Stefan Zweig Nyugtalan Szív

8/17/2019 Stefan Zweig Nyugtalan Szív

1/349


2/349

STEFAN ZWEIGNYUGTALAN SZÍVREGÉNY

ÁRKÁDIA,BUDAPEST 1984


3/349

STEPHAN ZWEIGUNGEDULD DES HERZENZ

HERMANN FISHER VERLAGSTOCKHOLM 1939

HUNGARIAN TRANSLATION © KŐSZEGI IMRE, 1940


4/349

Kétféle részvét van. Az egyik a kishitű, tula jdonképpencsak a nyugtalan szívé, hogy minélhamarabb szabaduljon a kínosmegrendüléstől, amelyet az idegenszenvedés kényszerít rá. Csak a másik az,ami igazán számít, az alkotó részvét,amely nem szentimentális, hanemtudja, mit akar, és kész arra, hogytürelmes legyen, együtt tűrjön aszenvedővel, ereje végső határáig, demég azon túl is.


5/349

A Bölcsesség Könyve szerint „akinek van, annak adatik”, és azíróember bízvást megerősítheti ezt, ilyen értelemben: „aki sokatmesélt, annak mesélnek”. Nincs nagyobb tévedés annál azáltalánosan elterjedt hiedelemnél, hogy a költőben szakadatlanuldolgozik a képzelőerő, hogy valamilyen kimeríthetetlen

készletből szünet nélkül előtalál eseményeket és történeteket.Holott a valóságban kitalálás helyett csak arra van szüksége, hogytalálkozzanak vele azok az alakok és események, amelyek – hogyha megőrizte a nézés és látás felfokozott képességét – egyenesen arra várnak, hogy továbbmeséljék őket. Aki márgyakran igyekezett sorsokat megvilágítani, az előtt sokan tárjákfel sorsukat.

Az itt következő eseményt is jóformán teljes egészében az itt

előadott formában mondták el nekem, mégpedig egészenszokatlan körülmények között. Amikor legutóbb Bécsben voltam,mindenféle szaladgálástól fáradtan elmentem este egy elővárosiétterembe, amelyről azt hittem, már rég nincs divatban és ígykevéssé látogatott. De alig léptem be, azonnal bosszúsan láttam,hogy tévedtem. Mindjárt az első asztal mellől felugrott egyismerősöm, arcáról őszinte öröm sugárzott, amelyet azonban éntermészetesen nem viszonoztam ugyanilyen viharos módon.Meghívott, hogy foglaljak helyet mellette. Vétenék az igazságellen, ha azt állítanám, hogy ez a buzgó úr kifogásolható jellemű vagy kellemetlen ember lett volna; csak éppen azok közé akényszeres társas lények közé tartozott, akik ugyanolyan buzgalommal gyűjtenek ismeretségeket, mint a gyerekek bélyeget, és gyűjteményük minden példányára ezértkülönösképpen büszkék. Ez a jóindulatú különc – mellékesen

igen sokoldalú és képzett levéltáros – élete egész értelmét arra aszerény elégtételre korlátozta, hogy valahányszor valakiről szóesett valamelyik újságban, büszke magától értetődőséggel


6/349

vethette oda: „jó barátom” vagy „éppen tegnap találkoztam vele” vagy „A. barátom mondotta nekem és B. barátom úgy vélekedik…és így tovább, végig az egész ábécén. A premiereken lelki– ismeretesen tapsolt barátainak, másnap reggel telefonon

gratulált valamennyi színésznőnek, sohasem feledkezett megegyetlen születésnapról sem, elhallgatta a nem éppen örvendetestartalmú rövid újságközléseket, a dicsérőket pedig őszinteegyüttérzéssel továbbította. Kifogástalan ember volt tehát, mert becsületes szándékkal buzgólkodott, és már az is boldoggá tette,ha valaki egyszer valamilyen kis szívességet kért tőle vagy újtárggyal gyarapította ismerősritkaságainak gyűjteményét.

De talán felesleges, hogy közelebbről is leírjam „Adabei”

barátomat – így nevezik Bécsben a sznobok tarka csoportjáhoztartozó efféle jó szándékú parazitákat – hiszen mindenki ismeriőket, és tudja, hogy meghatóan ártalmatlan lényük elől nem lehetgorombaság nélkül kitérni. Így hát lemondóan odaültem mellé,és eltelt egy negyedóra is fecsegéssel, amikor egy magas termetűúr lépett az étterembe, akinek egészséges színű, fiatalos arca,halántékán a pikáns ősz hajszálakkal, méltán keltett feltűnést; járásának bizonyos ruganyossága nyomban elárulta az egykori

katonatisztet. Asztaltársam az őt annyira jellemző buzgalommalsietett üdvözlésére, ám az újonnan érkezett úr inkábbközönyösen, mint udvariasan viszonozta a heves köszöntést. Mégalig mondta be rendeléseit az odasiető pincérnek, amikor Adabei barátom máris közelebb húzódott hozzám, és halkan suttogta:„Tudja, ki ez?” Miután jól tudtam, mennyire szeretigyűjteményének minden félig-meddig érdekes példányátközszemlére tenni, és tartottam egy túlságosan hosszú előadástól,meglehetősen közönyösen odavetettem, hogy „nem”, és mindenfigyelmemet Sacher-tortámnak szenteltem. Közömbösségemazonban még izgatottabbá tette a szenvedélyes névkerítőt, éskezét elővigyázatosan szája elé tartva halkan, még izgatottabbansuttogta: „De hisz ez Hofmiller, a vezérhadbiztosságról, mint bizonyosan tudja… ő az, aki a háborúban Mária Terézia-rendetkapott.” Mivel ez láthatóan nem rendített meg annyira, mint

ahogy ő szerette volna, egy hazafias olvasókönyv lelkesedésévelkezdte kiteregetni, hogy micsoda nagyszerű dolgokat csinált aháborúban Hofmiller kapitány; kezdetben a lovasságnál, majd


7/349

később a Piave felett végzett felderítő repülések során, amikoregymaga három repülőgépet lőtt le, végül pedig annál agéppuskásszázadnál, amellyel három napig tartott és védett egyfrontszakaszt mindezt sok (itt mellőzött) részlettel mondotta el,

és közben minduntalan mérhetetlenül csodálkozott, hogy én nemhallottam erről a rendkívüli emberről, akinek maga Károlycsászár tűzte a mellére az osztrák hadsereg legritkábbanadományozott kitüntetését.

Elbeszélése önkéntelenül is arra kényszerített, hogyátpillantsak a másik asztalhoz, és végre egyszer két métertávolságból lássak egy történelmileg fémjelzett hőst. Ek korazonban az idegen úr kemény, bosszús pillantásával találkoztam,

amely mintha azt mondta volna: Vajon mit hazudott neked rólamaz a fickó? Nincs semmi néznivaló rajtam! Ugyanekkorfélreismerhetetlenül barátságtalan mozdulattal oldalvást toltaszékét, és erélyesen hátat fordított nekünk. Kissé megszégyenítvefordítottam el tekintetemet, és ettől kezdve még attól isóvakodtam, hogy akár asztalának terítőjét is súrolja még egyszera pillantásom. Nem sokkal később elbúcsúztam derék, fecsegő barátomtól, de távozóban még észrevettem, amint nyomban átült

az ő hőséhez, valószínűleg azért, hogy ugyanolyan buzgalommaltájékoztassa őt személyemről, mint ahogy az előbb engem róla.

Ennyi volt az egész. Egy pillantás oda és vissza, és bizonyosanmeg is feledkeztem volna erről a felületes találkozásról, de a véletlen úgy akarta, hogy mindjárt másnap, egy kisebbtársaságban újra összeakadjak ezzel a tartózkodó férfiúval.Szmokingjában még feltűnőbb és még elegánsabb volt, mintelőző este az inkább sportszabású angol ruhájában. Mind aketten alig bírtuk elfojtani mosolygásunkat. Így mosolyog összenagyobb társaságban két férfi, akinek gondosan féltett, közöstitka van. Ugyanúgy felismert engem, ahogy én is őt, és valószínűleg egyformán bosszankodtunk vagy mulattunk tegnapimegbukott kerítőnkön. Eleinte kerültük, hogy beszéljünkegymással, ami különben is reménytelennek látszott volna,minthogy körülöttünk már heves vita folyt.

Könnyű kitalálni, miről vitatkoztak, ha megemlítem, hogymindez 1937- ben történt. Korunk későbbi krónikásai egyszermajd megállapítják, hogy 1937-ben a feldúlt Európa minden


8/349


9/349

helyénvaló az óvás az olcsó optimizmustól, mert a szomszédszobában fényűzően terített szupé várta a társaságot.

Váratlanul a Mária Terézia-rend lovagja sietett segítségemre,éppen ő, akiben ösztönöm, tévesen, ellenfelet sejtett. Hevesen

magyarázta, hogy igenis, egyszerűen őrültség, ha valaki még mais számolni akar az emberanyag akarásával vagy nem akarásával,mert a jövő háborújában a gépeké a legfőbb szerep, és azemberek inkább csak ezeknek afféle alkatrészeivé fognaksüllyedni. De már a legutóbbi háborúban sem találkozott sokolyan emberrel a harctéren, akik határozottan helyeselték vagyhatározottan ellenezték volna a háborút. A legtöbben úgysodródtak bele, mint a porfelhő a széllel, és aztán egyszerűen

vitte őket az örvény, és tehetetlenül rázódtak a nagykavarodásban, mint borsószemek egy nagy zsákban. Végeredményben pedig talán sokkal több ember menekült bele aháborúba, mint amennyi előle menekült.

Nagy meglepetéssel hallgattam, különösen az a hevességnyűgözött le, amellyel szavait folytatta. „Ne engedjük átmagunkat semmiféle ámításnak. Ha ma valamelyik állammegindítana egy tökéletesen egzotikus háborút, mondjuk

Polinéziában vagy Afrika valamelyik sarkában, és megkezdené atoborzást, ezrek és százezrek sietnének oda anélkül, hogy valójában tudnák, miért, talán csak azért, hogy meneküljenekönmaguk és a kedvezőtlen viszonyok elől. A háborúval szembenitényleges ellenállást azonban alig tudom a nullánál többreértékelni. Ahhoz, hogy az egyén szembeszálljon a szervezettel,mindig sokkal több bátorság kell, mint ahhoz, hogy engedjemagát pusztán belesodródni, elragadtatni. Ehhez ugyanis egyéni bátorság kell, ez a jelenség pedig a mi fejlődő szervezettségünk éselgépiesedésünk idején kihalóban van. A háborúban úgyszólvánkizárólag csak a tömegbátorság jelenségével találkoztam, ahadoszlopokon belül jelentkező bátorsággal. Ha pedig v alaki ezt afogalmat nagyító alatt vizsgálja meg, egészen különösalkotóelemeket fedez fel benne: rengeteg hiúságot, rengetegkönnyelműséget, még unalmat is, de mindenekelőtt félelmet,

igen, félelmet a hátramaradástól, félelmet a kigúnyoltatástól,félelmet az önálló cselekvéstől és mindenekelőtt félelmet attól,hogy ellenálljon a többiek tömeglendületének. Akik a harctéren a


10/349

legbátrabbak közé tartoztak, azoknak többségét a polgári életbenés a személyes érintkezésben később meglehetősen kétes értékűhősnek ismertem meg. Kérem – fordult ekkor udvariasan aházigazdához, aki elhúzta száját –, magamat sem tartom

kivételnek.” Tetszett nekem a mód, ahogyan beszélt, és szerettem volna véleményéhez csatlakozni, de a háziasszony ekkor asztalhozhívott bennünket, és többé nem volt alkalmunk beszélgetni, mertegymástól messze ültünk. Csak a ruhatárban találkoztunk ismét,amikor az egész társaság indulóban volt.

– Azt hiszem – mosolygott rám –, közös protektorunkközvetve már bemutatott bennünket egymásnak.

Én is mosolyogtam.– Méghozzá alaposan.– Bizonyára jó szaftosan feltálalta, hogy micsoda Akhilleusz

vagyok, és büszkélkedett valamennyi kitüntetésemmel.– Körülbelül.– Igen, fenemód büszke rájuk. Akárcsak az ön könyveire.– Mulatságos alak! De hát vannak nála rosszabbak is.

Egyébként, ha nincs ellene kifogása, menjünk együtt egy

darabon.Elindultunk. Egyszerre csak hozzám fordult.– Higgye el, igazán nem frázis, ha azt mondom, hogy

esztendőkön át semmi sem okozott nekem több kínt, mint ez azén ízlésemnek túlságosan feltűnő Mária Terézia-rend. Hogyőszinte legyek, annak idején, amikor a harctéren a nyakambaakasztották, először természetesen igen mély hatást tett rám. Végtére is katonának neveltek, és a kadétiskolában úgy beszéltekerről a rendjelről, mint valami legendáról, erről a kivételesrendjelről, amelyből legfeljebb egy tucat esik le mindenháborúban, tehát igazán égi csillagnak számít. Hát persze, nagydolog az ilyesmi egy huszonnyolc éves fiatalembernek. Egyszerrecsak ott áll az egész arcvonal előtt, mindenki rábámul, amint amellén hirtelen ragyogni kezd valami, mint egy kis nap, és aztána császár, a megközelíthetetlen felség sok sikert kívánva

megrázza az ember kezét. De látja, ennek a kitüntetésnek csak ami katonai életünkben volt értelme és jelentősége. Amint végetért a háború, nevetségesnek éreztem, hogy egész életem során


11/349

mint fémjelzett hős járkáljak, amiért egyszer húsz percen át valóban bátran viselkedtem, valószínűleg nem bátrabban, mintmás tízezer, akiknek csak éppen nem volt annyi szerencséjük,hogy észrevegyék őket, vagy – ami talán még bámulatosabb lett

volna – hogy élve visszatérjenek. De már egy esztendőelmúltával, amely alatt az emberek mindenütt megbámulták a kisfémdarabot, majd tiszteletteljesen rám felejtkeztek, alaposanmegfeküdte a gyomromat, hogy mint mozgó emlékműmászkáljak a világban; és annak is, hogy a háború befejezése utánhamarosan levetettem az egyenruhát, egyik fő oka az volt, hogy bosszantott ez az örökös feltűnéskeltés.

Meggyorsította lépteit.

– Mondom, az egyik oka, de a legfőbb oka magánjellegű volt,amelyet talán még jobban meg fog érteni. A fő oka ugyanis az volt, hogy én magam alaposan kételkedtem abban, vajon jogom van-e rá, vajon hős vagyok -e. Végre is én jobban tudtam, mint azidegen szájtátók, hogy a rendjel olyan ember mellét takarja, akilegkevésbé sem volt hős, sőt határozottan minden más volt, csaknem hős, egyike azoknak, akik csak azért vetették magukat olyan vadul a háborúba, mert kétségbeejtő helyzetükből akartak

szabadulni, inkább egyéni felelősségük szökevényeiként,semmint a kötelességérzés hőseiként. Nem tudom, önök hogylátják ezt, de az én szememben legalábbis természetellenes éselviselhetetlen a nimbusz és dicsfény övezte élet, és őszinte, nagymegkönnyebbülést éreztem, amikor nem kellett többéegyenruhámon sétálni vinni hősi múltamat. Még most is bosszant, ha valaki előkaparja régi dicsőségemet, s be kell vallanom, tegnap közel álltam ahhoz, hogy felugorjak, az önökasztalához lépjek és megmondjam annak a fecsegőnek, mássalhencegjen, ne énvelem. Egész este bántott az ön tiszteletteljespillantása, s hogy ezt a fecsegő embert megcáfoljam, alegszívesebben kényszerítettem volna önt, hallgasson meg,micsoda kerülő utakon jutottam el tulajdonképpen ehhez azegész hősiességhez. Meglehetősen különös történet,mindenesetre megmutatja, hogy a bátorság gyakran nem más,

mint kificamodott gyengeség. Különben nem gondoltam meg adolgot, és még most is hajlandó vagyok önnek őszintén


12/349


13/349

A z egész dolog ügyetlenséggel kezdődött, tisztára véletlen baklövéssel, mint a franciák mondanák, afféle gaffe-fal. Aztánkísérletet tettem, hogy ostobaságomat helyrehozzam. De amikor valaki gyorsan akar megjavítani egy kereket az óra szerkezetében,

akkor rendszerint elrontja az egészet. Még ma, hosszú évek utánsem tudom megállapítani, hogy hol végződött a merő ügyetlenségés hol kezdődött egyéni felelősségem. Valószínűleg sohasemfogom megtudni.

Akkoriban huszonöt éves voltam és tényleges hadnagy az x…-i ulánusoknál. Nem merném állítani, hogy valaha is különösebbkedvet vagy hivatást éreztem volna a katonatiszti pályához. Amikor azonban egy régi osztrák hivatalnokcsaládban két leány

és négy örökké éhes kamasz ül a soványan megrakott asztalkörül, akkor nem sokat kérdezik, mihez volna hajlamuk, hanemgyorsan belökik a gyerekeket a hivatás kemencéjébe, hogy nelegyenek túlságosan sokáig a háztartás költségvetésének terhére.Ulrich bátyámat, aki már elemista korában tönkretette a szemét asok tanulással, papi szemináriumba dugták, engem pedigkemény csontjaim miatt katonai iskolába írattak: innen kezdveéletem fonala gépiesen csavarodik, az orsót nem kell többé

olajozni. Gondoskodik az állam mindenről. A f élig serdült, sápadtkamaszból ingyenesen, az előírásos kincstári minta szerint,pely hedző állú zászlóst szab, és használatra készen leszállítja ahadseregnek. Egy szép napon, a császár születésnapján, nem isegészen tizennyolc éves koromban kiválasztottak, és csakhamargalléromon termett az első csillag; ezzel elérkeztem életem elsőszakaszához, és most már az illendő szünetek után haladhattamelőre a ranglétrán, egészen a nyugdíjazásig és a köszvényig. Azpedig már végképpen nem az én személyes vágyam volt, hogy alovasságnál, a legelőkelőbb és legdrágább fegyvernemnél


14/349

szolgáljak, hanem Daisy nagynéném rögeszméje. Daisy nénémapám bátyjának második felesége, akkor kötöttek házasságot,amikor nagybátyám a pénzügyminisztériumból átült a jövedelmezőbb bankelnöki méltóságba. Daisy néni gazdag és

egyszersmind sznob nő lévén, nem volt hajlandó elviselni, hogy valaki, akit ugyancsak Hofmillernek hívnak, „szégyent hozzon” arokonságra azzal, hogy a gyalogságnál szolgál. Mivel pedig ez arögeszméje havi száz korona pótköltségébe került, nekemminden alkalommal a legalázatosabban hálámat kelletttanúsítanom iránta. Azzal sohasem törődött senki, legkevésbé jómagam, vajon van-e kedvem tényleges szolgálatot teljesíteni alovasságnál. Ha a nyeregben ültem, jól éreztem magam, és nem

láttam sokkal messzebbre a lovam nyakánál.1913 novemberében valami rendelkezés átcsúszhatott egyikirodából a másikba, mert bumm – csapattestemet Jarostawbólegyszerre csak áthelyezték a magyar határra, egy másik kisgarnizonba. Egészen mindegy, hogy kiírom-e a városka igazinevét, vagy sem, mert a köpeny két egyenruhagombja nemhasonlíthat jobban egymáshoz, mint az egyik vidéki osztrákgarnizon a másikhoz. Mindenütt ugyanazok a kincstári

létesítmények: kaszárnya, lovaglótér, tiszti kaszinó, hozzá háromszálloda, két kávéház, egy cukrászda, egy kocsma, egy ócska varieté, elnyűtt táncosnőkkel, akik szabad idejüket igenkészségesen osztják meg a tisztek és az önkéntesek között. Akatonai szolgálat mindenütt ugyanazt az üres egyhangúságot jelenti: a vasnál merevebb évszázados reglama óráról óráramegszab mindent, és még a szabad időben sem kínálkozik sok változatosság. A tiszti étkezdében ugyanazok az arcok, ugyanazoka csevegések, a kávéházban ugyanaz a kártyázó társaság ésugyanaz a biliárd. Néha csodálkozik az ember, hogy a Jóistennekmég van kedve legalább más égboltot és más környéket rakni egyilyen városka hat– nyolcszáz háztetője fölé.

A régebbi galíciai garnizonnal szemben mindenesetre volt egyelőnye új állomáshelyemnek: gyorsvonati megállóhely volt, ésegyrészt közel feküdt Bécshez, másrészt nem esett messzire

Budapesttől sem. Ha valakinek volt pénze – márpedig alovasságnál általában gazdag fiúk szolgálnak, még az önkéntesekközött is, részben mágnások, részben nagyiparosok fiai – és jól


15/349

időzített, elutazhatott az ötórás vonattal, és az éjjeli vonattal, félháromkor már vissza is érkezett, ami mindenesetre elég ahhoz,hogy színházba menjen, a gavallér szerepében tetszelegjen ésalkalmi kalandokat keressen. Az irigyeltebbek még állandó lakást

vagy szállást is tartottak fenn Bécsben. Sajnos, az ilyenkiruccanások meghaladták havi költségvetésem lehetőségeit.Nem maradt tehát más szórakozásom, csak a kávéház vagy acukrászda, és mivel a kártyázás többnyire igen nagy pénzbenfolyt, a biliárdra vagy a még olcsóbb sakkozásra szorultam.

Ott üldögéltem a cukrászdában ezen a délutánon is – 1914.május közepén lehetett – alkalmi partneremmel, az Arany Angyalhoz címzett gyógyszertár tulajdonosával, egyben

állomáshelyünk helyettes polgármesterével. Már rég befejeztükmegszokott három sakkjátszmánkat, és inkább csak azért beszélgettünk egyről-másról, mert lusták voltunkfelszedelőzködni; meg hiszen hová is mehettünk volna ebben azunalmas fészekben? De a beszélgetés már csak pislákolt, mint atövig égett cigaretta. Most egyszerre kinyílik az ajtó, és suhogóharangszoknyában, nagy adag friss levegőt sodorva magával, belibeg egy csinos leány. Barna, mandulavágású szem, sötét

arcbőr, pompás ruha – egyáltalán nem vidékies –, mindenekelőttpedig új arc ebben az isten háta mögötti egyhangúságban. Aragyogó tündér sajnos pillantásra sem méltatja tiszteletteljesenelbámészkodó tekintetünket, határozott és nemes, kisportoltankemény lépésekkel halad el a helyiség kilenc kis márványasztalaközött, egyenesen a pulthoz, és ott nyomban nagy megrendeléstad le, egész tucat süteményre, tortára, pálinkára. Rögtön feltűniknekem, hogy a cukrász úr milyen alázatosan hajlik meg előtte.Sohasem láttam még frakkjának hátközépig-varrását ennyirelefelé megfeszülni. De felemelkedik a pénztárnál lévő helyérőlmég hatalmasra hízott felesége, a mészároskülsejű vidéki vénuszis, aki különben közönyösen tűri valamennyi tiszt udvarlását (ahónap végén eggyel és mással mégiscsak adós marad az ember),és szinte csöpög az udvariasságtól. Mialatt a cukrász úr beírjakönyvébe a megrendelést, a csinos leány szórakozottan ropogtat

néhány pralinét, kicsit társalog Grossmaierné asszonnyal, deminket pillantására sem méltat, pedig talán még az illendőnél is jobban nyújtogatjuk nyakunkat. A fiatal hölgy természetesen


16/349

nem terheli meg kezecskéjét még egy apró kis csomaggal sem,majd pontosan elküldenek mindent, ahogyan Grossmaiernéasszony legalázatosabban hangsúlyozza. S a leánynak eszébe sem jut, hogy az automata pénztárnál készpénzzel fizessen, mint mi,

közönséges halandók. Rögtön tudjuk valamennyien: extrafinom,előkelő vevő. Mikor azután a rendelés elintézése után megfordul, hogy

távozzék, Grossmaier úr gyorsan előresiet, és kinyitja előtte azajtót. Barátom, a gyógyszerész úr is feláll helyéről, és tisztelettelköszönti az előtte elhaladó hölgyet. A leány uralkodóinyájassággal fogadja a köszöntést – teringettét, micsoda bársonyos, őzbarna szempár! –, én pedig alig tudom kivárni,

amíg a sok bóktól elhalmozva elhagyja az üzletet, hogymérhetetlen kíváncsisággal érdeklődjek partneremtől: hogyankerül ilyen csuka a pontyok közé?

– Ugyan, nem ismeri? Hiszen ő az unokahúga a… – nos, Herr von Kékesfalvynak fogom nevezni, holott valójában másképpenhívták –, egyszóval Kékesfalvynak. Kékesfalvyékat csak ismeri?

Kékesfalvy! Úgy veti oda ezt a nevet, mint egy ezerkoronás bankjegyet, és úgy néz rám, mintha természetes visszhang

gyanánt azt várná tőlem, hogy tiszteletteljesen kijelentsem: „Vagyúgy! Természetesen!” De én, nemrég idehelyezett hadnagy, akimég csak néhány hónapja cseppentem az új állomáshelyre, én,tájékozatlan, mit sem tudok erről a nagyon titokzatos istenről, ésudvariasan további felvilágosítást kérek, amit a gyógyszerész úr ahelybeli büszkeség jóleső érzésével nyomban meg is ad,természetesen sokkal bőbeszédűbben, mint ahogy én ittmegismétlem.

Kékesfalvy, magyarázza, messze vidéken a leggazdagabbember. Egyszerűen minden az övé, nemcsak a kékesfalvi kastély – „bizonyosan ismeri, hiszen látni a gyakorlótérről is, ott fekszik balra az úttól, az a sárga kastély, a lapos tornyával és a nagy ősiparkjával” hanem az r…i országút mellett fek vő nagy cukorgyáris, és az m…i ménes is; mindez az övé, ezenfelül még hat vagy hétház Budapesten és Bécsben.

– Igen, nem is hinné az ember, hogy nálunk ilyen mesésengazdag emberek vannak, akik úgy élnek, mint az ipari mágnások. A telet kis bécsi palotájában tölti, a Jacquingasséban, a nyarat


17/349

üdülőhelyeken. Itt csak éppen tavasszal vezetnek néhány hónapigháztartást, hanem az ördögbe is, micsoda háztartást! KvartettekBécsből, pezsgők és francia borok, mindenből a legkülönb, alegjobb. – Egyébként, ha nincs ellenemre, szívesen bevezet

hozzájuk, mert – széles, önelégült kézmozdulat – baráti viszonyban áll Kékesfalvy úrral, az elmúlt években gyakran került vele üzleti összeköttetésbe, és tudja, hogy a tiszteket mindigszívesen látja házánál; csak egy szavába kerül és meg fognakhívni.

Nos, miért ne? Hiszen meg kell fulladni az ilyen vidékigarnizon nyálkás pocsolyájában. Apróra ismerem már a korzó valamennyi hölgyét, valamennyinek nyári és téli kalapját,

vasárnapi és hétköznapi ruháját, örökké ugyanaz. De látásból ésnem odanézésből ismerem már a kutyájukat és a szolgálójukat ésösszes gyermekeiket is. Ismerem a kaszinó kövér csehszakácsnőjének egész tudományát, a vendéglő örökké egyformaétlapjának tanulmányozása pedig már elveszi az ember étvágyát.Ismerek betéve minden nevet, minden cégtáblát, mindenplakátot az utcán és minden házban minden üzletet és mindenüzlethez tartozó minden kirakatot. Már majdnem olyan pontosan

tudom, mint Eugen, a főpincér, hogy a bíró úr a nap mel yikórájában jelenik meg a kávéházban, hogy az ablaksaroktól balrafoglal helyet és hogy pontosan négy óra harminckor megrendelitejeskávéját. A jegyző úr ellenben pontosan tíz perccel később jön, négy óra negyvenkor, és – szent változatosság – gyengegyomrára való tekintettel egy pohár teát iszik citrommal, sörökös Virginiája mellett ugyanazokat a vicceket meséli. Jaj,ismerek már a környéken minden arcot, minden egyenruhát,minden lovat, minden kocsist, minden koldust, unos-untigismerem már magamat is. Miért ne törjek ki egyszer ebből ataposómalomból? Azután itt van ez a csinos, őzbarna szeműleány! Így tehát mesterkélt közömbösséggel kijelentempártfogómnak (az ember ne mutasson izgalmat az ilyen hiúpirulagyártó előtt), hogy igen, természetesen szívesenmegismerkednék a Kékesfalvy családdal.

És lám, a derék gyógyszerész csakugyan nem hazudott. Márkét nap múlva páváskodó büszkeséggel, a pártfogóarckifejezésével nyomtatott kártyát nyújt át nekem a kávéházban,


18/349

amelyre nevemet cikornyás betűkkel írták rá. A meghívó úgy szól,hogy Lajos von Kékesfalvy úr szívesen látja Anton Hofmillerhadnagy urat jövő hét szerdáján este nyolc órakor vacsorára.Szerencsére a magunkfajta embert sem a gólya hozta, és tudja,

ilyen esetben hogyan kell viselkedni. Mindjárt vasárnap délelőttdíszbe vágom magamat, fehér kesztyűt és lakkcipőt húzok,könyörtelenül megborotválkozom, bajuszomra egy csepp Eau deCologne, és elindulok bemutatkozó látogatásra. Az inas – öreg,diszkrét, kitűnő livrében – átveszi névjegyemet, és bocsánatkérően mormolja: az uraságok rendkívül sajnálják majd,hogy a hadnagy úr nem találta őket itthon, de a templomban vannak. Annál jobb, gondolom magamban, a bemutatkozó

látogatás mindig a legborzasztóbb valami, szolgálatban is,szolgálaton kívül is. Én mindenesetre megtettem akötelességemet, szerda este odamegyek és remélhetőleg kellemeslesz. A Kékesfalvy-ügyet szerdáig elintézettnek tekintem. Demilyen nagy az örömöm, amikor két nappal később, tehátkedden, Herr von Kékesfalvy leadja névjegyét az én szállásomon.Kifogástalan modor, gondolom magamban, ezek az emberektudják, mit kíván az illendőség. A bemutatkozó látogatás után két

nappal már viszonozzák a vizitet nálam, a kis tisztnél – többudvariasságot és tiszteletet egy tábornok sem kívánhat magának.És igazán kellemes előérzettel nézek most már a szerda esteelébe.

De mindjárt az indulásnál becsap a mennykő – bár babonáslennék és jobban törődnék az ilyen apró jelekkel. Szerda este félnyolckor már tetőtől talpig készen állok, legjobb egyenruhám, újkeszt yű, lakkcipő, nadrágom olyan élesre vasalva, mint a borotvapenge, a legényem még éppen eligazítja a köpeny ráncait,s megnézi, hogy minden rendben van-e (ehhez mindig szükség van a legényemre, mert rosszul világított kulipintyómban csakegyetlen apró kézitükör van), amikor kopognak az ajtón. Egyordonánc. A szolgálattévő tiszt, gróf Steinhübel százados barátom kéret, hogy menjek át hozzá a legénységi szobába. Kétulánus, valószínűleg tökrészeg állapotban, összeveszett, végül

aztán az egyik a karabélyával fejbe vágta a másikat. Most ottfekszik az a buta fráter, véresen és eszméletlenül, tátott szájjal. Azt sem tudják, hogy egyáltalán egy darabban van-e még a


19/349

koponyája. Az ezredorvos elevezett Bécsbe, szabadságra, azezredest sehol sem találják; kényszerű hel yzetében a derékSteinhübel, mennydörgős ménkő, éppen engem választott ki,hogy ugorjak át hozzá. Mialatt ő a vérző katona körül

foglalatoskodik, nekem kell jegyzőkönyvet felvennem ésmindenfelé ordonáncokat küldenem, hogy a kávéházban vagy bárhol hajtsanak fel egy polgári orvost. Közben háromnegyednyolc lesz. Látom már, hogy negyed vagy fél órán belül nemszabadulhatok. Átkozott dolog, pont ma kell ilyen disznóságnaktörténni, éppen ma, amikor hivatalos vagyok vacsorára! Egyretürelmetlenebbül nézegetem az órát; már lehetetlen, hogypontosan odaérkezzem, ha csak öt percig is itt kell piszmognom.

De a szolgálat előbbre való minden magánkötelezettségnél, ezt belénk verték. Nem lóghatok meg, így tehát azt teszem, ami azegyetlen lehetséges megoldás ebben a fonák helyzetben:tisztiszolgámat fiákeren (négy koronába kerül ez a szórakozás)kiküldöm Kékesfalvyékhoz, hogy előre elnézést kérek,amennyiben elkésnék, de halaszthatatlan szolgálati ügy … és ígytovább, és így tovább. Szerencsére a kaszárnyában már nem tartnagyon sokáig a móka, megjelenik személyesen az ezredes a

gyorsan előkerített orvossal, és most már feltűnés nélkülmegléphetek.

De újabb pech: éppen ma nem áll fiáker a városháza előtt, várnom kell, amíg kétfogatúért telefonálnak. Így bekövetkezik,hogy amikor végre belépek Kékesfalvyéknál a nagy hallba, afalióra nagymutatója már függőlegesen lefelé lóg, nyolc órahelyett pont fél kilenc, és látom, hogy a ruhatárban már vastagondagadnak egymáson a kabátok. Az inas kissé zavart arcáról isészreveszem, hogy meglehetősen későn érkeztem – kellemetlen,kellemetlen, méghozzá első látogatás alkalmával!

Az inas – ezúttal fehér kesztyű, frakk, keményített ingmell ésarckifejezés – mindenesetre megnyugtat, hogy legényem félórával ezelőtt átadta üzenetemet. Bevezet a szalonba; négy ablak, vörös selyem falburkolat ragyog a kristálycsillárok fényében;mesésen elegáns, sohasem láttam előkelőbbet. De sajnos, nagy

szégyenkezésemre teljesen elhagyatott, míg a szomszéd szobából vidám tányércsörgést hallok. Bosszantó, bosszantó, mindjártgondoltam, hogy már asztalnál ülnek!


20/349

De összeszedem magam, és mikor az inas széthúzza atolóajtót, megállok az ebédlő küszöbén, keményen összevágom asarkam, és meghajlok. Mindenki felnéz, húsz, negyven szem,csupa idegen tekintet veszi szemügyre a későn érkezőt, aki nem

éppen magabiztosan áll az ajtó keretében. Egy idősebb úrnyomban felemelkedik, kétségtelenül a házigazda, gyorsan letesziasztalkendőjét, elém siet, és szívélyes mozdulattal nyújtja felémkezét. Egyáltalán nem olyan, amilyennek magambanelképzeltem, Kékesfalva ura nem olyan, mint a vidéki bajuszos-szakállas magyar nemes, a jó bortól kövérkés, pirosló arccal. Aranykeretes szemüvege mögött kissé fáradt szempár ül szürkéskönnyzacskókban, a válla enyhén előrehajlik, hangja rekedt,

mintha köhögés fojtogatná: inkább tudósnak nézné az ember, akeskeny, finom vonalú arca miatt, amely vékony, fehér, hegyesszakállban végződik. Rendkívül megnyugtatóan hat bizonytalanságomra az idős úr különleges előzékenysége: nem,nem, neki kell bocsánatot kérnie – vág nyomban szavamba.Nagyon jól tudja, hogy szolgálat közben mi minden történhet, ésigazán nem mindennapi kedvesség volt részemről, hogy különértesítettem; csak azért ültek már vacsorához, mert nem tudták

biztosan, hogy mikor érkezem. Most azonban már azonnalfoglaljak helyet. Később majd egyenként bemutat a társaságtagjainak. Itt ül – közben az asztalhoz kísért – a leánya. Féligserdült leányka, finom, sápadt, törékeny, akár az apja. Fölpillanta beszélgetésből, félénk szürke szempár érinti arcomat. De csakfutólag nézek a keskeny, ideges arcra. Meghajlok először előtte,majd általánosan jobbra és balra a többiek felé, akik bizonyáraörülnek, hogy nem kell a villát és kést letenniük a körülményes bemutatási szertartás kedvéért.

Az első k ét-három percben még meglehetősen elfogódottnakérzem magamat. Nincs itt senki az ezredből, senki bajtárs, senkiismerős, még csak a városka előkelőségei sincsenek itt, csupaidegen, vadidegen ember. Úgy nézem, hogy környékbeliföldbirtokosok lehetnek, feleségükkel és leányaikkal, vagy államitisztviselők. De csak civilek, civilek, az enyémen kívül nincs

egyetlen egyenruha! Istenem, hogy fogok beszélgetni én,ügyetlen, bátortalan férfi, ezekkel az ismeretlen emberekkel?Szerencsére jó helyet kaptam. Mellettem ül a barna, öntelt


21/349

tündér, a csinos unokahúg, aki annak idején a cukrászdában, úgylátszik, mégis észrevette csodáló pillantásomat, mert barátságosan mosolyog rám, mintha régi ismerőse lennék. Olyana szeme, mint a babkávé, és csakugyan, ha mosolyog, olyan

sercegést hallok, mintha kávét pörkölnének. Elragadó, átlátszókis fül a haja alatt; mint rózsaszínű ciklámen a moha közepén,gondolom. A karja fedetlen, gömbölyű és sima, hámozottőszibarackra emlékeztet.

Jólesik ilyen csinos leány mellett ülni. Kissé magyaroskiejtéssel beszél, de ez csak még elragadóbbá teszi. Jólesik ilyenragyogóan fényes teremben, ilyen fényűzően terített asztalnálétkezni, hátam mögött az inassal és előttem a legfinomabb

ételekkel. Igen kívánatosnak találom bal oldali szomszédnőmetis, aki viszont enyhe lengyel hangsúlyozással beszél, bár ő kissézömökebb. Vagy csak a bor teszi, az aranysárga, aztán megint vérvörös, majd pedig pezsgősen gyöngyöző bor, amelyet hátammögül a fehér kesztyűs inas ezüstkorsóból, széles hasúpalackokból önt a pohárba, szinte tékozlón. A derék gyógyszerészcsakugyan nem hazudott. Olyan az élet itt Kékesfalvyéknál, akáraz udvarban. Még sohasem vacsoráztam ilyen jól, soha nem is

álmodtam arról, hogy ilyen jól, ilyen előkelően, ilyen dúsan lehetenni. Egyre pompásabb és drágább fogások járnak körülkimeríthetetlen tálakon; halványkék halak, amelyeket salátakoronáz és homár keretez, úsznak aranyos mártásban, kappanoklovagolnak főtt rizs széles nyergében, a rum kékes lángjábanpudingok égnek, tarka és édes fagylaltbombák duzzadnak egymásmellett, gyümölcsök, amelyek föltehetően átutazták a fél világot,ezüstkosárban simulnak egymáshoz. Se vége, se hossza, befejezésül pedig még a pálinkák valóságos szivárványa, zöld,piros, fehér, sárga színek, aztán ujjnyi vastag szivarok és pompásfekete!

Nagyszerű, bűbájos ház – áldott legyen a derék gyógyszerész!–, micsoda ragyogó, boldog, csilingelő este! Nem tudom, vajonazért érzem-e magamat olyan megkönnyebbültnek és szabadnak,mert jobbról és balról és szemközt mindenkinek ragyog a szeme

és mindenkinek megjött a hangja, mert valamennyienmegfeledkeznek mindenféle előkelősködésről és vidáman,gondtalanul összevissza beszélnek, de máskor érzett


22/349

elfogódottságom mindenesetre elmúlt. A legcsekélyebb gátlásnélkül társalgok, egyszerre udvarolok mindkét szomszédnőmnek, iszom, nevetek, jókedvű és könnyed pillantásokat vetek, és bár valóban csak véletlen, hogy olykor-olykor megérintem Ilona (így

hívják a tűzrőlpattant unokahúgot) fedetlen karját, ő mintha egycsöppet sem venné zokon, felszabadultan csapong ő is, akár a dúslakoma többi részvevője.

Talán a szokatlan, remek bor teszi, az összevissza fogyasztotttokaji és pezsgő, de lassacskán valami könnyedség borít el, amelyszinte féktelen jókedvvel, dévajsággal határos. Hanem valamimég hiányzik a teljes boldogsághoz, a lebegéshez,elragadtatáshoz, és egy pillanattal később már tökéletesen tisztán

érzem, mi volt az, ami után öntudatlanul vágyakoztam: aharmadik szobából, a szalon mögül – az inas észrevétlenül újraszétnyitotta a tolóajtót – váratlanul tompa zene hangja érkezik,egy kvartett muzsikálja éppen azt, amire bensőm vágyott:tánczenét, ritmikus és egyben lágy keringőt. Két hegedű viszi amelódiát, mély cselló árnyékolja sötéten, közöttük élesstaccatókkal üti a taktust egy zongora. Zene, igen, a zene, ezhiányzott még! Most zene kell és talán táncolni rá, keringőzni,

lebegni, repülni, hogy ezt a nagy belső könnyedséget még boldogabban éljem át. És úgy látszik, a Kékesfalvy-villa valóságoselvarázsolt kastély, csak álmodni kell valamiről, és a kívánságmáris teljesül. Mire felállunk a helyünkről, hátratoljuk a széket,azután párosával – én Ilonának nyújtom a karomat, és újraérzem hűvös, finom, buja bőrét – átsétálunk a szalonba, fürgemanók már eltüntették az asztalokat, a székeket pedigkörbeállították a fal mellett; fényesen, simán, barnán tükröződika parketta; mennyei korcsolyapálya a valcernek, és a szomszédszobából a láthatatlan zenekar biztat rá.

Ilona felé fordulok. Mosolyog, megérti. A szeme máris igentmondott, s már a sima parkettán forgunk, két pár, három pár, ötpár, míg a tartózkodóbbak és idősebbek nézik a táncot, vagy beszélgetnek. Szeretek táncolni, és jól is táncolok. Egymástátkarolva lebegünk, azt hiszem, soha életemben ilyen jól még

nem táncoltam. A következő keringőre felkérem másikszomszédnőmet; ő is kitűnően táncol, s ahogy föléje hajlok,finom bódulatomban érzem hajának illatát. Ó, csodálatosan


23/349

táncol ez a leány, minden csodálatos, olyan boldog vagyok,amilyen évek óta nem voltam. Forog körülöttem az egész világ, alegszívesebben megölelném az egész társaságot és mindenkinekmondanék valami szívélyesét, valami hálásat, annyira

könnyednek, annyira szertelennek, annyira boldog ifjúnak érzemmagamat. Egyik hölgytől a másikhoz száguldók, beszélek ésnevetek és táncolok és boldogságom áradásában megfeledkezemaz időről.

Egyszerre csak véletlenül az órára nézek: fél tizenegy – rémülten jut eszembe: már csaknem egy órája táncolok, beszélgetek, tréfálok itt összevissza, és én, fajankó, még nemkértem fel a házikisasszonyt! Csak két szomszédnőmmel és még

két-három más hölggyel táncoltam, éppen azokkal, akiklegjobban tetszettek, közben teljesen megfeledkeztem aházikisasszonyról! Micsoda neveletlenség, igen, micsoda sértés!No de most aztán azonnal helyrehozzuk!

Rémületemre azonban már nem tudom pontosan, milyen is aházigazda leánya. Csak egy pillanatra hajoltam meg előtte, ő máraz asztal mellett ült; csak annyira emlékszem, hogy finom,törékeny teremtés és hogy szürke szeme kíváncsian végigfutott

rajtam. No de hol bujkál? Mint házikisasszony mégse távozhatottel! Nyugtalanul nézegetem a fal mentén az összes asszonyokat ésleányokat: senki sem hasonlít rá. Végre belépek a harmadikszobába, oda, ahol a kínai paraván mögött a kvartett játszik, ésmegkönnyebbülten lélegzek föl. Mert finoman, vékonyan,halványkék ruhájában ott ül – kétségtelenül ő az – két idősebbhölgy között, a szoba sarkában egy malachitzöld asztal mögött,amelyen lapos edény áll, tele virágokkal. Keskeny fejét kisséelőrebillenti, mintha egész testével a zenét szürcsölné, és a rózsákforró vörös színe mutatja meg csak igazán, hogy milyenátlátszóan sápadt a homloka a nehéz vörösesbarna haj alatt. Denem sok időt engedélyezek magamnak a körülnézésre.Magamban fellélegzek: Istennek hála, rátaláltam. Mulasztásomatmég idejében jóvátehetem.

Odalépek az asztalhoz, a közelben pattog a zene, én pedig a

tiszteletteljes felkérés jeléül meghajlok előtte. Megdöbbent szem bámul fel rám, ajka a szó közepén félig nyitva marad. De meg semozdul, hogy kövessen. Nem értett meg? Még egyszer meghajlok


24/349

tehát, megpendül a sarkantyúm, miközben mondom: „Nagyságoskisasszony, szabad kérnem?”

Rettenetes, ami most következik. A leány előrehajló felsőtesteegyetlen lendülettel hátradől, mintha ütés elől hajolna el;

ugyanakkor vér önti el sápadt arcát, előbb még nyitott ajkaitkeményen összezárja, és csak a szeme mered rám mozdulatlanul,de a rémület olyan kifejezésével, amilyet még életemben nemláttam. A következő pillanatban rángatózni kezd az egészgörcsösen megmerevedett test. Két kezével az asztalratámaszkodva felemelkedik, az asztalon a virágváza megcsörren,ugyanekkor valami kemény tárgy – fából vagy fémből lehet – zuhan karosszékéből a padlóra. Még mindig két kézzel

kapaszkodik a billegő asztalba, még mindig reszket agyermekdeden vékony test; de mégsem menekül, hanem egyrekétségbeesettebben kapaszkodik az asztal nehéz lapjába. Ésújabb és újabb rázkódások futnak végig a görcsösen kapaszkodókéztől fel egészen hajáig. Aztán hirtelen vad, elemi erejű zokogástör ki belőle, mint valami elfojtott kiáltás.

De most már jobbról és balról mellette van a két idős hölgy,megfogják, simogatják, becézgetik, csitítgatják a reszkető leányt,

szelíden lefejtik az asztalról görcsösen odatapadó kezét, s a leány visszahull karosszékébe. Egyre zokog, egyre hevesebben, mint vérömlés, mint forró patakzás egyre újabb kitörésekben vonaglik.Ha a paraván mögött a mindent túlharsogó zene egy pillanatraszünetet tart, meg fogják hallani a táncteremben a zokogást.

Bambán, rémülten állok. Mi ez, mi történt? Tanácstalanul bámulom, amint a két idős hölgy igyekszik megnyugtatni azokogó gyermeket, aki most szégyenkezve az asztalra ejti fejét. Deújabb és újabb sírásrohamok következnek, amelyek válláig rázzákaz egész vékony testet, és minden egyes rázkódásra megcsörren a váza. És én még mindig ott állok, kővé meredten, gallérom forrókötélként szorítja a torkomat.

– Bocsánat! – dadogom végre halkan a levegőbe, és szintetántorogva megyek vissza a terembe. A két asszony, aki a zokogóleánnyal foglalatoskodik, rám se néz. A táncteremben, úgy

látszik, még senki sem vett észre semmit, szélsebesen keringeneka párok, s úgy érzem, meg kell kapaszkodnom az ajtófélfában,annyira forog velem a szoba. Mi történt? Valami hibát követtem


25/349

el? Istenem, végre is a vacsoránál csakugyan sokat ittam, túlgyorsan ittam, és most kábultságomban valami hülyeségetcsináltam!

Ekkor elhallgat a zene, a párok megállnak. A kerületi

kapitány meghajolva köszön le Ilonának, akire én most nyombanrárontok, és csaknem erőszakkal cipelem félre a csodálkozóleányt.

– Kérem, segítsen rajtam. Az Isten szerelmére, kérem,segítsen, magyarázza meg!

Ilona először kétségtelenül azt hitte, azért húzom az ablakfelé, hogy valami tréfás dolgot súgjak a fülébe, mert most hirtelenkemény lesz a tekintete: az izgalomtól valószínűleg szánalmas

vagy ijesztő lehet az arckifejezésem. Vadul dobog a szívem, miközben mindent elmesélek neki. És különös: rám támad,tekintetében ugyanaz a döbbent riadalom, mint a másikleányéban:

– Megőrült?… Hát nem tudja?… Hát nem látta?… – Nem – dadogom megsemmisülten az érthetetlen rémület

újabb és újabb kitöréseitől. – Mit kellett volna látnom?… Nemtudok semmiről. Hiszen először vagyok itt.

– Hát nem vette észre, hogy Edit… béna? Nem láttaszegényke nyomorék lábát? Hiszen két lépésre sem tud mankóknélkül elvánszorogni… és maga… maga vad… – itt hirtelen elnyel valami gorombaságot – maga táncra kéri a szerencsétlent… borzalmas! Azonnal oda kell mennem hozzá…

– Nem – ragadom meg kétségbeesetten Ilona karját. – Csakegy pillanatra még, egy pillanatra… Kérem, kérjen bocsánatot anevemben. Hiszen nem is gyaníthattam… csak az asztalnálláttam, mindössze egy pillanatig… kérem, magyarázza meg neki…

De Ilona már haragos tekintettel kitépte a karját, és elsietett.Mintha a torkomat fojtogatnák, kellemetlen szájízzel állok aszalon küszöbén, amelyben gomolyog, zümmög, csacsog azelfogulatlan (nekem hirtelen elviselhetetlenné vált) beszélgető,nevetgélő embersereg. Eszembe jut: még öt perc, aztán mindenkitudni fog bárgyúságomról. Még öt perc, aztán gúnyolódó,

megvető, fölényes pillantások tapogatnak majd körül mindenoldalról. És holnap az egész városban száz és száz száj fogjacsámcsogva locsogni, hogy milyen durva esetlenséget követtem


26/349

el. A pletyka kora reggel már a tejjel együtt ott lesz az ajtók előtt,meglobogtatják a cselédszobákban, és széthurcolják akávéházakban, a hivatalokban. Holnap már tudni fogják azezredemnél is.

Ebben a pillanatban mintegy ködfelhőn keresztül meglátomaz apát. Gondterhelt arccal – talán tudja már? – éppenkeresztülhalad a termen. Netalán hozzám jön? Nem, csak mostne találkozzak vele. Páni félelem fog el tőle, mindenkitől. Sanélkül, hogy tudnám, mit teszek, a hallba vezető ajtóhoz botorkálok. Csak ki ebből a pokoli házból.

– Már távozni óhajt, hadnagy úr? – csodálkozik tiszteletteljeskétkedéssel az inas.

– Igen – felelem, és csak akkor rémülök meg, amikor a szómár kicsúszott a számon.Hát csakugyan távozni óhajtok? És a következő pillanat ban,

amikor az inas megjelenik a köpenyemmel, már határozottantudom, hogy gyáva megfutamodásommal újabb és talán még jóvátehetetlenebb ostobaságot követek el. De már k éső. Mostnem adhatom vissza megint az inasnak a köpenyt, és nemmehetek vissza a terembe, amikor feszes meghajlással már nyitja

is előttem a kaput. És ott állok az idegen, az elátkozott ház előtt,hideg szél vág az arcomba, szívem hevesen dobog a szégyentől, éslevegő után kapkodok, akar a fuldokló.

Ez volt az a szerencsétlen baklövés, amellyel az egész dologelkezdődött. Most, amikor lehiggadtan és sok esztendő távlatábólújra végigfutok ezen az ostoba eseten, amely az összes bonyodalmat elindította, be kell ismernem, hogy alapjában véveegészen ártatlanul pottyantam ebbe a félreértésbe. Utóvégre alegokosabb, legtapasztaltabb emberrel is megtörténhetett volnaaz a gaffe, hogy táncra kér egy béna leányt. De elsőrémületemben akkor nemcsak jóvátehetetlenül bambánakéreztem magamat, hanem faragatlan fickónak, gonosztevőnek is.Mintha korbáccsal vágtam volna egy ártatlan gyermek arcába.

Megfelelő lélekjelenléttel ugyan még mindent jóvá lehetett volnatenni, de akkor rontottam el menthetetlenül a helyzetet, amikoregyszerűen elfutottam, mint valami gonosztevő, és még csak meg


27/349

sem kíséreltem bocsánatot kérni – ez nyomban tudatosodott bennem, amint a ház előtt az első hideg légáramlat az arcomba vágott.

Meg se próbálom, hogy elmondjam, milyen állapotban

álldogáltam a ház előtt. A kivilágított ablakok mögött hallgatott azene, a zenészek valószínűleg csak pihenőt tartottak, detúlfeszített bűntudatomban én máris azt képzeltem, miattamszünetel a tánc, s most mindenki ott szorong abban a sarokban,hogy vigasztalja a zokogó leányt, s a vendégek, asszonyok, férfiakés leányok egyhangú felháborodással öntik ki haragjukat acsukott ajtón kívül állongó tapintatlan férfira, aki táncra kér felegy nyomorék gyermeket, azután a gonosz csíny elkövetése után

gyáván elszalad. Másnap pedig – éreztem, amint sapkám alattkiüt a verejték – az egész város tudja, pletykázza, szapulja majd aszégyenemet. Képzeletemben láttam már bajtársaimat, Ferencet,Mislywetzet és mindenekelőtt Józsit, a gonosz tréfacsinálót,amint kedélyeskedve rám támadnak: „No, Tóni, te aztán szépdolgokat művelsz! Egyszer eresztünk el a pórázról, és mindjárt blamálod az egész regimentet.” Hónapokig fog tartani agúnyolódás és ugratás a tiszti étkezdében; a bajtársi asztal tíz-

húsz évig rágódik minden marhaságon, amelyet közülünk valakiegyszer elkövetett, minden szamárság örökké emlékezetébenmarad, minden tréfa megkövesedik. Még ma, tizenhat év múltánis mesélik Wolinski százados ostoba történetét. Wolinski visszajött Bécsből, és elbüszkélkedett: A Ringen megismerkedettT. grófnővel, és mindjárt az első éjszakát a grófnő lakásántöltötte; két nappal később azután tele voltak az újságok a grófnőelbocsátott szobalányának botrányával, a lány ugyanisüzletekben és gáláns kalandok során szélhámos módon T.grófnőnek adta ki magát. Mindezen felül a szegény Casanovánakmég három hétig kellett gyógykezeltetnie magát az ezredorvossal.Ha valaki egyszer nevetségessé teszi magát az ezredben, örökkénevetséges marad, ott nincs felejtés, nincs megbocsátás. És ahogyegyre jobban kiszíneztem és átgondoltam a dolgot, egyrelehetetlenebb gondolatok láza gyötört. Ebben a pillanatban

százszorta könnyebbnek látszott, hogy mutatóujjammal gyorsan,könnyedén meghúzzam a revolver kakasát, mint hogy kiálljam akövetkező napok pokoli gyötrelmeit, azt a kábult várakozást,


28/349

hogy vajon tudnak-e már a bajtársak a szégyenemről s hogyhátam mögött megindult-e már a vidám sugdolózás éshunyorgatás. Ó, jól ismertem magam; tudtam, nem lesz annyierőm, hogy helytálljak, ha egyszer megindul a tréfálkozás, a

nevetgélés és a pletykázás.Ma sem tudom, hogyan kerültem akkor haza. Csak arraemlékszem, hogy első mozdulatommal feltéptem a szekrényt,amelyben a szilvapálinkát tartom vendégeim számára, és két-három félig telt vizespohárral is felhajtottam belőle, hogymegszabaduljak a torokszorongató, borzalmas érzéstől. Aztánúgy, ahogy voltam, ruhástul az ágyra vetettem magamat, ésigyekeztem összeszedni gondolataimat. De a sötétben úgy

burjánzanak a rémképek, mint az üvegház párás, trópusilevegőjében a virágok. A nedves talajon összevissza csavarodnakegymásra a rikító kúszónövények, fojtogatják az ember lélegzetét,és a felcsigázott agyban az álom gyorsaságával a leglehetetlenebbképzelgések kergetik egymást. Örök életemre lehetetlenné tettemmagamat, gondoltam, a társaság kitaszít, bajtársaimkigúnyolnak, az egész város rólam pletykál! Nem hagyhatom eltöbbé ezt a szobát. Soha többé nem merészkedhetem ki az utcára,

mert félnem kell, hogy találkozom olyasvalakivel, aki tudgonosztettemről (ezen az éjszakán ugyanis első izgalmambangonosztettnek tartottam egyszerű ostobaságomat, magamatpedig mint akit általános gúnykacaj üldöz). Mikor végreelaludtam, csak bágyadt, felszínes álom jött rám, amelybenriadtságom lázasan dolgozott tovább. Mert ahogy felnyitom aszememet, nyomban megint magam előtt látom a haragosgyerekarcot, látom vonagló ajkát, az asztalt görcsösen markolókezét, hallom ama lezuhanó fadarabok koppanását (most, utólag jöttem rá, hogy ezek bizonyosan a mankói voltak), és ostobafélelem önt el, hogy egyszerre csak ki fog nyílni az ajtó és – feketekabátban, fehér szegélyes mellényben, aranykeretesszemüvegben – betoppan gyér, gondosan ápolt kecskeszakállávalaz apa és az ágyamhoz lép. Félelmemben felugrok. És ahogymeglátom a tükörben az alvástól és félelemtől nyirkosra izzadt

arcomat, szinte kedvem volna öklömmel az arcába vágni ennek atükör mögötti fajankónak.


29/349

De szerencsére már világos nappal volt, lépések kopognak afolyosón, szekerek zörögnek lenn a kövezeten. Ha a nap besüt azablakon, az ember tisztábban lát, mint olyankor, amikor be vanzárva a szellemeket teremtő gonosz sötétségbe. Talán nem is

olyan veszélyes a dolog, mondogatom magamban. Talán észresem vette senki. Természetesen ő, a szegény sápadt, beteg, bénalány sohasem fogja elfelejteni, sohasem fogja megbocsátani! Ésekkor hirtelen mentő gondolat villan agyamba. Gyorsanmegfésülöm összeborzolt hajamat, felkapom egyenruhámat, éselszaladok elképedt legényem mellett, aki a maga szánalmasanruténos német kiejtésével kétségbeesetten kiabál utánam:„Hadnagy úr, hadnagy úr, kávé van már készen.”

Leszáguldok a kaszárnya lépcsőin, és az udvaron féligfelöltözötten álldogáló ulánusok mellett olyan sebesen robogokel, hogy alig van idejük vigyázzba állni. Elvágtatok mellettük, ki akaszárnya kapuján. Egyenesen a Városház téren levő virágüzletfelé futok, már amennyire a futás megengedhető egy hadnagyszámára. Nyugtalanságomban természetesen teljesenmegfeledkeztem arról, hogy reggel fél hatkor az üzletek mégnincsenek nyitva, szerencsére azonban Gurtnerné nemcsak

művirágot, hanem főzeléket is árul. Félig lerakott burgonyáskocsi áll az ajtó előtt, s alig kopogtatok izgatottan az ablakon,máris hallom, hogy lefelé kocog a lépcsőn. Sietve mesét találokki; tegnap tökéletesen megfeledkeztem róla, hogy kedvesismerősömnek ma van a neve napja. Fél óra múlva kilovagolunk,ezért nagyon szeretném, ha nyomban elküldhetném neki a virágokat. Ide hát a virágokkal, gyorsan, a legszebbeket, amijecsak van! A kövér kereskedőnő nyomban elcsoszog még ahálóköntösében meg a rongyos papucsában, kinyitja üzletét,azután megmutatja legnagyobb kincsét: a nagy csomó hosszúszárú rózsát. Menny it parancsolok belőle? Mindet, mondom én,az egészet! Csak egyszerűen összekötve vagy talán jobbanszeretném szép kosárban? Igen, igen, kosárban. Havi fizetésemmaradványát felemészti a fényűző megrendelés, a hónap utolsónapjain ennek ellenében kénytelen leszek megtagadni magamtól

a vacsorát és a kávéházat, vagy pedig pénzt kell kölcsönkérnem.De ez ebben a pillanatban nem érdekel, sőt egyenesen örülök,hogy őrültségemért ilyen nagy árat fizetek, mert szinte gonosz


30/349

örömemet lelem most abban, hogy baklövésemért alaposanmegbüntessem magamat, hogy keservesen lakoljak kétszeresszamárságomért.

Szóval minden rendben van? A legszebb rózsákat, szép

kosárban, lehetőleg azonnal elküldik! De Gurtnernékétségbeesetten szalad utánam az utcára. Jó, de hát hova éskinek küldje a virágokat, hiszen a hadnagy úr nem mondottsemmit. Hát igen, én háromszoros bamba, izgalmamban errőlmegfeledkeztem, a Kékesfalvy-kastélyba – adom ki arendelkezést, és szerencsére Ilona kifakadásából emlékszem mégszerencsétlen áldozatom keresztnevére –: Kékesfalvy Editkisasszonynak.

– Természetesen, természetesen a Kékesfalvy uraságékhoz – mondja büszkén Gurtnerné. – A legjobb vevőim! Amikor már megint szaladni akarok, újabb kérdés: vajon

nem akarnék néhány szót is írni? Írni? Vagy úgy! Hogy ki küldi!Honnan tudja másképp, honnan származnak a rózsák?

Még egyszer visszamegyek tehát az üzletbe, névjegyet veszekelő, és ráírom: „Bocsánatáért esdekelve.” Nem, ez lehetetlen! Mára negyedik ostobaság volna: mire való még emlékeztetni a

baklövésemre? De hát mit írjak? „Őszinte sajnálkozással” – nem,ezt még kevésbé, hiszen a végén még azt hinné, hogy őt sajnálom. A legjobb tehát: egyáltalán semmit sem írni, egyáltalábansemmit.

– Csak a névjegyet tegye a rózsákhoz, Gurtnerné, semmimást, csak a névjegyet.

Most már jobban érzem magamat. Visszasietek akaszárnyába, felhörpintem a kávémat, és úgy-ahogy megtartomkiképzőórámat, valószínűleg idegesebben, figyelmetlenebből,mint máskor, de a katonaságnál nem tűnik fel különösebben, hareggel egy hadnagy másnaposan kezdi szolgálatát. Egyesek aBécsben átbumlizott éjszaka után olyan fáradtan érkeznek haza,hogy alig bírják a szemüket nyitva tartani, és derekas ügetésközben elalszanak. Tulajdonképpen igazán jólesik most nekem,hogy szakadatlanul vezényelnem, vizsgáztatnom, majd azután

lovagolnom kell. A szolgálat ugyanis bizonyos mértékben levezetiaz idegességet; koponyámban természetesen még egyre zsibong a


31/349

kényelmetlen emlék, valami még mindig keserű szivacsként ül atorkomban.

De délben, amikor éppen át akarok menni a tiszti étkezdébe,izgatottan szalad utánam a legényem: „Panye Leutnant!” Levelet

tart kezében; hosszúkás, téglalap alakú, angol papír, kék, enyhénillatos, hátsó lapján finom, préselt címer. Vékony, hegyes betűk,női írás. Sietve feltépem a borítékot, és olvasom: „Igen tiszteltHadnagy úr! Hálás köszönet a meg nem érdemelt szép virágokért, amelyeknek rettenetesen örültem és örülök még mostis. Kérem, jöjjön hozzánk teára bármelyik délután. Felesleges,hogy előre bejelentse. Én – sajnos – mindig itthon vagyok. Edit v. K.”

Finom kézírás. Akaratlanul is eszembe jutnak a keskeny,gyermekes ujjak, amint az asztalt markolják, eszembe jut asápadt arc, amint hirtelen bíborra gyulladt, mintha bordeaux-i bort öntöttek volna pohárba. Még egyszer, kétszer, háromszorelolvasom a pár sort, és fellélegzek. Milyen finoman átsiklik baklövésemen! Milyen ügyesen, milyen tapintatosan utal ő magatesti fogyatkozására. „Én – sajnos – mindig itthon vagyok.”Ennél előkelőbben igazán nem lehet megbocsátani. Árnyéka

sincs benne sértődöttségnek. Nagy kő esik le a szívemről.Jókedvem van, mint az életfogytiglani fegyházra számító vádlottnak, aki előtt a bíró felteszi fövegét és kihirdeti:„felmentés…” Természetesen mihamarabb el kell mennem, hogyköszönetét mondjak. Ma csütörtök van, vasárnap teháttiszteletemet teszem. Nem, inkább még szombaton.

De nem álltam szavamat. Nagyon is türelmetlen voltam.Sürgetett a nyugtalanság, hogy végérvényesen jóvátegyemhibámat, hogy minél előbb szabaduljak a bizonytalan helyzetkellemetlen érzésétől. Még egyre ott zakatolt idegeimben azaggodalom, hogy a tiszti étkezdében, a kávéházban vagymásvalahol valaki beszélni kezd ügyetlenségemről: „No, hogyanis történt odakinn, Kékesfalvyéknál?” Szeretném, ha erre már

hidegen és fölényesen válaszolhatnék: „Elragadó emberek!Tegnap délután megint náluk teáztam.” Ebből mindenkinyomban láthatja, hogy nincs hiba a kréta körül. Csak végre már


32/349

pontot tehessek a fájdalmas eset végére! Csak végre befejeződjékaz ügy! Ez a belső idegesség teszi végül is, hogy már másnap,tehát pénteken, amint éppen legjobb bajtársaimmal, Ferenccel ésJózsival baktatok a korzón, hirtelen elhatározás ragad meg: még

ma tiszteletedet teszed! És késedelem nélkül elbúcsúzom kissécsodálkozó barátaimtól.Nem különösebben hosszú az út odáig, legfeljebb fél óra, ha

valaki alaposan kilép. Előbb öt unalmas perc a városon át, aztánkissé poros országút következik, ez vezet a mi gyakorlóterünkreis, lovaink minden követ és buckát ismernek már rajta, az emberegészen lazára eresztheti a kantárt. Csak a fele úton, egy kiskápolna mellett ágazik el balra, egy hídon át, a keskenyebb, öreg

gesztenyefáktól árnyas út, alighanem magánút, amelyet nemnagyon használnak, és amely nyugodtan követi a kis mocsaraspatak szelíd kanyarodéit.

Különös azonban, minél közelebb érek a kis kastélyhoz – innen már látszik fehér falkerítése és rácsos kapuja –, annálinkább inamba száll a bátorságom. Mint ahogy a fogorvos ajtajaelótt keres az ember ürügyet a visszafordulásra, mielőttmeghúznám a csengőt, éppen úgy szeretnék most gyorsan

megszökni. Csakugyan még ma meg kell történnie? Ne tekintsema levéllel inkább befejezettnek az egész kínos ügyet? Akaratlanulmeglassítom lépéseimet; végre is visszafordulni még mindigmarad idő, a kerülő pedig mindig jól jön, ha az ember nem akaraz egyenes úton járni. Így hát levágok az útról, átmegyek a kispatak billegő pallóján, és elindulok a vadon rétnek, hogy előbbkívülről megkerüljem a kastélyt.

A magas kőfal mögött levő ház egyemeletes, széles késői barokk építménynek bizonyul, régi osztrák módra úgynevezettschönbrunni sárgára festve, zöld ablaktáblákkal. Udvar választ eltőle néhány meglapuló kisebb épületet; bizonyosancselédlakások, iroda és istállók célját szolgálják, mélyen belenyúlnak a parkba, amelyet első, éjszakai látogatásomalkalmával észre sem vettem. Az úgynevezett ökörszemeken, ahatalmas fal ovális áttörésein belesve most veszem csak észre,

hogy a Kékesfalvy-kastély semmi esetre sem modern villa,aminek belső berendezéséről gondoltam, hanem igazi vidéki úrilak, régimódi nemesi kúria, amilyeneket a hadgyakorlatok


33/349

alkalmával Csehországban hébe-hóba már láttam lóhátról.Feltűnő rajta csak a különleges, négyszögletes torony, amelynekalakja kissé az olaszországi harangtornyokra emlékeztet.Kiemelkedik az épület tömbjéből, nem is nagyon illik a

kastélyhoz, talán maradványa valami várnak, amely egykor ittállhatott. Utólag visszaemlékszem most, hog y a gyakorlótérrőlgyakran láttam ezt a különös őrtornyot, de természetesen azthittem, valamelyik falu templomtornya, és csak most veszemészre, hogy hiányzik róla a torony szokásos gombja és a különösnégyszögnek lapos a teteje, amely napozótetőül vagycsillagvizsgálóul szolgál. De minél több jelét látom a feudális, ősi,nemesi kúriának, annál kényelmetlenebbül érzem magamat:

éppen itt kellett ennyire ügyetlenül bemutatkoznom, ahol bizonyára különösen nagy súlyt helyeznek a külsőségekre. A körséta befejeztével azonban, ismét a rácsos kapu előtt,

amelyhez ezúttal a másik oldalról érkeztem, végre elszánommagamat, végigmegyek a kavicsos úton, a falegyenesre nyírt fákközött, a ház kapujáig, és megfogom a nehéz, bronzból kovácsoltkallantyút, amely itt régi szokás szerint a csengőt helyettesíti. Azonnal megjelenik az inas, és – különös – egyáltalában nem

csodálkozik váratlan látogatásom felett. Nem kérdez semmit, ésnem veszi át előkészített névjegyemet, hanem udvariasmeghajlással felkér, hogy várjak a szalonban, a hölgyek mégszobájukban vannak, de azonnal jönnek. Kétségtelennek látsziktehát, hogy fogadnak. Azután tovább vezet, mintha bejelentettlátogató volnék; felújuló szorongással ismerem fel a vöröskárpitos szalont, amelyben aznap este táncoltunk, és k eserű íztérzek a számban, ez figyelmeztet, hogy a szomszéd szobában kelllennie annak a végzetes saroknak.

A szomszéd szobát azonban egyelőre elzárja egy krémszínű,finom művű, aranyos díszítésekkel ékes tolóajtó, és így nemlátom baklövésem színhelyét, de alig néhány perc múlva az ajtómögül széktologatást, suttogó hangokat, óvatos járást-kelésthallok, ami több személy jelenlétét árulja el. A várakozás idejétpróbálom arra felhasználni, hogy szemügyre vegyem a szalont:

fényűző, XVI. Lajos kori bútorok, jobbról és balról régifaliszőnyegek, az üvegajtók között pedig, amelyek közvetlenül akertre nyílnak, régi képek a Canale Grandéról és a Szent Márk


34/349

térről. Nem értek az ilyesmihez, de úgy látom, értékes dolgoklehetnek. Bár nem sokat látok ezekből a műkincsekből, mertfeszült figyelemmel hallgatom a szomszédból hallatszó zörejeket.Tányérok csörrennek halkan, ajtó nyikorog és most – hideg fut

végig rajtam – a mankók jól ismert, száraz kopogását vélemhallani. Végre, belülről, egy egyelőre még láthatatlan kéz széttolja az

ajtók szárnyait. Ilona lép elém. „Igazán kedves, hogy eljött,hadnagy úr.” És máris bevezet a nagyon is jól ismert szobába. A béna leányka a szobának ugyanabban a sarkában, ugyanabban akarosszékben ül, előtte ugyanaz a malachitszínű asztal. (Miértismétlik meg ezt a számomra oly kínos helyzetet?) Ölét nehéz,

fehér prémtakaró borítja teljes szélességében, úgyhogy a lábaláthatatlan, nyilvánvalóan azért, hogy engem ne emlékeztessen„arra”. Kétségtelenül mesterkélt barátságossággal, mosolyogvaköszönt a szoba betegsarkából Edit. A viszontlátás felett mégisott lebeg az első találkozás emléke, és abból a zavart módból,ahogyan kissé erőlködve az asztal fölött felém nyújtja kezét,rögtön észreveszem, hogy ő is „arra” gondol. Egyikünk semtalálja a bevezető szavakat.

Szerencsére Ilona hirtelen kérdéssel töri meg a fojtogatócsendet:

– Mivel kínálhatjuk meg, hadnagy úr, teával vagy kávéval?– Ó, ahogy tetszik parancsolni – felelem.– Nem, amit jobban szeret, hadnagy úr. Csak semmi

ceremónia, hiszen igazán mindegy.– Akkor kávét, ha szabad kérnem – döntöm el a kérdést, és

közben örömmel veszem észre, hogy a hangom nem is reszket. Átkozottul ügyes ez a barna leány, amiért ilyen tárgyilagos

kérdéssel kiküszöbölte az első feszültséget. De most azután nincstekintettel ránk, és kimegy a szobából, hogy az inasnakutasításokat adjon: így kínos kettesben maradok áldozatommal.Most mondani kellene valamit, mindenáron társalogni kellene.De valami fojtogatja torkomat, és tekintetem is bizonyosanzavart, amiért nem is merek a karosszék felé pillantani. Hátha azt

hinné, hogy a béna lábát elrejtő prémtakaróra nézek. Szerencséreő jobban uralkodik magán, mint én, és beszélni kezd a magaidegeskedően heves módján, amellyel most ismerkedem meg:


35/349

– Nem foglalna helyet, hadnagy úr? Itt, tolja talán ide azt akarosszéket. És miért nem teszi le a kardját, hiszen békességbenakarunk lenni egymással… Oda az asztalra, vagy azablakpárkányra… ahogy tetszik.

Kissé körülményesen odagördítek egy karosszéket. Mégmindig képtelen vag yok az elfogódottságot száműznitekintetemből. De a leány erélyesen segít rajtam.

– Még egyszer meg kell köszönnöm a csodálatos virágokat… igazán csodálatos virágok, nézze csak, milyen gyönyörűek a vázában. Azután… azután… bocsánatot is kell kérnem, amiértolyan ostobán elvesztettem a fejemet… Rettenetes, hogyan viselkedtem… Le nem hunytam a szemem egész éjjel, annyira

szégyelltem magamat. Hiszen ön olyan kedvesen gondolta adolgot… és honnan is sejthette volna, ezenfelül pedig – hirtelenélesen és idegesen felkacag –, ezenfelül kitalálta a legtitkosabbgondolatomat… hiszen szándékosan ültem úgy, hogy lássam atáncolókat, s éppen, amikor ön jött, nem volt hőbb vágyam, mintaz, hogy én is táncolhassak … tudja, valósággal őrültje vagyok atáncnak. Órákon át el tudom nézni, amint mások táncolnak, deúgy, hogy minden mozdulatot átérzek … igen, minden

mozdulatot. Ilyenkor már nem is az a másik ember táncol,hanem én magam keringek, hajlok, odasimulok, hogy vezessenek, forgassanak … Nem is képzeli, mennyire bolondoslehet az ember… Szóval azelőtt, gyerekkoromban már elég jóltáncoltam, és rettenetesen szerettem is… és ha most álmodom,mindig csak a táncról. Igen, bármilyen ostobán hangzik is,álmomban táncolok, és talán még szerencséje is papának, hogy … hogy ez a dolog történt velem, különben biztosan elszöktem volna hazulról és táncosnő lettem volna… Semmi más nemérdekel ennyire, és elképzelem magamban, milyen nagyszerűdolog lehet, ha valaki a testével, a mozdulataival, egész lényévelestéről estére az emberek százait és ezreit képes megragadni,felemelni, magával sodorni… nagyszerű érzés lehet… és hogylássa, milyen bolondos vagyok … gyűjtöm a nagy táncosnőkösszes képeit. Valamennyi megvan, a Saharet, a Pavlova, a

Karsavina. Fényképeim vannak valamennyiükről, valamennyiszerepükben és pózukban. Várjon csak, megmutatom… ott,abban a dobozban vannak … a kandalló mellett… abban a kínai


36/349

lakkdobozban. – Hangja hirtelen bosszús lett atürelmetlenségtől. – Ne, ne, ott balra, a könyvek mellett… Jaj,milyen ügyetlen!… Igen, ez az. – Végre megtaláltam a dobozt ésodavittem. – Látja, ez a legkedvesebb képem, amelyik itt, legfelül

fekszik, Pavlova mint a haldokló hattyú… Ó, ha utánautazhatnék, ha csak láthatnám, azt hiszem, életem legboldogabbnapja lenne.

A hátsó ajtó, amelyen Ilona eltávozott, most lassanmegmozdul sarkában. Edit hirtelen mozdulattal, szárazkoppanással becsapja a doboz tetejét, mintha tetten érték volna.Parancs gyanánt hangzik, amit most nekem mond:

– Szót se a többiek előtt. Egy szót sem arról, amit most

elmondtam.Megjelenik az óvatosan kitárt ajtóban a fehér hajú inas,szépvágású Ferenc József-szakállával, mögötte Ilona tolja be agazdagon terített, gumikerekű teázóasztalkát. Tölt, leül mellénk,és egyszerre megint biztonságosabban érzem magamat.Szerencsés alkalmat nyújt a beszélgetésre az a hatalmasangóramacska, amely a teakocsival együtt nesztelenül beosont, ésmost elfogulatlan bizalommal a lábamhoz dörgölődzik.

Megcsodálom a macskát, azután megindul a kérdezősködés,mióta vagyok itt, hogy érzem magamat a garnizonban, ismerem-eX. hadnagyot, gyakran járok-e Bécsbe – minden mesterkéltségnélkül kialakul a szokványos, könnyed társalgás, amelybenészrevétlenül feloldódik a kellemetlen feszültség. Olykor-olykormár bátorságot is veszek magamnak, hogy a két leányt oldalrólkissé szemügyre vegyem. Mennyire különböznek egymástól!Ilona már kész nő, érzékien forró, telt, egészséges, mellette Editfélig gyermeknek, félig leánykának hat, talán tizenhét, esetlegtizennyolc éves lehet, valahogyan még serdületlen. Különösellentét: az egyikkel táncolni, csókolózni szeretne az ember, amásikat mint beteget kényeztetni, gyengéden cirógatni, óvni ésmindenekfelett lecsillapítani. Mert egész lényén különöszaklatottság uralkodik. Arca egy pillanatra sem nyugszik meg;hol jobbra, hol balra pillant, hol kiegyenesedik, hol fáradtan

hátrahanyatlik; szakadatlanul, ugyanolyan idegességgel beszél is,mint ahogy mozog, gondolatai ugrálnak, mindig staccato beszél,mindig szünet nélkül. Arra gondolok, hogy talán ez a


37/349

fegyelmezetlenség és nyugtalanság kárpótolja lába kényszerűmozdulatlanságáért, vagy talán állandó könnyű láz hajtjagyorsabban mozdulatait és szavait. De nincs sok időm amegfigyelésre. Mert gyors kérdéseivel és előadásának könnyed

száguldásával tökéletesen magára vonja a figyelmet;meglepetésemre igazán izgató és érdekes beszélgetésbekeveredem.

Így megy ez egy óra, sőt talán másfél óra hosszat. Akkorazután egyszerre árnyék vetődik ránk a szalon felől, belép valaki,olyan óvatosan, mintha attól félne, hogy zavart okoz. Kékesfavy.

– Kérem, kérem – nyom vissza a helyemre, amikortisztelettudóan fel akarok állni, azután könnyed csókot lehel a

gyermek homlokára.Megint a fekete zakó van rajta, fehér szegélyű mellénnyel ésrégi divatú nyakkendővel (más öltözetben sohasem láttam). Ahogy arany keretű szemüvege mögül óvatos megfigyelőpillantásokkal nézelődik, orvosra emlékeztet. És csakugyan, mintorvos a beteg ágya mellé, úgy ül le óvatosan a beteg leányhoz.Különös, de ahogy belépett, abban a pillanatban szomorú árnyék borult a szobára; mindnyájunkat megzavart az az aggodalom,

amellyel időnként kutatóan és gyengéden, oldalról leányárapillant és eddig elfogulatlan csevegésünk ritmusát megtöri.Csakhamar ő is észreveszi elfogódottságunkat, és most már őakar beszélgetést kezdeményezni. Hasonlóképpen ő is az ezred, akapitány iránt érdeklődik, majd a régebbi ezredesről kérdez, akimost mint hadosztályparancsnok szolgál ahadügyminisztériumban. Úgy látszik, évek óta pontosan ismeriszemélyi ügyeinket, és nem tudom, miért, de az az érzésem, hogy bizonyos célzatossággal hangsúlyozza olyan nyomatékosanminden egyes magasabb rangú tisztnél, mennyire bizalmas viszonyban áll vele.

Még tíz perc, gondolom, azután nyugodtan távozhatom.De most megint halkan kopognak az ajtón, belép az inas,

olyan nesztelenül, mintha mezítláb járna, és Edit fülébe súg valamit. A leány fékezetlenül kifakad.

– Várjon. Vagy nem, ma egyáltalában hagyjon békében.Nincs rá szükségem.


38/349

Hevessége mindnyájunkat zavarba hoz, én pedig azzal akellemetlen érzéssel állok fel helyemről, hogy túlságosan sokáigmaradtam. De éppen olyan tapintatlanul rám parancsol, akár azinasra:

– Nem, maradjon! Szóra sem érdemes. A parancsoló hang tulajdonképpen kissé neveletlen. Az apa isláthatóan átérzi a kínos helyzetet, mert tehetetlenül gondterheltarccal közbeszól:

– De Edit… Talán apjának rémületéből, talán az én zavart felállásomból

most már a leány is észreveszi, hogy elvesztette uralmát idegeifelett, mert hirtelen felém fordul:

– Bocsásson meg. Josef igazán várhatott volna, és nem kellett volna bekopognia. Hiszen nincs másról szó, csak a mindennaposgyötrelemről, a masszőr van itt, aki nyújtózkodási gyakorlatokat végeztet velem. Tiszta őrültség, egy -kettő, egy -kettő, le-föl, föl-le;ettől kellene mindennek rendbe jönnie. A doktorunk legújabbtalálmánya, teljesen felesleges szekatúra. Éppolyan értelmetlen,mint a többi.

Kihívóan néz apjára, mintha őt tenné mindezért felelőssé. Az

idős férfi zavarodottan (szégyelli magát előttem) hajol leleányához:

– De gyermekem… igazán azt hiszed, hogy Condor doktor… De máris elhallgat, mert a leány szája megvonaglik, orrcimpái

reszketni kezdenek. Éppen úgy remegett akkor is az ajka, ésmáris szorongás fog el az újabb kitörésektől. De hirtelen elpirul,és engedékenyen mormolja:

– Hát jó, megyek már, pedig semmi értelme, semmi értelme.Bocsásson meg, hadnagy úr, remélem, hamarosan újra eljön.

Meghajtok, és búcsúzni akarok. De Edit már újrameggondolta a dolgot.

– Nem, maradjon csak itt a papával, amíg én elmasírozok. Az utolsó szót, „elmasírozok”, élesen és staccato

hangsúlyozza, szinte fenyegetően. Azután megragadja az asztalonálló kis bronzcsengőt, és megrázza. (Csak később vettem észre,

hogy az egész házban mindenfelé, minden asztalon ilyen csengőkállnak a keze ügyében, hogy bármikor magához parancsolhasson valakit és egy pillanatig se kelljen várnia.) A csengő élesen és


39/349

keményen szól. Azonnal megjelenik az inas, aki Edit kitörésekoreltűnt.

– Segíts – parancsol az inasra, és lelöki magáról aprémtakarót. Ilona fölébe hajol, hogy a fülébe súgjon valamit, de

a láthatóan izgatott leány akaratos „nem”-mel elparancsolja barátnőjét. – Csak Josef segítsen fel. Aztán már magam megyek.Félelmetes jelenet következik. Az inas föléje hajol, és

egyetlen, láthatóan begyakorolt mozdulattal, hóna alatt ragadjameg a könnyű testet, s két kézzel magasra emeli. Edit egyenesenáll, kezével a karosszékbe kapaszkodva, és sorra fölényes, kihívópillantást vet ránk; azután megfogja a két botot, amely addig atakaró alatt rejtőzött, keményen összeharapja ajkát, ráhajol a

mankókra, és – kop-kop, kop– kop – küszködve, ingadozva,ferdén és boszorkányszerűen előrevonszolja magát, miközben azinas kitárt karral őrködik mögötte, hogy azonnal elkapja, haelcsúszna vagy összeroskadna. Kop-kop, kop-kop, megint egylépés, még egy lépés, s közben halkan zörren és csörren valami,mint a fémre feszített bőr. Nem merek a szerencsétlen lábakranézni, de sejtem, hogy valószínűleg a bokára erősített támasztógépezetet visel. Szívem összeszorul, mintha jéghideg kézzel

markolnák meg, amikor látom ezt az erőltetettkényszermenetelést, mert nyomban megértem, szándékosantüntet azzal, hogy nem fogad el segítséget és nem használjakerekes székét: előttem, éppen előttem, valamennyiünk előtt megakarja mutatni, hogy nyomorék. A kétségbeesés titokzatos bosszúvágya készteti, hogy fájdalmat okozzon nekünk, hogy sajátszerencsétlenségével szerencsétlenné tegyen bennünket, és hogyIsten helyett előttünk, egészségesek előtt emeljen vádat. Deéppen ebből a félelmetes kihívásból érzem meg – és ezerszererősebben, mint abból a másik, korábbi kitörésből, amikor táncrakértem hogy milyen határtalanul szenvedhet reménytelenhelyzetében. Végre – örökkévalóságnak tűnik, amíg ide-odaimbolyogva végre megteszi azt a pár lépést az ajtóig, erőszakosandobálva rázkódó, vonagló, vézna testének egész súlyát egyikmankójáról a másikra. Nem merek akár csak egyetlenegyszer is

felnézni. Mert már a mankó száraz, kemény hangja, ez a kop-kopminden kilépésnél, a gépezet recsegése és nyikorgása és azerőlködés nyögdécselése is annyira felizgat, hogy uniformisom


40/349

anyagán át is érzem a szívemet dobogni. Már elhagyta a szobát ésmég mindig lélegzet-visszafojtva figyelem, amint a csukott ajtómögött a borzalmas zaj egyre halkul, majd végre megszűnik.

Csak most, hogy tökéletes csend lett, most merem újra

felemelni tekintetemet. Ekkor veszem észre, hogy az idős férfiközben felállt helyéről és mereven kissé túlságosan is mereven – kibámul az ablakon. A bágyadt ellenfényben csak árnyékvonalátlátom, de a megtört alak vállai reszketnek. Még őt, az apát islesújtotta a látvány, pedig ő nap mint nap látja így gyötrődnigyermekét.

A levegő szinte megkeményedett közöttünk a szobában.Néhány perc múlva a sötét árnyék végre megfordul, és

határozatlan lépésekkel lassan közeledik, mintha síkos padlón járna.– Kérem, hadnagy úr, ne vegye rossz néven a gyermektől, ha

kissé nyers volt, de… ön nem is tudja, mennyit kínozták ezekbenaz esztendőkben… mindig valami új dologgal, és olyan ijesztőenlassan halad előre, hogy megértem, ha türelmetlenné válik. Demit tegyünk? Mégiscsak mindent meg kell próbálni, meg kellpróbálni.

Az idős férfi megállt az elhagyott teázóasztalka mellett, nemnéz rám beszéd közben. Mereven az asztalra szögezi szemét,amelyet a szürke szemhéjak csaknem teljesen eltakarnak. Szintefélálomban belenyúl a nyitott cukordobozba, kivesz egykockacukrot, ide-oda forgatja ujjai közt, értelmetlenül rámered,azután leteszi; úgy viselkedik, mintha ittas volna. Képtelenfelemelni tekintetét a teázóasztalról, mintha valami különösdolog odakényszerítené. Öntudatlan mozdulattal megfog egykanalat, felemeli, megint leteszi, és mintha a kanálhoz beszélne:

– Ha tudná, milyen volt azelőtt ez a gyermek! Egész nap fel ésalá vágtatott a lépcsőn, úgy száguldozott végig a szobákon, hogyörökké aggódtunk érte. Tizenegy éves korában vágtatva lovagolta be a mezőket, és senki sem érte utol. Boldogult feleségemmelegyütt sokszor féltettük, annyira vakmerő volt és fürge, olyankönnyedén vett mindent. Mindig az volt az érzésünk, hogy csak

szét kellene tárnia karjait és repülni tudna… És éppen vele kellettilyesminek történnie, éppen vele…


41/349


42/349

meghatottság fogott el, s hogy ettől szabaduljak, hirtelenmeghajoltam, és kimentem.

Az előszobában az inas feladta a köpenyemet. Közbenegyszerre csak légvonatot éreztem hátamban. Bár nem fordultam

vissza, tudtam, hogy az idős ember utánam jött, s most az ajtóküszöbén áll, mert szükségét érzi, hogy köszönetet mondjonnekem. De nem akartam, hogy megszégyenítsen. Úgy tettem,mintha észre sem venném, hogy a hátam mögött áll. Hevesendobogó szívvel, gyorsan elhagytam a tragikus házat.

Másnap reggel – sápadt felhő lóg a házak felett és csukott

ablaktáblák őrzik a derék polgárok álmát, amikor századunk – mint minden reggel – kilovagol a gyakorlótérre. Először döcögőlépésben haladunk a kellemetlen kövezeten, ulánusaim azalvástól még kábultan, mereven, rosszkedvűen zötyögneknyergükben. Hamarosan átkocogunk a négy vagy öt utcán, ésmár a széles országúton haladunk könnyű ügetésben, azután jobbra lekanyarodunk a nyílt mezőkre. Kiadom századomnak aparancsot: „galopp”, mire egyetlen horkanó lendülettel vágtatni

kezdenek a lovak. Jól ismerik már a lágy, pompás, széles mezőtaz okos állatok; nem kell többé hajszolni őket, lazára lehetengedni a kantárt, mert alighogy megérzik a combszorítást, máristeljes száguldásba fognak. Ők is élvezik az izgalmat és afelszabadultságot.

Én lovagolok az élen. Szenvedélyesen szeretek lovagolni.Pompás érzés, amint csípőm felől gyorsabban kezd csörgedezni alüktető, zúgó véráram, és éltető meleggel járja át felszabadulttestemet, miközben a hideg levegő zúgva vágódik homlokomba ésarcomba. Pompás hajnali levegő: még érezni benne az éjszakaiharmat ízét, a virágzó rétek illatát, a frissen szántott földlélegzetét, és ugyanakkor körülfog a gőzölgő orrlyukak meleg,érzéki párája. Az ilyen hajnali vágtatás mindig újra és újraföllelkesít, jólesően fölrázza a megmerevedett álomittas testet,elsöpri a tompa kábultság ködét, megragad, és a könnyedség

érzése magától kitágítja mellemet, szétnyitott ajakkal szívommagamba a süvöltő levegőt. „Galopp! Galopp!” – ilyenkortisztábban látok, érzékeim megélénkülnek, mögöttem pedig


43/349

szabályos ütemben szól a csörömpölő kardok, prüszkölő lovak,lágyan nyikorgó nyergek, együtt dobogó patkók zenéje. A férfiakés lovak vágtató csoportja egyetlen kentaurszerű test, amelyetegy és ugyanaz a lendület ragad magával. Előre, előre, vágtában,

vágtában! Csak lovagolni, lovagolni, így, a világ végéig! Mintennek az élvezetnek ura és parancsolója, időnként titkos büszkeséggel hátrafordulok nyergemben, hogy szemügyre vegyem embereimet. És egyszerre látom, hogy derék ulánusaimarca mind megváltozott. Mint a füst, eltűnt szemükből anehézkes rutén nyomottság, komorság, álmatlanság. Mikorészreveszik, hogy figyelem őket, keményen kihúzzák magukat, ésmosollyal viszonozzák jókedvű pillantásomat. Érzem, hogy

ezeket az érzéketlen parasztfiúkat is áthatja a száguldó mozgásöröme, az emberi repülésnek ez az ábrándja. Valamennyienéppen úgy örülnek, éppen úgy lelkesülnek a fiatalság állatiörömének, megfeszült és egyben mégis megoldódott erejüknek,mint jómagam.

De most váratlanul kiadom a parancsot: „Ha-alt, trab!”Hirtelen mozdulattal rántják meg valamennyien a kantárt. Mintkeményen lefékezett gép zökken át az egész oszlop a nehézkesebb

menetbe. Kissé meghökkenten sandítanak, néznek felém, mertmáskor – valamennyien ismerik fékezhetetlen lovagló-szenvedélyemet – egyetlen vad vágtában száguldunk végig aréten, egészen a kicövekezett gyakorlótérig. Csakhogy én úgyéreztem, mintha hirtelen idegen kéz rántotta volna megkantáromat: váratlanul eszembe jutott valami. Nyilvánakaratlanul is kellett látnom odaát balra, a látóhatár szélén a falfehér négyszögét, a kastély kertjének fáit és a torony tetejét; lövésgyanánt ért a gondolat: valaki talán néz téged onnan! Valaki, akittáncszenvedélyeddel megbántottál, és akit lovagló-szenvedélyeddel újra megbántasz. Béna, megbilincselt lábú valaki, aki szenved, ha téged madárkönnyedséggel suhanni lát.Mindenesetre hirtelen elszégyellem magamat, amiért ennyireegészségesen, gátlás nélkül és hevesen vágtatok, szégyellem, minta szerencsés test illetlen előnyét. A csalódott fiúk kénytelenek

nehézkesen poroszkálni mögöttem, végig a réten. Érzem, bárnem is nézek rájuk, hogy várják parancsomat, a

Stefan Zweig Nyugtalan Szív

Documents

Transcript of Stefan Zweig Nyugtalan Szív