveres küzdelem törvényszerűségeinek feltárása nem csupán a tények, a kutatási eredmények felsorolása és vizsgálata. A hadtudománynak éppúgy, mint más tudománynak is, fel kell használnia a kölcsönösen összefüggő (páros) logikai kategóriákat: a lényeget és jelenséget; a tartalmat és formát; az okot és okozatot; a szükségszerűséget és véletlent; az általánost, a különöst és egyest; az absztraktat és konkrétat; az egészet és a részt.


9. ábra A hadtudomány szerkezete és alapvető kutatási területei 33


A hadtudomány az a tudományág, amely a fegyveres küzdelem keletkezését, célját, jellegét, osztályozását vizsgálja, illetve kutatja a hadseregek megjelenésének és fejlődésének törvény-szerűségeit, valamint a haderő társadalmi megítélésének és elfogadottságának helyzetét.

A hadtudomány törvényei megmutatják, hogy a fegyveres erők milyen úton és módon készüljenek fel a katonai műveletek különböző fajtáinak végrehajtására, és hogyan vívják ki a győzelmet korunk hadviselésének keretei között. Ma, a 21. század második évtizedében is az előzőekben leírtak képezik a hadtudomány alapját.

A társadalomtudományok tudományterülethez sorolt hadtudomány mint tudományág alapvető kutatási területei (más megnevezéssel tudományalágak) tartalmukra figyelemmel az alábbiak szerint értelmezendők.

A hadtudomány általános elmélete a tudományágnak az a része, amely feltárja és rend-szerezi a hadtudomány valamennyi területére érvényes összefüggéseket. Kutatja továbbá a hadtudomány belső kérdéseit, és ebből adódóan foglalkozik a hadtudomány tárgyával és módszerével; a fegyveres küzdelem jellegével; a fegyveres küzdelem általános és specifi-kus törvényeivel; az objektív és szubjektív tényezők viszonyával a hadviselésben; az ember

33 A táblázatot az elmúlt évtized e tárgyban megvalósult kutatási eredményei alapján alakította ki a Szerző. Megalkotását befolyásolta, hogy az elmúlt közel negyed században jelentősen megváltozott a biztonsági és mű-veleti környezet, a hadviselési mód. Ennek következtében a katonai műveletek gyakorlata és elmélete, amely végső soron a hadelméleten keresztül – annak módosuló tartalma okán – folyamatosan hat a hadtudomány szerkezetére, már középtávon is módosíthatja azt.


és a technika szerepével, egymáshoz való viszonyával; a gazdasági és tudományos-technikai képességekkel, valamint a hadiállapot kérdéseivel.

A hadművészet elmélete és gyakorlata a hadtudomány legfontosabb területe. A had-művészet elmélete a hadászati, hadműveleti és harcászati tevékenység megvívási módjainak objektív törvényszerűségeire vonatkozó ismeretek rendszere. A hadművészet a szárazföl-dön, a tengeren, a légtérben és a légi-kozmikus térségben folyó fegyveres küzdelem elő-készítésének, megvívásának és harci, valamint harci kiszolgáló támogatásának tudományos elmélete és gyakorlata. A hadművészet egyben a fegyveres erők gyakorlati tevékenysége is.

A hadművészet elmélete és gyakorlata a harc, a hadművelet, és a hadászati műveletek előkészítésének, megvívásának elméletével és gyakorlatával foglalkozik. A hadművészet alkotórészei ebből adódóan a hadászat, a hadműveleti művészet és a harcászat, amelyek szoros kapcsolatban állnak egymással, hatnak és visszahatnak egymásra. A vezető szerep azonban a hadászaté.

a) A hadászat a politika eszköze, annak alárendelt és attól függő tudományos elmélet, a katonai erők alkalmazásával elérendő győzelem biztosításának az elmélete. Tudomány-osztályozási szempontból a hadművészet legmagasabb rendű területe.

A hadászat a fegyveres küzdelem egészének jelenségeire és törvényszerűségeire vo-natkozó, tudományosan megalapozott ismereteknek a rendszere, elmélete és gyakorlata. Tanulmányozza a múlt háborúinak tapasztalatait, a katonapolitikai helyzetet, az ország és a régió geopolitikai, geostratégiai helyzetét, a fegyveres küzdelem új eszközeit és azok alkalmazásának lehetőségeit, a lehetséges háborús térségeket és hadszíntereket, továbbá a valószínű vagy valószínűsíthető ellenség lehetőségeit és nézeteit a háborúval és a fegyve-res küzdelemmel kapcsolatban. A hadászat által tanulmányozott kérdések ismeretanyagát a hadászat számára a hadtudomány elméletének és gyakorlatának más ágazatai szolgáltatják.

Ezen ismeretanyagok elemzése, értékelése és szintetizálása után a hadászat a fő fi-gyelmet a lehetséges háború; a fegyveres küzdelem körülményeinek és jellegének; a had-erőnemek hadászati alkalmazása alapjainak; a válságreagáló háborús katonai műveletek előkészítésének és megvívásának; a fegyveres erők anyagi, technikai biztosítása alapjainak és a hadászati vezetés kérdéseinek kutatására fordítja. A felsorolt elméleti kutatások mel-lett a hadászat foglalkozik a legfelsőbb katonai vezetés gyakorlati vezetési módszereinek tökéletesítésével, fejlesztésével.

A hadászat kutatási módszertana a dialektikán alapszik, legfontosabb területei pedig a következők: a hadászat jelenségeinek tanulmányozása azok dinamikájában, az adott tör-ténelmi időszak konkrét sajátosságainak figyelembevételével; a különböző részterületeken megvalósuló folyamatok csoportosítása az azokban fellelhető rokonjelenségek (közösség, egyneműség, a struktúra hasonlósága, a szervezet típusa) alapján. A matematikai módsze-rek alkalmazásához szükséges tételek és folyamatok megfogalmazása; az adott probléma megoldásához számításba jöhető különböző változatok összevetése és közülük az optimális változatok kiválasztása; olyan matematikai modellek készítése, amelyek biztosítják, hogy a kutatások a legoptimálisabbak és a következtetések megalapozottak legyenek.

b) A hadműveleti művészet a hadművészet elméletének legfiatalabb területe, amely a kü-lönböző haderőnemek seregtesteinek közös, vagy a seregtestek önálló hadműveleteinek előkészítésével és lefolytatásával kapcsolatos elméleti és gyakorlati kérdésekkel foglalkozik.


A hadműveleti művészet kutatási területének centrális eleme a seregtestek alkalmazásának elmélete és gyakorlata.

A hadműveleti művészet összekötő kapocs a hadászat és a harcászat között. Éppen ezért alapjaiban a hadászat által meghatározott feladatokat teljesíti, azaz meghatározza a hadászati célú hadműveletek előkészítési és megvívási módjait, valamint irányt mutat a harcászat számára, hogy az egy-egy hadművelet sikere érdekében hogyan készítse elő és vívja meg a harcot. A hadműveleti művészet az általános elmélet kutatási területén belül foglalkozik a hadműveletek jellegével, előkészítésével és általános elveivel, a seregtestek összetételével, lehetőségeivel, alkalmazásuk módszereivel és formáival, továbbá a hadmű-veletek előkészítésének és levezetésének módszereivel és formáival, az anyagi-technikai, illetve a hadműveletek minden oldalú biztosításának és vezetésének kérdéseivel.

c) A harcászat a hadművészet alkotórésze, amely a különböző haderőnemi és fegyvernemi alegységek, egységek és magasabbegységek harcának objektív törvényszerűségeit tanul-mányozza, továbbá a szárazföldi, légi és tengeri harc előkészítésének és megvívásának módszereit dolgozza ki. A harcászat a hadműveleti művészethez és hadászathoz viszonyítva alárendelt helyet foglal el, azok érdekében tevékenykedik és a hadműveleti művészet által eléje tűzött célok elérését segíti e1ő.

A harcnak mint a fegyveres küzdelem egy részének jellegét, lényegét tanulmányozza. Feltárja a harc megvívására bevont erők és eszközök sajátosságait, azok harci lehetőségeit, és a szemben álló fél fő harcászati elveit. Kutatásai eredményeként elméleti és gyakorlati következtetéseket von le a különböző típusú harcok előkészítésére, azok vezetésére, illetve azok megvalósulásának minden oldalú biztosítására.

A harcászatnak két fő részterülete van, az általános harcászat és a fegyvernemek har-cászata. Az általános harcászat tartalmát tekintve a minden fegyvernemre általánosan vo-natkozó tételeit kutatja, elemzi és fejleszti, míg a fegyvernemek harcászata a fegyvernemek és szakcsapatok alegységeinek, egységeinek és magasabbegységeinek harctevékenységi módjait értékeli és kutatja.

A honvédelmi igazgatás kutatja az arra jogosított és kötelezett közigazgatási szervek jo-gilag szabályozott olyan tevékenységét, amely a polgári és katonai szervek, illetve közössé-gek, valamint az állampolgárok honvédelmi kötelezettségeinek tervezésével, szervezésével, illetve azok végrehajtásával kapcsolatos feladatokra irányulnak. A honvédelmi igazgatás a védelemigazgatás részeként megkülönböztetett figyelmet fordít a katonai igazgatásra.

A katonai vezetés elmélete a hadművészettel áll a legszorosabb kapcsolatban. A had-tudomány és a társadalomtudományok eredményeinek felhasználásával tanulmányozza a fegyveres erők katonai műveletekre való felkészítésének módjait, valamint a fegyveres tevékenység előkészítésének és végrehajtásának irányítását. A katonai vezetéselmélet ku-tatja a katonai és csapatvezetés általános és elméleti kérdéseit, foglalkozik a katonai ve-zetés szervezeteivel, eszközeivel, módszereivel és vizsgálja azokat a követelményeket is, amelyeket a honvédelem érdekében a vezetés vonatkozásában a nem katonai szerveknek kell foganatosítaniuk.

A katonai kiképzés és felkészítés a hadtudomány azon kutatási területe, amely a sze-mélyi állomány, az alegységek, az egységek és a magasabbegységek, valamint a különböző törzsek és vezetési csoportok állományának hadelméleti, morális, pszichikai és fizikai fel-készítésével, illetve annak kérdéseivel foglalkozik, továbbá a katonai oktatásának és neve-


lésének legcélszerűbb módszereit kutatja és dolgozza ki. A katonai kiképzés és felkészítés tevékenysége során felhasználja a pedagógia, a pszichológia és a szociológia eredményeit.

A hadtörténelem a történelem és a hadtudomány közös kutatási területe. Vizsgálata kiterjed a háborúk, a hadtudomány és a hadművészet, a katonai erő, a fegyverzet és a hadi-technika történetére, de választ ad a katonai történetírás és forráskutatás problémáira is. A hadtörténelem a fegyveres küzdelmek objektív törvényszerűségeinek kutatásakor a had-tudomány fejlődését elősegítő múltbeli tapasztalatokat általánosítja.

A védelemgazdaság a fegyveres küzdelem gazdasági törvényszerűségeit, a hadigaz-dálkodási rendszer építése és működése elméletének és gyakorlatának folyamatában fellépő törvényszerűségeket, jelenségeket és folyamatokat vizsgálja.

A kutatás eredményeként tudományosan megalapozza az ország (a szövetség) védel-mi gazdasági politikáját. A védelemgazdaság kutatási részterületei az ország (szövetség) és a feltételezett ellenség hadigazdasági potenciálja és hadigazdálkodása; a gazdaság há-borús felkészítése, készenléte, mozgósítása, működése, vagyis életképessége; a termelés elosztása; a forgalom, a fogyasztás, a tartalékképzés gazdálkodási és irányítási formái.

A katonai műszaki ismeretek a hadtudomány egyik fontos kutatási területe, amely a természettudományok és a műszaki tudományok – kiemelten a katonai műszaki tudomá-nyok – eredményeinek felhasználásával a fegyveres küzdelem megvívásához szükséges fegyverek, fegyverrendszerek és egyéb haditechnikai eszközök, anyagok alkalmazásának, technikai, technológiai kérdéseivel, továbbá üzemeltetésükkel és javításuk lehetőségeivel foglalkozik. A haditechnikai ismeretek a hadtudomány valamennyi kutatási területével, de mindenekelőtt elsősorban a hadművészettel állnak szoros kapcsolatban.

Vákát oldal

4. A katonai műveletek elmélete és gyakorlata

4.1. A katonai műveletek alapjai

4.1.1. A katonai erő fogalma és tartalma

A katonai erő politika által meghatározott küldetés alapján történő, cél, hely és idő szerint összehangolt képességalapú alkalmazását katonai műveletnek nevezzük.

Katonai erőnek az állam fegyveres ereje fő részét, a haderőt – Magyarországon ez a Magyar Honvédség – tekintjük. A katonai erő hagyományosan a haderő állományát alkotó humánerőforrás-bázis (élőerő), valamint a fegyverzeti és haditechnikai eszközök képességeinek együttes hatékonyságában jut kifejezésre, amelynek minősége a katonai műveletek során kerül megméretésre.

A katonai erő műveleti alkalmazásáról egy jól működő társadalomban a társadalom egészének érdekeit képviselő választott kormányzati hatalom dönt. Ám ez a felelősség valójában több mint az éppen kormányzati hatalmat gyakorló politikusok felelőssége. Több, mert egy ország, egy nemzet létének, illetve fenntartható fejlődésének biztosítékául szolgáló garanciarendszer egyik meghatározóan fontos eleméről, a nemzeti haderőről van szó. A hadsereg társadalmi elvárások és igények szerinti kialakítása és fenntartása olyan össztársadalmi érdek, mi több ügy, amely a politikai elitet alkotó különféle érdekcsoportok (pártok) politikai programjában a konszenzuson alapuló közös együttműködés és egyetemes felelősségvállalás fejezeteként kell, hogy szerepeljen.

A nemzeti katonai erő küldetésének meghatározása, figyelemmel a geopolitikai és geo-stratégiai, továbbá a regionális politikai és stratégiai helyzetre, kormányzati ciklusokon átnyúló, a társadalom egészét érintő stratégiai szintű – a politika minden ágát és területét érintő – feladat és felelősség.

A döntés tehát, amely egy adott történelmi pillanatban, egy adott társadalmi közösséget képviselő kormányzati hatalom részéről saját addigi politikájának erőszakos eszközökkel történő folytatásáról születik, vitathatatlanul politikai döntés. Ebből adódóan egyértelműen a politikai felelősség kategóriájába tartozik. Az előzőekben felvázolt, illetve bemutatott politikai felelősség azonban nem merül ki, helyesebben szólva nem merülhet ki a haderő adott körülmények közötti műveleti alkalmazásáról hozott kormányzati döntésben, hanem átfogó módon és következetesen kiterjed mindazon feltételek megteremtésére, amelyek biz-tosítják, elősegítik a haderő számára a meghatározott küldetés teljesítését. A politika által meghatározott küldetés sikeres teljesítése vonatkozásában a politika felelőssége mellett, helyesebben annak részeként ott van a katonai felső vezetés34 felelőssége is. A katonai felső

34 A katonai felső vezetés: a fegyveres erők hadászati szintjén létrehozott és működtetett vezetési szerv és szer-vezet. Az állam haderejének központi szakmai vezető szerve a vezérkar.


vezetés ilyen irányú felelőssége azonban elsősorban szakmai, és e területen oly módon jelentkezik, hogy aktívan, az objektív tényekre figyelemmel (a haderő tényleges állapota és műveleti képessége) közreműködik a politika által meghatározott küldetésben rögzített, a katonai erővel sikerrel elérhető célok megfogalmazásában.

A katonai műveletet végrehajtó fegyveres erő a részére kijelölt műveleti térségben, illetve annak részét képező műveleti színtéren hadászati műveletek, és azok részeként had-műveletek keretében oldja meg a hadászati és hadműveleti célok teljesítését biztosító katonai feladatait. Az előzőekből logikusan következik, hogy a katonai műveletek végrehajtása során elérendő célok, miközben a mögöttük meghúzódó szándék vonatkozásában megegyeznek a politikai küldetésben meghatározott stratégiai célokkal, a hadászati, illetve hadműveleti tervezés folyamatában tartalmukban átalakulnak oly módon, hogy azok a haderő szervezet-specifikus jellemzőin alapuló katonai képességek birtokában katonai műveletek keretében (hadászati, hadműveleti) végrehajtandó katonai feladatok céljaiként jelenjenek meg.

Valójában ez az átalakítási folyamat teszi lehetővé, hogy a haderő a műveletek átfogó megközelítésének rendszerében – természetesen a fegyveres küzdelem intenzitása változá-sának függvényében – annak meghatározó elemeként, a politika elvárásainak megfelelően, de a fegyveres küzdelem szabályainak betartásával és technikai eszközök képességeinek alkalmazásával teljesítse küldetését.

4.1.2. A katonai művelet hatékonyságát befolyásoló tényezők

A katonai műveletek végrehajtásakor a siker feltétele a műveletek hatékonyságának mértéke.A katonai műveletek milyenségét, illetve minőségét az azokat végrehajtó katonai erő

szervezeti és szervezési, továbbá humán, valamint technikai és technológiai jellemzőin alapuló katonai képességei határozzák meg.

A szervezeti oldalon a fegyveres erők központi és egyéb szerveinek, parancsnokságai-nak, csapatainak, valamint intézeteinek – a társadalom igényeivel összhangban, a hadügy elmélete és gyakorlata szerint kialakított, a mindenkori kormányzati politika elvárásait visszatükröző – struktúráját értjük.

A katonai szervezés egyfelől olyan tudatos katonai vezetői (parancsnoki) tevékeny-ség, amelynek alapvető célja a haderő létével és működésével kapcsolatos összes ténye-ző – a fenntartás és fejlesztés, a fegyveres küzdelemre való felkészítés, az anyagi-technikai ellátás feladatainak – térben és időben történő leghatékonyabb összehangolása. Ebből adódóan a katonai szervezés funkciója nem más, mint hogy a katonai rendszer folyama-taiban – vezetési szintenként változó tartalommal, a megoldandó feladatok jellegétől füg-gően – az egymástól mennyiségben és minőségben eltérő emberi és anyagi erőforrásokat az érvényes és hatályos katonai stratégiában meghatározott célok elérésére összpontosítsa, illetve azt működő rendszerré forrassza össze. Másfelől viszont a katonai szervezés önálló-sult szakterületi tevékenység, amelynek célja elsősorban a katonai szervezeti rendszer – azaz haderőstruktúra – megfelelő kialakítása és fejlesztése, továbbá az élet- és működésfeltéte-leinek megteremtése, valamint az ezekkel összefüggő teendők szabályozása.

A katonai műveletek minőségét döntően befolyásolja a műveletek két legfontosabb elemének, a katonának (a humán oldalnak), illetve a harceszköznek (a technikai oldalnak) a viszonya, szoros kölcsönhatásban álló elválaszthatatlan kapcsolata. Nem nehéz belátni,

99A katonai műveletek elmélete és gyakorlata

hogy a leghatékonyabb harceszköz önmagában nem elegendő. A művelet sikeres végre-hajtásának elengedhetetlen feltétele az azt kezelni tudó, erkölcsileg szilárd, fegyelmezett, a feladatára jól felkészített katona. A harceszközök ugyanis bonyolult mechanizmusukkal, többnyire robosztus felépítésükkel, tömegükkel, pusztítóerejükkel erkölcsi-lélektani, to-vábbá fizikai hatást gyakorolnak a katonára, akiben a harceszköz és a közte fennálló helyes viszonyt csak magas színvonalú harckiképzéssel, valamint következetes katonai neveléssel lehet megteremteni.

A katona és a harceszköz helyes viszonyának kialakításában a csapatparancsnokok-nak35 és a kiképzettségnek meghatározó szerepe van.

A katona és a technika között fennálló viszony minőségét azonban jelentős mérték-ben befolyásolja a katonai erő technikai ellátásának36 milyensége is, amely azonban ismét hadügyi kérdés, hiszen az a védelmi politika sajátos részeként létező haditechnikai kon-cepcióban jut kifejezésre.

A haditechnikai koncepció az állam védelmi politikájával és katonai stratégiájá-val összhangban, a nemzetgazdasági potenciálra támaszkodva olyan korszerű eszközök rendszeresítését irányozza elő (saját hadiipari előállítással vagy beszerzéssel), amelyek harcászattechnikai jellemzőik és harci tulajdonságaik alapján biztosítják (természetesen a szükséges és célszerű technológiák, műveleti eljárások alkalmazása mellett) a politika által a haderő számára meghatározott küldetés sikeres teljesítését.

4.1.3. Fontosabb tudományelméleti és katonai műveleti kategóriák

A tankönyvben leírtak megértésének elősegítése érdekében feltétlenül szükségesnek tart-juk a következőkben felsorolt fontos tudományelméleti és katonai műveleti kategóriák értelmezését.

A fegyveres küzdelem a háború sajátos ismérve, lényegének megnyilvánulása, a szem-ben álló felek hadi és harctevékenységének egységes, kétoldalú folyamata, amelyet társadal-mi csoportok, államok, államcsoportok meghatározott politikai célok elérésére és gazdasági érdekek megvalósításáért katonai szervezetekkel, eszközökkel és tervek szerint vívnak. A háborús katonai műveletben a fegyveres küzdelem a szemben álló felek közötti harc fő formája. Eredményeitől döntő mértékben függ a háború általános politikai céljainak elérése. A fegyveres küzdelem célját alapvetően a politikai célok határozzák meg, amelyek annak jellegére, feladataira, megvívásának módjára, méreteire, intenzitására és feszítettségére döntő hatással vannak.

A fegyveres küzdelem célja a politika által meghatározott és elérendő végső eredmény, amely a háború győzelmes megvívására (az ellenség végső megsemmisítésére, teljes legyő-zésére vagy csak semlegesítésére) irányul. Ezáltal a fegyveres küzdelem célja a politikai célok elérésének legfontosabb irányát szabja meg, annak legfőbb eszköze és mozgósító ereje.

35 Csapatparancsnok: a seregtestnél, magasabbegységnél, egységnél vagy alegységnél parancsnoki (katonai vezetői) beosztásban szolgálatot teljesítő tábornok, tiszt, illetve altiszt.

36 Technikai ellátás: a haderőnemek – azokon belül a fegyvernemek és szakszolgálatok, illetve csapatok – techni-kai eszközszükségleteinek kielégítése, biztosítása az utasításokban meghatározott módon és mértékben. Ilyen szükségletek a fegyverzet, a harc- és szállító járművek, a különleges járművek, alkatrészek és szerelvények stb.


A fegyveres küzdelem fajtái a fegyveres küzdelem (a hadviselés) megvívásának módjai által megszabott formák (hadászati hadművelet, hadművelet, ütközet, harc) végrehajtásának különböző jellegű, célú, lefolyású módszerei, amelyekkel a kitűzött célok elérhetőek. A fegy-veres küzdelem alapvető fajtája a hadászati támadás, amelyet a haderőnemek többségének (szárazföldi csapatoknak, légierőnek, haditengerészetnek, légi-kozmikus erőknek) részvé-telével vagy csak a haderőnemek részeivel hajtanak végre. A szárazföldi csapatok, a légierő és a haditengerészet egy időben folytathatnak támadó és védelmi hadműveleteket is.

A fegyveres küzdelem formái valójában a fegyveres küzdelem (a hadviselés) meg-vívásának módjai által meghatározott – konkrét feladatokkal, céllal, térrel, idővel, erőkkel és eszközökkel körülhatárolt – fegyveres tevékenységek kerete, megjelenési módjának változatai, rendszere, amelyben végbemegy a fegyveres küzdelem. A fegyveres küzdelem hadászati hadműveletek, hadműveletek, ütközetek és harcok formájában végrehajtott fegy-veres tevékenységben nyilvánul meg.

A fegyveres küzdelem (a katonai erő, a haderő haditevékenysége, más szóval hadá-szati tevékenysége) formái lehetnek: hadászati atomcsapásokkal végrehajtott hadászati hadműveletek, illetve hagyományos eszközökkel végrehajtott hadászati műveletek. Ezek lehetnek a szárazföldi összfegyvernemi csapatok hadászati műveletei, hadműveletei; a lé-gierő hadműveletei; a haditengerészet hadműveletei; a légi-kozmikus térségben folytatott hadműveletek és ezek kombinációi valamennyi hadműveleti forma egyidejű alkalmazásával.

A fegyveres küzdelem jellege a fegyveres küzdelemre jellemző, annak tulajdonsá-gait, sajátosságait meghatározó általános ismérvek összessége, amely a kitűzött politikai és hadászati céloktól és a küzdelem eszközeitől függően változik. A korszerű fegyveres küzdelem jellemzői:

• határozottság a küzdelem céljainak elérésében;• a küzdelem nagy földrajzi kiterjedése;• a nagy pontosságú és nagy pusztító képességű fegyverek – nukleáris eszközökkel

vívott fegyveres küzdelem esetén az atomfegyverek – széles körű alkalmazása;• az élőerő és nagyszámú harceszköz, valamint technikai eszköz részvétele;• az egyidejű és nagy mélységű pusztítás lehetősége;• a helyzet hirtelen, sűrűn ismétlődő és gyökeres változásai;• az egyik harctevékenységi fajtáról a másikra való gyakori áttérések;• a gyors lefolyás és a magas fokú manőverezés;• a nagy anyagkészlet-felhasználás és a nagy pontosságú csapások körzetében je-

lenős veszteségek.

A fegyveres küzdelem jellegét döntően a háború politikai tartalma határozza meg. A fegy-veres küzdelem önmagában sohasem tisztán katonai jellegű, hanem áthatja a háború po-litikai tartalma.

A fegyveres küzdelem megvívásának módjai alatt a haderő hadászati feladatai megoldá-sára, valamint a katonapolitikai, illetve a hadászati célok elérésére irányuló hadi (hadászati) tevékenysége különféle formáinak, módszereinek, valamint a katonai erő egésze alkalmazási formáinak, módszereinek és eljárásainak összességét értjük.

Napjaink viszonyai között a fegyveres küzdelem megvívásának fő módja a katonai erő minden eszközzel való egyidejű és gyors ráhatása az ellenség szárazföldi, tengeri és légi- kozmikus térségben levő csoportosításaira, objektumaira, illetve vezetési rendszereire.


A fegyveres küzdelem mérete a háború egyik szembetűnő sajátossága, a fegyveres tevékenység mennyiségi és minőségi mutatója. A fegyveres küzdelem mérete egyrészt a háborúban részt vevők céljaitól, másrészt a haderő képességétől és az alkalmazott hadi-technikai eszközök fejlettségének színvonalától függ. A hadviselő felek céljai általában döntő jellegűek, azaz a teljes győzelem elérésére törekszenek, vagy korlátozottak, más szó-val a pozíciók megtartására, illetve megerősítésére irányulnak. A politikai erők döntésétől függően a fegyveres küzdelem folyhat egy országon belül vagy államok, szövetségek között.

A fegyveres küzdelem törvényei azok a belső (specifikus) törvények, amelyek a fegy-veres küzdelem jelenségét, elemeit, eseményeit, továbbá a közöttük levő összefüggéseket, lényeges viszonyukat, szerepüket, tárgyukat, tartalmukat, formájukat határozzák meg.

Objektív jellegük folytán tudattól, akarattól függetlenül léteznek és érvényesülnek. Felismerésük alapot nyújt a fegyveres küzdelem elveinek kidolgozásához, illetve a küzde-lem feltételeinek megteremtéséhez és ezáltal a sikeres megvívásához.

A haderő a fegyveres erőknek a haderőnemeket magában foglaló, a fegyveres küzdel-met az ellenséggel szemben közvetlenül megvívó része. Magyarország hadereje a Magyar Honvédség.

A hadsereg az állam sajátos eszköze, katonai szervezete, amelyet meghatározott poli-tikai feladatok megoldására tart fenn.

A hadseregnek társadalmi küldetése és jellege, történelmi és geostratégiai alapú ren-deltetése, valamint az előzőekkel összefüggésben és azokból eredően sajátos, csak rá jel-lemző – az állam léte és működése szempontjából – nélkülözhetetlen képessége (a haderő képességei) van.

A hadsereg a haderőnemi csapatok egyik szervezeti formája; hadművelet megvívására hivatott seregtest, amely több különböző összfegyvernemi, fegyvernemi magasabbegységet (egységet, alegységet) és szakcsapatot foglal magában. Rendeltetése és szervezete szerint összhaderőnemi, összfegyvernemi, légi és légvédelmi hadseregeket különböztethetünk meg.

A hadsereg a haderő (esetünkben a honvédség) egészének vagy a szárazföldi csapa-toknak közhasználatú (általánosan elfogadott) megnevezése.

A fegyveres erők az állam fegyveres védelmét ellátó katonai szervezetek összefoglaló elnevezése. Számos országban a fegyveres erőkhöz sorolják a haderőn kívül például a ha-tárőrséget, a nemzeti gárdát és a polgári védelem katonai szervezeteit. A fegyveres erők katonai szervezetei központi és egyéb szervekre, parancsnokságokra, csapatokra és inté-zetekre tagozódnak.

A haderőnem az állam fegyveres erejének, a haderőnek a része, amely nagyságánál fogva képes arra, hogy meghatározott – földrajzilag egységes – térségben (földön, leve-gőben, tengereken, légi-kozmikus térségben) hadászati, hadműveleti és harcászati méretű tevékenységet folytasson önállóan vagy más haderőnemekkel együtt. Minden haderőnem-nek sajátos – csupán rá jellemző – fegyverzete, haditechnikai felszerelése, csapatszerve-zete, kiképzése, doktrínája, vezetési elvei és módszerei vannak, amelyek javarészt csak az adott térségben (földön, levegőben, vízen) alkalmazhatók. A korszerű fegyveres erők haderőnemei a szárazföldi csapatok, a légierő és a légvédelmi (légtérellenőrző) csapatok, valamint a haditengerészet.

Nagyhatalmi, illetve középhatalmi státusszal rendelkező államokra jellemző, hogy haderőszervezésükben az előzőekben bemutatott haderőnemek mellet haderőnemi be-sorolással tartanak fenn és működtetnek olyan speciális fegyvernemeket, mint a hadászati


rakétacsapatok, a tengerészgyalogos csapatok vagy a légideszantcsapatok. A haderőnemek a különféle fegyverrendszerek, haditechnikai eszközök, felszerelések (fajták) leghatásosabb alkalmazása céljából fegyvernemekre és szakcsapatokra tagozódnak. A haderőnem egysé-ges szervezeti rendszert alkot.

A fegyvernemek a haderőnemek alkotórészei, az adott haderőnemen belül az azonos, sajátos fegyverzettel és harceszközökkel felszerelt, szervezettel és harcászati elvek (a fegy-vernemek harcászata) alapján tevékenykedő, a megfelelő térségben (földön, vízen, víz alatt és a légtérben) megoldandó harcfeladatok teljesítésére képes csapatok. Rendeltetésük egy-mással szoros együttműködésben a harc közvetlen megvívása. A szárazföldi haderőnem fegyvernemei például a gyalogság, a harckocsi- és felderítő csapatok, a tüzérség. A légierő és légvédelmi csapatok fegyvernemei a harcászati légierő, a hadseregrepülők, a bombázók, a légvédelmi rakéta- és tüzércsapatok és a rádiótechnikai csapatok.

A szakcsapatok a haderőnemek azon részei, amelyek a fegyvernemek eredményes harcához a szükséges feltételeket biztosítják. Sajátos fegyverzettel, illetve harceszközökkel felszerelt, csak a rájuk jellemző szervezettel és harcászati elvek alapján (szakcsapatok har-cászata), a számukra megfelelő földrajzi térségben megoldandó hadműveleti, harcászati szintű feladatok teljesítésére sajátos szakkiképzéssel képessé tett csapatok.

A csapatnem a haderőnemen belüli, azonos fegyvernemhez, illetve szakcsapathoz tartozó, azok eredményes harcához a szükséges speciális képességeket biztosító csapatok. Sajátos fegyverzettel, illetve harceszközökkel felszerelt, csak a rájuk jellemző szervezet-tel és harcászati elvek alapján (csapatnemek harcászata), a számukra megfelelő földrajzi térségben megoldandó harcászati szintű feladatok teljesítésére sajátos szakkiképzéssel képessé tett csapatok.

A század a fegyvernemek és szakcsapatok alegysége. A századnak általában több (ál-talában három) szakasza van, és szervezetileg a zászlóalj kötelékébe tartozik.

A zászlóalj az összfegyvernemi csapatok alapvető harcászati alegysége. Vagy önálló, vagy kötelékbe sorolt. A zászlóalj századokat és más alegységet (például tüzér, műszaki) foglal magába.

Az ezred igazgatás, kiképzés és anyaggazdálkodás szempontjából viszonylag önálló katonai kötelék. Az ezred a gépesített (gépkocsizó) lövész és harckocsi, tüzér, repülő és más magasabbegységek alapvető harcászati egysége. Általában rendeltetésének megfelelő zászlóaljakra (osztályokra) tagozódik, van törzse és több, harci, valamint anyagi-technikai biztosításához szükséges szakalegysége. Az ezredet külön hadrendi számozással látják el.

A dandár a haderőnemek fegyvernemeinek és a szakszolgálati ágaknak magasabbegy-sége; szervezeti alapja a zászlóalj (osztály). A dandár állományába néhány zászlóalj (osztály) és különleges rendeltetésű alegység tartozhat.

A hadosztály a különböző haderőnemek fegyvernemeinek alapvető harcászati maga-sabbegysége, amely néhány egységet és alegységet foglal magában. Vannak olyan országok, amelyek haderőiben a szárazföldi csapatok kötelékében lévő hadosztályok dandárokból, harccsoportokból, önálló zászlóaljakból, különféle fegyvernemi szakegységekből és al-egységekből állnak.


A katonai szervezetek felosztásaSzervezeti kategória Megnevezése Megjegyzés (rövidítések)

Alegység(ek): SzemélyzetRajSzakaszSzázadZászlóalj

szem.r.sz.szd.z.

Egységek(ek): Önálló zászlóaljEzredDandár

ö.z.e.dd.

Magasabbegység Hadosztály ho.Seregtest(ek): Hadtest

HadseregHadseregcsoport

hdt.HDS.HDSCS.

10. ábra A katonai szervezetek felosztása, osztályozása


A hadtest összfegyvernemi jellegű hadműveleti-harcászati magasabbegység. A hadtest né-hány magasabbegységet, valamint szakcsapatokat foglalhat magában. A szárazföldi össz-fegyvernemi hadtest rendeltetése hadműveleti-harcászati, esetenként hadászati-hadműveleti feladatok megoldása önálló irányokban és hadszíntereken.

A seregtest a haderőnemek olyan hadműveleti, illetve hadműveleti-harcászati rendel-tetésű magasabb köteléke, amely összfegyvernemi és fegyvernemi, illetve haderőnemi ma-gasabbegységeket és egységeket, valamint szakcsapatokat foglal magában. Állományában a vezető szerveken kívül megtalálhatók a harci, a harci támogató és a harci kiszolgáló-tá-mogató képességekkel rendelkező hadműveleti magasabbegységek. Seregtestek: a hadsereg, a front, a flotta és a flottilla. A seregtest a porosz, osztrák, orosz (szovjet) – valójában tehát a keleti hadikultúra – haderőszervezés elvrendszere szerint felépített haderők legmagasabb szintű katonai csapatcsoportosítása.

A hadseregcsoport az angolszász, amerikai – tehát a nyugati hadikultúra – haderőszer-vezés elvrendszere szerint felépített haderők legmagasabb szintű katonai csapatcsoportosí-tása, amely – szerepe és helye szerint – a legfelsőbb parancsnokság vagy a hadszíntér-pa-rancsnokság alárendeltségében oldja meg feladatait. A hadseregcsoport általában különböző nemzetiségű hadseregeket, önálló hadtesteket vagy a – közvetlen alárendeltségébe tartozó önálló hadosztályokat s egyéb kötelékeket foglal magában.

A harcrend a harcászati feladatot végrehajtó erőknek és eszközöknek a harcászati el-vekhez, valamint a konkrét helyzethez igazodó, a parancsnok elhatározásának megfelelő csoportosítása és tagolása, tulajdonképpen egy konkrét földrajzi térségen történő elhelye-zése a harc megvívása érdekében (11. ábra szemlélteti).


A csapatok csoportosítása és harcrendje támadásban

11. ábra A csapatok harcrendje (változat)


A csapatok csoportosítása és hadműveleti felépítése védelemben

12. ábra A csapatok hadműveleti felépítése (változat)



A hadműveleti felépítés a seregtest vagy hadseregcsoport erőinek és eszközeinek a had-művelet elgondolását és az ellenség tevékenységének lehetséges jellegét figyelembe vevő olyan csoportosítása, amely az ellenség leghatásosabb pusztítását, illetve semlegesítését teszi lehetővé, vagyis amely a hadművelet folytatásának kiválasztott módjához a legjobban alkalmazkodik. (Lásd 12. ábra.)

A hadászati csoportosítás a haderő, koalíciós műveletek esetén a haderők különböző haderőnemeinek vagy azok egy részének egységes hadászati elgondoláson alapuló – hadá-szati célú és feladatú összehangolt, összhaderőnemi hadászati hadműveletek végrehajtására egységes vezetés alatt létrehozott – csoportosítása, hadszíntéri elhelyezése.

A katonai képességek a haderők olyan komplex viszonyrendszerben meglevő és érvé-nyesülő adottságai, amelyek alkalmassá teszik a hadseregeket a társadalmi küldetésükből adódó rendeltetésük ellátására.

A katonai képességeket két csoportba soroljuk és megkülönböztetünk klasszikus, valamint funkcionális katonai képességeket.

A klasszikus katonai képességek a hadseregek létrejöttének pillanatától létrehozott, illetve kialakított olyan adottságok, amelyek minden történelmi korban – természetesen a társadalom történelmi fejlődésének adott szintjén – érvényesültek. A klasszikus katonai képességek tehát állandó tudományelméleti és műveleti kategóriák.

A klasszikus katonai képességek közé soroljuk:• a bevethetőséget;• a mobilitást;• a hatékony harci és harci támogató képességet;• a csapatok és az infrastruktúra túlélőképességét;• a korszerű vezetési, irányítási és információs rendszert;• a fenntarthatóságot és a korszerű logisztikát.

A funkcionális katonai képességek a hadseregek klasszikus katonai képességein alapuló, illetve kialakított olyan adottságok, amelyek adott történelmi korban – a társadalom tör-ténelmi fejlődésének adott szintjén – léteztek. A funkcionális katonai képességek tehát tartalmukban és megvalósulási formájuk tekintetében nem állandó tudományelméleti és műveleti kategóriák.

A funkcionális katonai képességek közé soroljuk például a:• Szakharcászatban megjelenő képességeket,

– csapatnemek harcászata, – fegyvernemek harcászata, – szakcsapatok harcászata,

• Összfegyvernemi műveletben megjelenő képességeket,• Haderőnemi műveletben megjelenő képességeket,• Összhaderőnemi műveletben megjelenő képességeket.

A hadikultúra a hadviselést érintő katonai, szellemi és anyagi értékek azon összessége, amelyek az ellenség összetartó erői felbomlasztásának, illetve a saját csapatok erői megőr-zésének alapirányát jelölik meg: „… a hadikultúra felöleli… az alapvető hadeljárások meg-vívására szolgáló fegyveres erők jellegéről, felépítéséről, az ország védelmi rendszeréről, az állami és katonai vezetés struktúrájáról alkotott felfogásokat. Tükrözi továbbá a katonai


szolgálat jellegét, a hadkiegészítést, a tisztképzés, a mozgósítás, a hadsereg ellátásának tra-dícióit, az ellenséggel szemben tanúsított erkölcsi magatartás normáit és a honvédelemhez, hadsereghez fűződő tudati és emocionális motívumokat.”37

Megkülönböztetünk mozgáscentrikus, anyagcentrikus és gerillajellegű hadikultúrát.

Legfontosabb jellemzőik a következők:a) A mozgáscentrikus hadikultúra alapvető műveleti fajtája az ellenség gyenge pontjai

elleni gyors ütemű, lendületes támadás (a védelem ideiglenes, kikényszeríttet állapot).Jellemzői, hogy általában nem áll rendelkezésre az anyagi eszközök fölénye, a főerők aktív manőverével, nagy erejű csapásokkal, a kezdeményezés megragadásával, az akarat ellenségre való rákényszerítésével törekszik feladata végrehajtására. Az időtényező döntő, a parancsnoki kreativitás nagy jelentőségű.Megköveteli az emberi és anyagi erőforrások teljes bevetését, a parancsnoki állomány kiképzettségét, általában a kemény kiképzést.Ágai a porosz-német, az osztrák és az orosz-szovjet hadikultúra.

b) Az anyagcentrikus hadikultúra a biztonságra és az „elegendő” erőre alapozva általában nem a teljes megsemmisítést, hanem a stratégiai cél érdekében a szükséges veszteségokozást, fontos objektumok, területek birtokbavételét, illetve megtartását tekinti céljának.Jellemzői az erőforrások felhalmozása, fenntartása, valamint az erőfölény megszerzése, megtartása. A védelem a háború megvívásának alapvető módja. A sikereket a pusztító-eszközök maximális bevetésével éri el, a csapatok a manővereiket ezt követően hajtják végre. Támadó tevékenységet az e céllal kialakított csapatcsoportosítás nagy erőfölény birtokában, nagyobb kockázatvállalás elkerülésével folytat. A műveletek minden szintjén és minden területén meghatározó a tartalékképzés.Kialakulása és fejlődése a brit és az amerikai stratégiai gondolkodás terméke.

c) A gerillatípusú hadikultúra az irregurális csapatoknak idegen hatalom elleni vagy hivatalban lévő kormány (politikai hatalmat gyakorló erő) által előidézett, vélt vagy valós sérelem megszüntetésére (az ellene való tiltakozásra) irányuló fegyveres küzdelme, romboló tevékenysége.Célja az ellenség csapatainak kimerítése; harc az ellenség polgári, katonai, vezetési objektumai, illetve erői ellen.Módjai, formái a rajtaütés, az elfutás, a „szabályos” ütközetek elkerülése, kitérés az ellenség elől.Alapja a biztonságos katonai bázisterület megteremtése, ahova visszavonulhatnak, kiképzést folytathatnak, ellátó pontokat, raktárakat telepíthetnek.Feltétele a népi támogatottság, a politikai összetartó erő, a karizmatikus vezér megléte.A háborús küszöb alatti műveletek a háborús és a válságreagáló katonai műveleteket elválasztó képzeletbeli vonal mentén – azzal párhuzamosan létrehozott – intenzitását tekintve egyfelől a háborús katonai művelet irányába kiterjedő (intenzitásában

37 Kovács Jenő (1995): Magyarország katonai stratégiája II. Tanulmány. Budapest, Országos Kiemelésű Társadalomtudományi Kutatások. 18.


növekedő), másfelől a válságreagáló műveletek irányába kiterjedő (intenzitásában csökkenő) virtuálisan létező sáv. Jelentősége abban nyilvánul meg, hogy a műveletben érintett csapatcsoportosítás parancsnoksága a fegyveres küzdelem intenzitása állapotának megfelelően dönthet a művelet vezetésének, továbbá a csapatok műveleti alkalmazásának mibenlétéről.

4.2. A katonai műveletek rendszerelmélete és gyakorlata

A katonai műveletek elméletének és gyakorlatának tartalmi megismerése, a tartalmi elemek kapcsolat- és viszonyrendszerükben létező összefüggéseinek objektív feltárása, kölcsön-hatásaiknak tudatos felismerése, továbbá – a felhasználók részéről – a gyakorlati alkalmazói szintű képességek megteremtése szükségessé teszi a katonai műveletek rendszerszemléletű bemutatását.

A katonai műveletek elméletének és gyakorlatának logikus, tudományelméletileg iga-zolt rendszerét a következő vázlat szemlélteti.

13. ábra A katonai műveletek felosztása


A vázlatot áttekintve megállapíthatjuk, hogy a katonai műveletek tartalmának átfogó meg-ismeréséhez vizsgálnunk kell azokat a társadalmi lét szintjén történő megjelenésük alapján, vagyis célszerű definiálnunk a katonai műveletek alapvető fajtáit. Továbbá megvalósulásuk


legjellemzőbb jegyeinek számbavételével el kell jutnunk a katonai műveletek jelleg szerinti felosztásának egyértelműen meghatározott, tudatos értelmezéséhez.

A katonai műveletek során a fegyveres küzdelem a benne részt vevő erők küldetése, célkitűzései, illetve azok mennyiségi és minőségi összetétele okán, továbbá a műveleti tevé-kenység végrehajtásához szükséges földrajzilag meghatározható műveleti terület – a műve-letek színtere – nagyságától függően, valamint különböző műveleti szinteken és formákban valósul meg.

4.2.1. A katonai műveletek alapvető fajtái

A katonai erő komplex műveleti jellemzői alapján a katonai műveleteknek négy alapvető fajtáját különböztetjük meg:

• békeidőszaki katonai műveletek;• háborús katonai műveletek;• válságreagáló, más szóval nem háborús katonai műveletek;• a felvonulás, amely nélkül a békeidőszaki, a háborús, illetve a válságreagáló (nem

háborús) katonai műveletek végrehajtása elképzelhetetlen.

4.2.1.1. Békeidőszaki katonai műveletek

Egy társadalmi közösség hadereje alapállapotának a békeidőszakot38 tekintjük. Ez az az idő-szak, amikor a haderő a békehadrend szerinti békeszervezeteivel és békeállományával látja el a békeidőszaki feladatait.

A békehadrend egy olyan szervezési alapokmány, amely a haderő békeéletéhez, továb-bá a háborús katonai műveleti feladatokra való felkészüléséhez, valamint a hadiszervezetre való gyors áttéréshez szükséges – de a békeidőszakra érvényes – szervezeti tagozódást, a szervezeti elemek megnevezését, csoportosítását, mennyiségét, minőségét és nem utolsó sorban elhelyezését (diszlokációját)39 határozza meg.

A békehadrend alapján kialakított békeszervezet a személyek és a haditechnikai esz-közök olyan meghatározott szervezeti formája, amely lehetővé teszi a hadseregre békében háruló feladatok végrehajtását, valamint a fegyveres küzdelemre való felkészülést és egy-úttal a gyakorlatban is biztosítja a hadiszervezetre történő gyors áttérést. A haderő békeszer-vezetei a békeidőszakban természetesen az úgynevezett békeállománnyal vannak feltöltve.

A békeállomány a társadalmi munkamegosztás rendszerében a társadalmi igény alap-ján kialakított társadalmi csoport, amely a hadsereg békeidőszaki feladatainak ellátására hivatott rendszeresített katonai és polgári személyeket, valamint haditechnikai eszközök összességét foglalja magába.

38 Békeidőszak: az emberiség, a társadalom olyan állapota, amikor az államok között nincs konfliktus és ennek nyomán fegyveres küzdelem.

39 Elhelyezés (diszlokáció): a haderő csapatainak, intézeteinek, szerveinek az ország területén meghatározott rendben, helyeken, állandó elhelyezési körletben (helyőrségben, laktanyában, objektumban) történő telepítése.


A békeidőszaki katonai műveletek a következő feladatköröket tartalmazzák:• a haderő – mint társadalmi szervezeti forma – napi életével kapcsolatos tervezési,

szervezési és végrehajtási feladatok;• a haderő küldetéséből adódó feladatokra történő felkészülés professzionális szintű

tervezése, szervezése és végrehajtása;• közreműködés a nemzeti védelmi rendszer (honvédelmi rendszer) funkcionális

működtetésében;• közreműködés a nemzeti oktatásügy közoktatási és köznevelési stratégiájának

megvalósításában;• protokolláris feladatok ellátása a nemzeti specifikumoknak megfelelően;• hagyományápolás és hagyományteremtés.

4.2.1.2. Háborús katonai műveletek

A háborús katonai műveletek célja a győzelem kivívása fegyveres küzdelem végrehajtásával. Megvívásuk döntően harctevékenységet feltételez, amely harctevékenységek az úgynevezett háborús küszöb alatti műveleti tevékenységek keretében a válságreagáló műveletek egy részénél is bekövetkeznek.

A háborús katonai műveletek a hadászati, a hadműveleti és a harcászati szinteken, a fegyveres küzdelem alapvető fajtái pedig a támadó és a védelmi, illetve annak előre ter-vezett változata, a késleltető műveletek keretében valósulnak meg.

a) A támadás

A támadás a haditevékenység (harctevékenység) alapvető fajtája, amelynek döntő jelentő-sége van a győzelem kivívásában. A támadás a folyamatos kezdeményezés és a koncent-rált erőkifejtés sorozatának fenntartásán keresztül valósul meg. Hadászati, hadműveleti és harcászati méretekben folyik, miközben e különböző méretű tevékenységek szoros összefüggésben és kölcsönhatásban állnak egymással.

A támadás indítható az ellenséggel közvetlen harcérintkezésből és menetből.A támadó művelet jellemzői:

• a harci erő összpontosítása;• a manőverek gyorsasága;• a lendület fenntartása;• az ellenségre való komplex ráhatás folyamatossága a támadás teljes mélységében;• az ellenség gyenge pontjainak gyors kihasználása és a főcsapás irányának ezzel

összhangban történő áthelyezése.

b) A védelem

A védelem a haditevékenység (harctevékenység) ideiglenesen kikényszerített fajtája, ame-lyet az erők a támadó ellenséggel szemben, előre elkészített vagy a művelet során elfoglalt,


műszakilag berendezett terület, körlet, terepszakasz megtartása, illetőleg a támadásba való átmenet feltételeinek megteremtése érdekében folytatnak. Hadászati, hadműveleti és har-cászati méretekben folyik, miközben e különböző méretű tevékenységek szoros összefüg-gésben és kölcsönhatásban állnak egymással.

A védelemi művelet lehet kikényszerített és/vagy előre tervezett, továbbá szilárd és/vagy rugalmas.

A védelmi művelet jellemzői:• nagyfokú aktivitás;• a kezdeményezés megragadására és megtartására történő törekvés;• a támadó fél komplex pusztítása;• a támadó fél eredeti szándékának meghiúsítása.

c) A késleltetés

A késleltetés a tervszerű védelmi tevékenység egyik olyan fajtája, amelyet alapvetően a vé-delmi jellegű katonai stratégiával rendelkező országok hadseregei folytatnak egy agressziót elkövető ellenséggel szemben, mégpedig a fegyveres küzdelem, a háború kezdetén.

A késleltetés során a harctevékenység eredményeként lassítjuk az ellenség előretörését, és ez által időt nyerünk saját műveleti elképzelésünk megvalósításához. A késleltetés során folyamatosan csökkentjük az ellenség műveleti képességét (harci potenciálját), azonban ez a művelet szempontjából csak másodlagos jelentőségű.

A késleltető védelmi művelet végső célja az ellenség támadásának megállítása és ked-vező feltételek megteremtése a támadásba való átmenetre. Hadászati, hadműveleti és har-cászati méretekben folyik, miközben e különböző méretű tevékenységek szoros összefüg-gésben és kölcsönhatásban állnak egymással.

A késleltető védelmi művelet jellemzői:• a túlerőben levő ellenség támadásának lassítása;• az ellenség főerőkifejtésének felfedése, meghatározása;• a kijelölt terület (műveleti terület) meghatározott ideig történő tartása;• az ellenség erőinek, eszközeinek folyamatos pusztítása.

4.2.1.3. Válságreagáló, nem háborús katonai műveletek

Olyan műveleti tevékenységek, amelyek során a katonai képességeket a háborús művele-tektől eltérő céllal alkalmazzák a béke helyreállítása vagy a helyzet stabilizálása érdekében olyan módon, hogy az alkalmazott katonai erő a fegyveres beavatkozást a minimumszintre csökkentse, illetve ha lehetséges, akkor azt teljes mértékben mellőzze.

A válságreagáló, nem háborús katonai műveleteket a végrehajtásuk során megvalósí-tandó célkitűzések, a megoldandó feladatok és az alkalmazott katonai képességek alapján az alábbi három csoportba soroljuk:


1. A fegyveres erők részvétele a háborús küszöb alatti konfliktusok kezelésében

A háborús küszöb alatti konfliktusok kezelése során a hadsereg kijelölt erői a következő helyzetekben hajtanak végre – szükség szerint fegyveres küzdelem bekövetkezésével együtt járó – korlátozott időtartalmú és célú katonai műveletet:

• békekikényszerítés;• terrorizmus elleni harc;• felfegyverzett állami légi járművel végrehajtott szándékos légtérsértés;• kisebb fegyveres csoportok véletlenszerű átsodródása az államhatáron;• az ország területének (részterületének) manőver céljából történő engedély nélküli

igénybevétele;• diverziós tevékenység az ország területén;• provokatív jellegű, szervezett, csoportosan végrehajtott fegyveres határsértés.

2. A fegyveres erők részvétele a különböző veszélyhelyzetek elhárításában, felszámolásában, illetve az azokkal járó katonai feladatok végrehajtásában.

A veszélyhelyzetben történő katonai részvétel kiterjed a természeti, az ipari katasztrófák következményeinek felszámolására, illetve az azok bekövetkezését megelőző tevékenységre.

Ennek a feladatkörnek képezi a részét a katonai részvétel a humanitárius segítség-nyújtásban, valamint olyan egyéb műveletek és feladatok végrehajtása, mint:

• szankciók és embargó kikényszerítése;• polgári hatóság katonai támogatása;• kutatás és mentés.

3. Béketámogató vagy válságreagáló műveletek végrehajtása honi területen és azon kívül

A válságreagáló műveletek a nem háborús katonai műveleteknek nem ismeretlen, de a 20. század utolsó harmadában tartalmában és végrehajtási módjában jelentősen átalakult műveleti formája.

A válságreagáló műveleteknek a tudományelmélet formális logikája szerint40 három szintje – az úgynevezett békekikényszerítés, a béketámogatás és a békefenntartás – létezik.

A válságreagáló, és ezen belül is a béketámogató katonai műveletek napjaink geo-politikai helyzete alapján minden ezekben érintett és résztvevő számára meghatározó jelentőséggel bírnak.

Ugyanakkor meggyőződésünk, hogy egy társadalmi közösség akkor jár el helyesen (természetesen saját biztonsága garantálása tekintetében), ha fegyveres erejét olyan képes-ségekkel ruházza fel, amelyek birtokában az a legintenzívebb fegyveres küzdelemben is (a háborús katonai műveletben) helyt tud állni oly módon és oly mértékben, ahogyan ezt számára a politika által elfogadott nemzeti katonai stratégia előírja.

40 Napjainkban az egyetemes hadtudomány-elméleti kategorizálástól a békeműveletekben részt vevő államok a nemzeti, illetve a koalíciók a vezető nemzeti értelmezés, felosztás irányába mozdultak el.


Az ilyen módon felkészített, kiképzett haderő minden különösebb erőfeszítés nélkül azonnal és igen eredményesen alkalmazható a válságreagáló katonai műveletek bármely fajtájában.

4.2.1.4. A felvonulás

A katonai erő katonai műveleti hatékonyságán alapuló, a békeidőszaki, a háborús és a vál-ságreagáló (nem háborús) katonai műveletekhez kapcsolódó – hadászati, hadműveleti és har-cászati szinten egyaránt megvalósuló – helyváltoztatást eredményező olyan tevékenység, amelyben kifejezésre jut a tér és az idő döntő szerepe, helyesebben szólva ezek együttesen érvényesülő pozitív vagy negatív hatása a műveleti feladatok keretében elérendő célok tel-jesíthetősége szempontjából.

A felvonulás célja a műveleti tevékenységre kijelölt katonai erők (személyi állomány, eszközök stb.) eljuttatása, átcsoportosítása békehelyőrségeikből, összpontosítási körleteik-ből a műveleti területre, területekre.

A felvonulás mint alapvető katonai műveleti fajta meghatározó minőségi mutatója a mozgékonyság. Ez a műveletet végrehajtó katonai erőnek azt a képességét jelenti, amely-nek ismeretében pontosan meghatározható, hogy egy csapatcsoportosításnak – függően a tereptől, időjárástól, az év- és napszaktól – mennyi időre van szüksége a helyváltoztatás-hoz. A csapatoknak ez a képessége alapvetően a harc- és egyéb technikai eszközeik mi-lyenségéből, mennyiségéből és minőségéből, kiképzettségi szintjükből, valamint vezetésük rugalmasságából ered.

A felvonulás végrehajtásának módjai: a szárazföldön menettel, szállítással, illetve ezek kombinációjával, vízen és levegőben szállítással.

A felvonulást végrehajtó katonai erő harcképességének41 megőrzése a felvonulás idő-szakában a felvonulás – mint katonai művelet – sikerességének feltétele.

4.2.2. A katonai műveletek jellege

A katonai műveletek jellegének megvalósulási cél szerinti felosztása korunk hadtudo-mány-elméletének talán az egyik legneuralgikusabb területe. Az Észak-atlanti Szerződés Szervezete első körös bővítése nyomán,42 az eltérő hadikultúrák együttes megjelenésében a katonai műveletek azon elméleti és gyakorlati kategóriája, amelynek tartalma vonatko-zásában még napjainkban is szakmai viták és egyeztetések zajlanak. A probléma létezik, és a feleletet a kérdésre, hogy miért, elvileg könnyű megadni. A hadtudomány egyetemes, de nem egységes. A válasz azonban ennél egy kicsit összetettebb.

Az utóbbi majd’ két évtizedben a hadügyben bekövetkezett korszakos változásokkal párhuzamosan, illetve azok részeként mind Keleten, mind Nyugaton megkezdődött és még

41 Harcképesség: a fegyveres erők harckészültségének alapja, a magasabbegységeknek, egységeknek, alegysé-geknek a harctevékenység végrehajtására való alkalmassága, tényleges adottsága.

42 1999-ben Csehország, Lengyelország és Magyarország szervezetbe történő felvételével először jelent meg és éreztette hatását a „keleti hadikultúra”, a szövetség addig homogén „nyugati hadikultúrán” alapuló műve-leti rendszerében, illetve annak elméletében és gyakorlatában.


napjainkban is folyik a fegyveres erők helyének, szerepének meghatározása. A haderők átalakításának célja mindenütt – hazánkban is – egy kisebb, finanszírozható, rugalmasan alkalmazható, korszerűen felszerelt katonai erő létrehozása, amely nagy valószínűséggel megfelel a 21. századi kihívásoknak.

A célok meghatározását, a döntések előkészítését, majd ennek nyomán a haderő ki-alakítását általában jelentős elemzés, kutatás előzi meg. A kutatások folyamatosan nyomon követik a technikai, haditechnikai eszközök fejlődését, illetve ezek várható hatását. Feltárják a változásokat, azok okait, illetve kidolgozzák a jövő fejlődési irányait. Meghatározzák a szervezeti módosulásokat, illetve javaslatot tesznek a módszerek korrekciójára, új módsze-rek, eljárások bevezetésére. A NATO-tagságunkat követően előtérbe került a szövetségben alkalmazott elvek átvétele. Az elvek átvétele – a kérdéssel foglalkozó szakemberek, kutatók többsége szerint – nem szolgai másolás, nem is „tükörfordítás”, hanem a magyar hagyomá-nyok megőrzése, alkotó módon történő beillesztése a nemzeti hadtudomány általános elvi és gyakorlati kérdéseinek figyelembevételével.

A Szövetség különböző okmányai nem zárják ki ezeket a törekvéseket.43

A katonai műveletek elméletének és gyakorlatának mindenkori állapotát, illetve fej-lődésének lehetőségeit döntően három tényező határozza meg. Az egyik a haditechnikai eszközök fejlettsége, azok mennyisége, minősége, a másik az eszközök működtetésére lét-rehozott katonai szervezetek jellemzői, a harmadik a katonai szervezetek által alkalmazott harceljárások, módszerek, elvek. E három meghatározó szegmens kölcsönhatásban van egymással, ugyanakkor mindhárom tényezőre nagy hatással van maga az ember.

Az ember maga az, aki szellemi képességével, megszerzett ismeretei alkotó alkalmazá-sával „élővé” teszi, társadalmi jelenséggé alakítja a katonai műveletet. A technikai eszközök mennyisége és elsősorban minősége meghatározza a létrehozható katonai szervezeteket, és ez a két oldal meghatározza az általuk alkalmazható eljárásokat, módszereket.

Az előzőekben leírtak alapján – túlzás nélkül mondhatjuk, hogy műveleti törvénysze-rűségből fakadóan – adódik az a kézenfekvő felismerés, hogy egy haderőben csak akkor lehet a világ fejlett létező és alkalmazott műveleti eljárásait, módszereit átvenni, ha abban az adaptációra kijelölt haderőben rendszeresített vagy azok technikai paramétereihez ha-sonló technikai jellemzőket mutató haditechnikai és technikai eszközöket alkalmaznak.

Az eszköz meghatározza, hogy mivel, a szervezet, hogy kivel, az alkalmazott harc-eljárások, módszerek, hogy hogyan. A katonai vezetés meghatározza, hogy mikor és hol. Az ország vagy szövetség, amely az öt kérdés közül mindegyikre vagy a többségükre helyes, időben meghozott választ ad, nagy valószínűséggel a győztes oldalán találja magát. A kato-nai erő tevékenységének jelleg szerinti csoportosítása, felosztása, a „hogyan” alapjait teremti meg, biztosítva a katonai vezetők számára egyfelől a műveleti sikert, másfelől a célszerű eligazodást a katonai műveletek gyakorlata tekintetében. Mindezekre figyelemmel a kato-nai műveleteket a katonai erő tevékenységének jellege alapján a következőkre osztjuk fel:

• harci műveleti tevékenységekre;• harci támogató műveleti tevékenységekre;

43 ATP-35/B/: „Meg kell érteni és el kell fogadni, hogy bármely ország szárazföldi csapatokra vonatkozó doktríná-ja meghaladhatja az ATP-35/B/-t és túlmutathat azon. Mindazonáltal nem szabad, hogy ez az adott szárazföldi csapatok képességének csökkenéséhez vezessen, nevezetesen, hogy csökkenjen hatékony együttműködésük. Hasonlóképpen el kell fogadni, hogy a közös doktrína végrehajtását célzó nemzeti eljárási módszerek jelentős mértékben különbözhetnek.”


• harci kiszolgáló támogató műveleti tevékenységekre;• különleges katonai műveletekre.

a) A harci műveleti tevékenységek

A csapatok azon műveleti tevékenységeit, amelyek az ellenség közvetlen megsemmisítésére, semlegesítésére irányulnak és végső soron azt eredményezik, harci műveleti tevékenysé-geknek, a harci erők műveleti tevékenységének nevezzük.

A harci erők a haderőnemek azon fegyvernemei és szakcsapatai, amelyek összhaderő-nemi, illetve haderőnemi műveletek keretében, a számukra meghatározott műveleti színtéren a katonai műveletek valamely formájában vívják harcukat a küldetésükben meghatározott célok teljesítése érdekében.

A haderőnemek összfegyvernemi műveletei, az őket alkotó fegyvernemek (csapat-nemek) együttműködés keretében megvalósuló szakharcának (fegyvernemek harcászata) eredményei.

A fegyvernemek harcászata a harcászatnak (a hadművészet alkotórészének) a fegy-vernemek sajátosságai – rendeltetésük, feladatuk, fegyverzetük, felszerelésük és képessé-gük – által meghatározott, a harc megszervezésére és megvívására saját elmélettel és gya-korlattal rendelkező része. Egyúttal alkotórésze az általános harcászatnak is, minthogy az az összfegyvernemi harc keretében a fegyvernemek és szakcsapatok együttes harcával foglalkozik.44 A fegyvernemek harcászata, a fegyvernemi csapatok harcának objektív tör-vényszerűségeit tanulmányozza és kidolgozza előkészítésének, megvívásának módszereit. Az általános harcászat és a fegyvernemek harcászata egymással dialektikus kölcsönhatás-ban fejlődik, egyúttal mindkettő visszahat a harcászat fejlődésére.

A haderő a katonai erő összhaderőnemi műveletei, a haderőnemek együttműködése keretében megvalósuló haderőnemi műveleteinek eredménye.

Az összhaderőnemi hadművelet két vagy több haderőnemből vagy a haderőnemek állományából kialakított katonai erőnek a politika által meghatározott küldetés alapján, közös katonai műveletben megvalósuló, képesség alapú alkalmazása.

A részt vevő csapatok (csapatcsoportosítások) cél, feladat, hely és idő szerint össze-hangolt ütközeteinek, harcainak, csapásainak összessége, amelyeket egyidejűleg vagy egy-más után, egységes elgondolás és terv alapján, hadászati-hadműveleti, hadműveleti vagy hadműveleti-harcászati feladatok megoldása érdekében, meghatározott területen, adott idő alatt hajtanak végre.

Az összhaderőnemi hadművelet tervezése, szervezése és végrehajtása az összhaderő-nemi hadműveleti szintű parancsnokság közvetlen irányítása mellett történik. Sikerét meg-határozó módon befolyásolja az összhaderőnemi hadműveleti szinten megvalósuló harci, továbbá a harci kiszolgáló támogatás minősége. Időkeretei és földrajzi kiterjedése behatárolt.

A harci erők állományába soroljuk például a szárazföldi haderőnem állományába tartozó lövész-, harckocsizó, felderítő csapatokat; a légierő távolsági bombázó, illetve va-

44 Az összfegyvernemi harcban minden fegyvernem és szakcsapat összehangoltan, szoros együttműködésben tevékenykedik.


dászerőit; a haditengerészeti erők tengerészgyalogos és tengeralattjáró vagy éppen repülő-gép-anyahajó egységeit; de ide tartoznak a hadászati rakétacsapatok is.

b) A harci támogató műveleti tevékenységek

A csapatok azon műveleti tevékenységeit, amelyek az ellenség közvetlen megsemmisítésé-nek, semlegesítésének sikeres és hatékony végrehajtását biztosító, de a harci erőknél nem létező katonai képességek műveletben történő megjelentetésére és sikeres alkalmazására irányulnak, illetve azt eredményezik, harci támogató műveleti tevékenységeknek nevezzük.

A harci támogató erők a haderőnemek azon fegyvernemei és szakcsapatai, amelyek összhaderőnemi, illetve haderőnemi műveletek keretében, a számukra meghatározott mű-veleti színtéren a katonai műveletek valamely formájában a harci erők érdekében vívják harcukat, szakharcukat a harci erők számára meghatározott célok teljesítése érdekében.

A harci támogatás műveletei körébe soroljuk a következőket.

Tűztámogatás

A tűztámogatás egy vagy több haderőnem erői tűzképességének koordinálását, alkalmazását jelenti egy közös cél elérése érdekében. A rendelkezésre álló tűztámogató erőforrások és le-hetőségek maximális kihasználása lehetővé teszi a manőverparancsnokok részére a döntő manőver feltételeinek kialakítását és annak hadműveleti, hadászati szintű végrehajtását. A tűztámogatás összhaderőnemi kategória, amely alkalmaz halálos és nem halálos pusz-títóeszközöket a kívánt hatások elérésére. A tűztámogatás elemei, komponensei lehetnek a légierő, a szárazföldi és haditengerészeti, valamint a különleges erők kötelékébe tartozó tűztámogató erőforrások. A halálos eszközök alkalmazása magában foglalja a felszíni hadi-tengerészeti tűztámogató erőforrásokat, a szárazföldi megosztott és közvetlen irányzású tűztámogató eszközöket és a közvetlen akciókat végrehajtó különleges erők tűztámogató képességét, valamint a légierő műveleteit.

A nem halálos eszközök alkalmazása közé soroljuk az elektronikai harceszközöket, illetve azok hatását, az ellenség informatikai hálózatai elleni támadásokat, illetve vezeté-si rendszereinek szétzúzását. A műveleti parancsnokok rendelkezésére álló tűztámogató rendszer segíti a kedvező hadműveleti körülmények kialakítását, mert alapvető eszköze az ellenség műveleti egysége megbontásának.

Felderítés és hírszerzés

A felderítés olyan harci támogató tevékenység, amelyet a csapatok információk megszerzése érdekében különböző aktív és passzív módszerekkel folytatnak az ellenség (a lehetséges ellenség) tevékenységének, képességeinek és erőforrásainak meghatározása, valamint az összhaderőnemi hadműveleti terület egy meghatározott részére vonatkozó időjárási, földrajzi és vízrajzi viszonyok megállapítása érdekében.


A hírszerzési műveletekben részt vevő erők biztonsága és sikeres tevékenységük min-den szintű biztosítása megköveteli a felderítő rendszertől, hogy a lehető legszélesebb körű felderítési adatok megszerzésével, összevetésével, elemzésével, értékelésével és az érintett parancsnoki-vezetési szinthez, szintekhez történő időben történő eljuttatásával biztosít-sa a katonai műveleteket vezető parancsnok (parancsnokok) döntéshozatalához, a törzs tervező-szervező tevékenységéhez és az alárendeltek sikeres végrehajtásához szükséges információkat.

A komplexen megjelenő hadászati, hadműveleti és harcászati szintű felderítési igények minél magasabb színvonalú kielégítése, valamint a válságreagáló műveletekben tevékeny-kedő erők felderítő-hírszerző támogatása napjainkban alapvető harci műveleti támogató feladattá vált. Napjainkban a nemzeti hírszerzés jelenti azt a képességet, amely egyszerre a saját erők felderítő támogatása és nemzeti hozzájárulási képesség a szövetséges hírszerző rendszerben.

Híradás és informatikai támogatás

Alapja a híradó és informatikai rendszer, amely a különböző vezetési szintek tevékenysé-géhez szükséges, rugalmasan változtatható, egységes elvek, módszerek és tervek alapján létrehozott, feladat, hely és idő szerint koordinált híradó és informatikai eszközök, eljárások és információs tevékenységek összessége.

Légvédelem (légvédelmi támogatás)

A légvédelem, illetve a légvédelmi támogatás összhaderőnemi kategória. Mindazon in-tézkedések, rendszabályok és harctevékenységek összessége, amelyek biztosítják meg-határozott körzetek, objektumok, adminisztrációs központok és a szárazföldi haderőnem csapatcsoportosításainak védelmét az ellenség légi támadóeszközeivel szemben. Biztosítják továbbá az ország légterében a légi közlekedés szabadságát és annak biztonságát. Mindez megvalósul a légierő haderőnem-állományába tartózó légvédelmi, rakéta- és tüzéreszközök, illetve csapatok, a légierő meghatározott repülő és radaregységei (esetenként alegységei) kijelölt erőivel. Koalícióba tömörült országok esetén a szövetségesek általában létrehozzák, fenntartják és működtetik azt az integrált légvédelmi rendszert, amelyben együttműködve a légvédelem mint harci támogató összhaderőnemi tevékenység kiterjeszthető a koalíció teljes légterére (Magyarország esetében ez a NATO Integrált Légvédelmi Rendszere).

A harci műszaki támogatás

Az összhaderőnemi műszaki támogatás átfogja a műveletek teljes spektrumát és alapvetően két pilléren, a harci műszaki támogatáson, valamint az erők nem műszaki harci támogatá-sán nyugszik. Ilyen értelemben mind magában foglalja mindazokat a speciális rendszereket és tevékenységeket, amelyeket az éppen folyó katonai műveletek előkészítése és végrehajtása során műszaki feltételként kell megteremteni. Az erők nem harci, műszaki támogatása


az erők harci, műszaki támogatásával alkotott szoros kapcsolata ellenére a harci kiszolgáló támogatások csoportjához tartozik, azonban miután mindkét feladatrendszer tartalmazza a katonaföldrajzi, térképészeti, környezetvédelmi és felderítési terület műszaki vonatkozású feladatait és a robbanóeszközök elleni harci védelem komplex műszaki feladatrendszerét, az előbb említett szétválasztás valójában önkényes, és inkább csak a kategóriák által meg-valósított célok szerinti csoportosítást jelenti.

A harci és nem harci műszaki támogatás sajátosan aránylik egymáshoz, a műveletek szintjének megfelelően. A háborús és válságreagáló katonai műveletekben harcászati szin-ten túlnyomóan harci műszaki támogatást kell végezni, és a nem harci, műszaki támogatás részaránya (emiatt soroltatik a harci kiszolgáló támogatáshoz) elenyésző. Hadműveleti szin-ten a két fő támogatási fajta megközelítőleg egyenlő arányú a műveletek megvalósításának rendszerében. Hadászati szinten pedig túlnyomóan a nem harci műszaki támogatás elemei vannak jelen.

Vegyi, biológiai, radiológiai és nukleáris védelem

A 21. században is folytatódik az atom-, a biológiai és a vegyi fegyverek, valamint célba juttató eszközeiknek világméretű fejlesztése és terjedése. Ezzel együtt a nukleáris és vegyi üzemek, illetve az általuk előállított anyagok révén jelentős mértékben megnőtt a való-színűsége annak, hogy az emberiség fenntartható fejlődésének melléktermékeként ezek a mérgező, sugárzó anyagok a környezetbe kerüljenek. Ennek a veszélye a válságreagáló és háborús katonai műveletek körzetében a műveleti területeken és a műveleti területekkel határos földrajzi térségekben olyan magas kockázati tényezőt jelent, hogy ezzel szemben tudatosan, tervszerűen, folyamatosan védekezni kell. A nukleáris, vegyi és bakteriológiai eszközök alkalmazása napjainkban a terrorista és az irreguláris erők részéről is reális ve-szélyforrásként jelölhető.

A vegyi, biológiai és nukleáris védelem tehát e veszély elkerülése, illetve olyan te-vékenység megvalósítása, amely a csapás vagy kibocsátás előtti, alatti és utáni feladatok végrehajtására irányul, olyanokra, amelyeket a csapatok azért hajtanak végre, hogy detek-tálják, azonosítsák, elkerüljék vagy minimalizálják a kezdeti és visszamaradó hatásokat. A fentiekből adódik, hogy a csapás bekövetkezése esetén szükséges az érzékelt fenyege-tettségi szintnek megfelelő egyéni és kollektív védelmi intézkedések és tevékenységek ösz-szessége, amelyekkel egyértelműen a veszteségek csökkentését kívánjuk elérni. A csapást követő védelem önmagában a vegyi, biológiai, radiológiai és nukleáris védelmi tevékeny-ségi folyamatnak még nem jelenti a végét, hiszen a szennyezett infrastruktúra, technika és élőerő mentesítése elengedhetetlen. A szennyezettség szétterjedésének megakadályozása következetes és komplex intézkedést igényel a katonai erő műveleti képességének fenn-tarthatósága érdekében.

Meteorológiai támogatás mint a geoinformációs támogatás eleme

A meteorológiai támogatás mindazon feladatok összessége, amelyek lehetővé teszik a meteorológiai alapinformációk és produktumok felhasználásában érintett szervezetek


és személyzet átfogó, teljes körű és hiteles támogatását. A meteorológiai támogatás célja, hogy a műveleti hatékonyság fokozása érdekében a fegyveres erő és a vele együttműködő szervezetek számára biztosítsa a tevékenységük tervezéséhez és végrehajtásához szükséges meteorológiai információt a béke-, a válságreagáló és a háborús műveletek végrehajtása során az általuk kért, meghatározott területekről.

Információs műveletek

Az információs műveleteken azon koordinált tevékenységeket értjük, amelyek a szemben-álló fél információira, illetve távközlési információs rendszereire gyakorolt ráhatásukkal képesek támogatni a döntéshozókat a politikai és katonai célkitűzéseik elérésében úgy, hogy eközben a saját hasonló rendszereiket hatékonyan kihasználják, és egyúttal megóvják. Az információs műveletek célja minden körülmények között és minden időben az informáci-ós fölény, végső soron a vezetési fölény elérésével a hadműveleti előny megszerzése. Ezáltal biztosítjuk az információs fölény birtokosa számára azt, hogy a vezetési rendszereit és azok képességeit kihasználva egyfelől a hadművelet végrehajtásában előnyre tegyen szert, más-felől pedig úgy vezethesse és irányíthassa azt, hogy közben az ellenséget megfosztja ettől a képességétől. Az információs műveleteket két nagy csoportra bontjuk, védelmi és támadó információs műveleteket különböztetünk meg.

A védelmi információs műveletek arra irányulnak, hogy egyrészt fenntartsák a hoz-záférhetőséget magához az információhoz, vagyis biztosítsák a vezetési rendszerek ha-tékony használatát békeidőben, illetve a válságreagáló és a háborús katonai műveletek során egyaránt, másrészt, hogy megvédjék a saját erők céljai eléréséhez szükséges kritikus információkat. Ezek a műveletek teszik lehetővé, hogy az információk, illetve az informá-ción alapuló folyamatok, távközlési és információs rendszerek megfelelő módon védettek legyenek mások mindazon erőfeszítéseivel szemben, amelyek arra irányulnak, hogy meg-szerezzék, kihasználják, vagy egyéb módon manipulálják a katonai és politikai döntésekre, az ezek által generált folyamatokra és végső soron a hadászati-hadműveleti célkitűzésekre vonatkozó információkat.

A támadó információs műveletek arra irányulnak, hogy a kitűzött célok érdekében vagy a fenyegetésekre válaszként hatást gyakoroljanak a potenciális ellenség informáci-óira, illetve az információin alapuló folyamataira, továbbá vezetési rendszereire a katonai műveletek minden fajtájában és idején. Az információs műveletek hat információs műveleti alrendszerre bonthatók:

• lélektani műveletek;• a katonai megtévesztés;• a műveleti biztonság;• számítógép-hálózat alapú műveletek;• az elektronikai hadviselés (hadászati, hadműveleti, harcászati műveletek);• civil-katonai együttműködés.


Az erők megóvása

Az erők megóvása valamennyi olyan rendszabály és eljárás összessége, amelyek érvényesí-tése minimalizálja a személyi állomány, a különböző típusú létesítmények, a haditechnikai eszközök és a felszerelések veszteségét, ezáltal csökkenti a katonai csapatcsoportosítás által végrehajtott művelet sebezhetőségét. Célja, hogy minden körülmények között bármely fe-nyegetéstől megőrizze a haderő cselekvési szabadságát és műveleti hatékonyságát.

A megóvandó állományba beletartoznak a haderő műveleteiben részt vevő csapat-csoportosítások személyi állományán kívül mindazok a nem katonai személyek, akik a műveletek támogatása érdekében szolgáltatásokat végző partnerként csapatainkkal együttműködnek. De beletartozhatnak külön megfontolás alapján olyan civilek, illetve civil szervezetek (nemzetközi szervezetek és nem kormányzati szervezetek tagjai), akik a folyó műveleteket érintően tevékenykednek. A parancsnokok általános és teljes felelősséggel tartoznak az alárendelt erőik megóvásáért. Több nemzeti koalíciós műveleteknél ugyan a küldő nemzetek felelőssége a saját nemzeti erőinek biztosítása, azonban ezen túlmenően részt vállalnak, részt kell vállalniuk az egész koalíciós kötelék átfogó védelmének meg-valósításában is. Szövetségen belüli országban történő feladat végrehajtásánál a befogadó ország is felelősséget visel a területén tartózkodó kötelékek védelméért. Az erők megóvása tehát összhaderőnemi feladat, és tágabb értelmezésben minden időben és minden helyzet-ben a műveleti erők és képességek biztonsági garanciáját jelenti.

Tömegtájékoztatás

A tömegtájékoztatás információk továbbítása annak érdekében, hogy a fegyveres erő fenntartsa a nyilvánosság teljes körű tájékozottságát, így elnyerje az általa éppen folyta-tott katonai műveleteihez a közvélemény megértő támogatását. A tömegtájékoztatás célja a nyilvánosság, a társadalom általános, rendszeres informálása a katonai műveletek politikai célkitűzéseiről, a műveleti területen tevékenykedő katonai szervezeteknek a lakossághoz, a helyi államigazgatási szervekhez, más társadalmi szervekhez, a médiához való viszo-nyulásának általános elveiről, célkitűzéseiről, a katonai műveleti tervek megvalósulásáról és azok tapasztalatairól.

c) A harci kiszolgáló támogató műveleti tevékenységek

A csapatok azon műveleti tevékenységeit, amelyek az ellenség közvetlen megsemmisíté-sének, semlegesítésének sikeres és hatékony végrehajtását garantáló, a műveletek minden-oldalú támogatására és biztosítására irányulnak, illetve azt eredményezik, harci kiszolgáló támogató műveleti tevékenységeknek, a harci kiszolgáló támogató erők műveleti tevékeny-ségének nevezzük.

A harci kiszolgáló támogató erők a mindenoldalú támogatást és biztosítást megvalósító szakcsapatok, amelyek összhaderőnemi, illetve haderőnemi műveletek keretében, a szá-mukra meghatározott műveleti színtéren a katonai műveletek valamely formájában a harci


erők, illetve a harci támogató erők érdekében végzik szakmai tevékenységüket, vívják szakharcukat a harci erők számára meghatározott célok teljesítése érdekében.

A harci kiszolgáló támogatás műveleteinek körébe soroljuk a következőket:

Az erők nem harci műszaki támogatása

Az erők nem harci műszaki támogatása szoros kapcsolatban van a harci támogatásnál már értelmezett és bemutatott harci műszaki támogatással. Az erők nem harci műszaki támogatása előre átgondolt, hosszabb idejű előkészítése és megvalósulása fontos jellem-zője a folyamatban levő és a tervezés alatt álló műveleteknek. Tartalmát olyan műszaki feladatok képezik, amelyek összefüggésben vannak az összhaderőnemi csapatok műveleti képességének és készségének fenntartásával oly módon, hogy azok megvalósulásához fenntartható és működőképes infrastruktúrát biztosít. Ilyenek lehetnek például a csapatok ellátását biztosító fő útvonalak javítása, fenntartása vagy részvétel a nagy csapásmérő ké-pességgel rendelkező fegyverek pusztításainak felszámolásában. A víz kitermelése és tisztí-tása is ilyen feladat, és végső soron minden olyan műszaki feladat, amely környezetvédelmi célokat szolgál.

Logisztikai támogatás

A logisztikai támogatás a katonai szervezetek ellátásának, mozgatásának, valamint fenn-tartásának tervezésével és szervezésével foglalkozó funkciók, feladatok és rendszabályok összessége. A logisztikai támogatás magában foglalja a haderő alaprendeltetéséből, vala-mint a szövetségi kötelezettségekből eredő katonai műveletek logisztikai szükségleteinek kielégítését. A katonai logisztikai támogatás termelői és fogyasztói logisztikai alrendsze-rekre tagolható.

A logisztikai támogatás célja a katonai erő műveletekre történő felkészítése, illetve azok végrehajtásának sikeres támogatása a szükséges erőforrások biztosításával. Ez utóbbi a szükséges anyagok beszerzésével, a megfelelő minőségben történő rendelkezésre bocsátás-sal, a hadianyagkészletek felhalmozásával, az anyagfelhasználás normatív szabályozásával, a felhasznált készletek pótlásával, a haditechnikai eszközök alkalmazására történő felkészí-tésével, valamint a megsérült, illetve meghibásodott eszközök helyreállításával, a szállítási feladatok megoldásával, a logisztikai szervezetek hatékony alkalmazásával valósítható meg.

A haderő állandó hadrafoghatóságának és harcképességének fenntartásához a pro-fesszionálisan működtetett logisztikai támogatás elengedhetetlenül szükséges. A hatékony logisztikai támogatás előzőekben megfogalmazott célja elérhető a szervezetszerű, támogató logisztikai szervezetek, valamint a nemzetgazdasági és a koalíciós erőforrások hatékony és gazdaságos felhasználásával, továbbá a lehetőségeknek és a logisztikai szervezeteknek a parancsnoki elgondoláshoz, a csapatok alkalmazásának rendjéhez történő igazításával, illetve a parancsnoki rendszer irányításába szervesen beépülő logisztikai szakmai irányí-tás módszereivel.


Környezetvédelem

A békeidőszakban végrehajtott gyakorlatok során a környezetvédelmet a vonatkozó jogsza-bályok szerint kell megvalósítani, és ez alól csak az emberi élet, illetve a vagyonbiztonságot fenyegető rendkívüli helyzetek jelentenek kivételt. Multikulturális környezetünkben a ma-gasan civilizált élettérrel működtetett társadalmi közegben a környezetvédelmi jogszabályok betartása korlátja lehet a békeidőszaki katonai műveletek végrehajtásának, és az abban működtetett katonai erő tevékenységének. Azonban ezt megfelelő tervezéssel, előrelátással és a civil-katonai együttműködésben megvalósítható koordinációval ki kell küszöbölni.

Háborús és válságreagáló katonai műveletekben a környezetvédelmi szempontok alap-vetően háttérbe szorulnak, azonban a hadászati, hadműveleti célok teljesítése, végrehajtása során törekedni kell a várhatóan bekövetkező káros hatások minimalizálására.

Pénzügyi biztosítás

A katonai szervezetek zavartalan működésének, a különféle műveletek sikeres végrehaj-tásának egyik alapvető feltétele, hogy a szükséges költségvetési források rendelkezésre álljanak. Ezek meglétéről még a műveletek megkezdése előtt meg kell győződni, és azok megteremtése érdekében minden jogszerű eszközt alkalmazni kell. Ezzel együtt minden művelethez el kell készíteni az adott művelet erőforrás- és költségtervét, és minden eszköz-zel biztosítani kell a szükséges kiadások fedezetének rendelkezésre bocsátását.

Egészségügyi támogatás

Az egészségügyi támogatás a haderő személyi állománya egészségének megóvása, helyre-állítása érdekében végzett tervszerű, folyamatos tevékenység, amely a katonai műveletek során a sérültek, sebesültek vagy betegek gyors egészségügyi ellátását célzó rendszabály végrehajtása útján valósul meg. Alapvetően a parancsnok felelősségi körébe tartozó fel-adatrendszer, amely a katonai műveletek minden fajtájában hozzájárul a műveleti feladatok sikeres végrehajtásához.

Az egészségügyi támogatás célja a személyi állomány egészségének megóvásával, a közegészségügyi és járványvédelmi rendszabályok alkalmazásával, a sebesültek és a be-tegek definitív ellátásával, továbbá a normaidőn belüli kiürítéssel lehetővé tenni a katonai erő harcképességének fenntartását.

Az egészségügyi támogatás feladata, hogy a végrehajtás ideje, tartama és mértéke alapján széleskörűen és hatékonyan alkalmazza a megelőzés, a gyógyítás, a kiürítés és a tö-megpusztító fegyverek elleni védelem egészségügyi rendszabályait.

Adminisztratív támogatás

Az adminisztratív támogatás az alárendelt vagy más (például a szövetséghez tartozó) szer-vezetek működésének elősegítésével kapcsolatos igazgatási ügyek gyakorlása a hadműveleti


feladatokat közvetlenül nem érintő olyan területeken, mint a személyügy, elhelyezés, ellátás, szolgáltatás és a jogi tevékenység.

A térképészeti és katonaföldrajzi támogatás mint a geoinformációs támogatás eleme

A térképészeti és katonaföldrajzi támogatás nem más, mint a katonai szervezetek fel-adataihoz szükséges térképészeti, katonaföldrajzi anyagok tervezésével és biztosításával kapcsolatos tevékenységek és rendszabályok összessége. Magában foglalja a térképészeti és katonaföldrajzi anyagok és adatok előállítását, beszerzését és azoknak a haderő szerve-zeteihez időben történő eljuttatását, valamint az anyagok használatra történő felkészítését.

A térképészeti és katonaföldrajzi támogatás célja, hogy a fegyveres erő szervezetei számára biztosítsa a tevékenységükhöz nélkülözhetetlen térképészeti, katonaföldrajzi anya-gokat, adatokat és információkat a béke, a válságreagáló és háborús katonai műveletek sikeres végrehajtásához.

A térképészeti és katonaföldrajzi támogatás tartalmát tekintve a katonai műveleti fajtákhoz szükséges térképészeti, katonaföldrajzi anyagok fajtáinak tartalmi, formai, mi-nőségi és mennyiségi követelményeinek meghatározása; az adatok és anyagok előállítása, készletezése; a térképészeti és katonaföldrajzi kezelésükhöz és felhasználásukhoz szüksé-ges ismeretek oktatásának szabályozása; valamint e feladatok végrehajtásához szükséges szervezetek kialakítása és működtetése.

Az elhelyezési, infrastrukturális biztosítás

Az elhelyezési, infrastrukturális biztosítás alapvető funkciója a katonai szervezetek alap-rendeltetésszerű feladatainak ellátásához szükséges elhelyezési, infrastrukturális feltételek megteremtése. Ezen belül az ingatlanok megszerzése, az objektumok és létesítmények folya-matos fenntartása, üzemeltetése, illetve az e tevékenységi körökkel kapcsolatos biztosítási feladatok ellátása. A sajátosságokból adódóan kiemelt figyelmet kell fordítani a vezetési pontok, a kommunikációs és a radartevékenységet biztosító objektumok, valamint a repülő-terek és a kapcsolódó létesítményeik biztosítására.

Az elhelyezési, infrastrukturális biztosítás rendeltetése a fegyveres erők katonai igé-nyeinek gyűjtése, rendszerezése, a megvalósítási tervek összeállítása, illetve a jóváhagyott tervek végrehajtásának, kivitelezésének szakmai irányítása, ellenőrzése. Ebbe a tevékeny-ségbe tartozik a béke-elhelyezési körletek, bázisüzemeltető szervezetek elhelyezési szakmai tevékenységének irányítása, ellenőrzése és az objektumok fenntartásának, üzemeltetésének és elhelyezési szakanyaggal történő ellátásának szakfelügyelete.

A repülésbiztonsági támogatás

A katonai repülések elkerülhetetlen velejárója békében és válságreagáló, illetve háborús katonai műveletek során a baleseti kockázati tényezők jelenléte. A repülés biztonsági célja minden repülőalakulat műveleti hatékonyságának növelése minden olyan kockázat csök-


kentésével, amelyek repülési eseményekhez vezethetnek. Megfelelő alkalmazás esetén a repülésbiztonság a légi műveletek erőfölényét növeli az erőforrások veszteségének csök-kentése révén úgy, hogy felismeri, megoldja a lehetséges repülésbiztonsági problémákat, mielőtt azok negatív hatással lehetnének az erők műveleti hatékonyságára.

d) A különleges katonai műveleti tevékenységek

Különleges katonai műveleteknek azokat a vállalkozásokat nevezzük, amelyeket katonai, diplomáciai, gazdasági, lélektani hatások elérésére speciálisan szervezett és kiképzett – csak a rájuk jellemző specifikus képességekkel rendelkező – katonai, vagy erre a célra kialakított félkatonai alakulatok, csoportok hajtanak végre.

A különleges katonai műveletek a legfelsőbb szintű politikai és hadászati vezetés eszközei.

A különleges katonai műveletek jellemzői:• olyan fontos és nagy értékű cél/célpont ellen irányul, amely igen magas – de meg-

térülő – politikai és fizikai kockázattal jár;• természetét tekintve szövetségi (esetenként nemzetközi) politikai és katonai egyet-

értést, támogatást, felügyeletet, illetve együttműködést igényel;• célirányosan felkészített szakemberek (katonák) csoportja hajtja végre;• sikere meghatározóan függ a reagáló képes szárazföldi, légi és tengerészeti tá-

mogatástól;• akkor is alkalmazható, ha a hagyományos erők alkalmazása politikai, katonai

okokból nem célszerű vagy nem lehetséges;• titkos, rejtett, álcázott, és a siker érdekében a megtévesztést is alkalmazzák;• végrehajtására bárhol, bármikor a legfelsőbb szintű vezetés döntése alapján sor

kerülhet.

4.2.3. A katonai műveletek színterei

4.2.3.1. Hadszínterek a múltban

A hadszínterek mint hadászati térkategóriák egyidősek a tömeghadseregek megjelenésével, ami a 19. századra, illetve a 19. és a 20. század fordulójának időszakára tehető. Ez persze nem jelenti azt, hogy a hadtudomány és a hadviselés elmélete és gyakorlata a 19. századot megelőző történelmi korokban ne tett volna említést a hadszínterekről. Fontos azonban tudnunk, hogy ezek a meghatározások csak a csírái, illetve a kornak megfelelő felfogás szerint értelmezett térkategóriák legfeljebb a részei voltak a jelenlegi felfogás szerint defi-niált hadszíntereknek.

A hadművészet történetében először a 18. század folyamán, majd azt követően főleg a 19. század és a 20. század fordulóján találkozhatunk csak olyan kiterjedésű térségekkel, amelyek a mai hadszínterekhez hasonlóak. A hadszíntér fogalmának meghatározásával először Carl von Clausewitz (1780–1831) foglalkozott.


A hadszínterek fő jellegzetességét minden időben az adta, hogy azokon mindenkor hadászati méretű katonai műveleti tevékenységek folytak. E műveleti tevékenységek célja minden korban a hadszíntereken fellelhető katonai erő szétzúzása volt. Ezt követte a meg-vert ellenség országának megszállása vagy egy olyan békekötés, amely a szemben álló felet politikai céljai feladására kényszerítette. Ha az ellenség főerőit egy csatában vagy ütközetben sikerült szétverni, akkor a hadászati feladatot lényegében megoldották. Való-jában a hadviselést ez a meghatározó jellemző uralta a kezdetektől a 18–19. század fordu-lójáig. Kijelenthetjük, hogy ebben az időszakban a csatatér megegyezett a hadszíntérrel. Most – a fentiekben leírtak okán – az alábbi táblázat segítségével ismerjük meg néhány példán keresztül a 15–19. században lefolyt csaták területi méreteit!

1. táblázat

A csata helyszíne IdőpontSzélesség(km2)

Mélység(km2)

Terület(km2)

Grünwald (német–lengyel háború)A Kagul folyónál (orosz–török háború)Borogyino (orosz–francia háború)

1410. 07. 15.1770. 07. 21.1812. 08. 26.

648

4–668

24–362464

(Forrás: Nemzetközi katonai almanach)

A táblázat adatai bizonyítják, hogy a csaták színtereinek területe egyik esetben sem ha-ladta meg a 100 km2-t, ami nagyjából egy olyan méretű földrajzi térség, amelyen ma egy 15 000–25 000 fős lakossággal rendelkező település helyezkedik el. Ezen a kis területen oldották meg a hadászati feladatot. Ha az ütközet a fegyveres küzdelmet nem döntötte el, akkor hasonló méretű területeken további csaták és ütközetek folytak le, míg a hadjárat valamelyik fél vereségével be nem fejeződött.

A hadjáratok több csatahelyszínből álltak. A hadjáratok teljes területét tekinthetjük a mai háborús térségek elődjének, míg a viszonylag önálló csatahelyek, a csataterek a mai hadszínterek csírái.

A 18–19. század hadszínterei nem voltak már azonosak a csataterekkel. A csataterek és az ekkortól katonai műveletekre igénybe vett földrajzilag körülhatárolható helyszínek közti különbségek nemcsak a méretekben, hanem a kiterjedéseket meghatározó tényezők-ben is jelentkeztek.

A csataterek színhelyéül az olyan területeket választották, amelyek általában kedvező természeti adottságokat nyújtottak a mindenkori hadseregek harci lehetőségeihez. Általában jól belátható területek voltak, lehetőleg vízi vagy hegyi akadályokkal a szárnyakon. A hadi-események helyszíneinél azonban már azt is figyelembe vették, hogy milyenek az elhelyezés, az ellátás és a gyors, a nagyobb mélységű mozgás körülményei. Várható volt ugyanis, hogy egy-egy hadieseményi helyszínen a fő összecsapás mellett hosszabb időn át tartó, kisebb összecsapások sorozatára is sor kerül, mivel ezt már az akkori fegyverzet – főleg a lovasság és a tüzérség tömeges alkalmazása – lehetővé tette.

Így a hadiesemények helyszíneinek méretei erre a történelmi korra már elérték az 50–100 km-es mélységi és a 30–80 km-es szélességi kiterjedést. Ennek megfele-lően, amíg a csataterek alig 100 km2-nyi területre, addig a hadiesemények helyszínei már 1500–8000 km2-nyi területekre terjedtek ki. Carl von Clausewitz ezeket nevezte akkor hadszíntereknek.


A mai értelemben vett hadszíntér csak a 19. és a 20. század fordulóján jelenik meg, a spanyol-amerikai, az orosz-japán és az angol-búr háborúban. A fogalom tartalmi kitelje-sedése azonban csak az első világháború időszakára tehető. Ebben a háborúban a hadszín-tereken a hadászati feladatokat már a hadviselés korszerűbb eszközeinek – a sorozatlövő fegyvereknek, a huzagolt csövű lövegeknek, a nagy hatótávolságú hadihajóknak, sőt a há-ború végén a repülőgépeknek és a harckocsiknak – a tömeges alkalmazásával oldják meg.

Az első világháború előtt a hadviselő felek már kijelölik a hadszíntereket, és azok ha-tárainak megrajzolásakor a következő főbb szempontokat veszik figyelembe:

• a kialakult katonapolitikai helyzetet, a katonai szövetségek rendszerét a várható hadszíntér tükrében;

• a lehetséges ellenség fegyveres erőinek elhelyezését;• a természetföldrajzi viszonyokat.

A háború során bizonyossá válik, hogy a hadszínterek határainak ilyen nagymértékű bővü-lése a tömeghadseregek, illetve az akkori haditechnika alkalmazásának a követelményeként következett be.

Az előzőekben leírt állítás igazolása érdekében – az alábbi táblázat segítségével – te-kintsük át az első világháború legfontosabb hadszíntereinek méreteit és területi kiterjedését!

2. táblázatHadszíntér Szélesség (km) Mélység (km) Terület (km2)

NyugatiDélnyugatiDéliKeleti

6002006001200

1300100292250

780 00020 000175 000300 000


Az európai szárazföldi hadszíntereken kívül kialakult a közel-keleti, a távol-keleti és az af-rikai szárazföldi hadszíntér, sőt az atlanti- és a csendes-óceáni hadszíntér is önálló had-színteret alkotott.

A hadszínterek megnövekedett területein 36 ország fontos körzetei helyezkedtek el, és 70 millió katona vívta meg a fegyveres küzdelmet, amelyben 10 millióan meghal-tak és 20 millióan megsebesültek. Ennek az 1564 napos első világháborúnak az anyagi költségei meghaladták a 208 milliárd dollárt.

Az első világháborúban azonban a hadviselő felek országának teljes területe még min-dig nem tartozott a hadszínterekhez, mivel egyrészt a fegyveres erők a hadászati feladatokat kisebb körzetekben is meg tudták oldani, másrészt a hadviselő feleknek nem voltak olyan eszközei, amelyekkel nagyobb mélységben hatni tudtak volna. A szélességek azonban most már az országok teljes szélességét átfogták, és ez is hozzájárult az állásháborúk kialaku-lásához. Nagy területeket kellett szélességében hézagmentesen védeni, ehhez viszonylag kevés erő állt rendelkezésre. Így más választás nem is lehetett, mint a kis mélységű, de nagy szélességű hadszíntér kialakítása.

A hadszínterek méretei az első világháború befejezése után tovább növekedtek. Mihail Vasziljevics Frunze 1921-ben a következőket írta: „A hadszíntér ma már nem körülhatárolt


szűk térség, hanem óriási terület, amelyen tíz- és százmillió lakos él.”45 A két világháború között a méreteket a haditechnika további gyors fejlődése is növelte. Ez a növekedés a há-ború gépi korszakában élesen jelentkezik.

A második világháborúban a következő hadszínterek alakultak ki:

3. táblázat

Hadszíntér Szélesség (km) Mélység (km)Terület

(millió km2)NyugatiKeletiDéli vagy balkániÉszak-afrikai vagy földközi-tengeriAtlanti-óceániCsendes-óceániTávol-keleti

600-8003000

300-500150

450060007200

12002000

500-10003000150030001800

0,72-0,86,-

0,15-0,50,456,7518,-

12,96


A második világháborúban már nem országok, hanem koalíciók álltak egymással szem-ben, és ekkor már a hadszínterek határait a katonapolitikai viszonyok, a koalíciók politikai és hadászati céljai; a létfontosságú gazdasági, főleg hadigazdasági objektumok; a fegyve-res erők csoportosításai és lehetőségei és a természetföldrajzi viszonyok határozták meg.

Ennek megfelelően a kisebb országok egész területe hadszíntérré vált, amelyen meg-növekedett jelentőségű pusztítandó vagy elfoglalandó objektumként jelentek meg a nyers-anyag- és energiahordozók (a kőolaj és a földgáz) lelőhelyei.

Mindemellett voltak a Földön olyan területek, amelyek nem váltak a fegyveres küzde-lem színterévé. Egyes nagy területű országok részei távol estek a harcérintkezések zónájától, és így közvetlenül nem kerültek bele a hadszíntérbe. Ilyen volt az Egyesült Államok egész területe vagy a Szovjetunió szibériai és kazahsztáni övezetei. Mindezeken túl hangsúlyozni kívánjuk, hogy a fegyveres küzdelemben a főszerepet a szárazföldi csapatok, a tengereken pedig a haditengerészet játszotta. Ezért ahová nem tudtak eljutni a szárazföldi csapatok, ott nem tudták megoldani a hadászati feladatokat sem. Az ilyen területek tehát nem váltak a hadszíntér részeivé. Ilyen volt például a Brit-szigetek.

Végeredményben a második világháború végén a hadszíntereken azokat a térsége-ket értették, ahol a fegyveres erők (főleg a szárazföldi csapatok hadászati csoportosításai) hadászati feladatokat oldottak meg. Ennél fogva a hadszíntereknek biztosítaniuk kellett a hadászati csoportosítások felvonulását, szétbontakozását, illetve egységes alkalmazását.

4.2.3.2. Korunk fegyveres küzdelmeinek hadszínterei

A nagy pontosságú fegyverek korában a térnek mint a fegyveres küzdelem környezetének a jelentősége nem csökkent, sőt bizonyos értelemben növekedett. Azt gondoljuk, az nem igényel bizonyítást, hogy a korszerű interkontinentális ballisztikus rakéták és a hadászati

45 Mihail Vasziljevics Frunze (1959): Válogatott művek. Budapest, Zrínyi.


légierő képes minden földi távolságot legyőzni és a glóbusz bármely pontjára csapásokat mérni. Ebből a szempontból csökkent a tér jelentősége, mert lerövidült az az idő, amely alatt a hadviselő felek csapásokat mérhetnek egymás területére. Ugyanakkor a nagy pontossá-gú fegyverek várható alkalmazása megnöveli a tér jelentőségét. Az a hadviselő fél, akinek nagyobb terület áll rendelkezésére, jobban széttagolhatja fegyveres erőit és létfontosságú objektumait, sőt felhasználva a korszerű járművek és szállítóeszközök adta lehetősége-ket, nagyobb manőverekkel óvhatja meg erőit a csapásoktól. Az a hadviselő fél, akinek a területén nagy kiterjedésű, természetes akadályok (hegységek, mocsárvidék, erdők stb.) helyezkednek el, ma is előnyösebb helyzetben van, mert az ilyen körzetekre mért csapások után ott szinte leküzdhetetlen sávok és körzetek keletkeznek.

A leírtakra figyelemmel kijelenthető, hogy mindezek a jellemzők mint tények korunk-ban fokozzák a hadszínterek jelentőségét, amelyekkel kapcsolatban még a következőket állapíthatjuk meg:

• a hadszíntér mindenkor a fegyveres küzdelem fő térsége volt, kiterjedése, méretei, határai történelmi koronként változtak;

• a hadszíntér határainak változása a múltban mindenekelőtt a történelmileg kiala-kult katonapolitikai helyzettől, a szemben álló felek fegyveres erőinek mennyi-ségétől és minőségétől, továbbá a hadviseléshez rendelkezésre álló haditechnikai eszközöktől, a végrehajtásra kerülő hadászati feladatok és célok jelentőségétől, a hadviselő felek országainak katonaföldrajzi adottságaitól függött;

• a hadszíntér jellegére és méreteire korunkban is döntő befolyást gyakorolnak a katonapolitikai körülmények, a várható hadászati feladatok sajátosan nagy mélységekben történő megoldása. A hadügy forradalma következtében azon-ban több új elem került előtérbe, sőt a régiek szerepe és jelentősége is változott. Korunkban a hadszínterek óriási, még sohasem tapasztalt kiterjedésű kontinentális és óceáni térségek.

a) Háborús térség

Az 1960-as években véglegesen kialakult ez a legnagyobb kiterjedésű hadászati térség. A koalíciós vagy több nemzeti katonai műveletek kontinenseket és óceánokat foglalhatnak magukban. Ebben a térségben a koalíciók teljes területe megtalálható. A háborús térség hadszínterekből áll.

b) Hadszínterek az atomfegyverek korában

1945 nyarán Hirosima és Nagaszaki atombombával történő elpusztítása új fejezetet nyitott a hadviselés történetében. A háborúk során addig alkalmazott fegyverek rombolóerejét az atomenergia váltotta fel, amelynek pusztító hatása minden képzeletet felülmúlt. Az atom-fegyverek megjelenése azonban önmagában még nem befolyásolta döntően a hadszínterek méreteit, határait. A nagy változás akkor történt, amikor a megfelelő célba juttató eszkö-zök is megszülettek a tudomány és az ipar műhelyeiben. Az interkontinentális ballisztikus rakéták, a rádióelektronikai eszközök, a korszerű repülőgépek, az atomhajtóműves


hadihajók műveleti alkalmazása nagymértékben kihat azokra az alapelvekre, amelyeket korunk fegyveres küzdelmének megvívására vonatkozóan a hadtudomány kidolgozott. Ebből adódóan újra definiálták a hadszíntér fogalmát, átértékelték határait és tartalmilag megváltoztak főbb jellemzői.

A hadszíntér az a földrajzi térség, ahol a fegyveres küzdelemben részt vevő felek hade-rőiket összevonják, szétbontakoztatják, és ahol a haditevékenységek folynak. A hadszíntér katonapolitikai és gazdasági jelentősége szempontjából lehet fő- vagy mellékhadszíntér.

A hadszíntér egy meghatározott szárazföldi és óceáni térség, amelyhez a légi-koz-mikus tér is tartozik. A hadszíntereken belül az ország vagy koalíció fegyveres erőinek meghatározott csoportja működik és a küldetéséből eredő hadászati feladatokat oldja meg.

Mint látjuk, napjaink hadszínterein is hadászati feladatokat oldanak meg, de ezeket már csak kontinentális méretekben lehet kivitelezni, mivel a fő hadviselési eszközök atom-fegyverek. A háborús katonai műveletek során az országok egész területén elhelyezkedő gazdasági és politikai struktúra már nem közvetve, hanem közvetlenül vesz részt a fegy-veres küzdelemben.

Korunkban a hadászati feladatok megoldásának eredményeképpen a hadműveleti-ha-dászati helyzet élesen és határozottan megváltozik egy-egy hadszíntéren vagy a hadszíntér hadászati körzeteiben.

A lehetséges hadviselő feleknek mind a küldetésükből eredő hadászati feladatok meg-oldásához, mind pedig a haditevékenységekhez történő felvonulásukhoz hatalmas, akár egész kontinensekre vagy óceáni térségekre kiterjedő területekre van szükségük, mert a műveletek során alkalmazott haditechnikai eszközök szinte korlátlan mélységben hathat-nak a szemben álló fél területén. A hadszínterek fő típusai a következők:

Természetföldrajzi arculat szerint:• szárazföldi (kontinentális),• óceáni (tengeri),• interkontinentális (földrészek közti).

A hadszíntereken levő hadászati jelentőségű objektumok és célok szerint:• főhadszínterek,• mellékhadszínterek (másodrendű hadszínterek).

A kontinentális vagy szárazföldi hadszínterek általában szárazföldi térségek, amelyekhez a tengerpartok, kiterjedt közvetlen vízfelületetek, szigetek és a fölöttük levő légtér tartozik. A szárazföldi hadszínterek korábban és ma is a legfontosabb hadszínterek, mert általában itt oldják meg a fő hadászati feladatokat, illetve a hadviselő felek itt teljesítik a háború hadászati és katonapolitikai céljait. Ugyanakkor megjegyezzük – a hazai és a nemzetközi szakirodalom alapján –, hogy egyre jobban megnövekedett a légi-kozmikus tér jelentősége.

Az óceáni hadszíntérhez mindig egy-egy óceán vagy több tenger vízi és légi térsége tartozik a csatlakozó tengerpartokkal és szigetekkel. Ezen a hadszíntéren a haditengerészeté a főszerep, mivel főleg e haderőnem hadműveleti sikere érdekében tevékenykedik a többi haderőnem is.

Az interkontinentális hadszíntér fogalma csak akkor született meg, amikor megjelen-tek a korszerű távolsági (hadászati) bombázók és az interkontinentális rakéták. Napjaink-ban e hadszíntéren egy olyan meghatározott térséget értünk, amely két kontinens és óceán


(tenger) egymással szemben elhelyezkedő részeit foglalja magában (például az Északi-sark-vidék).

A hadszínterek határait a következő tényezők határozzák meg:• katonapolitikai helyzet, a katonai koalíciók földrajzi elhelyezkedése;• hadászati fontosságú hadigazdasági objektumok elhelyezkedése;• a várható ellenség fegyveres erőinek állománya, helyzete és csoportosítása;• a természetföldrajzi területi egységek.

Napjainkban a hadszínterek többsége megegyezik az egyes tömbökhöz tartozó országok területének teljes mélységével és szélességével. Azonban jó, ha tudjuk, hogy nem mindegyik terület egyformán jelentős a szemben álló felek hadászati és katonapolitikai céljai szem-pontjából. Ennek az a magyarázata, hogy egyes területeken különböző mennyiségű humán erőforrás és infrastruktúra, továbbá eltérő fontosságú gazdasági erőforrások, illetve kapa-citás szolgálja a harcoló feleket. Az objektumok fontossága és száma meghatározza viszont a hagyományos és/vagy nukleáris csapások jellegét és mennyiségét. A különböző országok területén levő hadigazdasági objektumok és hadászati célpontok, fegyveres csoportosítá-sok fontossága végső soron részben meghatározza a hadszínterek jelentőségét, a földrajzi elhelyezkedésük pedig határaikat. Lényegében e két tényező alapján különböztetnek meg fő- és mellékhadszíntereket.

Főhadszíntérnek korunkban az olyan térséget nevezik, amelyen a kialakult nemzetközi erőviszonyok, a gazdasági, katonapolitikai és természetföldrajzi viszonyok folytán a har-coló felek fő hadászati csoportosításai szétbontakoznak és tevékenykednek. A fegyveres küzdelem során a fő katonapolitikai és hadászati célokat ezeken a hadszíntereken érik el, sőt e célok megvalósulása esetén a fegyveres küzdelem menetében rendszerint gyors for-dulat következik be.

A mellékhadszíntér egy olyan terület lehet, amelyen a kialakult nemzetközi helyzettől függően korlátozott számú, de fontos gazdasági, politikai és katonai objektum található, illetve az adott térség sajátos természetföldrajzi viszonyokkal rendelkezik. Ezek a viszo-nyok (például hegyvidék) hozzájárulnak a haditevékenységben részt vevő erők és eszközök mennyiségének a korlátozásához. A másodrendű hadszíntéren folyó fegyveres küzdelem alárendelt jelentőségű a főhadszíntéren kibontakozó fegyveres küzdelemhez viszonyítva. Mindemellett a háború során különféle gazdasági, politikai és katonai okok következtében egy-egy mellékhadszíntér főhadszíntérré válhat.

A hadszínterek határainak kialakulását korunkban az azonos arculatú természet-földrajzi területegységek is befolyásolják. Ezért választják el a kontinenseket és óceánokat egymástól. A természetes akadályok, mint például Európában az Alpok, ma már csak akkor határai a hadszíntereknek, ha nem használnak atomfegyvereket. Mindezt a korszerű hadi-technika, főleg az interkontinentális ballisztikus rakéták tették lehetővé.

A hadszíntereket békében jelölik ki nemcsak elméleti, hanem nagyon fontos gyakorlati jelentőségük miatt is. A kijelölt térségekben ugyanis a koalíciók és országok megteremtik a fegyveres küzdelem feltételeit, vagyis felkészítik az országokat (haderőket) a katonai műveletekre. Ezen belül különösen fontos feladat a hadszíntér hadműveleti és műszaki előkészítése. A hadszíntereket tehát súlyos anyagi áldozatok árán előkészítik, sőt alaposan tanulmányozzák, mert csak az alapos hadszíntér-ismeret birtokában tervezhetik meg reá-lisan és vezethetik a hadműveleteket a különböző katonai vezetési szintek.


Korunkban a világ több pontján helyi háborús katonai műveletek folynak. Ezekben a háborúkban a hadszíntér területe megegyezik a háborús térséggel.46

c) Hadászati irány és körzet

A hadászati irány a hadszíntér határain belül egy olyan széles szárazföldi vagy tengeri sáv (a felette elhelyezkedő légtérrel), amely a hadviselő felek fegyveres csoportosításainak el-helyezési körzetébe vagy az ellenség olyan fontos gazdasági, politikai központjaihoz vezet, amelyek kikapcsolása a hadászati művelet tartalma. A hadászati irányok – természeti viszo-nyaiktól és gazdasági adottságaiktól függően – rendszerint lehetővé teszik több különféle haderőnemhez tartozó seregtest összehangolt hadműveleteit. A hadászati irány vonalveze-tése állandó, azaz egy konkrét háborús katonai művelet végrehajtása során nem változik.

A hadászati irányokban az egységes területen elhelyezett, egymással szoros kapcsolat-ban álló és hadászatilag fontos objektumok (katonaiak és nem katonaiak) hadászati körzetet alkotnak. Ilyen körzet ott is lehetséges, ahol létfontosságú tengerszorosok vannak (például a Dardanellák területe).

d) Hadműveleti irány, hadműveleti terület

A hadműveleti irány a hadszíntérnek vagy a hadászati iránynak egy olyan sávja, amely a hadműveleti tevékenységek objektumaihoz, az ellenség fontos gazdasági és politikai központjai, illetve hadműveleti csoportosításai felé vezet, és a sáv határain belül a kedvező természeti adottságok alapján lehetővé válnak a seregtestek összehangolt hadműveletei. A hadműveleti irány a célok elmozdulásától függően változhat, de hegyes, sivatagos, mo-csaras, erdős körzetekben rendszerint állandó. Általában a hadműveleti terület a seregtestek működési övezete.

e) Harcászati irány, a harctevékenység körzete vagy övezete

A harcászati irányok mozgásra alkalmas sávok, amelyek harcászati objektumok vagy cso-portosítások felé vezetnek. Ilyen irányokban harcászati magasabbegységek harcolhatnak.

A hadszíntéren számos harcászati irány lehetséges, ezek rendszerint folyóvölgyek vagy igen jól járható síksági sávok. Ezeken belül helyezkedhetnek el a harctevékenység körzetei.

A harctevékenység körzete olyan szárazföldi vagy tengeri körzet, ahol egy adott időben legfeljebb egy magasabbegység (egység, alegység) harcol.

A harctevékenységek övezete a hadműveleti terület elöl lévő, az ellenséghez közvetle-nül csatlakozó része, ahol a tábori hadseregek vagy hadseregközvetlen hadtestek tartózkod-nak. Mélysége változó attól függően, hogy benne milyen kötelékek milyen hadműveleteket

46 Deák János – Szternák György (2008): Grúzia – katonai és politikai események – 2008. Szakmai Szemle 2008. 3. szám. 5–34. http://www.knbsz.gov.hu/hu/letoltes/szsz/2008_3_szam.pdf


folytatnak, továbbá milyenek a földrajzi viszonyok, az anyagi és technikai ellátás körülmé-nyei és az ellenséges tevékenység.

4.2.4. A katonai műveletek formái

4.2.4.1. A háború

A háború bonyolult, sokrétű és ellentmondásos történelmi, társadalmi-politikai jelenség. A háború történelmi kategória, azaz nem örök és nem kiküszöbölhetetlen. A háború az ál-lamok közötti társadalmi, politikai ellentmondás, a gazdasági érdekellentétek talaján rob-ban ki. A politikai konfliktusok megszűnésével a háború mint a vitás nemzetközi kérdések megoldásának módszere elvileg eltűnhet a társadalom életéből. Politikai konfliktus nélkül nincs háború. A fentiekben leírtak alapján így definiálhatnánk röviden a háborút: egy konk-rét ország politikájának folytatása erőszakos eszközökkel a szükségesnek ítélt gazdasági és politikai célok elérése érdekében.

A háború lényegét kifejező legfőbb ismérv a politika és a fegyveres erőszak elszakít-hatatlan egysége. A háború tehát fegyveres tevékenységgel folytatott politika. A politika mint a háború általános ismertetőjegye arra utal, hogy a háború szorosan összefügg más társadalmi jelenségekkel. A politika határozza meg a háború kitörését, s összpontosítja az állam erőfeszítéseit a győzelem kivívásával összefüggő feladatok megoldására. A há-ború politikai tartalma határozza meg a fegyveres küzdelem általános jellegét. A másik fő ismertetőjegye a fegyveres erőszak, amely a háború megkezdésekor a politika legfőbb fegyverévé, illetve a politika megvalósításának sajátos formájává, a politikai célok elérésé-nek legfontosabb eszközévé válik. A fegyveres erőszak a háború sajátos ismérve, lényeges jellemzője és a politika egyik eszköze, s ez a háborút minden más társadalmi jelenségtől megkülönbözteti. Politikai célok és fegyveres küzdelem nélkül nincs háború. A háború-ban a szemben álló felek közötti harc fő formája a fegyveres küzdelem, amellett azonban a hadviselő felek nemcsak fegyverekkel, hanem más, nem erőszakos eszközökkel (formák-ban) is harcolnak. A háború a társadalmi rétegek, csoportok, a nemzetek, az államok vagy az államcsoportok közötti politikai harc legélesebb formája, amelyben a politika minden (gazdasági, diplomáciai, ideológiai, pszichológiai, katonai) eszközét egyidejűleg alkalmaz-zák ugyan, de a háború döntő ismérve a fegyveres küzdelem, fő eszköze pedig a fegyveres erő, pontosabban a haderő.

Valamennyi háború elsősorban társadalmi-politikai, másodsorban katonai-technikai jellege szerint osztályozható. Napjainkban számos kategorizálással találkozhatunk, azon-ban nem követünk el hibát, ha a háborúkat a következőképpen csoportosítjuk. Társadalmi- politikai jellege szerint a háború lehet igazságos és igazságtalan. Katonai-technikai jellege szerint a háború lehet atom- (tömegpusztító) fegyverek alkalmazásával, illetve hagyományos fegyverekkel folytatott. Méreteit tekintve lehet általános (koalíciós) világháború és helyi (lokális) háború. Időtartama szerint pedig gyors lefolyású (de nem villámháború!), illetve elhúzódó háború. A háborúk társadalmi-politikai tartalmuk (igazságos vagy igazságtalan), a hadviselő felek céljai, a hadviselés módjai és eszközei, valamint a háborúban részt vevő erők nagysága (mennyisége) és a fegyveres tevékenység méretei szerint különbözhetnek egymástól.


A háborúnak különböző időszakai vannak. A háború időszakokra való felosztása a fegyveres küzdelem általános jellegében végbemenő lényeges, egymástól gyökeresen eltérő változásokon alapul. A háború egy-egy időszakában a katonai és politikai helyzet mélyreható megváltozását előidéző nagy hadászati célok elérése válik lehetővé. E válto-zások közötti időben a fegyveres küzdelem más és más politikai célok megvalósításáért folyik. Mindez a háború kirobbantásának körülményeitől, vagyis attól függ, hogy a háborút hagyományos eszközökkel vagy tömegpusztító fegyverek alkalmazásával vívják-e meg.

Ebből következik, hogy a háború időszakai:A hagyományos eszközökkel folytatott háborúban:

• kezdeti időszak;• döntő időszak;• a háború befejező időszaka;

A tömegpusztító eszközökkel folytatott háborúban:• a döntő atomtevékenység időszaka;• a háború befejező időszaka.

A hagyományos eszközökkel folytatott háború kezdeti időszaka a magas intenzitású fegy-veres küzdelem azon időtartama, amely a háború kirobbantásának pillanatától a háború közelebbi hadászati céljainak eléréséig tart. Ilyen időszakkal lehet, sőt kell számolni a helyi háborúkban is.

A háború kirobbantásának módjai alatt a támadó fél rajtaütésének különféle eljárásait értjük, amelyeket a háború megindítása céljából alkalmaznak. Ilyen lehet például egy helyi fegyveres konfliktus leple alatt, hadüzenet nélkül megindított általános támadás.

A háború menetét és kimenetelét meghatározó tényezők olyan döntő hatóerők, ame-lyek megléte és állandó érvényre juttatása nélkül nemcsak győzni, hanem még háborút viselni sem lehet.

A háború menetét és kimenetelét meghatározó tényezők: a nép és a fegyveres erők er-kölcsi szelleme; a fegyveres küzdelem anyagi és technikai biztosítása; a személyi állomány kiképzettségi foka; az atomfegyvereknek és hordozóeszközöknek, továbbá a hagyományos fegyvereknek és egyéb harceszközöknek mennyisége és minősége; a fegyveres küzdelem hozzáértő vezetése, amely a parancsnokoktól jó szervezőképességet, széles körű katonai ismereteket és tudást, magas fokú vezetési készséget kíván.

E tényezők állapota teljes mértékben a társadalmi és állami rend jellegétől, valamint az ország gazdaságától függ.

A háború mérete a háború politikai tartalmának és erőszakjellegének sajátos kifejezése. Míg a háború a hadban álló, hadiállapotban levő országok területének összességére kiterjed, a fegyveres küzdelem csupán a hadszíntereken folyik. A háború méretét elsősorban a fegy-veres küzdelem méretei határozzák meg. Ez utóbbi egyrészt a háborúban részt vevő politikai erők céljaitól és nagyságától, másrészt az alkalmazott haditechnikai eszközök és a fegyveres erők fejlettségétől függ. A háború mérete és a fegyveres küzdelem mérete tehát nem azonos fogalmak. A háború mérete szerint lehet általános (koalíciós) világháború, amelyben részt vehetnek egy vagy néhány kontinens államai, valamint helyi (lokális) háború, amelyben kettő vagy néhány állam (kisebb államcsoport) vehet részt.

A háborús térség egy vagy több kontinenst és a hozzá csatlakozó, óceánt felölelő szá-razföldi, vízi és légi térség, amelyben az egymással hadiállapotban levő felek (koalíciók)


teljes hadipotenciáljai helyezkednek el, illetve működnek. A háborús térség napjainkban interkontinentális méretet ölthet. Egy háborús térség több és különböző típusú hadszínteret foglal magában.

A háború vezetése az emberi tevékenység egyik legbonyolultabb és legfelelősségtel-jesebb területe. A háború vezetése nem korlátozódik a fegyveres erők irányítására (a hadá-szati vezetésre), hanem azt is jelenti, hogy a küzdelmet folytató állam vagy államszövetség minden képességét, gazdasága teljes erőkifejtését, bel- és külpolitikáját az ellenség feletti győzelem kivívására összpontosítja. A háború vezetésének általános elvei: a politikai és ka-tonai vezetés egysége; a háború céljainak és terveinek az állam reális lehetőségeivel való összhangja; a társadalom aktív tevékenységére való támaszkodás. A háború vezetése a kormány(ok) és az állam(ok) legfelső katonai szerveire hárul.

A háborús veszély két állam vagy az államcsoportok (koalíciók) között kialakult olyan viszony, illetve a nemzetközi helyzetnek olyan állapota, amikor a vitás kérdéseket békés úton nem tudják megoldani, illetve nem akarják, megoldásukra mindenáron – még fegy-veres összecsapás árán is – törekszenek. A kialakult konfliktust az egyik vagy mindkét fél fegyveres küzdelemben kívánja megoldani és erre konkrétan készül. Háborús veszély alakul ki továbbá akkor is, ha valamelyik fél rá akarja kényszeríteni akaratát a másik fél-re, és ezért provokációkhoz folyamodik, a belügyekbe erőszakosan beavatkozik, blokádot léptet életbe, agresszív tevékenységet folytat, fegyveres fenyegetést alkalmaz, amely ellen a másik fél kész fegyverrel jogai védelmére kelni.

4.2.4.2. A hadjárat

A hadjárat a háború meghatározott időszakában konkrét földrajzi területre tervezett és végrehajtott katonai hadászati műveletek sorozata hadászati célok teljesítése érdekében. Több azonos politikai célkitűzés érdekében végrehajtott hadászati szintű katonai művelet összessége annak érdekében, hogy az egyik vagy másik hadviselő fél a háborús célját elérje. A hadjárat a hadászati vezetés tervei szerint a hadászati irányban vagy az egész hadszíntéren végrehajtott egyidejű és egymást követő hadászati hadműveletek és azokhoz kapcsolódó más haditevékenységek összessége.

4.2.4.3. A hadászati hadművelet

A hadászati hadművelet a fegyveres erők hadászai tevékenységének (haditevékenységének) egyik formája. A hadászati hadművelet a hadászati atomerők egy vagy néhány kontinen-tális és óceáni hadszíntérre mért csapásainak és a többi haderőnem egységes elgondoláson alapuló hadászati hadműveleteinek összefogott és a közös hadászati cél elérésére irányuló, különböző nemű, a hadszíntér teljes mélységére kiterjedő hadműveleteinek összessége. A célja az ellenség hadászati és hadműveleti atomeszközeinek megsemmisítése; gazdasági, politikai központjainak és az alapvető hadszíntéri csapat-, légi és tengeri csoportosításainak szétzúzása, semlegesítése, fontos hadászati objektumok elfoglalása. A hadászati hadművelet tervezését a legfelsőbb főparancsnokság közvetlenül irányítja.


4.2.4.4. A hadművelet

A hadművelet a haditevékenység egyik meghatározott formája és hadműveleti (hadászati) célok elérésére irányuló, egységes hadműveleti (hadászati) elgondolás alapján egy vagy több haderőnem által cél, feladat és hely szerint összehangolt egyidejű vagy egymást kö-vető ütközetek összessége.

A hadművelet tartalmát a hadműveleti cél, a haditevékenység térbeli kiterjedése és idő-tartama, a részt vevő erők és eszközök méretei, a haditevékenység fajtája, rendje és vezetése, a kitűzött, illetve elért eredmények határozzák meg. Hadműveletet folytatnak: a szárazföldi csapatok seregtestei; a távolsági repülők; a haditengerészet (flották, flottillák) és az ej-tőernyős, illetve légideszantcsapatok. A szárazföldi csapatok hadműveletei a tevékenység célja alapján: támadó és védelmi; a tevékenység nagysága szerint: hadsereg-, hadtest-had-műveletek. Tengeri deszant kirakása vagy ellenséges tengeri deszant elhárítása, deszant hadművelet, illetve deszant elhárító formáját öltheti. Nagy ejtőernyős deszant kidobása, valamint a légideszant kirakása és tevékenysége: ejtőernyős, illetve légideszant-hadművelet.

A hadművelet tervezése, szervezése és végrehajtása a hadműveleti szintű parancs-nokság közvetlen irányítása mellett történik, és sikerét meghatározó módon befolyásolja a hadműveleti szintű támogatás minősége. Időkeretei és földrajzi kiterjedése behatárolt.

A hadművelet célja, a hadműveleti elhatározás központi részének, a hadműveleti el-gondolásnak, azaz a hadművelet lefolyása alapgondolatának döntő eleme, a hadművelet által elérendő végső eredmény. A hadművelet célja lehet például az ellenség szétzúzása; meghatározott területek (körletek) birtokbavétele vagy megtartása; az ellenség olyan mérvű gyengítése, hogy lemondjon támadó szándékáról. A hadművelet célja az elöljáró parancsnok megszabta hadműveleti feladat tartalmából következik, a cél elérésének módját viszont azok a körülmények határozzák meg, amelyek között a kapott hadműveleti feladatot végre kell hajtani. A hadművelet célja és a cél elérésének módjai együttesen alkotják az elgondolás lényegét.

4.2.4.5. Az ütközet

Az ütközet a hadművelet része. A hadművelet részeként a haderőnemek hadműveleti csopor-tosítást alkotó harci, harci támogató és harci kiszolgáló támogató erői által, együttműködés keretében – cél, feladat, hely és idő szerint összehangoltan – végrehajtott harcainak összes-sége a hadművelet célkitűzéseinek elérése érdekében. Tervezése, szervezése és végrehajtása a harcászati szintű parancsnokság közvetlen irányítása mellett történik, és sikerét megha-tározó módon befolyásolja a harcászati szintű támogatás minősége. Időkeretei és földrajzi kiterjedése behatárolt. Minden ütközet gyökeresen megváltoztatja a hadműveleti helyzetet. Az ütközetek folyhatnak szárazföldön, tengeren (óceánon) és a légtérben. Jellegük szerint támadó, védelmi vagy találkozóütközetekre, méreteik szerint dandár- vagy hadosztály-ütközetekre oszthatók.


4.2.4.6. A harc

A harc a fegyveres küzdelem alapvető formája, a győzelem kivívásának egyetlen eszköze. A különféle haderőnemek és fegyvernemek ellenséggel szemben álló alegységeinek, egy-ségeinek és magasabbegységeinek harcászati célok eléréséért folytatott szervezett fegyve-res (ellen)tevékenysége, küzdelme. A harc a földön, a légtérben (levegőben) és a tengeren egyaránt folyhat. A szárazföldi harcot a szárazföldi csapatok fegyvernemei és szakcsapatai egybehangolt erőfeszítéssel, a légierő és sok esetben a haditengerészeti flotta kijelölt köte-lékének támogatásával vívják. Ezért az ilyen harcot összfegyvernemi harcnak nevezzük. A harc lényege a megsemmisítés és a megóvás.

4.2.5. A katonai műveletek szintjei

4.2.5.1. A hadászati szint

A hadászati szinten a fegyveres erők bevetése és műveleti alkalmazása, valamint ennek megtervezése történik egy átfogó politikai keretben, egyéb – nem katonai – erőforrásokkal és kezdeményezésekkel összehangoltan a nemzeti és/vagy szövetségi stratégia célkitűzé-seinek elérése érdekében.

A hadászati szintű elgondolás alappillére az elérendő célokra vonatkozó legfelsőbb szintű politikai iránymutatás.

4.2.5.2. A hadműveleti szint

A hadműveleti szinten a műveletekben érintett erők hosszabb időtartamú, egyidejű vagy egymás után következő hadműveleti – esetenként hadászati – célok megvalósítására irányu-ló tevékenységeinek megtervezése, megszervezése és végrehajtása történik, egy, a műveletre kijelölt terület igénybevételével, illetve felhasználásával.

4.2.5.3. A harcászati szint

A harcászati szint a fegyveres tevékenységek végrehajtói szintje, amely a küszöbön álló harctevékenységeknek a végrehajtó katonai szervezetek szintjén történő megtervezéséből, megszervezéséből, illetve a folyamatban levő harctevékenység harci erőkkel, harci támogató erőkkel, harci kiszolgáló támogató erőkkel való közvetlen végrehajtásából áll a hadműveleti célkitűzések teljesítése érdekében.


4.3. A katonai erő harci ereje, a haditevékenység menetét és kimenetelét meghatározó törvényszerűségek

A haditevékenység47 folyamán a győzelmek vagy a vereségek nem a véletlenek követ-kezményei. A siker, illetve a sikertelenség törvényszerűségeken és alapvetően két fontos tényezőn múlik. Egyfelől a hadviselő felek katonai képességén, másfelől pedig a műveleti tevékenységet irányító politikai és katonai vezetés funkcionális képességszintjén, vagyis a stratégiai vezetés minőségi szintjén (mennyire tökéletesen felel meg az adott történelmi pillanatban a vele szemben érvényesülő követelményeknek). Ez utóbbi tényezőtől nagyban függ, hogy a haditevékenységek során az abban résztvevők közül egyik vagy a másik fél mennyire hatékonyan képes használni, felhasználni az általa megteremtett és kialakított katonai potenciált.

A katonai potenciál, amely az államok (és koalíciók) katonai erejének teljesítőképessé-ge, elválaszthatatlanul összefügg az állam gazdasági, tudományos és erkölcsi képességeivel, lehetőségeivel. Függ tőlük, ugyanakkor megvan a maga sajátossága, amely a klasszikus katonai képességekben jut kifejezésre.

A katonai potenciál a következő mutatókban mérhető és értékelhető:• a fegyveres erők fenntartásának és fejlesztésének állapota;• a fegyveres erők harcképességének állapota és fejlesztésének milyensége, illetve

minősége;• a fegyveres erők kiképzettségi szintje;• a fegyveres erők kiegészítési és mozgósítási rendszerképessége, valamint annak

állapota;• a fegyveres erők haditechnikai és technikai ellátottsága, továbbá azok minőségi

és mennyiségi jellemzői.

A katonai potenciál közvetlenül a fegyveres erőkben testesül meg és harci erejükben jut kifejezésre, vagyis abban, hogy milyen mértékben képesek a fegyveres erők hatni (csapá-sokat mérni) az ellenségre és semlegesíteni annak hatásait (visszaverni annak csapásait), illetve mindennek érdekében milyen fokú a harckészültségük.

A 20. században kialakult hadviselés jellemzői okán a meglevő fegyveres erők harcképessége és harckészültsége különösen nagy jelentőségre tett szert, mivel a kato-nai művelet, különösen a nagy intenzitású katonai művelet (háború) kezdeti időszakában az alkalmazott csapatok harctevékenységének döntő szerepe van, mivel ezek eredményei eleve meghatározzák a katonai művelet egész további menetét. Ez azonban egyes katonai szakértők véleménye ellenére sem jelenti azt, hogy ilyen körülmények között nullára csök-ken a fegyveres erők mozgósításának és szétbontakoztatásának a szerepe a válságreagáló vagy háborús katonai művelet idején. Éppen ezért lényeges, hogy a katonai potenciál ne csak a meglevő fegyveres erők harci erejét foglalja magában, hanem az államok és koalíciók katonai mozgósítási lehetőségeit is.

A csapatok harci erejéről mint egységes fogalomról gondolkodunk, ugyanakkor az azt alkotó tényezőket külön-külön is bemutatjuk. Az alábbi tényezők csak egymással szoros kölcsönhatásban képesek betölteni a csapatok harci erejét meghatározó szerepüket,

47 A szakirodalom a haditevékenység alatt általában a hadászati műveleti tevékenységet érti.


és ne feledjük, hogy a társadalmi közösségek politikai, gazdasági, erkölcsi és tudományos képességeiből, feltételeiből származnak.

A fegyveres erők harci erejét meghatározó főbb tényezők a következők:• a hadsereg erkölcsi szelleme;• a csapatok technikai ellátottsága, tűzereje és mozgékonysága;• a csapatok feltöltöttsége, szervezete és kiképzése. A parancsnoki állomány;• a fegyveres küzdelem törvényeinek jellege;• a fegyveres harc módjainak fejlődési törvényszerűségei;• a hadtudomány szerepe a fegyveres harc menetében és kimenetében.

4.3.1. A hadsereg erkölcsi szelleme

A hadművészet története azt mutatja, hogy a fegyvert, a katonák fizikai és szellemi erejét a katonai műveletekben annál hatékonyabban lehet kihasználni, minél jobb a csapatok er-kölcsi állapota. Tehát a katonai erő harcképességének helyes értékeléséhez nemcsak annak fegyverzetét kell ismernünk, hanem fegyelmezettségének, harci állóképességének a fokát is. Ebből adódóan a hadsereg erkölcsi helyzetén azt a mentális állapotot értjük, amely hat-va, illetve visszahatva a fizikai állapotra a haderőt, helyesebben az azt alkotó katonákat alkalmassá teszi – a demoralizáció kockázata nélkül – a katonai műveleti veszélyek, koc-kázatok és terhek elviselésére.

A fenti fogalom tartalmának fontosságát jól szemlélteti a következő példa. A kény-szerű visszavonulás során erkölcsileg kitartani azt jelenti, hogy nem hagyjuk magunkat szétzülleszteni; megtartjuk a katonai fegyelmet; a helyzetet továbbra is igyekszünk józanul megítélni; és nem csüggedünk, nem veszítjük el lelkierőnket. Sőt mértéket tartva vonulunk vissza, még akkor is, ha arra viszonylag nagyobb földrajzi térség áll a rendelkezésünkre. Úgy vonulunk vissza, hogy legyen képességünk a visszavonulást kellő időben megállítani, éspedig azért, hogy ismét támadásba mehessünk át.

4.3.1.1. A hadsereg erkölcsi szellemének tartalma

A hadsereg erkölcsi szellemének lényege a következő tartalmi jellemzőkben vizsgálható:• A társadalmi erkölcs és etika állapota.• A hadsereg erkölcsi szelleme nem izolált a társadalmi közösség erkölcsi szellemé-

től, hanem szorosan összefügg azzal és visszatükrözi az állampolgárok erkölcsi, mi több politikai értékrendjét, állapotát.

• A hadsereg mint társadalmi szervezet „testületi” értékrendje, morálja és etikája, valamint fegyelme.

Természetesen a hadsereg erkölcsi szellemének vannak specifikus vonásai, amelyek a szer-vezeti sajátosságokból, és főként a hadsereg alaprendeltetéséből erednek.48 Ugyanakkor minden sajátossága ellenére is a hadsereg erkölcsi szelleme csupán az állampolgárok,

48 A hadsereg alapfeladata, hogy fegyverrel a kézben harcoljon az ellenség ellen.


a társadalmat alkotó osztályok, illetve rétegek erkölcsi szellemének külön része, amely az úgynevezett „testületi szellemben” jut kifejezésre. Carl von Clausewitz szerint, a had-sereg erkölcsi szellemének tartalma egy rövid mondatban összefoglalható: „a fegyver becsü-lete”. Elfogadva a nagy katonai gondolkodó korszellemnek megfelelő állásfoglalását, meg-jegyezzük a 20. század hadügyi változásainak tükrében, hogy a fegyver becsülete a csapatok erkölcsi szellemének fontos, de korántsem fő és nem alapvető, hanem származékos eleme.

Amikor korunkban a hadsereg erkölcsi szellemének tartalmáról gondolkodunk, akkor azoknak a politikai és erkölcsi eszméknek, hangulatoknak, érzelmeknek az összességéről beszélünk, amelyek a haderőben szolgálatot teljesítő katonák, altisztek és tisztek tömegét áthatják, és amelyek a haza és a nemzet igazi érdekeihez, az állam társadalmi-politikai rendszeréhez, fegyveres küzdelem idején pedig a válságreagáló vagy háborús katonai mű-veletek céljaihoz való viszonyukat fejezik ki.

A testületi értékrend és morál a világ valamennyi hadseregében nemzetspecifikus, ugyanakkor történelmi hagyományokon alapul, illetve szabályzókon és szabályzatokon keresztül megismerhető, lekövethető.

A hadsereg erkölcsi szellemének alapja a katonai fegyelem

A katonai fegyelem a katonák és a csapatok – a kiképzés, a nevelés során kialakított – er-kölcsi tulajdonságainak és állapotának olyan formája, amely a katonai szervezet jogi esz-közökkel szankcionált szabályainak, előírásainak megtartásában, az ezeknek való tudatos alárendelődésben nyilvánul meg.

Lényegét tekintve a törvényekben, szabályzatokban, intézkedésekben foglaltaknak, a meghatározott rendnek és szervezettségnek a lelkiismeretes és következetes megtartásáról, illetve megtartatásáról szól, nyomatékosítva azt a különleges helyzetet, miszerint az elöljárók (feljebbvalók) parancsainak, utasításainak maradéktalan és pontos teljesítése minden katona részéről alapvető követelmény.

A katonai fegyelmet a nemzeti, valamint állampolgári öntudat és tudatosság, az ön-kéntesség, a tudatos alárendelődés képességének megléte, a feltétlen engedelmesség, az ak-tivitás, a kezdeményezőkészség és önállóság, a pontosság és végül, de nem utolsósorban a rend és szervezettség jellemzi.

A katonai fegyelem elsősorban minden, a haderőben szolgálatot teljesítő állampolgár tudatos kötelességérzetén, a haza védelméért érzett felelősségén, a nemzetet alkotó közös-ségek hazafias összeforrottságán és magas fokú szervezettségén alapszik. A katonai fegye-lem a legnehezebb körülmények közötti helytállás, a hűség, a bajtársiasság és a bátorság alapvető feltétele.

Viszony a szervezeti küldetéshez, célokhoz és a megoldandó feladatokhoz

A hadsereg erkölcsi szellemének lényeges oldala a szervezeti küldetéshez és célokhoz való hozzáállás milyensége és minősége. A hadsereg kiváló erkölcsi szelleme a katonák és a pa-rancsnokok olyan tulajdonságaiban nyilvánul meg, mint a lelkesedés és hősiesség, a kitartás,


a vitézség és a bátorság, az önfeláldozásra való készség és képesség, továbbá bármilyen nehézség leküzdése, valamint a harci művelet során a minden áron való győzni akarás.

Napjaink katonai műveleteiben a feladatok eredményes végrehajtásához nem elég csupán a katonák elkötelezett öntudata, hanem azok lelki tulajdonságai is elsőrendű sze-repet játszanak. A fegyveres küzdelem sikerét alapvetően befolyásolja az, hogy milyen a katonának az ellenséghez való viszonya, mekkora és milyen indíttatású az a törekvés, hogy harcoljon ellene és minden erejét megfeszítse legyőzése érdekében, milyen súllyal esik latba a szolgálati kötelesség átérzése, valamint a saját erőbe vetett hit. Ezek helyes értelmezése és felfogása nélkül a hadseregek nem számíthatnak győzelemre. Ezért a fegy-veres erők kiképzése során igen nagy figyelmet kell szentelni a személyi állomány katonai pszichológiai felkészítésének.

4.3.1.2. A csapatok erkölcsi erejének forrásai

A csapatok erkölcsi szellemét meghatározó tényezőket két fő csoportba oszthatjuk. Az első csoportba azok a tényezők tartoznak, amelyek az adott hadsereg szellemének lényegét és minőségi sajátosságait határozzák meg. Ezek a csapatok erkölcsi ereje szilárdságának vagy gyengeségének társadalmi és politikai forrásai. Egy társadalmi közösség, és ezen belül a hadsereg erkölcsi szellemét elsősorban a társadalom gazdasági és politikai rendszerének jellege, továbbá az az érvényesülő bel- és külpolitika határozza meg, amelyet az állam foly-tat. Fegyveres küzdelem idején döntően hat a haderő erkölcsi szellemére azoknak a céloknak a jellege, amelyeket a politika az aktuális katonai műveletek végrehajtásához a fegyveres ereje számára küldetés formájában meghatározott.

A csapatok kiváló erkölcsi szellemének forrása, ha a katonák világosan megértik az adott háború igazságos jellegét. Hazaszeretetük, az ügyük igazságában való meggyő-ződésük, a politikai és katonai vezetés iránti bizalmuk és a győzelembe vetett hitük nem szlogen, hanem létező valós érzés. A hadsereg erkölcsi szelleme jelentős mértékben függ az egész nemzet erkölcsi tudatától. Amikor a nemzetet azonos értékek, érdekek és filozófia forrasztja össze, és a hadseregét szeretettel, tisztelettel és sokoldalú támogatással veszi kö-rül, minden feltétele megvan annak, hogy fegyveres erejének erkölcsi szelleme erős legyen. Ha az országban szakadás történik a nemzetet alkotó csoportok között, és a társadalom széles rétegei közömbösek, sőt mi több ellenségesek a hadsereggel szemben, ez aláássa a hadsereg erkölcsi szellemét.

Nem kis hatással van a hadsereg erkölcsi szellemére a nemzeti hagyomány, amely nem-zedékről nemzedékre száll, és amelynek fontos része az a katonai tradíció, amely a külső ellenség által megtámadott haza védelmezésének soha nem feledhető históriája.

A tényezők második csoportjához azok a feltételek tartoznak, amelyek pozitív vagy negatív lélektani hatással lehetnek a csapatok hangulatára, meghatározott feltételek megléte esetén pedig morális állapotukra is. Különösen erős hatással van a csapatok állapotára, ha olyan haditechnikai eszköz van a kezükben, amely minőségileg és mennyiségileg felülmúlja az ellenség technikáját. Meghatározó e területen a csapatok technikai kiképzettsége, vagyis ha jól tudnak bánni a korszerű fegyverrel és van harci tapasztalatuk.

A csapatok szilárd erkölcsi és harci szellemének fenntartása szempontjából rendkívül nagy jelentősége van a parancsnoki állomány által hozott elhatározások ésszerűségének


és célszerűségének, továbbá tökéletes szervező tevékenységüknek különösen a csapatok vezetésében, a haderőnemek és a fegyvernemek együttműködésének megszervezésében, a megszakítás nélküli, állandó híradás biztosításában és a csapatok lőszerrel és mindenféle felszereléssel való zavartalan ellátásában.

A csapatok pszichológiai és bizonyos körülmények között az erkölcsi állapota is a haditevékenység menetétől és kimenetelétől függően ingadozik. Amikor a csapatok sorra aratják a győzelmeket, jóval könnyebb kellően magas szinten fenntartani erkölcsi szellemüket, mint vereségek vagy kényszerű visszavonulás esetén. A támadó tevékenység javítja a csapatok hangulatát, különösen akkor, amikor tartós védelemből ellentámadásba mennek át. Komolyan próbára teszi a csapatok erkölcsi és harci szellemét, amikor az ellen-ség meglepetésszerűen váratlanul támadásba megy át, új, azelőtt ismeretlen fegyvert vagy harcmódot alkalmaz, hadicselhez folyamodik stb.

A tényezők említett két csoportja kölcsönösen összefügg egymással, de az első csoport alapvető. Például a harci balsikerek aláássák a rossz erkölcsi szellemű csapatok győzelmi akaratát. A kitűnő erkölcsi állapotú csapatoknál viszont a vereség a szégyen, a fájdalom és az elkeseredés érzését váltja ki, de nem ássa alá, hanem inkább megacélozza szellemü-ket. A „tűzkeresztségen” átesett csapatok a harcban magabiztosabban viselkednek, mint azok, amelyek még nem vettek részt harcban. Minél jobb a csapatok erkölcsi szelleme, annál gyorsabban sajátítják el a „tűzkeresztségen” még át nem esett egységek a harci tapasztala-tot, és lesz belőlük „veterán”.

A gyenge erkölcsi szellemű csapatok annyira érzékenyek a veszteségekre, hogy még jelentéktelen veszteségek esetén is harcképtelenné válnak.

Ezzel szemben a szilárd erkölcsi szellemű egységek a legnagyobb hősiességgel visel-kednek, képesek mindhalálig kitartani, nagy támadó hévvel és fegyelemmel rendelkeznek. Azok a csapatok, amelyek kötelességüket társadalmi kötelességként és lelkiismereti parancs-ként fogják fel, nagyobb fizikai és lelki erőfeszítésekre képesek, mint azok az egységek, amelyek számára a katonai kötelesség csak formaság. Az ilyen hadseregekben a fegyelem elsősorban a kényszerítésen, a megfélemlítésen alapszik, és eszköze a katonák ideológiai formálása. Ennek eredményeképpen csökken kezdeményező készségük, gyengül küzdő-szellemük, így erkölcsi és fizikai erejüket nem használják fel maradéktalanul.

A felsorolt tényezők a hadsereg erkölcsi szellemének a színvonalát nem határozzák meg automatikusan. Mindössze kedvezően vagy kedvezőtlenül befolyásolják az erkölcsi szellem kellő színvonalon való tartását. Az, hogy a kedvező feltételek mennyire sikeresen realizálódnak és mennyire sikerül leküzdeni a kedvezőtlen lehetőségek befolyását, első-sorban a parancsnokok „gondoskodó katonai vezetői” tevékenységétől függ.

A bátorság, a vitézség, a hősiesség és más hasonló tulajdonságok csak akkor terjedhet-nek el a katonák tömegeiben, és csak abban az esetben válhatnak harci magatartási normává, ha a katonák meg vannak győződve róla, hogy a hadsereg rendeltetése és katonai műveleti céljai összhangban vannak a nemzet, a haza igazi érdekeivel.

Kizárólag ilyen erkölcsi-politikai talajon fejlődhetnek ki azok a pszichológiai vonások, amelyek ahhoz szükségesek, hogy az újoncból tapasztalt katona váljék. Minden foglalko-zás, minden szakma visszatükröződik az ember egyéniségében. Ez a katonai szolgálatra is vonatkozik, és a katonai kollektíva sajátos életfeltételeiből következik. E feltételek saját-szerűsége abban nyilvánul meg, hogy az egységek és alegységek élete és tevékenysége szi-


gorúan szabályozott, minden katona érzi, hogy szoros szálak fűzik a közösséghez, a közös tevékenységhez, az azonos érdekekhez, értékekhez és a hagyományokhoz.

Mindez erős hatással van a katona lelkivilágára. E ráhatás eredményei azonban csak abban az esetben lehetnek tartósak, ha a hadsereg parancsnoki állománya a katonák lélektani tulajdonságainak fejlesztése során nemcsak szakmai szempontból, hanem egyúttal erkölcsi és politikai értékük szempontjából is megközelítik a kérdést. Csak ilyen feltételek esetén érthető meg a hadsereg erkölcsi szellemének mint a fegyveres küzdelem sorsát eldöntő egyik tényezőnek a szerepe.

4.3.1.3. A hadsereg erkölcsi szellemének a szerepe

A győzelmet minden háborúban azoknak a katonáknak harci szelleme határozza meg, akik a műveleti területen (a csatatéren) vérüket ontják.

A múlt minden nagy hadvezére és katonai teoretikusa elismerte és nagyra értékelte a hadsereg erkölcsi erejének jelentőségét. Napóleon azt mondta, hogy a lelkierő úgy arány-lik a fizikaihoz, mint három az egyhez. Carl von Clausewitz hangoztatta, hogy „az erkölcsi tényezők át meg áthatják az egész háborút, összefonódnak az erőik egész tömegét mozgató és irányító akarattal. A fizikai tényező csak a fából készült hüvely, az erkölcs a nemesfém, maga a fényesre csiszolt kard”.

Nos, mi a magyarázata annak, hogy a fegyveres küzdelemben olyan döntő szerepe van a harcoló hadseregek erkölcsi szellemének? Elsősorban az, hogy a háború alapeleme a veszély. Az emberi tevékenység más területén a cél a több vagy kevesebb siker, a véletle-nül bekövetkező halálesetek pedig viszonylag ritkák. Ezzel szemben a fegyveres harcban az óriási embertömegek pusztulása mindennapi és természetes jelenség. Minden harci fel-adat végrehajtása emberéleteket követel. Ezért nyilvánvalóan helytelenek azok az állítások, hogy a haditechnika tökéletesedése csökkenti az embernek és erkölcsi erejének szerepét a katonai műveletekben. Éppen ellenkezőleg: a háborúk története azt bizonyítja, hogy minél pusztítóbb a fegyver, annál nagyobb szerepet játszik a harctevékenységben részt vevő embe-rek erkölcsi szelleme. Ez a törvényszerűség újult erővel érvényesül korunk hadviselésében.

A harcoló csapatok erkölcsi szellemének döntő szerepére vonatkozó tételt esetenként úgy értelmezik, hogy a csapatok erkölcsi szelleme akkor játszik döntő szerepet, ha egyéb feltételek többé-kevésbé azonosak, illetve ha az erőviszonyok, a csapatok technikai fel-szerelése, kiképzésük megközelítőleg egyenlő. Ez a felfogás azonban helytelen, hiszen az egyébként azonos feltételek között bármely tényezőnek döntő szerepe lehet. Ezen kívül az erkölcsi szellem gyakran még akkor is eldönti a győzelmet, amikor az ellenség létszám, technikai ellátottság stb. tekintetében fölényben van.

A hadsereg harci erejének minden eleme, így erkölcsi szelleme is mélyen gyökerezik az őt létrehozó államban fennálló gazdasági és társadalmi-politikai viszonyokban. Felte-hetjük a kérdést, ha ez a hadsereg politikai döntés eredményeként vív fegyveres harcot az ellenséggel, milyen szerepet játszik ezekben a harcokban a katonák erkölcsi szelleme?

Ahhoz, hogy egy ország hadereje győzhessen, erkölcsi erejének – a haza, a nemzet iránti elkötelezettség és áldozatvállalás tudatos elfogadása alapján – a lelki erőből akkora anyagi erővé kell átlényegülnie, amely elégséges ahhoz, hogy letörje az ellenség minden


törekvését. Az erkölcsi erőnek azért van döntő szerepe a háborúban, mert miután anyagi erővé vált, megsokszorozza a hadsereg harcképességét.

A harcoló csapatok kiváló erkölcsi szellemének az a szerepe, hogy csak ennek megléte esetén képesek elviselni a hosszú, keserves és véres harc nehézségeit, és tudják a leghatéko-nyabban felhasználni fegyverüket. A gyenge erkölcsi szellem értéktelenné teszi az egységek harci tulajdonságait. A csapatok szakmai tudása csak a kiváló erkölcsi szellem útján, csak a művelethez való alkotó hozzáállás esetén válik igazán tökéletessé, és lehetetlen ott, ahol a katonai kötelességteljesítés formális. Az erős erkölcsi szellem megsokszorozza az alegy-ségek, egységek, és magasabbegységek, e különleges módon szervezett közösségek erejét.

A csapatok szervezésének rugalmassága és akarategysége fegyelem nélkül nem való-sulhat meg, és minél bonyolultabbak és változatosabbak lesznek a katonai műveletek tech-nikai eszközei, a csapatok harctevékenységének módjai és formái, annál nagyobb szüksége van a hadseregnek a kemény fegyelemre. Ezt pedig csak akkor lehet elérni, ha a hadsereg erkölcsi szelleme szilárd.

A haditechnika önmagában holt eszköz, az ember hozza mozgásba, és harci alkalma-zásának hatékonysága elsősorban azoknak a katonáknak a tudásától, és bátorságától függ, akiknek közvetlenül az ellenséges tűzben alkalmazniuk kell.

A hadsereg harcképessége lényegesen függ a morális állapotától. Az anyagi tényező jelentősége erősen csökken, ha a csapatok erkölcsi ereje hanyatlik.

E tényt persze nem szabad leegyszerűsítve és egyoldalúan értelmeznünk. A hadsereg erkölcsi szelleme – bármilyen kiváló legyen is – nem az egyetlen tényező, amely biztosít-ja a győzelmet. Ha a fegyveres küzdelem sorsát egyedül csak az erkölcsi fölény döntené el, a győzelem mindig az igazságos célokért harcolók oldalán lenne. A valóság az, hogy a legjobb hadsereg is rövid időn belül megsemmisül az ellenség csapásai alatt, ha katonái nincsenek eléggé felfegyverezve, ha nincsenek kielégítően ellátva élelmiszerrel és nincse-nek megfelelően kiképezve.

A csapatok erkölcsi szellemének döntő szerepe végső fokon a győzelem kivívásában érvényesül, vagyis a harci erő más elemeivel együttesen hat, erősíti azokat, vagy részben ellensúlyozza elégtelenségüket, de teljesen nem helyettesítheti őket. Mindezekkel a gondo-latokkal bővebben foglalkozik Montgomery az emlékirataiban, ahol a háborúban szerzett katonai tapasztalatait összegzi.49

4.3.1.4. Korunk hadviselésének követelményei a hadsereg erkölcsi szellemével szemben

Ha bármely szélsőséges hatalmi csoportnak, agresszoroknak, esetleg ilyenek által alkotott szövetségnek sikerülne kirobbantani egy lokális vagy regionális szintű fegyveres konf-liktust, amely az eszkaláció nyomán eltolódna az intenzív fegyveres küzdelem irányába és háborús katonai műveletté alakulna, akkor azt a műveletek átfogó jellege, hatásalapúsága, továbbá a precíziós és nagy pusztító képességű fegyverek – a legszélsőségesebb és a leg-tragikusabb esetben a rakéta-atomfegyverek – alkalmazása jellemezné.

Vajon ez azt jelenti, hogy egy ilyen háborúban a korszerű fegyverek roppant pusztító erejével szemben az embernek törvényszerűen háttérbe kell szorulnia, és a múltban min-

49 Montgomery, Bernard Law (1981): Montgomery tábornagy emlékiratai. Budapest, Zrínyi–Kossuth.


den nagy hadvezér és katonai teoretikus által vallott régi tételt, amely szerint a harcokban és ütközetekben döntő szerepe van a katonák erkölcsi szellemének, mint elavult tételt a sutba kell dobnunk?

E sarkalatos kérdés megválaszolásától lényegesen függ a személyi állomány erkölcsi katonai kiképzésével, nevelésével kapcsolatos feladatok jelenkori értelmezése.

„Úgy vélem” – mondta Montgomery tábornagy –,,hogy az erkölcsi állapot hatalmas és egyedülálló tényező a háborúban. Kiváló erkölcsi szellem nélkül nem érhetünk el sikert, bármilyen jók legyenek is hadászati és harcászati terveink és minden egyéb. A kiváló er-kölcsi állapot nagy értékű gyöngyszem.”50

Napjainkra, elsősorban a magas technikai, illetve technológiai színvonalon álló fegyveres erők parancsnoki állományának egy bizonyos – talán nem túl nagy – részénél kialakult egy olyan nézet, hogy a nagy pontosságú és a nagy pusztító képességű fegyverek alkalmazható-ságának ténye okán lebecsülje az ember erkölcsi erejének szerepét. Az ilyen beállítottság egy műveleti feladatok tervezéséért, szervezéséért és vezetéséért felelő katonai vezető esetében ko-runkban sem megengedhető. Ugyanis a korszerű fegyveres küzdelem sajátosságainak, a fegy-verzet harci lehetőségeinek és a harctevékenység módjainak tanulmányozásából azt a szilárd következtetést vonhatjuk le, hogy a két vagy több szereplő közreműködésével folyó lokális vagy regionális háborús katonai műveletben a hadseregek és az őket funkcionáltató emberi közös-ségek erkölcsi szellemének a szerepe nemcsak hogy nem csökken, hanem még fokozódik is.

Mindezek után tekintsük át azokat a legfontosabb követelményeket, amelyek a nap-jainkban zajló háborús katonai műveletek sajátossága okán a csapatok erkölcsi szellemével szemben megfogalmazhatók!

Hiba volna, ha azt gondolnánk, hogy napjaink háborújában egyedül a tűzcsapás dönti el a harcok és ütközetek kimenetelét. Ez elsősorban a veszteségeknek attól a mértékétől függ majd, amely mellett a csapatok még megőrzik harcképességüket és még el tudják viselni a precíziós-komplex csapásokat bátorságuk és harci akaratuk elvesztése nélkül. Követke-zésképpen a korszerű fegyverrendszerek rendkívül megnövekedett komplex hatásképessége okán nemhogy nem csökkent, hanem megsokszorozódott az embernek, az ember erkölcsi szilárdságának szerepe a fegyveres küzdelemben.

A jövő hadviselését nem a lovagiasság jellemzi majd. Meglepetésszerű támadások-ra kell készülni, amelyek a politikai, az igazgatási, a gazdasági központok, iparvidékek és közlekedési gócpontok, és persze a legfontosabb katonai objektumok elleni „preventív” csapásokban manifesztálódnak majd. Ilyen körülmények között a csapatokat rendkívül rövid idő alatt kell harckészültségbe hozni, illetve eleve rendelkezni kell olyan műveleti erőkkel, amelyek azonnal bevethetők, gyakorlatilag állandó harckészültségben vannak. A harckészültség megkövetelt szintű fenntarthatósága természetesen számos egyéb fontos tényező mellett jelentős függ a katonák erkölcsi állapotától, magas fokú öntudatosságától és fegyelmezettségétől és a rájuk bízott ügy iránti személyes felelősségérzetüktől.

A jövő fegyveres küzdelmeiben a katonák erkölcsi tulajdonságaival szemben támasz-tott követelmények azért is lesznek magasabbak, mert ez a haditevékenység módjainak sajátosságaiból is következik:

• a fegyveres harc rendkívül elkeseredett;• a harctevékenység dinamikus és nagymértékben manőverező jellegű lesz;

50 Uo.


• nem lesznek összefüggő arcvonalak;• a műveleti színtéren megjelennek olyan irreguláris erők, amelyek műveleti ké-

pességeik tekintetében figyelemre méltó ellenfelei lesznek a reguláris erőknek.

A műveleti színtéren a műveletek intenzitása függvényében és azok eredményeként jelen-tős, esetenként óriási mértékű lesz az energiahordozók, az ipari nyersanyagok és félkész termékek megsemmisülése következtében kialakuló vegyi, bakteriológiai és radioaktív anyagokkal való szennyeződés, amely kiterjedését tekintve lehet lokális, de kiterjedhet az egész műveleti területre, sőt átlépheti annak határait is.

Mindez különleges követelményeket támaszt a csapatok erkölcsi szellemével szem-ben. Napjaink, de még inkább a jövő katonai műveleteiben a győzelmet összhaderőnemi műveletek keretében célszerűen összeállított, a műveleti hatékonyság szempontjából opti-malizált csapatcsoportosítások fogják kivívni. Ezért korunk katonáinak le kell küzdeniük a precíziós, részben már robotizált fegyverrendszerektől és az atomfegyvertől való félelmet, meg kell oldaniuk bármely harci feladatot, lendületesen és gyorsan kell előretörniük, tud-niuk kell a szomszédokkal való közvetlen kapcsolat nélkül harcolni, nem vesztve el fejüket a legbonyolultabb helyzetben sem. Bátornak és kezdeményezőnek kell lenniük, tudniuk kell merészen kockázatot vállalni, s egyre nagyobb csapásokat mérni az ellenségre. Természe-tesen ezt csak a törhetetlen akaratú csapatok tudják majd megtenni.

A sokféle és szerfölött bonyolult korszerű haditechnikai eszközöket csak a csapatok nagyfokú szervezettsége és fegyelme esetén lehet hatékonyan kihasználni. Ez a technika egybehangoltan és pontosan működő csapatközösségeket követel, amelyek a legkülönbö-zőbb szakképzettségű katonákból állnak. Ezért azok az erkölcsi erők, amelyek a különféle szintű parancsnokokat és beosztottakat egységes katonai kollektívává forrasztják össze, a mai körülmények között rendkívüli jelentőségre tesznek szert, s nem csökkentik, hanem még jobban növelik az egyes embernek, az egységes egész „sejtecskéjének” a szerepét. Az ilyen egy akarattól áthatott és egységesen cselekvő katonai közösségek harcképességét az egyszemélyi vezetés, a feddhetetlen fegyelem és a személyi állomány jó szervezettsége biztosíthatja.

Korunk fegyveres küzdelmeiben rendkívüli jelentősége lesz a tudatos és öntudatos személyi és szervezeti katonai fegyelemnek és e fegyelem erkölcsi alapjainak. Kemény fegyelem nélkül általában elképzelhetetlen a hadsereg létezése, de abban az esetben, ha a korszerű harceszközök bevetésre kerülnek, a fegyelem olyan színvonalára, az összes parancs és intézkedés olyan pontos végrehajtására lesz szükség, amilyenre korábban nem volt példa a történelemben. Különösen olyan fegyelemre lesz szükség, amely arra épül, hogy minden katona, altiszt és tiszt tudatában van katonai kötelességének és mindenek-előtt annak, hogy a parancsnokok parancsainak és intézkedéseinek pontos és időben való teljesítése létfontosságú.

4.3.2. A csapatok technikai ellátottsága, tűzereje és mozgékonysága

A csapatoknak az a képessége, hogy eredményesen tudjanak harcolni, csapásokat tudjanak mérni az ellenségre és ki tudják kényszeríteni „fegyverletételét vagy megsemmisítését”, nemcsak a csapatok erkölcsi szellemétől, hanem a haditechnika állapotától is függ. Minél


korszerűbb a haditechnika, és minél hatékonyabban alkalmazzák, annál hamarabb és tel-jesebben érhető el a műveleti tevékenység célja.

Mint ismeretes, a harceszközök fejlődése a társadalom termelőerőinek színvonalától függ. Ezek az anyagi termelés növekedésének megfelelően változnak, és mind bonyolultab-bá válnak. A fegyveres küzdelem megvívásának módjai és a csapatszervezés összhangban van a haditechnika és a fegyverzet meghatározott színvonalával.

4.3.2.1. A haditechnika fő fejlődési szakaszai

A fegyveres harc fejlődésére jellemző általános törvényszerűségek tisztázása végett vizs-gáljuk meg röviden, milyenek voltak a haditechnika sajátosságai és alkalmazási módjai történetének fő szakaszaiban!

a) A fegyverként is használt eszközök kora

Ez az időszak több ezer évig tartott. Az emberi társadalom gyűjtögető, halászó és vadászó, vándorló létformát élő törzsi szervezettségi szintjének funkcionális működésével kezdődött és valamikor i. e. 9000–8000 környékén, a már állandó letelepedési hellyel rendelkező – va-dászból földművelővé váló – emberek alkotta közösségek létrejöttének időszakáig tartott.

Fejlődéstörténetünk ez a máig is alig ismert kora a törzsi életforma keretei között élő emberi közösségek számára a fennmaradás és a továbbélés mindennapos harcát jelentet-te: küzdelmet a természet erőivel, a szűkebb és tágabb környezet valamennyi kihívásával. Ebben a küzdelemben a legnagyobb veszélyt e kisközösség számára mégis az jelentette, ha területén (a létét biztosító élettéren) a vándorló életmód következményeként megjelent egy másik törzs, egy másik emberi kisközösség. A korabeli létfeltételek viszonyai között ennél fenyegetőbb kihívást alig lehetett elképzelni, hiszen a megjelentek csoportjának pontosan azokra az életfeltételekre és javakra volt szükségük, amelynek birtokában a „helybeliek” léte, megélhetése, illetve fenntartható fejlődése biztosítható volt.

A kialakult helyzetben a riválisok közötti megegyezés – hosszú időn keresztül – gya-korlatilag lehetetlennek bizonyult. Az ilyen találkozások többnyire a törzsek közötti véres küzdelemhez vezettek az élettér és az életfeltételek megőrzéséért és megszerzéséért.

Ezekben a küzdelmekben az emberi kisközösségek valamennyi tagja – talán a leg-öregebbek és a legfiatalabbak kivételével – részt vett és fegyverként nyilvánvalóan azo-kat az eszközöket használták, amelyeket a szerszámaik voltak a gyűjtögetés, a halászat és a vadászat során. Vélhetően ezekben a korai küzdelmekben a leghatékonyabb „fegyve-rek” a vadá szathoz kialakított eszközök voltak. A hajító kövek, a dárdák, a balták, a kések és majd a fejlődés magasabb szintjén az íj és a nyíl kiválóan alkalmasak voltak az ellenség megsemmisítésére. Harceljárásról annak klasszikus értelmében nem beszélhetünk, de az teljesen nyilvánvaló, hogy e küzdelmek győztese az a törzs lehetett, ahol a közösségi élet magasabb fejlettségi fokon állt, ahol a mentális és fizikai állapot jobb volt, ahol a vadászatok során alkalmazott műveleti formációkból többet ismertek, és ahol azokat jól begyakorolt módon alkalmazták egy-két meghatározó személyiség irányítása mellett.


b) A kézi szálfegyverek kora

A szálfegyverek használata az emberi társadalom fejlődésének korai szakaszában, mintegy az i. e. 8000–6000-es évek körül kezdődött, a rabszolgatartó társadalomban és a hűbériség korában folytatódott egészen a tűzfegyver tömeges megjelenéséig. A szálfegyver pusztító erejét (kard, csatabárd, hajítódárda, parittya, lándzsa, íj és nyíl stb.) nem annyira magának a fegyvernek a tulajdonságai, mint inkább az azt alkalmazó emberek fizikai képességei szabták meg. Nem meghatározó mértékben egyes gépezeteket (katapultok, ballisták, faltörő kosok) és mechanikai szerkezeteket is alkalmaztak, amelyek az ostromlott városerődök fa-lainak rombolását szolgálták. Ezek lényegesen nem befolyásolták a fegyveres harc módjait. Ennek következtében a harc legtöbbször az egyéni tusa jellegét öltötte.

A harc jellegének megváltoztatását, az ellenséggel szembeni fölényt a harcosok na-gyobb létszámával vagy jobb kiképzésével és felszerelésével (védőpáncélzat), végül jobb szervezéssel és a harctéren való hozzáértőbb tevékenységgel érték el. A rendszerint egységes harcrendben felsorakozott harcosok tömegének csapásait általában hajítófegyverek (nyíl, kövek, hajítódárdák) segítségével végrehajtott csapás-előkészítés előzte meg. Ennek az volt a célja, hogy megbontsák az ellenség harcrendjét, és azt a harcosok tömegének a nyomása könnyebben szétzúzhassa.

c) A sima csövű lőfegyverek kora

Ez a történelmi időszak a lőportöltetű puskák és ágyúk kora, amely több száz éven át, a 14. szá-zadtól a 18. század végéig tartott. A fegyveres küzdelem évszázadokon keresztül begyakorolt szokásos sémája alig változott valamit. Csupán abban volt a különbség, hogy ebben a kor-szakban a csapás előkészítése ágyúk, később pedig a puskatűz segítségével történt. A csapa-toknak a harchoz való felsorakozása alapjában véve ugyanolyan maradt – tömör vonalalakzat.

Így zajlott le a harctevékenység a hűbériség korának minden háborújában, ám a leg-előrelátóbb és legügyesebb hadvezérek már ilyen körülmények között is helyesen tudták értékelni az új fegyver lehetőségeit és új harcmódokat tudtak találni. A merev vonalharc-renddel, amely a nyílt és sík terepen is lassú mozgásra, állandó igazodásra kárhoztatta a csa-patot, a jobban kiképzett és rugalmasan vezetett csapatok mozgékonyabb és manőverező képesebb harcrendjét állították szembe. Ezek a hadvezérek oly módon kerültek fölénybe az ellenséggel szemben, hogy csapataik gyorsabban közelítették meg az alkalmasabb harc-mezőt, hamarabb bontakoztak szét harcrendbe, hevesebben támadták az ellenséget és aktí-vabban harcoltak. Ilyen tulajdonságok jellemezték Raimondo Montecuccoli, I. (Nagy) Péter, II. (Nagy) Frigyes vagy éppen Alekszandr Vasziljevics Szuvorov csapatait is. II. (Nagy) Frigyes és Szuvorov azon legelső hadvezérek voltak, akik igen alaposan és igen helyesen értékelték az időtényező jelentőségét, következésképpen a csapatok mozgékonyságának a jelentőségét is a harci siker szempontjából.

Csak a lőfegyver jelentősebb tökéletesítése (találati pontosságának, lőtávolságának és tűzgyorsaságának olyan fokú növelése, amelyre alapozva a kellőképpen kiképzett egyes lövész nagy valószínűséggel harcképtelenné tudott tenni egy tőle jelentős távolságban levő katonát) volt nagy befolyással a harcmód megváltoztatására, amely egyre inkább a „tűz-verseny” jellegét kezdte ölteni.


A francia polgári forradalom korszakának háborúiban és a napóleoni háborúkban a roha-mot a tüzérség tömegtüzével és a szétszórt alakzatban harcoló lövészek összehangolt puska-tüzével készítették elő. Az ellenség a legnagyobb veszteségeket a tűztől szenvedte. A befejező csapást az ellenség vonalharcrendjének áttörésére törekvő gyalogos és lovas rohamoszlopok mérték, amelyek az ellenséges csapatok végső szétzúzását szuronnyal és szablyával fejezték be.

Ezzel kapcsolatban nem szabad elfelejtenünk, hogy az új harcmód kialakulása nemcsak a harci technika megnövekedett mennyiségének és minőségének az egyedüli következménye. A hadseregek kezdenek nemzeti jelleget ölteni, elveszítve azokat a vonásokat, amelyek a fej-lett feudalizmus (az abszolutizmus) korszakának hivatásos zsoldos hadseregeit jellemezték.

d) A vontcsövű, illetve huzagolt csövű lőfegyverek kora

Az időszak a 18. század végétől a 20. század első évtizedéig tartott. Teljes mértékben a pus-ka és tüzérségi tűz egyre növekvő túlsúlya, és ezzel együtt a szálfegyverrel mért csapás jelentőségének erős csökkenése jellemezte. A 19. és a 20. század eleje között megvívott háborúkban, különösen az osztrák–porosz (1866) és a francia–porosz (1870–1871), az orosz–török (1877–1878), az angol–búr (1899–1902) és az orosz–japán (1904–1905) háborúban bebizonyosodott a huzagolt, táras puskák, továbbá az acélcsövű, gyorstüzelő tábori lövegek tűzereje. Ez utóbbiak a korszak vége felé srapnelt és gránátot kaptak új, nagy robbanóerejű (robbanórepesz) töltettel. Megjelenésüket követően, a most már nagymértékben sebezhe-tő oszlopharcrend eltűnik a harcmezőről, és a harcot zömmel lövészláncok (csatárláncok) vívják, amelyek előrenyomulását tüzérségi tűz támogatja.

A lövészek a tűz elől a helyi tereptárgyak mögött kerestek fedezéket, majd a harc fo-lyamán maguk ástak fedezékeket, miközben a hadvezetés széles körben alkalmazni kezdi a tábori erődítést. Ez viszont a tüzérség fejlesztéséhez járult hozzá. Növekedett a töltet ere-je, az ágyútűz pontossága és hordtávolsága, és megjelentek a meredek röppályájú lövegek (mozsarak és tarackok). Ez a folyamat különösen meggyorsult az orosz–japán háború után. Ebben a háborúban alkalmazták először jelentékeny mennyiségben a géppuskát, amely növelte a lövészek tömegtüzének jelentőségét a harctéren szétbontakozó, de még mindig főként vonal alakú nyílt célok leküzdése tekintetében.

e) A gépesített hadseregek kora

Az időszak kialakulása az 1910-es évekkel kezdődött és 1945-ig tartott. Az első világháború alatt példátlan fejlődést mutatott, hadelméleti és gyakorlati szempontból azonban a korszak a tetőpontját a második világháborúban érte el.

Az első világháború olyan körülmények között kezdődött, amikor a haditechnikában a táras gyorstüzelő puska, a gyorstüzelő tábori ágyúk és közepes űrméretű tarackok ural-kodtak, míg a géppuskából csak kevés volt. A „Nagy Háborút” kezdetben a megelőző hábo-rúk harcmódjai szerint vívták, illetve a folyó műveletekben azok tapasztalatait alkalmazták. De a tömeges puska-, géppuska- és tüzérségi tűz alkalmazásának szokatlanul növekvő mértéke, amely a tábori erődítés széles körű alkalmazásával párosult, az állásharc formái-nak kialakulásához vezetett. Az addig működő hadművészet zsákutcába került. A tűztől


mindkét fél roppant veszteségeket szenvedett. A régi harcmódok hatástalannak bizonyultak, viszont újakat sem sikerült rögtön találni.

Az állásharc zsákutcájából először a meglevő harceszközök tömeges alkalmazásá-val próbáltak kijutni. Ezek főként a védelem pillérét alkotó lövegek és géppuskák voltak. Tömeges alkalmazásuknak az volt a célja, hogy ellensúlyozza a fegyverek egyes típusának elégtelen pusztító- és rombolóerejét. Némileg tökéletesedtek a régi harceszközök alkalma-zási módjai: a hosszú ideig tartó tüzérségi előkészítést meglepetésszerű, előzetes belövés nélküli és viszonylag rövid ideig tartó tüzérségi előkészítés váltotta fel; a rohamot, egy-mást követő hullámokban hajtották végre; a védelem mélységi kiterjedése megnövekedett; általánosan alkalmazták a különféle zárakat, és az összefüggő lövészárokrendszer alapján előrekészített állásokat. Emellett lázasan új harceszközök után kutattak, új haditechnikai eszközöket dolgoztak ki. Alkalmazták a vegyi fegyvert. A háború vége felé a tüzérség lő-szerkiszabatában túlsúlyban voltak a vegyi gránátok. Sokat fejlődött a légierő, a felderítés és az összeköttetés. A híradócsapatok a háború végére fontos fegyvernemmé változtak.

Végül megjelentek a harckocsik, amelyek alapjában véve a gyalogság kísérőjének a sze-repét játszották, segítettek neki leküzdeni az akadályokkal teletűzdelt csatateret, valamint a más pusztítóeszközökkel megközelíthetetlen, rejtett tüzelőállásokat.

A csapatoknál egyre újabb és újabb gépek jelentek meg. A haditechnika és a harc-módok fejlődésének új szakasza kezdődött. Az olyan gépi harceszközök, mint például a harckocsi és a repülőgép a második világháborúban csaknem teljesen kifejlődtek. Magas fejlettségi színvonalat ért el a csöves tüzérség. A tüzérségi tűz és a légierő bombatámadásai az ellenség pusztításának legfontosabb eszközeivé váltak. A harcmező jelentősen meg-nagyobbodott. A hadviselő államok hátországa is belekerült a haditevékenység övezetébe.

A két világháború között a légierő és a légideszantok, valamint a gépesített és motori-zált csapatok együttes alkalmazása új módon vetette fel a tér jelentőségét a haditevékenység szempontjából, és még jobban növelte az időtényező szerepét.

Minden előző háborútól eltérően a hadműveletekben a harctevékenység példátla-nul gyors üteművé vált. Azelőtt a csapatok előrehaladási sebességét korlátozta az, hogy a súlyosan megterhelt gyalogság óránként 4–5 km-es sebességgel tudott csak menetelni. Ennek megfelelően naponta legfeljebb 25–30 km-t tett meg, most viszont a csapatok menet-sebessége a sokszorosára növekedett és elérte az óránkénti 15–25 km-es átlagsebességet. Lényegesen meggyorsult a hadműveletek általános üteme is.

Szembetűnő volt a fő pusztítóeszközök harci erejének növekedési tendenciája: nagyobb lett a tüzérségi lövegek űrmérete, tűzgyorsasága, lőtávolsága és pontossága, a gránátok, ak-nák és repülőbombák ereje. Ugyanakkor csökkent az egyéni pusztítóeszközöktől szenvedett veszteségek részaránya különösen nagy távolságban, jóllehet a lövészfegyver többségében automatizált volt.

A második világháború alatt új pusztítóeszközöket is alkalmaztak, például a rakétatü-zérséget (sorozatvetőket), a ballisztikus és szárnyas rakéták első példányait és a sugárhajtású repülőgépeket. Végül a háború utolsó napjaiban sor került a hadviselés történetében először az atomfegyver alkalmazására.51

51 Az Amerikai Egyesült Államok hadserege, a csendes-óceáni hadszíntéren folyó támadó hadászati művelete keretében atomcsapást hajt végre két japán célpont – 1945. augusztus 6-án Hirosima, 1945. augusztus 9-én Nagaszaki – ellen.


f) A tömegpusztító fegyverek kora

Ez a kor 1945-ben kezdődött, és mind a fegyveres harc módjaiban, mind pedig formáiban áttörő változást hozott. Hogy erről meggyőződjünk, elegendő, ha a jelen korszakot össze-hasonlítjuk az előző korszakokkal. A fegyveres harc fő tartalma minden elmúlt történelmi korszakban a hadviselő felek fegyveres erőinek párharca volt, ami azt jelentette, hogy meg-ütköztek egymással a harcmezőn. E célból az ellenfelek mozgósították a szükséges erőket, „működő hadseregeket” alakítottak belőlük, majd az ellenség csapatainak szétzúzásával elért győzelem, a vereséget szenvedő fél fegyverletételét eredményezte.

A pusztítóeszközök fejlődése oda vezetett, hogy a háború fő céljait már nemcsak a fegyveres erők összeütközésével és szétzúzásával lehet elérni. A háború kimenetelére döntő hatást lehet kifejteni az ellenség gazdasági és közigazgatási, politikai központjaira mért közvetlen csapásokkal is, és nemcsak a háború eszközét, azaz a fegyveres erőket lehet gyengíteni és megsemmisíteni, hanem magát a háború bázisát is, a gazdasági és erkölcsi potenciált, vagyis mindazt, ami a háborút táplálja.

A múltban is történtek kísérletek az ellenséges ország gazdasági életének gyengítésére például oly módon, hogy tengeri blokád alá vették azokat az országokat, amelyek a hadá-szati nyersanyag és a háborúhoz szükséges egyéb anyagok tengeri szállításától függtek.

A tengeralattjáró flotta fejlődésével a blokád egyre szélesebb méreteket öltött. Felmerült a tengeri és óceáni közlekedési útvonalakon vívott harc problémája, amely az első, és kü-lönösen a második világháborúban a hadászati tevékenység lényeges elemévé vált. Azok-nak az országoknak, amelyek gazdasági élete erősen függött a tengeri szállítástól (Anglia, Japán) nem kis nehézségekkel kellett megbirkózniuk az aktív ellenséggel folytatott harcban. De a tengeri blokád és a hajóútvonalakon folyó harc csak közvetve nyilvánult meg fegyveres harc formájában. A nehézbombázó légierő fejlődésével lehetővé vált az ellenség gazdasági életére való közvetlen ráhatás. Az iparvállalatok és a közlekedési gócpontok elleni rendsze-res légitámadások érezhetően gyengítették az ellenség hadviselési lehetőségeit.

De a katonai légierő tevékenységének korlátozott hatékonysága miatt a harcnak ez a formája sem vált döntő tényezővé. A légi bombázás – bár méretei egyre növeked-tek – önmagában nem bizonyult alkalmasnak arra, hogy véglegesen térdre kényszerítse vagy harcképtelenné tegye az ellenséget.

Az atomfegyver és célba juttató eszközeinek megjelenése azonban megteremtette azo-kat a feltételeket, amelyek lehetővé teszik az ország létfontosságú központjainak, sőt egész országoknak a megsemmisítését is.

Ettől kezdve a fegyveres harc ősrégi tartalma, az ellenséges országok fegyveres erői-nek az összeütközése többé nem egyetlen és fő módja a hadviselésnek. Ez objektív realitás, amely semmiféle elméleti nézettől és óhajtól nem függ.

A korszerű harceszközöknek óriási a pusztító erejük, és a rakéták révén rendkívül nagy a hatótávolságuk és pontosak. Ma nincs a földkerekségen olyan pont, amelyet ne lehetne elérni interkontinentális ballisztikus rakétákkal.

A rakétatechnika rohamos fejlődése megváltoztatta az olyan harceszközök korábbi jelentőségét, mint amilyenek a pilóták vezette repülőgépek, a csöves tüzérség és a nagy hadihajók. Ily módon megváltozik a haderőnemek aránya, a különböző fegyvernemek részaránya és szerepe a harcban, hadműveletben és a háború egészében.

http://megsemmisítését.is


Egy atomháborúban egész bolygónk hadszíntér lehet. A haditevékenységet nemcsak az arcvonalon, és nem annyira az arcvonalon vívják, mint azelőtt, hanem egy időben óriási területeken, s így az „arcvonal” és a „hátország” fogalma elveszti korábbi jelentését. Nem-csak a csapatokra mérnek csapásokat, hanem az ellenséges ország egész területére, hogy szétzüllesszék és megsemmisítsék iparát, közlekedését, hírközlését, városait, lakosságát.

4.3.2.2. A csapatok tűzerejének jelentősége a fegyveres harcban

A tűzfegyver sok évszázadon át csak arra szolgált, hogy a szálfegyverrel mért csapást elő-készítse. Még az első világháborúban is, amikor a tüzérségi tüzet tömegesen alkalmazták, rendeltetése főként arra korlátozódott, hogy biztosítsa a gyalogság előnyomulását a harc-mezőn, hogy az elérhesse az ellenség gyalogságát és kézitusába bocsátkozzon vele.

A második világháború alatt a szálfegyver elvesztette jelentőségét, és a harc teljesen tűzharccá változott. De a múlt háborúban valamennyi fegyvernem összpontosított tömegtü-ze csak afféle faltörő kos szerepét játszotta a támadásban és a fedezés szerepét a védelemben. Segítségével viszonylag keskeny sávban egymás után megsemmisítették az ellenség élő-erejét és harceszközeit. A pusztító tűz övezete, amelyet a kis lőtávolság korlátozott, ahogy a támadó csapatok harcrendjei előrenyomultak, áttevődött az ellenség elhelyezési körletének mélységébe. A rohamot továbbra is tűzzel készítették elő, majd a páncélos csapatok és a gya-logság indította támadást tűzzel kísérték. Ezt az előkészítést és kíséretet a messze hordó tüzérség és különösen a légierő csapásai egészítették ki. De a hátországra mért csapások mélységét korlátozta a bombázó-légierő viszonylag kis hatósugara.

Napjainkban a tűz- és csapásmérő erő szokatlanul megnövekedett. Az atomtöltetekkel megsemmisíthetők az ellenség harcrendjei, közeli és távoli tartalékai és óriási területen a hátországi katonai objektumok. Néhány ilyen, több millió tonna trotillal egyenértékű töl-tet mérhetetlen pusztításokat eredményezhet. Ezért most, amikor létezik az atomfegyver, és rendelkezésre állnak azok az eszközök, amelyek ezt a fegyvert pillanatok alatt célba juttatják, a csapatok tűz- és csapásmérő ereje a harci erő legfontosabb alapja.

Korunkban egy ország védelmi képességét nem az határozza meg elsősorban, hogy hány katona áll fegyverben, hány ember visel egyenruhát. Ha eltekintünk az általános politikai és gazdasági tényezőktől, akkor az ország védelmi képessége döntő mértékben attól függ, milyen tűzerőt tud felmutatni funkcionális képességei között a haderő, illetve ha atomfegyverrel rendelkezik, abból milyen mennyiség és hordozóeszközpark áll az adott ország rendelkezésére.

4.3.2.3. A csapatok műveleti mozgékonysága

A korszerű haditevékenység példátlan térbeli kiterjedésével és gyors lefolyásával össze-függésben igen erősen megnövekedett a csapatok mozgékonyságának jelentősége.

A harcrendeknek a harcmezőn való helyzetváltoztatási lehetőségét, megszabott moz-gékonyságát harcászati mozgékonyságnak nevezzük. A hadműveleti mozgékonyságon ezzel szemben a csapatok egészének a harcok idején, illetve a harcok szünetében az egyik műve-leti térségből a másikba való mozgási képességét értjük. Ily módon a hadműveleti mozgé-


konyságot nem a harcrendek előrenyomulási sebessége, hanem alapjában véve az határozza meg, hogy a csapatok – változatlanul megőrizve harcképességüket – meneteket tudnak végrehajtani és egymást követően haditevékenységet tudnak folytatni. Ez utóbbi nemcsak a katonák szívósságától és menetképességétől, hanem az élelmiszer- és a lőszerellátástól is függ. A lóvontatású nehéz fogatok, amelyek a csapatoknak mindazt szállították, ami a harchoz és az élethez szükséges volt, korlátozták elsősorban a hadseregek hadműveleti mozgékonyságát a gépi szállítóeszközök megjelenését megelőző századokban. A hadmű-veleti mozgékonyság akkor ténylegesen megegyezett a hadászati mozgékonysággal, ame-lyen a nagy csapattömegeknek a hadszíntéren való helyzetváltoztatási képességét értették.

A gépi szállítóeszközök (elsősorban a vasút és később a gépkocsi) megjelenése és fej-lődése elősegítette a fegyveres harc méreteinek növekedését, a csapatok létszámának gyarapodását. Annak lehetősége, hogy nagy csapattömegeket nagy távolságra tudtak szál-lítani, időnyereséget jelentett és kímélte a katonák erejét. A csapatok harcához és életéhez szükséges eszközöknek óriási mennyiségben való utánpótlása lehetővé tette, hogy a felek nagy erőket összpontosítsanak, és egy időben több irányban is tartós harctevékenységet folytassanak. Ezekben a korokban a háború jobbára idényjellegű volt: legtöbbször azokhoz az évszakokhoz kapcsolódott, amelyek a csapatok tevékenysége szempontjából a legalkal-masabbak voltak. A 19. század közepétől azonban folyamatossá, megszakítás nélkülivé vált.

A hadseregek megnövekedett hadászati mozgékonysága az első időkben éles ellentmon-dásba került a korábbi színvonalon megállapodott hadműveleti-harcászati mozgékonysággal. Erről érzékletesen tanúskodnak az első világháború tapasztalatai. A lassan, az ellenséges védelem egymást követő védelmi vonalainak felszámolása módszerével vívott hadműveletek rendre kifulladtak, mert kimerült a támadó fél ereje, és gyorsan növekedett a tartalékait vasúton és részben gépkocsikon felvonultató védő fél ereje.

A helyzet csak a fegyveres erők gépesítésével és motorizálásával változott. A „motor” rendkívüli mozgékonyságot kölcsönzött a csapatoknak. Tízezrével kapták a harckocsikat és a gépkocsikat. A mozgékonyság hatalmas tényezőjévé vált a légierő is, amelynek széles körű alkalmazása arra kényszerítette a hadviselő feleket, hogy a harctevékenységgel kap-csolatban felülvizsgálják a megszokott tér- és időelképzeléseket.

Mivel most megvolt a lehetőség rá, hogy az ellenségre egy időben nagy mélységben mérjenek tűzcsapásokat, a csapatok mozgékonysága még nagyobb jelentőségre tett szert. Ettől függ, hogy gyorsan tudják-e realizálni a csapások eredményeit, hogy véglegesen szétzúzzák-e az ellenséget és elfoglalják-e azt a területet, amelyen elhelyezkedik. Elősegíti ezt az olyan szállítóeszközök szélesebb körű alkalmazása, mint amilyenek a repülőgépek, helikopterek, harckocsik, páncélos szállító járművek, terepjáró gépkocsik.

A 19. század közepéig a csapatok mozgékonysági fölénye csak abban nyilvánult meg, hogy az egyik fél gyorsabban tudta csapatait összpontosítani a harcmezőn, erősebb és tömörebb csoportosítást tudott alakítani elegendő mennyiségű löveg támogatását biz-tosítva számukra. Később a mozgékonyság kezdte megszabni a siker továbbfejlesztésének a gyorsaságát, a visszavonuló ellenség üldözésének a hatásosságát és megelőzését bizonyos terepszakaszok elérésében. A gyorsaságnak akkor is nagy szerep jut, amikor a tartalékokat előrevonják a mélységből, és döntő fontosságú a csapatok átcsoportosítása idején is.

A szükséges mennyiségű fegyvernemből és hatékony harceszközökből álló hadműveleti, harcászati magasabbegységek nagymértékű mozgékonysága lehetővé teszi az egyes irányokban a gyors ütemű haditevékenység folytatását, a csapatok gyors szétbontakoztatását és ugyanilyen


gyors összpontosítását a további tevékenységhez. A mozgékonyságtól jelentős mértékben függ, hogy a csapatok tudnak-e a meglepetésszerű, nagy mélységű csapásokat mérni az ellenségre, vagy meg tudják-e részenként semmisíteni az ellenséget, meghiúsítva azt a próbálkozását, hogy visszavonulás közben alkalmas terepszakaszokon megvesse a lábát.

Ily módon a csapatok nagyfokú mozgékonyságától és csapásmérő erejétől függ a hadi-tevékenység és az egész fegyveres küzdelem manőverező jellege.

A csapatok mozgékonysága függ továbbá a vezetés eszközeitől és módjaitól is, vagyis at-tól, hogy milyen gyorsan jut tájékoztató adatokhoz, milyen gyorsan hozza meg elhatározását a parancsnok, és ez az elhatározás mennyi idő alatt ér el a csapatokhoz.

Másfél évszázaddal ezelőtt, a hadvezér személyesen megfigyelhette a csatateret és „keze intésével” tudta irányítani csapatai tevékenységét; akkor nem fecséreltek sok időt az adatok szerzésére, az elhatározásra és annak a csapatokhoz való eljuttatására. Azokban az időkben, amikor hírközlő és vezető eszközként a hadvezérnek nem állt más rendelkezésére, csak a lovas segédtisztek és küldöncök csoportja, a csapatok hadműveleti-harcászati mozgékonysága szin-tén nagyon korlátozott volt. A távíró, majd utána a távbeszélő, a rádió megjelenése lehetővé tette a csapatcsoportosítások óriási, sőt különböző hadszíntereken való rugalmas vezetését. Még nagyobbak a lehetőségek napjainkban a rádióelektronika további fejlődésének, az elekt-ronikus számítógépek, a tökéletesebb televízió és rádiólokációs készülékeknek, a műholdak és egyéb űreszközök alkalmazásának köszönhetően.

Következésképpen az atomütőerő a csapatok tevékenységével párosulva napjainkban az a fő technikai tényező, amely lehetővé teszi bármilyen méretű haditevékenység sikerét. A tűz- és csapásmérőerő példátlan megnövekedése következtében a fegyveres harc jellege, a csapatok, fegyvernemek és haderőnemek szerepe és mennyiségének jelentősége is megváltozott.

4.3.3. A csapatok létszáma, szervezete és kiképzése. A parancsnoki állomány

4.3.3.1. A csapatok létszáma

A második világháborúban a fegyverzet korlátozott hatékonysága miatt a harcoló felek a tűzfölényt úgy érték el, hogy az arcvonal legfontosabb szakaszán nagy mennyiségű pusztítóeszközt (puskát, géppuskát, aknavetőt, löveget, harckocsit, repülőgépet) össz-pontosítottak. Mindegyik fél úgy igyekezett fölénybe kerülni ellenfelével szemben, hogy a tervezett csapás irányában csapatokból és különösen tűzeszközökből túlnyomó fölényt képzett. Az egyszerű mennyiségi fölényt gyakran manőverezés egészítette ki. Ahhoz, hogy nagy tömegű fegyvert viszonylag keskeny terepszakaszon összpontosítsanak, sok idő kel-lett. Ennek következtében nem lehetett szó az ellenség meglepésről, megszűnt a harcrendek rugalmassága, bonyolulttá vált a vezetés, és az összpontosított csoportosítás sebezhetőbbé vált az ellenséges tűzzel szemben.

Ma, amikor a nagy hatóerejű és nagy pontosságú fegyverrendszerek (az atomfegyverről nem is beszélve) nagy területen mindent meg tudnak semmisíteni, nincs értelme annak, hogy egy korlátozott térségben nagy csapattömegeket összpontosítsanak.

Ily módon feltételezhetjük, hogy az egyes irányokban a közvetlen harctevékenységet és hadműveleteket folytató korszerű hadműveleti-harcászati csoportosítások jóval kisebb


létszámúak lesznek, mint a múlt háborúiban. Ebből azonban korántsem következik, hogy a haderők létszáma abszolút értékben ne növekednék a háborús katonai műveletek alatt.

A csapatok létszámát a különböző történelmi korokban a lakosság lélekszáma, az anya-gi termelés fejlettségi színvonala, a társadalmi rendszer és az állam pénzügyi lehetőségei határozták meg.

A korai feudalizmus korszakában a lovagokból alakult hadseregek kis létszámúak voltak (sok nagy ütközetben 800–1000 lovag vett részt). A hűbéri széttagoltság, a háború korlátozott céljai, a fegyverek költséges volta akadályozta a csapatok létszámnövekedé-sét. Az abszolút monarchiák korában a hadseregek létszáma általában nem haladta meg a 20 000–30 000 főt, mivel nem volt elég eszköz az eltartásukra.

A hadseregek kis létszáma a vezetés bonyolultságával is magyarázható, nem voltak ugyanis technikai hírközlő eszközök. Ezen kívül a vonalharcászat sajátosságai, a hosszan tartó drill, amellyel a csapatok harckiképzésének szükséges színvonalát elérték, korlátoz-ták annak lehetőségét, hogy nagyobb létszámú kiképzett tartalékok álljanak rendelkezésre.

A francia polgári forradalom kora óta erősen megnövekedett a hadseregek létszáma. A korszak társadalmi változásai nemzeti jelleget kölcsönöztek a hadseregnek. Az akkori idők haditechnikai sajátosságai és a katonák megváltozott tulajdonságai új harci formá-kat szültek, amelyekhez nem volt szükség hosszú ideig tartó kiképzésre. Ismeretes, hogy a francia forradalomnak és Napóleon birodalmának hadseregei több százezer főből álltak, minek következtében Franciaország ellenségeinek hadseregei is erősen megnövekedtek.

Az imperializmus korszakában az államok agresszív politikája és világuralmi törek-vése az egyik legfontosabb oka a hadseregek létszámnövekedésének. Állandó hadseregeket kezdtek szervezni, amelyeket általában az általános hadkötelezettség alapján egészítettek ki. Ezek lehetővé tették, hogy már békeidőben tartalékosokat képezzenek ki. A fejlett ipar óriási mennyiségű fegyvert és lőszert gyártott, a vasúti szállítás pedig lehetővé tette, hogy a működő hadseregeket minden szükségessel ellássák.

A fegyveres erők növekedése jelentős mértékben függött a termelésbe bevonható lakos-ság lélekszámától, amelynek kontingenseit szétosztották a csapatok és a hadi szükségleteket biztosító gazdasági élet között.

Még jobban megnövekedett a fegyveres erők létszáma a második világháborúban. Az ipar-ban a lakosság viszonylagos foglalkoztatottsága is növekedett ebben az időszakban, mivel foko-zódott a csapatok harcképességének az ipari termeléstől való függősége. Az ipar látta el a had-seregeket a sokféle és bonyolult haditechnikai eszközökkel, lőszerrel, üzem- és kenőanyaggal.

Napjainkban a sokoldalú gépesítés és automatizálás mind a nemzetgazdaságban, mind a fegyveres erőknél természetesen megkönnyíti a csapatok létszámproblémájának megol-dását. A megoldás kulcsát a haderők elvárt szintű hatékony műveleti alkalmazásának érde-kében a szükséges és az elégséges személyi létszám helyesen megválasztott aránya jelenti.

4.3.3.2. A csapatszervezés

A csapatszervezés az ember és a fegyverzet társítása az elmélet és a gyakorlat tapasztala-tainak alapján, célja a leghatékonyabb harci alkalmazás.

A nagy államok korszerű fegyveres erői különféle haderőnemekből és fegyverne-mekből állnak. A haderőnemek és az őket alkotó fegyvernemek történelmileg alakultak


ki és felszerelésük, valamint szervezetük állandóan fejlődik. Így a szárazföldi csapatok egészen a 19. század végéig alapjában véve gyalogságból, lovasságból, tüzérségből és több szakcsapatból álltak. A szárazföldi csapatok állományában már az első világháború alatt megjelentek a páncélos csapatok. A második világháborúban a lovasság már elvesztette jelentőségét, a gyalogságot majdnem teljesen gépesítették, s ugyanígy a többi fegyver-nemet is. A tüzérségen belül helyet kértek maguknak a rakétaeszközök, a csöves tüzérség pedig minőségileg megváltozott és erősen differenciálódott. Még mélyrehatóbb változások történtek a haderők állományában a második világháború után. Új és döntő haderőnem ke-letkezett, a hadászati rakétacsapatok. Ebből adódóan a szárazföldi csapatoknál és a többi haderőnemnél is a fő pusztítóeszközök a rakéták lettek, megnövekedett a harckocsik jelen-tősége, a gyalogság helye és szerepe pedig jelentősen módosult. A bombázó-légierő szerepe is megváltozott, legfontosabb funkcióit átengedte a különböző rendeltetésű rakétáknak. Csökkent a felszíni flotta (különösen a csatahajók) jelentősége, ugyanakkor a tengeralatt-járóké megnövekedett. Rendkívüli szerep vár a légvédelmi csapatokra, amelyeknek leg-fontosabb feladata az ellenséges légierő megsemmisítése mellett a rakéták és a kozmikus eszközök elleni harc.

Az eredményes együttműködés érdekében a különböző fegyvernemeket haderőneme-ken belül egy-egy összfegyvernemi magasabbegység keretében alkalmazzák.

Az egységek és magasabbegységek szervezetét a mai viszonyok között – mint egyéb-ként mindig – különféle, gyakran ellentmondó követelmények befolyásolják. Minden egységnek, illetve magasabbegységek nagy harci erővel kell rendelkeznie, ugyanakkor képesnek kell lennie önállóan hosszan tartó és feszített ütemű műveleti tevékenység végre-hajtására. Ezzel kapcsolatban elengedhetetlen feltétel a lehető legnagyobb mozgékonyság is, amelynek jelentősége szinte felmérhetetlen.

A haditechnika különböző fajtái közötti meghatározott mennyiségi viszony úgyne-vezett fegyverzeti viszonyrendszert hoz létre. A fegyverzeti viszonyrendszer a tüzérségi lövegek és a gyalogos katonák számának a viszonyát, a harckocsik számának és a többi harceszköz számának a viszonyát jelenti. Ezek az arányok kölcsönösen feltételezik egymást, és lényegesen csak abban az esetben módosulhatnak, ha az adott típusú fegyver tulajdon-ságai erősen megváltoznak (például növekszik hatékonysága), vagy pedig ha a fegyveres harc egyéb feltételei változnak meg észrevehetően.

Ennek eredményeképpen a különböző országokban a fegyveres erők olyan szervezete alakul ki, amelyet az adott ország nemzetgazdaságának fejlettségi színvonala határoz meg, és amelyet az illető államban a fegyveres küzdelem jellegére, valamint a hadviselési mód-jára vonatkozóan kialakított felfogás és nézetek rendszere diktál.

4.3.3.3. A csapatok kiképzettsége

Még a technikailag jól felszerelt csapatokat sem tekinthetjük erősnek, ha kiképzettségük gyenge, és nem állnak a harckészültség magas színvonalán, vagyis ha nem tudják gyor-san megkezdeni a megszabott harci feladatok végrehajtását. A csapatok harcképessége a jó katonai kiképzésből és a magas színvonalon tartott harckészültségből tevődik össze. Csak az olyan csapatokat tekinthetjük harcképesnek, amelyek kitűnően vannak felszerelve, magas szintű harckészültséggel rendelkeznek és bonyolult feltételek között is tudnak te-


vékenykedni. A harcképesség és a harckészültség fogalma ily módon elválaszthatatlanul összefügg egymással.

A katonai kiképzés tartalma korunkban lényegesen változik, egyre bonyolultabbá válik a fegyverzettől és attól függően, hogy a harctevékenység milyen módjait kell elsa-játítaniuk a csapatoknak. Az atomfegyver, a hagyományos fegyverrendszerek, a rakéták és az elektronika korszakában döntő jelentősége van a katonák magas színvonalú technikai tudásának.

A haderő tagjának, aki tökéletesen bánik saját haditechnikai eszközével, fegyverével, az ellenség technikai eszközét is ismernie kell.

Teljesen nyilvánvaló, hogy a számbeli fölény, amelynek jelentőségét nem szabad le-becsülni, kisebb szerepet játszik, mint a csapatok kiképzettsége, harci tapasztalata és az, hogy az év bármely szakában, nappal és éjjel, bármilyen éghajlati viszonyok között képe-sek a harctevékenységre. A háborúk története bővelkedik olyan példákban, amelyek alá-támasztják ezt a megállapítást.

A csapatok kiképzettsége az egyes harcos, az alegységek, az egységek és a magasabb-egységek kiképzéséből tevődik össze.

Egymagában az egyes harcos kiváló kiképzése még nem elegendő. A feudalizmus korában az egyes lovagok kiváló katonai tulajdonságokkal rendelkeztek. Abban a korban a hadseregeken belül nagyobb szerepük lehetett az egyéni ötleteknek, hiányozott az egy-behangolt csapatszervezet elemi tulajdonsága, a szervezetszerű együttműködés. Ennek szöges ellentéte volt II. Frigyes csapatainak vonalharcrendje, amely a maga korában a tö-kély mintaképe volt.

A korszerű harci technika korában az egyéni kiképzés alacsony színvonala ugyanolyan tűrhetetlen, mint a csapatok és alegységek összeforrottságának a hiánya.

A személyi állomány magas színvonalú kiképzettségének összhangban kell lennie a legfontosabb elvvel: szigorúan meg kell felelnie a korszerű műveleti követelmények-nek, a harci technika technológiai és fejlettségi színvonalának.

4.3.3.4. A parancsnoki állomány

A csapatok kiképzettsége, kiváló harcképessége és állandó harckészültsége, harci akarata, erkölcsi állapota nagymértékben függ a parancsnokok egyéni tulajdonságaitól.

A parancsnoki állomány minden időben és hadseregben a hadsereg szervező váza, a hadsereg műveleti képességeinek és hagyományainak a hordozója. Ezért az altisztek, tisz-tek, és tábornokok kiképzettsége, különleges ismeretei, módszerei és vezetési képességei lényeges szerepet játszanak a fegyveres küzdelem sikeres megvívásában. Minden rendű és rangú parancsnoknak nemcsak az elöljáró parancsnok akaratát kell pontosan és fegyel-mezetten végrehajtania, hanem egyúttal alárendeltjei hozzáértő és kezdeményező vezető-jének és nevelőjének is kell lennie. Jó helyzetfelismerésével, a sikerhez vezető legjobb utak gyors megtalálásával a parancsnoknak áldozatkész szolgálatra kell lelkesítenie beosztottjait.

Különösen nagy jelentősége van a parancsnoki kar kiváló tulajdonságainak a kor-szerű fegyveres küzdelemben, amely a magas színvonalú szakmai felkészültségen kívül rendkívüli elszántságot, kitartást és kezdeményezést, alkotó hozzáállást és hősiességet követel tőlük. A parancsnokok egyéni tulajdonságai a tisztképzés és az altisztképzés során


alakulnak ki a katonai tanintézetekben folytatott tanulmányok és a gyakorlatban szerzett tapasztalatok alapján.

Ha a harci technika ésszerű alkalmazásától függ a fegyveres harc sikere, akkor al-kalmazásának hatékony megvalósulása a harcban, de a békekiképzésben is, csak úgy kép-zelhető el, ha a parancsnoki kar alaposan ismeri a technikát, a természettudományokat, a matematikát, valamint ezekkel együtt a hadtudomány elméletét és gyakorlatát.

A parancsnoki kar számára igen nagy jelentősége van a helyes hadműveleti-harcászati gondolkodásnak, a hadiesemények előrelátásának, a gyors elhatározásnak, az elhatározás szívós megvalósításának, valamint a végrehajtás rendszeres ellenőrzésének.

A haditevékenység sajátosságai korszerű viszonyok között kötelezően előírják az al-tisztek, tisztek és tábornokok számára, hogy ne csak egyénileg legyenek kezdeményezők, hanem mindenképpen fejlesszék és támogassák alárendeltjeik kezdeményezését is.

A parancsnoki állomány tulajdonságai a társadalmi környezettől, a történelmi tapasz-talattól, a szakmai felkészítéstől és nem utolsósorban az erkölcsi neveléstől függnek. A pa-rancsnok személyiségét a társadalmi értékrend és a mindennapi élet, a közoktatás, a mű-vészetek hatása, illetve a katonai tanintézetekben folyó oktató- és nevelőmunka alakítja ki.

4.3.4. A fegyveres küzdelem törvényeinek jellege

A fegyveres küzdelem – a többi társadalmi jelenséghez hasonlóan – nem az emberek „szabad akaratától” függ, és nem a véletlenek összevisszasága, hanem meghatározott tör-vényeknek alárendelt folyamat. Ezek a törvények három „érték” szükségszerű és lényeges összefüggését jelentik: a fegyveres küzdelem keletkezésének és folyamatának meghatáro-zott feltételei, a fegyveres küzdelemben részt vevő jelentékeny számú ember tevékenysége és végül e tevékenység eredménye.

Ha megpróbáljuk általánosítani azokat a rendkívül bonyolult kölcsönös összefüggé-seket, amelyek a fegyveres küzdelem jelenségeit mind egymással, mind pedig a történelmi fejlődés általános menetével összekapcsolják, akkor a törvényszerűségek négy fő csoportját emelhetjük ki:

• azok a törvényszerűségek, amelyek a fegyveres küzdelmek keletkezésének, cél-jainak és a fegyveres küzdelmek politikai vezetésének a gazdasági és politikai feltételektől való függését fejezik ki;

• azok a törvényszerűségek, amelyek a fegyveres küzdelmek menetének a had-viselő államok és koalíciók erőviszonyaitól (gazdasági, tudományos, erkölcsi, tulajdon képpeni katonai) való függésében nyilvánulnak meg;

• azok a törvényszerűségek, amelyek azt mutatják meg, hogy a fegyveres harc me-nete és kimenetele hogyan függ össze a harctevékenység módjaival (a fegyveres harc törvényszerűségei);

• és végül a haditevékenység módjainak fejlődését és változásait meghatározó törvényszerűségek.


A törvényszerűségek első két csoportjával korábban, ennek a fejezetnek az előző alfejeze-teiben már foglalkoztam. Most vizsgáljuk meg a törvényszerűségek harmadik csoportját!

A fegyveres harc – a társadalom gazdasági fejlődési törvényeinek, valamint az álla-mok között folyó politikai harcnak a kereteiben – szintén a maga sajátos törvényeinek van alárendelve.

Az alábbiakban bemutatjuk a fegyveres küzdelem néhány fontos törvényét:• A fegyveres harc egyik legfontosabb törvénye az, hogy a haditevékenység eredmé-

nyes folytatása érdekében összhangnak kell lennie a célok – a harci feladatok – és az alkalmazott erők és eszközök, valamint az ellenség erői és eszközei között, figyelembe véve a tér és az idő tényezőjét. E törvény megsértése veszélyes követ-kezményekkel jár, helyes alkalmazása pedig a győzelem feltétele.

• Ezzel a törvénnyel szorosan összefügg egy másik, szintén széles területen érvénye-sülő törvény, amely szerint a sikert akkor lehet elérni, amikor a döntő pillanatban a döntő irányokban erőfölény alakul ki.

• Az erőfölény kedvező feltételeket teremt a győzelem kivívásához, de termé-szetesen önmagában nem vezet győzelemre. A győzelem kivívása érdekében hatékonyan kell felhasználni a rendelkezésre álló élőerőket és eszközöket, amit elsősorban a haderőnemek és fegyvernemek jól szervezett együttműködésével lehet elérni. Ez a tétel is a fegyveres harc törvénye, amely elsőrendű szerepet ját-szik különösen korunkban, amikor a hadseregek sokféle és bonyolult fegyverrel rendelkeznek, és egyre nagyobb differenciálódás megy végbe a haderőnemek és fegyvernemek között.

• A fegyveres harcban csak akkor érhető el a siker, ha a feladatok és a rendelkezésre álló erők összhangja, a szükséges pillanatban való összpontosítása és a fegyver-nemek közötti együttműködés a haditevékenység minden szakaszában megvalósul.

Elsőre lehet, hogy nem gondolunk rá, de a győzelmes hadsereg is kénytelen időnként le-lassítani, esetenként megállítani a támadó műveleteit, mégpedig azért, hogy erőt gyűjtsön, növelje hadianyag-tartalékát, rendbe hozza és megerősítse közlekedési vonalait, új raktárakat építsen, új tartalékokat vonultasson fel.

Ez az állítás a támadás egyik lényeges törvényét fejezi ki. Azt a törvényt, amely szerint sikeres támadó művelet csak akkor lehetséges, ha megerősítjük az elfoglalt terep-szakaszokat, felvonultatjuk a tartalékokat és a logisztikát, megszervezzük a közlekedést, átcsoportosítjuk az erőket, vagyis a hadművészet adta lehetőségekkel élve, műveleti te-vékenységünket a változó helyzethez igazítjuk. E törvény követelményeinek megsértése vereségre, megtartása győzelemre vezet.

Megjegyezzük, hogy a harctevékenység folyamán a támadás említett törvényének ér-vényesülésével egy ellentétes tendencia áll szemben. Az, hogy a támadás csak akkor lehet sikeres, és az ellenség teljes szétzúzása csak akkor lehetséges, ha a támadást a csapatok szakadatlanul, lendületesen, gyors ütemben hajtják végre, ha az ellenséget megállás nél-kül üldözik, hogy lehetetlenné tegyék számára a megkapaszkodást a közbenső védelmi terepszakaszokon; ha megakadályozzák tartalékai felvonultatását, a védelemben támadt rés betömését, az erőgyűjtést és azt, hogy ellencsapásokat mérjen. Ez a tendencia bizonyos feltételek mellett meghatározóvá válik, és mint ilyen, a fegyveres harc egyik legfontosabb törvényeként érvényesül.


A fentiekben leírtak alapján a következőkben szeretnénk a fegyveres harc itt felsorolt törvényeinek jellegére vonatkozóan néhány következtetést levonni.

4.3.4.1. A fegyveres küzdelem törvényeinek objektív jellege és a csapatok haditevékenysé-gének irányítása

A fegyveres küzdelem törvényei, mint egyéb törvények, objektív jellegűek, vagyis az em-berek tudatától és akaratától függetlenül léteznek és hatnak. A fegyveres harc törvényei-nek objektív jellege azt jelenti, hogy nem lehet önkényesen eltörölni vagy megsemmisíteni őket. Hogy egy szemléletes példával éljünk: a gravitáció törvénye is folyamatosan hat, akár elfogadjuk ezt a tényt, akár nem. Ezért a haditevékenység vezetése során e törvényekhez való igazodás a győzelem lényeges feltétele, megszegésük viszont egy erős és hozzáértő ellenség elleni harcban elkerülhetetlenül vereséghez vezet.

A fegyveres harc törvényeinek, mint minden más törvénynek az objektív jellege kü-lönösen akkor mutatkozik meg szembetűnően, amikor az emberek megkísérlik figyelmen kívül hagyni őket, és ennek következtében tevékenységük kudarcot vall.

A fegyveres harc objektív törvényeinek elfogadása nemcsak hogy nem kisebbíti a parancsnoki állomány tudatos vezető tevékenységének jelentőségét a csapatok hadi-tevékenységével kapcsolatban, ellenkezőleg, feltétele a tudatos vezetésnek és a vezetés eredményességének.

E törvények ismerete megóvja a katonai vezetőket a hibáktól és az önkényes cseleke-detektől, a kalandorságtól. Lehetővé teszi számukra, hogy előre lássák a hadi események menetét, idejében felkészüljenek azokra az intézkedésekre, amelyek megelőzik az ellen-ség tevékenységét. Megvédi őket attól, hogy a spontán kialakuló helyzetek nyomdokában kullogjanak. Megóvja őket a véletlenek fetisizálásától, lehetővé teszi a merész elhatározást és nagy célok kitűzését, a fegyveres harc menetének irányítását, és saját akaratuk rákény-szerítését az ellenségre.

A fegyveres harc törvényei korántsem valamiféle végzetszerű törvények, amelyek az emberek feje felett lebegnek és passzivitásra kárhoztatják őket. Nem önműködően, ön-maguktól, az emberek megkerülésével, aktív részvételük nélkül hatnak és valósulnak meg.

A csapatok harctevékenységének a törvényei éppen azáltal valósulnak meg az életben, hogy a parancsnoki kar tudatosan irányítja ezt a tevékenységet.

A hadsereg parancsnoki állománya, miután megismerte a fegyveres harc objektív tör-vényeit, köteles megtanulni tudatos alkalmazásukat.

A hadtudomány törvényei a fegyveres harcban reálisan létező objektív törvényeknek, tendenciáknak és összefüggéseknek a többé-kevésbé pontos és teljes visszatükröződései. A fegyveres harcnak a tudomány által megismert törvényei az emberek gyakorlati tevé-kenységének, a csapatok hadászati, hadműveleti és harcászati vezetésének törvényei. Ezek azok a törvények, amelyek alapján a parancsnokok meghozzák döntéseiket, kidolgozzák a küszöbönálló harcok és hadműveletek terveit, és szervezik a csapatokat e tervek végre-hajtására.

A fegyveres harc törvényei tudatos, célszerű kifejezést a hadművészet bizonyos el-veiben nyernek, amelyek irányadóak, és ha követjük őket – tipikus körülmények között, meghatározott feltételek esetén – számíthatunk rá, hogy minimális veszteségekkel maximá-


lis eredményeket érünk el. Például az a törvény, amely szerint az győz, aki a döntő helyen és a döntő pillanatban túlerőt összpontosít, a tömegképzés elvében fejeződik ki: a harcok és hadműveletek sikere érdekében a legfontosabb irányokban és megfelelő időben az ellen-séget felülmúló élőerőket és eszközöket kell összpontosítani. Ezért nem lehet semmiféle szakadék a fegyveres harc törvényei és a hadművészet elvei között. Az, ami az elméletben a fegyveres harc törvénye, a gyakorlatban a haditevékenység folytatásának elve. Ily mó-don a fegyveres harc törvényei egyúttal a hadművészet törvényei is.

A fegyveres harc törvényeinek pontos ismerete alapján a parancsnok valóban alkotó módon hozhatja meg elhatározását, dolgozhatja ki a harcok és hadműveletek terveit és ve-zetheti a haditevékenységet.

Tudjuk, hogy a terveket a fegyveres harc törvényeinek és a konkrét feltételeknek az is-merete alapján készítik. A tervek azonban nem a valóság egyszerű leképezései csupán. Feladatuk, hogy előre elképzelést alkossanak a küszöbönálló harcról, megfogalmazzák a harctevékenység céljait, meghatározzák e célok elérésének szakaszait, valamint az élőerők és eszközök felhasználásának módjait.

A tervek kidolgozása alkotó folyamat, amelynek során valami újat, sajátszerűt kell adni, ami nem áll készen a valóságban, eredeti módon kell megoldani azokat a kérdéseket, amelyeket az élet megérlelt, és meg kell találni a rendelkezésre álló élőerők és eszközök legcélszerűbb felhasználási módjait. Mellesleg a harcok és hadműveletek nem pontosan úgy alakulnak, mint ahogy az az előzetes tervben szerepelt. E terveket szükség szerint módo-sítani és kiegészíteni kell, néha pedig szükségessé válik jelentős átdolgozásuk vagy más tervekkel való helyettesítésük, ha a helyzet gyökeresen megváltozik. De még ha az adott harc vagy hadművelet terve változatlan marad is, a parancsnokoknak a csapatok vezetése folyamán a kitűzött feladat keretében önálló elhatározásokat kell hozniuk, kezdeményező-nek és találékonynak kell lenniük.

Következésképpen a fegyveres harc objektív törvényszerűsége és a fegyveres harc terv-szerű vezetése egy egységes folyamat elválaszthatatlanul összefüggő két oldala. A fegyveres harc törvényei a csapatok tudatos, célratörő és tervszerű tevékenysége révén valósulnak meg. A csapatvezetés minden harcot, minden hadműveletet a fegyveres küzdelem általános céljainak, az ellenség legyőzésének rendel alá.

A célratörés és a tervszerűség biztosítja a csapatok egységes akaratát és tevékenysé-gét, a tevékenységek időbeli sorrendjét, a kitűzött célok eléréséért latba vetett rendkívüli szilárdságot és kitartást, a harc legváltozatosabb formáinak alkalmazását és gyors váltását, ha erre szükség van. Ugyancsak a célratörés és a tervszerűség teszi lehetővé az aktív, tá-madó tevékenységet, és azt, hogy a védelmet alárendeljük a támadás feladatainak. A nagy célok kitűzése lelkesítően hat a támadó csapatainkra. Ilyen eredményeket természetesen csak akkor érhetünk el, ha a célok és a tervek nemcsak hogy nem ellenkeznek a fegyveres harc objektív törvényeinek követelményeivel, hanem teljes összhangban is vannak velük. A fegyveres harc törvényeit nem szabad viszonylag egyszerű matematikai képletekként elképzelnünk. A hadművészet elvei nem tekinthetők szigorú előírásoknak vagy receptek-nek, amelyeknek gépies követése biztosítja a győzelmet.

A fegyveres harc törvényeinek érvényesülésével különböző tendenciák állnak szemben, és e törvények csak a velük való bonyolult és gyorsan változó összefonódásban érvénye-sülnek. Ezért a fegyveres harc menete rendkívül változatos és nincs két harc vagy ütközet, amely pontosan megegyeznék egymással.


Meghatározott feltételek között az egyik tendencia a legnagyobb jelentőségre tesz szert és az ellentétes irányzatok fölé kerekedik, majd később a megváltozott körülmények között átadja helyét egy másik tendenciának. De az ellentétes tendenciák mindig összefonódnak és kiegészítik egymást. A hadvezér művészete abban nyilvánul meg, hogy az ellenség szét-zúzása érdekében a konkrét helyzettel teljes összhangban a legésszerűbben vegye számba ezeket a tendenciákat.

Az összpontosítás és a szétbontakoztatás ellentétes tendenciái minden háborúban érvényesültek, az egyik, az összpontosítás, azonban bizonyos feltételek között uralkodó jelentőségűvé vált és a hadművészet gyakorlati elveként szerepelt.

A 18. századi Európában az úgynevezett kordonrendszer uralkodott, amely abból állt, hogy a csapatokat a lehetőségeknek megfelelően igyekeztek egyenletesen elosztani a határok mentén. Ez a rendszer nem az akkori hadvezérek sematizmusának a következménye volt. Ez a műveleti formáció bizonyult többé-kevésbé hatékonynak a gyenge vagy határozatlan ellenség elleni harcban, és ugyanakkor a katonai raktárak megvédésének a szükségéből következett, hiszen ezek elfoglalása pótolhatatlan veszteséget jelentett és elkerülhetetlenül a háború elvesztését is eredményezte.

Napóleon elvetette a kordonrendszert. Az volt az álláspontja, hogy ez a harcmód nem alkalmas egy erős ellenség elleni háborúra. Ő a maximális erőösszpontosítás elvéhez tar-totta magát. Az őt követő német hadtudomány, amelynek alapját Carl von Clausewitz rakta le, azt a gondolatot népszerűsítette, hogy az állam fegyveres erőinek minél nagyobb részét kell összpontosítani egy, a döntő irányban.

Carl von Clausewitz azt tanította, hogy az erőösszpontosítást szabálynak kell tekinteni, az erők felaprózását pedig csak kivételnek kell tartani. Ismeretes, hogy ez volt a Schlief-fen-terv alapgondolata is. De az első világháború alatt a német vezérkar a csapatok nagy részét Kelet-Poroszországban összpontosította az oroszok elleni védelem céljából, ezért a Franciaország elleni „villámháborúra” kijelölt erők elégtelennek bizonyultak a kitűzött feladat végrehajtásához.

A második világháború kezdetén a szovjet csapatoknak a támadó német erőkkel szembeni csoportosítása nem volt ésszerű és hatékony. A fedező erőket széttagolták a határ mentén, megszállták még a nyugati kiszögelléseit is, ahol a védő csapatok szárnyait semmi sem fedezte. A tartalékba jelentéktelen erőket osztottak be, amelyek nem mérhettek nagy erejű csapást a betört ellenségre, a határ mentén elhelyezett csapatok pedig nem tudtak csatlakozni hozzájuk, mivel a szükséges gépi szállítóeszközök nem álltak rendelkezésük-re. Nyilvánvaló, hogy a fedező erőként alkalmazott csapatcsoportosítások elhelyezkedése a határ menti körzetekben nem felelt meg annak a feladatnak, hogy visszaverjék a német hadsereg váratlan támadását. Nem szervezték meg az erők hadműveleti és harcászati cso-portosítását az ellenséges csapás visszaverésére.

A haditevékenységek bonyolultságát és végtelen sokféleségét nemcsak az indokolja, hogy a fegyveres harc törvényei uralkodó tendenciaként lépnek előtérbe, ám az ellentétes tendenciákkal kereszteződve érvényesülnek, hanem azt is, hogy a legkülönfélébb véletlenek tömegén keresztül törnek utat maguknak.

Ismeretes, hogy valamely törvény megvalósulásában a véletlenek viszonylagos sze-repe elsősorban a folyamatok szabályozottságának vagy zűrzavarosságának fokától függ. Minél szabályosabb az adott folyamat, annál szűkebb a véletlenek jelentkezésének területe,


és fordítva: minél nagyobb a káosz az események menetében, annál nagyobb lesz a vélet-lenek szerepe.

A szabályozott folyamatoknak az úgynevezett dinamikus törvényszerűségek felelnek meg, amelyek egyértelmű meghatározottsággal érvényesülnek, a rendezetlen folyamatok-nak pedig az úgynevezett valószínű statisztikus törvényszerűségek. Az utóbbiak a tömeges, ismétlődő jelenségek területén megnyilvánuló oksági összefüggéseket fejezik ki, amelyek mindegyike véletlen és a többitől független lehet. A statisztikus törvényszerűségek nagyszá-mú véletlen jelenség kölcsönhatásának általános eredményét, valamint a jelenségek között, illetve az érvényesülési feltételeik között objektíven fennálló összefüggést határozzák meg. A szabályozott és a rendezetlen folyamatok a folyamatok két ellentétes típusát alkotják, de köztük egész sereg közbenső folyamat van. Ezen kívül a rendezetlen folyamatok gyakran maguktól rendeződnek, a szabályozott folyamatok pedig egyre kaotikusabbá válnak. En-nek megfelelően a törvények érvényesülésében növekszik vagy csökken a véletlen szerepe.

Mindezek tükrében feltehető a kérdés, vajon a fegyveres küzdelem a folyamatok-nak melyik típusához, a szabályozott vagy a rendezetlen folyamatokhoz tartozik-e. Sem az egyikhez, sem a másikhoz. A fegyveres harc a folyamatoknak egy különleges típusa, amely elvileg különbözik az említett két folyamattól. Olyan folyamat, amely a parancsnok vezető és szervező tevékenysége útján, az alparancsnokoktól a legfelső főparancsnokságig bezárólag állandóan rendeződik. Ugyanakkor mindegyik hadviselő fél arra törekszik, hogy az ellenséges csapatokra mért csapásaival felborítsa tevékenységük tervszerűségét, szét-züllessze őket, káoszt idézzen elő soraikban, ami nagyszámú és különféle véletleneket szül a fegyveres harc folyamán.

Az ellenség kikapcsolja a csapatok harcrendjeinek egyik vagy másik láncszemét, megbontja az összeköttetést és a vezetést, gátolja a csapatok rendszeres ellátását. Ha atom-fegyver alkalmazása történne egy műveleti tevékenység során, az kétségtelenül jelentősen szaporítaná a felek tevékenységében az ösztönösség és a zűrzavar elemeit.

Le kell szögeznünk, hogy a rendezetlenség elemei nemcsak az ellenség tevékeny-ségéből, hanem a hadsereg szervezetének a bonyolultságából is származnak, amelynek minden egyes része bizonyos fokig önállóan tevékenykedik, annál is inkább, mivel a csa-patok rendszerint nagy területeken, szétszórtan helyezkednek el, és gyakran nehéz velük összeköttetést létesíteni.

A csapatok tevékenysége meghatározott hadműveleti terveknek és az azokat megva-lósító parancsnokoknak van alárendelve. Ugyanakkor a különböző kiképzettségi jellemű és szokású katona tevékenysége elkerülhetetlenül sok véletlent idéz elő különösen akkor, amikor helytelen helyzetmegítélés és hibás elhatározások alapján tevékenykednek.

Végül a fegyveres harc folyamán a véletlen forrásai lehetnek az időjárási jelenségek is, amelyeket gyakran nehéz helyesen prognosztizálni.

Amikor a tudomány valamilyen törvényt felfedez, tömeges jelenségekről, nem pedig egyes esetekről van szó. Ezért ha nem az egyes harcot, hanem a harcok tömegét vesszük, akkor gyakran nemcsak minőségileg, hanem mennyiségileg is kifejezhetjük a fegyveres harc törvényeinek érvényesülését. Például az erők és eszközök összpontosításának törvénye olyan szabályok formájában nyilvánul meg, amelyek meghatározzák a bizonyos feladatok végrehajtásához szükséges erőknek és eszközöknek az átlagos harcászati és hadműveleti sűrűségét.


Hiba volna, ha tagadnánk a fegyveres harc objektív törvényeinek és a hadművészet velük összhangban levő elveinek a létezését, és a fegyveres küzdelmet a „véletlenek zűr-zavarának” tekintenénk. Ezek a törvények alapvetően uralkodnak a harctevékenység mene-tén, és csak akkor küzdhetjük le az ösztönösség elemeit, és biztosíthatjuk a fegyveres harc célszerűségét, tervszerű jellegét és szervezettségét, ha figyelembe vesszük őket és a csapat-vezetésben támaszkodunk rájuk. E nélkül nem tudjuk legyőzni az ellenséget.

4.3.4.2. A fegyveres harc törvényeinek történeti jellege

A hadművészet története azt mutatja, hogy a fegyveres küzdelem törvényei és elvei mély-ségesen történeti jellegűek, ami elsősorban abban nyilvánul meg, hogy az egyik törvény keletkezik, a másik pedig érvényét veszti. Például századokon át törvény volt, hogy az ütkö-zetek sorsát a szálfegyverrel mért csapás dönti el. Ez a törvény, igaz, más formában és más terjedelemben, de még akkor is érvényesült, amikor a szuronyrohamot tűzzel párosították, amelynek a szerepe szüntelenül növekedett. Ez a törvény csak a második világháború folyamán tűnt le teljesen a színről és adta át helyét egy másik törvénynek, amely szerint a tűzcsapásé a döntő szerep.

A fegyveres küzdelem törvényeinek történeti jellegét az is mutatja, hogy meghatáro-zott tendenciák egy időben az egyik háborúban uralkodóvá válnak, más időben és másik háborúban pedig háttérbe szorulnak. Például az erőösszpontosítás tendenciája nem mindig és nem minden háborúban volt uralkodó. Így nem jutott szerephez az olyan háborúkban, amikor vonalharcrendben támadtak, amelyben az erők az egész arcvonalon egyenletesen voltak elosztva vagy azokban az ütközetekben, amelyek az egyes lovasok és harcosok egyé-ni tusájának óriási, ösztönös és rendezetlen halmazát alkották. Másként volt ez a reguláris ütközetekben, amelyekben többé-kevésbé jól rendezett csapatok csaptak össze egymással. Epameinóndasz (i. e. 418 – i. e. 362, thébai hadvezér) elsőnek fedezte fel azt a harcászati el-vet, amely napjainkig majdnem minden reguláris ütközetet eldönt: az erők olyan egyenlőtlen elosztását az arcvonalon, hogy a főcsapás mérése céljából a döntő ponton kellő erőt lehessen összpontosítani. A fegyveres harc törvényeinek és elveinek, valamint a hadművészet velük összhangban levő elveinek történeti jellege abban domborodik ki, hogy a hadviselési felté-telek változásától függően változik tartalmuk is. Így Epameinóndasz elve már Nagy Sándor háborúiban lényegesen megváltozott, hiszen ezekben a csatákban a különböző fegyver-nemek olyan kombinált alkalmazására került sor, amilyet Görögország a maga elenyésző lovasságával sohasem tudott elérni. Szükségtelen arról beszélnünk, hogy később több mint húsz évszázadon át az erőösszpontosítás elve többszörös változáson ment át. Érvényesülési köre bizonyos feltételek kapcsán korlátozódott, más körülmények között kibővült, tartalma új vonásokat öltött és más viszonyba került a vele ellentétes tendenciákkal.

Különösen lényeges változáson megy át az erőösszpontosítás törvénye a nukleáris fegyverekkel vívott fegyveres küzdelem feltételei között, amelyben az erőösszpontosítás és szétbontakoztatás ellentétes tendenciáinak kombinálási problémája még nagyobb jelen-tőségű lesz, és új tartalmat kap. A szétbontakozás ilyen körülmények között azért válik szükségessé, hogy csökkentsük a csapatoknak az ellenséges atomcsapások következtében keletkező veszteségeit. De egyúttal teljes mértékben érvényes marad a katonai sikerek régi törvénye: a túlerő összpontosítása a döntő irányokban és a döntő pillanatokban. Ezért


maradhat az atomfegyver alkalmazásának körülményei között is a harctevékenység egyik legfontosabb elve a gyors átmenet az élőerők és eszközök összpontosításából a szétbonta-kozásba és fordítva.

Azelőtt az erőösszpontosítás elve abban fejeződött ki, hogy óriási embertömegeket és technikát összpontosítottak néha igen korlátozott arcvonalszakaszokon. Különösen szembetűnő volt ez a második világháborúban. A nukleáris fegyverekkel vívott magas intenzitású katonai műveletekben ez a törvény másként érvényesül: a főirányban mért atomcsapásokban fejeződik ki, amit nyilvánvalóan nem úgy valósítanak meg, hogy keskeny szakaszon összpontosítják az indítóállványokat, hanem a rakéták röppályájával manőverez-nek a mélységből és a szárnyakról.

4.3.5. A fegyveres küzdelem módjainak fejlődési törvényszerűségei

A fegyveres küzdelemben a személyi állomány és annak erkölcsi szelleme mellett rendkívül nagy szerepe van a haditechnikának is. Természetesen a fegyveres küzdelem módjaiban végbemenő változásokat és nagy fordulatokat nemcsak a társadalmi mozgások és átalaku-lások idézik elő, hanem a haditechnika, elsősorban a fegyverzet minőségi, illetve meny-nyiségi változása is.

Egy új fegyver feltalálása vagy a réginek lényeges tökéletesítése nemcsak a hadművé-szet fokozatos változását hozza magával, hanem – meghatározott feltételek esetén – mély-reható fordulatot is idézhet elő a harcászatban, sőt a hadászatban is, a fegyveres küzdelem teljesen új módjait keltheti életre.

Melyek ezek a feltételek? Milyen törvényszerűségek irányítják a fegyveres küzdelem módjainak a technikai haladás által előidézett gyökeres átalakulását?

A legfontosabb ilyen törvényszerűség az, hogy csak egy új fegyver tömeggyártása és a fegyveres harcban való tömeges alkalmazása idézhet elő mélyreható változást a had-művészetben. Ebben a dialektika ismert törvénye, a mennyiség minőségbe való átmeneté-nek a törvénye nyilvánul meg. Meg kell jegyeznünk, hogy csak meghatározó képességeket hordozó, valóban tökéletes fegyvernek a felhalmozása változtathatja meg gyökeresen a harcmódot.

Ahhoz, hogy az adott állam gazdasága megszervezze a hadművészetet forradalma-sító új fegyverek tömeggyártását, igen fejlett iparra és az ipar mobilitására van szükség. Ez azonban még nem minden. Arra is szükség van, hogy az ipar időben megrendelést kap-jon a hadseregtől az új mintájú fegyverek gyártására. Ehhez pedig az kell, hogy a politikai és katonai vezetők felismerjék az adott fegyver értékét és hatékony műveleti alkalmazha-tóságát, valamint leküzdjék a katonai gondolkodás konzervativizmusát.

Az új fegyver, ha jelentéktelen mennyiségben vetik be a fegyveres küzdelem műveletei során, nem változtathatja meg jelentősen a harcmódot. Így volt ez például a géppuskákkal, amelyeket először korlátozott mennyiségben az 1899–1902. évi angol–búr háborúban, majd utána az orosz–japán háborúban alkalmaztak. Az orosz hadseregnek a háború elején mindössze 8, a háború végén pedig 374 géppuskája volt. Ez a mennyiség nem volt elegendő arra, hogy észrevehetően befolyásolja a háború menetét és a hadművészetet.

Másként alakult a helyzet az első világháborúban. A géppuskák, amelyeket a hadviselő államok ipara százezer számra gyártott, a gyorstüzelő lövegekkel és a drótakadályokkal


védett lövészárokrendszerekkel együtt elősegítették a manőverezésről az állásharcra való áttérést, különösen a nyugati arcvonalon.

Hasonló volt a helyzet a harckocsikkal is. Ezek az első világháború csataterein tűntek fel elsőként, de megjelenésük nem változtatott lényegesen a harcmódokon. Ennek az volt a magyarázata, hogy először is a harckocsik száma viszonylag nem volt nagy, másodszor pedig mint harceszközök még fejlesztésük kezdeti szakaszában voltak, különösen a me-netsebesség és hatósugár tekintetében. Alkalmazásuk módja kísérleti jellegű volt, rájuk jellemző fegyvernemi harcászati elvekkel és eljárásokkal ekkor még nem rendelkeztek.

A két világháború között eltelt idő alatt aztán a harckocsit – mint fegyvert, és mint fegyvernemet – jelentősen tökéletesítették. Az ipar minden nagy országban egyre növekvő mennyiségben gyártotta őket. A második világháborúban a harckocsik gyártása ugrássze-rűen fejlődött. 1914 és 1918 között az összes hadviselő állam alig 10 000 harckocsit gyártott, ezzel szemben a második világháború alatt Németország több mint 65 000-et, az Amerikai Egyesült Államok több mint 85 000-et, Anglia pedig több mint 25 000-et gyártott.52

A harckocsik tökéletesítése, gyártásuk kibővítése és a harcmezőn való tömeges al-kalmazásuk az alapja annak, hogy a második világháború alatt új harcmódok születtek. A harckocsi csapatok – az első világháborútól eltérően – most már nemcsak arra szol-gáltak, hogy a gyalogságot közvetlenül támogassák az ellenséges védelem áttörésében, hanem önálló csapásmérő erőt is alkottak, amely a légierővel együttműködve képes volt arra, hogy ezt az áttörést nagy hadműveleti és hadászati célok érdekében kihasználja, nagy portyázásokat hajtson végre az ellenség mögöttes területén, elvágja közlekedési útvonalait és bekerítse csapatait.

Az első világháború alatt a harckocsik nem váltak önálló fegyvernemmé, és alkalma-zásukat teljesen harcászati feladatoknak rendelték alá. Ezzel szemben a második világhá-borúban az ellenkező folyamat zajlott le, a gyalogság, tüzérség és más régi fegyvernemek harcászata alkalmazkodni kezdett az új fegyverhez a harckocsi csapatok minél hatékonyabb alkalmazása céljából.

Ez a körülmény a hadművészet fejlődésére jellemző és széles területen érvényesülő törvényszerűséget fejez ki. Először az új fegyver nem rögtön szorítja ki a régit, hanem meghatározott időn át vele együtt létezik. Másodszor pedig az új fegyvert kezdetben rend-szerint a régi fegyverhez és a régi fegyvernek megfelelő harcászathoz igazítva alkalmazzák. Harmadszor az új fegyver csak a tökéletesség kellő fokán és kellő mennyiségben jut önálló és lényeges jelentőséghez, és végül a régi fegyver egyre inkább aláveti magát az új fegyver harcászati és technikai sajátosságainak és a neki megfelelő új harcmódoknak.

A 20. század hadművészetének története a történelem azon korszaka – amikor is a hadi-technika a korábbi korokhoz képest szokatlanul gyorsan fejlődött – arról tanúskodik, hogy egy adott háborúban megjelenő új fegyvert az éppen folyó fegyveres küzdelem során álta-lában nem tudják a benne rejlő képességeknek megfelelően teljes mértékben felhasználni. Elterjedt alkalmazására csak a következő háborúban kerül sor, és csupán akkor változtatja meg a fegyveres küzdelem módjait.

Ennek az a magyarázata, hogy a katonai műveletek időtartama rendszerint rövidebb annál az időnél, amennyi az új fegyver tömeggyártásának megszervezéséhez, továbbá az új

52 Szijj Jolán szerk. (2000): Magyarország az első világháborúban. Lexikon A-Zs. Budapest, PETIT REÁL. Páncéljárműgyártás (I–VIII. szócikk). 531–534.


fegyver harcászati és technikai tulajdonságainak harci feltételek között való maradéktalan alkalmazásához, a hadművészet átalakításához, továbbá az új fegyvernek megfelelő csapat-szervezés kialakításához egyébként szükség van. Így volt ez a géppuskával is, amely csak az első világháborúban vált olyan tényezővé, amely hatni tudott a hadművészet jellegére.

A harckocsikat és a légierőt már az első világháborúban is alkalmazták, de csak a má-sodik világháborúban idéztek elő teljes fordulatot a fegyveres küzdelem megvívásának módjában. Ennek a háborúnak az utolsó szakaszában olyan új harceszközöket alkalmaztak, mint a sugárhajtású repülőgépek, a pilóta nélküli szárnyas lövedékek és az atombombák. Ezek az új haditechnikai eszközök (a rádiólokációs technika kivételével) azonban nem vál-toztatták meg akkor és ott lényegesen a harcmódot. Változást előidéző hatásuk azonban napjainkra nem is kérdéses.

Az előzőekben leírtakból adódik, hogy a haditechnika, különösen a fegyverzet alapvető változása elkerülhetetlenül azzal a következménnyel jár, hogy a haderők a műveleteik végre-hajtása során az egyik harcmódról egy újabb, a régitől minőségileg különböző harcmódra térnek át. Ez az objektív törvényszerűség azonban nem automatikusan érvényesül. Hatása csak akkor érzékelhető, amikor a csapatoknak a legújabb haditechnikával és fegyverzettel való felszerelése kikényszeríti az új technológiai eljárások alkalmazása nyomán az új mű-veleti eljárásokat, amelyek valójában már a haditevékenység új módjai.

Az új haditechnika rendszeresítése nyomán megjelenő új haditevékenységi mód ellent-mondásba kerül a fegyveres harc régi módjaival és szervezési formáival. Ez az ellentmondás megoldásra vár, de nem küzdhető le spontán módon. A fegyveres harc új módjaira való áttérés szükségessége még nem maga az áttérés. Ennek az áttérésnek a végrehajtásában különösen fontos szerepe van a hadtudománynak.

4.3.6. A hadtudomány szerepe a fegyveres harc menetében és kimenetében

4.3.6.1. A tudomány szerepe a fegyveres harcmód alakításában

A fegyveres harc új módjainak kidolgozása vagy a régiek lényeges megváltoztatása a mai körülmények között nem spontán folyamat. Ez korszakunk egyik legjellemzőbb vonása. Napjaink fegyveres küzdelmeiben, amelyekben rendkívül bonyolult és változatos technikai eszközöket alkalmaznak, a haditevékenység módjainak e technikához való spontán alkal-mazkodása csak a kis alegységek harcászatának területén lehetséges, de ott is csak ritka esetben. Az új harcmódok kialakításának feladatát csak a csapatok sokoldalú gyakorlati tapasztalataira támaszkodó és e tapasztalatokat általánosító tudományos katonai elmélet oldhatja meg. Ez minden korszerű haderőnem, fegyvernem, ugyanígy az atom- és egyéb tömegpusztító fegyverek harci alkalmazására egyaránt vonatkozik.

A hadművészet elméletének nagy szerepe abban a sajátos kapcsolatban keresendő, amely közte és a fejlődésének fő forrásául és helyességének ismérvéül szolgáló gyakorlat között fennáll. Más tudományokban, például a fizikában vagy a kémiában a tudósok az általuk felállított hipotéziseket vagy elméleteket kísérletileg nyomban ellenőrizhetik. Egészen más a helyzet a hadtudományban. A katonai stratégiákat és a műveletekkel kap-csolatos elméleteket igazán kipróbálni, ellenőrizni csak egy magas intenzitású fegyveres küzdelemben lehet. Ilyenek azonban – szerencsére – ritkán fordulnak elő. Ettől függetlenül


a békeidőszakban a haditechnika elég gyorsan fejlődik, ebből adódóan ekkor a katonai el-mélet fejlődése szempontjából roppant nagy jelentősége van a kiképzés és a hadgyakorlatok tapasztalatainak, bár ezek bizonyos mértékben korlátozottak és feltételes jellegűek.

Az új haditechnikai eszközöknek alacsony intenzitású fegyveres küzdelemben történő alkalmazása elégtelen, egyoldalú és gyakran torz képet ad, amelyből nem lehet megítélni, milyen jelentősége lehet az eszköznek a jövő háborús katonai műveletében. Éppen ezért a jövő katonai műveletei jellegének előrelátása a társadalmi feltételek és a haditechnika fejlődési irányzatainak elméleti megismerése alapján rendkívül nehéz, ugyanakkor mégis életbevágóan fontos. Hiszen a hadtudomány csak az ilyen előrelátás alapján tudja felbecsül-ni, hogy az egyik vagy másik fegyvernek milyen szerepe lesz a jövő katonai műveleteiben, és így dolgozhatja ki hatékony alkalmazásának módjait. Az 1950-es évek végéig a haditevé-kenység módjaiban beállt fordulatok rendszerint a harcászat területén történt változásokkal kezdődtek, utána terjedtek át fokozatosan a hadászatra. Ha azonban a nukleáris fegyver alkalmazásával megvívandó esetleges háborús katonai műveletet vizsgáljuk, ennek éppen a fordítottja igaz. Az atomfegyver megjelenése által előidézett fordulat először a hadászatot érintette, majd átterjedt a hadműveleti művészetre, s utána következett a harcászat, egészen az egységek és alegységek tevékenységéig. Ez a körülmény is indokolja, hogy érdemes merész tudományos alkotó tevékenységgel kutatnunk a fegyveres küzdelem új módjait.

Jelenlegi viszonyaink között a hadügy terén szokatlanul megnövekedett az előrelátás jelentősége.

Az emberiség történetének hosszú időszakában a hadtudomány a fegyveres küzdelem múltban szerzett tapasztalatainak általánosítására korlátozódott. A kellő jövőbelátás hiá-nya nem túlságosan akadályozta, hogy ellássa feladatát, hiszen a hadügy lassan fejlődött, a fegyveres küzdelem technikai bázisa és az egyéb anyagi feltételek lassan változtak, en-nél fogva a múlt háborúk általánosított tapasztalatait hosszú időn át fel lehetett használni.

Ismeretes, hogy a hűbériség korában a hadvezérek a régi, ókori háborúk hadjáratai-nak leírásából tanultak, és gyakorlatukban Epameinóndasz, Nagy Sándor, Julius Caesar, Hannibal és az ókor más hadvezéreinek tapasztalatait alkalmazták.

A polgári fejlődés korszakának hadvezérei és teoretikusai részben szintén erre a ta-pasztalatra támaszkodtak, a hűbéri abszolutizmus korában működő hadvezérek – Turenne, Savoyai Jenő, Gusztáv Adolf, I. Péter, II. Frigyes, Napóleon és Szuvorov – alkotó tevékeny-ségének elemzésével egészítve ki azt. Az abszolutizmus korát követő katonai elmélet, főleg a francia polgári forradalom háborúinak és a napóleoni háborúk általánosított tapasztalatára épült, és egyúttal a 19. század számos háborújában lényeges szerepet játszott (Poroszország, Oroszország és más államok háborúiban).

A katonai elmélet gyakorlati alkalmazásának ez a tendenciája azonban akkortól nem volt tartható, amikor az objektív feltételek annyira megváltoztatták a fegyveres harc eszkö-zeit és módjait, hogy egymagában a múlt általánosított tapasztalata és a klasszikus példák követése nem bizonyult elegendőnek. Szükség volt az új feltételek tudományos elemzésére és olyan előrelátási képességre, amely fel tudja mérni a fegyveres harc gyorsan változó helyzetének fejlődését. Ez először az első világháború kezdetén vált szembetűnővé azzal, hogy az akkor létező hadtudomány gyakorlatban alkalmazott elveinek egy része már el-avult, miközben nem tudták idejekorán értékelni a háború jellemző sajátosságait. Ugyanezt mondhatjuk egyébként a francia katonai elméletről is, amely a második világháborúra való felkészüléssel kapcsolatban teljes kudarcot vallott.


A második világháború újszerűsége az első világháborúhoz és az azt megelőző hábo-rúkhoz viszonyítva össze sem hasonlítható azzal a mélyreható fordulattal, amelyet a tömeg-pusztító fegyver megjelenése idézett elő a hadviselésben. A múltban a katonai elméletnek a küszöbönálló háborúk értékelésével kapcsolatos tévedéseit a háborúk folyamán rendszerint helyesbíteni lehetett.

Ma a hadviselés jellemzői és a fegyveres küzdelem sajátosságai okán egészen más a helyzet. Éppen ezért a hadtudomány békeidőszaki hatékony és eredményes művelésével, az elmélet és a gyakorlat egységének biztosítása mellett kell kidolgozni a holnap művele-teiben alkalmazott eljárási módokat.

4.3.6.2. A megalapozatlan tervezés és konzervativizmus veszélye a hadtudományban

A hadtudomány történetét leginkább kétfajta hibás elmélet jellemzi. Az egyik a „légvár-építés”, ami valamilyen új típusú harceszköz képességét, illetve szerepét eltúlzó állásfog-lalásban ölthet testet. Míg a másik a „rutinelméletek” zsákutcája, amely fetisizálja a régi gyakorlati tapasztalatot, nélkülözi az új iránti érzéket és hiányzik belőle az alkotó útkeresés.

Ezek az elméletek korántsem veszélytelenek. A legnagyobb kárt azonban rendszerint a maradi szellemtől áthatott elméletek okozzák, kivált, ha olyan egyének vallják őket, akiknek nagy befolyásuk van a fegyveres erőkre. Ilyenkor a maradiság még ártalmasabb.

Az ilyen katonai vezetőket, akik előző ütközetekben győzelmet arattak, rabul ejtik a régi tapasztalatok, nem tudnak szabadulni tőlük, figyelmen kívül hagyják az új tech-nikát és technológiát, nem tanulmányozzák behatóan és nem veszik észre a benne rejlő lehetőségeket.

A hadművészet története arról tanúskodik, hogy hadügyi téren az elméleti gondolkodás gyakran elmarad az új feltételek mögött. Lloyd George valaha azt az éles elméjű megjegy-zést tette, hogy a hadvezérek rendszerint nem a jövő, hanem a múlt háborújára készülnek. A maradi eszmék néha jóval veszélyesebbek, mint az elavult fegyverek.

Íme, néhány tény. A géppuskát az amerikai Hiram Maxim 1883-ban találta fel. Talál-mányát azonban nagyon hidegen fogadták. Ismeretes, hogy Dragomirov, az orosz hadsereg tekintélyes és idős tábornoka élesen elítélte a géppuska alkalmazását a háborúban. Egészen az első világháború elejéig a katonai elmélet képtelen volt felismerni, hogy a géppuska milyen fordulatot idéz majd elő a harcmódban. A hadviselő államok katonai vezetői még a harctevékenység első hónapjaiban is tagadták a géppuska jelentőségét, és tiltakoztak szá-muk növelése ellen. Ezért mindkét fél csapatai a tömegtámadásra alapozott régi módsze-rekkel léptek hadba. Ismeretes, hogy a katonai elmélet elmaradása miatt – amely nem látta előre a fegyveres harc új jellegét – a csapatok a haditevékenység kezdetétől fogva óriási veszteségeket szenvedtek.

Ugyanez történt a harckocsikkal is. A francia katonai elmélet arra a győzelemre hi-vatkozva, amelyet az antant aratott az első világháborúban Németország felett, kanonizálta ennek a háborúnak a tapasztalatát és a hadművészet csúcspontjának, felülmúlhatatlan minta-képének tartotta. Még a német csapatok 1939. szeptemberi lengyelországi támadása – ami-kor először alkalmazták széleskörűen a légierővel együttműködő páncélos csapatokat – sem térítette észhez a francia katonai vezetőket és teoretikusokat, akik meg voltak győződve róla, hogy a Maginot-vonal lehetetlenné fogja tenni a németek manőverező harcmódját.


Az első világháború harcmódjaihoz való ragaszkodás abban mutatkozott meg, hogy Franciaország nagyon elmaradt a páncélos csapatok fejlesztésében. A franciák a háború elején a meglevő harckocsijaikat, alegységekre bontva megosztottan (elaprózva) alkal-mazták, a gyaloghadosztályok mellé osztották be, és ezért nem tudtak páncélos tömegeket szembeállítani a németek csapásaival.

A német katonai elmélet másként fejlődött. A tábornokok tudva azt, hogy Németország nem képes hosszú háborút viselni nagy erejű ellenségek ellen, „villámháborúra” készültek, amelyet a légierővel együttműködő nagy páncélos erők tömeges bevetésével szándékoztak végrehajtani. Ennek megfelelően új, merész tételeket dolgoztak ki, amelyek megdöntötték a régi elképzeléseket.

Igaz, e tételeknek voltak bizonyos hiányosságaik. Ennek ellenére Németország a többi korabeli országnál jobban fel tudta becsülni az új haditechnikai eszközöknek, különösen a harckocsiknak és a repülőknek a jelentőségét. Ily módon a hadviselésnek, valamint a had-műveletek végrehajtásának tökéletesebb módjait tudták kialakítani.

Ez a körülmény nem kis szerepet játszott Németország háborúra való félkészülésében, valamint a Lengyelországban 1939-ben, Franciaországban pedig 1940-ben megvívott had-műveletek módszereiben és 1941-ben a szovjet hadsereg elleni támadó hadműveleteikben.

Mivel magyarázhatjuk azt a kifejezett ellentétet, amely az új háborúra való felkészü-lésben a francia és a német hadigépezet között mutatkozott? Főként azzal, hogy az első világháborúból győztesként kikerülő franciák a babérjaikon pihentek. Teljesen kielégítették őket azok a harcmódok, amelyek meghozták számukra a győzelmet. Ezért abba az illúzióba ringatták magukat, hogy egy új háborúban ugyanazt az ellenséget, ugyanazokkal a mód-szerekkel ismét le tudják győzni, ezért nem is törekedtek semmi újra.

A háborúk története meggyőzően tanúsítja, hogy a csapatok megsemmisítő veresége-ket szenvednek, ha tevékenységüket arra a hamis elképzelésre alapozzák, hogy hadviselési módok tekintetében az új háború az előző megismétlődése lesz. Ezt láttuk Franciaország példáján is. Franciaország katonai vezetői abban reménykedtek, hogy az 1914–1918. évi állásháború megismétlődik. Ez volt az egyik legfőbb oka, hogy a német csapatoknak sike-rült a francia hadsereget másfél hónap alatt teljesen szétzúzniuk.

Meg kell mondani, hogy a német hadsereg vezetői hasonló hibát követtek el a Szovjet-unió elleni háborúban. Hitler 1940. december 5-én a hadseregparancsnokok megbeszélésen kijelentette: „Várható, hogy az orosz hadsereg már a német csapatok első csapásától nagyobb vereséget szenved, mint Franciaország hadserege 1940-ben.”

Heinz Guderian német tábornok Egy katona visszaemlékezései című emlékirataiban a következőképpen jellemezte a német főparancsnokságon a Szovjetunió elleni háború ha-ditervének kidolgozása idején uralkodó hangulatot: „A múlt sikerei, különösen a nyugaton oly váratlanul, rövid idő alatt aratott győzelem annyira elködösítette főparancsnokságunk vezetőinek az elméjét, hogy szótárukból törölték a lehetetlen szót.”

A hadtudomány egyik leglényegesebb gyengesége lehet, ha a komplexen jelentkező objektív tényezők jelentőségét elhanyagolja és a hadászati, valamint a hadműveleti tervek szerepét eltúlozza.

Persze nem szabad feltételeznünk, hogy ez a lebecsülés abszolút jellegű, hiszen minden képzett katona jól tudta, milyen befolyással vannak a győzelem kivívására például a gazda-sági feltételek és erőforrások. A lényeg tehát nem abban rejlik, hogy nem veszik figyelembe


őket, hanem abban, ha helytelenül értékelik jelentőségüket, és nem tudják tudományosan indokolható módon felmérni sem a saját, sem pedig az ellenség lehetőségeit.

4.3.6.3. A hadtudomány alkotó jellege és fejlesztési feladatai korunkban

A hadtudomány időszerű problémái között a legnagyobb jelentőségű a hadművészet tovább-fejlesztésének a problémája az utóbbi két évtizedben lezajlott fegyveres konfliktusok terén bekövetkezett gyökeres változások alapján. Figyelembe véve a napjainkban vívott fegyveres küzdelmek tapasztalatait, e probléma megoldása szempontjából nem kis jelentősége van a tudományos alkotómunka helyes módszerének. A tudományos igénnyel megválasztott megfelelő módszer biztosítja a tapasztalatok objektív feldolgozását, és ez által elkerülhetjük a rutint, az egy helyben topogást és a dogmatizmust.

Ez a szemlélet és hozzáállás bátorítja az újítás és alkotás szellemét az elméleti és gya-korlati munkát végző szakemberekben. Ugyanakkor megköveteli, hogy erélyesen szakítsunk az elavulttal, új utakat nyissunk az elmélet területén és mélyreható átalakításokat hajtsunk végre a gyakorlatban Egyúttal megóv bennünket az alaptalan légvárépítéstől és képzelgés-től, a múlt értékes és időtálló eredményeinek a semmibevevésétől.

Fontos, ám egyúttal bonyolult, ugyanakkor felelősségteljes feladatok állnak a had-tudomány előtt napjainkban. Ezek a feladatok csak alkotó gondolkodással oldhatók meg. Jól kell ismernünk a múlt háborúk történetét és tapasztalataikra támaszkodnunk is kell, de a régi másolásával nem lehet megnyerni korunk fegyveres küzdelmeit. A legdurvább és legveszélyesebb hibákat éppen akkor követték el a hadvezérek, amikor a küszöbönálló háború hadviselési módját és haditerveit a múlt háborúk mintájára próbálták megalkotni.

A haditechnika sohasem fejlődött olyan gyorsan és ugrásszerűen, mint ma. Ez foko-zott követelményeket támaszt a hadügyi alkotómunkával szemben. Hadügyi téren megállni elkerülhetetlenül elmaradást és vereséget jelent. Ne legyünk sematikusak, lássuk meg azt, ami a helyzetben új, és legyen bennünk merészség és igazi alkotóképesség! Ez az a kö-vetelmény, amelyet a korunkban jelentkező komplex kihívások a hadtudományt művelő szakemberekkel szemben támasztanak.

Az emberiség napjainkban a hadviselés történetének legmélyrehatóbb forradalmát éli át, amelyet az atomfegyver, a nagy pontosságú és nagy hatóerejű fegyverrendszerek, vala-mint az elektrotechnika és a számítástechnika ugrásszerű fejlődése idézett elő. Ez a had-tudományban beláthatatlan távlatokat nyit az alkotótevékenység előtt, ami elengedhetetlenül szükséges ahhoz, hogy a hadművészetet teljes összhangba hozhassuk az új feltételekkel.

A fegyveres küzdelem manőverező jellege, az ütközetek feszültsége és dinamikája, a fegyveres harc ellentmondásos lefolyása, a helyzet gyakori és váratlan változásai, amelye-ket olyan hatékony és mobileszközök idéznek elő, mint a számítógép-vezérelt korszerű hadi-technika, különösen bonyolulttá és dinamikussá teszik a katonai műveletek végrehajtását. Ilyen körülmények között rendkívül fontos, hogy a parancsnokok rugalmasan és önállóan gondolkozzanak, hogy kezdeményezők legyenek. A jelen katonai műveleteiben a dogma-tizmus, a sablon és a rutin majdnem egyenlő a halállal.

A tudományra jellemző alkotó jelleg abból fakad, hogy az igazi tudomány elsza-kíthatatlan kapcsolatban van az emberek tevékenységével. A gyakorlat, a tudományos megismerés kiindulópontja, alapja és célja. Éppen a gyakorlat teszi lehetővé annak meg-


állapítását, hogy helyesek-e vagy helytelenek a tudományos fogalmak és elméletek. Vagyis a gyakorlatban derülhet csak ki, hogy egy elképzelés helyes vagy helytelen volt-e.

A katonai elméletek kemény próbatétele a fegyveres küzdelem. A gyakorlat – mint minden a világon – szakadatlan mozgásban van, változik és fejlődik. Vagyis a tudomány-nak az a kötelessége, hogy időben felfedezze, és elméletileg általánosítsa mindazt az újat, ami a gyakorlat fejlődése folyamán felbukkan. A tudomány csak e feltétel esetén egyen-getheti a gyakorlat útját.

Hiba volna, ha azt gondolnánk, hogy a hadtudomány további alkotó fejlesztésének feladatát csupán a katonai tudományos műhelyek és a vezérkar erőfeszítéseivel, a csapat-tisztek közreműködése nélkül eredményesen megoldhatjuk. Hadügyi téren az új magában az életben születik, a kiképzés során, a hadgyakorlatokon, az új fegyverek kipróbálása és elsajátítása közben. Ezért a tisztek gyakorlati tapasztalatainak kimagasló szerepet kell játszaniuk az előttük álló feladat megoldásában. Ezt a tapasztalatot gyűjteni és elméletileg általánosítani kell. Egyúttal minden módon támogatni és buzdítani kell az eredeti, önálló megoldásokat, a merész gondolatokat, a legújabb haditechnikának megfelelő új fegyveres harcmódok bátor, alkotó keresését.

Fontos tehát, hogy a fegyveres küzdelem megvívásának kérdéseivel foglalkozók állan-dóan és alaposan tanulmányozzák a katonai elmélet és a hadművészet problémáit a katonai műveleti fajták megvalósításának követelményei fényében, kiválóan sajátítsák el az új tech-nika kezelésével kapcsolatos tudnivalókat, tökéletesítsék harci alkalmazásának módszereit. Kritikailag elemezzék, tanulmányozzák a különböző hadseregek katonai elméletét és harci tapasztalatát. Ismerjék meg és vegyék figyelembe a lehetséges ellenfél haditechnikai esz-közeit, hadtudományának és hadművészetének gyenge és erős oldalait.

4.3.6.4. A katonai stratégiák alapvető feladata

Világunkat az összetett és veszélyeket hordozó társadalmi mozgások jellemzik. Ha azonban van bátorságunk az egyébként közhelyszerű szlogen mögé kukkantani, és merünk szembe-nézni az objektív tényekkel, van esélyünk az ok-okozati összefüggések megértésére. A he-lyes diagnózis fél siker a gyógyuláshoz. A sikeres problémafelismerést azonban csak akkor követheti a hatékony problémamegoldás, ha e folyamat során tevékenységünket mindvégig ugyanaz a konzekvens, logikus gondolkodás vezérli. Ekkor és csakis ekkor leszünk képesek a társadalmunkban zajló folyamatokat kontrollálni, illetve hatékonyan kezelni, végső soron komplex biztonságunkat garantálni, illetve fejlődésünket fenntartani.

A katonai stratégia az a szilárd alap, amelyre az ország védelemre való felkészítésének terve, a csapatok vezetése, kiképzése felépül. Konkrétan a haderők különféle doktrínáiban, szabályzataiban és utasításaiban nyilvánul meg.

A katonai stratégiák csak akkor képesek a küldetésüket betölteni, ha tartalmuk vilá-gos, kategorikus, és alkalmasak arra, hogy funkcionális szerepüket betöltve hatékonyan hozzájáruljanak a társadalmi közösségek fenntartható fejlődésének megvalósulásához.

5. A katonai stratégia elmélete, gyakorlata és a hadászat

5.1. Gondolatok a stratégiáról

Napjainkban a stratégia kifejezés oly mértékben része a közgondolkodásunknak, illet-ve a napi kommunikációnkban olyan gyakran alkalmazott szófordulat, hogy akár azt is hihetjük, hogy mindent tudunk róla. Széleskörűen elterjedt alkalmazása látszólag arról is meggyőző bizonyítékkal szolgál, hogy ismereteink e tárgyban átfogóak, helytállóak és igazolhatók. Szükséges megjegyeznünk azonban, hogy általában közgondolkodásunk eredményeként a stratégia kifejezés használata esetén az előbb felsorolt átfogó, helytálló és igazolható jelzők mögé sorakoztatható tartalmi kritériumok meglétét nem igazán társít-juk az éppen aktuálisan alkalmazott fogalomhoz. Ebből adódóan ez az értelmezés ebben a formában és e tekintetben önámítás.53

A stratégia kifejezés hétköznapi életben való használata messze nem azzal a tartalom-mal párosul, amelyet a különböző értelmező szótárak és lexikonok szerzői, illetve szerkesz-tői a stratégia szócikk értelmezésénél kiinduló gondolatként közreadnak.54

Ha a 21. század nyugat-európai civilizációs kultúrköréhez tartozó társadalmak létét jellemző mozgásformákat vizsgáljuk, akkor megállapíthatjuk, hogy a korszak történelmi kihívásaira adott eredményes vagy kevésbé eredményes válaszok a társadalmi lét minden területén olyan folyamatokat generálnak, amelyek egymással összefüggésben, egymásra hatva és visszahatva adják mindennapi létünk lényegét és járulnak hozzá jól vagy kevésbé jól társadalmaink fenntartható fejlődésének biztosításához. Ez a létforma a társadalmak többségében – a társadalmakat alkotó osztályok és rétegek valamilyen szinten megvalósuló gondolkodásának eredményeként – a társadalmi közgondolkodás szintjén olyan állapothoz vezet, amely a társadalmi lét mindennapjaiban átfogó, egymással összefüggő cselekvése-ket eredményez. Ebből következik, hogy ez az állapot a társadalmi lét minden területén olyan tervszerű cselekvéseket kényszerít ki, amelyek egy-egy területen vagy részterületen a mikroszinttől a makroszintig terjedő tervezést, szervezést és végrehajtást igényelnek.

Ennek a napjainkban megvalósuló emberi létformának egyik sajátos jellemzője, hogy a stratégia a társadalmi lét minden részterületén – mint elméleti és gyakorlati kategó-ria – megjelent. A 20. század második felében a stratégia kifejezés kilépett a korábban ér-telmezett fogalmi keretei közül, jelentéstartalma kiszélesedett, számos tekintetben átalakult.

Mindezek eredményeként napjainkban már nem csak nemzeti stratégiákról, katonai stratégiákról, politikai stratégiákról, továbbá a társadalmi lét különböző területeit szabá-lyozó ágazati stratégiákról (például oktatási, egészségügyi, ipari, kereskedelmi) beszélünk,

53 Az önámítás a gyakorlatban rendszerint csalódáshoz vezet. Az önámításnak pszichológiai és szociológiai okai lehetnek, többek között a tájékozatlanság, a kritikátlanság, a szellemi tétlenség.

54 A hadászat köznyelvi megnevezése, illetve a hadászatra vagy azzal összefüggésben alkalmazott kifejezés.


hanem stratégiával találkozunk egy neves előadóművész koncertkörútjának megtervezése, előkészítése és végrehajtása során is. Az üzleti élet minden területét stratégiák szabályozzák. De stratégia alapján működik a humanitárius célok megvalósítása érdekében létrehozott és kialakított civil szerveződés is. Az országainkat és állampolgárainkat sújtó, különböző ökológiai és társadalmi katasztrófák kezelésére is stratégiákat alkalmazunk, és hasonló-képpen stratégiája van a turizmust és a vendéglátást biztosító ágazati tevékenységnek is.

A példákat még hosszasan sorolhatjuk, mi azonban a tisztelt olvasó figyelmét az aláb-bi konkrét tényre kívánjuk ráirányítani. A fentiekben leírt jelenség nagyjából az utóbbi fél évszázad társadalmi mozgásainak eredményeként a társadalmak különböző területein felmerülő nyilvánvaló igények hatására vált megkerülhetetlen létjellemzővé. Ugyanakkor e jelenség kísérője az a fogalmi zavar, amely a stratégia kifejezés tartalmi vonatkozásában a társadalmi gondolkodásban (a közgondolkodásban, a szakterületi és tudományos gondol-kodásban egyaránt) korunkban tapasztalható.

A katonai stratégia a stratégiák rendszerében elfoglalt helyének, tartalmának és szere-pének ismertetését megelőzően fontosnak tartjuk ennek a félreértésekre is okot adó fogalmi zavarnak a feloldását oly módon, hogy a 14. számú ábra segítségével bemutatjuk a modern-kori civilizációs társadalmak funkcionális működését biztosító stratégiák elvi rendszerét.

14. ábra A stratégiai szintek struktúrája


A vázlatot áttekintve egyértelmű, hogy a társadalmi lét fenntartható fejlődésének garan-ciarendszerében az annak hatékony funkcionális működése érdekében alkalmazott elveket és eljárásokat (a stratégiákat) – azok tartalma és a társadalmi lét viszonyrendszerében ér-vényesülő hatásaik okán – három egymáshoz kapcsolódó szinten érdemes értelmeznünk.

173A katonai stratégia elmélete, gyakorlata és a hadászat

A piramis tetején, a felső szinten a különböző civilizációs kultúrköröket alkotó tár-sadalmi közösségek életét, valamint biztonságának elméletét és gyakorlatát a maga komp-lexitásában tartalmazó nemzeti, illetve szövetségi biztonsági stratégiákat találjuk. Ezek az átfogó stratégiák csoportját képző meghatározó fontosságú dokumentumok az emberiség újkori történelmének eseményei okán már a 20. század első felére kibővültek olyan nem-zetközi szervezetek, illetve vallási vagy ideológiai alapú szervezetek működését biztosító átfogó szintű stratégiákkal, amelyek globális jellegükből adódóan túlmutatnak a nemzeti, valamint a különféle szövetségi és kulturális alapú társadalmi közösségi kereteken.

Az átfogó stratégiák alatt, a piramis középső szintjén a modern társadalmak termelé-si módon belül aktuálisan érvényesülő munkamegosztása alapján létrehozott képességei, a társadalmi közösségek fenntartható fejlődését biztosító működésének elméletét, illetve gyakorlatát tartalmazó dokumentumainak széles körével, az ágazati stratégiákkal55 talál-kozunk. A stratégiai dokumentumoknak ez a szintje a jelenkor geopolitikai és geostratégiai körülményei között létező társadalmi közösségek életfeltételeit biztosító és garantáló álla-mok működésének elvi, valamint gyakorlati alapját képezi.

Az ágazati stratégiák az állam politikai berendezkedésével összhangban működtetett hatalmi ágak mindegyikének, de elsősorban a végrehajtói hatalmat képező ágazatok által kidolgozott, meghatározott időszakra vonatkozó cselekvési tervek. Az ágazati stratégiák az átfogó megközelítés elméletének és gyakorlatának platformján – egymást is támogat-va – stratégiai céljaik megvalósításával az adott állam keretei között élő társadalmi közösség fenntartható fejlődését (érdekeinek érvényesítését és/vagy védelmét) garantáló, az átfogó nemzeti, esetenként szövetségi stratégiában megfogalmazott célokat szolgálják.

A stratégiák rendszerét alkotó struktúra alsó szintjén azok a területi vagy más néven funkcionális stratégiák állnak, amelyekre a társadalmi közgondolkodás szintjén alig fordí-tunk figyelmet. Nem túlzás, ha azt állítjuk, hogy szinte nem is tudunk róluk. Pedig nélkülük az ágazati stratégiákban megfogalmazottak a gyakorlatban nem lennének megvalósíthatók.

A területi vagy funkcionális stratégiák az ágazati stratégiákat alkotó, azok működését és együttműködését biztosító célorientált, tervezési, szervezési és végrehajtási programok. Ezek a programok teszik lehetővé, hogy a társadalmi munkamegosztás alapján kialakult szakterületileg egybetartozó emberek csoportjai olyan tervszerű tevékenységet végezzenek, amely a szakterületeket összefogó ágazatok szintjén megfogalmazott célok teljesítéséhez vezet. Ezáltal biztosítja – a szakterületileg is, és ágazati szinten is egybetartozó ember-csoportok alkotta – állami keretek között élő társadalmi közösség az átfogó stratégiájában megfogalmazott célok elérését és ennek következtében saját létét és fenntartható fejlődését.

A leírt elmélet a gyakorlatban annak az össztársadalmi képességnek a megteremtésé-hez és fenntartásához vezet, amely egy nemzet, illetve egy ország esetében kijelöli annak helyét a világ nemzetei, országai között.

A különböző szintű stratégiákban megjelentetett célok és az azok megvalósítását bizto-sító eljárások olyan komplex tevékenységek tervei, amelynek eredményeként egy társadalmi közösség a saját történelmi korában a létező geopolitikai, illetve geostratégiai viszonyok között sikeres lehet, vagy elbukik.

Az előzőekben leírtakra figyelemmel vizsgáljuk meg a hadügy és a hadviselés mint tár-sadalmi létformák szempontjából a stratégia fogalmának hadtudományi alapú értelmezését!

55 Az ágazati stratégiák körét alkotják a politikai, a gazdasági, a katonai, az oktatási, az egészségügyi stb. stratégiák.


5.2. A katonai stratégia

A katonai stratégia a hadelmélet egyik meghatározó és egyik legfontosabb területe. A kato-nai stratégia fogalmán egy adott történelmi korszakban és viszonyrendszerben létező társa-dalmi közösségnek egy esetlegesen bekövetkező fegyveres küzdelem társadalmi, politikai és katonai jellegére, a fegyveres küzdelemben, a háborúban, a fegyveres erők, a haderő elé kitűzött célokra és feladatokra, valamint a hadviselés módjára vonatkozó, hivatalosan elfogadott nézeteit értjük.56

Az leírtakból logikusan következik, hogy egy társadalmi közösségnek és fegyveres erejének a fegyveres küzdelemre – különösen a magas intenzitású, vagyis a háborús katonai műveletekre – való felkészítését, a katonai stratégia alapján megfogalmazott – a társadalom funkcionális működésére ható és visszaható – különböző törvények, törvényerejű rendele-tek, határozatok és intézkedések szabályozzák.

Az állam katonai stratégiája egyúttal az állam keretei között élő társadalmi közösség katonapolitikájának hivatalos kifejezése, közreadása.

A katonai stratégia az a dokumentum, amely meghatározza a haderőtervezés és szer-vezés, valamint a haderőépítés irányát. Következetesen irányt mutat a haderő technikai ellátásának rendszere és hadművészetének alakítása, azaz a hadviselési mód és formák hadászati, hadműveleti és harcászati méretekben történő fejlesztése kérdéseiben. A katonai stratégia formája és tartalma tükrözi a társadalmi közösség által, adott történelmi korban és időszakban, az éppen létező haderőben fenntartott, klasszikus katonai képességek57 meglétét biztosító funkcionális katonai műveleti képességek58 milyenségét és minőségét.

A katonai stratégia formája és minősége hűen tükrözi az ország társadalmi rendjét is. Annak tartalma meghatározó módon függ az állam kül- és belpolitikájából adódó össztár-sadalmi érdekű feladatoktól, a nemzetgazdaság képességétől, az adott állam keretei között élő társadalmi közösség erkölcsi állapotától, továbbá az ország földrajzi elhelyezkedésétől és a területén fellelhető ásványkincsek, energiahordozók mennyiségétől, valamint kul-turális jellemzőitől, illetve történelmi múltjának determináltságától és annak aktuálisan érvényesülő hatásától.

A katonai stratégiák kialakításánál figyelembe kell venni az országot alkotó társadalmi közösség termelő erőinek és termelési viszonyainak színvonalát, a meglevő és érvényesülő tudományos és technikai szintet, valamint kiemelten az egyetemes és a nemzeti hadtudo-mány helyzetét, állapotát, következtetéseit és prognózisait a hadviselés aktuális helyzetére és állapotára, úgy a saját, mint a számba vehető ellenség(ek) tekintetében. Továbbá figye-lembe kell venni még az állam hadipotenciálját, ezen belül is az ország fegyveres erőinek katonai képességét, és ennek részeként a haderő haditechnikai ellátottságát.

A leírtakból következik, hogy egységes, minden állam, illetve társadalmi közösség számára egyaránt érvényes, azonos tartalommal bíró katonai stratégia nem létezik. Tehát a katonai stratégia nemzet specifikus, és ez akkor is igaz, ha az egyes államok az adott tör-ténelmi időszakban jelentkező, biztonságukra ható kihívások kezelése érdekében politikai,

56 Szendy István (2014): Hadelmélet és katonai műveletek II. Társadalom és hadügy. Budapest, Nemzeti Közszolgálati Egyetem, Nemzeti Közszolgálati és Tankönyvkiadó Zrt. 53.

57 Szendy István (2013): Hadelmélet és katonai műveletek I. A katonai műveletek elmélete és gyakorlata. Budapest, Nemzeti Közszolgálati és Tankönyvkiadó Zrt. 29.

58 Uo. 30.


gazdasági és katonai szövetségeket alkotnak, hoznak létre. Ez a megállapítás nem mond ellent annak, hogy a szövetséget alkotó, egyébként önálló katonai stratégiával rendelkező társadalmi közösségek a szövetségi érdekek érvényesítése érdekében létrehozhatnak szö-vetségi szinten alkalmazott stratégiákat, így szövetségi szintű katonai stratégiát is.

A katonai stratégia alapvető tételeit az állam, illetve a szövetség legfelsőbb (stratégiai) szintű vezetése (politikai, állami és katonai) határozza meg.

A katonai stratégia helyét és kapcsolati viszonyát a stratégiák rendszerében a 15. ábra szemlélteti.

A katonai stratégia

15. ábra A katonai stratégia kapcsolatrendszere


A vázlat áttekintése során jól érzékelhető, hogy a katonai stratégia, a stratégiák középső szintjén a nemzeti (nemzeti biztonsági) stratégiából – mint átfogó szintű stratégiából – le-vezethető. A társadalom különféle területein zajló folyamatok célorientált tervezésére, szer-vezésére és végrehajtására kialakított ágazati stratégiák között foglal helyet. A katonai stra-tégia mint ágazati stratégia tartalmát az előzőekben meghatároztuk, ebből adódóan helyét, szerepét a társadalmi lét fenntartható fejlődésének biztosítása szempontjából értelmeztük. Fontosnak tartjuk azonban, hogy ezzel együtt a társadalmi szintű alkalmazhatóság szem-pontjából bemutassuk a katonai stratégia funkcionális működését a társadalmi lét minden-napjainak gyakorlatában.

Ehhez feltétlenül szükséges a katonai stratégiának azon területeit számba venni, amelyek egyébként a stratégiák rendszerében az alsó szinten elhelyezkedő, területi, illetve funkcionális stratégiák szintjén jeleníthetők meg.


A katonai stratégiának ilyen szempontból négy területét, a katonapolitikai, a védelem-gazdasági, a haditechnikai és nem utolsó sorban a katonai műveleti területét kell tudomá-nyos igényességgel vizsgálnunk. Az eddig követett filozófia alapján úgy is fogalmazhatunk, hogy a katonai stratégiának mint ágazati stratégiának négy területi, illetve funkcionális stratégiáját ismerjük.

A katonapolitikai stratégia:• Figyelemmel a nemzeti (nemzeti-biztonsági) stratégiában megfogalmazott külső

és belső biztonsági kihívásokra és veszélyforrásokra, átfogóan elemzi és értékeli az ország lokális, regionális, kontinentális és szükségszerűen geopolitikai-stra-tégiai helyzetét, definiálja azokat a kihívásokat és veszélyeket, amelyek az adott történelmi időszak viszonyai között a rendezés és megoldás szempontjából a ka-tonai erő valamilyen szintű műveleti alkalmazását igénylik.

• A katonapolitikai terület másik fontos feladata – figyelemmel az ország átfogó és más ágazati stratégiáiban lefektetett elveire és céljaira –, hogy meghatározza a haderőtervezés, a haderőszervezés, valamint a haderőépítés irányait, szoros együttműködésben a védelmi gazdasági, a haditechnikai és a katonai műveleti területi stratégiákkal.

A védelemgazdasági stratégia:• A fegyveres küzdelem gazdasági törvényszerűségeit, a hadigazdálkodási rend szer

építése és működése elméletének és gyakorlatának folyamatában fellépő törvény-szerűségeket, jelenségeket és folyamatokat kutatja, illetve vizsgálja. Ezáltal tu-dományosan megalapozza az ország (a szövetség) védelmi gazdasági politikáját.

• A védelemgazdaság kutatási részterületei az ország (szövetség) és a feltételezett ellenség hadigazdasági potenciálja és hadigazdálkodása; a gazdaság háborús fel-készítése, készenléte, mozgósítása, működése, vagyis életképessége; a termelés elosztása, forgalom, fogyasztás, tartalékképzés, gazdálkodási és irányítási formái.

A haditechnikai stratégia:• A katonai stratégia meghatározó területe, a fegyverzet és a harci technikai eszkö-

zök fejlesztésére és fenntartására vonatkozó tudományosan megalapozott nézetek és folyamatok rendszere.

A katonai műveleti stratégia:• A katonai műveletek katonai-technikai jellemzője, a hadművészet elméletének

és gyakorlatának alapvető fejezete, a fegyveres erő alkalmazási formáinak és mód-szereinek összessége.

A katonapolitikai, a védelemgazdasági, a haditechnikai és a katonai műveleti straté-giák olyan, az ágazati stratégia megvalósítását biztosító végrehajtási programok, amelyek egymással kapcsolatban, folyamatosan hatva és visszahatva egymásra biztosítják az ágazati stratégiában meghatározott célkitűzések eléréséhez szükséges, az ágazati stratégiák által lefedett társadalmi területen kialakítandó képességek megteremtését. Ezek az egyes terü-leti stratégiák által létrehozott és működtetett képességek biztosítják az ágazati stratégia


által lefedett társadalmi terület viszonyrendszerében megvalósuló, az ágazatra jellemző átfogó megközelítést.

Ugyanakkor egyúttal részét képezik a fenntartható társadalmi fejlődés megvalósítását biztosító, a nemzeti stratégia szintjén megfogalmazott célkitűzések elérését eredményező, a társadalom egészének közreműködését igénylő összetett tevékenységnek.

Az ágazati stratégiák hatása szükségszerűen integrálódik az átfogó stratégia szintjén, de egyúttal az ágazati stratégiák hatnak és visszahatnak egymásra, éppen a területi funk-cionális stratégiáik szintjén megvalósuló végrehajtási programjaik keretében. Ilyen érte-lemben érvényre jut – társadalmi lételméleti és gyakorlati kategóriájává nemesedik – az át-fogó megközelítés elve, annak elmélete és gyakorlata. Ebben az értelemben – minden időben – motorja azoknak a társadalmi mozgásoknak, amelyek az ágazati stratégiákban megvalósuló képességek milyensége és minősége alapján hatékonnyá, a társadalmi közös-ség szempontjából eredményessé (vagy kevésbé hatékonnyá, kevésbé eredményessé) teszik annak fenntartható fejlődését.

Az eddig közreadottak alapján kijelenthetjük, hogy a katonai stratégia az a szilárd alap, amelyre az ország, a nemzet, a társadalmi közösség védelemre való felkészítésének terve, a fegyveres erőt alkotó szervezetek vezetésének felkészítése, kiképzése felépül. Fontosnak tartjuk kiemelni azonban, hogy a katonai stratégiák csak akkor képesek az egyébként lét-rehozásukat indokoló küldetésüket betölteni, ha a tartalmuk alapján világos, egyértelmű és kategorikus válaszokat adnak azokra a megkerülhetetlen kérdésekre, amelyek a társada-lom szempontjából a velük szemben jelentkező kihívások és veszélyforrások tekintetében hatékony, megnyugtató megoldások felismeréséhez és megvalósításához vezetnek.

A katonai stratégiának, akár nemzeti, akár szövetségi, az ágazati sajátosságára figye-lemmel válaszolnia kell az alábbi kérdésekre:

• Milyen az adott nemzetközi környezet és annak geopolitikai és geostratégiai jel-lemzője?

• Melyek az államot fenyegető kihívások és veszélyek?• Mit kellene tenni, és az miért nem tehető meg?• Milyen a hadikultúra?• Mit kell tenni?

A dokumentum a kérdésekre adott válaszok megfogalmazásakor az egyes területek stra-tégiáit hívja segítségül.

A katonai stratégia katonapolitikai területe az, amely figyelemmel a nemzeti (nem-zeti-biztonsági) stratégiában megfogalmazott külső és belső biztonsági kihívásokra és ve-szélyforrásokra, átfogóan elemzi és értékeli az ország lokális, regionális, kontinentális geopolitikai, geostratégiai helyzetét, meghatározza azokat a kihívásokat és veszélyeket, amelyek az adott történelmi időszak létező viszonyai között rendezés és megoldás szem-pontjából a katonai erő valamilyen szintű műveleti alkalmazását igénylik.

Ennek az elemző és értékelő munkának olyannak kell lennie, hogy az ágazati szintű katonai stratégia területi szinten megvalósuló katonapolitikai funkcionalitása olyan ered-ményt tudjon felmutatni, amely a politikai stratégiával (ágazati stratégia) együttműködésben világosan megjelöli a nemzeti stratégia szintjén azokat a célkitűzéseket, amelyek elérése a társadalom fenntartható fejlődése szempontjából a klasszikus és a funkcionális katonai


képességek elégséges és szükséges színvonalú fenntartásának meglétével folyamatosan garantálhatók. Ez egyben válasz a „Melyek a katonai kihívások és veszélyek?” kérdésre.

A katonapolitikai terület másik fontos feladata – figyelemmel az ország átfogó és más ágazati stratégiáiban meghatározott elvekre és célokra –, hogy meghatározza a haderő-tervezés, a haderőszervezés, valamint a haderőépítés irányait, szoros együttműködésben a védelmi gazdasági, a haditechnikai és a katonai műveleti területi stratégiákkal.

5.3. A katonai stratégia és a hadászat

5.3.1. A stratégia és hadászat elkülönülése

A stratégia és a hadászat különválása viszonylag újszerű jelenség. A tartalmi elkülönülés és szétválás első jelei azokhoz a társadalmi átalakulásokhoz és mozgásokhoz kapcsolhatók, amelyek az 1769 és 1850 között majd’ 100 éven keresztül tartó ipar forradalmat jellemezték. Ezek a társadalmi mozgások – gazdasági téren mindenképpen – közvetve és közvetlenül okozói voltak a francia polgári forradalom kitörésének.

Nagyon leegyszerűsítve azt is írhatjuk, hogy a stratégia és a hadászat különválása a feudalizmusban élő ember kapitalizmusba – mint termelési módba és társadalmi beren-dezkedési formába – történő átmenetének időszakára tehető.

Az ókori államok létrejöttétől kezdődően a feudalizmus társadalmi és gazdasági vi-szonyainak felbomlásáig a stratégia és a hadászat számos tartalmi jellemzője miatt azonos elméleti és gyakorlati társadalmi kategóriaként létezett.

Az azonosság mint jelző alkalmazása természetesen már itt is bizonyos értelemben megtévesztő, mert a stratégia és a hadászat elkülönülése az akkor létező társadalmi lét vi-szonyrendszerében még alig volt felismerhető. Fontosnak tartjuk kijelenteni, hogy amikor az emberiség fejlődéstörténetének e meglehetősen hosszú szakaszáról (az ókori államok létrejöttétől a francia polgári forradalomig tartó időszak) beszélünk a stratégia és a hadászat kapcsolatának tükrében, akkor arra is gondolunk, hogy a hadviselés gyakorlatában az em-lített időszakban a hadművészetnek még csak két ága, a hadászat és a harcászat volt jelen.

Az összefüggések jobb megértése érdekében célszerűnek tartjuk, hogy az emberiség fejlődéstörténetének fent említett időszakát áttekintsük és röviden értelmezzük a hadászat és a stratégia tartalmát.

Vizsgálódásunk e tekintetben azonban nem arra irányul, hogy a hadászat és a harcászat viszonyát, helyét és szerepét értelmezzük a végrehajtott katonai műveletek tükrében, hanem elsősorban az a célunk, hogy megtaláljuk a hadászat és a stratégia e történelmi időszakra jellemző kapcsolódási pontjait és átfedéseit.

Elemzésünk során megállapíthatjuk, hogy az emberiség fejlődéstörténetének ebben a részében a hadászat és a stratégia, vagy ha úgy tetszik a stratégia és a hadászat esetében azért állhatott fenn a szinonim értelmezés, mert a társadalmi közösségek alkotta államok és államszövetségek fennmaradása, illetve fenntartható fejlődésének garantálása szem-pontjából a fegyveres küzdelmek, a háborúk a népek életének elkerülhetetlen létformájává váltak.

Kis túlzással azt is állíthatjuk, hogy a társadalmi lét fenntartása a különböző célok érdekében megvívott fegyveres küzdelmek sorozatát jelentette. Rövid időszakokra ugyan


beköszöntött a viszonylagos békeállapot, azonban az államok és szövetségek ezeket az idő-szakokat a társadalmaik erőforrásainak mobilizálására, azaz a következő háború megvívá-sának felkészülésére használták fel.

Az előzőekben leírtakból következik, hogy a stratégia, illetve a hadászat e történelmi korok századaiban a fegyveres küzdelem céljának és a hadjáratok feladatainak megszabásán túl kitért a háborúra való felkészülés végrehajtását biztosító, össztársadalmi szinten meg-valósuló feladatok meghatározására is. Ezt pedig a létező feltételek, illetve a társadalmi munkamegosztás nyomán kialakított képességek figyelembevételével tette.

Fontos szem előtt tartanunk e vizsgálódás során azt is, hogy e korszak társadalmainak uralkodó rétege, az ország vezetője (az uralkodó) egyben az ország fegyveres erőinek leg-felsőbb szintű vezetője (parancsnoka) is. Ő volt tehát a hadvezér, ami abban az értelemben is igaz, hogy a fegyveres küzdelmek, a háborúk idején a hadszíntéren, a műveleti területen tartózkodott, tervezte, szervezte és vezette – az esetek többségében személyes részvételével a fegyveres küzdelemben – a neki alárendelt katonai erő műveleti tevékenységét.

Alvezérei a haderőt alkotó különféle csapattestek vezetői, parancsnokai túlnyomó többségükben egyúttal az uralkodójuk által vezetett állam legfelsőbb szintjén (stratégiai szint), az állam, illetve az államszövetség közigazgatásában is kulcsszerepet betöltő sze-mélyiségek voltak.

A társadalmi közösségek által kitűzött politikai célok megvalósításának, illetve a po-litikai és gazdasági szférában elszenvedett sérelmek „orvoslásának” alapvető módja a hosz-szabb-rövidebb idejű, változó intenzitással folyó fegyveres küzdelem volt.

Ebből adódóan a hadászatot, illetve a stratégiát nagyjából a 19. század első harmadáig, közepéig úgy is meghatározhatjuk, mint a hadügy szintézisét, általánosítását, továbbá integ-rációját és filozófiáját, más szóval, mint a társadalmi lét fenntartását és fejlődését biztosító, legfelsőbb vezetési szinten megvalósuló tervezési, szervezési és végrehajtási folyamatot.

A napóleoni háborúk (1799–1815) időszakának tapasztalatai alapján megkezdődött a hadászat és a stratégia tartalmi alapú elkülönülésének folyamata. Érdekes, ám nem meglepő, hogy ez a folyamat egyébként egybeesik az úgynevezett modern tudományok kialakulásával, azzal az időben jól behatárolható folyamattal, amely a jelenleg is ismert tudományágak kialakulásának, illetve a tudományos ismeretek elkülönülésének idősza-kaként vált ismertté.

Az ipari forradalom is jelentős változásokat eredményezett az akkori társadalmak-ban, ami a 19. század közepére a termelő erők és termelési viszonyok újszerű, átalakuló kapcsolatrendszerében a különféle termelési ágakban a termelés fejlődéséhez vezetett. Az egyre gyorsabban kiépülő vasút forradalmasította a szállítást, és az iparban alkalma-zott technológiai eljárások olyan technikai újítások bevezetését tették lehetővé, amely új, módosult, fejlettebb fegyverzeti és technikai eszközök megjelenését eredményezte a had-seregekben. A francia polgári forradalom és a napóleoni háborúk harcászati és hadászati eljárásai forradalmi változást idéztek elő a fegyveres küzdelem jellegében, és ez visszahatott a hadseregszervezésre és elősegítette a katonai elméleti nézetek fejlődését, következés-képpen változás állt be a hadviselési módban.

A tömeghadseregek által megvívott katonai műveletek tervezése, szervezése és végre-hajtása már egyértelműen tudományosan megalapozott szakismereteket követelt meg a had-seregek legfelsőbb irányítóitól. A hadvezérek ezt a feladatot már csak jelentékeny létszámú


szakközegből álló, professzionális szintű, funkcionalitást felmutató katonák csoportjára (ez a Vezérkar) támaszkodva tudták végrehajtani.

A jelentősen átalakult és megváltozott társadalmi viszonyok, valamint a társadalmi lét különböző területein zajló folyamatok – a tudomány területén végbement változásokhoz hasonlóan – kikényszerítették a termelő erők és termelési viszonyok elért fejlettségi szint-jén, a társadalmi munkamegosztás rendszerében eddig is meglevő társadalmi képességek és képességkapacitások elkülönülését, decentralizálódását.

Természetesen ez a folyamat hatott és visszahatott az állami szinten megvalósuló po-litikai vezetés és irányítás gyakorlatára is. Az élet bebizonyította, hogy a korábbi évszáza-dokban érvényesíthető felfogás – stratégia = hadászat, hadászat = stratégia – a 19. század utolsó évtizedeiben a politikai, illetve állami felső vezetés szintjén mint elmélet és gyakorlat nem tartható. Ennek számtalan oka volt, amelyekből a legfontosabbak a következők.

Miközben a fegyveres küzdelmek, a háborúk az országok és szövetségek szint-jén – a társadalmi lét fenntartható fejlődése, az érdekek és értékek biztonságának ga-rantálása szempontjából – továbbra is megtartották hasznosságukat, aközben jelentősen megváltozott e háborúk céljainak meghatározási módja és szintje.

A társadalmi mozgások eredményeként létrejött nemzetállamokban a háborúval el-érendő célok meghatározása már a politikai hatalmat gyakorló szervezetek, személyek politikai vitában kiérlelt vagy az egyeduralkodói nyomás alatt megvalósuló legmagasabb szintű stratégiai szintű döntés eredménye volt.

Ezeknek a stratégiai szintű döntéseknek a kialakításában részt vettek az állam kor-mányzati tevékenységét megvalósító, a társadalom különböző létformáit (külügy, belügy, mezőgazdaság, ipar, egészségügy stb.) képviselő felső szintű vezetők. Természetesen ehhez a stratégiai szintű vezetési körhöz tartozott a fegyveres erők irányításáért és vezetéséért felelős személyek csoportja is.

A haderő legfelsőbb szintű vezetője többnyire az uralkodó volt. Azonban a 19. szá-zad utolsó harmadában – kevés kivételtől eltekintve – ezt a tevékenységet az érintettek személyesen már a legritkább esetekben gyakorolták. Többnyire a névleges szerepvállalás mellett vagy azon túl a fegyveres erők tényleges irányítását a vezérkar közreműködésével a vezérkar főnöke gyakorolta.

A vezérkar főnöke tervező, szervező és irányító tevékenységében a vezérkarban megha-tározó pozíciókat betöltő, magas katonai rangot viselő szakterületi vezetők mellett többnyire a haderőnemek tábornoki karára támaszkodhatott. Ezek a személyek alkották az állami fel-ső vezetés szintjén belül azt a vezetői kört, amely a hadügy elméletének és gyakorlatának társadalmi lét szintjén történő, átalakult tartalmú megvalósulását biztosította mégpedig úgy, hogy ezek a személyek képzettségük, felkészültségük és a társadalom hierarchikus rendjében elfoglalt helyük alapján biztosították a politikai akaratban megfogalmazott tár-sadalmi igény katonai erővel és képességekkel történő megvalósítását az akkori társadalmi viszonyok között.

Minderre azért volt szükség, mert a fegyveres küzdelemmel elérendő politikai célok ekkorra már nem egyeztek meg a katonai erővel és képességekkel végrehajtható hadászati célokkal. Sőt azokat a képességeket, amelyek a fegyveres küzdelem előkészítéséhez és meg-vívásához elengedhetetlenül szükségesek voltak, a 19. század utolsó harmadában nem tudták megteremteni csak a hadászat keretei között.


Már a német egység megteremtéséért folytatott politikai, gazdasági és katonai küz-delem bizonyította, hogy a fegyveres erők műveleti alkalmazása a nemzetállam szintjén, annak mindenre kiterjedő képességei, azok mozgósítása és bevonása nélkül nem valósít-ható meg sikerrel.

A háborúval elérendő politikai célt megjelölő stratégia a fegyveres erők legmagasabb szintű műveleti alkalmazásával kapcsolatos kérdéseket ekkor már rábízta a hadászatra. Ez a gyakorlatban először az 1866-os porosz–osztrák háború során mutatkozott meg markánsan. A háború kiteljesedése, a stratégia és a hadászat különválásának klasszikus eseménye pedig az 1870–1871 közötti porosz–francia háború időszakára tehető, amely a Porosz Királyság által vezetett Kisnémet Szövetség megvalósításán munkálkodó államok és a Francia Császárság között zajlott.

A hadászat korunk hadviselésében a hadművészet részeként mint katonai műveleti elméleti és gyakorlati kategória a hadászati cél és feladat, a hadászati csoportosítás, a ha-dászati tevékenység, a hadászati hadművelet, a hadászati vezetés és tervezés fogalmak tartalmi részeinek bemutatásával jellemezhető.

5.3.2. Hadászat

A hadászat a háborús, a válságreagáló (nem háborús) és a békeidőszaki katonai műveletek katonai technikai jellegére, a fegyveres erők szervezetére, felkészítésére és alkalmazására, a katonai felső vezetés elméleti és gyakorlati tevékenységére, valamint a fegyveres küzdelem egészének jelenségeire és törvényszerűségeire vonatkozó nézetek tudományos rendszere.

A hadászat az érvényes és hatályos katonai stratégia tételeire figyelemmel a korábbi katonai műveletek tapasztalatai, az ország (az esetleges szövetség) katonapolitikai helyzete, gazdasági, tudománytechnikai és katonai lehetőségei. Továbbá a hadászat az új hadviselési eszközök alapján, valamint a valószínűsíthető ellenség műveleti alkalmazására vonatkozó nézetei figyelembevételével vizsgálja és dolgozza ki a haderő, ezen belül a fenntartott had-erőnemek katonai műveletekre való felkészítésének és hadászati műveleti alkalmazásának tételeit.

Ugyancsak a hadászat feladata, hogy minden létező körülmény figyelembevételével meghatározza a fegyveres küzdelem megvívásának fajtáit, formáit, módszereit és a veze-tésirányítás megvalósulásának rendjét, továbbá a fegyveres erők mindenre kiterjedő hadá-szati-hadműveleti szinten megvalósuló támogatásának, biztosításának feladatrendszerét.

Fontos rögzítenünk, hogy a hadászat egyben a legfelsőbb katonai vezetés (többnyire a vezérkar) gyakorlati tevékenységének működési területe. Ez a terület egyben kapcsoló-dási pontot és átfedést jelent a legfelsőbb szinten működtetett stratégiai vezetés rendszeré-hez (az állam, illetve a szövetség stratégiai vezetési szintjéhez) és ebből adódóan kiterjed a fegyveres erők háborúra történő felkészítésén és a fegyveres küzdelem vezetésén túl az ország védelmi felkészítésére, valamint a katonai erő hatékony alkalmazását elősegítő országvédelmi feladatok végrehajtására is.

Mindezek alapján kijelenthetjük, hogy a hadászat általános elméleti és alkalmazói ré-szekre tagolható. Az előzőhöz a hadászati tervezés, szervezés, elemzés és értékelés területei, míg az utóbbihoz a hadászati szintű irányítás, vezetés és az ezekhez kapcsolható elemzés és értékelés területei kapcsolhatók.


A hadászat mint a hadművészet vezető ága közvetlen hatással van a hadművészet két másik területére, a hadműveleti művészetre és a harcászatra is.

Korunkban a hadászat a katonai műveleteknek azt a szintjét jelenti, ahol a funkcio-nális katonai képességeket hordozó haderőnemek műveleti tevékenységének hatását, illet-ve hatékonyságát tekintve az összhaderőnemi műveletek formájában biztosítja a kitűzött hadászati-műveleti, illetve a hadászati-hadműveleti célok elérését, megvalósítását. Ebből adódóan korunkban a hadászat a hadviselés módjaként szinte kizárólag összhaderőnemi jellegű, vagyis minden haderőnem számára egységes műveleti formációt jelent.

Fontosnak tartjuk megjegyezni, hogy korunkban a hadászat kifejezés már nem helyet-tesíthető a stratégia és a katonai stratégia fogalmi megjelölésekkel.

5.3.2.1. A hadászati cél

A hadászati cél a hadászati szinten megvalósuló katonai műveletek azon végpontja, amely-nek elérésével a katonai műveletek végrehajtásának menetében vagy egy adott műveleti színtéren alapjaiban megváltozik a katonapolitikai, illetve a katonai műveleti – ebben az esetben a hadászati, a hadászati-hadműveleti – helyzet.

A hadászati célt többnyire a háborús katonai művelet, illetve a válságreagáló katonai művelet megvívására, végrehajtására létrehozott hadászati, hadászati-hadműveleti szintű csapatcsoportosítást képező katonai erő számára határoznak meg, összhangban az őt alkal-mazó ország vagy koalíció politikai küldetésében megfogalmazottakkal.

A hadászati cél a korunk hadviselését jellemző klasszikus összhaderőnemi katonai műveletben jut kifejezésre. Egyes esetekben – függően a fegyveres küzdelem megvívása során kialakult helyzettől – hadászati cél tűzhető ki akkor is, ha a fegyveres küzdelem meg-vívására létrehozott csapatcsoportosítás elsődlegesen és döntően haderőnemi jellemzőkkel bír. Ekkor a haderőnemi művelet megvalósulásáról beszélhetünk.

A hadászati cél elérése az azokat megvalósító klasszikus és funkcionális katonai ké-pességeket felmutatni tudó katonai erőnek a művelet szempontjából célszerűen kialakított csoportosításban (hadászati-hadműveleti felépítésben) végrehajtott, támadó (hadászati tá-madás) vagy védelmi (hadászati védelem) jellegű tevékenységével valósítható meg.

A hadászati célok a háborús térség részét képező hadszíntér geopolitikai és geostraté-giai adottságainak figyelembevételével a műveleti tervekben, és a végrehajtás folyamatában közbeeső és végső hadászati célokként jelölhetők, ez a cél a hadviselési módban vissza is tükröződik.

5.3.2.2. A hadászati feladat

A hadászati feladat a hadászati cél megvalósulását biztosító, a hadászati, illetve hadászati hadművelet részeként végrehajtott olyan katonai műveleti formáció, amelynek eredménye-ként bekövetkeznek azok a változások, amelyek hatására megvalósul a módosulás a hadá-szati, illetve hadászati-hadműveleti helyzetben, és ezen keresztül változás következik be a katonapolitikai helyzet területén is.


A hadászati feladat eredményes teljesítésének következményei olyan meghatározó je-lentőségű műveleti jellemzőkben fejezhetők ki, mint az erőfölény megszerzése, az ellenség létfontosságú műveleti körleteinek és objektumainak birtokbavétele, illetve olyan kedvező hadászati-hadműveleti helyzet kikényszerítése, amely egyúttal a jó feltételek biztosítását jelenti a további haditevékenységhez. Korunkban a hadászati feladatokat alapvetően összha-derőnemi, esetenként haderőnemi, hadászati és hadászati-hadműveleti, továbbá hadműveleti műveletek keretében hajtják végre. Általában több hadászati feladat megvalósításával válik lehetővé a közbeeső vagy a végső hadászati cél elérése.

5.3.2.3. Hadászati csoportosítás

A hadászati csoportosítás a haderő, koalíciós műveletek esetén a haderők különböző haderő-nemeinek vagy azok egy részének egységes hadászati elgondolásán alapuló – hadászati célú és feladatú összehangolt összhaderőnemi hadászati hadműveletek végrehajtására egységes vezetés alatt létrehozott – csoportosítása, hadszíntéri elhelyezése.

A hadászati csoportosítás alapját a hadászati célokban meghatározott feladatok végrehajtását biztosító harci, harci támogató és harci kiszolgáló támogató képességekkel rendelkező, a haderőnemeket alkotó fegyvernemek, szakcsapatok és azok csapatnemeiből létrehozott harcászati, harcászati-hadműveleti, hadműveleti-hadászati szintű katonai szer-vezetek erői, eszközei és azok az adott szintű művelet eredményes és hatékony megvívását biztosító csoportosításai (harcrendek, hadműveleti felépítések) alkotják.

A fegyveres küzdelem megvívását biztosító harcrendek, hadműveleti felépítések értelemszerűen a hadászati műveletek végrehajtását biztosító hadászati felépítés részeit képezik. Az egységes vezetés rendszerében működő elemek a hadászati művelet hatékony végrehajtása érdekében, összhangban a végrehajtás tervével, illetve a kialakult helyzettel több funkcionális műveleti lépcsőből, illetve tartalékból állnak.

A hadászati csoportosítás első lépcsőjében alkalmazásra tervezett erők általában már a békeidőszak során felkészülnek a hadászati tervben foglalt műveleti feladataik meghatá-rozott időn belül történő teljesítésére.

5.3.2.4. A hadászati tevékenység

A hadászati tevékenység az aktuálisan alkalmazott katonai erő hadászati méretű had-műveleti tevékenységének, a tevékenység formáinak összessége, amely során a fegyveres küzdelem a háborús térség egészére kiterjedően lokális, regionális, kontinentális, illetve globális méretű lehet. Ebből adódóan megvalósulási formái az interkontinentális hadászati hadművelet vagy a különböző – kontinentális, óceáni és légi-kozmikus – hadszíntereken (műveleti térségekben) folytatott hadászati hadművelet.


5.3.2.5. A hadászati hadművelet

A hadászati hadművelet a fegyveres erők hadászati (hadi) tevékenységének egyik formája. A hadászati hadművelet a hadászati atomerők egy vagy néhány kontinentális és óceáni had-színtérre mért csapásainak és a többi haderőnem egységes elgondoláson alapuló hadászati hadműveleteinek összefogott, és a közös hadászati cél elérésére irányuló különböző formájú, a hadszíntér teljes mélységére kiterjedő hadműveleteinek összessége. Célja az ellenség ha-dászati és hadműveleti atom- és nagy pontosságú eszközeinek megsemmisítése, gazdasági, politikai központjainak és az alapvető hadszíntéri csapat légi és tengeri csoportosításainak szétzúzása, semlegesítése, fontos hadászati objektumok elfoglalása. A hadászati hadművelet tervezését a legfelsőbb főparancsnokság közvetlenül irányítja.

5.3.2.6. A hadászati vezetés

A hadászati vezetés a hadászati szintű műveletek végrehajtására létrehozott, állandó vagy ideiglenes állománnyal (humánerőforrás-bázissal) működtetett parancsnokságainak, szer-vezeteinek a fegyveres küzdelem és a háború előkészítésével és megvívásával kapcsolatos sokoldalú vezető-irányító szaktevékenysége.

A hadászati vezetés legfontosabb feladatai közé tartozik a fegyveres küzdelem és an-nak egyes időszakai hadászati céljainak meghatározása, összhangban a politika által, a fegy-veres erő műveleti alkalmazására kiadott küldetésben megfogalmazott stratégiai célokkal, valamint a fegyveres küzdelem jellegének megfelelően; a fegyveres erők vezetése a művele-tek előkészítése, a mozgósítás, a hadászati felvonulás, valamint a hadi tevékenységek meg-szervezése és az átfogó megközelítés filozófiáján alapuló minden oldalú biztosítása során.

A hadászati vezetésben megvalósul a fegyveres küzdelem politikai, gazdasági, és ka-tonai szempontból való egységes, valamint a műveletekben alkalmazott katonai erőnek a kollektív döntés és a személyes felelősség ésszerű összehangolásán alapuló centralizált vezetése. A hadászati vezetés funkcionális, hatékony működtetésének érdekében abból kell kiindulnunk, hogy a fegyveres küzdelem időszakában az ország és a fegyveres erők vezetésének egy kézben – az államvezetés stratégiai szintjén, annak végrehajtását biztosító szervében – kell összpontosulnia, ugyanis ez döntő feltétele a katonai értelemben és a po-litikai értelemben is vett győzelem kivívásának.

Ez a vezetési eljárási rend biztosíthatja a gazdasági, a tudományos-technikai eredmé-nyek legteljesebb kihasználását, a társadalmi közösség anyagi, erkölcsi és bizony politikai erőinek teljes mozgósítását, valamint a fegyveres erők leghatékonyabb alkalmazását.

Ha a fegyveres küzdelem több nemzet között zajlik, akkor a szövetségi jelleg megkö-veteli, hogy a koalícióban részt vevő államok (társadalmi közösségek) politikai, gazdasági és katonai erőkifejtése egységes legyen. A közös siker záloga – a szövetségen belül érvé-nyesített átfogó megközelítés elve alapján – egymás kölcsönös támogatása, a rendelkezésre álló erőforrások és tartalékok képességarányos mozgósítása, az egységesen képviselhető katonapolitikai és hadászati műveleti koncepció és irányvonal meghatározása a fegyveres küzdelem egész tartamára, illetve annak egyes időszakaira.

A műveletekben részt vevő, a szövetség tagjai által létrehozott több nemzeti kötelékek alkotta csapatcsoportosításoknál meg kell teremteni a csapatcsoportosítást alkotó fegyve-


res erők vezetésének teljes egységét, illetve az egyes hadszíntereken nemzeti vezetés alatt tevékenykedő katonai erők műveleti alkalmazását a koalíció fegyveres erőit vezető egy-séges katonai felső vezetés és a szövetséges országok katonai felső vezetései munkájának összehangolásával kell megvalósítani.

5.3.2.7. A hadászati tervezés

A hadászati tervezés a fegyveres erők (szövetségi műveletek esetén a koalíciós fegyveres erők) hadászati műveleti tevékenységének előkészítésére, megszervezésére és végrehajtására vonatkozó megoldási formációk összessége. Annak az elgondolása, hogy a politikai külde-tésben meghatározott stratégiai célok teljesülését biztosító hadászati célok megvalósításá-hoz, az állam hadipotenciáljára támaszkodva, a létező katonai potenciál tükrében a haderő alkalmazása milyen katonai képességek mobilizálásával, mikor, hogyan és hol valósul meg.

A hadászati tervet (a haditervet) – a szükséges elemzések, értékelések és számvetések alapján – a legfelsőbb katonai vezetés dolgozza ki. A tervben meghatározzák a műveleti tevékenység időtényezőit, módjait, kihatásait, feltételeit és szükségleteit, rendszabályait és a mindezekkel összefüggő feladatokat.

Vákát oldal

6. A hadviselés az elméletben és a gyakorlatban

6.1. A hadviselés mint tudományelméleti kategória

A hadviselést, a társadalmi lét e sajátos területét fontossága, továbbá a társadalmi lét más területeire gyakorolt hatása miatt a társadalmi közgondolkodásban olyan tartalommal kell visszatükröztetni, amely hozzájárul annak az elméletnek és gyakorlatnak a megteremtésé-hez, amelynek birtokában, és amely alapján adott időben, adott körülmények kialakulása esetén a társadalom nyugodt lelkiismerettel veheti igénybe katonai műveletek végrehajtására a fegyveres erejét. A haderő pedig, a társadalmi gondoskodás alapján megteremtett katonai képességei birtokában, akár a legnagyobb áldozat árán is, de teljesítheti alapvető küldetését, betöltve a társadalom védelmének garanciarendszerében rá osztott szerepet.

Napjainkban a hadviselés – mint fogalom – a biztonság garanciarendszerében fellelhető hiányosságok napvilágra kerülése okán oly mértékben részévé vált a köz- és szakterületi gondolkodásunknak, illetve a napi kommunikációnkban olyan gyakran alkalmazott meg-határozás, hogy akár azt is hihetjük, hogy mindent tudunk róla.

Széles körű használata látszólag arról is meggyőző bizonyítékkal szolgál, hogy ismere-teink e tárgyban átfogóak és helytállóak. Szükséges azonban megjegyezni, hogy általában közgondolkodásunk eredményeként a hadviselés kifejezés használata esetén az előbb fel-említett átfogó és helytálló jelzők mögé sorakoztatható tartalmi kritériumok meglétét nem igazán társítjuk az éppen aktuálisan alkalmazott fogalomhoz.

A mai magyar társadalmi gondolkodás általános műveltségi szintje szempontjából figyelemre méltó lexikonok rövidebben vagy hosszabban taglalva, de a lényeget tekintve a Magyar értelmező kéziszótárban is közreadott, „a hadi erőnek a háborúban való működé-sét hadviselésnek nevezzük, háborúskodás, háborús tevékenység”59 tartalommal definiálják a hadviselés kifejezést. A szócikkek szerzői és szerkesztői a hadviselés kifejezés előzőekben ismertetett tartalmú megjelentetése után rendre a hadviseléssel valamilyen módon és for-mában összekapcsolható további szócikkekre utaló felsorolásokba bocsátkoznak úgymint: szárazföldi, légi, tengeri hadviselés, aszimmetrikus vagy éppen hatásalapú hadviselés, kiberhadviselés, illetve a legutóbbi időkben már a hibridhadviselést emlegetjük. A digita-lizált változatokban többnyire a kapcsolt szócikkeken túl olyan írásművek, alkotások fel-sorolásával is találkozunk, amelyekben a hadviselés kifejezés többször előfordul, ismétlődik.

Ez a felsorolás viszonylag széles spektrumot ölel fel. A tudományos igénnyel készült munkáktól kezdve a szakirodalmi alkotásokon keresztül törvények, szabályok felsorolását is magában foglalja. Mindezek az információk rendkívül figyelemre méltók, sőt impulzív módon figyelemfelkeltők, már ami az érintett további szócikkek tartalmi megismerésének

59 Magyar Értelmező Kéziszótár A-LY (1980). Budapest, Akadémiai. 496.


lehetősége irányába mutat. Viszont a hadviselés – mint fogalom és társadalmi jelenség – át-fogóbb és mélyebb tartalmú megismeréséhez ezzel a módszerrel nem jutunk közelebb.

Öntsünk hát tiszta vizet a pohárba, és a fentiekben leírtak okán azok tényszerűségére figyelemmel ismerjük meg a hadviselés mint hadtudomány-elméleti és gyakorlati kategória rendszeralapú értelmezését!

6.1.1. A hadviselés fogalmi és tartalmi értelmezése

A hadtudomány – egyetemes jellegének sajátos filozófiáját érvényesítve – tudományelméleti és tudomány-rendszertani kategóriaként definiálja, illetve értelmezi a hadviselést.

Ennek megfelelően a hadviselés a hadban álló felek fegyveres erejének háborús ka-tonai műveleti, illetve háborús küszöb körüli válságreagáló katonai műveleti alkalmazása a hadművészet elméletének és gyakorlatának elvei szerint.60

A már első olvasatra is logikus és a lényeget ténylegesen kifejező meghatározás azon-ban érzékelhető összetettsége okán feltétlenül igényli a tudományelméleti alapú értelmezést. Így a továbbiakban ennek a téma érthető feldolgozása szempontjából elengedhetetlenül fontos elvárásnak kívánunk megfelelni.

A hadviselés fogalmi meghatározása – a fogalomalkotás első felében – a hadban álló felek fegyveres erejének háborús katonai műveleti, illetve háborús küszöb körüli válság-reagáló katonai műveleti alkalmazásáról beszél. Ez természetesen nem ok nélkül való.

Az emberiség fejlődéstörténete során napjainkig bekövetkezett, a különböző történelmi korokban eltérő okokból, más és más célok érdekében megvívott háborúk az érintett tár-sadalmi közösségek életében meghatározó jelentőséggel bíró, azokat átfogó módon érintő, tehát minden társadalmi területre kiterjedő és minden társadalmi területre ható, a politika által determinált olyan sajátos és extrém emberi tevékenységek, amelyek lényege a fegy-veres küzdelem.

A fegyveres küzdelem a háború sajátos ismérve, lényegének megnyilvánulása. A szem-ben álló felek hadi-61 és harctevékenységének egységes, minimálisan kétoldalú folyamata, amelyet társadalmi csoportok, államok, államcsoportok meghatározott politikai célok el-érésére és gazdasági érdekek megvalósításáért – a küzdelem mindent eldöntő szakaszában mindenképpen és a társadalmi munkamegosztás okán – katonai szervezetekkel, eszkö-zökkel – vagyis a fegyveres erővel, a hadsereggel– tervek alapján, háborús vagy háborús küszöb körüli válságreagáló katonai műveletek keretében vívnak.

A katonai műveletek fogalmát és hatékonyságának kritériumait jelen írásunk negye-dik fejezetében részletesen bemutattuk és elemeztük. Ugyancsak itt tértünk ki a klasz-szikus és funkcionális katonai képességek, valamint a háborús és háborús küszöb körüli válságreagáló katonai műveletek tartalmi ismertetésére is. Természetesen az ismétléseket el kívánjuk kerülni, viszont a már megismert és az előbb felsorolt tudományelméleti kategó-riák tartalmának gondolati síkon történő felidézése, valamint szintetizálása a hadművészet elméleti és gyakorlati elemeivel elengedhetetlenül szükséges a hadviselés tudományelméleti kategóriaként történő meghatározásához.

60 Szendy 2013. 99.61 A szakirodalom a haditevékenység alatt általában a hadászati műveleti tevékenységet érti.

189A hadviselés az elméletben és a gyakorlatban

Gondoljunk arra, hogy a hadviselés – mint társadalmi létjellemző, illetve létforma – ha-tékony, a társadalom szempontjából hasznos működése tudományos alapokon nyugvó elmé-let hiányában nem lenne megvalósítható. Ez az elmélet a hadelmélet, amely a hadtudomány törvényeire támaszkodva minden korban és időszakban képes a hadviselés fogalmának tartalmi elemeit koherens módon szintetizálni az alábbiak szerint.

A hadviselés bekövetkezésekor a társadalmi közösségnek a társadalmi munkameg-osztás során célfeladat elvégzésére létrehozott, illetve fenntartott specifikus jellemzőkkel bíró képességét aktivizálja, alkalmazza érdekei érvényesítése vagy védelme érdekében. A katonai erő fegyveres küzdelemben történő alkalmazása értelemszerűen a rendelke-zésre álló funkcionális katonai képességeken alapuló, különböző műveleti szintekhez köt-hető tervszerű katonai műveletekben valósul meg. Ennek a társadalmi lét szempontjából nélkülözhetetlenképességnek, a katonai potenciálnak a hatékony alkalmazását garantáló, az elmélet és a gyakorlat egységét biztosító platformja a hadművészet.

A hadművészet

A hadművészet a szárazföldön, a tengeren, a légtérben és a légi-kozmikus térségben folyó fegyveres küzdelem előkészítésének, megvívásának é és harci, valamint harci kiszolgáló támogatásának tudományos elmélete és gyakorlata.

A hadművészet elmélete és gyakorlata a harc, a hadművelet és a hadászati műveletek előkészítésének, megvívásának elméletével és gyakorlatával foglalkozik. A hadművészet alkotórészei ebből adódóan és egyértelműen a hadászat, a hadműveleti művészet és a har-cászat, amelyek szoros, elválaszthatatlan kapcsolatban állnak egymással, hatnak és vissza-hatnak egymásra. A vezető szerep azonban a hadászaté.

A hadművészet felosztása

16. ábra A hadművészet részterületei


Fontosnak tartjuk kiemelni, hogy a hadművészet ágait, illetve a katonai műveleti szinteket az egyetemes hadtudomány elmélete azonos megnevezéssel jelöli. Ez nem véletlen, és itt e két meghatározó tudományelméleti és gyakorlati kategória viszonyában válik érthetővé a hadtudomány azon nagyszerű képessége, hogy a fegyveres küzdelem törvényeire figye-lemmel a társadalom számára a gyakorlatban hatékonyan hasznosítható képességgé teszi az elméletet.


Mindezt szem előtt tartva – a hadviselés tudományelméleti értelmezésekor – a hadmű-vészet ágainak bemutatása során az elméleti és a gyakorlati jellemzőkre egyaránt kitérünk.

A hadászat a fegyveres küzdelem egészének jelenségeire és törvényszerűségeire vo-natkozó, tudományosan megalapozott ismeretek rendszere, elmélete és gyakorlata. Tanul-mányozza a múlt háborúk tapasztalatait, a katonapolitikai helyzetet, az ország és a régió geopolitikai, geostratégiai helyzetét, a fegyveres küzdelem új eszközeit és azok alkalmazá-sának lehetőségeit, a lehetséges háborús térségeket és hadszíntereket, továbbá a valószínű vagy valószínűsíthető ellenség lehetőségeit és nézetei. A hadászat által tanulmányozott kérdések ismeretanyagát a hadászat számára a hadtudomány elméletének és gyakorlatának más ágazatai szolgáltatják.

Ezen ismeretanyagok elemzése, értékelése és szintetizálása után a hadászat a fő fi-gyelmet a lehetséges fegyveres küzdelem körülményeinek és jellegének, a haderőnemek hadászati alkalmazása alapjainak a válságreagáló és a háborús katonai műveletek elő-készítésének és megvívásának, a fegyveres erők anyagi, technikai biztosítása alapjainak és a hadászati vezetés kérdéseinek kutatására fordítja. A fenti elméleti kutatások mellett a hadászat foglalkozik a legfelsőbb katonai vezetés gyakorlati vezetési módszereinek töké-letesítésével, fejlesztésével is.

Hadászati műveleti szint

A hadászati szinten a fegyveres erők bevetése és műveleti alkalmazása, valamint ennek megtervezése történik egy átfogó politikai keretben, egyéb – nem katonai – erőforrásokkal és kezdeményezésekkel összehangoltan, a nemzeti vagy szövetségi stratégia célkitűzéseinek elérése érdekében.

A hadászati szintű elgondolás alappillére az elérendő célokra vonatkozó legfelsőbb szintű politikai iránymutatás.

A hadműveleti művészet a különböző haderőnemek seregtesteinek közös vagy a se-regtestek önálló hadműveleteinek előkészítésével és lefolytatásával kapcsolatos elméleti és gyakorlati kérdésekkel foglalkozik. Vagyis a hadműveleti művészet kutatási területének centrális eleme a seregtestek alkalmazásának elmélete és gyakorlata.

A hadműveleti művészet összekötő kapocs a hadászat és a harcászat között. Éppen ezért alapjaiban a hadászat által meghatározott feladatokat teljesíti, azaz meghatározza a hadászati célú hadműveletek előkészítési és megvívási módjait, valamint irányt mu-tat a harcászat számára, hogy az egy-egy hadművelet sikere érdekében hogyan készítse elő és vívja meg a harcot.

A hadműveleti művészet az általános elmélet kutatási területén belül foglalkozik a hadműveletek jellegével, előkészítésével és általános elveivel, a seregtestek összetételével, lehetőségeivel, alkalmazásuk módszereivel és formáival. Továbbá a hadműveletek előké-szítésének és levezetésének módszereivel és formáival, a hadműveletek anyagi-technikai, illetve minden oldalú biztosításának és vezetésének kérdéseivel.


A hadműveleti műveleti szint

A hadműveleti szinten a műveletekben érintett erők hosszabb időtartamú, egyidejű vagy egymás után következő hadműveleti – esetenként hadászati – célok megvalósítására irányu-ló tevékenységeinek megtervezése, megszervezése és végrehajtása történik egy, a műveletre kijelölt terület igénybevételével, illetve felhasználásával.

A harcászat a harcnak, mint a fegyveres küzdelem egy részének jellegét, lényegét ta-nulmányozza. Feltárja a harc megvívására bevont erők és eszközök sajátosságait, azok harci lehetőségeit és a szemben álló fél fő harcászati elveit. Elemzései eredményeként elméleti és gyakorlati következtetéseket von le a különböző típusú harcok előkészítésére, azok ve-zetésére, illetve azok megvalósulásának minden oldalú biztosítására.

A harcászatnak két fő részterülete van, az általános harcászat és a fegyvernemek harcászata. Az általános harcászat, tartalmát tekintve a kategória minden fegyvernemre általánosan vonatkozó tételeit kutatja, elemzi és fejleszti, míg a fegyvernemek harcásza-ta a fegyvernemek és szakcsapatok alegységeinek, egységeinek és magasabbegységeinek harctevékenységi módjait elemzi, tanulmányozza, értékeli és kutatja.

A harcászati szint

A harcászati szint a fegyveres tevékenységek végrehajtói szintje, amely a küszöbönálló harctevékenységeknek a végrehajtó katonai szervezetek szintjén történő megtervezéséből, megszervezéséből, illetve a folyamatban levő harctevékenység harci erőkkel, harci támogató erőkkel, harci kiszolgáló támogató erőkkel való közvetlen végrehajtásából áll a hadműveleti célkitűzések teljesítése érdekében.

6.2. A hadviselés tudomány-rendszertani értelmezése

A hadviselés társadalmi hasznosultsága minden történelmi korban döntően a hadviselés elméletében és gyakorlatában érvényesül.

A hadviselés elméletének és gyakorlatának ez az állapota a társadalmi közösségek-ben élő emberiség fejlődéstörténete során folyamatosan változott. Valójában a termelési mód milyenségét és minőségét is meghatározó tudományos és technikai fejlettség adott szintjén érvényesül. Ebből adódóan a hadviselés – mint társadalmi létjellemző, illetve lét-forma – megismerésének legcélszerűbb módja a hadviselés mint tudományelmélet és gya-korlati kategória tudomány-rendszertani alapú értelmezése.

A hadviselés elméletének és gyakorlatának hadtudomány-rendszertani alapú értelme-zését az alábbi 17. sz. ábra bemutatásával kívánjuk érthetővé tenni.


17. ábra A hadviselés elmélete és gyakorlata


Az ábrára tekintve megállapíthatjuk, hogy a hadtudomány rendszertana a hadviselést vizs-gálja és értelmezi annak megvalósulási módjai, formái, fajtái (típusai), jellege és jellemzői szerint.

6.2.1. A hadviselés módjai

A hadviselési mód a háborús, illetve a háborús küszöb körüli válságreagáló katonai mű-velet katonai-technikai jellemzője, a hadművészet elméletének és gyakorlatának alapvető fejezete, a fegyveres erők alkalmazási formáinak és módszereinek összessége, amelynek milyensége és minősége döntően függ a megvalósulását befolyásoló különböző tényezők-től, amelyek a következők:

• A létező történelmi korban fennálló geopolitikai és geostratégiai helyzet.• Az adott időszakban létező és érvényesülő a társadalmi közösségek fenntartható

fejlődését és biztonságát veszélyeztető kockázatok és kihívások. Egyértelműen azok, amelyek a komplexen érvényesülő veszélyforrások és kihívások közül első-sorban vagy kizárólagosan csak a katonai erő alkalmazásával hatástalaníthatók, kezelhetők vagy semlegesíthetők.

• A társadalmi közösségek által a kormányzati stratégiák szintjén megfogalmazott társadalmi igények. Ebben az esetben arra a társadalmak által létrehozott katonai képességekre kell gondolnunk, amelyek a katonai potenciálba integráltan meg-jelenő olyan a biztonsági garanciarendszer részét képező képességek, amelyek biztosítják adott történelmi körülmények között és időben a társadalmak szem-pontjából meghatározó fontosságú érdekek érvényesítését és értékek védelmét.


• Az adott társadalmi közösségek esetében létező termelési mód milyenségét és mi-nőségét meghatározó termelőerők és termelési viszonyok fejlettségi színvonala.

• Az adott társadalmi közösségek által lakott földrajzi térség (országok) nyersanyag és energiahordozók vonatkozásában fennálló ellátottsági szintje.

• A létező államok keretei között a társadalmak igénye alapján kialakított katonai képességek, valamint az érvényesülő hadikultúrák.

• A társadalmak politikai döntése nyomán a politikai küldetésben megfogalmazott hadászati célok elérése érdekében kirobbanó fegyveres küzdelem során a had-művészet gyakorlataként a katonai műveletekben megvalósuló funkcionális katonai képességek.

• Figyelemmel az előzőekben leírtakra, megállapíthatjuk, hogy a hadviselés kezde-teitől napjainkig – természetesen a különböző kultúrkörökhöz tartozó társadalmi közösségek történelmi fejlődésének sajátságos viszonyrendszerében – a hadviselés módját tekintve lehet: – mozgáscentrikus hadviselés, – anyagcentrikus hadviselés, – gerilla-hadviselés.

A hadviselés e három mód szerinti megkülönböztetésekor hangsúlyozni kívánjuk, hogy a könyvünkben többször említett civilizációs kultúrkörök kulturális jellemzői meghatározó módon képezik az alapját a hadviselési módok társadalmi közösségeken belüli kialakulá-sának és azok gyakorlatban történő megvalósulásának. Egy társadalmi közösség kultúrája és az ebből fakadó identitása minden szempontból meghatározó módon hat hadviselésének elméletére és gyakorlatára, determinálja katonai kultúráját és ezen keresztül a hadviselési módját.

A hadviselési módok rövid tartalmi ismertetése előtt az előzőekben rögzített gondo-latainkhoz kapcsolódva célszerűnek tartjuk a kultúra és a katonai kultúra (hadikultúra) fogalmak értelmezését.

A kultúra olyan történelmileg kialakult társadalmi létforma, amely az adott társadal-mi közösség szempontjából a számára meghatározó fontosságú szellemi és anyagi értékek összességét jelenti. Meghatározott felfogásoknak, törekvéseknek, megmozdulásoknak a sajátos kifejezője. A kultúra egy társadalmi közösség vagy közösségek esetében legmar-kánsabban a fenntartható fejlődést biztosító társadalmi célokban és az azok felé való hala-dás alapirányában juthat érvényre. Az adott kultúra értékei mélyen belevésődnek az adott kultúrkörhöz tartozó emberek tudatába, és ez visszatükröződik a gyakorlati tevékenység minden mozzanatában.

A kultúra, mint társadalmi létjelenség tartalmának értelmezése után feltétlenül szük-séges ugyanezen a filozófiai platformon definiálnunk a katonai kultúrát, vagy más néven hadikultúrát oly módon, hogy a hadtudomány egyetemessége okán, a nemzetközi szinten megnyilvánuló mértékadó értelmezés mellett bemutatjuk a jelenkori magyar álláspontot is.

A nemzetközi értelmezés szerint: „A katonai kultúra olyan elképzelések, hiedelmek, előítéletek és felismerések együttese, amelyek átalakítják és meghatározzák a kapcsolatot az alkotórészek között. Ennek eredményeképpen a katonai kultúra határozza meg a belső feltételeket. Így például a kritériumok kiválasztását és támogatását, a kiképzést, a nevelést, az erőforrások biztosítását és a katonai nyelvezet szókészletét; ezek lényegében úgy


kapcsolódnak egymáshoz, hogy megkülönböztető jelleget adnak a katonai szervezetnek, és meghatározzák azoknak a hadműveleteknek a jellegét, amelyeket képesek végrehajtani, következésképpen a számításba vett háború formáját is. Ily módon egy hadsereg belső fel-tételei (azaz kultúrája) nagyobb befolyást gyakorolhat a szóba jövő háború formájára, mint a külső feltételek és körülmények – amelyek adott esetben negatív következményekkel is járhatnak.”62

A magyar álláspont alapján: „A hadkultúra a hadviselést érintő katonai, szellemi és anyagi értékek azon összessége, amelyek az ellenség összetartó erői felbomlasztásának, illetve a saját csapatok erői megőrzésének alapirányát jelölik meg. … a hadikultúra felöleli … az alapvető hadeljárások megvívására szolgáló fegyveres erők jellegéről, felépítéséről, az ország védelmi rendszeréről, az állami és katonai vezetés struktúrájáról alkotott fel-fogásokat. Tükrözi továbbá a katonai szolgálat jellegét, a hadkiegészítést, a tisztképzést, a mozgósítást, a hadsereg ellátásának tradícióit, az ellenséggel szemben tanúsított erkölcsi magatartás normáit és a honvédelemhez, hadsereghez fűződő tudati és emocionális motí-vumokat.”63

A katonai kultúra, a hadikultúra valójában a hadviselés mint megvalósuló társadalmi jelenség, létforma jellemző tartalmi jegyek szerinti megkülönböztetését jelenti. Köny-vünk negyedik fejezetében a fontosabb tudományelméleti és katonai műveleti kategóriák ismertetésénél – katonai műveleti szempontok alapján – kitértünk a hadikultúrák ismerte-tésére, ezért itt e témában csak olyan kiegészítést teszünk, amilyet a hadviselés fajtáinak tudomány-rendszertani besorolása indokol.

A mozgáscentrikus hadikultúrát a műveleti filozófiája alapján az ellenség megsemmisítésére irányuló magas intenzitású támadó katonai műveletek végrehajtása jellemzi. Az összhaderő-nemi műveletekben a hadászati célokat megvalósító fő haderőnem a szárazföldi haderőnem. A hadászati tevékenységet a főerő aktív nagy erejű csapásai, a kezdeményezés megraga-dásának és megtartásának megvalósítása jellemzi. Az időelőny birtoklása meghatározó fontosságú, mint ahogy a parancsnokok kreativitásnak is rendkívül nagy jelentősége van ebben az esetben. A katonai műveletek földrajzi kiterjedése nagymértékű, a hadszíntér akár kontinentális méretű is lehet. A mozgáscentrikus hadikultúra alapvetően a kontinentális elhelyezkedésű és érdekeltségű országok, államok hadikultúrája.

Az anyagcentrikus hadikultúra műveleti filozófiájának alapja az ellenség katonai potenci-áljának védelmi hadműveletek végrehajtásával történő felőrlése. A hadászati célok meg-valósítása az ellenség kifárasztásán keresztül érvényesül, amelynek megvalósításában elsősorban a légierő és a haditengerészet katonai képességei dominálnak. A sikereket a pusztítóeszközök maximális bevetésével érik el, és a haderőnemi csapatok a manőverei-ket ezt követően hajtják végre. A támadó tevékenységet csak nagy erőfölény birtokában a nagyobb kockázatvállalás elkerülése mellett valósítják meg. Az anyagcentrikus had-viselés meghatározó jellemzője a nagy mennyiségű haditechnikai anyag felhalmozásának képessége. Az anyagcentrikus hadikultúra alapvetően a brit és amerikai katonai stratégiai

62 Applegate, R. A. D. – Moore, J. R. (1990): Warfare – an Option of Difficulties. An Examination of Forms of War and the Impact of Military Culture. The RUSI Journal 3. 13–20.

63 Kovács Jenő (1995): Magyarország katonai stratégiája II. Tanulmány. Budapest, Országos Kiemelésű Társadalomtudományi Kutatások. 18.


gondolkodás eredményeként alakult ki és alapvetően a tengerek feletti hatalom birtoklását magukénak valló államok hadikultúrája.

A gerilla-hadviselés hadikultúrája. A gerillaháború, az irreguláris csapatoknak idegen hatalom elleni vagy a hivatalban levő kormány (politikai hatalmat gyakorló erő) által elő-idézett vélt vagy valós sérelem megszüntetésére irányuló, illetve a megszálló hadsereg elleni fegyveres küzdelme, romboló tevékenysége. A hadászati célok, az ellenség csapa-tainak kimerítésével, az ellenség polgári-katonai vezetési objektumai elleni harccal, ám a szabályos ütközetek elkerülésével az ellenség főerői előli kitéréssel valósulnak meg. A műveletek alapját az irreguláris erők működését biztosító, számukra biztonságos terüle-teken elhelyezkedő bázisok teszi lehetővé. Mindehhez jelentős mértékben hozzájárul a népi támogatottság, valamint a politikai összetartó erőt biztosító ideológia, illetve a hadászati műveleti tevékenységek tervezését, szervezését és vezetését végrehajtó karizmatikus poli-tikai vagy katonai vezér személye.

6.2.2. A hadviselés fajtái

Az egyetemes hadtudomány rendszertani alapon a hadviselésnek három fajtáját különbözteti meg. Ennek megfelelően az alábbiakban tekintsük át a premodern, a modern és a poszt-modern hadviselési típusok legfontosabb tartalmi jellemzőit.

A premodern hadviselés• Kockáztatja a társadalmi közösség, a nemzet fennmaradását és a nemzeti bizton-

ságot is.• A konkrét és határozott politikai célok egyben a hadászati célok is.• Klasszikus forma:

– Határozott kezdet és befejezés. – Döntően reguláris erők harca. – A haditechnika döntő jelentőségű. – A felek katonai stratégiát követnek, amelynek hatása van a háború kimenetelére

(döntő csata!). – A frontvonal és a hátország elkülöníthető.

A modern hadviselés• Végső soron akár a társadalmi közösség, a nemzet fennmaradását és a nemzeti

biztonságot is kockáztatja.• A katonai erővel megvalósítandó konkrét politikai célokat társadalmi (politikai)

küldetés formájában határozza meg, azonban azok katonai képességeken alapuló végrehajtása megköveteli hadászati célokká történő átalakításukat.

• Klasszikus forma: – Határozott kezdet és befejezés. – Reguláris és irreguláris erők harca. – A haditechnika döntő jelentőségű. – A 20. század harmadik harmadától high-tech fegyverek és hagyományos erők.


– A felek katonai stratégiát követnek, de a háború kimenetelére a hadjáratok si-kere vagy sikertelensége van döntő hatással.

– Minden egyben, „a vér és vas háborúi”. – A frontvonal és a hátország nem különíthető el.

A posztmodern hadviselés• Nem kockáztatja a társadalmi közösség, a nemzet fennmaradását és a nemzeti

biztonságot.• Korlátozott politikai célok megvalósítása minden lehetséges eszköz felhasználá-

sával – a reguláris hadsereg és a katonai stratégia bázisán. Elhúzódó konfliktus során az ellenség kifárasztásnak módszerével arra irányul, hogy kierőszakolja az ellenség összeomlását. Céljait társadalmi (politikai) küldetés formájában hatá-rozza meg, azonban azok katonai képességeken alapuló végrehajtása megköveteli hadászati célokká történő átalakításukat.

• A klasszikustól eltérő forma.• A front fogalma „nem létezik”.• A polgári célpontok dominálnak.• Széles eszköztár.• Destabilizáció = a társadalmi, gazdasági, politikai szervezet destabilizációja.• Nincs egyértelmű kezdet és végállapot + nem mindig a felkelők győznek…• A 21. század nem hagyományos hadviselése = színes forradalmak + új típusú

hadviselés = Hibrid háború!

6.2.3. A hadviselés formái

A hadviselés forma szerinti rendszertani besorolásakor a hadviselés fejlődéstörténetét vesszük alapul. Megállapíthatjuk, hogy a hagyományos hadviselés valójában már az első társadalmak megjelenésének az időszakában, i. e. 8000 és 6000 között létezett. Társadalmi létformává azonban csak a társadalmi fejlődés során megvalósuló munkamegosztás ered-ményeként az ókor i. e. 1500 és 1000 közötti időszakában, a hadseregek kialakulásával vette kezdetét, azóta történelmi fejlődésünk velejárója.

A hagyományos hadviselés a premodern, a modern és a posztmodern háborúk korsza-kában, a társadalmi közösségek adott történelmi időszakára jellemző tudományos-technikai színvonalnak megfelelő társadalmi fejlettség szintjén – a korban érvényesülő hadviselési módok szerint – megvalósuló reguláris és irreguláris erőkkel megvívott fegyveres küzdel-mek, háborús illetve háborús küszöb körüli válságreagáló katonai műveletek.

1945-ben a második világháború lefolyásának időszakában a csendes-óceáni hadszínté-ren bekövetkezett az emberiség fejlődéstörténetében egy új típusú nagy pusztító képességgel rendelkező, korábban nem létező fegyver, a nukleáris fegyver alkalmazása. 1945 augusztu-sában a Hirosimára és Nagaszakira ledobott atombombák a hagyományos hadviselés formá-ja mellett egy új hadviselési forma korszakának nyitányai voltak, ez a korszak a nukleáris hadviselés korszaka, amelynek jellemző hatásai napjainkban is dominánsan érvényesülnek.


A nukleáris hadviselés – figyelemmel a létező hatályos és katonai stratégiákra és dokt-rínákra – megvalósulhat korlátozott keretek között, ugyanakkor lehet totális, mindenre kiterjedő, átfogó jellegű is.

A korlátozott nukleáris hadviselés olyan hadászati-hadműveleti formában megva-lósuló háborús katonai művelet, amelynek folyamán a hadviselő felek az atomfegyverek alkalmazását bizonyos korlátozó (térséget, hatóerőt vagy a csapások objektumait érintő) rendszabályok érvényesítéséhez kötik. A korlátozott nukleáris hadviselés megvalósulása során a hadászati műveleti elgondolások szerint a hagyományos fegyverek mellett csak hadműveleti-harcászati vagy csak harcászati szintű atomfegyverek bevetésére kerülne sor.

A totális nukleáris hadviselés olyan hadászati hadműveleti formában megvalósuló háborús katonai művelet, amelynek folyamán a hadviselő felek minden szinten az atom-fegyverek totális alkalmazásával akarják a fegyveres küzdelem hadászati célját elérni. Megvalósulása esetén glóbusz és az emberi kultúra pusztulásának veszélyével fenyeget.

A második világháborút követő helyi háborúk időszaka tovább „gazdagította” a had-viselési formákat, és már 1955-re létrehozta a hagyományos és nukleáris hadviselési formák mellett, a nem hagyományos hadviselés formáját is.

A „kétpólusú világrend” hadászati nukleáris csapásmérő képességének katonai erő-egyensúlyán alapuló geopolitikai, illetve geostratégiai helyzetben a potenciális nagyháború kirobbantása – a mindenki számára nyilvánvaló következmények okán – a kubai válságot követően valójában már nem volt célja a nagyhatalmaknak. Ugyanakkor ez nem jelen-tette azt, hogy a hidegháború időszakában – a viszonylagos katonai erőegyensúly „pré-sében” – az akkori világ mentesült azoktól a regionális konfliktusoktól, amelyek rendre fegyveres összetűzésekhez, regionális háborúkhoz vezettek.

Ezeket a háborúkat szerte a világban ugyan alapvetően konvencionális formációk sze-rint hajtották végre, azonban tartalmuk alapján már a posztmodern hadviselés típusához tartoztak. A háború mint társadalmi létforma belső tartalma már az 1970-es években kezd átformálódni. Gyakorlatilag kiterjed a társadalmi lét teljes szférájára, ugyanakkor pedig elhúzódó jellegűvé válik. A hadviselés e fejlődési szakaszát Ágh Attila rendszerszemlélete alapján megalapozottan nevezhetjük a modern kisháborúk időszakának. Ez gyakorlatilag a 20. század utolsó harmadában és a 21. század első évtizedében is a posztmodern hadviselés gyakorlati megvalósulása, ami új konvencionális háborúként, nem konvencionális háború-ként, destabilizációs háborúként és anómiás konfliktusként tükröződött vissza a társadalmi közösségek létviszonyaiban.

Az ezredfordulót követő években a nemzetközi helyzet olyan irányba formálódott, amely a bizonyos országok, illetve hatalmi centrumok elleni konvencionális hadviselés politikai és fizikai költségeit elviselhetetlen teherré tette az amerikai döntéshozók számá-ra, ezáltal kevésbé vonzó megoldási móddá téve az ezzel együtt járó katonai műveletek végrehajtását is. Ilyen körülmények közt az indirekt hadviselés a stratégiai tervezésben felértékelődik, ugyanakkor a gyakorlati alkalmazása különféle formákat ölthet.

A hadviselést egészen tegnapig a bombázók, harckocsik és a különleges erők had-színtereken végrehajtott műveletei jelentették, de ha az Amerikai Egyesült Államok által Szíriában és Ukrajnában alkalmazott minta előjelnek tekinthető, az indirekt hadviselést a jövőben a „tüntetők és felkelők” megjelenése fogja kísérni. Az ötödik hadoszlopot egyre kevésbé alkotják majd titkos ügynökök és a szabotőrök. Helyettük a nyilvánosság számára civilként megjelenő nem állami cselekvők válnak meghatározó szervezőerővé. A közösségi


média és a kapcsolt technológiák helyettesítik a precíziós tölteteket, az agresszor sebészeti pontosságú beavatkozásainak műveleti központi elemeivé mindinkább a Facebookhoz ha-sonló és chat-szobák válnak.

A valódi támadók ahelyett, hogy közvetlen módon konfrontálódnának egy nagyhatalom hátországával, előtérbe helyezik a proxy-háborúk végrehajtását, amelyeket a rivális nagy-hatalom közvetlen közelségében vívnak, hogy destabilizálják annak perifériáját. Így – ter-mészetesen a sikeres megvalósítás esetén – a hagyományos értelemben vett megszállás helyét átveszik a puccsok és indirekt rendszerváltások, amelyek a hadviselésnek újabb, a korábbihoz viszonyítottan határozottan költségkímélőbb és politikai szempontokat érté-kelve kevésbé támadható formái.

Az „új hadviselés” elméletének lényege, hogy létrejöjjön és gyakorlattá váljon – az al-kalmazó hatalom, állam részéről – egy olyan elmélet, amely lehetőség szerint elkerülhetővé teszi a hagyományos és különösen a direkt hadviselés végrehajtásának szükségességét, a kormányzati stratégiában megfogalmazott célok elérése érdekében. Ennek az elmélet-nek a gyakorlata a hibrid háború.

Az „új hadviselés” tekintetében talán az egyik legfontosabb, ugyanakkor a hibrid há-borúk szempontjából legrelevánsabb új elem a megvalósítás folyamatában a káoszelmélet. Természeténél fogva a káoszelmélet törekszik a látszólag kiszámíthatatlan kiaknázására, ezáltal oly mértékben indirektté téve a konfrontációt, hogy az agresszor képessé váljon arra, hogy semlegesíteni tudja a megtámadottnak a nemzeti identitástudaton alapuló, a társadalmi közösség komplex védelmét biztosító képességeit. Konstruktív, kreatív és irányított káosz-ról beszélhetünk akkor, amikor ezeket az erőket hadászati célok teljesítésére használják fel. A színes forradalmak és a nem hagyományos hadviselés teljességgel beleillik ebbe az alap-elvbe, általuk a mában hatékonyabbá válnak a rezsimváltás régebbi és hagyományos formái.

Az Amerikai Egyesült Államok úttörő módon kidolgozta64 a multi poláris világrend-ben folytatott hadviselés új formáját, a háttérből irányítottság módszerét. Ez lehetővé teszi számára, hogy térségi szövetséges országokat használjon fel a destabilizáló művelet kivi-telezésére, amennyiben a célkitűzés túl költséges, vagy politikailag érzékeny az Egyesült Államok számára ahhoz, hogy közvetlenül és egyoldalúan konfrontálódjon. Valójában, ez egy proxy-országok közreműködésével vívott háború, amelyben az Amerikai Egyesült Államok távolról irányítja a szövetséges országok hozzájárulásait a rezsimváltó törekvéshez.

Ez az új hadviselési forma mindössze néhány éves, fejlődése még folyamatban van, de például Törökország és Jordánia részvétele a szíriai válságban szemléletes példát ad jövőbeli irányáról, hatásmechanizmusáról.

Az „új típusú hadviselés” tehát a hadviselésnek a 21. század második évtizedétől megvalósuló nem hagyományos formája. A hibrid háború mint ennek az új hadviselésnek a gyakorlata akár a hadviselés posztmodern fajtájának sajátos jellemzőkkel bíró önálló sza-kasza, de akár önálló kategóriája is lehet. Minderre a releváns válaszokat azonban a jelenben és a jövőben megvalósuló hadtudományi kutatások igazolt eredményei adják majd meg.

64 „TC 18-01 (Special Forces Unconventional Warfare)” dokumentum.


6.2.4. A hadviselés jellege

Clausewitz65 hadelméleti munkássága és annak hatása nyomán az egyetemes hadtudomány a hadviselés kettős jelleg szerinti megvalósulásában értelmezi a háborús erőszakot. Ennek megfelelően célját tekintve megsemmisítő (direkt), illetve kifárasztó (indirekt) hadviselésről értekezik.

A megsemmisítő (direkt) hadviselés az ellenség leverését, politikailag is a megsem-misítését, illetve védekezésre képtelenné tételét célozza meg a győztesnek tetsző béke kikényszerítése okán.

Ezzel szemben a kifárasztó (indirekt) hadviselés során csupán bizonyos területek meg-hódítása és az ellenfél katonai és hadipotenciáljának olyan mérvű rombolása a cél, amely állapot a békekötésnél ütőkártyaként játszató ki.

6.2.5. A hadviselés jellemzői

Aszimmetrikusság, hatásalapúság és hálózatközpontúság a hadviselésbenAz aszimmetrikusság, a hatásalapúság és a hálózatközpontúság a fegyveres küz-

delmet megvívó hadseregek kialakulása, és tervszerű műveleti alkalmazása óta a had-viselés – úgyis, mint tudományelméleti és úgyis, mint gyakorlati kategória – meghatározó jellemzői. A fegyveres küzdelem fejlődésével e jellemzők tartalma történelmi koronként változott, és ez a változás ma is létező folyamat, mely gyakorlatilag visszahat a jellemzők-re, és ezen keresztül a hadviselésre. Ez a helyzet, ez a változás eredményezi gyakorlatilag magának a hadviselésnek a fejlődését, és ezen keresztül alakulnak ki, a már említett jellem-zők, és egyéb más tényezők együttes hatásának eredményeként azok a hadviselési módok, amelyekkel a történelmi múltban, a jelenben, és nyilvánvalóan a jövőben is a fegyveres küzdelem lefolyása és megvalósulása körülrajzolható.

A leírtak alapján szükségszerű kimondani, hogy a hadviselés úgy is mint tudomány-elméleti és gyakorlati kategória, és úgy is mint a fegyveres küzdelem különböző történelmi időszakokban megvalósuló formációja, egységes fogalmi és műveleti kategória. Ebből adó-dóan értelemszerűen helytelen megfogalmazás és helytelen tartalmi értelmezés, ha aszim-metrikus hadviselésről, hatásalapú hadviselésről, hálózatközpontú hadviselésről, és még sorolhatnánk a rossz példákat, beszélünk.

Hadviselés – mint tudományelméleti és gyakorlati kategória – tehát csak egy van, amelynek a különböző történelmi időszakokban más és más megvalósulási módjaival ta-lálkozhattunk, de gyakorlatilag az ókor hadviselésétől napjainkig az aszimmetrikusság, a hatásalapúság, a hálózatközpontúság és az átfogó jelleg állandó, örökös kísérője és jel-lemzője volt a hadviselésnek.

65 Clausewitz a háború fogalmi értelmezésével, kettős jellegének rögzítésével, a politika és a háborús erőszak viszonyának feltárásával, a valós és az abszolút háború terminológiájának megfogalmazásával, továbbá a há-borús erőszak társadalmi létformaként történő értelmezésével az egyetemes hadelmélet tekintetében egy olyan rendszerezést végzett el, amely ugyan bírálható, de azt el kell ismerni, hogy e témakörben újabb vagy jobb értelmezés azóta sem született.


a) Az aszimmetrikusság

Amikor a hadviselés aszimmetrikusságáról gondolkodunk, egyfelől célszerű e meghatározó jelentőségű jellemzőt a legegyszerűbb példák segítségével értelmezni és általános, illetve szakmai gondolkodásunkban elhelyezni. Az aszimmetrikusság hadviselésben megnyilvánu-ló legegyszerűbb és legkézenfekvőbb formái már az ókori hadviselés korát jellemző katonai műveletekben egyértelműen megjelentek. Elég csak arra gondolnunk, hogy a szálfegyverek korában az azokat alkalmazó katonák fizikuma, felépítése eltérő volt. A Mediterráneum területén élő népcsoportok arányos, ám nem túl magas és viszonylag vékony testalkatú kato-náival szemben az északi germán törzsek robosztus, viszonylag magas harcosai többségük-ben látható fizikai erőfölénnyel vehették fel a küzdelmet. Ez már önmagában aszimmetria. Nyilvánvaló, hogy a római légió itáliai származású katonája ezt a fizikai erőkülönbséget a fegyvereinek hatékonyabb alkalmazásával, tehát jobb kiképzéssel kompenzálta.

A középkor hadviselésében a páncélok minősége, védőképessége, az alkalmazott szál-fegyverek hosszúsága közötti különbség és az alkalmazott harcmódok csatatéren történő gyakorlati megvalósítási képessége mutatott fel aszimmetrikusságot a küzdő felek között, és eredményezte egyik vagy másik fél csatavesztését. Az angol íjászok alkalmazása a tö-mör harcrendben támadó ellenség ellen egyértelműen a műveleti képességekben meglevő aszimmetriát mutatják.

A francia polgári forradalom haderő-szervezési és alkalmazási elvei alapján létre-hozott és működtetett nagy létszámú nemzeti hadseregei harcértékükben, kiképzettségük-ben messze elmaradtak az európai abszolutisztikus hatalmak jól kiképzett, jól felszerelt hadseregei mögött. Ez is egyértelműen aszimmetrikusság. A francia erők tömeghadsereg jellegük és az ebből adódó harcászati eljárásuk okán mégis kompenzálták a velük szemben támadó műveleti tevékenységet folytató erők képességeit, és gyakorlatilag jelenlétükkel és műveleti tevékenységükkel, helyesebben annak hatásaival forradalmi változást idéztek elő a hadügy történetében.

Az aszimmetrikusság jó példái a huzagolt csövű, hátultöltős lőfegyverek megjelenése és hadrendbe állítása utáni olyan háborúk, amelyekben a szemben álló felek fegyverzetük tekintetében eltérő fejlettségi színvonalon álltak. Az aszimmetrikusság jellemző példája és egyben a műveletekre gyakorolt hatásának iskolapéldája az első világháború harmadik harmadában az egyébként megmerevedett arcvonalak állásháborúiban bekövetkező változás, amelyet a harckocsi, illetve a repülőgép hadrendben történő megjelenése okozott. A sort folytathatnánk, és azt gondolom ebben az érvelésben már szinte felesleges is felemlegetni az atomfegyver kikísérletezése és első alkalmazása után bekövetkezett olyan jellegű vál-tozásokat, amelyek a hadviselés aszimmetrikusságának tartalmi változások melletti állan-dóságát igazolják.

A hadviselés aszimmetrikusságának igazán érdekes és elemzésre érdemes iskolapéldája az eltérő hadikultúrák alapján szervezett és működtetett haderők, fegyveres erők közötti fegyveres közdelem.

Másfelől viszont az aszimmetrikusságot hadtudomány-elméleti síkon kétféle módon is célszerű értelmeznünk, még akkor is, ha egyébként ezt a vizsgálati módszert általában a politikai döntéshozók nem feltétlenül preferálják.

Ennek megfelelően az aszimmetrikusságot – mint a hadügy milyenségének minőségi mutatóját – társadalmi létjellemzőként kétféle módon, a saját társadalmi közösségünkön


belül (belső kör) és a minket körülvevő összes többi társadalmi közösségekhez fűződő kapcsolatrendszerben (külső kör) célszerű vizsgálnunk.

A belső kör vizsgálata a védelmi rendszert alkotó összetevők egymásra gyakorolt hatás-mechanizmusában érvényesülő folyamatok milyenségére és minőségére irányul a társadalmi lét fenntartható fejlődését garantáló képességek tükrében. Míg a külső kör vizsgálata során a saját hadügyünk milyenségi mutatóit vetjük össze más országok, nemzetek hadügyét jel-lemző mutatókkal a saját biztonsági garanciarendszerünk értékelhetősége okán.

b) A hatásalapú katonai művelet

A NATO Katonai Bizottsága 2006-ban az általa kiadott MCM-0052-2006 dokumentumban a hatásalapú katonai művelet fogalmát a következőképpen határozta meg: ,,...a szövetség tagállamai és a katonai műveletben érintett nem NATO-országok részére rendelkezésre álló különböző eszközök koherens és átfogó alkalmazása olyan hatások kiváltása érdekében, amelyek nélkülözhetetlenek a tervezett feladatok és legfőképpen a NATO végső céljának eléréséhez.”

Ugyanakkor (az előbbi fogalmat felhasználva) Keszthelyi Gyula66 2006 novemberében egy – a Zrínyi Miklós Nemzetvédelmi Egyetemen tartott – tudományos konferencián a hatá-salapú műveleteket a következőképpen definiálta: „A hatásalapú műveletek tulajdonképpen egy olyan folyamat, amely során a tervezett stratégiai végcél vagy hatás elérése érdekében harcászati, hadműveleti és stratégiai szinteken egyaránt kiaknázásra kerül a katonai és nem katonai képességek teljes tartománya.”

Míg a Keszthelyi Gyula által megfogalmazottak a hatásalapú katonai tevékenység fo-galmát határozzák meg, addig az MCM-0052-2006 dokumentumban rögzítettekből annak tartalmára is következtethetünk.

Az itt megfogalmazottak értelmében a NATO-tagállamok – mint katonai szövet-ség – egésze kell, hogy rendelkezzen a különböző képességekkel a katonai tevékenység koalíciószintű végrehajtásához.

A szövetség 2006-tól megkísérli összehangolni a tagállamok képességfejlesztéseit, azonban az egyes államok eltérő gazdasági teherbíró képessége, nemzeti ipari érdekei, továbbá a rendelkezésre álló erőforrások különböző nagysága, és nem utolsósorban a meg-lévő haderők szervezeti méretei, összetétele, az eltérő fegyverzet (katonai-technológiai fejlettsége) mind a mai napig nehezíti és bonyolítja a hatásalapú műveletek végrehajtására irányuló hatékony képességek kialakítását.

Ki kell jelentenünk, hogy a hadviselés végcélja minden időben és minden helyzetben a szükséges hatások elérése volt. A hadviselésnek tehát ez a jellemzője is a kezdetektől jelen van a hadviselés fejlődéstörténetében. A hatásalapúság, mint hadviselési jellemző tartalmi jegyei igazolhatóan történelmi koronként eltérőek. Az azonban alig vitatható, hogy az ókori birodalmak által fenntartott és működtetett hadseregek rekrutációja, felszereléssel történő ellátása messze meghaladta az adott történelmi kor hadvezetésének hatáskörét, így kijelent-hetjük, hogy mindez gyakorlatilag az uralkodó, illetve az uralkodó mellett elhelyezkedő

66 Keszthelyi Gyula (2008): A hatásalapú műveletek logisztikai műveletekkel szemben támasztott újszerű kihívásai. PhD értekezés, ZMNE BJKM, Katonai Műszaki Doktori Iskola.


uralkodói réteg vagy osztály közvetlen ráhatása eredményeként az akkor létező állam szinte valamennyi elérhető erőforrásának mobilizálásával és felhasználásával történt.

A hadseregek alkalmazását és a hadászati célokat sem öncélúan, a hadvezetés érdekei szerint jelölték ki. Azok minden esetben a hadseregeket alkalmazó államok hadügyében visszatükröztetett igények kielégítését szolgálták.

Hatásalapú katonai műveletek

18. ábra A hatásalapú katonai műveletek kapcsolatrendszere

(Forrás: Prof. Dr. Szternák György)

Katonai műveletek tartalma (hatásalap)

19. ábra A katonai műveletek alapvető fázisai



A hatásalapúság mint a hadviselés egyik meghatározó jellemzője más szempontból is vizsgálható. A hadseregek műveleti alkalmazása során a hadászati céloknak megfelelő feladatok végrehajtásának mikéntje visszahatott a hadviselési módra, és az ellenségtől függően a direkt vagy az indirekt megközelítés elvét alkalmazva, annak megsemmisítését vagy semlegesítését valósították meg.

Az ilyen tartalommal végrehajtott műveleti tevékenységeket a hatásalapúság más-más jellemzőin keresztül lehet értékelni. A téma tehát meglehetősen összetett és egy önálló, át-fogó, tudományos elemzés tárgyát képezheti.

20. ábra A hatásalapú katonai műveletekben részt vevő erők


Mindenesetre nem hibázunk, ha kijelentjük, hogy a hadviselés különböző korszakaiban megvalósuló katonai műveletek mindegyike hatásalapú volt, és direkt vagy indirekt jelleggel érvényesülve minden korban – a társadalomtörténeti fejlődésének adott fokán – jellemzője volt a hadviselésnek.

Figyelemmel az előzőekben leírtakra, azok összegzéseként megállapítható, hogy a nemzeti, illetve a több nemzeti összhaderőnemi katonai műveletek hatásalapú megköze-lítése azt jelenti, hogy a rendelkezésre álló katonai és más erőket, eszközöket átfogó, egy-mást kiegészítő módon alkalmazzuk a kitűzött célok (súlypontok, végállapot) megvalósítása érdekében.

c) A hálózatközpontú katonai művelet

A hálózatközpontú hadviselés elmélete – szinte érthetetlen módon – csak az 1990-es évek végén jelent meg amerikai szerzők műveiben.


Az információs társadalom robbanásszerű fejlődése következtében a nyugat-európai katonai teoretikusok jelentős része ettől kezdve a jövő hadviselését hálózatközpontúnak képzeli el.

Meg kell azonban jegyeznünk, hogy a hálózatközpontúság ugyancsak hosszú idő óta meghatározó jellemzője a hadviselésnek, és hasonlóképpen az aszimmetrikussághoz, il-letve a hatásalapúsághoz tartalmában történelmi korszakonként eltérő jellemzőket mutat.

Az kétségtelen, hogy korunk hálózatközpontú katonai műveleteinek, a felderítésnek, a döntéshozatalnak és a pusztítóeszközök alkalmazásának rendszerjellemzői össze sem ha-sonlíthatók az akár tizenöt-húsz évvel ezelőtti hálózatközpontú katonai művelet gyakorlati megvalósulásának jellemzőivel.

Az eszközrendszerek hálózata

21. ábra A hálózatközpontú eszközök, rendszerek fő összetevői


A számítógép-alapú technikai adatátvitel valóban forradalmian új korszakot nyitott a ka-tonai műveletek vonatkozásában kifejtett hatásával. Azonban hibát követünk el, ha azt gondoljuk vagy állítjuk, hogy például a 18. század vagy a 19. század katonai műveletei – ter-mészetesen a társadalom adott fejlettségi szintjén – nem voltak „hálózatközpontúak”.

Nehezen cáfolható, hogy a borogyinói csatatéren a döntéshozatali helyzetben levő legfelsőbb szintű vezetők a döntéseiket ne a felderítést végrehajtó különböző csapatcso-portosítások parancsnokainak jelentései alapján hozták volna meg. Az „adatátvitel” termé-szetesen nem egy számítógépes alapú digitális technikai rendszer folyamataként valósult meg, hanem a kor viszonyainak megfelelően a küldöncök, a futárok, és a szárnysegédek hálózatán keresztül jutott el a döntéshozóig. Ugyanakkor a döntéshozó elgondolása a műve-letek megvalósítására hasonlóképpen jutott el az ütközetben részt vevő hadseregeket alkotó fegyvernemek (a gyalogság, a lovasság, a tüzérség) parancsnokaihoz.

Az egyre hatékonyabb informatikai eszközök és alkalmazások megjelenésével és el-terjedésével a hadviselés szerkezete, kultúrája, valamint módja is átalakuláson megy ke-resztül. Ezeket a változásokat az informatikai technológiáknak aktívan kell támogatniuk,


mivel az információs fölény kialakítása meghatározóvá válik a hadviselés eredményességét illetően.

A hálózatközpontú katonai művelet lényege, hogy a politikai-katonai döntéshozatali rendszer, valamint a hadszíntéri végrehajtó rendszer teljes egésze egy közös, valós idejű információs rendszerbe van szervezve oly módon, hogy egy rendszert alkot a felderítés, a döntés és a fegyverzet a katonai műveletek végrehajtásának teljes időtartamában.

Miután a rendszer kiépült, a döntés-előkészítési és végrehajtási területen egyaránt biztosítja, hogy a döntést végrehajtó szervezetet, valamint az alkalmazásra kerülő fegy-verrendszert a katonai vezetési hierarchia megfelelő szintjén a kellő időben válasszák ki, és a végrehajtás kellő időben és pontosan valósuljon meg.

Az eszközök, rendszerek alkalmazása

22. ábra A hálózatközpontú katonai műveletek kapcsolatrendszere


A hálózatközpontú katonai műveletek ma ismert jellemzőinek kialakulását korunk biztonsá-gi környezetének változása jelentősen elősegítette. Minden egyes biztonsági kihívás, illetve különböző intenzitású fegyveres konfliktus más-más, a hálózatközpontú katonai műveletet jellemző képesség alkalmazását igényli, más-más erővel.

A hatásalapú hálózatközpontú katonai művelet nem csak technológia kérdése. Sokkal inkább együttműködési képesség, illetve filozófiai beállítottság.

A jövőben a hatásalapú és hálózatközpontú műveletben a siker legalább négy ténye-zőtől függhet:

• a technikai beruházások nagyságától, minőségétől;• a katonai műveletek megvívása változásának megértésétől;• a kezdeményezőképesség meglététől;• a kiválóan felkészült és kiképzett állománytól.


d) Átfogó jellegű katonai művelet

A hadviselés átfogó jellege annak hatásalapú jellegéből adódik. A hadviselés szempontjá-ból meghatározó fontossággal bíró katonai erő, illetve a katonai potenciál megteremtése tágabb értelemben véve a védelmi képességek sorába tartozik. A katonai potenciál a hadi potenciált képező össztársadalmi képességek közül döntő jelentősége ellenére, illetve azzal együtt is csak az egyik, de a hadi potenciál és az annak legfontosabb részét képező kato-nai potenciál milyenségi, minőségi állapota minden időben a társadalom vonatkozásában az egyik legfontosabb közügy.

Mindez érthető, hiszen a biztonság garanciarendszerében megjelenő alapvető fontos-ságú társadalmi igényt elégíti ki. A hadviselés a társadalmi lét fenntartható fejlődésének végső garanciája, amely a hadi potenciál valamennyi képességére – a társadalmi közösség összes képességére – támaszkodva lehet sikeres.

Ez a társadalmi jelenség, ez a mindenre kiterjedő össztársadalmi képesség valójában maga a hadügy.

e) Digitalizált katonai művelet

A digitális forradalmat a számítógépek, illetve a személyi számítógépek egyre növekvő teljesítménye, az adatátvitel technológiai fejlődése és elterjedése tette lehetővé. Az infor-mációs és kommunikációs technológiák fejlődése következtében gyakorlatilag az 1980-as évekre teljesen átformálódott a világ, és a társadalmi lét minden területén egyre növekvő mértékben a digitális technológián alapuló eljárások kezdtek érvényesülni.

Ennek a fejlődési folyamatnak az eredményeként a hadviselés is egy új jellemzővel gazdagodott és a műveletek tervezése, szervezése, irányítása, vezetése és végrehajtása te-kintetében az 1980-as évektől egyre inkább digitalizálttá vált.

Ez a jellemző kiterjed és érvényesül a fegyveres erőket alkotó katonákra, haditechnikai eszközökre, valamint a funkcionális működést biztosító szervezeti eljárási rendszerekre.

f) A hadviselés korszakolása

A hadviselés korszakolása a hadtudomány egyetemessége ellenére sem egységes, és míg a nyugati katonai gondolkodók a hadviselés fejlődéstörténetét négy, addig a keleti katonai gondolkodók öt időszakra bontják az alábbiak szerint.


23. ábra A hadviselés korszakolása – nézetek


6.3. A hadviselés elméletének és gyakorlatának fejlődéstörténete67

Minden tudomány, köztük a hadtudomány keletkezésének is fő forrása egy meghatározott társadalmi szükségszerűség volt. A fegyveres küzdelmeket elő kellett készíteni, s a győze-lem érdekében a fegyveres erőket meghatározott elvek szerint kellett vezetni. Az emberiség írott történelmének első munkái már arról tanúskodnak, hogy a háborúval, a hadsereggel foglalkozó tudomány egyidős a hadseregek megjelenésével. A hadseregek viszont az álla-mok keletkezésével egyidejűleg, a társadalmi munkamegosztás eredményeként jöttek létre és államhatalmi szervként váltak a társadalmi lét nélkülözhetetlen részévé.

6.3.1. Hadviselés az ókorban

Az ókor, az ősközösségi rend felbomlásától, pontosabban az i. e. 4–3. évezredtől i. sz. 476-ig, a Nyugatrómai Birodalom bukásáig tartott. Az ókorban a társadalom két típusát külön-böztetjük meg: a keleti államokat, ahol a termelés a szabad faluközösségekre épült, és ahol a rabszolgatartás csak mint másodlagos tényező szerepelt, valamint a klasszikus formát, amelyet Görögország és Róma képviselt, ahol a termelés alapja a rabszolgák által végzett munka volt. Az e társadalmak által létrehozott hadseregek funkcióját egyrészt a belső rend

67 A tankönyv e részfejezete az alábbi tankönyv alapján készült: Gonda András – Szauter Lajos – Szántó Mihály (1986): Az egyetemes és magyar hadművészet fejlődése az ókortól napjainkig. Budapest, Zrínyi.


biztosítása, másrészt a külső támadások elleni védelem, illetve az idegen területek meg-hódítása, a zsákmány- és rabszolgaszerzés képezte. A hadviselés módjának változásában döntő szerepet játszott a termelőerők és a termelési viszonyok mindenkori fejlettségi szín-vonala, valamint az uralkodó réteg háborús célkitűzése.

a) Az ókori keleti államok hadművészete

Az egyik legrégibb ókori birodalom Egyiptom volt, ahol az i. e. 4. évezred végére ala-kult ki a központosított rabszolgatartó állam. Társadalmi fejlődésének legmagasabb fokát az i. e. 15. századtól kezdődő Újbirodalomban érte el, amelyben már megjelent az állandó jellegű hadsereg, a katonák pedig külön kasztot képviseltek, és a társadalom életképessége függött tőlük. A hadsereg fő erejét a termelés földművelő jellegéből adódóan a gyalogság alkotta, amely könnyű- és nehézfegyverzetűekre oszlott. Később a szervezetben megjelentek a harci szekerek is. Az egyiptomi hadseregben már ismerték a zárt rendet, a menet meg-szervezését, valamint a felderítést. Az erőket előre elhatározott úgynevezett falanxszerű harcrendben csoportosították.

A hadművészet fejlődésében jelentős változást hozó ókori Asszíria felemelkedése az i. e. 1. évezred kezdetére esett. Katonai erejének viszonylag gyors növekedését a vas felfedezése eredményezte. A vasból készült fegyverek igen nagy minőségi változást jelen-tettek, amelyeknek birtokában fölénybe kerültek a környező népekkel szemben. A hadsereg egy része hivatásos katonákból állt, akik szolgálatukért földet kaptak, de háború esetén a hadkötelezettség kiterjedt az egész szabad lakosságra, sőt soraikat gyakran egészítették ki a meghódított területeken toborzott katonákkal is. A fegyveres erő gyalogságból, harci szekerekből és lovasságból állt.

A harcrend alapját a nehézgyalogság falanxszerű felállása képezte. Előttük a harci szekerek és (a nehéz pajzshordozók védelmében) a könnyűgyalogság, mögöttük pedig a lo-vasság helyezkedett el. A harcot az egyiptomi elvekhez hasonlóan vívták meg azzal a kü-lönbséggel, hogy a harci szekereknél mozgékonyabb lovasság aktívabban vehetett részt az ellenség üldözésében. Az asszír hadvezetés gyakran alkalmazta a meglepetést, az éjsza-kai csapásokat és a rajtaütéseket. A hadseregben már megjelentek a műszaki csapatok ősei is, akik erődítéseket, utakat, hidakat építettek, menetbiztosítást folytattak, a várak elleni küzdelemben pedig az ostromgépeket kezelték.

b) A klasszikus ókori államok hadművészete

Az ókori hadművészet fejlődősében nagy szerepük volt a Balkán-félsziget déli részén kiala-kult görög városállamok közül Athénnak, Spártának és Thébainak. A görög fegyveres erők nagyobbrészt szárazföldi csapatokból álltak, de Athénnak jelentős, a háború kimenetelét befolyásoló hadiflottája is volt.

A haderő alapját a nehézfegyverzetű gyalogosok (hopliták) képezték. Az i. e. 4. szá-zadtól a hopliták mellett feltűnt a „közepes” gyalogság is. A könnyűfegyverzetű gyalogosok íjjal és könnyű hajítódárdával voltak ellátva. A lovasság elsősorban az athéni hadseregben volt jelentős, akik könnyű kopját és pajzsot viseltek.


A harc megvívására a nehézfegyverzetű gyalogosokat mélyen tagozott, szorosan zárt széles vonalban, falanxban állították fel. A középfegyverzetű gyalogság lehetőségeinél fog-va a harcrendben bárhol tevékenykedhetett. A könnyűgyalogság a falanx előtt, a lovasság (ha volt) a szárnyakon helyezkedett el. A harcban a falanx arcból megrohanta az ellenség harcrendjét, hogy áttörje azt. Ettől függött a győzelem. A könnyűgyalogság és a lovas-ság ugyanakkor az ellenség hasonló csapatait támadta. A menekülő ellenfelet rendszerint a lovasság üldözte, általában azonban csak kis távolságra. A középfegyverzetű gyalogság gyakran hajtott végre manővert, támadta az ellenség szárnyait, vagy igyekezett annak hátá-ba kerülni. A hasonló harcrendi felépítéssel szemben a görögök jól felkészített zárt falanxa hosszú időn keresztül eredményesnek bizonyult.

Megváltozott a helyzet a görög–perzsa háborúk idején, amikor Dareiosz mozgékony, főleg lovasságból álló seregével szemben a merev, nehezen manőverező görög falanx már nem tudta sikeresen felvenni a harcot. A görög hadvezérek felkészültségét igazolta, hogy rövid idő alatt alkalmazkodtak az új helyzethez. Jól bizonyítja ezt a marathóni csata i. e. 490-ben.

A falanx felépítésében lényeges változást a peloponnészoszi háborúk hoztak. Az i. e. 4. századra Spárta uralma alá hajtotta a környező városokat. A spártai uralom ellen először Thébai kelt fel. A két hadsereg i. e. 371-ben Leuktra mellett csapott össze. A csatában az erőviszonyok a spártaiaknak kedveztek. Ennek ellenére a győzelmet Epameinóndasz thébai hadvezér új harcrendje hozta meg. Epameinóndasz harcrendje az erők főirányban való összpontosításának első megjelenési formája. Az egyik szárny támadásra, a másik vé-delemre kapott utasítást. Az oszlop képes volt a csapás erejének fokozására a mélységből, és ez sikert eredményezett.

Az erő-összpontosítás elvének gyakorlata az i. e. 4. század közepére a katonai nagy-hatalommá váló Macedóniában fejlődött tovább, ahol állandó hadsereget hoztak létre. A gyalogság felszerelése hasonlított a görögökéhez, de minőségileg jobb volt. A lovasság számaránya és szerepe lényegesen megnőtt. Nagy Sándor (i. e. 336–323) a lovasságot könnyű-, közepes és nehézlovasságra osztotta, és legtöbbször főszerepük volt a győzelem kivívásában. A hadsereg szervezeti alapja a falanx maradt, de létszámát, felépítését állandó-sították. A harcrend alapját a közepes és nehézlovasság falanxa képezte, arra támaszkodva manőverezett és mérte a csapásokat a lovasság az ellenségre. A harcrend jobb szárnyán rendszerint a közepes és nehézgyalogság, valamint a nehézlovasság állt, a fő feladatot ők kapták. A balszárny a könnyűlovasságból és a szövetséges lovasságból alakult. Így tör-tént ez a perzsák elleni háborúban is Guagamelánál i. e. 331-ben azzal az eltéréssel, hogy mindkét fél az első vonal mögé, a falanxok hátának biztosítására tartalékként csapatokat helyezett el. Ezzel megszületett a harcrend mélységi tagozódása.

Az ókori társadalom hadművészete Rómában magasabb fokát érte el. Róma az i. e. 3. századig kiterjesztette hatalmát Itáliára, majd az akkori világ legnagyobb biro-dalmát hozta létre. A hódító politika erős, jól szervezett hadsereget követelt. Ennek alapját Servius Tullius (i. e. 4. sz.) reformjai teremtették meg, aki a római szabadokat vagyonuk alapján hat osztályba sorolta, s ezen alapult a hadsereg szervezete is. Minden polgár 17-től 45–50 éves koráig hadköteles volt. Vagyoni helyzetüktől függően, saját költségen beszerzett fegyverrel szolgáltak. A lovasságot a leggazdagabb polgárok közül sorozták. A hadsereg szervezeti alapegysége a légió volt.


A jól felfegyverzett közép-itáliai törzs, a szamniszok ellen vívott háborúk (i. e. 4–3. sz.) tapasztalatai újabb reformokat követeltek. Átszeldelt terepen és mozgékony ellenséggel szemben a zárt falanx nem volt mindig alkalmazható, kisebb manőverező képes kötelékek kellettek.

A légió harcrendje az úgynevezett manipuláris falanx lett. Ez a hadrend jelentős ma-nőverezést biztosított, és ebben túlszárnyalta a merev falanxot. Fő előnye a több vonalban való felépítés volt. A második, harmadik vonal részben támogatott és tartalékot képzett, a falanx szárnyai azonban továbbra is sebezhetőek maradtak. A harcrendnek nagy volt mélységi tagozódása, amelyet a macedón hadseregnél már láttunk, illetve Rómában szer-vezetileg is nagy figyelmet fordítottak a legionáriusok kiképzésére, nevelésére. Megtanul-ták az átcsoportosításokat, a lovasság elleni harcot, a műszaki ismereteket (táborépítést), fejlesztették edzettségüket, szívósságukat. Teljes felszereléssel napi 30–35 km-es menet-gyakorlatot tartottak.

A Földközi-tenger feletti uralom megszerzéséért Róma hosszan tartó háborúkat vívott Karthágóval, amelyek Róma teljes győzelmével értek véget. A második pun háborúban (i. e. 218–201) Hannibál vezetésével a karthágóiak átkeltek az Alpokon és betörtek Itáliába, majd Cannae mellett (i. e. 216) összecsaptak a római főerőkkel. A cannaei csata ismét meg-mutatta, hogy a szárnyak a falanx gyenge pontjai. Hannibál az erők egyenlőtlen elosztásával a szárnyakon mennyiségi és minőségi fölényt hozott létre. A Cannae városnév fogalommá vált, azóta is az ellenség bekerítését és teljes megsemmisítését jelenti.

A területi növekedés és az állandó háborúk az i. e. 2. századtól mélyreható társa-dalmi változást indítottak el Rómában, amely a fegyveres erőkre is kihatott. Az eddigi hadsereg-építési rendszer fokozatosan átadta helyét a zsoldoshadseregnek. Ez a folyamat Caius Marius konzul katonai reformjaival gyorsult fel. A katonákat toborozták, a fegyver-zetet tovább egységesítették. A manipulusok száma nem változott, de 3–3 manipulust egy úgynevezett cohorsba vontak össze, ez lett a harcászati alapegység. A szárnyak sebezhető-ségét az így létrehozott cohortális falanx csökkentette, de a végső megoldás Julius Caesar (i. e. 100–44) nevéhez fűződik. Ő a légiókat új alapon szervezte meg. A harcrend továbbra is három vonalból állt, de néhány cohorsból általános tartalékot is képzett, ami ezt követően a római harcrend állandó elemévé vált.

c) A hadtudományi irodalom kezdete

Az ókori hadművészet kialakulásáról és fejlődéséről a legrégibb időktől tárgyi, majd írásos emlékek alapján tájékozódhatunk. A jelenleg ismert legrégibb katonai vonatkozású felirat az úgynevezett Keselyű-sztélé Mezopotámiából kb. i. e. 2460-ból való. Hasonló emlék az Óbabiloni Birodalom uralkodójának, Hammurapinak (i. e. 1728–1668) a törvénygyűjte-ménye, amelyben szabályozta a katonai szervezetet is. Az egyiptomi Újbirodalom korából III. Thotmesz fáraó (i. e. 1525–1491) hadi krónikája ismert. A későbbi korokban a katonai irodalom megjelenésében nagy szerepük volt az ókori történészeknek és a hadvezéreknek, akik nemcsak leírták a háborúk történetét, hanem azokból következtetéseket is vontak le. Az ókori hadtudományi írók egyik legrégibb képviselője az i. e. 6. század végén és az 5. szá-zad elején a Kínában élő Szun-ce volt. Figyelemre méltóak a győzelem feltételeiről vallott alapelvei. Szerinte a győzelem akkor biztosított, ha az uralkodó és a nép gondolata azonos,


azaz egyet akarnak. Szun-ce tehát felismerte az erkölcsi egység fontosságát a háborúban. Írásában megemlékezett az évszak, napszak és a terep fontosságáról, valamint azokról a kö-vetelményekről, amelyekkel a katonai vezetőknek feltétlenül rendelkezniük kell. Ezek közé sorolta az elfogulatlanságot, a határozottságot, a bátorságot és az ellenséges seregek alapos ismeretét. A harcászatban ellene volt a sablon alkalmazásának, nagy jelentőséget tulajdo-nított a manővernek, foglalkozott a hadsereg felkészítésének és ellátásának kérdéseivel is.68

A görög történetírók közül meg kell említeni Hérodotoszt (i. e. 485–425), akinek leírá-sából ismerjük a marathóni csata történetét, és Thuküdidészt (i. e. 460–400), aki munkáiban már vizsgálta a szemben álló felek hadászati célkitűzéseit és háborús terveit is. A görög katonai elmélet tulajdonképpeni megteremtője az athéni Xenophón (i. e. 430–335) volt. Igye-kezett a hadászat (stratégia) és a harcászat (taktika) tartalmát meghatározni. Az előbbihez a háború előkészítésével és vezetésével kapcsolatos problémákat sorolta, míg az utóbbi alatt a harcrend felépítésének művészetét értette. Helyesen határozta meg kölcsönös kapcsola-tukat, amelyben a hadászat vezető szerepét hangsúlyozta. Úgy vélte, hogy a győzelmet a kisebb mélységű, de az ellenségnél szélesebb falanx teszi lehetővé. Fontosnak tartotta a katonák magas szintű kiképzését.

Polübiosz (i. e. 200–120) görög történész, a Földközi-tenger medencéjének rómaiak által való meghódítását dolgozta fel művében. A győzelmet a rómaiak jobb fegyverzetének és az ellenség tömör falanxa nehézkességének tulajdonította. Síkraszállt a lazább, moz-gékonyabb harcrend mellett. Julius Caesar megírta az általa vezetett háborúk történetét. A győzelem feltételének tartotta az ellenség részenkénti megsemmisítését. Hangsúlyozta, hogy nagyon fontos már békében az ellenség és a terep felderítése, harcban pedig a kez-deményezés megragadása és megtartása. Vegetius (i. e. 4–5. sz.) fő műve A hadtudomány foglalata, amely az ókori hadtudomány legjobb összefoglalása. A hadsereg erejének forrását a katonák kiválasztásában és rendszeres kiképzésében látta. Fő fegyvernemnek a gyalog-ságot tartotta. A siker feltételét a harcrend helyes felállításában és a tartalékok meglétében határozta meg. Művében részletesen foglalkozott többek között a táborozás, az erődítés, az ostrom és a folyón való átkelés kérdéseivel is.

d) Az ókor hadművészetének összegzése

Az ókori birodalmak kialakulásával párhuzamosan megjelent a hadsereg is, amelynek feladata az uralkodó hatalmának fenntartása, valamint a birodalom védelme, illetve fenn-hatóságának kiterjesztése volt a környező népekre. A hadsereg összetételében meghatározó volt a lakosság termelési tevékenysége, a földművelő népeknél a gyalogság, a nomádoknál a lovasság volt nagyobb jelentőségű. A hadsereg az általános hadkötelezettségre épült, de a fejlődés adott szakaszán kialakult a zsoldosság is. A két alapvető fegyvernem, a gyalog-ság és a lovasság mellett megtalálhatók a menetbiztosítást, erődítést és táborépítési munkát végző műszaki csapatok ősei, illetve a hadsereg ellátásával és vezetésével foglalkozó első szervezetek is. A háborúk állandósulásával fokozatosan kialakult a hadművészet két legré-gibb ága, a hadászat és a harcászat. Az előbbi a háború céljának és a megvívás módszerének

68 Szun-ce hadtudományi munkájával részletesen foglalkozik a következő elemzés: Padányi József (2017): Egy kínai hadtudós gondolatai. In Gőcze István (szerk.): Állam és katona. Budapest. Dialóg Campus Kiadó. 7–18.


meghatározásával, az előkészítéssel és a hadjárat irányának megjelölésével foglalkozott, míg az utóbbihoz a harcrend kialakítása és a harc megvívása tartozott.

A társadalmi termelés fejlődése megteremtette a szükséges előfeltételeket a fegyver-zet tökéletesítésére. Fokozatosan fejlődtek a kézifegyverek (ütő-, vágó-, dobóeszközök), a védőfelszerelés (pajzs, sisak, vért). Minőségi változást hozott a vas felfedezése, a vasból készült fegyverek elterjedése, fejlődött az ostromtechnika és a flotta is.

A harcrend fejlődése a nemzetségi csoportok szerinti felállástól a görög és macedón fa-lanxon át a légiók manipulus- és cohorsrendszeréig haladt. A tömör falanx nagy átütőerővel rendelkezett. A manipuláris és cohortális falanx jól manőverezett, ezzel növelte a változó harchelyzethez való alkalmazkodás lehetőségét.

Fejlődtek és változtak a harceljárások is. Kezdetben az erők egyenlő elosztása és fron-tális csapása volt a jellemző. Epameinóndasz fedezte fel elsőnek azt a nagy taktikai elvet, amely mind a mai napig eldönt csaknem minden szabályos ütközetet: a csapatok egyenlőtlen elosztását az arcvonalon avégett, hogy a fő támadást a döntő ponton összpontosítsa. Ettől kezdve a harc fokozatosan a támadás és a védelem kombinációjává vált. Nagy Sándor eljutott a két fegyvernem közös alkalmazásáig, kidolgozta a lovas harcászat alapelveit. A cannae-i csata volt és maradt a bekerítés megvalósításának klasszikus példája. Az i. e. 1. században már alapelvvé vált a harcrend mélységi tagolása, a tartalékképzés.

Az ókori világ háborúi bizonyították a politika és a háború szoros kapcsolatát. A poli-tikai és katonai vezetés, amely legtöbbször egy kézben összpontosult, egyre több figyelmet fordított a háború politikai, katonai és anyagi előkészítésére. Ezzel megjelent a hadászati vezetés néhány eleme, tanulmányozták az ellenséget és a hadszínteret, összeállították a had-járat tervét. Általában támadó szellemben tevékenykedtek. A hadászat elméleti kérdéseit azonban részletesen nem dolgozták ki.

A hadi tapasztalatok általánosításával a történetírók és hadvezérek foglalkoztak. A győztes háború fontos előfeltételének tekintették a hadsereg tökéletes szervezetét, fegy-verzetét, kiképzettségét és anyagi ellátottságát, de a fő szerepet a hadvezérnek tulajdoní-tották.

6.3.2. A középkor hadviselése

A középkor az európai társadalmi fejlődés 5–15. századi, illetve számos történész szerint a 17. századig tartó szakasza. Ebben a társadalmi formációban a gazdaság alapja a terme-lési eszközök, elsősorban a föld hűbéri tulajdona volt. Jellemző a naturális gazdálkodás és a technika elmaradott, alacsony színvonala. A hűbéri rendszerben a központi hatalomtól való függés fokozatosan háttérbe került, és a hűbérurak egyéni érdekei érvényesítéséből eredően állandósult a területi, gazdasági és politikai megosztottság, ami a hadsereg szer-vezetére és működtetésére is erősen kihatott. A fejlődés későbbi szakaszában a társadalmi előrehaladás érdekében szükségessé vált az anarchia felszámolása, a központi államhatalom megteremtése, amely természetszerűleg megváltoztatta a hadművészet és ennek megfele-lően a hadsereg jellegét és szerepét is.


a) A nyugat-európai hadművészet a középkor első felében (5–13. század)

A korszak társadalmi berendezkedésének megfelelően egy új típusú fegyveres erő alakult ki, a lovagi hadsereg, amelyet csak a háború idejére hívtak össze. A feudalizmus első szá-zadaiban még találkozhatunk a szabad parasztok népfelkelésével, de azok jobbágysorba süllyesztésével ennek szerepe fokozatosan csökkent. Ezzel párhuzamosan a gyalogság is vesztett jelentőségéből, a fő fegyvernem a nehézpáncélos lovasság lett.

A lovagi hadsereg előhírnöke Nyugat-Európában az 5. századtól kialakuló Frank Birodalomban jött létre. A 8. század elejére megszilárduló feudális állam hadseregében megjelent a földbirtokosokból álló páncélos lovasság. A hadsereg zömét azonban még a szabad parasztság soraiból feltöltött gyalogság képezte.

Ezzel a frank haderővel csapott össze az arab sereg 732-ben Poitiers mellett. Az arab állam, amely nomád törzsszövetségi alapon a 8. században a Közel-Keleten alakult ki, a 8. század végére meghódította Észak-Afrikát és az Ibériai-félsziget nagy részét. Hadserege önálló törzsi és nemzetiségi osztagokból állt. Legfontosabb része a lovasság volt, amely főleg könnyű- és kevés számú nehézlovasságra oszlott. A támadást az arabok kezdték, de a könnyűlovasság rohama súlyos veszteségek után megtört a frank lovasság szívós védel-mén. Ekkor Martell Károly frank uralkodó (686–741) a szárnyak ellen rohamra vezényelte páncélos lovasságát, amely áttörte az arab harcrendet és visszavonulásra kényszerítette azt. Ebben a csatában a győzelem alapvető feltételeit a gyalogság teremtette meg, de végső kivívásában már meghatározó szerepe volt a páncélos lovasságnak is.

Martell Károly a földhasználat (beneficium) adományozásával megteremtette a pán-célos lovasság megszervezésének az alapját, de ezzel együtt tönkretette a szabad frank parasztságot, megsemmisítve a nagy létszámú gyalogság fenntartásának társadalmi bázi-sát. Nyugat-Európában a lovasság történetének új korszaka kezdődött, kialakult a nehéz-fegyverzetű lovasság, ahol a lovasok és a lovak is fémből készült védőpáncélzatot viseltek. A páncélba öltöztetett lovasság nehezen volt sebezhető, ezért jelentősége megnőtt, fő fegy-vernemmé vált. A nehéz vértezet ugyanakkor lassúvá, manőverezését körülményessé tette.

A lovagi sereg alapvető szervezési egysége az úgynevezett kopja (lance) volt, amely a lovagból és a 4–10 főnyi kíséretéből alakult. Ezeket a 25–100 kopjából álló bandérium (zászlóalj) fogta össze. Nagyobb szervezeti egységként egy-egy csata idejére a több ban-dériumot magába foglaló csatasor szerepelhetett. A gyalogságot 200–400 fős zászlóaljba a feudális szolganépből és részben a parasztságból szervezték.

A lovagok a harc megvívásához rendszerint egyenes vonalban, úgynevezett palánkban álltak fel, 5–10 m-es térközökre egymástól. Mögöttük néhány lépésre a fegyverhordozók, lovas és gyalogos íjászok álltak, akiknek feladatuk volt a lovag védelmezése és támogatása. A harcrendet csak az ellenség megközelítésének idejére tartották fenn. A harc kezdetével a küzdelem a lovagok párviadalává alakult át, ahol nem az ellenség megsemmisítésére, ha-nem fogságba ejtésére törekedtek, mert a foglyokért magas váltságdíjat kaphattak. Egy-egy ütközetben az elesett lovagok száma nemigen haladta meg a 100 főt. Az olyan veszteség, mint amilyet a német lovagrend szenvedett el az oroszoktól a Csúd-tó jegén (1242. április 5, 250 fő), már katasztrofális vereségnek számított.

A középkor háborúinak egy jelentős része az erődök és várak bevételére irányuló küzdelmekkel telt el. A várak egyrészt gazdasági és közigazgatási központok, másrészt a hadsereg anyagi ellátó bázisai voltak. A várak egyre tökéletesedtek, s ezzel párhuzamosan


fejlődött az ostromtechnika is. A feudális hadseregek a lőpor feltalálásáig és annak katonai célokra történő alkalmazásáig a legkülönbözőbb – részben már az ókorban is használt – ost-romgépeket alkalmaztak.

b) A hadművészet a lőfegyver megjelenésének, majd elterjedésének időszakában (14–18. század)

A 14. században a feudális társadalmi rendszeren belül jelentős változások kezdődtek. Az árutermelés és pénzgazdálkodás fokozatosan előtérbe került a naturális gazdálkodás-sal szemben. A kialakuló városok egyre nagyobb hatást gyakoroltak a gazdasági életre. A polgárság a feudális társadalmi renddel szemben a pénzével vette fel a harcot. A lőpor és a tűzfegyverek megszerzéséhez ipar és pénz kellett, s mindkettő a városi polgárok bir-tokában volt.

A feudális anarchiát az általa teremtett viszonyok között létrejött hadsereggel felszá-molni nem lehetett. Az uralkodók a központi hatalom megteremtésére törekedtek és olyan hadsereg létrehozására, amely csak tőlük függ. Az ilyen hadsereget alkotó katonatípust a zsoldosokban találták meg.

A hadművészet fejlődésére a zsoldoshadseregek kialakulása mellett jelentős hatást gyakorolt a tűzfegyverek fokozatos elterjedése is. Az első tűzfegyverek az úgynevezett bombardák voltak, amelyek a 14. század végére Európa-szerte elterjedtek. Számuk egyre nőtt, technikailag tökéletesedtek, de előállításukban és kezelésükben még a 15. században is a céhjelleg dominált, így a tüzérség nem válhatott önálló fegyvernemmé. A bombardák után hamarosan megjelentek a kézi tűzfegyverek is, bár hatótávolságban és pontosságban elmaradtak a számszeríjak mögött. Annak következtében azonban, hogy a lovagi páncélt átütötték, egyre inkább elterjedtek, különösen a zsoldos katonák között. A zsoldoshadsereg alapvető fegyverneme a gyalogság lett, sikereikben jelentős szerep jutott a tűzfegyvereknek, amelyek alkalmazásával megszűnt a lovag sérthetetlensége. Új harcászati elvet is alkalmaz-tak, amelynek lényege a tagolt harcrend és az egyes részek együttműködése volt.

A nagy földrajzi felfedezések (16. század), a gyarmatosítás megindulása pezsdítően hatott az ipar fejlődésére, amely minőségileg jobb fegyvereket tudott adni a hadseregnek. Általánossá váltak a zsoldoshadseregek, és a gyalogság újra fő fegyvernemmé vált. Az új tűzfegyverek hatásaként a gyalogság két részre oszlott: pikásokra és muskétásokra, az utób-biak létszáma az előbbiek terhére állandóan nőtt. A muskétások tűzharcot folytattak az ellen-séggel, de a döntést a pikások vívták ki közelharcban. A lovasságot is tűzfegyverrel látták el, megszűnt a páncélzat, ezáltal mozgékonyabbá vált. A 16. század végére a dragonyosok már lóról leszállva is képesek voltak harcolni. A lövegtalp tökéletesedésével és a súlycsök-kenéssel a tüzérség is mozgékonyabbá vált, ekkor a francia tüzérség már kerekeken mozgott. A tüzérség egyre inkább elvesztette céhjellegét, külön fegyvernemként a hadsereg szerves részét képezte, fokozatosan differenciálódott tábori, vár- és ostromtüzérségre.

A 17. század elején a kovás puska és a papírhüvelyes lőpor elterjedésével a tűzgyorsa-ság jelentősen megnőtt, így szükségtelenné vált a mélységi tagozódás. A nagyobb tűzhatás érdekében a négyszögeket oldalra széthúzták, kialakult az úgynevezett vonalharcrend. El-terjesztésében elévülhetetlen érdemeket szerzett II. Gusztáv Adolf svéd király (1594–1632). A vonalharcrend lehetővé tette a tűzhatás maximális kihasználását, de a muskétások a ro-


hamban – ami végül is a döntést meghozta – nem vettek részt, mert a töltetlen fegyver alkalmatlan volt a közelharcra. A problémát a század végén feltalált kovás puskára szerelt szurony, a „szuronyos flinta” oldotta meg. Az új fegyverrel nőtt a tűzerő, mert a lándzsások is lőfegyvert kaptak, így a rohamban és a kézitusában már az egész gyalogság részt vett.

A 17. században a hadászatban is jelentős változás következett be, amely a hadseregek létszámának növekedésével kezdődött. Míg a század első felének háborúiban a hadseregek állománya 100–120 ezer körül volt, a század végére ez – főleg a harmincéves háború ta-pasztalatai alapján – 300–400 ezer főre emelkedet. Az elhúzódó háborúk zsákutcájából a hadseregek létszámának emelésével keresték a kiutat, ami együtt járt az ellátási, után-pótlási gondok növekedésével elsősorban az élelmezés terén. A megoldást a készletek hosz-szabb időn át való felhalmozásában látták, amiket a határ menti várakban raktároztak el. A hadsereg néhány napi járóföldnél jobban nem távolodhatott el ezektől, mert az utánpótlás csak a szállítóeszközök számának jelentős növelésével lett volna elérhető, ez viszont nem volt gazdaságos, mert a járműpark növelése további készletfelhalmozást és utánszállítást követelt volna meg. Optimálisnak bizonyult az ötnapi járóföldre való eltávolodás. Így a 17–18. század fordulójának háborúiban a fő tevékenység arra irányult, hogy az ellenfelet elvágják raktáraiktól, veszélyeztessék utánpótlási vonalait, illetve ostrommal vegyék bir-tokba készleteit. Nagy meneteket hajtottak végre, a nyílt összeütközést kerülték, illetve csak a biztos siker reményében vállalták. Ez a rendszer kihatott a hadászati és harcászati elvek alakulására is, és szakmai körökben közismert nevén a „metodizmusnak” nevezett módszer megszületését eredményezte. E kor háborúit a hadtörténelem „határ menti háborúk”, illetve „kordonhadászat” néven tárgyalja.

A 17. század végére Európa legtöbb országában megerősödött a feudális abszolutizmus, amely a központosított hatalom fenntartása érdekében megteremtette az állandó hadsereget. Különös gondot fordítottak a békeidőszakban is együtt tartott hadsereg kiképzésére, ellá-tásra és vezetésére, az állandó szervezeti formák kialakítására.

A hadászatban továbbra is a metodizmus érvényesült. A harcászatban a szuronyos flinta végleg kiszorította a lándzsát, és állandósult a vonalharcászat. A 18. század második felére ez merevséghez, a tevékenység lelassulásához vezetett, lényegében gátolta a fejlődést.

A vonalharcászat problémáinak megoldását II. (Nagy) Frigyes porosz király (1740–1780) kísérelte meg, az úgynevezett ferde csatarend alkalmazásával. Lényege az volt, hogy az egyik szárny támadó, a másik lekötő feladatot kapott, ami nem más, mint az epameinóndaszi elv felújítása. A támadó csoport az ellenség szárnyának átkarolására törekedett, s ha ez megtörtént, a lekötőcsoport is rohamra lendült, és eldöntötte a küzdelmet. A kísérlet pozitívan értékelhető, de végül is a vonalharcászat ellentmondásait nem tudta feloldani, mert nem teremtette meg a harc közbeni manőver feltételeit, vonalai továbbra is merevek maradtak.

Eredményesebb kísérletet tett a probléma megoldására a 18. századi orosz hadművé-szet, amelynek első képviselője Pjotr Alekszandrovics Rumjancev-Zadunajszkij (1725–1796) tábornagy volt. Hadászati elveit a leghatározottabb támadó szellem jellemezte, véleménye szerint a haditevékenységet minél előbb át kell helyezni az ellenség területére. A vonal-harcászat válságának felszámolására új harcrendet alkalmazott, amelyben megjelentek a később elterjedt lövészláncok és az oszlopok csírái. Hagyatékát Alekszandr Vasziljevics Szuvorov (1730–1800) fejlesztette tovább. Elvetette a kordonharcászatot, az erők egyenle-tes elosztását az arcvonalon. A döntő irányokban való összpontosítás híve volt. Alapelvei


a szemmérték, a gyorsaság, a határozott támadás és a manőverezés voltak. Szemmérték alatt a gondos felderítést és a terepen történő gyors helyzetmegítélést értette. A meglepetést a győzelem feltételének tartotta. Harcrendben a vonalak, rajláncok és a zászlóaljoszlopok kombinációját alkalmazta, az ellenség és a terep figyelembevételével. Szerinte a háborút csak az ellenfél szétzúzásával lehet megnyerni. Nagy jelentőséget tulajdonított a kötelmek mechanikus teljesítése helyett a kezdeményezésnek, a leleményességet és a katonai köte-lességtudatot erősítette.

c) A hadművészet jelentősebb képviselői a 15–18. században

A középkor végén fejlődésnek indult a katonai irodalom. A hadművészeti problémák kutatá-sában fontos helyet foglalt el Niccolò Machiavelli (1469–1527) firenzei politikus, filozófus. Műveiben a feltörekvő itáliai polgárság érdekeinek adott hangot: az egységes nemzeti piac (egységes Itália) és a polgári állam gazdasági-katonai erejének megteremtését sürgette, felvetette az általános hadkötelezettség gondolatát. Felismerte a lovagi hadművészet végét. Az általa elképzelt hadseregben a gyalogság alkotta a főerőt. A tűzfegyverek, a tüzérség jelentőségét azonban még nem ismerhette fel. Az egyszemélyi vezetés híve volt. A régebbi korok hadművészeti tapasztalatai tanulmányozásának szükségességét hirdette: „A feje-delemnek a történelmet kell tanulmányoznia, s figyelemmel kell kísérnie a nagy emberek cselekedeteit, megjegyeznie, miként jártak el a háború idején, szemügyre vennie, mi okozta győzelmeiket és veszteségeiket, hogy emezektől megmenekedjék, amazokat pedig meg-ismételhesse.”69

Az 1600-as évek egyik legműveltebb katonája Raimondo Montecuccoli (1609–1680) Habsburg-császári hadvezér, Zrínyi Miklós kortársa volt. Gyakorlati ismereteire és tapasz-talataira támaszkodva elsőnek kísérelte meg, hogy a hadtudományt rendszerbe foglalja. Felismerte a gazdasági tényező, a pénz szerepét a háborúban, de a politika elsődlegességét nem látta meg. Megmaradt tipikus zsoldosvezérnek, a Habsburg-abszolutizmus híve volt, ez képezte szembenállásának alapját Zrínyivel,70 mivel ő a magyar nemzeti királyi hatalom megteremtését szorgalmazta.

A 17–18. században a raktárhadviselés maga után vonta a logisztika tudományának kialakulását. Tudományos megalapozójának Jacques-François de Chastenet marquis de Puységur (1656–1743) francia marsall tekinthető. Logisztika alatt a mozgás megszervezését, valamint a mozgás és az anyagi ellátás összeegyeztetésének tudományát értette.

A nagy létszámú hadseregek ellátása csak megfelelő úthálózatra támaszkodva volt biztosítható, ezért a manőverek tervezésénél figyelembe kellett venni a rendelkezésre álló utakat. Így már békeidőszakban igyekeztek felderíteni a várható ellenség területét. Ez ve-zetett el a 18. századra a katonai földrajzi ismeretek fejlődéséhez és a katonai térképészet kialakulásához. Az angol Henry Humphrey Evans Lloyd tábornok (1718–1783) első helyen

69 Niccolò Machiavelli (2015): A fejedelem. Ford. Lutter Éva, Budapest, Helikon.70 Zrínyi Miklós hadtudományi munkásságát több kutató is feldolgozta. A teljesség igénye nélkül: Perjés Géza

(1965): Zrínyi Miklós és kora. Budapest, Gondolat. Padányi József (2017): Szun Ce és Zrínyi Miklós had-tudományi elvei a vezetésről. In Boda József – Felkai László – Patyi András (szerk.): Ünnepi kötet a 70 éves Janza Frigyes tiszteletére. Budapest, Dialóg Campus. 417–432; Hausner Gábor (2008): Zrínyi Miklós és a had-tudományi irodalom Magyarországon. Doktori (PhD) értekezés, Budapest, ZMNE.


a katonaföldrajzi ismeretek fontosságát hangsúlyozta. Egy hadjárat megtervezésénél szerinte pontosan kell ismerni a főutakat, az azok mentén elterülő városokat és falvakat, ezen isme-retekre kell felépíteni a hadjárat tervét.

d) A középkor hadművészetének összegzése

A feudális korszak katonai szervezete és hadművészete a rabszolgatartó korszaktól alapve-tően különböző, új társadalmi, gazdasági és technikai alapra épült. A feudális széttagoltság időszakában kialakult a lovagi hadsereg, amelyben a fő fegyvernemet a páncélba öltöztetett lovagok alkották. A feudális szolganépből szervezett gyalogság alárendelt szerepet játszott. A lovagok alapfegyverzete a kétélű kard, lándzsa, buzogány volt. A gyalogság fegyverzete sokféle lehetett: használtak például kardot, buzogányt, alabárdot, cséphadarót, számszeríjat.

A feudalizmus bomlása, az árutermelés fejlődése, valamint a pénzgazdálkodás kiala-kulása megteremtette a zsoldos rendszer alapját. A 16. századtól a hadseregek nagy részét a zsoldos csapatok alkották. A hadsereg fő fegyverneme a már zömében tűzfegyverrel fel-szerelt gyalogság lett. A páncélos lovagok fokozatosan átadták helyüket a mozgékonyabb, kevésbé páncélozott, könnyebb fegyverzetű lovasságnak. Megjelent a tüzérség, de még nem vált önálló fegyvernemmé.

A 16–17. században a feudális anarchiát felszámoló abszolutizmus igényelte, a társa-dalmi termelés kapitalizálódása pedig lehetővé tette az állandó hadseregek megteremtését. A gyalogság továbbra is megőrizte szerepét, uralkodóvá vált a könnyűlovasság, amelynek szervezetében megjelentek a lőfegyverrel ellátott, gyalogharcra is alkalmas dragonyosok. A tüzérség önálló fegyvernemmé vált, s megnőtt a műszaki és ellátó csapatok jelentősége. A hadsereg jellege a fegyelem fenntartása és a folyamatos kiképzés feltételeinek biztosí-tása érdekében megkövetelte az állandó, egységes alapon felépített szervezeti formák ki-alakítását. A gyalogságot századokba (100 fő), zászlóaljakba (300 fő) és 10 zászlóaljból álló ezredekbe szervezték. A 16. század végén már a dandárok is megjelentek. A lovasezredek (1500 fő) 10 „escadron”-ból (lovasszázad) épültek fel. A tűzfegyverek jelentős mennyiségi és minőségi fejlődésen mentek keresztül. A zsoldosok muskétáit felváltotta a közelharcra is alkalmas szuronyos flinta, a tüzérség a bombardáktól eljutott a kerekeken mozgó ágyúkig, és megkezdődött a feladatoknak megfelelő lövegtípusonként való tagozódás.

A lovagi korszakban a hadművészet nem fejlődött lényegesen. A hadászatra a nagy politikai célok és az egységes vezetés hiánya, a csapatok kis létszáma volt a jellemző. A há-borúk elhúzódó jelleget öltöttek, a gyors döntéseknek és a jelentős siker elérésének a hadá-szat képtelen volt megteremteni a feltételeit. A zsoldoshadseregek megjelenésével jelentősen bővült a hadászat feladata: a határozott politikai célok megvalósítása érdekében kiterjedt a hadseregek toborzására, felkészítésére, az anyagi alapok megteremtésére és a hadjáratok konkrét katonai előkészítésére. A zsoldoshadseregek alkalmazásának jellegzetes formája volt az úgynevezett metodizmus, amely elvezetett a várháborúk, illetve a kordonhadászat kialakulásához vezetett. A tűzfegyverek nagyarányú elterjedése, és az állandó hadseregek megjelenése a változás igényével lépett fel a kordonhadászattal szemben. A 18. századi háborúkban azonban még nem teremtődtek meg a hadászatban az ellenség mélységébe irányuló gyors, nagy erejű csapások végrehajtásának feltételei. A kordonhadászat ellent-mondásait teljes egészében a 18. század végéig nem sikerült feloldani.


A lovagi hadseregek korában a harcászat sem fejlődött, hiszen a harc a lovagok pár-viadalává szűkült. A lovagi harcrend, a palánk, pedig semmi újat nem hozott, mert nem volt más, mint az ókori falanx sajátos megismétlése anélkül, hogy megőrizte volna szer-vezettségét és csapásmérő képességét. A határozottabb hadászati célok és a tűzfegyverek megjelenése jelentős változást idézett elő a zsoldoshadseregek harcászatában. Harc közben a folyamatos tűz biztosítása érdekében a harcrend először mélységében tagozódott, majd a lőfegyverek tűzgyorsaságának növekedésével, és a közelharcra is alkalmas fegyver álta-lános elterjedésével kialakult a maximális tűzhatást biztosító vonalharcrend. Így a harcban a megnövekedett tűzerő a siker elengedhetetlen tényezőjévé vált. A különböző fegyver-nemek és csapatnemek harcfeladatai elkülönültek, és azokat rendszerint önállóan oldották meg, mert az együttműködés megszervezéséhez és fenntartásához szükséges technikai feltételek még nem voltak meg. Merevsége, kis mélysége és nehéz vezethetősége miatt a vonalharcrend a 18. század végére a fejlődés gátjává vált.

6.3.3. Az újkor hadviselése

a) A polgári hadművészet kialakulása és fejlődése a 19. század közepéig

A kapitalista termelési viszonyok a feudalizmus keretei között alakultak ki, de általánosan csak a polgári forradalmak győzelme után váltak uralkodóvá. Fejlődését az angol polgári forradalomtól (1640-től) a 19. század végéig tartó szabadversenyes (klasszikus) kapitaliz-mus, illetve az azt követő imperializmus (monopolkapitalizmus) nagy korszakai jellemzik. A kapitalizmus megszilárdulása elősegítette a termelőerők rohamos fejlődését, és átalakítot-ta a társadalom egész struktúráját. Mindez gyökeres változást idézett elő a hadsereg szer-vezésében és a hadviselési módokban. A polgári termelési viszonyok az egyes országokban különböző időszakokban és minőségben bontakoztak ki, így a hadügyre és a hadseregre gyakorolt hatásuk is eltérő módon jelentkezett.

b) Hadművészet a Francia Köztársaság háborúiban

A nagy francia polgári forradalom győzelme (1789) után Európa vezető feudális államai 1791-ben szövetsége léptek és hadat üzentek Franciaországnak. A nemzetgyűlés Veszély-ben a haza! című kiáltványában – még önkéntes alapon – a hadseregbe hívta a polgárokat. A hadsereg létszámának növelése érdekében – az emberiség történetében először – a Kon-vent 1793-ban rendeletet hozott az általános hadkötelezettségről. Hatásaként 1794 tavaszán a Konvent már 700 000 fő fölött rendelkezett. Ilyen tömegű hadsereg az előző korokban nem létezett. A hadsereg harcászati alapegysége a zászlóalj volt. Ezeket ezredekbe (féldandárok-ba), az ezredeket pedig hadosztályokba vonták össze. Ez volt az első olyan magasabbegy-ség, amelyben a fegyvernemek és a szakcsapatok szervezetileg is egy kötelékbe tartoztak. Összesen tizennégy hadsereget állítottak fel, egyenként 4–5 hadosztályból.

A forradalom nemcsak a hadseregszervezésben adott újat, hanem a hadászat és a har-cászat területén is. Szabállyá tették, hogy a háború táplálja a háborút, és bevezették a rek-


virálást a hadseregek által megszállt területeken. Ezek az intézkedések a hadsereget – nagy tömege ellenére – hallatlanul mozgékonnyá tették.

Új hadászati elvként jelentkezett a döntő ütközetek keresése, az ellenség erőinek meg-osztására és élőereje részenkénti megsemmisítésére való törekvés, mert ebben látták a győ-zelem biztosítékát. Ennek érdekében saját erőiket a főirányba összpontosították.

Az új harcászat kialakulásának okai közül kettőt kell kiemelnünk. Az egyik, hogy a forradalom által létrehozott nagy tömeghadsereget lehetetlen volt a rendelkezésre álló rövid idő alatt a vonalharcászat szigorúan kötött, alaki mozgásaira megtanítani. A másik ok pedig az volt, hogy nem kellett félni attól, hogy a katonák kilépve az alakzatból megszök-nek. Az új körülményeknek legjobban megfelelő formát az oszlopalakzatban találták meg.

Az új harcrend a jemappes-i ütközetben jelent meg először, amelyet 1792. január 6-án, az osztrák hadsereggel vívtak. Az osztrákok a hagyományos vonalalakzatot vették fel, s védelemre rendezkedtek be. A francia hadsereg viszont zászlóaljoszlopokban állt fel. A rohamozó oszlopok tömege biztosította a csapás erejének fokozását a mélységből. A si-kert a tűzzel támogatott szuronyroham, a zászlóaljoszlopok és rajláncok együttműködése hozta meg.

Az új harcászatban nagy szerep jutott a tartalékoknak, akik hátulról táplálták a harcot. Fejlődött a többi fegyvernem harcászata is. A tüzérség számszerű növekedése lehetővé tette a tartalék képzését. A tüzérséget a rajláncok támogatására, a zászlóaljoszlopok rohamának előkészítésére használták. Általános jelenséggé vált a tűz tömeges alkalmazása a szüksé-ges irányokban.

c) Napóleon hadművészete

A francia polgári forradalom hadsereg-szervezési, hadászati és harcászati elvei a napóleoni háborúkban emelkedtek magasabb szintre. A hadtörténelem Napóleont (1769–1821) mint hadvezért nagyra értékeli. Érdeme abban van, hogy felismerte a hadászatban és a har-cászatban a forradalom által felszínre hozott új elemeket, azokat sikeresen alkalmazta és továbbfejlesztette.

Napóleon a hadtörténelmet a katonai gondolkodás forrásának tekintette. Véleménye szerint a harcászatot, a műszaki és tüzérségi tudományokat tankönyvek segítségével ugyan-úgy meg lehet tanulni, mint a mértant, de magas fokú hadászati ismeretek csak a tapaszta-latok, a nagy hadvezérek háborúinak és ütközeteinek tanulmányozása révén sajátíthatók el. A hadkiegészítés rendszerében fenntartotta az általános hadkötelezettséget. Nagy figyelmet fordított a fegyvernemek közötti helyes arányok kialakítására. Továbbfejlesztette a hadsereg szervezeti kereteit is. A hadosztályt alkalmassá tette egynapi önálló harctevékenységre. Na-póleon a lovasságot a harcászati és hadászati feladatok végrehajtására egyaránt alkalmazta. Tevékenységük fő formái a menetbiztosítás, a főcsapásban való részvétel, a megkerülés, az átkarolás és az üldözés voltak. Egységes állománnyal rendelkező, állandó tüzéralegy-ségeket hozott létre. Űrméret szerint egységesítette a lövegeket. A hadsereg egyik erőssé-ge volt a gárda. A francia hadsereget a jó harckiképzés és a szigorú fegyelem jellemezte. A gyalogságot egyaránt kiképezték rajláncban, vonalban és oszlopban való tevékenységre. Napóleon nagy gondot fordított a csapatok erkölcsi szellemének kialakítására és erősítésére. Az ellátásban is újat hozott. Minden hadosztályban ellátó zászlóaljat (vonatot) rendszeresített


120 szekérrel. A katonáknál négynapi kétszersült volt. A hadtestnek egy hónapra elegendő élelmiszerrel kellett rendelkeznie, amelyet csak akkor oszthattak ki, ha nem volt lehetőség rekvirálni. Mindez jelentősen megnövelte a sereg mozgékonyságát. Napóleon a vezetés tekintetében a szigorú központosítás elvét valósította meg. Hadtestparancsnokai elgondolá-sainak és döntésének a végrehajtói voltak. A törzsbe beosztott tisztektől azt követelte, hogy ismerjék a térképet, tudjanak szemrevételezni és ellenőrizzék parancsainak végrehajtását.

Olyan hadvezetési szabályokat igyekezett felállítani, amelyek lehetővé tették több százezer fős sereg alkalmazását. A napóleoni hadászat legfontosabb jellemzői: a gyors, bátor, lendületes, határozott támadás; az erők, eszközök összpontosítása a főirányban, erőfölény kialakítása és az ellenség főerőinek megsemmisítése egy-két döntő csatában; törekvés az ellenséges koalíció tagjainak egyenkénti megsemmisítésére; a háború átvitele az ellenség területére. Ekkor vált uralkodóvá a döntő csata elmélete és gyakorlata, amelyet a főerők viszonylag kis területen rövid ideig tartó küzdelemben vívtak meg a győzelemért. Napóleon hadjáratait a hosszan tartó, több útvonalon végrehajtott menetek és az azt követő döntő csaták jellemezték. A „külön menetelni, együtt harcolni” jelszó fejezi ki legjobban ezt a törekvést. A csata általában 5–10 km széles és 4–7 km mély területen zajlott le. A katonai szakírók egy része Napóleon hadászatát ponthadászatnak nevezi.

A fegyveres küzdelem fő formája a harcok sorozatából álló csata volt. Ezek zöme egy napig (4–6 órát) tartott. A kor tűzfegyvereinek hatása még mindig igen gyenge volt, távolabb láttak, mint ameddig lőttek. A felek a harcmezőn figyelemmel kísérték egymás csapatainak mozgását, csatarendbe állását, de nem tudtak egymásra tüzelni, azaz nem zavarták egymást a felvonulásban, a felállásban. A csapás főerejét a katonatömegek képezték. A csapatok a ro-hamot két-három lépcsős zászlóaljoszlopokban hajtották végre. A siker tehát az emberi izomerőre, a közelharcra épült, amit a katonatömegek zárt, mély oszlopai biztosítottak.

A 18. század második felében a hadtudomány Oroszországban is gyorsan fejlődött. Az orosz hadsereg létszámban, fegyverzetben, szervezetben és harceljárásban azonos szint-re emelkedett a francia hadsereggel. Ebben Mihail Illarionovics Kutuzovnak (1745–1813), a szuvorovi hadművészet továbbfejlesztőjének voltak igen nagy érdemei. Igyekezett fel-oldani a vonalharcászat merevségeit, változatos harcrendeket alkalmazott és széleskörűen manőverezett. Mindenkinél jobban hangsúlyozta a tartalékképzés jelentőségét a háborúban. Azt tartotta, hogy az a tábornok, aki megőrzi tartalékait, legyőzhetetlen. Mesterien értette a védelem és az ellentámadás megszervezését. Művésze volt a támadásból védelembe, majd ismét támadásba való átmenetnek. Ezeknek a változásoknak nagy része volt abban, hogy a Kutuzov vezette orosz hadsereg 1812-ben sikeresen szállhatott szembe a franciákkal.

d) A katonai elmélet a 19. század első felében

A napóleoni háborúk a katonai elmélet általános fejlődésére is hatással voltak. A franci-áktól elszenvedett vereségek arra kényszerítették a feudális államokat, hogy különböző reformokkal képessé tegyék saját hadseregüket a győzelemre. Ausztriában Károly főherceg (1771–1847) irányításával hadügyi reformot hajtottak végre. A toborzás, az élethosszig tartó katonai szolgálat helyébe a szervezett hadkiegészítés és 14, később 10 évig tartó szol-gálati idő lépett. Az állandó hadsereg pótlására tartalék magasabbegységeket szerveztek, és a tartalékosokat évente behívták gyakorlatra. Emellett úgynevezett népfelkelő zászló-


aljakat is létesítettek. Ez a rendszer kisebb módosításokkal egészen 1918-ig fennmaradt. A gyalogságnál és a lovasságnál szervezeti változásokat hajtottak végre, 1808-ban áttértek a hadosztályszervezésre. Egy évvel később létrehozták a hadtesteket is.

A porosz hadsereg reformjának alapját Dietrich Heinrich von Bülow (1757–1807) rakta le. Célul tűzte ki a francia forradalom katonai újításainak széles körű megismertetését. Híve volt a gyors, manőverező tevékenységnek, de az ellátást továbbra is raktárakra alapozta. Szerinte ami az ágyúk lőtávolságán túl történik – az hadászat, ami ezen belül – az harcászat. A sikert az ellenség szárnyaira mért csapással látta megvalósíthatónak.

A svájci Antoine Henri Jomini (1779–1869), Napóleon egykori vezérkari tisztje azzal szerezte legfőbb érdemeit, hogy rendszerezte a hadtudományt, s lerakta az alapjait a ma is használatos katonai terminológiának. A hadtudományt azonosította a hadművészettel, amelyet hat részre – háborús politikára, hadászatra, logisztikára, műszaki művészetre, magasabb és elemi harcászatra – osztott. Magasabb harcászaton az ütközetek kombiná-cióját és irányítását, azaz két hadsereg döntő összecsapását, harcászaton pedig a csapatok harcrendben való felállítását, az alegységek és az egyes harcosok ténykedését, irányítását értette. Vizsgálta a háború politikai és erkölcsi oldalát. Általánosította a kor háborúinak ta-pasztalatait és a hadügy fejlődésének eredményeit. Az első volt, aki megkísérelte kidolgozni a találkozóütközetek elméletét. Ezekkel jelentősen fejlesztette a hadtudományt.

Jomininál lényegesen mélyebb gondolatokat fejtett ki a háború lényegét sokoldalú összefüggésben vizsgáló Carl von Clausewitz (1780–1831) porosz tábornok. Carl von Clausewitz Jominival szemben nemcsak a hadtudomány rendszerezésére törekedett, hanem megkísérelte, hogy a háború és a hadvezetés valamennyi lényeges kérdését beleágyazza kora társadalmi, gazdasági és politikai viszonyaiba. Kiindulópontja: „A háború nem egyéb, mint a politika folytatása, más eszközökkel.” A napóleoni háborúk példájából szűrte le és ön-tötte formába az úgynevezett döntő csata elméletét. A siker érdekében elengedhetetlennek tartotta a főerők egyidejű alkalmazását. Úgy vélte, hogy az erők és eszközök összefogott, egyidejű, meglepő csapásával szét lehet zúzni az esetleg erősebb, de még felkészületlen ellenséget. A hadművészet Carl von Clausewitz szerint hadászatból és harcászatból áll, amelyek szorosan összekapcsolódnak, időben és térben összefüggnek, ugyanakkor azon-ban lényegében két különböző tevékenységet jelentenek. A hadászat (stratégai) és harcászat (taktika) összefüggéseit vizsgálva a harcászat jelentőségét emelte ki, ugyanakkor a hadá-szat jelentőségét sohasem tagadta. A támadás és védelem kérdéseit dialektikus egységben vizsgálta. Művében jelentős helyet foglalnak el az erkölcsi tényező kérdései, a különleges terepen folytatott támadás és védelem, valamint a folyóvédelem és azok leküzdésének kérdései. A hadművészet legáltalánosabb elemeinek Carl von Clausewitz a számszerű fö-lényt, az erők összpontosítását és a meglepetést tartotta, amely zavart, csüggedést idéz elő az ellenség soraiban, és nagymértékben elősegíti a győzelmet. A meglepetés két tényezője szerinte a rejtettség és gyorsaság. Carl von Clausewitz korának egyik legkiválóbb katonai teoretikusa volt. Jelentős mértékben továbbfejlesztette a hadtudományt, a hadművészetet, különösen a háború filozófiáját és a legáltalánosabb elméleti alapjait. Legfőbb érdeme, hogy a történelemben először ő kísérelte meg kidolgozni a háború és a politika összefüggéseit.

Károly főherceg, Bülow, Jomini és Clausewitz mellett Gerhard von Scharnhorst (1755–1813), a porosz hadsereg és vezérkar nagy reformátora, valamint a szintén porosz August Neidhardt von Gneisenau (1760–1831) nevéhez fűződik a porosz vezérkar és katonai akadémia megteremtése, illetve a polgári népfelkelés, a „Landwehr” létrehozása, valamint


a katonák testi fenyítésének eltörlése. Az orosz Gyenisz Vasziljevics Davidov (1784–1839), a partizánháború ideológusa is jelentősen hozzájárult a hadviselés elméletének és gyakor-latának fejlődéséhez.

e) A korszak hadművészetének összegzése

A nagy francia forradalomban létrejött hatalom megváltoztatta a néptömegek viszonyát a háborúhoz, érdekeltté tette őket a haza megvédésében. Ezáltal olyan létszámú hadsereget volt képes létrehozni, amilyen a megelőző korokban soha nem létezett. Az általános hadkö-telezettségen alapuló tömeghadsereg békelétszáma elérte a félmilliót, amelynek veszteségeit háború esetén a kiképzett tartalékosok folyamatosan pótolni tudták. Megszilárdultak és ál-landósultak a szervezeti formák, létrejöttek a harcot önállóan megvívni is képes kötelékek (hadosztály, hadtest). Az önálló tevékenység biztosításának alapvető feltétele volt az anyagi ellátás új alapokra helyezése. A hadseregek fő fegyverneme a gyalogság maradt, a lovasság felosztása és jelentősége lényegesen nem változott, viszont megnőtt a mennyiségileg és mi-nőségileg átalakított tüzérség szerepe. A szakcsapatok közül az új ellátási rendszer miatt az anyagi biztosítást végzők, illetve a nagy távolságú menetek és a támadás-védelem kombi-nációjának előtérbe kerülése következtében a műszaki csapatok fejlődtek nagyobb ütemben.

A hadászatban végleg felszámolták a metodizmust, „a háború táplálja a háborút” elv lehetővé tette a nagy hadjáratok vezetését, és az ellenség döntő csatákban való meg-semmisítését. Megnőtt a háborúk térbeni kiterjedése, ami megkövetelte a gyors hadjáratok gondos előkészítését, bonyolultabbá tette a vezetést, ami viszont az irányításba bevont és arra felkészített tisztek létszámának növelésével járt. Megváltozott a hadászati tevékeny-ség formája is. Általánossá vált a „külön menetelni, együtt harcolni” elv megvalósítása. A kordonhadászatról a korszak legjelentősebb képviselője, Napóleon áttért az úgynevezett ponthadászatra. Minőségi fejlődés jelentkezett a hadászati célok tartalmában: az ellenség főerőinek kifárasztása helyébe annak megsemmisítésére való törekvés lépett.

A harcászatban a merev vonalharcászatot felváltotta a határozott döntésre törekvő, a hadászati célkitűzéseknek megfelelő oszlopharcászat, amely biztosította a csapatok fe-dett és rejtett elhelyezését, a terepviszonyokhoz való jobb alkalmazkodást, a csapás erejé-nek fokozását a mélységből, a gyalogsági és a tüzérségi tűz eredményeinek kihasználását. Lehetővé tette a széles körű manőverezést, ugyanakkor megkönnyítette az együttműködés megvalósítását és a vezetés végrehajtását. Az ellenség megsemmisítésében amellett, hogy az emberi izomerő még megtartotta elsődlegesességét, érezhető arányeltolódás következett be a tűzfegyverek javára. A haditechnika fejlődésében nem következett be minőségi vál-tozás, tehát a hadművészet forradalmi átalakulását az embertömegek erkölcsi szellemének megváltozása okozta. A hadügy változása hatással volt a katonai szakírókra is. Munkássá-guk nyomán fokozatosan kialakult a polgári hadtudomány.

f) Az ipari forradalom eredményei és hatása a hadművészetre

A 19. század első felében Nyugat-Európa főbb államaiban általánossá vált a tőkés termelési mód, kibontakozott az ipari forradalom. Eredményeként fontos technikai változások történ-


tek a kohászatban, a fémfeldolgozásban, nagy lendületet vett a gépgyártás, megszilárdult a gépi nagyipar.

A termelőerők nagy ütemben fejlődtek a mezőgazdaságban is. Mindez a termelés jelentős növekedését eredményezte, amely demográfiai robbanást idézett elő. A gőzgép al-kalmazása nyomán ugrásszerűen fejlődött a szállítás. A század végére Európát behálózták a vasútvonalak. A vasúti szállítás jelentősen megnövelte a hadseregek mozgási, manőve-rezési és ellátási lehetőségét.

Az ipari forradalom ugrásszerű fejlődést eredményezett a haditechnikában is. A szá-zad közepén elterjedt fegyvereket csakhamar felváltották a hátultöltő, vontcsövű, gyútűs puskák. Ezek közül a legjelentősebbek a porosz Dreyse és a francia Chassepot modellek voltak. A gyér füstű lőpor feltalálása elvezetett a tölténytáras öntöltő, kisebb űrméretű fél-automata puskák, majd a géppuskák elterjedéséhez. A tüzértechnika is nagy változáson ment át. A század végére elterjedtek a huzagolt, hátultöltő, gyorstüzelő lövegek. Meg-jelentek az aknavetők és a nehézlövegek is. A gyorstüzelő lövegeket optikai irányzékkal és robbanólövedékkel látták el. A távíró és távbeszélő az összeköttetés új távlatait nyitotta meg: megkönnyítette a vezetést, lehetővé tette az önálló irányban támadó seregtestek tevé-kenységének folyamatos irányítását.

A nagy mennyiségű fegyvert előállítani képes gépi nagyipar létrejötte, a mezőgaz-dasági termelés felfutása, és az azt követő demográfiai hullám megteremtette a milliós tömeghadsereg kialakulásának feltételeit. Európa főbb államaiban bevezették az általános hadkötelezettséget, a hadseregek békelétszáma elérte a több százezer főt, amelyet háború esetén több millió kiképzett tartalékossal egészítettek ki. A hadtest szervezeti keretei állan-dósultak, általánossá váltak. A fegyvernemek közül a gyalogság szerepe tovább fokozódott, mert tűzereje jelentősen megnőtt, mozgékonyságát pedig a vasúti szállítás számottevően megemelte. A gyorstüzelő lövegek és sorozatlövő fegyverek elterjedése már akkor előre-vetítette a lovasság szerepének várható csökkenését. A különböző lövegek hatótávolságának és romboló hatásának ugrásszerű emelkedése viszont már jelezte, hogy a tüzérség a siker kivívásában egyre inkább meghatározó fegyvernemmé válik. A tömeghadseregek elterje-dése, és a haditechnika rohamos fejlődése szükségessé tette a műszaki, híradó- és hadtáp-csapatok külön egységekbe, alegységekbe való szervezését és rendszeresítését a hadtestek, hadosztályok, ezredek állományában.

A fejlődéssel párhuzamosan egyre bonyolultabbá vált a hadseregek vezetése is. A had-vezér egymaga nemcsak háborúban, de már békében sem volt képes a sokoldalú feladattal megbirkózni.

A körülmények megkövetelték egy olyan önálló szerv létrehozását, amely békében és háborúban egyaránt képes a milliós tömeghadseregek szervezési, kiképzési, mozgósítási, alkalmazási és ellátási problémáit megoldani. Így alakultak ki – hosszú történelmi fejlődés eredményeként – a 19. század második felének elején a mai értelemben vett törzsek, illetve vezérkarok.

g) A hadművészet fejlődése a 19. század második felében

Az új típusú fegyverek megnövekedett lehetőségei és a változást követni nem tudó had-művészeti elvek csakhamar ellentmondásba kerültek, amelynek első jelei az észak-amerikai


polgárháborúban (1861–1865) mutatkoztak meg. 1863-ban Gettysburg mellett a déliek 3 km szélességben 150 löveg előkészítő tüze után az áttörés kikényszerítése érdekében 15 ezer katonát indítottak szuronyrohamra, de az északiak lövegeinek és az 1000 méteres lőtávol-sággal rendelkező Springfield puskáik összefogott tüzében a roham percek alatt összeomlott. A jól szervezett lánc véget vetett a zárt oszlopok tömegrohamainak. Más megoldásokra volt szükség. Kialakult a laza láncalakzat és a kisebb, századerejű oszlopok kombinációjára épülő új harcrend.

A változás szükségszerűségét kezdetben Európában nem ismerték fel, de az 1866-os porosz–osztrák háború itt is véget vetett az oszlopharcászatnak. Ezt bizonyította az 1866. július 3-án lezajlott königgrätz–sadowai ütközet. Az ütközet sorsát végül is a porosz hátul-töltő Dreyse puskák döntötték el. Az osztrák zárt tömegek szuronyrohama megtört a hátul-töltő fegyverek tüzében. Az ütközet ítéletet mondott nemcsak az elöltöltő fegyver, hanem a zárt, nagy célpontot mutató harcrend felett is. Különös figyelmet érdemel a vasúti szállítás: a felvonulás és a szétbontakozás mindössze három hétig tartott. A poroszok ez idő alatt 197 ezer katonát, 50 ezer lovat s ezek teljes fegyverzetét és felszerelését szállították a déli határra. Ez vasút nélkül elképzelhetetlen lett volna.

A hadművészetben gyökeres fordulatot indított el az 1870–72. évi porosz–francia hábo-rú. E háborúban Poroszország a német egység teljes megteremtéséért, Franciaország pedig ennek megakadályozásáért küzdött. A háború kezdetére a poroszok 484 ezer főt és 1584 löveget, a franciák 300 ezer katonát és 900 löveget vonultattak fel, ezen felül mindkét fél több százezer kiképzett tartalékossal rendelkezett. A felek hadászati tervei eltértek a század eleji összpontosítási elvektől. Míg Napóleon ütközetei néhány négyzetkilométeren zajlottak le, Helmuth Karl von Moltke (1800–1891) tábornagy, a porosz vezérkar főnöke hadseregei 140, a franciák 200 km széles arcvonalon bontakoztak szét. Felismerték, hogy a többszáz-ezres hadseregek működéséhez térre van szükség.

A háború főbb jellemzői s a felek által felvonultatott erők, eszközök száma messze felülmúlt minden addigit. A háború sorsát egy csatában már nem lehetett eldönteni, a győ-zelemhez ütközetek sorára, láncolatára volt szükség. Az ipari és demográfiai forradalom megváltoztatta a hátország szerepét a hadviselésben.

Moltke seregei a határtól Sedanig 350 kilométert nyomultak előre, ahol megsemmisítő csapást mértek a franciákra. Mindez megkövetelte a széles körű manőverezést. Moltke híradó eszközök hiányában képtelen volt a hadseregek folyamatos vezetésére, ezek az elő-re meghatározott területig jóformán önállóan tevékenykedtek. A háborúban megváltozott az ütközetek helye és szerepe is, ezek nem egy ponton keletkeztek, hanem szétszórtan, egy-más után vagy egymás mellett, egy időben több ponton is. Ez vezetett el a hadműveletek kialakulásához. Az ütközetek ugyanakkor elhúzódó tűzcsapásokká alakultak át, a védő fél nem várta be a teljes szétzúzást, hanem visszavonult, majd hátsóbb terepszakaszon újabb ütközetre kényszerítette a támadót. A fegyveres küzdelem tehát nem egy helyben folyt, mélysége is kinőtt a harcászat kereteiből. A hadtest mint állandó kötelék a hadműveleti fel-adatok ellátására kevésnek bizonyult, ezért megjelentek az úgynevezett tábori hadseregek.

Az ellenségre való ráhatás fő eszközévé – az emberi izomerő helyett – végérvényesen a tűz vált. A veszteségek 90%-át már a lőfegyverek okozták. A hadművészet a tűzfegyve-rekkel való pusztítás korszakába lépett. Ezzel együtt kialakult a csatárlánc-hadrend.


h) A katonai elméletek fejlődése a 19. század második felében

A társadalom gazdasági, politikai viszonyai alakulásának, a termelés megnövekedésének és a tömeghadsereg elterjedésének hatására gyökeres változások történtek a hadművészet-ben. Németország nemcsak a haditechnika fejlesztésében, hanem a hadtudományban is maga mögé utasította a század elején vezető francia és orosz katonai iskolát. A háborúk új jelenségeit elsők között a német katonai teoretikusok – Moltke, Schlichting, Schlieffen és mások – ismerték fel, akik a jövő háborújának jellegét különböző módon határozták meg. Valamennyien felismerték azonban a tömeghadseregek jelentőségét. Egyesek úgy vélték, mint például Moltke, hogy a háború évekig tarthat, hiszen a részt vevő hatalmas tömegek miatt a győzelmet egy-két hadjáratban már nem lehet kivívni. A többség azon-ban a tömeghadsereg és az új, pusztítóbb tűzfegyverek megjelenését úgy értékelte, hogy a háború minden vonatkozásban kegyetlenebb és óriási áldozatokkal járó lesz, ezért nem tarthat hosszú ideig. Továbbra is jelentős szerepet tulajdonítottak a döntő csatának, amelyet a hadjárat keretében tartottak célszerűnek. Hadjárat alatt értették az egységes elgondolás alapján indított haditevékenységek összességét, amelyek hadászati célok eléréséhez vezet-tek. A háború kezdetén indított hadjárat csúcspontjának a döntő csatát tartották, amelyben a főerők ütköztek meg, és amelynek kimenetelétől a végső győzelem elérését remélték. Nem vették kellően figyelembe azt a tényt, hogy a felvonultatott milliós hadseregeket nem lehet egy ponton összpontosítani, a harcmezők szükségszerűen több száz kilométerre növeked-tek. Ilyen körülmények között pedig a győzelem egy döntő csatában vagy hadműveletben nem vívható ki.

Helmuth Karl von Moltke táborszernagy (1800–1891), az osztrák–porosz és a po-rosz–francia háború győztese Carl von Clausewitz tanítványának tartotta magát, de nem volt teoretikus, megmaradt vezérkari főnöknek. Tevékenysége összeforrt a porosz vezérkar kialakulásával, amelyet két részre osztott. Az úgynevezett nagyvezérkarra, amely a háború egészével foglalkozó csoport volt. Feladatkörébe tartozott a katonai elméletek kialakítása, a háború előkészítése, a hadászati tervek kidolgozása, a fegyveres erők hadászati vezetése. A csapatvezérkar feladata a csapatok kiképzésének irányítása, háborúban a csapatvezetés és a hadseregek ellátásával kapcsolatos ügyek intézése volt. Moltke a háborút Carl von Clausewitztől eltérően nem a politika folytatásának, hanem „örök jelenségnek” tekintette. Az volt a véleménye, hogy a politika csak a háború megkezdését idézi elő és a célját hatá-rozza meg, a harccselekmények kezdetével a háború menetének további irányítása a katonai vezetés kezébe kell, hogy kerüljön. Mint írta: „A politikának a hadműveletbe nem szabad beleszólnia.”71

A kor kimagasló katonai szakírója Sigismund Wilhelm von Schlichting (1828–1909) német tábornok volt. Carl von Clausewitzhez hasonlóan a fejlődést dialektikusan szemlélte. Történelmi érdeme abban van, hogy a 19. század első és második felének hadművészetét elemezve bebizonyította a fejlődést. A hadászatról azt tartotta, hogy az változó tudomány, amely a kor viszonyaitól, a hadviselés eszközeitől és az állam politikai rendszerétől függ. A hadművészet változását a kultúra, a vasút és a műutak hálózatának fejlődéséből, a táv-beszélő megjelenéséből, a fegyverek tökéletesedéséből és az általános hadkötelezettség bevezetéséből vezette le. A háborúk tapasztalatai alapján megkülönböztette a hadműveletet

71 Kocsis Bernát szerk. (1985): Válogatás burzsoá hadtudományi írásokból. Budapest, Zrínyi.


az ütközettől és az ütközetet a harctól. Felismerte, hogy a fegyveres küzdelem méretei kinőt-tek a harcászat kereteiből, és kialakult a hadműveleti mélység. Nagy érdeme a találkozóharc elméletének kidolgozása, amelyet megkülönböztetett a támadástól.

i) A marxista katonai elmélet keletkezése

Az 1840-es években Karl Marx (1818–1883) és Friedrich Engels (1820–1895) kidolgozta a tudományos szocializmus elméletét. A két „másként gondolkodó” minden társadalmi je-lenséggel foglalkozott, így többek között a háborúval és a hadtudománnyal is. Mindketten igen fontos kérdésnek tekintették, hogy kidolgozzák a szerintük új forradalmi osztály, a munkásosztály ideológiáján alapuló új hadtudomány, a szocialista hadtudomány alap-elveinek általános törvényszerűségeit.

Felismerésüket nemcsak hirdették, hanem igen sok kérdésben le is rakták a szocialista hadtudomány alapjait, amelyre 1917-ben az orosz októberi szocialista forradalom idején, valamint az azt követő háború során létrejött szovjet állam, illetve vezetői támaszkodtak. A tudományos szocializmus két „atyja” közül a hadtudományi alapelvek és értékelések kimunkálásával alapvetően Engels foglalkozott, létrehozva a marxista katonai irodalmat.

Engels minden alapvető katonai kérdéssel foglalkozott, sőt a háború általános törvé-nyein túl az aktuális katonapolitikai problémákat is elemezte.

Nagy figyelemmel tanulmányozta a 19. század háborúit (az itáliai, a krími háborút, Anglia gyarmati háborúit, Amerika függetlenségi háborúját, a francia forradalmi hábo-rúkat), és állást foglalt számos olyan kérdésben, amely a hadviselés módjára és a harcel-járásokra vonatkozott. Marx és Engels munkássága szolgáltatta a legfontosabb ideológiai alapot a szovjet hadtudomány általános törvényeinek megalkotásához, illetve az addig ideológiailag egységes szerkezetű hadtudomány megosztásához.

j) A korszak legfontosabb hadművészeti tapasztalatai

A 19. század második felében az ipari forradalom győzelme nemcsak a polgári társadalom gazdasági és politikai arculatát alakította át, hanem a hadsereg és a hadviselés anyagi-tech-nikai bázisát is. A haditechnikában a lőfegyverek és a tüzérségi technika ugrásszerű fej-lődésével a hadművészet a tűzfegyverekkel való pusztítás korszakába lépett. A nehézipar, a gépgyártás, a vasút, a mezőgazdaság és a népesség gyors növekedése a háborúk megví-vásának új feltételeit teremtették meg. A hátország elkerülhetetlenül a háború anyagi bázi-sává vált. Általánosan elterjedtek az állandó szervezetű tömeghadseregek, amelyeknek fő fegyverneme a gyalogság maradt, de egyre nagyobb szerepet kapott a tüzérség. A lovasság jelentősége fokozatosan csökkent, ugyanakkor a szakcsapatok (felderítő, műszaki, híradó stb.) és ellátó szervezetek (szállító, egészségügyi stb.) eredményes tevékenysége a siker el-engedhetetlen feltételévé vált.

A korszak háborúinak fő sajátossága, hogy a fegyveres tevékenység területének szé-lessége és mélysége – a napóleoni korhoz viszonyítva – többszörösére növekedett. A győ-zelmet már nem lehetett egy döntő csatában kivívni, a hadászati cél eléréséhez ütközetek egész sorára volt szükség. Meghosszabbodott a harctevékenység időtartama, megszületett


a hadművelet, és határozottabbá vált a manőverezés. Elterjedt és általánossá vált az irá-nyokban működő hadseregek tevékenysége első ütemének (közelebbi feladatának) előzetes megtervezése. A továbbiakban csupán az elérendő célt határozták meg számukra, mert a hadászati vezetés technikai eszközök hiányában tevékenységük folyamatos befolyáso-lására képtelen volt. Kialakultak, illetve továbbfejlődtek a hadászati vezetés felső szervei (nagyvezérkar), valamint a csapatvezetés feladatait ellátó fegyvernemi és szaktiszteket is magukba foglaló törzsek.

E korszak eredménye, hogy alapvetően Engels munkássága alapján megszületett a marxista katonai elmélet. A harcászatban is megfigyelhető néhány alapvető változás. Az ellenség pusztításának fő eszközévé a gyalogság lőfegyvereinek és a tüzérség lövegei-nek összpontosított tüze vált. Ez egyrészt tovább erősítette a harc összfegyvernemi jellegét, másrészt kikényszerítette a csatárlánc kialakítását.

Az ütközet kinőtte a harcászat kereteit, hiszen a védő felet egyetlen rohammal már nem lehetett megsemmisíteni, mert erői kivonása után hátsóbb terepszakaszokon képes volt a védelmét újjászervezni, amivel a támadót újabb ütközetekre kényszerítette, tehát kezdett kibontakozni a hadműveleti mélység fogalma. A hadtest, mint önálló kötelék már kevésnek bizonyult a megnövekedett mélységű feladatok végrehajtására, ezért magasabb szintű köteléket kellett létrehozni. Ennek megfelelően kialakultak a seregtestek, az úri tá-bori hadseregek, amelyek a század végére általánosan elterjedtek.

6.3.4. A hadművészet fejlődése az első világháborúban

a) Katonai elméletek és doktrínák a háború előestéjén

A századfordulóra a katonai teoretikusak kidolgozták a kor legfontosabb hadművészeti elveit. Kutatták a háború fegyveres megvívásának körülményeit, számba vették a rendel-kezésre álló erőket és eszközöket. Országaik eltérő politikai céljaiból, gazdasági és katonai lehetőségeiből sokszor egymásnak ellentmondó következtetéseket vontak le.

A milliós tömeghadsereg döntő szerepét (amelynek legütőképesebb része a száraz-földi haderő) az angolok kivételével minden katonai teoretikus elismerte. Valamennyien arra a következtetésre jutottak, hogy a jövő háborúját hatalmas tömegek vívják. A katonai szakemberek nagy többsége a háború gyors befejezését, a döntő siker elérését – az ellenség főerőinek rövid idő alatti megsemmisítését – a háború kezdetére, az első összecsapások idejére tervezte.

A döntő csatával megvívott gyors lefolyású háború elvének legjelentősebb képviselője a német Alfred von Schlieffen tábornagy (1833–1913), a német hadtudomány kiemelkedő alakja volt. Véleménye szerint a háborúnak néhány hónapnál tovább nem szabad tartani. Elméletének legfontosabb jellemzője az ellenség megsemmisítését célzó, döntő csatára való törekvés volt, a főerők bekerítésére indított (a cannae-i elv) átkaroló manőver révén. Azt vallotta, hogy az arcból mért csapás nem teszi lehetővé a gyors győzelmet, mert nagy veszteséggel jár, és elhúzódó tevékenységhez vezet. Schlieffen elmélete nagy hatást gya-korolt az első világháborút megelőző évek katonai teoretikusainak munkásságára, illetve a katonai doktrínák kialakulására.


Hasonló gondolatot képviselt a francia Ferdinand Foch (1851–1929) marsall is – a ké-sőbbi antant főparancsnok –, aki az elkövetkezendő háborút rövid ideig tartó, a korábbiaknál sokkal nagyobb erőfeszítést, hatalmas emberi és anyagi áldozatot követelő küzdelemnek képzelte el. Ebből eredően nagy jelentőséget tulajdonított az erkölcsi tényezőnek, amely alatt a csapatok és a vezetés minőségét, energiáját, lendületét és hozzáértését értette. Foch a hadművészet örök és változatlan elveit hirdette. Ezek közé sorolta az erők gazdaságos alkalmazását, a cselekvés szabadságát, a hadműveletek biztosítását stb. A haditechnika fej-lődése – véleménye szerint – a hadművészetben új formákat és módszereket hoz létre, ami az elvek pontosabb és világosabb alkalmazását követeli meg. Foch az ismeretlent tekintette a háború törvényének, ezért igen nagy jelentőséget tulajdonított a felderítés és a biztosítás gondos megszervezésének. Carl von Clausewitzhez hasonlóan a harcot tartotta a háború döntő tényezőjének, mert csak az biztosíthatja a sikert, ezért a hadászat a harcnak alá van rendelve. Fontosnak tartotta a csapatok mozgékonyságát, magas fokú fegyelmét és a harc-cselekmények aktív vezetését. A harctevékenység fő formájának a támadást tekintette, a védelemről az volt a véleménye, hogy ha az csak az állások megtartására szorítkozik, elkerülhetetlenül vereséghez vezet.

A kor teoretikusai a hadszínterek befolyásoló tényezőit vizsgálva azt gyakran túlérté-kelték. Az amerikai Alfred Thayer Mahan (1840–1914) ellentengernagy úgynevezett tengeri erő elméleteiben a tengeri uralmat tartotta döntő tényezőnek. Felfogása szerint a világ-uralom megszerzésének ez a legfontosabb feltétele. Ennek megvalósításához erős tengeri flottára és a kereskedelmi útvonalak mentén kiépített támaszpontrendszerre van szükség. Lényegében Mahan elképzelésén alapult az angol Philip Colomb tengernagy (1831–1899) elmélete is. Szerinte viszont nem elég csupán a tengeri szállítás zavartalanságának biztosí-tása, a győzelmet csak az ellenséges hajóhad teljes megsemmisítése eredményezheti, ezért gyakoriakká válnak a nagyméretű tengeri csaták.

Ezek az elméletek jelentős hatást gyakoroltak a különböző államok katonai doktrínái-nak kialakulására. Az elméletek és doktrínák kidolgozásánál a szakemberek nem vették kellően figyelembe sem az orosz–japán (1904–1905), sem a Balkán-háborúk (1912–1913) tapasztalatait, jóllehet sokan közülük ezeket a várható háború főpróbáinak tartották. Nem ismerték fel, hogy az orosz–japán háborúban az átkarolásra törekvő csapatok megtorpantak a védők nagy erejű tüzében, ami viszont lehetővé tette, hogy a védő fél szárnyait meghosz-szabbítva zárt arcvonalat alakítson ki. Az átkarolási szándékkal indított támadás arcból mért csapássá változott. Ilyen körülmények között a gyors döntés mind nehezebbé vált, az ütközetek ideje elhúzódott. A csapatok tevékenységének méretei mind térben, mind idő-ben megnagyobbodtak. A tűz megnövekedett hatása elől a csapatok egyre többször lövész-árkokban kerestek menedéket, és tevékenységük igen sokszor az árkokból, helyből folytatott tűzharcra korlátozódott. Hasonló tapasztalatokat hoztak az 1912–13. évi Balkán-háborúk is.

E háborúk hadműveleteinek tapasztalataiban a nagyhatalmak vezérkarai inkább saját nézeteik igazolását keresték annak ellenére, hogy az események már jelezték a technika és a hadművészeti elvek között kibontakozó ellentmondásokat. A tapasztalatok bizonyos vonatkozásokban mégis hatottak. Az orosz vezérkar megszervezte és begyakoroltatta a rej-tett mozgósítást. A németek a támadás tapasztalatait hasznosítva, a nehézütegek számá-nak szaporítását határozták el. A franciák a védelem műszaki berendezésének tanulságait igyekeztek hasznosítani. Mindezek azonban nem változtatták meg a fegyveres küzdelem megvívásának és a kialakult doktrínák általános elveit.


b) A hadművészet fejlődése az első világháborúban

A történelem első világméretű háborújában harminchárom ország vett részt, mintegy másfél milliárd lakossal. Hadműveletek folytak Európában, a Közel- és Távol-Keleten, Afrikában és mindhárom óceánon. A háború folyamán a halottak száma elérte a tízmilliót, a sebesül-teké a húszmilliót.

A világháború első négy hónapjának eseményei bebizonyították, hogy a hadászati elképzelésék a fegyveres küzdelem új feltételei között érvényüket vesztették. A kidolgo-zott katonai elméletek nem feleltek meg a kor politikai, technikai és gazdasági lehetősé-geinek. A milliós tömeghadseregek és a háború gépi korszakában az ellenséget egy döntő csatában nem lehetett megsemmisíteni. Az induló hadászati tervek bekerítésre irányuló szárnycsapásait a rendelkezésre álló pusztítóeszközök hatása és a csapatok lehetőségei kö-zötti különbségek kizárták. Ugyanis a védő fél tűzfegyvereivel és szabadon manőverező tartalékaival az alacsony támadási ütem miatt képes volt a szabad szárnyait lezárni. A ki-egyenlített erőviszonyok egyik fél részére sem tették lehetővé a hadászati kezdeményezés tartós megragadását. Az arcvonalak 1914 végére a földrajzi környezet szabta határok között fokozatosan megmerevedtek. A hadászat új helyzet elé került. Egyrészt meg kellett olda-nia a hadművészet addig ismeretlen problémáit, másrészt meg kellett teremtenie az egyre jobban elhúzódó háború anyagi és személyi feltételeit.

Az arcvonalakon kialakult helyzet következtében az ellenség megsemmisítése ér-dekében alapvető feladattá vált a támadás és a védelem új elméletének és gyakorlatának kidolgozása. A támadás és védelem dialektikus kapcsolatát nem ismerték fel. Megoldásra váró feladatok voltak a védelem harcászati mélységének áttörése, annak hadműveleti és ha-dászati sikerré való továbbfejlesztése, a mélyen lépcsőzött hadászati védelem létrehozása, a több hadszíntéren folyó és koalíciós jellegű tevékenység vezetési rendszerének kialakítása. A hadászati tartalékok és a hátország szerepét késve, csak a háború folyamán ismerték fel, így menet közben kellett megoldani a hadviselő államok egész társadalmi, gazdasági potenciáljának a fegyveres küzdelem szolgálatába való állítását. Ezeknek a feladatoknak a szemben álló felek politikai és katonai vezetése csak részben tudott megfelelni.

A hadászat már a háború kezdetén képtelenné vált a több hadszíntéren folyó tevé-kenységek irányítására. A vezetés folyamatossá tétele a hadviselés megváltozott köve-telményeinek megfelelően egyes hadműveleti irányokban (csatákban, hadműveletekben) tevékenykedő csapatok összefogására front vagy hadseregcsoport elnevezéssel hadműveleti törzseket szervezett, s ezek alárendeltségébe utalták a seregtesteket és az önálló egységeket. A 3–5 hadseregből álló frontra, a hadseregcsoportra hárult a hadszíntér egyes irányaiban végrehajtott tevékenység megszervezése és vezetése. Ezzel a hadászat a haditevékenységgel kapcsolatos terheket megosztotta, így a vezérkarok vagy a főparancsnokságok nagyobb figyelmet szentelhettek a háború egészének. A létrehozott törzsek azonban ezen feladatok végrehajtását csak részben tudták ellátni, mert a hadműveleti művészet önálló elméletét és gyakorlatát akkor még nem dolgozták ki.

Hadműveleti művészet: a hadművészetnek ez az ága mint a háború gépi korszakának terméke a hadviselés anyagi-technikai bázisa megváltozásának, a milliós tömeghadseregek megjelenésének, a tömeges fegyvergyártás elterjedésének, a szállítás, az összekötés és ma-nőverezés megnövekedésének törvényszerű következménye. Akkor alakult ki tehát, amikor a fegyveres küzdelem objektív feltételei szükségessé tették, illetve a fegyveres küzdelem


törvényszerűségei megkövetelték létrehozását. Így az első világháborúban végleg kivált a hadászatból a hadműveleti művészet és beékelte magát a hadászat, illetve a harcászat közé.

A hadműveleti törzsek alapvető feladata a harcászati mélység áttörése és a hadműveleti siker megteremtése lett volna, azonban ehhez a szükséges erőkkel és eszközökkel nem ren-delkeztek, illetve az újonnan megjelent fegyverek (harckocsi és repülőgép) hadműveleti, harcászati alkalmazásának elveit és gyakorlatát nem dolgozták ki, és nem találták meg a lovasság alkalmazásának helyes módszereit sem. Így a hadműveleti törzsek e feladatuk-nak a háború folyamán valójában nem tudtak megfelelni. Az 1915. évi hadműveletekben az áttörést keskeny arcvonalszakaszon (10–15 km) igyekeztek végrehajtani. A tüzérségi sűrűség arcvonal-kilométerenként 40 löveg fölé emelkedett. A védelem mélysége megkö-vetelte a támadóérők lépcsőzését. A hadseregek hadműveleti felépítése az év végén már sok esetben háromlépcsős volt. Az első és második lépcsőben gyaloghadtesteket, a harmadik lépcsőben pedig a siker kifejlesztésére lovashadosztályokat találunk.

1916-ban az áttörési szakasz 45–50 km-re való kiszélesítésével és a tüzérség továb-bi összpontosításával igyekeztek a védelmet áttörni. Az állásrendszerek teljes rombolását a hosszú tüzérségi előkészítéstől várták. Ez azonban a meglepés teljes elvesztését eredmé-nyezte, az ellenfél a mélységből időben előrevont tartalékaival új védelmi terepszakaszokat tudott megszállni. Jelentős tapasztalatokat nyújtott az áttörés kérdéseinek megoldásához az orosz Délnyugati Front 1916 nyarán végrehajtott támadó hadművelete. Ennek során 400 km szélességben, egy időben tizenegy helyen mértek csapást a központi hatalmak csapataira. Ezzel megfosztották őket a hadműveleti tartalékokkal való manőverezés lehe-tőségétől. A siker kifejlesztése – megfelelő erő hiányában – itt is elmaradt.

1917–18-ban a harcászati mélység áttörésében annak ellenére, hogy a harckocsikat és a repülőgépeket is alkalmazták, lényeges változás nem történt. Ha egyes esetekben a tá-madó csapatok ki is jutottak a hadműveleti mélységbe (például Caporettónál), a tartalékok előremozgatása olyan lassan történt, hogy az ellenfélnek volt ideje a megfelelő erők átcso-portosításával az áttörést elreteszelni. Mindezekből következik, hogy megoldatlan maradt a siker hadműveleti méretekben való kifejlesztése és a hadműveleti szintű csoportosítások bekerítése s megsemmisítése.

A háború évei alatt bebizonyosodott, hogy a harcfeladatokat – támadásban és véde-lemben egyaránt – csakis összfegyvernemi harccal lehet megoldani. Már az 1914-es év tapasztalatai rámutattak a háború előtti harcászati elvek tarthatatlanságára. A tűz megnö-vekedett szerepe, a géppuska széles körű alkalmazása lehetetlenné tette a gyalogság sűrű, láncalakzatban való támadását. A láncokban, rajvonalakban rohamozó katonák fél vagy egy lépés távolságra voltak egymástól, ezzel magyarázhatók, hogy a kezdeti veszteségek elérték a létszám 40–50 százalékát. A hadosztály 3–5 km széles és 400 m mély harcrendben támadott. A harcok tapasztalatai bebizonyították a tüzérség és a gyalogság közötti szoros együttműködés megszervezésének szükségességét. Alkalmazni kezdték támadás előtt az ellenfél tűzfészkeinek tüzérségi tűzzel való lefogását.

1915-ben az előző év sikertelenségei a hadviselő feleket új támadó harcrend, az úgyne-vezett hullámharcrend kialakítására kényszerítették. Ebben a támadó hadosztály szélességi kiterjedése 1,5–2 km-re csökkent, ugyanakkor mélysége 1–2 km-re megnövekedett. Az új harcrendben a hadosztály ezredei, illetve zászlóaljai egymás mögött széles láncalakzatban támadtak. Az egymás mögött 70–100 méterre előrenyomuló 8–16 soros „hullámok” biz-tosították ugyan az erőkifejtés mélységből történő állandó fokozását, de ezzel szemben lé-


nyegesen csökkentették a tűzerőt és növelték a veszteségek lehetőségét. A katonai vezetők a sikert még 1915-ben is a szuronyrohamtól várták. A gyalogság a roham végrehajtásakor a tüzérségtől nem kapott támogatást, ezért veszteségei aránytalanul nagyok voltak.

1916-ban felismerték, hogy a tüzérség egy időben nem képes lefogni az ellenség vé-delmét annak teljes mélységében, ezért a tüzet csak a védelem egyes állásaira irányították. A gyalogság támadása csak többnapos tüzérségi előkészítés után indult meg. Miután birtok-ba vették az első árkokat, a tüzérség tüzét a következő terepszakaszra helyezte át. A túlzott módszeresség a támadás ütemének további csökkenéséhez vezetett.

1917-ben már általánossá vált a gyalogság tűzhengerrel való kísérése, a kritikus 400 méteren belül azonban továbbra is támogatás nélkül maradtak. A váratlanság növelése érdekében a tüzérségi előkészítés idejét lerövidítették. A harckocsik tömeges alkalmazá-sakor Cambrainál az angolok olyan helytelen következtetést is levontak, hogy a tüzérségi előkészítés el is hagyható. A légierőt már nemcsak felderítésre használták, hanem az el-lenség tüzérsége, tartalékai és hadtápterülete elleni csapások végrehajtására, légi harcra, valamint a földi csapatok oltalmazására is. A harckocsik bevetése, a gyalogság félautomata fegyverekkel való ellátása és a kísérő tüzérség megjelenése a csoportos harcrend kialaku-lásához vezetett. Jellemzője volt, hogy a gyalogság már nem összefüggő láncalakzatban, hanem egy-két raj a harckocsik és lövegek köré csoportosulva támadott. A csoportok csak az ellenséges tűzfészkek vagy objektumok megrohamozásakor bontakoztak szét. A katonák csoportosulása a harckocsik, géppuskák és lövegek körül jól szemléltette, hogy a támadó-harc csak akkor járhat sikerrel, ha valamennyi fegyvernem együttes erőkifejtést tanúsít. A németek – harckocsik hiányában – a tűz- és ütőerő növelésére 1917–18-ban a gyalogság harcrendjében kísérőlövegeket és aknavetőket alkalmaztak. Mindezek ellenére a harcászat alapvető feladatát, az áttörést nem tudták megoldani.

A támadóharc vezetése is megváltozott. A háború előtti nézetek szerint vezetési ponto-kat csak a hadosztálynál és a hadtestnél hoztak létre 0,5–11 km mélységben. A parancsnok harcálláspontjáról, illetve egy figyelőpontról vezette a harcot. Az ezredparancsnok az első lépcsőzászlóaljak harcrendjében vagy a mögött helyezkedett el, és lovon mozogva személye-sen irányította az ezred harcát. A háború alatt a vezetési pontok száma megnőtt. Az ezred-parancsnok részére is az első lépcsőtől körülbelül 0,5–1 km-re harcálláspontot rendeztek be, ahonnan irányok szerint távbeszélő-összeköttetést szerveztek a zászlóaljakkal, illetve az elöljáróval. A hadosztály, illetve hadtest vezetési pontjai hátrább kerültek. A háború vé-gén áltálában 2–3, illetve 3–5 km távolságra voltak az első lépcsőktől. A vezetés gyakran megszakadt, a harcálláspontok előretelepítése a támadás során lassú volt, és legtöbbször lemaradtak a csapatoktól. Tehát az egységek, magasabbegységek vezetése együttműködésük megszervezése és fenntartása az egész háború alatt megoldatlan maradt.

Az ellenség tüze 1914 őszén arra kényszerítette a védőket, hogy a háború előtti sza-bályzatokkal ellentétben összefüggő lövészárkokat, fedezékeket stb. építsenek ki. A vé-delem az év végén már két-három összefüggő lövészárokból létrehozott védőövből (a mai terminológia szerint állásból) állt. Az árkok közötti távolság 100–150 m volt. A védőövben a hadosztály védett 10 km-ig terjedő szélességben és 3–4 km mélységben. Az erők, eszkö-zök zömét a peremvonalban helyezték el. 1915–1916-ban a tüzérségi tűz hatására a védelem mélysége 15–20 km-re növekedett. A hadtesttartalékokat igyekeztek az ellenséges hadosz-tálytüzérség hatótávolságán kívül helyezni. A védelemben fokozatosan két védőövet épí-tettek ki. A 10 km mélységig terjedő első védőöv két-három állásból épült fel. A helyzettől


függően az első és második állást a hadosztály erői, a második, illetve harmadik állást a hadtesttartalék szállta meg. A második védőövben a hadseregtartalék helyezkedett el. A hadosztály védősávjának szélessége 1916 végére az erőknek a mélységben való lépcsőzése következtében 7–8 km-re csökkent. 1917-ben a peremvonal elé 3–4 km mélységű fedező zónát (biztosítási övet) hoztak létre. Támpontrendszerűen építették ki oly módon, hogy a tá-madókat a sorozatlövő fegyverek és a tüzérség tűzhatáskörzetébe tereljék. A fedező zónát az első lépcsőezredek előrevetett zászlóaljai szállták meg. A fedező zóna mögött építették ki a harci zónát, amelyet a hadtest védett. Az erők és eszközök zömét itt helyezték el. Mély-sége 6–10 km volt három állással, amelyek egymástól 2–3 km távolságra voltak. A harci zóna mögött 4–8 km távolságra építették ki a 10–12 km mélységű hátsó zónát, ahol a had-seregtartalékok helyezkedtek el. A védelem teljes mélysége elérte a 25–30 km-t. Az erőket a védelemben lépcsőzve helyezték el. Az eddigi passzív védelmet felváltotta az aktivitásra törekvés, ami a tartalékok ellenlökéseiben nyilvánult meg. 1918-ban a védelem mélysége nem változott lényegesen, de a harckocsik megjelenése miatt kezdett támpontrendszerűvé válni. A védelem fejlődésére tehát jellemző, hogy a tűzeszközök megnövekedett szerepe következtében egyre nagyobb mélységben lövészárkok, állások rendszerére épült, és mű-szaki megerődítése évről évre fokozódott.

A védelmi harc vezetésében változás ment végbe a háború éveiben. A zászlóaljpa-rancsnokok figyelőpontjai a peremvonal mögött 200–300 méterre, az ezred harcálláspontja 1,5–2 km-re, a hadosztályparancsnok vezetési pontja 3–5, a hadtestparancsnoké 10–15 km mélységben települt. A háború második felétől kezdve többször tartalék-harcálláspontot is létrehoztak, bár ez nem vált általánossá.

c) A szovjet hadtudomány kialakulása és katonai teoretikusai

Az 1917. évi orosz szocialista forradalom eredményeként hatalomra került társadalmi cso-port vezetői helyzetük stabilizálása érdekében azonnal hozzákezdtek a nekik megfelelő fegyveres erő kiépítéséhez. Az új társadalmi rend megváltozott felépítménye – véleményük szerint – megkövetelte a neki megfelelő hadtudományt.

A szovjet hadtudomány megalapítója – a szovjet-orosz történeti források sze-rint – Vlagyimir Iljics Lenin (1870–1924) volt, aki határozottan képviselte, hogy hadtudo-mány nélkül nem lehet hadsereget szervezni.

Lenin a fegyveres küzdelemről azt tartotta, hogy az a politikai küzdelem egy meg-lehetősen sajátos formája, amelyben az egész társadalomra érvényes általános törvények mellett a fegyveres küzdelem specifikus törvényei is érvényesülnek.

A háborút a politikai, a gazdasági, a diplomáciai és fegyveres küzdelem komplexu-mának tekintette, amelyen belül előtérbe kerül a fegyveres küzdelem.

Lenin, aki messzemenően támaszkodott Engels hadtudományi munkásságára, sokat merített Carl von Clausewitz, Schlieffen és más polgári katonai teoretikusok és szakértők műveiből.

Munkássága világosan meghatározta az új szovjet és a már létező polgári hadtudomány közötti különbségeket.

Lenin hadtudományi hagyatékát elsősorban Mihail Vasziljevics Frunze (1886–1925) és számos más szovjet hadtudós kiegészítette és fejlesztette. Az 1920-as évek fontos sza-


kaszt jelentettek a szovjet hadtudomány fejlődésében. Éles viták eredményeképpen meg-alkották a szovjet állam első katonai doktrínáját. M. V. Tuhacsevszkij, A. A. Szvecsin, A. M. Zajoncskovszkij a hadászatot, V. K. Triandafilov a hadműveleti művészetet, L. B. Kamenyev, B. M. Saposnyikov pedig a hadtörténelmet tanulmányozta.

A hadászattal foglalkozó művek főleg a mélységben egymást követő hadműveletekkel foglalkoztak. Kisebb figyelmet fordítottak a koalíciós háború, a hadászati támadó hadmű-veletek, a hadászati védelem, a frontok (seregtestek) közötti együttműködés szervezésére és a hadászati vezetés kérdéseire.

A harmincas években a kutatások lendülete megtört, és különösen a hadászat fejlődése nem volt kielégítő.

A túlzások és tévedések ellenére számos új és korszerű tétel született, amelyeket fő-képpen a polgárháború tapasztalataiból merítettek. Helyesen vették számba a valószínű ellenségeket, és alapos elemzést adtak az első világháború és a polgárháború közötti külön-bözőségekről. Ezen a talajon vizsgálták a jövő háborúira vonatkozó problémák megoldását.

Főbb tételeik a következőkben foglalhatók össze:72

• a jövő háborúját a rendkívüli aktivitás, a határozottság, a manőverező jellegű te-vékenység jellemzi majd (M. V. Frunze);

• a támadó tevékenység lesz a harctevékenységek fő fajtája. E tevékenység fő módszere a nagyobb harckocsi- és légi kötelékekkel, a lovasság alkalmazásával az ellenség szárnyára és hátába mért csapások ( A. M. Zajoncskovszkij);

• a háborút tömeghadseregek vívják meg, amelyekből nagy seregtesteket, (had-seregeket, frontokat) szerveznek. Ezek összecsapásai nagy veszteségeket okoz-hatnak, amelyek nem jelentik azonban a vesztes fél részéről a döntő vereséget, mivel a háború ezután még nagyobb hevességgel és feszítettséggel folytatódik (L. B. Kamenyev). Az első ütközetekben vesztes fél új erőkkel pótolja veszte-ségeit, az arcvonalon keletkezett réseket újra bezárja, és új, egymást kiegészítő és időben egymást követő ütközetek egész sora bontakozhat ki az arcvonal teljes szélességében. Ilyen tervszerű, egymáshoz kapcsolódó ütközetek megnyerése után lehet csak megakadályozni az arcvonalakon keletkezett rések lezárását, így végső soron a vesztes fél állandóan kénytelen feladni a területeit, ami végül a ka-pitulációhoz vezet.Ezt a tételt később a második világháború eseményei igazolták.

• A hadjáratok régi fogalma elavult, a háború szakaszokra tagolódik, ezeken belül pedig néhány egymáshoz kapcsolódó hadművelet zajlik le. E szakaszok megkö-zelítően fedik a régi hadjárat elnevezés tartalmát (M. V. Tuhacsevszkij).

A második világháború előtt tehát a szovjet hadtudomány művelői helyesen ismerték fel a jövő háborújának főbb jellemzőit. Elméleteiket számos országban, többek között Német-országban is elemezték és értelmezték, sőt egyes elemeit átvették és alkalmazták a gya-korlatban.

72 A szerző következtetései a gondolatok után zárójelben feltüntetett katonai gondolkodók művei alapján.


6.3.5. A katonai elméletek és nézetek, valamint a hadművészet a két világháború között

a) Elképzelések a jövő háborújáról

Az első világháború a hadművészet számos olyan kérdését vetette fel, amelyre a szem-ben álló felek menet közben a választ csak részben tudták megtalálni, és megoldásuk a háború utánra maradt. A meginduló sokoldalú elméleti kutatásokat az első világháború tapasztalatain túl elsősorban a haditechnikai eszközök gyors fejlődése, valamint új haderő- és fegyvernemek megjelenése befolyásolta. Természetesen ebben a kérdésben meghatározó tényezőként bírt az adott állam politikai célkitűzése, társadalmi-gazdasági berendezkedése és a termelőerők fejlettségi szintje.

Az első világháború már minden tekintetben igazolta, hogy a fegyveres küzdelem a gépi korszakába lépett. Ebből a tényből és a technikai fejlődés irányaiból kiindulva a ka-tonai teoretikusok helyesen határozták meg azt, hogy a jövő háborújában a gépek még döntőbb szerepet fognak játszani. A jövő háborúja képének megrajzolásában számottevő eredményre először a Szovjetunióban, majd Németországban jutottak.

Mihail Vasziljevics Frunze (1885–1925) szovjet teoretikus már a húszas évek elején állást foglalt a jövő háborújának jellegével kapcsolatosan.

Frunze katonaelméleti munkásságával kora katonai teoretikusai közül legsokoldalúb-ban rajzolta fel a jövő háborújának jellegét. Helytelen tehát az a felfogás, amely a „totális háború” gondolatát Ludendorff (1865–1937) német tábornoknak tulajdonítja. Ő ezt csak jó tíz évvel Frunze után fogalmazta meg.

b) A katonai elméletek

Az első világháború problémáira választ kereső sokoldalú kutatómunka több, egymástól különböző, illetve egymást kiegészítő katonai elmélet megszületéséhez vezetett. Legtöbben a fokozatosan haderőnemmé váló repülőgépek és a fegyvernemmé lett harckocsik alkalma-zási lehetőségével foglalkoztak, mert ezekben látták a kibontakozás feltételeit. A harckocsik híveinek elképzelési a páncélos vagy gépesített háborúk elméletében foglalhatók össze. A harckocsik alkalmazása mellett a húszas évek elején elsőként az angol John Charles Fuller (1878–1966) tábornok és honfitársa, Basil H. Liddell Hart (1895–1970) kapitány emelt szót. Fuller véleménye szerint a jövő háborújában a döntés a harckocsizó és gépesített csapatoké lesz. A háborúban nem a számbeli fölényt, hanem a mozgékonyságot tartotta döntőnek, mert ez lehetővé teszi az ellenség meglepését. A háborúk jellegének meghatározásánál a magas fokú gépesítettségből indult ki. A hadseregek gépesítése és motorizálás forradalmasítják a hadviselést, így ehhez kell igazítani az egész kiképzési és szervezeti rendszert. A sok po-zitív és helytálló következtetés mellett Fuller eltúlozta a harckocsik és a gépesített csapatok szerepét. Bár maga is elismerte, hogy a felállítás költségei korlátozni fogják az ilyen típusú fegyveres erő méreteit, arra a következtetésre jutott, hogy a milliós tömeghadseregek kora lejárt. Szerinte a gyors győzelem kivívására csak a hivatásos katonákból szervezett és állan-dó harckészültségben tartott harckocsi- és gépesített csapatok képesek. Az általános moz-gósítással felállított tömeghadseregnek Fuller csak azt a feladatot szánta, hogy a harckocsik


által legyőzött ellenség területét szállja meg. Fuller felismerve a repülőgépek jelentőségét, nagy fontosságot tulajdonított a harckocsik és a repülőgépek szoros együttműködésének.

Liddell Hart nézetei sok tekintetben megegyeztek Fulleréval, azt azonban nem osztot-ta, hogy a harckocsik egyedül is képesek a győzelem elérésére. Bizonyította, hogy a siker érdekében a gyalogság és a harckocsik együttműködése nem nélkülözhető. Írásaiban erő-sen hangsúlyozta a gyalogság teljes gépesítettségének, kis, páncélozott gépjárműkre való ültetésének szükségességét. Úgy vélte, hogy olyan magasabbegységeket kell kialakítani, amelyek egy-egy harckocsi és egy-egy páncélosgyalogos-csoportot foglalnak magukban, önjáró tüzérséggel megerősítve. Ezzel lényegében azonos menet- és manőverképességű összfegyvernemi szervezeti formák kialakítására tett javaslatot.

Fuller és Liddell Hart elképzelései azonban szöges ellentétben álltak az utolsó csata doktrínáját valló hivatalos brit nézetekkel, és munkáik a hazai katonai körökben sem keltet-tek nagyobb visszhangot. A németek viszont felfigyeltek az angol kutatásokra és gyakorlati eredményekre. Hans von Seeckt (1866–1936) vezérezredes is úgy vélte, hogy a jövő a kis hadseregeké. Felismerte a gyalogság, a lovasság és a tüzérség mellett új fegyvernemként jelentkező harckocsi csapatok jelentőségét, de anélkül, hogy az bármelyiket is pótolná. Nagymértékben kiemelte a lovasság szerepét, ami azon alapul, hogy a versailles-i béke-szerződés megtiltotta a németek részére a harckocsi csapatok felállítását, így Seeckt a siker elérését csak a lovassággal képzelhette el.

A hivatalos német elvek – e nézetet messze meghaladva – a harmincas évek közepére már a harckocsi- és páncélos csapatoknak tulajdonítottak döntő szerepet a siker kivívásában. Heinz Guderian (1888–1954), a későbbi vezérezredes a támadás megszervezésénél leg-fontosabb alapelvnek a harckocsik harci lehetőségeinek számbavételét tartotta. Véleménye szerint az a fegyvernem, amely a korszerű háborúban a támadás főerejének hordozója, igényt tarthat arra, hogy ezt az erőt saját törvényszerűségei szerint alkalmazzák. Ahol tehát a páncélosokat bevetik, ott ők alkotják a fő fegyvernemet, és lehetőségeikhez kell igazod-niuk a többi fegyvernemnek. Guderian felismerte, hogy a siker csak akkor érhető el, ha a teljes hadműveleti mélységben egy időben mérnek csapást.

A harckocsit kizárólag csak támadásra kívánta alkalmazni. A védelemben való tevé-kenységüket egyenesen károsnak tartotta.

Ludwig von Eimannsberger (1878–1945) osztrák tüzértábornok is a páncélos és gépe-sített csapatokat tartotta a jövő háborúja főszereplőinek, de erőteljesen hangsúlyozta a gya-logság szerepének fontosságát, és síkraszállt gépesítésük, valamint páncéltörő fegyverekkel való ellátásuk mellett is. Alapvetően azonban mind a harcászati, mind a hadműveleti siker kifejlesztésében a harckocsiknak tulajdonított döntő szerepet.

Charles de Gaulle (1890–1970) francia ezredes (később tábornok, majd államfő) szembefordulva a hivatalos nézetekkel, egy páncélos és gépesített csapatokból felállítandó hivatásos hadsereg létrehozását szorgalmazta. Az volt a véleménye, hogy Franciaországot a meglepetésszerű német támadástól csak ilyen hadsereg, és nem a Maginot-vonal védheti meg, mert ez már a háború kezdetén képes a kezdeményezés megragadására, a haditevé-kenységnek az ellenség területére való átvitelére. De Gaulle az ilyen elit hadsereget nemcsak harcászati, hadműveleti, hanem hadászati feladatok megoldására is képesnek tartotta, de emellett hangsúlyozta, hogy az ellenség teljes szétverését és területének elfoglalását csak a tömeghadsereggel együtt képes végrehajtani. Gondolatait éppúgy elvetették, mint az an-gol teoretikusokét.


A katonai szakemberek másik csoportja az önálló légierő kötelékébe szervezett repülő-gépek tömeges alkalmazásával képzelte el a jövő háborújában a döntés gyors elérését. Úgy vélték, hogy a légierő nagy mélységére ható, váratlan csapásaival nemcsak a hadműveleti, hanem a hadászati sikerek kivívására is képes lesz. Európában elsőként az olasz Giulio Douhet (1859–1930) olasz tábornok foglalkozott a légierő önálló alkalmazásának kérdé-seivel, és alkotta meg a húszas évek végére a korlátlan légi háború elméletét. Teóriájának vezérfonala: védelem a szárazföldön, tömeges támadás a levegőben. A szárazföldi erők szerinte nem képesek nagy mélységű csapást mérni az ellenségre, a védelem tűzereje, az erős páncélelhárítás és a műszaki akadályok tömege meghiúsítja a gyalogság, a páncélos, illetve a gépesített csapatok támadását. A háború – Douhet elméletében – a légierő önálló légi hadseregeinek csapásaiból fog állni, amelyek elpusztítják az ellenség létfontosságú célpontjait, bénítják tevékenységét, súlyos veszteségeket okoznak a hátország lakosságá-nak és demoralizálják az egész társadalmat, amely oda vezethet, hogy a kormány a háború abbahagyására kényszerül. A szárazföli és a tengeri erő szerepe ebben a háborúban arra korlátozódik, hogy a légierő sikerét kihasználva, szétverje a megmaradt erőket, megszállja az ellenség területét. Douhet eljutott ahhoz a szélsőséges gondolathoz is, hogy a légierő fejlesztésével párhuzamosan a szárazföldi és a tengeri erőket fokozatosan le kell építeni. A győzelem kivívásában elengedhetetlennek tartotta a hadászati kezdeményezés megra-gadását, amelynek legfontosabb követelményeként a légi uralom megszerzését tekintette.

A két világháború közötti teoretikusok jelentős eredményeket értek el a hadművészet egyes kérdéseinek kutatásában, a jövő háborúja várható képének megrajzolásában. Úgy vél-ték, hogy az új harceszközök egyedül is képesek lesznek a döntő hadászati sikerek elérésére. Felismerték a haditechnika megnövekedett jelentőségét, de sokszor olyan eredményeket vártak tőle, amelyek meghaladták teljesítőképességét. Kezdetben lebecsülték a milliós tö-meghadseregek szerepét, és csak a harmincas évek közepén kezdtek azzal jelentőségéhez méltóan foglalkozni.

6.3.6. A hadművészet fejlődése a második világháború idején

A második világháború kitörésekor az egymástól eltérő politikai célok és az egyenlőtlen társadalmi-gazdasági fejlettség következtében a hadviselő felek hadtudománya különböző fejlettségi szinten állt. Ez kihatott a második világháború első éveinek harccselekményeire (1939–1941), de a háború középső és befejező szakaszában számos ország hadtudománya nemcsak behozta a elmaradást, hanem olyan eredményeket is elért, amelyek elősegítették a győzelem kivívását.

A háború során a szovjet hadtudomány a többi között a következő fontosabb elméleti tételeket rögzítette, illetve alkalmazta a hadművészetben.

A hadászatban a kezdeti időszak (a moszkvai csatáig) nehéz körülményei között foko-zatosan kijavították a személyi kultusz okozta hibákat, és a háború nyolc (hat támadó és két védő) hadjárata során tovább tökéletesítették és alkalmazták a húszas években és a harmin-cas évek elején kidolgozott helyes elveket. Sikeresen oldották meg az új eszközök (harcko-csik és repülőgépek) tömeges alkalmazását, a hadászati vezetés (kollektív és egyszemélyi) problémáit, a hadászati védelem és támadás alapkérdéseit, a hadászati tartalékok mesteri felhasználásának és a haderőnemek együttes hadműveleteinek kérdéseit.


A második világháború bebizonyította: a szovjet hadászat már jóval a háború előtt he-lyesen határozta meg, hogy a jövő háborújában hatalmas mennyiségű anyagi erőt és eszközt fognak alkalmazni, és egy ilyen háború hosszan tartó lesz, amelyben a fő pusztítóeszközök a harckocsik, a repülőgépek és a tengeralattjárók lesznek az embertömegek döntő és elsőd-leges közreműködésével.

A szovjet hadműveleti művészet sikeresen kidolgozta a nagy erő- és eszköztömegek bevonásával végrehajtandó nagy mélységű és gyors ütemű, manőverező jellegű, széles arc-vonalon, egymás után következő hadműveletek szervezési és vezetési alapelveit. Helyesen ismerték fel az erők és eszközök döntő irányokban való tömörítésének, a mélyen lépcsőzött hadműveleti felépítés és az erős második lépcsők alkalmazásának elveit. Felismerték és al-kalmazták a hadműveleti vezetés központosításának, ugyanakkor a maximális önállóság biztosításának dia1ektikus egységét.

A szovjet hadműveleti művészet nagy sikereket ért el a front- és hadsereg-hadmű-veletek folyamatos tervezése és vezetése terén. Ugyanakkor tökéletesítette a védelem áttörésének, a nagy csoportosítások bekerítésének és megsemmisítésének, az egy- vagy többirányú hadműveleti manővereknek (azokon belül az áttöréseknek), az átkarolásnak, a gyakran alkalmazott megkerülésnek az elveit.

A szovjet harcászat megoldotta a korszerű körülményeknek leginkább megfelelő aktív és manőverező harcok szervezési, tervezési és vezetési problémáit. Mindezek olyan harcá-szati sikereket eredményeztek, amelyek hadműveleti sikerekké váltak.

A második világháború során a többi szövetséges ország hadtudománya is jelentősen fejlődött, hozzájárulva ezen keresztül a közös győzelemhez Az antifasiszta koalícióban részt vevő polgári demokráciák közül a hadtudományi fejlődés területén a legnagyobb eredményeket az Egyesült Államok érte el. Az Amerikai Egyesült Államok hadtudománya az európai háború kezdetén (1939. szeptember 1.) még nagyon elmaradt a korszerű köve-telményektől. Az amerikai fegyveres erők haderőnemei közül csak a haditengerészet felelt meg mennyiségileg és minőségileg a korszerű színvonalnak. A hadtudományban Clausewitz és Jomini elméleti munkái uralkodtak; az alapjaiban téves „tengeri erő”-elméletet hivatalo-san elfogadták. A Monroe-elv katonai vonatozásainak szellemében csak a nyugati félteke védelmére készültek. Douhet elméletét sokan követték, bár ezt kezdetben a hivatalos ameri-kai katonai vezetés elvetette. A szárazföldi csapatok és a légierő fejlesztését elhanyagolták.

A döntő fordulat 1940–1941-ben következett be. Ekkor megkezdték az elméleti tételek felülvizsgálását, és két fontos kérdésben reális következtetésre jutottak.

Megállapították:• a légierő szerepe a háború során megnövekedett, képes önálló hadműveletekre.

Fontosságát tekintve a haderőnemek között az első helyre került. A légierőn belül a fő szerep a távolsági (hadászati) légi kötelékeké;

• a haditengerészet tevékenysége nem lehet önálló, mivel az döntően a légierő tevé-kenységétől függ. Ezért a fő eszköz e haderőnemen belül a repülőgép-anyahajó, mert légi fölény nélkül a haditengerészet sem működhet.

E két fő kérdés mellett helyesen dolgoztak ki a hadműveleti művészethez tartozó olyan el-méleti kérdéseket, mint a nagyobb kötelékek hadműveleti előkészítése, vezetése és harcának minden oldalú biztosítása. A fő figyelmet a támadásra, a deszant hadműveletekre fordítot-ták, s e téren számos helyes következtetésük is született. A védelmi hadműveletekkel nem


foglalkoztak, mivel mindig volt lehetőségük a támadásra. Az eredmények mellett azonban a kezdeti szakaszban, több körzetben (Csendes-óceán) vereséget szenvedtek, mivel hajla-mosak voltak lebecsülni az ember és a meglepés szerepét, a technikát viszont túlbecsülték.

Angliában a hadtudományi elméletek ebben a korban két fő koncepcióra támaszkod-tak. Az erős, korszerű szárazföldi haderővel erős haditengerészetet, a gyenge elmaradott országokkal szemben kis elit hadsereget kell szembeállítani. Ez utóbbi egyetlen ütközetben képes háborút nyerni, míg az erős országokat hosszan tartó küzdelemben ki kell meríteni. Az angol hadtudomány ezen az alapon egyoldalúvá vált. Az európai háborúra alkalmazható elveket a franciáktól és németektől vették át, amelyeket a háború során számos vonatko-zásban tökéletesítettek.

A jelentős tapasztalatokat felhasználva új elveket alkalmaztak például a nagyobb kombinált hadműveletek tervezése, szervezése és vezetése terén, a légierő, a harckocsik és a tüzérség keskeny arcvonalon történő tömeges alkalmazása és a légideszant-hadműve-letek szervezése során. Elméleti tételeik közül néhány maradandónak bizonyult. Így az erő- és eszközfölény előrehozásának, a harc minden oldalú biztosításának és a meglepésre való törekvésnek az elve.

Ennek megfelelően az angol hadtudomány a második világháború alatt (főleg annak második felében) a szovjet és az amerikai hadtudományhoz hasonlóan jelentősen fejlődött.

Az antifasiszta koalíció negyedik tagjának, Franciaországnak nem volt ideje helyes-bíteni az elavult hadművészeti elveit, mivel a háború második évében európai területén katasztrofális vereséget szenvedett. Ennek fő oka a franciák téves elképzelése volt. Abban reménykedtek, hogy az első világháborúban sikert hozó állásharcok újabb kialakításával megakadályozhatják Németország fegyveres erőit abban, hogy Franciaországot elfoglalják. Ezután Németország szükségszerűségből a Szovjetunió ellen fordul és a vele való harcban legyengül, s ez törvényszerűen megszilárdítja Franciaország európai pozícióit és növeli be-folyását. Ennek megfelelően a háború kezdetén a Maginot-vonalra támaszkodva védelmet szerveznek, majd a háború egy későbbi szakaszában támadást indítanak. Ez az elmélet tel-jesen csődöt mondott, mivel a francia hadtudomány lebecsülte az új harci technika szerepét és jelentőségét. A német hadvezetés által tömegesen alkalmazott harckocsikkal és a döntő fölényben levő légierővel szemben a harckocsik és repülők fejlesztését elhanyagoló francia hadvezetés tehetetlen volt, és ezzel hozzájárult az egyébként is hibás katonapolitikai vonal-vezetés következtében létrejött vereséghez.

Franciaország példája bizonyította, hogy milyen károkat okozhat, ha a tudomány fejlődése megáll, s ha a háborúban a passzív tevékenység kerül előtérbe, az aktív támadó tevékenységet pedig lebecsülik.

Az antifasiszta koalíció ellenfelének, Németországnak a hadtudományi elméleteivel fordított volt a helyzet. A háború kezdetén az összes érintett ország tekintetében itt volt a legfejlettebb a hadtudomány, a háború során azonban képtelenek voltak a kialakult mű-veleti helyzetet a saját elméletüknek megfelelően kezelni, ami végső soron a hadászati kezdeményezés elvesztéséhez vezetett. A háború kezdetén a német hadtudomány fő tételei Clausewitz, Schlieffen, Ludendorff tanításain alapultak. Mindezeket nem mechanikusan alkalmazták, hanem figyelembe vették a fegyveres küzdelem új eszközeit, és ennek meg-felelő alkalmazási és vezetési elveket dolgoztak ki.

Fő elveik a hadműveletekben az aktivitás, a harckocsik és repülőgépek tömeges al-kalmazása, a kezdeményezés, a meglepés voltak. A háborút sajátosan rövidnek, „villám-


háborúnak” tételezték fel. Lefolyását úgy képzelték el, hogy a kezdetére a szárazföldi csapatokat, valamint a légierőt fel kell vonultatni és rejtetten kell szétbontakoztatni vagy összpontosítani, a háborút pedig minden előzetes figyelmeztetés nélkül, az ellenség hát-országi, hadászati fontosságú objektumaira és felvonuló csapataira mért meglepetésszerű tömeges légicsapásokkal kell megkezdeni. Mindezek szétzilálhatják az állami vezetést és a védelmet, ilyen helyzetben pedig sikeres lehet a földi csapatok támadása. Ez utóbbinál az első lépcsőben kell minden erőt koncentrálni. A fő ütőerőt a páncélos hadseregek al-kotják, amelyek mélyen behatolnak az ellenség területére, szétszaggatják arcvonalát, majd az elszigetelt erőket a gépesített lövészcsapatok felszámolják, ezután pedig megszállják az egész országot. Az egész támadás tehát egy időszakra, a háború kezdetére koncentráló-dott, s tőle függött a háború végső kimenetele.

Ez az elképzelés bevált Csehszlovákiában, Lengyelországban, Dániában, Norvégiában, Hollandiában, Belgiumban, Franciaországban, Görögországban, de nem vált be a Szovjet-unióban és Jugoszláviában. A bukáshoz – más ismert politikai, gazdasági és katonai okok mellett – hozzájárult az is, hogy a német katonai felső vezetés az addigi sikereket biztosító módszereket kezdte sablonként alkalmazni.

6.3.7. A hadművészet második világháború utáni fejlődésének összegezése

A második világháború utáni fejlődés periodizálásának rendező elve a Szovjetunióban az atomfegyver rendszerbe állítása és tömeges elterjedése volt. Ugyanakkor az Amerikai Egyesült Államok és a NATO az egyes szakaszok határainak megjelölésénél az atom-eszközök tekintetében megjelenő erőviszony-változásokat vették figyelembe. Ezt tükrözik a hivatalosan megfogalmazott és a változó helyzethez igazított katonai doktrínák.

A háborút követő években a haderőnemek fejlesztésénél a megváltozott katonapolitikai helyzettel, a várható ellenfelek törekvéseivel és lehetőségeivel számoltak. Így a Szovjet-unió elsősorban a haditengerészetet, a légierőt és a honi légvédelmet fejlesztette, míg az USA a légierő (atombomba) növelését tartotta a legfontosabbnak. Ez egyik félnél sem jelentette a többi haderőnem jelentőségének tagadását. A békehadrendek és az új haderőnemi arányok kialakításával egy időben, a Szovjetunióban felgyorsult az atomfegyver előállítása. Az 1950-es években alkalmassá tették a fegyverzetet és a technikai eszközöket, a fegy-veres erők szervezetét az atomfegyverekkel vívott háború követelményeire, kidolgozták a hadművészet új elméletét és gyakorlatát, és ennek megfelelően képezték ki a csapatokat, törzseket és parancsnokokat. A hatvanas évektől a fő figyelem az új haderőnem, a hadá-szati rakétacsapatok fejlesztésére irányult. Ezzel párhuzamosan valamennyi haderőnemet atomfegyverrel láttak el.

Az első időszakban a hagyományos fegyverzet fejlesztését a háborús tapasztalatok és a gépesítésre való törekvés igénye határozta meg. Az atomfegyverek tömeges elterjedését követően a fő figyelmet a hatékonyság növelésére (tűzerő, pontosság, manőverező képesség, terjedelem és súlycsökkentés stb.), a személyi állomány tömegpusztító fegyverek elleni vé-delmére fordították. A hadügyi forradalom kibontakozásával egyre szélesebb körben terjedt el a vezetés gépesítése és automatizálása.


A szervezeti formák kialakításánál alapvető követelmény volt az önállóság, a magas harckészültségi szint, a könnyű vezethetőség és a különböző viszonyok közötti alkalmaz-hatóság.

Az atomfegyver tömeges elterjedéséig a háború lefolyásának elképzelései általában megfeleltek a második világháborús gyakorlatnak. A háború kimenetelében továbbra is döntő szerepet tulajdonítottak a szárazföldi haderőnemnek, amelynek lehetőségeit növel-te a támadóeszközként számításba vett atomfegyver. A rakéta-atomfegyver megjelenése, illetve az új haderőnem kialakulása gyökeres változást idézett elő. Az ellenség megsem-misítésének tervezett fő eszközévé a tömegpusztító fegyverek váltak, ami megkövetelte a hadművészet egyes kategóriáinak átértékelését. Megváltozott a hadművészet ágainak egymáshoz való viszonya, módosultak a háború kezdeti és további időszakaira vonatkozó nézetek, új tartalmat kapott az erő- és eszközösszpontosítás, nőtt a kezdeti csapás, az ál-landó harckészültség szerepe.

A tömegpusztító fegyverek megkövetelte széttagoltság és a csapatok megnövekedett csapásmérő képessége jelentősen módosította a haditevékenységek térbeli kiterjedését. A minőségileg új fegyver és a fegyveres küzdelem megváltozott feltételei új harctevékeny-ségi és harcbiztosítási formák kialakulásához vezettek:

A háború megváltozott jellegének és a technika megnövekedett szerepének ellenére az ember maradt a meghatározó tényező. Ezért a siker alapvető feltétele továbbra is a sze-mélyi állomány erkölcsi-politikai, fizikai-pszichikai felkészültségének magas színvonala maradt.

6.3.8. A második világháború utáni főbb helyi háborúk hadművészeti tapasztalatai

A második világháború utáni fegyveres konfliktusok tapasztalatai azt igazolták, hogy azokat a támadást indítók jól előkészítették, a megtámadott országok pedig általában ked-vezőtlen helyzetben voltak. A helyi háborúk előkészítése során kiemelt jelintőséggel bírtak a pontosan kidolgozott, a gazdasági-politikai és katonai helyzetet reálisan számba vevő tervek. Megállapítható, hogy az összecsapások a legtöbb esetben váratlanul kezdődtek, s kezdettől maximális feszítettséggel folytak, a szemben álló felek igyekeztek megragadni a kezdeményezést, és rövid idő alatt elérni a hadászati célt.

Az agresszor már a támadás megindulásától kiemelt feladatnak tartotta a légi uralom megszerzését, mivel ez egyben a szárazföldi csapatok és a haditengerészeti flotta eredmé-nyes tevékenységének is előfeltétele volt. A helyi háborúk tapasztalatai szerint a korszerű harci technika tömeges alkalmazásával, a hatótávolság, manőverező képesség és hatásosság növekedésével a váratlanság jelentősége – különösen a légierő vonatkozásában – megnőtt. A tapasztalatok megerősítik a hadművészet olyan alapvető elveinek szilárdságát, mint az erőkifejtés összpontosítása a főirányban, a haderő- és fegyvernemek szoros együttműkö-dése, a manőverek széles körű alkalmazása a hadműveletek folyamán stb. Ugyanakkor az is látható, hogy a védelem jellegének megváltozása következtében annak áttörése rendkívül bonyolulttá vált. A változást elsősorban a korszerű páncéltörő eszközök és a páncélozott szállító harcjárművek sűrűségének növekedése idézte elő.


A főirányban az ellenséggel szembeni döntő fölény és az erőkifejtés fokozása ér-dekében a mély hadműveleti, illetve harcrendi felépítésre való törekvés figyelhető meg. Ugyanakkor a hagyományos felépítéshez viszonyítva új elemek is megjelentek. A koreai háborútól kezdődően az ellenség légi úton történő átkarolásának méretei és az azt végrehajtó erők növekedése figyelhető meg, a légideszantcsapatok a felépítés állandó elemeivé váltak.

Az 1980-as évek elejének helyi háborúi, mint például a brit–argentin háború (1982. március 19. – június 15.), Izrael agressziója Libanonban (1982. június 6. – augusztus 19.), az Irak és Irán közötti háború (1980. szeptember 22-től), miközben megerősítettek több korábbi elvet, felszínre hoztak a háború előkészítésével, kirobbantásának módjaival, lefo-lyásával kapcsolatban néhány új nézetet is. Az említett háborúk egyértelműen bizonyították a légi uralom megszerzésének döntő jelentőségét.

Az öbölháború (1991. január 16. – 1991. február 28.), a második öbölháború (2003–2011) vagy a 2001-től tartó afganisztáni háború ismét változásokat hozott a hadviselésben. Az új és hatékony légi támadóeszközök, a légierő széles körű alkalmazása megnövelte a lég-védelem jelentőségét is, ugyanakkor a különböző zavaróeszközök új követelményeket tá-masztottak a légvédelem megszervezésével szemben. A légvédelmi eszközök mozgékony, vegyes állományú csoportosításait kellett létrehozni, amelyek lehetővé tették a légi célok elleni eredményes tevékenységet minden sebességi és magassági tartományban. Megnőtt a vadászlégierő, a légvédelmi rakéta- és a légvédelmi tüzércsapatok együttműködésének szerepe a légi támadóeszközök megsemmisítésében.

A csapatok és fegyverek automatizált irányítási rendszerei fokozták a harcot az éter-ben. Széleskörűen alkalmazták az információs műveletek különböző eszközeit, amelyek közvetlen hatást képesek gyakorolni a harctevékenységek kimenetelére. A fegyveres erők korlátozott alkalmazása is szükségessé tette a békében előkészített vezetési rendszerek majdnem teljes mértékű felhasználását. Az egységes vezetés hiánya, a határozatlanság az elhatározások meghozatalában, a szemben álló fél harcképességének lebecsülése, az információs műveletek rendszabályainak megsértése, a vezetési pontok alacsony fokú élet- és működőképessége, a „civil oldal” megjelenése a műveletekben közvetlenül kihatott a tevékenység végső kimenetelére.

Egyértelműen bizonyított, hogy elengedhetetlen a kis alegységek (század, zászlóalj) önállóságának biztosítása, különösen erdős-hegyes körzetekben. Mindez szükségessé te-szi a kis méretű, nagy hatékonyságú, hordozható híreszközök, a minden oldalú támogatás és biztosítás közvetlen alkalmazását a harcrendben.

A helyi háborúk tapasztalatai igazolják a korszerű háborúkban az erkölcsi tényező szerepének növekedését. Ismét fokozottan előtérbe kerül a csapatok mellett a társadalom ideológiai-politikai felkészítése is.

A hadviselés tudományelméleti és tudomány-rendszertani alapú fejlődésének törté-netét – figyelemmel az emberiség történelmi fejlődésének korszakolására – a fejezetben leírtakkal összhangban, az alábbi 24. ábrán mutatjuk be.


24. ábra A hadviselés fejlődéstörténete


6.4. A jelenkori hadviselés néhány jellemzője

Az elmúlt mintegy negyed század során lezajlott háborús és válságreagáló (nem háborús) katonai műveletek elemzéseinek eredményei azt mutatják, hogy a műveleteket a hagyomá-nyosnak ítélt hadszínterektől, keretektől és környezettől jelentős mértékben eltérő tarta-lommal és módon hajtották végre.

A jövő fegyveres küzdelmének megvalósulása során minden bizonnyal változik a ha-dászat, a hadművelet és a harcászat közötti viszony is. Várhatóan nem különböztetjük meg majd olyan élesen a hadműveletek különböző szintjeit, a hagyományos felelősségi köröket, a határokat a hadművészet három szintje között.

Ugyanakkor kijelenthető, hogy a folyamatok szigorú hadászati ellenőrzés alatt ma-radnak.

Az atomeszközökkel vívott háború lehetőségét is figyelembe véve kijelenthető, hogy az egyébként hagyományosnak mondható fegyveres küzdelem a műveleti térség egészében zajlik, a haderő minden komponensének, a bevethető legkorszerűbb eszközöknek, valamint a legszélesebb körű társadalmi képességek átfogó alkalmazásával.


Jellemző lesz a nagy hatótávolságú, nagy pontosságú fegyverek alkalmazása vala-mennyi, a műveletben részt vevő haderőnemnél. A műveletek megszakítás nélkül folynak a haderőnemek csapásainak egyidejű alkalmazásával.

Kontinentális térségben a szárazföldi műveletek kiemelt fontossága megmarad, de ezek mellett döntő lesz a légtér feletti ellenőrzés kívánt szintjének megszerzése és fenntartása, továbbá a rakéta- és tűzcsapások végrehajtása. Kétségtelenül nőni fog a felderítés szerepe, az erők széttagolásának és megóvásának szükségessége, továbbá a hatékony lég- és rakéta-védelem jelentősége.

A jövő hadseregei tehát a változó hadműveleti körülmények teljes skálájával szembe-sülnek, ezért a leírtakra figyelemmel célszerű, ha a következőkben áttekintjük mindazokat az alapvető feladatokat, amelyek korunkban a társadalmi közösségek által fenntartott fegy-veres erőkre hárulnak.

Megállapíthatjuk, hogy a 21. század első évtizedének vége után a különböző civili-zációs kultúrkörökhöz tartozó országok és nemzetek hadseregei a globálisan érvényesülő kihívások tükrében, figyelemmel a regionálisan érvényesülő stratégiai és politikai jellem-zőkre, egységesen az alábbi feladatokat hajtják végre:

• az adott társadalmi közösség (csoport, nemzet, nemzetközösség, szövetség) biz-tonságát érintő katonai fenyegetések visszatartása;

• az adott társadalmi közösség (csoport, nemzet, nemzetközösség, szövetség) gaz-dasági és politikai érdekeinek védelme;

• békeidőszaki katonai műveletek végrehajtása;• a katonai erő válságreagáló és háborús katonai műveleti alkalmazása.

A fentiekben felsorolt alapvető feladatok végrehajtása a fegyveres erőkkel szemben olyan követelményeket támaszt, amelyek birtoklása a feladatok végrehajtásának biztosítékát jelenti.

A fegyveres erőkkel szemben támasztott elsődleges követelmények:• a hadászati visszatartás képességének fenntartása;• a mozgósítási és harci készenlét fejlesztése;• a hadászati mobilitás fenntartása;• feltöltöttség, jól kiképzett és felkészített személyi állománnyal;• technikai ellátottság korszerű eszközökkel, illetve az anyagi, technikai tartalékok

biztosítottsága.

A közelmúltban és napjainkban lezajlott magas és alacsony intenzitású katonai műveletek tapasztalatai alapján korunk hadviselése tekintetében a következő legfontosabb tendenciák tapasztalhatók:

• A magas intenzitású műveletek végrehajtása során az erők és eszközök döntő irányba történő összpontosításának elve megmarad, de módosul. Mindenekelőtt olyan módon, hogy azt a pusztítóeszközök (tűzeszközök) és azok tűzcsapásainak összpontosításával fogják megvalósítani. Ennek következtében a nagy műveleti térségek, a nagy földrajzi kiterjedések ellenére vagy azzal együtt sem lesznek lefedetlenek, hiszen annak minden négyzetméternyi területe a nagy pontosságú, nagy hatóerejű fegyverrendszerek komplex kontrollja és behatása alatt áll majd.


• A csapásmérő csapatcsoportosításokat az egyébként széttagolt, nem összefüggő hadászati, illetve hadműveleti csoportosítás elemeiként csak az alkalmazás utolsó vagy legutolsó időszakában vonják előre és vetik be a számukra kijelölt műveleti színtéren.

• A már említetteknek megfelelően megváltozik, módosul a hadászat, a hadmű-velet és a harcászat közötti viszony, ugyanakkor mindhárom kategória megőrzi a jelen tőségét, de átalakul a viszonyrendszerük, ami a hadviselés egésze tekin-tetében új minőségi szintet jelent. Vagyis a jövőben feltehetően a hadászati esz-közök csapásainak, illetve az ellenség csoportosításai szétverésének eredménye a harc tevékenységek hadműveleti és harcászati szintű sikereitől fog függni.

• Megváltoznak a fegyveres küzdelem belső, illetve külső mutatói. A fegyveres küz-delemben szorosan kapcsolódnak egymáshoz a részt vevő haderőnemek, illetve az azokat alkotó fegyvernemek és szakcsapatok műveletei. Ezek során a műveleti csapatcsoportosítások rendkívül összetett, a 20. század első felében megvalósuló katonai műveletekhez viszonyítottan nagy mennyiségű, egymással következetesen összefüggő hadászati, hadműveleti, illetve harcászati feladatot oldanak meg egy azonos küldetés érdekében és keretében. Az ilyen tartalmú és jellegű műveletek az összhaderőnemi műveletek.

• A csapatok tevékenységének módjai támadásban és védelemben egyre jobban közelednek egymáshoz.

• Minden ezzel kapcsolatos „okoskodás” ellenére sem tartható az az alapvetés, hogy a nagy térségben kis erőkkel vívott hadműveletek végrehajtása során a fegyveres küzdelem megvalósulása veszteség nélküli, vagy minimális veszteségekkel lesz végrehajtható. A kontaktus nélküli háború szlogenje tarthatatlan ott, ahol a kato-nai műveletek eredményeként, különösen a háborús katonai műveletek eredmé-nyeként sikert, győzelmet akarunk elérni. El kell fogadnunk a még kezelhető, de a győzelem érdekében szükségszerű veszteségeket. A veszteségek indokolhatatlan megnövekedésének elkerülése érdekében arra kell törekednünk, hogy a műveleti színtér azon részén, ahol a döntést összhaderőnemi, esetleg haderőnemi műveletek keretében, a feladat-végrehajtásra létrehozott és célszerűen kialakított hadműveleti vagy hadműveleti-harcászati szintű csapatcsoportosítások harci műveleti tevé-kenységével kívánjuk biztosítani, ott már a fegyveres küzdelem kezdetén el kell érni, hogy a kontaktus nélküli művelet kontaktusos jellegűvé változzon. Vagyis közvetlen harcérintkezésbe kell kerülni az ellenséggel, és a köz vetlen harcérintke-zésben folytatott támadó vagy védelmi harc eredményeként el kell érni a kitűzött műveleti célt. Ha nem így teszünk, az adott műveleti színtéren összpontosított csapatcsoportosítást (csapatcsoportosításokat) kitesszük a pusztítóeszközök, tűz-eszközök tűzcsapásai hatásainak.

• A hadműveleti, illetve harctevékenységeknek jellemző vonása lesz a tűzfegyverek hatótávolságának megnövelése a fegyveres harc minden szférájában.

• Külön jelentősége lesz a csapatok azon képességeinek (nem halálos képességek-nek is), amelyek alkalmasak lesznek arra, hogy meg tudják semmisíteni az ellen-ség politikai és gazdasági vezetésének infrastruktúráját.

• Döntő jelentősége lesz a jövő háborújában a zavarvédett légvédelmi rendszerek-nek, amelyek funkcionális képességeik okán hatásos harcot tudnak folytatni az el-


lenség repülő és hadszíntéri rakétaeszközeivel szemben. A légvédelem rendszerét a jövő magas intenzitású fegyveres küzdelmének jellemzőire figyelemmel három szintre célszerű lépcsőzni. Az első szint a hadászati légvédelem komplex rendszere a szárnyas és ballisztikus rakéták elleni harc valamennyi elemével együtt. A máso-dik szint az elsőrendűen fontosnak vagy fontosnak tartott objektumok védelmére létrehozott légvédelmi rendszer. A harmadik szint a tényleges harcmező oltalma-zását jelentő, döntően és meghatározóan a szárazföldi vagy a haditengerészeti csapatcsoportosítás légvédelmére létrehozott rendszer.

• Az ellenség vagy a feltételezett ellenség – nyilvánvalóan tervezve az ag-ressziót – az általa szükséges rendszabályok sorát fogja megvalósítani a táma-dás kezdetének és jellegének fedése céljából. Ennek érdekében minden szinten és minden módon minden információs műveleti képességét alkalmazni fogja, sőt kiterjeszti azt a műveletek teljes spektrumára és időtartamára.

• A nem atomeszközökkel vívott háború esetén a légi fölény kivívása, illetve a nagy pontosságú fegyverek tömeges alkalmazása döntő hatással lesz a fegy veres küzde-lem kimenetelére. De ez nem jelenti azt, hogy a hadászati siker elérése érdekében ne lenne szükség a szárazföldi csapatok összpontosított földi hadműveleteire. A 21. században a fegyveres küzdelem összhaderőnemi szintű, tehát a siker elérése az egyik vagy másik haderőnem primátusával nem biztosítható.

• Az erkölcsi tényező szerepe megnő. Ezt a tényt a fegyveres erők kiképzése során figyelembe kell venni.

A tények makacs érvekAz előzőekben leírtak okán összegzésképpen fontosnak tartom kiemelni:

• Korunk és a jövő háborúi – legalábbis amelyeket ezen a bolygón vív nak – az örö-kösen érvényesülő gazdasági érdekeken túl egyértelműen eszmékhez és első sorban identitásalapú eszmékhez kapcsolódnak majd. Az emberiség olyan sokáig vívott területszerző háborúkat, hogy hajlamosak vagyunk elfelejteni azt, hogy külön-böző történelmi korokban azért háborúztak, hogy egy vallást vagy egy politikai rendszert erőszakoljanak egy ellenséges vagy ellen ségesnek kikiáltott népre, népcsoportra, társadalmi csoportra.

• A hadviselés fejlődéstörténetének áttekintését követően leegyszerűsített meg-közelítésben kijelenthetjük, hogy az atomfegyver megjelenéséig lehetséges volt a választás a két alapvető hadászati cél között. Azaz a megsemmisítés vagy a ki-fárasztás (semlegesítés) között.

• Az atomfegyverek alkalmazásának bekövetkezése esetén gyakorlatilag újra a le-tűnt korokban vívott megsemmisítő csaták fenyegetik a világot. Az egyetlen, bár lényeges különbség pusztán csak az, hogy nem csupán hadseregek, hanem egész emberi közösségek semmisülnének meg. Ezt annak köszönhetjük, hogy a tudo-mányt is besorozták a harcosok közé, amely ténynek nagyon leegyszerűsített kö-vetkezményeként „Dávid parittyájából nagy hatótávolságú nukleáris rakéta lett”.

• Az atomfegyverek alkalmazásának elve szerinti hadviselési mód leglényegesebb eleme a csapás kivitelezése anélkül, hogy annak végrehajtója felfedné magát, és ez a ma, illetve a holnap létező katonai erő valódi forrása.


• Ha – soha ne történjék meg – bekövetkezik a „ballisztikus rakéták földrészek közötti háborúja”, a célkitűzés elméletileg a napóleoni lesz: „hatástalanítsd az el-lenség tüzérségét, mielőtt még komolyabb eredménnyel használhatná azt” – csak nagyobb formátumban.

• A következő fegyveres konfliktusban az lesz a győztes, aki először támad – had-üzenet nélkül, illetve anélkül, hogy egyáltalán bármi jelét adná a készülő támadás-nak. Ez korunk fegyveres küzdelmének valódi és alapvető ter mészete, amely bénító pusztítást eredményez. Viszont a meglepetést egyre nehezebb elérni.

• Az Egyesült Államok és Oroszország legalább negyed százada versenybe kezdett a világűr birtoklásáért, de ezt a helyzetet a világ általában véve csaknem teljesen figyelmen kívül hagyta. A két ország, és ki tudja még, kik, jelentős felderítést vé-geztek és végeznek a valójában legénység nélküli műholdakról.

• A hagyományos eszközökkel vívott fegyveres küzdelmekben a politikai beavat-kozás lehetősége mindig fennáll. De a nukleáris fegyverekkel vívott küzdelem-ben erre a beavatkozásra nem lenne idő. Egy elnök, egy miniszterelnök vagy egy diktátor parancsot adhatna a „gomb megnyomására”, de utána el kell állnia az út-ból. A műveleteket vezénylő őszhaderőnemi-parancsnok kezdeményező szerepe és felelőssége szinte korlátlan.

• A jövő fegyveres küzdelmeinek jellemzői okán a magasabb szintű katonai ve-zetésben két csoport alakul ki. Az egyik a műveleteket irányító, a másik pedig a műveleteket közvetlenül vezető műveleti parancsnokok köre. A műveletek során a rangidős parancsnokoknak viszonylagos biztonságban kell maradniuk a digita-lizált térképeikkel és számítógépeikkel, viszont a „csatatéri parancsnokok” köré-hez tartozóknak az arcvonalból kell a műveleteket irányítani. Nekik újra fel kell venniük a személyes kapcsolatot a csapataikkal és embereikkel. Ez ugyan nem annyira egyszerű, mint mondjuk a 19. században, de a mai digitalizált világunkban megvannak az eszközök arra, hogy eljussanak hozzájuk. A „csatatéri parancsno-koknak” néhány kivételtől eltekintve a hadműveltek során megvalósuló ütközetek-ben semmivel sem lenne könnyebb dolga, mint a múlt nagy hadvezéreinek. Arra is fel kell készülni, hogy ebben a helyzetben ezek a parancsnokok a veszteséglisták élén szerepelnek majd ugyanúgy, mint a régi idők parancsnokai, mint, mondjuk, megannyi német tábornok a második világháborúban.

• Mindebből adódóan újra ki kell alakítani a parancsnokok személyiségét a jövő hadseregei számára.

Befejezés

Történelmi példák sora bizonyítja, hogy a különböző társadalmi rendszerekben élő tár-sadalmi közösségek életében – az ókortól napjainkig – meghatározó, sőt döntő szerepet játszottak a fegyveres erők.

A hadseregek minden történelmi korban a különböző nemzetek vezetői és kormányai kezében a hatalom alapvető eszközét jelentették. Birodalmak, nagyhatalmak, államok és népcsoportok, valamint különböző szövetségek létét vagy nemlétét határozták meg a mindenkori hatalom kezében lévő fegyveres erők.

A fegyveres küzdelmek megvívásához azok céljától, nagyságától, idejétől, lefolyta-tásának rendjétől függetlenül a hadseregek nélkülözhetetlenek voltak. Nem véletlen, hogy a korábbi évszázadokban a különböző nagyságú és társadalmi berendezkedésű országok fennmaradásának, biztonságának alapvető eleme általában a fegyveres erő volt. Az álla-mok – különösen az újkortól –a minél nagyobb és korszerűbb fegyveres erő fenntartásában látták létük biztonságát. Ebből adódóan, a különböző történelmi időszakokban a fegyveres erők létrehozása, fenntartása, korszerűsítése és felkészültségi szintjének meghatározása mindenkor a hatalom, illetve a legfelsőbb állami vezetés feladata és felelőssége volt.

Ez nem véletlen, mivel az évszázadok során megvívott háborúk és azok kimenetele a különböző háborúkban részt vevő népek, nemzetek, országok, birodalmak sorsát hatá-rozták meg véglegesen vagy hosszabb-rövidebb időszakra.

Hosszú évszázadokon keresztül nemzetközileg és erkölcsileg is elfogadott tény volt, hogy a fegyveres küzdelmekben a fegyverek erejével és több-kevesebb véráldozattal le-győzött nép vagy nemzet elfoglalt területe a győztes birodalmak vagy államok részévé, birtokává vált.

E felfogásban lényegesnek ítélhető változás csak a második világháború utáni időkben, elsősorban az Egyesült Nemzetek Szervezetének megalakulásával történt. Ez a változás azonban a gyakorlatban az államok nagy részénél kevésbé volt érezhető a katonai művele-tek végrehajtása után.

Elmondható, hogy szinte minden katonai erővel rendelkező állam legfelsőbb állami és katonai vezetése kidolgozza és törvénybe foglalja fegyveres erejének részletes feladatait, függetlenül attól, hogy ezt katonai stratégiának, honvédelmi tervnek, védelmi tervnek, nemzeti stratégiának vagy másnak nevezik.

A fegyveres erők törvényben meghatározott feladatai az állam társadalmi berendezke-dését, bel- és külpolitikáját, rövid és hosszú távú politikai és katonai elgondolását tükrözik.

Napjainkban a fegyveres erők részére meghatározott feladatok minden időben és bár-milyen körülmények közötti végrehajtására csak szilárd fegyelemmel és erkölcsi tartással rendelkező személyi állománnyal, a kor követelményeinek megfelelő haditechnikával, a szakfeladatokra sokoldalúan felkészített és kiképzett csapatokkal és törzsekkel lesz lehe-tőség. Valamint akkor, ha a könyvünkben leírtakat a társadalom tagjai elfogadják és áldo-zatokat is vállalnak megvalósításuk érdekében.


A kör bezárult, és a kötet végén a szerző visszautal az írásmű bevezetőjében rögzített gondolatokra.

Őszintén reméljük, hogy e könyv megírásával sikerült a tisztelt olvasók számá-ra – a hadügy, a katonai műveletek és a hadviselés elmélete és gyakorlata tárgyában – át-adni a korszerű hadtudományi alapokon nyugvó rendszerezett ismereteket. Olyanokat, amelyek elsajátítása és megértése után az azokkal rendelkezők képessé válnak helyesen értelmezni – a 21. század társadalmi viszonyai között – a katonai erő műveleti alkalmazá-sának a politikában, a biztonságpolitikában, a gazdaságban és nem utolsó sorban mindezek esszenciájaként a hadügyben betöltött szerepét és jelentőségét.

A kötet – amelyet elolvasás után a kezében tart a tisztelt érdeklődő – a hadügy, a ka-tonai műveletek és a hadviselés elméletének és gyakorlatának rendszertana.

Tematikus és rendszerezett tartalma, a benne szereplő fogalmak, illetve a tudomány-elméleti és gyakorlati kategóriák, valamint azok rendszerét magyarázó és értelmező, tu-dományosan megalapozott elemzések hitünk szerint hozzájárulnak ahhoz, hogy jelenkori társadalmunkban a tudományos, a szakmai és ezek által a közgondolkodás valamennyi kép-viselője e témakörökben szakszerű, korszerű és jól alkalmazható tudás birtokosává váljon.

Felhasznált szakirodalom

Applegate, R. A. D. – Moore, J. R. (1990): Warfare – an Option of Difficulties. An Examination of Forms of War and the Impact of Military Culture. The RUSI Journal 3. 13–20.

Ács Tibor szerk. et al. (1995): A magyar katonai gondolkodás története. Budapest, Zrínyi.Ágh Attila (1987): Globális kihívás. Budapest, Magvető.Ágh Attila (1989): Konfliktusok, háborúk. Budapest, Zrínyi.Bimbó József (1973): Légierő a háborúkban. Budapest, Zrínyi.Bombay László (1990): És feldübörögtek a tankok. Budapest, Akadémiai.Brzezinski, Zbigniew (1999): A nagy sakktábla. Budapest, Európa.Churchill, Winston S. (1989): A második világháború 1–2. Budapest, Európa.Clausewitz, Carl von (1961–1962): A háborúról I–II. Budapest, Zrínyi.Csizmadia Sándor (1998): A geopolitika mint a nemzetközi kapcsolatok elemzésének módszere.

Külpolitika, 1998. 1. szám.Deák János: Napjaink és a jövő háborúja. Hadtudomány, 2005. 1. szám (www.zmne.hu/ kulso/mhtt/

hadtudomany/2005/1/2005_1_3.html /2008. 05. 19./)Deák János: A katonai műveletek hadászati jellemzői napjainkban. Hadtudomány, 2005. 4. szám.

(www.zmne.hu/kulso/mhtt/hadtudomany/2005/4/2005_4_6.html /2008. 05. 19./)Deák János – Szternák György (2008): Grúzia – katonai és politikai események – 2008. Szakmai

Szemle 2008. 3. szám. 5–34. www.knbsz.gov.hu/hu/letoltes/szsz/2008_3_szam.pdfDeák Péter (1987): A hadügy és forradalma. Valóság 1987. 3. számForgács Balázs (2008): Káosz vagy rend a gerilla-hadviselésben? Kommentár, 2008. 1. szám.Frunze, V. M. (1959): Válogatott művek. Budapest, Zrínyi.Gaulle, Charles de (1973): Háborús emlékiratok. Budapest, Gondolat.Gazdag Ferenc szerk. (1997): NATO kézikönyv. Budapest, Stratégiai és Védelmi Kutatóintézet,

NATO Információs és Sajtóiroda.Giap, Vo Nguyen (1960): A népi háborúról. Budapest, Zrínyi.

249Befejezés

Gonda András – Szauter Lajos – Szántó Mihály (1986): Az egyetemes és magyar hadművészet fejlődése az ókortól napjainkig. Budapest, Zrínyi.

Groehler, Olaf (1983): A légiháborúk története (1910–1980). Budapest, Zrínyi.Hausner Gábor (2008): Zrínyi Miklós és a hadtudományi irodalom Magyarországon. Doktori (PhD)

értekezés, Budapest, ZMNE.Holmes, Richard szerk. (1992): A háborúk világtörténete. Budapest, Corvina.Julier Ferenc (1931): A hadvezetés művészete. Budapest, Magyar Szemle Társaság.Kende István (1979): Napjaink százhúsz háborúja 1945–1976. Budapest, Akadémiai.Keszthelyi Gyula (2008): A hatásalapú műveletek logisztikai műveletekkel szemben támasztott új-

szerű kihívásai. PhD-értekezés. ZMNE BJKM, Katonai Műszaki Doktori Iskola.Kiss Zoltán szerk. (2012): Magyarország és a védelmi igazgatás rendszere (Hagyomány és meg-

újulás). Budapest, Zrínyi.Kocsis Bernát szerk. (1985): Válogatás burzsoá hadtudományi írásokból. Budapest, Zrínyi.Kovács Jenő (1989): A hadászat, a geostratégia, a katonai doktrína új irányzatának hatása Magyar-

ország honvédelmi rendszerére. Budapest, ZMKA, Doktori értekezés.Kovács Jenő (1995): Magyarország katonai stratégiája. Elméleti kutatási területek. Budapest,

OTKA, ZMKA.Kőszegvári Tibor (1999): Hadviselés a 21. században. Hadtudomány 1999. 1. számKőszegvári Tibor (2008): A hadtudomány fejlődése az ókortól a 21. századig. Budapest, ZMNE,

egyetemi tansegédlet.Machiavelli, Niccolò (2015): A fejedelem. Ford. Lutter Éva, Budapest, Helikon.Miller, David ed. (1991): The Blackwell Encyclopaedia of Political Thought. Oxford, Blackwell.Montgomery, Bernard Law (1981): Montgomery tábornagy emlékiratai. Budapest, Zrínyi–Kossuth.Nagy Miklós Mihály (2004): A katonai erőszak elmélete és a 20. század. Múltunk 2004. 4. szám.

146–175.Nagy Miklós – Praveczki Zoltán (1998): A tengeri uralomról. Új Honvédségi Szemle 1998. 8. szám.Padányi József (2017): Egy kínai hadtudós gondolatai. In Gőcze István (szerk.): Állam és katona.

Budapest. Dialóg Campus Kiadó. 7–18.Padányi József (2017): Szun Ce és Zrínyi Miklós hadtudományi elvei a vezetésről. In Boda

József – Felkai László – Patyi András (szerk.): Ünnepi kötet a 70 éves Janza Frigyes tisztele-tére. Budapest: Dialóg Campus.

Perjés Géza (1965): Zrínyi Miklós és kora. Budapest, Gondolat.Perjés Géza (1983): Clausewitz. Budapest, Magvető.Perjés Géza (1988): Clausewitz és a háború praxeológiája. Budapest, Zrínyi.Schranz András főszerk. (1995): A tudomány térképe. Kisenciklopédia a tudomány egészéről.

[Budapest], Keraban.Suhay Imre (1940): Hadviselés és hadvezetés. Budapest, Singer és Wolfner.Szabó József szerk. (1995): Hadtudományi Lexikon I–II. Budapest, Magyar Hadtudományi Társaság.Szántó Imre szerk. (1969): Nemzetközi katonai almanach. Budapest, Zrínyi.Szendy István (2013): Hadelmélet és katonai műveletek I. A katonai műveletek elmélete és gyakor-

lata. Budapest, Nemzeti Közszolgálati és Tankönyvkiadó Zrt.Szendy István (2014): Hadelmélet és katonai műveletek II. Társadalom és hadügy. Budapest, Nemzeti

Közszolgálati Egyetem, Nemzeti Közszolgálati és Tankönyvkiadó Zrt.Szijj Jolán szerk. (2000): Magyarország az első világháborúban. Lexikon A-Zs. Budapest, PETIT

REÁL.


Szovjetszkaja vojennaja Enciklopegyija I–VIII. Moszkva, Vojenizdat, 1978–1984.Szternák György (2010): A katonai műveletek megvívásának jellemzői napjainkban, levonható

következtetések, hatása a hadtudomány fejlődésére. Sereg Szemle VIII. évfolyam, 3. szám (2010. július–szeptember).

Szternák György (2011): A NATO új stratégiája és a fegyveres erők feladatai, fejlesztése közötti kapcsolat. Sereg Szemle IX. évfolyam, 1. szám (2011. január–március).

Szun-Ce (2015): A háború művészete. Ford.: Tokaji Zsolt, Budapest, Helikon.Vasziljevszkij, A. M. (1975): A vezérkar élén. Budapest, Zrínyi–Kossuth.

Egyéb források

AAP-6 (2007) NATO Glossary of Terms and DefinitionsAAP-15(2006 NATO Glossary of Abbreviations Used in NATO. Documents and PublicationsAAP-42 NATO Standardization GlossaryAJP-01(B) Szövetséges Összhaderőnemi Doktrína HM HVK HDM CSF Nytsz.: 1894/2/2000.AJP -01 (C) Allied Joint DoctrineAJP-2 Allied Joint Intelligence, Counter-Intelligence and Security DoctrineAJP-2.1(A) Allied Joint Doctrine for Intelligence ProceduresAJP-3(A) Allied Doctrine for Joint OperationsAJP-3.4.1 Peace Support OperationsAJP-3.4.2 Non-Combatant Evacuation OperationsAJP-3.9 Allied Joint Doctrine for Joint TargetingAJP-3.10 NATO Information Operations Doctrine (tervezet)AJP-3.10.1 Allied Joint Doctrine for Psychological OperationsAJP-3.12 Joint EngineeringAJP-3.13 Allied Joint Doctrine for the Deployment of Forces (tervezet)AJP-4(A) Allied Joint Logistic DoctrineAJP-5 Allied Joint Doctrine for Operational PlanningAJP-9 NATO Civil-Military Co-operation (CIMIC) DoctrineThe Alliance’s Strategic ConceptÁlt/27. Magyar Honvédség Összhaderőnemi Doktrína 2. kiadás, MH DSZOFT kód:11313Comprehensive Political Guidance, Riga, 2006 nov. 29. (www.nato.int/docu/basics.htm)Defence Capabilities Initiative (DCI)(www.nato.int/docu/comm/1999/9912-hq/fs-dci99.html)Military Committee Guidance on the Relationship between NATO Policy and Military DoctrineMC 53/2 Terms of Reference for the Supreme Allied Commander Europe (SACEUR)MC 58/3 Terms of Reference for the Supreme Allied Commander. TransformationMC 133/3 NATO’s Operational Planning System 22. MC 317/1 The NATO Force. StructureMC 324/1 The NATO Military Command. StructureMC 327/2 NATO Military Policy for Non-Article 5 Crisis Response OperationsMC 362/1 NATO Rules of EngagementMC 389/2 MC Policy on NATO’s Combined Joint Task Force 26. MCMC 400/2 Directive for Military Implementation of Alliance. StrategyMC 402/1 NATO Military Policy on Psychological Operations

http://www.nato.int/docu/basics.htm)

http://www.nato.int/docu/comm/1999/9912-hq/fs-dci99.htm)

251Befejezés

MC 411/1 NATO Military Policy on Civil-Military Cooperation (CIMIC)MC 422/1 NATO Policy on Information OperationsMC 457 NATO Military Policy on Public InformationMC 472 NATO Military Concept for Defence Against TerrorismMC 477 Military Concept for the NATO Response ForceNATO Crisis Response System (NCRS): Policy GuidelinesNATO Crisis Response System ManualPrague Capability Committment – (PCC)(www.nato.intlissues/prague capabilities commitment/index.html)Results of the Work on NATO-EU RelationsSecure Europe in a Better World (EUROPEAN SECURITYSTRATEGY)STANAG 2014 FORMATS FOR ORDERS AND DESIGNATION OF TIMINGS, LOCATIONS

AND BOUNDARIESSTANAG 2101 ESTABLISHING LIAISONSTANAG 7160 AVIATION SAFETY–AFSP-1 (A)

http://www.nato.intlissues/prague

Nordex Nonprofit Kft. – Dialóg Campus Kiadó • www.dialogcampus.hu • www.uni-nke.hu • 1083 Budapest, Ludovika tér 2. • Telefon: (30) 426 6116 • E-mail: [email protected] • A kiadásért felel: Petró Ildikó ügyvezető •

Felelős szerkesztő: Kilián Zsolt • Olvasószerkesztő: Biró Csilla • Tördelőszerkesztő: Fehér Angéla

ISBN 978-615-5764-56-1 (nyomtatott)ISBN 978-615-5764-57-8 (online)

ISSN 2560-0222

A Nemzeti Közszolgálati Egyetem kiadványa.

Európai SzociálisAlap

A kiadvány a KÖFOP-2.1.2-VEKOP-15-2016-00001 „A jó kormányzást megalapozó közszolgálat-fejlesztés” című projekt keretében került kiadásra.

Ez a könyv elsősorban a közszolgálati hivatásrendekben feladatot vállalók, illetve arra tudatosan felkészülni kívánók számára készült. Ugyanakkor haszonnal és eredménnyel forgathatják azok is, akik már elkötelezetten teljesítik a közszolgálatot, és annak különböző területein dolgoznak a nemzet, a haza javára.

Ugyanakkor ajánljuk e könyvet minden a saját, illetve a szűkebb és tágabb közössége sorsáról felelősséggel gondolkodó, a téma iránt érdeklődő embernek, hiszen létező világunk egy fontos részét, a hadügy és a hadviselés – mint társadalmi létjelenségek – elméletének és gyakorlatának össze függéseit mutatja be tematikus rendben.

A kötet a hadügy, a katonai műveletek és a had viselés elméletének és gyakorlatának rendszertana. Tematikus és rendszerezett tartalma, a benne szereplő fogalmak, illetve a tudományelméleti és gyakorlati kategóriák, vala mint azok rendszerét magyarázó és értelmező, tudományosan megalapozott elemzések hitünk szerint hozzájárulnak ahhoz, hogy jelenkori társadalmunkban a tudományos, a szakmai és ezek által a köz gondolkodás valamennyi képviselője e témakörökben szakszerű, korszerű és jól alkalmazható tudás birtokosává váljon.

Szen

dy Is

tván

: HAD

ÜGY

ÉS H

ADVI

SELÉ

S Hadügy és hadviselés

SZENDY ISTVÁN

STUDIA UNIVERSITATIS COMMUNIA

SZENDY ISTVÁN - uni-nke.huakfi-dl.uni-nke.hu/pdf_kiadvanyok/web_PDF_EKM_Hadugy_es...dalmi lét...

Documents

Transcript of SZENDY ISTVÁN - uni-nke.huakfi-dl.uni-nke.hu/pdf_kiadvanyok/web_PDF_EKM_Hadugy_es...dalmi lét...