1

I L O N G Á B O R

Ôskori állatszobrocskák egyvelemi magángyûjteményben

E L Ô H A N G

Kern István magángyűjteményéről 2013-ban írtam és adtam ki egy könyvet. Abbanezek a tárgyak nem szerepeltek. Az öt, kisméretű szobrocskát ugyanis 2016-ban, Ka-posvárott, egy férfitól vásárolta.

A miniatűrök mindegyike vörösbarna színű, finomra iszapolt agyagból készültés azonos mérettartományba is tartoznak. E tények megerősítik az eladó állítását,azaz, hogy ezeket egy helyen – állítólag a felszínről – gyűjtötte. Itt kell utalnom azon-ban arra a – hazai viszonylatban egyedülálló – feldolgozásra, amelyet újabban BánffyEszter régész, valamint Sipos György, Bozsó Gábor és Tóth Orsolya végeztek. Esze-rint a ma a Szépművészeti Múzeumban található, az országhatáron lefoglalt újkőkoriagyagszobrok (ember és állat, utóbbiak között vaddisznó és két azonosíthatatlan faj)hamisítványok. Az idolok természettudományos anyagvizsgálata és kormeghatáro-zása ezt a tényt egyértelműen megállapította és készítésüket 1990–2010 közé he-lyezték. Az ilyen, tehát illegális „gyűjtésből” származó, azonosítható lelőhellyel éskísérő leletekkel (pl. edénytöredékek) nem rendelkező tárgyakat fenntartással kelltehát kezelnünk, míg hitelt érdemlő bizonyítékokhoz nem jutunk.

Szerintem három háziasított és két vadállatot jelenítenek meg. Kutyát (magassága55 mm), kost (magassága 45 mm), lovat (magassága 51 mm), vaddisznót (magassága45 mm) és madarat (magassága 80 mm).

Ezek után meg kell jegyeznem, hogy az állatok „azonosítása” – mit lát bele a szob-rocskába a feldolgozást végző – nem egyszer / sok esetben (?) problémás. Például akéső rézkori Pilismarót-basaharci temető 359. sírból (Kr. e. 4/3. évezred fordulója)származó esetében az egyik kutató kutyáról, a másik juhról írt. Ezzel azt akartammondani: én sem vagyok tévedhetetlen.

A felső paleolitikumtól az ember „barátjaként” szolgáló kutyát a juh (kos) házi-asítása az újkőkorban, majd a rézkorban a lóé követte. Logikai alapon tehát a tárgyaklegkorábbi keltezése, azaz elkészítésük a rézkorban (Kr. e. 4600 – 2800/2600) tör-ténhetett, hiszen akkor már mindhármat használta az ember. Nem zárható ki azon-ban az őskor későbbi szakaszaiban (bronzkor, vaskor) történő kialakításuk, demindenképpen még a rómaiak dunántúli megjelenése előtt formázhatták meg ezeket.… Az esetleges és pillanatnyilag még nem elvethető hamisítás lehetőségére pedig fen-tebb már utaltam.

A vaddisznó talpa ovális. Ezen egy geometrikus minta – egy ép és további svasz-tikák (?) részletei – látható. Vajon pecsételő lehetett? S ha igen, mit pecsételtek vele?

2

… de erre a kérdésre válaszolni, csak egy hosszabb tanulmányban tehetnék kísér-letet. Hasonlóan messzire vezetne, ha mindenegyes szobrocska fajtörténetét, európai,hazai és megyei párhuzamait közölném, netán művészettörténeti szempontból ele-mezném ezeket.

Mindezek helyett következzenek e szám további írásai…

JAVASOLT IRODALOM

BáNffy Eszter: A vinča-kultúra és a délkelet-európai őskor újabb figurális ábrázolásai aSzépművészeti Múzeumba került lefoglalt tárgyak között. In. Ridovics A., Bajnóczi B.,Dági M., Lővei P. (Szerk.): Interdiszciplinaritás. Archeometria. Régészeti és művészettör-téneti tanulmányok. Tóth Mária tiszteletére. Budapest, Magyar Nemzeti Múzeum – Szép-művészeti Múzeum, 2017. 39–49.

BöKöNyI Sándor: „… vadakat terelő juhász.” Budapest, 1978. ILON Gábor: Gyűjtő a velemi Szent Vid-hegy lábánál. Vezető Kern István magángyűjtemé-

nyében. Kőszeg, 2013.ȘANDOR-CHICIDEANu, Monica: figurine zoomorfe din bronz și lut din zona Lacului

Bistreț, Jud. Dolj. Apulum LIV. (2017) 263–280.SIPOS György – Bozsó Gábor – Tóth Orsolya: A Szépművészeti Múzeum Antik Gyűjte-

ményében őrzött, határon lefoglalt kerámiaidolok eredetiségvizsgálata TL módszerrel.In. Ridovics A. et alii (Szerk.): Interdiszciplinaritás. Archeometria. Régészeti és művészet-történeti tanulmányok. Tóth Mária tiszteletére. Budapest, Magyar Nemzeti Múzeum –Szépművészeti Múzeum, 2017. 263–278.

VITEzOVIć, Selena: Anymal Symbolism in Starevi Culture. In. Rişcuţa, N. C. – ferencz,I. V. – Bărbat O. T. (Eds.) Representations, Signs and Symbols. Proceedings of the Sympo-sium on Religion and Magic. Cluj-Napoca, Editura Mega, 2015,7–24.

T U G Y A B E Á T A

A szarvasmarha múltja arégészeti leletek tükrében

BEVEZETÉSön mennyi marhahúst fogyaszt? A magyar lakosság döntő többségének asztalára aligkerül marhahúsból készült étel. Ha megnézzük a hazai multinacionális áruházak és akifejezetten csak nyers húsok árusításával foglalkozó kisebb üzletek kínálatát, szintemindenhol azt tapasztaljuk, hogy a marhahús-választék sehol sem túl bőséges, több-nyire a sertéshúsos pult egyik végében kapnak helyet a marhahúsok. Megkérdeztemaz egyik népszerű, nagy forgalmú áruház húspultjában az egyik eladót, mennyire ve-szik az emberek a marhahúst? Azt a választ kaptam, hogy 100 vásárlóból legfeljebb8-10 kér marhahúst. Hozzátette, hogy leginkább az ár befolyásolja a választást, mertkomoly különbség tapasztalható a sertés- és a marhahús ára között.

A makro.hu 2018. március 11-én megjelent cikke is a marhahús fogyasztásávalfoglalkozik. Jelenleg a magyar lakosság évente fejenként 2-2,5 kg marha- és borjúhústfogyaszt. Az egészségügyileg indokolt ennek háromszorosa, tehát legalább 6-8 kglenne. Az uniós átlag ezt a szintet hozza, ott évi 6-8 kg marhahúst fogyasztanak fe-jenként egy évben. Európában a franciák fogyasztják legnagyobb mennyiségben amarhahúst, évi 24 kg-ot.

Idehaza a levágott szarvasmarhák többségét a tejtermelésüket befejezett tehenekadják. Húsuk gyengébb minőségű, mint a kimondottan húsuk miatt tartott marháké.

A marhahús gazdag B12 vitaminban, magas a vas- és cinktartalma, jelentős fosz-fortartalma erősíti a fogakat, csontokat. Az egészséges és kiegyensúlyozott táplálkozásrészét kellene, hogy képezze.

Kétségtelen, hogy a baromfi – elsősorban csirke – és a sertéshús a legnépszerűbba hazai fogyasztók között. Az áron kívül az ízlés, a családi hagyományok, sőt mai ro-hanó világunkban még az elkészítés ideje is befolyásolja, mit fogyasztunk.

A régészeti korokban és a kora újkori húsfogyasztásban dobogós helyen szerepelt a szar-vasmarha. A baromfi fogyasztása nagyon sokáig meg sem közelítette a háziemlősökét.Napjainkban az állati fehérjét fogyasztó emberek szinte minden nap esznek húst és azMagyarországon többnyire nem marhahús. Nagyanyáink idejében – az egyszerű, kétkezimunkából élő emberek otthonában – többnyire csak hétvégén került az asztalra húsbólkészült étel, a keresztények a böjtök idején tartózkodtak a hús fogyasztásától.

Tanulmányomban a szarvasmarháról írok, az ember életében betöltött szerepéről,archeozoológiai, történeti vonatkozásban. Az archeozoológia, azaz a régészeti állattan

3

az ásatásokon előkerült gerinces, állati maradványok meghatározásával, elemzésével,természet- és társadalomtudományi értelmezésével foglalkozik. Képes megállapítaniegy-egy állat méretét, külső fizikai jegyeit, nemét, életkorát, szerencsés esetben az el-pusztulás okait, azonosítani betegségeket. E tudományág segítségével tudjuk, hogyegy-egy település (lelőhely) lakossága milyen állatok mely testrészeit milyen mérték-ben fogyasztotta, hogyan darabolta (1. ábra), sőt nem egyszer azt is, mi lett a csontoktovábbi sorsa (pl. kutyák elé került (2. ábra)).

Szarvasmarháról szóló tanulmány nem mehet el szó nélkül a középkori, kora új-kori marhakereskedelem és a magyar szürke marha eredete mellett sem.

A SZARVASMARHA EREDETE, ÁLTALÁNOS JELLEMZÔIA szarvasmarha az őstulokból (Bos primigenius Bojanus 1827) háziasított gazdaságihaszonállatunk. Minden marhafajtának az őstulok az őse (3. ábra).

3. ábra: Őstulok ábrázolás

4

1. ábra: Római kori szarvasmarha lapocka mély bárdnyomokkal Biatorbágy-

Villa lelőhelyről ( fotó: Kenéz Pál)

2. ábra: Római kori szarvasmarha kézközépcsontfelületén és végein rágásnyomokkal Biatorbágy-

Kukorica dűlő lelőhelyről ( fotó: Kenéz Pál)

Házimarhák csontjai mintegy hétezer évvel ezelőtt jelentek meg először a délkelet-európai térségben. Nem kizárt, hogy az őstulok egyik háziasítási területe a késői új-kőkorban éppen a Kárpát-medence volt. Erre számos olyan átmeneti méretűmarhacsont utal, amelyek nagysága az őstulok és a házimarha közé esik. Azonbanmindezt eddig a DNS vizsgálatok nem erősítették meg: a házi szarvasmarhák nemmutattak szoros rokonságot a helyi őstulok népességgel. A szarvasmarha háziasításakésőbb történt, mint a kutyáé és a két kiskérődzőé (juh, kecske). Ennek ellenére évez-redeken keresztül a legfontosabb háziállat volt. Az egyik legváltozatosabb megjele-nésű haszonállatunk, méretei igen tág határok között változnak: testtömege300-1000 kg között változik, marmagassága 100-150 cm.

A vad ős, az őstulok marmagassága elérte a 150 cm-t, ez a méret ma is csak a nagy-testű fajtákra jellemző. A háziasítás következtében, mint a legtöbb állatfajnál, a szar-vasmarhánál is méretcsökkenés következett be (4. ábra). A marmagasságot tekintvekét minimumérték rajzolódik ki, egyik a vaskorra, a másik az árpád-korra esik. Akéső középkorban már megfigyelhető némi méretnövekedés, ami az újkorban ugrikmeg. A római korhoz képest a népvándorláskorban csökkent a marhák mérete.

4. ábra: A szarvasmarha becsült marmagasságának időrendi változásai. Az értékek régészetiállatcsont leletekből számított marmagasságok átlagát mutatják (Bökönyi 1974 után)

Hosszú vemhességi ideje (átlagosan 285 nap) miatt – a sertéssel ellentétben – az évikét ellés kizárt, sőt két ellés között átlagosan 400-440 nap telik el. Húsán kívül má-sodlagos hasznosítási módjai (igázás, tejtermelés) is jelentősek. Ezért a szarvasmarhaminden időszakban az egyik legértékesebb háziállatnak számított. A vándorló pász-torkodás fontos állata. Az a tulajdonsága, hogy viszonylag rövid idő alatt képes nagytávolságokat megtenni, tette alkalmassá arra is, hogy a középkorban és az újkor fo-lyamán nagy tömegben hajtsanak szarvasmarhákat a több száz kilométer távolságralévő itáliai és németországi vágóhidakra.

5

!""!!"!#"!$"!%"!&"!'"

()*+,-.

/0.(.-1

123.-1

41-53.-1

67).-1

1897:;.-1

52<6=5>-1,??

=1<=>@.-1

.2)(;.A32<.-1

/0.-1

BCDBCECFFGEH;IB

NÉPVÁNDORLÁS

SZARVASMARHA CSONTOK, MINT RÉGÉSZETI LELETEKHazai régészeti lelőhelyeink többségén az állatcsontleletek együttesében az uralkodófaj a szarvasmarha. Az arány némileg túlbecsült is lehet, mert a nagyobb állatok nagy-méretű csontjai erősebben töredeznek, valamint az egykori feldolgozás, sütés-főzésitevékenység során a szándékos darabolás is nagyobb mértékű volt, mint a kisebb ál-latok értelemszerűen kisebb méretű csontjai esetében.

Az 5. ábrán 140 régészeti lelőhely csontegyütteseiből az emlős háziállatokat gyűj-töttem ki. A diagramon jól látható, hogy ritka az az időszak, amikor nem a szarvas-marha értékei állnak legfelül. A kiskérődzők két esetben, a házisertés pedig egy helyenéri el, illetve kismértékben megelőzi a szarvasmarhát. A marhák aránya mindenütt30% fölé tehető, de nem egy helyen az 50%-ot is meghaladja, tehát valóban igen fon-tos háziállat volt a múltban.

5. ábra: Az emlős háziállatok gyakorisága az egyes régészeti korszakokban

Hogyan állapítható meg egy-egy állat, jelen esetben a szarvasmarha külső képe, mérete,neme? A konyhahulladékként előkerült, sokszor intenzíven darabolt csontokból csakritkán. A húst már nem tartalmazó alsó lábszárak csontjai, a kéz- és lábközépcsontok,a metacarpus és a metatarsus a legalkalmasabbak nemcsak a marmagasság kiszámítá-sára, hanem a nem megállapítására is. Marmagassági szorzószámok segítségével kiszá-mítható az állat mérete, marmagassága, illetve megállapítható a neme is.

Az állatok nemének megállapítására a szarvcsapok méreteinek összehasonlításais alkalmas. A szarvcsap a tülkösszarvúak (pl. szarvasmarha, juh, kecske) szarvánakcsontos alapja, a homlokcsont üreges szarvnyúlványa. Régészeti feltárásokon csak acsontot találjuk meg, a szarutülköt nem. Azonban a szarvcsapokon gyakorta látnivágásnyomokat, ami a szarv eltávolítására, a szaru felhasználására utal (6. ábra, 6.ábra nagyítva).

6

!

"!

#!

$!

%!

&!

'!

(!

)*+,-+./+,0+

12.34,56*5

)7,84.

9:

# # # # # # # # ## # # # # # # # ## # # # # # # # ## # # # # # # # #

$!

%!

&!

'!

(!

+./+,-)*+,

56*5,42.31

0++./+,

56*5

!

"!

#!

56*5,42.31

.84,)7

9:

56*5

A szarv vagy tülök a csontos alapon lévő szaruképződmény, a kültakaró módosultképlete, hám eredetű, tehát nem azonos a szarvcsappal. A szarv a hajszálhoz, szőrök-höz, karmokhoz, tollakhoz hasonlóan szaruállományból, keratinból áll, a földben el-bomlik.

A szarvcsapok a földben töltött hosszú idő, valamint a tafonómiai folyamatokmiatt nagyon sérülékenyek, továbbá az ásatás során, a leletek mosásakor, tárolásakoris nagy figyelmet igényelnek, mert törékenyek; teljes hosszuk csak ritkán mérhető.főleg a tövüktől távol eső részei törnek könnyen, mivel itt a legvékonyabb a csont.Ezért a tövek báziskörméretét, a nagy- és kisátmérőt tudjuk figyelembe venni az egyesleletek összehasonlításánál.

Ép hosszúcsontok és szarvcsap leletek alapján elkészítették az árpád-kori szarvas-marhák rekonstrukciós rajzát (7. ábra). A szarvasmarha nagysága ekkor éri el mély-pontját (lásd 4. ábra), nemcsak a Kárpát-medencében, hanem máshol is. A magyarországi állomány csaknem teljes egészében kis testű, rövid szarvú, vékonycsontozatú, többnyire valószínűleg ún. brachyceros típusú marhákból tevődik össze.Az ilyen állatok koponyája viszonylag keskeny, a fejél hullámos, vonala középen kissébehorpadt, kétoldalt erős lejtőt képezve megy át a rövid, vékony szarvcsapokba. Ahomlok hullámos, a szemboltívek jóval a homlok síkja fölé emelkednek. Testsúlyuka becslések alapján 200 kg körüli, vagy akár az alá esik. Marmagassági értékeik 94-120 cm közé tehetők.

7

6. ábra: Szarvasmarha szarvcsap vágásnyomokkalOrosháza-Tesco lelőhelyről; ugyanaz a lelet

nagyítva ( fotó: Kenéz Pál)

7. ábra: Az Árpád-kori szarvasmarha rekonstrukciós rajza (Matolcsi 1982)

SZARVASMARHA EXPORT A KÖZÉPKORBAN ÉS AZ ÚJKORBANMagyarország szarvasmarha kivitele a középkorban elérte az évi 200.000 darabot,ami igen nagy szám, az európai húspiac jelentős részét magyar marhák látták el. Amarhatartás nagy területeket igényel, átalakult a települések térszerkezete, hatalmaspusztákkal rendelkező alföldi mezővárosok jöttek létre. Az export felfutása a XV.század elején indult meg és az 1570-es évekre teljesedett ki. A tenyésztés fő területeaz Alföld volt. Az állattartás külterjes módszerekkel történt. Nyáron a szabadban le-geltették az állatokat, télen védett helyre terelték őket és a nyáron lekaszált szénátetették velük.

A kivitelnek három fő iránya volt, két nyugati (Ausztria-Stájerország; Morvaor-szág-Szilézia) és egy déli-délnyugati (Itália-Velence).

Az 1360-as évekből ismertek az első feljegyzések, amelyek szerint a délnémet vá-rosokba, elsősorban Nürnbergbe irányult a magyarországi marhakereskedelem; ezzelegyidőben, még az Anjou-korban indult meg az itáliai export is.

zsigmond király (1382–1437) a XV. század elején támogatta a marhakivitelt, ezzelösztönözte a marhatartást. A század második felére már a feudális urak és a mezővá-rosok parasztjai is bekapcsolódtak a marhaexportba. Mátyás király (1458–1490) ren-deletbe adta, hogy először a király ökreit kell eladni, csak utána adható el más ökre.

A törökök a marhatartást azzal is ösztönözték, hogy azt nem vonták adó alá. Azóriási vámbevétel miatt támogatták a marhakereskedelmet, csakúgy, mint a királyiMagyarország hatóságai. Különféle átkelőhelyeken vitték át az állatokat, ahol vámot

8

kellett fizetni a marhák után. Vámhely volt például Vác, Pozsony, Tokaj, Érsekújvár,Dunaföldvár.

A vámon átjutva bel- és külföldi kereskedők felvásárolták a jószágokat, a tőzsérekcsak ritkán jutottak el külföldre. A beiktatódott kereskedők természetesen megemel-ték az árakat, a hasznot is ők fölözték le. II. Mátyás magyar király (1608–1619) ésnémet-római császár (1612-1619) rendeletben engedélyezte az alföldi kereskedők-nek, hogy Vág folyón túl is kereskedhessenek jószágaikkal.

Bécsen keresztül több nagyvárosba is kerültek magyar marhák, pl. Passauba, Re-gensburgba, Augsburgba, Nürnbergbe, Münchenbe és Strassburgba.

Az itáliai exportnál három útvonalon hajtották az állatokat. Eleinte Alsó-Auszt-rián haladtak keresztül, azonban 1583-ban 12-szeresére emelte az uralkodó a görzivámot, így új útvonalakat kerestek a kereskedők.

Ekkor lendült fel Dalmácián, zárán keresztül a forgalom. A velenceiek is érde-keltek voltak a marhakivitelben, ezért a legelők biztosítása érdekében erdőket irtot-tak, kikötőt létesítettek a hajók számára. Bethlen Gábor erdélyi fejedelem(1613–1629) is ezt az útvonalat használta az erdélyi marhák exportja során.

A harmadik útvonal Itáliába Légrádon és Szádréven (más néven Bukkari, maBakar) át vezetett. Egy magyar főúri család, a zrínyiek nevét kell itt megemlíteni.övék volt Légrád, ahol a Dél-Dunántúl legnagyobb marhavásárait tartották. Szádrévkikötője szintén a zrínyi család birtokában volt, innen indultak a hajók Velencébe.A kikötő jelentősége 1640-ben megnőtt, mivel a zárai út megszűnt a török és Velenceközötti viszály miatt. A király elleni összeesküvéssel megvádolt és kivégzett zrínyiPétertől elkobozták vagyonát és birtokait, így megszűnt Szádrév jelentősége, a mar-hakivitel ettől kezdve királyi monopóliummá vált.

A marhahajtás nem volt veszélytelen foglalkozás, a leselkedő vadállatokon (elsősor-ban farkasok) kívül török portyázók, rác martalócok, idegen zsoldosok, magyar vég-váriak, kóborló hajdúk leselkedtek a tőzsérekre és az állatállományra. Azonban agulyákat kevesen háborgatták, mivel a kereskedelem fenntartása mind a törököknek,mind a királyi Magyarországnak érdekében állt, ezért a kereskedelmet zavarók bün-tetéstől tarthattak.

átlagban 30 állat után alkalmaztak egy kísérőt. A kupecek a hajcsárokat és az ál-latokat egyaránt közvetítették. Míg magyar kereskedők ritkán hagyták el az országot,a hajtókat azonban külföldön is alkalmazták (lásd hajdúk). A hajtók munkáját meg-könnyítette, hogy kétoldalt árok övezte utakon terelték az állatokat, így a marháknem tudtak kitörni vagy elkóborolni a napi átlagosan 30 km-nyi út során.

A gulyák mérete tág határok között mozgott, a kisebb méretűek kb. 20 állatotszámláltak, a legnagyobbak kb. 400-at, azonban Kecskemétről útnak indult 600 da-rabos gulya is, de többnyire 70-157 állatot hajtottak egyszerre. 1570-ben Szegedkörül 164 darabos átlaggal számolhatunk.

Mennyi állat indult egy-egy helyszínről? 1563-64-ben Makóról 3175, Jászberény-ből 2216, Debrecenből 2132, Szegedről 1718, Kecskemétről 1661, Ceglédről 1645

9

db állatot hajtottak. 1586-ban már emelkedés figyelhető meg: Debrecenből 4211, Si-mándról 3.062, Mezőtúrról 2434, Kecskemétről 1.750 db. 1588-ban pedig már óriásiugrás látható a létszámban: Kecskemétről ekkor 17.881, Debrecenből 12918, Mező-túrról 5.017, Simándról 4067, Kolozsvárról 3807 db állatot hajtottak nyugat felé.

Az állatok többségét, legalább 60%-át a júliusi-agusztusi főidényben adták el. Azaugusztusi vásárokon volt a legélénkebb a kereslet, érdemes volt akkor eladni a nyáreleji jó füvű legelőkön felhizlalt jószágot. Más nézet szerint akkor kényszereladás tör-tént, mivel a legelők a nyári forróságban kisültek.

Létezett egy kora tavaszi hajtás is, ami azt jelenti, hogy biztosítani tudták az ál-latoknak a téli takarmányt. Ősszel is útnak indítottak állatokat; eszerint a kaszált ta-karmányon tartott, még jó erőben lévő állatokkal ekkor is érdemes volt elindulni.

Egy út kb. 1-1,5 hónapig tartott, volt olyan kereskedő, aki évente többször is meg-fordult. A legkorábban indulóknak március közepe-vége felé útra kellett kelniük, azutolsók október első felében állíthatták össze gulyáikat.

A 15 éves háború megakasztotta ezt a békés konjunktúrát, 1596-ban Békés ésCsanád megye településeinek legalább az egyharmada elpusztult, a lakosság elköltö-zött. Azonban nem vált teljesen lakatlanná a térség, a marhatartást és kereskedelmetújra kezdték, folytatták, még ha kisebb volumenben is egészen a visszafoglaló hábo-rúkig.

Az első svájci marhákat 1680-ban az Eszterházy-uradalom hozatta be az országba,ezzel megalapították az első helvét tehenészetet. Más nyugati és keleti területekről ishoztak be különböző marhafajtákat. A tejelő tehenek száma gyarapodott, a húsmar-hák mennyisége folyamatosan csökkent.

A XVIII. század első felében a szarvasmarha-tenyésztésben nagy károkat okoztaka járványok, különösen a marhadög, melynek 1739-ben és 1744-ben a lakosság jó-szágainak nagy része áldozatul esett. Az 1730-as években a marhakivitel főleg Auszt-riába és Morvaországba irányult, de ekkor már Erdélyből kellett behozni marhákat.A század végén már kevés marha volt az országban, a kivitelre kerülő állatokat görögés örmény kereskedők Moldvából és Törökországból hozták. Az örmények 1792-ben bizonyítványt kértek maguknak Békés megye hatóságától arról, hogy ők „neme-sebb szarvasmarhafajták tenyésztésével, a marhakereskedés űzésével sok hasznothajtottak a népnek.” Az új szarvasmarha fajtára való utalás jelentheti a magyar szür-kemarha kitenyésztését, amely egybevág a régészeti bizonyítékokkal, mely szerint a18. század második felétől mutatható ki egy nagy szarvú, szürke színű, primigeniustípusú szarvasmarha.

A XVIII. század végén a marhák addigi sokféle színe, alakja helyett a fehér színkezdett dominálni, ami tudatos válogatás eredménye lehetett.

Az Alföldön a XVIII. század végéig a húsmarha tartása volt a jellemző, azonbana kivitelre vitt marhák számát egyre többször külföldről kellett pótolni, Moldvából,Podóliából és Törökország nyugati részéből hoztak be állatokat.

10

A MAGYAR SZÜRKE MARHA EREDETEA közvélemény számos állatfajt a magyarok ősi vagy a Kárpát-medencében őshonosállataként ismer. Ilyen többek között a magyar szürke marha. Eredetéről számos tév-hit kering, egy részük a magyar romantika időszakában, a XIX. század végén kelet-kezett és még ma is tartja magát. Korábbi tanulmányok helytelenül azonosságotvontak a magyar szürke marha és a XIV–XVIII. századi marhakereskedelem között. Legalább öt elmélet ismert, amelyek a szürke marha valós, leghamarabb XVIII. szá-zadi megjelenését megelőző időre teszik e fajta kialakulását.

1. Népvándorláskori megjelenés A fajta legkorábbi megjelenését a Kárpát-medencében a népvándorlás korára teszik.Ezen elmélet szerint a hunok (Kr.u. 5. sz.), az avarok (6-9. század) vagy a magyarok(9. század) hozták magukkal a Volga mentéről. Bármely, fent említett időszakot isvizsgáljuk, nagytestű és hosszúszarvú példányokra utaló csontokat a régészeti lelet-anyagban nem találunk. Szarvalakulásuk, a szarvcsapok alakja és mérete jelentősenkülönbözik a szürke marhákétól. A csontleletek kis- (94–108 cm) és közepes (110-120 cm) marmagasságú egyedekre utalnak a Kr. u. 5–9. századi leletanyagokban, mé-reteik a római kori 120 cm-t meghaladó átlagtól jelentősen elmaradnak és csökkenőtendenciát mutatnak (4. ábra). Ezek szarvcsapjai is kicsi, legfeljebb közepes méretűekvoltak.

2. Magyar honfoglalás kori megjelenésKülön ismertetést érdemel az az álláspont, amely szerint a magyar szürke marha, amagyarokkal a honfoglalás idején (896–900) bevándorolt szarvasmarhák leszárma-zottja. Talán ez a legelterjed-tebb, legismertebb nézet,aminek oka elsősorban a min-den magyar ember által ismertfeszty-körkép. feszty árpád aXIX. század utolsó évtizedébenfestette A magyarok bejövetelec. körképét, ami ma Ópuszta-szeren, a Nemzeti TörténetiEmlékparkban látható. A mű-vész a képre magyar szürkeökrök vontatta szekereket fes-tett (8. ábra). A XIX. századvégi felfogás szerint a magyarmarha a honfoglalókkal érke-zett, feszty a kép elkészítésekor szürke marhákat látott az országban, úgy gondol-hatta, hogy már a honfoglalás idején is ilyen nagytestű, primigenius típusú marhákattartottak őseink.

11

8. ábra: Szürke marhák vontatta szekér a Feszty-körképen

Az elképzelést a régészeti csontleletek nem tudják megerősíteni. Az elsősorbanhonfoglaló sírokból előkerült szarvasmarha csontok 105-110 cm-es marmagasságú,kis szarvcsapokkal rendelkező egyedekre utalnak.

3. Kalandozó hadjáratokA harmadik elmélet szerint a szürke marha a honfoglalást követően, a kalandozóhadjáratok keretében, zsákmányolással jutott Magyarországra. A magyarok kalan-dozásai, hadjáratai már a honfoglalást megelőzően (862: az első ismert hadjárat)megindultak; elsősorban Nyugat-Európában raboltak, fosztogattak, azonban néhányzsákmányszerző hadjáratot déli irányba is indítottak. Az utolsó ismert hadjáratot970-ben vezették a Bizánci Birodalom ellen. Leginkább nemesfémeket, textíliákat,luxuscikkeket zsákmányoltak, valamint foglyokat ejtettek. Olyan értékek megszer-zésére törekedtek, amilyeneket saját társadalmuk nem tudott, vagy nem elegendőmértékben tudott előállítani. Nem kizárt, hogy élő állatokat, köztük szarvasmarhákatis raboltak. Azonban a gyorsan vágtázó magyar lovasseregekről, akik hirtelen, meg-lepetésszerűen tűnhettek fel, nehéz elképzelni, hogy a lovakhoz képest lassabbanhaladó szarvasmarhákat tömegesen terelgetnek ellenséges területeken egészen hazáig,a Kárpát-medencéig. Másrészt ezek a kora árpád-kori, X. századi csontleletek nemkülönböznek a többi árpád-kori leletanyagtól, amelyek rövid szarvú, kis- és közepestestméretű szarvasmarhákra utalnak.

4. A kunokkal érkezett a XIII. századbanA kunok IV. Béla király (1235–1270) engedélyével települtek be Magyarországra,ekkor a tatárok elől menekülve Magyarországon kerestek menedéket, fejedelmükmeggyilkolása után pusztítva kivonultak az országból, majd az 1241–1242-es tatár-járás után maga a király hívta őket vissza. Az uralkodó és az előkelők között kiélezteaz ellentétet a nomád kunok befogadása. Részben azért, mert a kunok temérdek ál-latukkal nagy károkat tettek a vetésekben, szőlőkben. Az állataik között számos mar-hacsorda is előfordulhatott, tehát hozhattak magukkal szarvasmarhákat. Ez azidőszak régészetileg még az árpád-korhoz tartozik, az ásatási csontleletek alapján aszarvasmarhák marmagassága nemtől függően 95-128 cm között változott, a szarv-csapok kis- és közepes méretűek voltak. Ezért a szürke marhák ősei, legalábbis nagytestméretű, hosszú szarvú marhák a XIII–XIV. századi anyagokban nem fordulnakelő, még az egykori kun szállásterületek környezetében végzett régészeti feltárásokállatcsont anyagai között sem.

5. Keresztezési folyamat eredményeLétezik olyan elképzelés, amely szerint a szürke marha a XIII. században keresztezésifolyamat hatására alakult ki a házimarhából és az őstulokból. A régészeti csontleletekalapján tudjuk, hogy a bronzkortól kezdve az őstulok testnagysága és létszáma is csök-kent. A népvándorlás korától egyre ritkábban fordult elő, árpád-kori leletanyagbanlényegében már nem vagy csak kivételesen találni őstulok csontokat, a XIII. századinál

12

későbbi lelőhelyeken pedig csontmaradványai már nem találhatók meg. A keresztezésifolyamat elméletének egyik gyenge pontja tehát az, hogy a XIII. században már szintealig volt megtalálható az őstulok a Kárpát-medencében. Az viszont kétségtelen, hogya magyar szürke marhának, mint minden szarvasmarha fajtának, az őse az őstulok. Avad ős szarvának állása és formája eltér a magyar szürke marháétól, bár mindkettőéhatalmas méretű, az őstulokszarva előre és felfelé irányult (3.ábra). Oldalnézetben a szarva -inak síkja mindkét nem eseténhegyesszöget zárt be a homlok-csonttal. Így az állat mindig látjaveszedelmes fegyvere hegyét,ökleléskor pontosan tudja irá-nyítani. A szürke marhára jel-lemző, hogy a fejélből indulnakki a szarvcsapok, először mindigkét oldalt, a fejtől elállóan nőnekés csak bizonyos távolság utángörbülnek felfelé (9. ábra). Ez egyaránt megfigyelhető a csákó, a gallyas, a lantos, avillás és a pörge szarvalak esetén is.

A szarv keresztmetszete a szürke marha esetében nagyjából kerek, az őstuloknáljelentős különbség figyelhető meg a szarvcsapok kis- és nagyátmérői között, azaz eny-hén lapított a szarvcsap alakja.

A magyar szürke marha koponyája alapján a primigenius típusba tartozik. Jellemző-jük a viszonylag hosszú fej, lapos homlok, többé-kevésbé egyenes fejél, a homlok leg-felső részéből kiinduló, általában nagyméretű, fejlett szarvcsapok. A kifejlett, recensszürkemarhák átlagos súlya tehenek esetén megközelíti az 500 kg-ot, a bikák nál a800 kg-ot. A tehenek marmagassága átlagosan 133 cm, a bikáké 150 cm.

KÖZÉPKORI SZARVASMARHA ÁBRÁZOLÁSOKA XIV. századig a régészeti állatcsontleletek egyáltalán nem utalnak a szürke marhavagy ahhoz hasonló típusú kérődző jelenlétére. A Képes Krónikában sincsenek nagytest- és szarvméretű marhaábrázolások. A 10. ábra felső részén látható három szar-vasmarha mindegyike kistestű; a magyar szürkékre jellemző hatalmas szarvcsapoknaksincs nyoma az ábrázoláson.

A Képes Krónikában látható szarvasmarha ábrázolással egybevág a Thuróczi Kró-nika tatárjárást megjelenítő XV. századi fametszetén látható rövid szarvú, kistestűszarvasmarha képe (11. ábra).

A középkori ábrázolások nem utalnak hosszú szarvú, nagy testméretű szarvas-marhák jelenlétére. Minden művész jellemzője, hogy saját korából merít, és a látot-takat vetíti vissza a közeli, esetleg távolabbi múltba. De mivel a középkori, kora újkori

13

9. ábra: Vonuló szürke marha gulya ( forrás: www.mnhsz.com)

ábrázolásokon szürke marha jellegű állatokat egyáltalán nem láthatunk, megerősítiaz archaeozoológia kutatási eredményeit, azt, hogy a középkorban még szürke marhajellegű példányok sem fordultak elő.

A MAGYAR SZÜRKE MARHA EREDETEA Kárpát-medencében a XVI–XVIII. században változatos fajta összetételű szarvas-marha-állomány létezett. Kis-, közepes és nagy testnagyságú állatok egyaránt meg-találhatók az országban. A szarvcsapok méretei csak a XVII. századtól kezdvenövekedésnek indultak (12. ábra)

12. ábra: A szarvcsapok méreteinek összehasonlítása. (Recens: magyar szürke marhák méretei)

14

10. ábra: A magyarok bejövetele Pannóniába – részlet a Képes Krónika

egyik miniatúrájából

11. ábra: Rövid szarvú, kistermetű szarvasmarha a Thuróczi Krónika

egyik ábrázolásán

"B

"C

DB

DC

EB

EC

CB

CC

FB

FC

GB

GC

HB

HC

IB

IC

!BB

!BC

!!B

"B "C DB DC EB EC CB CC FB FC GB GC HB HC IB IC !BB !BC !!B !!C !"B !"C !DB !DC !EB

!"#$%&'()*+&&,

-./0$%&'()*+&&,

J'/%KL10'!C#$+,%,(K!CL!F#$+,%,(K!FL!G#$+,%,(K!GL!H#$+,%,(K!GL!I#$+,%,(K=4.47+

$ $ $ $ $ $ $ $ $ $

!!B

$ $ $ $ $ $ $ $ $ $$ $ $ $ $ $ $ $ $ $

FC

GB

GC

HB

HC

IB

IC

!BB

!BC

!"#$%&'()*+&&, K%J'/ L10'

!C#$+,%,(K!CL!F#$+,%,(K

10'!C#$+,%,(K!F#$+,%,(K

"C

DB

DC

EB

EC

CB

CC

FB

FC

!"#$%&'()*+&&,

!FL!G#$+,%,(K!GL!H#$+,%,(K!GL!I#$+,%,(K=4.47+

!G#$+,%,(K!H#$+,%,(K!I#$+,%,(K

"B"B "C DB DC EB EC CB CC FB FC GB

-./0$%&'()*+&&,GC HB HC IB IC !BB !BC !!B !!C

-./0$%&'()*+&&,!!C !"B !"C !DB !DC !EB

Jól látható, hogy az árpád-kori, de még a XV–XVI. századi szarvcsapok is az igaziszürke marhákhoz képest igen alacsony mérettartományba esnek. A méretnövekedésaz újkorban kezdődött el, látványos emelkedés a XVII–XIX. században figyelhetőmeg. Ezek méretei – legalábbis a kis- és nagyátmérő tekintetében – már nagyjábólmegfelelnek a recens szürke marháknál mérteknek.

felmerül a kérdés, mégis honnan ered és mióta él a Kárpát-medencében a magyarszürke marha alaptípusa?

A XVI–XVII. században Podolia területén alakulhatott ki az a változatos küllemű,nagy vitalitású, primigenius típusú fajtacsoport, amit a szürke marha alaptípusánaktekinthetünk. A moldvai marhát már a XVI. századtól, a podoliai marhákat a XVIII.századtól hajtották Magyarországra, illetve tovább Dél- és Nyugat-Európa felé.

A XVIII. század elején járványok következtében egész Európában és Magyaror-szágon is lecsökkent a szarvasmarhák száma, így a külföldre hajtott állatok mennyi-sége is. Valamint a XVIII. század második harmadától Magyarország éghajlatamódosult. A korábbi hűvösebb, csapadékos nyarakat és enyhe, csapadékos teleket,amelyek a dús legelők kialakulásának kedveznek, hűvös, nedves nyár és száraz, hidegtelek váltották fel. Az Alföldön a fő legeltetési helyek a folyók menti árterekre, galériaerdők tisztásaira korlátozódtak. Az ország XVIII. századi marhakivitele főleg Auszt-riába és Morvaországba irányult, mivel III. Károly osztrák császár egyik rendeletealapján csak Bécs vehette meg a magyar marhákat. Ekkor az országon áthajtott állatokjelentős része már Erdélyből származott. A század végén kivitelre kerülő ökröketgörög és örmény kereskedők Moldvából és Törökországból hozták. A XIX. századelejére az export egyre csökkent, mert Magyarországon már nem volt elegendőmarha. A kiviteli igény teljesítéséhez behozatalra volt szükség, Moldvából, Podóliábólés Törökország európai részéből hozták a marhákat.

Ezek a szarvasmarhák az Alföldön számukra ideális ökológiai környezetet találtak.A fajta a ma is ismert testnagyságot, szarvméreteket fokozatos fejlődés során csak aXVIII–XIX. században érte el. A XX. században az igásmarhák jelentősége meg-szűnt, a gépesítés elterjedt a mezőgazdaságban. A szürke marhák hús- és tejtermelésétkeresztezéssel próbálták növelni. A magyar tarka marha egyre jobban teret hódított,ezáltal a szürke marha állomány egyre csökkent, a 60-as években már a kipusztulásfenyegette. De még idejében megtették a szükséges lépéseket a fajta megmentése ér-dekében, így ma az országban több helyen is látni ezt az impozáns, tetszetős külsejűmarhafajtát, amelyre joggal lehetünk büszkék.

ZÁRSZÓKÉNT, MARHATARTÁS A XX. SZÁZADBANAz 1890-es évektől komoly fejlődés jellemezte az állattenyésztést, a legtöbb állatmennyisége emelkedett. Az 1870-es és az 1910-es évek között a szarvasmarha-állo-mány közel 40%-kal nőtt, 4,6 millióról 6,184 millióra emelkedett. Azonban fajta-váltásnak köszönhetően a szürke marha állomány visszaszorult, az 1910-es évekre amarhaállomány 70%-át a szimentáli hegyi marha és a hazai színes fajták keresztezé-sével kitenyésztett magyar tarka marhák váltották fel. Ezek a szürke marhától jobban

15

tejeltek, hamarabb kerülhettek levágásra, az igavonás céljaira is megfeleltek. A szürkemarhák a külterjes vidékeken, a Hortobágyon, Kiskunságon, havasi legelőkön, főlegErdélyben maradtak meg. A fajtaváltás oka leginkább a tej iránt mutatkozó – városi– kereslet növekedése volt. A tej feldolgozására és értékesítésére 1895 és 1910 közötttöbb mint 500 tejszövetkezet alakult, amelyek napi 105 millió liter tejet dolgoztakfel és forgalmaztak. Ezt a mennyiséget a szürkemarhák nem tudták volna biztosítani. A Horthy-korszakban a szürke marhák aránya a korábbi 30%-ról 16%-ra csökkent.A jól tejelő szimentáli és tarka-piros marhák beváltották a hozzájuk fűzött reménye-ket. Sőt, amíg az 1890-es években egy tehén évente átlagosan 1000 liter tejet adott,addig az 1930-as években már közel 2000-et.A Kádár-korszak idején az állatállomány elsősorban a sertés és a baromfi révén sza-porodott. A sertésállomány a háború előtti 5,2 millióról 1968-ra 6,6 millióra nőtt.A baromfiállomány fejlődése szintén az 1950-es évek végén kezdődött. 1950-ben abaromfiállomány még alig múlta felül az 1938-ast. 1970-ben azonban már 97%-kalhaladta meg a háború előtti mennyiséget. Növekedett a tojástermelés is. A sertés- ésbaromfiállomány mellett a juhok gyors szaporodása is megfigyelhető volt. Az 1938-as szinthez képest 1970-re 142%-kal emelkedett. A régi magyar juhfajták (racka, ci-gája) tenyésztésével fokozatosan felhagytak, az igénytelenebb fésűsmerinók terjedtekel. A szarvasmarha tenyésztési költségei magasabbak, több beruházást igényel te-nyésztése. Részben a megfelelő minőségű legelő hiánya miatt az 1960-as években isstagnált létszáma, alig néhány ezerrel emelkedett az 1938-as 1,8 millió fölé. Az egytehénre jutó tejhozam azonban 50%-kal nőtt, a tejtermelő marhákból tartottak töb-bet. A mezőgazdaság gépesítését jól tükrözi az igásökör állomány erőteljes csökke-nése: míg 1958-ban 57.645 db volt, 1970-re száma mindössze 915 db-ot számláltak.Míg a háztáji gazdaságokban elsősorban sertést és baromfit tartottak, a juh- és szar-vasmarha-tenyésztés többsége a nagyüzemekre épült. Az 1970-es évek közepén a tyú-kok 80%-át, a sertések 50%-át nevelték kistermelők. Mindez természetesen kihatotta húsfogyasztási szokásokra is, nem meglepő, hogy e két faj biztosítja még napjaink-ban is az állati eredetű fehérje legnagyobb részét.

IRODALOM

BARTOSIEWICz László (2006): Régenvolt háziállatok. Bevezetés a régészeti állattanba.Bibliotheca Archeologica. L’Harmattan Kiadó, Budapest

BENDA Judit (2016): Marhakereskedelem és mészárszékek a késő-középkori Budán, Pesten,Óbudán. Tanulmányok Budapest Múltjából 41. 7–40.

BöKöNyI, Sándor (1974): History of domestic mammals in Central and Eastern Europe.Budapest

KŐRöSI Andrea (2008): A magyar szürke marha kraniometriai jellemzése. Mezőgazdaság-történeti Tanulmányok 11. Budapest, p. 303.

KRISTÓ Gyula (1998): Magyarország története 895–1301. Osiris Kiadó, BudapestMATOLCSI János (1975): A háziállatok eredete. Budapest, Mezőgazdasági Kiadó

16

MATOLCSI János (1982): állattartás őseink korában. Budapest, Gondolat KiadóNÉMETH Csaba (2016): Orosháza története első újjátelepülése idején a XV. század közepétől

a XVIII. század közepéig. Mozaikok Orosháza és vidéke múltjából 14., Orosháza, 3–44.ROMSICS Ignác (2010): Magyarország története a XX. században. Egyetemi tankönyv. Bu-

dapestTORMAy Béla (1877): A szarvasmarha és annak tenyésztése I. BudapestTuGyA Beáta – RÓzSA zoltán (2012): A szaru, mint nyersanyag felhasználása Orosháza-

Községporta-Szűcs-tanya szarmata lelőhelyen. Régészeti, archaeozoológiai, néprajzi vo-natkozások. In: Kreiter A. – Pető, á. – Tugya, B. szerk.: Környezet-Ember-Kultúra: Azalkalmazott természettudományok és a régészet párbeszéde. Budapest, 2012, 225–230.

VöRöS István (2004): Adatok a magyar szürkemarha és a rackajuh történetéhez. In: Novák,L. f. szerk.: Az Alföld gazdálkodása. állattenyésztés. Az Arany János Múzeum Közle-ményei X. Nagykőrös

17

H O R V Á T H T Ü N D E

Páros szarvasmarha temetkezések a késô rézkorban

Az Óvilág (beleértve Európát, Észak-Afrikát és a Közel-Keletet) területén Kr. e.3600/3500 és 2200/2000 között egy érdekes, új jelenség terjedt el az állatokkal kap-csolatos rítusok között: a tehén-áldozat. Ez az időszak a maga 1500 évével több ré-gészeti korszakot és több régészeti kultúrát ölel át. Magyarország területén ez durvána késő rézkor, a rézkor–bronzkor átmenet és a kora bronzkor időszakát jelenti.

A szarvasmarha az ember egyik legfontosabb háziállataként már a legkorábbi új-kőkori kultúrákban feltűnt a tenyésztett állatok palettáján, és igen fontos szerepetjátszott az élelmezésben. E korai időkben, amikor az emberi kultúrák a vadászó-gyűj-tögető életformáról fokozatosan áttértek a letelepült termelő életmódra (amely aKárpát-medence területén Kr. e. 6000/5000 körül, a Közel-Keleten még korábban,Észak-Európában pedig sokkal később, Kr. e. 4000/3000 körül történt meg, jól ki-rajzolva a háziasítás központját és az ismeretek délről észak felé tartó lassú terjedéséttérben és időben) a marhát még csak húsállatként használták. Talán a tejét is kifejtékés megitták, de abból nem készítettek további eljárásokkal tartósabb fogyasztási cik-keket, vagyis feldolgozott tejtermékeket, úgymint például sajtot, túrót, vajat, kefírt.Ezeket a készítési eljárásokat, amelyek az erjesztés kémiai folyamatához kötődtek,még nem ismerték. Nem ismerték az állatok igavonó erejét sem, ezért a háziállatokkihasználási foka egyfajta elsődleges, primér szerephez jutott mindössze. A neolitikuskultúrák szakrális életében a rituálékhoz köthető jelenségekben és leletekben rend-szerint a szarvasmarha-bika jelenik meg, amely a termékenységi erőt jelképezi, és aférfi princípium fontosságát, előretörését hangsúlyozza. Bika szarva, koponyája (buc-ranium) díszítette az épületeket, megjelent az oltárokon és az edényeken díszítő mo-tívumként (horns of consacration).

Mikor és hogyan változott meg ez a viszony ember és állat között? A háziasításelső fokához hasonlóan a második neolitikus forradalom is fokozatosan és lassan ját-szódott le és összetett, egymásra épülő folyamatok sora volt.

A Közel-Keleten talált leletek arra utalnak, hogy az elsődleges háziasítási folya-mathoz hasonlóan a Másodlagos termékek forradalma néven Andrew Sherratt régészáltal leírt jelenség is itt kezdődött és terjedt észak felé. A Kárpát-medence területéta késő rézkorban érte el, északon még későbbre is tolódhatott. A legkorábbi letele-pedett falusias életformában eltöltött életmódban 2000-2500 évnek kellett eltelnieahhoz, hogy az akkori emberek által összegyűjtött tapasztalatok az állattartás teréntovábbi változásokhoz és újabb vívmányokhoz vezessenek. A megfigyelésekből le-vonható tudás mellett ez viszont már kifejezetten emberi beavatkozásokat is tartal-

18

mazott. A fokozatos tenyészállat-válogatásnak és speciális pároztatásnak köszönhe-tően ekkorra már egy háziállat-fajon belül is altípusok, fajták kezdtek megjelenniattól függően, milyen tulajdonságokat akart az állattartó előtérbe helyezni. Ez a szar-vasmarha esetében például bővebben tejelő teheneket, kisebb szarvval rendelkező,az emberre kevésbé veszélyes állatokat, vagy éppen több és zsírosabb vagy ellenkező-leg, soványabb húst adó fajtákat eredményezett, ahogy az a házigazda igényeit szol-gálta. A juhok esetében a speciális tenyésztésnek és mesterséges szelekciónakköszönhetően jelentek meg azok a fajták, amelyek gyapja egyre hosszabb és fibrinjeösszesodorhatóbb, tehát szövés-fonásra alkalmas lett, ezzel egy új alapanyagot szol-gáltatva a felhasználható, korábban pusztán növényi alapanyagokra korlátozódóanyagfajták előállítása, és a ruházkodás terén.

Az így kapott plusz-termékeket fel is kellett dolgozni, ehhez pedig új eljárások,eszközök és módszerek szükségeltettek. A másodlagos neolitizáció és a másodlagos-nak nevezett termékek (mint a tej, gyapjú, és az állati igavonó erő) kihasználása egysor forradalmian új technológia megjelenését vonta magával. Az állati gyapjú foná-sához alkalmas nehéz orsógombok például a késő rézkori Baden-komplexum koraiidőszakát képviselő Boleráz-kultúrában bukkannak fel először az őskorban. A sodrottállati szőrzetből készült zsinegdarabok lenyomatait legkorábban a Baden-komple-xummal egykorú, az Alföld területére a messzi, keleti steppéről érkező késő rézkoriGödörsíros kurgánok és néhány kora bronzkori kultúra (Makó, Hatvan, Somogy-vár–Vinkovci) edényén látjuk viszont lenyomatként. A szövőszékes szövés legkorábbirégészeti bizonyítékának jelei, az agyag szövőszék-nehezékek a hazai kora bronzkoritell-kultúrákban jelennek meg (Nagyrév, Vatya, stb.). Néhány speciális, az új erjesz-téses eljárással tartósított élelmiszer-termékhez kapcsolódó edényforma is ekkor buk-kan fel, például a rázós módszerrel készülő vaj köpülője, a Boleráz és Badenedényművesség különleges edényformája, az ún. halbárka alakú edény; valamint egyáltalában nagyméretű, belül bütykökkel kiképzett edényforma amelyben erjesztenilehetett (nem csak tejet, de bármilyen más anyagot, például növényi terméseket is,végtermékként ecetet, pálinkát, sört, bort eredményezve), amelyet pácedénynek ne-vezünk minden kultúra edényművességében; továbbá a tölcsér és az egyéb formájúszűrőedények.

Az állati igavonásra utaló leleteket a középső rézkor végi-késő rézkori állatábrá-zolásokon látjuk először. Ez az áttörés testesül meg a legkorábbi kerék és kocsilele-tekben is, amelyek a leletek tanúságai szerint majdnem egyszerre bukkannak fel amezopotámiai városállamokban, a keleti steppék legkorábbi nomádjainál és a közép-európai paraszttársadalmakban. A kerék, amelynek elvén később számtalan más tech-nológia épül fel (gyakorlatilag minden, a rotáció elvén működő találmány, például amalom, a rokka, stb.), ijesztő gyorsasággal terjedt az akkori világ kultúrái között. fel-találása és széles körű alkalmazása elképesztő mértékben megkönnyítette az emberiélet szinte minden aspektusát, legyen az hétköznapi munka, harcászat vagy akár szak-rális témakör. Az ember a kerék segítségével hirtelen nagyobb terhet tudott hosszabbtávolságra szállítani, kitolva ezzel az „egy napi járóföld” fogalmát. Korábban szállítás

19

20

1. Szarvasmarha temetkezések Európában Kr. e. 3600 és 2000 között. 2. Páros szarvasmarha temetkezések Európában Kr. e. 3600 és 2000 között.

3. A legkorábbi kerék- és kocsi-leletek az Óvilág területén Kr. e. 3300/3100-tól.

21

céljára csak a vízi járművek voltak hadra foghatók. Ahogy a szárazföldre ért az áru,onnan emberi erővel cipelték tovább. Bár a szárazföldi szállítás céljára minimum jár-ható utakra volt szükség, ezek kiépítése még mindig célravezetőbb volt, ahogy behá-lózták és összekötötték a hatalmas kiterjedésű szárazulatokat, mint a vízi szállítás,amely csak a vízfolyások mentén virágzott, de a vízfolyásokat nélkülöző száraz vagymagasabban fekvő belső területeket nem érte el.

A nyílt falvakban élők a legelők nyári kiégése után felhajthatták nyájaikat a mesz-szebben fekvő, de a kocsi segítségéével már elérhető, nyáron is zölden maradó hegyilegelőkre, sőt, az itt kaszált szénát le is tudták hozni a kocsival a hegyről és beszállítania téli takarmányt a falvakba. A kereskedők távoli tájakat tudtak bejárni, kincseiketfelkutatni, az eltérő ismereteket és portékákat terjeszteni és cserélni, és a megszerzettinformáció a megfelelő fülekbe való juttatásával ezeket az ígéretes földeket akár le-rohanni, meghódítani. Az életmód javulásával együtt megkezdődött és egyre na-gyobbá vált a társadalmi egyenlőtlenség, nőtt a lélekszám, amely azzal is együtt járt,hogy a korábban vérségi alapon felépülő kisebb falusias társadalmak eltűntek és át-adták helyüket a magasabban és felülről szervezett, nem családi alapon létrejött kö-zösségeknek, amelyek Egyiptom és a Közel-Kelet területén már ekkor elérték a koraiállamiság fokát.

1. Halbárka alakú vajköpülő (rázó) edény a badeni kultúra Hódmezővásárhely melletti telepü-léséről. 2. A Somogyvár–Vinkovci-kultúra tölcsére Balatonőszöd melletti településéről.

22

1. Budakalász–Luppa-csárda badeni temető 3. sírja Bondár–Raczky 2009, Plate III. után. 2. A 177. budakalászi sír agyagból kiégetett kocsimodellje Bondár–Raczky 2009,

Plate LXXIX. után.

Még az 1950-es években látott napvilágot a badeni kultúra budakalászi temető-jének egyik feltárt sírjában a legkorábban megismert régészeti leletként egy agyagbólkészült miniatűr kocsimodell. További évtizedeknek kellett eltelni, amíg a legkorábbifából készült igát egy svájci bolerázi településen feltárták a Boden-tó partján, egy fakereket és tengelyt pedig szintén bolerázi településen, de már a Ljubljana-mocsarak-ban ástak ki. Ezek a kezdetleges szállítóeszközök még kerék nélküli vontató, szekré-nyes szán, majd kétkerekes taliga-verzióban, rögzített vonórúddal, nagyméretű,egyben vagy két/három nagyobb részből összeállított, fából készült tömör kerekek-kel, a kerékkel együtt forgó tengellyel készültek, amelyek kifejezetten alkalmasak vál-tozó magasságú terepen és vizes-mocsaras vidéken. Alig változott formában ilyenszállításra alkalmas alkotmányokat még ma is használnak a keleti steppék nomádjai,Anatólia és a Balkán egyes paraszti kultúrái.

Mindez azonban talán sosem játszódott volna le külső kényszerítő körülménynélkül. A másodlagos neolit forradalom mögött két alapvető tényező húzódott. Azegyik, belső tényező az volt, hogy az évezredes megszerzett tudás az állattartás terü-letén immár rendelkezésre állt. A másik, a külső tényező azonban az időjárás volt: ezindukálta, hogy a megszületett tudást a gyakorlatba átültessék. Az Óvilág ismert ésember által lakott területein a középső és a késő rézkor folyamán radikális változásészlelhető, kb. Kr. e. 4000-től 3600/3500-ig. Valamilyen okból kifolyóan az addigiéletmód és letelepedési minta megváltozik, az emberi települések sokkal kisebbek,jelentéktelenebbek, és számuk eleve kevesebb összehasonlítva a korábbi javarézkori-akkal. Eltűnnek a hosszú életű, egy helyben kiépült falvak és az azok határában ta-lálható temetőik is. A megváltozott világban az emberek a korábban elsődlegesföldművelésről áttérnek a korábban másodlagos állattenyésztésre, amely a közössé-gektől jóval nagyobb mobilitást igényelt, a csordák védelme és vándoroltatása a le-gelők után, az állatok terelése pedig egy jóval harciasabb és szervezettebb,férfi-központúbb társadalmat.

A különböző háttérvizsgálatok azt mutatják, hogy nem egységes koreográfiábanugyan, de az életmód-változások mögött az egyre szeszélyesebbé váló éghajlat állt,kényszerítve az embereket arra, hogy korábbi letelepült földművelő életüket felhagy-ják, és áttérjenek az időjárásra kevésbé érzékenyen reagáló, a megélhetést ilyenkorjobban biztosító állattenyésztésre. Ez az áttérés és fokozatos hangsúly-eltolódásokozta, hogy ebben az ágazatban egyre több fejlődés és változás, egyfajta forradalomjátszódott le. A pozitív változások ellenére ugyanakkor a rövid időközönként szélső-ségesen változó (hol hűvös-hol meleg/hol száraz-hol esős periódusok), ezért a föld-műveléshez kiszámíthatatlanná váló klíma miatt nem történt meg az a fejlődés azemberi társadalmakban, amelyet az ekkor megszülető új technológiák életre hívhat-tak volna. Ahhoz, hogy ezek az új ismeretek valóban kamatoztassák az emberi tudástaz élet minden területén, ezzel stabilitást és jólétet hozva a közösségek életébe, szükséglett volna arra, hogy az állattartásban megszerzett tudást a földművelésbe is át tudjákültetni. Ez azonban nem valósulhatott meg, mert a földművelés szempontjából el-engedhetetlenül fontos kedvező időjárási feltételek nem voltak adottak. Csak a kora

23

24

A 1856. számú áldozati gödör páros szarvasmarha temetkezéssel a badeni kultúra Balatonőszöd mellett feltárt településén.

Fa tömör kerék és tengely Stare Gmajne bolerázi településről, a ljubljanai mocsarak területén, A. Velušček után.

bronzkor végétől, még inkább a középső bronzkor időszakától látjuk a javuló és sta-billá váló éghajlatnak köszönhetően az állattartás terén végbement tudást és annakhasznát megjelenni a földművelésben is. Ennek köszönhetően az igavonó állatok ere-jét felhasználják a földek művelésére: megjelennek az első ekék, amelyek segítségévelnem csak nagyobb szántókat, de rosszabb minőségű talajokat is meg lehetett mun-kálni kevesebb emberi erővel, valamint a mélyebb szántással jobb termést és akár másjellegű növényeket (pl. a nedvességet jobban tűrő rozst) termeszteni.

A kocsi-innovációhoz természetesen az igavonásra fogható állatok tartásának fej-lődése is szükséges volt, ennek lenyomata azonban a késő rézkori társadalmak állat-csont leleteiben nehezen észlelhető régészeti módszerekkel. Az állatcsontok nemárulkodnak arról, hogy az állatok csontváza, mérete nagyon megváltozott volna, ésa jobban tejelő tehenekre utaló jelek sem jelennek meg ebben a típusú anyagi kultú -rában. Annyi azért látszik, hogy az igavonó ökrök sarokcsontjai az erőkifejtés miattkomoly fizikai elváltozást, deformációkat mutatnak, és ez a jelenség – a fokozotterőbe-vétel jele – a késő rézkori állatok csontjain válik gyakorivá. Néhány szarvas-marha szarván kötélnyomok okozta bevágódás figyelhető meg. Az igavonó erőt azábrázolások szerint ebben a korai időszakban a szarvasmarhák látták el (a ló háziasí-tása ekkor kezdődött, de fogatolásban és lovaglásra való használatuk csak a középsőbronzkortól, a könnyű, küllős kerekű kocsik megjelenésével indult meg, a késő réz-korban még húsállatok voltak). Kezesebb tehenet és még fiatal korában kasztráltbikát, vagyis ökröt fogtak be. A magyar néprajzi irodalom szerint az ökör a négyévesnél idősebb, herélt szarvasmarha. A bikaborjút tavasszal az első fűre menendőkorában herélik ki. Három éves koráig tinónak hívják, majd négyévesen, ameddigbetanítják, ökörtinó, majd ha betanult és rendszeresen jármolják, igás ökör. Miutánaz ökör megöregedik és a hízóba kerül, göbölynek vagy sőrének hívják. Az ökörfogatmindig párosával összefogott (2–8) állatból állt; a terhet az ökrök nyakjárom és rúdsegítségével húzták. Csak az első két ökröt irányítják a hopsza, vagyis jobbra és acsálé, azaz balra szavakkal. Pontosan meg van határozva, hogy milyen súlyú ökör afogat mely posztjára kerülhet.

A szakrális világban, amely valamely módon mindig az élő világ valamiféle válto-zata, szintén jelentkezik az állattartás fejlődése és fontossága. A szarvasmarha, és kü-lönösen a tehén tisztelete a késő rézkortól megjelenő individuális állatfigurákban, abadeni településeken feláldozott állatokban, néhány temetkezésben, valamint a kor-szak szent helyeinek ábrázolásaiban tükröződik. Az állatfigurák kiégetett agyagbólvagy rézből készült önálló figurák vagy kocsimodellek előtti applikációk, esetleg tel-jes, önálló zoomorf edények. Gyakori, hogy párosával ábrázolják őket, igavonó álla -tokként. ugyanez az ábrázolásmód köszön vissza az Alpok magaslati legelőit ésrézkincseit kereső pásztorok által épített magaslati szentélyek falán sziklavésetként,ahol a párosával befogott állatok jól láthatóan kocsit vagy ekét húznak. Párosan el-temetett állatokat tártak fel a budakalászi 3. számú női-férfi páros temetkezésben, ésaz alsónémedi temető 3. számú férfi-női páros sírjában is. Ezeket a duplán páros em-beri és marha-temetkezéseket több mint fél évszázada kocsi-temetkezésnek tartják.

25

Az sem ritka, hogy az állatok nyakán kezdetleges kötélből készült heveder, vezetőszárlátható, amely a kezességre és az igához szoktatásra utalhat. A településeken feltártvéres állatáldozati gödrök közt a szarvasmarha éppoly gyakori, mint a juh. Többségükazonban borjú, ami zsengeáldozatot valószínűsít. A felnőtt állatok többsége tehén,néhány esetben bika, ekkor azonban több állattal vagy emberi temetkezéssel együtttalálható, közösségi áldozatban. A fektetésük igen változatos és nagyon valószínű,hogy minden egyes fektetési mód más-más áldozattípust jelent. A korábbi elképze-lésektől eltérően a Baden-komplexum korai, Boleráz időszakában egyáltalán nemfordulnak elő, csak a klasszikus Badenben jellemzőek. A páros szarvasmarha-áldo-zatok azonban nagyon ritkák közöttük.

A tanulmány témája az, hogy ezeket a páros szarvasmarha-temetkezéseket (ha te-metők sírjában) vagy áldozatokat (ha települések gödreiben találjuk őket) vizsgáljameg közelebbről, hogy valóban lehetnek-e kocsi-temetkezések részei.

Elsőként tekintsük át a badeni temetők sírjait. Az 1949-ben Korek József általfeltárt alsónémedi 3. sírt 1961-ben Csalog József értelmezte először a közösség vezetőházaspárának és az előttük talált szarvasmarha-párt egy temetési vagy más néven ha-lotti kocsi részének. Hasonló értelmezést kapott a budakalászi 3. sír is. Itt azonbanBökönyi Sándor meghatározta az állatok életkorát, mert az in situ felszedett párosember-állat temetkezés bekerült a Magyar Nemzeti Múzeum akkori régészeti kiállí-tásába. Bökönyi egy nyolc éves tehenet és egy másfél éves borjút határozott meg aránk maradt feljegyzések szerint, miközben az eredeti csontvázak a 2000-es évekbenkezdődő temetőfeldolgozás idejére elvesztek. Az alsónémedi páros ember-állat te-metkezéséből eleve nem is készültek archaeozoológiai vizsgálatok. Bökönyi megha-tározása az, amely az igavonó páros és a kocsizás ellen szól: ilyen életkorral azösszetétel egy anya és borja viszonyra utal, a fiatal állat kora miatt nem lehetett mégigavonó. Kocsira utaló nyomok egyébként sem kerültek elő, azt a későbbi értelme-zések is csak odaképzelték, mint olyan szerves anyagokból készült építményt, amelyhazai viszonylatok között általában maradéktalanul elenyészik. A két sír megjelenéseazonban kísértetiesen hasonló, az állatok fejükkel egymás felé fordítva, az emberpárelőtt hevernek. A korszakban igen ritka, hogy egyáltalán nagyobb sírszámú temetőkléteznének, a két eset éppen a kevés számú kivételhez tartozik. Jobban megnézveazonban a budakalászi sír felnőtt tehene nem teljes, csak egy részleges csontváz, ame-lyet az eredeti feltáró Soproni Sándor. és a korai közlő, Banner János helyesen csaksír(étel)-mellékletként és nem marha-temetkezésként értelmezett. A későbbi Csa-log- és az azt követő hasonló fettich-értelmezés nemcsak helytelen, de a gondosanrögzített előkerülési körülményeket is felülírta a valósághoz képest. A Baden-kultúrakét páros ember–szarvasmarha temetkezésének esetében tehát teljességgel kizárható,hogy a sírokban halotti kocsi vagy igavonó pár lenne.

Magyarország területéről a badeni településekről Balatonőszödön, Dunaszent-györgyön és Mezőkövesden tártak fel 1-1 páros szarvasmarha-áldozatokat, gödrök-ben. Ezt a három előfordulást összehasonlítva azzal, hogy egyetlen állatot tartalmazóállatáldozat – többnyire fiatal szarvasmarha – szinte valamennyi badeni településen

26

előkerül és ezek ismert száma 1000 feletti, látjuk az arányok kontrasztját. Hiába gya-kori a szarvasmarha-áldozat, páros nagyon kevés van köztük. Balatonőszöd a Baden-kultúra legnagyobb megkutatott települése, ahol 47 szarvasmarha-lerakatot találtunk30 objektumban, ezek közül 36 volt teljes csontváz, a többi 17 részleges. A juh-ál-dozatok száma ezek mellett 71 egyed volt 11 objektumban. A 47 szarvasmarha-le-rakatból mindössze az 1856. gödör őrzött páros marha-áldozatot. Azéletkor-meghatározás alapján azonban itt is tehén–fiatal borjú koreográfia található,amely kizárja, hogy valaha is igavonó párost alkottak volna. A gödör térfogata pedigazt zárja ki, hogy a két állat testén kívül még egy kocsit is befogadott volna, erreugyanis egyszerűen nem volt hely.

Mi a helyzet, ha Magyarország határain kívül tekintünk? A Baden-komplexumugyanis a Duna mentén a fekete-erdőtől a fekete-tengerig terjedt, 14 mai állam te-rületén. Szőgyén szlovákiai település határában is ismert egy badeni településrészlet,amelynek 328/74. számú kerek gödrében két szarvasmarha feküdt: az egyik öt, amásik nyolc évesnél öregebb. Mindkettő kasztrált ökör volt, és a pathológiai elválto-zások arra mutattak, hogy életükben igavonó párt alkottak: az öregebb ökör volt abal, a fiatalabb a jobb szélen befogva. Kocsinak azonban itt sem volt nyoma, és agödör térfogatát elnézve – helye sem.

A kelet-német Niederwünsch lelőhelyen (Saal) az utóbbi években végeztek le-letmentést, amelynek során páros szarvasmarha-temetkezéseket és hozzájuk kapcso-lódó, kocsikerék-lenyomatként értelmezhető, a talajba mélyedő jelenségeket tártakfel. A lelőhelyen két időbeli horizont különül el: a korábbiak Kr. e. 3600–3500 közötta Salzmünde vagy a késői Baalberg-kultúrába, a későbbiek Kr. e. 3300–3000 közötta Walternienburg-kultúrába tartoznak. Itt tehát nemcsak a páros igavonó állatok, demár az általuk húzott kétkerekű kocsi megléte is igazolható volt régészeti módsze-rekkel.

Az elmúlt évtizedek során Dánia területén is találtak jónéhány olyan leletet és je-lenséget, amelyek a páros, igavonó szarvasmarhákkal és a kocsizással hozhatók össze-függésbe. A dán lelőhelyek többsége azonban nem olyan egyértelmű, mint a németvolt. A jelenségek többségénél a szarvasmarhák hiányoznak: az adott talajviszonyokközött éppen az állatcsont enyészik el, így maguk az állatok nem vizsgálhatók sem-milyen rendelkezésre álló módszerrel. Több lelőhelyen semmi, vagy csak egyetlenfogtöredék utal az igavonó állat egykori jelenlétére. A kocsi maradványai ezzel ellen-tétben szinte mindenütt világosan kirajzolódnak: a két kerék bemélyedő keréknyomaa köztük előre, az állatok irányába mutató vonórúd lenyomatával. Mi több, a lelőhe-lyeken és azok között fapallóból készült korabeli utak vezettek, és ezek hálózata jó-részt egybeesik a későbbi középkori és modern úthálózattal.

Mi a helyzet a korai államalakulatokkal délen, az afrikai és az ázsiai kontinensen?Ha az európai, állam nélküli korabeli őskori kultúrák ilyen ellentmondásos adatokatszolgáltatnak, talán a velük egykorú szervezett államok területén más helyzet fogadjaa régészt: több adat, gazdagabb jelenségek és leletek, esetleg írásos források…?

27

28

1. Szarvasmarha alakú zoomorf edény nyakán hármas kötéllel Kővári K. után. 2. Állatszobrocskák a bolerázi kultúra Pilismarót mellett feltárt temetőjéből Torma I. után. 3. A bolerázi kultúra kerék nélküli kocsiszekrénye, előtte két igás szarvasmarhával Radosna

lelőhelyről, V. Nĕmejcová-Pavúková után. 4. Réz kincs Bytýn lelőhelyről: négy lapos réz vésőbaltán álló páros, igába fogott szarvasmarha

figura, amelyek nyakán kettős kötél, közöttük pedig járom figyelhető meg, E. Šturms után.

A szarvasmarha-lerakatok kifutása Kr. e. 2200/2000-re tehető. Ez az időszak egynemrég felfedezett időjárási anomáliával korrelál, az ún. 4.2.ka BP event-el, vagyis a„4200 évvel ezelőtt történt eseménnyel”. A ránk maradt források és leletek szerint akorai birodalmak területén drasztikus időjárás-romlás történt, éspedig száraz, forróidőszak köszöntött be, amíg Európa északabbi részeit éppen ellenkezőleg, esők ésáradások sújtották. Ez az időjárási anomália II. Pepi fáraó hosszú uralkodásánakvégén (Kr. e. 2246–2152) kezdődött az óegyiptomi királyságban.

Sajnálatos módon a korai birodalmak kezdeti történelmét alig ismerjük. Az óe-gyiptomi királyságnak a 3. dinasztia alatti második királyától, Dzsószertől (Kr. e.2624–2575) kezdődik az adminisztráció. Mezopotámiában a sumér, akkád, proto-elámi birodalmak, Mari és Ebla városállamai a Dzsemdet Naszr periódussal Kr. e.3100–2900 közé keltezhetők, így hát a korai dinasztikus periódus Kr. e. 2900 és 2350között részben egyidős az európai jelenségekkel. Bár Kr. e. 3100/3000 körül ezekmár felemelkedtek, mégis csak Kr. e. 2600/2500-től dokumentálták magukat, így avizsgált időszak korai része itt is elveszik számunkra. Mezopotámiából kocsi-ábrá-zolásokat, előkelő kocsi-temetkezéseket találtak fa kerekekkel Kish, Szúza, Lagas, ur,uruk, Mári lelőhelyeken.

Egyiptomban Núbiából nagy szarvú szarvasmarhákat importáltak háziállatok-nak. önálló kultuszuk is fontos volt, a bika az ápisz-, a tehén a Hathor-kultuszbanjátszott főszerepet, de a halotti kultuszokban is szerepet kaptak, mint mellékszerep-lők. A legkorábbi ránk maradt fáraó-halotti szertartás leírása I. Széthi fáraó (Újbi-rodalom, 19. dinasztia, Kr. e. 1290–1279) haláláról tudósít részletesen. A fáraóbebalzsamozott testét a szarkofágjában egy napbárkába fektették, amelyet ökrök húz-tak a temetési menetben (halotti kocsija valójában kerék nélküli szán volt). I. Széthisírja a Királyok Völgyének legdíszesebbjei közé tartozik, falára a fáraó kívánságára aHathorral kapcsolatos ún. „égi tehén mítoszát” festették fel. Mielőtt a koporsót amúmiával levontatták volna a hosszú folyosón, egy utolsó, véres áldozat következett.A papok egy borjút vonszoltak oda. Egyikük meglendített egy bárdot, és egyetlencsapással levágta az állat jobb mellső lábát. A borjú bőgve zuhant a földre. Az áldozatipapok nekiestek a még élő, védekező állatnak, feldarabolták, a húsokat egy kőkockánfeketén füstölő áldozati tűzbe dobták, és közben az Éghez imádkoztak. Amikor alángok a hús nagy részét elemésztették, a papok megragadták a koporsót és végsőnyugvóhelyére tették.

A páros szarvasmarha-temetkezések tehát az óbirodalmakban tényleg igavonó ál-latok voltak, szállítóeszközöket húztak, és sokszor kísérték utolsó útjukra egykorigazdáikat, vagyis halotti jármű elé is fogták őket. Az európai őskori kultúrákbanennek csak egyes elemei fedezhetők fel, de nem zárható ki az ismeretek és szakrálisalkalmazásuk teljes egyezése vagy részleges párhuzama sem, amely mögött a másod-lagos termékek forradalma húzódott.

29

AJÁNLOTT IRODALOM

HORVáTH Tünde (2010): A szárazföldi szállítás kezdete és hatása a Boleráz/Baden kultúrákéletében. Nyíregyházi Jósa András Múzeum Évkönyve LII, 95–139. (https://www.aca-demia.edu/2160436/Horv%C3%A1th_T._2010._A_sz%C3%A1razf%C3%B6ldi_sz%C3%A1ll%C3%ADt%C3%A1s_kezdete_%C3%A9s_hat%C3%A1sa_a_Boler%C3%A1z_Baden_kult%C3%BAr%C3%A1k_%C3%A9let%C3%A9ben_The_dawn_and_the_impact_of_overland_transport_in_the_life_of_Boler%C3%A1z_Baden_Culture_._Ny%C3%ADregyh%C3%A1zi_J%C3%B3sa_Andr%C3%A1s_M%C3%BAzeum_%C3%89vk%C3%B6nyve_LII_95_139)

HORVáTH, Tünde (2015): Die Anfänge des kontinentalen Transportwesens und seine Aus-wirkungen auf die Bolerázer und Badener Kulturen (http://www.archaeopress.com/ Pub-lic/download.asp?id=%7BCA1D718A-6328-4AB5-AfA6-3A0CDCB 691A9%7D)

30

S Z A B Ó G É Z A

Agancsos szarvastehenek

Több régészeti feltáráson is megfigyeltük, hogy a gímszarvas agancsok égett betöl-tésben, szövőszéknehezékekkel, orsógombokkal kerültek elő. A nőkhöz köthető tár-gyak és a hím állatok maradványainak együttes előfordulása önmagában is jelzi, hogyezekben az esetekben nem egyszerűen csak a vadászzsákmány elásott maradékairól,vagy állatáldozatokról van szó. A szarvast önmagában is a termékenység, újjászületés,nőiesség jelképének tartják. Azonban a gímszarvasok esetében ez némileg ellent-mondó, mert csak a hím állatoknak van agancskoronája. Mégis, szinte mindenki ter-mészetesnek veszi, hogy például a magyar eredetmondában a Meotisz mocsaraibanaz ünőt űző Hunor és Magor egy olyan csodaszarvast követnek, amely mint a néprajzilexikon is megjegyzi, mindig hím állat, és legtöbbször agancskoronával ábrázolnak.A monda eredetéről és jelentéséről is meglehetősen eltérő vélemények vannak. Van,aki ősi magyar mondának tartja, míg mások a nyugati forrásból való átvétel mellettérvelnek, a csodaszarvast pedig a csillagos ég jelképének tartják. A néphagyomány-ban széles körben azt tartják, hogy homlokán a fölkelő fényes nap, oldalán a széphold, jobb veséjén az égi csillagok láthatók. Más mondaváltozat szerint pedig a Cso-daszarvas homlokán a hajnalcsillag, vagyis a Vénusz van, szügyén a Hold, két szarvaközött pedig a Nap. Az alábbiakban az újabb régészeti megfigyelések és néhány ko-rábbi fontosabb lelet, írott forrás segítségével megpróbálok röviden egyfajta választadni arra, hogy mikortól és milyen szerepet tölt be az őskori ember szakrális életébena női nemhez kötődően a szarvas, mi állhat a csodaszarvas, ezen agancsos szarvaste-hén gondolati és történeti hátterében. áttekintésem során törekedtem arra, hogy arendelkezésemre álló terjedelemben minél több, a kutatásban eddig kevésbé bevontadatra, szempontra hívjam fel a figyelmet, egyetlen, kézzelfogható leletegyüttes ér-telmezéséhez szükségesnek tartott mértékben.

Szekszárdon, az Alsóvárosi temető bővítését megelőző régészeti feltáráson, 2013.nyarán a 212. kerek, 1 m mély gödör bontásakor egy szarvas agykoponyával egybenlévő agancspárjára bukkantunk. A mintegy 2 m nagyságú, enyhén ovális gödör mára nyesett felszínen is jól kirajzolódott a sötétbarna, humuszos, sárga löszrögökkel éspaticsdarabokkal kevert betöltésével. Mint a többi esetben, ennek is először csak azegyik, a keleti felét bontottuk ki. A rétegzetten szürkésbarna, hamus, humuszos, sö-tétbarna, illetve szürkésbarna, vörösre égett betöltési rétegekből leletanyag alig kerültelő. A beásás középső részén 60-70 cm mélységben az erősen paticsos rétegben azon-ban egy gímszarvas agancsának az egyik ága volt. Az agancs szokatlan módon, nema gödör alján, hanem fölötte mintegy 30 cm-re feküdt az égett rétegben. Alatta egyközel 10 cm-es hamus, erősen égett réteg volt, ami fedte a gödör alján lévő 20 cm vas-tag, kemény, barna, betöltést. A gödör másik felének bontásakor kiderült az is, hogy

31

a teljes trófeát a gödörbe rakták, az agykoponyával együtt. (Trófea alatt itt nem azelejtett zsákmányra utaló díszt, hanem mindössze az agykoponya és az agancsokegyüttesét értem a továbbiakban is.) A koponyának a nyakszirt csont - homlokcsontvonalától hiányoznak az alsó csontjai. Tüzetesebben megvizsgálva látható, hogy kör-ben a varrat felületek vannak, ami arra mutat, hogy az alsó részt nem levágták vagyletörték, hanem az anatómiai sajátosságokat kihasználva egyszerűen leszedték a fe-leslegesnek ítélt részeket. Bozi Róbert gyakorló állatorvos, archaeozoológus megfi-gyelése szerint a lelet egy nem túl erős, 5-6 éves, nagy, széles terpesztésű, majdnemlombár agancsú, jellegzetesen keleti típusú bikához tartozott, ami a Kárpát-meden-cében jelenleg is a Dél-Dunántúlon fordul elő. A szárakon jégág és középág nem volt,csak végén a 4-es korona. Az átlagosnál kisebb körméretek alapján a jószág egy nemjó eltartóképességű, vagy nyíltabb területen élhetett. A csontok állapota, a felszín ko-pottsága arra utal, hogy a trófea nem friss vadászzsákmány, a gödörbe kerülése előttmár hosszú ideig használatban, a felszínen volt.(1-2. ábra)

A trófeát a már részben betemetett gödörbe tették bele az égett, paticsos rétegreúgy, hogy az homlokcsonttal lefelé nézett. Ez teljesen ellentétes a természetes statikaihelyzettel – mert az előreálló szemágak miatt így instabil az agancs felfekvése. A gö-dörbe helyezett agancsok az erős hőterhelés miatt elgyengültek és letörtek, s a szemágis eltörött. A törések a koponya körüli részeket jobban, az ágvégeket kevésbé érintet-ték. A helyenként egészen feketére elszenesedett koponyacsontok arra utalnak, hogya vörös, paticsos réteg még izzott, amikor rákerült a lefelé fordított koponya. Sőt, haalaposabban megnézzük az égésnyomokat, akkor látható, hogy nem csak a lefelé nézőhomlokcsonton, de a felül lévő szemüregnél is szenült részek vannak, ami arra utal,hogy a trófeát nem csak egyszerűen ráhelyezték valami izzó kupacra, hanem a tűz,vagy a rádobált izzó réteg körbevette a koponyarészt. Az agancsrózsa felett több he-lyen eltört ágaknál a törésfelületek is erősen megégtek. A megnyesett metszeten pedigaz is jól látszott, hogy a paticsos réteg nem fedte le az egész gödör felületét, főleg akoponya környékén koncentrálódott. Ez lehet a magyarázat arra, hogy az agancsokvége kevésbé pörkölődött meg, míg a töve és a szemág megégett és a behelyezés módjamiatti nagyobb statikai terheléstől összetöredezett – legkésőbb a gödör betemetésesorán a rádobált földtől. Az agykoponya körüli átégett rétegben fűfélékhez tartozóegyszikű növények nagyon élesen kirajzolódó levelének és szárának maradványai vol-tak, ami arra utal, hogy az égetés és elfedés valamikor a nyár–őszi vegetációs időszak-ban történt. Szerettük volna a gödör betemetésének pontosabb idejét ismeghatározni, ezért pollenvizsgálatok céljára talajmintát vettünk a nyugati oldalfa-lának közepéből és aljából. A mintavételi hely kiválasztásánál ügyeltünk arra, hogyne megégett réteg legyen. Sajnos, a természettudományos vizsgálatokra azonban márnem kaptunk lehetőséget.

Az agancs feletti és melletti rétegből csak néhány újkőkori edénytöredék valamintállatcsont darab került elő, melyek a korábbi település rétegeiből keveredhettek agödör betöltésébe. Viszont az átégett réteggel fedve, az agancságakkal közreölelt te-rületen, közvetlenül a gödör alján több, szemmel láthatóan a trófeához tatozó tárgy

32

is volt. A gödör alját borító kemény, barna betöltés és az égett, paticsos réteg határán,de egyértelműen már a vörösre égett részhez tartozóan, nagyjából a homlokcsont előttösszeroppant edények részben egymáshoz illő töredékeit figyeltük meg. Csak a resta-urálás után derült ki, hogy ezek között egy kézzel készült, csonkakúpos aljú, enyhénkihajló peremű, barnára égetett mély tál volt, melynek egyetlen fülét a peren fölé húz-ták. Magassága 11 cm, peremátmérője 13,5 cm, űrmérete mintegy egy liternyi. A tál-töredékek déli oldalán egy, az alapélein 5 cm-es, 8 cm magas, csonkagúla alakúszövőszéknehezék is volt. Az agancságakon kívül, a gödör déli falánál két orsógombotis találtunk, tömegük 26 és 35 gramm volt. Az orsógombok kis tömege arra mutat,hogy ezekre a fonalat ülve, a rövid orsószárat lapos tálban forgatva adagolták a sod-randó gyapjút. A kerámialeletek a formai párhuzamok alapján jól keltezhetők a Ha D1 időszakra, Pannonia kelták előtti, iráni eredetű őslakóinak időszakára.

Viszonylag gyakori, hogy szarvasok csontjai kerülnek elő az őskori feltárásokon, hi-szen ez a nagyvad szinte minden korszakban a vadászott állatok közül az egyik leg-fontosabb, legsokoldalúbban felhasználható táplálék és nyersanyagforrás volt. Húsátételként fogyasztották, csontjait, agancsát szerszámok alapanyagának, bőrét ruha-ként, szíjként használták. Azonban van a leleteknek egy jól megfogható köre, ahol aszarvasagancsok következetesen égett környezetben, szövőszéknehezékekkel, orsó-gombokkal kerülnek elő, ami azt mutatja, hogy ezekben az esetekben jóval többrőlvan szó. A Dél-Dunántúlon a most bemutatott leletektől mindössze pár méterre, azOBI áruház megelőző feltárásánál, de távolabb, Paks-Alsó Csámpánál is tártunk felhasonló korú és összetételű leletegyütteseket. A későbbi, a kelta telepeken és sírokbantalált szarvas-maradványokat korábban Jerem Erzsébet gyűjtötte össze. Sopron-Kra-utacker temetőjében egy kelta (La Tène D) sírban (118.) a négy, 22-35 év közöttinő csontváza mellett az égésnyomokat mutató betöltésben gímszarvas bika agancsoskoponyatöredékét figyelte meg. A 165., szintén keltákhoz kapcsolható objektumbanelőkerült gímszarvas agancsokról az égésnyomok miatt lehetségesnek tartotta, hogyazok állatáldozat részei voltak. A 380., ugyancsak kelta (LT C) objektumban, egyemberi koponyalemezből készült, három helyen átfúrt amulett, kék színű üvegkar-perec töredéke, orsógomb, stb., mellett egy gímszarvas agancs is előkerült. Jerem Er-zsébet az agancsokkal ábrázolt kelta Cernunnos istenséghez kapcsolódóan a korabeliáltalános gyakorlat részének tartja a trófeák, agancsdarabok sírokba helyezését, minta termékenység, a halál, a halhatatlanság, az újjászületés szimbólumát. A teljes vagyrészleges állattemetkezéseket, áldozatokat a halotti rítusok részének tekinti, és a va-dászati szezonnal is összekötve október végére, november elejére, a kelta újév kezde-tére teszi ezeket az ünnepségeket. Horváth Tünde legutóbb a balatonőszödi telepszámos adata alapján azonban arra figyelmeztet, hogy nem minden szarvasáldozatköthető automatikusan a kelta újév novemberi ünnepéhez. Megfigyelése szerint eddiga Dél-Dunántúlon, nagy valószínűséggel a Hercuniates kelta törzs területén kerültelő az összes késői (LT D) településen belüli áldozati szarvascsontváz. Ennek egyiklehetséges okát abban látja, hogy ennek a törzsnek a szarvas lehetett a totemállata.

33

Az agancsos állatokról feltételezi, hogy azok a férfi termékenységi erőt szimbolizáltáka szertartásokon, és a férfi hősök/istenek kultuszához kapcsolódhattak. A balaton -őszödi gödrökben feltárt szarvasok július-november között elejtett 3-5 éves bikák,vagy egészen fiatal borjak voltak. Ami mindenképpen vagy több időpontban tartott,vagy nem naptári időponthoz, hanem egyéb eseményhez (pl. születés, halál, áldozat-bemutatás) kötött szertartásokra utal.

Az ismertetett szekszárdi gödör különösen szerencsés és komplex módon világítrá arra, hogy a szarvasbika trófeája körül nem a férfiak vadászattal kapcsolatba hoz-ható tárgyait találtuk, hanem kifejezetten a nőkhöz, a női tevékenységhez tartozóeszközöket: szövőszéknehezéket, orsógombokat. Hogy nem egyedi, hanem szorosanösszekapcsolódó jelenségről van szó, a saját tapasztalatok mellett éppen a már említettSopron-Krautacker 118. sírjában eltemetett nők és a 360. objektumban talált orsó-gomb is jól mutatja. Ezért indokolt ezeket az említett jelenségekkel mutató együtte-seket kiemelni a Jerem Erzsébetnél is egyben tárgyalt állatáldozatok közül, s ezt aleszűkített csoportot, és a szóba jöhető párhuzamokat külön is megvizsgálni, értel-mezni.

A területünkön a ma élő szarvasok közül csak a gím (Cervus elaphus - Linnaeus,1758) őshonos. A Kárpát-medencében a legnagyobb testű, párosujjú patások rend-jébe tartozó kérődző, így magától értetődő, hogy a régészeti lelőhelyeinken is ezenfaj maradványai kerülnek elő. Kedvelt élőhelye a ritkás lomberdők, elegyes erdők, aközéphegységek és a síkságok kiterjedt ligeterdei. Ennek megfelelően elterjedése ismeglehetősen nagy területet ölel át, példányai ázsia középső és nyugati részétől aKaukázuson, Anatólián át Európa szinte teljes területén megtalálhatók, s az egyetlenszarvasfaj, mely Afrikában, az Atlasz-hegységben is természetes módon elterjedt.Mint a legtöbb szarvasfajnál, a gímnél is csak a bikáknak nevezett hímeknek vanévente, februárban lehulló és megújuló agancskoronájuk. A nőstény egyedeket sza-porodás előtt ünőnek, utána tehénnek, szaporulatát bika- vagy ünőborjúnak nevezik.A szarvas számos helyen még mindig a legfőbb vadászott emberi táplálékforrás, húsaízletes, tápértéke és fehérjetartalma is nagy. Az őskorban változatos módon felhasz-nált agancs igazi csontképződmény, minden belső erezettség vagy csontvelő nélkül,amely a hormonháztartásban beállott változás hatására februárban leválik az agancs-csapról. A szarvas képes arra, hogy a kb. 120 napig tartó agancsfejlődés időszakábana felrakással saját magának ideiglenesen okozott csontritkulást visszafordítsa, és újbólmegerősítse csontjait, amely folyamat a humánorvoslás miatt is erősen kutatott te-rület. Kevésbé ismert, hogy a gímszarvas az agancsot borító 10–15 kilogramm hán-csot is termel évente, amely a hagyományos orvoslásnak máig fontos alapanyaga, dea Pantokrin nevű gyógyszert is abból készítik. A szer mintegy 40 összetevője vérképzőés gyulladáscsillapító hatású, közismert potencianövelő, fokozza az erek falának ru-galmasságát, a fizikai állóképességet, esszenciális aminosavakat, zsírokat, szénhidrá-tokat, kondroitin-szulfátot, ásványi anyagokat (Ca, P, K, Mg, Se), prosztaglandinokattartalmaz.

34

A gímszarvast a köznyelvben általában csak szarvasként említik, de ismert a régiesrőtvad elnevezése is, ami a német Rotwild (rőt- vagy vörösvad) és az angol red deer(rőt vagy vörös szarvas) megfelelője. A különböző nyelvű leíró jellegű elnevezésekbőlis jól látható, hogy az őskorban a gímszarvasnak fontos szerepe volt a szakrális életbenés neve olyan tabu volt, amelyet nem lehetett kiejteni, csak a jelzőkkel utalni rá. A gímszarvas számos európai barlangfestményen már az őskőkorban megjelent, alegismertebbek a 15-17 000 éves Lascaux-i ábrázolások, ahol 6-10-es csoportokbaverődött, vagy éppen úszó gímszarvasok láthatók erősen V-alakú agancsokkal. AzApszis falán lévő egyetlen rénszarvas mellett a barlangban legnagyobb számban elő-forduló rén csontok is jól mutatják, hogy valaha ez a szarvasfaj is elterjedt egész Európában a 45. szélességi fokig. Aminek azért is különös jelentősége van, mert ezaz egyetlen szarvas, amelynél nem csak a bikáknak, hanem a nőstényeknek is vanagancsuk.

A szarvasagancsokat bizonyíthatóan a mezolitikumtól napjainkig használják asámánok fejdíszeként. Angliában, az észak-yorkshirei Star Carr lelőhelyen összesen24, mintegy 11 000 éves gímszarvas trófeát találtak, amelyeken a furatok és a csiszo-lásnyomok a fejfedőként való használatukra utalnak. A németországi Bedburg-Kö-nigshoven (Észak-Rajna-Vesztfália) lignitbánya mezolitikus lelőhelyén az 1987-benkezdett ásatások során két, ugyancsak átfúrt, agancsos gímszarvas koponyatetőt ta-láltak. A furatoknál fejre kötözhető trófeák használatáról megoszlanak a vélemények:a vadászathoz használt álcaruhának és sámán fejdíszének is tartják őket. A sámánfel-szerelés mellett érvelők legtöbbször Nicolaes Witsen XVII. század végi szibériai uta-zása során az evenki sámánról készített rézkarcára hivatkoznak. Kétszáz évvel későbbszinte megelevenedett ez a kép, amikor 1934-ben a Bad Dürrenbergben feltárt sírbana halott mellett egy agancsos koponyatetőt is találtak. Meglepetésre azonban a gö-dörben nem férfi, hanem egy 25-35 éves nő volt, lába közé fektetett 4-6 hónaposgyermekkel. Az okkerrel borított váz mellett mintegy 140 tárgy, különböző állatok-hoz tartozó csontok, közte őz koponyatetővel együttlévő agancsa is volt, a nyaklán-cához pedig gímszarvas fogak is tartoztak. A radiokarbon adatok alapján a Kr. e. 7.évezred elejére keltezhető temetkezés a mellékleteken túl az antropológiai rendelle-nességek alapján is sámánt sejtet.

A szarvasokról, a sámánok szertartásairól, agancsos fejdíszeiről, a szibériai néprajzipárhuzamokról a magyar kutatásban Ipolyi Arnold és Diószegi Vilmos is bőségesenbeszámolt. Régészeti oldalról László Gyula Hunor és Magyar nyomába eredve vizs-gálta honfoglalóink leletanyagának és mondaviláguknak a kapcsolatát, s már ő is fel-hívta a figyelmet az agancsos ünőben a kőkor rénszarvasokhoz kapcsolódóképzeteinek továbbélése lehetőségére. Makkay János pedig elsősorban az indoiránipárhuzamok és a görög mitológia motívumok szempontjából tekintette át a témakört.Az adatok összességéből jól látható, hogy a gím- és rénszarvas ábrázolása, tiszteletemár a kőkortól éppen olyan széles körben megfigyelhető, mint amilyen nagy területetfog át az élőhelye is. Azonban már a paleolit és mezolit anyagban érezhetően jóvalgyakoribb a gímszarvas ábrázolása, noha mint ezt a Lascaux-i barlangban előforduló

35

36

1. ábra. Szekszárd, Alsóvárosi temető 212.gödör bontás közben… (Fotó: Szabó Géza)

4. ábra. A tápiószentmártoni, elektron lemezből készített szarvas(Kemenczei 1999, 4. kép alapján)

5. ábra. A mezőkeresztes-zöldhalompusztai aranyszarvas (Kemenczei 1999, 5. kép alapján)

2. ábra. …és a szarvas megégett trófeájánakkoponyacsonti része (Fotó: Szabó Géza)

37

3. ábra. A paziriki kurgán egyikszarvasmaszkos lókoponyája(Poloszmak-Barkova 2005,

1. kép alapján)

8. ábra. Aranyozottezüstlemez melldísz aHét testvér kurgánból(Makkay 2006, Fig. 1.

alapján)

11. ábra. Szarvasbika53 cm magas

ábrázolása AlacaHöyük B királysírból

(Ankara, AnatóliaiCivilizációk Múzeuma,

fotó: Szabó Géza)

12. ábra. Vadászjelenet az egyikArslantepél feltár újhettita kori frízen

(Ankara, Anatóliai CivilizációkMúzeuma, fotó: Szabó Géza)

13. ábra. Szarvas az egyik Karkemisnélfeltárt újhettita kori domborművön(Ankara, Anatóliai CivilizációkMúzeuma, fotó: Szabó Géza)

9. ábra. A Kr. e. 4. évezredredatálható edény szarvas

ábrázolásával az iráni Sialklelőhelyről (Teherán, IrániNemzeti Múzeum, fotó:

Szabó Géza)

10. ábra. Bronz standard szarvassalAlaca Höyük kora bronzkor végikirályi temetkezéséből (Ankara,

Anatóliai Civilizációk Múzeuma,fotó: Szabó Géza)

6. ábra. Az iráni Ziwiyekincsleletében talált és

szétdarabolt arany lemezövrészlete (https://hu.pinterest.

com/javidkiaei/ziwiye-treasure/_2019.02.10)

7. ábra. Lurisztáni bronz zablaborját szoptató szavasünőkkel

(Makkay 2006, Fig. 21.alapján)

38

14. ábra. A szarvason álló Kurunta/Tuntija egy kis zsírkőfaragványon (Ankara,

Anatóliai Civilizációk Múzeuma, fotó:Szabó Géza)

16. ábra. Szarvas az életfa előtta marliki kincs kupáján(Teherán, Reza Abbasi

Múzeum, fotó: Szabó Géza)

19. ábra. Vadászjelent a mükénéi A sírkör IV. sírjában talált aranygyűrűn

(https://www.ancient.eu/image/3379/gold-ring-from-mycenae/_2019.02.10)

18. ábra. A szarvasos gödör rekonstrukciója a vučedoli múzeum kiállításán (Fotó: Szabó Géza)

20. ábra. Sopron Burgstall 28. halom urnájánkábrázolása (Tóth 2009, 6. kép alapján)

17. ábra. Vas berakásos bronz övkapocsszarvasok ábrázolásával a Koban kultúra

területéről (Vlagyikavkáz, SOGUEgyetemi Múzeum, fotó: Szabó Géza)

15. ábra. Szarvas alakú rythonok (Teherán, RezaAbbasi Múzeum, fotó: Szabó Géza)

39

21. ábra. Szarvas és ibex az egyik gordionikancsón (Ankara, Anatóliai Civilizációk

Múzeuma, fotó: Szabó Géza)

22. ábra. Övlemez töredéke szarvasra támadóragadozóval, Zagorje (Ljubljana, Szlovén Nemzeti

Múzeum, fotó: Szabó Géza)

23. ábra. Növényi maradványok a Szekszárd, Alsóvárosi temető 212. gödör égett rétegében(Fotó: Bozi Róbert)

rén csontok legmagasabb aránya is bizonyítja, a vadászott állatok között nem állt azelső helyen, táplálékforrás szempontjából ekkor még nem ez volt a legmeghatározóbb.Valószínűleg éppen a ritkább előfordulása, különlegessége, a rénnél látványosabb ésnagyobb, formásabb agancsa, teste miatt választották a gímszarvast az ábrázolásokhozés a szertartásokhoz. Ez az ábrázolásokban, lelet előfordulásokban megfigyelhető túl-súly a teljes elterjedési területén a későbbi korokban is továbböröklődött – sőt, az ég-hajlati változásoknak is köszönhetően, szinte kizárólagossá vált.

A női jegyek, termékenység, agancs – a szarvashoz kapcsolódó szakrális képzetekősiségére, valószínűleg arra a felső-paleolitikum barlangrajzainál is korábbi időszakramutatnak vissza, amikor még a rénszarvas volt a meghatározó, ahol a nősténynek isagancsa van. A régészeti és környezeti adatok arra mutatnak, hogy az utolsó eljege-sedés utáni felmelegedés során szélesebb körben elterjedő és gyorsan szaporodó gím-szarvas átvette a vezető szerepet és a rének északabbra szorultak. A gímszarvasokjelentőségét mutatja, hogy az olasz Alpok újkőkori sziklaképein látható, amint emberül a hátán, Szibériában pedig a Jenyiszej mentén találtak egy ábrázolást, ahol a szar-vason nyilazó ember ül és rénszarvasokat űz. Jankovics Marcell az ázsiában őshonos,hatalmas termetű vapitivel azonosítja a szarvast, amelyről feltételezi, hogy a teheneiszintén növeszthetnek agancsot. feltehetően ez valami félreértés lehet, mert a vapi-tikről készült fotókon jól látható, hogy a teheneiknek nincs agancsuk. Azonban azkétségtelen, hogy a vapiti nagyon hasonlít a gímszarvasra, ezért nagyon sokáig azthitték, hogy annak egyik alfaja, s csak a 2004-ben elvégzett mitokondriális DNSvizsgálatok óta különítik el a két fajt. A Jenyiszej mentén hátasként használt vapitióhatatlanul ráirányítja a figyelmet az altaji Pazirik leleteire, ahol az 1. kurgánban ahalott mellé szarvasagancsos maszkkal díszített lovat temettek.(3. ábra) ugyanittszarvasok láthatók a hercegnőnek nevezett halott bőrére tetoválva. Az úgynevezettszarvasos köveket pedig már a Kr. e. 8-7. századtól egyre több helyen állították asztyeppén.

A sztyeppei iráni népek, a szkíták és rokonaik szarvasábrázolásai, melybe a mi zöld-halompusztai, tápiószentmártoni aranyszarvasaink is beletartoznak, Közép-ázsiától aKárpát-medencéig az egyik legszebb régészeti leletcsoportot alkotják. (4-5. ábra) AKubán-vidéki, Kelermesz, Kosztromszkaja, Kul-Oba lelőhelyeken talált, Kr. e. 7-6. szá-zadra keltezhető párhuzamok alapján a magyarországi ábrázolások is erre a korra kel-tezhetők. A két szarvas ábrázolásmódja közötti különbség mögött Kemenczei Tiboreltérő jelentést is lát. A vadász elől menekülő, talajtól elrugaszkodó, lábait maga aláhúzó, vágtató, repülő állatot az új hazába vezető szarvas mondájával köti össze, amelyetszámos sztyeppei nép, így a magyar is ismert. A leroskadó, fejét hátrafordító szarvas fi-guráját szerinte eredetileg állatküzdelmi jelenet részeként mintázták meg, ami a pusztainépek hitvilágában az állatalakokat öltött ősök, sámánok harcát jelenti. Vékony Gábora leroskadó, fejét hátrafelé fordító zöldhalompusztai aranyszarvast a kisázsiai ión öt-vösség alkotásának tartotta, amit mások is támogattak.

A lábait maga alá húzó tápiószentmártoni aranyszarvas szinte pontos mása a stíluslegkorábbi ismert darabja, a Kr. e. 8. századi ziwiyei kincs aranylemezén láthatónak,

40

ami egyrészt arra mutat, hogy azt iráni műhelykörhöz tartozó mester készítette. (6. ábra) Másrészt a két lelet közötti jelentős időbeli különbség arra is utal, hogy azábrázolás hátterében valami olyan állandó jelenség van, amely nem változik. Jól lát-ható, hogy ezeken az ábrázolásokon a lábtartásnak fontos és széles körben pontosanismétlődő részlete, hogy a szarvas hátsó lába fedésben van az elülső végtag lábközéptájékával. A Kemenczei Tibor által feltételezett, a vadász elől menekülő, talajtól el-rugaszkodó, lábait maga alá húzó, vágtató, repülő állatnak a természetben ilyen láb-tartása a mozgásának egyetlen pillanatában sincs. Azt, hogy másra, és széles körbenlátható dologra kell gondolni, azt az is mutatja, hogy magán a ziwiyei aranylemezena szarvas mellett az ibex lábtartása is teljesen hasonló, amihez viszont nem kapcso-lódik az új hazába vezető monda. Az állatok testtartása alapján akár a pihenő pozí-cióra is gondolhatnánk, azonban a hátulsó végtagok pihenéskor sincsenek fedésbenaz elülső végtagok lábközép tájékával. Mindez arra mutat, hogy a tápiószentmártoniaranyszarvas lábtartásának nem a természetben kell keresni a formai előképeit. Azcsak az ember által előidézett állapot lehetett. áldozati állat leölésénél, csődör heré-lésénél magam is többször megcsodáltam már, hogy évezredek óta milyen pontosanismétlődő mozdulatokkal kötik gúzsba az állatokat a lábvégek meghatározott rendszerinti egymásra helyezésével, összekötözésével. Ebből a szempontból árulkodóanfontos, hogy a gúzsbakötésnél éppen az egymásra húzott lábközépcsontoknál a hátsólábé van alul, az elülsőé felül – pontosan úgy, ahogy az a több mint két és félezer évesábrázolásokon is látható. Mindezek alapján a tápiószentmártoni lelet, és a hozzá ha-sonló pozícióban ábrázolt állatok Kemenczei Tibor véleményével szemben nem az újhazába vezető szarvas mondájával, hanem a szarvasáldozat bemutatásával kapcsolatosszokásokkal köthetők össze. Ez az értelmezés egyben magyarázatot ad a ziwiyei arany-lemezen ábrázolt szarvas és ibex teljesen azonos lábtartására is.

A zöldhalompusztai aranyszarvast is érdemes alaposabban szemügyre venni a test-tartás szempontjából. Egyértelműen egy gímszarvas, aganccsal a fején, azonban a rész-letes ábrázoláson mégsem látható hímvessző. Az állat egyértelműen hátrafelé fordul,és néz valamit. A vadászjelentekben ábrázolt, gyanútlan szarvas általában előre néz. Ezjellemző az állatküzdelmekben is, amikor az agancsos állatra váratlanul ragadozó támad.A küzdő szarvasok a természetben ellenfelükkel szembefordulva, fejüket leszegve har-colnak, nem hátra néznek. Hátrafelé forduló szarvast az egyik lurisztáni bronz zablánés a Hét testvér kurgánban feltárt aranyozott ezüst lemez ábrázolásán láthatunk.(7-8.ábra) Ebben a két ábrázolásban többek között az is közös vonás, hogy mindkét ünőéppen a borját szoptatja, s azt nézi. Az ábrázolás ezúttal is az apró részletekig a természetpontos megfigyeléséről tanúskodik. A szopáskor a borjú nyaka kicsit felfelé hajlik.Ebben a pozícióban működik a nyelőcsővályú reflex, ami lehetővé teszi a tej oltógyo-morba kerülését. Különben a tej az előgyomrokba kerülne, ahol megromlik, gyomor-bélgyulladást okoz, amibe az állat bele is pusztulhat.

Mindezek alapján a zöldhalompusztai aranyszarvas esetében az is felmerül, hogy ahátraforduló állat nem egy állatküzdelmi jelenet része, hanem a borját szoptató ünő, silyen módon inkább a termékenység, a megújulás, újjászületés jelképe.

41

A szarvasok ábrázolása és szakrális tisztelete azonban korántsem korlátozódik asztyeppe övezetére. Törökország délkeleti részén, a történeti felső-Mezopotámia te-rületén a 12 000 éves Göbekli tepe híres oszlopain már ott látható a szarvas is. Aszentély felhagyása után évezredeken át nincs újabb markáns adat a térségből. Ezekena déli, szárazabb részeken egyébként hagyományosan a hím és nőstény egyedeknélegyaránt szarvat viselő, és azt nem hullató vadkecskeféle, az ibex látható már az új-kőkori edényeken is. A 4. évezredtől Észak-Iránban edényen (Sialk), Anatóliábanpedig kisplasztikákon is újból feltűnik a szarvas. (9. ábra) A mezopotámiai későbbiírott forrásokból már arra is van adat, hogy a Kr. e. 4. évezred közepétől formálódósumer mitológiában a vadkecskét és a szarvast is Enki alkotta, a hajdankor királyainakfelsorolásában a 720 éven át uralkodó Arwi’um pedig konkrétan megnevezve, minta Szarvastehén fia szerepel. utu-ról, a Nap és többek között a holtak istenének fiáról,a Kr. e. 4/3. évezred fordulóján uralkodó Enmerkar-ról, uruk királyáról is azt olvas-hatjuk, hogy követe Aratta en-jének, szilaj szarvasnak mondja urát, „kit a hegyek mé-lyén az igaz Tehén szült.” Ami ebben a szövegkörnyezetben Inninre, az ég úrnőjére,Nanna holdisten lányára, vonatkozik, akit másutt is jóhangú Tehén-nek, igaz Tehén-nek, vagy erős Tehén-nek említenek. Innin egyben a Vénusz istennőjeként apja, aholdisten, és testvére-férje, a napisten mellett az égi triász harmadik tagja. Mindenterület úrnőjének is tartották, akinek Nippurban az év hatodik hónapjának (augusz-tus-szeptember) volt az ünnepe, amelynek nevében az aratásra utaló „sarló” szó isszerepelt. Majd ezer évvel később az erősödő Gilgames-hagyományban már anyját,az előtérbe kerülő Ninszuna istennőt tartják a vadtehenek úrnőjének, az „igazTehén”-nek, aki Gudeát (Kr. e. 2144–2124 körül) is szülte. Az írott források melletta szarvas jelentőségét a sumer mitológiában leglátványosabban talán a rézötvözetbőlKr. e. 2500 körül készült, és 1919-ben az Iraki Tell-ubaidnál feltárt Imdugud reliefmutatja. Az egyik legnagyobb mezopotámiai fémszobornak számító frízen orosz-lánfejű sas áll lábaival az alatta lévő, ellenkező irányba néző két szarvasbika farán. Akorántsem teljes felsorolásból is jól kirajzolódik, hogy a 4. évezred végétől Mezopo-támiában is a mitológiában a női szerephez kapcsolódva jelenik meg a szarvas. Inninistennő, a minden terület úrnője személyén keresztül már ekkor az égi triász része,miként az augusztus-szeptemberi aratáshoz kötődő ünnepkörnek is, ahol a sarló szin-tén természetes módon megjelenik. Az, hogy Mezopotámiában rövidebb időszakokkivételével az adott földrajzi környezetben inkább az ibex ábrázolása a gyakoribb, ésnincs markáns helyi neolitikus előzménye a szarvashoz kapcsolódó szokásoknak, azegyüttesen arra mutat, hogy ezek a 4. évezred második felétől megfogható jelenségekúj elemként, kívülről kerültek a térségbe. A tágabb természetföldrajzi környezet ésmaguk a sumer források is inkább észak felé mutatnak, amikor például azt említik,hogy a szilaj szarvast Innin a hegyek mélyén szüli meg, An-ról, az árpaföldek úrnő-jéről pedig azt írják, hogy a hegyekből érkezett. Így a fentebb említett adatok összes-ségében arra mutatnak, hogy a már jóval korábban kialakult, és Európa valamintázsia jelentős részén széles körben elterjedt, a szarvashoz kapcsolódó szokáselemek

42

Dél-Mezopotámia területén, a 4-3. évezredben teljesedtek ki, és forrtak egybe a mi-tológiai motívumok dokumentáltan egységes rendszerévé. Ezek hatása aztán – mi-ként más, a gazdálkodáshoz, fémművességhez, stb. köthető elemek – körkörösensugározva, széles körben (vissza)hatottak, és elterjedtek a sztyeppén is.

A sumer időszak után megfogyatkozott a szarvasokra vonatkozó kis-ázsiai adat arégészeti lelőhelyeken, csak a Kr. e. 3. évezred második felétől, az indoeurópai né -pekhez köthető későbbi hettita birodalom területén, nőtt meg ismét érezhetően aszarvast ábrázoló leletek száma. fontosságukat jól mutatja, hogy Alaca Höyük korabronzkori királysírjaiban talált hatalmi jelképeken, a bronz standardokon át a biro-dalmi időszak frízein, valamint Kastamonu bronz edényén egyaránt hangsúlyos sze-repük van a szarvasoknak. (10–11. ábra) Ez a tendencia az ezredforduló körül, azújhettita időszakban is folytatódik Karkemis, Arslantepe kőfaragványain, számos kisbronz plasztikán látható az agancsos vad, legtöbbször űzése közben. (12–13. ábra)Törökország déli részén talált töredékes Hacıbebekli-sztélé és az Eufrátesztől mind-össze 3 km-re megtalált Karasu relief –, amelyen egy gímszarvas hátán a természetvédő istene, Kurunta/Tuntija áll, feje felett a napkoronggal – még egyértelműbbenarra mutat, hogy ezek az ábrázolások már nem a női termékenységhez kapcsolódnak.(14. ábra)

A Kr. e. 1. évezred fordulójától az iráni területek északi sávjában a régészeti leletekegészét tekintve is jól érezhető, a sztyeppe felé mutató kapcsolatok erősödése. AKaszpi-tengertől délre, Sialk híres lelőhelye több szempontból is kiemelkedik a többiközül: itt a 4. évezredi előzmények után vált ismét hangsúlyossá a szarvasok ábrázolása,ami jelzi, hogy a déli és északi területek közötti kapcsolatoknak évezredeken át egyikközvetítő központja volt itt. Másrészt a magyar kutatás már régen kapcsolatot feltételezaz itteni leletek és a Kárpát-medence preszkíta kori tárgyai között. Különösen azészaknyugai Gilan tartomány Amarlu és Marlik lelőhelyeiről ismerünk agancsos vadatábrázoló kis bronz szobrokat, és a tárgytípusok között újdonságnak számító szarvasalakú ivóedényeket, rythonokat. (15. ábra) Egészen különlegesek a marliki aranylele-tek, ahol az egyik kupán a szarvas a szent fa mellett áll. (16. ábra) Ezeket a leleteket akutatás elég egységesen a Közép-ázsiából a Kr. e. 2. évezred végén – 1. évezred elejénbevándorló iráni nyelvű népek hagyatékának tartja.

Az iráni nyelvű népek déli irányú vándorlásainak természetes útvonala a Kaszpi-tenger partjai mellett a Kaukázuson át vezetett. Az Európát és ázsiát elválasztó hegy-vonulat területén a késő bronzkori Kobán kultúrától kezdődően számos jól ismertrégészeti lelet mutatja a szarvas jelentős szerepét. (17. ábra) Azonban a tárgyi anyag-nál is sokkal érdekesebbek lehetnek a számos kaukázusi népnél ismert Nart-eposzokbronzkori hagyományokat napjainkig megőrző, kevésbé ismert adatai. A testvérétkereső Ahszartag útja során találkozott uarhag vak nővérével, akinek férje a Nap asz-taltársa volt. Az anyóka vakságát a reggeli harmat cseppjét szarvastehéntől fejt tejbekeverve gyógyította meg. A nartok kertjében pedig az éltető erővel rendelkező cso-dálatos arany almákat termő fát, amely meggyógyította az embert minden betegsé-gétől, és minden sebet beforrasztott (csak a haláltól nem mentett meg senkit),

43

szarvasagancsokból álló kerítéssel védték a tolvajoktól. Szoszlánt, az egyik legvité-zebb nart harcost az a megtiszteltetés érte, hogy a gumiak földjén az agancsára dobottselyemzsinórral vezetett aranyszőrű szarvast miután vendéglátója „szertartást végzett- imádkozott fölötte, a szarvas homlokához aprófát emelve” ő ölhette meg az állatot.Máskor pedig, mikor az egyik éves portyáján volt, a megsebzett szarvasa elfutott, azelhullajtott vércseppjeit összegyűjtötte, s azon a nyomon egy kis házikóhoz ért, aholkét legény élt, akiket aranyszarvassá változtatott édesanyjuk szoptatott és nevelt fela hegyek mélyén. A fiúk éppen azon szomorkodtak, hogy anyjuk haldoklik, mert va-laki nyilával súlyosan megsebezte. Az átok szerint az aranyszarvast csak az a nart tudjamegmenteni, aki megsebezte és a kiserkenő vére cseppjeit meleg vízben elkevervemegitatja vele. Szoszlannak végült sikerült az aranyszarvast megmenteni és visszava-rázsolni nővé. Az öreg, köztiszteletben álló urizmag a vének tanácsában, a nihaszbanmesélte el, hogy a vadászatán a nap felragyogott a nádasban, és egy aranyszőrű dámállt előtte, de kilőtt nyilait valami titokzatos erő eltérítette, kardját a kezéből kiverte.A dicsőségre szomjazó Szoszlan elhatározta, hogy ő is megpróbálja elejteni az arany-szarvast. Azonban fegyvereivel ő sem tudta megsebezni a csodálatos állatot, de kö-vette nyomait, amelyek a hegyek közé, egy barlangba vezettek. Csak ott derült ki,hogy „...a dámszarvas képében Aciruhsz Nap lányát követte, akit hét óriás őrzött.”Szoszlant az menti meg attól, hogy az óriások széttépjék, hogy a hátán a Nap és aHold képe látható, amiről azonnal tudták, hogy ő a Nap lányának vőlegénye. A rend-kívül drága jegyajándékot, a kalimot azonban csak az elhunyt, a holtak országábanlévő első felesége, Veduha segítségével tudta összegyűjteni. A holtak országában ve-zető útja során a számos csoda közül az egyik, amikor egy magas kurgánon háromkád forr, bugyborékol, amelyek alatt nem fa, hanem szarvasok agancsai égtek. Szosz-lan aztán a Nap lányával szépen élt, a szarvasünő képében a forrásnál egy szép naponmagát feleségének ajánlkozó újabb leányt el is utasítja. Vesztére, mert az égben lakozóBalszag megsértett leánya bosszúból megöleti apja fegyverével, a sors csodálatos ke-rekével. Hamic, a másik jeles nart, pedig az erdő közepén levő tisztáson látott fehérszarvas révén kerül kapcsolatba a föld alatt élő Bicent nemzetséggel, ahonnan olyancsodás feleséget választ magának, hogy amihez az hozzáér, az soha nem apad ki. Más-kor a három híres nart, urizmag, Hamic és Szoszlán a fehér szarvast üldözve a hegyekmélyére jutottak, ahol az óriások fogságába estek, akik kis híján felfalták őket. A ka-ukázusi eposzok történeteiből jól látható, hogy a nartoknál a szarvas vezeti át a vilá-gok határain az őt követő hősöket, hozzásegítve őket az újjászületés, megújulás, aszakrális tudás megszerzéséhez. Természetesen ez a csodaszarvas akár aranyszőrű,akár fehér, minden esetben ünő. Ezt a régészeti leletek között a már említett lurisztánibronz zabla és a Hét testvér kurgánban feltárt aranyozott ezüst lemez ábrázolása isegyértelműem bizonyítja: az agancsot viselő szarvas éppen a borját szoptatja.

Beszédes az is, hogy az eposzokban gyakori ugyan az elejtett szarvasok, mint alegfontosabb zsákmányállat említése, de még utalást sem találunk arra, hogy esetleghatalmi jelképként gondolnának rá. Ez azért is érdekes, mert mind a korszakbeli pár-

44

huzamokat, mind a területi közelséget tekintve, nem lenne meglepő a hettita hatás.Azonban majd éppen az ellenkező irányú kapcsolatokra találunk példákat.

Európában a késő mezolit agancsleletek után hosszú ideig nincs markáns nyomaa szarvasok szakrális szerepének, inkább az őstulok és a marha áldozatok a hangsú-lyosabbak. Azonban a Kr. e. III. évezred elején, a rézkor - kora bronzkor idején aDuna menti Vučedolnál megtelepülő, ebben a környezetben teljesen új szokásokat,tárgyi és szellemi kultúrát meghonosító népcsoport fellegvárában szemmel láthatóannagyon megtervezett módon egy egész szarvast temettek el. (18. ábra) Több kutatóis feltételezi, hogy ez az edényein az asztrális szimbólumokat különösen szívesen ésrendszerbe szerkesztetten használó régészeti kultúra szoros kapcsolatban volt a me-zopotámiai civilizációval. A Kárpát-medencei bronzkor egyik emblematikus lelő-helyén, Jászdózsa-Kápolnahalom sáncárkának alján mintegy tucatnyi állati koponyáttártak fel. Bökönyi Sándor meghatározása alapján a gödörben őstulok, szarvas, bar-namedve és vaddisznó koponyák voltak, amelyek közül az egyik szarvaskoponya bevolt törve. A hasonló, fontos, de szórványos bronzkori adatok mellett a kontinensencsak Görögországban jelenik meg hangsúlyosabban a szarvas szakrális szerepe. A mü-kénéi B sírkör temetkezéseinek mellékletei a Kr. e. 17. század közepétől drasztikusváltozásokra utalnak: a ló használata, a későbbi A sírkör IV. sírjában talált arany gyű-rűn a harci kocsi megjelenése, a szarvasvadászat jelenete, az indoiráni nevek feltűnése,mind az iráni nyelvű arisztokrácia megjelenésére utal. (19. ábra) A szarvas kiemel-kedő, a görög mitológiában is tükröződő szerepére számos adat van, melyeket a ma-gyar kutatók közül Kerényi Károly már az 1930-as években részletesen áttekintett.

A kora vaskorban a Kaukázus és a sztyeppe felől érkezők hagyatékában jelennekmeg ismét hangsúlyosabban a szarvasok szakrális szerepére utaló jelek. A Kaukázusa kimmerek révén fontos elágazási- és csomópont lesz a Közép-ázsiából Európa feléirányuló, az írott forrásokban és a régészeti leletanyagban egyaránt jól dokumentáltnépmozgásoknak. A preszkíta korszakban a Kr. e. 9/8. századtól Európa nagy részétérinti a fekete-tengertől északra áthaladó nomád népek nyugatra vándorlása, amitegészen Németországig számos kincslelet bizonyít. A Hallstatt kultúra területénnem csak a keleti lószerszámok, az elit széles körben hasonló szokásai, orientalizálótárgyak jelzik a változásokat. Különösen a temetkezésekhez köthető edények ábrá-zolásain itt is hangsúlyos szerepet kap a szarvas, mint például Gemeinlebarn I. halomurnáján lévő kisplasztika, vagy a Sopron-Burgtall 28. halmának urnájára karcolt ál-latok. (20. ábra) Magában a hallstatti temetőben, a 696. sírban az áldozati étel és sörfőzésére használt edények mellett talált orientalizáló díszítésű fedőn is ott látható aszarvas a szent fa mellett, ráadásul ibex és két szárnyas mitikus lény társaságában. Eze-ket az adatokat tovább erősítve, az ugyancsak vadászjelenetként értelmezhető strett-wegi kocsi mindenképpen azt mutatja, hogy az itt élők hitvilágában a – Hallstattkultúra idején – már jelen volt a szarvasnak a halálhoz kötődő szerepe. Az említettjelenetek kötött, ismétlődő formai elemei mellett ez is elég egyértelmű párhuzamotmutat például a már többször említett mükénéi A sírkör indoiráni hátterű IV. sírjá-ban talált gyűrű ábrázolásával. (19. ábra)

45

A szkíták elől menekülni kényszerülő kimmerek másik része a Kr. e. 8. századvégén átkelve a Kaukázuson megjelent urartu területén, majd pár évtizeden belülszinte egész Kis-ázsiát, így a fríg fővárost, Gordiont is feldúlta. Ez a történeti háttérnem elhanyagolható, amikor a korai fríg kerámiákat feldolgozó kötetben a186. számúfestett töredéken ugyan csak a szarvas testének eleje látható, de az egyik kétfülű korsó(932) vállán körbefutó jelenetsorban a hétágú életfa egyik oldalán ibex, másik oldalánszarvas van. A két eltérő természetföldrajzi területhez kötődő állatfaj ilyen kivételesmódon összekapcsolt ábrázolása mindenképpen jelzés értékű, s hogy ez a térségbennem egyedi eset, azt jól mutatja az ankarai múzeumban őrzött edény is. (21. ábra) AKr. e. 7. század utolsó harmadától keltezhető dél-dunántúli leletek közvetlen kis-ázsiai párhuzamai mellett Vékony Gábornak a zöldhalompusztai aranyszarvas készí-tési helyére vonatkozó megállapítása miatt is e terület ábrázolásainak a mostanivizsgálatok szempontjából is különös jelentősége lehet. Ebben a korszakban a halls-tatti temetőhöz és az Alpok, annak keleti- és északi előterének területéhez viszonyítvais, az orientalizáló leletekkel együtt a szarvas ábrázolás hangsúlyosabban jelenik megaz északnyugat Balkánon és Itália orientalizáló leletein, mint bármely más európairégióban. Csak néhány olyan leletre hívnám fel a figyelmet, mint Molnik és zagorjeKr. e. 6/5 századra keltezhető övlemezei és Este valamivel későbbi tőrhüvelyén láthatójelenetsor, ahol az ibex és a különböző csodás lények egyben az erős kis-ázsiai hatá-sokat is mutatják. (22. ábra)

E rövid áttekintés alapján is látható, hogy a Szekszárd, Alsóvárosi temető 212.gödör nyár-őszi időszakban a szövés-fonásra utaló mellékletekkel földbekerült tró-feája körül megfigyelt jelenségeknek a párhuzamait csak részleteiben és a legkülön-bözőbb korszakokban, helyeken találjuk meg. Nem az elejtéshez kötött, vagyis máscélra is használt trófeákra főleg a korai európai lelőhelyekről (Star Carr, Bedburg-Königshoven, Bad Dürrenberg), és a sámánok keleti, ázsiai néprajzi anyagából isme-rünk párhuzamokat. A női szerephez, termékenységhez kötődő jegyek úgy asztyeppei anyagban és a magyar hitvilágban széles körben jelen vannak, mint a me-zopotámiai források utalásaiban. Kifejezetten a vadászatra, vagy hatalmi jelképre valóutalás a szekszárdi anyagból hiányzik. Telepobjektumról lévén szó, nem zárhatóugyan ki teljesen a lehetőség, de nincs az említett hallstatti urnákhoz hasonló, a ha-lottkultuszra, vagy a szarvas különböző világok közötti átvezető szerepére utaló je-lenség sem. Az eltemetésnek a növényi maradványok alapján feltételezhető nyár-ősziévszaka alapján kizárható a novemberi, a későbbi kelta újévvel való kapcsolat is. Ebbőla szempontból a balatonőszödi áldozati gödrök és a szélesebb összefüggéseket te-kintve Innin istennő, a minden terület úrnője személyén keresztül az augusztus-szep-temberi aratáshoz kötődő ünnepkör tűnik a valószínűbbnek, annak asztrálisvonatkozásaival együtt. A szekszárdi áldozati gödör anyaga korát tekintve egyértel-műen megelőzi a kelta lelőhelyek anyagát, azoknak legfeljebb csak előzménye lehet.Így a kelták előtti Pannonia őslakóihoz és a történeti hátteret tekintve többé-kevésbéahhoz a körhöz köthető, amelynek orientalizáló leletei az északnyugat Balkánon ésItália területén is megfigyelhetők. Ez új megvilágításba helyezi Tóth István korábbi

46

megfigyelését, aki a soproni Burgstall 28. tumulusából származó urnán a jól ismertjelenetsort elemeire bontva vizsgálta (küzdelem, kocsijelenet, vadászat, szarvascsapat),s az Ókori Kelet világából is ismert részleteket a római kori Pannoniai kőfaragás em-lékeivel hasonlította össze. Az urnán látható szarvascsapatot asztrális szimbólumkéntértelmezte, s a sírkövek között kereste a párhuzamait. A zalabaksai sírkő ábrázolásaalapján a Burgstall-i korszak és a római kor első évtizedei között közvetlen mintakö-vető gyakorlatot, s ezzel a kelta időket is átélő őslakosságot feltételezett. Úgy látta,hogy a Sopron környéki Hallstatt-kori urnákon egy összefüggő, narratív képsorozata Kr. e. 7. századi helyi arisztokrácia túlvilágképzeteihez kapcsolódik, melyekbenegyebek között itáliai, illetve balkáni motívumok is találhatók. A szekszárdi áldozatigödör anyaga ezt a véleményt messzemenően alátámasztja azzal a kiegészítéssel, hogya rítus előzményei még távolabbra, az Ókori Keleten át egészen Közép-ázsiáig mu-tatnak. A most bemutatott leletek arra is rávilágítanak, hogy bár eddig a Dél-Du-nántúlon került elő minden minden késői kelta (LT D) településen belüli áldozatiszarvascsontváz, ez a tény nem a Hercuniates kelta törzs totemállatára, hanem sokkalinkább az itteni őslakosok és szokásaik továbbélésére utal.

A szekszárdi leletegyüttes lehetséges párhuzamainak áttekintése arra is rávilágított,hogy a hasonló leletek értelmezése és értékelése során nem lehet egyben kezelni aszarvasok szakrális szerepére utaló adatokat, s már a téma megközelítésének irányábanis eltérések lehetnek. A ma embere, a régész szemszögéből és módszerével közelít-hetünk például az elejtés idejére, a felhasználás módjára utaló nyomok felől, valamintonnan is, hogy a korabeli ember képzetében mi volt az előtte lévő állat vagy ábrázolás:bika vagy ünő, aganccsal. A jelenlegi ismeretek alapján legalább azt élesen külön kellválasztani, hogy a vizsgált jelenségek (agancsos) ünőre, vagy bikára vonatkoznak-e.Egyértelmű az adatokból, hogy csak a bika vadászható, leölhető, felajánlható áldozat,az (agancsos) ünő megsebzése, pláne megölése, súlyos bűn, amely nemzedékekre kihatóbüntetésekkel járt volna. Szoszlant az óriások már azért is majdnem széttépik, mertrálőtt és követte az ünőt, Agamemnón büntetéseként pedig megállt a szél, és Trójaostromára induló hajói nem mozdultak, mert Artemisz ligetében levadászott egyszarvastehenet. A nemi szempontú szétválasztás mellett még további típusokat lehetelkülöníteni, melyeknek nem minden esetben van szakrális tartalmuk, a régészeti le-letekben eltérő módon foghatók meg, valamint jelentésük is más és már irányokbamutat, s ráadásul az egyes elemek nem is mindig tiszta formában, hanem számunkrakeverten jelennek meg.– A szarvas, mint vadászzsákmány, a fehérjepótlás egyik legfontosabb forrása, amely-

nek az elosztását pontos szabályok alapján végezték, mint azt a Nart-eposzokban isolvashatjuk. A szarvascsontok a régészeti lelőhelyeken a mezolitikum óta nagy szám-ban fordulnak elő, a létfenntartás szempontjából fontos állatot a barlangi festménye-ken, sziklarajzokon is gyakran ábrázolták. Csak a részletes archaeozoológiaivizsgálatok dönthetik majd el, hogy ez az értelmezés hím és nőstény állatra egyarántvonatkozhatott-e, illetve hogy a vadászat szezonális, vagy folyamatos volt-e.

47

– A szarvas, mint felajánlás, áldozati ajándék, ide sorolható az áttekintett ásatásileletek többsége is, a régészeti lelőhelyeken megfigyelt, többé-kevésbé ép bikákmaradványai. Ezek lehetnek a vadászaton e célból elejtett és a gödrökbe temetettszarvasok, de olyan állatok is, melyet a megfelelő alkalmakkor, az előírt módon ál-doztak fel. Bár a régészeti anyagban nem lehet mindig egyértelműen elkülöníteni,a vadászott vaddal szemben az utóbbiaknak már a leölése is szakrális, pontosanszabályozott. A Nart-eposzokban említett, és mint az Kastamonu tálján is látható,a selyemzsinóron vezetett aranyszőrű szarvasbikát Szoszlan a megfelelő szertartásés imádkozás után, „homlokához aprófát emelve” vagyis előtte megvilágítva,maga ölte meg. Az áldozati állat leölésének folyamatára vonatkozó néprajzi ana-lógiáik alapján ebbe a körbe sorolhatók azok a jelenetek is, amelyek az áldozatiállatot gúzsbakötve ábrázolják. Rendkívül fontos, hogy ezekben az esetekben ajelképi értelmezést és a valóságot tekintve is ténylegesen bikát áldoznak fel. A tes-tet ebben az esetben is részben vagy egészében eláshatják, de a néprajzi adatokinkább arra mutatnak, hogy a megfőzött húsnak a lakomán volt további fontosszerepe. A Nart-eposzból láthatjuk, hogy az áldozat bemutatása nem csak idő-ponthoz, hanem meghatározott eseményhez is kapcsolódhatott.

– A szarvas, mint hatalmi szimbólum. A legegyértelműbben a hettita királysírokbantalált bronz standardok sorolhatók ide, s az Alaca Höyük B sírjában talált szar-vasnál jól látható hímvessző azt is világossá teszi, hogy ezekben az esetekben anemes állatfaj bikáiról van szó. A királysírokban talált szarvasok egyben azt is jóljelzik, hogy a szarvasok itt nem valamiféle meghatározott időponthoz, hanem azelhunyt magas társadalmi helyzetéhez kapcsolódtak.

– A szarvas, mint az eredet, a termékenység, újjászületés jelképe, az asztrális világrésze, akit a szövegekben sokszor a Szent Tehénnek említenek, aki az ábrázolásokonhátraforduló, borját szoptató agancsos ünő, vagy az asztrális triász jelképeivel dí-szített állat. Az ábrázolásokban jól elkülönül ettől a jelentését tekintve mégis ha-sonló értelmezés, a szarvas, mint az új hazába vezető, a világok közötti átjárástsegítő agancsos lény. Egyes mondaváltozatokban a menekülő, csalogató, nővé vál-tozó állat, amely rendszerint vadászjelentekben tűnik fel. Sopron-Burgstall, Ge-meinlebarn urnáin is ez a kompozíció jelenik meg, utalva az ábrázolás jelentéséreés ilyen módon egyben megerősítve azt. A mükéni sír pecsétnyomóként hasz-nálható aranygyűrűje arra is felhívja a figyelmet, hogy a vadászjelenet iránya szin-tén fontos: a néző előtt balról jobbra halad – miként például a nap is az égen. Azáttekintett adatok alapján jól látható, a szarvas ezekben az esetekben egyrészt anaptári ünnepekhez, másrész az élet, a közösség szempontjából fontos forduló-pontokhoz kapcsolódóan jelent meg.

– A szarvas, mint a szertartásokon használt ruházat, a településeken lévő óvó-védődíszek része. A mezolitikumtól napjainkig sámánok fejfedőjeként, épületekre tű-zött, oltalmazó szerepű trófeák széles köre tartozik ide. Tágabban értelmezve a tí-pust, ide kapcsolódnak azok az ábrázolások is, ahol a szarvas, mint az ősök, sámánokmegszemélyesítője, az állatküzdelmi jelenetekben a pusztai népek hitvilágából az

48

állatalakokat öltött ősök, sámánok harcát jelenti. Különösen a szkíta kori és a nép-vándorlás kori régészeti leleteken kedvelt ez az ábrázolás. A szarvastehén világokrétegein átvezető szerepe, asztrális jelentése, a Bad Dürrenberg-i női sírban elte-metett trófea, a sámándobokon látható ábrázolások kompozíciója mind egysége-sen arra mutat, hogy ezekben az esetekben is az agancsos ünőről van szó. Arégészeti összefüggéseikben ezek a leletek nem köthetők az elejtés időpontjához,hosszabb ideig használták őket, folyamatosan, látható módon kitéve valahova, vagyalkalmi jelleggel, a naptári ünnepekhez, az egyén, a közösség szempontjából fontosesemények, fordulópontokhoz kapcsolódó szertartásokon.

A Szekszárd, Alsóvárosi temető 212. gödrében megfigyelt trófeát az eltemetése előttmár hosszabb ideig használták, így a szarvashoz kapcsolódó szakrális cselekménytí-pusokat figyelembe véve, mint a szertartásokon használt ruházat, valamire ráhelyezettóvó-védő dísz részeként lehet magát a leletet értelmezni. ugyanakkor az eltemetésmellékletei és körülményei egyértelműen arra mutatnak, hogy a szertartás a szarvasra,mint az eredet, a termékenység, az újjászületés jelképére utal. A megfigyelt növényimaradványok alapján felmerül az aratással kapcsolatos, meghatározott időponthozkötött asztrális értelmezés lehetősége is, azonban ez csak a gödör betemetésének apollenvizsgálatokkal pontosított idejének meghatározása után lesz eldönthető. (23.ábra) Mint ebből is látható, egyetlen leletegyüttesben akár több, a szarvas szakrálisszerepéhez köthető típus mutatkozhat. Itt a típusok keveredése alapján jól látható,hogy egy ősi, a mezolitikumig régészeti leletekkel bizonyíthatóan visszanyúló gya-korlat, és egy jóval későbbi, nagy valószínűséggel a mezőgazdasági termeléshez kap-csolódó szokásrendszer elemei jelentkeztek együttesen. Ez a gödörbe temetettagancsos szarvas, és a körülötte lévő, a női nemhez köthető mellékletek viszonylatá-ban utalhat arra, hogy a termékenységi rítusokban egy, a kőkortól továbbélő, erede-tileg az agancsot hordó rén ünőhöz kapcsolódó szokás maradt fent. Azonban azábrázolások sokfélesége, melyeken sokszor jól kivehetően a gímek mellett dámok ésjávorszarvasok is láthatók, máskor pedig az alfajok alig meghatározhatók, jelzi, hogya szakralitás szempontjából annak volt hangsúlyos szerepe, hogy az a szarvashoz kö-tődött, mint állathoz. Ezt a szemlélő felé is tudatni, tudatosítani akarták a megjele-nítés legfontosabb jegyével, az agancs feltüntetésével. Így került agancs a szoptatóünőkre, és ezért helyeztek a szekszárdi leletegyüttes termékenységi rítushoz köthetőgödrébe olyan trófeát, amely a korszak embere számára egyértelműen a szarvast, azagancsos tehenet jelenítette meg.

49

A TÉMA VÁLOGATOTT IRODALMA

Чибиров, Людвиг Алексеевич: Традиционная духовная культура Осетин. Владикавказ,2008.

Diószegi Vilmos: A pogány magyarok hitvilága. Budapest, 1967.Gallus Sándor: A soproni Burgstall alakos urnái. – Die Figuralverzierten Urnen von Sopron-

Burgstall. Arch. Hung. 13. Budapest, 1934.Horváth Tünde: Kelta szarvasáldozatok Balatonőszöd–Temetői-dűlő (M7/S-10 lelőhely)

La Tène D településen. Ilon Gábor 60. születésnapján köszöntő kötetben. Szeged. Meg-jelenés alatt.

Ilon Gábor – Sosztarics Ottó – Oross Krisztián – Molnár Attila: Előzetes jelentés a Sé–Do-berdón végzett 1998. évi leletmentésről. – Régészeti kutatások Magyarországon 1998(2001) 63–75.

Ilon Gábor – Sümegi Pál – Náfrádi Katalin – Páll Dávid Gergely – Persaits Gergő – NyergesÉva ágnes – Tóth Gábor: Szombathely-zanat késő urnamezős korú temetője és a lelőhelymás ős- és középkori emlékei természettudományos vizsgálatokkal kiegészített anyagköz-lés. VIA 2, Budapest, 2011.

Nagy Marcella – Sümegi Pál – Persaits Gergő – Gulyás Sándor – Törőcsik Tünde: Vaskoribronzkincs Ikervár határában. Megjegyzések a Hallstatt-kori kultuszélet rekonstruálásá-hoz a régészeti és természettudományos vizsgálatok tükrében. – Savaria, A Vas megyeimúzeumok értesítője 35 (2012) 99–133.

Ipolyi Arnold: Magyar mythologia. Pest, 1854.Jankovics Marcell: A szarvas könyve. Budapest, 2004.Jerem, Erzsébet: Animal sacrifice and ritual deposits of the Iron Age. Ritual treatment of ani-

mals: a case study from Sopron-Krautacker, NW Hungary. In: Jerem, E., Raczky, P.(Hrsg.): Morgenrot der Kulturen. frühe Etappen der Menscheitsgeschichte in Mittel-und Südosteuropa. festschrift für Nándor Kalicz zum 75. Geburtstag. Archeolingua, Bu-dapest, 2003. 541–567.

Kemenczei Tibor: A zöldhalompusztai aranyszarvas – Der Goldhirsch von zöldhalom-puszta. – A Hermann Ottó Múzeum Évkönyve 37 (1999) 167-180.

Kerényi Károly: A csodaszarvas az Ezeregynapban. – Ethnographia 41 (1931) 145-152.Komoróczy Géza: Fénylő ölednek édes örömében. A sumer irodalom kistükre. Budapest, 1983. Kovács J. Béla (ford.): A Nap gyermekei. Budapest, 2008.László Gyula: László Gyula: Hunor és Magyar nyomában. Budapest, 1967.Makkay János: Szarvasok, lovak, szemfedők, üstök és tálak. Budapest, 2007.Szabó Géza: Keleti mítoszelemek nyugati megjelenése a regölyi astragalos leletek tükrében.

– In. Ünnepi tanulmányok Fekete Mária hatvanötödik születésnapjára… Ókor–Történet–Írás 4, Pécs-Budapest, 2015. 321-364

Vékony Gábor: Adatok a közép-európai vaskor iráni kapcsolataihoz. – In. Régészeti Dolgo-zatok. Budapest, 1972. 7-34.

Tóth István: Pannoniai vallástörténet. Ókor–Történet–Írás 2, Pécs-Budapest, 2015.

50

R A I N E R P Á L

„…a kulcs fogójában két kecsegének nevezett hal úszikellentétes irányban…”

A HAL A MAGYAR HERALDIKÁBAN

Hazai heraldikánkban a számtalan mesteralak és címerkép közt természetesen elő-fordul a hal ábrázolás is. Miután a hal leginkább az egyes vidékek, illetve az ott talál-ható vizek (folyók, tavak) termékenységére, halbőségére utal, ezért inkább akommunális heraldikában gyakoribbak a halas címerek. A címbeli idézet pl. II.ulászló király 1506-os okleveléből való, amelyben zenta mezővárosnak városi rangotés címert adományozott.1

Megyecímereink közül Bereg, Bihar, Szabolcs, Szatmár, ugocsa, zemplén címe-reiben láthatunk halat, eredetileg Heves megye címerében is volt, de onnét utóbbmár kimaradt.

Bereg vármegye címere: ezüst kereszttel negyedelt pajzs 1. kék mezejében zöldleveles ezüst szőlőfürt, 2. vörös mezejében három zöld leveles, arany szárú aranymakk, 3. vörös mezejében balra fordult arany medve ágaskodik, 4. kék mezejébenkét, egymás fölött jobbra úszó ezüst hal lebeg. A címer eredete ismeretlen. A várme-gye címeres pecsétjét V. ferdinánd király látta el magyar körirattal.2 (1. ábra)

Bihar vármegye címere: alsó harmadban osztott pajzs felső kék mezejében balrólezüst hegylánc, jobbról lebegő arany rozskéve, a hegyek fölött ezüst fél karikáról be-lógatott két zöld indás, ezüst szőlőfürt. Az alsó ezüst osztásban három, egymás fölött(2, 1) balra úszó ezüst hal, közöttük szintén egymás fölött három (1, 2) kákabokorzöld szárú és levélzetű három arany buzogánnyal. A vízfelület a Sárrétet jelképezi. Avármegye régi címeres pecsétjét V. ferdinánd király 1838-ban látta el magyar kör-irattal.3 (2. ábra)

Szabolcs vármegye címere: ezüsttel és kékkel negyedelt pajzs 1. mezejében zöldtalajon három, leveles arany búzakalász, 2. mezejében felfelé úszó ezüst hal, 3. meze-jében zöld talajon csonkolt barna farönk, 4. mezejében lebegő, kifeszített aranyíj,balra irányuló, vörös tollú, aranyhegyű, ezüst nyílvesszővel. A vármegye 1714-benkapta címerét III. Károly királytól, ezt 1729-ben megújították. Címeres pecsétjét V.ferdinánd király 1837-ben látta el magyar körirattal.4 (3. ábra)

Szatmár vármegye címere: kilenc részre osztott pajzs 1. fekete (másutt kék) me-zejében vörös rák, 2. arany (másutt ezüst) mezejében oromzatos ezüst bástyán kétvörös zászló, 3. kék mezejében ezüst hal, 4. mezeje vörössel és arannyal hétszer vágott,

51

az 5. mező ezüst koronás boglárpajzs, azon kék mezőben arany koronás zöld sárkány-tól övezve, zöld hármas halmon vörös szívet markoló jobbra forduló ezüst karvaly,6. vörös mezejében zöld hármas halomból kinövő arany gabonakéve, 7. kék mezőbenzöld leveles arany szőlőfürt, 8. ezüst mezőben zöld talajon jobbra lépő vörös szarvas,9. kék mezőben zöld leveles ág ezüst kupakos arany makkal. A boglárpajzs a várme-gye főispáni tisztét viselő gr. Károlyi család címere. A 4. mező arany sávjai a Tisza,Szamos, Kraszna, Túr folyókat jelölik, a 3. mező hala pedig ezeknek a halbőségéreutal. A címert III. Károly király adta 1721-ben a vármegyének.5 (4. ábra)

ugocsa vármegye címere: kék szegélyű, ezüsttel és kékkel negyedelt pajzs bog-lárpajzzsal, melynek szegélyét 24 arany makk díszíti. 1. mezejében zöld szőlőfürtkét zöld levéllel, 2. mezejében rézsútosan jobbra felúszó ezüst hal, 3. mezejében zöldlevelű és szárú arany makk, 4. mezejében rézsútosan jobbra felúszó fekete rák. Aboglárpajzs vörös mezejében jobbra ágaskodó, lebegő ezüst oroszlán (a főispáni tisz-tet viselő br. Perényi család címere). A címert (címeres pecsétet) III. Károly királyadta 1715-ben a megyének, elveszett régebbi pecsétje helyett. Ezt 1837-ben V. fer-dinánd király némi változással megerősítette, és magyar körirattal látta el.6 (5. ábra)

zemplén vármegye címere: vágott pajzs, alsó mezeje hasítva. felső arany meze-jében ékköves, nyitott arany koronát tart jobbról egy vörös ruhás, balról egy kékruhás lebegő angyal. A koronából két zöld szőlőlevél között egy zöld szőlőfürt emel-kedik ki, a vágóvonalból jobb felé három arany szárú és termésű makk, bal felé háromzöld szárú és termésű búzaszál növekszik legyezőszerűen. 2. kék mezejében négyezüst hullámos pólya (Tisza, Bodrog, Latorca, Laborc folyók), 3. vörös mezejébenhárom, egymás fölött jobbra úszó ezüst hal. A vármegye 1550-ben kapta első címerétI. ferdinándtól. Ezt II. ferdinánd (1619–1637) módosította, majd. V. ferdinánd(1835–1848) visszaállította és megerősítette az első címert.7 (6. ábra)

Heves vármegye címere: kék mezejű pajzs, zöld sással és kákával borított, ezüstszínű mocsarán jobbra néző, természetes színű gólya áll fél lábon, vörös csőrében te-kergőző zöld siklóval. Jobb lábával egy ezüst és egy kék, zöld leveles szőlőfürtöt tart.A megye 1563-as címeres pecsétjén még egy hal is látható volt a gólya lába alatt, deez később elmaradt.8

Település címereink közül pl. Békéscsaba, fogaras, Kiskunhalas, zenta stb. címe-reiben látható hal.

Békéscsaba címere: egyenes állású ovális pajzs középen hullámos ezüst pólyávalosztva, felül kékben jobbra lépő arany oroszlán, jobb első mancsában három búza-kalász, alul zöldben jobbra úszó hal. A pajzson szembe fordított koronás pántos sisak.Sisakdísz: a koronából kinövő, karóra futó szőlőtőke két fürttel.9

fogaras címere: egyenes állású kerektalpú kék pajzsban egymás alatt két (a felsőjobbra, az alsó balra úszó) lebegő hal. Más változatán egymás alatt három (felüljobbra, középen balra, alul jobbra úszó) lebegő hal.10 (7. ábra)

zenta címere: kék mezőben két, tollával felfelé néző, egymást átlósan keresztezőarany kulcs (a város földesura, az óbudai káptalan védőszentje, Szt. Péter apostol attributuma), a kulcsok fogójában két kecsege („pisces vulgariter kechyge dicti”) úszik

52

ellenkező irányban, a kulcsok között a címer tengelyében arany búzakalász sarjad. Acímert és a szabad városi rangot II. ulászló király 1506. február 2-án (GyertyaszentelőBoldogasszony ünnepén), Budán kiállított oklevelében adományozta az addigi me-zővárosnak. A város címeres pecsétjét 1899–1900 folyamán I. ferenc József királyújította meg.11 (8. ábra)

A magyarországi családi címerekben is feltűnik időnként a hal. utalhat a címer-szerző mesterségére vagy lakóhelye, környezete valamely halban bővelkedő vizére.Bár rendszerint a kívülállók legelső kérdése egy számukra ismeretlen címer láttánarra irányul, hogy miért ezek az ábrák kerültek a címerbe és azok mit jelképeznek,sokszor maguk a címereslevelek sem magyarázzák, csak leírják a címert. Lássunk ahalas családi címerekre is néhány példát.

A pelsőci Bebek család címerében számos emléken (pecsétek, sírkövek) tanulmá-nyozható halas sisakdísz. Így pl. legkorábban Bebek István hevesi ispán (1346–1350)1347-es és 1349-es pecsétlenyomatán (sisakpecsét),12 továbbá Bebek György (†1390) királynéi tárnokmester (1371–1390) tornagörgői (Gömör vm., ma Hrhov,Szlovákia)13 és Bebek László († 1403/1404) királynéi tárnokmester (1390–1393)pelsőci (Gömör vm., ma Plešivec, Szlovákia)14 vörösmárvány sírkövein. (9–10. ábrák)A sírköveken kifaragott Bebek címer a következő: jobbra dőlő, csücsköstalpú (vörös)pajzsban (Bebek György sírkövén lebegő, Bebek László sírkövén (zöld) hármas halomközépsőjéből kinövő) (ezüst) kettős kereszt, a kereszt felső szárvégződéséből tollbok-réta nő ki. A pajzson (Bebek György sírkövén csöbör-, Bebel László sírkövén csőrös-)sisak. Sisakdísz: szembenéző koronás női fej, két, félkörívben hajló, fejével lefelé, far-kával felfelé elhelyezett hal között. A pelsőci Bebek, a Csetneki és az álmosdi Csirecsaládok női alak (segédsisakdísz) és halak (a sisakdísz főalakja) kombinációját mu-tató sisakdísze alapján – Csoma József heraldikus felvetését követve – korábban ál-talánosan feltételezték, hogy az ákos nemzetség ősi címerállata eredetileg a hallehetett. Ez a tetszetős feltevés azonban újabban erősen kérdésessé vált.15 A Bebekekigencsak különös halas sisakdíszének magyarázatával, a középkor vallásos miszticiz-musával esetleg kapcsolatba hozható jelentéstartalmával Pekár zsuzsa foglalkozott.16

Rácz György kutatásai nyomán szintén vitatható a Borsa nemzetségnek korábbantulajdonított ugyancsak halas címer.17

feltehetően a másik legkorábbi halas címerünk egy a budapesti Margitszigetrőla Budapesti Történeti Múzeum gyűjteményébe került 1360 körüli vörösmárvány sír-kőtöredéken látható. A töredéken a címer csöbörsisakja és sisakdísze maradt meg.utóbbi egy tátott szájával a sisak tetejéhez illeszkedő és farkával felfelé álló hal. Asírkő személyhez kötésénél felmerült a Partsch család neve.18

A Somogy megyei Eresztvényi ferenc királyi szakács 1414. szeptember 16-ánSpeyerben zsigmond királytól kapott címerében. Balra dőlő, csücsköstalpú pajzskékkel és ezüsttel vágott mezejében, az alsó mező vörös lángnyelvein sülő, nyársratűzött, a nyárs végein zöld babérlevéllel tűzdelt, természetes színű balra néző csuka.A pajzson balra fordított csőrös sisak. Sisakdísz: arany nyárson, zöld babérlevéllel

53

54

1. Bereg vármegye címere 2. Bihar vármegye címere 3. Szabolcs vármegye címere

4. Szatmár vármegye címere

7. Fogaras város címere

9. Bebek György († 1390) címeres sírlapja

10. Bebek László († 1403/1404) címeres sírlapja

8. Zenta címere, 1900

5. Ugocsa vármegye címere 6. Zemplén vármegye címere

55

11. Eresztvényi Ferenc címere,1414

12. Nagyrévi András címere,1507 körül

13. Kincse Mihály címere,1553

14. Fischer Miklós címere, 1563

17. A Križanić család címere,XVII. század 1. fele

20. Csaplovics János († 1847) címere

21. Tisza Lajos gróf címere,1883

18. Kárász Miklós címere,1639

19. Stöhr Ferenc címere,1802

15. Újváry Mihály címere,1622

16. Bornemissza István címere,1628

tűzdelt, levágott, tátott szájú, balra néző, kék csukafej. Takarók: kék-vörös.19 (11.ábra)

Nagyrévi András thermopülei címzetes püspök, pesti plébános a (buda)pesti belvá-rosi templomban lévő tabernákulumán (1500–1506 körül) mitrával díszített címere(halra lecsapó darumadár) is látható.20 A Szatmári György pécsi püspök(1505–1522) hasonló alkotásával vetekedő, pompás reneszánsz mű készítését nyilvánNagy révi kiemelt, egy átlagos vidéki plébánosnál jóval bőségesebb jövedelme tettelehetővé. (12. ábra)

Kincse Mihály 1553. március 12-én Grácban I. ferdinánd királytól kapott címe-rében. Egyenes állású vörös tárcsapajzs jobb oldalán balra forduló, sisakos, bajuszos,zöld ruhás vitéz növekvő alakja arany íjat tart, amelynek arany nyílvesszőjére egy ter-mészetes színű hal van feltűzve. A pajzsban jobbra fenn arany félhold, balra fenn hat -ágú arany csillag lebeg. A pajzson balra fordított rostély sisak. Sisakdísz: hatágú aranycsillag. Takarók: ezüst-vörös.21 (13. ábra)

fischer másképpen Gillány Miklós 1563. június 17-én Pozsonyban I. ferdinándkirálytól kapott címerében. Egyenes állású, hasított és alsó harmadában osztotttárcsapajzs. Elől kékkel és ezüsttel háromszor vágott, a két ezüst sávban egy-egy jobbraúszó hal. Hátul vörösben jobbra forduló gólya csőrében hal. A pajzs alsó harmadazöld. A pajzson szembe fordított koronás rostély sisak. Sisakdísz: sisakos, páncélosvitéz szembenéző növekvő alakja, jobbjában háromágú szigony, baljában fejénél át-markolt hal. Takarók: arany-kék és ezüst-vörös.22 (14. ábra)

Geztely Nagy János 1615. II. Mátyás királytól kapott címerében. Egyenes állásútárcsapajzs vörös mezejében két hal lebeg, a fölső jobbra, az alsó balra úszik. A paj-zson szembe fordított koronás pántos sisak. Sisakdísz a koronából kinövő három li-liom, a középső vörös, a két szélső fehér. Takarók: ezüst-vörös és arany-kék (az oklevélszövege szerint, de valójában a címer több más elemével (halak, sisak, korona) mégkifestetlenek). A címerkép kifestése ugyanis félbe maradt. Az oklevelet 1617 Szt. Mo-destus mártír ünnepe előtti kedden, zemplén mezővárosban hirdették ki. A címerképaz agilis állapotból nemesített címerszerző lakóhelye környezetében található Bodrogfolyó halbőségére utalhat.23

Újváry Mihály 1622. június 16-án Sopronban II. ferdinánd királytól kapott cí-merében. Egyenes állású, kerektalpú kék pajzsban zöld talajon jobbra forduló, kiöltöttnyelvű, ágaskodó szarvas. A pajzson jobbra fordított koronás rostély sisak. Sisakdísz:a koronán támaszkodó levágott, jobbra forduló, kékruhás kar sütőrostélyt tart, a ros-télyon két jobbra néző hal. Takarók: arany-fekete és ezüst-vörös.24 (15. ábra)

Karomi Bornemissza István pozsonyi királyi posta prefektus 1628. augusztus 10-én Bécsben, II. ferdinánd királytól kapott címerében. II. ferdinánd I. ferdinánd ki-rály 1564. február 24-én kelt címeradományát erősítette meg. Egyenes állású,tojásdad vágott pajzs felső vörös mezejében, a vágóvonalon álló, arany koronás, fejéveljobbra forduló, fekete sas, az alsó kék mezőben fekete bölényfej, szájában hallal. Apajzson jobbra fordított rostélyos sisak arany koronával. Sisakdísz: a koronából ki-

56

növő, jobbra forduló, páncélos, szakállas, bajuszos vitéz, jobbjában arany markolatú,ezüst pengéjű szablya, baljában zöld leveles, zöld fürtös szőlővessző, fején búzaka-lászból font koszorú, a jobb vállán átvetett vörös zsinóron arany postakürt lóg. Ta-karó: fekete-arany és kék-arany.25 (16. ábra)

A horvát határvidéken, a török elleni harcokban kitűnt Križanić család Sveticamtemplomából származó oltárán (XVII. század első fele) látható a család címere: egye-nes állású, csücsköstalpú, vágott címerpajzs felső vörös mezejében jobbra úszó arany-hal lebeg, alsó arany mezejében vörös rák lebeg. A pajzson jobbra fordított koronáspántos sisak. Sisakdísz: a pajzsbeli rák, növekvő alakja. Takarók: vörös-ezüst.26 (17.ábra)

Kárász Miklós 1639. január 11-én Bécsben III. ferdinánd királytól kapott címe-rében. Egyenes állású, csücsköstalpú kék tárcsapajzsban a pajzs csaknem teljes alsófelét kitöltő hullámos vízfelület zöld parttal, felette jobbra forduló hal lebeg, a haltóljobbra és balra, a pajzs felső sarkaiban egy-egy hatágú arany csillag lebeg. A pajzsonjobbra fordított koronás rostély sisak. Sisakdísz: a koronán álló, jobbra forduló gólyacsőrében tekergő kígyóval. Takarók: arany-kék és ezüst-vörös.27 (18. ábra)

Stöhr ferenc 1802. június 18-án Pozsonyban I. ferenc királytól kapott címerében.Egyenes állású csücsköstalpú, hasított és hullámos ezüst pólyával négyelt pajzs 1. és4. arany mezejében a hasító vonalból kinövő fekete sas, 2. kék mezejében hegy, 3. kékmezejében balra forduló ágaskodó kutya, a pólyán jobbra úszó hal. A pajzson jobbrafordított koronás rostély sisak. Sisakdísz: a koronából kinövő két szarvasagancs kö-zött alsó ágával a koronára támaszkodó hatágú arany csillag. Takarók: arany-feketeés ezüst-kék.28 (19. ábra)

Jeszenovai Csaplovics János ( Ján Čaplovič-Jasenovský) (felsőpribél, Hont vm.ma Pribél, Szlovákia, 1780. szept. 21. – Bécs, 1847. máj. 29.) a magyar nacionalistatörekvések ellen küzdő szlovák ügyvéd, etnográfus, újságíró címerében. Egyenes ál-lású, kerektalpú kék pajzsban lebegő arany koronán álló jobbra forduló gólya, csőré-ben arany hal. A gólya nyaka balról jobbra nyílvesszővel van átlőve.29 (20. ábra)

Borosjenői és szegedi Tisza Lajos (Nagyvárad, 1832. szept. 12. – Budapest, 1898.jan. 26.) volt közlekedési miniszter, Szeged város újjáépítésének királyi biztosa 1883.december 22-én Bécsben, I. ferenc József királytól kapott grófi címerében. Egyenesállású csücsköstalpú pajzs, kétszer osztva és kétszer hasítva. 1. alsó harmadában osztottmezejében, felül kékben balról ezüst hegy, jobbra fenn lebegő arany rozskéve, balrafenn ezüst fél karikáról lógó, két zöld indás, ezüst szőlőfürt, alul ezüstben három,egymás fölött (2, 1) balra úszó ezüst hal, közöttük szintén egymás fölött három (1,2) kákabokor, zöld szárú és levélzetű három arany buzogánnyal (Bihar vármegye cí-mere),30 2. és 6. hasított mezejében, elöl ezüstben két jobbharánt pólya, hátul a hasítóvonalból kinövő koronás kétfejű sas (Szeged város címere),31 3. és 7. hasított meze-jében, elöl vörösben négy ezüst pólya, hátul vörösben zöld talajon arany koronábólkinövő ezüst kettős kereszt , a hasított pajzson ovális hasított pajzs, elől kékben feketekapus, egytornyú vár, hátul kékben fekete kapus, háromtornyú vár (a fővárosi Köz-munkák Tanácsa címere),32 4. és 9. fekete mezejében, arany cölöp előtt álló, jobbra

57

forduló, fehér elefánt, 5. vörös mezejében, zöld talajon álló, szembe fordult páncélosvitéz, jobbjában szablyára tűzött török fejet, baljában három arany búzakalászt tart,8. arannyal és feketével hasított mezejében, alul arany ék, összefűződő GTSz (grófTisza Lajos) névbetűkkel. A nagy pajzson kilencágú arany grófi korona. A grófi ko-ronán három rostélysisak, a középső szembe-, a két szélső befelé fordítva, mindegyikarany koronával. Sisakdíszek jobbról balra: 1. koronából kinövő balra forduló ezüstbárány, 2. két fekete sasszárny között növekvő szembe fordult páncélos vitéz, jobb-jában szablyára tűzött török fejet, baljában három arany búzakalászt tart, 3. koroná-ból kinövő jobbra forduló ezüst elefánt. Takarók jobbról balra: 1. arany-kék ésvörös-arany, 2. arany-kék és vörös-arany, 3. arany-fekete.33 (21. ábra)

A fischer (magyarul halász) és a Kárász családok címerei beszélő címerek.

IRODALOM

BEVILAQuA-BORSODy Béla (1929): Renaissance-kori sírkő torzó a Margitszigeten. Ada-lék a pesti „Vízafogó” történetéhez. História, 2/1–2: 133–137.

BRAJKOVIć Vlasta (1995): Grbovi, grbovnice, rodoslovlja. Katalog zbirke grbova, grbovnicai rodoslovlja. zagreb, Hrvatsi Povijesni Muzej. (Katalog Muzejskij zbirki XXVI.)

CSáKy Imre (1995): A Magyar Királyság vármegyéinek címerei a XVIII–XIX. században.Budapest, Corvina.

CSOMA József (1888): Magyar sírkövek. Bebek György és Bebek László sírköve. Turul, 6.1888: 159–164.

DIVALD Kornél: Budapest művészete a török hódoltság előtt. Budapest, é. n.ENGEL Pál–LŐVEI Pál (1992): Két töredékes sírkő a Margitszigetről. Budapest Régiségei, 29:

49–56.ENGEL Pál–LŐVEI Pál–VARGA Lívia (1981): A tornagörgői, egy bazini és egy ismeretlen

helyről származó sírkőről. Művészettörténeti Értesítő, 30/4: 255–259.ENGEL Pál–LŐVEI Pál–VARGA Lívia (1984): Grabplatten von ungarischen Magnaten

aus dem zeitalter der Anjou-Könige und Sigismund von Luxemburg. Acta Historiae Ar-tium, 30/1–2: 33–63.

ÉRSzEGI Géza (2007): zenta kiváltságlevele – 1506. Turul, 80/1: 13–23.fALLENBÜCH zoltán (1994): Magyarország főispánjai 1526–1848. Die Obergespane Un-

garns 1526–1848. Budapest, Argumentum Kiadó.HOPPáL Dezső (2001): A történelmi Magyarország vármegyéinek címerei. Budapest, Car-

tographia Kft.HORVáTH Henrik (1932a): A Fővárosi Múzeum kőemléktárának leíró lajstroma. Budapest,

Budapest Székesfőváros kiadása.HORVáTH Henrik (1932b): A Székesfővárosi Múzeum középkori lapidáriuma a Halász-

bástyán. Magyar Művészet, 89–128., 149–165.HORVáTH Henrik (1932c): A középkor Pest-Budának helyszínen maradt emlékei. Magyar

Művészet, 288–311., 354–378.HRADOVAy László (1929): Renaissance-kori sírkő-torzó a Margitszigeten. História, 2/6:

191–192.KOLLÉGA TARSOLy István (1994): Királyi Könyvek 1867–1918. Szekszárd, Babits Kiadó.

58

MAROSI Ernő (szerk.) (1987): Magyarországi művészet 1300–1470 körül, I–II. Budapest,Akadémiai Kiadó.

NyuLáSzINÉ Straub Éva (1987): Öt évszázad címerei a Magyar Országos Levéltár címe-reslevelein. Budapest, Corvina.

NyuLáSzINÉ Straub Éva (2001): Magyarország címerkönyve. A heraldika alapjai. Buda-pest, CEBA Kiadó.

PEKáR zsuzsa (1996): A román kori sellő megjelenése a középkori heraldikában és ikonog-ráfiában. Turul, 69/3–4. 78–102.

RáCz György (1995): Az ákos nemzetség címere. Turul, 67/1–2: 11–34.RADOCSAy Dénes (1971): Les principaux monuments funéraires médiévaux conservés à

Budapest. In: Mélanges offerts à Szabolcs de Vajay. Braga, Livraria Cruz. 461–485.RADOS Jenő: Magyar oltárok. Budapest, é. n.RAINER Pál (2002): Geztely Nagy János címeres nemesi levele 1615-ből. Turul, 75/1–2:

23–28.Schallaburg (1982): Schallaburg’ 82. Matthias Corvinus und die Renaissance in Ungarn. Aus-

tellungskatalog. Wien.TÓTH Sándor (1964): Veszprémi középkori sírkőtöredékek. (A Bakonyi Múzeum Kőtárá-

nak ismertetése II.) Veszprém Megyei Múzeumok Közleményei, 2: 167–187.TöRöK Gyöngyi (1983): Mátyás király és a magyarországi reneszánsz 1458–1541. Buda-

pest, INTERPRESS Kiadó és Nyomda Vállalat.VRTEL Ladislav (1996): Les Blasons de Famille en Slovaquie. Bratislava, Slovenská infor-

mačná agentúra – Agence Slovaque d’Information.zOLNAy László (1969, 1975): Ünnep és hétköznap a középkori Budán. Budapest, Gondolat.

JEGYZETEK

1 ÉRSzEGI (2007) 13.2 HOPPáL (2001) 31. színes ábrával.3 HOPPáL (2001) 37. színes ábrával.4 HOPPáL (2001) 111. színes ábrával.5 HOPPáL (2001) 113. színes ábrával.6 HOPPáL (2001) 139. színes ábrával.7 HOPPáL (2001) 155. színes ábrával.8 HOPPáL (2001) 65. színes ábrával, amelyen már nem szerepel a hal.9 HOPPáL (2001) 34. ábrával.10 HOPPáL (2001) 54. ábrával.11 ÉRSzEGI (2007)12 RáCz (1995) 16., 29. Nr. 9., 33. 9.1. ábra.13 CSOMA (1888) 159–160.; ENGEL–LŐVEI–VARGA (1981) 255–256., 256. 1. ábra;

ENGEL–LŐVEI–VARGA (1984) 44.., 44. Abb. 6. ; MAROSI (1987) I. 460., II. 19.618. ábra.

14 CSOMA (1888) 161–164.; ENGEL–LŐVEI–VARGA (1984) 45., 45. Abb. 7.; MA-ROSI (1987) I. 587., II. 379. 1224. ábra.

15 A kérdésről kimerítően, a korábbi szakirodalomra való részletes hivatkozással: RáCz(1995).

59

16 PEKáR (1996) 87–89.17 RáCz (1995) 25. 83. jegyzet.18 BEVILAQVA-BORSODI (1929); HRADOVAy (1929); HORVáTH (1932a) 22. Nr.

85.; HORVáTH (1932b) 128. ábrával; HORVáTH (1932c) 376.; TÓTH (1964) 169.;MAROSI (1987) I. 461., II. 197. 623. ábra.

19 zOLNAy (1969) 125., 160–161. között 51. ábra; zOLNAy (1975) 146., 128–129. kö-zött 50. ábra; NyuLáSzINÉ (1987) 143. 2. ábra, 243. Nr. 2.

20 DIVALD 155–156., 56. ábra; RADOS 61., XC. tábla; Schallaburg 1982. 605. Nr. 725.;TöRöK (1983) 117. 33. ábra (kat. szám: 641.)

21 NyuLáSzINÉ (1987) 150. 85. ábra, 245. Nr. 85.22 NyuLáSzINÉ (1987) 151. 101. ábra, 246. Nr. 101.23 RAINER (2002)24 NyuLáSzINÉ (1987) 171. 345. ábra, 253. Nr. 345.25 NyuLáSzINÉ (1987) 95. LXXIX. ábra, 136. Nr. LXXIX.26 BRAJKOVIć (1995) 13. 93. színes ábra, 86. Nr. 93.27 NyuLáSzINÉ (1987) 185. 515. ábra, 258. Nr. 515.28 NyuLáSzINÉ (1987) 234. 1095. ábra, 275. Nr. 1095.29 VRTEL (1996) 18. színes ábrával.30 Tisza Lajos gróf 1869-től volt Bihar vármegye főispánja.31 Tisza Lajos gróf 1879-től 1883-ig volt Szeged város teljhatalmú királyi biztosa. Vezetésével

épült újjá a tiszai árvíztől 1879-ben elpusztított város.32 Tisza Lajos gróf 1870-től volt a fővárosi Közmunkák Tanácsa alelnöke.33 NyuLáSzINÉ (1987) 238. 1148. ábra, 277. Nr. 1148.; KOLLÉGA TARSOLy (1994)

36–37. színes ábrával.

60

D U H A Y G Á B O R A N T A L

Sólymok és solymászat a Kárpát-medencében

2018-ban az év madara a vándorsólyom volt. Az a madár, amely évezredek óta világ-szerte a solymászok legkedveltebb vadászmadara. A vándorsólyom (Falco peregrinus)kozmopolita faj, a Világon mindenütt előfordul. Rámenős, középtestű, alfajtól ésnemtől függő nagyságú, színezetű sólyomféle (1. kép). Vadászati stílusa a nagy ma-gasságokból a repülő vadra való rázuhanás és lerúgása, majd a földre kényszerítettzsákmány megölése. A solymászat is ezt a tulajdonságát hasznosította, így a repülőapróvad (pl. fácán, fogoly, récefélék) elfogására ma kiválóan alkalmas. Hazánk terü-letén soha sem volt gyakori fészkelő, viszont ennél sokkal nagyobb számban előfor-dult, mint téli vendég. Sajnos a múlt század ötvenes éveiben világszerte nagy károkatokozott a DDT1, így a vándorsólyom populáció is – mint a madarak csúcsragado-zója – erősen megritkult, és mint fészkelő madár hazánkban kipusztult. felismervea hatóanyag káros hatását az élővilágra, az 1970-es évek elején beszüntetették ha-zánkban is, de mivel a természetben kb. 11 év alatt feleződik, még sok időnek kelletteltelnie ahhoz, mire a vándorsólyom populáció erősödni kezdhetett. Ehhez hozzá-járult a természetvédelem hathatósabb fellépése is; minden ragadozó madarat véde-lem alá helyezett és ennek érvényt is szerzett. A vándorsólyom, mint fészkelő ismétmegjelent hazánkban és ma már több mint 30 költőhelye ismert.

A solymászat lényegét összefoglalva, olyan hagyományos vadászati mód, ahol asolymász a fióka-, vagy felnőtt korban beszerzett ragadozó madarat gondozza, kézhezszoktatja, majd vadászatra betanítja. Ettől kezdve a vadászmadár a természetben elő-forduló vadászható vadfajokat elfogja és átengedi gazdájának, akitől az élelmét kapja.

A solymászat megjelenése a Kárpát-medencében erősen vitatott a kutatók kö-rében. Nagyjából az V. századra tehető, mely dátum egybe esik Attila (410?–453)Duna menti hun uralmának kialakulásával. Kézai Simon Attila címermadarárólezt írja: „Ethele király címerén koronás fejű madár vala ábrázolva, melyet magyarulturulnak hívnak”, amelyik madár az őshazában a legkiválóbb sólyom volt, fejedel-mek, királyok legkedveltebb vadászmadara lehetett. A hunok (egy része) pedigannak a kínai birodalomnak a határáról származtak, akiknél az első írásos emlékekszerint i.e. a 7. században már solymásztak. Bár a kínai írások nem említik a hunoksolymászatát, de valószínű, hogy ők hozták be a solymászat művészetét Európába.A Kárpát-medencében később az avarok szintén értettek a solymászathoz, amirea nagyszentmiklósi aranykincs is utal. A sólyom (mások szerint griff ) szerű ma-

61

1 A II. világháború alatt feltalált rovarirtó, a Gesarol.

darak egy lányt és egy ifjút emelnek a magasba, ami ún. „Égbe ragadási jelenet”-ként ismert.

A magyarok feltételezett solymász tudása visszavezethető az őshazába. Az urálhegység környékén élt népcsoportok, közöttük a magyarok solymászatáról ugyanírásos emlékek nem maradtak fenn, de azokon a területeken a solymászathoz mindenfeltétel adott volt. A gyors lovak, a kiváló lovagló tudás, a nagy puszták, vizek, erdőka maguk gazdag és sokféle vadvilágával és a távoli hegyek, sziklás vidékek, ahol a leg-kiválóbb ragadozó madarak fészkeltek. Az ősmagyarok – hasonlóan a pusztai né -pekhez – jól ismerhették a ragadozó madarakat, hiszen a nemzetségfők címerállataitöbbségükben sas, sólyom, karvaly (4. kép), héja (2. kép) stb. volt. Az Altáj hegységközelében, Kazakisztánban (Kazahsztánban) és Nyugat-Szibériában élő egyes népekmég ma is magyaroknak (madzsar) tartják magukat. Ismerik a solymászatot, totem -állatként tisztelik a ragadozó madarakat, állattenyésztéssel foglalkoznak, egyesek mais jurtákban laknak, és a lovaglás fontos része életüknek. Szájhagyomány útján fenn-maradt a közös magyar múlt emléke; míg ők hátramaradtak, a magyarok másik részenyugatra vándorolt, és a Kárpát-medencében telepedett le, országot alapított. A 14.században Kálti Márk a Képes Krónikában azt írta, hogy „...a magyarok elterjedésénekkezdete Szittyaország (Scythia keleti részén) ... hemzsegnek ott a különféle vadállatok... ennek a pusztának a hegyeiben ... griffek fészkelnek, és itt költik ki fiókáikat azok alegisfalk madarak, amelyeket a magyarul krechetnek hívnak ...”. Itt érdemes megje-gyezni, hogy a „krechet” oroszul az északi sólymot (Falco rusticolus) jelenti, míg ná-lunk a nagyon hasonló hangzású kerecsen (kerecsensólyom) neve „balobán”, tehátteljesen más fajt jelent. Schenk Jakab szerint az urál hegységben fészkel a „krecset”,tehát a krónika helyesen írja le a magyarok akkori szálláshelyét. Azt is megemlíti,hogy él ott a mi kerecsensólymunknak egy nagyobb alfaja (Falco cherrug milvipes),amely jóval világosabb és termetesebb a mi sólymunknál. Többféle magyarázat létezikarra vonatkozóan, hogyan és mikor jelent meg a magyaroknál a kerecsen szó. Schenkszerint a XIII. században, mely fajt korábban rárósólyomnak neveztek. A Kárpát-medencében letelepedő magyarok bizonyára magukkal hozták kedvenc vadászma-daraikkal együtt a lovas solymászatot is, és tovább vitték Európa mindazon részeibe,ahol kalandozásaik során megfordultak. Erre utal egy X. századi római kisebb bazi-lika (San Saba) reliefje, ahol a népek Isten elé járulnak. Itt a magyart lovas solymász-ként ábrázolták. A sérült relief ma is látható (7. kép). Megjegyzendő, hogyellenvélemény is elhangzott, amely szerint egy háborúzó népnek nem volt módja va-dászmadarait magával vinni. Máshol viszont az olvasható, hogy amikor nem voltakcsatában vadásztak, solymásztak. Az igazság valahol ott keresendő, hogy akinek voltmódja szolgálókat is magával vinnie, közöttük lehetettek a solymászok madaraikkalegyütt, mint később a török hadseregnél is tapasztalni lehetett.

Anonymus a következőket írja: „… az Úr megtestesülésének nyolcszázizenkettedikesztendejében Ügyek, amint fentebb mondottuk, nagyon sok idő múltán Mágóg királynemzetségéből való igen nemes vezére volt Szcítiának, aki feleségül vette Dentü-Mogyer-ban őnedbelia vezérnek Emese nevű leányát. Ettől fia született, aki Álmos nevet kapta.

62

Azonban isteni, csodás eset következtében nevezték el Álmosnak, mert teherben levő any-jának álmában isteni látomás jelent meg Turulmadár képében, és mintegy reá szállvateherbe ejtette őt. Egyszersmind úgy tetszett neki, hogy méhéből forrás fakad, és ágyé-kából dicső királyok származnak, ámde nem saját földjükön sokasodnak el. Mivel tehátaz alvás közben feltűnő képet magyar nyelven álomnak mondják, és az ő születését álomjelezte előre, azért hívták őt szintén Álmosnak. Vagy azért hívták Álmosnak – ami la-tinul annyi, mint szent – mivel az ő ivadékából szent királyok és vezérek voltak szüle-tendők… Mikor érett fiúvá serdült, Álmos vezér akkor feleségül vette azon a földön egyigen nemes vezérnek a leányát. Ettől született Árpád nevű fia, akit magával vitt Pan-nóniába…”. Ettől kissé eltérően írja le a Képes Krónika álmos születését: „Álmos vezéranyjának álmában egy héja-forma madár jelent meg, rászállott és ettől teherbe esett,méhéből sebes patak fakadt, amely nem a saját földjén növekedett meg. Ezért történt,hogy ágyékából dicső királyok származtak.”

Nem mehetünk el szó nélkül a turulmadár faji hovatartozásának kérdése mellett.Sokan vizsgálták és sokféle magyarázat született. Különösen szembetűnő ez az elsővilágháború utáni hősi emlékműveken megjelent turul szobrokon, ahol keselyűket,sasokat, néhol sólymokat, vagy ezek keverékét mintázták meg a művészek. Solymá-szati szempontból a legvalószínűbb, hogy a turul egy olyan ritka, kiváló vadászati tu-lajdonságokkal nagyra becsült ragadozó madár lehetett, amelyet csak a legnagyobbvezérek, nemzetségfők birtokolhattak. Erre utal a török „Thogrul”, vagy a perzsa„Tugral” madárnév, amely kiváló tulajdonságú solymászmadarat jelöl. Ha ilyen szem-pontból vizsgáljuk a feltételezett őshazában előforduló ragadozó madár fajokat és asolymászatban legértékesebbeket, akkor erősen leszűkíthető a kör. A keselyű-félék –bár a legnagyobb ragadozó madarak - dögevők lévén nem lehettek példaképei egybátor, harcban edzett nemzetnek, még ha ez Herman Ottótól eredt is, a kor legis-mertebb ornitológusától. A sasok nagytestű madarak, erősek, bátrak, de vannak só-lyomfajok, amelyek e hatalmas madarakat is elüldözhetik, amint az a honfoglaláslegendájában olvasható a turullal kapcsolatban. ugyanezt igazolják a solymászta-pasztalatok is (Lelovich György közlése), miszerint az erre betanított sólymok képe-sek földre kényszeríteni ezt a nagy madarat. Ezek a tulajdonságok a solymászattalfoglalkozó ősmagyarok szemében is felértékelhették a sasoknál kisebb, mégis nagyonügyes és bátor sólymokat. Ehhez járulhatott még hozzá, hogy a sólymok kedvelik anagy magasságokba való felkörözést, majd az „égből” indítják zuhanó támadásaikat,amely akár úgy is értelmezhető, hogy az „égieket kötik össze a földiekkel”, akik nyil-vánvalóan a tulajdonosaik; fejedelmek, királyok. Hatalmukat innen eredeztethették.Az őshaza solymászmadarai a kerecsensólyom (Falco cherrug – 5. kép), oroszul: ba-lobán, a vándorsólyom (Falco peregrinus – 1. kép), oroszul: szapszán, és a ritka északisólyom, vagy vadászsólyom (Falco rusticolus – 3. kép), oroszul: krecset. Ez utóbbi mais a solymászok legkeresettebb vadászmadara. Az őshazában élő magyarok közül azelőkelőségek valószínűleg ajándékozás útján juthattak északi sólymokhoz, míg a több-ség valószínűleg kerecsensólymokkal, vándorsólymokkal, héjákkal (Accipiter gentilis– 2. kép), karvalyokkal (Accipiter nisus – 4. kép), kis sólyommal (Falco columbarius

63

64

1. kép: Vándorsólyom (A szerző fotója) 2. kép: Héja (A szerző fotója)

3. kép: Északi sólyom (A szerző fotója) 4. kép: Karvaly (A szerző fotója)

– 6. kép) esetleg szirti sassal (Aquila chrisaetos) solymásztak. Az északi sólyomnakfészkel egy viszonylag zárt alfaja az Altáj hegységben, mint e faj legdélebbi előfordu-lása. E fajról/alfajról az a vélemény, hogy átmenetet képez az északi sólyom és a ke-recsensólyom között. E miatt hol az északi sólyomhoz, hol a kerecsensólyomhozsorolták. A magyarok szálláshelyükön találkozhattak e madárral, ami valószínűlegkiváló vadász képességei és ritkasága miatt lehetett a turul megtestesítője. Az urálhegység környékén feltárt sírokból (VI–VIII. század) származó leletek között számos,feltehetően magyar vonatkozású tárgy, köztük egy lovas solymászt ábrázoló ezüsttál(8. kép) került elő. Újabban néhány régész megkérdőjelezi, hogy e leletek magyaroklennének.

A ragadozó madár nevek régen többnyire a solymászati tulajdonságaikhoz kö-tődtek. Több név valószínűleg a VI–VIII. századi török népekkel való szomszédság-ból került át a magyar nyelvbe, mint pl. a sólyom, ölyv, turul, torontál, bese, zongor,karvaly és sok más nem csak a fajukra, hanem nemükre, korukra utaló nevekkel islehet a régi levelekben találkozni.

árpád vezér (845–907) – aki a turul nemzettségből származtatta magát – Kár-pát-medencébe való bevonulásakor magyarjai között solymászok is voltak. Nem egysolymászatra utaló sólyom ábrázolású csatot, ékszert találtak honfoglaláskori sírok-ban. László Gyula szerint a honfoglaláskori vadászatnak „a solymászat volt a legma-gasabb fokú, legkedveltebb formája, mintegy a vadászat lírája!”.

Szent István (uralkodott: 1000–1038) idejében a szolgáltató rendek között meg-találhatók voltak a solymárok is, a fészekszedők és a sólyomnevelők és a király maga

65

5. kép: Kerecsensólyom (A szerző fotója) 6. kép: Kis sólyom (A szerző fotója)

is solymászott. A királyi család tagjainak, ispánoknak, főpapoknak a sólymait ország-szerte solymászok ezrei nevelték. A solymászok nagy szervezetet alkottak az árpád-házi királyok (1000-1301) korában. Egyes települések a solymászok lakhelye volt,melyről több írás is tanúskodik. Például 1093-ban a Baranya megyei Nyárád ebesekés solymászok falva volt, zólyomban pedig a IX–XIII. században egyre több királyivadász, solymász telepedett le. Szaporodtak a sólymosok által lakott települések szertea Kárpát-medencében, mint például Solymos, ölyves, Kelecsény-Kerecsény, Szakolcs,Madarász, Karvalyos, Karvalykút, Solymár, Gyöngyös-Sólymos, Sólyomkő vára, Kre-csen, Sasvár, Szakolcza, Szakoly. Itt érdemes megjegyezni, hogy a „solymász” szótmellett/helyett más szavak is „divatban” voltak, mint pl. sólymos, ölyves, madarász,egyesek szerint a dravec és a daróc is e körbe sorolható.

Az első árpád-kori ábrázolás a Képes Krónikában (1136) található iniciálé,amelyben álmos herceg sólymával varjút fogat Csór vára alatt (9. kép). A lóhátonlévő király előtt sólyma éppen egy levágott varjú nyakát harapja el. álmosról felje-gyezték, hogy 1108-ban Dömösön monostort alapított, és gondoskodott az apát úrsólymokkal való ellátásáról is az erdélyi Alvinc solymászai által, amit később 1136-ban II. Béla (uralkodott: 1131–1141) is megerősített. III. Bélát (uralkodott: 1172-1196) egyik pénzérméjén (bracteátán) lovas solymászként ábrázolták. II. András(uralkodott: 1205–1235) idején további solymász, sólyomszedő települések jötteklétre. Ebben az időben a sólyomfészkeket rejtő sziklák tulajdonjogával a birtokokadásvételekor külön rendelkeztek, külön névvel is jelölték a korabeli írásokban, mintpl. Sólymos, Sólyomkő, Sólyomszikla. feljegyezték, hogy az örökösök gyakran pe-reskedtek egy-egy ilyen sólyomfészkelő hely birtoklásáért. A király egyik pénzérméjénkarján sólyommal ábrázoltatta magát a trónusán. IV. Béla (uralkodott: 1235-1270)szintén szenvedélyes solymász volt. Pénzérméi közül több is solymászjelenetet ábrá-zol; az egyiken a lóháton vágtatva viszi a király sólymát, többféle kivitelben pedigegy sólyom nyulat fog. A tatárjárás után, 1281–89-ben királyi solymászokat telepítettLiptóba, a későbbiekben Szokolcs nevű Solymos faluba. A solymászok ispánja, a„comes falconarius” előkelő zászlósúr volt. Nagyszámú solymászával felkutatott min-den sólyomfészket, és számba vette, nyilvántartotta őket. A papok is kedvelték a soly-mászatot, annyira, hogy egyesek a hivatásukat is elhanyagolták. A budai zsinat egyikszabályzata már 1279-ben kimondta, hogy „kutyákkal vagy sólymokkal, akit vadá-szaton éretnek, bárkinek joga van ahhoz, hogy azokat tőle elvegye”. A kiváló soly-mászokat a király gyakran megjutalmazta, időnként földbirtokkal, esetenként nemesicímmel is. 1280-ban Bodrog megyéből származó adat szerint Tordáról való Mordarunokája László, a királyi solymászok egykori ispánjáé volt Gyapol falu. Kun László(uralkodott: 1272–1290) három ekealj földet adományozott Mercse falu határábankirályi solymászának, mert a Morva-mezei csatában kiváló érdemeket szerzett. 1305-ben a battyáni – ma Batina – birtok tulajdonosa füle királyi solymász volt. A soly-mászaton keresztül az ügyes és nagy tudású jobbágyok kikerülhettek a jobbágysorból.Nagy Lajos (1342-1382) például 1360-ban Madár (máshol: Madari) Péter várjob-bágy fiának, Marcellnek szabaduló levelet adott. Indokként lejegyezték „... mivel,

66

hogy gyakran szerzett nekünk különböző élvezetes szórakozást solymászmesterségével,melyben királyi felségünk méltán lelte és lelheti gyönyörűségét.” Másik solymászának,Madari Mihálynak kérésére annak rokonait Path és Kürt nevű birtokaival együtt ki-emelte addigi jobbágysorsukból és nemessé tette őket. A király fősolymásza MagyarLászló (Ladislaus Hungarus) volt, aki könyvet is írt a solymászatról. Sajnos ez a műelveszett, így csak részletek váltak ismertté belőle Eberhard Hicfelt XV. század elejénkeletkezett latin nyelvű Aucupatorium Herodiorum című művéből. A ránk maradttöredékek nagy szakértelemről és tudásról tanúskodnak. A magyar solymászat –egyes kutatók szerint – olyan híres volt a középkorban, hogy a magyar királyi fősoly-mász tankönyvét használták Európa-szerte a solymászat tudományának elsajátításá-hoz. Ebben a korban olyan nagy megbecsülésben részesült a solymászat, hogy a bennevaló jártasság a lovaggá válás egyik előfeltétele volt. Aki nem tudott a solymászatrólkönnyedén és szakszerűen csevegni, kinézték az előkelő társaságokból.

A XIV. században is híres királyi solymászó hely volt Csepel szigete. feljegyezték,hogy 1353-ban egy Ócsa melletti Ványt, Nagy Lajos Mihály nevű királyi solymászá-nak adományozta. A Csepel-sziget a honfoglalás óta a magyar királyok kedvelt va-dászó helye volt. Északi részén, valószínűleg a mai Szabadkikötő területén a királyvadászkastélya, Ráckevén, régiesen Kevin-en a királynő vadászkastélya állt. A kirá-lyok, királynék solymászszenvedélyük kielégítésére lovászokat, solymászokat is tele-pítettek a szigetre. Erre emlékeztetnek Csepel északi részén máig fennmaradtak olyanföldrajzi nevek, mint Királymajor, Királyerdő.

A királyi solymászatok pompázatosak voltak, gyakran kisebb hadgyakorlatszámba menően rendezték meg. Kiszolgálásukra igen nagy segédszemélyzetre voltszükség; solymászokra, ebesekre, lovászokra. Egyes adatok szerint szokás volt, hogyaki elsőnek lovagolt oda a sólyom által levágott kócsaghoz, az megkapta fövege melléa kócsag dísztollát, ami aztán a solymászaton részt vevő hölgyek egyike is megkap-hatott. zsigmond (uralkodott: 1387–1437) is kedvelte a solymászatot. Egyik alka-lommal, amikor ulászló lengyel király meglátogatta, vadászmadarakkal kedveskedettneki. zemlényi Dávid fősolymász-mesterének, aki rendszeresen elkísérte külföldi út-jaira, szép solymászcímert adományozott. 1420-ban filippo Maria Visconti milánóiherceg és zsigmond egymás barátságát kereste. Ezt fegyverek és sólymok ajándéko-zásával is elősegítették. 1434-ben a herceg szép vadászsólymokért cserébe milánóifegyvereket küldött a magyar Thallóczinak. Ebből az időből származik egy érdekessolymászati adat. Bártfa község 1426–1440 években megállapította az ölyvfiókák ésaz anyányi ölyvek árát 5 és 300 dénár közötti értékben (az ölyv szó akkoriban héjátjelenthetett). Rozgonyi György számára 1434-ben 9 forintért vásároltak betanítottsólymot. Magyarország nyugati végein élő marienburgi, más néven malborki lova-goktól zsigmond király több ízben kapott sólymokat ajándékba. V. László (uralko-dott: 1453–1457) szintén solymászott. 1452-ben III. frigyes német-római császárral2000 lovaggal Rómába menet útjába ejtették ferrarát, ahol Borsoval találkoztak, aki,100-nál is több solymászt tartott udvarában. Hunyadi Mátyás (1458–1490) uralko-dása alatt volt talán a solymászat fénykora Magyarországon. Nem csak Mátyás vadá-

67

szott-solymászott, hanem felesége Beatrix is, aki magával hozta Itáliából a solymászatszeretetét. feljegyezték, hogy Mátyás 1476-ban a leánykérőre sólymokat is vitt Itáli-ába. A budai esküvőn pedig ott pompázott a Ruthénországból származó vadászsó-lyom. Az erdélyi vendégek pedig szintén solymászmadarakkal kedveskedtek a királyipárnak. Mátyás gyemekkorából feljegyezték, hogy amikor Kolozsvárott iskolába jártaz ifjú Kállayval, a tanár megdicsérte az ifjú Kállay haladását miközben Mátyásrólmegjegyezte: „abból soha sem lesz jóravaló ember, mert mindig madarászni jár”. Be-atrix királyné továbbra is tartotta a kapcsolatot itáliai rokonaival. Nem egy esetbenmagyar, ruthén, és erdélyi sólymokat küldött Ercole ferrarai herceg sógorának mond-ván: „kócsag, gém daru a magyar solymászok fő zsákmánya. Ennyiben tehát gazdagabbPannónia Itáliánál. Ott jobbára csak fácánt ver fel és rúg le a sólyom”. Onnan, pedigcserébe itáliai sólymok érkeztek a magyar királyi udvarba. Úgy vélték a kor emberei,hogy a solymászat, kivált a hölgyeknél a biztos lovaglásnak, a bátor és kecses moz-gásnak is próbája. Mátyás udvarában is megbecsült volt a solymászat és a lótenyésztés.Csak lóháton lehetett követni a sebesen vad után repülő vadászmadarakat és gyö-nyörködni a támadásukban. Az árkon-bokron keresztül száguldó solymászcsapat csa-holó kutyafalkával körülvéve olyan vadászat volt, amit akkoriban a férfias bátorságés ügyesség próbájának tartottak. Mátyás több helyen rendezkedett be (pl. Budai vár,Visegrád), de vadászai, solymászai részére is épített várakat. Ilyen volt például a Téténymelletti (Érden) „Kutyavár”, ahol kutyáit, sólymait és a gondozókat helyezte el, vagySolymár a királyi solymászok lakhelye. Buda és Pest közelében volt az a királyi köz-pont – vadászkastély – amely Csepelen „Királyi major” néven volt ismert, vagy apesti régi Hatvani kapun túli Mátyás pesti vadaskertje, amit 1514-ben még II. Lajosis használt. Beatrix királyné vadászó helye inkább délebbre Ráckevén, pontosabbanSzentábrahámtelkén volt, megőrizve a nagy elődök szokásait. Mátyás idejében Mó-richidán Szécsi János utódai az apátság papjait „...kutyáik, sólymaik, lovaik pecérévésüllyesztették le”. Ezért Mátyás megfosztotta az utódokat a mórichidai kegyuraságtól.Mátyás korából említésre méltó az a három solymászköltemény, amiknek a szerzőjeJanus Pannonius. A költeményekből kiderül, hogy a solymászok leggyakoribb zsák-mánya a nyúl lehetett, ezen kívül vadgalambra és récére is vadásztak. Bécs elfoglalásaután Beatrix Pozsonyból Hainburgba költözött, ahol pártfogásába vette a várurada-lom sólyomnevelő telepét. Természetesen Pozsonyból magával vitte solymászait is.Régi (középkori) naptárak – például a talán Mátyás könyvtárába sorolható ún. „fla-mand naptár” két oldalt (hónapot) is szentel a solymászatnak, miniatűr solymász áb-rázolással. (10. és 11. kép)

II. ulászló (uralkodott: 1490–1516) is szenvedélyes vadász volt. Vadászterületei:Visegrád, Bakony, Tata, Gesztes, Csákvár, Isaszeg, Csepel-sziget voltak. Solymásza-tához három solymászt és két madarászt alkalmazott, akik madarait nevelték és hor-dozták. II. ulászló, Budán lévő herceg öccse és Jagello zsigmond lengyel király 1500.július 20-án a Csepel-szigeten solymászaton vettek részt. A történet szerint a hercegelveszítette sólymait, melyeket elkezdett lázasan kerestetni. Egy csepeli hajósnál ta-láltak rájuk. A megtalálót a herceg pénzzel jutalmazta. Kiváló solymász volt Balassi

68

69

7. kép: XX. századi relief a római San Saba templomból ( fotó: Fejérdy Tamás)

9. kép: Álmos herceg varjút fogatsólymával (Képes Krónika, 1136)

10. kép: Gyalogos solymász Mátyás naptárában (Soltész 1983 nyomán)

8. kép: Honfoglaláskori lovas solymász ábrázolás az Urálvidékéről (Langó 2012 nyomán)

ferenc is, a budai testőrhuszárság parancsnoka. Tudjuk róla, hogy 1500 és 1505 kö-zött többször is sólymokkal ajándékozta meg a Budán tartózkodó Jagello zsigmon-dot. Telegdi Istvánnak 1502-ben adományozott francia címerében vadkacsára vágósólyom látható, mely része azon címereknek, amelyeken solymászérdemekből fakadósolymászmúlt elevenedik fel.

Nincs adat arról, hogy az uralkodó és a kiváltságos osztály tagjain kívül mások issolymászhattak-e, de tény, hogy 1504. évi XVIII. törvénycikkely kimondta; parasz-toknak vadászni és madarászni tilos. Mi sem természetesebb, hogy a vadak és a raga-dozó madarak is a földtulajdonnal együtt az uralkodó osztályé voltak, tehát avadászat, a solymászat a földtulajdonosok kiváltsága volt. II. Lajos (uralkodott:1516–1526) király és felesége Habsburg Mária nagy vadász és solymász hírében állt.feljegyezték róla, hogy nem sajnált kiadni bármilyen nagy összeget egy kiváló sólyo-mért. Dubrárius azt írta, hogy az ország sanyarú helyzete ellenére az egri püspöki jó-szágokat kezelő egyik tisztnek elengedte negyvenezer arany tartozását (mások szerintezt az összeget csak ígérte) egy betanított, jó sólyomért, amellyel az ügyes idomítómeglepő dolgokat produkáltatott. 1525-1526 években, a mohácsi csata előestéjénII. Lajos féltett sólymainak Szent Iwany Kelemen kamarás volt a gondviselője. A ki-rály szívesen fogadott el ajándékként sólymokat. A hűségesküt tett oláh vajdák éventesólymokkal kedveskedtek a királynak. A királyi párnak legkedveltebb solymász-, va-dászhelye a Csepel-sziget volt. Időnként ellátogattak vadászni, solymászni az általukfelújított Mátyás király féle budanyéki vadasparkba is, de a királyi párnál ez a parknem vetekedhetett a csepeli vadászterülettel. II. Lajosnak és feleségének Máriának,„Habsburg Dianának” a csepeli solymászatok jelentették a legnagyobb vonzerőt,ahová a nagyobb politikai krízisek idején a szinte még gyermek királyi pár elmene-külhetett. Így volt ez a török sereg Magyarország ellen indult 1526-os hadjárata idejénis. II. Lajos, 1526. július 22-én búcsúzott el feleségétől Csepelen, hogy induljon atörök ellen. I. Szulejmán a mohácsi csatatérről a Duna mentén Buda felé vette sere-gével az útját, rabolva, fosztogatva az útjába eső falvakat. felérkezve Budára, az el-néptelenedett budanyéki vadaskertben két napot, szeptember 15–16.-át vadászattaltöltötte, ahol sólymokkal és vadászgepárdokkal űzte a néhai király féltve őrzött vad-jait. Más adat szerint 1526. szeptember 26-án a Budára bevonuló szultán napokonát vadászott, amit történetírója, Kemálpasazádé így írt le: „...volt ezen a vidéken -Buda mellett – a gyaurok királyának egy vadászó helye, amely teli volt különféle vad-aknak mindenféle nemével... a dicső padisah sólymokkal és vadászgepárdjaival két ízbenis kirándult oda vadászatra, s egészen belemerült a vadak űzésének gyönyörébe...”.

Magyarország három részre szakadása után a királyi Magyarország uralkodójaferdinánd lett, majd később fiára, Miksára szállt át. I. Miksa (uralkodott:1564–1576), 1515-ben Bécsben királytalálkozón látta vendégül II. ulászló magyarkirályt, a már megkoronázott II. Lajost és Jagello zsigmondot. A találkozó színvo-nalát díszes felvonulások emelték. A neves királyi kompánia az előttük elvonuló med-vevadászok, vaddisznóvadászok, zergevadászok hada között a solymárokban isgyönyörködhetett. A korabeli írások szerint híres solymász volt Hyppolit esztergomi

70

érsek, a későbbi egri püspök is. 1518-ban, Krakkóban a lengyel királytól tevéket, ebe-ket és vadászsólymokat kapott ajándékba. E korban a solymászat olyan kiemelkedőfontosságú volt Európa-szerte, hogy az egri püspök 1519. október 12-én tíz sólymotküldött ajándékba a mantuai őrgrófnak. Más alkalommal pedig unokaöccsének fe-derigo Gonzaga mantovai hercegfinak 10 egri sólymot küldött azzal a megjegyzéssel,hogy ezeket nem kismadarak, hanem gémek, darvak, hattyúk és nyulak elejtéséreidomították. A magyar sólymok általában igen nagy becsben voltak Olaszországban.feljegyeztek egy solymászvadászatot, amikor egy sólyom egyszerre két vadludat fo-gott. I. Miksa más előkelő elődeihez hasonlóan a nyitrai püspöktől kért „sólymokat,az ölyveknek abból a fajtájából, amelyeket bastardnak, vagy kéklábúnak hívnak...”. Ezennem is lehet csodálkozni, mivel a Nyitra melletti Halla helység már évszázadok ótakirályi solymászok faluja volt.

Balassi Bálint (1554–1594) jól ismerte a solymászatot lehet, hogy ebben gyakor-lati tapasztalatokra is szert tett. Több versében ír sólymokról, solymászatról. Egyik-ben szerelmét sólyomhoz hasonlítja:

„Édes Júliám, gyenge vidám aranyalmácskám,Jó illató vígkedélyű sólyommadárkám,Szállj bátran én kezemreHozz örömet szívemre,Ne félj semmit édes sólymocskám!”

A XVI. században volt egyes kutatók szerint Magyarországon a solymászat virágkora.Minden valamire való udvarházban tartottak vadászmadarakat és rendszeresen va-dásztak velük. Európa-szerte ismert volt a magyar solymászat és a kiváló magyar sóly-mok. uralkodók, hercegek keresett vadászmadara volt a magyar földről származófelvidéki ráró (mai nevén kerecsensólyom), a dunántúli ölyv (melynek mai neve héja),és a karvaly. Európában Belgiumtól Törökországig uralkodók, hercegek és basák ke-resték az alkalmat, hogy magyarországi vadászmadarakat szerezhessenek. Nem csaka férfiak, hanem a hölgyek némelyike is szenvedélyes solymász volt. 1568-ban GerseiPethő Benedek beszámolt arról, hogy felesége „kevéssel szülése előtt karvallyal űzte anyulat lóhátról és mindaddig nyulászott, míg kilenc órakor megszületett a fia és mostmindketten a gyermekágyat nyomják” (a történet érthetőségéhez tartozik, hogy a kar-valyként említett madár héja lehetett).

Magyarország három részre szakadása után, a királyi Magyarország uralkodója,I. ferdinánd (uralkodott: 1526–1564) is Nyitráról szereztette be sólymait. Többszöris sürgette Abstemius Bornemissza Péter nyitrai püspököt, hogy küldjön neki „kék-lábú” sólymokat, továbbá a felvidéki nagybirtokos Gyarmati és Kékkői Balassákra isráparancsolt, hogy váraik falán fészkelő sólymok fiókáiból minél többet küldjenek.János zsigmond (uralkodott: 1541–1551), I. Szulejmánt, utolsó Magyarország ellenindított hadjáratán, zimonyi látogatásakor (1566) sólymokkal is megajándékozta.felső-magyarországi várnagyok is – az európai szokásoknak megfelelően – gyakranajándékoztak sólymokat egymásnak.

71

A törökök 1500-ban elfoglalták Erdélyt és 11 magyar tisztet elfogtak, akiket csakakkor engedtek szabadon, amikor a magyar király Dániából importált 11 északi sóly-mot adott ajándékba a szultánnak. A török időkben Erdélynek különleges szerep ju-tott a magyar solymászat történetében. A török udvar kegyeinek megtartásáértsólymokat is ajándékoztak. Ezek az ajándékozások idővel rendszeres adóvá váltak, „fal-conagium” néven. Báthory zsigmond (1572–1613) erdélyi fejedelem adókedvez-ményben részesítette a sólymok beszerzésével és tanításával foglalkozó gelenceisolymászokat. 1596-os feljegyzés szerint a Losonczyak (Temesvár) jobbágyai kötelesekvoltak beszolgáltatni: nyestet, császármadarat, fajdot és karvalyt is. Híres solymászavolt a török megszállás idején zay Péter, aki időnként átlátogatott Morvaországba is,hogy idomítson magának sólymokat. A XVII. században Erdélyben is divattá vált,hogy a legkiválóbb solymászok művészetük elismeréseként nemesi rangot kapjanak.Báthory Gábor (1589–1613) erdélyi fejedelem olyan címert adományozott MadarászPéternek, amelyen egy egyenruhás solymász szerepel, jobb öklén vadászmadárral, balkezében két foglyot tartva. Madarász Péterről – aki a nevét is valószínűleg solymász-ként érdemelte ki – feljegyezték, hogy vadászmadarait a Görgényhez tartozó felső-orosziban idomította. Sziget Pencz István szintén solymászt ábrázoló címert kapott afejedelemtől, valószínűleg ő is, mint kiváló solymász érdemelte ki a nemesi rangot. Azerdélyi uralkodók és a török porta közötti jó viszony megtartása érdekében rendszeresenajándékoztak sólymokat, mintegy adófizetésként. Pl. Apaffy György 1629. szeptember6-i ajándékjegyzékében 24 sólyom is szerepelt. I. Rákóczi György (1593–1648) is ked-velte a solymászatot. 1639-ben a krakkói vajdának egy pár rárót küldött ajándékba,míg a török portának uralkodása alatt mintegy 60 db sólymot szállított adófizetésként.A török megszállás idején Erdélyben éltek olyan Solymász nevű jobbágyok is, akik atörök császároknak sólymokkal rótták le adójukat. feljegyezték, hogy az erdélyi Pávaközségben 1655-ben 17 solymászcsaládot tartottak nyilván. II. Rákóczi György(1621–1660) is kedvelhette a solymászatot és a solymászokat. Bizonyítékként 1652-ben hadmentességi kiváltságukban megerősítette erdélyi Korond, Sófalva és Parajdsolymászait. Ez egyben azt is jelenti, hogy e falvak solymászainak tevékenysége márkorábban is sokkal fontosabb volt a fejedelmek számára, mint a fegyverforgatás. GrófBethlen Miklósról (1642–1716), az akkori erdélyi kancellár feljegyzését azért érdemesfelidézni, mert ízig-vérig hiteles solymásztörténetet említ egy félig-meddig betanítotthéjáról, amelyik mindenféle háziállatot elfogott, csak éppen vadmadarakat nem; „...egyízben, amikor madarát már nagyon kiéheztette és elengedte nyúlra, az ölyv egyenesen azarcába repült és úgy beléje ragadt, hogy ha nem harap az ölyv lábába, talán meg sem sza-badul tőle.” A kancellár írásaiból megtudható, hogy a legértékesebb vadászmadarakakkoriban az izlandi és a grönlandi vadászsólyom, ázsiában pedig a kerecsensólyomvolt. Apafi Mihály (uralkodott: 1661-1690) korában utoljára villantak fel az ősi ha-gyományok. Idomított vadászlovak, háromszáz vadászeb, számtalan solymász és va-dász összehangolt, nehéz és kollektív munkája az I. - V. századi hun, VI. – VIII. századiavar, XIII. századi mongol és a XIX. századi turkmének vadászati hagyományaihozhasonlított. II. Rákóczi ferenc (1676-1735) erdélyi fejedelem szintén nagy kedvvel

72

űzte a solymászatot, Szathmáry Király ádám íródeák feljegyezte, hogy franciaországilátogatása alkalmával XIV. Lajos francia királlyal együtt solymászott. Ez alkalommal„rárókkal, sólymokkal, kerecsenekkel, ölyvökkel és agarakkal fogdostatott nyulakat, fácá-nokat és egyéb madarakat”.

Visszatérve a magyar országrészre, I. Lipót (uralkodott: 1657–1705) még 24 soly-mászt alkalmazott. Valószínű, hogy akkoriban ez ismert és gyakorolt vadászati módvolt, ha a király „hivatásosokat” foglalkoztatott. Tudomásunk van egy 1723-ból szár-mazó írásból, hogy III. Károly (uralkodott: 1711–1740) maga is solymászott. 49 em-bert alkalmazott, hogy gémekre, meg kócsagokra vadásszon. E célra Laxemburgbanés Bécsújhelyen két gémápolót is tartott. Solymász személyzete élén a főudvari soly-mászmester állt, akinek irányítása alatt udvari solymászhivatali titkár is dolgozott.

Mária Teréziáról (uralkodott: 1740–1780) feljegyezték, hogy sokszor lovagoltki solymászatra. fiát, Józsefet (II. József, uralkodott 1780–1790) is egy ilyen alka-lommal (1741?) mutatta be az udvarnak. A XVIII. század végéről már egyre kevesebbsolymászati vonatkozású adat maradt fenn. Talán annak is köszönhetően, hogy II. József több intézkedése mellett a solymászatot is betiltotta. Néhány nemesi ud-varházban még egy ideig tartottak vadászmadarakat, de a lőfegyverek tökéletesedé-sével és sokkal praktikusabb voltuk miatt ez a régi vadászati mód mintegy másfélszázévre háttérbe szorult. Azonban mégis van egy XIX. századi solymászattal kapcsolatostörténet, az ún. „Magyar Kártya”. Ez Budapesten keletkezett és 1830-tól terjedt el

73

11. kép: Lovas solymász Mátyás naptárában (Soltész 1983 nyomán)

12. kép: Első Magyar Solymász Egyesület(MSE) jelvénye (1939) (A szerző fotója)

Magyarországon, majd Európában. Lapjai közül a „piros felső” Geszler Hubertet áb-rázolja, jobb kezén lesapkázott sólyommal. A magyarok és tőlünk keletre élő lovassolymász népek általában jobb kézen vitték a madaraikat, hogy a balkézzel irányítanitudják a lovukat, míg a nyugati gyalogos solymászok balkézen hordozták madaraikat.A kártya alkotója vélhetően ezzel magyar solymászt „csempészett” bele a svájci figu-rába (ennek ideológiai háttere nem ezen írás témája). Még érdekes szimbólum talál-ható nyolc kártyalapon, az ún. „tökön”. A „tök” motívum valójában nem egy növényitermést ábrázol, hanem díszes, sólyom lábcsörgőt! Bizonyítékként szolgál atök/csörgő felső részén található hosszanti, majd kör alakú nyílásba torkolló rés, il-letve az alján található fül. A fém sólyomcsörgőnél a fülön keresztül kell egy vékonybőrszíjat átfűzni, hogy a madár lábára felerősítsék. A csörgőben kemény (kő, fém)mag van, hogy a madár mozgását hangos csörgőhanggal jelezze.

A híres személyiségekhez már nem köthető solymászat azonban nem halt ki Ma-gyarországon. Továbbra is művelték egyes nemesi kúriákon, parasztok körében, deezek vélhetően érdektelenek voltak már a korabeli „krónikások” számára. 1901-bentűnt fel ismét látványosabban a solymászat hazánkban; Odelscalchi zoárd, Radclyffehercegtől nyolc betanított vándorsólymot hozatott Szabolcs-megyei birtokára, Tu-zsérra, ahol 1902-ben 300-nál (!) is több vadat zsákmányoltak. 1910-ben Szegedenlétesült egy solymásztelep, ahol többnyire rárókat (kerecsensólymokat) idomítottak.1930-ban Mrs. A. MacLean 10 db sahin fajú sólymot hozatott Indiából, hindu ido-mítóikkal együtt Gödöllőre. A solymászati ismereteiket a magyarok is átvették éshazai madarakat is tanítottak. Egyszerre 27 vadászmadár is volt a telepen. Elismeréstjelentett a gödöllői solymászoknak, amikor Horthy Miklós kormányzó 1937-benvendégül látva III. Viktor Emánuel olasz királyt és feleségét, a királyi programba asolymászatot is betette. A korabeli filmhíradó is megörökítette, amint az előkelőségekelőtt a solymászok sólymokkal, héjákkal fácánt, nyulat fogatnak. A vadászat végénHorthy egy solymászkesztyűvel ajándékozta meg a királyt. 1939-ben neves szemé-lyiségek (Vitéz Nemeskéri Kiss Géza, Nádler Herbert, Vasvári Miklós, Vertse Albert,fábián Gyula és mások) részvételével megalakult a Magyar TermészettudományiMúzeumban a Magyar Solymász Egyesület, (12. kép) és ezzel elérkeztünk napjainksolymászegyesületének jogelődjéhez. A II. világháború elsöpörte az egyesületet, majda háború utáni ideológia „osztályidegennek” tekintette, „urak sportjának” tartotta,így tiltotta mindenféle egyesülés létrehozásával együtt. Az állami erdőgazdaságokkeretében az 1940-es évek végén előbb fegyverneken, majd Gödöllőn létrejött egyragadozó madár kísérleti telep, ahol solymászattal is lehetett foglalkozni, de csak,mint kutatással. 1950-es években – szintén kísérleti célból – az akkori földművelés-ügyi minisztérium engedélyezte, hogy a nagyobb halastavakkal rendelkező államigazdaságokban (Hortobágyi, Tiszasülyi, Kiskunsági, Bánhalmi, Pankotai áG.) soly-mászokat alkalmazzanak a halak szárnyas kártevői elleni biológiai védekezés érdeké-ben. Különböző okok miatt megszűnt, majd többször újraalakult az amatőrsolymászat hazánkban, míg 1968-ban sikerült olyan stabil alapokra helyezni, hogyműködése azóta folyamatossá vált. A jogszabályi feltételek a természetvédelem, a va-

74

dászat, a madártartás területén rendeződtek. Vadászmadár tenyésztőtelepek működ-nek hazánkban is, a madárigények kielégítése megoldott. Rendszeresen hazai és nem-zetközi solymásztalálkozók részesei, és lehetne a sort folytatni…

A magyar solymászati hagyományok ápolását, fenntartását, népszerűsítését, át-adását az utókornak – mint élő hagyományt – a kulturális miniszter 2010-ben ma-gyar szellemi kulturális örökséggé minősítette. 2012-ben az uNESCO szellemikulturális örökségek listájára került és 2014-ben a ”hungarikum” címet is elnyerte.Ezzel a magyar solymászat az egyetemes magyar történelmi örökség részévé vált.

FELHASZNÁLT IRODALOM

Anonymus: Gesta Hungarorum. ford. Paizs Dezső. Budapest, 1926Bakay Adolf Dr.: A magyar solymászat története. – Nimród Vadászújság Budapest, 1926. szep-

tember 15.- december Bástyai Lóránt: Életem a vadászmadarakkal. Budapest, Nimród Alapítvány 1994Bástyai Lóránt: Vadmadárból – vadászmadár. Budapest, Művelt Nép, 1955Benkő Mihály: Julianus nyomdokain Belső-Ázsiában. Budapest, Timp Kiadó, 2001Brehm, Alfred: Állatok Világa 8., Madarak I-III. (szerk.: dr. Schenk Jakab) Budapest,

Guttenberg Könyvkiadóvállalat, é.n. Csiffáry Tamás (szerk.): Magyar Királyok Könyve. Budapest, Könyvmíves Könyvkiadó, 1999Dr. Csőre Pál: A solymászat története. Budapest, TerraPrint, 1996Dr. Dementijew, G. P.: Der Gerfalke – Neu Brehm Bücherei. Berlin, 1960Dúcz László: A közöttünk élő turulmadár. Szentendre, Geobook Hungarx Kft., 2008Duhay Gábor (szerk.): Solymászkönyv. Budapest, Nimród Vadászújság Kiadó, 2014Duhay Gábor: Lelovich. Budapest, Nimród Vadászújság Kiadó, 2015f. Mihály Ida, Lócsy Erzsébet, Holl Imre: A középkori Buda és Pest. Budapest, Népművelési

Minisztérium Múzeumi főosztálya, 1955. Homoki Nagy István: Szárnyas vadászmesterek. Budapest, Magyar Könyvbarátok, 1947Huszár Lajos: Sólyomábrázolások középkori pénzeinken. – Aquila 1960-61. 195–202Langó Péter: Egy keleti tál vadászmadaras lovas ábrázolással és a lovas solymászat korai magyar

hátterének kérdése. – Magyar Solymász (évkönyv), 2012 Budapest, Magyar SolymászEgyesület, 82–89

Kálti Márk: Képes Krónika. Reprint kiadás. Budapest, Helikon Kiadó, 1987Kézai Simon Mester: Magyar Krónikája 1283 (?). 6.§. Szabó Károly fordítása.

http://mek.oszk.hu/02200/02249/02249.htm Mullarney, Killian – Svensson, Lars – zetterström, Dan – Grant, Peter J.: Madárhatározó.

Budapest, Park Könyvkiadó, 2000.Kiszely István: A magyar nép őstörténete. Egyetemi tankönyv és tanári segédkönyv. Budapest,

Magyar Ház, 2001.László Gyula: „Emlékezzünk régiekről…” A Kárpát-medence egykori népeinek története és a ma-

gyar honfoglalás. Budapest, Móra ferenc Kiadó, 1983 (Galánthai) Lelovich György: A solymászat rövid történelme az ókortól napjainkig. – Nimród

Vadászlap, 1942. június 10.Schenk Jakab: Magyar solymászmadárnevek, I. Turul-zongor-kerecsen. – Aquila különlenyo-

mat, 1939. 267-348.Soltész zoltánné: Flamand kalendárium. Budapest, Helikon, 1983zolnay László: Vadászatok a királyi Magyarországon. Budapest, NATuRA, 1971

75

G Y U R Á C Z J Ó Z S E F , B Á N H I D I P É T E R , G Ó C Z Á N J Ó Z S E F , I L L É S P É T E R , K A L M Á R S Á N D O R , K E L E M E N T I B O R , K O S Z O R Ú S P É T E R , L Ô R I N C Z C S I L L A , L U K Á C S Z O L T Á N , N É M E T H C S A B A , V A R G A L Á S Z L Ó

Madarak és emberek a TömördiMadárvártán

„Mit neked a szent természetAjándékul átada;Észt, erőt és érző szívetNe henyéltesd hiába.Értsd meg jól, hogy csak a munka Boldogítja éltedet,Főleg ha nyert képességed A hazának szenteled.”

(Chernel István, Sopron, 1882. június 2.)

BEVEZETÉS

Az ember és az élővilág többi teremtett tagjának sorsa egyre jobban az emberiség te-vékenységének közvetett (pl. globális klímaváltozás) vagy közvetlen (pl. élőhelyekbeépítése, feldarabolása) hatásaitól függ. A biológiai sokféleség állapotának rendsze-res megfigyelésekkel és mintavételekkel történő nyomon követése (monitorozása) éshosszú távú megőrzése közös feladatunk. Az élőlényeket ért negatív hatások követ-kezményei sok esetben csak lassú változásokban nyilvánulnak meg, de bizonyítotttény, hogy a föld élővilágának változatossága egyre gyorsuló ütemben csökken nap-jainkban. Ha nem rögzítjük pontosan az egyes növény- és állatfajok állományának(populáció) állapotát (pl. egyedszám nagysága, egyedek eloszlása), valamint annaktér- és időbeli változásait, akkor viszonyítási alapjainkat veszítjük el örökre. A mada-rak monitorozása egyike a legnagyobb hagyományokkal és tudományos eredmények-kel rendelkező, illetve legdinamikusabban fejlődő természetvédelmi célúkutatásoknak. A különböző élőlénycsoportok közül a legszélesebb körű ökológiai,etológiai és evolúciós ismeretekkel a madarakról rendelkezünk. Ez az oka annak,hogy a madarakat hatékony jelző (indikátor) szervezetekként tudjuk alkalmazni amadárpopulációkra hatást gyakorló környezeti tényezők (pl. hőmérséklet) és erőfor-rások (pl. táplálék) értelmezésében.

76

A nemzetközi természetvédelmi egyezmények által megszabott populáció-mo-nitoring előfeltétele a hatékony természetvédelmi intézkedéseknek, amelyek a to-vábbi állománycsökkenéseket vannak hivatva megakadályozni. A Bonni Egyezménya vonuló állatfajok védelméről hangsúlyozza a vonulási útvonalak és telelőterületekrészletesebb vizsgálatát, mint megbízható hátteret a fontos élőhelyek védelméhez.Az Európai unió (Eu) Madártani utasítása az európai madárállományok védelmeérdekében minden Eu tagországnak kötelezővé tette a madárállományok felvétele-zését. Az utasítás V. függelékében különleges utalás készült a tagállamok felelősségére,hogy használják a madárgyűrűzést a radar, a telemetriás és a laboratóriumi módszerekmellett a vonuló madarak populációinak vizsgálatában.

A madárgyűrűzés több mint száz éves tudományos módszer, mely a madarakegyedi jelölésén és újabb megkerülésén alapul. Célja kizárólag a madarak élettani,alaktani, demográfiai, viselkedési jellegeinek megismerése és nyomon követése, szol-gálva a madarak és élőhelyük hatékonyabb védelmét. A madarak befogásakor nagyonsok információhoz jutunk: a kor és ivar, a morfológiai tulajdonságok (pl. szárny és acsőr hossza stb.), a raktározott zsír mennyisége, a vedlés menete vagy az élőhely típusa,ahol a madarat befogtuk. Ezek lényegesek a populációk származási helyének, korstruk-túrájának, egyedszám-változásának, élőhely-választásának, valamint a populációk kö-zötti kölcsönhatásoknak (pl. versengés a kevés táplálékért) megismeréseszempontjából. Európában a tudományos célú madárgyűrűzést az Európai Madár-gyűrűzési Szövetség (European Union for Bird Ringing, EuRING) hangolja összeminden vonatkozásban, melynek központja a kelet-angliai Norfolkban található. Amadarak nagyobb egyedszámban történő befogására és gyűrűzésére a több hónapigvagy akár egész éven át működő és megfelelő infrastruktúrával rendelkező madár-gyűrűző állomásokon (ún. madárvártákon) van lehetőség. E cél megvalósítása érde-kében, a korábbi, Varga László által elkezdett, illetve Bánhidi Péter által folytatotttömördi madárgyűrűző táborok eredményei alapján vásárolta meg a Magyar Ma-dártani és Természetvédelmi Egyesület (MME) Vas megyei Csoportja a tömördi „Nagy-tó” és környékét 1996-ban. Így került természetvédelmi kezekbe, a Pro VértesTermészetvédelmi Közalapítvány tulajdonába és az MME Vas megyei Csoportjánakkezelésébe az egykori Chernel birtok, a mai madárvárta vizsgálati területe. A TömördiMadárvárta fő épületét (faház) 1997-ben építtettük fel. Ezt követően a szükségespénzforrás előteremtése függvényében alakítottuk és fejlesztettük a madárvárta inf-rastruktúráját (kút, kémény, kályha, esőbeállló, konyha, raktárépület, mellékhelyisé-gek, asztalok) és eszköztárát (alumínium stanglik, gáztűzhely, áramfejlesztő,motorfűrész, motoros kasza, gyűrűzőeszközök, határozókönyvek stb.) olyanra, hogytöbb hónapos folyamatos madárgyűrűzés is viszonylag komfortos körülmények kö-zött végezhető a területen.

A madárgyűrűzési adatok feldolgozása, elemzése alapján sok új ismerettel gazda-godtunk ritka madárfajok elterjedéséről, gyakori madárfajok állományának változá-sáról, vonulásuk időbeli alakulásáról és a vonuló példányok élőhely-választásáról is.Eredményeinket számos főiskolai/egyetemi diplomamunkában, tudományos diák-

77

78

1. ábra. A cigánycsuk (Saxicola torquatus), barátposzáta (Sylvia atricapilla) és a kék cinege (Parus caeruleus) egyedszám (éves fogás) - változási index értékei

2001 és 2017 között Tömördön

köri dolgozatban, doktori disszertációban, magyar és angol nyelvű tudományos fo-lyóiratok cikkeiben, tanulmánykötetekben, a „Magyar madárvonulási atlaszban”vagy hazai és külföldi konferencia-előadásokon tettük közkinccsé, mindenki számáraelérhetővé. A 20. évforduló alkalmából a „The Ring” nemzetközi tudományos folyó-irat közölt egy összefoglaló tanulmányt a Tömördi Madárvárta 1998 és 2016 közöttiőszi madárgyűrűzési programjának eredményeiből. A tudományos adatgyűjtés mel-lett a Tömördi Madárvártán figyelmet fordítunk a környék természeti értékeinekmegőrzésére és az emberek, elsősorban a gyerekek szemléletformálásra is.

Jelen írásban a teljesség igénye nélkül válogattunk össze néhány, általunk érde-kesnek vagy tanulságosnak gondolt kutatási eredményt, megállapítást és bemutatjuka madárvárta környezeti nevelésben játszott szerepét is.

VIZSGÁLATI TERÜLET ÉS MÓDSZER

Tömörd a Nyugat-dunántúli Régió, azon belül is a Répce menti Kistérség egyik fa-luja, a Bük-Kőszeg-Szombathely földrajzi háromszög közepén fekszik. A TömördiMadárvárta (É sz: 47°21’23”, K h: 16°40’04”) mintegy 15 hektáros kutatási területeTömörd község határában, az Ablánc-patak völgyétől délre elterülő Nagy-tó melletttalálható. A növénytársulások alapján négy élőhelytípus különíthető el a madárvártakörnyékén, amelyek pihenő-, búvó- és táplálkozó helyet jelentenek a költő- és vonulómadarak számára.

Mocsár élőhelytípus: A tavat csak csapadékvíz táplálja, ezért a vízfelület kiterjedéseés a mélysége a mindenkori csapadékmennyiség függvényében változik. A feltöltődésifolyamatok és a száraz időjárás következtében a tó nyílt vízfelülete 2000 nyarán el-tűnt, majd a medertisztítási munkáknak és a csapadékosabb időjárásnak köszönhe-tően 2004-ben ismét bővízű állapotban volt. A tó szegélyén fűzláp jellegű bokorfüzesalakult ki. A nedves részeken tavi kákás foltok, a vízfelszínen apró békalencsehínártalálható.

Heterogén gyep élőhelytípus: átmenetet képez a Nagy-tó nedves élőhelyei és a kör-nyező szántóföldek helyét valaha borító sztyeppréti társulások között. Jelentős ki-terjedésű bokros terület is található ezen a részen.

Töviskés élőhelytípus: 2-3 m magas cserjék által alkotott sűrű, egybefüggő élőhely-típus. A cserjést helyenként mozaikos jelleggel kisebb hegyi szárazrét foltok szakítjákmeg.

Erdő élőhelytípus: összefüggő, cserjeszintben gazdag cseres-tölgyes szegélyvege-táció, melyet többnyire 6-9 méter magas fák alkotnak.

A madárvárta első madárgyűrűzési programját 1998-ban rendeztük meg az ActioHungarica (AH) országos projekt keretében. Azóta minden év tavaszán, március-áprilisban (2005-ig) vagy április-májusban (2006-tól) 7-10 napos madárgyűrűzéstszervezünk, míg az őszi vonulási periódusokban július végétől, augusztus elejétől ok-tóber végéig, november elejéig folyamatosan végezzük a madarak befogását, gyűrű-

79

zését és mérését az AH módszereinek megfelelően. A madarak befogásához ősszelösszesen 28 db, 2,5 m magas, 5 zsebes, 12 m hosszú hálót használunk (840 m2). Ta-vasszal 23 háló áll, ez összesen 690 m2 hálófelületet jelent. Alkalmanként kockahálótis használunk ragadozó madarak befogásához. 1999-ben csatlakoztunk a gdanszki(Lengyelország) székhelyű South-East Bird Migration Research Network (SEEN)nemzetközi madárvonulás-kutatási hálózathoz. 2004-től az Állandó Ráfordítású Ma-dárgyűrűzés (angolul: Constant Effort Sites, rövidítve CES) program hazai indulá-sakor a Tömördi Madárvártán is megkezdtük a helyi fészkelő madarak jelölését,melynek során minden év április 15. és július 15. között minden 10 napos időszakbanegy félnapot gyűrűzünk madarakat. CES napokon minden évben standard módsze-rekkel dolgozunk, azonos hálóállásokkal, összesen 13 hálóval, 390 m2 hálófelületenfogjuk be a madarakat. Egy évben, a tavaszi, költési és őszi időszakban összesen többmint 100 napon végzünk madárgyűrűzést a madárvártán.

A madarak befogását és gyűrűzését csak erre feljogosító engedéllyel rendelkezőszemélyek végezhetik Magyarországon, akiknek munkáját önkéntesek segíthetik.Kellő gyakorlás után a madarak hálókból történő kiszedését és a gyűrűzés helyszínéreszállítását szakfelügyelet mellett madárgyűrűzési engedéllyel nem rendelkező felnőt-tek, valamint 10-12 évnél idősebb gyerekek is elvégezhetik.

KUTATÁSI EREDMÉNYEK ÉS KÖVETKEZTETÉSEK

A madárfajok elterjedése

A három gyűrűzési időszakban összesen 135 madárfaj 124 005 példányát gyűrűztükmeg 1998 és 2017 között. A Magyarországtól északra fészkelő kékfarkú (Tarsiger cya-nurus) és berki nádiposzáta (Acrocephalus dumetorum) Tömördön 2010-ben, illetve2014-ben befogott példányai az első bizonyítékai voltak e fajok hazai előfordulásának.A kucsmás poszáta (Sylvia melanocephala) hím példányának tömördi befogása 1998-ban volt a második igazolása a mediterráneumban fészkelő madárfaj magyarországielterjedésének. A környező magashegységek fenyveseinek és az északi tajgaövezet apró-termetű bagolyfaját, a törpekuvikot (Glaucidium passerinum) a Tömördi Madárvártán2012-ben gyűrűztünk először hazánkban. Pár év múlva a törpekuvik első Vas megyeifészkelését is bizonyították helyi madarászok a Kőszegi-hegység egyik lucosában (Heincz Miklós és Illés Péter szóbeli közlése). Az utóbbi évtizedekben Magyarországonújonnan megjelenő madárfajok különböző állatföldrajzi területekről származnak, kö-zülük a déli, délkeleti elterjedésű fajok egy részének hazai megjelenése összefüggésbehozható az éghajlat globális felmelegedésével. Más fajok hazai megjelenése vagy gya-koribbá válása az élőhelyek átalakulásával magyarázható. Az Északkelet-Európábanés Közép-ázsiában fészkelő berki nádiposzáta nyugati irányú terjeszkedését a XX.században elősegítette a térség mocsarasabb legelőinek és szántóföldjeinek felhagyása,illetve a bokrok ezt követő elterjedése. Ezek a példák azt bizonyítják, hogy egy ma-

80

dárfaj jelenléte vagy hiánya is fontos jelzés a környezet állapotáról számunkra, ha tud-juk a madárfajok ökológiai igényeit.

A madárállományok egyedszámának változása

Az évente befogott madarak egyedszáma (éves fogás) alapján az elmúlt húsz évben igenjelentős állománycsökkenést tapasztaltunk azoknál a fajoknál, melyek hosszú távú vo-nulók, a telet a Szaharától délre töltik, és mezőgazdasági környezetben fészkelnek. Ilye-nek a füsti fecske (Hirundo rustica), réti tücsökmadár (Locustella naevia), mezei poszáta(Sylvia communis), rozsdás csuk (Saxicola rubetra), (1. fénykép) cigánycsuk (S. torqua-tus/rubicola), tövisszúró gébics (Lanius collurio). ugyancsak jelentős egyedszámcsök-kenést mutatott a városi környezetben is fészkelő és Afrikában telelő molnárfecske(Delichon urbicum), valamint a nem vonuló mezei veréb (Passer montanus) állományais a vizsgált időszakban. A tömördi befogások alapján a rövid távú vonulók és elsősorbanaz erdőkben, parkokban fészkelők állománya viszont jelentősen, fokozatosan növeke-dett 1998 és 2016 között. Ezek a fajok a fekete rigó (Turdus merula), énekes rigó (T.philomelos), vörösbegy (Erithacus rubecula), barátposzáta (S. atricapilla), csilpcsalpfü-zike (Phylloscopous collybita) (1. ábra). A barátposzáta esetében egyértelműen sikerültpozitív összefüggést kimutatnunk az áprilisi hőmérséklet és a CES napokon, valamintaz augusztus 15-ig, még az őszi vonulás megindulása előtt, a diszperziós időszakbanbefogott helyi fiatal (a gyűrűzés évében keltek ki a tojásból) madarak egyedszáma kö-zött. A vizsgált időszakban az áprilisi hőmérséklet és a fiatal barátposzáták egyedszámais egyértelműen növekvő tendenciát mutatott. Az énekes rigónál a helyi fészkelők ésaz átvonuló példányok éves fogása is jelentősen növekedett a vizsgált időszakban. Egylengyel gyűrűs énekes rigó tömördi befogása alapján feltételezhetjük, hogy e madárfajhazánk területén átvonuló példányainak egy része a Kárpátoktól északra fészkelő állo-mányokból származik.

A trendszerű állományváltozások mögött lokális (pl. bokros területek arányánaknövekedése a tömördi tó környékén) és globális (pl. klíma felmelegedése) környezetiváltozások és ezekkel összefüggő természetes kiválasztódási (szelekciós) folyamatokhúzódnak meg. A csökkenő európai madárállományok elsősorban a mezőgazdaságiterületek madarakat negatívan érintő környezeti állapotára és a szükséges természet-védelmi intézkedések megtételére hívják fel az emberek figyelmét. A tapasztalt állo-mánycsökkenések oka összetett: a fészkelésre, táplálkozásra alkalmas élőhelyekeltűnése, a klímaváltozás okozta minőségromlás a vonulási útvonalak és telelőterü-letek élőhelyein, mértéktelen vadászat Dél-Európában és Afrikában, emberi létesít-mények (pl. közutak, elektromos vezetékek stb.) a vonulási útvonalakon. Amikor aköltőterületi hatásokat vizsgáljuk, akkor figyelembe kell vennünk, hogy Európa je-lentős része már évezredek óta az ember természet átalakító tevékenysége során for-málódó kultúrtáj. A jelenleg megfigyelhető demográfiai változások már olyanmadárpopulációkban következnek be, amelyek valamilyen szinten emberi hatás alattváltoztak. A füsti fecske fészeképítéséhez alkalmas mezőgazdasági épületek csök-

81

82

2. ábra. A sisegő (PHYSIB), fitisz (PHYTRO) és a csilpcsalpfüzike (PHYCOL) napi fogásaiaz éves fogások százalékában. Tömörd 2001–2016

3. ábra. A Tömördön gyűrűzött és külföldön megkerült (kör), valamint a külföldön gyűrűzöttés Tömördön megkerült (háromszög) madarak megkerülési, illetve gyűrűzési helyei

(Készítette: Karcza Zsolt).

83

kentek Európában, a lakóházak fészeképítésre alkalmas részeiről az emberek egy részeszínes szalagokkal elriasztja a fecskéket, vagy a már megépült fészket leverik. A csök-kenő állatállomány (pl. szarvasmarha) miatt kevesebb az életmódjuk miatt a tenyész-tett állatokhoz kötődő rovar, de a települési szúnyogirtás miatt is egyre kevesebb afecskék tápláléka. A klímaváltozáshoz köthető szélsőségesen száraz időjárás a fészek-építéshez szükséges sárgyűjtő helyeket csökkenti, míg az extrém csapadékos és hűvösnyárvégi időszakok a táplálkozást és az őszi vonulás sikerességét gátolják. Az Afriká-ban telelő, rovarokkal táplálkozó madárfajaink állománycsökkenésében fontos té-nyezőnek tekintik az afrikai sáskajárások elleni nagymértékű vegyszerhasználatot,de az egyre intenzívebben művelt európai agrárkörnyezetet is. Ez utóbbihoz nagybanhozzájárul az Európai unió közös agrárpolitikája (KAP) is, mely a fokozott vegy-szerhasználat, a gépesítettség fokozása és a hatékony növénytermesztési technológiatámogatásával a madárélőhelyek rohamos pusztulását okozza napjainkban. A KAPtámogatási rendszerét úgy kell átalakítani, hogy a mezőgazdasági tevékenységek azélelmiszerbiztonsági és a gazdaságossági követelmények betartása mellett a jövőbenne csökkentsék a biológiai sokféleséget.

A guvat (Rallus aquaticus), a területen előforduló nádiposzáta (Acrocephalus spp.)és tücsökmadár (Locustella spp.) fajok, valamint a nádi sármány (Emberiza schoeniclus)éves fogása is nagymértékben függött a tömördi tóban lévő víz mennyiségétől, illetvea mocsári növényzet kiterjedésétől. Mindkét környezeti tényező a vizes élőhelyeketkedvelő madárfajok számára kedvezően alakult a tómeder 2001-ben elvégzett tisztí-tását követően. 2016-ban a nád (Phragmites australis) is megjelent a mocsárban.

Más madárfajok, elsősorban a részleges vonulók éves fogása igen jelentős ingadozástmutatott. Egyes, ún. inváziós években több száz példányt is fogtunk belőlük, míg másévekben száznál kevesebbet, vagy egyet sem. Ilyenek például a fenyvescinege (Parusater) és kék cinege (Parus caeruleus) (1. ábra), melyeknek elsősorban a fiatal példányaipihennek meg a tömördi bokrosokban az inváziós évek szeptemberében, illetve októ-berében. Ennek elsődleges oka egyes években a költőterületen korlátozottan rendel-kezésre álló, téli túlélést biztosító táplálékforrás (pl. fenyőmag vagy bükkmakk), amiérta cinegék versengenek (intra- és interspecifikus kompetíció) és általában a tapasztalat-lanabb és gyengébb fiatal egyedek kényszerülnek elvonulni a délebbre fekvő telelőte-rületekre. A visszafogott madarak számából és tartózkodási idejéből azt is tudjuk, hogyaz ősszel vonuló cinegék többsége egy-két napos megállás után tovább is repül a nyu-gat-dunántúli területekről. Külföldi gyűrűs madarak tömördi és a Tömördön gyűrűzöttmadaraink külföldi megkerülései azt mutatják, hogy a vizsgálati területen átvonuló kékcinegék egy része Csehországból érkezik, illetve a helyi fészkelők és az átvonulók egyrésze Horvátországban vagy Olaszországban telel.

A madárvonulás tér- és időbeli változása

A befogott madarak egyedszáma alapján a vörösbegy a leggyakoribb énekesmadárTömördön az őszi vonulási időszakban. A napi fogások és visszafogások alapján négy

rövidebb időszakot, ún. vonulási hullámot különíthettünk el a nyári-őszi periódusonbelül. Az első, július végétől szeptember közepéig tartó fogási időszakban befogottvörösbegyek szárnyhossz, testtömeg és becsült zsír (vonulási zsírtartalék) értékénekátlaga minden évben lényegesen kisebb volt, mint a szeptember második felében, il-letve október-novemberben befogott madaraké. Az első időszakban befogott mada-rak még nem érkezhettek nagyobb távolságból, a hazai fészkelő populációkhoztartoznak. A visszafogott madarak tartózkodási idejéből tudjuk, hogy hazai fészkelőkegy része még itt van, amikor a második és harmadik vonulási hullámban, szeptembermásodik felében és októberben megérkeznek a hosszabb szárnyú, nagyobb testtö-megű vörösbegyek. A tömördi és északabbi költőpopulációk madarainak megkerü-lési és biometriai (pl. szárnyhossz) adatait összehasonlítva arra következtetünk, hogyaz őszi vonulásuk során, szeptember-októberben Tömördön megpihenő vörösbegyektöbbsége Csehország, Szlovákia és Lengyelország területén fészkelő állományokbólszármazik. Az október végén, november elején befogott madarak szárnyhossz, test-tömeg és zsír átlaga a legnagyobb a négy időszakban befogott madarak biometriaiértékei közül. A legnagyobb testméretű és legnagyobb vonulási zsírtartalékkal ren-delkező vörösbegyekről azt feltételezzük, hogy a legtávolabbi, legészakabbi költőte-rületekről, Skandináviából (2. fénykép) és Északnyugat-Oroszországból származnak.Amikorra ezek a vörösbegyek a tömördi területre érkeznek, addigra a hazai fészkelőktöbbsége már elhagyja a területet. Erre utal az, hogy a júliustól szeptember közepéigmeggyűrűzött madarak közül eddig egyet sem fogtunk vissza Tömördön októberközepe után. A külföldi vonatkozású megkerülések alapján, a Tömördön gyűrűzöttmadarak jelentős része dél-délkeleti irányba folytatja őszi vonulását és Olaszországbantelelhet. A vörösbegy vonulásával kapcsolatos vizsgálatink arra is felhívják a termé-szetvédelemmel foglalkozók figyelmét, hogy egy adott terület (pl. a tömördi erdőkés bokros élőhelyek) különböző, jól körülhatárolható földrajzi területeken fészkelőmadarak számára lehet fontos pihenő- és táplálkozóhely a vonulási időszakban. Afészkelő állomány sorsa pedig attól is függ, hogy a vonulást és a telelést hány egyedtudja sikeresen túlélni.

A befogott madarak térbeli eloszlásával kapcsolatos kutatásaink azonban azt isfeltárták, hogy egy adott élőhely különböző adottságú részei nem egyforma jelentő-ségűek egy madárfaj egyedei számára. A biztonságosabb búvóhelyet, jobb táplálék-forrást biztosító élőhelyrészek korlátozottan állnak rendelkezésre a madarak számára,ezért ezekért verseny folyik a madarak között. A fekete rigónál megállapítottuk, hogyaz őszi vonulási időszakban a fekete rigó szempontjából a területen előforduló raga-dozók (pl. karvaly – Accipiter nisus) ellen hatékonyabb védelmet, valamint jobb táp-lálkozási feltételeket (pl. több vadkörte termés) biztosító erdei és bokrosélőhelyrészeket elsősorban a nagyobb testméretű, jobb kondícióban lévő dominánshímek foglalják el a madarak korától függetlenül, ezért a tojók nagy része kiszorul akevésbé biztonságos, nyíltabb és kevesebb táplálékot biztosító bokros-gyepes élőhely-típusokba. Ez a jelenség azzal a tanulsággal szolgál a természetvédők számára, hogyegy faj védelme szempontjából figyelembe kell venni a madarak élőhely-választásának

84

ivarfüggését is, mert a hímek és tojók túlélését egyaránt segíteni kell egy faj állomá-nyának megőrzéséhez.

A madarak megfelelő élőhely-választása és az adott élőhelyen eltöltött idő nagy-mértékben befolyásolja a vonulás sikerességét. Ettől függhet, hogy a vonuló madármilyen gyorsan tudja megtenni a vonulási utat, időben eléri-e a telelőterületét, aholugyancsak verseny folyik a biztonságos és táplálékban gazdagabb élőhelyekért. A ba-rátposzáta hím és tojó példányai egyaránt a lehető leggyorsabban megpróbálják elérnia telelőterületüket, ezt bizonyítják a Tömördön ősszel gyűrűzött és még ugyanezenőszi periódusban, de nem a gyűrűzés napján visszafogott barátposzáták alacsonyaránya. A hímek 3,76%-át (177 példány), a tojók 6,33%-át (256 példány) fogtukvissza. Ezek azok a madarak, amelyek a fogás napján túl még legalább egy napot töl-töttek a vizsgálati területen, a többiek valószínűleg egy nap után tovább vonultak. Avisszafogott madaraknak lényegesen rövidebb volt a szárnyhossz átlaga, kevesebb voltaz első befogáskor becsült vonulási zsírtartaléka, mint a nem visszafogott példányok-nak. Ezért is kényszerülhettek hosszabb pihenőidőre, átlagosan 10,73 napot töltötteka tömördi területen a visszafogott barátposzáták. A hosszabb ideig Tömördön tar-tózkodó madarak nagyobb mértékben raktároztak zsírt, növelték testtömegüket azelső befogáshoz képest, mint az egy-két nap után tovább vonuló példányok. Egy fiatalhím példány mutatta a legnagyobb változást, 33 nap alatt 6,4 grammal növelte test-tömegét. A visszafogott madarak átlagos testtömeg gyarapodása 1,16 gramm volt.Ezek az eredmények arra is utalnak, hogy egy fajon belül, az egyes egyedek mennyireeltérő módon alkalmazkodhatnak azokhoz a körülményekhez, melyekkel a vonulássorán találják szembe magukat.

A génállományukat, szervezeti felépítésüket, élőhely- és táplálékválasztásukat te-kintve is nagyon hasonló, egy nembe (genusba) sorolt madárfajok napi fogásainakösszehasonlítása alapján tisztán feltárulnak előttünk a fajok, pl. a Phylloscopus genusegyedei között feltételezhető, nagymértékű kompetíció elkerülését eredményező,természetes kiválasztódáson alapuló vonulásdinamikai (fenológiai) elkülönülés. Asisegő füzike (Ph. sibilatrix), a fitiszfüzike (Ph. trochilus) és a csilpcsalpfüzike (Ph.collybita) Tömördön is jellegzetes madárfajok, de nagy számban nem fordulnak előugyanazon időszakban. A 2. ábrán jól látható, hogy átfedés van a három füzike őszivonulásában, de a sisegő füzikék többsége szeptember elejéig már elvonul, mire a fi-tiszfüzikék nagyobb számban megérkeznek a területre. A fitiszfüzikék többsége pedigoktóber elejéig vonul el, amikor a csilpcsalpfüzikék nagy számban mozognak, táp-lálkoznak a tömördi területen. A jelenség azt is bizonyítja, hogy egy adott élőhelyszezonálisan más-más faj egyedei számára jelent fontos pihenő- és táplálkozóhelyetaz őszi vonulás időszakában.

A gyűrűs madarak megkerülése alapján a madarak természetbeni életének hosz-szára is következtethetünk. Egy 2003-ban a madárvártán gyűrűzött zöld küllőt (Picusviridis) 2011-ben találtak meg elpusztultan a tömördi temetőben. Ez az eddigi leg-idősebb ismert korú zöld küllő Magyarországon.

85

86

1. fénykép. Rozsdás csuk (Saxicola rubetra) gyűrűzött példánya Tömördön. Állományanagymértékben csökkent az utóbbi évtizedben (Gyűrűző és fénykép: Gyurácz József )

2. fénykép. Svédországban gyűrűzött és a Tömördi Madárvártán visszafogott vörösbegy(Erithacus rubecula). Tömörd 2017. október 17. (Gyűrűző: Lukács Zoltán,

Fénykép: Takács Árpád)

KÖRNYEZETI NEVELÉS ÉS SZEMLÉLETFORMÁLÁS A TÖMÖRDIMADÁRVÁRTÁN

A környezeti nevelés célja az életkori sajátosságoknak megfelelően a helyes tettekrekésztető belső pozitív attitűdök kifejlesztése az élővilág iránt, valamint az adekvát vi-selkedésformák kialakítása a természetes, illetve az embert körülvevő társadalmi kör-nyezetben (lakóhely, munkahely, stb.). A környezeti nevelés nem csakkörnyezetvédelemmel, hanem az ember és más élőlények populációinak koegzisz-tenciális (együttélési) viszonyaival is foglalkozik. Ezek megértéséhez, elfogadásáhozszükséges az ökológiai jelenségek és fogalmak pontos értelmezése, az ún. ökológiaigondolkodás- és szemléletmód kialakítása, melynek során építeni lehet a gyerekek,hallgatók tudatosságára, érzelmi ráhangolódására és cselekvőképességére. Így válhat-nak felnőtt korukban a társadalom aktív, a fenntartható fejlődést elősegítő, globálisangondolkodó és lokálisan cselekvő, a természetet szerető és tisztelő polgáraivá.

Az ökológiai szemlélet elsősorban a természetismeretre épül, melynek egyik alap-pillére a fajismeret, ami magában foglalja a fajokat képviselő populációkat alkotóegyedek sajátosságait, valamint a populációkból felépülő szerveződések (együttes,közösség, társulás, bioszféra, stb.) és ökológiai környezetük kapcsolatára vonatkozóismeretek halmazát. Megfelelő és alapos természetismeret nélkül nem alakulhat kisem az ember természetszeretetét megalapozó pozitív érzelmi beállítódás, sem a tár-sadalom hosszú távon fenntartható fejlődését szolgáló tudatos életvitel, sem a ter-mészet védelmét segítő cselekvő magatartás.

A természetismeret oktatásában és az ehhez kapcsolódó nevelési folyamatbanegyik legsokoldalúbban, leghatékonyabban alkalmazható módszer- és eszközrend-szert az állatok, ezeken belül elsősorban a madarak és madárvédelem képviselik. AMagyarországon folyó madártani (szünfenobiológiai, ökológiai, konzervációbioló-giai) kutatások és madárvédelem hagyományai mélyen gyökereznek a nemzeti kul-túrában. Petényi Salamon János már a XIX. század első felében széles körűmadárvédelmi akciók szervezését sürgette. Az első magyar szervezet, amelyik termé-szetvédelemmel – ezen belül madárvédelemmel – foglalkozott és a természet védel-mével kapcsolatos törvények előkészítésében is részt vett, a Herman Ottó általalapított Magyar Ornitológiai Központ (későbbi Madártani Intézet) volt. Az elsőhazai, a természet szeretetét, tiszteletét és védelmének fontosságát a szélesebb társa-dalmi rétegek felé is közvetítő jeles napunk a Chernel István által Kőszegen megren-dezett Madarak és Fák Napja volt a huszadik század kezdetén.

Az eddigi eredmények alapján kijelenthetjük, hogy az ornitológia és a madárvé-delem az ökológia, az ökológiai szemléletformálás és a természetvédelem húzó ága-zata volt mindig, nemzetközi és hazai viszonylatban egyaránt. A emberek többségeáltalában érdeklődéssel fordul a vadon élő állatok iránt, azonban megfigyelésük, avelük való közvetlen kapcsolat kialakítása és a róluk szerezhető élmények lehetőségétilletően jelentős különbség van köztük. Különösen igaz ez a gyerekek/hallgatók tanórán vagy a tanórán kívüli környezeti nevelésére, amelyben az élmény- és problé-

87

88

3. fénykép. Lőrincz Csilla óvodapedagógus szombathelyi madarász ovisokkal a TömördiMadárvártán (Fénykép: Gyurácz József )

4. fénykép. A kőszegi Jurisics Miklós Gimnázium diákjai Keszei Balázs és Illés Péter tanárurakkal a Tömördi Madárvártán. (Fénykép: Illés Péter)

maközpontúságnak nagy szerepe van. Az Európában vadon élő állatfajok közül egyesmadárfajok (pl. énekesmadarak egy része) azok, melyek viszonylag könnyen megfi-gyelhetők, színpompás tollazatukkal és énekükkel vizuális és akusztikus élményeketis nyújtanak. Időben és térben legdinamikusabb állatcsoport a madarak, hisz nemcsakrepülnek, de vonulnak, kóborolnak is, ezért egy adott területen előforduló madár-fajok megfigyelése évszaktól függően újabb és újabb élményekben részesíti a megfi-gyelőt. Az emlősök többségével ellentétben a madarak jelentős része nappal aktív,ami ugyancsak egyszerűsíti a velük való kapcsolat építését. Számos madárfaj az emberáltal épített környezetben is megtalálja fészkelési, táplálkozási feltételeit, erre építve,az emberi környezetet tudatosan madárbaráttá formálva, rejtett életük egy-egy sza-kasza is nyitottá válhat a megfigyelő számára.

Az ember és a természet kapcsolatában a madarak kiemelt jelentőségét és pozitívszerepét támasztják alá a madarak társadalmi hatásai. A madarak művészeti ábrázo-lása, népdalokban, versekben, festményeken való megjelenítése is általában az emberés a madarak pozitív kapcsolatát tükrözi annak ellenére, hogy egyes fajok „káros” és„hasznos” megítélése sokszor még ma is érvényesül. ugyancsak a madarak társadalmihatása tükröződik abban is, hogy a környezet- és természetvédelem céljait fontosnaktartó és azért dolgozó legnagyobb taglétszámú nemzetközi (pl. BirdLife Internatio-nal) és országos civil szervezeteket (pl. MME, Szlovák Madártani Társaság, rövidítveSOS) elsősorban a madarak iránt érdeklődő, illetve a madárvédelem irányába elkö-telezett emberek alkotják és működtetik. Ez lehetőséget ad arra is, hogy a környezetineveléssel foglalkozó pedagógusok, szülők a gyerekekkel együtt közösségi élményétadó rendezvényeken részt vegyenek. A madarakkal kapcsolatos nevelési programok,módszerek és eszközök a magyar Nemzeti Környezeti Nevelési Stratégia célkitűzéseivelösszhangban biztosítják a feltételeket ahhoz, hogy a környezeti nevelés egész életün-ket áthassa.

A madarakkal kapcsolatos tudományos eredmények alapján megállapíthatjuk, hogylényegesen többet – bár sosem eleget – tudunk a madarak elterjedéséről, viselkedéséről,állományváltozásuk okairól, mint más állatokéról. Ez biztosítja azokat a tudományosanigazolt ismereteket, amik a madarakon keresztül a szélesebb körű természetismeret (vi-selkedésökológia, közösségökológia, etológia, evolúcióbiológia, konzervációbiológia,biogeográfia) oktatását lehetővé teszi. Ezért építettük be a szombathelyi biológiatanár,biológus képzésekbe a tömördi helyszínt és a madárvárta programjait. A madárgyűrűzésibemutató óvodás korú gyermekek számára is lehetőséget ad a fajismeret bővítésén túl amadárral való „személyes” találkozásra, a meggyűrűzött madár szabadon engedésére, po-zitív természeti élmény átélésére. (3. fénykép) A madárvártán eltöltött néhány nap és azott elvégzett fizikai és szellemi munkák azonban a gyerekek önellátásra, csapatmunkára,együttműködésre és felelősségtudatra nevelésében is hatékony eszköznek bizonyultak.Évente több száz óvodás és diák szerez egy életre szóló pozitív élményt a madarakról aTömördi Madárvártán (4. fénykép). Bízunk abban, hogy ezzel a tevékenységünkkel ishozzájárulunk a társadalom természeti értékeink rohamos pusztulására érzékeny és ellenetenni szándékozó rétegének gyarapodásához.

89

KÖSZÖNETNYILVÁNÍTÁS

A Tömördön folyó madárgyűrűzés, természetvédelem és nevelés csapatmunka, ami-hez elsősorban a Magyar Madártani és Természetvédelmi Egyesület Vas megyei Cso-portjának tagjai nyújtanak pótolhatatlan segítséget, de más helyi csoportok tagjai ésmagánszemélyek, intézmények is támogatják tevékenységünket. Köszönjük munká-jukat! Madárgyűrűzők: Bánhidi Péter, Bátky Gellért, Faragó Ádám, Ferenczi Márta,Góczán József, Góczán Éva, Gyurácz József, Gyimóthy Zsuzsanna, Illés Péter, JánosaLászló, Kalmár Sándor, Kiss János, Király Gergely, Koszorús Péter, Lenczl Mihály, Lu-kács Zoltán, Mátrai Norbert, Németh Csaba, Polovitzer Péter, Szentendrey Géza, TataiSándor, Varga László, Wisztercill János. Alkalmazottak: Somlai Szilárd (2 év), Eichardt János (2 év), Huszár Huba (2 év), Szabolcs Alex (2 év), Mátrai Norbert, Gab-nai Henrietta, Góczán Éva, Bánhidi Márton, Lukács Zoltán (6 év), Biró Martin, KissRichárd, Orbán Lili (2 év), Takács Árpád. Programvezetők: Lőrincz Csilla, KelemenTibor, Dankovics Róbert, Keszei Balázs, Szinetár Csaba. Segítők, szedők: Baumgart-ner Tibor, Bánhidi Máté, Bognár Balázs, Bognár András, Bognár Boldizsár, Cs. TóthÁgoston, Fekete Kristóf, Gaszler Bálint, Göncz István, Haffner Andrea, Haffner József,Halgas Balázs, Hittaller Anna, Horváth Ildikó, Jene Sándor, Kárpáti László, KlafszkyGábor, Kiss Csilla, Lendvai Imre, Lepold Ágnes, Lepold Zoltán, Lovász Lilla, NémethTímea, Ottó Erzsébet, Ruff Andrea, Somogyi Csaba, Somogyi Zoltán, Szabolcs Alex,Tóth Gyula, Vizslán Tibor, Vörös Norbert és még sokan mások

IRODALOM

BáLDI András, MOSKáT Csaba, SzÉP Tibor (1997): Madarak. Nemzeti Biodiverzitás-Monitorozó Rendszer IX. Magyar Természettudományi Múzeum. Budapest.

BuLLA zoltán, fOLTáNyI zsuzsanna, MOSER Judit, VARGA Éva (1993): feladatok aXXI. századra. Az ENSz Környezet és fejlődés Világkonferencia dokumentumai. földNapja Alapítvány. Budapest.

CSöRGŐ Tibor, KARCzA zsolt, HALMOS Gergő, MAGyAR Gábor, GyuRáCz Jó-zsef, SzÉP Tibor, SCHMIDT András, SCHMIDT Egon (szerk.) (2009): Magyar ma-dárvonulási atlasz. Kossuth Kiadó. Budapest.

GALLÉ László (2013): A szupraindividuális biológia alapjai: populációk és közösségek öko-lógiája. JATE Press. Szeged.

GyuRáCz József (2008): A madárgyűrűzés 100 éve Magyarországon és Vas megyében.Vasi Szemle LXII, 3: 324-332.

GyuRáCz József (2012): A Tömördi Madárvárta madárgyűrűzési programjának bibliog-ráfiája. Cinege, 17: 63-68.

GyuRáCz József (2015): ökológiai és madárvédelmi módszerek alkalmazása a környezet-pedagógiában. In: KISPáLNÉ HORVáTH Mária (szerk.) Módszertani irányok a pe-dagógusképzés fejlesztésében Nyugat-Dunántúlon: 159-182.

90

GyuRáCz József (ed.) (2018): Birds and People. Life and Research at the Tömörd BirdRinging Station. Vas County Local Group of BirdLife Hungary. Szombathely.

GyuRáCz József, BáNHIDI Péter (2008): Dynamics and spatial distribution of migratorybirds. Results of Bird Ringing Project of Tömörd Bird Observatory 1998–2007. uni-versity of West Hungary, István Chernel Ornithological and Nature Conservation Soci-ety. Szombathely.

GyuRáCz József, KALMáR Sándor, BARáTH Réka (2012): Local abundance and spatialdistribution of some migratory birds during post-breeding period. Ornis Hungarica,20(1): 50–58. DOI: 10.2478/orhu-2013-0005

GyuRáCz József, BáNHIDI Péter, GÓCzáN József, ILLÉS Péter, KALMáR Sándor,LuKáCS zoltán, NÉMETH Csaba, VARGA László (2017): Stopover strategies of Eu-rasian Blackcaps (Sylvia atricapilla) during the post-fledging period in western Hungary.Ornis fennica, 94: 180-193.

GyuRáCz József, BáNHIDI Péter, GÓCzáN József, ILLÉS Péter, KALMáR Sándor,KOSzORÚS Péter, LuKáCS zoltán, NÉMETH Csaba, VARGA László (2017): 20éves a Tömördi Madárvárta madárgyűrűzési programja. Cinege, 22: 6-16.

GyuRáCz József, BáNHIDI Péter, GÓCzáN József, ILLÉS Péter, KALMáR Sándor,KOSzORÚS Péter, LuKáCS zoltán, NÉMETH Csaba, VARGA László (2017): Birdnumber dynamics during the post-breeding period at the Tömörd Bird Ringing Station,Western Hungary. The Ring, 39: 23-60.

JENNI, Lukas, BERTHOLD, Peter, PEACH, Will, SPINA, fernando. (eds.) (1994): Birdringing in science and nature conservation. EuRING. Heteren.

JuHáSz-NAGy Pál (1986): Egy operatív ökológia hiánya, szükséglete és feladatai. Akadé-miai Kiadó. Budapest.

LEGáNy András (szerk.) (1994): Környezeti nevelés a táborban. Réce-füzetek 2. Alapítványa Magyarországi Környezeti Nevelésért. Budapest.

KELEMEN Tibor (2001): Madarász suli. Cinege, 6: 46-47.KRáLL Attila, TÓTH Péter (2017): Ki lesz a közös agrárpolitika 2020 után? Madártávlat

XXV (2): 14-17.LŐRINCz Csilla (2008): Környezeti nevelés egyesületünkben. Cinege, 13: 45-46.NEWTON, Ian (2011): The migration ecology of birds. Elsevier, London.ORBáN zoltán (2006): Közoktatást segítő intézmények a fenntarthatóság-pedagógiában.

Magyar állatkertek Szövetsége, Print 2000 Nyomda Kft. Kecskemét.SzENTENDREy Géza (2003): Természet – Madárvédelem – Környezeti nevelés – Ma-

dárbarát Magyarország. Magyar Madártani és Természetvédelmi Egyesület Vas megyeiCsoportja. Szombathely.

VáSáRHELyI Judit (szerk.) (2010): Nemzeti Környezeti Nevelési Stratégia. Alapvetés2010. Magyar Környezeti Nevelési Egyesület. Budapest. http://www.mme.hu/binary_uploads/5_kornyezeti_neveles/Nemzeti_Kornyezeti_Nevelesi_Strategia_3._ki-adas_2010_Magyar_Kornyezeti_Nevelesi_Egyesulet.pdf. Letöltve: 2012.12.06.

91

92

A régészeti állattantól a madárvártáig

U T Ó H A N G

A folyóirat múlt évi 8–9. összevont száma tekinthető e mostani közvetlen előzmé-nyének. Az akkori tematikát a „füvek, fák, régészet” című szerkesztői gondolatokkalvezettem fel. Ott és akkor soraimat azzal zártam, hogy később egy az állatokkal fog-lalkozó számmal szeretném majd teljesebbé tenni a környezetünket bemutató, azÉLETÜNK-et jelentő világot.

Egy szimpla szám nyilván kevesebb lehetőségetkínál terjedelemben, ami természetesen a témákszámát, azaz a biodiverzitás visszatükrözését, a le-hetséges szerzők körét is meghatározta. Ezért hi-ányzik az állatok háziasításának bemutatása, bártudjuk, itt lenne a helye… A témára csak az Elő-hangban utalok, néhány állatszobrocska bemuta-tása ürügyén… ugyanakkor a Kárpát-medencébenaz egyik, bizonyosan legfontosabb haszonállat, aszarvasmarha felidézése két írásban is megtörténik.Évezredes időbeni változásai éppen úgy bemuta-tásra kerülnek, mint ahogy egy rövidebb időszakrítusaiban játszott szerepe. A valóság és a mítoszokegyüttesen érhetők tetten az agancsos szarvaste-henek több ezer évet felölelő eurázsiai régészetiemlékanyagában. A történeti Magyarország állat-világának gazdagságát különleges módon képezikle címereink. … És a madarak? A szárnyalás? Nemkevésbé misztikus lények. … köztük a sólymok,amelyek nemzetünkhöz oly közel repültek… Végezetül pedig természetesen a mi, az emberiség figyelmeztetése is megtörténik.ugyanis a tömördi madárvárta adatai is egy a fejünk, az életünk felett kerekedőfekete felhő sűrűsödését jelzik.

Tudom, meglehetősen hiányzik egy a témát a középkor és/vagy az újkor művé-szettörténeti emlékeinek szempontjából megközelítő írás.

Remélem azonban, hogy ennek ellenére a Tisztelt Olvasók megelégedéssel lapoz-zák majd az ÉLETÜNK-nek ezt a pusztán gondolatébresztőnek szánt számát.

Ilon Gáborrégész, e szám meghívott szerkesztője

Sárkányölő Szent György a répce-szentgyörgyi templom homlokza-tán (A szerkesztő felvétele, 2019)