igefalat.lutheran.hušSZ/3 - Lk/Lk 2,33-40. - Karácsony u.doc · Web viewM$ Word. del merészel...

Kedves ‘Jeruzsálem Megváltását Várók’!

Áldott és ihletett készülést, igehirdetést-igehallgatást!(Sajnos időnként előfordul, hogy a kiemelésszíneket elfelejtem kigyilkolni a szövegből. Ezt a vírust, aki esetleg bajlódik vele, de nem

ért eléggé hozzá, leírom, miként hatástalaníthatja. A legelső lépés, hogy ki kell jelölni az egész dokumentumot, majd törölni kell a kiemelés színeket a karakterformázásból. Az eredeti változat LibreOffice-szal készül ODT formátumban, ebben a Szerkesztés menü Mindent kijelöl pontját klikkentve kell a Formátum menü Karakter pontját kiválasztva a Háttér fület megnyitni, és itt a színtábla fölötti Nincs kitöltés lehetőségre klikkentve varázsütésszerűen eltűnnek az ottfelejtett ‘olvasásgátló szemkáprázatok’. Aki M$ Worddel merészel dolgozni és a DOC változatot használja ;-), az is hasonló műveleteket kell végezzen a teljes doksi kijelölésével, majd a karakterformázásban a kiemelés semmissé-átlátszóvá tételével... Az újabb verziókban történtek változások a korábbiakhoz képest, ezért akinek ilyen van, akkor se lepődjön meg, ha a Formátum menü Karakter pontja helyett a következő helyen találja a fertőtlenítő-sterilizáló készüléket: Formátum menü Szegély és mintázat pontja, majd a Mintázat fül Kitöltés részben kell a Nincs-et választani. [Ami van, azt viszont nem lehet választani, csak a nincset! ;-)])

Ige-Archívum:1

A kommentárok, igehirdetés-kötetek előtt álljon itt egy régebbi igehirdetés, és annak egy kevésbé régi változata (bővítés-átdolgozás):

Monor―Bénye―Monorierdő, 1997. december 28., Karácsony u.

Kezdőének: 368Liturgia: 1Főének: 371Záróének: 276

Lekció: Gal 4,1-7.

Az üdvösség vízválasztója Lk 2,33-40.

Karácsonyutó várakozásaiFelvetődhet a kérdés: ha karácsonykor Isten ilyen hatalmas ajándékot adott — üdvösség ingyen —, miért nem szalad mindenki Hozzá? Sokan kérdezik, hiányolják: miért vagyunk ilyen kevesen? Miért férünk el ezen a (kis) helyen és nincs szükség nagy templomra? Miért nincs itt az egész gyülekezet? Miért nem keresztyén minden ember — hiszen ma már elmondhatjuk, hogy csak nagyon kevés ember lehet, aki még nem hallhatott Jézus Krisztusról?!

E rajongástól véd meg Simeon józan szava: jel, amelynek ellene mondanak. Jézus nem azzá növekszik, mint amit elvárnánk Tőle. (József után áccsá? FEHÉR KÁROLY előkészítője szerint szülei önzően maguknak akarták volna, elvégre megváltották. Valóban?!?) Jézus sokak életében ilyen képet kap: vallásalapító, erkölcsi magaslat, személyválogatás nélküli szeretet példája. (Ezzel szemben irtó kemény az ‘ellenséggel’!)

Idillnek tűnő karácsony: angyali üdvözlet, jászol, pásztorok, fél lábal sírban álló Simeon kezébe veszi a gyermeket. Ám az evangélium keményen reális hangját nem lehet elhallgatni az ‘idilli kép’ érdekében! Az evangélium ítéletet is jelent, mert sokan ellene mondanak!

Ha még magának Jézusnak is ellene mondanak, nem csoda, hogy oly kevesen hisznek! A ‘leglelkesebb’, legihletettebb, legnagyszerűbb igehirdető sem képes mindenkit megtéríteni.

1 Talán érdemes megjegyezni, hogy gyakran próbálom a készülést azzal gyorsítani, hogy idézeteket emelek be, akár hosszabbakat is egy az egyben. Ezekre még inkább igaz, hogy igehirdetés során kifejtve, vagy akár jócskán tömörítve, de ezeket ‘élőben és aktuálisan’ átfogalmazva mondom el. Már csak azért is, mert a megfogalmazás pontos formája nem is feltétlen illeszkedik a teljes prédikációba. (Régebben sok időm ment rá, hogy inkább teljesen átfogalmaztam-implementáltam az idézeteket, de egyre növekvő időhiányomban muszáj volt változtatni.) Utóbbi időben az ilyen esetekben üres bekezdések alkalmazásával próbáltam érzékeltetni magamnak is, hogy számítógépesen nincsenek ‘fésületlenek’ az idézetek, csak szóban történt meg az összerendezés...

Karácsonykor az örömüzenet túláradó boldogsága szólal meg — de aztán rögtön előkerül a másik oldal: az ítélet. Mert Jézus által sok szív átvilágítódik, lelepleződik — mit lát, amikor a Tiedet vizsgálja Ő, Akit nem tudsz megtéveszteni, mint engem, vagy a másik embert kenetteljes szavaiddal, illem-maszkot öltő nyájasságoddal? A keresztyének képmutató szíve éppúgy átlátszóvá válik, mint egy gyilkos gyűlölettel telije…

Az élet választóvonalaA gyermeket a törvény előírásai szerint elviszik a templomba — ám későbbi élete, tettei, egész műve választóvonal lesz: nem arat osztatlan sikert; ellenségeket szerez; nem értik tanítását; megbotránkoznak rajta, még csodáin is. Máig így van…

Vízválasztó: már a forrásnál eldől, hova torkollik a folyó! Simeon szavai arról is szólnak, hogy nem lehet töretlen úton, simán hitre jutni. Elkerülhetetlen a döntés. Amíg életedben nem került sor erre a vízválasztóra, addig nem mondhatod: hiszek. Ugyanakkor nem elég ‘elfogadni’ Jézust. Döntened kell: Jézus útján akarsz-e járni, vagy nem? E tekintetben ma is ‘nyilvánvalóvá lesz sok szív gondolata’ (35.)

Jézus Krisztusban való hitre nem lehet töretlen úton, belső krízis nélkül eljutni — Ő a szegletkő… Sokan elbuknak, sokan pedig talpra állnak. (Farizeusok és írástudók vámszedők és bűnösök; gazdag ifjú Zákeus.) Nincs sima út a hit felé, mert Jézus minden elképzelésünket meghaladó módon jelenik meg: ellentmondásnak kitett jel.

Jézus csak annak segít, aki felismeri, aki mer szembesülni azzal, hogy élete Isten nélkül végzetesen rossz irányba halad, de van megoldás, ha félreteszi emberi büszkeségét, saját megoldások keresését.

Az elesés és felemelés határvonala az egyházon belül van! Itt a teremben (templomban) ülve is kétfélék vagyunk: „Akkor ketten lesznek a mezőn: az egyik felvétetik, a másik otthagyatik, két asszony őröl a kézimalommal: az egyik felvétetik, a másik otthagyatik.” (Mt 24,40k.) Jézus személyének, nem pusztán később elmondott szavának hatása ez a választóvonal. Rengetegen ma is ellene mondanak (nem pusztán szavának, azzal sokan szimpatizálnak, de Őt nem fogadják el, nem hisznek Benne).

A felemelés és elesés nem látványos esemény — sajnos az utcán, ha valaki elesik vagy összeesik (pl. infarktus), fel sem tűnik (legfeljebb részegnek tartják); és így ha feltápászkodik, az sem… Aki megtapasztalja saját életében, hogy felszabadult, értelmes életet kapott, leginkább csak magának élmény (sokan nem értettek megtérésem után, képtelen voltam átadni érzéseimet, pedig számomra felbecsülhetetlen élmény volt — bár már előtte is, hittanos élmények, ifjúsági alkalmak, passió előadása, Gyenes, SRAMÓ-idegenvezetéses gyülekezeti találkozó). Aki nem lépi át a választóvonalat, hanem továbbra is a bűn és halál rettentésében, magának hazudva éli mulandó életét: egyszerűen csak olyan marad, mint sok száz és ezer kiábrándult és kétségbeesett ember. De az eljövetel, amikor nem rejtetten, hanem dicsőségben jön vissza Krisztus, nyilvánvalóvá fog tenni felemeltetést és elesést.

Jézus nem azért jött, hogy uralkodjon, hanem hogy szolgáljon — Ebbe a szolgálatba botlanak bele sokan…

A megváltás mindenkié lehet!A karácsonyi időszakban hirtelen kitágulnak a szívek és egyszeriben mindenki belefér — vagy legalábbis úgy teszünk —, aki addig talán soha. A Jézus által hozott megváltásban ugyanígy mindenki részesülhet. A döntő különbség az, hogy Istennél nincsenek kampányszerű szeretet-megnyilvánulások választási kampány látszat-megnyilvánulásai, hazugságai. Mindig, mindenhol élő, ható, életet formáló az Ő karácsonyi ajándéka.

Mi is ellene mondunk, amikor olyasmiket mondunk, mint pl.: ‘Miért jár ez templomba?’ — mint az írástudók: „bűnösökkel és vámszedőkkel eszik együtt” (Mk 2,16.) Nem tudjuk hinni, hogy Isten ennyire szereti a bűnös embert — csak minket szeressen?! A cigányokat, zsidókat, románokat, oroszokat, arabokat, muzulmánokat, bűnözőket, tolvajokat és gyilkosokat ne?! Így lepleződik le szívünk indulata.

Jézus megjelenése mélyen belevág az ember életébe; élessé teszi a kérdést: az ember nélkül akarjuk-e szeretni Istent, vagy Istennel akarjuk szeretni az embert? Ezen fordul meg: részese leszel-e annak az üdvösségnek, melyet Jézus hozott. „Ha valaki azt mondja: ‘Szeretem Istent’, a testvérét viszont gyűlöli, az hazug, mert aki nem szereti a testvérét, akit lát, nem szeretheti Istent, akit nem lát.” (1Jn 4,20.) Szeretni kell akkor is, ha utolsó gazember! Jézus nem tett különbséget magyar-cigány, vámszedő-farizeus, férfi-nő, feleség-utcalány, szülő-gyermek, főnök-beosztott, gazdag-szegény között!

A karácsonyi evangélium lényege éppen az: Isten senkit nem zár ki az üdvösségből, mert mindannyiunkért emberré lett, mindannyiunkért vállalta a kereszt kínjait, az elátkozottságot, és mindannyiunkért támadt fel. Isten senkit nem zár ki az üdvösségből — egyedül maga az ember zárhatja ki önmagát, ha ellene mond Isten hatalmas jelének. Ez az idill helyett karácsony realitása és épp ezért megtérésre hívó szava: „Íme, ő sokak elesésére és felemeltetésére rendeltetett Izráelben, és jelül, amelynek ellene mondanak, … hogy nyilvánvalóvá legyen sok szív gondolata.” (34b-35.) Tisztítsd meg szíved, hogy ne elesés, hanem felemeltetés lehessen számodra Jézus, a Szabadító!

αμην Ámen אמן

Imádkozzunk!Mennyei Atyánk! Köszönjük, hogy elveszed tőlünk a karácsonyi csecsemő képének idilljét, és már a kezdetekkor rámutatsz, hogy a világ Megváltóját adtad Betlehemben. Kérünk, vezess minket hitre, hogy ne ellene mondjunk hatalmas jelednek, hanem megtérjünk és szívünkbe fogadjuk Megváltónkat. Segíts, hogy születése ne elesésünkre, hanem felemeltetésünkre lehessen!

αμην Ámen אמןFelsőpetény―Ipolyvece, 2007. december 30., Karácsony u.

Kibővítve-átdolgozva átvéve: Monor―Bénye―Monorierdő, 1997. december 28., Karácsony u.

Kezdőének: 162 158Liturgia: 1 2Főének: 371 162Záróének: 163 152

Lekciók: [Ézs 49,13-16.] Gal 4,1-7.

Ellentmondás Jele Lk 2,33-40.

Igehallgatók fogyatkozásaÜnnepek kapcsán sokszor használjuk fokmérőnek a létszámot: a jelenlévők sok vagy kevés volta mutatja az ünnep nagyságát. Eszerint Karácsony igen nagy ünnep ― nem is csoda, hiszen ha valaki nem is kapott semmi ajándékot, még akkor is elmondhatjuk, hogy a lehető legnagyobb ajándékot kapta: Krisztust magát, a Megváltót. Valóban nagy ünnep hát Karácsony. Ám:

Felvetődhet a kérdés: ha karácsonykor Isten ilyen hatalmas ajándékot adott — üdvösség ingyen —, miért nem szalad mindenki Hozzá? Sokan kérdezik, hiányolják: miért vagyunk ilyen kevesen? Miért férünk el ezen a (kis) helyen és nincs szükség nagy templomra? Miért nincs itt az egész gyülekezet? Miért nem keresztyén minden ember — hiszen ma már elmondhatjuk, hogy csak nagyon kevés ember lehet, aki még nem hallhatott Jézus Krisztusról?! (Monor―Bénye―Monorierdő, 1997. december 28., Karácsony u.)

Akkor miért vagyunk mégis még mindig ilyen kevesen? Miért nem lett az egész világ keresztyén, de legalább miért nincs ma itt az istentisztelet a gyülekezet összes tagja? Hát nem végzi jól a munkáját a lelkész?!? Túl keveset fáradozik a gyülekezet épüléséért, Krisztustól kapott szolgálatának végzéséért, Isten megtestesült Igéjének hirdetéséért? Netán nem hiteles az a munka, amit végez? Nem azt teszi, ami a dolga?

Talán furcsának tűnnek ezek a kérdések, de őszintén szólva az egyház gyülekezeteinek és lelkészeinek részéről egyaránt felteendő kérdések, nem szabad, és nem is lehet kikerülni: Vajon tényleg azt a szolgálatot, azt a munkát végezzük, amit kell végeznünk? Hiszen mind lelkészek, mind gyülekezeti tagok részéről vannak elképzelések és elvárások, mit is kell tennie egy lelkésznek ill. gyülekezeti tagnak az egyházban. Mindenképp válaszolnunk kell valamiképp arra a kérdésre, miért nincs olyan ereje ma is az evangéliumnak, mint az apostoli időkben volt, amikor is több ezres tömegek tértek meg egy-egy prédikáció hatására, és feltartóztathatatlanul terjedt az egyház. Netán a szektáknak van igazuk, akik ilyen jeleket ma is képesek felmutatni?

A válasz megadásához tudnunk kell, azt amit még Mária sem tud, csak csodálkozva hall az agg Simeontól: Jézus ellentmondásnak kitett Jel, a hiba a hitetlenségben van, nem az evangéliumhirdetésben! Annyit jövünk a ‘hiteles keresztyénség’ tévhitével, miszerint csak hiteles keresztyének képviselhetik hitelesen és erővel az evangéliumot. Sokan hirdetik is fennen, hogy ők hinnének, ha találnának hiteles keresztyéneket, akik se nem képmutatók, se nem önáltatók, hanem valóban megvalósítják életükben azt, amit hirdetnek.

Pedig az ilyen emberi hitelesség teljességgel lényegtelen ― látjuk pl. Pálnál, mennyire hiteltelennek tartották sokan; mégis ő volt minden idők legnagyobb misszionáriusa, mert nem a hitelessége számított (leveleiből kitűnik, hogy azzal egyáltalán nem is törődött, mert nem emberek, hanem az Úr ítél felette is [ld. 1Kor!]).

Azonban nem a külsőségek, és nem az emberi hitelesség számít, hanem egyedül az, hogy az evangéliumot örömmel fogadják el azok, akik hajlandók összetörni bűneik alatt, de ugyanez az evangélium megkeményíti azok szívét, akik gőgösen elutasítják a Jézusban felkínált bocsánatot. Hát ezért oly üresek Európa és országunk templomai! Mert Jézus ellentmondásnak kitett Jele megosztást támaszt a világban, felfedi a szíveket.

Ha még magának Jézusnak is ellene mondanak, nem csoda, hogy oly kevesen hisznek! A ‘leglelkesebb’, legihletettebb, legnagyszerűbb igehirdető sem képes mindenkit megtéríteni. (Monor―Bénye―Monorierdő, 1997. december 28., Karácsony u.)

Ennek alátámasztására nem kell több, csak az, hogy az Ellentmondás Jele maga sem térített meg mindenkit, sokak megkeményedtek a Vele való találkozásban. Hogyan gondolhatná akkor bárki is, hogy bármelyik lelkész sikeresebb lehetne, mint Mesterünk?! Azért nem vagyunk itt mindannyian, mert már Jézus születésénél és templomi bemutatásánál sem volt ott mindenki.

Tőrdöfés áldásaMindjárt karácsony után ünneprontónak tűnik Simeon próféciája arról, hogy Jézus Isten Jele ugyan, de sokan (azt jelenti ez vajon, hogy a többség?) ellene mondanak. Ellentmondásos ez az egész történet...

Idillnek tűnő karácsony: angyali üdvözlet, jászol, pásztorok, fél lábal sírban álló Simeon kezébe veszi a gyermeket. (Monor―Bénye―Monorierdő, 1997. december 28., Karácsony u.)

Az angyali kar után Lukácsban, netán a napkeleti bölcsek imádata után Mátéban milyen illetlen dolog is egy újszülött csecsemő felett ilyen porba sújtó szavakat mondani, hogy édesanyja szívét tőr járja át!

Ám az evangélium keményen reális hangját nem lehet elhallgatni az ‘idilli kép’ érdekében! (Monor―Bénye―Monorierdő, 1997. december 28., Karácsony u.)

Nem lehet illúzió mögé rejtőzni a valóság elől.Az evangélium ítéletet is jelent, mert sokan ellene mondanak!

(Monor―Bénye―Monorierdő, 1997. december 28., Karácsony u.)Nemcsak Lukács ilyen illúzióromboló, hanem Máté is értésünkre adja, hogy szó sem lehet

valamiféle ‘karácsonyutói idillről’, hiszen Heródest már rászedték a bölcsek, és hamarosan végrehajtatja gyilkos tervét. Ha már Jézust újszülöttként is a halál veszi körül, hát hogyne kellene Máriának számolnia a szívét-lelkét átjáró tőrrel?!

Jézus azért jött, hogy kiderüljön, mi is van Benned! Szíved legrejtettebb gondolatai lepleződnek le Őbenne, a hit és hitetlenség kérdése dől el!

Karácsonykor az örömüzenet túláradó boldogsága szólal meg — de aztán rögtön előkerül a másik oldal: az ítélet. Mert Jézus által sok szív átvilágítódik, lelepleződik — mit lát, amikor a Tiedet vizsgálja Ő, Akit nem tudsz megtéveszteni, mint engem, vagy a másik embert kenetteljes szavaiddal, illem-maszkot öltő nyájasságoddal? A keresztyének képmutató szíve éppúgy átlátszóvá válik, mint egy gyilkos gyűlölettel telije…

A gyermeket a törvény előírásai szerint elviszik a templomba — ám későbbi élete, tettei, egész műve választóvonal lesz: nem arat osztatlan sikert; ellenségeket szerez; nem értik tanítását; megbotránkoznak rajta, még csodáin is. Máig így van…

Vízválasztó: már a forrásnál eldől, hova torkollik a folyó! Simeon szavai arról is szólnak, hogy nem lehet töretlen úton, simán hitre jutni. Elkerülhetetlen a döntés. Amíg életedben nem került sor erre a vízválasztóra, addig nem mondhatod: hiszek. Ugyanakkor nem elég ‘elfogadni’ Jézust. Döntened kell: Jézus útján akarsz-e járni, vagy nem? E tekintetben ma is ‘nyilvánvalóvá lesz sok szív gondolata’ (35.) (Monor―Bénye―Monorierdő, 1997. december 28., Karácsony u.)

„Jézus küldetése arra kényszeríti az embereket, hogy Isten előtt megmutassák igazi arcukat (35b. v.).” (Biblia — Magyarázó jegyzetekkel)

Jézus Krisztusban való hitre nem lehet töretlen úton, belső krízis nélkül eljutni — Ő a szegletkő… Sokan elbuknak, sokan pedig talpra állnak. (Farizeusok és írástudók vámszedők és bűnösök; gazdag ifjú Zákeus.) Nincs sima út a hit felé, mert Jézus minden elképzelésünket meghaladó módon jelenik meg: ellentmondásnak kitett jel. (Monor―Bénye―Monorierdő, 1997. december 28., Karácsony u.)

Az elesés és felemelés határvonala az egyházon belül van! Itt a teremben (templomban) ülve is kétfélék vagyunk: „Akkor ketten lesznek a mezőn: az egyik felvétetik, a másik otthagyatik, két asszony őröl a kézimalommal: az egyik felvétetik, a másik otthagyatik.” (Mt 24,40k.) Jézus személyének, nem pusztán később elmondott szavának hatása ez a választóvonal. Rengetegen ma is ellene mondanak (nem pusztán szavának, azzal sokan szimpatizálnak, de Őt nem fogadják el, nem hisznek Benne). (Monor―Bénye―Monorierdő, 1997. december 28., Karácsony u.)

Jézus nem azért jött, hogy uralkodjon, hanem hogy szolgáljon — Ebbe a szolgálatba botlanak bele sokan… (Monor―Bénye―Monorierdő, 1997. december 28., Karácsony u.)

Ő „jel lesz …, de nem térdre kényszerítő jel, hanem vitatható és vitatott jel”. (Jubileumi kommentár) Olyan Jel, aminek sokan ellentmondanak, „mivel az ember nem hajlandó tudomásul venni radikális bűnben lételét, teljes elveszettségét és akaratának szolgai voltát.” (id. MAGASSY SÁNDOR: Perikópák) Mindaddig, amíg a magad igazát véded, azaz amíg úgy igyekszel Isten előtt megfelelni, hogy jó voltodra, erkölcsös életedre, kegyességedre, hitedre hivatkozol, mindaddig, amíg igyekszel Uradat meggyőzni arról, hogy elfogadjon Téged, addig Te magad is ellene mondasz ennek a Jelnek, és így elbukásodra lesz. Felemeltetésedre akkor lesz, ha ehelyett megvallod mélységesen bűnös voltodat, és elismered, hogy semmi mentséged nincs ugyan, de a Jel által szerzett váltságot mégis szeretnéd érdemtelenül elnyerni.

Prófétanő megváltásaA mostani textusban Simeon személye (és csodálatos vallomása, istendicsérete és bizonyságtétele) nem kap helyet, csak próféciája Jézusról. Ellenben Anna próféciája nem kap helyet Lukács evangéliumában, hiszen egyetlen szó sincs róla, ugyanakkor igen hangsúlyos lesz személye és életének bizonyságtétele ― nyugodtan mondhatjuk: életének csodája!

Neve is beszédes: „Anna (=kegyelem, kellem) nevű prófétanő is megjelent a bemutatáson. Nem legendás alak, úgy mutatja be Lukács, hogy a kortársak ráismerhettek.” (A Szent István Társulati Biblia jegyzetei)

„A Lélek adományával szóló férfi mellé odaáll a Lélek adományával rendelkező nő … Együtt tanúskodnak, s így az 5Móz 19,15 szerint hiteles a tanúságtételük … Annát olyan embernek ismerjük meg, akinek egyetlen életcélja van: Isten. Életét kitölti a várakozás Isten végleges szabadító cselekedetére.” (Biblia — Magyarázó jegyzetekkel)

Gondoljunk csak bele, hogy 7 év házasság, 84 év özvegység már életkornak is igen szép, és persze ha még a lehetőség szerinti legkorábbi férjhez menetelt is igyekszünk figyelembe venni, akkor is azt jelenti, hogy élete már egészen bizonyosan kitesz egy évszázadot, és ennek döntő többségét, minimum 85%-át töltötte azzal, hogy naphosszat a templomban imádkozik! Hát, már ez is csodálni való, de nem is csak úgy általában imádkozik, hanem Izráel azon csoportjához tartozik, akik eme imádságos szolgálatukat azon cél alá rendelik, hogy várják Izráel Messiását. Így hát nemcsak Simeon életét tartja az az egyetlen cél, hogy megláthassa a Megváltót, hanem Annáét is. Áll-e a magunk élete ilyen szolgálatban, teljesen a Messiás ügyének szentelve?

Ebben a templomi jelenetben látjuk tehát, miként tör elő búvópatakként „az igazi kegyesek csapata, akikben ténylegesen tovább élt az üdvösségtörténet folytonossága, s a gyermek Jézus, egyszerű ottlétével, szinte megidézi, előhívja őket. Többen voltak, s közülük való volt a két friss hitű öreg.” (SZABÓ ANDOR: Lábam előtt mécses a Te igéd) Ezen csoport előtt tesznek bizonyságot mindketten, hogy megérkezett Izráel Üdvössége.

Miért nem olvashatjuk Simeon szavai mellett Anna szavait is ebben a történetben? Bizonyára nem azért, mert ne lehetne érdekes, hanem inkább azért, mert Simeon szavaihoz hasonló lehetett, újat már nem tett hozzá.

Törvény elvégzéseLukács ismét röviden említi csupán, de azért most is hangsúlyosan emeli ki, hogy Jézus szülei törvénytisztelők voltak. Karácsony napján már láttuk, hogy József jól tudta, hogy meg kell adni a császárnak, ami a császáré, és Istennek, ami Istené. A császáré volt pl. az adóösszeírás, Istené pl., hogy most, Jézus életének első 40 napja elmúltával a 41.-en bemutatják a templomban.

Gyermek növekedéseSimeon Jézusról szóló próféciája, Anna személye és Jézusról szóló bizonyságtétele után végül beszéljünk a gyermek személyéről is kicsit...

Egyszerű megjegyzés zárja Jézus első templomi történetét. Mi más is lehetne, mint az, hogy egy gyermek növekedik, erősödik, bölcsebb lesz? (Ez hamarosan újra felcsendül a fejezet utolsó versében is.) Ugyanakkor ahhoz hasonlóan, ahogyan más különleges gyermekeknél is (pl. Sámuel [1Sám 2,21.]; Keresztelő János [Lk 1,80.]), ennél azért többet ad értésünkre az evangélista, és azt is hozzáteszi, hogy Isten kegyelme volt rajta. Ha úgy tetszik: Isten Lelke, ahogyan majd maga is mondja a názáreti zsinagógában...

A rövid utalásnak az a célja Lukács evangéliumában, hogy értésünkre adja: itt nem olyasmiről van szó, mint sok más vallásban: Jézus nem csodagyerek volt, vagy ki tudja mi ― hanem épp olyan életet élt, mint bárki egy szegény családban abban az időben. „Jézus rendkívüliségének nem a csodagyerekség a jele, hanem a Vele szemben szükségszerűen kiformálódó visszautasítás és ellentmondás.” (id. MAGASSY SÁNDOR: Perikópák) Igaz, hogy Benne egyesült az isteni és az emberi természet, de nem úgy, hogy egyik elnyomta a másikat, hanem úgy, hogy a kettő harmóniában ötvöződött.

Teljesen Isten volt, és egyúttal teljesen ember is. Ezért teljesen normálisan teltek gyermekségének napjai, évei, ami rendkívülinek nevezhető, az nem különféle látványos csodákban nyilatkozott meg, hanem legfeljebb abban a kegyelemben, amely által pl. 12 évesen úgy találjuk az írástudók körében, mint aki kiválóan érti Atyja dolgait. Ezért tudja Ő elhozni közénk Isten országát, ezért tudja Ő a lehető leghitelesebben hirdetni Isten szavát és akaratát. Hallgassuk hát Őt, kövessük hát Őt!


Imádkozzunk!Mennyei Atyánk! Köszönjük, hogy elveszed tőlünk a karácsonyi csecsemő képének idilljét, és már a kezdetekkor rámutatsz, hogy a világ Megváltóját adtad Betlehemben. Kérünk, vezess minket hitre, hogy ne ellene mondjunk hatalmas jelednek, hanem megtérjünk és szívünkbe fogadjuk Megváltónkat. Segíts, hogy születése ne elesésünkre, hanem felemeltetésünkre lehessen! (Monor―Bénye―Monorierdő, 1997. december 28., Karácsony u.)


Kommentárok:2

[Senki ne csodálkozzon, ha idő szűke miatt nem sikerül minden anyagot feldolgoznom. A fellelhető magokat elvetem {a könyveket beszkennelem}, rábocsátom a korai és kései eső {szöveg-felismertetés és korrektúrázása} áldását is, de előfordulhat, hogy a kapálásra, gyomlálásra, permetezésre {átnézésre, javításra, szín-kiemelésre} már nem marad idő. Ez esetben az ilyen rész konkollyal együtt nő {‘fésületlenül’ olvasható}. A jobb minőségű és héber/görög karaktereket nem tartalmazó szövegek még így is jól olvashatók, így aki akar, csemegézhet belőle is, csak el ne rontsa a gyomrát az éretlen fügével! ; -) ― Annak érdekében, hogy könnyen felismerhetők legyenek a gyomos területek, az ilyen részek bekezdéseinek sárga háttérszínt adok. (Azért, mert nem biztos, hogy lineárisan dolgozom fel az anyagokat, és ha valakinek úgy tetszik, így könnyen kiválaszthatja csak a megművelt területeket is…)]

(A Szent István Társulati Biblia jegyzetei. BibliaTéka CD-ROM. Arcanum Digitéka Kft.):

Lk 2,25-35.Simeonról (görögösen: Simon) nem tudunk semmit sem. Azokhoz a zsidókhoz tartozott, akik csendben

várták Izrael vigaszát (Iz 40,1; 49,13), a messiási idők beköszöntését, s nem tartozott a politikai hangoskodók, a zelóták közé, akik erőszakkal akarták a rómaiak uralmát lerázni, s ezért politikai messiást vártak. Egyesek Simeont azonosítják Hillel rabbi fiával és Gámáliel rabbi atyjával. Simeon énekében a hálaadás mellett utal Jézus feladatára, hogy a pogányok világossága és Izrael dicsősége lesz. {

} Máriának is megjövendöli, hogy fiában sokan megbotránkoznak, de sokan üdvözülnek. Az emberiséget két táborra osztja, hívőkre és hitetlenekre. Máriának nagy szenvedésben lesz része, szívét tőr járja át. Az embereket bensejük szerint ítéli meg a szívek és vesék kutatója, nem pedig külső látszatra, ezt jelenti: hogy sokaknak kiderüljenek a titkos gondolatai, vagy mint az eredeti mondja: sok szívnek a gondolata.

Lk 2,36-38.Anna (=kegyelem, kellem) nevű prófétanő is megjelent a bemutatáson. Nem legendás

alak, úgy mutatja be Lukács, hogy a kortársak ráismerhettek.

Lk 2,39-40.A Názáretbe való visszatérés nem közvetlenül következett a templomi bemutatás után,

hanem csak miután visszatértek Egyiptomból, de ezekről a közbeeső eseményekről Lukács nem számol be. A názáreti élet a munka és az imádság csendes korszaka volt.

2 A színes jelölések értelme: piros: az általam fontosabbnak tartott gondolatok; kék: a számomra kétséges, de legalábbis bizonytalan, megalapozatlannak tűnő gondolat; zöld: az általam egyértelműen tévesnek tartott gondolat; bíbor: átmeneti eset a piros és kék között, ha a kétségesség csak részleges vagy feltételes; (világos) türkiz: átmenet a kék és zöld között, ha a kétségesség igen erős, netán a téves gondolat határát súrolja (előfordulhat nagy néha, hogy egy kék típusú jelölést a kontextus értelmében tartok kifogásolhatónak-kérdésesnek, és ilyenkor ‘belső megjegyzésként’ a világos bíbor jelzi mintegy azt a kontextust, amely helyére teheti a kérdést); ha esetleg valamit kiemelésre érdemesnek, de azért mégse annyira fontosnak tartok, akkor még előfordulhat a narancs használata is a piros helyett (mintegy kiegészítőként, érdekességként), valamint bevezettem a vöröset is arra, hogy aki csak a lényegesebb piros kiemelést szeretné olvasni, az ezeket átugorhassa (aki viszont több időt is tud az átolvasásra szánni, annak talán hasznos ez a jelölés is); végül szürke: a számomra homályos részek, amelyeknél nem világos, mire is gondol a szerző. (Itt örömmel veszem, ha valaki legalább utólag meg tudja magyarázni, mit is jelenthetnek a leírtak, mire is gondolhatott az író!)

(Káldi Biblia jegyzetei. BibliaTéka CD-ROM. Arcanum Digitéka Kft.):

Lk 2,33nem is annyira azokon, mik felőle mondattak; mert ez nem volt előttök új, hanem azon,

hogy Isten azokat oly soknak kijelentette.

Lk 2,34szent óhajtásait fejezé ki felettök.

Lk 2,34romlásra vagy üdvözűlésre, a mint jól vagy roszúl használják a kegyelmeket, melyeket ő a

földre hozott.

Lk 2,34tanítóúl, kinek természetfölötti s a bűnös öntudatot büntető tanítása miatt ellene

mondanak; és átalában ellenmondás tárgyáúl, mivel az ő tanítása és cselekvése a földies, testi bölcseséggel, és azzal, mire a világ törekszik, nem egyez meg. Lásd Máté 10,22.

Lk 2,35és tégedet is sok fájdalom fog érni őmiatta, különösen az ő gyalázatos és kínteljes halála

fölötti fájdalom.

Lk 2,35Az ő kínszenvedése és halála fölötti fájdalom fog érni tégedet, hogy az emberek érzelme

kinyilváníttassék, vajjon Krisztus mellett vannak-e vagy ellene? – Krisztus kínszenvedése és halála, melyek Mária szívét átjárták, próbakövek voltak az emberekre nézve. Kezdetben még magok az apostolok is megütköztek azon, hogy a Messiás szenvedhet és meghalhat; és az Istenember halála utóbb mindenkor botrány volt a zsidók, esztelenség a pogányok szemeiben. Igy történt, hogy e kínszenvedések által jött napfényre, mi volt az emberben. A ki bensőleg csekély, alázatos volt, Krisztus hivéűl jelentette ki magát; a kevély, ki az Úrnak megalázódott, szegény és keresztekkel teljes életét föl nem foghatta, megveté őt.

Lk 2,36nem ment férjhez többé, hanem özvegy maradt, hogy Istennek osztatlan szivvel

szolgálhasson.

Lk 2,37A görög szerint: s már mintegy nyolczvannégy éves özvegy vala stb.

Lk 2,37majd mindig a templomban volt.

Lk 2,38az Úr Krisztus felől.

Lk 2,38A görög szerint: …Izrael váltságát Jerusalemben.

Lk 2,39honnan azután, hogy Heródes kegyetlenségét kikerűljék, Egyiptomba futottak.

Lk 2,40A görög hozzáteszi: erősödék szellemben.

Lk 2,40Jézus az ő isteni személyében két természetet egyesített, istenit és emberit. Az első nem

növekedhetett és nem fejlődhetett, mert fogantatása első perczében az volt, a mi örökön örökké; hanem emberi természetére nézve a fokonkinti fejlődés ép oly természetes, mint az evés, ivás, gondolkozás, akarás stb. Jézus, a bűnt kivéve, mindenben hasonló akart lenni hozzánk. Azért akart az emberi életkor természetes fokozatain is átmenni, ámbár az isteni öntudat egy perczre sem hagyta el őt.

(Jubileumi kommentár. BibliaTéka CD-ROM. Arcanum Digitéka Kft.):

Luk. 2,21–40. Jézus bemutatása a templomban. Simeon és Anna.Az elbeszélés közvetlenül folytatódik tovább, és az újabb mozzanat Jézus földi családjának jellemzését most

egy másik oldalról adja. Mária és József abban is Izráel hűséges gyermekei; hogy kegyességük alapja a törvény rendelkezéseinek föltétlen tiszteletben tartása. A gyermeket a törvény előírása szerint (Gen 17) a körülmetélkedés, az Ábrahám-féle szövetség külső jele által vétetik fel Izráel fiainak népközösségébe: így lesz a megszületett Szabadító Izráel fiaiért „törvény alatt levővé”. De a törvény iránti engedelmesség nem válik a beteljesedő ígéretektől független külsőséggé: a körülmetélkedéssel kapcsolatos névadás során (vö. 1:59kk. magy.) a gyermek azt a „programot jelölő” nevet kapja, amelyet az angyal Isten akaratából még a gyermek fogantatása előtt megjelölt: Jézus – az Úr szabadít. A törvény iránti engedelmesség további jele az, hogy az anyának a szülés utáni „megtisztulása” után (ez a Lev 12:2 szerint hét nap de ezután még 33 napig otthon kell maradnia az anyának, így a történtek negyven nappal a szülés után mehettek csak végbe) az Ex 13:2.15. és a Num 18:15kk. rendelkezése szerint részint jelképes felajánlásként, részint a gyermek „kiváltásaként” bemutatják érte az első áldozatot. Hogy Máriáék ezt Jeruzsálemben végzik el, az is rendkívüli kegyességük bizonysága; hogy az áldozat egy pár galambfióka, az viszont a szülök szegénységének kétségtelen jele (Lev 12:6 szerint az előírt áldozat egy bárány és egy galamb, az itteni áldozat a Lev 12:8 szerint a szegények áldozata).

A jeruzsálemi templomban való időzés mögé újabb jelként ismét jellegzetes háttér rajzolódik Simeon és Anna személyében. Hogy Simeon próféta, azt Lk nem említi ugyan kifejezetten, de az isteni szózatra és a Szentlélekre való utalás ilyenként jellemzi. Egyúttal az is kitűnik, hogy Izráelben ebben az időben vannak jellegzetesen messiásváró körök vagy csoportok (prosdechomenos paraklésin tou Israél), és Simeon ezekhez tartozik. A templomban az isteni jövendölés ígérte találkozás megtörténik: ez a találkozás egyik oldalról nézve nyilvánvalóan Isten Lelkének munkája, másik oldalról tekintve azonban Simeon hitbeli fogékonyságának a következménye. Mélyen megindító kép, ahogyan a régi világ agg képviselője ölébe véve a kicsiny gyermeket búcsúzik megáldott életétől, mint ahogyan a vártán hűségesen kitartott őr „lép le” az őrségről; az új korszak ígéretes megtestesítője pedig most indul neki az életnek, hogy Istentől kapott küldetését betöltse. Simeon nagyon tisztán látja, érti és fogalmazza a pillanat jelentőségét: az jött el, aki Izráel népének meghozta az igazi dicsőséget, amikor az egész embervilág számára elkészített szabadítást, a bűn sötétségében élő népeknek a kinyilatkoztatást és ezzel a világosságot hozta le a mennyből a földre. {

} Mária és József sok mindent hallott az elmúlt napokban és hetekben, de ez a távlat most újra mély megdöbbenést kelt bennük. Simeon azonban tovább megy Jézus személye titkának kijelentésében: jel lesz a gyermek, de nem térdre kényszerítő jel, hanem vitatható és vitatott jel; Máriának páratlan dicsősége az, hogy a Megváltó mellett anyjaként állhat ott, de sorsa keserves fájdalmat fog jelenteni neki mindvégig; Jézus pályája a maga egészében titok; de akik összetalálkoznak személye titkával, azokat éppen ez a titok fogja leleplezni, szívük rejtett mélységeit ez fogja feltárni. – Amit Annáról mond Lk, abból az tűnik ki, hogy ő is páratlanul szentéletű asszony Izráelben, egyedül kegyességének él, teljesen lefoglalja őt a nagy ígéret beteljesedésének reménye, mert ő is Izráel messiásváró köréhez tartozik (prosdechomenoi lytrósin Ierousalém: a 25. versbeli meghatározás stilisztikai változata). Ezek előtt tesz bizonyságot – Simeonhoz hasonlóan – a hűséges prófétanő, akinek szavait egyező tartalmuk miatt nem is ismétli Lk: mindjárt a kezdet kezdetén így hangzik el a beteljesedés hitelességének alátámasztására két egymással egyező tanúvallomás. – A törvény iránti engedelmesség jele az is, hogy szent kötelezettségük elvégzése után a szülők visszatérnek korábbi lakóhelyükre. A gyermek életét Isten kegyelmes akarata formálja tovább, ő biztosítja testi-lelki fejlődésének teljes harmóniáját.

(Szegedi Bibliakommentár ― Újszövetség. Korda-Bencés [A Collegeville-i biblia kommentár eredeti szövege magyar fordításban. Sorozatszerkesztő: BENYIK GYÖRGY; Web-változatot készítette: KÜSMŐDI ATTILA.] http://www.mek.iif.hu/porta/szint/human/vallas/szbibkom):

2,21–40 Jézust bemutatják a templomban.Jézus szülei, akik a születés idején a birodalom törvényeinek engedelmeskedtek, most engedelmes

zsidóként a vallási törvény előírásait teljesítik, amikor az újszülött gyermeket körülmetéltetik és bemutatják az Úrnak. A templomi jelenet egy kicsit zavaros, mert Lukács egybekapcsolt két különálló szertartást. A Kivonulás könyve előírta az elsőszülött fiú bemutatását és megváltását, mert minden elsőszülött fiú az Úré, aki megszabadította őket húsvétkor, amikor az egyiptomi elsőszülöttek elpusztultak (Kiv 13,15). A Leviták könyve az anya tisztulási szertartását a gyermek születésétől számított negyvenedik napra írja elő (Lev 12,1–8). Ebből az alkalomból az asszonynak egy bárányt és egy galambot vagy gerlét kellett feláldoznia, de a szegényeknek megengedték, hogy csak két gerlét vagy két galambot hozzanak.

A hangsúly nem annyira Mária megtisztulásán van, mint inkább Jézus bemutatásán a templomban, ahol hivatalosabb elismerésben részesül, mint Izrael megígért Üdvözítője. Lukács számára a templom a zsidóság és a kereszténység közötti folytonosságot jelképezi. Az üdvösség végső tettének bejelentése először a templomban hangzik el (1,11), Jézus a templomban tanít (19,47), és a tanítványok a templomban folytatják imádságukat a jövőben is (24,53; ApCsel 3,1).

Simeon és Anna hűséges, alázatos izraeliták, akik a templomban várják az Isten üdvösségének kinyilatkoztatását. Igazak és istenfélők (ld. 1,6), és nyitottak arra, hogy a Szentlélek sugalmát befogadják. {

} Simeon Jézusban felismeri az Úr Fölkentjét és Nunc Dimittis énekében (2,29–32) azt is megjövendöli, hogy Jézus világosság lesz “a pogányok megvilágítására”. {

} A szülőket megáldva arra figyelmeztet, hogy ez a gyermek jel lesz, amelynek ellene mondanak és, Mária lelkét tőr járja majd át. Simeon e két kijelentése előrevetíti számunkra az egyetemes üdvösséget, amely Jézusban nyer kinyilatkoztatást, és a szenvedés szükségességét a Messiás küldetése során. A kereszt árnyéka rávetődik a szentcsaládra. Jézus későbbi követőinek nem szabad meglepődniük azon, hogy az evangélium követése során a szenvedéssel is szembe kell nézniük. Még családok és barátságok is összetörnek, amint “sok szív titkos gondolatai” kiderülnek, mert a békesség, amit Jézus hoz, nem a titkos nézeteltéréseknek színlelt eltakarása lesz (12,51–53).

(id. MAGASSY SÁNDOR: Perikópák. Magánkiadás):

{Közzétéve id. MAGASSY SÁNDORNÉ hozzájárulásával.A szerzői jog tulajdonosainak közleménye:

„A közölt anyag szerzői joga id. Magassy Sándor örököseinek tulajdona.A szöveg szabadon felhasználható igehirdetési előkészületekhez.

Publikációkban csak a forrás megjelölésével idézhető.Tilos az anyag másolása, sokszorosítása, továbbadása.”}

KARÁCSONY UTÁNI VASÁRNAP

IMMÁNUEL

A MEGHASONLÁST TÁMASZTÓ MESSIÁS

Lk 2,33-40A viharos Karácsony

A viszonylag ritkán sorra kerülő vasárnapon inkább a polgári esztendő végére szokás utalni, semmint Karácsony titkát boncolni. Fontos tehát annak látása, hogy az egyházi évbe sorolt vasárnap Karácsony ünnepkörének szerves része. A kijelölt evangélium (Lk 2,33-40) Jézust a templomban mutatja meg, amint körbeveszik ― karjukra veszik! ― hódolói, hívei; olyan emberek, akik hittel fordulnak feléje. (Vö. Jánossy L.: Az egyházi év útmutatása, LP 43/587.). Hasonlóan a pásztorokhoz (Lk 2,15-20) és a bölcsekhez (Mt 3,1-10), most Simeon és Anna imádó hódolata kerül az igehallgató

gyülekezet elé.

A legrégebbi rendekben is nyomát találjuk e vasárnapnak. A Homiliarium csak az evangéliumot (Lk 2,33kk) közli, Baluzius az epistolát (Gal 4,1-7) is, míg Pameliusnál hiányzik ez a vasárnap. A katolikus és az evangélikus perikóparend megegyezik a régi hagyománnyal, az anglikán azonban változtat (Mt 1,18-25), mely Jézus fogantatásának történetét mondja el, vagyis még ádvent időszakába visz vissza. (Vö. Bogár J.: Az egyházi évkör kialakulása, 107-120.).

Az igeválasztás meghatározza a tematikát. Az Óegyházi rend szerint Karácsony mondanivalójához szorosan hozzátartozik az az üzenet, hogy Jézus békétlenséget (is!) hoz, megosztja népét. Különösen feltűnő tehát, hogy az ún. „Magyar perikóparend” tematikájába ezen a helyen „a békességet szerző Isten” került. Ez a „korrekció” szembesít a DT alapvetően fontos koncepcionális elemével, mely szerint olyan Istenünk van, aki megoldja ― nem pedig előhozza! ― a földi élet problémáit, s így mutatja meg szolgálatának, „diakóniájának” lényegét.

+

(1) A perikopálás érdekessége, hogy megbontja a textus egységét. A 2,39-40 ugyanis már nem sorolható a templomi történések keretei közé. Tartalma egy összegezés: Jézus testben és lélekben egyaránt növekedett. Lukács egyáltalán nem törekszik arra, hogy Jézus rendkívüliségét már a gyermekkorra kivetítve is megmutassa. A többi evangélium egyáltalán nem szól a názáreti évekről. A PK-kommentár szerint híressé vált emberek életrajzírói gyakran éltek azzal az eszközzel, mely a csodagyerekséget is körvonalazta (vö. Prőhle K: Lukács evangéliuma, 69.). Az evangélista visszafogott tényközlésének az az üzenete, hogy Jézus rendkívüliségének nem a csodagyerekség a jele, hanem a Vele szemben szükségszerűen kiformálódó visszautasítás és ellentmondás. A visszafogott közlés súlyát növeli, hogy „a 12 éves Jézus a templomban” epizód (2,41-52) befejezésekor szinte szó szerint megismétli a 2,40-ben közölt megállapítást. Voltaképpen a templomban is „jelet” kapnak az írástudók, illetve a Jézust kereső szülők, melynek lényegét azonban éppúgy nem értik még, mint ahogy titokzatos marad előttük 12 évvel korábban is, Simeon és Anna próféciáinak hallásakor.

(2) Az evangéliumi közlés summája Simeon próféciájában (2,25-35) található meg. Érdekes, hogy a próféciát „kettévágott” alakjában használta széles körben a középkori egyház, s ezt vette át a reformáció is. Az általában hibás perikópacsonkítás esetünkben elfogadható, mivel a prófécia két fele élesen elválik egymástól ― Lukács a 2,33 közbeiktatásával tudatosan bontja két részre Simeon próféciáját! ― s mivel az „idillikusnak” tűnő templomi helyzetet ez a részlet helyezi a realitások talajára. A mi „B”-sorozatunk Karácsony utáni vasárnapra kijelöli ugyan a másutt nem szereplő Lk 2,25-32 szakaszt, de azzal a nyilvánvaló szándékkal, hogy a Jézusban elnyerhető békesség igei megalapozottsággal kerüljön a gyülekezet elé. Feltételezésemet PK kommentára a bizonyosság szintjére emeli. A magyarázat ugyanis ― a DT szempontjai érvényesítése érdekében ― kiemeli a szolgáló Jézus alakját, akit azonban nem fogadnak be gonosz ellenségei. Közben pedig általánosít és beleolvassa a simeoni próféciába mindazt, amit Lukács később konkrétan leír. A részleteiben szellemes magyarázat olyan hibás, hogy nem érdemes hosszan foglalkoznunk vele. (Vö. Prőhle K, i.m. 68.).

(3) Textusunk fontos és problémákat hordozó szava a πολλων (pollón). Simeon próféciájában háromszor ismétlődik: „sokan elesnek és feltámadnak Benne és általa, sokan ellene mondanak Neki, és sok szív gondolatai nyilvánvalókká válnak” (2,34bc-35). A „megtelni, betelni” jelentésű πιµπληµι (pimplémi) igéből származó sokszínűen megformált és sokszínű tartalommal ellátott πολυς, πολλη, πολυ (polüs, pollé, polü) határozószó elsődlegesen „sokat” jelent, de arra is van példa az Újszövetségben, hogy „minden” a jelentéstartalom (vö. Varga Zs. Szótára, 775. és 804-807. hasáb.). Két példa jól érzékelteti a különbséget. Mt 25,27-ben ― az úrvacsora szerzésekor ― Jézus azt mondja, hogy az ő vére mindenki számára szóló üdvösséget hordoz, igénkben viszont Simeon arról tesz bizonyságot, hogy nem mindenki esik el, illetve támad fel, nem mindenki mond ellent Jézusnak, és hogy nem mindenki szívének gondolata lesz nyilvánvalóvá. Simeon próféciájának kettős üzenete van: (a) Jézus isteni küldetése jeleként meghirdeti, hogy sokan megbotránkoznak Benne; (b) ezzel egyidejűleg közli, hogy Jézusnak nemcsak negatív, hanem pozitív hatása is lesz. Jézus szolgálata nem egyfajta sikertörténet, de nem is kudarcok sorozata: szavai és tettei mindenütt hitet támasztanak egyfelől, elutasításra találnak másfelől. Hívő farizeus éppúgy található Jézus követői között, mint hitetlen szegénylegény, lázadó zelóta az Őt

káromlók sorában. Isten szabad kegyelme átlépi a társadalmi és vallási korlátokat és lehetetlenné teszi a sommás „címkézéseket”.

(4) A karácsonyi elbeszéléscsokor egészen sajátos elemét alkotja az a rövid közlés, mely Annáról, Fánuel leányáról szól. Feltűnő, hogy milyen részletesen mutatja be az evangélista ezt a jámbor öregasszonyt. Többet tudunk meg felőle (2,36-37), mint arról a Simeonról, aki egyfelől csodálatos vallomást tesz, másfelől páratlan próféciát mond Jézus egész szolgálata összegezésekén. Még feltűnőbb, hogy a próféciája, bizonyságtétele tartalma felől semmi információt nem kap az olvasó! Mindössze annyit közöl felőle az evangélista, hogy „hálát adott az Úrnak és szólt Ő felőle Mindenkinek, aki Jeruzsálemben a váltságot várta” (2,38bc). Ezek a vonások arra késztetnek, hogy választ keressünk a kérdésre: miért tartotta fontosnak Lukács azt, hogy ezt a rövid epizódot is beépítse evangéliumának anyagába? A választ az a kitétel adja meg, mely szerint Anna „ugyanabban az órában állt a templomi gyülekezet nyilvánossága elé és szólt Jézus felől a Messiást váróknak” (2,38a). Lehet mondanunk: Karácsonynak nemcsak az angyali kórus és a megvilágosodó éjszakai égbolt, és a csillag különös ragyogása, valamint elhelyezkedése az „égi térképen”, azaz nemcsak néhány „természetfeletti” esemény adja meg az isteni pecsétjét, hanem a Jézusról való tanúskodás „egyező ideje” és „egyező tartalma” is, melyet még nyomatékosabbá tesz az a körülmény, hogy Anna nem találkozik a Kisdeddel. Lehet, hogy a templomi jelenet komorságát kívánta enyhíteni az evangélista azzal a közléssel, mely nemcsak az ellenállást és fájdalmat, hanem a hit valóságát és erejét is nyilvánvalóvá teszi.

(5) Végül két olyan mozzanatot kell kiemelnünk a textusból, melyről nem, illetve alig szól PK a kommentárában. Az EGYIK Mária tisztulásának ideje, illetve a tisztulás utáni templomba menése. Kálvin szerint a Törvény 40 napos tisztulási időt ír elő. A nagy svájci reformátor ― egyébként a latin „eorum” névmás alapján ― Krisztusra is vonatkoztatja a tisztulási törvény érvényét. Ez érdekes is, vitatható is, de textusértésünk szempontjából nincs jelentősége3. Inkább a „40 nap” állított meg (Vö. Kálvin J.: Evangéliumi harmónia I. 96-98.). Már az is sajátos vonása az evangéliumnak, hogy Jézust a szülés utáni 8. napon elviszik a templomba körülmetélni (2,21). Az azonban még inkább, hogy a templomi látogatás a szülés utáni 40. napon megismétlődik (2,22-24), sőt egy harmadik mozzanattal ― a „a 12 éves Jézus a templomban” epizóddal ― zárul. Lukács koncepciója, teológiája tűnik elő ebből a hármas leírásból: az üdvesemények a templomban kezdődnek és a templomban végződnek. Itt Jézus és közvetlen környezete kerül „a templom” vonzáskörébe, az evangélium végén pedig a tanítványok találhatók meg minden napon a templomban, Isten imádása és magasztalása közben (24,52). Az evangélista szerkesztői zsenialitása mutatkozik meg abban, hogy a templomi jelenetek két íve közé húzza fel evangéliuma mondanivalójának ívét (vö. Prőhle K. i.m. 371-372.). Nehezebb az a MÁSIK kérdés, mely szerint Máté egyiptomi útról tud, Lukács azonban ezt nem említi, sőt közlése szinte kizárja azt. Kálvin megoldását el lehet fogadnunk. A kétféle evangéliumi hagyomány nincs kibékíthetetlen ellentmondásban egymással. A történeti sorrendet a kétféle közlés (Mt 2,1-11.; ill. Lk 2,21-52) nem teszi kérdésessé, s különben is: Lukács számára nem az a fontos, ami Máténál érzékelhető. Az evangéliumok a maguk sajátos teológiai szempontjai szerint kapták meg végleges formájukat (vö. Kálvin J. i.m. 106-111.). Úgy tűnik: Lukács számára épen az a fontos, hogy Jézus születésének és gyermekségének „nem természetfeletti” vonásait hangsúlyozza, s ez által a krisztushitből fakadó bizonyságtétel erejét állítsa közlésének homlokterébe. Ez a részlet jól mutatja, hogy az evangéliumok nem életrajzok, hanem bizonyságtételek Jézus Krisztusról.

+

KARÁCSONY SOKSZÍNŰSÉGE

tárul fel előttünk ebben az evangéliumi igében. Jó, hogyha az egyházi esztendőnek ezen a meglehetősen ritka vasárnapján nem az évvégi elszámolások, a búcsúzás fájdalma és az édes emlékek nosztalgiája tölt el minket, hanem még egyszer ― és újra ― a Karácsony, az érkező és hozzánk érkezett Názáreti Jézus. Templomban vagyunk Jézus születését követő hatodik héten, amikor ― a Törvény rendelkezése szerint ― be kellett mutatni a gyermeket az ÚR színe előtt, mint elsőszülöttet. De igénk nem ezt az eseményt tárgyalja, s nem is Jézust állítja a középpontba. Két öreg: Simeon és Anna tesz bizonyságot a majdan beteljesedő isteni ígéretekről, melyek e Kisded személyéhez kapcsolódnak. De milyen különös: Lukács híradásából szinte teljesen hiányzik karácsonykor megszokott örvendezés, az

3 A Törvény előírásait 2 Móz 12,11-16 és 4 Móz 18,15-16 tartalmazza.

utalás a már-már idillikusnak mondható csodálatos jelekre és a jeleket kísérő evangéliumi híradásra. Ma nem az évvége hangulatával, hanem Karácsony következményeivel szembesít.

1. Sokan ellene mondanak Jézusnak ― de Isten olyan tanúkat rendel ki, akik egyazon időben egyazon tartalommal tesznek bizonyságot Róla.

Az ellentmondás szükségképpen bekövetkezik, mivel az ember nem hajlandó tudomásul venni radikális bűnben lételét, teljes elveszettségét és akaratának szolgai voltát. Az ember alapvetően arra van beállítva, hogy szabadságát és szabad döntését tekintse természetesnek és mérvadónak. Ebből az állapotából Isten ― igénk szerint ― Simeon és Anna együttesen és egyféle tartalommal elmondott bizonyságtétele segítségével emel ki. Nincsenek csodálatos díszletek, de vannak olyan emberek, akik hirdetik a rabságból szabadulás egyetlen útját és eszközét: azt a Krisztus Jézust, aki később egyszer így vall önmagáról: „Én vagyok az út, az igazság és az élet” (Jn 14,6).

2. Fájdalommal jár a Jézushoz tartozás ― de békességet szerez, hogy sok szív gondolata nyilvánvalóvá válik.

Jézus eljöttében Isten nem a mi karácsonyi hangulatunkat tartósítja. Ami az angyalénekből kimaradt, azt mondja el igénk szerint az agg Simeon: Jézus útja fájdalmak között vezet előre egészen a Golgotáig, így az Ő népe sem számíthat idillikus körülményekre földi vándorlása idején. Karácsonyt ez az ige helyezi a realitások talajára. Abban is, hogy azt a békétlenséget említi, amit Jézus szolgálata és személye hoz az életbe; de abban is, hogy magunk sem értjük sokszor mindazt, ami velünk történik. Viszont az az ígéret kapcsolódik a fájdalmas hír közléséhez, hogy tisztázódnak helyzetek, nézetek, maguk az emberek is: kiviláglik és félreérthetetlen lesz, hogy ki hova tartozik. Nagy ajándék az, ha nemcsak a magunk elesettségét és az életközeg ellenséges voltát láthatjuk meg, hanem a testvérszíveket is, a Krisztus Népének közösségét is.

3. Elmaradnak a csodás külsőségek ― de közben a „szürke hétköznapok” a váltság órájának érkeztéhez visznek közel.

Igénkből voltaképpen minden „fenséges mozzanat” hiányzik. Nem fénylik különös csillag az égen, nem világosodik meg az éjszakai égbolt és nem zeng dicsőséget az ÚRnak angyali kórus. Két öreg, templom csendjében élő ember ― Simeon és Anna ― szól csupán néhány egyszerű szót a Megérkezettről, aki részben botrányhős, részben messiás lesz népe értékítéletében. Igénkből hiányzik a menekülés izgalma és az ellenségek fenyegető felvonulása is. Csupán a templomi ünnepléseket követő hétköznapok sorjáznak elénk. Nem tudjuk pontosan, hogy hány év telik el addig, míg a Názáreti Mester a szolgálat mezejére lép. De azt tudjuk, hogy az elkövetkező hétköznapokon maga az ÚR növeli Krisztusát, s Vele, Benne isteni bölcsességét és kegyelmét.

+

A LP 29/030 (Nagy István, Zalaistvánd) a kissé meglepő „KRISZTUS MEGTALÁLÁSA” címet adja prédikációjának. Az igéből hívők egymásra találását olvassa ki, s az üzenetet az alábbi vázlatpontokba foglalja: Krisztus személyéhez vezet ez az ige bennünket, aki az Atyától azért küldetett hogy legyen számunkra (1) hitünknek bizonyossága, (2) békességünk eszközlője és (3) reménységünk éltetője. Általában parafrázisszerűen szól a Krisztus közelségében megerősödő hitről, megnövekedő békességről és várakozni tudásról, valamint Jézus befogadásáról, melynek alapján remélhetjük, hogy megjelent az Isten kegyelme minden embernek.

A 36/030 (Lukács István, Kemeneshőgyész) prédikációjának „KICSINY GYERMEK ― NAGYIGÉNYŰ KRISZTUS” címet adja. Sajnálatos módon az igényt beleolvassa a textusba, s ezért gondolati bűvészmutatványok elvégzésére kényszerül. A kis gyermek nagyigényű voltát mutatja, hogy a templomban (1) Rá irányul a csodálkozás, (2) Felőle hangzik a jövendölés, (3) Reá száll az áldás, és (4) Érte száll Istenhez a hálaadás.

A 43/030 (Túrmezei János, Gérce) abból indul ki, hogy az emberek nagy többsége nem ismeri fel Jézusban a megváltó Krisztust. Simeont és Annát olyan példaképnek látja, akik felismerték Jézusban a Világ Szabadítóját. A két idős hívő a bizonyság arra, hogy az emberben van a hiba akkor, ha ez a felismerés elmarad. Ilyen látásra (1) imádkozással, (2) hűséges várakozással és (3) bűnlátással, bűnbánattal lehet eljutni. Minderre azért van szükség, mert elrejtetten közeledik Jézus az emberhez.

Igénkben a gyermek-Jézus képében, ma pedig Igéjének hirdettetése által.

Az 50/443 (Martin Doerne után Szerkesztőség) kritikai megjegyzésekkel kezdi: (1) a perikópában szét van szakítva Simeon bizonyságtétele, s csak a második része szerepel alapigeként; (2) a 2,38-40 indokolatlanul került bele a perikópába, annál is inkább, mivel egy későbbi vasárnapon a 2,52-ben újra leírt összegezéssel találkozunk, ezért elhagyását javasolja. Ebben nem tudom a Szerzőt követni. Azt viszont helyeslem, hogy nyomatékosan hangsúlyozza a lukácsi közlés történeti gyökereit és az Ószövetségbe ágyazottságát. Magyarázó megjegyzéseinek nagy része nem érinti az alapige sajátos mondanivalóját. Talán csak azt lehet megemlíteni, hogy a krisztusi sors az egyház sorsa is lesz. Befejezésként ismételten utal a személyes döntés fontosságára.

A 64/638 (Pálfy Miklós) exegézisében kifejti, hogy Jézus fellépésének idejét megelőzte a várakozások felfokozódása: az „aranykor” beköszönésének feszültségében élt az akkor ismert egész világ. Ebbe a várakozásba helyezhető bele a zsidóság messianizmusa, s ezen belül az igénkben említett „váltságot várók Jeruzsálemben”. PM kifejtett nézete erősen vitatható. Pláne az a megállapítása, mely szerint a „most teljesedett be” kitételek Lukácsnál (2,11; 4,21; 19,9; 23,43) ennek a világméretű mozgalomnak kifejezői, s ezt támasztják alá a pásztorok, illetve a templomi próféták is. Igénk üzenetét abban foglalja össze, hogy Jézus a jele Isten szeretetének és karácsonyi örömüzenetének. A soványka előkészítőben még utalást sem találunk a prédikáció elkészítésére vonatkozólag.

A 74/696 (Fehér Károly) feldolgozásán érződik, hogy a kontextust (2,25-32) tartja szem előtt, amikor a témát megfogalmazza: „MÁSOKÉ IS, NEMCSAK A MIÉNK!” (1) Nehéz osztozni, de (2) igénk József és Mária ámulatán keresztül tanít arra, hogy Jézust az egész világ üdvözítőjének tartsuk. Éppen ezért (3) ahol az Ige ilyen távlattágító üzenettel kopogtat szívünk ajtaján, ott nem maradhatunk érzéketlenek mások bajai felvállalása tekintetében. Mert Jézus nemcsak a miénk, hanem „sokak Krisztusa”.

A 74/697 (Keveházi László) jól érzékelteti textusunk nehézségeit, de aztán általánosítani kezd és egy textusidegen vázlatot állít össze. Témája: KIBEN HISZÜNK? Dispozíciója: Abban a Jézusban ... (1) aki emberré lett; (2) szolgává lett; (3) döntés elé állít. Már a 2. tétel is, de különösen a 3. markánsan szólaltatja meg a DT alapmondanivalóját, mely szerint nemcsak Jézus elfogadása mellett kell döntenünk, hanem amellett is, hogy Jézus útján ― a diakónia útján ― akarunk haladni.

(RAVASZ LÁSZLÓ: Az Ó/Újszövetség magyarázata. Kálvin Kiadó):

f) Jézus bemutatása (2,21-39)

A Jézus körülmetélése itt is a névadással van összekapcsolva. Talán innen jött át ez a nem elvi kapcsolat a keresztelésbe is. (A keresztelésnél nem adunk nevet, de nevén szólítjuk a kisdedet.) A körülmetélés egyrészt befogadás a gyülekezetbe, másrészt a Törvény alá rendelés. Jézussal mind a kettő megtörténik, mint az Ő emberségének következménye. Gal 4,4; „Asszonytól lett, a Törvény alatt lett.”

A szülő asszony fia születése után negyven napig tisztátalan volt (3Móz 12,1-8) és a templomba nem mehetett. De annak eltelése után köteles volt a templomba menni. Mint elsőszülött, Jézus még külön is az Úrnak szentelendő volt. Ez valaha a teljes feláldozást, később félszerzetességet jelentett, ezután meg lehetett váltani (4Móz 18,15). A váltság pénz volt, amelyet az ország bármely papjának oda lehetett fizetni. A Jézus szülei a váltságot a templomban fizették. Ez a templommal való belső kapcsolatukat mutatja. Azt is látjuk, hogy a Jézus szülei egészen szegény emberek voltak, a 3Móz 12,8 szerint azok, akiknek nincs elég módjuk egy gyermekért egy bárányt fizetni; vigyenek két gerlicét vagy két galambfiat.

A bemutatásnál a gyermek Jézus előtt, mint Messiás előtt, két hódolatot mutatnak be. Az egyik a Simeoné. Ez ahhoz a mélyebb hitű vallásos csoporthoz tartozott, amely az idők teljességének elérkeztét küszöbön állónak tartotta. Izrael vigasztalását várni az Ézs 40,1 („Vigasztaljátok az én népemet!”) eszerint annyit jelent, mint a Messiás megérkeztére várakozni. Közhiedelem úgy gondolta, hogy a Messiás a templomon jelenik meg (párkányzatára száll az ég felhőiből, kilép a szentélyből stb.). Simeon azért időzött a templomban, hogy egy pillanatot se veszítsen. Mivel próféta volt, a Lélek bizonyságot tett benne, hogy az a kis gyermek, akit a szülei hoznak, a Messiás. Valószínűleg a hír már előttük járt, a pásztorok és azoknak bizonyságtétele alapján, akik hallák és elcsodálkozának (2,18). „Mostan bocsátod el” — ez a szolgálatára vonatkozik, mert az fejeződött be. Várni nem kell többé azt, aki megérkezett. Hogy ezzel a Simeon élete is befejeződött, valószínű (26), hiszen már rég meghalt volna, ha ez a várás nem tartja benne a lelket. Szolgálata nem volt könnyű. Éppen a templom emberei, a papi hierarchia és a templom tisztviselői utasították el ezt a „most és itt” leszámitolt messianizmust, s a professzionista

[= hivatásos] szentek között a legnehezebb az igazi szentség frissességét és rendkívüliségét fenntartani. Próféciája is ilyen. Ő is vallja Ézs 42,6 és 49,6 alapján, hogy a Messiás nem csak Izráelé, hanem az egész világé. Népének szövetségese, pogányok világossága. A pogány népek eljönnek s az ő kormánypálcája alatt magukat az egy örök igaz Isten tiszteletére szentelik. Ez a nap az Isten igaz ismerőinek, a választott népnek, az Izráelnek dicsőséges napja, felmagasztaltatása lesz. De itt az üdvtörténeti Izráelről van szó, s nem a zsidóságról, mint politikai hatalomról.

A Jézus szülőit még jobban meglepik ezek a szavak. Kicsoda ez a gyermek, hogy Istennek ez az embere az Ő hatásának területét kiterjeszti azokra a roppant birodalmakra, amelyek most a világ uralmáért küzdenek, s közülük egy elnyomva tartja Júdeát? De Simeon nemcsak a nagyságról jövendöl, hanem a harcról és a szenvedésről. Főképpen arról a gyökeres átértékelésről, amelyben hegyek völgyekké, a völgyek hegyekké válnak: magasság és mélység kicserélődik. Ez azonban nem világfelfordulás formájában történik, hanem abban, hogy napvilágra kerül mindenki lényének elrejtett magvai Istenhez és az ő Felkentjéhez való viszonya. Ennek a mértékegysége nem annyira Jézus szava, mint inkább személye. Ő az a jel, amelyet sokan elfogadnak és sokan elvetnek („E jelben győzhetsz”). Azok, akik ellenmondanak neki, nem fognak késni olyan magatartást tanúsítani Jézussal szemben, amelynek láttára a Mária szívét átveri az éles tőr. De az is a hit és engedelmesség ügye, mert Jézust nem az emberek teszik királlyá, hanem maga Isten keni fel Messiássá. Ezért aki ellene támad, Isten ellen támad, aki vele van, azzal Isten van. — Immanuel [= velünk az Isten], hangzik át az első evangéliumból.

Ebben a hitben és engedelmességben áldja meg Simeon Máriát, s az így megáldott fej fog egykor fia keresztfája alatt a porba hajlani.

Anna, a prófétaasszony a másik bizonyságtevő. Megáll az az értelmezés is (khēra heōs etōn ogdoēkonta tessarōn), hogy nyolcvannégy év óta özvegy, özvegységének 84. évében. Ez azt jelenti, hogy ő kb. százéves elmúlt. A gyermeket látva „szóla őfelőle mindeneknek, Akik Jeruzsálemben a váltságot várták”.

Ez a váradalom nagyon bonyolult lélektani és kortörténeti jelenség. Boncolása sok aprólékos munkát kívánna. Nekünk elég tudnunk azt, hogy Isten, aki a váradalmakat készítette és aki a Beteljesedést adta, ugyanaz az Elrendelő és Véghezvivő.

g) Jézus gyermekkora (2,40‒52)

Minden felnőtt zsidónak háromszor (a három főünnepen: páska, aratás, levelessátrak) meg kellett jelennie a templomban. A zsidó fiú gyermek 13 éves korától a Törvény megtartására kötelezett. Kegyes szülők már korábban hozzákezdtek fiaiknak a Törvényhez való fokozatos hozzászoktatásához, hogy a teher ne legyen túlságosan nagy. — Nagy csoportokban, egész községek vándoroltak Galileából Pereán át, hogy ne kelljen Samarián átmenniök. Megszervezett útitársaságuk gondoskodott pihenésről, együttétkezésről, védte az állatok és a rablók ellen. Jeruzsálemnek kb. 50‒70 ezernyi lakossága ilyenkor megkétszereződött, némelyek számítása szerint megháromszorozódott. Könnyű volt elveszni ebben a mozgó tömegben, nehéz volt keresni, még nehezebb megtalálni. A 12 éves Jézust a templomban az írástudók között találják meg szülői. Szemrehányó kérdéseikre felel: az én Atyám dolgaiban kell foglalatosnak lennem. Ő Isten fia, s a templom az ő otthona, ahol Isten akaratát tanulmányozzák és akarják. Ez már mutatja, hogy el kell szakadnia otthonától, szülőitől, s mindent oda kell adnia az Ő Atyjáért s az Országért. Ez pedig azt jelenti: el kell hagynia a szülői házat, s úgy tenni, mint ahogy ő ajánlotta: ha valaki jobban szereti apját és anyját, hogysem engemet, nem méltó énhozzám. — Végül Jézus engedelmessége szülőinek ugyanaz, mint mikor János kezéből elveszi a keresztséget: betölti tisztének igazságát.

(A Biblia ismerete kommentársorozat. Keresztyén Ismeretterjesztő Alapítvány):

d. Jézus bemutatása az Úrnak (2:22-38)(1) Mária és József áldozata.2:22-24. A törvény nemcsak azt írta elő, hogy Jézust körülmetéljék (3Móz 12:3), hanem azt is, hogy az

elsőszülöttet bemutassák Istennek (2Móz 13:2, 12) 33 nappal később, és hozzanak áldozatot Mária tisztulása végett a szülés után (3Móz 12:1-8).

A megtisztulás során hozott áldozatból arra lehet következtetni, hogy szegények voltak. Nem tudtak bárányt bemutatni, ezért egy pár galambot hoztak, mert csupán erre telt a pénzük. Megtették a rövid utat Betlehemből Jeruzsálembe a templomhoz a gyermek bemutatásáért és megtisztulásáért.

(2) Simeon próféciája és a család megáldása (2:25-35). 2:25-26. Simeon azt a kijelentést kapta a Szentlélektől, hogy nem hal meg, amíg nem látta a Messiást. Simeon igaz (dikaios) és kegyes (eulabés,

„tiszteletteljes”) volt Isten előtt. A vallási vezetőktől eltérően ő várta Izrael vigasztalását, vagyis a Messiást, azt a Valakit, aki vigaszt hoz a nemzetnek (vö. „Jeruzsálem megváltása” 38. v.). Az a megjegyzés, hogy a Szentlélek volt Simeonon, emlékeztet az ószövetségi prófétákra, akire rászállt a Szentlélek. Mivel Anna „prófétanő” volt (36. v.), valószínű, hogy Simeon is beletartozott Izrael istenfélő prófétai közé. A Szentlélek konkrét kijelentése arról, hogy meglátja a Messiást nyilvánvalóan egyedülálló volt, és talán azért kapta, mert Simeon nagyon vágyott a megígért Szabadító eljövetelére.

2:27-32. Simeon, látva a gyermeket, karjába vette és áldotta az Istent. Így viszonyulnak az igazán istenfélő emberek a Messiáshoz Lukács evangéliumában. Ezután egy dicsőítő zsoltárba kezdett, magasztalva Istent, mert beteljesítette ígéretét azzal, hogy üdvösséget küldött. A Messiás az üdvösség forrása, mint neve, Jézus is jelzi. Mind a három hálaadó ének, amit Lukács feljegyez evangéliuma első két részében (1:46-55; 68-79; 2:29-32) rámutat János és Jézus születésének Izrael és a világ üdvösségével kapcsolatos óriási jelentőségére. Simeon megjegyezte, hogy a Messiás megjelenik majd a pogányoknak és Izraelnek is. A pogányoknak szóló üdvösség gondolata sokszor előkerül Lukács evangéliumában.

2:33. Simeon szavai csodálkozásra (thaumazontes; vö. megjegyzések a 18. vershez) indították Máriát és Józsefet. Bár hallották már, hogy fiuk a Messiás, talán nem fogták még fel szolgálatának nagyságát, hogy az az egész világra vonatkozik — a pogányokra és Izrael népére egyaránt.

2:34-35. Simeon rámutatott Mária előtt arra, hogy Fiának sokan ellene állnak majd (jel…, amelynek ellene mondanak), és ez nagyon fogja bántani őt, az édesanyát is. Olyan lesz fájdalma, mint egy lelkét átjáró éles kard. A Fiú sokak elesését és felemelkedését fogja okozni Izraelben. Jézus egész földi szolgálata során azt hirdette, hogy az Isten országába — amire a nép már régen várt — csak úgy juthatnak be, ha követik őt. Akik ezt megteszik, azok üdvösséget kapnak, „felemelkednek”. De akik nem hisznek őbenne, azok nem kapnak üdvösséget, „elesnek”. Ezek a következmények nyilvánvalóvá teszik, hogy mit gondolnak Mária Fiáról.

(3) Anna Isten iránti hálája. 2:36-38. Ez az istenfélő prófétaasszony folytatta, amit Simeon elkezdett. Anna 84 éves volt, és teljesen az Úr szolgálatára szentelte magát a templomban, mivel férje évekkel azelőtt meghalt. Beszélt róla mindazoknak, akik várták Jeruzsálem megváltását (vö. 25. v.), vagyis arról, hogy eljött a Messiás. Meglehet, hogy az egész városban elterjedt ez a hír Jézusról, miközben az emberek vagy elhitték, vagy nem az idős próféta és prófétanő szavait.

e. Jézus növekedése Názáretben (2:39-40)2:39-40. József és Mária ezután visszatért Jézussal otthonukba, a galileai Názáretbe,

ami körülbelül 100 km-re volt Jeruzsálemtől északi irányban. Itt növekedett fel Jézus. Lukács kihagyja Jézus egyiptomi tartózkodásának leírását (Mt 2:13-21), mert nem volt célja a Messiás korai elutasításának bemutatása. Názáretben akkor utasították el először, miután nyilvánosan kimondta, hogy ő a Messiás. Ebben a városban készült fel a szolgálatra, miközben felnövekedett. Lukács megjegyzi, hogy erősödött és megtelt bölcsességgel (sofia). A bölcsességben való növekedését később (2:52) említi. Lukács olyan képet is ad Jézusról, hogy ő a bölcsesség forrása követői számára (21:15). Az Isten kegyelme vagy jóindulata (kharis) volt rajta. Lukács a 2:52-ben is utal erre a jellegzetességére. Az Istentől való bölcsesség és jóindulat már azelőtt meglátszott Jézuson, hogy elérte volna a 12 éves kor.

(WILLIAM MACDONALD: Ó/Újszövetségi kommentár. Evangéliumi Kiadó):

J) Simeon megéri a Messiás érkezését (2,25-35)2,25-26 Simeon egy volt az istenfélő zsidók maradékából, aki várta a Messiás eljövetelét. A Szent Szellem

kijelentette neki, hogy nem fog meghalni, amíg meg nem látja az Úr Krisztust, vagyis a Felkentet. „Az Úr titka azoké, akik félik Őt” (Zsolt 25,14 Szent István Társulat, katolikus fordítás, 1973). Létezik az isteni ismeretnek egy titkos közlése azoknak, akik csendes, szemlélődő közösségben járnak Istennel.

2,27-28 Így történt, hogy bement a templom területére éppen azon a napon, amikor Jézus szülei bemutatták Őt Istennek. Simeon természetfeletti tájékoztatást kapott, hogy ez a gyermek a megígért Messiás. Karjaiba véve Jézust, elmondta azt az emlékezetes éneket, amelyet Mostan bocsátod el (Nunc Dimittis) címen ismerünk.

2,29-32 Az ének tartalma a következő: Uram, most már engedj békében távoznom. Láttam üdvösségedet ennek a csecsemőnek a személyében, aki a megígért Megváltó, ahogyan megígérted nekem. Arra

rendelted, hogy a megváltás lehetőségét biztosítsa az emberek minden osztályának. Világosság lesz, hogy kinyilatkoztatást vigyen a pogányoknak (első eljövetelekor), és felragyogjon dicsőségben népeden, Izráelen (második eljövetelekor). Simeon, miután találkozott az Úr Jézussal, fel volt készülve a halálra. A halál fullánkja eltűnt.

2,33 Lukács gondosan vigyáz a szűztől születés tanára a József és az Ő anyja precíz megfogalmazásával, ahogyan az angol King James fordításában olvasható, amely a kéziratok többségét követi.4

2,34-35 Simeon, miután Istent dicsőítette a Messiásért, megáldotta a szülőket, aztán prófétai szóval szólt Máriához. A próféciája négy részből állott:

1. Ez a gyermek sokaknak elbukására és felemelkedésére rendeltetett Izráelben. Azok, akik fennhéjázóak, nem akarják megbánni bűneiket, el fognak bukni és büntetésben lesz részük. Azok, akik megalázzák magukat, megbánják bűneiket és elfogadják az Úr Jézust, feltámadnak és áldottak lesznek.

2. A gyermek jelül rendeltetett, amelynek sokan ellene mondanak. Különös jelentőség kapcsolódik Krisztus személyéhez. Jelenléte a földön a bűn és szentségtelenség súlyos elítélése, ezért kiváltja az emberi szív keserű ellenállását.

3. Sőt, a te lelkedet is átjárja az éles tőr. Simeon itt azt a fájdalmat jelzi előre, amely el fogja árasztani Mária szívét, amikor tanúja lesz Fia keresztre feszítésének (Jn 19,25).

4. … hogy sok szív gondolatai nyilvánvalókká legyenek. Az a mód, ahogyan valaki a Megváltót fogadja, saját belső indítékainak és érzéseinek próbája.

Tehát Simeon éneke magában foglalja a próbakő, a botránykő, a lépcsőfok és a tőr előképeit.

K) Anna prófétanő (2,36-39)

2,36-37 Anna, a prófétanő Simeonhoz hasonlóan tagja volt Izráel hűséges maradékának, aki várta a Messiás eljövetelét. Áser törzséből származott (jelentése: boldog, áldott), annak a tíz törzsnek az egyikéből, amelyet az asszírok vittek fogságba Kr. e. 721-ben. Anna százévesnél több lehetett, minthogy hét évig volt férjnél, aztán özvegyen élt nyolcvannégy évig. Mint prófétanő, kétségkívül isteni kinyilatkoztatásokat kapott, és Isten szószólójaként szolgált. Hűségesen látogatta a templomi nyilvános szolgálatokat, böjtölésekkel és könyörgésekkel imádkozva éjjel és nappal. Magas kora nem rettentette el attól, hogy az Úrnak szolgáljon.

2,38 Amikor Jézust bemutatták az Úrnak és Simeon Máriához beszélt, odajött Anna az embereknek ehhez a kis csoportjához. Köszönetet mondott az ÚRnak a megígért Megváltóért, azután beszélt Jézusról a hűséges embereknek, akik Jeruzsálemben a megváltást várták.

2,39 József és Mária, miután elvégezték a tisztulási és bemutatási szertartásokat, visszatértek Galileába, városukba, Názáretbe. Lukács nem említi a bölcsek látogatását, sem a menekülést Egyiptomba.

L) Jézus gyermekkora (2,40-52)

2,40 A gyermek Jézus normális növekedését a következőképpen fejezi ki: fizikailag növekedett és szelleme erősödött.5 Átment a fizikai fejlődés szokásos fázisán, megtanult járni, beszélni, játszani és dolgozni. Emiatt növekedésünk minden fázisában együtt érezhet velünk. Értelmileg beteljesedett bölcsességgel. Nemcsak megtanulta az olvasást, a számolást és napjainak minden általános ismeretét, hanem növekedett bölcsességben is, vagyis a megszerzett ismeret gyakorlati alkalmazásában az élet problémáiban. Szellemileg Istennek kegyelme volt rajta. Istennel közösségben és a Szent Szellemtől függőségben járt. Tanulmányozta a Bibliát, időt szánt az imádkozásra, és gyönyörködött Atyja akaratának cselekvésében.

2,41-44 Egy zsidó fiú tizenkét vagy tizenhárom éves korában válik a törvény gyermekévé. Amikor Urunk tizenkét esztendős lett, családja elment évenkénti zarándokútjára Jeruzsálembe, a páskára. Amikor elhagyták a várost, hogy visszatérjenek Galileába, nem vették észre, hogy Jézus nincs a környezetükben. Ez nekünk furcsának tűnhet, ha nem vesszük figyelembe, hogy a család valószínűleg egy meglehetősen nagy karavánnal 4 Azt NU fordítás: „apja és anyja” nem tagadja a szűztől születést, de kevésbé világos. Hasonlítsuk össze a 43. verset a

hagyományos és többségi szövegekben is az NU szövegekkel.5 Az NU szöveg elhagyja, hogy „szellemben”.

utazott. Kétségkívül azt gondolták, hogy Jézus többi kortársával jön.Mielőtt elítélnénk Józsefet és Máriát, gondoljuk meg, milyen könnyen megtesszük vándorlásunk egy napját

azt feltételezve, hogy Jézus a társaságunkban van, miközben elveszítettük vele a kapcsolatot az életünkben levő meg nem vallott bűn miatt. Hogy újra helyreálljon vele a közösségünk, vissza kell mennünk oda, ahol a közösség megszakadt, aztán pedig meg kell vallanunk és el kell hagynunk bűnünket.

2,45-47 A felzaklatott szülők Jeruzsálembe visszatérve megtalálták a gyermek Jézust a templomban a tanítók között ülve, amint hallgatta és kérdezgette őket. Nem gondoljuk, hogy tevékenysége olyan volt, mint egy koraérett gyermeké, aki a vénekkel vitatkozott. Inkább normális gyermekként viselkedett, aki alázatban és csendben tanul tanítóitól. A beszélgetés folyamán azonban fel kellett tenniük neki bizonyos kérdéseket, mivel az emberek elálmélkodtak értelmén és válaszain.

2,48 Még szülei is elcsodálkoztak, amikor megtalálták a gyermek Jézust, aki ilyen intelligensen vett részt egy vitában azokkal, akik oly sok évvel voltak idősebbek. Anyja azonban kifejezésre juttatta felgyülemlett aggodalmát és ingerültségét, szemrehányást téve neki. Nem tudta talán Jézus, mennyire nyugtalankodtak miatta?

2,49 Az Úr válasza — egyébként első feljegyzett szavai — azt mutatja, hogy teljesen tudatában volt annak, hogy Isten Fia, és ugyanúgy isteni küldetésének is. „Mi dolog, hogy engem kerestek? Avagy nem tudjátok-e, hogy nékem azokban kell foglalatosnak lennem, amelyek az én Atyámnak dolgai?” Mária ezt mondta: „atyád és én”. Jézus ezt mondta: „az én Atyámnak dolgai”.

2,50 Szülei viszont nem értették meg, mit jelentenek rejtélyes szavai. Szokatlan dolog volt egy tizenkét éves fiútól, hogy ilyet mondjon.

2,51 Mindenesetre a család újra egyesült, így visszatérhettek Názáretbe. Jézus erkölcsi nagyszerűsége fejeződik ki a következő szavakban: „...engedelmes volt nékik”. Noha a világmindenség teremtője, mégis elfoglalja helyét, mint engedelmes gyermek, ebben a szerény zsidó családban. Anyja mindezeket a dolgokat megtartotta szívében egész idő alatt.

2,52 Itt ismét megmutatkozik Urunk igazi ember volta és normális fejlődése:1. Értelmi növekedése — gyarapodott bölcsességben.2. Fizikai növekedése — testének állapotában.3. Szellemi növekedése — Isten előtti kedvességben.4. Társadalmi fejlődése — emberek előtti kedvességben.

Növekedése minden szempontból tökéletes volt. Lukács elbeszélése itt csendben átugrik tizennyolc esztendőt, amelyet az Úr Jézus Názáretben töltött, mint ácsmesternek a fia. Ezek az esztendők az előkészületek, és a tanulás fontosságára, a türelem szükséges voltára és a munka értékelésére tanítanak minket. Figyelmeztetnek az ellen a kísértés ellen, hogy a szellemi megszületéstől a nyilvános szolgálathoz ugorjunk. Azok, akiknek nincsen normális szellemi gyermek- és ifjúkoruk, bajba jutnak későbbi életükben és bizonyságtételükben.

(ARNO C. GAEBELEIN: Ó/Újszövetségi kommentár. Evangéliumi Kiadó):

2. FEJEZET

1. Krisztus születése Betlehemben (1-7)2. A pásztoroknak hirdetett örömüzenet (8-20)3. A körülmetélés és a bemutatás (21-24)4. Simeon és próféciája (25-35)5. Anna, a prófétanő (36-38)6. Názáretben (39-40)7. A templomban (41-51)8. Felnövekedés (52)

1-7. versek. A kijelölt idő elérkezett (Gal 4,4). A prófécia szerint a Megváltónak Betlehemben kellett megszületnie (Mik 5,2). Mária azonban Názáretben élt. Isten az Ő csodálatos módján mindent összerendezett: Augustus császárt úgy irányította, hogy adjon ki rendeletet, akkor, és oly módon az összeírásra; József és eljegyzett felesége utazását pedig úgy, hogy Mária Betlehemben legyen, amikor a napok betelnek, és szülnie kell. A hatalmas római császár semmit nem tudott arról, amit Isten véghezvitt az ő rendelete által. Azután megszületett Ő, aki elhagyta a menny dicsőségét és szegénnyé lett értünk. Micsoda leereszkedést látunk itt! A menny és a föld alkotója, asszonytól megszületve, a teremtmény helyét foglalja el. Annak, aki az Atya kebeléről érkezett, első fekhelye egy jászol. A fogadóban nem volt számára hely.

8-20. versek. Itt nem egy Király születése van bejelentve, mint Máténál, hanem egy Szabadítóé. Az újszülött Királyt kereső napkeleti bölcsek nincsenek megemlítve Lukácsnál. Szegény pásztorok hallják először az örömüzenetet. Megnyílt a menny. Körülragyogta őket az Úr dicsősége, angyalok hangját hallották, akik mennyei dicséret közepette hirdették nekik, hogy mi lesz a Második Ember munkájának végső eredménye. „Dicsőség a magasságban Istennek, és a földön békesség, és az emberekhez jóakarat.” De a föld elutasította őt. A „jóakarat az emberekhez” tovább hangzik az örömüzeneten, de a „dicsőség a magasságban Istennek, és a földön békesség” csak akkor jön el, amikor ő, az Emberfia ismét megjelenik. A pásztorok engedelmeskedtek. Siettek. Milyen

egyszerű a hitük, milyen nagyszerű a jutalmuk!21-24. versek. És most meglátjuk, hogy Ő, aki asszonytól származott, a törvénynek volt alávetve. A

körülmetélés kötelessé tette Őt „az egész törvényt megtartani” (Gal 5,3), amelyet egyedül Ő tudott betölteni, és ezáltal megváltani azokat, akiken a törvény átka nyugodott, úgy, hogy átokká lett értünk (Gal 3,13). Azután a születése előtt bejelentett nevet adták a gyermeknek (Mt 1,21). Rajta kívül öt személy volt néven nevezve a Bibliában születése előtt: Izsák (1Móz 17,19), Izmael (1Móz 16,11), Jósiás (1Kir 13,2), Círusz (Ézs 44,28), és Bemerítő János. Mint elsőszülöttet, az Ő saját törvénye szerint bemutatták az Úrnak. Elhozták az előírt áldozatot, amelyben meg van írva a kereszt története. Az áldozat szegénységről beszél, mert madarak csak a szegények számára szolgáltak áldozatul. „Ha nem telik neki bárányra, akkor fogjon két gerlicét vagy két galambfiókát” (3Móz 12,8).

25-35. versek. Simeon isteni kijelentést kapott, hogy nem lát halált, amíg meg nem látja az Úr Felkentjét. Ő Izráel hívő maradékához tartozott, akik az elutasítás és a hitehagyás sötét napjaiban ragaszkodtak az Igéhez, és várták annak megígért beteljesedését. Volt akkor egy az Úrhoz hűséges maradék, akik várták az Ő első eljövetelét, jelenleg pedig az Ő hűséges népe vár a boldog reménységre, az Ő visszajövetelére, amikor Magához veszi Őket. Simeon azt a kijelentést kapta, hogy nem lát halált, amíg Ő el nem jön. Ez összhangban van az 1Kor 15,51-ben és az 1Tesz 4,17-ben található nagyszerű ígéretekkel. A Szellem a templomba vezette őt, a megfelelő időpontban. Várakozása bevégződött, amikor a gyermeket karjaiban tartotta. Csak egy csecsemő volt, hasonló bármely más csecsemőhöz. A hit mégis látta Benne, hogy kicsoda Ő, az Úr megváltása népe számára; aki azért jött, hogy a nagy munkát elvégezze. „Hogy megjelenjék világosságul a pogányoknak, és dicsőségül népednek, Izráelnek.” Ez prófécia. A pogányokat helyezi előre. Éppen így fog megtörténni: miután a pogányok teljessége bement, a teljes Izráel megmenekül. Lásd Ézs 49,5-6, és Róm 11,25-26. {

} Simeon, karjaiban tartva a csecsemőt, megáldotta az anyát és Józsefet, nem a gyermeket, mert tudta, hogy Ő maga az Áldó.

36. vers. Azután megjelent egy bizonyos Anna, Fánuel leánya, hogy hozzátegye az ő bizonyságtételét. Milyen csodálatos asszony lehetett a maga önmegtartóztató szolgálatában. Mihelyt meglátta az Urat, azonnal beszélt róla mindazoknak, akik várták a megváltást Jeruzsálemben. A bűnös városban, amely hamarosan gyilkosok városává válik (Ézs 1,21), volt férfiaknak és asszonyoknak egy csoportja, akik megváltásra vártak.

39-40. versek. Visszatértek Názáretbe. A bölcsek látogatása, az Egyiptomba költözés és a visszatérés ki vannak hagyva. Eltelt tizenkét év, és a Szent Szellem úgy látta jónak, hogy nem tudósít róla. Később a gyermekkorról szóló hamis evangéliumok terjedtek el, mindegyikük meseszerű és megbízhatatlan volt. Mint egy valóságos ember, csecsemőkorból gyermekkorba serdült. Részese volt az emberi test minden bűntelen állapotának. Mind szellemileg, mind testileg fejlődött. Szíve mindig Istent kereste, és tőle függött.

41-51. versek. Minden tizenkét éves zsidó fiú elment Jeruzsálembe a nagy ünnep idején. Ő hátramaradt, és aggódó anyja és József a templomban találták meg három nappal később. Három napig elveszett volt számukra. Nem emlékeztet ez arra a három napra, amikor tanítványai gondolták Őt elveszettnek (24,21)? Itt kiderül Mária emberi gyengesége. Nyugtalanul aggodalmas volt. Szavai szemrehányóak voltak. A legnagyobb hiba, amit elkövetett, az volt, hogy Józsefet „apád”-ként említi. Mindebben emberi botlása nyilvánul meg. De milyen nagyszerű a tizenkét éves fiú válasza! Meglepődött, hogy nekik kellett keresniük Őt; Ő jött megkeresni őket. Csodálkozott, hogy nem tudták, hogy Neki az Ő Atyja dolgaival kellett foglalkoznia. Micsoda válasz! Ezek az Ő első leírt szavai az evangéliumban. Kijavítja gyarló anyját, aki azt mondta: „apád és én”. Kijelenti, az Ő Atyja az, akinek a házába ment. Ez az első bizonyságtétele Isten voltáról.

51-52. versek. Azután lement velük Názáretbe, és alárendelte magát nekik. Minden dologban engedelmes volt.

(Jeromos Bibliakommentár. Szent Jeromos Katolikus Bibliatársulat):

32 (C’) Simeon kijelentése a templomban megjelent újszülött Jézus jelentőségéről (2,21-40). {

} A Nunc Dimittis mellett (2,29-32) Lukács Hanna és Elkána történetét használta ennek a szakasznak a forrásául az 1Sám 1–2-ből. Elkánának és meddő feleségének, Hannának fia születik, Sámuel, akit bemutatnak az Úrnak. Éli, az öreg pap elfogadja fiuk odaszentelését, és a silói szentélyben megáldja Sámuel szüleit. Lukács ezeket a forrásokat kibővíti az ígéret és beteljesedés, a templom, az univerzalizmus, az elutasítás, a tanúskodás és a nők témájával. {

} A következőképpen tagolja a történetet: a 2,21-24 Simeon és Anna 2,25-38-ban leírt kettős tanúságtételének helyszíne; a 2,39-40 pedig a lezárás. {

} Az egész egység teológiai középpontja a 2,29-32-ben található. Ahogyan a Csel beszédeinek kompozíciójából kitűnik, Lukács tehetségesen vegyíti a hagyományt saját teológiájával, s hozza kapcsolatba az egyik beszédet a másikkal. Ld. P. Schubert: JBL 87 (1968) 1-16. Ugyanez a tehetség nyilvánul meg az 1,5-2,52;

1,46-55; 1,68-79; 2,14; 2,29-32 kijelentéseinek kontrasztjaiban és kifejtésében: Jézus, a dávidi Messiás nemcsak néhány kiválasztott Üdvözítője, hanem mindenkié; a békére irányuló erőfeszítések által győzi le ellenségeit. A 2,29-32-ben Lukács megszólaltatja az egyetemesség rá olyannyira jellemző témáját. 33 21. körül kellett őt metélni: Jézust, mint előfutárát, Jánost is, körülmetélik (1,59), és „hivatalosan megjelölik, mint Isten választott népének tagját, aki által a világ megváltása végbemegy” (Stuhlmueller, C.: JBC 44:21). Lukács az 1,31-re és Jézus nevére utal („Isten megszabadít”). 22. Mózes törvénye: Ld. még 2,23.24.27.39. Lukács „célja, hogy hangsúlyozza a mózesi törvényhez való hűséget. Isten üdvösségének új formája ennek a törvénynek való engedelmességgel jár együtt” (FGL, 421). A tisztulás törvénye a Lev 12,2-8-ban található: a Lev 12,6-ra a 2,22-ben, a Lev 12,8-ra pedig a 2,24-ben történik utalás. Az elsőszülött fiú odaszentelésének törvénye a Kiv 13,1-2-ben található. Amikor a gyermek egyhónapos volt, öt sékellel kellett megváltani (Szám 3,47-48; 18,15-16). Lukács ezt az utóbbi szabályt nem említi, hanem helyette Jézus bemutatásáról beszél, amelyről az ÓSz nem rendelkezik. Úgy tűnik, Lukács azért emeli ki az odaszánt gyermek bemutatását, hogy Sámuel bemutatásának emlékét idézze fel az 1Sám 1,22-24-ből, ahogyan két kedvenc ósz-i értelmező szövegét: az Úr eljött templomába (Mal 3,1-2); Jézus úgy van a templomban, mint az a Legszentebb, akinek az évek hetven hetének végén kell eljönnie (Dán 9,24). Ld. BBM, 445-446. Jeruzsálem: Lukács itt a Hierosolyma alakot használja, amelyet szintén alkalmaz a 13,22-ben; a 17,28-ban; a 23,7-ben és a Csel-ben huszonöt alkalommal. A 2,25-ben a Ierusalém formát használja, mint az evangélium- ban még huszonhatszor, a Csel-ben harminckilencszer. Nem jártak sikerrel azok a próbálkozások, amelyek arra irányultak, hogy a két használat között pontos teológiai különbséget tegyenek. Az, hogy a 2,22.25-ben és a Csel 1,4.8-ban Lukács egymás mellé teszi a két formát, talán megvilágítja teológiai szándékát. Azáltal, hogy a Mediterráneumban megszokott indirekt etimológia eszközével él, az egymás mellé helyezés révén megmutatja, hogy a Hierosolyma, amely először szerepel, és „szent Salemet” vagy „szent helyet” jelent, a Ierusalém etimológiája, amely a második helyen áll. Ld. D. D. Sylva: ZNW 74 (1983) 207-221. Jeruzsálem Lukácsnál nagyon fontos témája és szimbóluma Isten áldásainak, az ígéret és beteljesedés, a zsidóság és az újjáalkotott Izrael folytonosságának, amely Jeruzsálemből indul útjára a világ végső határáig (Csel 1,8).

34 25. Simeon: Ezt az öregembert, akinek a neve azt jelenti: „Isten meghallgatott”, Lukács Ker. Ján. szüleihez hasonlóan mutatja be (1,6). Izrael vigasztalását: Iz 40,1 LXX és 66,12-13 LXX a háttere ennek az Isten mentő cselekedetére irányuló várakozásnak.. Szentlélek: A teremtő életnek ez az ajándéka „nem vallásos megelégedést hoz, hanem a beteljesülés iránti éhséget és szomjúságot. A közeli beteljesedés várása uralja Simeon és az őt hallgatók életét” (Schweitzer: Good News, 56). 27. a templomba: Bár Simeon nem pap, ő és később Anna is a templomi kultusz lényegét testesíti meg: Isten szolgálatát. A színpad most elő van készítve Simeon Nunc Dimittis kezdetű imája számára, hiszen „a törvény, a prófétai Lélek és a templomi kultusz most mind összetalálkozott, hogy Jézus nagysága számára a környezetet biztosítsa” (BBM, 53). 29. A 29-32. vers szókincse mintha Izajásból származna: 52,9-10; 49,6; 46,13; 42,6; 40,50 (uo. 458). 30. üdvösségedet: Az 1,5‒2,52 kijelentéseiben is megcsendült ez a téma, időnként kreatív teológiai feszültségben: 1,47; 1,71.77; 2,11. 31-32. A Jézusban megvalósult isteni üdvösség kiárad és átöleli Isten népét, Izraelt, s aztán körülveszi a többieket, a népeket is (ld. 24,44-47). A népeket nem lehet pusztán leváltandó uralkodóknak látni (1,51-53), vagy legyőzendő ellenségeknek (1,69-71); örökösei ők Isten ígéreteinek. {

} 34. Elővételezve evangéliumának egyik nagy témáját, Lukács megjegyzi, hogy Isten választottai közül sokan elutasítják majd Jézust (ld. 4,16-30). Színpadi súgóként Lukács előre jelzi a keresztet. 35. kard: A leginkább idevágó párhuzam az ÓSz-ből Ez 14,17 és a megkülönböztetés kardja. „A kép az ítélet elválasztó kardját idézi, amely egyeseket elpusztít, másokat megkímél, a megkülönböztetés és nem pusztán a büntetés kardja...” (BBM, 464). Máriának, a hívők mintaképének is döntenie kell a Istennek Jézusban megnyilvánuló kinyilatkoztatása mellett vagy ellene; a családi kötelék nem teremt hitet. 36. Anna: Neve „kegyelmet, jótetszést” jelent. Mint Simeon, ő is az Úrra való várakozást testesíti meg. Csendesen tanúskodik Jézus jelentőségéről azok előtt, akik vágynak a megváltásra. Simeon és Anna párba állítása megfelel Zakariás és Erzsébet párba állításának az első fejezetben, és előre jelez egy nagyszerű lukácsi témát: „Lukács ezzel az elrendezéssel azt fejezi ki, hogy a nő és a férfi együtt és egymás mellett állnak Isten előtt. Egyenlőek megbecsülésben és kegyelemben, ugyanazokat az ajándékokat kapták, és ugyanazok a kötelességeik is (vö. Ter 1,27; Gal 3,28)” (Flender: Luke [→ 28] 10). A párosítások között van a száreftai özvegy és Námán (4,25-28), a megszállottnak és Péter anyósának meggyógyítása (4,31-39), a kafarnaumi százados és a naimi özvegy (7,1-17), Simon és a bűnös asszony (7,36-50), az asszonyok a sírnál és az emmauszi tanítványok (23,55—24,35), Lídia és a filippi börtönőr (Csel 16,13-34). 39. Názáretbe: Lukács azzal fejezi be Jézusnak a jeruzsálemi templomban történt bemutatásának tematikus kifejtését, hogy a szent család visszatér Názáretbe. A templomba majd a 2,41-52-ben térnek vissza. 40. erősödött: Ld. János leírását az 1,80-ban. Isten kegyelme: Az 1Sám 2,21.26 visszhangját fedezhetjük fel itt, Sámuel történetét, amely oly mélyen hatott Lukács elbeszélésére a 2,21-40-ben.

(Biblia — Magyarázó jegyzetekkel. Magyar Bibliatársulat, Kálvin Kiadó):

A Simeon prófétai szavai nyomán feltáruló horizont – hasonlóan az angyali üzenethez (10k. v.) – meglepetést és csodálkozást (33. v.) szül. Jézus anyja már korábban (19. v.) mélyebb megértésről tett tanúságot, itt most egy különleges prófétai szó hívja fel a figyelmét arra a válságra, amelyet a Messiás fellépése Izráelben előidéz. Benne maga Isten viszi véghez tervét. Az Ézs 8,14k; 28,16-ban egykor Istenről, ill. rá nézve mondottak most Jézus által valósulnak meg (vö. Róm 9,31–33; 1Pt 2,6–8; továbbá Jn 3,19; 9,39). Jézus küldetése arra kényszeríti az embereket, hogy Isten előtt megmutassák igazi arcukat (35b. v.). Máriát mélyen érinti a fia körül kialakuló ellentmondásos helyzet (35a. v.; az éles kard egyszerre jelent megosztottságot és sérülést: vö. 48k. v.; 8,19–21; 12,51–53; Jn 19,25). Elsősorban őt, a Messiás anyját fogja igen fájdalmasan sújtani az, hogy Izráel elutasítja a Messiást.

A Lélek adományával szóló férfi mellé odaáll a Lélek adományával rendelkező nő (ld. hozzá a Bevezetést). Együtt tanúskodnak, s így az 5Móz 19,15 szerint hiteles a tanúságtételük (a róla a 38. v.-ben Jézusra vonatkozik). Annát olyan embernek ismerjük meg, akinek egyetlen életcélja van: Isten. Életét kitölti a várakozás Isten végleges szabadító cselekedetére. A házasságban leélt hét év után tizenkétszer hét év özvegység következett lelki dolgokkal való foglalkozásban. Ha az akkoriban Palesztinában szokásos 14 éves korral számolunk a házasságkötés idejeként, akkor ebből adódik, hogy Anna 105 éves volt. Ebben is, mint az özvegyi állapotban való maradásában hasonlít Judithoz (Judit könyve 16,27k), aki személyében megtestesíti a zsidó nép ideálját.

A 39. v.-hez ld. 1,26k és 2,4; a 40. v.-hez 1,80, valamint 1Sám 3,19-et. Jézus bölcsessége mára következő történetben megnyilvánul, az Isten kegyelme pedig igehirdetésében fog felragyogni rajta (vö. 4,22).

(SZABÓ ANDOR: Lábam előtt mécses a Te igéd. Kálvin Kiadó):

FRISS HITŰ ÖREGEK

Lukács 2,33‒40

József és Mária, „Apja és anyja” csodálkozása nem a kételkedésé, ámbár ők is osztoznak az emberi feledékenység gyarlóságában, ezért Istennek rendre újból meg kell győznie őket arról, hogy ígéretei változatlanul érvényesek. Ilyenkor mondjuk: Ez nem lehet igaz, pedig hát éppen azt akartuk mondani: Tehát mégis igaz! Miközben Simeon megáldja őket, egyszer sem mondja ki a Jézus nevet, s nem is kérdezi, hogy miként hívják a gyermeket, de próféciát mond róla. — S ha Mária arról szólt énekében, hogy az Úr hatalmasokat dönt le trónjáról és megalázottakat emel föl (1,52), íme ő az — s lehet, hogy közben Jézus még mindig Simeon karjaiban van —, akin e két eshetőség megfordul. Mert e gyermekben szikla tétetett le Izráelben, akibe lehet beleütközni (Ézs 8,14); de aki e drága szegletkőre alapoz, annak az élete szilárdságot kap Általa (Ézs 28,16 vö. még Lk 20,17k; Zsolt 118,22). Jézus jel népe és nemzedéke számára (11,30), mellette nem lehet elmenni közömbösen, dönteni kell mellette vagy ellene. Simeon nem mondja, hogy sokan vagy kevesen fognak ellene mondani, de akkora lesz a kihívó ellenszegülés — s itt a külön üzenet Mária számára — , hogy közben az anya szíve is együtt sebződik meg testéből szakadt fiával. De ezáltal lesz nyilvánvalóvá, hogy mi lakozik sokak szívében.

József és Mária fiatalok, de az agg Simeonnak is előáll egy prófétanő társa, Anna. Akárhogy számolgatjuk, s ha tekintetbe vesszük is, hogy nem volt ritka akkoriban alig serdült leányok férjhez adása, akkor is, Anna kora mindenképpen meghaladta már a 100 évet. Mégis frissen veszi át az indíttatást, pedig neki is megvolt a saját útja a kegyességben. Ő állandóan ott tartózkodott a templomban, és vállalt szolgálata még keményebb volt, mint férfi társáé. Nos, abban az órában odaállt ő is és a megváltásra vágyakozók előtt beszélt róla.

Búvópatakként, íme, előtör a mélyből az igazi kegyesek csapata, akikben ténylegesen tovább élt az üdvösségtörténet folytonossága, s a gyermek Jézus, egyszerű ottlétével, szinte megidézi, előhívja őket. Többen voltak, s közülük való volt a két friss hitű öreg. — A szülők bizonnyal tőlük telhetően eleget tettek mindenben a törvény előírásainak, ezért szembeötlő, hogy csak e két, megszokott szertartáson kívüli találkozás említtetik külön az evangéliumban. Pontosabban: az Annával való találkozásuk elmosódott, viszont ő is szólt róla, azaz a gyermekről.

Az út pedig immár visszavezet Názáretbe. Mennyi minden történt, mióta elindultak! Ezután Jézus számára a csendes, némileg jelentéktelenségbe rejtett, s mégis erőteljes növekedés és lelki-szellemi fejlődés esztendői következnek. Annyi elég ebből, hogy Isten kegyelme volt rajta. — Számunkra is készen áll ez a lehetőség, aki ezt kéri Istentől, az mind megkaphatja.

(VICTOR JÁNOS: Csendes percek. Református Sajtóosztály):

CSODÁLATOS GYERMEK

Luk 2: 33-35

Nem csodálkozom azon, hogy „József és a gyermek anyja csodálkoznak” a Gyermek felől hallottakon. Hiszen egyik meglepetés a másik után érte őket. Ezt a gyermeket a titokzatosság fénye sugározza körül és akik a közelében forgolódnak, azoknak természetes életeleme a csodák levegője. Inkább az volna érthetetlen, ha ilyen isteni Jövevényt fásult és köznapi lélekkel tudna valaki fogadni! (33.)

De Simeon jól látja: lesznek olyanok is, akik nem ismerik fel Benne Isten küldöttjét. Egyeseknek „feltámadására”, másoknak meg „elestére” szolgál az Ő megjelenése. De akik „ellene mondanak”, azok Isten előtt zárják be ajtajukat. S így üdvösség és kárhozat dől majd el azon, ki hogyan fogadja Őt. Kicsiny, gyönge gyermeknek látszik csak az első tekintetre, pedig milyen félelmetes, fenséges Úr valójában! (34.)

Megszületésének nagy örömébe ezért már belezendülnek fájdalmas, komor hangok is Simeon próféciája által. „Sok szív gondolatai nyilvánvalókká lesznek.” Általa fog napfényre jönni az emberben lakó bűn rettentő gonoszsága is. S akik Őt szeretik, azoknak „lelkét éles tőr hatja majd által”. A bölcső derűjére már előre ráesik a kereszt sötét árnyéka. De végül mégis az örömé marad az utolsó szó! (35.)

ÜNNEP UTÁN HÉTKÖZNAPOK

Luk 2: 36-40

Sokan részesültek mindjárt a legelső napokban a Krisztus megszületésének nagy örömében. Így Anna is, az agg prófétaasszony, akit hosszú életének sok szomorúsága közepette az a remény tartott fent, hogy ezt az örömöt még megérheti. És vele együtt mások is, akik ugyanígy „várták a váltságot”. Úgy illett, hogy ha a nagy világ hidegen fogadja is az Újszülöttet, mégis legyenek, akik boldogan köszöntik. (36-38.)

De aztán elmúltak az ünnepi örvendezésnek első napjai és a Gyermek eltűnt az emberek szeme elől. Az egyszerű názáreti otthon fogadta falai közé és sokáig semmit se hallott róla a világ. Szürke hétköznapok hosszú-hosszú sora telt el, míg a csecsemő férfiúvá növekedett és megkezdődhetett szolgálata, amelyre elküldetett. De az eseménytelen évek homályában sem aludt ki a földreszállott szent láng! (39.)

Sőt éppen ezek alatt az ismeretlen évek alatt nőtt meg olyan fényessé, hogy aztán fellobbanhatott az egész világ szeme láttára. Ezek a csendes názáreti évek voltak a testi-lelki fejlődésnek, a hivatás tudatára ébredésnek, a kiérlelődésnek az évei. Ott gyűlt fel az a csodálatos erő és gazdagság, amelyet Jézus később szertesugárzott és osztogatott. Szürke idők leple alatt is Isten dolgozott! (40.)

(J. N. DARBY: A Biblia könyveinek áttekintése. Evangéliumi Kiadó):

Az istenfélő maradék felismeri a Gyermeket

A Szent Szellem kiemel itt egy másik dolgot is, bármilyen jelentéktelennek tűnjön is az arra alkalmat adó Személy.

Izráel istenfélő maradéka felismeri Jézust, amennyiben a Szent Szellem működik bennük. Ő próbakővé válik minden egyes lélek számára Izráelben. A Szent Szellem által tanított maradék állapota (vagyis azoké, akik elfoglalták a maradék helyét) így jellemezhető: érzékelték Izráel nyomorúságát és leromlott állapotát, mégis vártak Izráel Istenére, bíztak változhatatlan hűségében, amely majd megvigasztalja népét. Továbbra is ezt mondták: meddig? És Isten ezzel a maradékkal volt. Azoknak, akik így bíztak irgalmában, tudtukra adta a megígért Személy eljövetelét, akiben be fog teljesedni ez az Izráel iránti irgalom.

Ily módon a pogányok elnyomása és egy olyan nép romlottsága közepette, amely egyre jobban növekedett a gonoszságban, az Istenben bízó maradék nem veszti el azt, amiről már az előző fejezetben láttuk, hogy Izráelé. Ők Izráel nyomorúsága közepette azzal vigasztalódtak, amit az ígéret és a prófécia kijelentett Izráel dicsőségéről.

A Simeonnak adott kijelentés; Simeon dicséretének hármas jellege

A Szent Szellem kijelentette Simeonnak, hogy nem hal meg addig, amíg nem látta az Úr Krisztusát. Ez volt a vigasztalás, és ez csodálatos dolog volt. Ez az Üdvözítő Jézus személyében rejlett, anélkül azonban, hogy további részletek lettek volna kijelentve Izráel szabadításának módját vagy időpontját illetően.

Simeon szerette Izráelt. Békében távozhatott, mert Isten a hit kívánságainak megfelelően megáldotta Őt. A hit öröme mindig az Úron és népén nyugszik, de a köztük fennálló kapcsolatban meglátja annak teljes nagyságát, ami ezt az örömet okozza. Az üdvösség, Isten szabadítása eljött Krisztusban. Ez a pogányoknak adott kijelentés volt, akik addig a tudatlanság homályában, kijelentés nélkül éltek; de Izráelnek, Isten népének dicsőségére. Valójában ez Isten Krisztusban megvalósuló uralmának gyümölcse, vagyis az Ezeréves birodalom. De ha a Szellem kijelentette Izráel Istene e kegyes és hű szolgájának azt a jövőt, amely Isten Fiának jelenlététől függött, akkor kijelentette neki azt is, hogy magát a Megváltót tartja a karjában. Ezzel jelenvaló békességben részesítette őt, és olyannyira érzékeltette vele Isten jóindulatát, hogy számára a halál teljesen elvesztette rémítő hatását. Itt nem arról volt szó, hogy Jézus művének ismerete hatott a tisztán látó és a bűnről meggyőzött lelkiismeretre, hanem az Izráelnek adott ígéretek beteljesedéséről, a Megváltó birtoklásáról és Isten jóindulatának bizonyítékáról. Az ebből fakadó békesség pedig betöltötte Simeon lelkét. Három tényező volt jelen: a Krisztus eljövetelét meghirdető prófécia, Krisztus birtoklása, valamint jelenlétének az egész világra gyakorolt hatása. Itt az Izráel maradékával kapcsolatos dolgokat látjuk, ezért semmit sem olvasunk a Gyülekezetről vagy a tisztán mennyei dolgokról. Az elutasítással csak később találkozunk. Itt azt az áldást látjuk, ami Jézus jelenléte révén a maradéké. Jelenleg nem Jézus művéről van szó.

Simeon bizonyságot tesz Izráelben a Messiásról

Milyen gyönyörű ez a kép, és milyen szép bizonyságot tesz erről a Gyermekről az, ahogyan az Úr a Szent Szellem ereje által betöltötte ennek a szent embernek a szívét földi élete végén! Figyeljük meg azt is, hogy milyen kijelentéseket kap. Ezelőtt a népet elborító sötétségben ismeretlen volt az ehhez hasonló közlés. Mennyire megnyugtató arra gondolni, hogy milyen sok kegyelemmel teljes és az Úrral közösségben levő lélek élt a háttérben, akikről az emberek nem tudtak. Isten azonban jól ismerte és szerette őket. Amikor ezek a lelkek Isten akaratának megfelelően előjönnek rejtekükből, hogy Krisztus mellett tanúskodjanak, nagyon áldott módon tesznek bizonyságot Isten munkájáról, amit Ő az emberek tettei ellenére végez a földön elénk táruló, fájdalommal és keserűséggel teli kép mögött. Isten e szent emberének, Simeon bizonyságtétele több volt, mint a szívét betöltő mély érdeklődését kiváltó gondolatok kifejezése. Krisztusra vonatkozó gondolatai titokban alakultak ki Isten és a lélek között. Ez érthetővé teszi, hogy gondolatai Tárgyának megjelenése milyen hatást váltott ki. A Szellem Simeon szája által szól erről. Korábbi szavai kijelentették Isten terveinek biztos teljesülését a Messiásban, ami Simeon szívének örömet jelentett. Most azt a hatást írja le, amit Jézusnak mint Izráel Messiásának földi megjelenése váltott ki. Istennek bármekkora áldó hatalma volt is jelen

Krisztusban, próbára tette az ember szívét. Neki ilyennek kellett lennie, hogy nyilvánvalóvá tegye sok szív gondolatát (mivel Ő volt a világosság). Ő megalázkodott a büszkeség világában mint sokak elesésének oka, és mint sokak számára a megalázott állapotból való fölemelkedés eszköze. Mária lelkét is éles kard fogja átjárni, mert gyermekét elvetik, s a nép és a Messiás közötti kapcsolatot megszakítják és elutasítják. A bűnösöknek ez az Úrral való szembeszállása leleplezte minden szív kívánságát, reményét és törekvését, a kegyesség bármilyen formáját öltötték is magukra.

Ilyen bizonyságtétel hangzott el Izráelben a Messiásról Isten Szellemének a maradékra gyakorolt hatása szerint, a nép szolgasága és nyomorúsága közepette. Ez Isten terveinek teljes megvalósulását jelentette Izráelt, és rajtuk keresztül a világot illetően. Mindez örömet okozott azokban a hűséges szívekben, amelyek bíztak ezekben az ígéretekben, de az adott pillanatban próbára is tett minden szívet a Messiás révén, aki olyan jel is volt, akinek ellene mondanak. Isten tervei és az ember szíve egyaránt nyilvánvalókká váltak őbenne.

Malakiás próféciája Isten elrejtett népéről; Anna Isten trónjánál

Malakiás azt mondta, hogy a gonosz időkben, amikor a kevélyeket tartják boldogoknak (Mal 3,16), azok, akik félik az Urat, gyakran beszélnek egymással. Ez az idő eljött Izráelben. Malakiás idejétől Jézus születéséig mindössze annyi történt Izráellel, hogy a nyomorúságból átkerültek a büszkeség állapotába – bár ez a kevélység már a próféta napjaiban kezdett jelentkezni. Az is beteljesült, amit a próféta a maradékról mondott: „beszélgettek” (tanakodtak) (16. v.). Ebből az Isten rejtett népét ábrázoló kedves képből kiderül, hogy ismerték egymást: „beszélt róla mindazoknak, akik várták Izráel megváltását”. Anna, a szent özvegy, aki nem távozott el a templomból, és aki mélyen átérezte Izráel nyomorúságát, ostromolta Isten trónját egy olyan nép érdekében, amelynek Isten már nem volt a férje, s amely valójában az asszonyhoz hasonlóan özvegy volt. Anna most tudtul adja azoknak, akik vele együtt ezeken a dolgokon elmélkedtek, hogy az Úr meglátogatta templomát. Ők várták a megváltást Jeruzsálemben, és most a Megváltó – az emberek számára ismeretlenül – megjelent ott. Milyen nagy okot adott ez az örömre a szegény maradéknak! Milyen csodálatos válasz volt ez a hitükre!

Visszatérés Názáretbe; az Úr tökéletes engedelmessége gyermekként és emberként

Jeruzsálem azonban nem az a hely volt, ahol Isten meglátogatta népének maradékát, hanem a gőg színhelye, ahol azt mondogatták: „az ÚR temploma”. József és Mária, miután mindent elvégeztek, amit a törvény előírt, visszatérnek a gyermek Jézussal, hogy vele együtt elfoglalják helyüket abban a megvetett helységben, amelyről Ő a nevét kapta. Ez az a terület, ahol a megvetett maradék tagjai, a megnyomorgatott juhok inkább helyet találtak, és ahol Isten tanúbizonysága szerint a világosságnak meg kellett jelennie.

Az Úr korai napjai ott a magára öltött valóságos emberi személyiség fizikai és szellemi növekedésének jegyében teltek. Egyszerű és drága bizonyságtétel ez! Emellett azonban, amikor eljött az ideje, hogy szóljon az emberekhez, nem feledkezett el az Atyjához fűződő valóságos kapcsolatáról sem. Ez a két dolog egyesül abban, amit ennek a fejezetnek a végén olvasunk. Isten Fia emberi lényének fejlődésében nyilatkozik meg a földön. {

} József és Mária, akik (noha csodálkoznak mindazon, ami vele történt) nem egészen ismerik hit által az Ő dicsőségét, megfeddik a Gyermeket a velük kapcsolatos viselkedése miatt. Ez azonban alkalmat ad arra, hogy megnyilvánuljon Jézus tökéletességének egy újabb tulajdonsága. Ő Isten Fia, és ennek teljes mértékben tudatában is volt. De Ő volt az engedelmes Ember is, aki lényegénél fogva és mindig tökéletes és bűntelen volt. Ő engedelmes Gyermek volt, bármennyire tudatában is volt annak a másik kapcsolatnak, amelynek nem volt köze az emberi szülőknek való engedelmességhez. Az egyik kapcsolat ismerete nem akadályozta Őt abban, hogy a másikban is tökéletes legyen. Az, hogy Isten Fia volt, lehetővé tette, hogy Emberként és Gyermekként is tökéletesen járjon a földön.

(PAT és DAVID ALEXANDER [szerk.]: Kézikönyv a Bibliához. Scolar Kiadó):

2,21-40 Fölismerés a templomban: Simeon és AnnaLásd a Leviták 12-t az itt leírt szokás zsidó hátteréhez. {} Jézus születése után negyven nappal szülei bemutatják őt a templomban a főpapnak.

Nem elég gazdagok ahhoz, hogy bárányt áldozzanak, így két gerlét vagy galambot ajánlanak föl. Teljesen szokásos az eljárás — egészen addig, míg Simeon meg nem látja a gyermeket. A hívő zsidó nemcsak fölismeri a Messiást, akiről Isten azt ígérte neki, hogy halála előtt megpillanthatja: látja benne Isten egész világnak szánt megváltó tervének beteljesülését. Akárcsak Simeon, Anna is megvalósulni látja egy hosszú élet reménységét e rövid találkozásban.

E gyermek eljövetelének öröme adja meg a fejezet alaphangját. Simeon Máriához intézett szava (35) éles ellentétben áll evvel az alaphanggal.► 39. vers A Máté 2 további információkkal egészíti ki a család názáreti letelepedése előtt történteket.

(CHUCK SMITH: A Biblia lépésről lépésre. Az Ószövetség és az Újszövetség tanításai MP3-as CD-n. The Word for Today):

Apja és anyja csodálkoztak a róla mondottakon, Simeon pedig megáldotta őket, és ezt mondta anyjának, Máriának: „Íme, ő sokak elesésére és felemelésére rendeltetett Izráelben, és jelül, amelynek ellene mondanak, ― a te lelkedet is éles kard járja majd át ―, hogy nyilvánvalóvá legyen sok szív gondolata.”

Elmondja Máriának, hogy a gyerek nagy áldást hoz az emberek számára, de keresztülszúrja a te szívedet. Ez által kezdi felkészíteni arra a szenvedésre, amely egy napon be is következik, amikor végig kell néznie gyermeke kereszt általi halálát.

Volt ott egy prófétanő is, Anna, Fánuel leánya, Áser törzséből. Nagyon előrehaladott korú volt; csak hét évig élt férjével hajadonkora után,

és már nyolcvannégy éve özvegyasszony volt.Nem távozott el a templomból, mert böjtöléssel és imádkozással szolgált éjjel és nappal.Abban az órában ő is odaállt, hálát adott az Istennek, és beszélt róla mindazoknak, akik

várták Jeruzsálem megváltását.Miután mindent elvégeztek az Úr törvénye szerint, visszatértek városukba, a galileai

Názeretbe.A gyermek pedig növekedett és erősödött, megtelt bölcsességgel, és az Isten kegyelme

volt rajta.Szülei évenként elmentek Jeruzsálembe a húsvét ünnepére.Amikor tizenkét éves lett, szintén felmentek Jeruzsálembe az ünnepi szokás szerint.Miután pedig elteltek az ünnepnapok, és hazafelé indultak, a gyermek Jézus ott maradt Jeruzsálemben.

Szülei azonban ezt nem vették észre.Akkoriban az ünnepekre emberek százai utaztak együtt. Általában az asszonyok indultak előbb, mert

lassabban mentek, és később a férfiak, akik estére beérték az asszonyokat, és együtt táboroztak le éjszakára.Elindultak hát Názáret felé a rokonokkal és barátokkal, és amikor este tábort ütöttek, akkor kezdték egymást

kérdezgetni Jézus holléte felől. Mindkét szülő feltételezte, hogy Jézus a másikkal van. Miután körülnéztek és mindenkit megkérdeztek, visszatértek Jeruzsálembe, hogy megkeressék.

(ERICH FASCHER―JOACHIM ROHDE―CHRISTIAN WOLFF: Theologischer Handkommentar zum Neuen Testament. Evangelische Verlagsanstalt Berlin):

7. Die Geburt des Christus Jesus. 2,1-20 757. Die Geburt des Christus Jesus(i) Es geschah aber in jenen Tagen, daß eine Verfügung ausging vom Kaiser Augustus,

den ganzen Erdkreis zu registrieren. (2) Diese Registrierung geschah als erste unter der Statthalterschaft des Kyrenios in Syrien. (3) Und alle gingen, sich registrieren zu lassen, jeder in seine eigene Stadt. (4) Es zog aber auch hinauf Joseph aus Galiläa aus der Stadt Nazareth nach Judäa in die Stadt Davids, die Bethlehem heißt, weil er aus Haus und Stamm Davids war, (5) sich registrieren zu lassen mit Maria, seiner (ihm anverlobten) Frau, die schwanger war. (6) Es geschah aber, als er dort war, daß die Tage voll wurden, daß sie gebären mußte, (7) und sie gebar ihren ersten Sohn und wickelte ihn und legte ihn in eine Futterkrippe, weil ihnen kein Platz in der Unterkunft war. (8) Und Hirten waren in der gleichen Gegend unter freiem Himmel und hielten Nachtwachen bei ihrer Herde. (9) Und ein Engel des Herrn trat zu ihnen und Lichtherrlichkeit des Herrn leuchtete um sie auf, und sie fürchteten sich in großer Furcht. (10) Und es sprach zu ihnen der Engel:

Fürchtet euch nicht.Siehe, ich verkündige euch eine große Freude,die dem ganzen Volke gelten wird.(H) Denn euch wurde heute der Retter geboren;der der Christus, der Herr, ist, in Davids Stadt.(12) Und das euch zum Zeichen:Ihr werdet finden ein Kind, gewickelt und liegend in einer Krippe.(13) Und plötzlich war mit dem Engel eine Menge des himmlischen Heeres, die lobten Gott

und sprachen :(i4) Lichtglanz in den Höhen bei Gott.Und auf Erden Friede den Menschen des Wohlgefallens.(15) Und es geschah, als die Engel von ihnen in den Himmel gingen, da sagten die Hirten

untereinander : Wir wollen also nach Bethlehem gehen und dieses geschehene Wort sehen, das der Herrn uns kundgemacht hat. (16) Und sie kamen mit Eile und fanden vor Maria und Joseph und das Kind in der Futterkrippe liegend. (17) Als sie es aber gesehen hatten, berichteten sie von dem Wort, das zu ihnen von diesem Kinde gesagt worden war. (18) Und alle, die es hörten, wunderten sich über das, was von den Hirten zu ihnen gesagt wurde. (19) Maria aber bewahrte alle diese Worte, indem sie sie in ihrem Herzen zusammenfügte. (20) Und die Hirten kehrten zurück, indem sie Gott verherrlichten und lobten wegen allem, was sie gehört und gesehen hatten, so wie es zu ihnen gesagt worden war.

Wie der Ankündigung der Geburt des Johannes an Zacharias die der Geburt Jesu an Maria folgt, so der Erzählung von der Geburt des Johannes die von der Geburt Jesu. Wiederum waltet die Ordnung der überbietenden Parallelität. Die Erzählung ist ursprünglich selbständig überliefert gewesen. Auf die Jungfrauengeburt nimmt sie keinen Bezug; die davidische Herkunft des Joseph wird stark betont, und das neugeborene Kind gilt deshalb als Davidide. Maria wird nach wichtigen alten Texten gynhv {güné} des Joseph genannt, was andere Texte ausgleichen, durch e*mnhsteumevnh {emnészteumené} ersetzen oder mit gynhv {güné} kombinieren ;1 die Ver-

1 Vgl. Vogels, ZNW 43, S. 257; uxore sua abc syrsin; e*mnhsteumevnh {emnészteumené} au*tw/ {autó} K BCD, L E al sa bo syrPesch; die Verbindung beider e*mnhsteumevnh {emnésteumené} au*tw/ {autó} gynaikiv {günaiki} AC2 rw■ ff2 lq vulg go Syrhier.

76 I. Die Kindheitsgeschichten. 1,5-2,52bindung zur Jungfrauschaft der Maria aus der Ankündigung schafft Lukas erst mit 2,21.

Die Erzählung ist dreiteilig: die Geburt, ihre Proklamation vor den Hirten, ihre Bekanntmachung durch die Hirten. Sie erweist sich als kunstvolles Gebilde und ist eine Dichtung des Glaubens, nicht ein historischer Bericht. Aber sie ist in konkrete geschichtliche Umstände hineingestellt, mit zeitgenössischen Farben gemalt und auf Geschichte bezogen. Als Dichtung hat sie Motive aufgenommen, wie sie in der Umwelt der Gemeinden von Göttern und göttlich verehrten Menschen erzählt werden.2 Der Versuch Greßmanns, eine vorchristliche jüdische Legende von der Auffindung des Messiaskindes als eines Findelkindes durch Hirten in einer Höhle bei Bethlehem vorauszusetzen, hat sich als nicht erweisbar herausgestellt.3 Der Ort der Entstehung der Geburtsgeschichte dürfte in einer hellenistischen Gemeinde zu suchen sein, die stark in der

griechischen Bibel zu Hause war. Vom LXX-Stil her ist sie geprägt.Exk. 2. Die zeitgeschichtliche Verknüpfung der Geburtsgeschichte Jesu. Die Einleitung der

Geburtsgeschichte Jesu mit ihrem Bezug auf Octavian Augustus stammt wahrscheinlich von Lukas selbst; sollte er ihn bereits vorgefunden haben, hat er jedoch den stilistisch auffallenden Satz des V. 2 hinzugefügt.4 Lukas spricht von einem Edikt (Sega) des Caesar Augustus. So redet von ihm Vergil in einer Partie seiner Aeneis VI, 791 ff., in der zugleich die Verehrung, die dieser Kaiser genoß, sichtbar wird :

„Dies ist der Mann, dies ist er, der längst den Vätern Verheißne, Caesar Augustus, Sohn Gottes und Bringer der Goldenen Endzeit, Der in Latium, wo einst Saturnus das Szepter geführt hat, Gründet das Reich, das bis über die Sonnenbahn sich hinausdehnt ... Weder Herkules hat so viele Länder betreten,

Noch auch Bacchus der Gott, der mit weinlaubumwundenen Zügeln Einst im Triumphzug den Wagen in Indiens Täler gelenkt hat."5

Auf ihn hatte Vergil das Hirtenlied der IV. Ecloge gedichtet. Die Inschrift von Priene preist seinen Geburtstag, er habe „der ganzen Welt ein anderes Aussehen gegeben; sie wäre dem Untergang verfallen, wenn nicht in dem nun Geborenen ein gemeinsames Glück aufgestrahlt wäre. Richtig urteilt, wer in diesem Geburtstag den Anfang des Lebens und aller Lebenskräfte für sich erkennt ; nun ist die Zeit vorbei, wo man es bereuen mußte, geboren zu sein ... Die Vorsehung, die über allem Leben waltet, hat diesen Mann zum Heil der Menschen mit solchen Gaben erfüllt, daß sie ihn uns und den kommenden Geschlechtern als Heiland gesandt hat ; aller Fehde wird er ein Ende machen und alles herrlich ausgestalten. In seiner Erscheinung sind die Hoffnungen der Vorfahren erfüllt; er hat nicht nur die früheren Wohltäter der Menschheit sämtlich übertroffen, sondern es ist auch unmöglich, daß je ein Größerer käme. Der Geburtstag des Gottes hat für die Welt die an ihn sich knüpfenden Evangelien

2 Vgl. dazu Norden. Die Geburt des Kindes; Greßmann, Weihnachtsevangelium, S. 1-37; Clemen, Religionsgeschichtliche Erklärung des Neuen Testaments, S. 203 ff. u. a.

8 Vgl. Bullmann, Die Geschichte der synoptischen Tradition, 2. Aufl., S. 323-326. Vgl. Hirsch, Frühgeschichte des Evangeliums, II, S. r8i f.

5 Zitiert nach Stauffer, Jerusalem und Rom, S. 27.7. Die Geburt des Christus Jesus. 2,1-20 77heraufgeführt. Von seiner Geburt muß eine neue Zeitrechnung beginnen."6 Octavian

Augustus gilt als der große Friedensbringer, der die Bürgerkriege beendet und an den Grenzen des Reiches Frieden gestiftet hat. Denkmal dessen ist die ara pacis in Rom; die vatikanische Augustusstatue stellt ihn mit göttlichen Emblemen dar. Die ara pacis wurde 9 a. Chr. errichtet, kurz danach wurde der Landtagsbeschluß der Provinz Asia gefaßt, der in der zitierten Inschrift seinen Niederschlag gefunden hat. Sie wurde in Priene 1899 aufgefunden. Bereits im Jahre 27 hatte Octavian den Würdenamen SebastosAugustus vom Senat erhalten, d.h. der der Anbetung Würdige.' Seitdem heißt er Caesar Augustus. So nennt ihn auch Lukas am Anfang der Geburtsgeschichte Jesu.

Im Jahr 27 beginnt Augustus eine große Reichsreform. Zu gleicher Zeit fangen in Gallien die großen Censusarbeiten an, die vor allem um das Jahr 9 a. Chr. zu blutigem Widerstand der Bevölkerung führten. Sie haben sich etwa vierzig Jahre hingezogen.8 In dem Monumentum Ancyranum, einem Rechenschaftsbericht über sein Wirken, berichtet Augustus, er habe 8 a. Chr. einen Census für die römischen Bürger vorgenommen. Möglicherweise beginnt in der gleichen Zeit der Census von Ägypten, der durch mancherlei Zeugnisse belegt ist, die in ägyptischen Papyrusfunden enthalten sind.9 Aus diesen Belegen geht hervor, daß Leute, die auswärts weilen, sich an ihren Wohnort begeben müssen; auch Frauen müssen mit ihren Ehemännern vor den Censoren erscheinen.” Dabei erscheint der Begriff a*pografhv {apografé}. Der Census setzt sich aus zwei Akten zusammen: aus der a*pografhv {apografé}, „eine planmäßige Erfassung aller Steuersubjekte und Steuerobjekte” ; zu ihr gehört der Rechtssatz : „Wer Grundbesitz in einer anderen Civitas hat, muß seine Deklaration in derjenigen Civitas abgeben, in deren Feldmark der Grundbesitz liegt. Denn die Grundsteuer muß an diejenige Gemeinde abgeführt werden, in deren Gebiet man Grundbesitz hat”, Ulpian

L 15,4, § 2.11 Die a*pografhv {apografé} umfaßt die Aufstellung

einesPersonenstandregisters, Vermessung und Abschätzung des Grundbesitzes und dessen Registrierung. Der zweite Akt ist die a*potivmhsi” {apotimésis}, die amtliche Steuerveranlagung. Wenn Lukas den Begriff a*pgrafhv {apografé} verwendet, dann meint er den ersten Akt. Er selbst spricht aus eigener Anschauung, da der Census aller vierzehn Jahre wiederholt werden mußte.

Nun verbindet Lukas die Registrierung zu Steuerzwecken mit dem Namen des Publius Sulpicius Quirinius und seiner Amtsführung in Syrien. Sein Zusammenhang mit einer Steuerregistrierung ist inschriftlich belegt. Auf einem Grabstein eines Offiziers heißt es : jussu Quirini censum egi Apameae civitatis milium hominum civium CXVII. Idem missu Quirini adversus Ituraeos in Libano monte castellum eorum cepi (CIL Suppl. 6687). Diese Inschrift bezeugt einen Census unter Quirinius in Apamea, dessen politische Situation der Palästinas unter Herodes dem Großen nicht fernsteht, und einen Feldzug gegen die als aufrührerisch bekannten Ituräer (vgl. zu 3,2), deren Niederwerfung möglicherweise mit einem Widerstand gegen die Durchführung des Census zusammen-

8Ííí6í Vgl. Preisker, Neutestamentliche Zeitgeschichte, S. 301, Nr. 6. Zu dem Landtagsbeschluß, der mit der Inschrift zusammenhängt.

7 Vgl. Leipoldt/Grundmann, Umwelt des Urchristentums I, S. 139-141; II, Nr. 13o bis 136 (Texte über Augustus).

8 Vgl. dazu die umfassende Studie von Stauffer, Jesus, Gestalt und Geschichte, S. 26-34. H. U. Instinsky, Das Jahr der Geburt Christi, 1957.

9 Vgl. Ü. Wilcken, Papyruskunde, I, S. 192f.10 Vgl. Deißmann¤, Licht vom Osten, 4. Aufl., S. 231f.; vgl. die Wendung: kat' {kat'} oi*kon

{oikon}a*pografhv {apografé} ... ekasto” {hekasztosz} Eis Tip) katITOÜ ke01.111). 11 Zitiert

nach Stauffer, a. a. 0., S. 33.78 I. Die Kindheitsgeschichten. 1,5-2,52hängt.12 Quirinius ist etwa seit dem Jahre 12 a. Chr. im Orient tätig ; er hat die Stellung des

leitenden Mannes in allen Angelegenheiten des vorderen Orient in Zusammenarbeit mit den provinzialen römischenBeamten innegehabt. Ihm scheint ein Census weiter Teile des vorderen Orients obgelegen zu haben. In seiner Schrift gegen Marcion stellt Tertullian bei einer Untersuchung des von Marcion edierten Lukas-Evangeliums fest, daß es feststeht, daß der von Lukas erwähnte Census unter Sentius Saturninus (Statthalter 9-6 a. Chr.) stattgefunden hat, d.h. unter dem Oberkommando des Quirinius und der Statthalterschaft des Sentius Saturninus in der Provinz Syrien. Das bedeutet, daß er noch in die Zeit des Herodes fallen würde, was nach Luk. 1,5 und auch nach der Kindheitsgeschichte des Matthäus gefordert ist. In diesem Zusammenhang gewinnt eine weitere Beobachtung Gewicht. Herodes ist finanzpolitisch und steuerpolitisch, wie seine Münzprägungen ausweisen, weitgehend beschränkt gewesen,13

obwohl er die Stellung eines amicus Caesaris und eines socius populi Romani gehabt hat. Die Schwierigkeiten am herodianischen Hof, die immer wieder bis nach Rom drangen, hatten seine Stellung erschüttert. Der Treueid, den Herodes die Juden dem Kaiser schwören lassen mußte (vgl. Joseph., ant. XVII,2,4) und der mit einem Treueid zu ihm selbst verbunden war, gehört in die Zeit der Statthalterschaft des Saturninus (7 a. Chr.). Eine Censusveranlagung, wie in anderen Teilen des vorderen Orients, z. B. auch in Apamea mit seiner politisch ähnlichen Stellung, ist in dieser Zeit durchaus möglich und wahrscheinlich. Vielleicht hat der Treueid damit zu tun. Lukas umschreibt aber die Stellung des Quirinius in Syrien so, daß man meinen könnte, er habe das Statthalteramt dort innegehabt. Zwar vermeidet er den Ausdruck fiyElie5v und schreibt nur von einem leitenden Amt (i)yei.toveiew wie 3,1 von Pontius Pilatus). Im Jahre 6 war der Nachfolger des Herodes, Archelaos, abgesetzt worden, und an seine Stelle war der erste Prokurator von Judäa und Samaria, Coponius, getreten. In dieser Zeit hält sich auch Quirinius in seiner Eigenschaft als Legat von Syrien in Judäa auf. Davon berichtet Josephus mit den Worten, Quirinius, „ein früherer Konsul” - das ist er 12 a. Chr. gewesen - habe den Auftrag erhalten, „eine Schätzung des Vermögens in Syrien vorzunehmen

(äTrOTIlinCr61.lEVOS Tet Zypi9c) und die Güter des Archelaos zu verkaufen” (ant.

XVII,13,5) ; im weiteren Verlauf seiner Darstellung wird von Quirinius gesagt : „einer von den römischen Senatoren, der übrigens alle öffentlichen Ämter bereits bekleidet hatte und wegen seiner ehrenvollen Stellung großen Einfluß besaß” (XVIII,1,1 ) ; dabei wiederholt Josephus seine Darstellung für Syrien und Palästina. Erneut wird seine Tätigkeit mit dem Begriff «Tro -

rincr6pEvos beschrieben. Aus den Angaben des Josephus, die durch ant. XX,5,2 und bell. VII,8,1 bestätigt werden, geht hervor: Quirinius kommt im Augenblick der Absetzung des Archelaos, die große Erschütterung hervorrufen konnte, nach Palästina. Die Situation erforderte in diesem Augenblick einen Mann mit großer Erfahrung; sie wird ihm von Josephus ausdrücklich bestätigt. Der Aufstand des Judas des Galiläers (vgl. Joseph., ant. XVIII,1,1, auch Apg. 5,37) erweist die labile Situation. Er ist der Ausbruch einer langen Gärung. Die Aufgabe, die Quirinius in dieHand nimmt, ist eine doppelte : er nimmt die ero -diaricrts den letzten, von der exTroypcx9A zu unterscheidenden Akt eines Census vor, und er regelt die Frage der königlichen Güter, die römischer Staatsbesitz geworden waren. Das bedeutet : Die Angaben des Josephus widersprechen dem Gesamtbild, das sich bisher ergab, nicht. Der etwa um 8-7 a. Chr. beginnende Census, dessen erster Akt die Crrroypapl'i ist, findet nach der Absetzung des Archelaos in der 13mo-rinan seine Beendigung; gleichzeitig wird die Frage des königlichen

12 Vgl. Stauffer, a.a.O., S. 30f. 13 Vgl. Stauffer, a.a.O., S. 31 f.7. Die Geburt des Christus Jesus. 2,1-20 79Vermögens entschieden. Lukas ist mit den Verhältnissen nicht genau vertraut ; er setzt

Apg. 5,36f. den Aufstand des Judas hinter den späteren des Theudas ; er verwechselt 2,2 die sich von etwa 12 a. Chr. bis 16 p. Chr. erstreckende Tätigkeit des Quirinius im östlichen Reichsteil, in dem er geradezu die Stellung des mächtigsten Mannes nach dem Cäsar innehatte, mit der zeitweise übernommenen Legatur in Syrien, in der sonst andere Männer, zuletzt 6-4 a. Chr. P. Quinctilius Varus, neben ihm standen. Aber auch Josephus ist in seinen Angaben ungenau und widerspruchsvoll, vor allem, was die Ansetzung des Aufstandes des Judas anlangt. Josephus berichtet von einem Aufstand des Judas, Sohn des Ezechias (ant. XVII,10,5), der in die Zeit nach dem Tode des Herodes gehört, und von einem Aufstand Judas des Galiläers im Zusammenhang mit dem Census (6TroTtunats) bei Absetzung des Archelaos (XVIII¤,1,1) ; er berichtet von der Absetzung des Hohenpriesters Joazar im Jahre 4 a. Chr. und im Jahre 6 p. Chr. (XVII,13,1 ; XVIII,2,1). Daher kann allein auf die Angaben des Josephus hin der Beginn der syrischen Schätzung, in die Palästina einbezogen ist, für das Jahr 7 a. Chr. nicht bestritten werden.14 Josephus hat ihr Ende im Auge. Quirinius aber scheint mit seinem umfassenden Auftrag im gesamten Orient die Legatur von Syrien zeitweilig verbunden zu haben. Das sind die historischen Hintergründe, auf die die Erzählung von der Geburt Jesu bezogen ist.

r Mit iv Tals Aukpous inivcas wird über 1,8o auf die Geburt des Johannes zurückgegriffen; sechs Monate nach ihr vollzieht sich ein neues Ereignis. Es wird in seinem Verlauf bestimmt durch eine Verfügung, die der Cäsar Augustus

erlassen hatte (itijnEv — plusquamperfektisch zu verstehen). Wenn Lukas nicht den Namen Octavian, sondern den Beinamen Augustus wählt, dann

dürfte an die besondere Achtung gedacht sein, die in diesem Namen enthalten ist. Dem der Anbetung Würdigen wird in einer Zeit, da die politische Religion des Augustuskults einer tiefen Enttäuschung Platz gemacht hatte, der der Anbetung wahrhaft Würdige gegenübergestellt. Die Satzung bezieht sich auf die Registrierung der gesamten Ökumene zu Steuerzwecken. Die im römischen Imperium zusammengefaßten Länder und Menschen bilden den bewohnten Erdkreis; das ist ein Ausdruck des römischen Reichsbewußtseins.15 Zwar ist ein derartiges Dekret, das einen Reichszensus anordnet, nicht bekannt; aber die Censusvorgänge in weiten Teilen des Imperiums machen es wahrscheinlich. 2 Dieser Census wird als der erste bezeichnet; vor ihm liegt also eine Zeit, in der derartiges nicht geschehen war. Die Schwierigkeiten, die er hervorrief, in Gallien ebenso wie im syrischen Bereich, lassen das Ungewöhnliche des Vorganges im Bewußtsein der Bewohner dieser Gebiete erkennen. Er wird be-

fristet auf die Zeit der Legatur des P. Sulpicius Quirinius in Syrien. 3 Die Anordnung des Cäsar löst eine allgemeine Bewegung aus, der sich niemand

entziehen kann. Sie wird beschrieben als Aufbruch der Bürger des Imperiums zu ihren Heimatorten. 4 Unter die, die in diesen Aufbruch hineingezogen werden, gehört auch Joseph; er kommt aus Nazareth in Galiläa, wo auch Maria wohnhaft war (1,26 f.), und zieht zur Stadt Davids; als solche wird Bethlehem

14 Gegen Strauß, Das Leben Jesu, I, S. 199ff., und Schürer, Die Geschichte des jüdischen Volkes, I, S. 508 ff. 15 Vgl. Kaerst, Antike Idee der Oekumene.

8o I. Die Kindheitsgeschichten. 1,5-2,52entsprechend Micha 5,1 und i. Sam. 16,1 bezeichnet. Denn Joseph gehört zur Familie

(Oiko”) und Sippe (patriav) des David.” Weltgeschichte und Heilsgeschichte sind ineinander verflochten; weltgeschichtliche Ereignisse müssen dem Gang der Heilsgeschichte dienen. Der Zug Josephs ist Entscheidung gegen den zelotischen Weg, der sich dem kaiserlichen Gebot widersetzt. Er ist ein Akt des Gehorsams, denn Herodes der Große stellt den Davididen. nach, und Joseph hat ihn zu fürchten, wenn er in Bethlehem als Davidide erkennbar wird. Joseph und Maria sind im Gehorsam einander verwandt. Josephs Zug nach Bethlehem stellt aber zugleich Gottes Verheißung, die dem Hause David gilt, in Frage, insofern auch die Davididen unter der kaiserlichen Macht stehen. Denn auch sie müssen sich dem Census fügen. Er ist der Anlaß des Zuges des Joseph. 5 Er ist auf seinem Wege begleitet von Maria, die als seine Frau bezeichnet” wird und schwanger ist. Die Schwangerschaft wird nicht näher begründet; 1,26-38 wird nicht erwähnt. 6 In Bethlehem kommt die Stunde ihrer Niederkunft; die Ausdrucksweise ist der bei Elisabeth — vgl. 1,57 — sehr ähnlich; dort : irrVicrSri 6 xp6vos, hier iirmwelcsav al 144m. 7 Sie gebiert ihren ersten Sohn ; seine Bezeichnung als Trporr6-roKos unterscheidet ihn von späteren Kindern der Maria, unter denen er als der Erstgeborene der Älteste ist (vgl. Mark. 6,3; Luk. 8,19; Apg. 1,14). Das Kind wird gewickelt; es ist also ein wirkliches und nicht ein Wunderkind; mit dieser Aussage werden doketische Ten denzen abgewehrt, möglicherweise auch legendäre Phantasiebildungen, wie sie sich in Kindheitsevangelien finden.” In einer Futterkrippe wird es zur Ruhe gelegt, dies aber wird damit begründet, daß für das Kind kein Raum in der Herberge ist. Ka-ratruct kann eine Karawanenherberge meinen, in der viele Menschen in einem Raum untergebracht sind. Rengstorf denkt daher als Geburtsort an eine in der Nähe der Herberge gelegene Höhle, weil sie in der Herberge selbst keine Unterkunft fanden.” KaTC3(Xuga kann aber auch Gemach bedeuten. In Bethlehem gibt es Häuser, die über einer Höhle gebaut sind; während die Höhle ebenerdig abschließt, führen zum Hause, das aus einem Gemach besteht, Treppen hinauf.” Die Höhlen dienen der Unterbringung von Vieh und haben in den Fels gehauene Steintröge, Krippen und Eisenringe, an denen die Tiere angebunden sind. Die seit dem zweiten Jahrhundert als Geburtsstätte Jesu verehrte Grotte, die nach Hieronymus, ep. 58 durch einen

16 In D dsyrsin steht der mit 61ck er6 ... eingeleitete Begründungssatz nach V. 5; Sahlin schließt aus der verschiedenen Stellung, daß er ein an verschiedenen Stellen eingeschobener Zusatz ist, der die Wanderung des Joseph näher begründen soll. Vgl. dort S. 20o-204. Die ihm inhaltlich gegebene Begründung aber muß in Frage gestellt werden; vgl. unseren Exkurs.

17 Zum textkritischen Problem dieser Stelle vgl. Anm. 1; ferner Sahlin, a. a. 0., S. 205 f.18 Vgl. Bauer, Leben Jesu im Zeitalter der Apokryphen, S. 59-87.18 Vgl. K. H. Rengstorf, Die Weihnachtserzählung des Evangelisten Lukas, in : Stat crux

dum volvitur orbis, 1959, S. 15-29.88 Siehe dazu W. Morton, Auf den Spuren des Meisters, S. 129f.7. Die Geburt des Christus Jesus. 2,1-2o 81Tammuz-Adoniskult entweiht worden ist, was durchaus dafür spricht, daß sie den

verhaßten Christen heilig war, ist eine solche Höhle (vgl. Just., dial. c. Tryph. 78; Orig., c. Cels. 1,51: „Gezeigt wird die Höhle in Bethlehem; dort wurde er geboren ; und die Futterkrippe in der Höhle, dort wurde er gewickelt”). Dann wäre xa-ravua das Gemach (so auch 22,11; dagegen 10,34 Trccv6oxEiov), über der Höhle; da dort für das neugeborene Kind kein Raum war, wurde es in den Höhlenstall gebracht und in die Felsenkrippe gelegt, was kein vereinzelter Fall gewesen ist (vgl. Test. Hiob — Texts and Studies, V. 129). Wo für Menschenaugen Gottes Verheißung unerfüllbar geworden ist, fängt ihre Erfüllung an, unter dem Gegenteil verborgen : als armes Kind von Eltern, die sich unter kaiserlichem Befehl auf unfreiwilliger Wanderung

befinden, wird der Herr der Welt geboren. Während die Menschheit von der Mitte des Imperiums aus in Bewegung gesetzt wird, schafft Gott am Rande dieses Imperiums im Ort der prophetischen Verheißung die eschatologische Mitte der Menschheitsgeschichte und gibt ihr den verheißenen Herrn (vgl. Jes. 9,5 f.; Micha 5,1; Ps. 78,7o f.). Auch für Maria selbst ist durch den Geburtsvorgang die Verheißung, die sie empfangen hatte, erschüttert; denn wie sollte unter solchen Umständen der ewige Herr der Menschheit zur Welt kommen? 8 Der zweite Teil der Erzählung setzt neu ein, indem er von Hirten spricht. Nicht an die Hohenpriester und Schriftgelehrten und nicht an die Mächtigen der Erde wird die Proklamation der Geburt des Retterkindes gerichtet, sondern an diese Hirten. Die Bevorzugung der Hirten kann dem allgemein hellenistischen Gedanken entspringen, den Servius zu Vergil, IV. Ecloge X,26 ausspricht: solent numina plerumque se rusticis offere. Origenes (Cat. 2o) nimmt diese Gedanken auf, indem er sagt, die Hirten hätten die Unverdorbenheit für sich gehabt. Vergils IV. Ecloge ist ein Hirtenlied, das im Kreise der Hirten vorgesungen zu denken ist, die seiner frohen Botschaft lauschen.21 Hingegen ist die Rolle anbetender Hirten in der Geburtsgeschichte des Mithra unsicher.22 Wesentlich aber ist die Bedeutung der Hirten in der atl. Geschichte. Die Patriarchen, Moses, und David selbst sind Hirten gewesen. Der Herdenturm von Bethlehem gilt als Ort, bei dem der Messias geboren werden soll (vgl. Gen. 35,21; Micha 4,8 ; Targ. Ps.- Jonathan zu Gen. 35,21). Entscheidend aber dürfte es sein, daß die Proklamation an die Hirten die Erwählung der Verachteten (vgl. zu 1,26-55) fortsetzt. Denn die Hirten sind verdächtigt als Betrüger, deshalb von der Zeugenaussage vor Gericht ausgeschlossen und verachtet ;23 Rabbi Jose ben Chanina hat gesagt, es gäbe „keine verächtlichere Beschäftigung in der Welt als die des Hirten”; schon Sanh. 3,3 werden sie den Räubern und Gewalttätigen zugerechnet. Diese aus schriftgelehrten Kreisen kommende Verachtung darf nicht darüber täuschen, daß der Hirtenberuf schwer und gefahrvoll ist und die

21 Vgl. Geffoken, Hermes 49, S. 321ff.22 Die von Geffcken, a. a. 0., aufgestellte Behauptung wird bestritten von Kroll, Hermes 5o,

S. 137ff. Vgl. auch Bullmann, a.a.O., S. 324f.23 Str.-B. II, S. 113 f.82 L Die Kindheitsgeschichten. 45-2,52Hirten Männer des Vertrauens derer sind, die ihnen ihre Herden anvertrauen. Zu dem im

Höhlenstall auf unfreiwilliger Wanderschaft geborenen Kinde gehören die verachteten Hirten. Sie sind „in demselben Land”, also in unmittelbarer Nähe Bethlehems auf den Weidetriften; von März bis November blieb das Triftvieh unter freiem Himmel ;24 während der Nacht war das Vieh in Hürden, die von kräftigen Zäunen aus Dornengestrüpp umgeben waren, untergebracht, während die Hirten in Laubhütten nächtigten und sich in die Nachtwache teilten, die gegen Räuber und wilde Tiere nötig war. 9 Zu diesen Hirten

tritt plötzlich der Engel Gottes, seine Bezeichnung ist die gleiche wie ;

sein Name wird nicht genannt; der Ausdruck girkcrrn ist schon bei Homer für Traumvisionen und Göttererscheinungen verwendet (vgl. 11. 9,496 ; Od. 23,106) ; plötzlich und unerwartet tritt der Engel aus der Nacht heraus, und um die Hirten leuchtet der Lichtglanz Gottes (66tcc = kabod) auf, der Gotteserscheinungen nicht nur im biblischen Bereich begleitet (vgl. z.B. Apg. 9,3; 22,6; 26,13; Offenb. 10,1); dieser Lichtglanz ist Leuchten aus der ewigen Welt Gottes (vgl. Gen. 1,3; Ps. 104,2; 1. Tim. 6,16 u. ö.).25 Er löst bei den Hirten große Furcht aus. Diese ganze Partie der Proklamation der Geburt Jesu durch den Engel fehlt bei der Johannesgeburt und gibt der Parallelität der Erzählungsfolge ihren überbietenden Charakter. 10 Die Proklamation verwendet Begriffe, wie sie in den Augustushuldigungen enthalten sind, z.B. in der Prieneinschrift. Zuerst nimmt der Engel den Hirten die Furcht (vgl. 1,13.30; s. dort). Denn er kommt als Freudenbote zu den Hirten; so kam er auch zu Zacharias (vgl. 1,19) ; in der Verkündigung Jesu und seiner Apostel setzt sich dieser Vollzug der Freuden- und Siegesbotschaft fort (3,18 von Johannes; 4,18; 4,43; 8,1; 20,1, von Jesus; 9,6; Apg. 5,42; 8,12.35 u.ö. von den Aposteln), die im Munde des Engels Gottes ihren Anfang hat. Ihr Inhalt schafft große Freude, die zuerst den Hirten verkündigt wird. Sie werden mit ituiv angeredet. Große Freude löst die Siegesbotschaft aus, so war es schon bei der Vorbereitung deutlich

geworden (1,14.46f. 58.68) ; so ist es auch außerhalb des biblischen Bereichs, wo die Geburt des Retters und Friedenbringers verkündet wird ; vgl. neben der Prieneinschrift Vergil, ecl. IV, 57: aspice, venturo laetentur ut omnia saeclo .26 Sie gilt aber nicht nur den Hirten, sondern dem ganzen Volke; vielleicht ist Trav-ri wet5 Xac7p aramäisch kol-amah = jedermann universal zu verstehen, so Tat und syrsin, die „die ganze Welt” lesen. Die Hirten sind die erwählten Vertreter des ganzen Volkes und sogar der ganzen Menschheit. Sie empfangen die große Freude zuerst, aber nicht nur für sich. 11 Der Inhalt der Botschaft, die die große Freude auslöst, ist die Geburt dessen, der dreifach als Retter, Christus, Kyrios bezeichnet wird. Die grundlegende Aussage ist ow-r-Ap. Dieser Ausdruck ist verhältnismäßig spät in die Christologie des Neuen Testamentes hineinge-

24 Str.-B. II, S. 114-116.25 Vgl. dazu Kittel, ThWB II, S. 236-256.26 Weitere Belege bei Norden, Die Geburt des Kindes, S. 57f.7. Die Geburt des Christus Jesus. 2,1-20 83nommen worden.27 Er ist in LXX Übersetzung von go'el oder jeschuah und ist sowohl von

menschlichen Rettern gebraucht als auch als Gottesbezeichnung verwendet. Im hellenistischen Bereich ist er Beiwort von Helfergöttern, z.B. Asklepios, Poseidon, Sarapis usw.; der Gott der Mysterien heißt 9E6s otc-rtip als der Spender des ewigen Lebens. Auf die Zgiol äv9pconot übertragen hat es seine besondere Stelle im Herrscherkult gefunden; die Herrscher gelten als Nothelfer der Menschheit. Die Vorgeschichte des Lukas hat von der rettenden Tätigkeit Gottes durch den Erwarteten gesprochen: 1,47.68 f.74.77. Nun heißt der Erwartete o-orrAp. Der Relativsatz bezeichnet ihn näher; der Retter ist nicht irgendeiner, sondern der verheißene und erwartete Messias. Tat. Diatess, syrhier und r lesen christus domini, was 2,26 entspricht ; alle anderen Handschriften haben an dieser Stelle ein appositionelles kyvrios zu Xptcrrös; der Messias ist göttlicher Herr; seitens des Apostels Petrus wird Jesus nach seiner Erhöhung dem Volke als Kiiplos Kai Xptcrräs proklamiert, Apg. 2,36.28 Worin die Rettung, die der Retter bringt, besteht, wird hier nicht gesagt. Das bleibt dem Lobpreis der Engelheere vorbehalten. Aber „heute” ist diese Geburt geschehen; zum ersten Male begegnet bei Lukas das heilsgeschichtliche „heute” ; Verheißung wird Erfüllung; die eschatologische Epoche der Menschheitsgeschichte bricht an. Das unterscheidet dieses aliggpov von dem „heute” in dem Ruf aus dem nächtlichen Mysterium im alexandrinischen Koreion Epiph., adv. haer. II, 22.8ff.: cetepov 1j Kön gygvyncrev Töv Aicäga vgl. auch Plut., de Is. et Osir. 12: ggyas PaatÄgiJs "Ocuts ykyovev. Es steht aber dem atl. „Heute” nahe, wie es z.B. Deut. 26,16-1928aund Ps. 95,7f. vorliegt. Es gehört für Lukas zusammen mit 1,68.78 und meint das „Heute des Besuches Gottes bei den Menschen. 12 Das Zeichen, das den Hirten gegeben wird, ist im Grunde kein Zeichen, sondern ein alltäglicher Vorgang: ein gewickeltes Kind in einer Futterkrippe.29 In der alltäglichen Wirklichkeit eines armen Menschenkindes hebt die Erfüllung an; und es gibt kein anderes

27 Vgl. Cullmann, Die Christologie des Neuen Testamentes, S. 244-254; dort weitere Literatur.

28 Sahlin postuliert an dieser Stelle Übersetzung eines Messias- JHWH als xpiaTds Ktipios und bezeichnet den Ausdruck als „die denkbar höchste und erhabenste Bezeichnung des Christus”; von da aus interpretiert er „Davids Stadt”, das er nicht zu iTkx9ri, sondern zu xpicrr65E6plos zieht, auf den Zion unter Verweis auf Jes. 24,23 u.a. — Sahlin, a.a.O., S. 217-220; vgl. insbesondere den Prophetentargum zu J es. 16,5: „Dann wird der Messias seinen Thron in Güte befestigen und darauf sitzen in Wahrheit in Davids Stadt.” Paul Winter, ZNW 49, S. 67-75 begründet seine von Morgenthaler angefochtene Ursprünglichkeit eines xpurräs Kupiov in der hebr. Vorlage des Lukas auf Grund dessen, daß Kiiplos = Gott, 6 nipios = Jesus ist, z. B. Od. Sal. 29,6: „Ich glaubte an den Gesalbten des Herrn, und es schien mir, daß er der Herr sei.” Er hält es auf Grund des lukanischen Sprachbefundes auch für wenig wahrscheinlich, daß die Fassung xplcrräs x6plos schon auf Lukas selbst zurückgeht, aber sein Interesse haftet an der Quellenschrift.

28a Vgl. G. von Rad, Das Problem des Hexateuchs (1938) S. 25f.29 Kai teigsvov fehlt in Grundschrift 22, ferner D und Tatian.

84 I. Die Kindheitsgeschichten. 1,5-2,52Zeichen als die menschliche Wirklichkeit dieses Menschenkindes, das als der verheißene

Retter und göttliche Herr proklamiert wird. Das all ßEIOV entspricht genau dem, was über die Geburt des Kindes (vgl. V. 6f.) gesagt worden war.

13 Der Proklamation des Engels des Herrn wird die unerwartete Zustimmung des ganzen himmlischen Heeres. egaivnis sagt aus, daß sie unversehens erfolgt. csrperria olipävlos ist sowohl die Menge der Sterne (Apg. 7,42 vgl. Jer. 7,18 LXX u. 19,13) als auch die Menge der die Sterne bewegenden Engel (vgl. aeth. Hen. 41,3ff.; 43,1 ff.). Sie bilden die himmlischen Heerscharen (Sabaoth), die zum Hofstaat Jahwes gehören und ihm im aeth. Hen. den Namen „Herr der Geister” geben. Sie umgeben den Engel (criN Tw Cryyüto,a) und loben Gott (Plur. alvoisv-rcov nach Sing. TrkiPos constructio ad sensum).

14 Ihr Lobpreis ist in einen Zweizeiler zusammengefaßt, der in jeder Zeile drei Glieder hat, die einander entsprechen; das Fehlen der Verben macht seinen semitischen Ursprung deutlich. Die Verben sind deshalb auch nicht in Optativform, sondern indikativisch zu ergänzen. Der Lobpreis enthält Aussagen.” Die Form des Tristichons ist aus dem Distichon abgeleitet, wobei liturgische Gesichtspunkte mitgewirkt haben.31 Die erste Zeile spricht von Gott, der in den Höhen wohnt (vgl. 19,38 und den Ausdruck ihparos in 1,32.76 und ke

in 1,78). Ihm eignet 66ta ; im biblischen Sprachgebrauch meint 56ta vorwiegend den „göttlichen und himmlischen Lichtglanz, der die Erhabenheit und Majestät, ja das Wesen Gottes und seiner Welt überhaupt darstellt”.32 In diesem Sinne ist Bator 2,9 eben gebraucht. Er muß also auch hier vorausgesetzt werden. So macht die erste Zeile die Aussage: der himmlische Lichtglanz ist Gott in den Höhen eigen. Er fehlt dem Menschen „in Finsternis und Schatten des Todes” (1,79). Das hat seinen Grund in der Sünde der Menschen (vgl. Röm. 3,23: „Sie haben alle gesündigt und entbehren den Lichtglanz Gottes”, der Jesus zum Leben erweckt, Röm. 6,4). Sünde aber ist Feindschaft gegen Gott (vgl. Röm. 8,6f.; 5,1o) ; darum besteht das angekündigte Heil in der Vergebung der Sünden (1,77) ; es ist der Friedensschluß zwischen Gott und der Menschenwelt (1,79). Dieser Friede wird durch die Geburt des Retters hergestellt. Die atl. Verheißung bezeichnet den Messias als Fürsten des Friedens (Jes. 9,5) und spricht von dem Frieden ohne Ende, den er bringt ( Jes. 9,6). Nach Targum Jes. 11,6 wird „in den Tagen des Messias Israels der Friede groß sein im Lande” ; nach Micha 5,4 heißt der Messias geradezu der Friede (vgl. Eph. 2,14).33 Sein

80 Vgl. die reiche Literatur ThWB II, S. 74o, ferner Hunzinger, ZNW 44, S. 85; 49, S. 129f.; grundlegend ist Joach. Jeremias, ZNW 28, S. 13-2o.

81 So überzeugend begründet bei Schrenk, ThWB II, S. 745f. Die Distichonform wird begründet durch {alef}*AB*D it vulg got, die Tristichonform vorwiegend durch Koinegruppe sowie griech. Väter; zu den Einzelheiten vgl. Schrenk, a. a. O., S. 745, Anm. 37-39. Die Tristichonform entsteht dadurch, daß statt EisSoKfas gelesen wird:

eü5csda. 82 So Kittel, ThWB II, S. 24o.83 Der Sinn des Satzes, der aus dem metrischen Rahmen fällt, ist nicht sicher. Bezieht

sich das Demonstrativpronomen auf den Messias oder auf sein Heilswerk, also auf V.1-3 oder auf V. 5?

7. Die Geburt des Christus Jesus. 2,1-20 85Heilswerk besteht in der Stiftung des ewigen Friedens. Damit ist das Heilsein des ganzen

Menschen in allen seinen Bezügen gemeint : Friede mit Gott, Friede zwischen den Menschen und Friede mit sich selbst, denn so entfaltet sich das Heil, das mit der Geburt des Retters als eschatologische Wirklichkeit auf Erden im Anbruch ist.34 Mit ihm ist der eschatologische Friedensbringer da gegenüber dem Cäsar Augustus, von dem der Friede auf Erden erwartet wurde (vgl. außer der Prieneinschrift die von Halicarnaß : EtpivEliovcrt µEV yap yij Kai SäÄo:-ricc

6uovoicic -Fe Kai EeETrip4). Dieser eschatologische Friede, der durch die Entsendung des Retters angeboten wird, gilt den av9pcaroi EMoidas. Ob vorher ein gv zu lesen ist,35 bleibt unsicher und trägt für das Verständnis nicht viel aus. Der Ausdruck ist durch die Danklieder von Qumran als Selbstbezeichnung der Gemeinde belegt :36 „Und ich weiß, daß der Mensch keine Gerechtigkeit hat und niemand einen vollkommenen Wandel führt. Gottes des Höchsten sind

alle Taten der Gerechtigkeit, und der Wandel des Menschen hat keinen Bestand, es sei denn in dem Geist, den Gott ihm geschaffen hat, um den Wandel der Menschen vollkommen zu machen, damit sie erkennen alle seine Werke in der Kraft seiner Stärke und das Übermaß seines Erbarmens über alle Söhne seines Wohlgefallens” I QH IV,32 f. Im gleichen Umkreis findet sich ein zweiter Beleg: „In deinem Zorn sind alle Gerichtsschläge (begründet) und in deiner Güte die Fülle der Vergebungen und deines Erbarmens an allen Söhnen deines Wohlgefallens; denn du hast sie das Geheimnis deiner Wahrheit erkennen lassen, und in deine wunderbaren Geheimnisse hast du ihnen Einsicht geschenkt” I QH 11,8 ff. An dieser Stelle wird der Zusammenhang zwischen Frieden und Wohlgefallen sichtbar, denn es hebt den wider den Menschen gerichteten Zorn auf. Daß der Mensch der göttlichen 86ta entbehrt und im Widerstreit mit Gott durch seine Sünde ist, kommt auch in dem Text aus Qumran zum Vorschein. Die Gemeinde, die um die Taten der Gerechtigkeit weiß, alle seine Werke in der Kraft seiner Stärke erkennt, versteht sich als „Söhne seines Wohlgefallens”, weil sie das auf sich gerichtete Übermaß seines Erbarmens kennt. Söhne des Wohlgefallens — das meint die Gemeinde der Endzeit. Wohlgefallen ist in Qumran im Sinne der delectatio und approbatio seitens Gottes verstanden; im lukanischen Text dürfte jedoch der Ton auf benevolentia und gratia Gottes liegen.” Der Ausdruck £1:1Ö0Kia ist nicht exklusiv zu verstehen, sondern mit Civ9pooTrol zusammengefaßt bedeutet er: Gott wendet den Menschen sein Wohlgefallen als Wohlwollen und Gnade zu. Diese Zuwendung Gottes zur Menschenwelt in der Geburt des Retters eröffnet dem Menschen Anteil an der göttlichen 86ea. Die sich diese Zuwendung Gottes gefallen und

84 Vgl. F °erster ThWB II, S. 411-416.85 lesen {alef}*B*AD sa got Orig. Comm. in Joh. 1,12 und c. Cels. I, 6o vulg.86 Vgl. Hunzinger, a. a.0., S. 88f. vgl. auch ZNW 49, S. 129f. Zum Ansatz des Ausdrucks

vgl. LXX Ps. 146,11; 149,4; aus dem Umkreis von Qumran Test. XII Levi 18,3f.87 So Hunzinger nach Mandelkerns Konkordanz.86 I. Die Kindheitsgeschichten. 1,5-2,52sagen lassen, bilden die Heilsgemeinde der Endzeit, die Gott angenehm und wohlgefällig

ist. 15 Der dritte Teil der Geburtsgeschichte erzählt von der Ausbreitung der vom Engel empfangenen Botschaft durch die Hirten. Dabei ist wesentlich darauf zu achten, welche bedeutsame Rolle die Vokabeln des Sagens und Hörens in dem kurzen Abschnitt haben. Und es wird deutlich, wie die Hirten sich als sfitepcAnrot EisBoxias erweisen. Zuerst überzeugen sie sich von der Tatsächlichkeit des an sie ergangenen Wortes (Afiga = Wort und Ereignis). Die Engel gehören der himmlischen Welt zu, in die sie weggehen (vgl. 1,38). Die Hirten fassen untereinander den Entschluß, in Bethlehem das Ereignis anzuschauen, das Gott ihnen zur Kenntnis gebracht hat. 16 Dieser Entschluß wird ohne Aufenthalt durchgeführt (crndroav -rEs vgl. [Irr& o-rrovöfis in 1,39). Sie finden, was ihnen verkündet worden war. Zu solchem Finden kommt es durch die Führung Gottes, die finden läßt, vgl. 1. Sam. 10,1-12. In der Aufzählung ist Maria vorangestellt; ihr folgt Joseph und das in der Futterkrippe liegende Kind. 17 Nun werden die Hirten zu Boten; sie machen die Botschaft Tb

AfIna -r6 XcaTISiv afrrois TrEpi 70Ü Trataiov bekannt. 18 Alle, die sie hören, geraten in Erstaunen durch das, was ihnen gesagt wird. Die Botschaft des Engels wird in der Botschaft der Hirten verbreitet. Die Predigt der Gemeinde ist ein Weitersagen dessen, was Gott getan und durch den Mund der Engel als seine Tat hat bekanntmachen lassen. 19 Der Blick fällt noch einmal auf Maria; die Schreibweise ihres Namens Mariva gegenüber dem sonstigen Mariavm. läßt vermuten, daß Lukas diesen Vers, vielleicht nach 2,51 gebildet, selbst eingefügt hat, um von 1,45 die Linie auszuziehen über 2,51 zu 8,15 und 11,28. Wie Elisabeth, so werden ihr nun die Hirten zum Zeichen, daß Gott am Werke ist, seine Verheißung auszuführen. „Sie erkennt in der rätselhaften Verhüllung und Offenbarung des Christus das weise geordnete Mittel zur Erfüllung seiner Sendung."38 Sie bewahrt alles und fügt zusammen (so crui.4367aotio-a vgl. Plato, Crat. 384A gavrEfav; auch Joseph., ant. 11,72 cruppaÄdav Teti Äoyio S Tb övap) in ihrem Herzen, was ihr Gott zugesagt hatte und was ihr seitdem Schritt um Schritt begegnet war. Die ineinandergreifenden Einzelvorgänge bezeugen sich selbst „als Teile eines von Gott geordneten und zusammengefügten Ganzen”, das der Glaube wahrnimmt.” 20 Die Hirten aber

kehren zu ihrem Beruf zurück; sie sind Menschen geworden, die Gott verherrlichen und preisen; damit tun sie das gleiche, was auch die Engel getan haben (2,13); die Menschen des Wohlgefallens sind lobpreisend mit dem himmlischen Heer verbunden. Grund aber ihres Lobpreises ist alles, was sie gehört und gesehen hatten, weil es mit der Botschaft, die ihnen gesagt worden war, übereinstimmt (Kack). Das ihnen gesagte Wort hat sich als zuverlässig und wirklich erwiesen.

88 Schlatter, Das Evangelium des Lukas, S. 193f. 80 Vgl. Rengstorf (vgl. Anm. 18), S. 27-30.

8. Simeon und Hanna, die beiden Zeugen. 2,21-40 878. Simeon und Hanna, die beiden Zeugen2,21-40(2r) Und als acht Tage voll geworden waren, so daß man ihn beschneiden mußte, da

wurde sein Name Jesus genannt, der von dem Engel genannt war, bevor er im Mutterleib empfangen wurde.

1. Und als die Tage ihrer Reinigung nach dem Gesetz des Mose erfüllt waren, brachten sie ihn hinauf nach Jerusalem, um ihn dem Herrn darzustellen,

2. wie geschrieben steht im Gesetz des Herrn, daß alles Männliche, das den Mutterschoß öffnet, dem Herrn heilig heißen wird, (24) und um das Opfer darzubringen nach dem, was im Gesetz des Herrn gesagt ist, ein Paar Turteltauben oder zwei Taubenjunge.

(25) Und siehe, ein Mensch war in Jerusalem mit Namen Simeon, und dieser Mensch war gerecht und gottesfürchtig, erwartend die Tröstung Israels, und heiliger Geist war auf ihm. (26) Und es war ihm verheißen vom Heiligen Geist, daß er den Tod nicht sehen werde, bevor er den Messias des Herrn gesehen habe. (27) Und er kam im Geist in den Tempel. Und als die Eltern das Kindlein Jesus hineintrugen, um mit ihm zu verfahren nach dem Brauch des Gesetzes,

4 da nahm er es in seine Arme und lobte Gott und sprach :4 Nun entläßt du deinen Diener, Herr, nach deinem Wort im Frieden; (3o) denn meine

Augen sahen dein Heil, (r) das du bereitest hast vor allen Völkern(32) als ein Licht zur Offenbarung für die Völker und als Lichtglanz deines Volkes Israel.(33) Und sein Vater und seine Mutter waren verwundert über das, was über ihn gesagt

wurde. (34) Und Simeon segnete sie und sagte zu Maria, seiner Mutter : Siehe, dieser ist gesetzt zu Fall und Aufstehen vieler in Israel und zu einem Zeichen, dem widersprochen wird — (35) und durch deine Seele wird ein Schwert dringen — damit aus vielen Herzen Gedanken enthüllt werden.

(36) Und da war eine Prophetin Hanna, eine Tochter des Phanuel aus dem Stamme Asser. Diese war vorgerückt in vielen Tagen, nachdem sie mit einem Manne sieben Jahre seit ihrer Jungfrauschaft gelebt hatte, (37) und lebte für sich als Witwe etwa vierundachtzig Jahre; und sie wich nicht vom Tempel, indem sie Tag und Nacht (Gott) diente mit Fasten und Beten. (38) Auch sie trat zu dieser Stunde hinzu und pries Gott und redete über ihn zu allen, die die Erlösung Jerusalems erharrten.

(39) Und als sie alles vollendet hatten entsprechend dem Gesetz des Herrn, kehrten sie nach Galiläa zu ihrer Stadt Nazareth zurück. (4o) Das Kind aber wuchs und erstarkte, erfüllt von Weisheit, und Gottes Gnade war auf ihm.

Die Erzählung von den beiden Zeugen Simeon und Hanna, die die Sendung und Bestimmnug des neugeborenen Kindes bezeugen, als es in den Tempel gebracht wird, ist ebenfalls dreiteilig. V. 21 ist eine von Lukas geschaffene Überleitung, die beide Erzählungen, Geburt und Darstellung, mit der Ankündigung der Geburt verbindet.1 V. 39f. schafft den Übergang zur letzten Erzählung und dürfte gleichfalls Redaktionsarbeit des Lukas sein. V. 22-24 bilden die Einleitung, die die Begegnung im Tempel ermöglicht. Das Mittelstück enthält die Weissagung des Simeon über dem Kinde (V. 25-35), während Hanna

1 Vgl. dazu Sahlin, a.a.O., S. 239-242.88 I. Die Kindheitsgeschichten. 1,5-2,52(V. 36-38) als Zeugin hinzutritt. Die Reinigung der Maria deutet ebenso wie die Erwähnung

der „Eltern” Jesu (V. 27) darauf hin, daß dem alten Erzähler eine Geburt aus der Jungfrau unbekannt war; das Erstaunen der Eltern (V. 33) erweckt den Eindruck, daß die Erzählung die

erste prophetische Aussage über das ihnen geschenkte Kind enthält und sie sowohl gegenüber der Verkündigung wie auch gegenüber der Geburtsgeschichte selbständig gewesen ist. Die zwiefache Weissagung des Simeon läßt vermuten, daß die universale Weissagung

(V. 29-32) der auf Israel bezogenen (34f.) zugefügt worden ist. Als Nunc dimittis ist sie in den Abendgottesdienst der Kirchen eingegangen. Mit ihr wird der Lobgesang des Zacharias über dem Johanneskind überboten. Nicht nur für Israel, sondern für alle Völker hat das Jesuskind Heilsbedeutung. Nun ist es dieses Moment, das das Staunen der Eltern hervorruft. Die Weissagung des greisen Asita über dem neugeborenen Buddhakind dürfte kaum die Gestaltung der Erzählung beeinflußt haben ;2 auch Parallelen aus der hellenistischen Welt, z. B. bei der Enthüllung des göttlichen Ursprungs Alexanders des Großen,3 weisen keinen erkennbaren Einfluß auf. Lukas hat der Erzählung wahrscheinlich einen mariologischen Zug zugefügt (V. 35a).4 Möglicherweise ist auch die Schilderung Hannas als idealer Witwe (V. 36b.37) Zufügung zum ursprünglichen vorlukanischen Erzählungsbestand.

21 Lukas leitet in einer bei ihm üblichen Weise ein (vgl. 1,57; 2,6; auch 9,51 u. ö.); acht Tage nach der Geburt kommt die Stunde der Beschneidung und Namengebung des Kindes. Die Parallelität zu Johannes setzt sich fort (1,59). In beiden Fällen liegt der Ton auf der Namengebung. Das Kind bekommt den vom Engel angekündigten Namen (vgl. zu 1,31). Vater und Mutter sind der Weisung gehorsam; das Kind gehört Gott, der seinen Namen offenbart hat.

22 Der Fortgang der Erzählung ist durch Lev. 12,2-4 gestaltet. Der Beschneidung folgen weitere 33 Tage, die die junge Mutter im Hause bleiben muß, in denen sie nichts Heiliges anrühren und das Heiligtum nicht betreten darf. Nach dieser Zeit muß sie das Brand- und Sühneopfer für ihre Reinigung darbringen.5 So entspricht es der gesetzlichen Vorschrift ; Lev. 12,6. Ohne daß Lukas den Ton darauf legt, erzählt er den Tatbestand, den Paulus Gal. 4,4 ausdrückt:

2 Vgl. Aufhauser, Buddha und Jesus, Kleine Texte 157, S. 9-11; zur Diskussion siehe Bullmann, Die Geschichte der synoptischen Tradition, S. 326, Anm. 1. B Meyer, Ursprung und Anfänge des Christentums, I, S. 65.

4 Vgl. Dibelius, Formgeschichte des Evangeliums, S. 103.5 Die Lesart cerüs entsprechend dem jüdischen Gesetz, das von der Unreinheit der Mutter

spricht, wird nur durch syrsin getragen, aber mit atirro0 in D lat ebenfalls gemeint sein, während das airrav der überwiegenden Zahl der Texte Joseph und das Kind einschließt, um den Anstoß der Unreinheit der jungfräulichen Mutter abzuwehren. Dabei kann griechischer Einfluß mitgewirkt haben, wo sich die Reinigungsvorschriften außer auf die Wöchnerin auch auf das neugeborene Kind und die bei der Geburt anwesenden Personen beziehen; vgl. Wächter, Griechische Reinheitsvorschriften, S. 26; und ZNW 1903, S. 4.

8. Simeon und Hanna, die beiden Zeugen. 2,22-40 89Mit seinen Eltern steht das Jesuskind unter dem Gesetz. Zum Vollzug des

Reinigungsopfers würde das Erscheinen der Mutter allein genügen. Um auch das Kind im Tempel erscheinen zu lassen, greift der Erzähler auf eine weitere gesetzliche Bestimmung zurück : die Erstgeburt ist Gott heilig und gehört ihm (vgl. Exod. 13,2.3-16); seitdem der Stamm Levi dem Dienste im Heiligtum geweiht worden ist, wird die Erstgeburt ausgelöst (Num. 18,15 f.).6 Das geschah durch den Vater; dazu brauchte das Kind nicht in den Tempel gebracht zu werden, sondern das konnte bei jedem im Lande wohnenden Priester geschehen. So dürfte das Trapacrriicrca -ret5 '<ui:A(9 hier einen weitergehenden Sinn haben : die Einführung des Kindes in den Tempel ist seine Zueignung an seinen himmlischen Vater, von dem es das Leben hat und der ihm den Namen gegeben hat.? 23 Auch darin wird das Gesetz erfüllt. 24 Darbringung des Kindes und Übergabe des Reinigungsopfers an den Priester (Kai TOC/ Soijvat Svcriav) sind miteinander verbunden. Diese Übergabe erfolgt am Nikanortor an der Ostseite des Frauenvorhofes im Tempel.8 Die Art des Opfers, zwei Turteltauben oder zwei junge Tauben, die eine als Brandopfer, die andere als Sühneopfer, kennzeichnen die Eltern Jesu als Arme; sie können das normalerweise geforderte einjährige Lamm nicht aufbringen (vgl. Lev. 12,6.8; auch 5,7-10; nach Lev. r 3 [107a] „Opfer der Armen”).

25 Die Erzählung setzt neu ein; sie berichtet von einem Menschen in Jerusalem, der den Namen Simeon (= Erhörung) trägt, der häufig belegt ist. Von ihm wird gesagt, daß er gerecht

sei (vgl. zu 1,6) ; ihm eignet Sorgfalt in der Erfüllung der gesetzlichen Bestimmungen: eaaPils bei Lukas auch Apg. 2,5; 8,2; 22,12; diese Sorgfalt entspringt der Furcht Gottes, 9 seinem Gebote treu zu bleiben. Und er wird als Wartender bezeichnet. Worauf er wartet, ist die „Tröstung Israels”. Sie ist nach rabbinischer Lehre der Inhalt des letzten Gespräches zwischen Elia und Elisa gewesen (jer. Ber. 8d); alle prophetischen Trostworte werden auf das messianische Heil bezogen, so daß es geradezu in den Ausdruck „Tröstung Israels” zusammengefaßt werden kann.'° Schließlich wird von Simeon gesagt, daß heiliger Geist auf ihm war. Nach rabbinischem Verständnis ist heiliger Geist der Geist der Prophetie und Inspiration, der nach dem Erlöschen der Prophetie den großen Gelehrten gegeben wird und in der messianischen Zeit der ganzen Gemeinde gehört ;11 die Gemeinde von Qumran hingegen wußte sich im Besitz des Geistes Gottes; er „ist eine Art Erscheinungsform, in der Gott und sein Wirken dem Menschen faßbar wird. Durch den Geist wirkt Gott im Menschen und ruft diejenigen Bewegungen hervor, die er haben will”.12 Die

6 Str.-B. II, S. 120-123.7 So zutreffend Joh. Weiß, Die Schriften des Neuen Testaments, z. St.8 Str.-B. II, S. 119f.0 Vgl. Bultmann, ThWB II, S. 75o und Schlatter, Das Evangelium des Lukas, S.194.Str.-B. II, S. 124-126.11 Str.-B. II, S. 126f.12 Molin, Die Söhne des Lichts, S. 122; Allegro, Die Botschaft vom Toten Meer, S. 108 ff. ;

zur theologischen Konzeption des Lukas grundsätzlich v. Baer, Der Heilige Geist in den Lukas-Schriften.

90 I. Die Kindheitsgeschichten. 1,5-2,52Formulierung des Lukas steht den Vorstellungen von Qumran nahe. 26 Der Heilige Geist

hat dem Simeon ein Orakel gegeben, das eine persönliche Verheißung enthält (vgl. auch Apg. 10,22; 11,26; Matth. 2,12). Nach Mech. Ex. 16,22 sind sieben Dinge den Menschen verborgen ; dazu gehört auch „der Tag der Tröstung”. Simeon soll den Tod nicht sehen (= erfahren), ehe er nicht den Christus Gottes gesehen hat (vgl. zu dieser Formulierung Ps. 89,49). Damit wird deutlich: Die Tröstung Israels ist der Messias Gottes. 27 Die Leitung des Geistes (vgl. auch 4,1.14.18) läßt ihn im gleichen Augenblick in den Tempel kommen, als die Eltern ihr Kind in den Tempel bringen. Die Geschichte des Johannes begann im Tempel und führte in die Einöde (1,8o) ; die Jesu begann in Nazareth und führt in den Tempel. Im Augenblick, da die Eltern dem Gesetz entsprechend handeln, erfahren sie durch Prophetenmund, daß sich an ihrem Kinde die Verheißung der Propheten erfüllen wird. 28 Wie Kinder von Rabbinen gesegnet wurden, indem sie von ihnen in die Arme genommen wurden13 und wie Jesus den Kindern tun wird (Mark. 10,13-16), so widerfährt es ihm. Der greise Simeon preist Gott. 29 Er redet ihn, wie das z. B. Josephus häufig tut, mit 8k0TTOT« an14 (vgl. auch Dan. 3,37; 9.8.16.17.19; 2. Makk. 15,22 u. a.) und bezeichnet sich als sein Sklave (80f.aos). Beide Ausdrücke lassen den harten Dienst erkennen, in den Simeon genommen war. Sie wachsen heraus aus den wartenden Gemeinden Israels, die z.B. von den sadduzäischen Kreisen, die den Tempel bestimmten, verachtet wurden und vielen Täuschungen und Enttäuschungen ausgesetzt gewesen sind,15 die ihnen Hohn und Spott einbrachten. Aus diesem harten Dienst wird Simeon nun entlassen, weil Gott sein Wort eingelöst hat. In dieser Weise begegnet die Entlassungsformel auch Apg. 15,32. Sie hat im biblischen und hellenistischen Sprachgebrauch (vgl. Gen. 15,2; Num. 20,29; Tob. 3,6 ; Epict., Diss. I, 9,16) zugleich die Bedeutung: sterben, die auch hier durch das Orakelwort V. 26 nahegelegt ist. Die Entlassung erfolgt iv Eiplbro ; der Friede ist sein Ziel; an ihm erfüllt sich, was verheißen wurde: 1,79; 2,14. Simeon ist der erste Erlöste, und als solcher schaut er die Sendung des Kindes, das er auf seinen Armen hält. Seine Sterbensbereitschaft unterscheidet sich deutlich vom Sterben des Rabbinen Jochanan ben Zakkai.16 3o Seine Augen haben wahrgenommen -rö oto-rtipt6v crov ; das substantivische Neutr. adj. umschreibt das Heil und den Bringer des Heils. Darin ist Gottes Wort eingelöst ; deshalb kann er in den Frieden gehen. 31 Dieses Heil ist von Gott vor allen Völkern bereitet; es hat universale Geltung - vgl. 3,6 -. Hinter dieser Aussage steht Jes. 52,1o.

13 Str.-B. II, S. 131.14 Vgl. Rengstorf, ThWB II, S. 43ff.; Schlatter, Die Theologie des Judentums nach dem

Bericht des Josephus, S. 25f.; Schlatter, Das Evangelium des Lukas, S. 199; ferner Apg. 4,24 und Offenb. 6,10.

15 Vgl. Rengstorf, Das Evangelium nach Lukas, Exkurs z. St.: Die Zeit der Erwartung.16 Vgl. b. Ber. 286, dazu Schkater, Jochanan ben Zakkai, BFChrTh 3,4, S. 72f. Die in

Lukas 2,29 mit Inhalt gefüllte Formel findet sich auch bei den Rabbinen, vgl. Str.-B. II, S. 138f.8. Simeon und Hanna, die beiden Zeugen. 2,21-4o 9132 In einer doppelten Weise wird es entfaltet. Die beiden Ausdrücke cpck und 66ta sind

als Appositionen zu -r6 o-co-rApiov zu fassen. Auf Grund von Jes. 42,6; 49,6 ist der Heilbringer Licht, das den Heiden offenbart wird. Gottesknechts-aussagen sind auf ihn bezogen. Durch ihn wird ihre Dunkelheit erhellt, und sie werden ins Licht gestellt (vgl. dazu Joh. 8,12; 12,46 und auch Luk. 1,78f.). Zugleich ist er 86tcx für das Volk Gottes, für Israel. Indem es ins Licht gestellt wird, erfährt es seine Verherrlichung, zu der es Gott bestimmt hat. 33 Die Eltern Jesu ergreift Erstaunen über das, was von der Bedeutung ihres Kindes für Israel und die Menschheit gesagt wird. 34 Simeon aber legt auf ihr Kind den Segen Gottes als bewahrende und stärkende Kraft.” Alsdann richtet er ein zweites besonderes Wort an die Mutter des Kindes, in dem von seiner Bestimmung (leimt) gesprochen wird. Sie bezieht sich auf Israel, an das seine irdisch-geschichtliche Sendung gerichtet ist. Für Israel stellt er den Stein dar, „an dem man anstößt”, und den Felsblock, „über den man strauchelt” ( Jes. 8,14), an dem man also zu Fall kommt; dieser Stein ist zugleich ein „kostbarer Eckstein festester Grundlage”, angesichts dessen aufgerufen wird: „Wer da glaubt, soll nicht weichen” ( Jes. 28,16) ; an ihm kommt der Gefallene zur Aufrichtung (vgl. auch Luk. 20,17f.). Hatte Maria von der völligen Umwertung gesprochen, die Reiche und Arme, Mächtige und Machtlose trifft (1,51-54), und sie an sich selbst erfahren, so wird ihr nun gesagt : diese Umwertung vollzieht sich durch ihr Kind, und sie ist kein mechanischer Vorgang, sondern an ihm entscheidet es sich, ob Stehende zu Fall kommen und Gefallene sich erheben. Das löst seine Geschichte für viele in Israel aus; wahrscheinlich ist hier TroMoi im universalen Sinne = für ganz Israel zu verstehen (vgl. zu Mark. 10,45). Er ist der Gottesfels in Israel. Bild und Worte aus Jesaja haben große Bedeutung für die Gemeinde von Qumran,18 die auf Jesus übertragen ist. In dieser Bestimmung ist er ein Zeichen, das Widerspruch findet. Als Zeichen für das Menschengeschlecht, in dem er auftritt, bezeugt Lukas Jesus 11,30 und vergleicht ihn darin dem Propheten Jona. Als „Zeichen für deine Kinder” ist in der jüdischen Theologie Adam verstanden; ihnen widerfährt, was Adam widerfährt: er kommt vor Gottes Gericht und geht mit dem Freispruch aus (Pesikt 150b),19 Zeichen ist nach Jub. 4,23 f. Henoch, und Zeichen ist Jona. Eine Gestalt, die ein Zeichen genannt wird, ist eine entscheidende Erscheinung; an ihr wird beispielhaft deutlich, was allen widerfährt, die zu dieser Gestalt gehören; sie bedeutet denen, die Gott widersprechen, Gericht. Solche Entscheidung vollzieht sich in der Geschichte Jesu, darum ist er ein Zeichen, das Widerspruch findet.20 35 Die 17 Vgl. Beyer, ThWB II, S. 752-761, ferner Westermann, ZdZ r1, S. 244ff.

18 Vgl.dazu 0. Betz, ZNW 48, S. 49-77.10 Str.-B. II, S. 140.20 Sahlin schlägt für Zeichen in der hebr. Vorlage, die er annimmt, entsprechend Jes.

11,10-12 Panier, Banner vor und versteht die Aussage auf die Heiden in V. 32 von den Juden in der Diaspora und von ihrer Rückführung unter dem messianischen Banner (a. a. O., S. 258-272); Lukas hat diese Worte nicht so verstanden, bei ihm haben sie universale Bedeutung.

92 I. Die Kindheitsgeschichten. 1,5-2,52Entscheidung, die sich an ihm vollzieht, macht offenbar, was Menschen in ihrem Herzen

wirklich sind und denken. Die völlige Umwertung des eschatologischen Geschehens hat im Offenbarwerden des innersten menschlichen Seins ihren Grund (vgl. dazu Joh. 3,19-21; 6,44f.; 18,37). Das vollzieht sich an dem Zeichen, das Gott mit ihm setzt, nach seiner Absicht (8 -rron). In den Satz ist ein besonderes Wort an Maria eingeschoben, das ihr sagt, daß sie über solcher Geschichte zur mater dolorosa werden wird. Ausgehend von Hiob 20,25 wird in einer auffälligen Übereinstimmung mit Sib. 111,316 (Pogpaia yacp Stadr.. o-ETai St& gkrov oeio) vom Schwert gesprochen, das die Seele durchdringt. Ihre Verwundung entsteht durch das geschichtliche Schicksal ihres Kindes. Durch diesen Satz wird die zweite Aussage des Simeon zum

besonderen Wort an Maria, vgl. V. 34: EITrEV rrp65 Maplaql "HIV girripa airroirs. 36 Ohne Übergang wird eine neue Person eingeführt, Hanna = gottbegnadet, als Prophetin gekennzeichnet - die rabbinische Theologie kennt sieben Prophetinnen : Sara, Mirjam, Debora, Hanna (1. Sam. 2), Abigail, Hulda und Esther - eine Tochter des Phanuel = Gottes Angesicht, aus dem Stamm Asser = Glück. Eine symbolische Bedeutung dieser Benennung bei Lukas ist nicht erkennbar. Für ihn ist sie die zweite Zeugin. Die grundsätzlich den Frauen mangelnde Zeugnisfähigkeit wird durch ihre Würde hergestellt, die auf ihrer asketischen Leistung beruht. Hanna ist eine alte Frau, die sieben Jahre - nach syrsin und Ephr sieben Tage - verheiratet gewesen ist und 37 danach als Witwe gelebt hat. Die Zahl 84 dürfte nicht ihr Lebensalter, sondern die Dauer ihrer Witwenschaft angeben, so daß man mit einem Alter von etwa 104 Jahre rechnen müßte. Dadurch rückt sie unmittelbar neben Judith, deren Alter mit 105 Jahren angegeben wird ; sie gilt als heilige Witwe (vgl. Jud. 16,25 b-28 a). Ihre Witwenschaft verbringt sie als Fastende und Betende im Bereich des Tempels. Die jüdische Überlieferung kennt solchen Dienst von Frauen.21 Das Bild der heiligen Witwen ist von der christlichen Gemeinde aufgenommen worden (vgl. 1. Tim. 5,9.

o) ; ihnen ist Hanna Vorbild. 38 Ihr wird kein besonderes Wort in den Mund gelegt ; 22 sie antwortet der Tat Gottes mit lobpreisendem Bekenntnis (äv.SogoXoyEiv) und ihrer Bezeugung vor den Leuten, die wie sie Wartende sind; Erlösung Jerusalems wird das Ziel solchen Wartens genannt ; die Hauptstadt steht repräsentativ für das ganze Volk Israel ; seine Erlösung - vgl. 1,68-75,

21 Str.-B. II, S. 141.22 Winter - ZNW 49, S. 76f. - macht darauf aufmerksam, daß die Einführung des

Lobpreises der Hanna 2,13.28.34 a entspricht, ohne daß wie dort eine Aussage folgte. Die Parallelität läßt als sicher annehmen, daß ihre Aussage durch Lukas nicht überliefert worden ist. V. 36-38 ist eine Einleitung; Hanna sagt nichts „was für eine Prophetin zumindest sehr ungewöhnlich ist”. Aus dieser Not hatte Sahlin eine Tugend gemacht, indem er das in 1,67 gegenüber V. 64 nachhinkende Benediktus ihr in den Mund legt und es für die Urschrift hinter 2,38 gehörig postuliert (a.a.O., S. 285 ff.), während er das Magnifikat hinter 1,64 rückt (a. a. 0., S. 159ff.). Was sollte Lukas zu seinen Umstellungen veranlaßt haben? Sahlins Annahme bleibt reine Hypothese.

9. Der zwölfjährige Jesus in seines Vaters Eigentum. 2,41-52 93auch 24,21 — soll die messianische Zeit bringen. Lobpreis und Verkündigung gegenüber

der wartenden Gemeinde verbindet Hanna mit den Hirten, die in gleicher Weise geschildert werden (2,15-2o). Der Schluß macht deutlich, daß die Erzählung in diesem Kreise der Wartenden entstanden ist.

39 Ihr Abschluß erzählt die Rückkehr Josephs und Marias mit ihrem Kinde nach Nazareth, das „ihre” Stadt genannt wird; diese Rückkehr erfolgt, nachdem sie den gesetzlichen Pflichten genügt haben. Die Verbindung zwischen Nazareth und Bethlehem ist anders als in dem Bericht des Matthäus. 4o Parallel zum Schlußwort der Johanneserzählung wird vom Wachsen und Erstarken des Jesuskindes gesprochen; im Unterschied aber zu ihr von einem Erfüllt-werden mit Weisheit.23 Während der Geist den Menschen packt und zum Propheten macht, der reden muß auch gegen seinen Willen und seine eigene Einsicht, ist Weisheit die stetige und gewisse Einsicht in das Walten und den Willen Gottes; sie ist Geschenk der Gnade Gottes, die ständig über ihm waltet (vgl. 1. Kor. 12,8); die Gnade verbindet ihn mit seiner Mutter (vgl. 1,28.3o).

23 Die Koinegruppe ergänzt mit e zwischen AxpaTcnoii-ro und 1TÄnp0011EVOV ein n VEÜllaT1 = Geist des Kindes.

1 Vgl. Schlatter, Das Evangelium des Lukas, S. 201 f, 205.

(PRŐHLE KÁROLY: Lukács Evangéliuma. Evangélikus Sajtóosztály):

6. JÉZUS A TEMPLOMBAN

2,22-52

(22) Amikor beteltek tisztulásuk napjai Mózes törvénye szerint, felvitték Jeruzsálembe, hogy bemutassák az Úrnak, (23) ahogyan meg van írva az Úr törvényében, hogy „minden elsőszülött fiú az Úrnak szentelt legyen",6 (24) és hogy áldozatot adjanak aszerint, ahogyan megmondatott az Úr törvényében, „egy pár gerlicét vagy két galambfiókát".7

(25) És íme, volt egy ember Jeruzsálemben, neve Simeon, Ez az ember igaz és kegyes volt, várta Izráel vigasztalását, és Szentlélek volt rajta. (26) Kinyilatkoztatást kapott a Szentlélek által arra, hogy nem lát halált, amíg meg nem látja az Úr Krisztusát. (27) Elment a Lélek által a templomba, és amikor bevitték a szülők a gyermek Jézust, hogy megtegyék érte, amit a törvény rendel, (28) akkor karjába vette a gyereket, áldotta Istent, és ezt mondta:(29) „Mostan bocsátod el, Uram, szolgádat

ígéreted szerint békességgel,(30) mert meglátták szemeim üdvösségedet,(31) amelyet készítettél minden nép szemeláttára,(32) világosságul a pogányok megvilágosítására

és dicsőségül népednek, Izráelnek.”(33) Atyja és anyja csodálkoztak a róla mondottakon, (34) Simeon pedig megáldotta őket, és ezt mondta anyjának, Máriának: „Íme, ez rendeltetett sokak elbukására és talpraállására Izráelben, és ellenmondásnak (kitett) jelül, (35) — még a te lelkedet is kard járja át —, hogy lelepleződjék sok szív gondolata”.

(36) Volt egy prófétanő, Hanna, Fánuel leánya, Áser törzséből. Nagyon előrehaladott korú volt, férjével élt hajadon korától hét évig, (37) és özvegyen 84 évig. Nem távozott el a templomból, böjtöléssel és imádsággal szolgált éjjel és nappal. (38) Abban az órában odalépett, hálát adott Istennek, és beszélt róla mindazoknak, akik várták Jeruzsálem megváltását.

(39) Amikor elvégeztek mindent az Úr törvénye szerint, visszatértek Galileába, városukba Názáretbe. (40) A gyermek pedig növekedett, és erősödött, megtelt bölcsességgel, és Isten kegyelme volt rajta.

(41) Szülei elmentek évenként Jeruzsálembe a páska ünnepére. (42) Amikor pedig tizenkét éves lett, felmentek az ünnepi szokás szerint. (43) Miután eltöltötték az (ünnep) napokat, hazaindulásukkor visszamaradt a gyermek Jézus Jeruzsálemben, de nem vették észre a szülei. (44) Mivel azt gondolták, hogy az útitársaságban van, elmentek egy napi járóföldre, és akkor kezdték keresni a rokonok és ismerősök között. (45) Amikor nem találták, visszatértek Jeruzsálembe, és keresték. (46) És történt három nap múlva, hogy megtalálták a templomban a tanítók körében ülve, amint hallgatta és kérdezte őket. (47) Mindenki, aki hallotta, ámult értelmén és feleletein. (48) Amikor meglátták, meghökkentek, és ezt mondta neki az anyja: „Gyermekem, miért bántál így velünk? Íme, atyád és én is elszomorodva keresünk!”

(49) Ezt mondta nekik: „Miért kerestetek? Nem tudtátok, hogy azokban kell lennem, amelyek az Atyámé?” (50) De nem értették azt a kijelentést, amelyet mondott nekik.

(51) Lement velük (Jeruzsálemből), elment Názáretbe és engedelmeskedett nekik, anyja pedig megőrizte szívében mindezeket a kijelentéseket. (52) Jézus növekedett bölcsességben, testben és kedvességben Isten és emberek előtt.

Az Úr törvénye szerint

22-24. A párhuzamos különbség folytatódik Keresztelő János és Jézus gyermekkorában. Keresztelő János története a pusztába vezet, Jézusé Názáretből a templomba. János, a fennálló renddel szemben lojális pap fia vallási és politikai fanatikusok közé kerül. Jézus a vallási és politikai szempontból rosszhírű Galileában marad, de olyan családban, amelyben a világi és vallási törvények megtartására és a templom szeretetére nevelik. Jézus születésével kapcsolatban is messzemenően teljesítik a törvény rendelkezéseit. A tisztulásért járó áldozatot és az elsőszülöttért fizetendő váltságpénzt a vidéken élő bármely papnak át lehetett adni. De Jézust felviszik a templomba, hogy bemutassák az Úrnak. Nemcsak formálisan tesznek eleget a törvény rendelkezéseinek, hanem akarják, hogy Jézus lelke szerint legyen az Úré.

Világosság a népeknek

25-32. Míg Jézus szülei a törvény rendelkezéseinek teljesítésével vannak elfoglalva, ez alkalmat ad arra, hogy először szólaljon meg a templomban a Jézusról szóló evangélium. Lukács ebben a Szentlélek munkáját látja. Az

6 Szó szerint: „Minden hím, amely megnyitja anyja méhét, az Úrnak szenteltnek neveztessék”; Izráel Egyiptomból való kivonulásakor az utolsó csapás minden elsőszülött halála volt, ennek emlékére minden elsőszülött az Úré: az állatokat fel kellett áldozni, az elsőszülött fiút pedig öt sikluson kellett megváltani: 2Móz 13,2.11―16; 4 Móz 18,15 k.

7 A tisztulásért rendszerint bárány járt, szegényektől egy pár gerlice vagy galambfióka: az egyiknek vérével engesztelő áldozatot mutattak be, a másikkal egészen égő áldozatot.

emberi lehetőségeken túlmegy az, hogy meglássa az üdvözítőt abban a gyermekben, akinél minden a szokásos rendben és a törvény szerint történik. Isten Lelke állítja Simeont abba a szolgálatba, hogy puszta létével, életben maradásával figyelmeztessen az ótestamentumi reménységek megvalósulásának közeli időpontjára. Nem tudni öreg volt-e, de tudott volt róla, hogy Isten kinyilatkoztatása alapján az emberi kor határán belül várta „Izráel vigasztalását”: a Messiást. A Lélek láttatta meg vele azt is, hogy most lejárt szolgálata, mert megjelent a Messiás. Rövid zsoltárban maga Simeon tesz erről bizonyságot a templomban. A hivatalos nyelvben használt kifejezéssel szól a szolgálatból való elbocsátásról, amely az ótestamentumi szóhasználat szerint az élet végét is jelentheti (1Móz 15,2; 4Móz 20,27). Látta az üdvösséget és az Üdvözítőt, ezért megy el békességben. Az üdvösség ezen a helyen is átfogó jelentésű, mint 2,10-ben az üdvözítő. Két közérthető ótestamentumi képpel szemlélteti az üdvösség tartalmát. Jézus világosság a pogányoknak és dicsőség Izráelnek. Első Ézsaiás beszél arról, hogy az utolsó időkben felragyog az Úr világossága Jeruzsálemben az Úr templomában, minden nép oda gyülekezik és megtanul az Úrtól békében élni (Ézs 2,2-5). Második Ézsaiás az Úr Szolgájáról szól, aki világosságul rendeltetett minden nép számára (Ézs 42,6kk; 49,6kk). A rabbinizmus pedig elsősorban arra gondolt, hogy az Úr törvénye az a fényesség, amelyet Izráel terjeszt a világban. A másik kifejezés: a dicsőség itt nem Izráel dicsőségét, hanem Isten dicsőségét jelenti. Ez az a fényesség, amely Izráel számára Isten jelenlétéről tanúskodik, és a pásztorokat is körülvette Jézus születésekor (2Móz 24,16; 40,34; Ezék 3,23; Lk 2,9). Különösképpen a templomot tekintették az Úr dicsősége helyének, és remélték, hogy az utolsó időben ott ragyog fel Izráel és a népek előtt (1Kir 8,11; Ézs 40,5; 60,1). Simeon a templomban a karján levő kisgyermekre tekintve tesz bizonyságot arról, hogy mindez a reménység éppen most és éppen így vált valóra. Jézus az a világosság, amely a népeket a béke útjára irányítja, és a fényesség, amely gyülekezete számára Isten jelenlétéről tanúskodik. Újra a kiáltó ellentét a hallható ige és a látható valóság, Simeon szava és a kis gyermek között. Csak a Szentlélek ereje támaszthat olyan hitet, amely a kettőt egybefoglalja.

Ellenmondásnak kitett jel

33-35. Miközben Simeon rabbinista szokás szerint áldást mond Máriára és gyermekére, kitűnik, hogy milyen mélyen átlátja a hit belső problematikáját. Mária és Erzsébet találkozása, a némán mutogató Zakariás, Mária a bepólyált gyermekkel, pásztorok a mezőn, a jászolban fekvő gyermek, istenfélő család a templomban: nagyon idillikusnak látszó történetek sorozata, amely akkor éri el csúcspontját, amikor a fél lábbal sírban álló Simeon karjára veszi a kisgyermeket. Ezt az idillikus értelmezést azonban éppen ezen a ponton teszi lehetetlenné Simeon szava, amelyben megszólal az evangélium keményen reális hangja. A Jézus Krisztusban való hitre nem lehet töretlen úton, belső krízis nélkül eljutni. Simeon emlékeztet arra a becses kőre, amely Ézsaiás szerint Izráelben állíttatott fel: aki beleütközik elesik, de aki hisz benne, az nem szégyenül meg (Ézs 8,14; 28,16). Jézus megjelenése a világban szintén azt jelenti, hogy sokan elbuknak és talpra állnak általa. Elbuknak farizeusok és írástudók, de talpraállnak vámszedők és bűnösök. Hátat fordít neki a gazdag ifjú és új életet kezd Zákeus. Nincs sima út a hit felé, mert Jézus minden elképzelésüket meghaladó módon jelenik meg. Ezt szemlélteti a másik kép: az ellenmondásnak kitett jel. Nem idegenek és távolálló népek, hanem a jelkívánó Izráel mond ellene. Jelen mindig az isteni hatalom és erő megnyilatkozásának jelét értették. Ezért mondtak ellene annak, hogy a bűnöket megbocsátó és az evangéliumot hirdető, mindig szolgáló Jézus volna az Isten jelenléte népénél. Megbotránkozott ezen minden tanítványa is, mert nem tudták megérteni, hogy Jézus büntetlenül hagyja a samaritánus falut, hogy uralkodás helyett szolgál, és hogy az utolsó pillanatban sem használja isteni erejét szabadulására, hanem vállalja a kereszthalált — erre utal a kardról szóló hasonlat. Nem tudták hinni, hogy Isten ennyire szereti az embert, és ennyire az ember megtartásáért cselekszik mindent. De így, az ellenmondás közben lepleződik le az emberi szív indulata. Jézus megjelenése mélyen belevág az ember életébe. Élére állítja azt a kérdést, hogy az ember nélkül akarjuk-e szeretni az Istent, vagy Istennel akarjuk-e szeretni az embert. Ezen fordul meg az, hogy részesei leszünk-e annak az üdvösségnek, amelyet Jézus hozott a földre.

Hálaadás

36-38. Lukács az agg férfi mellé állít egy még idősebb özvegy asszonyt. A heti kétszeri böjtölés értelme az volt, hogy a népért és a nép helyett vezekelnek, és így hozzák közel Isten országát és a messiás eljövetelét. Hozzá tartozott az imádság is Izráel reménységének teljesüléséért. Hanna egész életét erre a szolgálatra szentelte. Ő is odaáll Simeon mellé, de nem jövendöl Jézus küldetéséről, és nem szól a hit Krisztusáról, hanem megállapítja, hogy Isten éppen így

teljesítette azoknak reménységét, akik várták Jeruzsálem megváltását. Egyszerűen elfogadta ezt a tényt, és hálát ad Istennek. Ez is hit!

Jézus első szava az Atyáról

39-52. A tizenkét éves Jézust újra a templomban találjuk. Egykori életrajzokban gyakran olvasunk történeteket arról, hogy nagy emberek hogyan mutatták meg képességeiket mint csodagyermekek. Ez a történet azonban csak futólag említi Jézus bámulatra méltó bölcsességét. A hangsúlyt egészen Jézus magatartására és első szavaira teszi. Jézus magatartásának különösségét kiemeli az, hogy egészen eddig normálisan nevelkedett, és most egyszerre elszakad a családtól. Nem rendbontásról van szó, hiszen a templomban találják meg. A templom az isteni kinyilatkoztatás és a messiás megjelenésének egyik lehetséges helye. Ez történt most. Megjelent a messiás a templomban, és legelső szava, amelyet Lukács leír, kinyilatkoztatás az Atyáról. Felveszi Mária szavát az atyáról, de más értelemben. A szövegezésben Jézus jellegzetes beszédmódját ismerjük fel. Önmagára nézve Atyámról, követőire nézve Atyátokról beszél, de sohasem foglalja össze magát velünk az Atyánk szóval. Különlegesen szoros kapcsolatban van az Atyával: amit tesz és mond, az egyezik az Atya akaratával. Így kell majd érteni mindazt, amit Lukács az evangéliumban leír róla. Jellemző az is, hogy Jézus nem nyíltan beszél önmagáról, mint Isten Fiáról, hanem rejtetten, úgy hogy az Atyjáról beszél. Ezért nem értik meg. Mária most sem tehet mást, mint eddig: gondosan őrzi szívében az egész esetet és a hozzátartozók számára érthetetlen szavakat. Semmit sem segíti a megértést, sőt növeli az értetlenséget, hogy Jézus ezek után mégis hazamegy, és úgy engedelmeskedik, ahogyan Isten törvénye követeli. A „Magasságos Fia” ennyire valóságos emberré lett: ezzel kezdődik az evangélium Lukács szerint.

Visszapillantás

Még az evangélium elején vagyunk, de mégis világosan kibontakozik előttünk az eltérés a reménység és a megvalósulás között. Jézus, az Isten Fia valóságos emberré lett: ez több, mint amit bárki remélhetett volna. Jézus több, mint királyi, főpapi vagy prófétai messiás, és más mint egy üdvöt hozó hellenista uralkodó. Isten valóságos jelenléte az emberek között emberi formában. Működésével Isten tervét valósítja meg, de nem az ember ellen, hanem az emberért, az ember jobb és boldogabb életéért. A reménység és a megvalósulás közötti különbség nem jelenti az ember kérdéseinek elutasítását vagy a közömbösséget a világ ügyei iránt. Jézus üdvözítő, akinek küldetése nem egyszerűen az eljövendő világra vonatkozik, és nem is csak a lelkiekkel van kapcsolatban, hanem arra irányul, hogy béke legyen az emberek között a földön. Mit jelent mindez: erről szól az evangélium folytatása.

(ORTENSIO DA SPINETOLI: Lukács a szegények evangéliuma. Agapé vagy http://www.mek.iif.hu/porta/szint/human/vallas/lukacs vagy http://www.gfhf.hu/konyvtar/filestore/downloads/konyvtar/lukacs):

Simeon és Anna (2, 25-38)

25. Volt Jeruzsálemben egy Simeon nevű igaz és istenfélő ember. Várta Izrael vigaszát és a Szentlélek volt őrajta.

26. Kinyilatkoztatást kapott a Szentlélektől, hogy nem hal meg, amíg meg nem látja az Úr Fölkentjét.

27. A Lélek ösztönzésére a templomba ment. Amikor a gyermek Jézust bevitték szülei, hogy a törvény rendelése szerint tegyenek vele,

28. karjába vette és e szavakkal áldotta az Istent:29. «Bocsásd el most szolgádat, Uram, szavaid

szerint békességben,30. hiszen már látták szemeim az üdvösséget,31. amelyet minden nép színe előtt rendeltél:32. világosságot a pogányok megvilágítására,

és dicsőséget népednek, Izraelnek».33. Atyja és anyja csodálkozva hallgatták, amit

róla mondott.

http://www.mek.iif.hu/porta/szint/human/vallas/lukacs/

http://www.gfhf.hu/konyvtar/filestore/downloads/konyvtar/lukacs

34. Simeon áldotta őket és így szólt anyjához, Máriához: «Soknak romlására és feltámadására lesz ő Izraelben: jel, amelynek ellenszegülnek ‒

35. s a te lelkedet is tőr járja át, ‒ hogy így megnyilvánuljon sok szív gondolata».

36. Volt ott egy Anna nevű prófétaasszony is, Fánuel leánya, Ászer törzséből. Már igen éltes korú volt. Szüzessége után hét évig élt férjével.

37. Miután özvegy lett, elérte a nyolcvannégy évet, és nem vált meg a templomtól: éjjel-nappal böjttel és imádsággal szolgált Istennek.

38. Ő is odajött abban az órában, magasztalta Istent és beszélt róla mindazoknak, akik Jeruzsálem megváltására vártak.

Zakariás, Erzsébet, Mária és a pásztorok után új szereplők lépnek színre. Ők is jönnek, hogy bemutassák a messiást, dicséretet zengjenek róla és közvetve édesanyjáról is. Máté tekintélyes személyiségeket hív egybe, Lukács azonban csak a nép egyszerű gyermekeit. Simeon és Anna két mellékszereplő, aki a közélet szempontjából peremvidékre szorult, és mégis az üdvtörténet szívében él.

Simeon származásáról nincs említés. Az evangélista «egy bizonyos» emberről beszél (25. v.). Neve azonban ősi és közkeletű név.8 A hangsúly igaz voltára és mély vallásosságára helyeződik. Vele kapcsolatban is elmondható, hogy igaz és tökéletes izraelita. A dikaiosz (igaz) kifejezés nemcsak az embertársak iránti kiegyensúlyozott magatartásra utal, hanem sokkal inkább az isteni akarat iránti teljes készségre, és így az Isten színe előtt vállalt kötelezettségek teljes tiszteletben tartására is. Az «igaz» a hívővel rokon értelmű kifejezés.9 Az eulabész (jámbor, istenfélő) szó ezzel szemben a kultikus cselekedetek végzésében tanúsított gondosságot emeli ki: az imádságban és a többi vallási gyakorlatban mutatott különleges magatartásra utal.10

A «Gyermekkor evangéliumának» szövegeiben Simeon a meghívott próféta, akinek az a feladata, hogy hivatalosan bemutassa a Khrisztosz Küriou (az Úr Krisztusa) messiást Izraelnek és a templom előcsarnokában tartózkodó nemzeteknek. Jézus szüleinek karján lép be a szentélybe (22. v.). Simeon, aki Izrael javát, az üdvösség idejének eszményi közösségét (25-28. v.) jelképezi, kezébe veszi őt, majd föltárja nekik és a jelenlevőknek a gyermek sorsát és misszióját. Az evangélista fontosnak tartja kiemelni, hogy Simeon nem véletlenül vagy ösztönösen engedelmeskedik, hanem az Istentől eredő belső késztetés hatására (26. v.). Szinte állandóan «a Szentlélek volt őrajta» (25. v.), miként Márián (1,35), Erzsébeten (1,41) és Zakariáson (1,67), az Újszövetség első prófétáin. Egész élete az üdvözítő hosszúra nyúló várásában telt el (25. v.), és most örvendezik, hogy személyesen láthatja őt. Benne koronázódik meg Izrael minden várakozása. E várakozás nem volt hiábavaló. A szerző Simeon által visszapillant Isten népének történelmére, amely remények és csalódások kísérte hosszú vándorlás volt az eleve elrendelt cél: a messiás eljövetele felé. Eljövetelének napja váratott magára, de akik tudtak várakozni, vigasztalást nyertek. A száműzetés névtelen prófétájának (Iz 40, 1-2) üzenete végre valósággá lett. A «megerősítés», amelyre a nép a babiloni és az egyiptomi fogságtól kezdve várt, immár megadatott. A hit nem mindenkor kap ilyen bőkezű jutalmat, de Simeon immár jelkép, amely elsősorban nem az üdvösség valódi történelmi vonásait jelzi, hanem megmásíthatatlan útját.

Az elbeszélés látványosan drámai jellegű. Egyik részről Jézus szülei haladnak a templom felé, a másik részről Simeon jön, hogy találkozzék velük. Elébük megy, hogy átvegye a gyermeket, majd áldásformát mond, amely mintegy előjátéka a részéről éppen meghirdetni szándékolt jövendölésnek. A szerző azonban nem krónikát ír: csupán egy liturgikus keretet beszél el, amelybe megkísérli beilleszteni a keresztény misztériumot.

A Nunc dimittis (29-32. v.) a «Gyermekkor evangéliumának» utolsó éneke.11 Az eredetek keresztény közösségeit eltöltő öröm visszhangzik benne. Simeon ujjongása egyben az általa képviselt egyház egészének örömujjongása is. A zsoltárokban az «én» általában kollektív értelemben szerepel; minden bizonnyal ebben az esetben is. Az a pillanat, amelyben a próféta himnuszát zengi, már az üdvösség idejének része. A nün («most») kifejezés a messiásra utal. Az, amit mindig a távoli jövőben bekövetkező «ígéretként» hirdettek meg, most már valóság. Annak az embernek, aki a birtoklás és élvezet értelmében «látta» ezt a kincset, már nem lehet más fontosabb kívánnivalója a földön. Az élet vagy a halál már egyre megy. Sőt, úgy látszik, Simeon inkább szeretne eloldódni a földi létezés kötelékeitől (28. v.). Az igaz ember az Isten előtt olyan, mint a «szolga» (doulosz) «ura» 8 Vö. A. Ingold, Siméon, in DB, Paris 1928. V. k. 2. 1732-1737. o.; H. Haag, Simeone, in Dizionario biblico, Torino, 1960.,

938-939. o.; P. Figueras, Siméon et Anne, ou le témoignage de la loi et des prophètes, in NT 20 (1978), 84-99. o.9 R. Bultmann, dikaios, in G. Kittel, Grande Lessico del N.T., i.m. II. k. 1211-1235. o.10 Vö. R. Bultmann, eulabeia, in G. Kittel, Grande Lessico del N.T., i.m. III. k. 1143-1150. o.11 A Nunc dimittis. Vö. H. Schürmann, i.m. 122-126. o.; W. Grundmann, Das Evangelium nach Lukas, i.m. 87-93. o.; I. H.

Marshall, i.m. 114-125. o.

(deszpotész) előtt. Ez az összehasonlítás még az Ószövetség teológiai szemléletmódjához tartozik. Jézus majd megváltoztatja a kapcsolatot leíró kifejezéseket, és Istent barátként, családfőként, atyaként mutatja be. A halál örvendetes utazás a boldogság és a béke birodalma felé. Ezek a távlatok azonban nem a születéskor nyíltak meg, hanem Jézus föltámadásával; és ez a misztérium hatja át az egész keresztény igehirdetést, beleértve a születésről szóló prédikációt is, amely a keresztény tapasztalatnak nem a kezdeti, hanem a végső szakaszát jeleníti meg.

A «Benedictus»-hoz (1, 68-79) hasonlóan a «Nunc dimittis» is az «üdvösséget» (szótérion: 30. v.), a «megváltást» (lütrószisz: 38. v.) és a «békét» (eiréné: 29. v.) ünnepli. Mindez alkalmilag a templomban jelenlevő gyermekhez kapcsolódik, valójában azonban abból a megerősítésből fakad, amely az evangélium írásának idején már a történelemhez tartozik.

Simeon énekének eredetisége a pogányoknak szóló üdvösség meghirdetésében áll, mert ez a téma csak kevéssé terjedt el a prófétai igehirdetésben (31-32. v.). Mindazonáltal a «minden nép színe előtt» (pantón tón laón) kifejezés nem egészen világos. Első látásra Izraelnek a népek fölötti győzelmére utal, amit már Zakariás (1,71) is jelzett. A szövegösszefüggés azonban és különösen a következő vers (32. v.) valószínűbbé teszi azt a föltevést, hogy a pogány népeknek is szóló üdvösség felkínálásáról van szó. A messiási működés tehát túlterjeszkedik Izrael határain: elérkezik a nemzetekhez, mint valamiféle fény (phósz), amely megvilágítja megrögzött tévedéseik által elhomályosult elméjüket, míg a Jahvét már ismerő izraeliták számára az ő isteni méltóságával való találkozást fogja eredményezni. «Isten dicsősége» csak időnként kísérte a kivonulás nemzedékét, de mostantól fogva nyíltan népe körében fog lakozni. «Láttuk dicsőségét» ‒ mondja majd ezzel kapcsolatban a negyedik evangélista (Jn 1,14). A két kifejezés («fény» és «dicsőség») szinte rokon értelmű. A «fény» az igazság szimbóluma. Ez segíti majd a nemzeteket azoknak az isteni titkoknak feltárásában (apokalüptó), amelyek mindeddig rejtve maradtak számukra. A «dicsőség» (doxa) felidézi a fénylő felhőt és a tűzoszlopot, amely az ígéret földje felé vándorló izraelitákat kísérte a sinai átkelés folyamán. A prófétai igehirdetés ezt a képet találta a legalkalmasabbnak arra, hogy kifejezze az isteni fenséget és ennek titokzatos valóságát, amelynek fényei Izraelről most a nemzetekre is átterjednek, hogy valamennyiüket egyetlen néppé tegyék.12

Miközben Simeon Izrael «dicsőségéről» beszél, amely immár nem a titokzatos felhő alakjában, hanem emberi testben jelenik meg, bevezeti őt a templomba. A jelenlevők nemcsak láthatják, nem csupán szemlélhetik, hanem érinthetik és magukhoz ölelhetik, miként ezt Simeon is teszi.13

Az ének elkerülhetetlenül a csodálkozás reakcióját váltja ki a szülőkben (33. v.). Fokozatosan fedezik fel gyermeküket, és ez örömmel tölti el őket, de ugyanakkor meglepetéssel és elképedéssel is, mert a hallott dolgok túlzottan nagyszabásúak és érdekfeszítőek. A hírüladásban Mária elfogadott egy javaslatot, amelynek nem nagyon ismeri jelentőségét és fejleményeit, s valahányszor új részletek jutnak tudomására, ámulat tölti el őt. Miként más esetekben, most is megpróbálja «megőrizni mindezeket a dolgokat» szívében és összehasonlítja azzal, amiről korábbi tapasztalataiban értesült. Ezúttal azonban az evangélista hozzákapcsolja nevéhez Józsefét is. Sőt, fesztelenül, minden elővigyázat nélkül «atyáról és anyáról» beszél, mintha szem elől veszítette volna a «szűzi fogantatást», amelyet oly nagyon kiemelt a hírüladás elbeszélésében (1,34).

Simeon énekét a gyermek szüleihez s különösen édesanyjához szóló jövendölés követi (34. v.). A «látnok» hálát adott (eulogészen) Istennek az örömért, hogy láthatta az üdvösséget, s most Máriát és Józsefet magasztalja (eulogészen) a gyermekükben rejtőző reményekért. A szöveg egyedülálló.14 Az «áldást» mindketten (autousz) megkapják, de a (prófétai) beszéd csak Máriának szól. Az evangélista számára feltehetően ő jelképezi a hívő közösséget,15 vagy különleges feladatokat kell betöltenie fia mellett az üdvrendben.16

Simeon próféciája fordulatot jelent a megelőző híradásokhoz képest, amelyek inkább a szabadulást, a békét és a messiási boldogságot fogalmazták meg. Először történik utalás a

12 Jézusnak a templomba érkezésével és bemutatásával kapcsolatban vö.: Introduzione ai Vangeli dell’infanzia, i.m. 110-111. o., 53-55. jegyz. A (dicsőség) szó sajátosan jánosi kifejezés, de használata a Gyermekkor evangéliumának szerzőjét is jellemzi. «Szabadulást szerzek Sionnak, és megmutatom dicsőségemet Izraelben» ‒ mondja Izajás (46,13). A «dicsőség» a «szabadulás» szinonimája, miként a bűn az isteni dicsőség hiányának szinonimája (vö. Róm 3,23). A zsidó nem ismer elvont minőségeket (kegyelem, erény), és ezért Isten szabadító tevékenységét találkozásnak, a Vele való közvetlen kapcsolatnak tekinti. Isten leírhatatlan; csak valamiféle fényforrásként képzelhető el.

13 Vö. 1 Jn 1, 1-2.14 A Máriának szóló simeoni próféciáról sokat írtak. Vö. Introduzione ai vangeli dell'infanzia, i.m. 110. o. 54. jegyz. Emellett

különösen: A. Feuillet, L’épreuve prédite à Marie par le vieillard Siméon, in Mém A. Gelin, Le Puy 1961. 243-263. o.; Le Jugement messianique et la Vierge Marie dans la prophétie de Siméon, in Studia C. Balic, Roma 1971. 423-447. o.; La présentation de Jésus au Temple et le transfixion de Marie, in Jésus et sa Mère, i.m. 58-69. o.; P. Benoit, Et toi-même, un glaive te transpercera l’âme (Lc 2,35), in CBQ 25 (1963), 251-261.; J. Winandy, La prophetie de Siméon (Lc II, 34-35), in RB 72 (1965), 321-351.; E. Galbiati, La circoncisione di Gesù (Luca 2,21), in BiOr 8 (1966), 37-45.; R. E. Brown, i.m. 451-470. o.

15 Ezt a tételt úgymond melegen támogatja P. Benoit, J. Winandy stb. (ld. 44. jegyz.).16 Vö. Maria nella tradizione biblica, i.m. 178-187. o.

nehéz útra, amelyet az ígéret messiásának végig kell járnia. Ő lesz «az ellentmondás jele» (34. v.), anyjának szívét pedig tőr fogja átjárni (35. v.). Honfitársai körében a messiás egyszerre lesz a botránkozás és az alapozás köve. «Sokan» beleütköznek és elbuknak, de sokan mások a fölemelkedés, az új életre támadás (anasztaszisz) alapját találják meg benne. A messiással szemben az emberek két táborra oszlanak: azok csoportjára, akik elutasítják, és azokéra, akik elfogadják őt; de az előbbieknek ez kárhozatukra szolgál, az utóbbiaknak pedig üdvösségükre. A «feltámadást» megelőző «bukás» említése kedvezőtlen fényt vet Jézus és a jézusi mű folytatóinak «eljövendő» szolgálatára. Ő ugyanis kudarcot vall honfitársainál. Az evangélista számára azonban a valódi vesztesek (bukottak) azok, akik elutasítják őt.

A szémeion (jel) kifejezésnek a régi időkre visszanyúló hagyománya van. Jahve jelekkel, jelenvalóságának bizonyítékaival halmozta el népe történelmét. És most az idők végén olyan jelet támasztott, amely ragyogásában felülmúlja a többit: ez a személyesen megjelenő messiás, Jahve hatalmának, egyben jóságának és szeretetének élő megnyilvánulása.

A bibliai történelemben jelek a teremtés művei és a csodák. Jézus folytatni fogja e csodák művelését, de rendkívüli tettei ellenére sem sikerül elérnie, hogy népének figyelme jóindulatúan és lelkesen forduljon felé; csupán honfitársainak ellenségeskedését és haragját fogja kiváltani. Az emberek látják és hallgatják őt, jelen vannak csodáinál, de ugyanakkor ellene is fordulnak (antilegó). Ez a vers azokat az ellentmondásokat körvonalazza, amelyek közepette Krisztus műve kibontakozott.

Simeon beszédének második részében Mária felé fordult (34. v.), és most ennek magyarázatát is megadja (35. v.). Az «ellentmondások», amelyek földre terítik Jézust, anyjára is kihatással lesznek. A tőr az emberölés, a gyilkosság, a halál szimbóluma.17 A «lélek» a sémita nyelvhasználatban az élet szót helyettesíti. Olyan fájdalomban lesz része, amely veszélybe sodorja életét, mert e fájdalom csaknem olyan halálos lesz, mint amelyet fiának kell majd elviselnie. A tőr jelképes értelmű: akár a fiának szenvedését hírül vevő és végignéző Mária lelki gyötrődéseire utal, akár ha sokkal konkrétabb módon a messiás szenvedéseit és tragikus végét jelképezi.18

«Arra emelik majd tekintetüket, akit átszúrtak» ‒ hirdette Zakariás próféta (12,10). «Átszúrták kezemet és lábamat» ‒ olvassuk abban a zsoltárban (22, 17.21), amelybe Jézus belekezd a keresztfán (vö. Mt 27,46). Az evangélisták Jézus szenvedésének leírásában egy másik zakariási szövegről is megemlékeznek: «Megverem a pásztort, és elszélednek a nyáj juhai» (13,7; vö. Mt 26,31).

Mária «lelkét» azonban nemcsak azok az «ellentmondások» gyötrik, amelyeket Krisztus el fog majd viselni, hanem elsősorban fiának halála. A tőr lesújt a messiásra, és halálosan megsebzi az anyát is. A fájdalmat, amelyet a fegyver okoz a fiúnak, azokról a hatásokról lehet felismerni, amelyek majd Márián látszanak. Egy és ugyanazon szenvedésről van szó, s hozzátehetjük, olyan szenvedésről, amelyet egyszerre visel el saját mértéke szerint anya és fia.

Krisztus keresztre feszítése nem közbűntény, hanem üdvöt hozó cselekedet. Ezzel az eseménnyel szemben az emberek nem maradhatnak semlegesek, hanem állást foglalnak majd mellette vagy ellene. A dialogiszmoi a «gondolatokat» jelenti, de a fondorlatokat, a szélhámosságokat, a rászedéseket és a csalásokat is. Alapjában véve Krisztus művének, az üdvösségnek éppen az a célja, hogy megszabadítsa az embert azoktól a rosszindulatú törekvésektől, amelyek lelke mélyéről fakadnak. A «gondolatok» majd lelepleződnek, nyilvánosságra kerülnek, azaz ítéletet kapnak és vereséget szenvednek (35. v.). A megtérésnek és üdvözülésnek ebben a mozgalmas eseménysorozatában Mária (és a közösség) szerepét fiáéval eggyé váló szenvedésének említése emeli ki, mert ez a szenvedés fogja eredményezni, hogy az emberek megvallják és elismerik gonoszságukat.19 Mária missziója örömben és ujjongásban kezdődött (vö. 1,28), de aztán árnyak borítják, amelyek egyre sötétebbé válnak egészen a Golgotáig.

Jézus «első» tanúinak sora női alakkal, Annával zárul (36-38. v.). A szerző gondosan említést tesz törzséről, koráról, társadalmi állapotáról és prófétai szolgálatáról. Anna, Judithoz

17 Zsolt 37,15; Ez 14,17.18 Vö. Maria nella tradizione biblica, i.m. 180. o.19 Vö. Maria nella tradizione biblica, i.m. 182-183. o.

hasonlóan, a «megszentelt élet» modellje. Házasságának első éveitől kezdve özvegy, de nem köt új házasságot, hanem a böjtnek, az imádságnak és az Isten szaváról való elmélkedésnek szenteli életét. A szerzetesi élet eszménye már nagyon elterjedt a zsidó világban,20 és talán már az első keresztény közösségekben is megjelentek körvonalai. A jelenlegi szöveg esetleg éppen ennek bizonyítéka. Az a megjegyzés, hogy «nem vált meg a templomtól» (37. v.), közösségi életformára, az özvegyek vagy a prófétanők számára létesített intézményre enged következtetni. Anna személye talán már az ősegyház érvényben levő intézményeit tükrözi.21

Anna prófétai cselekedete személyes (Krisztus meghirdetése a templom kapujában), egyben egyházi jellegű cselekedet. Lukács azért említi, hogy jelezze, milyen módon és milyen lelkesen kell tolmácsolni az evangéliumi üzenetet mindazok számára, akik várják azt, de elsősorban azok felé, akik még nem ismerik. Az a mondat, hogy «beszélt (elalei) róla mindazoknak, akik Jeruzsálem megváltására (lütrószisz) vártak», vagyis a szabadulás és az üdvösség meghirdetése, a próféta és valamennyi hívő küldetését foglalja össze.

Visszatérés Názáretbe (2, 39-40)

39. Miután mindent elvégeztek az Úr törvénye szerint, visszatértek városukba, a galileai Názáretbe.

40. A gyermek ott növekedett és erősödött. Bölcsesség töltötte el és Isten kegyelme volt rajta.

A törvény «előírásai» (39. v.), amelyeknek Mária és József sietve, és hozzátehetjük, aprólékosan eleget tesz, nincsenek megnevezve, de nyilvánvalóan a gyermek kiváltására (vö. 24. v.) és az anya tisztulására vonatkoznak.22 Minthogy azonban már nincs jelentőségük az evangélista által elbeszélt «történet» szempontjából, éppen hogy csak említést kapnak.

Az az «adat», amelyet az evangélista rögtön ezután jelezni akar, a szent család visszatérése «városukba», Názáretbe (39b v.). Az evangéliumi hagyományban Jézus mindig galileaiként, pontosabban názáretiként fog megjelenni.23

A Názáretbe való visszatérés nyitja meg Jézus rejtett életének azt a hosszú és homályos szakaszát, amelyről a hagyomány nem őrzött meg semmiféle feljegyzést, kivéve a hamarosan elbeszélt «eseményt» és azokat az elsősorban munkájával, családjával, fivéreivel és nővéreivel kapcsolatos tudósításokat, amelyek a nyilvános működés alatt kerülnek napvilágra.24 A Lk 1-2 szerzője a hosszú időszakaszt néhány összefoglaló «megjegyzéssel» (40.51-52. v.) és egy olyan elbeszéléssel próbálta áthidalni, amely mintegy a nyilvános működés előjátékaként a jeruzsálemi templomban végzett és az Atya akaratát követő «szolgálatról» szól (41-50. v.).

A «növekedés» az a jelenség, amely valamennyi gyermekre jellemző. A szerző említette már a Keresztelő növekedését (1,80), és most Jézuséra is utal (40. v.). Nem csupán fizikai gyarapodásról van szó (vö. 52. v.), hanem szellemi és erkölcsi érlelődésről is, amelynek hamarosan különleges tanújelét adja. Jánosnak, akinek messiási előfutárrá, szuper-prófétává (7,26) kell válnia, arra van szüksége, hogy megerősítse a Lélek. Jézusban a Lelket a bölcsesség (szophia) helyettesíti tekintettel arra a tanításra, amelynek terjesztésére hivatást kapott és különösen arra a küzdelemre, amelyet rövidesen a templom tanítóival (az izraelita bölcsességgel) fog megvívni. Isten nem hagyja őt magára, hanem különleges ajándékokkal és képességekkel halmozza el. Az evangélista ezeket minden további magyarázat nélkül az «Isten kegyelme» (kharisz theou) kifejezésben egyesíti, de nyilvánvaló, hogy arra a «hatalomra» (exouszia) utal, amelyet szolgálatának folyamán majd megmutat.

A Keresztelő a pusztában van és Jézus Názáretben; mindkettőt Isten Lelke vagy maga Isten segíti, alkalmassá teszi őket missziójukra, és ellátja őket a szükséges karizmákkal vagy

20 Vö. F. Gioia, La comunità di Qumrân: prospettive educative, Roma, 1979.21 Az ősegyház női feladatköreiről a Róm 16,2.3-5.6.7.12, az ApCsel 1,14; 12,12; 16,15; 21,9 stb. tanúskodik. Vö. IV. fej. 31.

jegyz.22 Vö. Lev 12, 1-8.23 Vö. fentebb (5. jegyz.): Jézus származási helyének kérdése. 24 Jézus gyermekkorának a kevés evangéliumi adatra és a zsidó hagyományra támaszkodó egyik lehetséges rekonstrukciója az

Itinerario spirituale di Cristo c. műben található (i.m. I. k. 67-68. o.).

adományokkal.Úgy látszik, mintha a felkészülés mind az egyikben, mind a másikban kizárólagosan isteni,

szinte minden emberi hozzájárulást mellőző mű volna. A teológiai hagyománynak ezzel kapcsolatban voltak kétes értékű állításai, amelyek azonban egyre inkább tarthatatlannak bizonyulnak.25

Jézus érlelődése a bölcsességben az általános emberi fejlődés törvényeit tükrözi. A megismerő-képességek kibontakozása nála is megelőzi és nem követi az ész használatát.26

Meg kell értenie önmagát, saját misztériumát, az Atyával való közösségét, és mindez lassan, fáradságosan történik. Ezért a «növekedés», amelyről az evangélista beszél, valódi, nemcsak az előfutár esetében, hanem Jézuséban is.

Az a kifejezés, hogy «Isten kegyelme volt rajta», nem azt akarja mondani, hogy e kegyelem megsemmisítette a természetes adottságokat, a felelősséget vagy az általános emberi korlátokat. Azt kell mondanunk, hogy Jézusban is minden Isten kegyelme, egyben minden az ember műve, érdeme és vállalkozása.

(DAVID GOODING: Az evangélium Lukács szerint. Evangéliumi Kiadó):

8. és 9. történet. Simeon és Anna próféciája (2,22-40). Talán már elfelejtettük, de a 2. és 3. történetben beszéltünk róla, hogyan fejezte ki Mária nagy örömét: „Magasztalja lelkem az Urat, és az én szellemem ujjong Istenben, az én Üdvözítőmben” (1,46-47). A 8. és 9. történetben (lásd: 2,22-39) Mária fájdalmáról kell hallanunk: „...a te lelkedet is éles kard járja majd át” (2,35). Nem kell mondanunk, hogy ez az ellentét nem Lukács művészi irodalmi kreációja; még kevésbé jelen szerző szubjektív képzelődésének terméke. Az ellentét benne rejlik Isten megváltási programjának két lényeges elemében: a testté lételben annak örömével, és a keresztben annak kényszerű fájdalmával. Két történetünk fő témája az lesz, hogy elmondja nekünk, hogy az elkövetkező fájdalomra való figyelmeztetés hogyan, mikor és milyen körülmények között érte Máriát. Korábban (33. old) már elcsodálkoztunk azon, hogy hogyan tudta Mária, aki húsból és vérből való közönséges halandó volt, elhordozni annak a távlatnak a rendkívüli feszültségét, hogy Isten Fiának anyjává lesz. Most azt is érzékelhetjük, hogy midőn látta, hogy azt a valakit, akit ő Isten Fiának gondolt, nemzete elveti és keresztre feszíti, hitét el kellett volna, hogy árassza a leírhatatlan döbbenet és zavar, ha nem lett volna erre megfelelően felkészítve. A 8. és 9. történet tehát ezt az előkészítést írja majd le. A testté lételre Máriát először Gábriel készítette fel, és azután hite további erősítést nyert Erzsébet által. A keresztre Máriát elsőként Simeon fogja felkészíteni, és azután Anna vigasztalja és erősíti. Kezdjük meg ennek a két embernek a tanulmányozását.

Mind Simeonnak, mind Annának életerős és tevékeny hite volt, amely által hinni tudtak az Isten által ihletett prófétai jövendölésben, amely Izráel helyreállítására vonatkozott. Simeonról leírják, hogy: „várta Izráel vigasztalását” (2,25). Az a gyönyörű kifejezés, hogy „Izráel vigasztalása”, azt sugallja, hogy ez a várakozás azon a programon alapult, amelyet az olyan igehelyek jelentettek ki, mint az Ézs 40. Várta azt a napot, amikor Izráel háborúsága és büntetése elmúlik, és Isten „meg fogja vigasztalni népét”. De Simeon nem foglalkozott szűkkeblűen csak Izráel jövőjével. Ismét Ézsaiás jövendölésére támaszkodva (pl. 42,6; 49,6; stb.) előre látta azt az időt, amikor Isten üdvösségének világossága el fog terjedni a föld végső határáig (lásd: 2,31-32).

Anna a maga részéről „beszélt róla mindazoknak, akik várták Jeruzsálem megváltását” (2,38). Ez a várakozás szintén nem volt csupán jámbor óhaj, vagy pedig szűkkeblű sovinizmus. Szilárdan támaszkodott a próféták ismételt ígéreteire. Jeremiás (lásd a 33. fejezetet) például erről a témáról beszélt. Dániel (lásd a 9. fejezetet) idő-táblázatot adott meg Jeruzsálem részleges helyreállításáról, ezt követő újbóli elpusztításáról, majd pedig végső, teljes helyreállításáról. A babiloni fogságból való visszatérés után Zakariás próféta ismételten

25 A semita gondolkodásmód főként az üdvözítő terv kidolgozásában és legfőbb munkásainak előkészítésében feltétlennek és uralkodó jellegűnek tekintette Isten tevékenységét. Eszerint Isten tervének megvalósítása végett kényszert gyakorolt Izrael történelmére és főszereplőire. A hivatás olyan hívás, amely az alternatíva másik tagját kizárva csak egyetlen választ tesz lehetővé. Még csak nem is az ember fölfedezése, hanem mindig isteni rendelkezés. A Keresztelő, Jézus és anyja nem önmaguknak alkották meg életútjukat Isten teljes segítségével, hanem Isten Lelke alkotta azt számukra, amelynek ők nem álltak ellen. ‒ Az ettől eltérő felfogással kapcsolatban lásd: Itinerario spirituale di Cristo, II. k. 39-55. o.

26 O. da Spinetoli, Gesù di fronte al suo compito di salvezza, in Come annunziare Cristo oggi, Assisi, 1971. 101-121. o.

megerősítette (lásd: 1,12-2,13; 8,1-23; 9,9; 12,1-13,1; 14,1-21), hogy Jeruzsálem egy napon véglegesen és maradandóan megváltatik, és stílusa világossá tette, hogy a helyreállításról úgy gondolkodott, hogy az messzemenően dicsőségesebb lesz, mint amelyet akkor ért el, amikor Nehémiás építette újjá a város falait. Azóta Jeruzsálemet megszentségtelenítette Antiochus Epiphanes, most pedig a rómaiak igázták le. De Anna és a hozzá hasonlók tántoríthatatlanok voltak hitükben: Dániel megmondta, hogy a fogságot követő részleges helyreállítás után pusztulás fog következni a végleges helyreállításig. Anna gondolataiban az események tervszerűen haladtak. Jeruzsálem „özvegysége” (lásd: JSir 1,1) már régóta tartott; de Anna is, szó szerinti értelemben nagyon régóta özvegy volt már, és ilymódon személyes tapasztalata városa helyzetét tükrözte. Állandóan böjtöléssel és imádkozással szolgált, és tántoríthatatlan volt hitében, hogy a város fájdalma és pusztulása egy napon a múlté lesz és bekövetkezik Jeruzsálem megváltása (lásd: 2,37-38). Ha Máriának szüksége volt vigasztalásra és erősítésre a Messiásnak azzal a jövendőjével kapcsolatosan, hogy „megölik”, ahogyan Dániel kijelentette (lásd: 9,26), senki sem volt alkalmasabb erre a feladatra, mint Anna.

Térjünk vissza Simeonhoz. Nemcsak hogy szilárdan hitt a prófétai program megvalósulásában, hanem személyes kijelentést is kapott a program bizonyos részleteinek időrendjét illetőleg: „Azt a kijelentést kapta a Szent Szellemtől, hogy nem hal meg addig, amíg meg nem látja az Úr Krisztusát” (2,26). Ebből a kijelentésből bárki elhamarkodottan arra következtethetett volna, hogy Simeon addig fog élni, amíg meg nem látja, hogy a messiási királyságot megalapítják, és Izráel vigasztalása, amelyre várakozik, teljesen megvalósul. De Simeon nem így gondolta. Ő felismerte Jézusban Isten üdvösségét (lásd: 2,30). Természetesen ez nem jelentette a „megvalósult üdvösséget”: az Üdvözítő még csupán kisded volt; Ő jelentette „az üdvösség közvetítőjét, vagy eszközét”.27

Nyilvánvaló, hogy a kisgyermeknek fel kell nőnie, mielőtt megvalósíthatná az üdvösséget. Mindenesetre, minthogy látta Isten üdvösségének eszközét, aki valóban megszületett erre a világra, Simeont ez nem indítja olyan imádságra, hogy addig élhessen, míg meglátja az üdvösség megvalósulását; hanem úgy tekinti, mint arra utaló jelet, hogy most már békességgel eltávozhat a világból. Békességgel elmehet, annak biztos ismeretében, hogy mivel az Üdvözítő valóban eljött, az üdvösség nyilvánvalóan megvalósul, de majd csak később. Mégis boldog volt, hogy eljött Ő, bár azt is tudta — és erre célzott Máriának — hogy az Üdvözítőt még felnövekedése után sem fogja azonnal örömmel fogadni a nemzet, nem fogja Ő kiűzni az ellenséget és felszabadítani Jeruzsálemet, „megvigasztalni” Izráelt és átvenni a világuralmat. {

} Éppen ellenkezőleg, az Üdvözítő keserű ellenállással és megvetéssel fog találkozni, és Mária is szembetalálja majd magát azzal a fájdalommal, hogy mindennek szemtanúja lesz, és ez úgy hat majd rá, mintha éles kard járná át a lelkét.

Simeon sem egyszerűen a saját látomásából vette ezt a jövőbelátást. „Íme ez, — mondja — sokak elesésére és felemelésére rendeltetett Izráelben, és jelül, amelynek ellene mondanak... hogy nyilvánvaló legyen sok szív gondolata” (2,34-35). Mind a nyelvezet, mind az elképzelés az ószövetségből való. Ézsaiás már korábban megjövendölte, hogy az Úr „Izráel két háza számára olyan kő lesz, amelybe beleütköznek, olyan szikla, amelybe belebotlanak...” (8,14). Hasonlóképpen az a kifejezés is: „jelül, melynek ellene mondanak”, az Ószövetségből származó hangokat hordoz. Annak a melléknévi igenévnek a főnév-alakjával (antilogia), amelyet Lukács az „ellene mondanak” kifejezéshez használ (antilegomenon), az Ószövetség görög fordításában Izráelnek a pusztában történt, Istennel szembeni lázadását fejezték ki (lásd: 4Móz 20,13).28 Amikor Simeon megmagyarázza, hogy Krisztus létezése „jel, amelynek ellene mondanak”, és „hogy nyilvánvaló legyen sok szív gondolata”, szavai emlékeztetnek bennünket Isten magyarázatára, amelyet Izráelnek adott, amikor megengedte, hogy ilyen megrázó élményeken menjenek keresztül a pusztában: „...hogy megsanyargatva és próbára téve téged, megtudja, mi van a szívedben: megtartod-e parancsolatait, vagy sem” (5Móz 8,2).

Izráel sohasem volt olyan nemzet, amelyet a feltétlen engedelmesség jobban jellemzett volna, mint bármilyen más nemzetet. Amikor kijöttek Egyiptomból, énekelve megváltásuk énekeit, nem nagyon tévedünk, ha azt állítjuk, hogy sokuknak szívében már ott rejtőzött, még kialakulatlan gondolatok formájában az Istenük, Megváltójuk elleni lázadás. A pusztában azonban, Isten szándékának megfelelően, ez lelepleződött. Simeon is tudta azt, amit Ézsaiás tudott, hogy az emberi természet minden korban ugyanaz. Sokan tehát, akik hozzá hasonlóan Izráel vigasztalását várták, tudták, hogy a külsőséges vallási formaságok alatt sok szívben még

27 A görög soterion szó a vele rokon soteria szóhoz hasonlóan jelenthet „megvalósult üdvösséget” is. Elsődleges jelentése azonban: „az üdvösség közvetítője vagy eszköze”, és úgy látszik, itt ebben az értelemben alkalmazza az Ige.

28 Vesd össze a Zsid 12,2-3-ban történő alkalmazásával: „...aki ilyen ellene irányuló támadást (antilogia) szenvedett el a bűnösöktől...”.

mindig a lázadásnak ugyanaz a szelleme lappang, és hogy Krisztus eljövetelének első hatása szükségszerűen az lesz, hogy rejtett lázadásukat nyílt ellenállásra ösztönzi. Bizonyos értelemben Krisztusnak kellett ezt provokálnia, mert Izráel megvigasztalása nem történhetett meg addig, amíg az Isten elleni rejtett lázadás napvilágra nem került és felismerhetővé nem vált, meg nem bánták és meg nem bocsátották.

Simeon nem volt pesszimista: hitt abban, hogy Krisztus nemcsak sokak elesését okozza Izráelben, hanem újbóli felemelkedésüknek is eszköze (lásd: 2,34). A lelepleződés, bűnvallás és bűnbánat bűnbocsánathoz, megbékéléshez fog vezetni; még a pogány nemzetekre is ki fog terjedni a nagy megbékélés. De Simeon realista volt. Az övé volt az a kényes megbízatás, hogy óvatosan figyelmeztesse Máriát: Izráel végső megvigasztalása előtt keserű fájdalmat kell megtapasztalnia Izráel miatt, Fia miatt és önmaga miatt.

Lehet, hogy Mária nem egészen értett akkor mindent, amit Simeon mondott neki; de később, amikor fellépett, megerősödött és nyilvánvalóvá vált a Jézussal szembeni ellenszegülés és Máriát megkísértette az a gondolat, hogy Isten programja és megváltási időrendje tökéletesen összekuszálódott, vissza kellett emlékeznie erre a találkozásra Simeonnal és Annával a templomban és ebből vigasztalást meríthetett. Talán elgondolkodott azon a gondviselésszerűen pontos időzítésen, amely Simeont a templomba vezette, pontosan a megfelelő pillanatban, a megfelelő napon, hogy találkozzék vele és a gyermekkel. Aztán elgondolkodhatott azon, hogy hogyan jött ő és a gyermek a templomba azon a napon, hogy meghallja, amit Simeonnak el kellett mondania a megváltás tervéről — mindenesetre, ha neki nem is jutott volna eszébe, Lukács nekünk azt kellő alapossággal tudomásunkra hozza. Ötször mondja el Lukács (lásd: 2,22-23.24.27.39), hogy a templomban tett látogatása okát és időzítését az Úr törvénye vezérelte. {

} Ez a törvény Máriától két dolgot kívánt: az áldozatot az asszony gyermekszülés utáni megtisztulásával kapcsolatosan, és hogy elsőszülött fiúmagzatát az Úrnak szentelje. Mivel gyermeke fiúgyermek volt, negyven napnak kellett eltelne, hogy a templomba jöhessen áldozatát felajánlani (lásd: 3Móz 12,1-8), így történt, hogy „amikor... elmúltak a tisztulás napjai” (2,22), Mária felvitte Jézust a templomba, hogy bemutassa az Úrnak. Látogatásának időpontja nem a véletlen műve volt: ebben jellegzetes módon Isten törvényének időbeosztása vezette.

Az elsőszülött Fiú bemutatása az Úrnak nem volt csupán üres formalitás, vagy babona. A törvény (lásd: 2,23) Izráel Egyiptomból történő megváltásának idejére ment vissza, amikor Isten ítélete Egyiptom elsőszülötteit megölte, de Izráel elsőszülötteit megkímélte a páskaáldozat vére által (lásd 2Móz 12; 13,11-16). Ezután annak elismeréseképpen, hogy elődeik Egyiptomban életüket Isten megváltó kegyelmének köszönhették, Izráel elsőszülött fiúgyermekeit Isten szolgálatára kellett szentelni. Mivel az ilyen odaszentelés vallásos, Istennek szolgáló életet jelentett, mint például Sámuel esetében (lásd: 1Sám 1 és 2), vagy Lévi egész törzsénél, a szülőknek általában lehetővé tették, hogy elsőszülöttjüket kiváltsák a szolgáló életből öt sekel megfizetésével (4Móz 18,15-16).29 De minden elsőszülött fiúgyermeket formálisan be kellett mutatni az Úrnak; és az állandóan visszatérő bemutatások emlékeztették Izráelt – minthogy az is volt a céljuk –, hogy megváltással szabadította meg Isten az ő népét. Ugyanakkor ezek kitörölhetetlenül beleírták a nemzet tudatába a megváltás alapelvét és programját: a megváltás ára a helyettesítő áldozat.

Ez volt az a nap, amikor Mária eljött, hogy bemutassa elsőszülöttjét az Úrnak, és megállt ott áldozatával a kezében, amikor Simeon közeledett hozzá, és szelíden jelezte, hogy Izráel megváltásáért elsőszülöttjének kell szenvednie. Az üzenetet akkor még bizonyos homály takarta, és ez jó is volt így: de amikor végül is Mária odajutott, hogy annak teljes jelentését megértse, látnia kellett, hogy Isten vezérelte az üzenet átadásának mind az idejét, mind az alkalmát. Fel kellett ismernie, hogy Fiának szenvedése és halála nem valamilyen időszerűtlen, tragikus esemény volt, hanem egy örök szándék szükséges részét képezték.

Az időzítésnek még egy kis részlete nyilvánvalóvá vált azon a napon a templomban, amin elgondolkodhatott. Anna beszélt Jézusról mindazoknak, akik várták Jeruzsálem megváltását. Nos, ha Anna jelent volna meg elsőként, és miután elmondta üzenetét, hagyta volna, hogy Simeon fejezze be, Mária azt a következtetést vonhatta volna le, hogy Simeon kijelentései semmissé tették Anna lelkesült üzenetét, mert ha Izráel elveti Isten Fiát, noha az azt jelenti, hogy az üdvösség eljut a pogányokhoz, kétségessé válhat, hogy Jeruzsálem városát

29 Lukács nem tesz kifejezetten említést az öt sekel megfizetéséről, hogy Jézust kiváltsák, és a bibliamagyarázók nem értenek egyet abban, hogy vajon Mária és József úgy döntött-e, vagy sem, hogy a gyermeket teljesen Isten szolgálatára szentelve hagyják, és nem váltják ki (bár Sámueltől eltérően úgy tűnik, hogy később ácsként világi foglalkozást űzött, Mk 6,3). Nem szükséges, hogy ebben a kérdésben itt döntsünk.

helyreállítják-e valaha. De Anna Simeon után érkezett, és mindannak ellenére, amit Simeon mondott, ő továbbra is biztosította hallgatóit arról, hogy Jeruzsálem városát meg fogják váltani. Ezekre visszaemlékezve, Mária felkészülhetett szívében a legrosszabbakra anélkül, hogy kétségbeesett volna.

Hallani fogja egy napon, hogy Fia megáll és sír Jeruzsálem felett: „Jeruzsálem, Jeruzsálem... hányszor akartam... de nem akartátok! Íme, elhagyott lesz a ti házatok” (13,34-35). Hallani fogja egy napon, amitől a vér is meghűl benne, hogyan figyelmeztet Jézus, hogy Jeruzsálemet hadseregek kerítik be, lakosait lemészárolják, vagy fogságba hurcolják, magát a várost pedig pogányok tapossák, amíg csak tart a pogányok ideje (lásd 21,20-24). De nem veszíti el bizalmát és hitét, mert azt is hallani fogja, amikor néhány mondattal később a következőket mondja: „És akkor meglátják az Emberfiát eljönni a felhőben nagy hatalommal és dicsőséggel. Amikor pedig ezek elkezdődnek, egyenesedjetek fel, és emeljétek fel a fejeteket, mert közeledik megváltásotok ideje” (21,27-38). Ezt hallva, Mária visszaemlékszik majd Simeonra és Annára.

Igehirdetések:

(SZALAY SZILÁRD: Vörösberényi ígehirdetések sorozat Lukács evangéliumáról, 1-2., 4., 6., 8-10. kötetek. Vörösberényi Református Egyházközség):

Simeon búcsúzik Imádkozzunk!Mennyei Édesatyánk, ezen a Szilveszter estén úgy állunk színed elé, mint akik valóban

tudjuk, hogy a múlandóság völgyéből jöttünk. Múlik az idő és a mi életidőnk is ezzel együtt. Sok minden és sok mindenki elment mellőlünk. Valljuk Édesatyánk, nincs maradandó városunk a földön. Te vagy az egyetlen maradandó. Á te szavadba kapaszkodunk Urunk. Jézus Krisztus, tudjuk, hogy ég és föld el-múlnak egyszer, de a te beszédeid soha el nem múl-nak. Szentlelked által elpecsételt és befogadott Ígéd az egyetlen maradandó társunk. Szeretnénk megköszönni minden megértett Ígét. Az erőt adó Ígéket éppen úgy, mint bűnbánatra indító szavaidat, vagy a dorgáló szavakat. Köszönjük, hogy te egész évben velünk voltál. Bocsáss meg, ha mi olyan kevés időt töltöttünk volna veled! Te tápláltad testünket is. Bocsásd meg, ha nem neked köszöntük! Szeretnénk hálás szívvel megköszönni minden ajándékodat! Áldunk, amiért türelmesen elnézted, hogy mi oly sok dologban nem kérdeztünk téged. Áldunk, hogy mégse sújtottál ítélettel bennünket. Bocsásd meg ragaszkodásainkat olyan dolgokhoz, amik nem tőled vannak, vagy amit már szerinted le kellett volna tennünk. Olyan bűnök fölötti szomorkodást, amiket te már rég eltöröltél Úri szent vacsorában. Nyisd meg nékünk ma is az Ígét, oktass bennünket a te utaidra! Ámen!

,,És mikor betölt a nyolc nap, hogy a kis gyermeket körülmetéljék, nevezék az ő nevét Jézusnak, amint őt az angyal nevezte, mielőtt fogantatott volna anyja méhében. Mikor pedig betöltek Mária tisztulásának napjai a Mózes törvénye szerint, felvivék őt Jeruzsálembe. hogy bemutassák az Úrnak. (Amint megíratott az Úr törvényében, hogy: Minden elsőszülött fiú az Úrnak szenteltessék), És hogy áldozatot adja-nak, aszerint, amint megmondatott az Úr törvé-nyében: Égy pár gerlicét, vagy két galambfiat. —

És ímé vala Jeruzsálemben egy ember, akinek a neve Simeon volt, és ez az ember igaz és isten-félő volt, aki várta az Izráel vigasztalását, és a Szentlélek vala őrajta. Es kijelentetett néki a Szentlélek által, hogy addig halált nem lát, amíg meg nem látja az Úrnak Krisztusát. Es ő a lélek indíttatásából a templomba méne és mikor a gyermek Jézust bevitték szülei, hogy őérette a törvény szokása szerint cselekedjenek, akkor ő a karjába vevé őt, áldá az Istent, mondván: Mos-tan bocsátod el Uram a te szolgádat a te beszéded szerint békességgel, mert látták az én szemeim a te üdvösségedet. "

(Lukács 2,21-30)Kedves Testvérek!Óévi istentiszteletünkön tanuljunk ebből a felolvasott ígeszakaszból búcsúzni!

Sokféleképpen lehet elköszönni. Az ember földi élete állandó elválásokból, búcsúzásokból áll. Miközben a világ körülöttünk alkoholba fojtja a jövőtől való félelem miatti szorongását, mi tanuljunk az Ígéből lezárni egy esztendőt! Nézzünk rá az öreg Simeonra, aki arcán boldog mosollyal, ajkán pedig a hálaadással, s mindenekben békességgel így szól egész földi életétől búcsúzva: „Mostan bocsátod el Uram a te szolgádat a te beszéded szerint békességgel." Így búcsúzik az evilági élettől. Lehet így is. Nem ájul el. Nem mondja, hogy nem igaz. Nem esik össze. Nem kell neki kóla vagy injekció. Persze, lehet úgy is, hogy zokogunk, szorongunk az elmúlás szelétől meg-érintve. Lehet a boros pohár után nyúlni és menekülni. Lehet ünnepet hazudni.

Egyszer egy kis falucskába vetődtem, ahol a község a 750. évfordulóját ünnepelte. Akkor még tanácselnök volt. Az elöljáró felállt és mindenféle ostobaságot beszélt arról, hogy ez a 750 év milyen nagy dicsőség egy falu életében. Mindenfelé kombájnok vonultak, traktorok, szalagok, ünneplő ruhák kavarogtak, szavalatok hangzottak. Mindez az ünnepség a megváltó Isten teljes mellőzésével, az örökélet teljes kihagyásával zajlott.

Ott álltam és meg voltam döbbenve. Mellettem állt egy egyetemi tanár, aki eléggé gyenge képességűnek mutatkozott a mennyei dolgokat illetően. Megkérdeztem tőle: Mondja már meg, mit ünnepelnek itt tulajdonképpen? – Ő is mondott korábban egy beszédet. Azt ünneplik, hogy 750 éve ennek a falunak a lakossága kimegy a temetőbe? Hatvanévente az egész falu?! Mert nekik örökéletük nincs, azt letagadják. Örökélet nélkül mit ünnepelnek? A 750 év nyomorúságot? Jézus Krisztus megváltása nélkül mi van ebben a világban örömteli? Hogy ez a falu 750 éve pusztul. Nyomorog. No, de nem mondjuk ezt ki. Ahhoz ugyanis őszinteség kellene.

Inkább kreálunk egy ünnepet. Akárcsak ezen a Szilveszteren.Ünnepel az ország. Ünnepelnek a halálraítéltek. Egy évvel megint közelebb kerültek a

saját el-múlásukhoz. Kérdezd már meg, Testvér, bátran azt a nagyon sok istentagadó embert: Arulják el, Jézus nélkül mit ünnepelnek?! Szilveszterkor. Azt ünnep-lik, hogy közelebb jött egy évvel a koporsójuk?

Kell erről egyszer végre komolyan beszélni. Aztán amikor ezt megbeszéltük velük és netán egy páran megdöbbennek, utána fel kell ragyogtatnunk Jézus üzenetét! Vagy például az öreg Simeon alak-ját, aki karjaiban a gyermek Jézussal elbocsát mindent mosolyogva. Ünnepélyes arccal megy át az örökkévalóságba. Így már van értelme. Ezt már lehetne ünnepelni. Csakhogy Jézussal, és csak az Úr-ban. Mondván: itt hagyom a múlandót, a nyomorúságot, és megyek a maradandóba, az örökkévalóságba., „Mert látták az én szemeim a te üdvösségedet!” Igy menni, ez már igen! Mi mindnyájan, mivel keresztyének vagyunk, menjünk így Simeonnal!

Tanulságos az ő alakja sok szempontból ilyenkor is. Ki volt ez az ember? Miben rokonunk? Csak a nevét tudja kinyomozni Lukács evangélista. Annyit ír a Biblia, „egy ember Jeruzsálemből”, és annyit, hogy „öreg.” Egy öregember, Simeonnak hívják. Ennyit tudunk róla összesen. Se a szüleit, se törzsét, se a születési helyét, idejét vagy halálát nem ismerjük. Milyen sok ilyen áldott emlékű öreg bukkan fel a Biblia lapjairól! Akikről nem tudunk szinte semmit. Nem ismeri őket a világ, ám ismeri őket Isten. Ez a fontos. Ha tovább olvastuk volna az Igéket – mert majd fogjuk --, felbukkant volna egy ugyancsak öregasszonynak a neve, Annának a neve. Róla se tudunk sokkal többet. Ezt az Annát is ismeri Isten. Ez a legfontosabb.

Ahogy körülnézek ebben a templomban, itt is látok sok idős, megfáradt asszonyt, sok idősebb fér-fit. Talán mind elmondhatjuk, hogy bennünket sem jegyeznek fel a lexikonokban. Egyikünknek sincs fontos pozíciója ebben a világban. Nem fűződik a nevünkhöz semmiféle tudományos felfedezés, engem is beleértve. Á mi nevünket nem fogják majd beleírni a „Ki kicsoda?” lexikonába. Ha meghalunk, legfeljebb itt a földön 20-30 évig emlékszik ránk egy-egy gyermek vagy unoka. Az embervilág azonban nem fog bennünket megőrizni. Ám kivétel nél-kül mindegyikünkre áll, hogy ismer bennünket az Isten.

Ez az első, amit Simeon történetéről leolvas-hatunk. Bennünket sem fognak ünnepelni. Nem kapunk márványtáblákat halálunk után. Ez a világ közönyösen elmehet mellettünk.

Hirdetem néked Test-vér: odaát ünnepelni fog a mennyei sereg, ha te Jézus Krisztushoz megérkezel! Isten pedig minden

51földi márványnál maradandóbb lakással vár. A mennyei palotába vár! Helyed van nála. Ő

nem felejt el téged. Legyél itt öreg Simeon, vagy idősebb, megőszült Anna. Ha ezt tudod, Testvérem, bátran indulhatsz. Indulhatsz Simeonnal! Isten ismer téged! A világ már lehet, hogy rád legyint. Lehet, hogy már nem írnak neked a gyerekek. Nem ismerik az utcában a neved. Ám az Úr nem felejt el. Ez a tudat tesz bennünket képessé, hogy nyugodtan bocsássunk el egy esztendőt, vagy akár az összes földi esztendőt is. Bennünket is ismer az Úr.

A második, ami közös lehet bennünk és az öreg Simeonban, ez a néhány szó: „ istenfélő volt és várta Izráel vigasztalóját. " Milyen sokat elárul egy ilyen mondat valakiről, ha igaz! Aki közülünk isten-félő, őszinte és bölcs ember, az vár. Simeon is várt. Simeon nem hazudozott össze-vissza, hogy a munkámban majd tovább élek, mert ez nem igaz. Az sem igaz, hogy utódaimban majd tovább élek. Egyikőnk sem él tovább az utódaiban. Ez a pogányság hazug illúziója. Ezzel szeretnék pótolni a Megváltót. Simeon nem akarja ilyenekkel becsapni magát. Körülnéz, mint egy józan ember. Látja, hogy az egész Izráel, az egész emberiség halálra van ítélve. Vigasztalhatatlan halálos ítélet alatt áll a nép. Ámde Isten a vigasztalás Istene! Akkor tőle várom a vigaszt.

Milyen vigaszt adott az Úr? Óriási vigaszsorozatot adott már az ószövetségi kijelentésben! Az ősatyák nagyon sok ígéretet kaptak. Simeon pedig ismerte. Halálosan komolyan vette. Mivel tudta az ő szíve, hogy nem hazudik az Úr, és megbánthatatlanok Istennek az ígéretei. Isten megígérte néki, hogy lesz vigasz, nem sírdogálni kell. Nem a múltba kell fordulni, mert az nem vezet sehova, akkor csak szomorkodunk. Azt akarja a Sátán. Fordulj vissza a múltba és keseregj! Akkor nem végzel semmit a jelenben.

Simeon nem ezt teszi, hanem amit minden józan eszű ember tesz, aki nyomorúságos helyzetben van. Ígéretet kap, ezért várja annak a beteljesülését. Nem tudom, mi így vagyunk-e ezzel? Mi is kaptunk ígéretet, várjuk-e annak beteljesülését? Nagyon komolyan, egy fajta szent csendességgel, mert mindnyájan, kivétel nélkül Jézustól óriási ígéreteket kaptunk. Mi még konkrétabbakat, mint Simeon! Várni kell az ígéretek beteljesülését. Jézus Krisztus nem véletlen mond annyiféle példázatot várakozó szolgáról, hűséges sáfárról. Neki nagyon fontos lehetett, hogy mi várjuk ígéreteinek a beteljesülését. Mert nagyon sok példázatot mondott róla.

Mondd csak, Testvér, rád mennyire volt jellemző ebben az évben a várakozás? Mit csináltunk az idén? Vártuk-e az Úrral való találkozást? Vagy pedig csak odáig jutottunk, hogy kesergünk a múlóidő felett? Ha eddig nem tettük volna, itt az alkalom. Kezdjük el várni Jézust! Jézussal ugyanis csak az találkozik, aki várja őt. Mi is körülnézhetünk őszintén ebben a vigasztalan világban. Abbahagyhatjuk az olyan hazug vigaszokat, hogy utódaimban tovább élek. Nem igaz. Odafigyelhetünk Isten ígéreteire a Bibliában, s aztán kérhetünk tőle Szentlelket és vár-hatjuk őt! Ilyenek a Simeon lelkületéhez hasonlító emberek. Nem számít, hogy öreg, mégis nagyon aktív ember Simeon.

No és ha jönnek a bajok, Tiszteletes úr? Akkor annál jobban várom a Szabadítót! A hűséges, urát váró szolgát két dolog jellemzi. Ha a gazda távollétében jönnek a gondok, akkora hűséges szolga mindenekelőtt helyt áll. Nem tesz félre semmit. Nem adja fel a harcot. Helyt áll a poszton, ahogy csak bír. Oda őt a gazda állította. Nem elkeseredik, helyt áll! Ez az első.

Aztán mennél nagyobb a baj, annál jobban várja az urát. A keresztyén embert a bajok is Istenhez hajtják. Bárcsak jönne már az Úr! Simeon idejében Izráel, azaz Isten népe, nagyon mélyen élt. Királyuk egy vérszomjas idegen, edomita volt, Heródes. A főpapság és az egész papság olyan emberekből állt, akiket Jézus majd kiostoroz a templomból! Isten népe pedig letiporva és szétszórva élt. A templomban folyt az üres kultusz, csak erre figyeltek. A vallás egyfajta üzletté züllött. Nem is tetszett az Úrnak. No de mindezt nem látta Simeon? Bizonyára látta. Lélekkel teli ember volt, ezt látnia kel-lett! Mit eredményezett ez őnála? Azt, hogy még jobban várta az Urat. Még jobban várta a Szabadító eljövetelét.

Testvérek, van a Bibliában egy törvény. Mennél nagyobb Isten népének a nyomorúsága — akár szellemi, akár fizikai —, annál bizonyosabb, hogy az Isten vagy jön, vagy küld valakit! Érdemes ebből a nézőpontból végigolvasni a Bírák könyvét. A bírák korában Isten népe

gyakran eltévelyedik, lezüllik. Mi történik olyankor? Az Úr Isten mindig küld valakit. A Bírák könyvében több mint tízszer figyelhetjük meg, hogy Isten népe lezüllik. nagyon mélyre csúszik, s akkor az Ur mindig küld egy szabadítót. Soha nem hagyja az Ő népét olyan mélyen, amiben van.

Vagy még korábban: Egyiptomban rabszolgákká csúsznak le az izráeliták. Oda pedig Mózest küldi az Úr. Ha a vallási élet aláhanyatlik az Ószövetségben, mit tesz Isten? Kit küld? Mindig küld egy prófétát. Az Úr Isten nem hagyja el az ő népét. Amikor már nagyon nagy a baj — Heródes egy ide-gen király, edomita származású —, ekkor eljön maga Isten. Pontosan megjövendölt időben, ahogy' Jákób-nak már megüzente: „ Nem múlik el Júdától a fejedelmi bot, sem a vezéri pálca térdel közűl; míg eljő

Siló, és a népek néki engednek. " (1 Mózes 49,10) Amikor elvétetik a fejedelmi pálca Izráeltől – idegen lesz a király –, akkor jön el az Úr.

Simeon pedig várja az Urat. Igaz, nem sokat tud még Jézusról. Annyit nem tud, mint mi. Ám nagyon jól teszi, hogy mégis várja. Nekünk is meg-ígérte Jézus, hogy a végidők nyomorúságában – nem tudjuk pontosan, hogyan és mikor –, nagy dicsőséggel és hatalommal eljön érettünk. Na de pontosan hogyan lesz ez? Testvér, nem tudom! Ám hogy eljön, az biztos!

Így kell ám nézni ezt az esztendőt is. Mennél több a baj, annál közelebb kerülünk az Úrhoz. Ahogy letelik ez az év, Jézus Krisztus második viszszajöveteléhez kerültünk egy évvel ismét közelebb. Már egy évvel kevesebbet kell várnunk. Vigyük el ezt az örömhírt magunkkal haza: Közeledik az Úr, emberek! Egy évvel kevesebbet kell várnunk! – Így már van értelme a Szilveszternek, ha az idő múlását így szemléljük.

S mivel az idővel gazdálkodnunk kell, most ne is nézzük, hogy Simeon életében a Szentlélek Isten mit végez el. Ha az Úr megengedi, holnap szólunk majd erről. Most inkább menjünk el Simeonnal a templomba. Hiszen neki oda kellett mennie. A Lélek neki így parancsolta. Világosan kitűnik majd a templomban számos lelkileg jelentős dolog.

Először is Isten a mi várakozásunkat meg szokta áldani. Simeonét is megáldotta. „Áddig nem halsz meg – hangzik az ígéret –, amíg meg nem látod " Mit látunk még a templomban? Azt is látjuk, hogy akkor teljesíti be az Úr az Ő ígéretét, amikor akarja. Talán Simeon már régóta vár. Nem tudjuk. Az Úrnak van ideje, és ha az Úr mondta, Simeonnak is lesz elég ideje. Jól van megteremtve a világ e szempontból is. Mert hogy mikor kell beteljesednie egy próféciának, azt az Úr tudja. Pontos menetrend szerint teljesedik be. Simeonnak – milyen csodálatos –, éppen azt az órát kell ott töltenie a templomban, hogy legyen valaki, aki méltón köszönti a csecsemő Jézust. Istennek ez is benne van tervében. Simeon is benne van a tervében, noha egy öregem-ber. Anna próféta asszony is benne van Isten tervé-ben. – Így lesz Simeonnak vigasza és öröme egész hátralevő földi életében.

Az öreg Simeon életének értelme lesz! Mitől? Attól, hogy Isten üdvtervének a része, és ő ezt világosan megtudja. Nekünk embereknek esak akkor lesz teljes életünk a földön, ha az Ígéből megtudjuk, hogy az életünk hol helyezkedik el Isten üdvtervé-ben. Mi az, amit nekem meg kell tennem, mert senki más nem teheti meg helyettem? Abban az utcában Isten gyermekei közül csak én lakom. Azok a szomszédok, munkatársak csak tőlem hallhatnak valami fontosat. Ahogy Simeon pótolhatatlan ott a temp-

lomban, úgy te is pótolhatatlan vagy a magad helyén! Hirdetem néked: nagyon boldog vagy, ha megtudod Istentől készített feladatodat! Ám csak úgy tudod meg, ha az Úrra hallgatsz. Isten órájához kell állítani életünket! Őrá hallgatva, Ígéje szerint az ő órájához állítani, és akkor az ember valami bámulatos nyugalmat kap. Tudja az ember, hogy nem késem le azt, amit meg kell tennem. Az Úr üdvterve pontos. Simeon se késik el a templomból.

Amikor a kisded Jézust József és Mária beviszi a templomba, a gyermek negyven napos. Simeon megpillantja a szegény öltözetű családot, más senki nem veszi észre. Ne gondoljuk, hogy csak ez a család volt ott, Mária, József, és a gyermek. Bizonyára volt ott nagyon sok szegény család. Nem is csak Simeon volt ott. Voltak ott nagyon tudós farizeusok, írástudók, akik a templom csarnokaiban vitatkoztak theológiai kérdésekről, s tanítványaikat tanították. Nem vették észre Jézust! Ott ment el mellettük. Milyen bámulatos! Aztán voltak ott gazdagok, talán el voltak valamivel foglalva. Ok se veszik észre. Szegények is voltak ott. Érdekes, ők se

veszik észre. Nagyon sokan mozogtak ám, mert forgalmas hely volt a jeruzsálemi templom. Az öreg Simeon és Anna észreveszi.

Szegények sem veszik észre. Ezt nagyon szeretném kiemelni, mert még az előző rendszerben nagy divat volt a munkásosztályról, az elnyomottakról beszélni és arról, hogy Isten a szegényeké. Ezt hívták forradalom-teológiájának, vagy felszabadítás teológiájának. Csakhogy az nem így van. Az Úr nem automatikusan a szegényeké. Ha valaki szegény, még nem biztos, hogy meglátja Jézust! Keményebben fogalmazva: Szegényen is el lehet kár-hozni, gazdagon is. Ez a Biblia határozott tanítása. A lelki szegény, aki az Úrtól vár mindent. Ilyen például, mint Simeon. Aki tudja, hogy Isten nélkül nyomorult, mert Istennek adósa. Ha egy ilyen ember van ott – és remélem, itt többen vagyunk –, és nagyon figyelünk az Úrra, Simeonnal együtt megpil-lanthatjuk mi is Jézust.

Mit tesz Simeon, amikor az Urat meglátja? Odarohan. Nem marad tétlen. Az ilyen ember azonnal aktivizálódik, mihelyt mennyei üzenetet vesz. Nagyon furcsa dolgokat tesz. Mindenki meglepődik körülötte. Annyira kifejező kép. Képzeljük csak el. egy öreg aggastyán – meghajol egy gyermek előtt. Ugye bámulatos. Karjába veszi a gyermek Jézust. Ugyan ki tudná őt megakadályozni ebben?

Figyeljük meg azt is, milyen tisztelettel bánik Simeon a kisded Jézussal. Olyan, kifejezően tud a Biblia hallgatni is. Nem jegyzi fel, hogy az öreg Simeon gügyögne. Nyilván nem is teszi. Mi szoktunk Jézushoz Karácsonykor gügyögni. Azt hisszük, olyan pici. Simeon tudja, hogy akit a karjaiban tart,

53Ő a világ Ura! Amikor gyermek, akkor is nagy hatalom! Nem úgy bánik vele, mint más

közönséges gyermekkel szoktunk, hanem karjába veszi, ebben a pillanatban nem számít néki semmi. Se földi nyomor, se a várakozás hosszú esztendei, se a múlt, se a földiek. Kimondja: „Mostan bocsátod el Uram a te szolgádat a te beszéded szerint békességgel. " Ezek-kel a szavakkal, karjaiban Jézussal, búcsúzik a földi élettől.

Olyan jó lenne, ha mindnyájan így köszönhetnénk el, amikor majd el kell köszönnünk! Hitünk karjaiban ott lenne az Úr. Legalább az Úr érettünk átszegezett kezét ragadnánk meg! Kimondhatnánk mi is: Uram, én mindent eleresztek, most bocsáss el engem békességben, mert látták az én szemeim is az üdvösségemet! Tudom hova megyek. Nem ragaszkodom az óévemhez, az óemberemhez sem. Nem akarok az óévemből átmenteni jövőre semmit. Nekem mindez nem kell. „Csak Te kellesz, én Úram. Benned mindent meglelek."1 Bocsáss el békesség-ben. Ami a múlt, és ami ebben a múltban nem te voltál, az nekem nem is kell.

Tudunk-e mi így elköszönni? Hitünk karjaiba venni Jézust. Mai idősebbek, vagy fiatalabbak, Simeonok, vagy Annák. Mert itt semmi nem számít. Az életkor se számít, csak az Úr. Így adjunk hálát az elmúlt évért és tegyük le azt is Isten kezébe! Ámen!

Imádkozzunk!Urunk, mi is úgy állunk eléd, mint Simeon, koldusszegényen. Egészen bizonyosak

vagyunk abban, hogy egész esztendőben, sőt az egész elmúlt életünkben nincs semmi érték, amit mi produkáltunk volna. Nálad nélkül nem ér a mi életünk se semmit. Lelki nyomorultak vagyunk, akik jövünk, és semmit nem hozunk. Ám hitünk karjaiba vehetjük ígéretedet. Ezt is te adtad. A te ajándékod az örökélet. Te gondoskodtál Urunk arról, hogy mindez a miénk legyen. Szeretnénk ezt most néked megköszönni! Köszönjük, hogy számon tartasz bennünket is, mint Simeont. Köszönjük, hogy' öregen vagy fiatalon, fogyó erővel vagy még erőnk teljében is terád figyelve járhatunk. Bocsásd meg, ha oly sok mindent teher-nek éreztünk volna itt e földön! Szeretnénk elbocsátani ezt az esztendőt is rád figyelve! Majd ama mennyei úton is kérünk, te légy velünk! Könyörgünk e gyülekezetért és mindazokért, akiket a világ soraiból elpecsételsz magadnak! Adj feléjük bizonyságtételt! Ámen!

' Református Énekeskönyv, 300. dicséret, Wesley K. énekeSimeon próféciája Imádkozzunk!Áldunk és magasztalunk téged teremtő Istenünk, hogy mindeddig megtartottál minket. Kö-

szönjük, hogy új és új kezdeteket adsz. Nemcsak a nagy időkben munkálkodsz, hanem a mi kis

parányi időnkben is. Álkalmat adsz arra, hogy elbocsássuk a régieket és kezdhessünk újat. Újat kezdeni csak te-benned lehet. Nélküled ott folytatnánk mindent, ahol abbahagytuk. Kérünk, óvj meg minket ettől! Te magad munkálkodj Szentlelked által ebben az új esztendőben! Szeretnénk hozzád sokkal közelebb kerülni! Segíts, hogy a tőled távol tartó dolgainkat le tudjuk itt tenni! Jézus Krisztus, te azért jöttél, hogy ez lehetséges legyen. Adj hozzá erőt! Köszönjük, hogy eljöttél érettünk és most is jelen vagy közöttünk. Újévi kívánságként nem is kérhetünk tőled mást, csak egész évre megértett és ható Ígét. A te Ígéd mindent elvégez, átalakít mindazok lelkében, akik csak veszik. Így állunk eléd Szentlelkedet kérve, várva, tőled várva mindent. Kérünk, áldj meg minket! Ámen!

„ És ímé vala Jeruzsálemben egy ember, aki-nek a neve Simeon volt, és ez az ember igaz és istenfélő vala, aki várta az Izráel vigasztalását, és a Szentlélek vala őrajta. Es kijelentetett néki a Szentlélek által, hogy addig halált nem lát, amíg meg nem látja az Úrnak Krisztusát. Es ő a lélek indíttatásából a templomba méne és mikor a gyermek Jézust bevitték szülei, hogy őérette a törvény szokása szerint cselekedjenek, akkor ő a karjába vevé őt, áldá az Istent, mondván: Mos-tan bocsátod el Úram a te szolgádat a te beszéded szerint békességgel, mert látták az én szemeim a te üdvösségedet. Ámelyet készítettél!minden népeknek szeme láttára: Világosságul a pogányok megvilágosítására, és a te népednek. az Izráelnek dicsőségére. – József pedig és a gyermek anyja csodálkoztak azon, amit a gyermek felől megmondott. És megáldá őket Simeon és monda Máriának, az ő anyjának. Íme ez vettetik sokaknak elestére és feltámadására Izráelben. Jegyül, akinek sokan ellene mondanak. Sőt a te lelkedet is áthatja az éles tőr: hogy sok szív gondolatai nyilvánvalókká legyenek. "

(Lukács 2,25-35)Kedves Testvérek!Új évünk első istentiszteletén fogadjuk úgy ezt a felolvasott történetet, mint Istennek egész

évre szóló útravaló üzenetét. Hozzánk szóló üzenet lesz ez, ennek minden felhívásával együtt. Lépjünk át a Jézust sehogy sem váró, vagy a Jézust unottan várók

táborából azok közé, akik sóvárogva várják az Úr-nak eljövetelét! Kérjük el Istentől az ehhez szükséges lelkületet! Ragyogjon fel előttünk Simeon alak-ja! Tegnap este már volt róla szó. Olyan emberközeli módon mutatja be a Biblia ezt az öregembert, hogy el is tudjuk képzelni, amint ott áll a jeruzsálemi templomban. Egy aggastyán, ősz hajjal, kezében a bepólyált gyermekkel. Szinte felszólít bennünket ez a kép. Milyen szép is lenne, ha ez az esztendő ilyen lelkiállapotban telne el! Valamennyien így állnánk és járnánk, Jézust tartva, őt hordozva!

Mit hoz a jövő? -- amit ilyenkor szoktak kérdezni. Sok embert foglalkoztat ez. Nézzünk rá erre a kedves, ősz hajú, öreg Simeonra, aki a jövőtől egyáltalán nem fél. Még az ő közeli elköltözésétől sem. Mert ő nem hal meg, hanem átköltözik az Úr-hoz, mint minden keresztyén.

Nagyon pontosan jellemzi Simeon Jézusnak az eljövendő munkásságát. Ez a prófécia Jézus körül forog. Simeon olyan pontosan megmondja előre az Úr munkásságát ebben a próféciában, hogy mi még utólag sem tudnánk pontosabban összefoglalni. Minden benne van ebben a pár mondatban, amit Jézus tenni fog. Mindezt a Lélek által tudja Simeon megprófétálni. Csak így lehet ilyen titkokat tudni.

Nemde, jó lenne ilyenné válni? Ilyen tisztán látni a magunk jövőjét. Esetleg a mások jövőjét, és a világra következendő dolgokat. Nem lényegtelen semmiségeket, hány fok lesz holnap, vagy esik-e a hó, hanem örökélet, örök halál, örök kárhozat, örök üdvösség kérdését. Világ végét, mi van még előttünk? Hogyan lehetnénk mi is ilyen bölcsek? Hogyan látnánk úgy, mint ez az öreg Simeon? Talán előbb a szavaiból induljunk ki! Nézzük meg, mi mindent mond el, és honnan tudja ezeket!?

Simeon Jézus munkásságáról beszél, ami még ott, akkor a jövő. Jézus még kisded. Simeon három általános dolgot mond először. Majd elmond egy személyes dolgot, ezt Máriának. Az általános dolgok a következők: Jézus „sokaknak elestére” rendeltetett. Elestére, azaz sokan meg fognak benne botlani. Sokan botránkoznak majd rajta. Aztán azt mondja Simeon, „sokaknak feltámadására” rendeltetett az Úr. Némelyeknek pedig, akik nem esnek el,

azoknak feltámadásukra rendeltetett a Krisztus. Harmadszor: „Jegyül, akinek sokan ellene monda-nak.” Ez így volt kétezer éve, és így van ma is, Vörösberényben is. Ezek az általános dolgok világot átfogó próféciák.

Aztán Máriának mond egy konkrét dolgot. A te szívedet, édesanya, egy éles tőr fogja áthatni. Ez már beteljesedett. Majd amikor a golgotai kereszt alatt kell megállnia Máriának, végignézni fia szenvedését, aki nem uralkodó Messiás. Trónusa a kereszt, koronája tövisből van. Amikor látja majd fiátmezítelenül kigúnyolva és vérezve, akkor szívében forog majd, mint éles tőr, a fájdalom.

Nos, tudjuk, hogy ezek a próféciák ma is ígéretek. Ez a negyedik is. Simeon próféciái ma is igazak. Például akik Jézust közülünk ma is szeretik. azoknak szívében, mint egy éles tőrként forog a fáj-dalom. Tudniillik az emberiség ma is megvetéssel és gúnyolódással felel Jézus üzenetére, akárcsak régen. A mennyei szózatra Krisztus-gyalázás a válasz. E próféciának minden szavára rávetül a kereszt árnyéka. Ha az a kereszt az ember lelkében él, akkor sok mindent lát róla. Ama kereszt fel van állítva, Testvérek, lélekben ma is. Arra feszíti fel az emberiség ma is Jézust. Amikor megvetjük őt, megvetjük Igéjét, megvetjük szentségeit, megvetjük a bűnbánatra való felhívását, akkor őt magát vetjük meg!

Néha nagyon rafináltan tudjuk ezt tenni. Olyan rafináltan vetjük meg Jézust, hogy fenntar-tunk egy egyházat Ő nélküle. Van ilyen is. Így vetjük meg. Aztán, amit Ő kér tőlünk, azt nem tesszük. Megmagyarázzuk, hogy nem lehet. Amit Ő megtiltott, azt pedig megtesszük. Mi ez, ha nem megvetés? Tesszük, amit megtiltott, mondván, ilyen a világ. Az egyház a világban él és alkalmazkodnia kell. Tényleg? Nem Krisztusban él az Ő népe? Nem Krisztus-hoz kellene akkor alkalmazkodnia? Úgy látszik, nem. Közben, akik szeretik Jézust, azoknak lelké-ben, mint éles tőr forog a fájdalom. Szomorúan fuldokolnak, és kérdezik: Meddig még Uram?! – Simeon próféciájának van ma is ily szomorú aktualitása. Kár lenne tagadni.

Van azonban kedves, lélekemelő biztatása is. E prófétai lélekkel eltelt aggastyán szavai nagyon sok vigaszt is tartalmaznak. Figyeljük meg szavait! Simeon a görög szöveg szerint is aggastyán, mind-nyájunknál idősebb. Legalább nyolcvanöt-kilencven éves. Ahogy ott áll és beszél, minden idős embernek reményt ad. Oly sokan mondják: Tiszteletes úr, mire vagyok én még jó?

Tényleg, mit tud tenni egy idős ember? Használható valamire? Nézz rá, Testvér, Simeonra! Íme, mennyi mindenre használható egy aggastyán! Prédikál. Próféciát mond. Mire lehet engem még használni? Ugyanerre. ÁA Úr kit-kit használni akar. Kit mire lehet használni Isten munkásságában, az nem életkor kérdése. Még csak nem is iskolázottság kérdése, sokkal inkább annak a kérdése, mennyire használható az ember Isten számára.

Van nagyon sok fiatal, aki teljesen használ-hatatlan. Használhatatlanná tette magát. Haszontalanul tölti az Istentől kapott időt. Ott van ez az öreg Simeon, pár verssel odébb Anna, ő is kilencven felé tart. Egyikőjük sem végzett egyetemet vagy teológiát. Mégis mennyire engedelmes eszközei az Úrnak! – Miért tudnak ezek az öregek ilyenek lenni? Ez

55ugyanaz a kérdés, mintha azt kérdeznénk, hogyan lehetnénk mi is ilyenek? Bizony,

konkrét tennivaló-kat ad elénk a Szentírás. Az első, ami itt kiderül Simeon próféciájából, hogy tele van ószövetségi Igékkel. Ez az öregember Ézsaiás próféta könyvéből idéz. Nagyon pontosan idézi – azaz ismerte! Ismerte Istennek az ígéreteit, amiket az Úr adott, így aztán felismerte, amikor azok saját életében valóra váltak.

Az első kérdés: ismerjük-e pontosan Isten ígéreteit? Most nehogy valaki valami komoly tanulmányra gondoljon. Teológiai iskolázottságra, azt hí-vén, nekünk ki kell tanulnunk a Bibliát. A tudás és az ismeret közt ugyanis különbség van. A tudás mindig valami elméleti dolog. A Bibliában az ismeret valami egészen mást jelent. Talán ilyen hason-lattal lehetne megvilágítani, mint amikor az öreg házasok együtt élnek és a papának kellene valami. Ki sem mondja, de a mama már mozdul. Honnan tudja? Ismeri. Tudja, hány cukor kell a kávéjába, és mikor kell ezt odatenni. Erről nem is beszélnek. Ismeri. Valami ilyesmi a bibliai ismeret fogalom is. Amikor az Úrnak Lelkével tudom, ismerem, amit az Úr akar. Nem lehet megmagyarázni. Sokszor le se lehet vezetni, mégis az illető ismeri.

Vagy esetleg egy másik kép az ismeret bibliai fogalmáról, amikor a nagypapa sétál az

unokájával. V alaki mondta ezt a példát, de nagyon jónak tartom. Nagypapa sétál az utcán a kis unokával. Ahogy mennek, feltűnik két óriási kutya a járdán. Természetesen mindenféle póráz és gazda nélkül el vannak eresztve. Hadd menjenek. A nagypapa miközben beszél a gyermeknek, szépen kezet vált, mintegy a testével takarja a kicsit. Aztán minden baj nélkül túljutnak a veszélyen. A kutyák elmennek mellettük, a gyermek sem ijed meg. A nagypapa mutogat neki és magyaráz, és testével védi a kis unokát. – Honnan tudja ezt a nagypapa? Tanult talán valami gyermek-lélektant? Nem tanult. Ismeri az unokáját, látja előre a dolgokat és tudja, mit kell most tennie. Valahogyan a lelkük összeér.

Nos, a bibliai ismeret, az Isten ismerete vala-mi ilyesmit jelent. Amikor valahogy az ember meg-foghatatlanul, de Isten Igéjét olvasva és imádkozva ilyen mélyen és alaposan megismeri Istennek a dolgait. Nem tud görögül, héberül, pedig a szent szöveget úgy írták, mégis ismeri Istent. Az ismeret az valami titokzatos. Inkább olyasmi, hogy felismerem. Felismerem, hogy most ez az Ige igaz. Ez most lett valósággá az életemben, vagy a gyülekezet életében. vagy annak az életében, akit ismerek és tanácsot kért tőlem. Mivel felismerem, tudom mondani a biblikus tanácsot. Na és e nélkül? E nélkül mit sem tudok mondani, csak a magam bölcsességét, az pedig nem ér semmit.

Simeon is ilyen helyzetben van. Vár. Valami nagyon fontosat vár. Persze, a váradalmával kapcsolatos Ígéket tudja. Mert ezt az ember megjegyzi. Ragad rá. Nem kell azt tanulni, biflázni, hogy Ézsaiás 52,9 és akkor idézem. Valahogy ezt az ember úgy menet közben megtanulja. Fontossá válik a számára.

Itt ugyanarról van szó, amit az Ur Isten mondott. Ezt , éli át Simeon. Ez egy bibliai értelemben vett ismeret. Felismeri, hogy Isten Igéje beteljesedik. Most mindez a Szentlélek által és a Szentlélekkel szoros egységben zajlik. Erre is ki fogunk még térni. Ám mielőtt kitérnénk, egy dolgot emeljünk még ki!

Tegyük fel a kérdést: mi ismerjük-e pontosan például Istennek a végidőkről szóló üzenetét? Ami még előttünk van. 0, de sokan nem ismerik! Annyi botránkozásnak az alapja aztán ez. Mást várnak, mint amit az Úr ígért. Bibliakörön végig vettük ezt a témakört. A végidők jeleit. Ott láttuk a végidők jeleként, hogy 1948-ban megalakult Izráel állama. A végidőkben a szeretet sokakban meghidegül. Isten teremtési rendjét az ember felforgatja. A nők férfiaknak néznek ki, a férfiak néha nőknek, és nem is sorolom a többi jelet. Eljön még az Antikrisztus és lesz egy elragadtatás a Krisztusban.

Még egy fontos dolog ezzel kapesolatban: Ismerjük-e, mit ír a Biblia az egyház sorsáról a végidőkben? Szinte országosan nem ismerik. Úgy gondolják, hogy egyre dicsőségesebb lesz az egy-ház, és akkor jön el az Úr. Nem tudom, honnan vették az egyház végidőbeli tündöklését? Á. ennek van egy nagy veszélye. Eljön az Úr. Mi ezt így szeretnénk, de nem így lesz. Megmondta az Úr és kell ezt ismernünk: nem nagyobb a szolga az Uránál. Az egyház, az igazi Egyház kiirttatik. A látszategyházzal mi lesz? Az Antikrisztus egyházává válik. Az lesz a keresztyénüldöző. A Jézus elleni erők támadása egyre nőni fog, egyházon belül is. Jézus fi-gyelmeztetett: emlékezzetek, én jó előre megmondtam néktek!

Amikor ezek a jelek bekövetkeznek, mit tesz a keresztyénség zöme? Elkeseredik. Mert ő úgy gondolta, valamiféle diadalmenet lenne a keresztyénség a végidőkben. Mivel viszont úgy történnek a dolgok, ahogy Jézus kétezer éve megmondta. nem a mi elvárásunk szerint, erre mi nem értjük. Elkeseredünk, és meginog a Jézusba vetett bizalmunk! Ezért fontos, hogy azt ismerjük, mit tanított Jézus. Nem a mi elképzeléseinket. Aki közülünk ismeri a végidőkről szóló tanítást, az igen is erőt merít belő-le. Az hűségesen el tudja hirdetni, akár csak Simeon. Felismeri az idők jeleit, rámutat, és mondja: most teljesedik be ez az Ige! Látod Testvér, milyen hű az Isten?! Ez is beteljesedett.

Simeon is így tud konkrét dolgokat mondani Máriának és Józsefnek Jézusról. Igy képes össze-

56foglalni Jézusnak a váltságművét, annak lényegét egy képben. Figyeljük meg, ezek a

szavai is Isten korábbi kijelentésén alapulnak. Felismeri a Lélek vezetésével, mi áll még Jézus előtt a régi Ígék alap-ján!

Most ha valaki megkérdez bennünket arról, mi lesz a következő évben? El lehet neki

mondani bátran, Simeonnal együtt: ebben az esztendőben is rengetegen fognak elkárhozni. „Mert Jézus vettetett sokak elestére.” Emberek százezrei fognak az új esztendőben is a kárhozatba menni. Ezt így mondja az Úr. Jézus sokak elestére rendeltetett.

Még mit tudunk mondani? Néhányan, kevesen fognak üdvözülni. Mert megmondta az Úr: „ szoros az a kapu és keskeny az az út, amely az élet-re visz, és kevesen vannak, akik megtalálják azt.” (Máté 7,14) Ám némelyeket az Úr fel fog emelni üdvösségre. Ez is igaz. Néhányan üdvözülni fognak. – Egyre több a végidőkre utaló jel a világban is. A bibliaismeret azt jelenti, hogy ezeket a jeleket felismerem és elhirdetem.

Végezetül mindezek alapjáról, a Szentlélek Isten munkásságáról legyen szó. Simeonban munkálkodó Szentlélek azonos azzal, mint aki bennünk is munkálkodik. Tudniillik csak az képes az Ígék mentén prófétai látásra, csak az képes elhirdetni, annak van ehhez bátorsága, az képes az Igék mentén szólni, aki Isten Lelke által szól. No és hogyan lehet a Szentlelket elnyerni? Talán furcsának tűnik, de se-hogy. Ez az, amiről a világ nem tud semmit és nagyon sok esetben az egyház sem tud semmit. Bámulatos, könyveket írnak róla lelkes fiatalok, úgy hívják őket, hogy karizmatikusok, akik a Szentlelket hangsúlyozzák. Mégis nagyon sok mindent nem tudnak. Miközben írnak a Szentlélek Istenről, lát-szik, hogy nem ismerik.

Tanít a Biblia erről részletesen, tudniillik, soha nem mi nyerjük el a Szentlelket. Aki már kapta, és aki szintén ismeri a bibliai kijelentést, az tudja, ez fordítva van. Nem mi nyerjük el a Szentlelket, a Szentlélek Isten nyer el bennünket. Ő vesz bennünket birtokba. Egyszerűen nem mi birtokoljuk őt, Ő birtokol bennünket! Akkor mi mit tehetünk? Semmi esetre nem azt, hogy a Szentlelket megpróbáljuk az életünkbe beleerőszakolni, mert az nem fog menni. Az egyetlen, amit tehetünk, hogy önmagunkkal szembe fordulunk, és ami gátja van a Szentlélek Isten munkásságának bennünk, erre az Ige rámutat, azt elkezdjük rombolni. Ha nem megy? Akkor ah-hoz kérjük Jézus segítségét, és még erőteljesebben romboljuk! Voltaképpen, Testvérek, a keresztyénség egy ilyen állásfoglalás. Állást foglalok önmagammal szemben. Elkezdeni önmagammal szemben a harcot. Nagyon nehéz harc ez. A legnehezebb, ám ez az egyetlen lehetőségünk.

Nagyon rossz nézni azt a sok eleve tévútra vivő erőlködést, amikor a Szentlélek elnyerésére törekednek, vagy ember által próbálják meg elnyerni. Ember embernek Szentlelket nem adhat! Soha! Benne van a Bibliában az is, hogy nem adhat.' Nem a Szentlélek mellett kell nekünk kardoskodni, ha-nem önmagunk ellen. Amikor önmagunk ellen vívjuk ezt a harcot, aközben kapjuk. Adatik.

No és ha valaki többet merészel? Testvérek, annak furcsa tapasztalata lesz. Birtokolni akarja a Szentlelket, és mindig kisiklik a keze közül. Teljesen meddő küzdelmet fog folytatni. Mintha vizet markolászna, annyi lesz az eredménye. A Biblia mindig azt tanítja, hogy a Lélek van felül. Itt az Igében is mit olvastunk Simeonról? „A Szentlélek vala ő rajta.” Nem fordítva. Nem Simeon gyűrte le a Szentlelket. Ő nem rendelkezik vele. A Szentlélek van őrajta. A Lélek van felül. Ezt értsük lelkileg is nagyon pontosan, és hangsúlyozzuk!

Simeon itt azt is elárulja, mi mindentől kell megfosztani magad, ha azt szeretnéd, hogy a Szent-lélek birtokba vegyen téged. Röviden megmondja: mindentől meg kell magad fosztani! Mindentől! Olyan sok minden gátja lehet bennünk a Lélek munkásságának. Kezdve az Igeolvasás terén való lustaságtól, az ima elhagyásán át, folytatva el egészen a rég begyakorolt reflexekig, akár bűnös szokásokig. Rengeteg minden lehet az ok, és ez minden-kinél változik. A bölcs ember ismeri önmagát, mert állandóan harcol ellene. Csakhogy minden felismert akadálytól meg kell szabadulni. Állást kell foglalni e tendenciák ellen.

Istent ebben a szent szövegben Simeon úgy is nevezi, hogy despota. Azt mondja: „Mostan bocsásd el Úram – és ez úgy van írva, despota – a te szolgádat békével.” A despota azt jelenti, hogy ön-kényúr. Megint csak Isten szuverenitásán van a hangsúly. Mert például a királyt köti a koronázási esküje. Magyar királyt úgy tudom az alkotmány, az Aranybulla is kötötte. A császárt a választófejedelmek tanácsa korlátozta. A köztársasági elnököt a népakarat és az alkotmány. Ezzel szemben a despotát semmi nem köti! A despota azt tesz, amit akar. Ő egy keleti uralkodó. Nem véletlen, hogy itt így fogalmaz az eredeti szöveg. Az Urat despotának nevezi Simeon. – Testvérek, Isten hajszálpontosan ilyen! Szuverén, teljhatalmú Úr, és egy szavunk nem lehet vele szemben!

Mi van akkor, amikor mi próbálunk Isten rendeléseivel szórakozni, mentegetőzni, netán magyarázkodni? Néha még perlekedni is? Testvér, akkor Istent lefokozzuk. Maximum egy földesúrrá vagy

1 Például 2Királyok 2,10 héber szövege! „ Lehetetlen dolgot kérsz.”57egy polgármesterré, akivel meg lehet vitatni a dolgokat. Addig nem ismered az Urat, amíg

őt despotának, teljhatalmú Úrnak nem látod. Ha Ő teljhatalmú Úr, ebből az következik, hogy én csak a szolgája le-hetek, semmi más. Rabszolgájává kell lennem, porba hullani előtte, és maradéktalan teret engedni az Ő parancsainak. Az ilyeneket veszi birtokba a Lélek.

A többivel mi lesz? A többit nem veszi birtokba. Miért nem? Mert Isten ebben a világban el akar végezni valamit. Istennek üdvterve van. Ha általam végezheti el, ha én neki egészen engedelmes vagyok, akkor általam végzi. Ha én állandóan engedetlenkedem, akkor keres az Úr valaki mást.

Szemléletese: Még amikor motoroztam, volt egy elegáns bőrkesztyűm. Mindenféle fényvisszaverő prizma volt rajta és egyéb csatok, kellékek. Még drága is volt. Csakhogy a kesztyűnek lett egy baja: amikor kapott egy kis vizet, megázott, egészen merevvé vált. Nem lehetett benne vezetni. Ellenállt a kezem mozgásának. Nem tehettem egyebet, mint-hogy félredobtam, mert nem tudtam benne vezetni. Másra se tudtam használni. Elővettem egyik öreg, repedt kesztyűmet, az nem volt ilyen szép, de csodálatos módon engedelmeskedett és lehetett benne vezetni.

Pontosan így vagyunk az Úrral. Az életünk olyan, mint egy kesztyű. Az Úr belénk akar nyúlni felülről, s dolgozni akar általunk! Csak az a kérdés, milyen kesztyűi vagyunk mi az Úrnak? Engedelmes? Kezéhez simuló? Ennek a Despotának minden paranesát átvesszük? Vagy nem? Ha ellenállunk, akkor merev kesztyűk vagyunk. Ha mondjuk a mi ötleteinket, akkor is merev kesztyűk vagyunk. Képzeljük el azt a képtelenséget, hogy a kesztyű önmaga kezdene el dolgozni! Az én kezemen. Vagy egy szerszám önállósulna – a kőműves kihajítaná.

Mi Istennek szerszámai, eszközei vagyunk. Használni akar minket az Úr, de annak ez az engedelmesség a feltétele. Akkor az Úr birtokba vesz minket. Nem mi erőszakoljuk ki a Szentlelket. Ezért nem lehet ezt semmilyen kézrátétellel vagy lelki-gyakorlattal kierőszakolni. A Szentlélek adatik, jelzi is a görög szöveg passzív alakja.

Simeont is birtokba veszi az Úr. Most jó ér-telemben önmagunkkal szembefordulva munkálkodjunk azon, hogy ebben az évben mennél többünket birtokba vegyen az Úr. Ez az év lehet egy harc, mindenkinek az önmaga ellen vívott harca. Nehéz harc, de megéri. Kezdjük azzal az imádsággal, hogy: Mindenható Istenünk, használj minket arra, amire akarsz, hadd legyünk eszközeiddé! Ámen!

k!klHatalmas Istenünk, szeretnénk megállni teelőtted, és az egész évre áldásodat kérni!

Történjen minden a te akaratod szerint! Bennünk nincsenek elvárások, nincs semmi kikötésünk. Azt szeretnénk elérni, hogy Te dolgozz életünkben! Szeretnénk, ha a te szép terved valósulna meg ebben a gyülekezet-ben! Kérünk, segíts, hogy ez lehetséges legyen! Szeretnénk egészen átadni magunkat neked! Kérünk, hogy a te Igaz ismereted áradjon belénk, mely utakat jelöl ki egész évben! Jézus Krisztus neked köszönjük, hogy kereszthalálod óta ez a szolgálat minden-kinek lehetséges. Köszönjük, hogy öregen is, betegen is mindenképpen kellünk neked. Köszönjük, hogy használni akarsz bennünket és ez semmit nem változott. Kérünk, ne tegyük magunkat használhatatlanokká! Köszönjük, hogy bajainkért, szükségleteinkért nem is kell szinte könyörögnünk, mert te jobban tudod, mire van szükségünk. A tieidnek mindig megadod azt, ami kell. Bocsáss meg, ha eddig csak a bajok miatt könyörögtünk volna! Bocsáss meg, ha eddig csak adományokat akartunk volna tőled kicsikarni! Most szeretnénk engedelmeskedni! Kérünk, tégy minket a te megragadott öreg Simeonaiddá, hogy bizonyosságunk legyen! Tégy bennünket bizonyságtevőiddé! Mutasd meg, kinek mit üzensz általunk! Úgy fogjuk továbbadni, ahogy te üzented. Könyörgünk egyházadért, legyen a tiéd, ne másé! Könyörgünk szeretteinkért, a távollevő-kért! Adj feléjük küldetést! Ne csak ebben az évben, hanem életünk minden idejében! Ámen!

Anna, Fánuel leánya Imádkozzunk!

Mennyei Édesatyánk, te vagy a mi teremtő Istenünk. Köszönjük, hogy gyámolításodat naponta érezzük. Oly gyakran átéljük oltalmazó kezed munkáját. Köszönjük azt a sok áldást, amit eddig is kaptunk. Éppen úgy megköszönjük, akár ez az idős Anna itt az Ígében. Urunk, te vagy az elesettek fel-segítője, az özvegyek gyámola és az árváknak vigasztalója. Magasztalunk, mert bajainkban is törődsz velünk, sokszor és sokféleképpen nyújtod se-gítségedet. Bocsásd meg, ha ezért a sokféle és dúsan áradó kegyelemért eddig hálát sem adtunk neked. Most egy emberként szeretnénk ezt színed előtt megtenni. A legnagyobb megtartó kegyelem abban volt Urunk, hogy értünk, érdemtelenekért egyáltalán eljöttél. A senkinek se kellő és hiábavaló életünket megváltottad, megtartod az örökkévalóságban. Ke-

58gyelmed hadd érjen el bennünket most is! Ha bárki közülünk gyenge, őt erősítsd! Ha

roskadna közülünk bárki, mutass neki olyan utat, ahol erőt nyerhet! Ahányan itt vagyunk Urunk, annyiféle teher alatt nyögünk. Vonj minket magadhoz a Lélek által Ígéddel! Taníts minket bővölködve élni! Benned van minden áldás! Kérünk, áldj meg minket Igéddel és világos üzeneteddel! Ámen!

„És vala egy prófétaasszony, Anna, a Fánuel leánya, az Áser nemzetségéből (ez sok időt élt, miután az ő szüzességétől fogva hét esztendeig élt férjével, és ez mintegy nyolcvannégy esztendős özvegy vala), aki nem távozék el a templomból, hanem böjtölésekkel és imádkozásokkal szolgál vala éjjel és nappal. Ez is ugyanazon órában oda állván, hálát adott az Úrnak, és szóla ő felőle mindeneknek, akik Jeruzsálemben a váltságot várták. – Es mikor mindent elvégeztek az Úr törvénye szerint, visszatérének Galileába, az ő városukba, Názáretbe. Á kis gyermek pedig növekedék, és erősödék lélekben, teljesedve bölcsességgel; és az Istennek kegyelme vala ő rajta.”

(Lukács 2,36-40)Kedves Testvérek!Amikor a gyermek Jézust, mint csecsemőt bemutatják a jeruzsálemi templomban, akkor

Isten törvényének tesznek eleget. Jézus első eljövetelekor Izráel vallási és politikai vezetői lelkileg teljesen halottak voltak. Észre sem veszik a közéjük jött Messiást. Mit tesz Izráel főpapja, papsága és királya? Mást, mint ami a feladatuk lenne. Önmagukkal vannak elfoglalva, elmerülnek politikai és pozíció-harcaikba. A papságot a templomi bevételek alakulása érdekli. Izráel királyát pedig a saját uralma. Heródes politikai terveket sző, és mindenütt árulást szimatol. Ez idő tájt hatalmi tébolyában saját családját irtja ki. Ezzel vannak elfoglalva a papok és a király Izráelben.

Mit tesznek az Úr első eljövetelekor a próféták? Testvérek, Jézus eljövetele előtt Izráelnek már évszázadok óta nem adatott próféta. Isten kijelentései Malakiás prófétával leállnak. Ekkor és ilyen nyomorúságos körülmények között hozzák el a gyermek Jézust a templomba. Amikor eljön az Úr, Isten két prófétát is támaszt a semmiből. Két öreget. Róluk olvastunk Igét. Az egyik Simeon, egy öreg-ember. A másik Anna, egy idős özvegyasszony. Simeonról volt már szó, most is olvastuk, mennyi mindent kijelent Isten rajta keresztül. Simeonon keresztül Isten kijelenti Jézus későbbi teljes munkásságának tökéletes vázlatát. Oly annyira, hogy József és Mária elcsodálkoznak: honnan tudja ez az ember

így a jövőt? A Bibliát olvasva mi is elcsodálkozhatunk.Simeont követi Anna, aki özvegyasszony. Figyeljünk fel először e tényre! Két egyszerű

öregember fogadja Jézust. Amíg a hivatalos előkelőségeket mellőzi Isten, két öreget megszólít és elhív. Két öregember. Mert öregen is lehet valaki fontos. A pszichológia szerint az öregedés a testi és a szellemi leépülés ideje. A Biblia azt mondja, hogy idős emberek, akik odaszánják életüket Isten szolgálatára, nem épülnek le. Ugyanúgy szolgálhatnak, mint a fiatalok. Bárki van köztünk idős, vagy megfáradt, gondoljon erre! Gondolj erre idős Testvérem, te sem vagy felesleges az Úrnak szolgálatában, akár e két öreg sem az!

Nemcsak a koruk érdekes, a nemük is. Az aggastyán Simeon és az idős Anna nemcsak öregek, hanem az egyik férfi, a másik nő. Nemcsak az öregeket reprezentálják, hanem az egész emberiséget. Hiszen az emberiség kikből áll? Férfiakból és nőkből. Idős férfiakat és

nőket egyaránt szolgálatba állít Isten. Nálunk mintha csak az asszonyok dolga lenne a vallás, az istentisztelet.

Harmadszor figyeljük meg, milyen különös a bibliai tudósítás! Simeonnak, aki előbb szól, az öregembernek a személyéről alig tudunk valamit, ám a prófétikus beszédét részletesen leírja a szent Íge. Annánál pedig fordítva van. Az ő szavai nem maradtak fenn, annál többet tudunk személyéről. Ki volt, hol született, hol élt, mit tett. Európai ember-nek ez a sorrend is különös. Mi itt Európában előre engedjük a hölgyeket. A Bibliában mit látunk? Előre megy a férfi, Simeon, majd Anna, a nő. Itt Európában mintha a nők is többet beszélnének. A Bibliában pedig: Simeon beszél hosszan, férfi létére ő beszél többet. Anna fellép, de csak megerősíti szavait.

Miért ez a sorrend? Azért, Testvérek, mert a Biblia a teremtési rendre is utal. Nagyon ritkán fordítja meg a férfi és nő sorrendjét, viszonyát. A Biblia a teremtési rendre utal, ugyanis a férfi teremtetett először. Aztán láttuk néhány hete, hogy a prófétai tiszt férfiúi elhívás. Egyáltalán nem véletlen, hogy Anna szavait nem jegyzi fel a Biblia. Akkor miért nevezi mégis Annát prófétanőnek, ha a prófétai el-hívás férfiakra vonatkozik? Miért vannak a Bibliában prófétanők? Ott van az Ószövetségben Debóra ― volt róla szó. Aztán Hulda. Szintén prófétanő.

Mikor ad Isten prófétákat nők közül? Akkor, ha a férfiakat meg akarja szégyeníteni. Akkor elhív egy nőt. Ha a férfiak tunyák és elhagyják az Úr út-ját, akkor Isten – figyelmeztetésül – elhív egy nőt. Itt Annának a fellépése megszégyeníti a férfiakat. Különösen megszégyeníti a jeruzsálemi hivatalos vallási előkelőségeket. Gondoljunk ebbe bele! Mi van itt Anna fellépésében? Egy egyszerű özvegyasz-

59szony, ha figyel, többet lát Isten titkaiból, mint a híres jeruzsálemi főpapok és papok

együtt. Mivel a prófétanők köre a Bibliában nagyon kicsi, sokkal kisebb kör, mint a férfi prófétáké, annál nagyobb dicsőség oda bekerülni. Nagyobb kegyelem. Anna nagyon nagy kegyelmet kapott.

Eddig nagy távlatokban néztük meg az Ígét, ezek után nézzük meg közelebbről Anna életét. Szinte egy személyigazolványt ki tudunk tölteni, annyi mindent közöl róla a Biblia. Neve Anna, ami „kegyelmet” jelent. Valóban nagy kegyelmet kapott. A bibliai nevek mindig jeleznek valamit. Apja neve Fánuel. Ez a név pedig azt jelenti, „Istenre néz.” Ha valaki Istenre néz, „Isten arca előtt” van. Fánuel. Ha ilyen apja volt és jellemzi őt a neve, akkor Annát gyerekkorában Istenre nézve nevelték. Ő úgymond vallásos nevelést is kapott. Nem semmi az, csak önmagában véve kevés.

Szülőfaluja Áser törzsének a területén volt. E törzs több dologról is híres. Egy jómódban élő törzs volt. Ok adták a király asztalára az ínyenc falatok zömét. Ami náluk termett, az másutt nem termett meg. Hiánycikkeket termeltek, amiből jelentős be-vételük volt. Boldog törzs volt – Áser neve is azt jelenti „boldog” –, jómódú törzs volt és volt még egy előnye: Távol volt a főváros zajától, intrikájától es züllésétől. Jeruzsálem az ország déli részén van, Áser törzse pedig északnyugaton, fenn az ország északi részében.

Nos, itt távol a fővárostól nőtt fel Anna. Itt gyerekeskedett, itt kapta nevelését. Itt ment férjhez tisztán. Ezt kiemeli a Biblia. Házasságának hét esztendeje itt telhetett el Áser törzsében, nyilván jó-módban és boldogságban. A férj nevét nem ismerjük. Csak azt a szomorú adatot tudjuk még, hogy hétévi házasság után a férje meghal. Időközben szülei is elhalhattak. Testvéreiről semmit nem tudunk, gyermekeiről is hallgat a Biblia. Van egy ilyen alapelv, hogy amiről a Biblia hallgat, az általában nincs. Annát nyugodtan elképzelhetjük, mint egy magányos özvegyet.

Hosszú özvegysége alatt – hiszen nyolcvan-négy éves, amiből mintegy hatvanöt évet volt özvegy – miből élhetett? Izráelben nem volt egyáltalán özvegyi nyugdíj. Képzelhetjük, mit élt át egy ilyen fiatalasszony, aki a biztonságból, férje mellől hirtelen a teljes létbizonytalanságba csöppen! A férj halála látszólag teljesen kettétörte Anna életét. Ott nem volt szociális segély sem, még annyit sem kaptak, mint mi. Semmit se kaptak. Ne szidjuk azt a keveset, amit kapunk. Izráelben az özvegyek némi templomi támogatásból és elsősorban rokonságuk könyöradományából éltek. Elképzelhetjük, hogy Annát nem vetette fel a jómód.

Milyen különös életút ez. Talán köztünk is vannak többen ilyenek. Jómódú gyermekkor, aztán valami rövid házasság vagy boldogság után jön egy csapás, majd jönnek a

megpróbáltatás hosszú évei, évtizedei. Egy átlagos asszony, Anna helyében zúgolódna. Miért tette velem ezt az Isten?! Hogyan engedhette meg?! Panaszkodna. Legalább is keseregne. Azok a régi szép idők...! Emlékezne. Ismerünk ilyen embereket, akik így indulnak boldogan, aztán éri őket egy csapás, hosszú ideig sanyarú körülmények között élnek. Mi jellemzi az ilyen embert? Tele van emlékezéssel, kesergéssel. no és elégedetlenséggel. Azaz önmagával.

Annáról semmi ilyet nem olvasunk. Ellenkezőleg. Valami mást. Amikor a gyermek Jézust beviszik a templomba, Anna nyolcvannégy évesen ott : van. Előbb Simeon mond egy próféciát Jézusról, az öregember. Anna azt végig várja – nem beszél bele, mint afféle bőbeszédű öregasszony –, vár a sorára. Azután, mikor Simeon elmondta a magáét, előlép. Megerősíti Simeon szavait. Lehet, hogy csak ennyit mond: „Igy lesz ez!”

Tegyük fel a kérdést: Hogyan került Anna a távoli Áser törzs lakóhelyéről ide Jeruzsálembe? Most jött, pont erre az alkalomra? Nem. Azt írja az Ige, hogy Anna már régóta Jeruzsálemben él. Nagyon valószínű, hogy özvegységre jutva elköltözött a lakóhelyéről, Áser törzsétől. Otthagyta a házát, ahol boldogan élt. Otthagyta az emlékeit. Mindent otthagyott és Jeruzsálembe jött lakni. Miért? Egyáltalán nem azért, hogy belevesse magát a nagyváros forgatagába és örömeibe. Hanem azért, hogy Istenét szolgálja. Igy foglalja össze a bibliai tudósítás:

"nem távozék el a templomból, hanem böjtölésekkel és imádkozásokkal szolgál vala éjjel és nappal. " Templom pedig a világon egy volt, a jeruzsálemi templom. Ez a miénk itt imaház. Anna a templomba ment szolgálni. Ott imádkozik, ott tusakodik, ott él. Ezzel telnek napjai.

Egy fiatal özvegy nagyon sok kísértésnek van kitéve, pláne ha csinos. E kísértésektől megőrzi őt az Úr. Zúgolódni is kezdhetne. Aztán ha valaki el-kezdi a zúgolódást -- úgymond itt vagyok a nagyvárosban, mindennek kitéve –, megkeményedhet belülről. Végül lehet belőle egy sértődött, kellemetlen személy, akinek minden szava csak úgy szúr. Sőt. történhet vele még rosszabb, elzüllhet. Ez az egy ik lelki út, a lefelé vezető lelki út. Jó látni, hogy Anna erre az útra nem lép rá.

Van egy másik lelki út is, egy felemelkedő, amikor a csapásokban valaki Isten előtt megnyílik. Mikor elkezd valaki imádkozni és az Ígére figyelni. Aki ezt megteszi, bármekkora csapásokban is éljen, az erőt kap. Hadd mondjam el boldogan mindenki-nek, olyan sok példa van rá: aki a bajaiban az Úrhoz

60fordul, mindenekelőtt kap egy adag békességet a szívébe! Ettől már előbbre tart, mint a

békétlen világ. Azután kap erőt, és ez nagyon sok kísértéstől megóvja. A kísértések az imádkozó embert eleve el-kerülik. Elkerülik olyan kísértések, mint a gyász során a meddő kesergés. Hiszen özvegy. — Minden gyászra áll, ha valaki elmegy az életünkből, ott támad egy űr. Ezt az űrt a pogányok halottkultusszal töltik be, mások itallal vagy szórakozással. A ke-resztyén ember azért imádkozik, hogy ezt az űrt az Isten töltse ki.

Aki idáig eljut, az már könnyen tud ezután a lelki úton haladni. Mert az imádkozó és Ige melletti élet egy csodálatos élet. Mindenekelőtt erőben bővölködő életté lesz. Annának is az özvegység minden hátránya előnyére változott. Itt derül ki, hogy csak látszólagos hátrány ám, az özvegység. Minden özvegyet elérhet a csábító. m ha jön, viszszautasítja, és könnyen tesz bizonyságot: nekem a támaszom az Úr.

Aztán egy olyan özvegy, mint Anna, tényleg csak Istenben bízhat. Kire támaszkodhat még? Férj nincs, család nincs, csak az Istenben bízhat. Még ha rokonai vannak is, elmaradnak. Nem nagyon lehet azokra számítani. Senki nem tud olyan teljesen Istenre hagyatkozni, mint egy magányos özvegy. Senki nem tud olyan gyakran, naponta Istenre hagyatkozni, mint aki valóban csak Istenre támaszkodhat. Aki ezt nemcsak mondja a szájával, hanem éli is, annak óriási mennyei erőtartalékok nyílnak meg.

Ez általában az Ígével indul. Elkezdi az ilyen ember Isten Ígéjét kapni, érteni, azaz értelmes emberré lesz. Az Ige világa pedig titkokat tár fel. Az Ígét értő ember megérti a múltat, a történelmet. Mire történtek a dolgok? Megérti a jelenét, és látja a jövőt. Mert azt Isten kijelentette. Dániel próféta könyve már Anna idejében meg volt írva. Anna látja a jövőt. Tudod-e Testvér, az Íge-értő emberek olyan titkokat tudnak, amiről a világnak fogalma sincs?! Akarsz-e titkokat tudó ember lenni? Nem belefeledkezni a Népszabadságba és a semmi hírekbe — az

csak a felszínt mutatja. Akarod-e tudni, mi miért történik ma is a világban? Kezd el az Ígét tudakozni! Ott az Úr Isten ezt meg fogja mutatni.

Mindenekelőtt Anna megismeri az életét. Megismeri az élete végső célját, és mélyen megérti gyászát is. Csak a Lélek által lehet eljutni erre az állapotra! Ez egy csodálatos állapot, a keresztyénség, nem kevesebb!

Anna így bővölködve él és önként szolgál az Úrnak. Közben várja Isten szabadítását. Várja, mi-kor jön a Messiás. Ma azt mondanák rá, szektás. Persze, a hitetlenek, akik nem várják, ezt mondják ránk. Szektás. Pedig Anna nem tett mást, mint az ószövetségi próféták által megüzent Isteni szót halálosan komolyan vette. El fog jönni a Messiás! Milyen jó, hogy komolyan veszi! Amikor meghallja Simeon bizonyságtételét, azonnal Simeon mellé lép.

Honnan tudja Anna, hogy igaz az, amit Simeon mond? Ez a másik titka a lelki embereknek. A lelki emberek azonnal felismerik egymást a Lélek-ről. Olyan érdekes ezt meglátni. Találkozom olyan emberekkel, akiket nem is ismerek, Hollandiából jön, vagy egész máshonnan. Soha nem láttuk egy-mást. Percek alatt látom, hogy egy húron pendülünk. Egy Lélek mozgat minket. Találkozom más ember-rel, aki lélektelen. Látom, hogy másról beszél, mint amit az Írás üzent. Teljesen idegen tőle. Pedig talán református, mégis más hullámhosszon mozog. A lelki emberek felismerik egymást a bennük munkálkodó Lélekről.

Amíg, Simeon prófétál, Anna végigvárja és megerősíti. Igy lesz szép a prófétai szó. Igy lesz két tanúbizonyság. Mit is mond a Biblia? Két tanúbizonyság az érvényes. Egy tanú nem tanú. Két tanú már elég. A Mózesi törvények alapján jelenti ki később Pál apostol: „Két vagy három tanú vallomása alapján megáll minden dolog.” (2Korinthus 13,1) Simeon és Anna tanúságtétele megáll. Ez egyszerű házaspár kicsiny gyermeke lesz felnőve a megígért Messiás! Így Simeon lesz az előénekes, Anna a visszhangja. Simeon az előhang, Anna rá a válasz.

Odaállni a prófétai szó mellé. Milyen fontos ez! Odaállni a prófétai szó mellé akkor is, ha azt csak egyetlen egy ember mondja, és mindenki más hallgat. Testvérek, ez nagyon fontos szolgálat ám! Mi azt szoktuk mondani, felesleges ismétlés. Minek mondjam, mondja az?! Miért mondjam én is? Mondja a lelkész — egyedül! Pedig nagyon fontos lenne, ha ott, ahol vagyunk, odaállnánk a prófétai szó mellé mi is! Egyáltalán nem felesleges dolog azt megerősíteni. Jó lenne ezt átvenni a Bibliából.

Anna is bizonyságot tesz, így Simeon nem marad magányos harcos. Fontos ám, hogy gyülekezeten belül, ha megszólal egy bizonyságtétel, akkor lelki képességeinkhez mérten álljunk mellé! Meg-erősítő, hitvalló — így mondjuk ezt. Mondd csak Testvér, te kinek vagy a megerősítő hitvallója?! Mindenféle mendemondát erősítesz meg. vagy pletykát, netán rágalmat? Vénasszonyos meséket, vagy az Isten Igéjét? Ez az az Íge, ami mindegyikünket megmér. Ebben mi is lehetünk Annákká.

Visszatérve az alapigéhez, nem tudom, Anna pontosan mit mondott. Valószínű csak annyit: Én is vallom, hogy ez a gyermek a Megváltó! — Ám korábbi templombeli szolgálata, csendes imádkozása. mind-mind hitvallás volt. Bizonyára a magatartása is prédikált, és ez is hit, ez is bizonyságtétel. Bár-hogy is volt, nyugodjunk meg, nemcsak ékes szavú özvegyasszonyokra van szükség. Nem mindenki tud

órákig bizonyságot tenni. A hitvalláshoz nem kell senkinek theológiát végeznie. A hitvalláshoz a hitet élni kell. Aki így éli a hitet, az imaélete során meg-telik Istennel, azaz Lélekkel, és a Lélek túlcsordul rajta. Az ajkán az jön ki, amit kapott. Ezért hat, mert más, mint a világ beszéde.

Olvassuk még Annáról, hogy böjtölt is. nem tudjuk, hányszor, de a kor szokásai szerint minimum hetente kétszer. A böjt lelki értelmét az evangélikusok is ismerik. Egy evangélikus Íge-magyarázót olvastam, aki arra utalt, hogy Anna látta kora Izráelének az istentelenségét. Látta, amint az egyház kihűl, mindenki mással foglalkozik. Ezért helyettük és érettük könyörgött. Ezt jelenti itt a dupla böjt. Teszi helyettük, aztán érettük.

Ez ma Magyarországon nekünk is szomorúan aktuális feladat lenne. Könyörögni mindenekelőtt a magyar népért, mert nagyon elesett. Egymás közt hiába mondjuk. Odaállni az Úr elé, úgy imádkozni népünkért! Szoktuk-e mi ezt? Imádkozni helyettük és imádkozni érettük. Imádkozni az elhalványodott, megerőtlenedett reformációért. Szoktuk-e mi ezt? Testvérek, az

igazi hazafiság itt kezdődik. Nálam itt kezdődik az igazi hazafiság: hazámért és hazám helyett könyörgök.

Elképzelhetjük, amikor megtörténik a két öreg egymás utáni fellépése, milyen csodálkozva nézhettek egymásra! Nohát, ő is azt mondja, amit én! Felfedezték, hogy ugyanaz a Lélek munkál bennük. Ez Simeonnak is öröm és Annának is az. Ahogy ma is a hívők örülnek, ha találkoznak másik hívő emberrel, pláne hitetlen környezetben. – Talán

népünket nem jellemzi ugyanaz a hitetlen közöny, mint Izráelt? Jézusra oda se figyelnek, ma se.

Anna nem áll meg ott, hogy a templomban hitvallást tesz Jézusról. Így olvassuk az Ígében: „és szóla ó' felőle mindeneknek, akik Jeruzsálemben a váltságot várták.” Felkeresi azokat a kis csoportokat, akik Izráelben még várják a szabadítást. Voltak ilyen kis csoportok. Ez a maradék. Itt-ott egy pár öreg, néhány fiatal. Ez az Isten által megígért maradék. Azt mondja Isten: Egy kevés maradékot hagyok. „Á maradék megfér. a Jákób maradéka az erős Istenhez.” (Ézsaiás 10,21) Akárhogy megalkuszik is az egyház, bármennyire el is züllik, maradék mindig lesz, akikre nézve Isten könyörül a többieken. "Ekképpen azért most is van maradék a kegyelemből való választás szerint. " (Róma 11,5)

Ezt a maradékot Anna személyesen ismeri. Tudja, hol gyülekezetnek össze, hol imádkoznak. Mit tesz? Elmegy hozzájuk a városban és viszi ne-kik a hírt. Tudjátok mi történt? Eljött a Messiás! Akire ti vártok, az eljött.

Mit gondolunk Testvérek, mekkora lehetett azoknak a létszáma, akik még a szabadítást várták? Biztos nem voltak sokan. Az is biztos, hogy jelentős vallási pozíciót sem töltöttek be. Talán megvetették őket. Ezek olyan furcsák, nem olyan józanok, mint mi. Anna ezekhez megy. Fontos, hogy megtudják, nem hiába vártak eddig. Ismerte őket korábban. Is-merték egymást, hadd tudják meg ők is a hírt: Hű az Isten az Ígéjén! Ez a nagy hír, a választottak értéke-lik. Az Úr Isten az Ő Ígéjén hű. Amit megmondott, az meg lesz!

Nem tudom, mi biztosak vagyunk-e ebben? Ennek a világnak vége lesz! Jézus vissza fog jönni még egyszer. Komolyan vesszük mi ezt? Visszajön az Úr és mindent meg fog ítélni. Az egyházán kezdi. Komolyan vesszük mi ezt? Itt Anna és páran komolyan vették. Ezért amit Anna átélt, azt pontosan tovább adja. Ezt nekünk feltétlenül meg kellene tennünk! Ugyanezt! Ez lenne a mai alkalommal keresztyén házi feladatunk.

Befejezésül pár szóban foglaljuk össze a hallottakat! Egy különös életutat láttunk. Egy magányos özvegyasszony életútját, aki nagyon boldogan, felhőtlenül indult. Nagy csapás után összetört és innen az Isten kegyelme felemelte sokkal magasabbra, mint ahol gyermekkorában, fiatalasszony korában tartott. Egy sok bajon átment özvegyasszony tartalmas életét láttuk. Egy kérdés van: Mi hogyan lehetünk ilyenek? Mert olyan jó lenne tartalmas életet látni! Ez a világ annyira tartalmatlan életet él! Anynyira semmi, amit tesznek, nem? Semmit nem ér.

Hogyan lehetünk mi is olyanok, mint Anna és Simeon? A Biblia világos választ ad rá. Isten előtt leborulva, Isten Szentlelke által Jézus Krisztus szolgálatában ilyenné lehetünk. Ilyenné lehetsz te is Testvér, és bárki közülünk. Kérjük el ezt az ajándékot imádságban! Ámen!

Imádkozzunk!Urunk Istenünk, köszönjük azt a szép házi feladatot, amit kaptunk tőled. Mindnyájan férfiak

és nők, öregek és fiatalok, nehézségben élők és még nagyobb bajokban élők. Köszönjük, hogy bennünket is elhívsz. Köszönjük, hogy bajainkban eléd leborulva olyan békességet kapunk, amelyet egy bővölködő életmód követ. Mi is kérünk tőled üzeneteket és ígérjük, hogy továbbadjuk! Szeretnénk Urunk a te Ígédből feltöltekezni! Olyan sokszor napok múlnak el az életünkből és nincs tőled semmi mondanivalónk. Hadd legyünk mi is bizonyságtevőid! Azt látjuk Urunk, hogy gyarló és gyenge életeken keresztül olyan csodálatosan tudsz munkálkodni. Kérünk, tégy minket is olyan erősekké, mint ezt az özvegyasszonyt, Annát! Merjünk odaállni a

62prófétai szó mellé! Add, hogy rólad prédikáljon az életünk, magatartásunk! Úr Jézus,

kereszthalálod volt az ára a Lélek kitöltetésének. Köszönjük, hogy a Lélek által sok minden

lehetségessé válik. Köszönjük, hogy nehézségeinkben is gyámolítasz minket. Köszönjük a bizonyságtevő testvéreket, akiket mellénk rendelsz. Kérünk most a gyülekezetünkben levő özvegyekért, és nehéz sorsokban élőkért. Kérünk a mi hazánkért. Adj nekünk prófétai küldetést, hogy mennél többen megtérjenek és éljenek! Átvehessék a nagy hírt, hogy te visszajössz Urunk a tieidért! Ámen!

Minden jog fenn nem tartva! E dokumentum a Tommy(©A)®ight szabályai alá esik. Eszerint jelen dokumentumot vagy annak részeit szigorúan nem tilos reprodukálni, sőt, reprodukálandó. Szigorúan nem tilos különféle adatrögzítő rendszerben tárolni, sőt, tárolandó; szigorúan nem tilos bármilyen formában vagy eszközzel (szóbeli és írásbeli, elektronikus és mágneses, mechanikus és gravitációs, optikai és akusztikus, audiovizuális és multimédiás, telekommunikációs és metakommunikációs, pszichikus és pneumatikus, organikus és gépi, szomatikus és ‘szark[aszt]ikus’, vagy tetszőleges más módon) ingyenesen tovább adni, sőt, továbbadandó.

A Tommy(©a)®ight szabályainak bibliai alapjai között található pl.: „Ingyen kaptátok, ingyen adjátok.” (Mt 10,8.) ― „Ezért Isten ingyen igazítja meg őket kegyelméből, miután megváltotta őket a Krisztus Jézus által.” (Rm 3,24.) ― „Mi tehát a jutalmam? Az, hogy prédikálásommal ingyenessé teszem a Krisztus evangéliumát anélkül, hogy élnék az evangélium hirdetésével együtt járó szabadságommal.” (1Kor 9,18.) ― „És ezt mondta nekem: »Megtörtént! Én vagyok az Alfa és az Ómega, a kezdet és a vég. Én adok majd a szomjazónak az élet vizének forrásából ingyen. …«” (Jel 21,6.)

Sálóm-Eiréné-Pax, Üdv:

\\\\\\///// / _ _ \ (| (.) (.) |) ___________________.oOOo__( )__oOOo.___________________| || || Tommyca - Szakács Tamás lelkész, mVD || (Nógrád Megyei Evangélikus Egyházmegye) || az A-T&T páros tagja || [email protected], [email protected] || (30) 426-5583 || 2170 Aszód, Malom köz. 16. || || ||___________________.oooO_______________________________| ( ) Oooo. \ ( ( ) \_) ) / (_/

mailto:[email protected]

mailto:[email protected]

igefalat.lutheran.hušSZ/3 - Lk/Lk 2,33-40. - Karácsony u.doc · Web viewM$ Word. del merészel...

Documents

Transcript of igefalat.lutheran.hušSZ/3 - Lk/Lk 2,33-40. - Karácsony u.doc · Web viewM$ Word. del merészel...