14325 Főszöveg 59

III. A REFORMOK ÉS A FORRADALOM KORA

(1820–1849)

18. A reformok megindítói: Széchenyi István és Wesselényi Miklós

SZÉCHENYI ISTVÁN ÉS WESSELÉNYI MIKLÓS A Széchenyiek az udvarhű arisztokráciához

tartoztak. Gróf Széchenyi István (1791–1860) Bécsben született, s jórészt idegen környezetben

nevelkedett. Felmenői között számos, az országért tenni akaró, művelt arisztokratát ismerünk

(édesapja Széchényi Ferenc a Nemzeti Múzeum, nagybátyja, Festetics György a Georgikon alapítója).

Serdülőként belépett a hadseregbe, és részt vett a napóleoni háborúk utolsó összecsapásaiban. A béke

azonban lelassította előmenetelét, megcsömörlött a katonaélettől és otthagyta a katonai szolgálatot.

Még katonaként, Debrecenben ismerkedett meg a fiatal erdélyi arisztokratával, Wesselényi

Miklós báróval (1796–1850). A Wesselényiek hagyományai a rendi függetlenségi mozgalmakhoz

kötődtek. A ifjú arisztokraták barátságot kötöttek. Együtt járták be – a kor szokásai szerint

tanulmányi céllal – Nyugat-Európát. A legendás barátságban a két fiatalember jelentős hatást

gyakorolt egymásra. Széchenyi a nemzeti eszméhez és hagyományokhoz, míg Wesselényi a

nyugati eszmeáramlatokhoz, főként a liberalizmushoz került közel.

BEKAPCSOLÓDÁS A POLITIKAI ÉLETBE, AZ 1825-ÖS ORSZÁGGYŰLÉS A jómódú

Széchenyi a későbbiekben beutazta szinte egész Európát. Megismerte a gazdasági és politikai fejlődés

élén járó Angliát és a fejlődésben egyre inkább lemaradó Oszmán Birodalmat is. Felismerte, hogy a

felemelkedés érdekében Magyarországnak reformokra van szüksége, és életcélját az ország

fejlődéséért végzett munkában találta meg.

A forradalmak és Napóleon ellen harcoló I. Ferenc megkísérelte az abszolutizmus kiépítését.

A rendeleti kormányzás azonban a rendek ellenállását váltotta ki. A császár a húszas években ismét

kibontakozó forradalmi mozgalmaktól tartva javítania jelentős hatalmi pozíciókkal rendelkező (adó- és

újoncmegajánlás) magyar rendekhez fűződő viszonyán. 1825-ben (1812 óta először) ismét összehívta

a magyar országgyűlést.

Az 1825–1827-es országgyűlésen helyreállt az uralkodó és a rendek együttműködése.

Törvénybe iktatták, hogy az országgyűlést három évente össze kell hívni. Az uralkodó tiszteletben

tartotta a rendi alkotmányt, míg a rendek megadták a kért adót és újonclétszámot. A kormány

visszanyerte külpolitikai cselekvőképességét, a rendi jogok megszilárdítása pedig lehetőséget adott a

harmincas évektől kibontakozó reformmozgalomnak.

Az 1825-ös országgyűlésen még nem fogadtak el reformokat. Bár az újítások hívei felvetettek

néhány problémát (vámok, úrbéri viszonyok, a magyar nyelv használata), a nemesség megelégedett

14325 Főszöveg 60

régi jogai védelmével. Ezért számítja történetírásunk a polgári átalakulásért és a nemzeti

felemelkedésért folytatott küzdelem időszakát, a reformkort 1830-tól.

Egyedül a magyar nyelv kérdésében léptek előre. Az országgyűlés alsótáblájának kerületi ülésén

Széchenyi István felajánlotta egy évi jövedelmét egy a magyar nyelvet fejlesztő tudóstársaság

támogatására. Példáját több arisztokrata követte, s felajánlásaikkal megteremtették a Magyar

Tudományos Akadémia létrehozásának feltételei.

PROGRAMADÓ MŰVEK: A HITEL ÉS A BALÍTÉLETEKRŐL A XVIII. száza vége óta

számos elemző mű született a gazdasági és társadalmi problémák megoldására. A nemesi vagy polgári

származású szerzőkre azonban kevéssé figyelt a korszak közvéleménye, és az átalakulás kényszere is

kisebb volt. A mezőgazdasági konjunktúra megszűnése miatt az 1820-as évek végére a nemesség

válságba került, nyitottabbá vált a reformok iránt. Ez hozta meg Széchenyi programadó művének

sikerét: a Hitel 1830-ban jelent meg, s ezután még hat kiadást ért meg.

Széchenyi a gazdaság oldaláról közelítve kívánta meggyőzni olvasóit a reformok

szükségességéről. Azt próbálta bebizonyítani a feudális kiváltságokat élvező nemességnek, hogy

előjogaik már nem szolgálják az érdekeiket. Az ősiség törvénye megakadályozza a nemest a

hitelfelvételben, mert birtoka az elidegenítés korlátai miatt nem szolgálhatott fedezetül. A jobbágyi

szolgáltatások (robot) nem kényszerítik ki a termelékeny gazdálkodást.

Programjának alapvető vonásai közé tartozott a társadalmi összeütközések kerülése, a lassú, de

folyamatos és szerves fejlődés biztosítása. Emiatt kerülni kívánta az összeütközést a bécsi

kormányzattal. Ausztriát – és a Szent Szövetség révén mögötte álló Oroszországot – túl erősnek ítélte

Magyarország erejéhez képest. Sőt éppen Oroszországgal szemben remélt védelmet Ausztriától.

Széchenyi iszonyodott az általa befolyásolhatónak tartott tömegektől. Az arisztokráciának továbbra

is vezető szerepet szánt, bár programját a magyar köznemesség karolta fel és valósította meg.

Eszméi elfogadtatása érdekében Széchenyi a Hitelt követően két újabb műben (Világ, 1831 –

Stádium, 1833) foglalta össze politikai programját. A Stádiumban (a változtatások szakaszaira utal a

cím) 12 pontba szedve, logikai sorrendbe rendezve ismertette a legszükségesebb változásokat.

Wesselényi Miklós szinte a Hitel megjelenésével egy időben fogalmazta meg reformprogramját

(1831). A báró műve azonban a cenzúra miatt csak 1833-ban jelenhetett meg, s így jóval kisebb hatást

gyakorolt. Wesselényi programja alapvetően politikai oldalról közelítette meg a problémákat. Ismerve

és becsülve a rendi ellenállást, ezt az erőt kívánta a reformok mellé állítani. Emiatt a felemelkedés

zálogát és kiindulópontját a magyar államélet kiteljesítésében látta, s ezért – ellentétben Széchenyivel

– akár a kormányzattal való szembekerülést is vállalta. Politikai szempontból közelített a

jobbágykérdéshez is. A nemességnek a parasztságot azért kell engedményekkel maga mellé

állítania (pl. lehetővé tenni a szolgáltatások megváltását), hogy a fel tudja venni a harcot a

kormányzattal nemzeti érdekek védelmében.

14325 Főszöveg 61

Az együtt induló két reformer arisztokrata végső célban, a polgárosodó, erős Magyarország

megteremtésében mindvégig egyetértett. A követendő út tekintetében azonban – mint láttuk –

eltávolodtak egymástól. A reformok hívei a harmincas évek végétől mindinkább Wesselényi, majd a

programját képviselő és folytató politikusok (Kölcsey, Deák, Kossuth) mögött sorakoztak föl.

SZÉCHENYI GYAKORLATI TEVÉKENYSÉGE Széchenyinek már fellépésétől kezdve nehezen

lehet elválasztani az elméleti és a gyakorlati munkásságát. Az alkotó ember az élet számos területén

kívánta szolgálni nemzete felemelkedését, a nyelvműveléstől a közlekedésen át a szórakozásig.

Széchenyi gyakorlati munkálkodása során is a szerves fejlődést megvalósító Angliát tekintette

példának.

Fontosnak tartotta az arisztokrácia megnyerését a reformok ügyének. Hogy alkalmat

teremtsen a társasági életre, az eszmecserére, angol mintára kaszinót alapított Pesten (1827), s

meghonosította a lóversenyt.

Széchenyi kiemelkedő szerepet játszott a közlekedés fejlesztésében. Támogatta és

szorgalmazta a gőzhajózást (balatoni gőzhajózás), a folyók szabályozását (a Tisza és a dunai vízi utat

biztosító Vaskapu szabályozása), a vasút kiépítését, hidak építését (Lánchíd). Szívügye volt az

iparfejlesztés (Hengermalom, Óbudai Hajógyár, Ganz Ábrahám vasöntödéje). Az építés érdekében

hajlandó volt még kormányhivatalt is vállalni. Az 1840-es években már inkább gyakorlati

tevékenysége, s nem politikai álláspontja tette őt népszerűvé.

14325 Főszöveg 62

19. A reformkor kibontakozása

AZ 1832–1836-OS ORSZÁGGYŰLÉS 1830-ban Magyarországot is elérte a kolerajárvány,

amelynek következményei megrázták a politikai életet. A járványban százezrek vesztették életüket. A

Felvidék keleti területein a betegségtől való félelem és a földesurak, illetve a vármegyei

tisztségviselők iránti bizalmatlanság felkeléshez vezetett (1831). A nemességre támadó jobbágyságot

csak a hadsereg tudta megfékezni. A megmozdulás ráirányította a nemesség figyelmét arra, hogy a

jobbágykérdés mind gazdasági, mind politikai tekintetben megoldatlan. Így a megyék az 1832–

1836-os országgyűlésre számos fiatal – a reformok szükségességét belátó – követet küldtek (pl.

Kölcsey Ferencet Szatmárból, Deák Ferencet Zalából).

A nemzeti és liberális alapon álló reformerek a jobbágykérdés megoldása érdekében két fontos

érvet hangsúlyoztak. Amennyiben a nemesség maga mellé állítja a jobbágyságot (érdekegyesítés),

akkor eredményesen léphet fel a kormányzattal szemben is. Másrészt ettől remélték a

jobbágyfelkelésben már megnyilvánult véres társadalmi konfliktusok elkerülését. Fellépésüket

kezdetben siker koronázta, és az alsótábla elfogadta az önkéntes örökváltságot. Ennek értelmében a

jobbágyok a földesúrral önkéntesen kötött megállapodás alapján megválthatták volna úrbéri

szolgáltatásaikat. Az úrbéres földek (jobbágytelek), amelyeket eddig csupán használtak, a saját

tulajdonukba kerülhettek volna (polgári tulajdon). A nemesek pedig a megváltásból származó

összegből egyrészt bérmunkát alkalmazhattak volna, másrészt ebből fedezhették volna a robot

kiesése miatt szükséges beruházásokat (igásállatok, szerszámok, gazdasági épületek).

A feliratot azonban az uralkodó elutasította. Majd az udvar a megyékben ellentámadást indított

a követutasítások megváltoztatása érdekében. Megvesztegetéssel, leitatással néhány megyében sikerült

a bocskoros nemesek egy részét megnyerni. Így számos utasítást megváltoztattak (Kölcsey is

lemondásra kényszerült). Az önkéntes örökváltság ügye ekkor még elbukott, s csak kisebb

engedmények születtek. A kormányzat győzelme azonban időlegesnek bizonyult. A reformtábor

létrejött és megszilárdult.

A KORMÁNYZAT TÁMADÁSA ÉS KUDARCA A reformtábor térnyerését a kormányzat is

érzékelte. Az I. Ferenc halála után trónra lépő gyermekded V. Ferdinánd (1835–1848) mellett szinte

korlátlan hatalommal bíró Metternich kancellár kemény fellépésre szánta el magát.

Elsőként az országgyűlésen megfigyelőként résztvevő, főleg joggyakornokokból (jurátusok)

álló, a reformok mellett hangulatot teremtő (a reformereket megéljenző, a kormánypártiakat

kigúnyoló) országgyűlési ifjakra csapott le, letartóztatva vezetőit (pl. Lovassy Lászlót, 1836). Majd

az országgyűlésnek – a kormány tilalma ellenére – nyilvánosságot biztosító Wesselényit fogták perbe

egy szatmári megyegyűlésen elmondott beszéde miatt. Nem kerülte el a letartóztatást a fiatal

Kossuth Lajos sem (1837), aki egy távollevő főrend követeként vett részt a diétán, s máris felfigyelt

rá a reformellenzék. Kossuth a Wesselényi kezdeményezésére indított kézzel másolt és magánlevél

14325 Főszöveg 63

formájában terjesztett Országgyűlési Tudósításokat szerkesztette. Az országgyűlés bezárása után

folytatta tevékenységét. Engedély nélkül kiadta a vármegyei életet bemutató Törvényhatósági

(megyei) Tudósításokat.

Lovassyt és Kossuthot börtönbe zárták, Wesselényit szintén elítélték, bár büntetését

szembetegsége miatt felfüggesztették. A kormányzat a rendi jogokat sértő eljárásával (nemeseket

fogtak le bírói ítélet nélkül) a reformerek mellé állította a nemesség zömét. Így az 1839–1840-es

országgyűlésen a Deák Ferenc vezette ellenzék meghátrálásra kényszerítette a kormányzatot. A

foglyok kegyelmet kaptak, és számos, a gazdaság fejlesztését szolgáló törvényt elfogadtak

(váltótörvény, a kereskedelem, a gyáralapítás és a részvénytársaságok alapításának szabadsága).

Megszavazták az önkéntes örökváltságot is, bár ez nem hozott érdemi változást. A jobbágyoknak

nem volt pénze, s a nemesség – a tönkremenetel kockázata nélkül – nem engedhette el a váltság

megfizetését, ezért 1848-ig a jobbágyoknak csupán az 1%-a váltotta meg magát.

A FONTOLVA HALADÓK A reformtábor fellépése nem hagyta érintetlenül a konzervatív rendi

ellenzéket sem. A Hitel ellen röpiratot (Taglalat, 1831) készítő arisztokrata, Dessewffy József

[dezsőfi] nem vetette el a reformokat (örökváltság, szólás- és sajtószabadság, a nemesség fizessen

bizonyos adókat), azonban Magyarország felemelkedését nem a polgárosodásban, hanem az

önállóságot biztosító „régi alkotmány”, a rendi jogok megerősítésében látta.

A harmincas évek végén fiatal arisztokraták egy csoportja (újkonzervatívok, fontolva

haladók) – a reformtábor általuk radikálisnak tartott programjával szemben – óvatos reformokat

javasolt az arisztokrácia gazdasági és politikai érdekeit szem előtt tartva. Támogatták az önkéntes

örökváltságot az 1839–1840-es országgyűlésen, felkarolták a magyar nyelv ügyét. Szerény

reformjaikkal –– a nemesi közvéleményt próbálták eltántorítani az egyre erősödő reformtábortól.

Vezetőjük, Dessewffy Aurél Metternichet is meg kívánta győzni, hogy a minden változtatást elutasító

politika hibás. Rámutatott, hogy a liberális és nemzeti elvek terjedését nem lehet megállítani. Így a

kormánynak is reformokkal kell előállnia (magyar nyelv, jobbágykérdés), s növelni kell a politikai

bázisát.

A LIBERÁLIS TÁBOR A negyvenes években – Kölcsey és Wesselényi kiesésével – a börtönéből

mártírként szabaduló Kossuth Lajos vált az ellenzék vezérévé. Ezt részben a kormányzatnak

köszönhette, mely úgy akarta ellenőrizni őt, hogy hivatalos (így a cenzúra által megfigyelhető)

nyilvánosságot biztosított számára. Elérte, hogy Kossuth kapjon megbízást a kiadótól, Landerer

Lajostól az akkor induló lap, a Pesti Hírlap szerkesztésére (1841. január). Kossuth a Pesti Hírlapot

népszerű újsággá (az előfizetők száma 60-ról rövidesen 5200-ra nőtt), és az általa meghonosított

műfaj, a vezércikk révén a polgárosodásért és a nemzeti haladásért vívott harc szócsövévé tette.

Kossuth a Kölcsey és Wesselényi által kijelölt úton haladt. Alapgondolata az érdekegyesítés

volt. Miután az önkéntes örökváltság nem hozott eredményt, a liberális reformerek felvetették a

14325 Főszöveg 64

kötelező örökváltság szükségességét. Elképzeléseik szerint az állam fizette volna a jobbágyok

helyett a megváltást a birtokosoknak, a közteherviselés révén befolyó nagyobb adóbevételekből.

A gazdaság fejlesztése érdekében kiemelten kezelték a vámkérdést. A liberális reformerek

kezdetben – a szabad verseny elve alapján – a Magyarország és Ausztria között húzódó vámhatár

megszüntetését követelték. A negyvenes években azonban, hogy megvédjék az osztrák és cseh

versenytől a kibontakozó magyar ipart, előtérbe került a védvámok követelése.

A CENTRALISTÁK A reformtábor sajátos és szűk csoportját képezték a centralisták. Hangadójuk

néhány képzett értelmiségi (Eötvös József, Szalay László, Trefort Ágoston) volt. A csoport a nevét

onnan kapta, hogy a népképviseleten alapuló, erős (centralizált) polgári állam hívei voltak. A

központosított francia polgári államot tekinteték mintának, és elvetették a rendi jellegű vármegyei

önkormányzatot. Figyelmen kívül hagyták, hogy az erős vármegye a kormánnyal szembeni ellenállás

bázisa. A reformtábor többsége azonban az angol mintát követve a polgári alapra helyezett vármegyét

tekintette céljának. Így a centralisták nem tehettek szert szélesebb támogatottságra, bár eszmei hatásuk

(pl. a felelős kormány elve) jelentősnek mondható.

14325 Főszöveg 65

20. Politikai küzdelmek a negyvenes években

AZ 1843–1844-ES ORSZÁGGYŰLÉS Az új országgyűlésen komoly eredmény született a magyar

nyelv ügyében. A sok részeredmény után Magyarországon a magyar nyelv államnyelvvé vált

(1844. évi. II. tc.). A korszakban a hivatalos közélet (országgyűlés, törvények, megyei ügyintézés,

bíróságok), valamint a közép- és felsőoktatás nyelvét értették államnyelven. A reformkorban a

reformtábor követelései közül egyedül a magyar nyelv ügye oldódott meg teljes mértékben. Ez

alapvetően annak köszönhető, hogy a nyelvkérdésben a magyar politikai élet minden irányzata

egységes állásponton volt.

Nem vezetett sikerre viszont a védvámokért indított harc. A hazai iparfejlődés jelentőségét

felismerő liberálisok néhány törvényi korlát lebontását már elérték (xxx. oldal). Az 1843–1844-es

országgyűlésen a védvámok bevezetése került napirendre. A kormány elutasította az egységes

birodalmi piacot és Ausztria érdekeit sértő követelést. Erre az ellenzék a magyar áruk védelmében

létrehozta a Védegyletet (1844. október). Az egylethez csatlakozó tagok becsületszóra megfogadták,

hogy azokból a termékekből, amelyeket a magyarok is előállítanak, hat éven át csak hazait

vásárolnak. A Védegylet komolyabb gazdasági eredményt nem ért el, de növelte a reformok híveinek

szervezettségét. Miután a kormányzat nyomására 1844-ben a kiadó eltávolította a Pesti Hírlaptól,

Kossuth a Védegylet igazgatójaként tudott politikai tevékenységet folytatni.

GAZDASÁGI FELLENDÜLÉS A REFORMKORBAN Magyarország legjelentősebb gazdasági

ágazata továbbra is a mezőgazdaság maradt. Itt a XVIII. században szórványosan megjelenő újítások

(kapásnövények, új állatfajták, istállózás, vetésforgó) térhódítása jelentette modernizációt. Az ország

kivitelének a zömét a mezőgazdasági cikkek (gyapjú, búza, szarvasmarha, bőr, bor) tették ki.

A népesség növekedése, a városi lakosság gyarapodása és a bővülő termelés révén a

mezőgazdasági és az ipari felvevőpiac is nőtt. Az ipar fejlődésének jelentős lökést adott a

mezőgazdaság szerszámszükséglete, a vasút és a gőzhajózás megindulása, valamint Ausztria

gazdasági fejlődése (félkész termékek). A negyvenes évektől megkezdődött a magyar gyáripar

fellendülése az élelmiszeripar (Pesti Hengermalom, cukorgyárak), a vas-, gépipar (Gömörben és a

fővárosban) és az építőipar (a főváros) területén. A külföldi tőke mellett (Óbudai Hajógyár) egyre

jelentősebb szerepet játszottak a hazai kisműhelyekből kinövő gépgyárak (Ganz Ábrahám, Vidats

János, Schlick Ignác vállalkozásai).

A gazdasági növekedést jelezte, hogy gyors fejlődésnek indult a hitelélet és a közlekedés. A

gazdaságban (főleg a terménykereskedelemben) keletkező pénz felhalmozására és a további

fejlesztésekhez szükséges tőke kölcsönzésére Magyarországon is bankok jöttek létre; elsőként a Pesti

Hazai Első Takarékpénztár (1840) és a Pesti Magyar Kereskedelmi Bank (1842).

14325 Főszöveg 66

A gőzhajózás megindulása (1831) után megépültek az első vasútvonalak: Pest–Vác között

(1846), majd Pest–Szolnok között (1847). Az országgyűlés adókedvezményekkel támogatta a

munkálatokat. A vasútépítés finanszírozásában a bankok is jelentős szerepet vállaltak.

A terménykereskedelem és európai hírű vásárai révén Pest-Buda az ország gazdasági és

kulturális központjává vált reformkorban. A fejlődő piac, a nagy építkezések, a közlekedési

fejlesztések a fővárosba vonzották az ipari beruházásokat is. Pest lakossága a reformkor végére

meghaladta a százezer főt.

METTERNICH TÁMADÁSA A reformerek térnyerését látva Metternich a kemény kéz

politikájához nyúlt vissza. Kossuth menesztése a Pesti Hírlaptól csak a kezdetet jelentette.

Politikájának új vonása, hogy együttműködött az újkonzervatívokkal. Az újkonzervatív politikusok

kerültek vezető állásokba (Apponyi György magyar, Jósika Samu erdélyi kancellár). Ők tudták, hol

lehet jelentős csapást mérni az ellenzékre: a vármegyékben.

A vármegyék élére – a törvények sajátos értelmezésével – kormánybiztosokat, ún.

adminisztrátorokat állítottak (1845). Az adminisztrátorok pénzzel, sőt karhatalom alkalmazásával

elérték, hogy a közgyűlések az udvar politikáját támogató jelölteket küldjenek az országgyűlésbe.

(Erőszakossága miatt hírhedtté vált Tisza Lajos bihari és Zichy Ödön Fejér megyei adminisztrátor.)

A kemény fellépés és a reformoknak álcázott félmegoldások növelték az újkonzervatív

kormányzat támogatottságát. A kormányzat sikere kiélezte a reformtábor belső ellentéteit. Az ellenzék

vezetői, Deák Ferenc, Kossuth Lajos és a főúri ellenzék élén álló gróf Batthyány Lajos azonban

kölcsönös engedmények árán megvédték az egységet, sőt a centralistákat is csatlakozásra bírták.

PÁRTOK ÉS PÁRTPROGRAMOK A politikai helyzetet tovább élezték a galíciai nemesi felkelés

hírei (1846). Az Ausztriához tartozó lengyel terület nemessége föllázadt Bécs ellen. A bécsi

kormányzat a jobbágyfelszabadítást elmulasztó nemesek ellen feltüzelt lengyel és ukrán parasztok

közreműködésével verte le a felkelést, rendkívül véres módon.

Magyarországon a reformküzdelmekben kialakuló csoportok mindegyike saját programja

igazolását látta a galíciai eseményekben. Az újkonzervatívok a gyors változások és az udvarral való

szembekerülés következményeire figyelmezettek. Ugyanakkor bizonyítva látták az óvatos reformok

szükségességét, a robbanás elkerülésére. Az eredményesebb politizálás érdekében létrehozták a

Konzervatív Pártot (1846).

A liberálisok és az egyre jelentősebb szerepet vivő Kossuth szintén a társadalmi robbanás

megelőzésének fontosságára figyelmeztetett, de éppen ellenkező eredményre jutott: Jelentős

reformokkal kell elkerülni a katasztrófát, a jobbágyfelkelést. („Menjünk, különben menettetünk!”) Így

az ellenzék is pártot alapított (Ellenzéki Kör, 1847). Egységes, minden irányzat számára elfogadható

programot fogadtak el Az Ellenzéki Nyilatkozat a következő kívánalmakat tartalmazta: kötelező

örökváltság állami kártalanítással, népképviseleti országgyűlés és annak felelős kormány, polgári

14325 Főszöveg 67

szabadságjogok, törvény előtti egyenlőség, közteherviselés, a kiváltságok felszámolása, az

adminisztrátori rendszer elvetése, alkotmány a birodalom ausztriai felének is.

A „FIATAL MAGYARORSZÁG” SZÍNRELÉPÉSE A negyvenes évek második felére új, már a

reformkorban eszmélő nemzedék jelent meg. A csoport tagjai birtoktalan nemesek és polgári

értelmiségiek (Petőfi Sándor, Jókai Mór, Vasvári Pál, Degré Alajos, Irinyi József, Irányi Dániel).

Nézeteik nem voltak egységesek, de a lassú reformok helyett radikális változásokat követeltek. A

jobbágykérdésben eljutottak a kártalanítás nélküli megoldásig, nemzeti függetlenséget akartak, a

nemzetiségi kérdést megoldását a magyar vezető szerep fenntartásával képzelték el. Ugyanakkor a

politikai életben az ifjúság nem került szembe a reformtábor vezetőivel és késznek mutatkozott az

együttműködésre.

A radikális nézeteket vallott az ekkor már idősödő Táncsics Mihály is. A paraszti származású

író és politikus magányosan képviselte a jobbágyság érdekeit a magyar politikai palettán.

Elképzelései leginkább a fiatal Magyarország tagjaihoz álltak közel.

14325 Főszöveg 68

21. A nemzeti ébredés és a nemzetiségi kérdés

A MAGYAR POLGÁRI NEMZETESZME A reformkorban nyugati hatásokra (liberalizmus,

nacionalizmus) a nemesség körében az új nemzeteszmény, a polgári nemzettudat, a jogi és vagyoni

korlátokat áthidaló nemzeti közösség tudata vált meghatározóvá. A harmincas, negyvenes évek

küzdelmei során egyre szélesebb rétegeket ragadott magával az új nemzeteszmény.

A magyar polgári nemzeteszme a korábbi nemesi nemzetfelfogás számos elemét átvette

(rendi jellegű ellenzékiség, „kurucos” történelemfelfogás, „magyaros virtus”, hagyományos viselet

stb.). Tudatosodott „az idegen népek tengerében” való rokontalanság érzése. Rokon népeket keresve

a honfoglalás előtti magyar őstörténet felé fordultak. Fellendült s nemzetközi jelentőségűvé vált a

magyar keletkutatás. A sort egy székely fiatalember, Körösi Csoma Sándor (1784–1842) nyitotta

meg, aki őseinket keresve pénz és támogatás nélkül Tibetig jutott.

A születő magyar polgári nemzeteszme képviselői szembetalálták magukat a XVIII. századi

változások következtében kialakult etnikai viszonyokkal. A korszak többi nemzetéhez hasonlóan

egységes nemzetállam vagy ahhoz minél közelebbi állapot elérésére törekedtek. Miután az ország

politikai vezetése a magyarság kezében volt – a nemzetiségeket jórészt jobbágyok alkották –, a

reformerek az egy politikai nemzet koncepciójával kívánták megoldani a problémát.

Felfogásuk szerint a politikai nemzet – a kor európai gondolkodásával megegyezően – nem

nyelvi, hanem történelmi, jogi képződmény, vagyis a nemzet elismerését az állami léthez kötötték.

Magyarországon a magyart és a horvátot ismerték el politikai nemzetnek, amelyen belül léteznek a

különböző népek: magyarok, horvátok, szerbek, szlovákok, ruszinok, németek, románok stb.

MAGYAROSODÁS A XIX. század első felében az ország népessége tovább gyarapodott (kb. 9,5

millióról 13,2 millióra). A növekedés ekkor már nem a bevándorlásból, hanem a higiénia és a

gazdaság fejlődése révén a népszaporulatból származott.

A liberális reformerek – mint a korszakban Európában mindenütt – a nemzetállam

létrehozására törekedtek. Elvárták a nemzetiségek magyarosodását, de elvetették az erőszakos

módszereket. A francia forradalom példájára azt remélték, hogy ha az egyéni szabadságjogokat és a

jobbágyfelszabadítást a Magyarországon élő nemzetiségekre is kiterjesztik, akkor csatlakozni

fognak a nekik jogokat és tulajdont adó nemzetállamhoz. Ám számos megyében az iskolák, az óvodák

és az egyházi szertartások nyelvének magyarosításával kívánták a folyamatot felgyorsítani.

Törekvéseik azonban nem jártak sikerrel. A korszakban az államhatalom – melynek a nemesség csak

részben volt birtokában – még nem rendelkezett a maihoz hasonló hatékony eszközökkel, s így az

erőszakos asszimiláció lehetőségével. A türelmetlen próbálkozások ezért inkább nemzetiségi

ellenállást, mint elmagyarosodást eredményeztek. A természetes asszimiláció a városok

pénzügyekbe, iparba és kereskedelembe bekapcsolódó német és zsidó lakosságának körében

bontakozott ki.

14325 Főszöveg 69

A NEMZETISÉGEK NEMZETI ÉBREDÉSE A nemzetiségeknél kisebb késéssel indult meg a

nemzeti eszme térhódítása. A magyarokhoz hasonlóan a nemzeteszme a vezető réteg körében

alakult ki, s ezt követően terjedt el a társadalom alsóbb rétegekben. A reformkorban azonban a

nemzeteszme még nem érintette a jobbágyság szélesebb tömegeit. A horvátok kivételével – akiknek

volt nemességük – főként egyházi értelmiségiek álltak a nemzetiségi mozgalmak élén. Céljaik

megegyeztek a magyarságéval, minél szélesebb nemzetiségi jogokat akartak (ez helyzetüktől

függően a saját nemzeti intézmények létrehozásától az önálló tartomány követeléséig terjedt).

A magyarokhoz hasonlóan a nyelvművelésnek kiemelt fontosságot tulajdonítottak. A magyar

államnyelv elfogadását a nemzetiségi vezető réteg támadásként élte meg. Az egyre erősebb magyar és

az erősödő nemzetiségi nacionalizmus a negyvenes évek második felében a két vezető réteget

szembeállította egymással. Ez lehetőséget adott az udvarnak, hogy az „oszd meg és uralkodj” elve

alapján kihasználja az ellentétet uralma fenntartása érekében.

A korszak nemzettudatának alapvető része a történeti jog (mely nép élt előbb az adott vidéken)

és a dicső múlt példája. A múltban önálló állammal jórészt nem rendelkező nemzeti mozgalmak

történelmük „kiegészítésére” vagy „pótlására” törekedtek. A horvátok az ókori illíreket tekintették a

délszláv népek őseinek, s horvát vezetéssel kívánták egyesíteni az összes délszláv népet (illírizmus).

A szlovákok a dicső múltat a Nagy-morva Birodalomban találták meg, illetve a szláv

kölcsönösségből merítettek bátorítást. A dako-román elmélettel a románok a rómaiakig vezették

vissza történelmüket, s azzal kívánták igazolni igényeiket Erdélyben, hogy az elmélet szerint ők a

magyaroknál régebben élnek ott.

A magyar politikusok a nemzetiségek követeléseit nem vették figyelembe. A nemzetiségek

szűk értelmiségi vezető rétegét nem ítélték veszélyesnek. A szláv népek törekvései mögött viszont az

orosz vezetéssel megvalósuló szláv egység igényét (pánszlávizmus) látták, melytől az Oroszországtól

való félelem miatt komolyan tartottak.

A REFORMKOR KULTÚRÁJA A reformkor a magyar kultúra felvirágzásának a kora. Ennek

forrása a gazdasági fellendülés és a társadalmi átalakulás, másrészt a születő nemzettudat, amely

kiemelt fontosságot tulajdonított a művészeteknek és az oktatásnak. A művészek, tanárok a nemzet

szolgálatának tekintették tevékenységüket. Műveikben nemzeti öntudatra és a tettekben

megnyilvánuló hazaszeretetre buzdítottak.

A reformkori kultúra az építészetben a klasszicizmushoz, az irodalomban, a

képzőművészetekben és a zenében a romantikához kötődött, de mindez sajátos nemzeti tartalom

telítődött. Jól példázza ezt Kölcsey Himnusza, Vörösmarty Mihály Szózata vagy Erkel Ferenc ekkor

írt nemzeti operája, a Hunyadi László.

A reformkor az oktatásban is az alapok lerakásának időszaka. A gazdaság és a bővülő

államapparátus egyre több iskolázott embert kívánt. A továbbra is felekezeti keretek között maradó

14325 Főszöveg 70

oktatás lassan, de követte az igényeket. Fokozatosan emelkedett a középiskolások és az egyetemisták

száma.

A korszak végére a középiskolák és a pesti egyetem (1846) oktatási nyelve is a magyar lett.

Ugyanakkor a magyar kultúra és az oktatás a kormányzattól nem kapott kellő támogatást, sőt erősödő

nemzeti tartalma miatt fejlődését Bécs igyekezett korlátok közé szorítani. Így a kultúra támogatását

a civil társadalom próbálta – a nemzeteszme szolgálatában – átvenni (Magyar Tudományos

Akadémia, Nemzeti Színház stb.).

14325 Főszöveg 71

22. Törvényes forradalom és konszolidációs kísérlet

AZ ÁTALAKULÁS KEZDETE Az 1847–1848-as országgyűlés mandátumainak megszerzéséért

mind az udvar, mind az ellenzék mindent megtett (megvesztegetés, leitatás stb.). A reformerők

sikerének könyvelhető el, hogy Kossuth Lajost Pest vármegyében követté választották. A

megbízatás Kossuth számára lehetővé tette, hogy az ellenzék vezérévé váljon Pozsonyban.

Kossuth az alsótáblán a kiegyenlített erőviszonyok között taktikai okokból a rendi jogokat is

sértő adminisztrátori rendszert támadta, hogy a konzervatív oldalról is támogatókat szerezzen. Az

országgyűlésen azonban így sem születtek átfogó reformok.

Az Európában pusztító éhínség, s az azt követő forradalmi hullám hatására azonban a

konzervatív többség is hajlott arra, hogy a jobbágyság elégedetlenségét engedményekkel vezessék le.

Kossuth felismerte a lehetőséget. Néhány nappal azután, hogy a párizsi forradalom híre megérkezett

Pozsonyba – a jobbágylázadás megelőzése érdekében – azonnali reformokat tartalmazó felirati

javaslatot készített (március 3.). Másnap az alsótábla elfogadta az Ellenzéki Nyilatkozat pontjait

tartalmazó feliratot (kötelező örökváltság, közteherviselés, népképviseleti országgyűlés, felelős

kormány, alkotmány az örökös tartományoknak). A felsőtábla és a kormányzat időhúzással próbálta

átvészelni a kritikus időszakot. Ám a bécsi forradalom (március 13.) és a pesti mozgolódás hírére a

felsőtábla is megszavazta a feliratot (március 14.), amelyet másnap az országgyűlés küldöttsége

hajón vitt Bécsbe.

A PESTI FORRADALOM A bécsi forradalom hírére Pesten március 15-én a „Fiatal

Magyarország” ifjúsága – ezután márciusi ifjak – megmozdulást szervezett, amely a hatalmat elsöprő

forradalommá terebélyesedett. A fiatalok maguk mellé állították az egyetemistákat, majd a város

lakosságát és a József-napi vásárra érkező vidékiek tömegeit. Landerernél a cenzúra mellőzésével – a

sajtószabadságot megvalósítva – kinyomtatták a követeléseiket tartalmazó 12 pontot és Petőfi

Sándor mozgósító versét, a Nemzeti dalt. A délután folyamán a siker hatására csatlakozott Pest város

vezetése, majd a megrettent és a Budára vonuló tömeg ellen a – jórészt olaszokból álló– helyőrséget

bevetni nem merő Helytartótanács.

Pesten a rend fenntartása és a tulajdon védelme érdekében létrehozták a Közcsendi

[közbiztonsági] Bizottmányt, melyben a márciusi ifjak átengedték a vezetést a városi elöljáróságnak

és a liberális nemeseknek. A márciusi ifjak már a forradalom előtt és az alatt is együttműködtek a

liberális nemességgel. Tisztában voltak erejükkel, és így nem a törtek a hatalomra. Felismerték, hogy

szerepük abban áll, hogy a liberális nemességet rászorítják a reformok véghezvitelére. Tudták,

hogy túlzott radikalizmussal a nemességet a konzervatívok oldalára állítanák.

A FELELŐS KORMÁNY MEGSZÜLETÉSE Az V. Ferdinánd helyett döntő államkonferencia

még szorult helyzetében sem akarta elfogadni a felirati javaslatot. István nádor közvetíteni próbált, de

14325 Főszöveg 72

az egyik fél sem engedett. Hogy az eseményeket visszafordíthatatlanná tegye, a nádor az

államkonferencia kikerülésével felhatalmazást kért az uralkodótól a magyarországi ügyek intézésére,

majd kinevezte Batthyány Lajost magyar miniszterelnökké (március 17.).

Az április elejére megalakuló felelős magyar kormányban a magyar politikai élet

valamennyi irányzata képviselte magát, a konzervatívoktól (Esterházy Pál) a liberális centralistákig

(Eötvös József). A többséget azonban a Kossuth mögött felsorakozó liberális nemesek alkották

(Batthyány Lajos, Deák Ferenc, Klauzál Gábor, Szemere Bertalan). Pénzügyminiszterként Kossuthnak

kulcsszerepe volt, de a közlekedés és a közmunkák minisztereként Széchenyi is helyet kapott

Batthyány kormányában.

AZ ÁPRILISI TÖRVÉNYEK Az államtanács a márciusi napokban kétszer is megpróbálta

visszavonni a hadügy és a pénzügy területén a magyar önállóságot, mert ezeket az egységes birodalom

alapjának tekintették. Ehhez azonban ekkor nem rendelkezett kellő erővel. Az uralkodó szentesítette

a rendi országgyűlés által kidolgozott reformokat, melyek lerakták Magyarországon a polgári

átalakulás alapjait (április 11.).

Az áprilisi törvények felszámolták a feudális és rendi jellegű kiváltságokat, felszabadították

a jobbágyságot. A jobbágyok úrbéres földjeik (a jobbágytelkek) tulajdonosaivá váltak, s az állam

kötelezettséget vállalt a földesurak kárpótlásáért. Az országgyűlés azonban ennek kifizetését a

következő évre halasztotta. A közös legelők felosztása révén a házas zsellérek is kis parcellák

birtokosaivá váltak. Eltörölték a tizedet és az úriszéket is.

Az áprilisi törvények eredményeként Magyarország alkotmányos királysággá vált. Kormányát

a király nevezte ki, de az a törvényhozásnak volt felelős. A törvényhozásban a rendi gyűlést

népképviseleti országgyűlés váltotta fel, cenzusos választójog alapján (vagyon, műveltség). (A

választásokat nyár elején tartották.) Kimondták Magyarország és Erdély egyesülését (unió).

Az Ausztriához fűződő viszonyt nem szabályozták egyértelműen – az lényegében közelített

a perszonálunióhoz. Magyarországot csak a közös uralkodó személye kötötte össze a birodalom másik

felével. Nem rendezték a hadsereg kérdését, és a külképviseletek is birodalmi kézben maradtak. Nem

volt tisztázott a hadügy és a külügy pénzügyi háttere sem. A külügy, a hadügy és a pénzügyek terén

lévő ellentétek feloldását mindkét fél a következő évektől s az erőviszonyok alakulásától várta.

A magyar vezető réteg nem akart elszakadni a birodalomtól, de alkotmányos viszonyok

között a birodalmi érdekeket nem lehetett a régi módon érvényesíteni. A végrehajtó hatalom a felelős

magyar kormány kezébe került, s így ellentéthez vezetett, hogy Bécs – a rendi dualizmus gyakorlatát

követve – a külügyet, a hadügyet és az ezekhez tartozó pénzügyeket továbbra is királyi felségjognak

tekintette.

A JOBBÁGYKÉRDÉS RENDEZÉSE A magyar kormány a jobbágyfelkelés elkerülése érdekében

azonnal életbe léptette a jobbágyfelszabadítást (az úrbéri szolgáltatások megszűntetését). Ezzel

14325 Főszöveg 73

kívánta megakadályozni, hogy az udvar felhasználhassa ellene a magyar és a nemzetiségi jobbágyok

tömegeit. A kérdés rendezése azonban nem volt könnyű. A jobbágyság minden rétege vágyai teljes

megvalósulását remélte a változásoktól. A zsellérek földet akartak, a telkes jobbágyok a majorsági

földeken kialakított, s most földesúri tulajdonba került szőlőiket kívánták megszerezni.

Az összes követelést a kormány nem teljesíthette, mert ezzel azt kockáztatta volna, hogy

elveszíti a nemesség támogatását. Így a vidékre kiküldött kormánybiztosoknak a meggyőzés mellett

több helyen erőszakot kellett alkalmazniuk. A kormány eredményesen elkerülte a nagyobb

társadalmi robbanást. Ez alapvetően annak köszönhető, hogy a jobbágyfelszabadítás valóban

kedvező feltételekkel valósult meg a jobbágyság számára: nem vesztette el földjei egy részét és nem

is kellett megváltást fizetnie. Ám szerepet játszottak a sikerben a magyar nemesség igazgatási

tapasztalatai is, és a nyár közepétől a pusztító szerb, majd a horvát támadás, mely honvédelemre

sarkallta a parasztságot.

AZ ELLENTÉTEK KIÉLEZŐDÉSE A nyár folyamán az államkonferencia és a hozzájuk közeledő

osztrák kormányok (lásd az xx. oldalt) több kísérletet tettek a magyar hadügy- és

pénzügyminisztérium jogkörének felszámolására. A magyar kormány tárgyalásokkal próbálta

megoldani a kérdést, de ragaszkodott a két minisztériumhoz. Bécs – mivel nem rendelkezett megfelelő

erővel – nyíltan nem alkalmazott erőszakot, inkább a magyarokkal szembekerülő nemzetiségeket

kívánta felhasználni céljai érdekében.

Az ellentétek a hadsereg kérdésében éleződtek ki leginkább. A magyar kormánynak a

zúgolódó jobbágyok és nemzetiségiek, majd a Szerbiából is támogatott véres szerb felkelés leküzdése

érdekében megbízható csapatokra lett volna szüksége. Az osztrák kormányzat azonban Batthyány

többszöri kérését megtagadva nem küldte haza a magyar ezredeket. Emiatt a miniszterelnök

elrendelte tíz honvéd zászlóalj, azaz magyar reguláris csapatok felállítását (1848. május). Ezzel a

lépéssel a miniszterelnök a független magyar államiságot erősítette.

Kossuth pénzügyminiszter a védelmi készültség anyagi hátterének biztosítása érdekében

szintén fontos lépésre szánta el magát. A Pesti Magyar Kereskedelmi Bankkal szerződést kötött önálló

magyar bankjegyek kibocsátására (1848. június). A nyár közepén összeülő népképviseleti

országgyűlés (július 5.) Kossuth javaslatára a külső támadástól tartva egy emberként szavazott meg

200 000 újoncot és a felállításukhoz szükséges pénzt (július 11.). Az udvar és a magyar kormány

közötti ellentét egyre nyíltabbá vált.

14325 Főszöveg 74

23. A védelem megszervezése

A NEMZETISÉGI KÉRDÉS Az ország nemzetiségi lakossága lelkesedéssel fogadta 1848 rájuk is

kiterjedő eredményeit, különösképpen a jobbágyfelszabadítást. Vezetőik gyűléseket hívtak össze (a

szlovákok Liptószentmiklóson, a szerbek Karlócán, a románok Balázsfalván), és megfogalmazták

nemzeti elképzeléseiket. A gyűléseken elfogadott kiáltványokban megfogalmazódott az igény, hogy

nemzetiségként külön jogokat is kapjanak (ennek legmagasabb foka a nemzetiségi autonóm terület).

A magyar kormány a nemzetiségieknek biztosította mindazokat az egyéni szabadságjogokat,

amelyeket a magyaroknak, de – az egy politikai nemzet gondolatából kiindulva – elzárkózott a

kollektív jogok (pl. az autonómia) megadásától. A nemzeti ébredés korában az egymásnak feszülő

indulatok megakadályozták a kompromisszumok megszületését. A nemzetiségek vezetői –

szembekerülve a magyar törekvésekkel – az ígéretekkel nem fukarkodó bécsi kormányzatban

találtak támaszt.

Ott, ahol a magyar kormány képes volt végrehajtani a jobbágyfelszabadítást (szlovákok,

ruszinok, a magyarországi románok), a nemzetiségi vezetők nem tudták követeléseik mögé állítani a

nemzetiség paraszti tömegeit. A szervezkedő értelmiségi csoportok erejéből csak kisebb

megmozdulásokra futotta. Ott viszont, ahol a magyar kormány ehhez nem rendelkezett

hatalommal (Horvátország, Erdély), a nemzetiségek vezetői a jobbágyi követeléseket ötvözhették

nemzeti önállósodási törekvéseikkel.

Jó példája ennek a románság. Míg a magyar közigazgatási területen élő románok nem fordultak

szembe a forradalmi kormánnyal, addig Erdélyben román népi felkelésre került sor. Az unióval

szembehelyezkedő román vezető réteg – a reformkori magyar nemességhez hasonlóan – a román

nemzeti követeléseket összekapcsolta a jobbágyfelszabadítással, így sikerült a román parasztságot

maga mögé állítania. A balázsfalvi román nemzeti gyűlések kezdetben szintén jórészt jobbágyi

követeléseket fogalmaztak meg.

A magyar kormánynak már 1848 nyarán szembe kellett néznie fegyveres nemzetiségi

lázadásokkal, ami a vegyes lakosságú vidékeken véres összetűzésekhez vezetett. A nemzetiségiekkel

vívott polgárháború később összefonódott a honvédelmi harccal.

A SZERB FELKELÉS ÉS A HORVÁT TÁMADÁS A fegyveres összecsapások a szerb felkeléssel

kezdődtek. A szerbek egyházi autonómiáját az alkotmányos magyar kormányzat nem akarta elvenni,

de a Határőrvidék magyar irányítás alá került volna. A szerbek autonómiát követeltek, amit

Kossuth elutasított. Ezután a karlócai kongresszuson (1848. május) megfogalmazták egy önálló szerb

tartomány, a Vajdaság kialakításának igényét. Ez jelentős magyar, német és román lakosságú

területeket is magába foglalt volna. A szerbek támogatást kaptak a császári kormányzattól és

Szerbiából önkéntesek ezrei csatlakoztak mozgalmukhoz. Bécs autonóm Vajdaság megalakítását

14325 Főszöveg 75

ígérte a szerbeknek. Erre a szerbek fellázadtak a magyar kormány ellen, és rátörtek a Délvidék

vegyes lakosságú falvaira (1848. június).

A rendi tartományi különállással rendelkező Horvátország autonómiáját hajlandó volt elismerni

a magyar kormány. Az udvar által Horvátország élére állított Jellačić [jelasity] bán azonban többet

ígért: a birodalmon belül Magyarországgal azonos helyzetben levő önálló horvát tartományt.

Ezzel maga mellé állította a horvátok zömét. Jellačić a horvátok jövőjét a birodalmi keretekben látta, s

követelte, hogy Magyarország mondjon le az önálló had- és pénzügyről, mert ezek veszélyeztették e

kereteket.

Az itáliai és a csehországi forradalmak leverését követően Bécs elhatározta – miután saját

erőkkel még mindig nem rendelkezett – a horvátok bevetését Magyarország ellen. Az osztrák kormány

javaslatára az uralkodó elrendelte – magyar miniszteri ellenjegyzés nélkül – az önálló magyar had-

és pénzügyminisztérium megszüntetését (1848. augusztus 31.). A magyar kormány ezt nem fogadta

el, mire Jellačić csapatai átlépték a magyar–horvát határt jelentő Drávát (1848. szeptember 11.).

Az országgyűlés többsége, miután az tárgyalási készségét az osztrák kormányzat ismételten

elutasította, a harc felvétele mellett döntött. A tiltakozásul lemondó, de az ügyeket továbbra is intéző

Batthyány mellé Kossuth javaslatára a honvédelmi harcot irányító testületet állítottak: az Országos

Honvédelmi Bizottmányt (OHB). A magyar vezetés tehát a forradalom vívmányainak megőrzése

érdekében vállalta a szabadságharcot. A harc sikere, a jobbágyság megnyerése érdekében a

nemesség újabb áldozatot hozott. A közelgő szüret előtt eltörölték a szőlődézsmát, állami kárpótlással

(szeptember 15.).

Jellačić serege a Balaton déli partján tört előre. A fegyelmezetlen csapatok raboltak, ami

népfelkeléshez vezetett. A népfelkelők elvágták a támadó horvát erők kapcsolatát Horvátországgal. A

magyar ezredek hátráltak, több főtiszt elhagyta a sereget, mert – tiszti esküjéhez híven – nem kívánt

harcolni V. Ferdinánd ellen.

István nádor személyes jelenlétével kívánta a bánt megállásra bírni, ám ez kudarcot vallott. A

nádor se családjával (Habsburgok) se a nemzettel nem kívánta a nyílt összeütközést, ezért lemondott

tisztségéről. A magyar hadsereg élén álló Móga altábornagy az új honvéd zászlóaljakkal érkező

Batthyány nyomására szeptember 29-én Pákozdnál felvette a harcot Jellačićtyal, és győzött. A bán

háromnapi fegyverszünetet kért, melyet arra használt ki, hogy visszavonuljon Bécs felé. A pákozdi

csata jelentőségét az adja, hogy időt biztosított a magyar haderő kiépítésére.

A CSÁSZÁRI HADSEREG TÁMADÁSA Móga követte Jellačićot, de az osztrák határnál megállt.

A végrehajtó hatalmat októbertől kézben tartó OHB elnöke, Kossuth már későn utasította Mógát az

időközben kitörő újabb bécsi forradalom (október 6.) támogatására. A Csehországban „rendet”

teremtő Windischgrätz [vindisgréc] csapatai megérkeztek, és legyőzték az osztrák területre lépő

magyar hadsereget (Schwechat, október 30.). A forradalmi Béccsel való együttműködés lehetősége

kihasználatlan maradt.

14325 Főszöveg 76

A bécsi forradalom leverése és az uralkodóváltás (1848. december 2-án lemondatták V.

Ferdinándot és császárrá kiáltották ki Ferenc Józsefet) újabb időt adott a magyaroknak az erőgyűjtésre.

Decemberben azonban általános támadás indult Magyarország ellen. A Windischgrätz vezette

császári főerők (közel 50 000 katona) a Duna mentén Pest irányába törtek előre. Velük szemben az

alakulóban lévő ún. fel-dunai sereg állt. A magyar főerők élére Kossuth a fiatal Görgey Artúrt

állította, aki egykor tisztként a császári seregben szolgált. Kossuth bizalmát Görgey elsősorban a

schwechati csatában tanúsított határozottságával nyerte meg.

Görgey visszavonult a túlerő elől, miközben az OHB óriási erőfeszítéseket tett újabb csapatok

felállítására (toborzások, a fegyvergyártás megszervezése stb.). Kossuth egyre bizalmatlanabbul

figyelte Görgey tevékenységét, mivel a fővezér kerülte az ütközetet a császáriakkal, nehogy

szerveződő hadserege döntő vereséget szenvedjen. A politikus Kossuth viszont győzelmeket várt,

hogy ezek megerősítsék az országgyűlés kitartását a dinasztiával szemben. Görgey harc nélkül adta

fel a fővárost (január 4.), de ezzel megőrizte hadseregét és Pest-Buda épségét. Kossuth pedig elérte

– miután az országgyűlés küldöttségét Windischgrätz elutasította –, hogy az országgyűlést és a

kormányzatot (OHB) Debrecenbe, a hadiipart pedig Nagyváradra költöztessék. Így a harc

folytatódhatott.

ERDÉLY, A HARC FOLYTATÁSÁNAK KULCSA Az Erdélyben állomásozó császári haderő

nyíltan szembefordult a magyar kormánnyal (1848. október). Dél-Erdélyből (Szeben) támadt a

gyenge magyar seregekre. Felfegyverezte a vezetői által fellázított román parasztokat. (A román

vezetőket az önálló tartomány ígéretével nyerték meg.) A román parasztok és határőrök rátörtek a

magyar kastélyokra és a falvakra. A császáriak ősz végére (november 17.) elérték Kolozsvárt. Csak

a székely felkelés akadályozta meg, hogy meginduljanak a forradalom új központja, Debrecen felé.

A székelység hősi ellenállása támogatás híján már Háromszékre szűkült. (Ez a legendás

ágyúöntő, Gábor Áron szülőföldje.) Kossuth Józef Bem lengyel tábornokot állította az erdélyi

magyar erők élére (november 29), aki az 1831-es lengyel felkelés veteránja, és októberben a

forradalmi Bécs védelmének irányítója volt. Bem a magyarországi friss erőket is felhasználva

ellentámadást kezdett. 1849 márciusára kiverte az osztrákokat és a segítségükre siető orosz

csapatokat Erdélyből. A román felkelést a Szigethegység területére szorította vissza, de nem

alkalmazott megtorlást a román népfelkelőkkel szemben. A magyar ellenőrzés alá került Erdély

szilárd hátországot biztosított a debreceni kormányzatnak.

A FELVIDÉKI HADJÁRAT Görgey Pest kiürítése után Vácon át a Felvidék felé vonult, hogy

elvonja Windischgrätz főerőit Debrecen megtámadásától. Terve sikerrel járt. Windischgrätz nagy

erőkkel üldözni kezdte Görgeyt.

A fel-dunai hadsereg belső válságot élt át. A kilátástalan helyzet, majd V. Ferdinánd

lemondatása (december 2.) miatt az egykori császári és királyi tisztek elbizonytalanodtak. Sokan

14325 Főszöveg 77

elhagyták a sereget. Görgey, hogy megtartsa tisztjeit, Vácott kiáltványt adott ki (1849. január 5.).

Ebben hangsúlyozta, hogy a harc törvényes, s elhatárolta seregét minden, az áprilisi törvényeken

túlmutató radikális lépéstől. A folytonos csatározásokkal visszavonuló Görgey csapatai ütőképes

reguláris hadsereggé kovácsolódtak. Ez a sereg súlyos harcok árán áttört a császáriak által védett

Branyiszkói-hágón (1849. február 5.), s kijutott a Hernád völgyébe. E győzelem eredményeként

Görgey délnek fordulva egyesülhetett a Debrecen előterében, a Tiszánál gyülekező magyar

erőkkel.

14325 Főszöveg 78

24. Fényes győzelmek és tragikus vereség

AZ ELSŐ ELLENTÁMADÁS ÉS KÖVETKEZMÉNYEI A magyar kormány a Tiszántúl

erőforrásaira támaszkodva új hadsereget szervezett Klapka György tábornok vezetésével. A főerőkhöz

rendelte a Délvidéken harcoló seregek jó részét is, Damjanich János parancsnoksága alatt (kb. 50 000

katona). Görgey, Klapka és Damjanich egyesülésével komoly erőt koncentráltak Windischgrätzcel

szemben Debrecen előterében, a Tisza mentén. Kossuth a váci kiáltvány miatt nem bízott

Görgeyben. Az 1831-es lengyel felkelésben részt vevő, Dembińskit nevezte ki fővezérré. A lengyel

tábornok támadást indított, de – részben az ő hadvezetési hibái miatt – a honvédsereg Kápolnánál

vereséget szenvedett (1849. február 26–27.), de vesztesége csekély volt, és rendezetten vonult vissza.

A vereség lehetőséget adott Görgeynek (akit Klapka és Damjanich is támogatott) és tisztikarának,

hogy megtagadják az engedelmességet a hadvezetésre alkalmatlannak tartott Dembińskinek. Kossuth

először fel akart lépni Görgey ellen, de miután megismerte helyzetet, engedett a főtisztek nyomásának,

s leváltotta Dembińskit.

A katonainál jelentősebbek voltak a kápolnai csata politikai következményei. Windischgrätz

azt jelentette az udvarnak, hogy szétverte a magyar erőket. A tévesen informált osztrák kormány

kiadta a Magyarországot tartományi rangra süllyesztő és az uralkodónak teljhatalmat adó olmützi

alkotmányt (március 4.). A császári alkotmány minden kompromisszumot lehetetlenné tett a magyar

vezetés számára. A harc folytatására sarkallt, s meggyengítette a Béccsel megegyezésre törekvő

csoportok helyzetét.

TAVASZI HADJÁRAT – FÜGGETLENSÉGI NYILATKOZAT A katonai vezetés

megszilárdítása – Görgey ideiglenes főparancsnoki kinevezése – után április elején a magyar főerők

bekerítő hadműveletet indítottak Windischgrätz ellen. A honvédsereg – a lelkes honvédek

szuronyrohamaival – több csatában – így pl. április 6-án Isaszegnél – győzelmet aratott.

Windischgrätzet az udvar leváltotta, ám az új főparancsnok erejéből is csak arra tellett, hogy kivezesse

a gyűrűből a seregeit. A hadjárat folytatásában a Pest környékén állomásozó osztrák főerőket

kívánták bekeríteni. Újabb fényes győzelmek születtek, de a császári haderő zöme – Budán

helyőrséget hagyva – nyugat felé kihátrált a harapófogóból, s Pozsony előterébe vonult vissza. A

tavaszi hadjárat következtében az ország területének jelentős része felszabadult. A megszülető új

Magyarország bebizonyította, hogy képes meghátrálásra kényszeríteni Európa egyik nagyhatalmát.

Az olmützi alkotmány és a tavaszi győzelmek hangsúlyosabban vetették föl az uralkodóhoz és

a birodalomhoz való viszonyunkat. Kossuth Lajos javaslatára a magyar országgyűlés– a képviselők

vonakodása miatt nyilvános ülésen – kimondta a Habsburg-ház trónfosztását és Magyarországot

független államnak nyilvánította (1849. április 14.). Kossuth ezzel lehetetlenné tette az udvarral

megegyezést kereső ún. békepártiak törekvéseit. A függetlenség kimondásától nemzetközi támogatást

remélt. A nagyhatalmak azonban a Habsburg Birodalom fennállását az európai egyensúly egyik

14325 Főszöveg 79

alapkövének tekintették, így a függetlenség kimondása nem javított az ország külpolitikai

helyzetén.

A Függetlenségi Nyilatkozat az ország államformájáról nem döntött. Átmeneti megoldásként

Kossuth Lajost kormányzóelnökké választották. A végrehajtó hatalom (kormány) élére Kossuth

Szemere Bertalant nevezte ki (május 2.). Kossuth hatalmát igyekeztek korlátozni, rendeletei pl. csak

valamelyik miniszter ellenjegyzésével (aláírásával) voltak érvényesek.

A DIADAL PILLANATA A tavaszi győzelmek után felmerült az osztrák hadak további üldözése, de

a honvédség utánpótlási vonalai megnyúltak, míg a császári erők közel kerültek tartalékaikhoz.

Ugyanakkor a politika és a közvélemény is az ország függetlenségét jelképező budai vár

felszabadítását várta a hadseregtől.

A császáriak kitartása és az ostromágyúk kezdeti hiánya miatt Buda ostroma elhúzódott.

Május 21-én – miután ágyúkat hoztak Komáromból – a honvédek komoly áldozatok árán, rohammal

elfoglalták a várat. A sikeres tavaszi hadjáratot és Buda bevételét követően az ország a diadalt

ünnepelte. Annál is inkább, mert Bem Erdélyt, más seregek a Délvidéket szabadították fel, így az

ország területének kilenctized része a magyar kormány ellenőrzése alá került. A győzelmek

hatására Ferenc József – beismerve birodalma gyengeségét – a Szent Szövetség szerződéseire

hivatkozva segítséget kért I. Miklós orosz cártól (május 1.). A cár félve, hogy a felkelés

Lengyelországra is átterjed, és befolyása növelése érdekében bejelentette, hogy kétszázezres

hadsereget küld a magyarok ellen. A magyar csapatok rövid időn belül többszörös túlerővel találták

szembe magukat.

A NEMZETISÉGI KÉRDÉS ALAKULÁSA 1849 tavaszán mind a magyar, mind a nemzetiségi

vezetők némelyikében felmerült a közeledés gondolata. Magyar részről szembesültek a véres

polgárháború következményeivel, és Teleki Lászlón – a forradalom párizsi képviselőjén – keresztül

érzékelték a nemzetiségi emigráció álláspontját. A nemzetiségi vezetőket a magyar győzelem kilátásai

és az olmützi alkotmánynak – a korábbi ígéretekhez képest szerény – engedményei tették nyitottabbá.

A tárgyalásokon a magyar kormány a nyelvhasználatban, a jelképek (pl. zászló)

alkalmazásában számos engedményt tett, de a területi autonómia megadásától elzárkózott.

Megegyezés – a havasalföldi párizsi emigráns Bălcescu [balcseszku] közvetítésével – a románokkal

született (megbékélési tervezet, július 14.). Ezen a megállapodáson alapult az időközben Szegedre

költöző országgyűlés nemzetiségi határozata (július 28.). A határozat – amit nemzetiségi törvényként

szoktak említeni – széleskörű nyelvhasználatot biztosított a közigazgatásban és az oktatásban, s a

nemzetiségiek egyházi ügyeiket is önállóan intézhették. Ugyanakkor alapként fogadta el a magyar

államnyelvet, s elvben sem tartalmazta a területi autonómiát.

Az országgyűlés a nemzetiségi határozattal egy időben fogadta el a zsidóság egyenjogúsítását

(emancipációját). Ezt a reformnemesség már korábban a zászlajára tűzte, mivel elvi alapon is elítélték

14325 Főszöveg 80

a megkülönböztetést. Másrészt az asszimilációra kész zsidóság bevándorlásában a magyarság

megerősödését látták. A Szemere-kormány döntésére az is hatott, hogy a zsidóság zöme kiállt a

szabadságküzdelem mellett.

A SZABADSÁGHARC VERESÉGE A nyomasztó túlerő ellenében Görgey és tisztikara egyetlen

megoldást látott. Még az oroszok felvonulása előtt döntő vereséget mérnek az osztrák haderőre, s

ezáltal engedményeket csikarhatnak ki az uralkodótól. Az elgondolás, a döntő csapás megvalósítása

érdekében az erőket a főhadszíntéren, Komárom erődrendszere körül kellett volna összevonni.

Kossuth először elfogadta Görgey tervét, de június végén a haditanács – Görgey jelenléte nélkül –

mégis Szegedet jelölte ki az összpontosítás helyéül. A délvidéki összpontosítás magában hordta

annak veszélyét, hogy az ide tartó magyar erőket követve az osztrák és orosz hadseregek is egyesülni

tudnak a térségben.

Görgey látszatra elfogadta az új haditervet, de csapataival Komáromnál sikertelen kísérleteket

tett a döntés kicsikarására. Emiatt megkésve indult Szeged felé, s Vácnál már az előretörő orosz

erőkön kellett átvágnia magát. Észak felé kerülve, többször összecsapva az orosz seregekkel jutott el

Arad térségébe. Mikor Aradra ért, Bem seregei az oroszokkal vívott csatákban Erdélyben már

felmorzsolódtak, és Segesvárnál megsemmisültek (július 29). A Kossuth által az összpontosított erők

fővezérévé kinevezett Dembiński harc nélkül feladta Szegedet, majd a város közelében csatát vesztett

a Haynau vezette osztrák főerőktől. Ezután – az utasítások ellenére – nem Arad felé indult, hogy

egyesüljön Görgey seregével, hanem délnek, Temesvár felé, amelynek vára még császári kézben volt.

Temesvárnál – Kossuth utasítására – Bem vette át a főparancsnokságot, aki vállalta a csatát a magyar

fősereget üldöző Haynauval szemben. A gyengébb tüzérséggel rendelkező magyar sereg azonban

döntő vereséget szenvedett (augusztus 9.) és jórészt felbomlott. A vereség hírére Kossuth lemondott.

A hatalmat Görgeyre ruházta, ő pedig több tábornokkal (Perczel, Bem, Dembiński) Törökországba

emigrált.

Görgey – főtisztjei egyetértésével – harmincezer fős, lőszerhiány miatt harcképtelen seregével

Világosnál az oroszok előtt feltétel nélkül letette a fegyvert (augusztus 13.). Azért bízta magát az

orosz vezetők szóban megígért jóindulatára, mert már korábban tudomására jutott, hogy a császáriak

az elfogott tisztek közül többeket kivégeztek.

A szabadságharcot leverték, ehhez azonban a korszak két nagyhatalmának az összefogására volt

szükség. Az ország önmagának és ellenségeinek is bebizonyította élni akarását és életerejét. Amikor az

1848 áprilisában békésen megvalósuló alkotmányosság védelmében háborúra kényszerült, rövid idő

alatt ütőképes hadsereget teremtett, s ellátására hadiipart hozott létre. Kialakult az önálló magyar

pénzrendszer, s a szabadságharc végére a nemzetiségekkel való megegyezés is kibontakozni látszott.

Mindezen eredmények miatt 1848–1849 történelmünk legfényesebb lapjaira tartozik.