SAR AH M ACLE AN

A hódítás tíz szabálya

Első kiadás Könyvmolyképző Kiadó, Szeged, 2014

Írta: Sarah MacLean A mű eredeti címe: Ten Ways to Be Adored When Landing a Lord

A művet eredetileg kiadta: Avon Books, an imprint of HarperCollins Publishers

Copyright © 2010 by Sarah Trabucchi

Excerpt from the Duke's Night of Sin copyright © 2010 by Kathryn Caskie

Cover photo © Ricky Mujica

Fordította: Hetesy Szilvia A szöveget gondozta: Leiéné Nagy Márta

A sorozatterv, annak elemei és az olvasókhoz szóló üzenet a borítóbelsőn Katona Ildikó munkája. © Katona Ildikó, 2014

ISSN 2061-9332 ISBN 978 963 373 956 3

© Kiadta a Könyvmolyképző Kiadó, 2014-ben Cím: 6701 Szeged, Pf. 784

Tel.: (62) 551-132, Fax: (62) 551-139 E-mail: info@konyvmolykepzo.hu

www.konyvmolykepzo.hu Felelős kiadó: Katona Ildikó

Műszaki szerkesztők: Zsibrita László, Gerencsér Gábor Korrektorok: Réti Attila, Gera Zsuzsa

Nyomta és kötötte a Kinizsi Nyomda Kft., Debrecen Felelős vezető: Bördős János ügyvezető igazgató

Minden jog fenntartva, beleértve a sokszorosítás, a mű bővített, illetve rövidített kiadásának jogát is. A kiadó írásbeli engedélye nélkül sem a teljes

mű, sem annak része semmilyen formában – akár elektronikusan vagy mechanikusan, beleértve a fénymásolást és bármilyen adattárolást – nem

sokszorosítható.

Chiarának, aki főiskolára ment, de nem bánta,

hogy elloptam a könyveit. És a macskáját.

5

Előszó

mmáron tagadhatatlan tény, hogy London fiatal dámái között valóságos járvány terjed – a csapás már-már

olyan tragikus méreteket ölt, hogy a legrosszabbal kell számolni.

Mi másról is lenne szó, mint a vénlányságról. Szép városunk rendkívül gazdag hajadonokban, akik az

árnyékos oldalon botorkálva nem részesülhetnek a házastársi boldogság meleg sugaraiból, így már az is egy bűntény határát súrolja, ha a társadalom eme ígéretes bimbóinak nem adunk alkalmat arra, hogy kivirágozhassanak!

És ezért, kedves Hölgyolvasóink, mindannyiunk érdeke, hogy valamennyien kézhez kapjuk ezen jól bevált és sokszor kipróbált praktikák listáját, mely megkönnyíthetné a feladatok feladatát: hogyan cserkésszünk be egy férjet?

A következőkben nagy szerénységgel bemutatjuk Önöknek a hódítás tíz szabályát.

Gyöngyök és pelerinek 1823. Június

I

6

Townsend Park Dunscroft, Yorkshire

ady Isabel Townsend az ütött-kopott hallban álldogált, abban a házban, amit mindig is otthonának nevezett, és megpróbált úrrá

lenni a fülzúgásán. Bizalmatlanul méregette a szikár, sovány férfit, aki most ott állt előtte.

– Szóval önt az apám küldte? – Pontosan. – Meg tudná ismételni még egyszer, amit az imént mondott? –

kérdezte Isabel, abban reménykedve, hogy biztosan csak rosszul hallotta, amit ez a roppant mód hívatlan vendég az előbb kiejtett a száján.

A férfi olyan visszataszító módon mosolygott, hogy Isabel szinte émelyegni kezdett.

– Nagyon szívesen. Ezt a kevés szót is olyan élvezettel nyújtotta el, hogy azok már

szinte minden teret betöltötték közöttük. – Mi vőlegény és menyasszony vagyunk. – És ön a mi szó alatt vajon kit is ért? – Önt értem – és magamat. Össze fogunk házasodni. Isabel megrázta a fejét. – Sajnálom, de mi is az ön becses… A férfinak úgy tűnt, rosszulesik, hogy Isabel a bemutatkozáskor

nem szentelt neki kellő figyelmet. – Asperton – mondta pikírten. – Lionel Asperton. Isabel elhatározta, hogy később, nyugodt körülmények között ezt

a pompázatos nevet ráérősen ízlelgetni fogja. De most a férfival kellett leszámolnia. Aki egyébként nem is tűnt olyan nagyon ravasznak. Nem is csoda, apja barátai ritkán tűntek ki intelligenciájukkal.

– És ez hogyan alakult így, hogy mi jegyesek vagyunk, Mr. Asperton?

L

7

– Megnyertem magát. Isabel becsukta a szemét, és megpróbálta megőrizni a nyugalmát,

leplezni a benne fellobbanó dühöt és szégyent – melyek őt ilyenkor mindig ellepték. Nyugodtan viszonozta a férfi vizenyős pillantását.

– Ön megnyert engem? – Meg bizony. Az apja önt tette fel tétre. A férfiban még annyi illendőség sem volt, hogy egy kis zavart

színleljen. Isabel fújt egyet, hogy némileg úrrá legyen a haragján. – Mennyi volt a tét? – Száz font. – Nahát, az is több mint a semmi. Asperton ezt a különös megjegyzést egy legyintéssel elintézte és

közelebb lépett. Mosolya jelezte, hogy teljesen biztos a dolgában. – Nyertem, ön pedig az enyém. Ez így jogszerű – mondta. Kezét

Isabel felé nyújtotta, és megsimogatta a lány arcát. Ezután suttogóra vette. – Jól fogjuk magunkat érezni mind a ketten.

A lány mozdulatlanul állt, próbálta visszafojtani azt az irtózatot, ami elfogta.

– Ebben én nem lennék olyan biztos. A férfi előrehajolt, Isabel pedig megbabonázva nézte a száját,

piros, viaszosan csillogó ajkát. Akaratlanul is hátrahőkölt, amikor Asperton újra megszólalt:

– Akkor másképp kell jobb belátásra bírnom magát. Tolakodó közelsége elől addig manőverezett, míg egy régi,

elnyűtt fotel nem került kettejük közé. Asperton villámló szemmel próbálta becserkészni.

Úgy tűnik, hogy szeret vadászni. Isabel tudta, hogy ezen a ponton kell véget vetnie a jelenetnek. – Attól tartok, hogy fölöslegesen tett meg egy ilyen hosszú utat,

Mr. Asperton. Tudja, én már réges-rég nagykorú vagyok és az apámnak… – ennél a szónál megtorpant, valahogy kellemetlen utóíze volt – tudnia kellett volna, hogy engem nem lehet csak úgy nyereményként felkínálni. Ez soha nem működött és ezúttal sem fog.

8

Asperton szeme tágra nyílt a csodálkozástól. – Micsoda? Már korábban is csinált ilyet az apja? Nem is egyszer. – Jól látom, hogy maga teljesen tisztességesnek tartja, ha valaki a

lányát teszi tétre, de az már sérti az érzékenységét, hogy ez korábban már többször is előfordult?

– De még mennyire! – hápogott Asperton. Isabel hunyorogva méregette állítólagos jegyesét. – De miért? – Mert az apja akkor adós marad! Ez az ember minden kétséget kizáróan az apja ismerőse. – Ha ön szerint a helyzet csupán emiatt tarthatatlan… – Isabel

sarkon fordult és szélesre tárta az ajtót. – Ahogy az imént mondtam, nem ön az első. Pontosabban ön a hetedik, aki azt állítja, hogy a menyasszonya vagyok. – Elképedt arckifejezését látva nem tudott nem mosolyogni. – Ilyenformán pedig sajnálatos módon ön lesz a hetedik, aki feleség nélkül hagyja el Townsend Parkot.

Asperton hirtelen egymásutánban kinyitotta, majd becsukta a száját. Húsos ajkai pontyra emlékeztették Isabelt.

Ötig számolt. A többségük már azelőtt felrobbant, hogy eljutott volna ötig. – Ezt nem hagyom annyiban! Feleséget ígértek nekem! Egy gróf

lányát! – Magas orrhangon kezdett beszélni. Ilyen hangon valahogy mindig azok a kellemetlen semmirekellők hadováltak, akik az apja cimborái voltak.

Már több mint egy fél évtized is eltelt azóta, hogy az apját utoljára látta.

Karba tette a kezét és próbált nagyon együtt érzően pislogni. – El tudom képzelni, hogy nem kevés hozományról is szó esett,

ugye? A férfi szeme felcsillant, mint aki örül, hogy végre megértették. – Pontosan. Majdnem megsajnálta. Majdnem.

9

– Nos, attól tartok, hogy e tekintetben is ki kell hogy ábrándítsam. – A férfi a homlokát ráncolta. – Kér egy teát?

Isabel valósággal látni vélte, hogy a férfi fejében a fogaskerekek milyen lassan forognak.

– Nem! Nem kérek teát! Feleségért jöttem és esküszöm, hogy csak feleséggel fogok innen elmenni! Méghozzá önnel!

Isabel próbálta megőrizni az önuralmát, sóhajtott, és így szólt: – Pedig reméltem, hogy eddig a pontig nem jutunk el. A férfi félreértette a szavait, és kidüllesztette horpadt mellkasát. – Ezt el tudom képzelni. De addig nem teszem ki innen a lábam,

míg nem kapom meg a feleséget, akit megígértek nekem! Ön már hozzám tartozik! A jog szerint!

Ezzel nekiesett. Mindig ez történt. Kitért, a férfi pedig a nyitott ajtón keresztül kirepült a hallba.

Ahol már várta három nő. Isabel nézte, ahogy felegyenesedett. A nők ekkor, akár a jól

kiképzett katonák mintegy sorfalba rendeződtek, védőfalat képeztek a férfi és a bejárat között. Efféle nőket még biztosan nem látott.

Már ha egyáltalán észrevenné, hogy nőkkel van dolga. Isabelnek mindig is az volt a véleménye, hogy a férfiak

hajlamosak csak azt látni, amit látni akarnak. Nézte, ahogy a férfi pillantása a szakácsról a lovászra, a lovászról

a komornyikra vándorol. – Mégis mi ez az egész? – mordult rá Isabelre. A lovász összetekert lovaglóostorát a bricsesznadrágjához ütötte.

A tompa puffanástól Asperton összerándult. – Nagyon nincs ínyünkre ez az emelt hang, ahogy a hölggyel

beszél, sir. Isabel nézte, ahogy a férfi keszeg torkában az ádámcsutkája fel-le

vándorol. – Öö… én… – Nos, ahogy a helyiséget elhagyta, teljesen nyilvánvaló, hogy

nem úriember. – A szakácsnő súlyos sodrófájával a fogadószoba ajtaja felé mutatott.

10

A férfi Isabelhez fordult, aki csak vállat vont. – Bizonyára nem akarta ilyen stílusban rávetni magát Lady

Isabelre – mondta a komornyik, aki kifogástalan öltözékben a szablyája pengéjét vizsgálta. Isabel direkt nem nézett oda, ahol a régi, minden bizonnyal teljesen tompa szablya még az előbb lógott.

Hármójuknak jó érzékük volt a drámai előadásokhoz. – Én… dehogy! Az ezt követő csendben Isabel csak arra várt, hogy Mr. Asperton

homloka gyöngyözni kezdjen az izzadságtól. Nézte, ahogy a mellkasa egyre gyorsabban emelkedett és süllyedt, és csak ekkor döntött úgy, hogy beavatkozik.

– Mr. Asperton éppen távozni készült – mondta segítőkészen. – Nem igaz, sir?

A férfi idegesen bólintott, továbbra is megbabonázva nézte Kate lovaglóostorát, amivel az lassan, fenyegetően köröket írt le.

– De, persze. – Nem hiszem, hogy bármikor újra megtisztelne bennünket

látogatásával, nemdebár, sir? A férfi egy jó ideig nem válaszolt. Csak amikor Kate a

lovaglóostort nagy puffanással a földre ejtette, riadt fel a transzból és a fejét rázta.

– Nem, nem hinném. Isabel csodálkozva nézett és a hangja suttogásba ment át. – Nem hiszi? Szerintem biztos benne, sir. Jane a szablyája hegyét a márványpadlóhoz koppantotta, ami a

nagy, üres helyiségben hangosan visszhangzott. A férfi a torkát köszörülte. – Természetesen biztos vagyok benne. Nem. Nem jövök vissza. Isabel erre mosolygott, szélesen és barátságosan. – Ez remek. Biztos vagyok benne, hogy egyedül is kitalál. – Az

ajtóra mutatott, amely mellett a három nő állt sorfalat. – Ég önnel, Mr. Asperton! Ezzel visszament a fogadószobába, bezárta maga mögött az ajtót,

és még éppen időben ért az ablakhoz, hogy lássa, amint a hórihorgas

11

férfi lefelé rohan a kúria lépcsőjén, felpattan a lovára és olyan fejvesztve lovagol el, mintha a pokol kutyái üldöznék.

Nagyot sóhajtott. És csak ezután engedett szabad folyást a könnyeinek. Az apja őt tette fel tétre. Megint. Az első alkalom fájt neki a legjobban. Azt hihetné az ember, hogy

időközben már hozzászokott, de mégis minden alkalommal fájdalom járta át.

Mintha azt hinné, hogy egyszer másképp lesz minden. Hogy a Lottólordból végre visszaváltozik igazi apává.

Mintha egyszer szerethetné végre és törődne vele. Egy pillanatig megengedte magának, hogy az apjára gondoljon. A

Lottólordra. A férfira, aki képes volt arra, hogy a feleségét és a gyerekeit vidéken hagyja, azért, hogy ő Londonban pazarló, kicsapongó életet élhessen. Az a férfi, aki semmivel és senkivel nem törődött: sem a felesége halálával, sem azzal, hogy az összes cseléd lelépett, akik egy nappal sem akartak tovább fizetés nélkül dolgozni. Nem beszélve a lánya számolatlanul küldött leveleiről, amelyekben könyörgött neki, hogy jöjjön vissza Townsend Parkba, és óvja meg a pusztulástól az egykor virágzó birtokot, ha nem is az ő kedvéért, de legalább a fia, az örököse miatt.

Egyszer valóban visszajött… De nem, arra nem is nagyon akar visszagondolni. Az apja. A férfi, aki az anyját megfosztotta minden életkedvétől,

aki miatt az öccse azt sem tudja, mi az, hogy apa, hiszen a távozásakor alig volt egy éves.

Ha nem hagyta volna cserben a családját, akkor Isabelnek nem kellett volna felelősséget vállalnia Townsend Parkért. De ő felnőtt a kihíváshoz és mindent megtett, amire csak képes volt, hogy megmaradjon a ház és ennivaló kerüljön az asztalra. A birtok már réges-rég nem volt jövedelmező, a lakóit és bérlőit azonban még a felszínen tudta tartani, míg az apja a birtokból származó minden jövedelmet az utolsó pennyig botrányos tevékenységeire költötte.

12

Mindig volt mit enniük, a Lottólord borzasztó híre pedig távol tartotta a látogatókat. Az elit kíváncsi tekinteteitől távol Isabel saját belátása szerint tudta működtetni és lakókkal benépesíteni a főépületet és a gazdasági épületeket.

Ami viszont nem tartotta őt vissza attól, hogy időnként azt kívánja, bárcsak minden másképp lenne.

Mennyire szeretett volna úgy élni, ahogy egy gróf lányához méltó. Arról álmodozott, hogy bárcsak gondtalanul nőhetett volna fel, abban a tudatban, hogy egyszer felragyog az ő csillaga és úgy udvarolnak neki, ahogy a nagykönyvben meg van írva: egy olyan férfi, aki önmagáért szeretné és nem egy szerencsejátékban nyerné meg őt, mint nyereményt.

Azt kívánta, hogy bárcsak ne lenne ilyen borzasztóan egyedül. Nem mintha a kívánságai bármikor megvalósultak volna. Amikor hallotta, hogy mögötte valaki halkan kinyitja az ajtót,

majd becsukja, önironikusan felnevetett és letörölte a könnyeket az arcáról. Amikor megfordult, Jane okos tekintetével találkozott a pillantása.

– Nem kellett volna megfenyegetned. – Megérdemelte – mondta a komornája határozottan. Isabel bólintott. Aspertonnak az apja miatt is meg kellett

bűnhődnie. Erre megint könnyes lett a szeme, de visszafojtotta a sírását.

– Gyűlölöm – suttogta. – Tudom – mondta Jane, és nem mozdult az ajtóból. – Ha most itt lenne, akkor meg tudnám ölni. Jane bólintott. – Úgy tűnik, hogy erre már nem lesz szükség. – Egy levelet

mutatott. – Isabel, a gróf… a gróf meghalt.

13

1. fejezet

edves Olvasónk, vajon mit érnének ezek a leckék egy olyan potenciális lord nélkül, akit valóban érdemes

levadászni? Olyan úriember nélkül, akinél bevethetnénk szorgalmasan megszerzett ismereteinket? A válasz természetesen az, hogy szinte semmit.

De vajon nem mondhatjuk szerencsésnek magunkat, hogy szép városunk oly gazdag a legjobb és legragyogóbb férfiakban, sármőrökben és rajongóikban, valamint valóságos kincses ládája a vagyonos és házasulásra vágyó független férfiaknak, akik magányosan róják utcáinkat, és már csak egy feleség után áhítoznak?

Rémisztő feladatnak tűnhet, hogy egyedül rábukkanjunk az úriemberek eme pompás példányaira, de ne csüggedjen, drága Olvasónk! Mi már elvégeztük Ön helyett ezt a munkát és átfésültük a várost olyan lordok után kutatva, akik a legérdemesebbek az Ön értékes, szabadon szárnyaló figyelmére.

Szenteljük tehát figyelmünket annak a férfiúnak, aki az elejtendő férfiak listáján az első helyen szerepel…

Gyöngyök és pelerinek 1823. Június

K

14

z utolsó csepp az volt a pohárban, hogy a szőkeség rákacsintott, miközben az italát töltötte.

Lord Nicholas St. John halkan szitkozódott és még mélyebbre süppedt a foteljában. Ki gondolta volna, hogy London női lakosai teljesen megbolondulnak attól, hogy egy ostoba női magazin valakit a legkívánatosabb férfinak minősít?

Eleinte még szórakoztatónak találta. Aztán jöttek az első meghívások. St. Jamesben lévő házában alig ütötte el az óra a kettőt, amikor Lady Ponsonby toppant be váratlanul, állítólag azért, hogy tanácsot kérjen egy nemrég Dél-Olaszországból hozatott szoborral kapcsolatban. Egy olyan kellemetlen nőszemély, mint Lady Ponsonby csak egy okból jöhetett egy független férfi házába, és Nick biztos volt abban, hogy ez az ok Lord Ponsonbynél nem találna megértésre.

Ezért is menekült el otthonról. Először a Királyi Régiségkutató Társaság könyvtárában sáncolta el magát, ahol senki nem hallott a női magazinokról, az pedig végképp kizárt volt, hogy bárki olvasta volna őket. Sajnos a lap firkásza alapos munkát végzett, mert alig telt el egy óra és egy inas már közölte vele, hogy négy, különböző korú és rangú hölgy szeretné véleményeztetni a márványszobrocskáit, és ragaszkodnak ahhoz, hogy Lord Nicholas személyesen foglalkozzon velük.

Nick már a gondolatba is beleborzongott. Busásan fizetett az inasnak diszkréciójáért, és innen is kereket

oldott, ezúttal igen méltatlan módon, az épület hátsó bejáratán keresztül. Egy szutykos mellékutcába jutott, amely aligha javíthatott a hangulatán. Mélyen a homlokába húzott kalappal vergődött el újabb menedékéhez, a Kutya és galamb fogadóhoz. Már órák óta itt bujdokolt egy sötét sarokban.

Másképpen kifejezve csapdában csücsült. Ha egy vonzó pincérlány szép szemeket meresztett rá, rendszerint

örömmel vette szemügyre a bájait. De ez a bizonyos szőkeség ezen a napon már nemének tizennegyedik képviselője volt, aki Nick bájait vette teljesen leplezetlenül szemügyre, és lassan kezdett elege lenni.

A

15

Mogorván bámult először rá, aztán a sörére és egyre ingerültebb és bosszúsabb lett.

– El kell tűnnöm ebből az átkozott városból! Az asztal másik végén felhangzó mély, dörgő nevetés egy cseppet

sem vidította fel. – Egy percig se hidd, hogy ha akarnálak, ne tudnálak

visszaküldeni Törökországba – morogta Nick. – Ne tedd! Nem szívesen hagynám ki ennek a vígjátéknak az

utolsó felvonását. – Durukhan, hű barátja és társa, megfordult, sötét szemét a fiatal nőn legeltetve. – De kár, engem egy pillantásra sem méltat!

– Okos lány. – Az a valószínűbb, hogy mindent elhisz, amit a női

magazinokban olvas. – Rock – ez volt Durukhan keresztneve – felnevetett, amikor Nick csak még jobban elkomorult. – Ne csináld már Nick, mi ebben az annyira szörnyű? A londoni nők már rég tisztában vannak a te… adottságaiddal.

Nick lelki szemei előtt felrémlettek a nagy halomban álló meghívók, amelyek otthon várták, olyan családoktól, ahol házasulandó lány akadt. Nagyot kortyolt az italából, letette az ónkorsót az asztalra, és ezt dünnyögte:

– Hiszen éppen ez a legrosszabb! – Én a te helyedben kihasználnám a helyzetet. Most minden nőt

megkaphatsz, akit csak akarsz. Nick jéghideg pillantást vetett a barátjára. – Köszönöm szépen, de ezen a téren az átkozott cikk nélkül sem

szenvedtem hiányt. Rock válaszul csak halkan dünnyögött valamit, megfordult és

intett a fiatal felszolgálónak, aki úgy pattant oda, mint a kilőtt nyíl. Mélyen az asztal fölé hajolt, hogy bemutassa Nicknek kerekded idomait, majd halkan így búgott:

– Óhajt valamit, mylord? – Így is mondhatjuk – jött Rocktól a válasz. Az arcátlan hölgyemény leült Nick ölébe és hozzádörgölőzött.

16

– Mindent meg tudok adni neked, amit csak kívánsz, drágám. Bármit, amit csak akarsz.

Nick levette a nő karját a válláról és kihalászott egy öt shillingest a zsebéből.

– Csábító ajánlat, az egyszer szent – mondta, a kezébe nyomta az érmét és felemelte az öléből. – Sajnos csak még egy sört kérek. Ma este máshol keress magadnak társaságot.

A hölgy egy pillanatra láthatóan csalódottnak tűnt, majd a tekintete Rockra vándorolt, és elismerő pillantással nyugtázta széles mellkasát, barna bőrét, erős karját.

– És te velem tartasz? Vannak olyan lányok, akik nem szeretik az ilyen sötét bőrű fickókat, de én azt hiszem, hogy mi ketten jól kijönnénk.

Rock nem mozdult, de Nick látta, hogy a tartása megfeszült, amikor a nő ilyen nyíltan utalt külső adottságaira.

– Menj innen! – bökte ki és elfordult. A nő a kettős visszautasítástól sértetten elvonult, Nick reményei

szerint azért, hogy sört hozzon nekik. Ahogy körülnézett, látta, hogy azonnal újabb nők célkeresztjébe került.

– Ezek olyanok mind, mint a ragadozó állatok. – Csak üdvözölni lehet, ha a bulan végre megtudja, hogy milyen

az, ha őrá vadásznak. Nick fintorgott a szó hallatán. Ez volt a neve Törökországban, de

már évek óta nem hívta senki bulannak, azaz vadásznak. Időközben a név el is veszítette a jelentését, már csak a múlt emléke volt azokból az évekből, amelyeket Keleten, az Oszmán Birodalom mélyén töltött, ahol a valódi nevét nem ismerték, csak a tehetségét használták, amely végül a végzetévé vált.

A sors iróniája, gondolta, hogy a törökországi időszak akkor ért váratlan véget, amikor egy nő kivetette a hálóját a bulanra, ő pedig elkövette azt a hibát, hogy engedte, hogy a nő rabul ejtse. A szó szoros értelmében.

17

Huszonkét napot sínylődött egy török börtönben, akkor szabadította ki Rock és csempészte Görögországba, ahol Nick a bulantól örökre búcsút vett.

Többnyire örült annak, hogy békésen éldegél Londonban, és csak a birtokával meg a régiségeivel törődik. De időnként már hiányzott neki a régi élete.

Határozottan jobban szeretett vadászni, mint ha rá vadásztak. – A nők mindig így viselkednek a jelenlétedben – zökkentette ki

Rock a töprengéséből. – Csak ma érzékenyebb vagy erre. Nem mintha érteném, hogy mit esznek egy ilyen rond…

– Kérsz egy verést? Rock szélesen elvigyorodott. – Egy kocsmai verekedés aligha számít elfogadható viselkedésnek

az úriemberek díszpéldányától. – Megéri a kockázatot, hogy ezt a vigyort lemossam az arcodról. Rock nevetett. – Úgy tűnik, hogy elhomályosítja az agyadat ez a fokozott

érdeklődés, ha tényleg azt hiszed, hogy engem meg tudsz verni. – Ahogy az asztalra támaszkodva előredőlt, még hangsúlyosabbá vált nagy termete. – Hová lett a humorod? Pompásan szórakoznál, ha mindez velem történne. Vagy a testvéreddel.

– De velem történik. – Nick körbenézett a helyiségben és felsóhajtott, amikor kinyílt az ajtó és látta, hogy egy magas, sötét hajú férfi lép be a fogadóba. A vendég megállt az ajtóban, tekintetével ő is végigpásztázta a zsúfolt pubot, mielőtt Nicket megpillantotta volna. Felderült az arca, és átfurakodott a tömegen.

– Ne fesd az ördögöt a falra… – szólt Nick, jelentőségteljes pillantást vetve Rockra. – Te tényleg azt akarod, hogy visszaküldjelek Törökországba, ugye? Titokban mindenáron ezt akarod elérni.

Rock is futó pillantást vetett a válla felett az érkezőre és vigyorgott.

– Csúnya dolog lett volna a részemről, ha kihagyom ebből a mókából.

18

– Hogy te milyen figyelmes vagy! – felelte Nick szárazon. – Micsoda szerencse! Álmodni sem mertem volna, hogy csak a

közelébe kerülhetek a londoni lordok legpompásabb példányának! – szólalt meg egy mély, vidám hang. Nick ikertestvére, Gabriel St. John, Ralston márki lépett az asztalukhoz. Rock örömében felugrott, hátba veregette Gabrielt és invitálta, hogy foglaljon helyet a körükben. Ralston leült, majd így folytatta: – Bár gondolhattam volna, hogy itt talállak… – hatásszünetet tartott. – Vagyis hogy itt bujkálsz, te gyáva nyúl.

– Éppen azt fejtegettem neki, hogy akkor bezzeg pompásan szórakozna az ön kínlódásán, ha önt kiáltották volna ki London legvonzóbb férfijának – mondta Rock nevetve, mire Nick morcosan felvonta a szemöldökét.

Gabriel vigyorogva hátradőlt. – Az biztos. De most úgy tűnik, hogy nem vagy valami vidám

hangulatban, drága öcsém. Mi a baj? – Minden bizonnyal azért jöttél, hogy kárörvendőn vigyorogj a

helyzetem miatt – morogta Nick. – Nincs jobb dolgod? Miért nem maradtál otthon és leled örömödet fiatal arádban?

– Nála nagyobb örömöt semmi nem okoz – felelte Gabriel ellágyulva. – De ma szó szerint kitett otthonról, hogy keresselek meg. Csütörtökön nagy vacsorát rendez és rátok is számít. Elviselhetetlen számára a gondolat, hogy Lord Nicholas magányosan, egyedül járja az utcákat és feleség után sóvárog.

Rock vigyorgott. – Valószínűleg pontosan ezt tenné, ha nem hívnátok meg. Nick szándékosan nem hallotta meg a megjegyzést. – Callie ilyen szemetet olvas? – Azt feltételezte, hogy a sógornője

felette áll az ilyen dolgoknak. Ha ő is olvassa a Gyöngyök és pelerineket, akkor tényleg nincs menekvés.

Gabriel előrehajolt. – Eláruljak nektek valamit? Az e heti számot mindannyian

elolvastuk. Nick, gratulálok, hogy valamelyest helyreállítottad a St. John név régi fényét.

19

Éppen ebben a pillanatban jött vissza a pincérlány és tette le a frissen töltött korsókat az asztalra. Meglepetés, majd öröm villant fel a szemében, amikor pillantása Nickről Gabrielre vándorolt, majd vissza. Ritkán látni ikreket, ezért a St. John fivérek mindig magukra vonták a tekinteteket, ha együtt mutatkoztak. De Nicknek lassan kezdett elege lenni a felhajtásból, és elfordult. Gabriel busás borravalót adott a lánynak, majd így szólt:

– Persze meg lehet érteni, hogy azok a nők, akik utánam epekednek, teljesen magukon kívül vannak, ha kapnak egy második esélyt. Igaz, hogy te nem vagy márki, de legalább majdnem olyan jóképű vagy, mint én.

Nick látható ingerültséggel nézett a testvérére és a barátjára, akik felszabadultan nevettek. A kupáját felemelve így szólt:

– Menjetek a pokolba! A testvére is megemelte a söröskorsóját. – Szívesen megnéznélek egy ilyen szorult helyzetben. Tudod,

Nick, nem az a legrosszabb dolog a világon, ha az ember jó partinak számít. Biztosíthatlak arról, hogy a házasság egyáltalán nem az a börtön, aminek egykor tartottam. Sőt, nagyon is élvezetes dolog.

Nick hátradőlt. – Callie nagyon megszelídített téged, Gabriel. Már nem

emlékszel, mennyire meggyötörtek a figyelmedre áhítozó, rámenős anyukák és édes leánykáik?

– Alig dereng valami – legyintett mosolyogva a testvére. – Valószínűleg mert Callie volt az egyetlen, akit nem ijesztettek el

a kicsapongásaidról és erkölcstelenségedről szóló híresztelések – mondta Nick. – Az én jó hírem kevésbé hever romokban, mint a tied akkor, ezért sajnos értékesebb fogásnak számítok.

– Én csak annyit akartam mondani, hogy a házasság jót tenne neked.

Nick olyan hosszan bámulta szótlanul a sörét, hogy már azt hihették, nem felel, de aztán mégis megszólalt.

– Szerintem mindnyájan tisztában vagyunk azzal, hogy a házasság nem nekem való.

20

– Csak emlékeztetni szeretnélek arra, hogy korábban ezt rólam is el lehetett mondani. Nem minden nő olyan, mint az az alattomos bestia, aki miatt majdnem fűbe haraptál Törökországban – dünnyögte válaszul Gabriel.

– Nem ő volt az első – emlékeztette Nick a fivérét, és nagyot kortyolt az italából. – Köszönöm, de megtanultam, hogy a nőismerőseimmel kialakított kapcsolataim a legszükségesebbre korlátozódjanak. Csak röviden és érzelmek nélkül.

– Én a rövidséggel annyira azért nem vágnék fel – évődött Rock Gabrielre kacsintva, majd Nick felé fordulva folytatta. – St. John, neked nem azokkal a nőkkel van bajod, akik utánad loholnak, hanem azokkal, akik után te loholsz. Ha nem hagynád, hogy az áldozat szerepét játszó nők olyan könnyen elcsábítsanak, akkor biztosan több szerencséd lenne a szebbik nemnél.

Rock ezzel semmi újat nem mondott neki. Nick maga is tudta, hogy mindig is vonzódott a bajban lévő nőkhöz. Ők voltak a gyengéi, és ez az élete során több bosszúságot, mint örömet okozott neki, de mégis képtelen volt ellenállni nekik.

Ezért távolságtartó lett a nőkkel szemben. Világos szabályokat állított fel: nem tart szeretőket és szó sem lehet rendszeres légyottokról. Feleségről pedig végképp nem.

– Nos, így vagy úgy – Gabriel újra könnyedebb hangot ütött meg –, én mindenesetre pompásan fogok szórakozni a téged fényező hírek miatti vesszőfutásodon.

Nick ivott egy korty sört, félretolta a kupát és hátradőlt, kezét az asztalon hagyva.

– Sajnos ki kell ábrándítsalak. Nem áll szándékomban semmilyen vesszőfutásban részt venni.

– Valóban? Akkor hogyan akarod elkerülni a londoni hölgyeket, a legkiválóbb férfivadászokat?

– Nem lesz mire vadászniuk, ha a zsákmányuk elhagyja a vadászterületüket – jelentette ki Nick.

– El akarsz utazni? – Gabriel szemmel láthatóan nem örült. – Hová?

21

Nick vállat vont. – Már így is túl sok időt töltöttem Londonban. Talán a

kontinensre. Vagy vissza Keletre. Vagy Amerikába? Rock, már hónapok óta égsz a kalandvágytól. Hová szeretnél utazni?

– Keletre nem – felelte Rock határozottan. – Legutóbbi keleti utunk élénken él az emlékezetemben, és a megismétlése kevéssé tűnik vonzónak a számomra. Azt a vidéket egy időre nagy ívben elkerülném.

– Ebben igazad van – felelte Nick. – Akkor irány Amerika! Gabriel a fejét rázta. – Akkor legalább egy évig távol lennél. Elfelejtetted, hogy van

egy húgunk, akit éppen csak bevezettünk a társasági életbe, és udvarló kellene neki? Nem válhatsz egyszerűen kámforrá és hagyhatsz rám mindent, csak azért, mert félsz egy maroknyi hölgy fokozott érdeklődésétől.

– Egy maroknyi!? – tiltakozott Nick. – Rajokban támadnak! – Kis szünetet tartott, közben a lehetőségeit mérlegelte. – Mindegy, hová megyek, csak ne legyenek ott nők.

– Egyáltalán egy se? – kérdezte Rock aggódva. Nick az este folyamán most nevette el magát először. – Természetesen azért ez így túlzás. De túl nagy kívánság, ha

olyan nőt nem akarok látni, aki olvasta ezt az ostoba magazint? – Gyaníthatóan igen – mondta Gabriel jelentőségteljes

hanghordozással. – St. John. A név hallatára mindhárman megfordultak. A jól megtermett

Leighton herceg lépett az asztalukhoz. Ha nem angol herceg lett volna, akkor akár vikingnek is elment volna: magas, széles vállú, szőke hajú férfi volt, kőarcán csak ritkán jelent meg mosoly. Ma a szokottnál is érzelem mentesebbnek tűnt.

– Leighton! Foglalj helyet körünkben! – Nick a lábával odahúzott egy széket a szomszédos asztaltól. – Ments meg engem ezektől a szörnyetegektől!

22

– Nem maradhatok sokáig – szólalt meg a herceg kissé barátságtalanul. – Beszélni akarok veled.

– Ma mindenki vele akar beszélni, főként a londoni hölgyek – vetette közbe nevetve Gabriel.

A herceg elengedte a füle mellett a megjegyzést, leült a felajánlott székre és a kesztyűjét letette a karcolásokkal teli faasztalra. Nick felé fordult, szinte kizárva Rockot és Gabrielt a társalgásból.

– Azt hiszem, nem lesz ínyedre, amit kérni akarok tőled. Barátja gondterhelt arcát látva Nick leintett egy pohár whiskyvel

arra járó pincérlányt. – Arról van szó, hogy meg kellene Nicket házasítanunk? –

érdeklődött Gabriel. Leighton szemmel láthatóan meghökkent. – Nem, dehogy. – Akkor bármit kérhet tőle, örülni fog neki. A herceg egy korty whiskyvel próbált erőt gyűjteni. Nick

tekintetében láthatta az érdeklődést. – Ebben én nem lennék annyira biztos. Mert nem Nick, hanem a

bulan miatt jöttem. Bejelentését az asztalnál hosszú hallgatás fogadta. Rock és

Gabriel feszülten és szótlanul figyelte Nicket. Ő előrehajolt, az asztalra támaszkodott, ujjbegyeit egymáshoz érintette. Amikor végre megszólalt, halkan, megfontoltan beszélt, közben nem vette le a pillantását Leightonról.

– Tudod, hogy már nem foglalkozom ilyesmivel. – Tudom. És nem kérnélek meg rá, ha nem lenne szükségem rád. – Kiről van szó? – A húgomról. Eltűnt. Nick hátradőlt. – Nem kutatok fel olyanokat, akik elszöktek otthonról, Leighton.

Fordulj a Bow Streethez, a rendőrséghez! Leighton hűvös arckifejezését mintha elfújták volna.

23

– Az isten szerelmére, St. John! – fortyant fel. – Gondolkozz már egy cseppet! Egy pillanat alatt megjelenne a hír az összes újságban. Nekem a bulan kell.

Nick a szó hallatán visszahőkölt. Nem akart többé vadász lenni. – Nem, már nem foglalkozom ilyesmivel – ismételte meg. – Te is

tudod. – Akármennyit kérhetsz, kifizetem. Erre Ralston hangosan elnevette magát, mire a herceg felmordult. – Mi ezen az ennyire nevetséges? – Már önmagában az a gondolat, hogy az öcsém fizetséget

fogadna el. Nem hinném, hogy ezzel az ajánlattal kedvet csinált az ügyéhez.

– Ön is tudja, Ralston, hogy az ikrek közül soha nem ön volt az, akit kedveltem.

– A legtöbben így vannak velünk – felelte lazán Ralston. – Biztosíthatom arról, hogy ezzel nem okoz nekem álmatlan éjszakákat. Sokkal inkább azon csodálkozom, hogy odáig leereszkedik, hogy egyáltalán szóba áll az olyanokkal, mint mi.

– Gabriel, most már elég legyen – szakította félbe fivérét Nick, még mielőtt az túl mélyre ásott volna a múltjukban.

Leightonban mindenesetre volt annyi jóérzés, hogy elpirult. A két St. John, bár arisztokrata volt, évekig a fiatal Leighton

gúnyolódásainak kereszttüzében állt. A Ralston-házat megrázó botrány, hogy az ikrek épp csak betöltötték a tízet, amikor az anyjuk elhagyta őket és a férjét, bizonyos körökben még mindig okot adott a megvetésükre. Leighton, akivel együtt jártak Etonba, egyetlen alkalmat sem mulasztott el, hogy az orruk alá ne dörgölje anyjuk gyalázatos viselkedését.

Egészen addig, míg egy napon túl messzire ment, és Nick jól helyben nem hagyta.

Etonban egyáltalán nem nézték örömmel, hogy egy márki kisebbik fia elpáholt egy herceget. Nicket minden bizonnyal eltanácsolták volna az iskolából, ha nem lett volna az ikertestvére, aki kiállt helyette. A jövendőbeli Ralston márkit az iskolaév vége

24

előtt egy megrovással hazaküldték, Leighton és Nick pedig kelletlenül békét kötött, és senki sem vett észre semmit.

A békéből valamiféle barátság alakult ki, amely az utolsó etoni évek alatt virágzott, majd kissé szünetelt, amikor Nick évekig a kontinensen csavargott. Leighton ekkor már megkapta a hercegi rangot, és a vagyona nem kis mértékben járult hozzá Nick és Rock expedícióihoz a Kelet sötét csücskeibe.

Leighton nélkül biztosan nem létezett volna bulan sem. De életének ezt a szakaszát már maga mögött tudta. – Mit tudsz róla? – Nick… – szólalt meg Rock, aki eddig csak hallgatott, de Nick

felemelt kézzel elhallgattatta. – Csak puszta kíváncsiságból kérdezem. – Mindössze annyit tudok, hogy nyomtalanul eltűnt. Valamennyi

pénzt magával vitt és néhány olyan dolgot, ami fontos volt a számára.

– De miért ment el? Leighton a fejét rázta. – Nem tudom. – Mindig van valamilyen ok. – Lehet, de én nem tudom, hogy mi az. – És mikor történt? – Két hete. – És miért csak most jössz hozzám? – Bathban akarta meglátogatni az unokanővérét. Csak tíz nappal

később derült ki, hogy hazudott. – És a szobalánya? – Annyit sikerült nagy nehezen kiszednem belőle, hogy Georgiana

északra ment, de többet nem tud ő se. A húgom nagy körültekintéssel minden nyomot megsemmisített.

Nick lazán hátradőlt, de a látszat csalt. Égett a tettvágytól és az agya villámgyorsan dolgozott. Biztos, hogy segített valaki a lánynak. És valószínűleg még mindig segít, különben rég feladta volna és visszatért volna a bátyjához. Több év is eltelt azóta, hogy utoljára

25

nyomozott valaki után, és ezalatt már majdnem elfelejtette, hogy milyen izgalommal töltötte el minden újabb megbízás.

De ennek már vége. Látta Leighton szemében az aggodalmat. A húgomról van szó, Nick. Nem kérnélek meg rá, ha látnék más

lehetőséget. Szavai mélyen megérintették Nicket. Neki is volt egy húga, akiért

bármire képes lett volna. Az ördögbe! – Mylord? – szólalt meg egy bátortalan női hang a háta mögül. Nick megfordult, és két fiatal lányt látott, akik ácsingózva néztek

rá. – Igen? – kérdezte gyanakodva. – Mi… – kezdte az egyikük, de belevörösödött és elhallgatott. A

barátnője vihogva bökdöste. – Igen? – Mi… rajongók vagyunk. Nick pislogott. – Rajongók? – Igen, a maga rajongói. – Az enyémek? – Természetesen! – Most a másik lány lépett előre, sugárzó

szemmel nézett rá, és valami olyasmit nyújtott felé, ami kísértetiesen hasonlított a…

Nick halkan káromkodott. – Aláírná a magazinunkat? Nick tiltakozva emelte fel a kezét. – Megtenném, kedveseim, de látjátok, mi ikrek vagyunk és nem a

megfelelő személyt választottátok. – Gabrielre mutatott. – Ő Lord Nicholas.

Rock halkan nevetett, amikor a lányok Ralston márkira néztek, aki zsákmányuk tökéletes, ha nem még lélegzetelállítóbb másolata volt.

Gabriel rögtön feltalálta magát a szerepében, és sugárzó mosollyal fordult hozzájuk.

26

– Részemről a megtiszteltetés, ha a szignómmal láthatom el a magazinotokat. – Fogta a lapot és a tollat, majd így folytatta: – Be kell valljam, hogy ez az első alkalom, hogy a fivérem jelenlétében magamra tudom vonni hölgyek figyelmét. Köztudomású ugyanis, hogy kettőnk közül Ralston számít a vonzóbbnak.

– Ez egyáltalán nem igaz! – tiltakoztak a lányok. Nick a szemét forgatta. – De, de, kérdezzetek csak meg bárkit, akit akartok. A márki a

férfinem igazán pompás példánya. Biztosan hallottatok már róla. – Nyerő mosollyal nézett rájuk. – Na, nyugodtan bevallhatjátok. Nem fogok megsértődni. Végül is már hozzá vagyok szokva.

Gabriel felemelte a magazint, hogy mindannyian láthassák a címlapot: Exkluzív kiadás! London független lordjai!

– Nem csodálatos? Olyan jó, hogy végre írnak arról, hogy feleséget keresek.

A lányok majdnem belehaltak az örömbe. Nick már kevésbé volt jó hangulatban, amikor Leightonhoz

fordult. – Azt mondtad, hogy északra? – Igen. – Ez így elég tág fogalom. Hetekig is eltarthat, míg megtaláljuk –

figyelmeztette barátját Rock. Nick a lányokat nézte, akik olyannyira izgatottan várták az

autogramját, aztán az asztaltársasága felé fordulva, mosolyogva így szólt.

– Azt hiszem, egy időre boldogan eltűnnék innét.

27

2. fejezet

Townsend Park Dunscroft, Yorkshire

fiatal lány sápadtan és kimerülten ült az alacsony, keskeny ágyon. Annyira fiatalnak tűnt, hogy még első bálozó sem

lehetett. Ehhez képest négynapi utat tett meg egyedül postakocsival, hogy az éjszaka kellős közepén idegeneknél keressen menedéket.

Amikor Isabel belépett a szobába, a lány szeme tágra nyílt a rettegéstől, felállt és kis utazótáskáját szorosan magához szorította.

– Ön tehát Georgiana – szólt Isabel mosolyogva. A lány nem mozdult és az arckifejezése sem változott egy

jottányit sem. – Engem Isabelnek hívnak. Erre Georgiana kék szemében a csodálkozás fénye villant fel. – Lady Isabel? Isabel közelebb lépett és barátságosan mosolygott. – Pontosan. – De én azt hittem… – Ne folytassa, hagyja, hadd találgassak! – szakította félbe Isabel

nevetve. – Azt hitte, hogy idősebb vagyok? Öreg és ráncos? A lány visszafogottan mosolygott. Jó jel. – Igen, valami ilyesmi. – Akkor a meglepődését bóknak tekintem.

A

28

A lány letette a táskáját és pukedlizett egyet. Isabel tiltakozott. – Kérem, ne tegye, különben szörnyű öregnek fogom érezni

magam! Foglaljon inkább helyet! – Húzott magának egy faszéket, és ő is leült. – Itt keveset adunk a formaságokra. Ha pedig adnánk, akkor nekem kellene ön előtt meghajolnom. Végül is én csak egy gróf lánya vagyok, míg ön…

Georgiana szomorúan rázta a fejét. – Már nem. A lánynak honvágya van. Amit a Townsend Park birtokra érkezőkről csak ritkán lehetett

állítani. – Hogy talált ránk? – A barátnőm… szóval valaki mesélte, hogy ön befogadja a fiatal

nőket. Azt mondta, hogy ön tud nekem segíteni. – Isabel bátorítóan bólintott. – A fivérem. Nem mondhattam el neki… – Ekkor megtört a hangja és egy szót sem tudott kinyögni.

Isabel előrehajolt és megfogta hideg, reszkető kezét. – Ne beszéljen róla, ha még nem képes rá. Tudom, hogy néha jobban esik hallgatni. Georgiana nagy, könnyes szemmel nézett rá. – A barátnőm… azt mondta, hogy ön gondoskodik rólunk. Isabel bólintott. – Igen, így van. – Úgy tűnt, hogy nagy kő esett le a lány szívéről.

– Hosszú utat tett meg. Próbáljon meg egy kicsit aludni. Holnap, reggeli után majd elmesélheti, ami a szívét nyomja.

Néhány perc múlva Georgiana már a frissen keményített paplan alá bújt. Ágya minden bizonnyal sokkal egyszerűbb lehetett, mint amihez Leighton herceg testvéreként hozzászokhatott. Isabel megvárta, míg elaludt, majd hangtalanul kisurrant.

A folyosón már feszült kíváncsisággal vártak rá. – Elaludt? – érdeklődött fojtott hangon Lara, Isabel unokahúga,

egyben legjobb barátnője.

29

Isabel bólintott, halkan behúzta maga után az ajtót, és csak azután fordult a köréje gyűlt kíváncsiskodókhoz.

– Miért van itt sötét? – Mert nincs pénzünk gyertyára. Jaj, persze. – Ő tényleg egy herceg húga? – tette fel Jane suttogva a költői

kérdést. – Egyáltalán nem szabadna, hogy számítson, hogy ki ő – vetette

ellen Gwen, a szakácsnő. – Szüksége van ránk. Minden lányt befogadunk, akinek szüksége van ránk.

– Nem maradhat itt – jelentette ki Kate kerek perec és egyetértést várva körülnézett.

– Talán ezt máshol is megbeszélhetnénk – vetette fel Isabel egy pillantást vetve az alvó Georgiana szobájára, majd előreindult a folyosón.

– Nem maradhat itt! – suttogta Kate nyomatékosan. – Ezt már mondtad – felelte Isabel szárazon. – Valóban hatalmas kockázattal jár – vélekedett Jane is, amikor

felértek a lépcsőn, de csak azt mondta ki hangosan, amivel Isabel maga is tökéletesen tisztában volt. Már magára a gondolatra heves szívdobogást kapott az idegességtől.

Természetesen nagy kockázattal járna. Leighton herceg Anglia egyik legbefolyásosabb embere volt, és a húgának nem lehet csak úgy, a herceg tudomása nélkül menedéket nyújtani.

Ez romba döntheti James jövőjét. A fivére volt most a gróf. Még épphogy betöltötte a tízet, de az

apja rossz híre miatt már épp elég teher nehezedik a vállára. Ha Leighton herceg megtalálja a húgát Townsend Parkban, és ezen felül még felfedezi azokat a nőket is, akik Reddich gróf védelme alatt találtak menedékre, abból akkora botrány kerekedne, amit James már nem úszhatna meg ép bőrrel.

Igazuk van a többieknek. Nem tarthatja itt a lányt. Felelőtlenség lenne. Mindenkit veszélybe sodorna vele.

30

Isabel sorban végignézett a többieken. Mindegyikük hasonló körülmények között került Townsend Parkba, mint Georgiana. Tulajdonképpen egyiküket sem lett volna szabad befogadnia. De mégis megtette. Végül a tekintete az unokahúgán állapodott meg.

– Lara, neked mi a véleményed? Lara kissé tétovázott, és alaposan megfontolta a szavait. – Ismerem a szabályokat, Isabel. Ismerem a mottónkat. De egy

herceg… Szükségtelenül keltenénk gyanút. Mi van, ha már keresik a lányt? És mi lesz, ha itt megtalálják?

Isabel visszanézett a szoba felé, ahol az alvó lányt hagyta. – Inkább az a kérdés, hogy mikor kezdik el itt keresni. Hercegek

húgai rendszerint nem tűnnek el nyomtalanul. – Szünetet tartott, de aztán folytatta: – Kisbabát vár.

Jane halkan füttyentett. – Elmondta? – kíváncsiskodott Gwen. – Nem volt rá szükség. – Nos – szólalt meg Lara –, akkor természetesen nem utasíthatjuk

el. Kate nem értett egyet vele. – Az ördögbe, ő nem egy egyszerű kereskedőlány vagy

kocsmárosné, még csak nem is egy kis vidéki nemes lánya. Ő valódi arisztokrata! Nemes a köbön! Oda kellene visszaküldenünk, ahonnan jött: a méltóságos kis családjához.

– Kate, egy arisztokrata család nem mindig egyenlő a mennyországgal. Tudom, hogy miről beszélek. – Isabel a lány szeme körüli sötét karikákra gondolt, beesett arcára, amely minden szónál ékesebben beszélt arról, hogy mekkora bajban van ez a titokzatos fiatal nő.

Ez a lány kétségbe volt esve, és egy szál magában volt a világon. Ennyi ok elég volt Isabelnek. – Még egy lányt sem utasítottam el és biztos, hogy nem most

fogom ezt elkezdeni. Addig marad, ameddig szeretne. Dolgozni fog. Jamesnek új nevelőnőre van szüksége és biztos vagyok benne, hogy erre a feladatra alkalmas lesz.

31

– Jól megnézted magadnak ezt a nőt? Ez még életében nem dolgozott egy napot se! – morgolódott Kate.

Isabel mosolygott. – Éppúgy, ahogy te sem, amikor idejöttél. Ma pedig már minden

londoni lovászfiút lepipálnál. Kate végigsimított bricsesznadrágján és elkapta a tekintetét. – Egy herceg húga, fúj – dünnyögte. Isabel végignézett a köréje gyűlt nőkön: Jane, a komornája, olyan

játszi könnyedséggel vezette a ház ügyeit, mint egy férfi, akit évekig képeztek erre, Gwen, a szakácsnője, fel tudta volna venni a versenyt London legjobb szakácsaival, amire nagyon büszke is volt, Kate, az istállómestere pedig úgy bánt a lovakkal, hogy az ascoti zsokék is belesárgultak volna az irigységbe. Mindnyájan teljesen hasonló körülmények között jöttek Townsend Parkba, mint Lady Georgiana, és kaptak szállást, ellátást, valamint új esélyt a jövőre.

És hittek Isabelben, hogy minden kihívásnak meg fog tudni felelni.

Ha tudnák… Ő is éppen annyira félt és volt tele kétségekkel, mint ők. Mély levegőt vett, és próbált úgy beszélni, hogy minél

magabiztosabbnak tűnjön. Lelke mélyén azért fohászkodott, hogy higgyenek neki.

– Szüksége van a Minerva-házra. És a Minerva-ház fel fog nőni ehhez a kihíváshoz.

Reményem szerint.

Isabel kinyitotta a szemét, és felegyenesedett a székben. Lara unokahúga állt a gróf íróasztala előtt. – Jó reggelt! Isabel futó pillantást vetett az ablak felé; kint a sugárzóan kék ég

hirdette, hogy már régen nappal van. – Elaludtam – mondta unokahúgára nézve. – Azt látom. Az ágyadban nem lett volna kényelmesebb?

32

Isabel hátrahajtotta a fejét. A tarkója és a válla annyira elgémberedett, hogy fájt.

– Túl sok dolgom van. – Leszedett egy papírfecnit az arcáról, ami az éjszaka rátapadhatott.

Lara egy teáscsészét tett az íróasztalra, majd leült vele szemben. – Mi lehet annyira fontos, hogy emiatt feláldozod az éjszakai

pihenést? – Egy pillanatra elhallgatott, mert valami magára vonta a figyelmét. – Tintás az arcod.

Isabel megtörölte az arcát és egy pillantást vetett a papírra, amelyet az imént szedett le magáról. Az éjszaka írt lista állt rajta.

Hirtelen összerándult a gyomra. Elsimított egy gesztenyevörös tincset a homlokából és visszadugta

a helyére, egy feszes, praktikus kontyba. Bűntudata támadt, amikor arra gondolt, mennyi mindent akart múlt éjjel, egy rövid szundikálás után elintézni.

Tervet kellett volna készítenie arról, miként garantálhatná a lányok biztonságát a jövőben. Levelet kellett volna írnia az apja ügyvédjének, hogy meggyőződjön arról, hogy valóban nincs félretett pénz James taníttatására. Írnia kellett volna a dunscrofti ingatlanirodába is, hogy kezdjenek keresni egy új házat. És nem utolsósorban bele kellett volna kezdenie a tetőfedésről szóló könyvébe, amire hamarosan égető szüksége lehet.

Ezek közül semmit nem intézett el. Helyette aludt. – Ki kellene pihenned magad. – Elég volt már a pihenésből. – Isabel nekilátott az íróasztalán

lévő iratok szortírozásának. Közben észrevett egy borítékkupacot, amely előző este még nem volt ott. Felemelte a leveleket és futó pillantást vetett az alattuk megbúvó női magazinra, amely a lányoknak érkezett. – Exkluzív kiadás! London független lordjai! – hirdette a feltűnő címlap. Isabel ingerülten felnézett, és a leveleket átrakta egy másik halomba.

– Ma jöttek a reggeli postával. Mielőtt kinyitod őket… Isabelnek már a kezében volt a papírvágó kés és kérdőn nézett

unokatestvérére.

33

– Igen? – Beszélnünk kellene Jamesről. – Mit csinált már megint? – Lóg az óráiról. – Nem vagyok meglepve. Beszélni fogok vele. Látta már az új

nevelőnőjét? – Bizonyos értelemben igen. – Hogy érted ezt, Lara? – hördült fel idegesen Isabel. – Kate rajtakapta, hogy fürdés közben leskelődik. Isabel előredőlt. – Feltételezem, hogy nem Kate-et leste meg fürdés közben. Lara nevetett. – Képzeld csak el, mi lett volna a vége! Kate élve nyúzta volna

meg! – Nos, lehet, hogy én fogom megnyúzni. Te jó ég, valójában már

ő a gróf! De akkor legalább úgy is kellene viselkednie! Fürdő lányok után leskelődni… Hogy mi üthetett belé…?

– Lehet, hogy gróf, Isabel, de már nem annyira kisfiú. Nem gondolod, hogy bizonyos mértékű kíváncsiság teljesen természetes?

– Olyan házban nőtt fel, ahol csak nők vették körül. Azt hittem, teljesen közömbös irántuk.

– Úgy tűnik, hogy egyáltalán nem. Szüksége lenne valakire, akivel beszélgetni tudna az ilyen dolgokról.

– Velem beszélhet. Lara hitetlenkedve nézett Isabelre. – Isabel… – Pedig tényleg beszélhet! – Biztos, hogy csodás nővére vagy. De az ilyen dolgokat nem

tudja veled megbeszélni. Isabel hallgatott és az unokahúga szavain töprengett.

Természetesen igaza volt. James tízéves, és senkivel sem tud olyan dolgokról beszélni, ami a fiúkat foglalkoztatja. Egy férfira lenne szüksége, akivel ilyen… férfidolgokat meg tudna beszélni. Még egy ok, hogy miért kell végre iskolába mennie.

34

Sóhajtott. – Ki kell találnom valamit, hogy James iskolába járhasson.

Azonnal írok apám ügyvédjének. Nem mintha lenne pénzünk az iskoláztatására… – Eszébe jutott valami. – Talán nemsokára eljön a gyámja, akit apám nevezett ki, és talán ő majd beszél vele, mint férfi a férfival.

A gróf elhunytáról szóló hír óta egyfolytában arra vártak, hogy Lord Oliver Densmore bejelenti látogatását. De már egy hét is eltelt és még mindig nem hallottak semmit a titokzatos Densmore-ról, akit az apja a végrendeletében jelölt ki. Isabel titokban minden nap végén megkönnyebbülten sóhajtott fel, hogy a gyámról ma sem érkezett semmi hír.

De apja rendelkezése mégis Damoklész kardjaként lebegett felettük, mert feltételezhető volt, hogy ha a Lottólord Lord Densmore-t jelölte ki, akkor ő biztos olyan gyám lehet, akit jobb nagy ívben elkerülni.

– Lenne még valami. Hát persze. Mindig volt még valami. Isabel összerezzent. – Szintén Jamesszel kapcsolatban? – Nem, ezúttal rólad van szó. – Lara előrehajolt a székében. –

Tudom, hogy miért aludtál el tegnap itt az íróasztalnál, ahelyett hogy aludni mentél volna. Azért, mert aggódsz a jövőnk miatt, a pénzügyeink, James, a Minerva-ház miatt.

Isabel hiába rázta a fejét, Lara gyorsan folytatta: – Kérlek, ne sérts meg azzal, hogy úgy teszel, mintha nem tudnád,

miről beszélek! Egész életedben ismertelek, hat éve egy fedél alatt élek veled. Tudom, hogy mikor aggódsz.

Isabel mondani akart valamit, de inkább hagyta. Larának természetesen igaza volt. Aggódott. Aggódott azért, hogy a birtok borzalmas anyagi helyzete miatt nem tudja bentlakásos iskolába küldeni Jamest. Így az öccse nem tanulhatja meg mindazt, amit el kellene sajátítania ahhoz, hogy valamelyest helyre tudja állítani grófságuk megtépázott jó hírét. Aggódott amiatt, hogy James új

35

gyámja soha nem fog előkerülni, így az anyagi segítség is elmarad. De legalább ennyire félt attól is, hogy Densmore egy nap felbukkan és bezárja a Minerva-házat, és a nők, akikért olyan sok mindent tett, egyszerűen az utcára kerülnek.

A lányoknak szükségük van rá. Ezenkívül a tető beázott, a birtok nyugati határánál lévő kerítésen

át csak ezen a héten hét bárány szökött ki, és Isabelnek egy fillére sem volt, hogy ezeket a dolgokat rendbe hozza. Ha nem talál mielőbb megoldást, akkor el kell küldenie néhány lányt.

– Felteszem, hogy a gróf egy pennyt sem hagyott rád, ugye? – kérdezte Lara nyugodtan. Ő volt most az első, aki egyáltalán szóba hozta nagyon is kényes helyzetüket a birtokon.

Isabel a fejét rázta. A kérdés hatására csak nőtt benne a tehetetlenség.

– Minden elúszott. Minden, ami nem a jövőbeli Reddich grófi címmel járt együtt. Az apjuk sehogy nem gondoskodott a jövőjükről, az örököseiről.

Az ügyvédet, aki Townsend Parkban az apjuk halála utáni napon jelent meg, Isabel fél óra alatt meggyőzte arról, hogy tisztában van a birtok gazdasági helyzetével, és ezért nincs szüksége a felvilágosítására.

Nem olyan nehéz felfogni, hogy nincs pénzük és elszegényedtek. A Lottólord mindent eljátszott: a londoni házukat, a hintókat, a

bútorokat, a lovaikat… és a lányát is. Semmi sem maradt, csak ami Jamest a jog szerint megillette.

És amit Isabel kénytelen most pénzzé tenni. Mély szomorúság fogta el. A sors az öccsét sem olyan szülőkkel, sem olyan neveléssel nem

áldotta meg, ami a rangja szerint megillette volna. De legalább gróf. És Isabel mindent meg fog tenni, amire csak képes, hogy a

grófságot valahogy a felszínen tartsa. Egy halott gróf. Egy tízéves örökös. Egy omladozó birtok.

36

Két tucat száj, amit etetni kell, és amiről senkinek sem szabad tudnia.

Még soha életében nem érzett ilyen pánikot. Ha nem aludta volna át a fél éjszakát, akkor talán már készen

lenne a terv, amivel mindannyiukat megmentheti. Csak időre lenne szüksége. Behunyta a szemét és mély levegőt vett. – Ez nem a te gondod, Lara – mondta határozottan. Nem akarta,

hogy lássák rajta a kétségbeesést. – Mindent meg fogok tenni, hogy senki ne szenvedjen hiányt semmiben.

Lara pillantása megenyhült. – Tudom. Ebben egyikünk sem kételkedne egy pillanatig se. Persze hogy nem. Soha senki nem kételkedett abban, hogy ő

milyen erős. Még akkor se, ha minden egy hajszálon függött. Felállt és az ablakhoz lépett. Kinézett az egykor csodásan

zöldellő, termékeny birtokra. A szántóföldek parlagon hevertek, és a vadul burjánzó legelőkön az állatállomány is úgy megcsappant, hogy alig volt szóra érdemes.

– A lányok is aggódnak? – Nem. Azt hiszem, hogy fel sem merült bennük, hogy akár

mindannyian az utcára kerülhetnek. Isabel szíve hevesen vert, amikor kimondva hallotta saját

félelmeit. – Nem kerülnek az utcára. Soha többet ne mondj ilyeneket! Lara odalépett hozzá. – Persze hogy nem, tisztában vagyok vele. Pedig előfordulhat. A szavak kimondatlanul ott lógtak a

levegőben. Isabel olyan hirtelen fordult meg, hogy a szoknyája is megpördült. – Majd kigondolok valamit – bizonygatta Larának. – Kerítünk

majd valahonnan pénzt. Egy másik házba költözünk. Ez után egy csepp könnyet sem érdemes ejteni.

– Az lesz a második Minerva-ház – szólt Lara. – Pontosan.

37

– Ez óriási! – Ne érts csak azért egyet velem, hogy megnyugtass! –

morgolódott Isabel unokahúga kedveskedő hanghordozása miatt. – Igazad van – vélte Lara. – Egyébként van valami dugipénzed?

Ha nem tévedek, akkor nincsenek ingyen az olyan házak, ahol két tucat nő is eléldegélhet.

– Nahát, mit nem mondasz! A tervnek ezt a részét még nem dolgoztam ki teljesen. – Isabel keresztülment a szobán, de az ajtónál megállt és visszament az íróasztalhoz, amelynél a Reddich grófok már három emberöltő óta üldögéltek. Egy ideig szótlanul nézte a hatalmas asztallapon heverő papírokat. – Csak egyféleképpen tudunk pénzhez jutni – szólalt meg végül.

– Mégpedig? Isabel nagy levegőt vett. – Eladom a szobrokat. – A vér olyan hangosan áramlott a fülében,

hogy alig hallotta a saját szavait, és mivel nem hallotta őket, olyan volt, mintha nem is mondta volna ki azokat.

– Isabel! – Lara a fejét rázta. Kérlek, ne ellenkezz, most velem, Lara! Nincs erőm vitatkozni. – Butaság lenne őket megtartani. Senkinek sem okoznak örömöt. – Te szereted őket. – Ez olyan luxus, amit már nem engedhetek meg magamnak. – Nem. Azok a szobrok jelentik az egyedüli luxust, amiben valaha

is részed volt. Mintha ezt ő maga nem tudná nagyon is jól. – Tudsz jobb megoldást? – Talán… – Lara habozott. – Esetleg fontolóra vehetnéd, hogy…

talán férjhez kellene menned. – Most ezzel arra célzol, hogy hozzá kellett volna mennem

valamelyik címeres ökörhöz, aki az évek során felbukkant itt, azt állítva, hogy szerencsejátékban nyert és én vagyok a nyereménye?

Lara szemei nagyra nyíltak a felháborodástól.

38

– Dehogy! Nem hozzájuk. Senkihez, akit az apád ismert. Valami egészen másra gondoltam. Egy olyan férfira, aki… aki tényleg jó lenne. És ha még tehetős is lenne, annál jobb.

Isabel az előbb a keze ügyébe kerülő magazin után nyúlt. – Most ezzel azt pedzegeted, drága Larám, hogy én is vadásszak

le egy remek lordot? Lara elpirult. – Ne próbáld tagadni, hogy bármi kifogásod lenne egy jó partival

szemben! Isabel a fejét rázta. A házasság nem megoldás. Minden további

nélkül készen állt arra, hogy áldozatot hozzon a házért és a lakóiért, de saját magát, a szabadságát vagy az ép elméjét nem fogja feláldozni.

Önző. A szó beleégett, úgy visszhangzott a fejében, mintha nem évekkel,

hanem másodpercekkel ezelőtt mondták volna ki. Tudta, ha most becsukná a szemét, újra látná az anyját maga előtt, a szenvedéstől eltorzult arcát, ahogy úgy veti oda neki ezeket a szavakat, akár egy tőrt.

Hagynod kellett volna, hogy feleségül vegyen, te önző bestia! Akkor elkerültél volna ebből a házból. Az apád pedig itt maradt volna velem.

A fejét rázta, hogy megszabaduljon az emléktől és a torkát köszörülte, másképp a fájdalomtól nem tudott volna megszólalni.

– A házasság nem megoldás. Tényleg azt hiszed, hogy egy olyan valakiben, aki tudna segíteni nekünk, álmában is felmerülne, hogy a Lottólord huszonnégy éves lányát feleségül vegye? Aki mindennek a tetejébe még egyetlen londoni báltermet sem látott belülről az életében?

– De miért nem? – Butaság! Nincs megfelelő neveltetésem, tehetségem,

hozományom. Ellenben van egy házam, tele olyan nőkkel, akiknek a többsége a törvényt megszegve bujkál itt. Vajon ezt, kérlek, hogyan magyarázzam el egy jövendőbeli udvarlónak? – Lara tiltakozni akart,

39

de Isabel megelőzte. – Hallgass végig! Ez teljesen kizárt. Nincs olyan épeszű férfi, aki elvenne engem és magára vállalná a problémáimat. Őszintén szólva, még hálás is vagyok a sorsnak ezért. Valami mást kell kiötölnünk.

– Ha elmondod neki az igazságot és mindent megmagyarázol, akkor biztosan el fog venni, Isabel.

Hallgatás telepedett közéjük és Isabel megengedte magának, hogy ha csak néhány pillanat erejéig is, de arról álmodozzon, milyen lenne, ha lenne valakije, akivel meg tudná osztani minden titkát, aki segítene neki megvédeni a lányokat… és felnevelni Jamest. Aki levenné a nehéz terheket a válláról.

Hiábavaló gondolatok, melyeket gyorsan el is hessegetett. Ha megosztja valakivel a Minerva-házzal kapcsolatos gondjait, az egyben azt is jelentené, hogy megosztja a titkait. Azaz meg kellene bíznia valakiben.

– Már elfelejtetted, milyen szörnyű alakokat láttunk itt a Minerva-házban? Férjeket, akiknek el szokott járni a keze? Aljas fivéreket és nagybácsikat? Iszákos férfiakat, akik éhezni hagyják a saját gyerekeiket? Élükön az apámmal, aki képes volt arra, hogy eladja a gyerekeit annyi pénzért, hogy még egy estét végigszórakozhasson a városban, aki eltékozolta a vagyonát, a birtokát hagyta lerobbanni, az örököse jó hírét alaposan megtépázva? – Határozottan a fejét rázta. – Lara, ha egy dolgot megtanultam, akkor az az, hogy a legtöbb férfi teljesen használhatatlan. A kevés kivétel pedig aligha fog vénlánynézőbe Yorkshire-be vetődni.

– Nem mind olyan rossz… – utasította helyre gyengéden Lara. – Azok a lányok, akik a Minerva-házba jönnek, egyszerűen a legrosszabbakat fogták ki. De talán azok a férfiak, akik itt szerepelnek – a magazinra mutatott –, talán mások, jobbak.

– Ebben azért kételkedem. Legyünk végre őszinték: nem feltétlenül az a nőtípus vagyok, aki egy lordnál labdába rúghat, főként nem egy olyannál, akinek a különleges kvalitásait ez a magazin annyira magasztalja.

40

– Á, ez butaság! Csinos vagy, intelligens és hihetetlenül talpraesett. Egy gróf nővére, akinek szerencsére még nem volt alkalma arra, hogy tönkretegye a jó hírét – sorolta Lara lelkesen. – El tudnám képzelni, hogy London legnagyszerűbb lordjai vetélkednének érted.

– Akkor még nagyobb pech, hogy itt veszteglek Yorkshire-ben, Londontól kétszáz mérföldre. Valószínűleg már régen elkelt az összes mesés lord – olyan szerencsés fiatal hölgyek ejtették el őket, akiknek nem kellett két hetet várniuk a postakocsira, hogy az asztalukon heverjen a magazin.

Ezúttal Lara sóhajtott egy nagyot. – Jól van, lehet, hogy ezek a lordok már elkeltek, de talán a

magazin csak egy jel. – Egy jel? Lara buzgón bólogatott. – Arra gondolsz, hogy… – Isabel a nyakát nyújtogatta, hogy el

tudja olvasni a lap címét. – Arra gondolsz, hogy a Gyöngyök és pelerinek egy jel? Egyáltalán miért fizettünk elő erre a kacatra?

Lara legyintett. – A lányok szeretik. És igen, azt hiszem, hogy ez egy jel, hogy

fontolóra kellene venned a házasságot. Természetesen csak egy jószívű férfival. Aki mellesleg vagyonos.

Isabel igyekezett megértést tanúsítani. – Lara, tudom, hogy jót akarsz, de ha férjhez mennék, csak újabb

problémákkal kerülnénk szembe. De tegyük fel, ha nem így lenne, akkor is mit gondolsz, hány jószívű, vagyonos férfi áll lesben Dunscroftban azért, hogy véletlenül az utamba akadjon?

Kinyitotta a magazint, és átfutotta a Nicholas St. Johnról, a listán szereplő első lordról szóló cikket.

– Tessék, hallgasd csak ezt: Anglia egyik leggazdagabb főnemesének ikertestvére, maga is jelentős vagyonnal rendelkezik, kiváló lovas, verhetetlenül bánik a párbajtőrrel, és úgy tűnik, elég jóképű ahhoz, hogy a felső tízezerbe tartozó hölgyek a közelében repülősóért kiáltsanak. – Hatásszünetet tartott, és jelentőségteljes

41

pillantást vetett Larára. – A csodával határos, hogy a londoni hölgyek nem ájulnak el tömegesen, ha ő és a bátyja együtt mutatkozik a nyilvánosság előtt.

Lara vihogott. – A fivérek remélhetőleg a társadalom jó erkölcsére való

tekintettel nagy távolságot tartanak egymástól. – Nos, a férfinem eme remek példányaitól valóban ez lenne a

helyes hozzáállás. Várj csak, van itt még jobb is! – Isabel hangosan olvasta. – Lord Nicholas a férfinem valóban pompás példánya, sármos és vonzó, olyan titokzatos aura veszi körül, amely tisztelőit teljesen elbűvöli, és csak a szempillájukat képesek rebegtetni előtte. És a szeme, kedves Olvasó, a szeme! Olyan hihetetlenül kék! – Isabel felsóhajtott.

– Nem értem. Elárulnád nekem, kérlek, hogy a lányok mitől érzik úgy, hogy tanulnak valamit ebből a szennylapból?

– Jó, lehet, hogy ez a cikk egy kicsit cikornyásan van megfogalmazva. Mit írnak még? – Lara a nyakát nyújtogatta, hogy ő is elolvashassa.

De ez messze nem minden, kedves Olvasó, mert Lord Nicholas egy egészen különleges fogás. Legendás utazásai során, melyek őt az európai kontinensen keresztül a Kelet távoli pontjaira vezették, nemcsak a bőre lett bronzbarna, de a látóköre is kiszélesedett. A butuskán mosolygó kisaszonyok nem elégítik ki Lord Nicholast, ő egy olyan társra vágyik, akivel beszélgetni is tud. Ta-ta-ta-taa!

– Az biztos nincs benne, hogy ta-ta-ta-taa! – Lara hitetlenkedve nyúlt a lapért

– De, itt van! – kiáltott fel Isabel, és elhúzta előle az újságot. – Ta-ta-ta-taa! Vajon túl nagy ígéretet tettünk, kedves Olvasónk, amikor bejelentettük, hogy London legjobb lordjait fogjuk önöknek bemutatni?

– Ha valóban ilyen pompás példány, akkor egy kis harsonaszót igazán megérdemel.

– Mm – hümmögött Isabel és magában olvasott tovább.

42

– Isabel? – Laura előrehajolt, hogy lássa, mi keltette fel unokanővére érdeklődését. – Mit olvasol?

A kérdésre Isabel hirtelen felkapta a fejét. – Lara, igazad volt. – Igen? – Ez a buta magazin tényleg egy jel. – Igen? – Úgy tűnt, hogy Lara teljesen összezavarodott. – Tényleg! – Isabel félretolta a magazint, elővett egy levélpapírt

és tollért nyúlt. – De én azt hittem… – Én is. De mégis így van. – De… – Lara láthatóan tanácstalanul elnémult, és egyből

kimondta, ami az eszébe jutott. – De nem most mondtad éppen, hogy London egy kissé messze van?

Isabel is hallgatott egy ideig, majd némi töprengés után így szólt: – Akkor éppenséggel annál meggyőzőbbnek kell lennünk, hogy

megérje neki a hosszú út.

43

3. fejezet

Első lecke

e keltsen túl erős első benyomást! Ahhoz, hogy levadássza a lordját, fontos, hogy látható

legyen, de nem feltétlenül kell hallatszódnia is. Eleinte ne vigye túlzásba a beszédet, hiszen biztosan nem akarja elárasztani őt a gondolataival! Lehet, hogy ez nem megy könnyen, kedves Olvasó, de ne aggódjon: csendes bája elég lesz lordja elejtéséhez.

Gyöngyök és pelerinek 1823. Június

ick utazásai során sok helyre eljutott és büszke volt arra, hogy még a legkevésbé látványos helyen is képes volt meglátni az

értéket. Évekig csavargott az európai kontinensen, de nem Bécs, Párizs vagy Prága bűvölte el, hanem az ismeretlen, világtól elzárt falvacskák. Amikor még messzebbre utazott, a mesés Keletre, ott is felfedezte az első pillantásra ütött-kopott török bazárok rejtett varázsát, és a Kelet legeldugottabb zugaiban is örömét lelte az apró közösségek egyszerű életében.

N

N

44

Rockkal úgy menekült el Törökországból, hogy nem volt más holmija, csak a ruha, amit viselt. Gyalog keltek át a hellén hegyvidéken, és hetek teltek el úgy, hogy le kellett mondania a meleg ételről, ágyról, fürdőről és minden más luxusról. Ezen nehézségek ellenére éppen ekkor gyúlt fel benne a régiségek iránti szenvedélye.

Utazásai során tulajdonképpen soha nem járt olyan helyen, amely a számára valamiért ne lett volna különleges.

De Dunscroft falucska a határait feszegette. Akárhogy igyekezett is, itt nem talált semmi figyelemre méltót.

Rockkal az egyetlen helyi fogadó udvarán álltak, arra várva, hogy hozzák a lovaikat. Már közel félórája várakoztak és közben a rövid reggeli nyüzsgést felváltotta a csendes, délelőtti lustaság. Nick türelmetlenül toporgott, amikor végre történt valami: a hentesbolt ajtaja kinyílt és egy hórihorgas fiú lépett ki rajta. A karjában formátlan, ügyetlenül becsomagolt csomagok tornyosultak, amelyek közül egy rögtön le is esett a poros úttestre. Amikor lehajolt érte, az egész halom megingott.

Ez volt a legizgalmasabb dolog, ami az érkezésük óta, azaz két napja ebben a Yorkshire megyei falucskában történt.

– Fogadjunk tíz shillingbe, hogy még egy leesik még azelőtt, hogy túljut a rövidárubolton! – szólt Nick.

– Legyen húsz. A fiúnak gond nélkül sikerült elhaladnia a bolt mellett. – Készen állsz végre arra, hogy visszatérjünk Londonba? –

kérdezte Rock, és eltette a nyereményét. – Még nem. – Legalább Yorkshire-t elhagyhatjuk? – Nem, amíg nem bizonyosodunk meg róla, hogy ő is elhagyta

Yorkshire-t. Rock vett egy mély levegőt és a sarkán billegett. Egy idő után így

szólt: – Ha pontosan fogalmazunk, akkor te vállaltad, hogy megtalálod

ezt a lányt. Engem semmi sem tart itt. Még Ankara is vendégcsalogatóbb hely, mint ez itt.

45

Nick felvonta sötét szemöldökét. – Ankara? Ez azért némi túlzás, ha meggondoljuk, hogy utoljára

milyen fogadtatásban részesítettek bennünket. – Amit egyedül neked köszönhettünk – dünnyögte Rock. –

Legalább átköltözhetnénk Yorkba. Ez a fogadó, már ha nevezhetjük annak, enyhén szólva is borzalmas.

Nick mosolygott. – Tudod, Rock, elég kényes lettél! – Ráadásul úgy hívják a helyet, hogy Fogadó a pácolt disznóhoz! – Azt hiszed, hogy Yorkban egy érdekesebb nevű szállást fogunk

találni? – Igen, szerintem ott jobb szállást találnánk. – Lehet, de a dolgok utolsó állása szerint ide akart jönni – mondta

Nick. – Hová lett a kalandvágyad? Rock ingerülten az istállók felé nézett. – Nyomtalanul eltűnt, ahogy a lovaink is. Mégis hol tarthatják

őket? A fürdőben? Csak egy hirtelen haláleset lehet mentség arra, hogy ennyi ideig tart egy ló felnyergelése.

– A ló hirtelen halála? – Inkább a lovászfiúra utaltam – mormogta Rock, az istállók felé

indulva. Nick pedig nyugodtan szemügyre tudta venni a falucskát. Közel lehettek hozzá. Lady Georgiana nyomát egész Anglián keresztül Yorkshire-ig

követték, ahol viszont elvesztették a fonalat. Londonból egy teljes napig lovagoltak észak felé, és mindenkit megkérdeztek, aki láthatott egy fiatal hölgyet egyedül utazni. Az utolsó támpontot itt találták, Dunscroftban, ahol a postásfiú emlékezett egy hölgyre, aki oly szép volt, mint egy angyal és néhány nappal ezelőtt érkezett postakocsival. Sajnos arra már nem tudott visszaemlékezni, hogy a szép angyal ezután merre utazott tovább. Nick ugyanakkor arra a következtetésre jutott, hogy nem lehet messze. Még itt van Dunscroftban. Vagy egészen a közelben.

Tekintetével a falut pásztázta, amely lényegében egyetlen utcából állt: a templom, a fogadó és néhány bolt jelentette a civilizációt. A

46

fogadóval szemben volt a közlegelő, egy kis zöldfelület, amelyen még állt a májusfa, azonban már díszek nélkül. Itt valószínűleg a májusfa ünnepség lehetett az év legizgalmasabb éjszakája. Ahogy a közlegelőt nézte, Nick pillantása egy nőre esett, aki felé sétált a mezőn.

Járás közben olvasott, merőn nézte a kezében tartott papírjait. Nicknek először az tűnt fel, mennyire könnyedén tudta tartani az irányt, annak ellenére, hogy látszólag alig vett tudomást a környezetéről.

Gyászruhában volt, egy egyszerű, fekete, hétköznapi ruhát viselt, a szabása jó volt, bár egy kicsit divatjamúltnak tűnt, de ebben a vidéki elzártságban aligha várhatott mást az ember. A ruhája alapján azt lehetett gyanítani, hogy egy vidéki nemes lánya lehet. A mozdulatai is természetesnek hatottak, valószínűleg hiányoztak belőle a finomkodó társasági manírok.

Nick figyelmesen nézte és megállapította, hogy feltűnően magas, nem tudta volna megmondani, hogy látott-e már valaha ilyen magas nőt. Gyors, határozott járása frissítő változatosság volt ahhoz az apró tipegéshez képest, amit a fiatal hölgyeknek a báj netovábbjaként tanítottak. Pillantása akaratlanul is a szoknyájára vetődött, amely minden hosszú lépéskor formás lábához simult. A szoknya széle fellibbent és felfedte egyszerű, masszív lábbelijét, amely inkább praktikus volt, mintsem divatos.

Fekete főkötőjét mélyen a homlokába húzta, hogy védje a szemét a naptól. A főkötő karimája és a levélpapírok között Nick csak egy nagyon egyenes, nagyon hetyke orrot tudott felfedezni. A szeme színén nem tudott töprengeni, mivel nem látta.

Időközben már majdnem eljutott az utcáig, anélkül, hogy egyszer is felpillantott volna az olvasmányából. Nick látta, hogy lapozás közben is tartotta a tempót, és láthatólag nem hagyott ki egy szót sem az olvasott levélből. Lenyűgözte a nő koncentrálóképessége, kíváncsi lett volna, milyen lehet annak, akit ez a nő ilyen osztatlan figyelemben részesít? Vajon mindent ilyen kizárólagossággal csinál?

47

Nick kihúzta magát és pillantásával Rockot kereste. Bizonyára túl régen nem volt már barátnője, ha így elkezdett egy olyan ismeretlenről fantáziálni, aki véletlenül a látóterébe került.

De aztán hirtelen felgyorsultak az események. Hangos csattanás hallatszott, amit éktelen hangzavar követett:

kiabálás, nyerítés és dübörgés, amit Nick először nem tudott hová tenni. A hang irányába fordult, de először nem látott semmit. Arra rájött, hogy a hangzavar oka a következő kanyar után kell legyen, de nem tartott sokáig, és a rémületes helyzet feltárult előtte.

Két hatalmas, robusztus igásló száguldott dobogó patával féktelenül az úton. Egy nagy teherszállító szekeret húztak maguk után, ami két kerekét elveszítette és emiatt oldalra dőlt. A rakományból macskakövek hullottak az útra, ami megmagyarázta a dübörgést, és ami egyúttal a nyaktörő sebességgel nyargaló lovakat csak még jobban megriasztotta. A kocsis a két kerékkel együtt elsodródott, így a masszív jármű és az állatok teljesen kikerültek az irányítás alól. Az igáslovakon látszott, hogy bármin átszáguldanak, ami az útjukba kerül.

A legelőről jövő lány egyenesen a patájuk alá fog kerülni. Nick rákiáltott, de a lány továbbra is elmélyülten olvasott és már

megtette az utolsó, végzetes lépést a főútra. Nick tudta, hogy nem maradt más választása: meg kell mentenie.

Az ördögbe! Rohanni kezdett, át a fogadó udvarán. Egy pillanat alatt felmérte,

hogy bár nem sokon múlik, de még elérheti, feltéve, ha nem bukik fel közben, vagy a lány egyszer csak felfogja, mi történik a környezetében, és nem esik pánikba a fenyegető veszély miatt.

Nem mintha az utóbbi valószínűnek tűnt volna. Hogy feledkezhet meg valaki így mindenről maga körül?

A csizmája alatt a kemény föld remegett a lódobogástól, amikor átrohant az utcán, közben érezte, hogy az elszabadult állatok egyenesen feléjük tartanak.

Nagy ostobaság volt ez a részéről.

48

Nem lehetett eldönteni, hogy a hangzavar miatt-e vagy pedig azért, mert mégis lappangott benne valamennyi életösztön, de a nő felnézett.

A szeme barna volt. És olyan nagy, akár egy csészealj. Tátott szájjal állt, nem mozdult, látszott, hogy lebénítja a döbbenet

és a határozatlanság. Nick csak remélni tudta, hogy nem tér ki előle, mert akkor mindketten nagy bajba kerülnek.

Tényleg nem tanulta meg a leckét, hogy érdemes-e fiatal nőket a fenyegető veszélytől megmenteni?

Láthatóan nem. A következő pillanatban már ott termett mellette, nagy lendülettel

elkapta, erősen átölelte és magával rántotta. A nő papírjai szerteszét szálltak.

Esés közben ösztönösen megpördült, hogy ő kerüljön alulra, így megóvta a becsapódás erejétől, ami viszont az összes levegőt ki fogja préselni a tüdejéből, nem beszélve az ütésnyomoktól a fején és tagjain.

A földön landolva szúró fájdalom hasított a karjába. Összeszorította a fogát, pár métert gurultak és a sűrű fűben landoltak. Érezte, ahogy megremeg a talaj alatta, ahogy a lovak elszáguldottak mellettük. Csak a felszántott föld jelezte, hogy erre jártak.

Egy hosszú pillanatig mozdulatlanul feküdt. Lüktető fájdalmat érzett a térdében és a vállában, de ez túl ismerős volt a számára ahhoz, hogy aggódjon miatta. Ekkor ébredt tudatára helyzetének, hogy egy meleg női test simul hozzá.

Hogy megvédje, ösztönösen átkarolta, és a kezével védte a fejét és a nyakát. Óvatosan felemelte a fejét, és lenézett rá. A nő szeme csukva volt, a száját összeszorította. A mellkasán érezte szapora légzését. Esés közben elveszítette a főkötőjét és egy gesztenyebarna tincs az arcába hullt. Nem gondolkodott rajta sokáig, félresimította.

A nő erre kinyitotta a szemét, és pislogva ránézett.

49

A szeme nem egyszerűen barna volt. Mézbarna, arany és mahagóni színekből álló mozaik, mely csillogott a félelem, a zavarodottság, a csodálkozás és a megkönnyebbülés könnyeitől.

Volt valami lágy és csábító benne. Addig, amíg tiltakozni nem kezdett. – Sir! – kiáltott fel. – Azonnal távozzon rólam! – Az öklével a

mellkasát és a karját ütögette. – De azonnal! – Egyik ütése éppen a sérült karját érte. Az arca eltorzult a vállába sugárzó fájdalomtól.

Hogy mekkorát tévedett! Ebben a nőszemélyben semmi lágyság nem volt. Egy fúria.

– Hagyja abba! A nő erre leállt, mozdulatlanná merevedett alatta, és egyszer csak

Nick is tudatára ébredt helyzetüknek. Erezte, ahogy a nő teste az övéhez nyomódik, keblét, amely minden lélegzetvételnél az ő mellkasához nyomódott. Combja a lába között, a szoknyáiba csavarodva. És egyszerre már nem csak a térde lüktetett.

Ilyen messzire azért nem kellene megint elmenni. Óvatosan felemelkedett és összerezzent, mert a sérült vállába újra

belenyilallt a fájdalom. Felszisszent és pimasz mosollyal így szólt: – Remélem, érnek annyit a levelei, hogy kis híján mindketten a

kerekek alá kerültünk miattuk. A nő szeme hitetlenkedve elkerekedett. – Valóban engem akar hibáztatni ezért a méltatlan helyzetért?

Maga rám támadt! – Tiszta erőből ellökte magát a férfi mellkasától, ami figyelemre méltó volt, ha belegondol az ember, hogy éppen most menekült meg a halál karmaiból.

Nick csak felvonta a szemöldökét és felemelkedett. Felállt, gondosan megigazgatta a zakóját, egy pillanatra szemügyre vette a tönkrement, könyökig felszakadt ujját, megfogta a mandzsettánál, és az alját egy határozott mozdulattal egyszerűen leszakította.

Aztán ismét a nő felé fordult, aki közben felült, olyan egyenes derékkal, mint aki karót nyelt. Gesztenyebarna fürtjei teljesen összekócolódtak. Felnézett rá. Döbbenten nézte fehér ingujját, amely

50

a szakadt zakó alól előtűnt és kissé lobogott a szélben. Igen, alig tudta levenni róla a pillantását.

– Mégis mit kellett volna tennem? Ezt a felöltőt már úgysem lehetett volna megmenteni – szólt Nick, feléje nyújtva a kezét.

Úgy tűnt, hogy félreérti a gesztusát és elhúzódott. – Tudja, mások megsértődnének a helyemben – mondta Nick. –

Az, hogy megmentettem az életét, elég bizonyíték kellene legyen a jó szándékomat illetően.

A nő pislogott, és Nick egy futó pillanatig úgy vélte, hogy valami felvillant a szemében, talán mulat rajta? De legalább már hagyta, hogy felsegítse.

– Egyáltalán nem mentette meg az életemet. Tökéletesen éreztem magam, míg ön… – Alig észrevehetően összerezzent, amikor a súlyával óvatosan az egyik lábára nehezedett. Nick ezt nem is vette volna észre, ha nem nyűgözte volna le annyira a nő.

– Csak óvatosan – mondta és átkarolta. – Éppen elég nagyot esett. – Ahogy támogatta, az arcuk egészen közel került egymáshoz. – Menni fog? Hazavigyem? – érdeklődött halkan.

A nő a szemébe nézett és Nicknek egy pillanatra úgy tűnt, hogy tetszik neki. Rokonszenvesnek találja. De még mielőtt ezen tovább töprenghetett volna, ez a felvillanás már ki is aludt, és a tekintete kiismerhetetlen lett. Kitért az érintése elől, elhúzta a kezét és bájosan elpirult, ami valahogy nem illett az egyik arccsontján éktelenkedő koszfolthoz.

– Nem, köszönöm, mylord. Jól vagyok, és nincs szükségem a segítségére. Miattam ne fáradjon tovább!

Ezen elképedt. – Ez egyáltalán nem fáradság, miss. Örömömre szolgált, hogy hős

lovagként egy fenyegető szerencsétlenségtől megóvhattam. A nő hangja elutasító lett. – Értékelem az aggodalmát, mylord, de biztosíthatom arról, hogy

egy közelgő szerencsétlenséget egyedül is képes vagyok felismerni. – Nocsak, nocsak, hogy mit nem mond! – szólt Nick és

kételkedve felvonta a szemöldökét.

51

A nő bólintott. – Pedig így van. – És pontosan mikor gondolta, hogy kitér a lovak elől, amelyek

vad vágtában száguldottak ön felé? A nő kinyitotta a száját, de be is csukta, egy lépést hátrált és aztán

elkezdte az esés közben szerteszét repült papírokat összeszedegetni. Zavarban volt, Nick pedig már nagyon bánta, hogy zavarba hozta. Egy pillanatig szótlanul nézte, majd segített neki, és minden papirost felszedett, amit a szél messzire fújt. Lopva vetett egy pillantást az iratokra, amelyek a nőt annyira lekötötték, és megállapította, hogy azok… számlák. Ez meglepte. Miért kell egy vonzó, fiatal nőnek pénzügyekkel vesződnie?

Visszafordult hozzá, mélyen meghajolt, és átnyújtotta neki a papírokat. Amikor a nő értük nyúlt, Nick megfogta a kezét, hüvelykujjával megsimította fűfoltos ujjait, majd felegyenesedett.

– Kérem, bocsásson meg, mylady. Megengedi, hogy bemutatkozzam? Lord Nicholas St. John vagyok.

Szavaira a nő megdermedt és olyan merőn bámulta, hogy Nick úgy érezte, meg kell igazítania a nyakkendőjét.

– Azt mondta, hogy St. John? – ismételte meg a nő a nevét, és visszahúzta a kezét.

A hangjából az érződött, mintha felismerte volna, amitől Nick is elbizonytalanodott, de nem tudta igazán hova tenni a dolgot.

– Igen. – Lord Nicholas St. John? Tudja, hogy ki ő. Az az átkozott női magazin! – Igen – felelt újra, de a hangja megtelt gyanakvással. Ez a nő is üldözte. Pont úgy, ahogy a többiek. Csak a többi nem volt ilyen életveszélyes. Vagy ilyen szép. Próbálta elhessegetni a gondolatot, hogy szép vagy nem szép, ez a

nő kinézte őt magának. Már lopva a legrövidebb menekülési útvonalat kereste.

52

– Értem. Ön tehát Lord Nicholas St. John, a régiségkereskedő. Ezzel meglepte a férfit, aki erre a reakcióra nem számított. Inkább

arra készült, hogy a nő számára ő Nicholas St. John, Ralston márki fivére. Vagy Nicholas St. John, a független lord, minden nő álmainak netovábbja. Vagy egyszerűen London legígéretesebb partija. De az, hogy valaki azt emelje ki vele kapcsolatban, hogy régiségkereskedő… Ez egy teljesen új stratégia volt, olyan, amit a nők többségétől nem várt volna.

Talán egész Angliában megtalálta az egyetlen nőt, aki nem olvasta a Gyöngyök és pelerineket?

– Pontosan. A nő erre hangosan, jóízűen felnevetett. A nevetés még szebbé

tette, és Nick nem tehetett mást, csak mosollyal tudta viszonozni. – Egyszerűen hihetetlen! Nagyon messzire tévedt az otthonától,

mylord. Minden távolságot megér, ha mosolyogni látom. Rögtön elhessegette ezt a nevetséges gondolatot. – Nem igazságos, hogy ilyen messzire eljöttem, és mégis ennyire

előttem jár. Minden szempontból, úgy tűnik. – Be kell hogy valljam, hogy valahogy… másképp képzeltem el

önt – mondta nevetve. – Ami nem jelenti azt, hogy túl sokat gondolkodtam volna önön. De most itt van. Dunscroftban. Micsoda elképesztő szerencse!

Nick megpróbálta felfogni, hogy mit is akar ezzel mondani. – Sajnálom, de attól tartok, nem egészen értem… – Természetesen nem. De mindjárt megérti. Mi szél hozta

Dunscroftba? – A férfi már éppen válaszolni akart, de a nő leintette. – Mindegy is. Nem számít. Az a lényeg, hogy most itt van.

Nick a homlokát ráncolta. – Tessék? – Ön egy jel. – Egy jel? – Igen, pontosan. Egy jó jel. De egyáltalán nem abban az

értelemben, ahogy Lara elképzelte.

53

– Nem, bizonyára nem. – Most már felmerült benne, vajon a nő nem ütötte-e be a fejét.

– Ön egy jel arra, hogy el kell adnom a szobrokat. – A szobrokat? A nő aggódva nézett rá. – Nem érzi jól magát, Lord Nicholas? A férfi pislogott. – De… de, azt hiszem, jól vagyok. – Csak azért kérdezem, mert folyton csak ismételget, ahelyett

hogy válaszolna. – Nick erre sem felelt. – Ön egészen biztosan Lord Nicholas St. John? A régiségkereskedő?

Igen, persze hogy az. Eme zavarba ejtő nő láttán ez volt számára az egyetlen bizonyosság.

– Igen, igen… az vagyok. A nő egy ideig csak nézte, aztán így szólt: – Nos, ön is jobb a senkinél. – Tessék? – Már megbocsásson, de ahhoz képest, hogy egy tudós ember,

nem tűnik túl… fürge észjárásúnak. – Mylady, biztosíthatom arról, hogy nem találna jobbat nálam –

szólt Nick felháborodva. – Nem kell azonnal megsértődnie. Valóban nincs túl sok

választási lehetőségem. – Huncutul mosolygott, Nick pedig újra úgy érezte, hogy fejbe verték. Már megint.

Ki ez a nő? Mintha olvasott volna a gondolataiban, így szólt: – Lady Isabel Townsend vagyok. És nagyon köszönöm, hogy

ennyire megkönnyíti a dolgom. Nick felvonta a szemöldökét. – Tessék? De a meghökkentő nőszemély erre már nem reagált. Ehelyett

megfordult, végignézett a legelőn, majd rövid diadalkiáltást követően sántikált néhány lépést, hogy az eléggé meggyötört állapotban lévő

54

retikült felvegye a földről. Egy ideig kotorászott benne, majd elővett egy összehajtogatott papírt és átnyújtotta neki.

Nick kétkedve nézett rá. – Mi ez? – Ez önnek szól – felelte egyszerűen, mintha annyira nyilvánvaló

lenne. – Nekem? Bólintott. – Igen, bizonyos értelemben. Általánosságban intéztem a Királyi

Régiségkutató Társasághoz, de ha már eljött… – mosolygott a férfi zavarán. – Akkor éppenséggel önnel is megelégszem.

Bizony nem mindennap fordult elő, hogy Isabelt két vágtázó ló elől kellett megmenteni úgy, hogy eközben a levegőbe repült. De ha erre lett volna szükség ahhoz, hogy a nagyhírű Londoni Régiségkutató Társaság egyik tagját Yorkshire-ba vezesse, akkor minden bizonnyal örömmel vette volna még azt a számtalan kék foltot is, amit az eséskor kétségtelenül összeszedett.

Igen, Lord Nicholas egészen biztosan egy jel volt. A férfi régiségszakértő, elismert történész, és ami sokkal

fontosabb, fel tudja becsülni a görög szobrok értékét. És puszta véletlenségből neki éppen olyan szobrokból van jelentős gyűjteménye, amelyeknek az értékét fel kell becsülni. Hogy el lehessen őket adni, méghozzá olyan gyorsan, ahogy csak lehetséges.

Elfogta némi szomorúság most is, mint mindig, amikor a tervére gondolt, de elhessegette. Ez az egyetlen megoldás. Pénzre van szüksége, méghozzá mielőbb. Lord Nicholas éppúgy lehetne akár az igen kétes hírű Lord Densmore is.

És ha így lenne, akkor Isabel és Townsend Park összes női lakója nagy bajban lenne.

De nem ő az. Megkönnyebbülésében felsóhajtott. Nem, a férfi maga volt a megtestesült válasz minden

problémájára. Ha az apja tízezer fontot hagyott volna rájuk, akkor se lenne most

boldogabb.

55

Vagyis tízezer font azért valószínűleg egy kicsit boldogabbá tette volna.

De a szobroknak is volt némi értékük, elég ahhoz, hogy egy új házat béreljen és a lányok gondját is megoldja. Némi szerencsével egy héten belül már egy új Minerva-házban élhetnek.

Nem gondolta volna, hogy egyszer ilyesmit fog mondani, de ez a magazin valóban az ég ajándéka volt.

Lopva figyelte Lord Nicholast, miközben az a ma reggel írt levelet olvasta. Nem csoda, hogy a lord a lista első helyén szerepelt. Valóban rendkívüli példánya volt a férfinemnek. Tárgyilagosan nézve, természetesen. Magas volt, széles vállú és az imént saját kezűleg bizonyosodott meg róla, hogy az elég siralmasan tönkrement zakója olyan izmos, daliás testet rejt, hogy az összes yorkshire-i férfi elbújhat mögötte. Helyesebben az összes angol férfi!

De nem a termete volt az, ami olyan vonzóvá tette, hanem szikár és jóképű arca. A szája vonala határozottságot sugárzott, de láthatóan szeretett mosolyogni, sugárzó, kék szeme pedig tökéletes kontrasztot képzett sötét hajával és bronzbarna bőrével. Még soha nem látott ilyen kék szempárt! Döbbenetesen szép szeme szinte feledtette a heget.

A heg ferdén húzódott lefelé a jobb szemöldökétől az arca felső részéig. A finom, világos vonal idővel elhalványulhatott. Isabel megborzongott, amikor arra a fájdalomra gondolt, amit a férfi érezhetett a heg keletkezésekor. Olyan veszélyesen közel volt a szeme sarkához, hogy szerencsésnek mondhatta magát, hogy nem veszítette el a szeme világát.

A heg viselője veszedelmességére utalt, Isabel számára figyelmeztetésként kellene szolgálnia, hogy ezzel a férfival nem lehet tréfálni. De számára a sebhely megmagyarázhatatlan módon a zabolátlan szenvedélyt jelentette, amelyet Lord Nicholason már akkor észrevenni vélt, mielőtt a férfi elkapta volna őt a lovak elől és a fűben landolt volna vele. Isabel a heget látva ugyanakkor nem érzett félelmet. Sokkal inkább a kíváncsiságát keltette fel. Honnan volt ez a heg? Hogyan történt? És mikor?

56

– Lady Isabel. – A neve elhangzása kizökkentette merengéséből. Vajon mióta várt a férfi arra, hogy válaszoljon? Nagyon nem akart elvörösödni, amikor a szemébe nézett. – Mylord? – Ön Reddich gróf lánya? – A jelenlegi gróf nővére. A férfi pillantása együtt érző lett. – Csak most szereztem tudomást arról, mi történt az édesapjával.

Fogadja, kérem, őszinte részvétemet. Isabel gyanakvóan méregette. – Ismerte az apámat? A férfi a fejét rázta. – Azt hiszem, hogy mi nem ugyanazokban a körökben

mozogtunk. Megkönnyebbülten lélegzett fel. – Nem is tudnám elképzelni az ellenkezőjét. A férfi, ha értette is, pontosan mire gondol, nem mutatta. – Ebből arra következtethetek, hogy gyűjteménye van antik

szobrokból? – kérdezte a levélre mutatva. – A legjobb gyűjtemény Angliában – jelentette ki leplezetlen

büszkeséggel. Amikor erre a férfi felvonta a szemöldökét, elpirult. – Nos, a legjobb magángyűjtemény.

A férfi arcán mosoly suhant keresztül. – Még soha nem hallottam róla. – Az édesanyámé volt – mondta sietve, mintha ez mindent

megmagyarázna. – Biztosíthatom róla, hogy a gyűjtemény érdemes az ön figyelmére.

A férfi visszafogottan bólintott. – Ebben az esetben mylady, szívesen elfogadnám az ajánlatát és

megtekinteném őket. Ma délután nem érek rá, de mit szólna esetleg a holnaphoz?

Ilyen hamar?

57

– Holnap? – nyögte ki. Legkorábban egy hét múlva számolt az értékbecslő látogatásával. Ki sejtette, hogy egy éppen Dunscroftban fog bóklászni? Mekkora volt ennek az esélye?

A birtok nem állt készen egy férfi látogatására, aki ráadásul londoni. Egy arisztokratáéra. A lányokat fel kell készíteni. Ha Lord Nicholas jön, akkor a legjobb formájukat kell nyújtaniuk, a viselkedésük kifogástalan és diszkrét kell legyen. Egy nap se sok a felkészülésre.

– Holnap… – mondta újra, hogy az időt húzza. Hogy tudná eltolni a látogatását? – Legkésőbb. Mindazonáltal… – tette hozzá, és a fogadó felé

nézett. – Ott jön a kísérőm a lovainkkal. Attól függően, mennyi dolgunk lesz ma, akár ma délután is jöhetünk.

Ma délután! Isabel megfordult és egy tagbaszakadt férfit pillantott meg, aki

egy szürke és egy fekete lovat vezetett kantáron. Meglepve bámult rá. Jó hathüvelyknyivel magasabb és néhánnyal szélesebb volt, mint a falu kovácsa, és ez azért jelentett valamit. Még soha nem látott ekkora férfit. Ilyen impozánsát.

Minél előbb haza kell érnie. Muszáj figyelmeztetnie a lányokat. – Mylord – fordult újra St. Johnhoz –, én… én biztos vagyok

abban, hogy ön valami jobbat is tudna kezdeni a délutánjával, minthogy hozzánk jöjjön és megnézze a szobraimat. Biztosan már megvolt a mai programja, mielőtt én…

– Mielőtt mindkettőnket hajszál híján megölt volna – fejezte be a mondatát. – De ha már a véletlen így akarta, akkor nincs jobb dolgunk. Tulajdonképpen csak valami izgalomra vágytunk, de mivel ön erről már teljes mértékben gondoskodott, ezért nagyon szívesen megtekinteném a szobrait. – Szünetet tartott, ahogy meglátta a szemében az aggódást. – Csak nem fél Rocktól? Olyan szelíd, mint egy kiscica.

Az óriást Rocknak hívják? – Nem, dehogy – felelte Isabel egy leheletnyit túl gyorsan. –

Biztos vagyok benne, hogy Mr. Rock tökéletes úriember.

58

– Csodálatos. Akkor el is döntöttük. – Mit? – Hogy ma délután, legkésőbb holnap eljövünk Townsend Parkba.

Egyébként nem szívesen engedem egyedül haza. Sokkal nyugodtabb lennék, ha valakit ön mellett tudhatnék, aki megmentené a száguldó lovaktól, ha gondolatban megint máshol járna.

Elpirult. – Túloz, sir. Időben észrevettem volna őket. A férfi arckifejezése komollyá vált. – Nem, Lady Isabel, nem vette volna észre őket. Nélkülem ön már

halott lenne. – Butaság. A férfi kissé hunyorogva nézett rá. – Úgy látom, hogy maga nem egy könnyű eset. – Nagyon téved! – tiltakozott felháborodva. – Legalábbis az

átlagnál nem vagyok nehezebb eset. – Értékelem az őszinteségét, de a hölgyek többsége már biztosan

megköszönte volna, hogy megmentették az életét. – Én… – elhallgatott, nem tudta, mit mondjon. Ez a férfi most

ugratja vajon? – Ne – előzte meg a férfi –, ne mondjon most semmit. Nem

akarom erőltetni, hogy hálálkodjon. Biztosan ugratja. A férfi közelebb hajolt hozzá. – Majd máskor megköszöni. Micsoda arcátlanság! Isabel bosszúsan vette tudomásul, hogy a férfi hangjában érezhető

pajkos cinkosságra bizsergést érez a gyomrában. Még mielőtt válaszolni tudott volna, Nick a barátja felé fordult és elvette a nagy szürke mén kantárját. Ezt követően így szólt Isabelhez:

– Lady Isabel, bemutathatom önnek Durukhant, barátomat és hű társamat?

59

Közvetlen közelről nézve a férfi tényleg óriási volt, majdnem olyan nagy, mint a fekete csődör az oldalán. Isabel a kezét nyújtotta neki, mire a férfi tökéletes meghajlással köszöntötte.

– Örülök, hogy megismerhetem, Mr. Durukhan. A férfi felegyenesedett és leplezetlen kíváncsisággal méregette. – Részemről az öröm. Ahogy a férfi sötét szemébe nézett, olyan érzése támadt, hogy

meg kell neki magyaráznia a helyzetet. – Lord Nicholas… nos, annyira jó volt hozzám… hogy félrelökött

az útból, amikor… – dadogta, és abba az irányba mutatott, ahol a szekér eltűnt. – Tudja, a lovak – fejezte be belevörösödve.

– Valóban? – A férfiak egymásra néztek, de Isabel nem tudta volna értelmezni, hogy mit fejezett ki a tekintetük.

St. John gyorsan témát váltott. – Lady Isabel meghívott bennünket Townsend Parkba, hogy

megtekintsük a szoborgyűjteményét. – Ó! – „szólt” Rock, miközben Isabelt mustrálta. – Rendben.

Akkor megyünk is? Isabel szíve kalapálni kezdett, ahogy elképzelte, amint ez a két

férfi minden előzetes figyelmeztetés nélkül betoppan a Minerva-házba.

– Ne! – tiltakozott a kelleténél hangosabban. A férfiak először egymásra, aztán ránéztek. Isabel idegességében

vihogott. – Még annyi mindent kell a faluban elintéznem. És otthon is. És a

gyűjtemény sem áll készen arra, hogy megtekintsék. Végül is nem számítottam arra, hogy ma találkozom önnel. Hiszen maga csak egy jel, nem emlékszik?

Fogd be a szádat, Isabel! Összevissza fecsegsz mindenféle szamárságot!

St. John finoman mosolygott, amire Isabel gyomrát semmiképpen sem kellemetlen bizsergés fogta el.

– És egy jelre nem volt felkészülve.

60

– Pontosan! – Egy pillanatra elhallgatott. – Milyen jó, hogy megért!

St. John bólintott. – Ez természetes. Sok az elintéznivalója. – Így van. Isabel nem törődött a férfi szemében felcsillanó derűvel, idegesen

megsimította a haját és a főkötőjét kereste. Néhány méterre tőlük landolt a fűben, miután az ütközés erejétől lerepült a fejéről. Odavonult, hogy felvegye, már amennyire egy fájó bokával vonulni tudott. Amikor megfordult, a két férfi még mindig utána bámult.

Ha nem lett volna annyira kínos az egész helyzet, döbbent arckifejezésüket szórakoztatónak találta volna.

Kénytelen volt visszabotorkálni hozzájuk. – Értsen meg, kérem, Lord Nicholas – mondta, mikor újra a

közelükbe ért. – Ma nem tudom megmutatni önnek a gyűjteményt. De holnap… a holnap jól hangzik. Mondjuk háromkor?

A férfi egyetértése jeléül bólintott. – Akkor holnap. – Holnap délután. – Nekem megfelel. – Csodálatos. Én… én már alig várom. – Isabel kissé túl lelkesen

bólintott, majd kissé túl sugárzó mosollyal az arcán elsietett, magukra hagyva a két férfit.

Kis idő múlva Rock Nickhez fordult, aki még mindig a nő után bámult.

– Nem várunk holnap délutánig, ugye? Nick a fejét rázta. – Nem. – Valamit rejteget előlünk. A barátja töprengve bólintott. – És nem is túl ügyesen. – A nő után nézett, ahogy még mindig

kissé sántikálva ment az utcán, majd sietve betért egy boltba. – Már évek óta nem láttam. Nick nem vette le a szemét Isabelről.

61

– Mit nem láttál már évek óta? – A bulan arcát. Nick hallgatott, és csak egy idő múlva fordult Rockhoz. – Száz fontba fogadok, hogy megtaláltuk a lányt. Rock csak rázta a fejét. – Erre nem kötök fogadást.

62

4. fejezet

éhány órával később Nick és Rock Townsend Park szélesen kacskaringózó felhajtóján állt. Reddich gróf vidéki rezidenciája

tekintélyes, háromszintes épület volt, a magas, boltíves ablakok és a homlokzat is a Reddichek egykor dicsőbb múltjáról tanúskodtak, legalábbis a jelenlegi helyzet alapján ezt lehetett gondolni.

Nick hiába hegyezte a fülét, a ház tökéletes csendbe burkolózott. Vagy egy álmatag vidéki kúria szokásos csendjéről lehetett szó, ahová csak ritkán tévednek látogatók, vagy valami több volt mögötte, ami természetesen sokkalta jobban izgatta a fantáziáját. Townsend Park úrnőjének furcsa viselkedéséből ítélve az utóbbira tippelt. Ha a gyanúja beigazolódik, akkor itt megtalálhatja, akit keres.

Feltéve, ha egyszer beengedik a házba. Rockkal az épületbe vezető lépcső alján álltak, a gyeplőt

kezükben tartva, arra várva, hogy a lovászfiú vagy egy cseléd végre tudomásul veszi, hogy már percek óta megérkeztek.

Egyik eshetőség sem tűnt valószínűnek. – Ezek a bolondját járatják velünk – jegyezte meg Rock szárazon,

és a lovát néhány lépéssel arrébb vezette, ő pedig a széles lépcsősornak támaszkodott. Úgy tűnt, hogy a fekete paripa megérezte gazdája rosszallását, fújtatott és türelmetlenül dobbantott.

– Nem akarta, hogy ma jöjjünk – felelte Nick. – Valószínűleg a szolgák sincsenek a posztjaikon, mert senki sem számított ránk.

Rock jelentőségteljes pillantást vetett rá.

N

63

– Látom, hogy továbbra se tudod megállni, hogy olyan nők megmentőjének szerepében tetszelegj, akik egyedül is nagyon jól boldogulnak.

Nick szó nélkül a kezébe nyomta a kantárt, és kettesével véve a fokokat felrohant a lépcsőn.

– Mit csinálsz? – kiáltotta Rock utána. Nick megfordult a széles tölgyfa ajtó előtt és mosolyogva nézett le

a barátjára. – Azt, amit minden jól nevelt úriember ebben a helyzetben tenne.

Kopogok. Rock karba tette a kezét. – Kíváncsi vagyok. Nick felemelte a súlyos rézkopogtatót és az ajtóhoz ütötte, ami

furcsán vészjósló hangot hallatott. Nem is emlékezett rá, hogy utoljára mikor használt kopogtatót.

Még mielőtt hosszasan eltűnődhetett volna ezen, az ajtó kinyílt. Egy rövid pillanatig azt gondolta, hogy magától nyílt ki, de ahogy lenézett, egy barna szempár szegeződött rá, amely furcsán ismerősnek tűnt a számára. Csak ezúttal egy kisfiúhoz tartozott, akinek az arca össze volt kenve valamivel, ami gyanúsan emlékeztetett az eperlekvárra.

Nick némileg bizonytalannak érezte magát, vajon ilyen helyzetben hogyan kellene a továbbiakban eljárnia, de még mielőtt megszólalhatott volna, a gyerek maga vette a kezébe a dolgot.

Az ajtó éppen olyan gyorsan bevágódott, mint ahogy kinyílt. – EGY FÉRFI ÁLL AZ AJTÓ ELŐTT! A kiáltás elég hangos volt ahhoz, hogy áthallatszódjon a tölgyfa

ajtón. Nick döbbenten fordult Rock felé, mintha meg akarna bizonyosodni arról, hogy nemcsak álmodja az egészet.

A barátja rázkódott a nevetéstől. – Nagyon sok hasznom van belőled. Rock még mindig nevetve védekezőn emelte fel a kezét. – Biztosíthatlak róla, hogy mihelyt bevetted a várat, számíthatsz

rám.

64

Nick az ajtó felé fordult, majd némi töprengés után rátette a fülét. Rock dülöngélt a nevetéstől, Nick azonban csendre intette, mert izgatott pusmogást hallott, de egy szót sem tudott kivenni.

Egy lépést hátrébb lépett és már a kopogtatóért nyúlt, amikor valaki rákiáltott.

– Mylord? Megfordult, és egy hórihorgas fiút látott gyapjúbricseszben, fehér

ingujjban és egy piszkos zöld mellényben a ház sarkán befordulni. A sapkáját mélyen a homlokába húzta. Még mielőtt csodálkozni tudott volna, hogy a fiú nem vette le a fejfedőjét, ahogy illett volna, arra a következtetésre jutott, hogy Townsend Parkban semmi sincs úgy, ahogy lennie kellene.

– Lady Isabel meghívására érkeztünk – kiáltott oda a fiúnak. A lépcső alján a fiú megállt. – Nem holnapra hivatalosak? Nick anélkül, hogy reagált volna erre a pimaszságra – előfordult-e

vele ilyen valaha, hogy egy szolga kérdezett tőle valamit –, így felelt: – Most jöttünk. – Nem fogja bent a házban megtalálni őt. – Nincs otthon? A fiú a sarkán billegett, és alaposan megfontolta a szavait. – Otthon van, de nincs a házban. Nick türelme kezdett véget érni. – Semmi kedvem a buta játékokhoz, fiacskám. Most otthon van az

úrnő vagy nincs? Erre a fiú vigyorgott, ami végképp nem illett egy szolgához. – Otthon van, de nem a házban, hanem a házon. – Felmutatott. –

A tetőn van. – A tetőn – ismételte meg Nick. Biztosan rosszul hallott valamit. – Pontosan – mondta az istállófiú. – Lehívjam? A kérdés annyira bizarr volt, hogy Nicknek néhány másodpercre

szüksége volt ahhoz, hogy megértse a szavak értelmét. Rockkal ellentétben, aki széles vigyorral az arcán így szólt: – Igen, légy szíves, legyél olyan kedves és hívd le őt ide!

65

A fiú néhány lépést hátrált, tölcsért formált a kezéből, és így kiáltott:

– Lady Isabel! Látogatói érkeztek! Erre Nick is hátrébb lépett. Rock a lovakkal együtt követte. Nick

hátrahajtotta a fejét és felnézett a tetőre. Nem akarta elhinni, hogy annak a fiatal hölgynek, akivel néhány órája találkozott, bármi oka legyen arra, hogy három emelet magasságban ősei kúriájának a tetején mászkáljon.

A magasban fent, a tető szélén egy fej jelent meg és lefelé kémlelt.

Úgy tűnt, hogy Lady Isabel valóban a tetőn van. Te jó ég! Ez a nő meg akar halni! A fej egy pillanat múlva eltűnt, ezért Nick arra gondolt, hogy talán

csak képzelődött. Amikor Lady Isabel kissé távolabb újra felbukkant, csalódást érzett, hogy az egész nap nem egyszerűen a fantáziája szüleménye volt.

– Hiszen csak holnapra vártuk! – kiáltott le nekik. – Ma nem fogadok vendégeket.

Rock erre felnevetett: – Úgy tűnik, hogy egy olyan nőt találtunk, aki nem talál téged

ellenállhatatlannak. Nick megsemmisítő pillantást vetett barátjára. – Te aztán tényleg sokat segítesz az embernek. – Határozottan

elfordult és felkiáltott. – Milyen jó, hogy mégis ma jöttem, Lady Isabel! Úgy néz ki, hogy újra meg kell mentenem önt.

A nő mosolya egyszerre volt angyali és csúfondáros. – Huszonnégy évet kibírtam felvigyázó nélkül, mylord. Nem pont

ma fogok egyet beszerezni magamnak. Nick a legszívesebben saját kezűleg hozta volna le a makacs

nőszemélyt a tetőről, és megmutatta volna neki, hogy mekkora szüksége van valakire, aki vigyáz rá. Ez a gondolat ahogy jött, máris tovatűnt, amikor visszaemlékezett arra a finom szépségre, akit néhány órája még a karjában tartott, teljes kiszolgáltatottságban. Néhány futó pillanatig szabad folyást engedett a képzeletének, látta

66

maga előtt feküdni, melegen, puhán, átengedve magát az ő akaratának…

Elhessegette a képet. Ennek a nőnek esze ágában sincs alávetni magát az ő akaratának.

– Tekintettel arra, hogy ma reggel majdnem elütötte önt egy szekér, és most is bármelyik pillanatban leeshet a tetőről, már megbocsásson, de nem osztom a meggyőződését.

– Még mielőtt ön itt felbukkant volna, egyáltalán nem jártam a tető szélének a közelében sem, Lord Nicholas. Ha leesnék, az csak és kizárólag az ön felelőssége lenne.

Ezzel eltűnt, a lovászfiú pedig egyértelműen vihogott. Nick méltóságteljes, rosszalló pillantással utasította rendre, ami úgy tűnt, hogy semmilyen hatást nem gyakorolt a pimasz kölyökre.

Rock is röhögött. – Te fiú – szólalt meg és odadobta a fiúnak a gyeplőket. – Ha már

itt vagy, akkor vigyázz te a lovakra. Azt hiszem, hogy maradunk egy darabig.

A fiú fogta a gyeplőket, de nem mozdult a helyéről. Láthatólag nem szívesen maradt volna ki a további fejleményekből.

Nick idegesen nézett a barátjára. – Ez a nő még egy szent türelmét is próbára tenné. Vajon

elfelejtette, hogy ő hívott meg engem ebbe az átkozott házba? A nő feje újra kikandikált a tető szélén. – Ne feledje, hogy a hang felfelé száll, mylord! Vigyázzon a

nyelvére! – Ezer bocsánat – kiáltott fel egy túlzóan mély meghajlással. –

Nem vagyok hozzászokva, hogy tetőn mászkáló hölgyekkel társalogjak. A helyzetnek megfelelő etikett valahogy kiment a fejemből.

A nő gyanakvóan méregette. – Még három emelet távolságból is látom magán, hogy évődik

velem. Nick úgy tett, mint aki nem hallotta a megjegyzést. – Esetleg elárulná nekünk, hogy mit csinál ott fent?

67

– Tanulok – felelte a nő, mintha ez lenne a világ legtermészetesebb dolga.

– Azt, hogy hogyan tud meghalni az ember úgy, ha éppen nem száguld felé egy lovaskocsi?

– Hányszor kell még elmondanom magának, hogy nem haltam volna meg?

– Bocsássa meg nehéz felfogásomat! Próbáljuk meg még egyszer: Mit tanul?

– Tetőjavítási alapismereteket. Tényleg nagyon izgalmas. – Mosolygott, ezúttal szívből jövőn.

Nicknek elállt tőle a lélegzete. Hozzá fog valaha is szokni ehhez a mosolyhoz?

Tetőjavítást? – Ne haragudjon, de ön az előbb valóban azt mondta, hogy a tetőt

javítja? – Hát magától biztosan nem fog megjavulni, mylord. Mosoly ide, szépség oda, ez a nő bolond. Ez az egyetlen

magyarázat. Rockra nézett, aki ostobán vigyorgott. – Ami igaz, az igaz, Nick. Ráadásul ragadós az őrülete. – Lady Isabel, ragaszkodom hozzá, hogy azonnal jöjjön le! – A nő

úgy nézte, mintha azon gondolkodna, mekkora a valószínűsége annak, hogy a férfi egyszerűen elmegy, ha ő a tetőn marad. – Szeretném megnézni a gyűjteményét és szívesen felbecsülném az értékét, rendben?

A nő Rockra nézett, aztán a lovászfiúra, majd nagyot sóhajtott. – Jól van. Máris jövök. Nick csendes diadalt érzett. Sikerült elérnie, hogy helyreálljon a

rend Britannia eme aprócska szegletében. Legalább addig, amíg a nő kiagyalja a következő őrült tervét.

– Lara!

68

Isabel a kis tetőablakon keresztül visszamászott a házba. Bricsesznadrágja alaposan összepiszkolódott a tetőfedés világába tett első kiruccanásán. Félredobta a segítségül használt könyvet, kifújt egy kóbor hajtincset az arcából, és a cselédszobák felé vezető keskeny lépcsőhöz sietett. Jane, akivel együtt voltak a tetőn, szorosan a nyomában loholt.

– Jane, meg kell… – Minden kész lesz addigra, ahogy te is elkészülsz – biztosította a

komornája, miközben a hosszú, félhomályos folyosón loholtak, amely a főlépcsőhöz és a családi szárnyhoz vezetett.

Isabel bólintott, útjára engedte Jane-t és felsietett a lépcsőn, amelyen éppen Lara rohant lélekszakadva. Isabel felviharzott a hálószobájába és egy ruhát keresett a szekrényében. Feltételezte, hogy Lara követte, ezért a bútor belsejéből beszélt kifelé, félig a ruhák közé temetkezve.

– Micsoda arcátlanság! Világosan megmondtam neki, hogy holnap jöjjön.

– Akkor láthatólag nem hallgatott rád. – Esze ágában sem volt. Láttad őt kint? Teljesen megalázott! Úgy

tesz, mintha az lenne nekem előírva, hogy kézimunkázgatva várjak rá és minden más tilos lenne!

Egy sárga, hétköznapi ruhát tartott maga elé, amelyről úgy vélte, hogy jól kiemeli az alakját.

Nem mintha a legcsekélyebb mértékben is izgatta volna, hogy Lord Nicholas őt milyen ruhában látja.

Egy cseppet sem érdekli. – Nem, nem láttam őt – mondta Lara, majd hozzátette: – Isabel,

még nem járt le a gyászidő. Isabel morgolódva fordult a szekrény felé, és emelt hangon

zúgolódott. – Legszívesebben úgy mennék le, ahogy most vagyok.

Megérdemelné, jót tenne ennek a pökhendi arisztokratának! – Dühösen ráncigált elő egy szürke sétaruhát, és Lara felé fordult. – De

69

nem tehetem, mivel még tart a gyász. Ahogy állandóan emlékeztetsz is rá, ha véletlenül kimenne a fejemből.

Lara szája szeglete megrándult. – Természetesen igazad van. Nadrágban mutatkozni akkora etikett

elleni vétek lenne, hogy Lord Nicholas végképp kikelne magából. Isabel piszkos ujját unokahúgának szegezte. – Ez egyáltalán nem vicces. – Mindenesetre viccesebb, mintha tiszta lennél. – Lara a

pipereasztalhoz lépett és friss vizet töltött a tálba. – Küldd el! Majd kitalálunk valami mást, hogy hogyan jussunk pénzhez.

– Nem, szó sem lehet róla. Te kezdtél jelekről beszélni! A férfi a legnyilvánvalóbb jel, ami valaha is az utamba került. Eladom a szobrokat. Ő a megoldás a problémáinkra.

Isabel az ágyra dobta a ruhát és elkezdett mosakodni. Lord Nicholas volt az egyedüli reményük, és te jó ég, éppen a tetőn volt, amikor megjött! Tiszteletre méltó hölgyek nem szoktak a tetőn kószálni!

És a tiszteletre méltó úriemberek nem keresik az olyan hölgyek társaságát, akik a tetőkön mászkálnak.

Még ha az említett tetőt sürgősen meg is kellett javítani és a kérdéses hölgynek nem volt más választása, mint hogy a tetőre másszon.

– A csodával határos lenne, ha ennyi idő alatt még nem jött volna rá minden titkunkra. Kate kint volt és össze is zördültek egymással. Fogadni mernék, hogy ő és az óriás régen észrevették, hogy… – Legyintett és vizet spriccelt az arcára.

– Á, butaság! Ha tanultam valamit tőled azok alatt az évek alatt, amióta itt vagyok, az az, hogy az emberek csak azt látják, amit látni akarnak. – Lara nézte Isabelt, ahogy az arcáról dörzsöli le a piszkot.

– Most egyedül az a lényeg, hogy Lord Nicholas egy bájos hölgyet lásson benned, ami pillanatnyilag nem lesz annyira egyszerű feladat.

Isabel egy pillanatra abbahagyta a mosakodást. – De hogyan győzzem meg arról, hogy maradjon?

70

– Nos, arra még mindenképpen van esély, hogy lenyűgözőnek tartson.

A víz lecsöpögött Isabel arcáról, ahogy az unokahúgára nézett. – Valószínűbb, hogy teljesen ütődöttnek tart. – Igen, ez is lehetséges. – Lara, neked bátorítanod kellene engem! – Isabel egy

törülközőért nyúlt és letörölte az arcát, de megállt és ijedten nézett unokanővérére. – A lányok… Fel kell venniük a cselédek ruháit!

– Jane mindent elrendez. – Lara felvette a szürke ruhát az ágyról és Isabelnek dobta. – Fűzőre most nincs idő.

Isabel háttal állt az unokahúgának, hogy az be tudja a ruhát hátul kapcsolni, a szoknyái alatt pedig kioldotta a bricsesznadrágját és levette. Félrehajította a barna gyapjúnadrágot és a pipereasztalhoz ment, Lara szorosan mögötte.

A pipereasztal előtt leengedte hosszú haját, alaposan megkefélte és megpróbálta megzabolázni azokat a tincseket, amelyek a nedves levegőn bepöndörödtek.

Amikor Lara elkészült a ruhájával, kivette a kefét a kezéből, és elkezdte visszarendezni Isabel hajkoronáját normál állapotába.

– Szükséged lenne egy szobalányra. – Nem kell. A segítséged nélkül is fel tudtam volna öltözni. Csak

nem ilyen gyorsan. – Pont ezért kellene egy szobalány – mondta Lara. – Tele van

lányokkal a házad, miért nem választasz ki egyet? Isabel a tükörben ránézett és a fejét rázta. – Felesleges, nincs időm most ilyesmire. – Picit elgondolkodott,

aztán így folytatta. – Nem lehet. Jó így, ahogy van. Megosztják a házimunkát, főznek, takarítanak, foglalkoznak Jamesszel. Azt érezhetik, hogy részei egy nagyobb egésznek, egy közösségnek, amit a legtöbbjük a Minerva-ház előtt egyáltalán nem ismert. Ha egyikük hirtelen a szobalányom lenne… nem, annak valahogy nem lenne jó üzenete.

– Hiszen ez nevetséges, Isabel! Egy gróf lánya vagy. Senki nem neheztelne rád egy vagy két szobalány miatt.

71

– Hiszen van pár cseléd, éppen csak szobalányom nincsen. De nincs is rá szükségem. Mikor volt utoljára randevúm egy fess úriemberrel?

– Tehát szerinted ő fess? Igen, de még mennyire! – Nem, egy kicsit se. Ráadásul úgy tűnik, hogy nemcsak

időérzéke nincs, de az illemmel sincs tisztában. Holnap kellett volna jönnie! Holnap délután! – Isabel nézte, ahogy unokahúga feltűzi hátul a hajkoronáját. – Jó lesz így. Tovább nem várakoztathatom. – Felugrott és megigazgatta a szoknyáit. – Jól nézek ki?

– Bájosan. Vagy legalábbis nem úgy, mintha az előbb a tetőt javítottad volna.

Isabel vett egy nagy levegőt. – Nagyon jó. – Tudod, hogy nem kell megtenned. – Mit? Lara sóhajtott. – Nem kell eladnod a szobrokat. Majd kitalálunk valami mást. Isabel elfordult. – Nincs szükségünk rájuk. Haszontalanul állnak itt. – Máshol is csak állnának. De a gyűjtemény a tiéd, Isabel. Mintha emlékeztetnie kellene rá. Isabel kényszeredetten mosolygott. Nem akart többet a döntéséről

gondolkodni. – Ők jelentik az utolsó reményünket. A Minerva-ház utolsó

reményét. Eladom őket. Határozottan kihúzta magát és kisietett a szobából. A folyosón

James, Jane és Gwen már várt rá. – Isabel! – kiáltott fel James, és odarohant hozzá. – Egy férfi állt

az ajtóban! Minden gondja ellenére Isabel halványan elmosolyodott James

csodálkozó arckifejezésén. – Igen, tudom. – Olyan magas volt!

72

Isabelnek öccse szavaira összeszorult a szíve. Persze, hogy feltűnik az ilyesmi Jamesnek, hiszen a Minerva-házban a férfiak megjelenése furcsa és szokatlan jelenségnek számított. Egy tízéves természetesen mindent mohón figyel és semmilyen részlet nem kerüli el a figyelmét.

Jamesnek szüksége van egy férfira az életében. A gondolatot gyorsan elhessegette. – Így van, nagyon magas – mondta, és beletúrt öccse selyemszőke

hajába. – Magasabb az átlagnál. És képzeld, a barátja még nála is magasabb.

– Ketten vannak? – Jamesnek a csodálkozástól tátva maradt a szája. Gwené is. – Mit akarnak itt?

– Én hívtam meg őket – felelte Isabel, és a lépcsőhöz ment. – De miért? – James mondta ki, amit valószínűleg a többiek is

megkérdeztek volna. Isabel feléjük fordult. – Az egyikük nagyon okos, és ért az antik szobrokhoz. Hasznos

lehet nekünk. – Ja, értem. – James értőn bólogatott, bár Isabel kételkedett abban,

hogy valóban világos a számára, hogy miről van szó. – Akkor nem azért jöttek, hogy magukkal vigyenek téged.

– Te jó ég, dehogy! – Isabel tétován megállt a lépcsőnél. Lord Nicholas nyugodtan várhat még egy percet. – Senki nem visz el engem innen sehová, James.

– Segíthetek valamiben? Olyan komoly hangon kérdezte, hogy Isabel majdnem

elmosolyodott. – Nem, dehogy. Abszolút biztonságban vagyok. – És a többiek? Isabel felfigyelt a James szavaiban bujkáló aggodalomra. – Senkit nem kell megmentened, kicsim. Legalábbis ma nem. – Mi egyébként nagyon örülünk ám, hogy megvédesz bennünket –

mondta Gwen mosolyogva. – Te vagy a mi védelmezőnk.

73

– Valóban így van – értett egyet vele Jane. – Valóban szerencsésnek tartjuk magunkat, mylord.

James kidüllesztette a mellkasát, mire Isabel tényleg majdnem elnevette magát. De csak majdnem, mert a szalonjában várakozó megtermett lord rányomta a bélyegét a hangulatára.

– Nos, akkor – szólalt meg Isabel –, nekem most meg kell győznöm a vendégünket arról, hogy az első benyomása csalóka volt, és ez itt semmi esetre sem egy bolondokháza.

Lara vigyorgott. – Sok szerencsét! – Köszönöm, szükségem lesz rá. – A lépcsőn Isabel visszafordult. – Georgiana hol van? – A könyvtárban. A vendég nem fogja meglátni. Jane tényleg mindenre gondolt. Isabel csak bólintott. – Remek. Akkor megyek is. – Valaki beengedte már őt egyáltalán? Mármint azután, hogy

James bevágta az orra előtt az ajtót – érdeklődött Gwen. Isabel elsápadt. – Ó ne! – sorban végignézett a lányokon. – Jaj, ez nem lehet igaz!

Szélsebesen lerohant a lépcsőn, és az ijedtségtől a fájó bokájáról is majdnem megfeledkezett.

Te jó ég, őrjöngeni fog a dühtől'! Már ha egyáltalán itt van még. Itt kell hogy legyen. Ő az egyedüli reménye. – Azt mondta, hogy fessnek találja – suttogta Lara hangosan,

amikor a többiekkel együtt lefelé rohant a lépcsőn. – Nem mondtam ilyet. – Mondta vagy nem mondta? – kérdezte Jane Larától. – Csak általánosságban beszéltem a fess úriemberekről. – Ja, úgy – szólt Jane szárazon. – Csak úgy általában a fess

úriemberek tömegeiről, akik naponta befutnak a semmi közepén álló házunkba.

Lara nevetett, Isabel legszívesebben elgáncsolta volna őket.

74

– Kár, hogy az első lecke hiába volt – sóhajtott Gwen szomorkásan.

Isabel leért és megfordult. – Hogy érted? Gwen a fejét rázta. – Á, semmi különös, csak a Gyöngyök és pelerinek utolsó

számában éppen ilyen helyzetre vonatkozó tanácsok szerepeltek… Kate türelmetlenségében felhördült. – Jaj, ne kezdjük már megint! – szerelte le Isabel Gwent. – Erre

most tényleg nincs időm. – De azt írták, hogy… – Kérlek, ne! Most azon kellene gondolkodnom, miként tudom

jóvátenni, amit eddig összehoztam, és hogy tudom rávenni Lord Nicholast, hogy megnézze a gyűjteményt.

Az ajtó felé fordult, Regina, az egyik cseléd pedig lenyomta a kilincset. Isabel nagy levegőt vett és suttogva kérdezte:

– Itt van még? Gyerünk, nyisd már ki! Aztán: – Ne, várj még! – Gwen felé fordult. – Talán ezen a ponton mégis

szükségem lenne némi segítségre. Hogy szól az a bizonyos első lecke?

Gwen emlékezetből idézte: Első lecke: Ne keltsen túl erős első benyomást!

Isabel kicsit eltűnődött, és felidézte első, majd második találkozását Lord Nicholasszal.

– Hát igen – szólalt meg vállat vonva –, ezt alaposan elszúrtam. Intett Reginának, hogy nyissa ki az ajtót, a többieket pedig

elzavarta. – Na, bújjatok már el!

75

5. fejezet

mikor egy nő utoljára megváratta Nicket, annak az lett a vége, hogy a férfi egy törökországi börtönben kötött ki. Bár nem

hitte volna, hogy Yorkshire-ben hasonló sors vár rá, de azért mégis jobb szerette, ha nem váratják meg.

Méghozzá úgy, hogy kint áll a ház előtt. Egy olyan nő, aki valószínűleg őrült. Még ha nagyon szép is. A lovászfiú időközben eltűnt a lovakkal együtt, Nicket és Rockot

pedig se szó, se beszéd újra a kúria lépcsőjén felejtették és az illendőnél már sokkal hosszabb ideig várakoztatták. Nem mintha Nick túl nagy elvárásokat támasztott volna a Townsend Parkban szokásos formalitásokkal kapcsolatban. Úgy tűnt, hogy a gróf sorsára hagyta a családját vidéken, hogy Londonban zavartalanul élje botrányos életét. Nem lehetett csodálkozni azon, hogy eközben nem az illemszabályok betartásával törődtek a legtöbbet.

Végül, ők is fittyet hányva a formalitásoknak, leültek a széles lépcsőre, és arra vártak, hogy valaki végre értük jöjjön.

Míg Nick magában fortyogott, úgy tűnt, hogy Rock pompásan szórakozik.

– Mindent visszavonok, amit valaha Yorkshire-ről állítottam – mondta lazán a kőkorlátnak dőlve, miközben egy fűszállal játszadozott. – Érdekes fordulatot vettek az események, nem?

– Talán itt szeretnél maradni? Unatkozni biztos nem fogsz, csak csodálkozni az itteni eszement dolgokon.

A

76

Nick bosszankodásán Rock csak nevetni tudott. – Kár, hogy Yorkshire megfosztott a humorérzékedtől. – Valóban nem javít a kedélyállapotomon, hogy már egy

örökkévalóság óta egy ajtó előtt ülök, egy olyan nőre várva, aki csak kitalálta a fantasztikus szoborgyűjteményét. Talán az lenne a legjobb, ha elmennék.

– Fogadjunk öt fontban, hogy igazat mondott. Nick hűvös, kék szemével a barátjára nézett. – Legyen tíz. – Tíz fontba fogadtunk akkor, hogy itt maradunk, hogy

rendszerezzük a gyűjteményét. Mintegy vezényszóra kinyílt az ajtó, és megjelent előttük a kissé

kipirult, szürke muszlinruhába öltözött Lady Isabel. A haja tökéletes kontyban, tartása nyugalmat, csodálatos nőiességet sugárzott.

Nick felnézett rá, és egy hozzáértő arckifejezésével vette szemügyre sudár, karcsú alakját.

Lélegzetelállító volt. Hirtelen egyáltalán nem zavarta, hogy egy fél napot kellett a háza

előtti vacak lépcsőn üldögélve eltöltenie. Rockkal egyetemben villámgyorsan eszükbe jutott, hogy mit

diktál az illem, és felpattantak. – Uraim – szólt Isabel szívélyes mosollyal, miközben egy libériás

fiatal inas szélesre tárta az ajtót –, kérem, bocsássanak meg, hogy megvárakoztattam önöket.

A hanglejtéséből és viselkedéséből sugárzó nyugalom és higgadtság alapján senki sem sejtette volna, hogy az imént még a tetőről kiabált lefelé.

Kitért, hogy előreengedje őket. A házba lépve Nicknek megint feltűnt, hogy mekkora a csend. A

déli napsütés ellen a ház frontoldalán lehúzták a redőnyöket, ezért a hall csak gyenge megvilágításban részesült.

Annak a fiúnak viszont nyoma sem volt, aki az előbb ajtót nyitott nekik. Helyette egy másik, szintén gyászruhába öltözött fiatal nő állt a főlépcsőnél. Nick megállt, és egy pillanat alatt őt is szemügyre

77

vette. Ő is karcsú és sudár volt, viszont szőke, és finoman mosolyogva lesütötte a szemét. Teljesen más volt, mint Lady Isabel.

Ő ki lehet? Egy másik Townsend lány? Amikor Isabel észrevette, hogy Nick a másik nőt figyeli, oldalra

lépett, és így szólt: – Lara, bemutathatom neked Lord Nicholas St. Johnt és Mr.

Durukhant? Lord Nicholas, Mr. Durukhan, ő az unokahúgom, Miss Lara Caldwell.

– Miss Caldwell – Nick mélyen meghajolt, majd Rock is előrelépett.

Lara szeme tágra nyílt Rock impozáns termete láttán, döbbenete akkor sem enyhült, amikor Rock barátságosan mosolyogva a keze után nyúlt, hogy megcsókolja.

– Miss Caldwell, részemről a megtiszteltetés, hogy megismerkedhetem önnel – szólt udvariasan, és alig tudta levenni róla a pillantását, miközben Nick újra Isabelhez fordult.

– Hol van a kisfiú? – Mylord? – A fiú, aki az előbb ajtót nyitott. – Ó, Jamesre gondol, az öcsémre… vagyis természetesen a grófra.

Valószínűleg lassan el kellene kezdenem őt Lord Reddichnek szólítani. – Nick látta, hogy elpirult. – Ő… ő a nevelőnőjével van. Szeretnék újra elnézést kérni a kissé… rendhagyó fogadtatásért, de meg kell értse… nem vártunk látogatókat. Nagyon ritkán jönnek hozzánk vendégek… és eléggé megijesztették Jamest.

Izgatott szabadkozása hallatán Rock jelentőségteljes pillantást vetett Nickre. Egyértelmű volt, hogy a nő feszeng a látogatók miatt.

– Néhány cselédünk ráadásul szabadnapos ma délután – tette hozzá sietve.

– Ezért jutott az eszébe, hogy ma fogja elsajátítani a tetőjavítás alapjait.

– Pontosan. – Szégyenlősen mosolygott, amire a férfinak majdnem elállt a lélegezte: ismét mennyire megváltozott! Tényleg gyönyörű ez a nő!

78

Viszonozta a mosolyát, de a nő mosolya erre olyan gyorsan elillant, amilyen gyorsan megjelent az arcán.

– Megmutassam akkor a gyűjteményt, mylord? Nem szeretném szükségtelenül feltartani, és mivel csak átutazóban jár Yorkshire-ben, ezért biztosan hamarosan folytatni szeretné az útját.

Aha, gondolta Nick, diszkréten kíváncsiskodik, de ő nem fog lépre menni.

– Egyáltalán nem – mondta mosolyogva. – Rock éppen az imént mondta, hogy milyen elbűvölő ez a hely. Úgyhogy úgy tűnik, egy ideig maradunk. Van időnk bőven.

– Ó… az jó. Nick figyelmét nem kerülte el a hangjában érezhető csalódottság. Azt akarja, hogy elmenjen. De miért? Egyre izgalmasabb kezd lenni az egész. Nick a szeme sarkából észlelte, hogy nem messze tőlük egy ajtó,

amelynek két oldalán két libériás inas állt, résnyire nyitva van. És ott, körülbelül négy láb magasságban, egy kis arc kémlelt ki, nagy szemekkel bámulva. Az előbbi fiú volt.

Nem tudta megállni és rákacsintott a gyerekre, aki ijedten levegő után kapkodott, mint akit rajtakaptak, és felháborodottan felkiáltott, amikor valaki visszaráncigálta a szobába.

Isabelnek egy arcizma sem rándult, amikor az ajtó becsukódott, és előreindult a lépcsőn.

– Kérem, kövessenek! Megmutatom a gyűjteményt. A széles kőlépcsőn szótlanul felmentek az emeletre. Nick csodálta

a ház visszafogott eleganciáját, de az is látható volt, hogy itt több mint egy évtizede biztosan nem történt felújítás. A világítás gyér volt, a folyosók sötétek és cselédeket sem látott. Majdnem minden ajtót zárva tartottak, ami arra engedett következtetni, hogy azokat a szobákat ritkán vagy egyáltalán nem használják.

Egy hosszú, keskeny folyosóra érve Nick már nem bírta tovább magába fojtani a kérdést:

79

– Bocsássa meg kíváncsiságomat, Lady Isabel, de ön miért javít tetőt?

A nő előtte ment, a kérdés hallatán hátranézett, majd hosszú szünetet követően így felelt:

– Mert ereszt. Ehhez a nőhöz egy szent türelmére van szükség. Tényleg. További magyarázatokra várt. Mivel a nő hallgatott, ezért megint

megszólalt: – Nos, gyanítom, hogy ez a leggyakoribb ok, amiért egy tetőt meg

kell javítani. Nick úgy csinált, mint aki nem vette észre a Rock által kiadott

hangot, ami leginkább az elfojtott nevetésre hasonlított. A ház leghátsó zugába érve ismerős, semmi esetre sem

kellemetlen szagot érzett. Por és kő illatát, amely számára sokáig csodás felfedezésekkel kapcsolódott össze. Amikor Lady Isabel kinyitotta előttük a folyosó végén lévő ajtót és befelé invitálta őket, egyenesen elvakította a küszöbön túl áradó napfény.

Isabel előreengedte egy nagy, tökéletesen szimmetrikus és nagy belmagasságú helyiségbe. A birtokhoz tartozó földekre néző magas ablakokon a késő délutáni fény akadálytalanul tudott beszűrődni. Fehér lepellel letakart, különböző nagyságú és alakú szobrok tucatjai álltak a teremben szétszórva.

Szóval nem csak kitalálta a gyűjteményt. Feszült izgatottság fogta el, amikor körülnézett. Viszketett az ujja,

hogy fellebbentse a poros lepleket és szemügyre vegye az alattuk rejlő kincseket. Pár lépés után Isabel felé fordult.

– Valóban nem túlzott. A nő ajkán finom mosoly jelent meg, és Nick kihallotta a

büszkeséget a szavaiból. – Szemben van egy másik helyiség is. Biztosan meg szeretné

nézni azt is. Nick alig tudta leplezni meglepetését. – Hogyne. Esetleg Miss Caldwell előremehetne Rockkal, ön pedig

addig mesélhetne nekem az itteni szobrokról.

80

Isabel pillanatnyi habozást követően beleegyezése jeléül unokahúga felé biccentett, aki Rockkal együtt távozott. Az ajtót nyitva hagyták, ahogy illett. Nick feszült várakozással nézte, ahogy Isabel leleplez egy szobrot. Egy pillanatra sem vette le róla a tekintetét, minden mozdulatát követte, ahogy a leplet lehúzta és a szemük előtt egy magas márványakt tárult fel.

Nick odalépett az alkotáshoz, egy ideig csak nézte, majd a kezével végigsimított karjának finom ívén.

– Bámulatos! – mondta mély tisztelettel a hangjában. Isabel kissé oldalra billentett fejjel nézte a szobrot. – Ugye? Áhítatos hangja kizökkentette Nicket a szobor elmélyült

tanulmányozásából. A nő felé fordult, aki ábrándosan, de valahogy egyben vágyakozóan is nézte a szobrot.

– És olyan kézzelfogható – fűzte hozzá a férfi tárgyilagosan. – Nem a fantázia szüleménye.

A nő hirtelen ránézett. – Kételkedett a szavaimban? – Nem mindennap fordul elő, hogy egy olyan nőbe botlok, aki azt

állítja, hogy ilyen gyűjteménye van. – Óvatosan, a sarkánál fogva felemelt egy másik leplet. – Szabad? – kérdezte. Isabel bólintott. Egy harcos tárult fel előttük, dárdával, vadászaton. Hitetlenkedve rázta a fejét. – Még életemben nem találkoztam olyan nővel, aki ilyen gyűjteményt mondhatott volna a magáénak.

Isabel mosolygott és egy újabb, kerubot ábrázoló szobrot leplezett le.

– Örülök, hogy a találkozásunk ilyen lelkesedéssel tölti el. Nick éppen egy újabb szobrot akart leleplezni, de inkább megállt,

és a nő szemébe nézve így szólt: – A találkozásunkat egy ilyen gyűjtemény nélkül sem tudnám

elfelejteni, Lady Isabel. A nő elpirult, ami Nicket örömmel töltötte el. – Azt hiszem, hogy megadom magam, mylord. Valóban

megmentette az életemet. Adós vagyok önnek a köszönettel.

81

Nick végigsimított egy hibátlanul megmunkált Dionüszosz mellszobron és az ujját végighúzta a fejet díszítő egymásba fonódó szőlőindákon is.

– Azzal, hogy engedélyezte, hogy megtekintsem ezt a kitűnő gyűjteményt, már megtette az első lépést az adóssága törlesztése érdekében. – Ránézett. – Milyen kár, hogy ezek a kincsek itt porosodnak, rejtve a világ elől.

Isabel nem felelt rögtön, de amikor megszólalt, a hangja feszültnek tűnt, ami Nicknek egyáltalán nem tetszett.

– Önnek hála ez hamarosan megváltozhat – mondta szomorú mosollyal. – Mihelyt beazonosította a szobrokat, el kell őket adni.

A férfi döbbenten nézett rá. – Ezeket a kincseket nem szabad eladni. Isabel gyorsan lehúzott egy másik leplet, és egy nagy, hibátlan

állapotban megmaradt szobor tárult fel előttük. – Muszáj, mylord. Ahogyan nagyon helyesen megjegyezte, itt

csak porosodnak. Nem marad más választásom, mint hogy eladjam őket.

– A gyűjtemény az anyagi értékénél sokkal többet jelent önnek – jegyezte meg a férfi. Látta, milyen büszke Isabel a szobrokra, érzékelte nyilvánvaló szenvedélyét irántuk.

A ház úrnője kihúzta magát a szavaira. Nick azt is látta, hogy könnytől fátyolos a szeme.

– Biztosíthatom önt arról, Lord Nicholas, hogy nem adnám el őket, ha… – Elhallgatott, de erről a hallgatásról regényeket lehetett volna írni. – Ha az lenne az érzésem, hogy itt megkapnák a méltó figyelmet – fejezte be a mondatot és gyengéden megsimogatta a szobor lábát. – Mit gondol, mennyi időre van szüksége?

Még ha úgy is gondolta volna, hogy egy héten belül be tudja fejezni a munkát, akkor is többet mondana, hogy több időt adjon neki, időt, hogy átgondolja az elhatározását. De a gyűjtemény méreteit tekintve nem volt szükség a füllentésre.

82

– Egyes szobrokat könnyebb beazonosítani, másokat nehezebb – kezdte óvatosan, és végignézett a helyiségen. – Becsléseim szerint legalább két hét lesz. Talán még több.

– Két hét! – kiáltott fel kétségbeesetten Isabel. – Úgy látom, hogy mielőbb megszabadulna tőlem. A nő ránézett és úgy tűnt, hogy Nick mosolya kissé megnyugtatja. – Nem, jaj, nem úgy értettem… Csak olyan hosszú ez az idő. Azt

reméltem, hogy két héten belül már eladjuk a gyűjteményt. – Az kizárt. Ezt a határidőt még a legjobb régiségszakértő sem

tudná tartani. – Bocsásson meg, mylord, de én azt hittem, hogy ön a legjobb

régiségszakértő! Keresetlen szavai meglepték. Mosolygott, meg volt lepve és örült,

hogy a nő évődik vele. Nem várta ezt egy olyan valakitől, akinek láthatólag valami nehéz teher nyomja a vállát.

De fokozatosan arra is kezdett ráébredni, hogy Lady Isabel számtalan váratlan meglepetést tartogat.

– Egy egész hónapba is beletelhet, míg kedvező ajánlatot kap. – Olyan sokáig nem tudok várni. – De inkább többre számítok, olyan hat hétre. – Hat hét? Az teljesen kizárt! – Isabel hangjából teljes

reményvesztettség érződött. Az egész helyzet kezdett egyre különösebb lenni. A gyűjtemény már önmagában elég lett volna ahhoz, hogy

áthangolja, de most, hogy látta a mély aggodalmat a szemében, ráébredt, hogy nem csak a gyűjtemény tartja Yorkshire-ben.

Minden titkát tudni akarta. Felébredt benne a nyomozói ösztön. Nagyon közel álltak egymáshoz, Nick szándékosan egy lépessel

közelebb lépett és ezzel közelebb szorította a szoborhoz. A nő szeme tágra nyílt, Nick pedig élvezte, hogy meglepte.

– Két hét – ismételte meg. – Ha kész leszek, segítek önnek eladni a gyűjteményt.

– Köszönöm – felelt érezhető megkönnyebbüléssel a hangjában.

83

– Csak azt sajnálom, hogy a szívességét nem tudom megfelelően honorálni.

– Biztos vagyok abban, hogy ki fogunk találni valamit, amivel kifejezheti elismerését a szolgálataimért.

Csak évődni akart, de Isabel azonnal felfortyant. – Hogy miket nem mond! Valaki nagyon megbánthatta. Rossz volt erre gondolnia. Az izmai megfeszültek, amikor arra

gondolt, ki lehetett. És hogyan. Hátrébb lépett és fesztelenebb hangnemre váltott. – Javasolhatok egy játékot? – Játékot? – Minden szoborért, amit beazonosítok, elmesél nekem valamit

Townsend Parkról és az itteni életéről. Isabel szótlanul mérlegelte az ajánlatát. Olyan hosszan hallgatott,

hogy már azt hitte, hogy nem is válaszol. Amikor hallotta, hogy mély levegőt vesz, ránézett, és találkozott a pillantásuk. Mélyen belenézett a sötét, mahagónibarna szempárba, amely olyan védtelenséget és titokzatosságot sugárzott. Mennyi titok lehet ott rejtve? Titkok, amelyek csak arra vártak, hogy felfedezze őket. A bulan öröksége: nem hagyhatott rejtélyt megoldatlanul.

Hogyan lehetne feltárni ezeket a titkokat? Rávenni őt arra, hogy feladja védekezését?

Hirtelen és váratlanul felmerült benne egy kép: Isabel, fejét a szenvedélytől hátrahajtva védtelenségében feltárja magát neki, karcsú, hajlékony teste az ágyán csak rá vár. A fantázia akkora hatást gyakorolt rá, hogy hátrébb lépett, hogy biztos távolság legyen kettejük között.

A közelükben lévő egyik mellszoborra mutatott. – Egy medúza. Isabel kurtán felnevetett. – Ennyit még én is meg tudtam volna mondani. Sajnálom, ezért

nem fogom egyik titkomat se elárulni.

84

– Nem mondtam, hogy titkoknak kell lenniük – heccelte a férfi. – De ha ilyen értékes információkat akar magáról elárulni, akkor legyen. Egy medúza mellszoborról van szó, fekete márvány, valószínűleg Livadeiából. Amint látható, a medúzát Perszeusz által történő lefejezése után, de még azelőtt ábrázolja, hogy a fejét Athéné pajzsára rögzítették volna.

– Miből vonja le ezt a következtetést? Nick intett neki, hogy lépjen közelebb a szoborhoz, és egy kis

mélyedésre mutatott, ahol egy kígyófejet lehetett látni, amely egy másik kígyó farkába harapott.

– Nézze csak meg jobban! Mit lát? Isabel az árnyékosabb zugban álló mellszobor fölé hajolt. – Egy tollat! – De nem ám akármilyen tollat, hanem a Pegazus szárnyából

egyet, amely, mint ismeretes, a medúzafej véréből született. Látva az ámulatot a nő szemében, Nick alig tudott ellenállni a

kísértésnek, hogy dicsekedjen. – Tucatnyi alkalommal néztem meg ezt a szobrot, de ez még soha

nem tűnt fel nekem – mondta Isabel. – Tényleg ön a legjobb. Nick tréfából jó mélyen meghajolt. – Amiért megfelelő díjazásban is kellene részesítenie, mylady. – Jól van. Mesélek akkor valamit a gyűjteményről. – Remek kezdés! Isabel ezután olyan hosszan hallgatott, hogy Nick már azt hitte,

meggondolta magát. Amikor végre mesélni kezdett, Isabel tekintete az egyik szoborról a másikra vándorolt, miközben a hangja is valahogy olyan távolinak tűnt.

– Az apám szerencsejátékban nyerte. Egy francia csempésztől. Nick tudta, hogy most jobb, ha hallgat és Isabel már meg is

töltötte a csendet. – Mindig is javíthatatlan játékos volt, mindenben képes volt

fogadni: pénzben, cselédekben, házakban… – Elhallgatott, a gondolataiba merült, majd gyorsan folytatta: – Néha hetekig nem láttuk, aztán egy nap újra az ajtóban állt, egy egész kosár

85

kutyakölyökkel vagy egy új fogattal az udvaron. A szobrokat a háború elején nyerte. Három nappal a hetedik születésnapom után ajándékozta az anyámnak.

És ez messze nem a teljes történet, Nick ebben biztos volt. – És ő önre hagyta? – tapogatózott. Isabel bólintott, szája elkeskenyedett. – Igen. Most az enyémek. Volt valami különös hangsúlya annak, ahogy kimondta azt a szót,

hogy az enyémek. Egy olyan nő állt előtte, aki szívvel-lélekkel gondoskodott arról, ami az övé volt.

– Nem akarja eladni őket – mondta ki a nyilvánvaló igazságot. Isabel újra hallgatásba burkolózott és Nick már azt hitte, hogy

nem hallotta, amikor egyszer csak kimondta, hogy nem. A hangja hűvösen, szinte érzelemmentesen szólt.

– De akkor mégis miért? Isabel kényszeredetten felnevetett. – Néha, mylord, olyan dolgokat kell tennünk, amit nem akarunk. Mély levegőt vett, és Nick azt nézte, hogy erre a ruhája felső része

a mellénél megfeszül. Bűntudata támadt amiatt, hogy a nő kétségbeesett helyzete ellenére ilyesmikre figyel, szégyellte magát a rezdülés miatt, amit ez a kis mozdulat benne ébresztett, és félrenézett. A pillantása a feléjük tornyosuló szoborra esett. Rájött valamire, és erre halkan felnevetett.

– Mi mulattatja? – Ez a szobor. Tudja, hogy kit ábrázol? Isabel megfordult és az aktot szemlélte, kezét a mellére tette,

mintha szégyenkezne annak meztelensége miatt és el akarná rejteni saját zavarát. Alaposan megszemlélte az alak hátának ívét, a tiszta élvezet kifejeződését az arcán és a lába köré tekeredő rózsagirlandot.

– Nem – felelte. – Ő Voluptas. Ámor és Psziché lánya. – Honnan tudja? Ugyanúgy néz ki, mint bármelyik más női akt. – Tudom, mert én vagyok a legjobb – válaszolta Nick komolyan.

86

Isabel mosolygott és Nick rettentően elégedett volt magával, hogy sikerült derűt csalni az arcára. Ha éppen nem bizalmatlankodott és gyanakodott, akkor elragadóan szép volt.

Egyszerre valahogy tapinthatóvá vált közöttük a levegő, és hirtelen mintha melegebb is lett volna. A poros kő szagát az ő illata váltotta fel, egyfajta keverék narancsvirágból és valami frissből, tisztából, rendkívül kellemesből, amit nem tudott volna szavakba önteni.

Látta, ahogy Isabel kipirult, nézte a nyakán lévő kis mélyedést és elborította a vágy, olyan hirtelen és hevesen, ahogy már régen nem.

Nick pontosan észlelte a pillanatot, amikor a közelségétől Isabelnek is elállt a lélegzete. A tekintetük találkozott, és a férfiban tudatosult furcsa helyzetük: nagyon közel álltak egymáshoz, de két szobor közé szorulva. Nem sok hiányzott, hogy egymáshoz érjenek. Egyedül voltak, csak a szobrok nézték őket.

A vágy hajtotta előre. Feléje nyújtotta az egyik kezét, majdnem megérintette az arcát,

amikor egy csapásra világossá vált előtte, hogy ez mekkora hiba lenne. A nő barna szemének sötét mélységeiben érzések sokasága tükröződött. Félelem, kíváncsiság és izgalom mámorító keveréke, ami az arcát sugárzóvá tette és ártatlan szirénné változtatta, testet öltött szirénné márványba öntött nővérei között.

Isabel a férfi közelségétől behunyta a szemét, és Nick teljes nyugalomban megszemlélhette az arcát: a magasan lévő, erős arccsontot, a telt ajkat, a homlokát, amely most kisimult volt, mentes a gondok redőitől. A szépsége lélegzetelállító volt, így, hogy most megmutatkozhatott, a gondoktól mentesen.

Isabel most kiengedte a levegőt, amit egy ideje már bent tartott, ajkai halk, rózsás sóhajra nyíltak.

Nem létezett olyan férfi a földön, aki ellen tudott volna állni ennek a sóhajnak.

Nagyon jól tudta, hogy hibát követ el, mégis föléje hajolt. Valóban buta ötlet volt ezt a vidéki ártatlanságot megcsókolni.

87

A szája szinte hajszálnyira volt az övétől, amikor az ajtó felől zaj hallatszott.

Nick visszakozott, kiegyenesedett, és halkan valami káromkodásfélét dünnyögött magában. Nagyot lépett hátra, és azt kívánta, bárcsak soha ne került volna ennek a nőnek a közelébe, aki ilyen negatív hatással van az ő józan eszére.

Isabel tágra nyitotta a szemét, amely tele volt megmagyarázhatatlan érzésekkel, és egy pillanatig Nick csak arra vágyott, hogy nem törődve semmivel újra a karjába zárja.

De aztán visszatért Rock Miss Caldwell-lel, és Nick teljesen azzal volt elfoglalva, hogy biztonságos távolságot tartson önmaga és Isabel között, aki szintén hátrébb lépett, és annyira nekinyomódott Voluptasnak, hogy Nick egy futó pillanatig azon aggódott, hogy a szobor leeshet a talapzatáról.

Ami aztán biztosan elvonná a figyelmet kettejükről. – Mit találtál? – kérdezte Nick Rocktól abban a reményben, hogy

a felforrósodott hangulatot leplezni tudja. Rockot nem lehetett olyan könnyen megtéveszteni. Nickről

Isabelre nézett, aztán vissza, és felvonta a szemöldökét. Nick is így tett, egyértelműen jelezve, hogy nem kíváncsi barátja egyetlen kétértelmű megjegyzésére sem.

Rövid, jelentőségteljes hallgatás után Rock megszólalt: – Ehhez foghatót eddig csak Görögországban láttam. – Néhány

szóban leírta a szomszédos helyiségben lévő szobrokat. Nick csak fél füllel hallgatta, és lopva látta, hogy Lara odamegy az unokanővéréhez. Isabel széles vigyora túlontúl árulkodó volt.

Ő is akarta őt. Elhessegette a gondolatot. Hálásnak kellene lennie, hogy

megzavarták őket, még mielőtt egy hatalmas ostobaságot követett volna el. Ebben a lányban minden megvolt, amiről egy nőnél könnyen le tudott volna mondani. Ártatlan volt, magányos, és pontosan az a fajta nő, aki többet akar majd tőle, mint amit ő kész adni. Valószínűleg még nem is csókolták meg igazán, amin nem

88

lehet csodálkozni, itt a távoli vadonban, ahol az ember valószínűleg csak lovászfiúkkal szórakozhat.

Nem tagadta ugyanakkor, hogy örömmel megmutatná Lady Isabelnek, mennyire boldoggá teheti az embert egy igazi csók.

– Tíz fonttal tartozol. Rock szavai kizökkentették gondolataiból. Igaz. Valóban létezett a gyűjtemény. És a tulajdonosa továbbra is

talányt jelentett. Itt maradnak egy darabig. Anélkül, hogy ügyet vetett volna barátja idétlen vigyorára,

Isabelre nézett, aki feszülten figyelte. Amikor találkozott a tekintetük, a nő elpirult és idegesen beletúrt a hajába.

– Lady Isabel – mondta Nick élvezettel ízlelgetve a nevét. – Ha nincs ellenére, akkor holnap reggel megkezdenénk a munkát.

Látta a szemében a bizonytalanságot, majd a hirtelen felismerést, hogy túl messzire mentek, és már túl késő ahhoz, hogy elküldje őt.

Újra a hajába túrt, láthatóan teljesen megzavarodott. – Igen, igen. Holnap… az csodálatos lenne. – Ezzel elment

mellette és az ajtóhoz sietett. – Lara kikíséri önöket. Nekem… nekem most muszáj… – Nick finom mosollyal az ajkán várta, hogyan fogja kihúzni magát a pácból. – Nekem most mennem kell.

Ezzel el is tűnt. Nick már csak lobogó szürke szoknyáját látta, ahogy kimenekült a folyosóra.

89

6. fejezet

Második lecke

egyen meg mindent azért, hogy ne menjen ki a lordja fejéből és ne kerüljön ki a látóteréből sem!

A távolság elmélyítheti az érzéseket, de csak a közelség teremt jó kapcsolatot. Soha ne feledje, hogy a lordja csak akkor ébred tudatára annak, hogy feleségre vágyik, ha a szeme előtt megjelenik egy ilyen hölgy! Tegyen meg mindent, hogy a látóterében maradjon: vonuljon el mellette a bálban, vele egy időben sétálgasson a parkban, bátorítsa a cselédeit, hogy barátkozzanak össze az övéivel! A legjobb módja annak, hogy elejtsen magának egy valódi úriembert, az az, hogy ismeri a napirendjét.

Gyöngyök és pelerinek 1823. június

ehet, hogy Wellington tábornok azt mondta, hogy a visszavonulás a legnehezebb manőver, de Isabel egyértelműen

könnyebbnek találta, hogy elmeneküljön, mint hogy a szobrok és Lord Nicholas St. John társaságában maradjon.

T

L

90

Valójában oly sietősen távozott, ami már-már illetlenségnek számított egy hölgy részéről.

Kiváltképp, hogy az illető hölgy még gyászban járt. Azt akarta, hogy megcsókolja. És milyen hevesen vágyott rá! Ami felfoghatatlanul nagy hiba lett volna. Hála az égnek Laráért és Mr. Durukhanért! Ki tudja, különben mi

történt volna? Mi is? Nagyon jól tudta, hogy gyáván viselkedett. A cselédfolyosók

labirintusán keresztül Townsend Park konyhája felé sietett. De maradt más választása? Muszáj volt távoznia, hogy kitisztuljon

a feje és újra magához térjen. Mégis mit gondolt? Egy dolog, hogy meghívott egy idegent a Minerva-házba, bár már

ez is ésszerűtlen és kockázatos ötlet volt. De az, hogy megengedje magának, hogy a férfiban többet lásson, mint egy eszközt egy elengedhetetlenül fontos, életbevágó cél eléréséhez, az egyszerűen elfogadhatatlan volt.

Szüksége volt Lord Nicholasra, hogy felmérje a szobrai értékét és biztosítsa az eladásukat. Ennyi és nem több.

Ha Isabel valamilyen tanulságot levont a férfiakkal kapcsolatos tapasztalataiból, illetve azon nőismerősei élete alapján, akiket a férfiak megbántottak, akkor az az volt, hogy a férfiakkal nem lehet tréfálni. Elég nőt látott, akiket az érzéseik és vágyaik romba döntöttek, elég nőt, köztük az anyját is, akik áldozatul estek egy sármos mosolynak és az ellenállhatatlan érintéseknek. Vele ez nem fog megtörténni, erre megesküdött.

Ezért most biztosan nem fogja engedni, hogy egy idetévedt londoni fráter miatt minden sarkalatos elvét egyszer csak meg kelljen változtatnia. Még ha ez a férfi olyan kiváló lord is és Anglia egyik legvágyottabb agglegénye.

Még mielőtt befordult volna a konyhába, mély levegőt vett, és keményen elhatározta, hogy egyszerűen ignorálni fogja Lord

91

Nicholas jelenlétét a házában. Akármilyen nehéz lesz is. A férfi régiségszakértő. Valószínűleg egyébként sem érdekelné semmi más, és az egész napját fent, a szobrok között töltené.

Nincs annál könnyebb feladat, mint elkerülni őt. Ezenkívül teljesen más gondjai is vannak. Etetnie kell egy egész házat. Vennie kellene egy újat. Gondoskodnia kell egy egész háznyi emberről. – Nem küldhetnek el egyszerűen az internátusba! Én vagyok a

gróf! Senki sem írhatja elő egy grófnak, hogy mit csináljon. Isabel még a konyha előtt megállt, mint akinek földbe gyökerezett

a lába és óvatosan kémlelt befelé a folyosó sarkáról. James a régi, rozoga konyhaasztalon ült, felkapott egy kekszet és úgy ejtette bele a teájába, hogy az kiloccsant. Egy ideig duzzogva bámult maga elé, aztán Georgianára nézett, aki szemben ült vele.

Isabel nem mozdult és hallgatózott. Megkérte Georgianát, hogy pedzegesse Jamesnek az iskolát, természetesen abban a reményben, hogy az öccse megbarátkozik a gondolattal.

Eddig úgy tűnt, kevés sikerrel. – Sajnos ez így van James, hogy mindig van valaki, aki

megmondja az embernek, hogy mit kell és mit szabad tennie. Még akkor is, ha az illető egy gróf. – Georgiana nagy lelki nyugalommal töltött magának teát.

– De én utálom, ha előírják nekem, hogy mit csináljak! – Hát igen, ezt én sem élvezem különösebben. – De én már okos vagyok! – rukkolt elő egy újabb érvvel James. Georgiana rámosolygott és ő is vett egy kekszet. – Az biztos. Soha nem is állítottam az ellenkezőjét. – Tudok olvasni, írni, számolni. Latint is tanulok magával. – Sőt, nagyon jól is megy neked. De a fiatal férfiak… a fiatal

grófok… iskolába járnak. – De mit tanulnék az iskolában, amit ön nem tud itthon nekem

megtanítani? – Mindenfélét. Olyan dolgokat, amiket csak a grófok tanulnak.

92

A kisfiú figyelte, hogy Georgiana a kekszét nézi. – Ha belemártja a teájába, akkor jobb íze van. Isabelnek muszáj volt mosolyognia. Fogadni mert volna rá, hogy

Georgiana egész életében még soha nem mártott egyetlen kekszet sem a teájába.

– Így kell, megmutatom. – James készségesen a nevelőnője mellé ült és egy újabb kekszet dobott a csészébe, majd az elsőt az ujjaival kihalászta. Büszkén tartotta fel a finomságot, miközben a keksz fele visszaesett a teába, aminek egy része szétfröcskölt az asztalon. Georgiana fintorgott, James nevetett.

Isabel karba tett kézzel a falnak támaszkodott. Lehet, hogy az öccse gróf volt, de Isabel még nem állt készen arra, hogy a kisöccse helyett egy gróf legyen a testvére.

– A vendégeink is jártak iskolába? – James hangja tele volt kíváncsisággal.

– Persze. Úgy tűnik, hogy előkelő úriemberek. És az előkelő úriemberek járnak iskolába.

Hosszú hallgatás következett, úgy tűnt, hogy a fiú a hallottakon töpreng.

– Nekem is van egy okos bátyám – fűzte hozzá Georgiana olyan halkan, hogy Isabelnek közelebb kellett hajolnia az ajtóhoz.

– Tényleg? Neki is kell iskolába járnia? – Ő is járt iskolába, hogy még okosabb legyen. Most ő az egyik

legokosabb férfi Angliában. – És az egyik legbefolyásosabb – fűzte hozzá Isabel magában. – Akkor ön biztos tőle tanult mindent – állapította meg James

józanul. – Honnan tudna egy lány különben latinul! – Na de kérem, Lord Reddich! – szólt Georgiana kis

sértődöttséggel a hangjában. – A lányok sok mindent tudnak, nemcsak latinul.

Isabel nem tudta megállni, hogy még egy utolsó titkos pillantást ne vessen a konyhába. James grimaszolt és nem tűnt úgy, mint akit meggyőztek.

– Én nem ismerek még egy olyan okos nőt, mint ön.

93

Isabel csak csodálkozni tudott, hogy ilyen nagyrabecsülést hallott az öccsétől. Ha ennyire odavolt az új nevelőnőjéért, aki kétségkívül a legcsinosabb volt az eddigiek közül, akkor még azt is elnézi neki, hogy ezzel az ő intelligenciáját is kétségbe vonja. De lassan elérkezett az ideje, hogy megszakítsa a kellemes csevejt.

Sugárzó mosollyal robogott be a konyhába, közben derűsen csak ennyit kérdezett:

– Már teaidő van? James örömmel fordult felé. – Isabel? Mi újság a két férfival? Láttad, milyen magas volt az

egyik? Persze hogy láttam. A másik pedig kifejezetten vonzó. Én pedig

majdnem úgy viselkedtem, mint egy tökfej. Isabel töltött magának egy teát. – Hogyne láttam volna! – Hol vannak? Itt maradnak? – Fent vannak, a szobroknál. – Én is felmehetek? – kérdezte olyan reménykedéssel, hogy

majdnem engedett neki. – Nem, nem mehetsz fel. – Miért? Te is tudod, hogy már én vagyok a gróf és mindenkit

meg kell védenem Townsend Parkban. Azt hiszem, hogy jobban meg kellene néznem magamnak ezeket az embereket.

Isabelt meglepte, hogy James azt hitte, meg kell védenie őket. Már önmagában az meglepte, hogy a fiú aggódott értük. Mindig arra törekedett, hogy ne érzékelje a helyzetük komolyságát és a lányok kényes helyzetét, de az öccse egyre nagyobb és okosabb lett. Isabel érezte, hogy most nem elég üres szavakkal traktálnia.

– Nagyra értékelem a szándékodat – biztosította őszintén elismeréséről. – A ház uraként nélkülözhetetlen a szereped biztonságunk szempontjából. De a két úriember nagyon el van foglalva, és nem akarjuk szükségtelenül elvonni a figyelmüket a munkáról.

Látván öccse határozott arckifejezését, hozzátette:

94

– Talán egyszer meghívhatjuk őket vacsorára. Mit szólsz? James komolyan elgondolkodott. – Úgy vélem, ez valóban figyelmesség lenne a részünkről. Isabel egy kekszet tömött a szájába. – Örülök, hogy egyetértesz – mondta és intett Georgianának, aki a

csészéje mögé rejtette mosolyát. – Most pedig irány játszani! James még egy pillanatig nézte őket, de aztán minden bizonnyal

arra a következtetésre jutott, hogy a konyhán kívül izgalmasabb kalandok várják. Miután elcsent még egy kekszet, felugrott a székről és kirohant a sötét folyosóra.

Isabel leült a helyére, vett magának még egy kekszet, és sóhajtva így szólt:

– Köszönöm, hogy beszélt vele az iskoláról. – Örömmel tettem. Egy grófnak rendes neveltetésre, oktatásra van

szüksége, Lady Isabel. Isabel megint sóhajtott. – Mondtam önnek, hogy nálunk nyugodtan tekintsen el a

formalitásoktól. A fiatal nő mosolygott. – Én éppen az ellenkezőjét gondolom: az ön szolgálatában állok. – Butaság – háborodott fel Isabel. – Ön származása szerint

magasabb rangú, mint én. Kérem, jobban érezném magam, ha egyszerűen Isabelnek hívna.

A szomorúság árnyéka suhant át a lány arcán. – Most csupán nevelőnő vagyok, és szerencsésnek mondhatom

magam, hogy egy ilyen jó és megbecsült állást találtam. Isabel látta, hogy feleslegesen töri magát, ezért témát váltott. – Ismeri azt a két férfit, akik ma jöttek? Georgiana a fejét rázta. – Amikor jöttek, éppen James délutáni óráira készültem. Még nem

találkoztam velük. – Londonból jöttek. – Arisztokraták? – Némi aggodalom érződött a hangjában.

95

– Lord Nicholas St. John Ralston márki fivére, a barátja pedig… – Isabel Georgiana döbbenetét látva elhallgatott. – Georgiana?

– Lord Nicholas és a bátyám… ismerik egymást. – Suttogóra váltott. – Személyesen még nem találkoztam vele, de…

Természetes, hogy ismerik egymást. Újabb kihívás. – Georgiana – szólt Isabel gyengéden, de határozottan –, itt

biztonságban lesz. Amikor befogadtam, megígértem önnek, hogy a Minerva-házban gondoskodni fogunk önről. Ugye emlékszik?

A fiatal nő nyelt egyet, mély levegőt vett és bólintott. – Ne aggódjon – folytatta Isabel. – Ők ketten nem fogják

megtudni, hogy ön itt van. A ház nagy, és ön James nevelőnője. Semmi okot nem látok arra, hogy a vendégeink találkozzanak önnel.

– De mit akar itt, Yorkshire-ben? – Nem tudom. Ha hihetünk neki, akkor merő véletlenségből

egyszerűen itt nyaral. – Érezte, hogy a lány ijedtsége nem enyhül. – Itt ön biztonságban van. Townsend grófjának védelme alatt áll.

Ami komoly helyzetben valószínűleg a nullával egyenértékű. Isabel elnémította a fejében megszólaló halk, aggódó hangot.

Itt biztonságban vannak. Erről gondoskodni fog. Georgiana szótlanul töprengett Isabel szavain. Végül bólintott, az

Isabelbe, a Minerva-házba vetett bizalom jeléül. – Jól van. – Isabel töltött maguknak egy újabb teát, majd óvatosan

hozzátette: – Tudja, hogy nálam megértő fülekre talál, ha az okokról akar beszélni, amelyek önt a Minerva-házba vezették.

Georgiana megint bólintott. – Tudom. Tudom, de… Mi lesz akkor, ha… – Ha készen áll rá, Georgiana, akkor meg fogom hallgatni. –

Isabel szavai egyszerűek voltak és közvetlenek. Többéves tapasztalata alapján ez volt a legjobb módja annak, hogy a fiatal nők rettegését csillapítsa, és a bizalmukat megnyerje. Nem volt olyan nagy különbség aközött, hogy valaki egy herceg húga vagy egy cheapside-i kocsma pultoslánya.

És ezt róla is el lehetett mondani.

96

Ha lett volna más választása, akkor soha nem engedte volna St. Johnt a házába.

De a másik lehetőség, hogy Georgianát és a többi lányt kiteszi az utcára, természetesen elképzelhetetlen volt a számára. Úgy érezte, hogy bár kockázatot vállalt, a döntését megfontolta.

Lord Nicholas. Isabel tudatában volt annak, hogy nem mentes az iróniától a

helyzet, hogy a nők sorsát egy ilyen veszélyesen vonzó férfi kezébe teszi. De ha Georgianára nézett, ahogy ott ült, sápadtan, félve és bizonytalanul, ahogy a csészéjét fogta és mereven nézte a teáját, Isabel megerősítve érezte magát abban, hogy Lord Nicholas a Minerva-ház legfőbb, ha nem az egyetlen reménységét testesíti meg.

Csak arról kell gondoskodni, hogy Lord Nicholas mindig szépen a szobrok társaságában maradjon.

Azért ez nem lehet olyan nehéz.

Másnap délután Isabel rettentő büszke volt magára. Lord Nicholasszal kapcsolatos aggodalmai teljesen hiábavalónak

bizonyultak. A férfi egyáltalán nem okozott gondot. Reggel, ahogy megérkezett Mr. Durukhan társaságában, Isabel

egyenesen a szoborterembe vezette őket. A többieket szigorúan arra utasította, hogy nem szabad őket zavarni, így neki is sikerült elkerülnie a vendégeket.

Vagyis sokkal inkább elbújni előlük. Butaság. Isabel elhessegette a gondolatot. Jó oka volt annak, hogy

újra kiment a tetőre, ugyanis az még mindig szivárgott. És a kelet felől tornyosuló felhőket nézve erőfeszítései legkésőbb este nagyon is hasznosnak fognak bizonyulni.

Ezért Jane-nel együtt újra a tetőn térdelt nadrágban meg ingujjban, és egy émelyítő szagú kátránypasztával kenegette óvatosan az agyagcserepek alsó részét, mert azok az egész tetőn leváltak. Már hét év is eltelt azóta, hogy az első cselédek és inasok elhagyták Townsend Parkot. Először azok mentek el, akiknek volt

97

kézügyessége és keresték őket a grófság más birtokain. Velük az a tudás és azok a képességek is eltűntek, amelyek egy vidéki birtokon elengedhetetleneknek bizonyultak, legyen szó akár a tetőről vagy kővel, fával kapcsolatos munkákról.

Isabel nagyot sóhajtott, ahogy ezen morfondírozott. Valószínűleg szerencsésnek kellene tartania magát, hogy a ház nagyobb felújítás nélkül átvészelte ezt a hosszú időszakot. És micsoda áldás, hogy a Townsend Park-i könyvtár olyan gazdag volt építészettel és felújítással kapcsolatos kézikönyvekben. Kínjában elmosolyodott. A tetőjavításról szóló könyvek nem feltétlenül tartoztak a fiatal hölgyek népszerű olvasmányai közé, de mit meg nem tesz az ember, hogy végre megszabaduljon az ágya melletti éjjeliedénytől, amelybe a tetőről makacsul becsepegő esőt gyűjtötte.

– Elmondod, mi történt tegnap, hogy most el kell bújnod Lord Nicholas elől?

Jane soha nem szerette kerülgetni a forró kását. – Semmi – felelte Isabel, az ecsetet a kátránypasztába mártva. – Semmi? Semmi. Azért jó lenne újra találkozni. – Pontosan. Semmi. Belegyezett abba, hogy beazonosítsa a

gyűjtemény darabjait és felbecsülje az értéküket. Nem akarom közben zavarni. Minél előbb elkészül a munkával, annál előbb el tudja adni a szobrokat. Ha minden jól megy, a Minerva-ház lakói egy hónapon belül új otthonra lelhetnek. – Igyekezett, hogy a hangja bizakodóan, magabiztosan csengjen.

Jane szótlanul rakosgatott néhány cserepet a helyére. – És Lord Nicholas? – kérdezte végül. – Mi van vele? – Pont ezt kérdezem. – Jobb szeretném, ha nem lenne szükségünk a segítségére – tért ki

Isabel, aki nagyon jól értette, hogy mire akar Jane kilyukadni. Heves széllökés söpört végig ebben a pillanatban a tetőn, és Isabel ingujja úgy lengedezett, mint a viharban felkorbácsolódott vitorla. Próbálta

98

megvetni a lábát a széllel szemben, és alaposan megfontolta a szavait. – De attól tartok, hogy nincs más választásunk.

– Szerintem van, Isabel. – Szerintem pedig nincs. Jane szótlanul feltett még egy sor cserepet, aztán Isabel felé

fordult. – Már régóta gondoskodsz rólunk. Te tetted azzá a Minerva-házat,

ami, egy legenda a londoni nők szemében. Akik idejönnek, először alig hiszik el, hogy létezünk. És mindez neked köszönhető. – Isabel abbahagyta a munkát és Jane hűvös, zöld szemébe nézett. – De nem engedheted, hogy a legenda teljesen bekebelezzen téged.

– Számomra ez nem egy legenda, Jane. Ez az életem. – De teljesen más életet is élhetnél. Egy gróf lánya vagy. – Egy nagyon is kétes erkölcsű grófé. – Akkor mondjuk úgy, hogy egy fiatal gróf nővére vagy –

próbálkozott újra Jane. – Férjhez mehetnél. Végre olyan életet élhetnél, amilyet megérdemelsz.

Élet, amilyet megérdemel. Milyen könnyű ezt mondani! Mintha olyan egyszerű lenne! De talán az is. Úgy tűnik, hogy más előkelő származású lányok nem csinálnak abból problémát, hogy a jól kitaposott ösvényen járjanak.

Más lányoknak azonban nem olyan volt az apjuk, mint az övé. És az anyjuk sem.

A fejét rázta. – Nem, én erre az életre vagyok hivatott. Még egy jó parti vagy

teadélutánok finom arisztokrata hölgyekkel, de még a londoni bálok sem tudnának erről az útról letéríteni. Nézd meg, hogy hova vezetett ez az út! Gondold csak végig, mennyire megváltoztatta a te életedet és a többiekét is.

– De nem szabad értünk feláldoznod magad! Hiszen ez megsértené a Minerva-ház alapelvét! Nem te tanítottad nekünk, hogy a saját boldogságunk és életünk fontosabb, mint azok az áldozatok, amelyeket hoznunk kellett, mielőtt idejöttünk?

– Én meghozom az áldozatot, hogy nektek ne kelljen.

99

– Ez nem így van, és ezt te is tudod. Jóindulatú szavai szíven találták Isabelt, aki figyelmesen nézte a

komornáját. A friss szél miatt kipirult az arca, és melegbarna hajtincsei kibújtak a sapkája alól. Jane volt az első, akinek az útja Isabelhez vezetett: olyan örömlány volt, aki csak nagy nehézségek árán tudott megszabadulni egy iszákos és erőszakos kuncsaftjától. Minden bátorságát összeszedve menekült el Londonból, hogy Skóciában kezdjen új életet. Yorkshire-ig jutott, amikor elfogyott a pénze, egy marék lopott érme, ami túl kevés volt ahhoz, hogy megéljen belőle, de éppen elég, hogy lopásért egy életre lecsukják. Amikor már nem volt pénze az utazásra, szó szerint kidobták az út szélén, úgy, hogy a ruhája, amit viselt, volt az összes vagyona. Isabel azon a napon talált rá, amikor az utolsó cselédek is felmondtak, a lány ugyanis az istállóban aludt.

Isabel akkor épphogy betöltötte a tizenhetet. Az alig hároméves Jamesszel és haldokló édesanyjával teljesen magukra hagyatottan éltek Townsend Parkban. Elég volt egyetlen pillantást vetnie a halálosan kimerült Jane-re, hogy sejtése legyen arról a kétségbeesésről, amely a lányt ilyen messzire űzte, hogy egy idegen birtokon lévő istállóban volt kénytelen meghúzni magát.

Isabel nem csupán emberbaráti szeretetből vette fel Jane-t, hanem a puszta félelem is vezérelte. A grófnő egyre kevésbé vett tudomást a külvilágról, félig eszét vesztette a gyásztól és a kétség-beeséstől, a szolgák elmentek, Jamesnek pedig szeretetre és gondoskodásra volt szüksége. Isabel ott állt tehetetlenül és üres kézzel. Munkát ajánlott Jane-nek és benne a legjobb és leghűségesebb szolgálót, barátnőt és bizalmast találta meg, akit az ember csak kívánhat magának.

Jane volt az egyetlen, aki tanúja volt a grófnő utolsó napjainak, amikor dührohamokat intézett Isabel, a gyanútlanul mosolygó és éppen csak tipegő James, Isten és a világ ellen. Mindenkit csak vádolt a sorsa, szenvedése, elhagyatottsága miatt. A halála után Jane segített Isabelnek, mellette állt, és megóvta őt az összeomlástól.

Néhány héten belül arra az elhatározásra jutott, hogy még több nőt vesz fel Townsend Parkba. Ha már nem tudott jó lánya lenni az

100

anyjának, akkor legalább otthont akart nyújtani olyanoknak, akiknek még rosszabbul ment a soruk, olyan otthont, ahol békében élnek és ki tudnak bontakozni. Néhány, ismerősöknek írt diszkrét levél után jött Gwen és Kate, ezután pedig már magától terjedt a hírük. Aki meg akarta találni, megtalálta őket. Townsend Parkból Minerva-ház lett és a fiatal nők egész Angliában tudták, hogy a kapui mögött védelemre lelnek.

Isabel pedig feladatot talált magának, hogy megvédje ezeket a nehéz sorsú, rossz bánásmódban részesülő lányokat és új esélyt adjon nekik.

Itt be tudta bizonyítani, hogy ő több annál, mint amilyennek mások látták.

Itt úgy érezte, hogy szükség van rá. Nem mindegyik lány maradt. A Minerva-ház fennállásának hét

éve alatt lányok tucatjai jöttek, majd álltak tovább az éjszaka leple alatt, és tértek vissza ahhoz az élethez, ahonnan menekültek. Sokuknak viszont itt-tartózkodásuk után sikerült új életet kezdeni, és Isabel segített nekik abban, hogy valóra váltsák az álmaikat. Varrónőként, fogadósként dolgoztak, sőt, az egyikük egy lelkészhez ment feleségül.

A lányok voltak a bizonyíték arra, hogy nincs egyedül. Hogy az életének van értelme. Hogy több, mint egy javíthatatlan semmirekellő lord nemszeretem lánya. Hogy önző módon nemcsak mindig magára gondolt, ahogy azt az anyja a halálos ágyán a szemére vetette.

És ha a gondolatai a lányok, a Minerva-ház körül forogtak, akkor nem kellett azokra az élményekre gondolnia, amelyek viszont kimaradtak az életéből.

Mindaz, ami megadatott volna neki, ha más lett volna az apja. – Igazad van – mondta végül, bár a nagy szélben alig lehetett

hallani, amit mond. – Ez nem áldozat. Akár száz tetőt is megjavítanék, hogy a lányok feje fölött fedél legyen.

101

– Emlékeztethetlek arra, hogy nem egyedül kúszol-mászol itt fenn? Ennek a kencének a szaga örökre beívódik a bőrünkbe – mondta Jane mosolyogva.

– Akkor együtt bűzlünk majd – nevetett Isabel. – Nem hiszem, hogy ez tetszene a lordodnak. – Nem a lordom. – Gwennek és Larának más erről a véleménye. Isabel a homlokát ráncolta. – Gwennek és Larának csak a hülyeségeken jár az esze. Azt

üzenem nekik, hogy ne próbáljanak meg engem bárkivel is összeboronálni.

– Az ostoba magazinnal szemben tehetetlen vagyok – mondta Jane, és már ő is nevetett.

– Legalább megpróbálhatnád – sóhajtott Isabel. – Csak két hétig lesz itt. A lányoknak ez idő alatt távol kell tartaniuk magukat a szoborteremtől.

– És mi lesz veled, Lady „Ő nem az én lordom”? Isabel elengedte a füle mellett a kérdést. De egyszer csak Lord

Nicholas jelent meg a lelki szemei előtt, vonzó, bronzbarna arca, csillogóan fehér fogai, puha, érzéki ajka, csábító mosolya… Kék szemébe nézve erős kísértést érzett, hogy kiöntse neki a szívét és megosszon vele mindent.

Tényleg nagyon veszélyes ez a férfi. – Én sem akarom zavarni őket. Nem lesz ez olyan nehéz feladat.

A tetőt is meg kell javítanom például. Alig mondta végig a mondatot, amikor egy ismerős férfihang

ütötte meg a fülét. – Sejthettem volna, hogy itt találom önt. Isabelnek a torkában kezdett dobogni a szíve. Ijedten nézett Jane-

re, aki – ahogy egy szolgálóhoz illik – azonnal lesütötte a szemét, és a munkájának szentelte minden figyelmét.

Csak magára számíthatott. Nem maradt más választása, mint hogy Lord Nicholashoz forduljon, aki már mászott is kifelé az egyik tetőablakon.

102

Mit akar itt fenn? Rájött a titkára? A férfi egy óvatos lépést tett előre. Hatalmas lovaglócsizmája alatt

csak úgy recsegtek az agyagcserepek. Ha nem vigyáz, akkor csak még nagyobb kárt csinál ezen a rozoga

tetőn. – Várjon! Javára kellett írni, hogy megtette, amit kért tőle. – Én… – Isabel segítségkérően nézett Jane-re, aki csak némán a

fejét rázta, hogy jelezze, rá ne számítson. – Jövök, mylord! – kiáltott, felpattant és amennyire csak lehetett, vigyázva, a férfi felé sietett. Mellé érve az egyik legsugárzóbb mosolyát vette elő.

Amit a férfi nem viszonzott. – Mylord, mi szél hozta fel ide a tetőre? Segíthetek valamiben? – Nem – felelte, miközben végigmérte. Te jó ég, hiszen férfiruhában volt, ami természetesen teljesen

illetlen dolog. Bár a tetőn női ruhában sem illendő kúszni-mászni. De a ruházata mindenképpen gondot jelent. Hogy lehetne ebből kikeveredni? Az nem tűnt jó ötletnek, hogy leugorjon a tetőről. Egyszerűen túl kell élnie ezt a találkozást.

Karba tette a kezét és próbált nem törődni azzal, hogy elönti az arcát a forróság.

– Már megbocsásson, Lord Nicholas, de nem számítottam a társaságára – mondta csípősen.

– Azt látom. Mindenesetre finoman szólva meg vagyok lepve, hogy így mutatkozik a szolgák előtt – Jane-re mutatott, aki továbbra is elmélyülten ragasztgatta a cserepeket.

– Ó! – Hogy ezt hogy fogja kimagyarázni? – Nos, igen, Jan… – Vigyázz, Isabel! – Janney már évek óta a családunknak dolgozik. Már minden… szeszélyemet kiismerte. – A kelleténél kissé hangosabban felnevetett.

– Értem – felelte a férfi látható értetlenséggel. – Nem megyünk be a házba? Talán megkínálhatom egy teával? –

kérdezte olyan gyorsan, mintha minél gyorsabban el akarná tüntetni őt innen, a tetőről vagy a házából, de leginkább egész Yorkshire-ból.

103

– Köszönöm, most nem. – Mylord? – Szeretném megnézni a tetőt, ami önre akkora vonzerőt gyakorol. – Én… Ó… Csak képzelődik, vagy a férfi valóban gúnyt űz az ő kellemetlen

helyzetéből? – Esetleg körbevezetne a helyszínen, mylady? Gúnyt űz belőle! Micsoda egy szörnyű alak! Egyáltalán nem érdemli meg, hogy

megcsókolja. – Hogyne. – Isabel Jane felé fordult, úgy érezte, hogy most jobb,

ha ő eltűnik. – Janney, elég volt mára. Menj nyugodtan! Jane úgy ugrott fel, mint akit puskából lőttek ki, és a tetőablak felé

sietett, mintha ott lenne az utolsó megváltás a számára. Bizonyos értelemben így is volt. Még mielőtt el tudott volna menekülni a tetőablakon át, ahogy

melléjük ért, St. John megállította. – Jobban kellene vigyáznod az úrnőre. Jane szemlesütve, némán bólintott. – Megértettük egymást? Jane újra bólintott. Isabel lélegzet-visszafojtva követte a jelenetet.

Úgy tűnt, hogy Lord Nicholas számára az ügy ennyivel el volt intézve, ezért Isabel gyorsan így szólt:

– Ennyi volt, Janney. – Mire Jane fürgén visszamászott a padlásra. Isabel közben a lehetőségeit vette számba. Bár a társadalmi

helyzetének megfelelő viselkedési és társalgási etikettet soha nem tanították meg neki, abban biztos volt, hogy a tetők nem tartoztak azon helyek közé, ahol illendőnek számított az ellenkező nem képviselőivel társalogni.

– Nem tetszik nekem, hogy már megint a tetőn van. Olyan erélyesen szólt, mintha a kénye-kedve szerint

parancsolgathatna neki. Isabelben ellenállás támadt. Amikor ránézett, látta rajta, hogy a férfi éppen olyan bosszús, mint ő. A lelke mélyén

104

ebben azért némi élvezetét lelte. Mégis mit képzel ez magáról? Talán ő kérte, hogy jöjjön fel ide?

– Mivel az én tetőmről van szó és az én testi épségemről, ezért tényleg nem értem, miért szúrja ennyire a szemét, hogy én éppen hol vagyok.

– Leeshet. Isabel felemelte az egyik lábát és megmutatta, hogy a cipőjének

lapos a talpa. – Nem csúszik, kiválóan tapad. A férfi pillantásával követte a mozdulatot, tekintete a durva

bricsesznadrágról a harisnyás vádlikon keresztül a cipőig vándorolt. Mustrálása miatt Isabel hirtelen ideges lett. Nagyot dobbantott,

amint letette a lábát. A cserepek zörögtek. Ingerülten a hajába túrt, amit kontyban viselt.

– Menjünk be a házba! A férfi úgy tett, mintha süket lenne, leült a tetőgerincre, és

megnézte, hogy eddig mit végeztek Jane-nel. – Tegnap miért hagyott faképnél? – Mylord? – Isabel nem számított erre a kérdésre. – Vagy inkább úgy kérdezem, miért menekült el? – Hogy elmeneküljek ön elől. Őszintesége mindkettejüket meglepte. A férfi fejet hajtott. – Megadom magam, Lady Isabel. A szavaitól csak még jobban elpirult. – Nincs időm arra, hogy a szobrok között flangáljak önnel, Lord

Nicholas. Nagyon sok dolgom van. – Ha megengedi, emlékeztetném arra, hogy ön volt az, aki arra

kért, hogy nézzem meg a szobrait. Az arca égett. Burkoltan udvariatlannak mondja. És nem lehet azt

állítani, hogy nincs benne igazság. – Nagyon hálás vagyok a segítségéért, mylord. A férfi kissé hitetlenkedve nézett rá.

105

– Nagyon szívesen, örülök, hogy segíthetek. De bizonyára egyetért velem abban, hogy a találkozásaink eddig kissé… szokatlanra sikeredtek.

Zavartan mosolygott. – Amin ez a helyszín kevéssé fog változtatni. – Ahogy a ruhája sem, Lady Isabel. – Viszonozta a mosolyát,

majd megkérdezte: – Miért menekült el tegnap? – Én… nem maradt más választásom. Attól félt, hogy tovább erőlteti a választ, de talán a hangjában

lehetett valami, ami miatt a férfi nem feszegette tovább a kérdést. Lord Nicholas egy ideig hallgatott, majd taktikát váltott. – Elmondaná, hogy miért javítja a tetőt? Isabel vállat vont. – De hát már megmondtam, mylord! Szivárog, ami esőben igen

kellemetlen. És mivel Britanniában élünk, ezért az ilyesmi gyakran megesik.

A férfi nem vett tudomást csípős hangneméről és a könyökét felhúzott térdére támasztva a távolba révedt.

– Szándékosan nem akarja megérteni a kérdésemet. Jól van, akkor más megközelítést kell alkalmaznom – sóhajtott, és elkezdett úgy beszélni, mint aki előadást tart. – Voluptast, Ámor és Psziché lányát rózsaszínű mergozzói márványból faragták. Mergozzo az olasz Alpokban található és híres az ott kitermelt márványról.

– A szobor nem rózsaszínű. És nem is olasz. A férfi hirtelen ránézett és Isabel egyből elveszett szemének

ragyogó kékjében, de aztán észrevette, hogy egy izom megrándult a férfi arcán. Mit jelenthetett ez? Már megint rajta mulat?

– A szobor mergozzói rózsaszínű márványból van – ismételte meg lassan artikulálva, mintha nehéz lenne a felfogása. – A rózsaszínű márványnak nem feltétlenül kell rózsaszínűnek lennie. És valóban nem olasz, hanem római. Voluptas egy római istennő.

Már megint ez a buta játék. Ha igazat mond, akkor adós neki egy válasszal.

106

– Biztos vagyok benne, hogy téved – szólt minden udvariasságra fittyet hányva.

– Nem tévedek. Voluptast szinte mindig rózsaszirmokkal borítva ábrázolják. És ha egy pillantást vetünk az arcára, akkor az utolsó kétségünk is eloszlik.

– Egy antik istenséget aligha lehet márványba faragott arca alapján meghatározni – kellemetlenkedett tovább Isabel.

– Voluptast kivéve. – Én még életemben nem hallottam erről az istennőről, és ön azt

állítja, hogy a kinézete alapján fel tudja ismerni? – Ő a gyönyör istennője. Isabel teljesen megrökönyödött, és semmi értelmes nem jutott az

eszébe. – Ó! – nyögte ki végül. – Az arca oly sok mindent tükröz. Gyönyört, elragadtatást,

szenvedélyt, ekszt… – Jól van, megértettem – vágott közbe Isabel, amikor látta a

szemében, hogy tréfál. – Pompásan szórakozik, ugye? – Roppant jól, igen. – Rávigyorgott. Isabel majdnem elnevette

magát, de helyette inkább dühös pillantást vetett rá, amire a férfi már elnevette magát. A nevetése sokkal szívélyesebb volt, mint ahogy Isabel magának be merte volna vallani. – Jöjjön, Lady Isabel, üljön ide mellém, és meséljen nekem a szivárgó tetőkről!

Képtelen volt ellenállni neki és mellé ült. A férfi nem nézett rá, hanem a parkot, a kúria előtti utat fürkészte.

Hosszú hallgatás után végül halkan megkérdezte: – Miért javítja a tetőt? Egyedül, csak a komornyikja segítségét

igénybe véve? Mély levegőt vett. Meleg nyári szél fújt, és erejét, mivel a

magasban ültek, nem fogták fel lombos fák vagy épületek. A levegő fülledt volt, vihar lógott a levegőben. Isabel némileg sajnálta, hogy már nem dühöngött régen felettük a vihar, mert akkor megkímélte volna attól, hogy kellemetlen kérdéseket kelljen megválaszolnia. Így nem maradt más hátra, mint hogy elmondja az igazságot.

107

– Mert nem tudok kifizetni egy tetőfedőt – közölte egyszerűen, miközben megsimogatott néhány meleg cserepet.

– És mi van az inasokkal? Nos, mylord, már ott kezdődik a probléma, hogy ők nem inasok,

hanem cselédlányok. – Elég dolguk van a házban – felelte, miután picit megvonta a

vállát. – És ha más is meg tudja javítani a tetőt, akkor miért ne tudnám én is megtanulni?

A férfi hallgatott. Amikor végre ránézett, Isabel megértést látott felcsillanni a szemében, sugárzóan kék, a nyári égbolthoz hasonlatos szemében. Ez a buta magazin nem tódított: a szeme valóban hihetetlenül szép.

– Természetesen ez így van. De az ön társadalmi helyzetében lévő nők többsége rendszerint nem tanulja meg, hogyan kell tetőt fedni.

– Ez igaz – felelte Isabel mosolyogva. – De én sok olyan dolgot csinálok, amit a társadalmi helyzetemben osztozó legtöbb hölgy nem tenne.

Valahogy úgy képzelte, hogy a férfi szemében csodálatot lát. – Ezt el tudom képzelni – szólt a férfi a fejét csóválva. –

Legalábbis nem valószínű, hogy van önön kívül még egy olyan grófkisasszony, aki annyira vakmerő, mint maga.

Nem a vakmerőség hajt engem, hanem a puszta kétségbeesés, gondolta Isabel, miközben a távolba révedt.

– Akinek olyan apja volt, mint nekem, annak meg kell tanulnia egyedül boldogulni.

– Ezek szerint tudott az apja üzelmeiről. – Nem minden részletet, de még ide, a távoli Yorskshire-be is

eljut egy-két dolog egy gyerek fülébe. – Sajnálom. Isabel a fejét rázta. – Hagyja! Már hét év is eltelt azóta, hogy elhagyott bennünket.

Azóta nem láttam, és James is alig emlékszik rá. – Annál rosszabb. Tudom, milyen szörnyű, amikor elveszíti a

szülőjét az ember, és nem úgy, hogy az illető meghal.

108

Most már muszáj volt ránéznie és találkozott a pillantásuk, amely elárulta neki, hogy igazat mond. Mindössze egy rövid, nagyon rövid pillanatig némi kíváncsiságot érzett a történetével kapcsolatban.

– Az apám elvesztése nem volt nagy veszteség. Nélküle jobb volt. – A férfi pillantása még mindig rászegeződött, és olyan megértés tükröződött benne, hogy már kellemetlenül érezte magát és inkább a felettük vonuló sötét felhőket bámulta. – Egy pár shilling azért nem jött volna rosszul.

– Semmit sem hagyott magukra? A kérdésre összerezzent. Kész volt arra, hogy elismerje pénzügyi

nehézségeit, de nem akart erről beszélni. Nem akart együttérzést tőle, viszont úgy tűnt, hogy a lord azon férfiak közé tartozik, akik nem hagyják olyan könnyen annyiban a dolgokat. Segíteni akart.

Ezt nem szabad megengednie. Végigsimított egy cserépen, de közben érezte, hogy fáj a válla. Az

a teher, amely az imént még úgy tűnt, lekerülőben van a válláról, újra ott volt.

Egy pillanatra meg tudta osztani a gondjait. Jó érzés volt egy kicsit megkönnyebbülni.

De ezt a terhet nem tudja megosztani. Ez az ő terhe, amelyet egyedül kell viselnie. Így volt ez attól a naptól kezdve, hogy az apja elment, ő pedig vállalta a felelősséget a birtokért és lakóiért. Mindent megtett, amit csak tudott, anélkül, hogy bárki segített volna neki, pedig sokszor kért segítséget. De megtanulta a leckét: egy leromlott birtok és egy ház tele kitaszítottakkal nem feltétlen az, amin az arisztokrata úriemberek szívesen osztoznának.

Főleg nem azok a vagyonos és vonzó londoni lordok, akik éppen átutazóban járnak Yorkshire-ben.

– A gyűjteménye egy vagyont ér, Lady Isabel. Először nem fogta fel, mit mond, gondolatban annyira máshol járt. – Valóban? – Valóban. – Elég, hogy… – Elhallgatott. A mondatot annyiféleképpen be

lehetett fejezni. Túl sokféleképpen. Elég, hogy vegyen egy házat?

109

Hogy gondoskodjon a lányokról? Hogy internátusba küldje Jamest? Hogy újra tisztára mossa a Townsend nevet?

Egyiket se mondhatta ki hangosan, anélkül, hogy elárulná a titkait. Ezért hallgatott.

– Elég, hogy megjavíttassa a tetőt és még más kiadásokra is. A hihetetlen megkönnyebbüléstől fellélegzett. – Hála istennek! Halk szavai elvesztek a robajló mennydörgésben. Az ijedségtől

összerezzent és közelebb húzódott a férfihoz a magasban. Érezte a belőle áradó forróságot, és felnézett rá. Észrevette, hogy a férfi őt nézi, tekintetében furcsa keverékét látta kíváncsiságnak, veszélynek és vizsgálódó érdeklődésnek. Utóbbitól hevesebben vert a szíve, úgy érezte, mintha a lelke mélyébe látna, és látna mindent, amit előle rejteget.

Talán mégsem olyan szörnyű. Tudta, hogy ez a gyengeség jele, de nem tudta levenni róla a

pillantását. A szeme olyan kék volt, tele megértéssel, és olyan csábító… Majdnem elég volt ahhoz, hogy elveszítse a fejét.

De nem tudott engedni a csábításnak. Magasabb hatalmak közbeszóltak: az ég rájuk szakadt.

110

7. fejezet

orkshire-ben nyáron is gyakoriak voltak a heves esőzések. Valódi özönvíz szakadt rájuk, mintha az égiek az egész

grófságot meg akarnák büntetni. És Nick gyanította is, hogy ki vonta magára az égi hatalmak haragját.

Lelkiismeretlen gazemberként viselkedett, amikor teljes komolysággal azt mérlegelte, hogy megcsókolja Lady Isabelt, itt, a tető közepén, miután a nő röviddel korábban vallott neki súlyos anyagi helyzetéről.

Amikor hatalmas barna szemével ránézett, rögtön tudta, engedi majd, hogy megcsókolja, igaz, csak azért, mert hálás neki.

A hála ugyanakkor nem elegendő ok arra, hogy belemenjen egy szó szoros értelmében szédítő liezonba.

Amikor az ég megnyílt felettük, egyszerre volt dühös, de hálás is azért, hogy az időjárás közbeszólt.

Az első kénsárga villám láttán természetesen tisztában volt azzal, hogy nemcsak megázhatnak, hanem akár meg is halhatnak.

Azonnal talpra ugrott, átkarolta Lady Isabelt és a zuhogó esőben a tetőablak felé terelte. Alig értek oda, Isabel villámgyorsan kibújt a karja alól és ijesztő tempóban visszaszaladt oda, ahol az előbb dolgozott.

– A kátránypasztánk! Tekintettel a nedves cserepekre, a zuhogó esőre és a villámcsapás

nem elhanyagolható veszélyére Nick türelme ekkor teljesen elfogyott.

Y

111

– Isabel! – A neve vészjóslón visszhangzott a tetőn, akár a mennydörgés. Azonnal megállt, megfordult és ijedten visszanézett. – Hagyja ott!

– Nem lehet! – Ment tovább, lefelé. A szél, ami a férfi arcába vágott, hozta is a szavait. – Órákig kevertük.

– Otthagyod, és azonnal idejössz! – ordította Nick. – Maga ne parancsolgasson nekem, mylord – vetette oda a nő

villogó szemekkel. A haragja óvatlanná tette. Ami nagy hibának bizonyult. A cipője orrával egy meglazult cserépre lépett, amely több

cserepet is magával rántva lecsúszott, és kibillentette az egyensúlyából. Nick látta az óriási ijedtséget a szemében, amikor megbillent, de akkor már úton volt, hogy megmentse.

Hadonászott, megpróbálta visszanyerni az egyensúlyát, de további cserepek lazultak ki és hullottak a mélybe. A félelemtől nem tudott józanul gondolkodni, kapkodva próbált felfelé lépdelni, ami csak rontott a helyzeten.

De Nick már ott is termett mellette, határozottan a keze után nyúlt és megtartotta. Nem mondott semmit, amikor a pillantásuk találkozott. Nem volt szükség rá, hogy megszólaljon. A haragja nyilvánvaló volt, és úgy tűnt, hogy elűzi a nő félelmét.

Akkor se szólt, amikor próbált felállni, és engedte, hogy a férfi támogassa, majd néhányszor mély levegőt vett, hogy heves pulzusa csillapodjék.

Némán vette a karjába és vitte néhány lábnyival arrébb a tetőablakhoz.

Csak akkor szólalt meg, amikor ott biztonságban letette. – Lehet, hogy nincs jogom parancsolgatni, Lady Isabel, de ha

maga képtelen felelősséget vállalni a saját biztonságáért, akkor valakinek muszáj ezt maga helyett megtennie. – A tetőablakra mutatott. – És most befelé, de azonnal!

112

Vagy a hangjában volt valami, vagy az eső, esetleg valami veleszületett önvédelmi ösztön lehetett az oka, mindenesetre a nő engedelmeskedett. Csoda történt!

Nick nézte, ahogy bemászott, megbizonyosodott róla, hogy biztonságban van és aztán elindult az átkozott pasztáért, ha már olyan rettentően fontos volt neki.

A vödörrel a kezében lenézett, nézte a borús vidéket, az istállót, ahol a szemtelen legény, akihez korábban volt szerencséje, teljes súlyával a kapunak feszült. Miután becsukta, a főépület felé rohant. A szél és az eső az arcát csapdosta. Lehajtotta a fejét, hogy védje magát a széltől, ám ekkor a sapka lerepült róla és a haja szabad prédájává vált a dühöngő elemeknek.

A hosszú haja. Nick úgy állt, mint akit megbabonáztak, látta, ahogy a fiú

elfordul, hogy felkapja a földön guruló sapkáját, amelyet a yorkshire-i szél láthatatlan keze elcsent. A haja úgy lobogott a szélben, akár a vörös selyem és egy szempillantás alatt ronggyá ázott. Amikor visszafordult és a ház felé sietett, Nicknek már egy szemernyi kétsége sem volt afelől, hogy mi Townsend Park titka.

Gondolatban újra végigment az összes szolgán: a fiatal lovászfiún, a nőies komornyikon, az alacsony, törékeny alkatú cselédeken.

Az egész ház nőkkel van tele! Ezért mászkál itt fenn Lady Isabel egyedül a tetőn és végzi

nyaktörő mutatványait. Mert nincs férfi a házban, aki megcsinálná helyette. Nagyot káromkodott, szitkozódását el is vitte a szél. A

bosszúságát nem. Még akkor is, ha csak nők élnek itt, ez nem mentség arra, hogy valaki ennyire gondatlan és könnyelmű legyen. Isabelt be kell zárni a szobájába addig, amíg észhez nem tér. Míg ő maga le nem csillapodik.

Nagyot dörgött az ég, ekkor visszasietett a tetőablakhoz, ahol a nő már kikukucskálva kereste. Isabel arcán végigfolyt az eső. A kezébe nyomta a vödröt.

Elvette és félrehúzódott az ablaktól, hogy ő is be tudjon mászni.

113

Időbe telt, míg újra be tudta zárni az ablakot, annyira hevesen verte a szél és az eső. Amikor végre sikerült, már ő is bőrig ázott és elég pocsék volt a kedve.

Isabel óvatosan letette a vödröt, és rövid habozás után halkan, de érezhető feldúltsággal a hangjában így szólt:

– Egyedül is… A férfi két kézzel idegesen a nedves hajába túrt, erre elhallgatott.

Szerencséjére. Még egy szó, és Nick már nem lett volna ura önmagának.

Nőszemély még soha nem hozta ki ennyire a sodrából. Ez a nő ön- és közveszélyes. Te jó ég, nem sok hiányzott, hogy mind a kettőjüket a halálba rántsa!

Nem először. Most már elege volt. – Többször nem megy fel a tetőre. – Nyugodtan és halkan beszélt,

de a hanghordozása még egy gyilkosban is megfagyasztotta volna a vért.

Isabelt ellenben csak még jobban felingerelte. – Tessék? – Nyilvánvaló, hogy a birtok irányításakor nem tanulta meg a

józan eszét használni. Mostantól egy lépést sem tesz kint a tetőn. – Ilyen parancsolgató, lekezelő, arrogáns… – Nevezzen annak, aminek akar. Én aggódásnak nevezem az ön és

felebarátai testi épsége miatt. – Rövid szünetet tartott, hogy megnyugodjon. – Felmerült önben egyáltalán, hogy magával ránthatott volna akár engem is a mélybe?

– Nem kértem arra, hogy mentsen meg, Lord Nicholas – felelte emelt hangon.

– Nos, ha meggondoljuk, hogy pontosan egy napja ismerem és már kétszer mentettem meg az életét, akkor azt javasolnám, hogy legközelebb kérjen meg rá.

A nő kihúzta magát és úgy tűnt, hogy egy cseppet sem izgatja, hogy lent hallhatják.

114

– Mielőtt maga itt felbukkant volna, én teljes biztonságban mozogtam fenn a tetőn. Egyáltalán felmerült önben, hogy csak azért mentem ki a tetőre, hogy elbújjak ön elől?

Már kimondta, késő volt és az őszinteségén mindketten meglepődtek.

– Hogy előlem elbújjon? Nem felelt. Zihálva fordult el. – Maga hívott engem ide! – Amit már kezdek bánni – dünnyögte erre a nő. – Miért bújt el előlem? – Szerintem nem olyan nehéz erre rájönni. – Mivel a férfi nem

felelt, ezért gyorsan folytatta, hogy elkerülje a hallgatást. – Váratlanul ért… az a pillanatunk… a szoborteremben.

A férfi nézte, ahogy idegesen megigazította a bricsesznadrágját, aztán hátul összekulcsolta a kezét. Nézte, hogy a batiszting megfeszül a mellén, és sötét mellbimbója áttünedezik. Ebben a pillanatban tudatosult benne, hogy hol vannak: a padláson. A csepergő eső minden hangot elnyelt. Az intim, félhomályba burkolózó helyiség az egész nap forróságát elnyelte. Tökéletes hely egy titkos légyotthoz.

Isabel nagyot sóhajtott és felfelé bámult. Egy esőcsepp lassan lefelé csordogált a nyakán. Nick figyelte, ahogy lassan eltűnik az ingében.

A lehető legkomolyabban kezdett féltékeny lenni a vízcseppre. Yorkshire elég károsan hatott az elméjére.

– Nem számítottam rá, hogy… – kezdte újra Isabel és a szemébe nézett, majd elhallgatott.

A férfi egy lépéssel közelebb lépett, már alig volt néhány hüvelyknyi távolság közöttük.

– Hogy…? – Tudta, hogy nem kellene közelednie, de képtelen volt ellenállni a késztetésnek.

A nő rezignáltan sóhajtott. – Hogy… hogy ennyire vonzódom önhöz. Még egy lépés.

115

– Úgy érzi, hogy vonzódik hozzám? Még soha nem találkozott olyan nővel, aki ennyire nyíltan

bevallott volna neki ilyesmit. Őszinte vallomása egyszerűen lenyűgözte.

Isabel zavartan hátrált, és Nick látta, hogy fülig pirult. A szavak csak úgy törtek fel belőle.

– Ez csak egy múló hangulat, ami biztosan hamar elmúlik. De talán az lenne a legjobb, ha ön elmenne. Majd valahogy másképp adom el a gyűjteményt és…

Nick szinte belekábult, hogy a nő ennyire ideges. Szótlanul feléje nyújtotta a kezét, puha ujjhegyével megérintette a

halántékát és izgatott szóáradatát elnémította. Egy hosszú, vizes haj tincset a füle mögé igazított, majd az ujjai hátsó részével gyengéden megsimította felforrósodott arcát.

A nő nagy szemekkel nézett rá, meglepetése mosolyt csalt elő a férfiból. Aztán a kezébe fogta az arcát és a csendes félhomályban figyelmesen, hosszan szemlélte.

Nem kellene megcsókolnia, ezt nagyon is jól tudta. De annyira más volt, mint a többi nő, akiket eddig ismert. És fel

akarta fedezni a titkait. De ami még ennél is több: őt magát akarta. Ajkát az ajkára tette, és az övé volt.

Csókolózás közben Nicholas St. John éppen annyira határozott volt, mint az élet bármely más területén. Az előző pillanatban Isabel még harcolt a furcsa, nyugtalanító érzések ellen, amelyeket ez a rátarti férfi keltett benne, a következő pillanatban azonban már egy forró csókkal kerítette hatalmába, ami egyszerre volt lélegzetelállító és észveszejtő.

Isabel meg se tudott mozdulni, csak ízlelgette a férfi ajkát, élvezte a kezét, amely az arcát fogta, az ujjbegyét, amely a nyakát simogatta, hüvelykujjának finom érintését az arcán, amitől teljesen elöntötte a forróság. Ahogy a férfi szorosan magához vonta és az ajkát becézte, az érzések meleg hullámokban járták át egész lényét. Egy idő után a kényeztetések még lágyabbak lettek. Elvette a száját az övétől és

116

gyengéden nyalogatta az alsó ajkát. A nőnek elállt a lélegzete, amint megérezte a férfi meleg, durva nyelvét. Furcsa érzés volt, olyan idegen és romlott is egyben.

Csodás. Lehengerlő. Újra rabul ejtette a száját és kényeztette, mire megnyílt neki,

tétován, bizonytalanul. Nem tudta, hogy mit kellene tennie, nem merte megérinteni, félt megmozdulni, bármit is tenni, ami miatt abbahagyná a kényeztetését, és megszűnne a gyönyör, amely átjárta.

Nick mintha olvasott volna a gondolataiban, ajkával leheletfinoman cirógatta az arcát. Isabel beleborzongott a gyönyörűségbe, amikor gyengéden a fülcimpáját rágcsálta.

– Érints meg, Isabel! – suttogta a férfi. A nők tehát ezért veszítik el a férfiak miatt a józan eszüket. Az erő

és erőtlenség eme szédítő keveréke miatt… Nem kellene megérintenie, ezt nagyon jól tudta. De a szavai,

meleg lélegzete a fülénél, érzéki kényeztetése megtörték az ellenállását. Kezét a mellkasára tette és lassan felfelé haladt a válláig. Felbátorodva a férfi átkarolta és még szorosabban magához, meleg testéhez vonta. A szemébe nézett, látta kissé kábult tekintetét, mintegy meg akart bizonyosodni arról, hogy a lány is annyira akarja, mint ő, aztán újra birtokba vette a száját.

Isabelt lehengerelték az érzések, a férfi nyelvének simogatása, testének súlya, ahogy hozzásimult, az illata. Ő is kényeztetni kezdte, csókjait ártatlan szenvedéllyel viszonozta, ami a férfit csak még jobban felbátorította. Isabel a férfi tarkójánál beletúrt a hajába és lábujjhegyre állt, hogy jobban hozzáférjen a szájához. A férfi hagyta, hogy felfedezze, fokozta a csókok intenzitását, aztán visszavonult, hogy átadja Isabelnek az irányítást. A lány tétován haladt a nyelve hegyével a férfi telt alsó ajkán, nyögést csalva ki belőle, ami Isabelt elégedettséggel töltött el, olyannal, amilyet korábban nem ismert.

Nick kibontakozott a csókból, és újra átvéve az irányítást, az ajkával lefelé haladt a nyakán, mélyen beszívta bőrének illatát, gyengéden végigment rajta a fogaival, ami jóleső borzongással

117

töltötte el. Alig kapott levegőt, érezte a férfi mosolyát a bőrén és tudta, hogy züllött ígéretekkel teljes.

Amikor felnézett, a férfi kék szeme elsötétült a szenvedélytől. Alig tudta levenni róla a pillantását és megbabonázva várta a következő mozdulatot.

– Isabel? Mintha távoli messzeségből jött volna a hang, első pillanatban

idegennek tűnt. Képtelen volt megmondani, honnan hallja. Túlzottan azzal volt elfoglalva, hogy Nick elengedte, hogy hátrált, távolodott. Egyszerre rázni kezdte a hideg. Kezével megtörölte az ajkát, mintha alig hinné el, mi történt, hogy másodpercekkel ezelőtt még ölelkeztek.

– Isabel! Amikor James másodszor kiáltotta a nevét, egy csapásra visszatért

a valóság. Isabel újra a tudatában volt annak, hogy hol van, kivel, és hogy mit tettek. A legszívesebben visszamenekült volna a tetőre. És soha többet nem jött volna le onnan. Kint élt volna a tetőn. Legalábbis egy ideig.

Amíg Lord Nicholas el nem megy. De maradt, ott, ahol volt, nagy szemeket meresztett rá és ezt

suttogta: – Az öcsém! – Erre én is rájöttem – felelte Nick tárgyilagosan. – Nem gondolja,

hogy válaszolnia kellene neki? Természetesen igaza volt. – James! – kiáltott vissza, a lépcsőfeljáróhoz sietve. – Itt vagyok

fent! – Izzy! Kate keres! Isabel összerezzent. Lord Nicholas semmi esetre sem tudhatja

meg, hogy a lovásza egy lovásznő! Vajon hallotta Jamest? Ránézett, és nagyon is tudatában volt annak, ami kettejük között történt, és minden titoknak, amit meg kell őriznie előtte.

Most minden még bonyolultabb lett.

118

A legjobb szándékkal sem tudta, mit kellene mondania, hogyan kellene befejeznie egy ilyen találkozást, így azt mondta, ami legelőször az eszébe jutott, az egyetlen, ami a helyzetüket talán megkönnyítheti:

– El kell mennie. – És mégis hogyan? Menjek vissza a tetőre? Mély levegőt vett és próbálta visszanyerni azt a rendíthetetlen

nyugalmat, amire olyan büszke volt. – Természetesen nem. Használhatja a bejárati ajtót. – Milyen nagylelkű! – felelte. Isabel elhatározta, hogy nem vesz

tudomást a finom gúnyról és le akart menni a lépcsőn. Már majdnem elindult, de a férfi szavai megállították.

– Így nem mutatkozhat mások előtt. – A cselédeim gyakran láttak már férfiruhában. – Nem arra gondoltam, hogy mi van önön, Isabel. Kérdőn nézett rá. Találkozott a tekintetük, az övé és a sugárzóan

kék szempár, amely oly sokat látott. Túl sokat. – Hanem? – Ahogy kinéz. Isabel idegesen a hajába túrt. – Miért? Hogy nézek ki? – Mint akit az előbb jó kiadósan megcsókoltak. Isabel elpirult. A vér forrón és hevesen áradt az arcába. Kezét a

homlokára szorította, és igyekezett összeszedni magát, majd a lehető leghűvösebb hangnemben mondta:

– Mennie kell! Azonnal. Ezzel lesietett, hogy elébe álljon az újabb kihívásoknak, amelyek

minden bizonnyal vártak rá. – Hogy érted, hogy nem mehetnek el? Kate az egyik boksznak támaszkodott Townsend Park

istállójában, ahol jelenleg csak két ló tartózkodott, és hosszú vizes haját próbálta kicsavarni.

– Úgy, ahogy mondom. Nem tudnak elmenni. Az eső elárasztotta az utcát. Nincs más út a faluban.

119

– De nincs más választásuk! Nem maradhatnak itt! Isabel sivító hangjára Kate ingerülten ráncolta a homlokát. – De mit csináljak, Isabel? Az időjárást nem tudom befolyásolni. – Egyszerűen elbújtatjuk a lányokat – szólt Jane gyakorlatiasan,

mint mindig. Isabel ingerülten fordult el, kezét a halántékához szorította és

mély levegőt vett. Komoly arckifejezéssel fordult újra a köréje gyűlt nőkhöz. – Lord Nicholas nem buta. Észre fogja venni, hogy valami nem

stimmel Townsend Parkban. A barátja szintúgy. Rá fognak jönni, hogy nincsenek férfiak a házban.

– Inasok se – fűzte hozzá Gwen, miközben végighúzta az ujját egy nyergen, amely az egyik használaton kívüli lengőajtóra volt átvetve. – A legtöbbünket még nem is látták. Azt javasolnám, hogy továbbra is bújtassuk el a lányokat és… reméljük a legjobbakat.

– Bátorítóan mosolygott, vélhetően hogy megnyugtassa Isabelt, de ennek pontosan az ellenkezőjét sikerült elérnie.

– Évek óta mindent megteszek azért, hogy megvédjelek benneteket és fenntartsam a Minerva-házat, és most, amikor minden veszélybe került, annyit tanácsolsz nekem, hogy reméljem a legjobbakat.

– Amikor Gwen vidáman bólintott, Isabel még gyanakvóbb lett. – Mi ezen a vigyorognivaló?

Gwen éppen válaszolni akart, amikor Kate heves köhögőrohamot kapott. Gwen azonnal becsukta a száját, és a fejét csóválva félrenézett. Jane szórakozottan az egyik lovat simogatta, Lara a kecskebőr kesztyűjét mustrálta, Kate pedig az istálló mennyezetét bámulta merőn.

Itt valami nem stimmel. Isabel sorban végignézett rajtuk. – Mi van veletek? Mivel nem jött válasz, ezért másképp próbálkozott. – Ti négyen még életetekben nem tudtatok eltitkolni előttem

semmit. Mi ütött belétek?

120

Gwen volt az, aki nem bírta tovább. – Minden arra utal, hogy a sors kedvez a tervünknek. – Gwen… – figyelmeztette Jane. – A terveteknek? – Pontosan – mondta a szakácsnő sugárzó arccal. – A Gyöngyök

és pelerinekben… – Jaj, ne! – szólt Isabel. – Gondolhattam volna! – A Gyöngyök és pelerinekben az áll – folytatta Gwen

zavartalanul –, hogy legjobban úgy tudjuk biztosítani egy lord érdeklődését, ha a közelében tartózkodunk. És mi jönne jobban kapóra, mint a tartósan rossz idő, ami fogva tartja őt a házban. Nem kell ürügyet keresnünk, hogy ne menj ki a fejéből. A természet a segítségünkre sietett.

Isabel teljesen kikelt magából. – Hogy jutott az eszedbe, hogy én fel akarom kelteni az

érdeklődését? Az egyetlen, ami szeretném, hogy érdekelje, az a szoborgyűjtemény! – Kate felé fordulva így folytatta: – Valóban képtelenség őket visszaküldeni Dunscroftba?

Kate a fejét rázta. – Igen. Ha az eső éjszaka eláll, az út holnaptól már járható lehet,

de ma este nem lehet a lovakat kizavarni. – És most az igazat mondod, vagy pedig Gwennel mesterkedtek

valamiben? Kate úgy nézett Isabelre, mintha annak szarvai nőttek volna. – Te most komolyan azt hiszed, hogy bármibe is belemennék,

aminek köze van az ilyen buta női lapokhoz? Isabel tanácstalanságában Larához fordult. – Mit csináljak? – Bizakodunk, hogy mielőbb megjelenjenek az első

reménysugarak… – Lara láthatóan jól szórakozott a saját szóviccén. – De, Lara, itt nincsenek reménysugarak, csak zuhogó eső, egy

elárasztott utca és egy férfi, aki úgy tűnik, sokkal több mindenről akar tudni, mintsem az jó lenne.

121

– Butaság – mondta Lara. – Legalább több ideje marad a munkára. Talán az események ilyetén fordulata csak felgyorsítja az értékbecslést és az eladást.

Isabel kételkedett ebben. – A legfontosabbat elfelejtetted – mondta Jane. – Mit is? – Amíg az utca nem járható, addig Densmore vikomt is megkímél

bennünket a látogatásától. Jane-nek igaza van, gondolta Isabel. Lord Nicholas Townsend

Parkban ragadásánál kevés rosszabb dolgot tudott elképzelni, de Densmore jövetele ezek közé tartozott.

– Talán Lord Nicholas tud valamit a vikomtról – vélekedett Gwen. – Jobb szeretném, ha Lord Nicholas nem nyerne további

betekintést az ügyeinkbe – mondta Isabel. – Elég baj, hogy egész estére itt ragad a házban.

Különösen neki. – Rendes embereknek tűnnek. – Lara megjegyzése felélénkítette a

táraságot. – Tényleg? – kérdezte Gwen. – Lord Nicholasszal csak nagyon kevés időt töltöttem… – felelte

Lara kitérően. – De Mr. Durukhan nagyon… sármos. – Sármos – ismételte meg Kate. – Igen, sármos… kedves. Igen, módfelett kedves. Minden pillantás Larára szegeződött, aki elfordult, és inkább az

illető személy lovát szemlélte. A nők jelentőségteljesen néztek egymásra.

– Lara – Isabel örült, hogy végre elterelődött róla a figyelem –, ez az óriás felkeltette az érdeklődésed?

Lara nagy szemeket meresztve nézett rá. – De hát nem ezt mondtam! – Nem is kell – motyogta Kate. – Elpirulásodról regényeket

lehetne írni.

122

Isabel látta az unokahúgán, hogy keresi a szavakat, és pontosan tudta, hogy érzi magát. Végül is nem ő volt az egyetlen, aki hagyta, hogy egy olyan férfi csavarja el a fejét, akit alig egy napja ismert.

– Tegnap hallottam, hogy Lord Nicholas Rocknak hívja – mondta Kate. – Illik ez a név egy óriáshoz.

Lara egy ideig elmélázott ezen, aztán egyszerűen így szólt: – Olyan jóindulatúan néz. Isabel vigyorgott, hogy Larának a hatalmas török férfiról pont ez

jutott az eszébe, és azon tűnődött, vajon mennyi időre lenne szüksége a két férfinak ahhoz, hogy a Minerva-ház összes lakóját elcsábítsa. Mindenesetre nem azon férfiak táborába tartoztak, akikhez az itteni nők többsége szokva volt: sármosak, vonzóak, intelligensek voltak…

És egészen kiválóan csókoltak. Nem, nem akar most ennek a férfinak a jó tulajdonságain

elmélkedni. Amíg a férfi itt van a házban, addig ő nem veszítheti el a józan eszét, nem tehet mindent kockára, amit eddig létrehozott. Elég csupán a férfi hihetetlen arroganciáját felidéznie, a szemtelen megjegyzéseit és a teljesen megengedhetetlen viselkedését a padláson.

Még ha az utóbbi ellen akkor nem is volt semmi kifogásolnivalója.

Tapasztalatai a férfiakkal meglehetősen gyérek voltak. A faluban a boltosokon és a lelkészen kívül alig nyílt alkalma arra, hogy az ellenkező nemmel találkozzon, főként nem népszerű, londoni, független férfiakkal, a férfinem széles vállú, acélkemény karú és elképesztően kék szemű képviselőivel.

Nem. Egész életében kerülte ezt a típust: a vagyonos, sármos

életművészeket, akik tökéletesen megkötött nyakkendőjükkel és gondtalan mosolyukkal minden nőt az ujjuk köré csavarnak. Ezeknek a férfiaknak az az élvezet, hogy másokat boldogtalanságba taszítsanak.

Olyan férfiak, mint az apja.

123

Férfiak, akik mindent helyrehozhatatlanul tönkretesznek. Akik gúnyt űznek a házasságukból, akik csillogó szemű, lelkes nőket kétségbeesett és öngyűlölő fúriákká változtatnak, olyan nőkké, akik a saját nyomorúságukért másokban keresik a bűnöst, de nem abban a férfiban, aki őket elhagyta.

Amikor a jóképű, parancsolgató és rátarti Lord Nicholas megjelent, rögtön azt várta, hogy ő is ilyen lesz. De ő ehelyett segíteni akart neki, kockára tette az életét, hogy megmentse, bátorította és mindezt néhány óra leforgása alatt.

Nem csoda, hogy annyira ideges lett tőle. Ebben a férfiban semmi sem olyan, amilyennek lennie kell. Vagy legalábbis nem úgy volt, ahogy Isabel gondolta, hogy lennie kellene.

A férfi tehát itt ragadt. A ház vendégeként. Két tucat nő közepette, akik itt kerestek menedéket minden rossz forrása, azaz a férfiak elől.

És mintha ez önmagában nem lenne elég baj, még meg is csókolta.

Nem mintha ő megálljt parancsolt volna neki. Vagy egyáltalán eszébe jutott volna, hogy megállítsa.

Évek óta álmodozott arról, hogy milyen lehet az első csók. Számtalan helyen képzelte el, számtalan arctalan, név nélküli férfival. Magától értetődően mindegyikük a maga módján hős volt. Végtelen jelenetek, amelyek szerelmi vallomásokban és lánykérésekben csúcsosodtak ki. Fantáziák, amelyeket fiatal, ártatlan lányok szoktak dédelgetni magukban.

Természetesen tudta, hogy az álmok hiábavalók, ugyanis hősök nem léteznek. És az sem igaz, hogy egy nő csak a szerelemben tud kiteljesedni. Sokkal inkább az volt a tapasztalata, hogy a szerelem a nőket elgyengítette és szenvedésbe, magányba döntötte.

Erről könnyedén le tud mondani. De Lord Nicholas karjaiban felcsillant ezen ígéretek sejtelme, ez a

kísértés, ahogy érezte, hogy a férfi teljes figyelme rá irányul. Majdnem újra annak a tizenéves lánynak érezte magát, aki az első csókról álmodott.

124

Mindenesetre soha nem képzelte volna, hogy az első csókja családi kúriája dohos padlásán csattan el egy tulajdonképpeni idegennel, miután előtte majdnem leesett a tetőről.

Az igazság kedvéért azonban azt is meg kell jegyeznie, hogy korábban azt sem hitte volna, hogy az első csók ilyen csodálatos lesz.

Egyik álmában sem, még a legtitkosabbakban sem képzelte el, hogy egy olyan férfi fogja megcsókolni, aki… nos, aki ilyen férfias.

Halk sóhajára felfigyeltek a többiek. – Isabel? – kérdezte Jane gyanakvóan. – Szeretnél elmondani

nekünk valamit? Isabel bricsesznadrágja átázott hajtókáját nézte merőn. – Nem. Miért gondolod, hogy van valami? – Mi történt a tetőn, miután egyedül hagytalak téged Lord

Nicholasszal? – Egyedül voltál vele? – kiáltott fel Gwen izgatottan. – Ez

csodálatos! A Gyöngyök és pelerinekben azt írják, hogy nem szabad kimenni a fejéből, se a szeme elől!

– Ami könnyedén megvalósítható, ha ez a szegény ember itt ragad. Szerintem még túl sokat is leszek a szeme előtt – jegyezte meg Isabel tárgyilagosan.

– Pompás ötlet volt egyedül hagyni őket a tetőn! Jól van, Jane, ügyes vagy!

Jane a szemét forgatta. – Egyáltalán nem szándékosan történt. Ha maradtam volna, akkor

előbb vagy utóbb észreveszi, hogy nem vagyok férfi. Az volt a szerencsém, hogy alig tudta levenni a szemét Isabelről.

– De hiszen ez egyáltalán nem igaz! – háborodott fel Isabel. Vagy talán mégis? – Tényleg? – szólalt meg Kate. – Ez megmagyarázná, miért

reagált olyan furcsán, amikor tegnap a tetőn látott téged. – Egyáltalán nem reagált furcsán! – tiltakozott Isabel. –

Egyszerűen nem mindennapi látvány, hogy egy nő a háza tetején mászkál.

125

– De, nekem is feltűnt! – kapcsolódott be Lara is, aki láthatóan megkönnyebbült, hogy elterelődött róla a figyelem. – Tegnap a szoborteremben. Nagyon felkeltetted az érdeklődését.

– Nem igaz! Egyáltalán nem volt valami érdekfeszítő. Vagy mégis az lett

volna? – És mi történt azután, hogy én lejöttem a tetőről? – kérdezte Jane

látszólag csak úgy mellékesen. – Semmi. Elkezdett esni az eső és bejöttünk. – Isabel a nyelvébe

harapott. Olyan gyorsan beszélt, hogy a többieknek biztosan feltűnt, mennyire ideges.

Valóban így volt. Négy szempár kereszttüzébe került és olyan figyelmesen vizslatták, hogy szinte beleborzongott. Vajon látszik rajta, hogy a férfi megcsókolta?

– Megáztunk. – Igen, persze – szólt Kate gyanakvással a hangjában. – És aztán? – firtatta Gwen izgatottan. Feszült érdeklődésük tovább fokozta a zavarát. Isabel a

mennyezetre emelte tekintetét és hallható idegességgel, a szokottnál egy oktávval magasabban így szólt:

– Mondom, hogy semmi! James hívott, mert Kate-nek szüksége volt rám. Én meg lerohantam, mert rettegtem attól, hogy szóba hozza az istállót vagy mást, ami elárulta volna, hogy az egész ház tele van nőkkel, akik csak látszólag inasok és csak látszólag férfiak.

Szavait mély hallgatás követte. Isabel zavartan nézett körbe és látta, hogy a négy nő teljes döbbenettel a bal válla fölött elnézve bámul valamit. Azonnal rosszat sejtett és megfordult.

Már csak ez hiányzott! A nyitott istállóajtóban Mr. Durukhan állt, aki látható döbbenettel

nézett Jane-ről Kate-re, és egészen új szemmel vette szemügyre őket: ál-férfiruhájukat, Kate sapkáját, amely alá rejtette hosszú haját, Jane rövid, ódivatú copfját. Úgy tűnt, hogy semmi nem kerüli el a figyelmét, szemügyre vette borotválatlan állukat, Kate magas, ívelt

126

szemöldökét és hosszú nyakát, nőies alakjukat, amelyet a libéria nem tudott tökéletesen elfedni.

Lelepleződtek. A férfi a torkát köszörülte és üdvözlésképpen kissé meghajolt. – Lady Isabel, Miss Lara – mondta. – Azért jöttem, hogy a…

lovászukkal megbeszéljem az indulásunkat. Elhallgatott. A hallgatást csak Rock lova törte meg, aki a gazdája

láttán toporzékolni kezdett. A nők némán álltak. Isabel bizonyára jól szórakozott volna, ha nem lett volna annyira megrémülve.

Senki sem akart elsőként megszólalni, elismerni, amit a férfi nyilvánvalóan hallott az előbb.

Isabel idegesen nyelt egyet. Ő a ház úrnője, neki kell most megszólalnia. Az ő felelőssége, hogy megoldja a helyzetet, megóvja a titkaikat.

– Mr. Durukhan… – Kérem – szakította félbe a férfi, közben bronzbarna arcán

mosoly suhant át –, szólítson Rocknak. – Ó… ne haragudjon… de képtelen vagyok rá. A férfi arcán a mosoly széles vigyorba ment át. – Korábban, mylady, én is így gondoltam volna, de most úgy

tűnik, hogy sokkal… sokkal közelibb kapcsolatba kerültünk, nem? Gwen kuncogott, mire Kate a könyökével oldalba bökte. Isabel

próbált nem törődni a kiáltással és a dühös suttogással, ami a mozdulatot követte. Egyre fokozódó pánik kerítette hatalmába, ahogy látta, hogy a hatalmas férfi sötét tekintettel mustrálja a két nőt, tetőtől talpig, mintegy leellenőrizte az információt, amit az imént véletlenül meghallott.

Jaj, Isabel! Egy pillanatra behunyta a szemét. Hogy lehettél ennyire buta?

Figyelmetlen volt, igen, teljesen össze volt zavarodva, ami egyedül Lord Nicholas bűne. Ha nem állít mindent a feje tetejére…

Jaj, ne! Lord Nicholas! Rock biztos mindent el fog mesélni neki. És csak idő kérdése, míg egész London tudomást szerez a Minerva-házról.

127

Isabelnek összeszorult a gyomra. Egyre jobban félt. Ha megtudja a titkát, azzal mindennek vége.

Talán még el lehet hárítani a csapást, ha… – Gyanítom, hogy jó okuk van erre az álarcosbálra – vetette oda

Rock könnyedén. – Sir? Rock sötét szeme rá irányult. – Az istállómestere, mylady. És a komornyikja. Gyanítom, hogy

a… maskarájuknak… valami célja van. Isabel gyanakvóan mustrálta. Mire akar kilyukadni? – Mi… Valóban így van. A férfi bólintott. – Efelől nem volt kétségem. – Én… – kezdte, de nem nagyon tudta, hogy mit mondjon. – Mi…

– Segítségkérően nézett a többiekre, de egyik nő sem vágyott arra, hogy bekapcsolódjon a társalgásba. – Ez csak úgy… – Te jó ég, Isabel, nyögd már ki! – Remélem, hogy megőrzi a titkunkat, sir.

A férfi hosszan, szótlanul nézte. Egy ideig csak az istálló tetején kopogó esőt lehetett hallani. Isabel igyekezett Rock pillantását nyugodtan állni.

– Ha jól értem, azt szeretné, hogy St. Johnnak ne mondjam el. Most jött el az igazság pillanata. – Pontosan. Elhallgatott, és Isabel rettegett attól, hogy elutasítja a kérését.

Lázasan azon kezdett gondolkodni, hogy hol tudná gyorsan elhelyezni a lányokat, hogy egyikük se legyen a Minerva-házban, ha valaki Londonból keresné őket. Buta volt, de nem fogja hagyni, hogy óvatlansága akár csak egy lányt is veszélybe sodorjon.

– Rendben. Annyira elfoglalták saját ijesztő gondolatai, hogy alig hallotta a

férfit. – Tessék… tessék? – Mindannyiunknak megvannak a magunk kis titkai, mylady. – Igen?

128

A férfi mosolygott, láthatóan jól mulatott. – Nekem legalábbis. És nekem se tetszene, ha ön rájönne ezekre,

majd elárulná őket. – Természetesen nem – tiltakozott a fejét rázva. – Bár nem igazán értem az egészet, gyanítom, hogy jó okuk van

erre a… – Sorban végignézett a nőkön. – Meglehetősen szokatlan megállapodásra.

Bólintott. – Valóban így van. Mivel az okot nem fejtette ki bővebben, Rock is bólintott, és úgy

tűnt, hogy megelégszik ennyivel. Talán Larának igaza volt. Talán tényleg kedves fickó. Aztán így szólt:

– Azonban legyenek tisztában azzal, hogy egyedül is rá fog jönni. Isabel felvonta a szemöldökét. Nocsak. Egyáltalán nem is kedves. – Nem tudom, miért kellene ennek megtörténnie. Sok férfi jött

már eddig is Townsend Parkba és egyikük sem vett észre semmit. Önt is beleértve.

– Isabel… – figyelmeztette Lara. – Őt nem hasonlíthatja össze bárkivel. – Rock láthatólag nem

törődött Lara aggodalmával. – St. John figyelmét semmi nem kerüli el. Ha más… furcsaságok… nem vonják el a figyelmét, akkor már rég észrevette volna, hogy miben sántikálnak.

– Itt egyáltalán nincs semmi furcsaság! – háborodott fel Isabel. Rock jelentőségteljes pillantással méregette férfiruháikat és

tekintete Isabelről Kate-re, Kate-ről Jane-re vándorolt. – Hát persze hogy nincs. Mindenesetre nem lenne az ínyére, ha

utolsóként szerezne tudomást a dologról. – Nem ő lesz az utolsó – felelte Isabel rendkívül ingerülten. –

Egyáltalán nem fogja megtudni. Rock vállat vont. – Ahogy gondolja. Mi mára végeztünk. Az este folyamán

nyugodtan eldöntheti, hogy folytatni akarja-e holnap a kis színjátékukat. – Ezzel mintha mi sem történt volna, Kate felé fordult. – A lovainkat kérem.

129

Olyan robajjal dörgött ekkor az ég, hogy a nők azonnal magukhoz tértek.

– Azonnal. – Kate a bokszhoz sietett, ahol Rock lova állt. Úgy állt meg ott, mint akinek a földbe gyökerezett a lába. – Jaj, ne!

– Valami baj van? – kérdezte Rock. – Nem! – kiáltotta Lara, Kate, Gwen és Jane kórusban, és zavartan

néztek egymásra. – Csak olyan… – kezdte Jane. – Tudja, sir… – próbálta meg Gwen. – Az utcát elárasztotta a víz – bökte ki Kate. – Nem olyan szörnyű… Gyakran előfordul… Holnap már újra

járható lesz… – próbálta meg Lara menteni a helyzetet. Természetesen hiába. – És most mi legyen? – fordult Rock Isabelhez. Mintha vidámság

csillant volna fel a szemében. – Nem mehetnek el – jelentette ki Isabel beletörődve. – Értem – felelte Rock rövid gondolkodás után. – Ami a helyzetet

még érdekesebbé teszi, mint ahogy elsőre gondoltuk. – Újabb rövid szünet. – Visszakísérhetem a hölgyeket a házba? A karját nyújtotta Larának.

Lara mozdulatlanul és láthatóan tanácstalanul állt, míg Gwen türelmetlenül oldalba bökte a könyökével. Előreugrott és lágyan csak ennyit mondott:

– Köszönöm, Mr. Durukhan! A férfi Lara kezét az alkarjára tette. – Hívjon nyugodtan Rocknak. Lara elvörösödött és nevetgélt. Isabel nem akart hinni a fülének. Lara tényleg vihogott. Számos oka volt, hogy miért tartották távol a férfiakat Townsend

Parktól, és a vihogás volt az egyik. Az egész csapat elhagyta a pajtát, csak Isabel maradt, hogy

nyugodtan átgondolja a lehetőségeit. A férfiak tehát kénytelenek itt maradni éjszakára, és Lord Nicholas hamarosan minden titkukra rá fog jönni, anélkül is, hogy a barátja elárulná őket. A lányoknak kevés

130

gyakorlatuk volt abban, hogy férfiaknak adják ki magukat. A ruhájuk, a tartásuk, az egész viselkedésük csak egy rövid pillanatig lehetett megtévesztő, de hosszabb távon semmiképp. Csak idő kérdése, hogy elárulják magukat.

És azzal Lord Nicholas keze közé kerülnek. Nemcsak a ma estéről volt szó. Ha tovább maradna, talán két hétig

vagy hosszabb ideig a házban dolgozna… akkor biztosan nem tudnák megőrizni a titkukat.

Isabel sóhajtott. Elfogta a reménytelenség. Semmi nem történt, és egyik

problémájukat sem oldotta meg. Ehelyett csak újabbakat kreált azzal, hogy meghívta Lord Nicholast a házba, aki mindannyiukat egyetlen szavával romba döntheti.

Bár nem olyannak tűnt, aki ilyesmit akarna, de meg tudná tenni. És ez önmagában elég ahhoz, hogy ő pánikban legyen.

Meg kell nyernie magának, hogy ha kideríti az igazságot, akkor melléjük álljon, és ne adja fel őket.

De hogyan? – Isabel? Összerezzent, ahogy a nevét hallotta. Gwen kérdő pillantásával

találta szemben magát. – Minden rendben? – érdeklődött a szakácsnő. Nem. – Persze, minden a lehető legnagyobb rendben. Nem tűnt úgy, hogy sikerült Gwent meggyőznie. – Minden rendben lesz, Isabel. Isabel idegesen felnevetett. – Rá fog jönni. Gwen komolyan bólintott. – Igen, biztosan. Isabel önuralmának ezzel lőttek, és egyszer csak kitört. – És akkor mi lesz velünk? Amikor még élt az apám, legalább

biztonságban voltunk. Senki nem törődött Townsend Parkkal és mi azt tehettük, amit akartunk. Bár nem volt pénzünk, de legalább

131

nyugalomban éltünk. – Idegesen fel-alá járkált. – És ha még nem lenne elég, hogy az apám cserbenhagyott bennünket, nem, még meg is kellett halnia. Legalább valamit hagyott volna ránk, de nem: se pénzt, se biztonságot, de még egy pártfogót sem, akiben bízhatnánk.

Gwen odalépett hozzá. – Isabel, minden rendben lesz. Isabel nem tudta tovább tartani magát, az arcát a kezébe temette. – Ne hajtogasd már, te is tudod, hogy ez nem igaz! Elhallgatott, súlyos szavai ott lógtak a levegőben. – Hagyd abba – ismételte meg Isabel, némileg halkabban. – Nem

tudjuk, mi lesz. – Tudom, hogy valamit ki fogsz találni. – Megpróbáltam, Gwen! Ahogy tudomást szereztem apám

haláláról, kerestem a lehetőségeket, hogy megmentsem a Minerva-házat. – Kétségbeesetten rázta a fejét. – Minden hiába. A ház összedől a fejünk felett. James még gyerek ahhoz, hogy ő legyen a gróf, olyan, mintha azt várnánk tőle, hogy növesszen szárnyakat. Nincs pénzünk, nem tudjuk fizetni a számláinkat és most még a rókát is a tyúkólba hívtam. – Halkan szipogott, aztán kényszeredetten felnevetett. – Micsoda találó kép!

Leült egy szalmabálára és úgy tűnt, hogy feladta. – Kifogytam az ötletekből. És most… hogy még itt ez az eső is,

úgy néz ki, mindennek vége… Képtelen tovább gondoskodni a biztonságukról. Nem tudja tovább fenntartani a házat. Mindig is tudta, hogy eljön ez a nap. Egy meggondolatlan szó,

egy szerencsétlen baklövés, és mindennek vége. Most itt tartanak. Soha nem volt elég erős ahhoz, hogy mindannyiukat megvédje.

Eljött az idő, hogy ezt beismerje. Könnyek szöktek a szemébe. – Nem tudom megmenteni magunkat, Gwen. Elsuttogott vallomásában volt valami vigasztaló, szavak,

amelyekre már tucatszor, százszor gondolt, de soha nem mert

132

kimondani. Kicsit megkönnyebbült, hogy végre hangosan kimondta őket.

Hosszú hallgatás után Gwen így szólt: – Talán nem is akkora veszély ő a számunkra. Lord Nicholasszal

ugyan még nem ismerkedtem meg személyesen, de a barátja igenis jó benyomást tett rám.

– Hacsak nem tévedsz. – Elég sok rossz embert ismertem ahhoz, hogy véleményt tudjak

alkotni. Ez természetesen igaz volt. Gwen egy vidéki lelkész lányaként

nőtt fel, aki Isabel feltételezése szerint főként a pokolról és a mennykőről szeretett prédikálni. Gwen nem beszélt sokat a gyerekkoráról, de a Minerva-házban töltött első napokban elmondta, hogy az apja úgy vélte, ő bűnösebb, mint a fivérei, akik természetesen készséggel értettek egyet vele. Gwen az első adandó alkalmat megragadta, hogy elmeneküljön otthonról, és feleségül ment egy helyi gazdálkodóhoz. Csöbörből vödörbe esett. Egy évig tűrte a veréseit, aztán a törvény előírásaival dacolva elmenekült. Az útja Isabelhez vezetett.

Townsend Parkban töltött harmadik napján, amikor a zúzódásai már halványulni kezdtek, Gwen hátrament a konyhába. Sugárzó mosollyal, amely az évek során soha nem tűnt el az arcáról, a tarkabarka háznépet „Minerva, a bölcsesség, és az igaz ügyért harcolók istennőjének zászlóaljává” nyilvánította.

Így kapta a Minerva-ház a nevét. És most Isabel mindezt elveszítheti. – Ez a férfi vadidegen. Nem bízhatunk benne. – Isabel, én alapvetően minden férfival szemben bizalmatlan

vagyok. De nem hiszem, hogy valamennyien rosszak lennének. És azt sem hiszem, hogy neked ez lenne a véleményed. – Rövid hallgatás után elismételte. – Talán nem is jelent veszélyt a számunkra.

Annyira vágyott arra, hogy Gwennek igaza legyen. – Mindent összezavar – vélekedett Isabel.

133

– A vonzó férfiakkal gyakran ez a helyzet – felelte Gwen mosolyogva. – Azt olvastam, hogy a szeme egészen hihetetlenül kék…

– Így van. – Akkor neked is feltűnt. Isabel elvörösödött. – Nem, nem tűnt fel. Csak… – Megcsókolt a tetőn, ugye? Isabel nagy szemeket meresztett rá. – Honnan tudod? Gwen arcán széles vigyor jelent meg. – Nem tudtam. De most már igen. – Gwen! Nehogy elmondd valakinek! A szakácsnő a fejét rázta. – Ezt sajnos nem ígérhetem meg. Jó volt? Isabel arca égett. – Nem. Gwen nevetett. – Soha nem hazudtál jól, Isabel. – Jól van. Igen, élveztem. Azt hiszem, hogy nagyon jól csókol. – Akkor óvatosabbnak kellene lenned. Ha áldozatul esel a

vonzerejének, hamarosan azt sem fogod tudni, hogy mi történik veled.

Isabel eltöprengett Gwen szavain, de igazából minden felkavarodott benne és úgy érezte, hogy nem ura a helyzetnek. Az a veszély állt fenn, hogy mindenét elveszíti, ami sokat jelent neki… ami valaha is fontos volt a számára.

És ráadásul vadidegen férfiakkal csókolózik a tetőn. Gwennek igaza van. Tényleg nem tudta, hogy mi történik vele.

134

8. fejezet

z inasai egytől egyig nők. Nick Townsend Park könyvtárában egy hosszú, alacsony

asztalnak támaszkodott, amelyen a jegyzetei hevertek. Vacsora után megpróbált teljesen a szobrokra koncentrálni. Ők voltak az egyetlenek, akiket a házban érteni vélt, de hamar feladta, mert az igazság túlzottan elvonta a figyelmét a munkáról. Az igazság Townsend Parkról. És a ház úrnőjéről.

Rock szemmel látható nyugalommal nézett fel a könyvéből. – Igen, ez így van. – Te tudtad? – Igen. Nick felvonta a szemöldökét. – És nem érezted úgy, hogy erről be kellene számolnod nekem? – Kíváncsi voltam, mennyi idő alatt jössz rá magad – felelte Rock

vállat vonva. – Nem kellett túl sok. – Nem igazán tudják rejtegetni azt, ami annyira nyilvánvaló. – A lakáj tűnt fel neked, aki az asztalnál felszolgált? – Úgy érted, hogy a mellei feltűntek-e? Nick vidáman nézett barátjára. – A személyzetet nem illik mustrálgatni, Rock. – Az ablakhoz

lépett és kinézett a sötétbe. Még mindig zuhogott az eső. – Minek valakinek egy olyan ház, ami tele van nőkkel?

A

135

Rock félretette a könyvét, hátradőlt a karosszékében és a mennyezetre bámult.

– Erre nincs ésszerű magyarázat. – Még két teljes napja sem ismerem Lady Isabelt, de már most

biztosíthatlak arról, hogy az ésszerű aligha az a szó, amellyel a tevékenységét leírnám. – Nick a barátja felé fordult. – Talán egy bentlakásos lányiskolát tart fenn?

Rock a fejét rázta. – Azt nem kellene titokban tartania. Valami törvényellenes

dologra tippelek. Az elképzelés nem volt Nick ínyére. – Ezt kétlem. – Ha valamilyen törvénybe ütköző tevékenységet folytat, akkor

azzal megpecsételi az öccse sorsát – mondta Rock. – Londonban nem fogják a fiúnak megbocsátani, ha az apja után a nővére is kétes ügyekbe bonyolódik.

– Nincs pénze. Ha kerítőnő, akkor nincs valami jó üzleti érzéke – gondolkodott Nick hangosan. – Szerinted lehetséges, hogy ez egy bordélyház?

– Férfilátogatók nélkül elég valószínűtlen. Nick tovább töprengett. – Talán a gróf egy háremet tartott titokban. Rock hitetlenkedve nézett rá. – Vajon a Lottólord nem dicsekedett volna ország-világ előtt

azzal, ha háremet tartott volna? – Ez is igaz. De akkor mi az ördög ez az egész? Valami oka kell

legyen, hogy nincsenek férfiak a házban. Rock felült, amikor újabb ötlete támadt. – Hacsak nem… – Hacsak nem? – Egy ház tele nőkkel. – És? – Talán azért élnek itt csak nők, mert… mert nem érdeklik őket a

férfiak. Hanem csak a nők!

136

Nick a fejét rázta. – Nem tudom elképzelni. – Gondold csak végig, Nick… Simán lehet, hogy… – Néhányuk lehet, hogy az. De nem Isabel. – Azt te nem tudhatod. – De, tudom. – Nick sokatmondó pillantást vetett rá. – Isabelt nem

a szapphói örömök hozzák lázba. Felismerés derengett barátja arcán. – Ez aztán gyorsan ment! Az biztos. De még többet akart. Nick szótlanul fordult vissza az asztalhoz, ahol az előbb dolgozni

próbált. – Nem semmi! – vigyorgott Rock. – Gratulálok. Nick csak morgott egyet, aztán leült és a feljegyzéseit nézegette.

Nem lett volna szabad bevallania. Hatalmas hiba volt, hogy megcsókolta Isabelt. Az lesz a legjobb, ha az egészet úgy, ahogy van, kiveri a fejéből.

Mindenesetre az elmúlt néhány órában pontosan ezt próbálta tenni. Nem sok sikerrel.

Minden alkalommal, amikor azt hitte, hogy elfelejtette Isabelt és a kis közjátékukat a padláson, a gondolatai visszatértek hozzá, és újra azt képzelte, hogy a karjában tartja. Olyan meleg volt és nőies. És olyan odaadó.

Hogy lehetett volna ellenállni, finom sóhajának? Nem csoda, hogy be akart rúgni. És ezzel el is érkezett a következő problémához, ugyanis úgy tűnt,

hogy ebben a házban nincs semmilyen valamirevaló alkohol. Egy kupa bort adtak a vacsorához, amit egyébként ő és Rock

egyedül költött el. A hölgyek kimentették magukat. Isabel azzal, hogy még gyászban van, és nem vesz részt társas mulatságokban, ezért Larának sem volt szabad csatlakozni hozzájuk, mivel egy hajadon fiatal hölgynek nem illett két független férfival vacsorázgatnia.

137

Nem gondolná az ember, hogy ebben a házban, amely tele volt férfiruhába öltözött nőkkel, egyáltalán foglalkoztak az illemmel, de úgy tűnt, hogy mégis.

Ezért kettesben vacsoráztak Rockkal. Finom vacsorát szolgáltak fel nekik, hideg sültet párolt zöldséggel. Asztalbontás után egy fiatal, hallgatag inas, vagyis inkább cselédlány a kúria könyvtárába vezette őket.

A hely tökéletesen meg is felelt volna Nicknek, ha nem járt volna az esze folyton a ház úrnőjén, és ez a lehető legrosszabb dolog volt, ami elvonhatta a figyelmét.

A papírjai között kotorászott, még egyszer átolvasta, amit a Voluptas-szobor kapcsán jegyzetelt. Az izgalom tetőpontján áll, írta le gyanútlanul, még mielőtt elkezdte az érzéki szobor tulajdonosnőjét az önátadás hasonló állapotában elképzelni.

Ezután már alig tudott a munkájára összpontosítani. Nyomban a keresésére indult volna, ha már ennyire kísértették

azok a képek, amelyekben Isabelt a gyönyör csúcsán látta maga előtt. Tisztában volt vele, hogy ez nem jó ötlet, amint azt a tetőn lezajlott flörtjük is bizonyította.

Nick egyáltalán nem akarta abbahagyni a csókolózást. Legszívesebben a poros padláson hempergett volna vele egyet, és megmutatta volna neki, hogy egy kis vihar mi mindenre jó. Ha a kis gróf nem avatkozik közbe, talán pontosan ez történik. Nick semmiért sem vállalt volna garanciát.

Nyugtalanul mocorgott ide-oda a székén, a bricsesznadrágja szűknek bizonyult. Hogy kijózanodjon, arra emlékeztette magát, hogy a könyvtárban van, és éppen dolgozik.

Még életében nem volt ennyire csalódott és bosszús. Bosszantotta, hogy kifogott rajta a helyzet, amelybe akarata ellenére került. Még jobban bosszantotta ez a bámulatos nőszemély, aki egyszerűen megbolondította. De a legjobban az átkozott eső dühítette, amely fogva tartotta, és aminek esze ágában sem volt elállni.

138

– Bajban van – mondta, felállt, és újra az ablakhoz lépett. A faburkolatra csapva Rock felé fordult. – Ez az átkozott eső neked nem megy az idegeidre?

Barátja kajánul mosolygott. – Minek idegesítsem fel magam emiatt? Még mi sem tudunk

hegyeket elmozdítani a helyükről, Nick. A szavai csak még ingerültebbé tették. – Nem akarom elállítani az esőt, Rock. Egyszerűen csak el akarok

tűnni innen. – Tényleg ezt akarod? Nick hunyorogva nézett barátjára. – Igen. Kételkedsz a szavaimban? – Dehogy, egy kicsit sem – felelte, és újra olvasni próbált. Borzasztó, hogy nem lehet vele vitatkozni. Miután egy ideig némán fortyogott magában, kinyitotta az ablakot

és kihajolt. A szél süvített, az eső az arcába vágott. Feketeség és álmos sivárság.

Akarta őt. Ma délután. És most, mivel még kevésbé értette, mint korábban, még inkább

akarta. A fogát csikorgatta. Egy ital most tényleg kapóra jönne. Elfordult az ablaktól, megrázta vizes haját, odament a

tálalószekrényhez és dühösen nyitogatta az ajtajait. – Muszáj, hogy legyen valami innivaló ebben a házban. – Remélhetőleg tudod, hogy most is azt csinálod, amit mindig. Nick Rockhoz fordult. – Sajnálom, de nem tudlak követni. A barátja kajánul elmosolyodott és újra a könyvébe temetkezett. – Persze hogy nem. – Mire célozgatsz? – hördült fel Nick. Rock nem nézett fel. – Amióta ismerlek, könnyű zsákmánya voltál a kiismerhetetlen

nőknek. Különösen akkor, amikor a titokzatos nő ráadásul bajban

139

volt. Vagy vitatod ezt a tényt? – Mivel Nick hallgatott, ezért folytatta. – De te javíthatatlan vagy. Még mindig mindenkit meg akarsz menteni, akiről azt gondolod, hogy rosszul bánnak vele, vagy valami súlyos terhet cipel. Szabad arra emlékeztetnélek, hogy csak azért vagyunk Yorkshire-ban, hogy megtaláljunk, azaz megmentsünk egy olyan lányt, akivel még egyetlen alkalommal nem találkoztál? Az, hogy itt ücsörgünk, és végre van időnk olvasni, annak természetesen egyáltalán semmi köze a te tévesen értelmezett kötelességérzetedhez, amit mindenféle nők iránt érzel.

Nick komoran bámult maga elé. – Ha továbbra is így esik, akkor hamarosan bárkát építhetünk.

Nem te magyaráztad éppen az imént, hogy a természettel szemben tehetetlenek vagyunk? A természetet nem tudom befolyásolni.

Barátja sötét pillantást vetett rá. – Valóban nem, Nick. De vajon itt ülnénk egyáltalán, ha Lady

Isabel Lord Townsend lenne? Jó kérdés. Nicknek nem igazán volt az ínyére. Rock szótlanul lapozott tovább, Nick pedig újra nekiállt

keresgélni. Válogatásról már szó sem volt. Bármit megivott volna, ami a keze ügyébe kerül.

Amúgy élvezte az ilyen estéket, a rossz időt, ami lehetetlenné teszi, hogy szórakozni menjen az ember, egyébként csak kényszerből, hogy lásson és láttassák.

De ma nem így volt. Nem, addig nem fogja jól érezni magát, amíg ez alatt a fedél alatt lakik. Az ő fedele alatt.

Nem, ha az eső csak azokra a vizes, vörösesbarna tincsekre emlékezteti, átázott ingére, amely alatt a melle oly szépen ívelt…

Kínjában felnevetett. Egy idegen ház tartotta fogva, egy idegen könyvtárban ücsörgött, Rock, a jegyzetei és egy gyönyörteljes orgazmust átélő római szobor társaságában. A legelképesztőbb nő után sóvárgott, akit valaha ismert, és aki a legelképesztőbb ház lakója volt, ahová valaha belépett.

És mindezt egy ital nélkül kell elviselnie. Úgy tűnt, hogy az univerzum összeesküdött ellene.

140

Nem bírta itt tovább. Sarkon fordult és az ajtó felé sietett. Rock meglepetten nézett fel. – Hová mész? – A szoborterembe. Itt nem tudok koncentrálni. – Érdekes. Nick komor pillantást vetett a barátjára. – Mire célozgatsz? Rock vigyorgott. – Semmire. Csak szórakoztat, hogy levakarhatatlan nők

tömegeitől menekültünk el Londonból, és éppen itt kötöttünk ki, egy seregnyi rendkívül veszélyes nő között.

– Ne túlozz! Ők teljesen ártalmatlanok. – Valóban? E látszólag mellékesen odavetett megjegyzés is teljesen

felingerelte. Egyetlen napot töltött ebben a házban, és Nick a legszívesebben verekedett volna.

– Megyek vissza dolgozni. Két lépéssel az ajtónál termett és keményen elhatározta, hogy

kiveri a fejéből Isabelt. Ami talán sikerült is volna neki, ha a nő nem állt volna kint a

folyosón. De ott állt, háttal neki, mint akinek földbe gyökerezett a lába.

Lebegő szoknyái árulkodtak arról, hogy hirtelen felbukkanása minden bizonnyal megijesztette. Apropó, szoknyák! Nick a ruháját enyhén szólva kiábrándítónak tartotta: nőies volt, de túl konzervatív ahhoz a bátor, izgalmas nőhöz, akinek eddig megismerte. Fekete ruhát viselt, ezért aligha vette volna észre a folyosó sötétjében, ha nem lett volna annyira ráhangolódva.

Néhány másodperc után elviselhetetlenné fokozódott kettejük között a feszültség, és Isabel finoman megfordította a fejét.

A könyvtárból kiszűrődő meleg fény kissé megvilágította finoman ívelt állát, nyaka bájos vonalát. Nick alig tudott betelni alabástromként csillogó bőrével.

141

Megfordult, és a férfit narancsvirág illat csapta meg. Isabel nagy szemeket meresztett rá, láthatóan meg volt lepődve, a melle hevesen fel-le hullámzott. Nick örömmel látta meglepetését. A vágy belülről nyaldosta. Megpróbált nem törődni vele.

Lazán az ajtófélfának támaszkodva így szólt: – Lady Isabel, keres valamit?

A teringettét, ez az ő könyvtára! Az ő folyosója, ahol akkor jár és kel, amikor kedve szottyan. Pontosabban ez James könyvtára és folyosója, de a lényeg az, hogy nem Lord Nicholasé.

Ezért egyáltalán semmi oka nincs arra, hogy úgy érezze magát, mint egy gyerek, akit hallgatózáson kaptak. Joga volt itt lenni. A saját otthonában.

Ha akar, akkor akár hallgatózhat is. Mivel azonban a férfi olyan hányavetin támaszkodik az

ajtófélfának, mintha nem lenne jobb dolga annál, mint hogy őt bámulja és kajánul vigyorogjon, az a kellemetlen érzése támadt, mintha pontosan tudná, hogy már egy negyedórája itt áll és próbálja összegyűjteni minden bátorságát, hogy be merjen nyitni.

Meg akarta ugyanis látogatni őket, hogy megakadályozza, hogy a legújabb híreket megosszák egymással.

Minden perc, amelyet habozva a hatalmas könyvtár előtt álldogálva töltött, Rock számára újabb és újabb lehetőséget kínált arra, hogy beszámoljon barátjának az istállóban tett felfedezéséről. De akár Lord Nicholas is felderíthette a barátját a tetőn megesett kis kalandja elmesélésével.

Nem tudta eldönteni, hogy mi a rosszabb. Éppen kopogni akart. Tényleg. Aztán hirtelen eszébe jutott, hogy gyorsan be kellene ugrania a

konyhába, hogy a vendégei másnap reggel rendes reggelit kapjanak. Már éppen el is indult.

Nicknek pontosan ebben a másodpercben kellett kinyitnia az ajtót.

142

És most úgy tesz, mintha egyáltalán nem lenne meglepve, hogy itt találja. Szörnyű egy alak!

Ő is tud így viselkedni, ha akar. – Lord Nicholas! Reméltem, hogy belebotlok önbe! Nos, ez egyáltalán nem hangzott olyan lazán, mivel olyan magas

hangon mondta, ahogy egy ijedt malac visít. – Örülök, hogy megelőztem – szólt a férfi nyugodtan. A folyosón gyéren világító gyertyalángok és a könyvtárból

kiszűrődő meleg fény csak éppen hogy láttatni engedte markáns vonásait, ám a szája körül játszó finom mosoly nem kerülte el Isabel figyelmét.

– Ön kinevet engem. – Egy picit valóban – ismerte el a férfi, és szélesre tárta a könyvtár

ajtaját, hogy beléphessen. Isabel belépett, és a férfi szinte azonnal becsukta utána az ajtót.

Úgy érezte magát, mintha besétált volna a csapdájába. Megtorpant. A könyvtárban kellemesen meleg volt. Szokatlan

érzés fogta el, amikor az asztalon látta a kiterített jegyzeteket. Úgy tűnt, hogy ezek ketten már nagyon otthonosan berendezkedtek.

Rock éppen az egyik ablakot csukta be. Amikor meghallotta az ajtó nyílását, megfordult és mosolyogva meghajolt.

– Lady Isabel – köszöntötte. – Épp azt néztem meg, hogy mennyire esik még.

– Kezd elállni – felelte Isabel. Örült az ártalmatlan témának. – Holnap már biztosan járható lesz az út.

– Milyen gyakran fordul elő, hogy az időjárás elzárja önöket a külvilágtól? – érdeklődött Nick.

– Gyakran. De pont az elzártság adja Townsend Park báját. Vannak rosszabb dolgok is, mint egy kis eső vagy hó. – A férfi kissé bosszús sóhaját hallva gyorsan hozzátette: – Mindenesetre itt valóban mindenünk megvan, amire szükségünk van, nem kell a városba mennünk. Sajnálom viszont, hogy önök ilyen körülmények közé cseppentek.

143

Nick egy ideig szótlanul nézte, mire Isabel idegességében majdnem megtapogatta a haját, hogy vajon rendben van-e a frizurája. Ehelyett igyekezett a pillantását viszonozni és a férfihoz hasonlóan megőrizni a nyugalmát. A csend elhúzódott, Isabelnek még arra is volt ideje, hogy megfigyelje, a férfinak még vizes a haja és egy esőcsepp csurog lefelé az orrán. Vajon kint járt?

De még mielőtt ezen eltűnődött volna, Nick egy apró lépéssel közelebb lépett. Halk, bársonyos hangjától teljesen elkábult.

– Miben állhatunk a szolgálatára? Miért jött ide a könyvtárba? Azért, hogy megakadályozza, hogy rájöjjön a titkaikra és mindent

tönkretegyen. Jó, de ezt aligha mondhatja meg neki. Egy pillanatig úgy állt, mint aki lebénult, közben abba a palackba

kapaszkodott, amit magával hozott. Csak akkor volt képes megszólalni, amikor látta a vidámság szikráját fellobbanni a kék szempárban.

– Hoztam önöknek innivalót – jelentette ki a kelleténél parányival hangosabban és feltartotta a poros üveget. Látva a férfiak döbbent tekintetét, gyorsan, hadarva folytatta: – Fogalmam sincs, hogy mi ez. Lent… a pincében van egy egész ládányi belőle. Volt még ott más is, de ez tűnt a legjobbnak. – Egy pillanatra elhallgatott, majd újult erővel csacsogott tovább. – Természetesen nem nekem… én nem iszom, de a férfiak szokták ezt szeretni, már ha jól emlékszem. Az olyan férfiak, mint önök. Talán ízleni fog önöknek. – A vendégeire nézve elnémult. Fogd be a szádat, Isabel!

Összeharapta a száját, és úgy nyújtotta Nicknek az üveget, mint valami békejobbot.

Az elvette, anélkül, hogy hűvös pillantását levette volna róla. – Köszönjük! A hangja a velejéig hatolt, majdnem elolvadt tőle. Elpirult.

Oldalra nézett, Rockra. Olyan magas, termetes, sötét volt, de egyáltalán nem tűnt veszélyesnek. Vett egy mély levegőt.

– Nagyon szívesen.

144

Amikor Nick feltörte az üveg nyakán lévő viaszpecsétet, alig tudta levenni a pillantását a kezéről. Milyen gondosan, milyen biztonsággal mozogtak az ujjai, azok az ujjak, amelyek őt ma délután kényeztették. Barnák és ápoltak voltak, mégis olyan erősek, masszívak. Össze se lehet hasonlítani azokkal a puha, nőies arisztokrata kezekkel, amelyekkel eddig találkozott.

Tényleg szép keze van. A kezén merengett! Amikor elkapta a tekintetét és felnézett, újra

találkozott a tekintetük. Az az érzése támadt, mintha olvasna a gondolataiban.

Hogy ez mennyire zavarba ejtő! Egy futó pillanatig azt mérlegelte, hogy hanyatt-homlok

elmenekül. De amikor Rock ránézett, eszébe jutott, hogy eredetileg miért is jött.

Nem szabad elmenekülnie. Maradnia kell és szórakoztatni őket, elterelni a gondolataikat, hogy Rock ne pletykálja el a Minerva-ház titkait, Nick pedig ne tegye ugyanezt a ház úrnőjének titkaival.

Ha nem állt volna olyan vizsgáló pillantások kereszttüzében, akkor bosszúságában biztosan dobbantott volna egyet a lábával. A férfiak csak bajt okoznak!

Szívélyesnek tűnő mosolyt erőltetett magára, majd így szólt: – Még poharak is kellenek persze. Nick odament a tálalószekrényhez, lehajolt, és az alsó fiókból

kivett három kristálypoharat. Isabel ámulva nézte. – Gyorsan kiismerte itt magát. Honnan tudja, hol vannak a

poharak? A férfi kissé zavartan mosolygott, amitől az arcán egy kis

árkocska jelent meg. Isabel előtt felrémlett, hogy milyen huncut, elbűvölő kisfiú lehetett egykor.

– Csak egy kicsit körülnéztem – felelte, majd sietve hozzátette. – Ne aggódjon, Rock rajtam tartotta a szemét, és kezeskedhet arról, hogy tisztességesen viselkedtem.

145

Isabel kérdőn nézett Rockra, akik halálosan komoly ábrázattal tanúsította:

– Lord Nicholas tökéletes úriember. Amikor Isabel Nickre nézett, akarata ellenére elmosolyodott. – Sajnálom, de ezt nehezemre esik elhinni. Legszívesebben visszavonta volna meggondolatlan szavait, félt,

hogy Rock esetleg valami olyat magyarázhat bele, amit nem is akart mondani. Nem mintha nagyon mellélőne, de most nem erről volt szó. Néma döbbenettel nézett rá. Amikor az csak hangosan és jóízűen nevetett, megkönnyebbülten fellélegzett.

– Elnézésüket kérem, hogy nem tudjuk valami finomabbal kínálni önöket, akármi is ez – váltott gyorsan témát, a poros üvegre mutatva.

Nick mindegyik pohárba töltött kétujjnyit a borostyánszínű folyadékból, majd Isabelnek és Rocknak nyújtott egy-egy pohárral.

– Nem kérek, köszönöm – mondta Isabel udvariasan és a jegyzetekkel borított asztalhoz lépett. – Az viszont nagyon is érdekelne, hogy pontosan mi is ez az ital.

Nick belekortyolt, és az egyik polcnak dőlve ábrándosan nézte Isabelt.

– Konyak. A nő meglepve kapta fel a fejét. – Valóban? – Igen. Ráadásul egészen kiváló fajta. Isabel Rockra nézett. Amikor az egyetértése jeléül bólintott, így

szólt: – Ez enyhén szólva meglepő. Nagyon furcsa, hogy apám egy

egész láda kiváló konyakot hagyott porosodni a pincében, amikor a hasában sokkal jobb helyet talált volna neki. – Újra az asztal fölé hajolt. – Tényleg lenyűgöző, Lord Nicholas, hogy egy délután alatt mennyi munkát végzett.

Nick pohárral a kezében odalépett hozzá. – És alig várom, hogy folytassam. Virradatkor újra nekilátok. –

Egy pillanat szünetet tartott, majd a beszélgetést újra Isabel apjára terelte. – Hogy jutott az apja egy láda francia konyakhoz?

146

Isabel nézte a férfi kezében lévő poharat, a borostyánszínű konyakot, a poharat tartó barna ujjait. Nagyon is pontosan emlékezett arra az útra, ahonnan visszatérve az apja ezt a ládát hozta. Ekkor látta őt utoljára. Az apja megígérte neki, hogy egy egész báli szezont Londonban tölthet. Ő elhitte, hogy megváltozott, egészen addig, amíg tudomást nem szerzett a tervéről, hogy feleségül adja ahhoz a férfihoz, aki a legtöbbet kínálta érte.

Az anyjához fordult segítségért. Könyörgött neki, hogy álljon mellé. De ő minden segítséget megtagadott, mert kétségbeesetten próbálta a férjét visszahódítani. Önzőnek nevezte Isabelt.

A gróf egy hét múlva egyedül utazott Londonba. Gyaníthatóan rájött, hogy egy nyakas lány hozomány nélkül nem ér sokat a piacon.

Soha nem tért vissza. És az anyja soha nem bocsátott meg neki. Ez az igazság. De ezt aligha mesélheti el Lord Nicholasnak. Képtelen volt ránézni, és igyekeznie kellett, hogy a hangja

nyugodt maradjon. – Már régen megtanultam, mylord, hogy ne kérdezősködjek apám

ügyei után. Úgy vélem, ez a konyak – sok minden máshoz hasonlóan – szövevényes utakon jutott a házba.

– Reméljük, hogy ezúttal talán nem így volt – szólt Nick, és Isabelnek jólesett a hangjából kihallatszó együttérzés.

– Ezt már soha nem fogjuk megtudni – zárta le a kérdést, a férfi feljegyzései felé fordulva. Szétszórtan nézegette, rakosgatta a sűrűn teleírt lapokat, amikor a lendületes írással odavetett orgazmus szó láttán összerezzent.

Te jó ég, mégis miről írogathatott? Lopva lehajtotta a fejét, hogy jobban el tudja olvasni. – Lady Isabel? – kérdezte Nick érezhető derűvel a hangjában. Túl sugárzó mosolyt vetett rá, megpróbált nem törődni azzal, hogy

ég az arca. Pillantása Nick vidám, önelégült tekintetével találkozott. Ez a szörnyű, züllött férfi pontosan tudta, hogy ő melyik szót betűzte ki!

Mégis mit gondol magáról, kicsoda ő?

147

Szégyentelen! Nos, majd ő megmutatja neki. Nem hagyja magát olyan könnyen. – De kérem, miattam ne álldogáljanak. Nem ülünk le? – A

karosszékekre mutatott, ahová Rock az imént letette a könyvét. – Talált valami érdekes olvasmányt, amivel elütheti az időt ezen a barátságtalan estén?

Most Rockon volt a sor, hogy zavarában nevetgéljen egyet. Gyorsan a könyv után nyúlt, és hatalmas kezével eltakarta a címet, még mielőtt Isabel egy pillantást tudott volna vetni rá.

– Valóban így van. Isabel feszülten nézett rá. – És mi az, ha szabad érdeklődnöm? Úgy tűnt, mintha Nick halkan nevetett volna, de amikor

odafordult, akkor csak annyit látott, hogy közönyös arccal a szájához emeli a poharát.

Ezért újra Rockra nézett, aki megsemmisítő pillantást vetett barátjára.

Mégis mi folyik itt? Tulajdonképpen csak témát akart váltani és el akarta terelni a figyelmet apja kétes üzelmeiről. Rock tényleg elpirult volna?

– Rock? – érdeklődött. – Az otrantói kastély. Most Isabelen volt a sor, hogy elnevesse magát, egyszerűen nem

bírta megállni. A lányok imádták ezt a kísértetregényt, amely egy önkényeskedő uralkodóról, egy okos hősről, homályos jóslatokról és kényszerházasságokról szóló szövevényes történet volt. Nem éppen az a fajta könyv, amelyet egy megtermett óriás kezébe képzel az ember.

– Ne vedd személyeskedésnek, Rock – jegyezte meg szárazon Nick. – Lady Isabel biztosan mindenkit kinevet, aki ilyen kacatot olvas.

– Nem! – kiáltott fel Isabel. – Nem így értettem. – Elhiszem – nyugtatta meg Rock. – Ne hallgasson rá, Lady

Isabel! Nekem tetszik. Izgalmas történet.

148

Nick erre elnevette magát. Isabel feddő pillantást vetett rá, és megpróbálta elsimítani a félreértést.

– De tényleg nem nevettem ki! Amikor a többiek olvasták… – Rock csodálkozva nézett, mire Isabel gyorsan pontosított. – A többiek alatt Larát… és a barátainkat… értem a faluból. Nekik nagyon tetszett.

– És önnek, mylady? – próbálta Rock kisegíteni, látva zavarát. – Ó, én nem olvastam. Legalábbis nem végig. – Abbahagyta? Isabel a fejét rázta. – Nem, nem is kezdtem el. A vége nem tetszett. – A vége? – jött a kérdés Nicktől. Isabel bólintott. – Először mindig a könyvek végét olvasom el. Rock felvonta a szemöldökét. – De miért? – Szeretem tudni előre, hogy mi vár rám – szólt vállat vonva. Nick nevetett és amikor Isabel felé fordult, egyenesen a mosolygó

szemébe nézett. Vajon rajta nevet? – Úgy tűnik, hogy jól szórakozik, Lord Nicholas. – Valóban így van, Lady Isabel. – Miért? – Mert ez megmagyaráz néhány dolgot. Mégis mire gondol? Isabel ellenállt a vágynak, hogy rákérdezzen, ehelyett újra a

másik, sokkal szeretetre méltóbb vendégének szentelte a figyelmét. Hátat fordítva Lord Nicholasnak a polcon egy könyvet kezdett keresni.

– Megvan nekünk A titokzatos anya is. Mindjárt megkeresem önnek!

– Lady Isabel – szólt Rock derűsen. – Nagyra értékelem az igyekezetét, de ma estére ez itt bőven elég lesz.

– Ó! – felelte és megigazította a szoknyáját. – Jól van. Ha holnap szeretné majd olvasni, akkor szívesen kölcsönadom.

149

Rock udvariasan meghajolt. – Köszönöm! De ha most megbocsát, akkor visszavonulnék, hogy

tovább kövessem Otranto és szerencsétlen fia történetét. Isabel alig hitt a szemének, amikor látta, hogy az ajtóhoz megy.

Csak nem akar… De! Egyedül hagyja Nickkel. Méltó büntetés. Soha többet nem fogja gúnyolni a kísértettörténet miatt! Soha, soha többet! Bárcsak maradna!

De az istenek nem könyörültek meg rajta. Úgy tűnt, hogy teljesen hidegen hagyja őket a kísértetregény jó híre.

– De miért nem itt olvas? – tett egy utolsó kétségbeesett kísérletet. – Itt sokkal több a fény. És tudnánk… beszélgetni is az olvasmányáról!

– Legalábbis a végéről – szólt közbe Nick. Isabel legszívesebben orrba vágta volna egy könyvvel. Egy jó naggyal.

Rock mosolygott. – Csodásan hangzik, mylady. Esetleg holnap? Tovább nem lehet erőltetni a dolgot, anélkül, hogy Lord Nicholas-

szal szemben ne tűnjön teljesen udvariatlannak és ne hívja fel szükségtelenül a figyelmet arra a feszültségre, amely köztük kialakult.

– Hogyne – nyögte ki kínjában. – Persze, akkor holnap. Amikor az ajtó bezárult Rock mögött, Isabelnek úgy tűnt, hogy

sokkal melegebb, már-már fullasztó meleg van a könyvtárban. Hirtelen tudatosult benne, hogy kettesben maradt Nickkel. Kapkodva vette a levegőt és feléje fordult, anélkül hogy tudta volna, mi fog történni.

A férfi fogta a korábban neki szánt pohár italt, amit az előbb nem kért, és odament hozzá. Járása egy ragadozó vadmacskára emlékeztette a nőt. Találkozott a tekintetük, Isabel a sugárzó kék szempárba nézett.

– Nekem is mennem kell – mondta. – Már így is túl sokáig tartottam fel a munkájában.

Nick néhány pillanatig hallgatott.

150

– Valóban így van. De álmomban sem jutna eszembe, hogy önt kizavarjam a saját könyvtárából. Miért nem ülünk le és beszélgetünk egy kicsit?

Isabel hátrahőkölt és érezte, hogy a szoknyája nekiütközik egy széknek.

– Beszélgessünk? A férfi ajkán finom mosoly játszott. – Én egészen jól tudok társalogni, legalábbis ezt mondják rólam. Mivel olyan közel volt, Isabel alig tudott a szavaira koncentrálni. Leült a székre és elvette a poharat, amit a férfi nyújtott neki. – Jól van – mondta a férfi, és leült vele szemben. – Akkor most

halljam a titkait.

151

9. fejezet

Harmadik lecke

e riadjon vissza attól, hogy megajándékozza lordját bölcsessége gyöngyszemeivel.

Ha a lord érdeklődést mutat az ön gondolatai iránt, akkor örvendeztesse meg olyan felismerésekkel, amelyek a férfit lenyűgözik, de ne legyen túl elvont, nehogy kékharisnyának tartsa önt. Áruljon el apró részleteket önmagáról, mondja el, hogy melyik a kedvenc színe vagy hogy hívták gyermekkorában a pónilovát, vagy vallja be, hogy szívesebben festeget olajfestményeket, mint hímez.

Gyakorolja annak a művészetét, hogyan lehet úgy készséges, hogy közben ne legyen túl rámenős.

Gyöngyök és pelerinek 1823. június

férfi kérésétől ledermedt, nem tudta, mit feleljen. – Az én… az én micsodáimat?

– A titkait, Lady Isabel – ismételte meg halk, hízelgő hangon. – Ha az ösztöneim nem csalnak, van önnek néhány.

N

A

152

– Micsoda abszurd ötlet! – tiltakozott. – Az én életem valójában egy nyitott könyv!

A férfi súlyos szemhéja alól nézte, egy ideig csak nézte, olyan hosszan, hogy már úgy érezte, mintha tényleg tudna valamit, amiről pedig nem kellene tudnia. Vajon Rock elárulta őt, és galádul visszaélt a Minerva-ház lakóinak bizalmával?

Ez nem lenne úriemberhez méltó tőle, de miért kellene az óriásnak úriembernek is lennie? A barátja délutáni viselkedése szintén hagyott némi kívánnivalót maga után.

Isabel a fejét rázta. Nem, most nem kellene a délutáni eseményekre gondolnia. Nem itt, ebben az otthonos hangulatú könyvtárban.

Kettesben vele. Ezzel a gazemberrel. Nick jelentőségteljesen felvonta a szemöldökét és hátradőlt. Olyan

kényelmesen terült el a karosszékében, mintha otthon lenne. Micsoda pökhendi alak! Isabel látványosan megigazította a szoknyáját, hogy a férfi a csizmájával még véletlenül se piszkítsa össze. Nick vidám mosollyal nézte. Hozzá kell tenni, hogy a csizmája szemmel láthatóan még a közelében sem volt a szoknyájának.

De mégis. Mégsem udvarias dolog, hogy így elterpeszkedik! – Ne haragudjon, mylady, de nem hiszek önnek. Isabel nagy szemeket meresztve nézett rá. – Hazugsággal vádol? – kérdezte királynőhöz illő, méltóságteljes

hanghordozással. – Azt gondolom, hogy eltitkolja előlem az igazságot. – Ja úgy, ez… – Micsoda arcátlanság! Természetesen igaza van,

de egy úriember nem vonja kétségbe egy hölgy szavahihetőségét. – Szabadna önt emlékeztetnem arra, hogy ön, mint a Townsend Park vendége némi tisztelettel tartozik nekem?

– Én pedig emlékeztethetem önt arra, mylady, hogy ön vendéglátóként némi szívélyességgel tartozik nekem?

Isabel ingerülten dőlt előre. – Mit akar ezzel mondani?

153

– Csak azt, hogy jól tenné, ha megosztaná velem a valóságot a helyzetéről. Előbb vagy utóbb úgyis kiderítem.

– Én… – elhallgatott. Milyen helyzetre utalhat vajon? – Tudom, hogy pénzügyi nehézségei vannak, Isabel. – Lady Isabel – utasította helyre, miután a férfi magától nem

igazította ki magát. – Nem tudom, hogy ez mennyire tartozik önre, Lord Nicholas.

– St. John. Vagy Nick. Csak nagyon kevesen hívnak Lord Nicholasnak. – Isabel se javította ki magát. – Nagyon is közöm van hozzá. Végül is azért vagyok itt, hogy meghatározzam a gyűjteménye értékét.

– Én… – Isabel próbált óvatosan fogalmazni. – Én korábban már felmentettem önt ez alól a kérésem alól.

– Ez igaz, de úgy tűnik, hogy a természetnek más tervei vannak velünk. – Szünetet tartott. – Mennyire van szüksége?

De most tényleg. Ez a férfi egy lehetetlen alak. Az úriemberek nem terpeszkednek el így hölgytársaságban és nem kezdenek el pénzügyekről faggatózni. Az egész társalgás egyszerűen ízléstelen.

Nem nagyon tudta elképzelni, hogy miért vágyik annyi nő erre a lordra. Őt mindenesetre nem érdekli ez a fickó.

És ez hirtelen mindent sokkal egyszerűbbé tett. – Lord Nicholas! – Minden alkalommal, amikor Lord Nicholasnak nevez, felteszek

egy indiszkrét kérdést. – Ennél indiszkrétebb már aligha lehetne. – Téved, Lady Isabel. Vannak még sokkal indiszkrétebb témáim,

amelyekről boldogan cseverésznék önnel. Például? A férfi átható, kék szemével mintha olvasott volna a

gondolataiban, és egyszerre azt kívánta, bárcsak egy egész listányit ismerne ezekből az indiszkrét témákból. A gondolattól elöntötte a forróság. Gyorsan ivott egy kortyot, de a konyak égette a torkát. Köhögött. Megint köhögött, finoman és nőiesen és nagyon igyekezett, hogy leplezze a feszengését. Mivel a férfi nem vonta el

154

róla diszkréten a tekintetét, hanem továbbra is merőn nézte, a vér még forróbban áramlott az arcába.

Nem szabad engednie, hogy átvegye az irányítást. – Ehhez a játékhoz ketten kellenek, mylord. Minden indiszkrét

kérdés után én is felteszek önnek egyet. – Rendben! Tessék, mire kíváncsi? Próbára akarja tenni. – Honnan… – kezdte, de aztán elhallgatott. A férfi szótlanul várt, hogy befejezze. Isabel a kezében lévő

poharat nézte. Nem tudta feltenni a kérdést. – Honnan…? Továbbra sem nézett fel, és a fejét rázta. A pohár szélén volt egy

csepp. Idegességében megérintette az ujjával és nézte, ahogy a folyadék eltűnik a bőrén. Bárcsak ő is képes lenne arra, hogy egyszerűen eltűnjön, elmeneküljön ebből a szobából, ez elől a beszélgetés elől, amely minden eddigi tapasztalatát meghaladta.

A férfi hangja mély és bársonyos volt. – Csalódást okoz. Reméltem, hogy önben nehéz ellenfélre találok.

De úgy tűnik, hogy könnyű játszmám lesz. Évődő hanghordozására Isabel felnézett. Az árkocska megjelent a

férfi arcán, és Isabel úgy érezte, eljött az ideje annak, hogy véget vessen gúnyolódásának.

– Honnan van a heg az arcán? Alig mondta ki, már legszívesebben vissza is vonta volna. Mégis

mit gondolt, hogy ilyesmit kérdez? De Nick csak vigyorgott és ivott egy kortyot. – Bátor lány. Tudtam, hogy meg meri kérdezni. Még egy nő sem

kérdezte meg tőlem. Isabel azonnal megpróbálta bagatellizálni a kérdést. – Valószínűleg másnak nem is tűnt fel… – kezdte. A férfi felvonta a szemöldökét, erre elhallgatott. – Ne okozzon újabb csalódást, Isabel! Törökországban szereztem. Isabel védekezőn a fejét ingatta. – Én… én nem akartam…

155

– Persze hogy akarta. – Felemelte a poharát, mintha koccintani szeretne. – Miután ezt tisztáztuk: mennyire van szüksége?

Isabel gondolatai száguldottak. Még annyi kérdése lenne… Olyan volt, mintha a férfi kinyitott volna egy ajtót. – Nem tudom pontosan. Mindenesetre többre, mint amennyi a

birtok bevétele. Mikor? Először úgy tett, mintha nem értené, hogy mire gondol és

szórakozottan a poharát rázogatta. – Kilenc éve. Ez azt akarja jelenteni, hogy a birtok nem

önfenntartó? Isabel ivott még egy kortyot, és annyira hátradőlt, mintha el

akarna tűnni a karosszékében. – Néhány hónapig a felszínen tudunk maradni, ha tűrhető a

termés, de félretenni nem tudunk. Nem marad semennyi, hogy Jamest iskolába küldjem vagy új ruhákat…

– Új ruhákra vágyik? A fejét rázta. – Nem. Jamesre gondoltam és a… – A lányokra. Állta a férfi

tekintetét. – És fájt? – Volt már rosszabb élményem is. – Rosszabb, mint egy tátongó seb az arcán? A férfi töprengve rázta a fejét. – Most én vagyok soron. Én is örülnék, ha venne pár új ruhát.

Örömmel látnám vidám, élénk színekben. Biztos jól állna önnek, mindenképpen jobban, mint ez a lehangoló gyászviselet. Pirosban nagyon jól el tudnám képzelni, telt, meleg vörösben, mint a rózsa. – Isabelt hirtelen teljesen elöntötte a forróság, nem tudta, hogy a konyaktól vagy a férfi töprengő szavaitól. Feszülten várta, hogy folytassa, kíváncsi volt, hogy mit fog kérdezni, de egyszerre félt is attól, hogy mit hoz szóba. – Miért nem ment eddig férjhez?

Erre nem számított. – Én… – kezdte vonakodva, és nem tudta, hogyan folytassa. –

Ennek mi köze van a ruhákhoz? A férfi arcán sejtelmes mosoly jelent meg.

156

– Úgy látom, érdekes témát találtunk. – Biztosíthatom arról, mylord, hogy engem ez a téma egy cseppet

sem érdekel. – Önt talán nem, de engem igen. – Nick felállt és odament a

vitrines szekrényhez, hogy újra teletöltse a poharát. Isabel tágra nyílt szemmel követte a mozdulatait, és amikor Nick visszatért az üveggel és neki is meg akarta tölteni a poharát, nem mondott nemet. – A házasság megoldaná minden problémáját, Isabel. Miért nem megy férjhez?

És ő még azt hitte, hogy nincs olyan téma, amelyről kevésbé akar beszélni, mint Townsend Park pénzügyi helyzete. Tévedett.

– Soha nem adódott rá lehetőség. És hogyan történt? Újra vele szemben ült le. – Rosszkor voltam rossz helyen. Nem hiszem el önnek, hogy soha

nem adódott volna rá lehetősége. Próbáljon meg újra válaszolni. – Egyedül az apám barátai tanúsítottak érdeklődést irántam. Ha

ismerte volna az apámat, tudná, hogy az ismerőseivel még csak fel sem merült bennem a házasság gondolata. – Ivott egy újabb kis kortyot és az italt ezúttal már lágyabbnak, kellemesebbnek érezte. – Nem hiszem el önnek, hogy egyszerűen csak rosszkor volt rossz helyen. Próbáljon meg újra válaszolni.

A férfi mosolygott, hogy a saját szavait hallotta az ő szájából. – Pontos találat, mylady. – Hátradőlt a foteljában. – Jól van,

elmesélem. De akkor én is hallani akarom öntől az igazságot. Biztosan készen áll a kihívásra?

Nem, de ebben a pillanatban bármit megígért volna, hogy hallja a történetét.

– Természetesen. A férfi kételkedve vonta fel a szemöldökét, de mégis mesélni

kezdett. – Szerencsétlen véletlenek és egy súlyos tévedésem miatt keleti

utam során egy török börtönben kötöttem ki. – Isabel lélegzetvisszafojtva hallgatta a történetet. – Huszonkét napot bírtam ott ki, akkor talált rám Rock és vitt biztonságos helyre. Csodával

157

határos, hogy ezt a közjátékot egyetlen, igaz látható, heggel megúsztam.

Milyen szörnyű! Mekkora szerencse, hogy Rock megtalálta! Mi lett volna, ha nem mentik meg ilyen hamar? Ha egy egész hónapot a börtönben kell senyvednie? Vagy egy évet? Milyen sérüléseket szerzett volna akkor? Vajon vannak még hegek a testén?

A férfi előrehajolt és feléje nyújtotta a kezét. Isabel összerezzent, amikor a lord az ujja hegyével megsimogatta a homlokát, a ráncait, pedig nem is vette észre, hogy ráncolta volna a homlokát.

– Nagyon élénk a képzelőereje. Isabel a fejét rázta és kitért a meghitt érintés elől. – Nem, csak arra gondoltam éppen, milyen borzasztó lehetett, és

örülök, hogy megmenekült. Szerencse, hogy Rock önnel volt. – Ne szépítsük az igazságot, Isabel – mondta. – A heget

megérdemeltem. – A szavak úgy hullottak közéjük, akár a súlyos kövek. Mit akar ez jelenteni? Mit tehetett ez a lord, ez a… régiségszakértő, hogy egy ilyen sebet jogosnak tart? Még mielőtt feltehette volna a kérdést, ami az eszébe jutott, a férfi már megszólalt.

– Ön jön. Isabel pislogott. Mit akar megtudni? – Házasság. Ennél a témánál vigyáznia kell, hogy mit mond. – Én… én… soha nem is akartam férjhez menni. A férfi várt. – De miért? – kérdezte végül, mert Isabel nem folytatta. Isabel a fejét csóválta. – Természetesen igaza van. A házasság megoldaná a

problémáimat, de ugyanakkor új problémák is keletkeznének. Nick felnevetett, és mivel kérdőn nézett rá, ezért így szólt: – Kérem, bocsásson meg, de még soha nem találkoztam olyan

nővel, aki így gondolkodott volna a házasságról. Nem csoda. Valószínűleg csak olyan nőket ismert, akik olvassák a

Gyöngyök és pelerineket.

158

– Ezt el tudom képzelni – ismerte el tárgyilagosan. – Nem kívánja a házasélet boldogságát? – Ha valóban kilátásom lenne a boldog házaséletre, akkor talán…

– Halkan prüszkölt egyet még a gondolatra is, majd hosszan a poharába nézett, és kiitta az utolsó kortyot. Az igazság így már könnyebben kikívánkozott belőle. – Soha nem tűnt úgy, hogy a boldog házasélet számomra elérhető lenne.

– Nem? Isabel felnézett, és látta, hogy a férfi kérdőn néz rá. – Ön, ugye, nem ismerte az apámat? – Nem. – Mekkora szerencséje van! – Azt várta, hogy a megjegyzésére a

férfi valami csípőset reagál, de mivel hallgatott, ezért folytatta. – Nem töltött sok időt itthon. Bár az anyám nagyon szerette, amit én soha nem értettem. Az igaz, hogy jóképű volt és a társaság középpontja. Imádott jól élni, szórakozni. Ha szükségünk volt rá, akkor persze soha nem volt kéznél.

Többet is tudott volna mesélni, sokkal többet, de megálljt parancsolt magának. Lord Nicholas St. John lehet, hogy kellemes társaság és jó beszélgetőpartner, de nagy veszélyt jelenthet nemcsak őrá, de mindannyiuk számára is! Muszáj megtartani vele szemben a két lépés távolságot. – Mondhatjuk úgy, hogy soha nem érintett meg, hogy olyan házasságban éljek, mint a szüleim.

A férfi töprengve bólintott. – Ezt meg tudom érteni. De nem minden házasság ilyen. – Az lehet – ismerte el Isabel az üres poharát bámulva. – Ön

valószínűleg egy összetartó, szerető, példás családból származik. A szülei bizonyára igaz szerelemmel szerették egymást.

Nick kurtán felnevetett, amire Isabel meglepetten nézett fel. – Ennél messzebb már nem is lehetne az igazságtól – mondta, de

nem fejtette ki, hanem inkább témát váltott. – Tehát ezért fogja a gyűjteményt eladni.

Már maga a gondolat is fájt, és nem tudta leplezni szomorúságát. – Igen.

159

– De nem akarja. Minek hazudni? – Nem. – De akkor miért teszi? Az apja biztosan kijelölt egy gyámot, aki

tud segíteni, nem? – Az úgynevezett gyámunknak sajnos még nem sikerült a nyomára

bukkannunk. Apám ezúttal is rám hagyta, hogy gondoskodjak arról, hogy legyen valami ennivaló az asztalunkon és tető a fejünk felett. – Mosolyogva tette hozzá: – A szó szoros értelmében.

A férfi mosolygott, és ebben a pillanatban Isabel úgy látta, hogy megváltozott a tekintete. Sugárzó, kék szemébe nézve Isabel pontosan tudta, hogy a gondolatai merre kalandoztak el: fel a tetőre, a lezúduló esőre, és mindarra, ami utána történt. Isabel elpirult és a legszívesebben a kezébe temette volna az arcát, hogy elrejtse pirulását.

– Az is lehet, hogy ismeri őt. – A gyámjukat? Bólintott. – Lord Oliver Densmore. Nick felvonta a szemöldökét. – Densmore a gyámjuk? A hangja semmi jót nem ígért. – Tehát ismeri. – Igen. – És milyen ember? – Nos… – Isabel merőn nézte Nicket, miközben az a találó jelzőt

kereste. – Nos, az biztos, hogy szórakoztató. – Szórakoztató – Isabel ízlelgette a szót, és arra a következtetésre

jutott, hogy nem ízlik. – Igen, nagyon szórakoztató. Gyanítom, hogy ugyanolyan,

amilyen az apja volt. Hasonló a hasonlót vonzza. Mindenesetre Densmore aligha az az ember, akit a családom pártfogójául választanék.

Persze hogy nem.

160

Isabel sejtette, hogy ez így lesz, de a lelke mélyén halványan azt remélte, hogy az apja végül mégiscsak eleget tesz apai kötelességeinek. Ha nem is vele, de Jamesszel szemben legalább.

De Nick szavaitól csak még jobban elfogta a szorongás. Már maga a gondolat, hogy egy felelőtlen embernek hatalma lesz felette… James felett, a lányok felett, már ennyi elég volt, hogy alig kapjon levegőt. Pánik fogta el. Merő pánik.

Muszáj innen elvinni valahová a lányokat. Azonnal. Még mielőtt csapdába kerülnek.

Még mielőtt megtalálják őket. Még mielőtt mindent, amit felépített, tönkretesz egy olyan férfi,

mint amilyen az apja volt. Megpróbált mély levegőt venni, de nem kapott levegőt. – Isabel. Úgy tűnt, mintha valahonnan messziről hallaná a nevét. Behunyta

a szemét és kényszerítette magát, hogy lélegezzen. Nick egyszerre mellette termett, kezét a hátára tette és simogatta a fűzője merevítőit.

– Ezek a holmik kínzóeszközök – mormogta, és felemelte az állát. – Nézzen rám, Isabel, és vegyen egy mély levegőt! Isabel a fejét rázta. – Nem, én… – Elhallgatott és próbált lélegezni. – Már jól vagyok. – Nincs jól. Lélegezzen mélyeket! Nyugodt határozottsága segített, hogy összeszedje magát. A férfi

tekintete rajta nyugodott, és meleg kezét is a hátán hagyta, Isabel pedig közben néhányszor mély levegőt vett.

Miután egy kicsit megnyugodott, kissé oldalra, a karosszék karfájához húzódott, hogy távolodjon a férfi érintésétől. Visszahúzta a kezét, de ott maradt, ahol volt. Szótlanul térdelt a karosszéke mellett és nézte. Isabel elfordult. Borzasztóan kínos volt neki, és szégyellte magát a viselkedése miatt. A pillantása az ajtóra tévedt, és gondolatban kifogásokat keresett, hogy elmeneküljön előle.

– Most nem fogom elengedni.

161

Tessék? Oda megy, ahová a kedve tartja. Ez az ő háza, még akkor is, ha úgy adja elő magát, mintha az övé lenne. Olyan erősen markolta a karfát, hogy az ujjai belefehéredtek.

– Ne aggódjon! – A férfi szeme csillogott. Fél térden állt mellette, előrehajolt és megfogta a kezét. – Egyszerűen agyonnyomják a titkai, Isabel. Egyszer meg kell bíznia valakiben.

Isabel nézte, ahogy előtte térdelt ez a férfi, aki olyan jóságosnak, jószívűnek tűnt. És olyan erős. Olyan gazdag. Egyszerre rájött, hogy talán ő az utolsó reménye.

Bárcsak ne lenne ilyen bűntudata! – Miért nem mesél az apjáról? – kérdezte Nick. Isabel hirtelen

visszahúzódott. Szinte fizikai ellenállást érzett azzal szemben, hogy az apjáról beszéljen, aki miatt idáig jutottak. Nick bátorítóan megszorította a kezét. – Miért nem beszél arról, ami önt állandóan foglalkoztatja?

Lágy, megnyerő hangjától elállt a lélegzete. Mi lenne, ha elmondaná neki? Mi lenne, ha feltárná előtte a titkait? A titkai mindig jelen voltak, valami meghatározhatatlannak a

szélén leskelődtek, ami erősebb volt kettejüknél. Isabel a hallgatás súlyát szinte fizikailag érezte.

Ezen az estén nem viseltek kesztyűt, mivel Townsend Parkban lazán kezelték a formalitásokat. Nick lágyan dörzsölgette a kezét, minden ujján végigment széles, finoman ívelt, csodásan durva ujjhegyeivel. Isabel alig tudta levenni a szemét a kezéről és azon tűnődött, miért olyan kemény a bőre. Hogy lett London legkívánatosabb lordjának a keze olyan, mint egy munkásé? Annyira belekábult az érzésbe, hogy a meleg, csupasz kezét érezte az övén, hogy majdnem rákérdezett.

Majdnem. De a szíve mélyén tudta, hogy nagyon veszélyes, ha feltárulkozik

ennek a férfinak. Azt akarta, hogy elhiggye, meg tudja osztani vele a terhét. De a valóságban annyira egyedül volt.

162

És mindig is egyedül lesz. Eleinte azt gondolta, hogy így a legjobb, mivel csak olyan nőket

ismert, akik keserűen megbánták, hogy egy férfival megosztották az életüket. Nemcsak az anyjától tanulta ezt, hanem a Minerva-házban élő többi nőtől is. Az, hogy valaki együtt él egy férfival, végül is azt jelentette, hogy önmaga felét feladja, és már csak egy fél nő lesz. És ő soha, de soha nem akarta így érezni magát.

Függetlenül attól, hogy ennek a férfinak a meleg keze és bátorító szavai nagyon is csábították.

Nyelt egyet és megpróbált erősnek és határozottnak tűnni. – Nincs mit mesélnem. Éppoly jól ismeri a hírét, mint én. Azt is el

tudom képzelni, hogy még jobban. Mi alig ismertük az apámat, mint embert, és ő sem igyekezett bennünket jobban megismerni. – Vállat vont és próbált finoman kibontakozni a férfi érintéséből.

Nick nem felelt semmit, és elengedte az egyik kezét. A másikat viszont tenyérrel felfelé fordította és a hüvelykujjával lassú köröket rajzolt rá. Az érzéstől egyszerűen elállt a lélegzete.

– Nem kell beszélnie róla – mondta, vagyis suttogta Nick. – De ne álljon ellen miatta az életnek, és ne vonja miatta meg magától az élet örömeit.

Isabel felpillantott rá, de a férfi nem a szemébe nézett, hanem a kezét figyelte, ahogy a hüvelykujjával gyengéden nyomogatta és simogatta. Isabelt furcsa öröm töltötte el. Sóhajtott, és kényelmesen hátradőlt a széken. Megálljt kellene parancsolnia neki, de nem volt ereje hozzá. Amit a kezével művelt… csodálatos volt. Már ezer éve nem volt ilyen nagyszerű élményben része.

Kivéve talán a csókját. Az is nagyon jó volt. Talán tényleg el kellene vennie tőle a kezét. De amit csinált… úgy tűnt, hogy megtalálta a keze legbizsergőbb

részeit… soha nem gondolta volna, hogy az ujjak ilyen érzékenyek lehetnek.

Tekintete a férfi kezének játékáról a nyakára vándorolt, nézte izmos, napbarnított nyakát, gallérjának vonalát. Még soha nem vette

163

szemügyre ilyen tüzetesen egy férfi nyakát, és miközben tekintetével nyaka ívét és jellegzetes állát fürkészte, azon csodálkozott, hogy kerülhette el eddig a figyelmét.

Milyen csodálatos egy emberi nyak! Amikor Nick elkezdte a hüvelykujját masszírozni, úgy érezte,

hogy feloldódik az érintésben, és még mélyebbre süppedt a karosszékben. Nick nem hagyta abba a kényeztetést, olyan csodálatosan nyomkodta és simogatta a kezét, hogy Isabelt hullámokban árasztotta el a gyönyör. Sóhajtott, tudva jól, hogy megálljt kellene neki parancsolnia, de honnan vegye hozzá az erőt?

Ehelyett az arcát szemlélte, állkapcsa és nyaka találkozásának vonalát, karakteres állát, erős, mégis oly puha ajkát… a szájánál nem akart elidőzni, ahogy az emlékeknél sem, amelyek az eszébe jutottak, inkább az orrán egy finom, alig észrevehető hajlatnak szentelte figyelmét.

Egyszer biztosan el volt törve. Talán akkor, amikor a heget szerezte?

Ki volt ez a férfi, ez a régiségszakértő úriember, titokzatos szökött rab, aki ráadásul felettébb ügyesen tud csókolni?

Miért tűnt úgy, hogy kitűnően megérti őt? És miért érdekli őt ez a férfi annyira? Egy pillanatra összeszedte a bátorságát, és a szemébe nézett.

Megkönnyebbülve állapította meg, hogy a férfi még mindig a kezére és nem az arcára összpontosít. Beható, koncentrált tekintete lenyűgözte. Szemének ez a hihetetlenül sugárzó kéksége, ami rögtön feltűnt neki, és ami – már ha hinni lehet annak a buta magazinnak –, előbb vagy utóbb minden nőt megbabonáz, nem egyszerűen kék volt. Csodás mozaikja volt a szürkének, a búzavirág- és zafírkéknek és olyan sűrű, fekete szempillák keretezték, amiket minden kurtizán megirigyelt volna.

Ez a férfi szép. Ahogy erre gondolt, felült és hirtelen elvette a kezét. Valamiféle

veszteségérzés járta át, amit azonnal megpróbált elhessegetni. Nyelt egyet és összeszedte magát.

164

– Maga túl sokat megenged magának, Lord Nicholas. – A hangja remegett, de tartotta magát, és nagyon büszke volt az önuralmára.

Nick bármiféle rezdülés nélkül kezét a combjára tette és csibészesen mosolygott.

– Sóhajtozni hallottam, Isabel. Nem tűnt úgy, hogy a testének is az a véleménye, hogy túl sokat engednék meg magamnak.

Isabel hitetlenkedve nézett rá. – De hát… de hát ez a legarrogánsabb, úriemberhez

legméltatlanabb válasz, amit valaha is hallottam! Nick erre csak finoman vállat vont. – Figyelmeztettem, hogy mi fog történni, ha még egyszer Lord

Nicholasnak nevez. Isabel levegő után kapkodott, válaszolni akart valamit, de nem

talált szavakat. Mennyire frusztráló! A regényekben szereplő hősnők mindig készen álltak valami szellemes visszavágással.

De ő nem egy hősnő. Megpróbálta elhessegetni a gondolatot, felállt, kihúzta magát. A

szoknyája suhogott, ahogy hozzáért. Amikor már biztos távolságba került, megfordult. Így könnyen meg tudta állapítani, hogy a férfi szorosan mellette

áll. Megmerevedett, azt se tudta, hogy fiú-e vagy lány, miközben a

férfi kezét az arcához emelte, az ujja hegyével megsimogatta, amibe beleremegett. Az illata áthatotta, kábító keveréke volt a konyaknak meg a szantálfának és valami csodálatosnak, amit nem tudott volna megnevezni. Ellenállt a kísértésnek, hogy behunyja a szemét és átadja magát, belélegezze az illatát, odasimuljon a finom érintéshez, és bátorítsa őt.

Mi lenne, ha ezt tenné? Mi lenne akkor? Újra megcsókolná? Akarta? Mozdulatlanul állt, mint akit megbabonázott a gyengéd érintés. Igen. Akarta, hogy megcsókolja.

165

Kereste a férfi pillantását, akarta, hogy a férfi közelebb lépjen és azt tegye, amit délután.

Olvasott a gondolataiban, ezt már tudta. Látta, hogy felcsillan a szeme, látta, hogy férfiúi büszkesége kielégült, amikor észrevette, hogy vágyik rá… de nem törődött vele. Csak csókolja.

Olyan közel volt, szinte az eszét vesztette tőle. Nem bírt tovább várni, nem bírta a feszültséget, hogy várjon egy csókra, amely talán soha nem jön el… behunyta a szemét, már nem tudta kiállni a férfi átható pillantását. De most igazán érezte, hogy vonzza a férfi meleg teste. Biztosan szégyentelenül viselkedik, de ebben a férfiban volt valami, ami arra késztette, hogy megfeledkezzen magáról… és mindent elfelejtsen, a múltját is. Még ha meg is esküdött magának, hogy soha nem lesz olyan, mint a többiek, akik megadták magukat ennek a vágynak.

– Isabel – a férfi a nevét suttogta, de ő nem nyitotta ki a szemét, félelemből, hogy megtöri a körülöttük hullámzó varázslatot. Inkább csak ízlelgette, hogy hangzik a neve a szájából, és mintegy magától emelkedet fel a keze, de alig érintette a férfi zakóját, már ellenállhatatlanul vágyott arra, hogy a mellkasát felfedezze.

Nick az élet örömeiről beszélt. Azt akarta, hogy mutassa meg neki.

Úgy tűnt, hogy finom érintését buzdításnak érezte, és Isabel felsóhajtott, amikor a férfi szája az övéhez ért. Átjárta az öröm és megkönnyebbülés.

A csók lágyabb volt, kevésbé követelőző, mint délután, inkább gyengéd felfedezés. A férfi kezét a tarkójára tette, az ajka pihekönnyen táncolt az övén, elkábította. Isabel felsóhajtott a gyönyörűségtől. Nick megjutalmazta azzal, hogy mélyítette a csókot, száját az övére szorította, az alsó ajkát nyalogatta. Nyelve tűzösvényt rajzolt maga után.

Isabel kezét a vállára tette és hozzásimult, mert közelebb akarta érezni magához. Nick megértette, átölelte és magához vonta. Szorosan a karjában tartva nyelvével simogatta a nyelvét, majd gyengéd csókokat lehelt az arcára, felvándorolt a füléig, a nevét

166

súgta, csak lehelte, nem adott ki hangot magából. Aztán a fogai közé vette puha fülcimpáját és rágcsálni kezdte, amitől megborzongott. Isabel is szorosan ölelte.

Érezte elégedett mosolyát a bőrén, ajkát a füle mögötti érzékeny részen, ahol a vére vad, őrült ritmusban lüktetett. A férfi gyengéd, ellenállhatatlan csókokkal becézte a nyakát, a fogát végighúzta a bőrén, míg ő nyögött a gyönyörtől és alig bírt megállni a lábán.

A férfi a karjába vette, közben nem hagyta abba a kényeztetést, majd a kandallónál álló nagy karosszékhez ment, leült és az ölébe ültette. Nick felnézett és kereste a tekintetét, mintegy meg akart bizonyosodni arról, hogy folytassa-e. Amikor halk sóhajjal beleegyezését adta, arcát a nyakába ásta, gyengéden nyalogatta a bőrét és megvadította az izgató cirógatással.

Zihálása tovább ösztönözte, hogy megújult vággyal birtokba vegye a száját. Nyelvét becsúsztatta az ajkai közé, és kezét lopva a melléhez csúsztatta, de ott mozdulatlanul megállt, anélkül, hogy tulajdonképpen megérintette volna a keblét. Isabel hirtelen azt érezte, hogy beleőrül a tétlen várakozásba. Még soha nem érezte a mellét ilyen súlyosnak és érzékenynek, ennyire éhesnek az érintésre. Magán akarta érezni a kezét úgy, ahogy soha nem gondolta, hogy lehetséges lehet.

Fészkelődött, azt akarta, hogy mozdítsa meg a kezét, érintse meg. A férfi ekkor elvette száját az övétől, hihetetlenül kék szemét kinyitotta, és találkozott a pillantásuk.

– Mit szeretnél, szépségem? – Hüvelykujjával csak nagyon finoman simította meg a keblét, de Isabel számára ez megerősítés volt, hogy pontosan tudja, hogy mit akar. Egyszerűen csak évődik vele.

– Én… – Nem, ezt nem tudja hangosan kimondani. Nick tenyerét finoman a mellére szorította – jaj, ez a találékony

kéz majdnem ott volt, ahol akarta, hogy legyen! –, míg száját a füléhez érintette.

167

– Olyan szép vagy… olyan szenvedélyes… te vagy az én Voluptasom. – Leheletfinoman elsusogott szavaitól felforrósodott. – Mutasd meg, hogy mit szeretnél!

Az egyszerű felszólítás valamit felszabadított benne. A karja a keze után nyúlt. Olyan bátorsággal kereste a tekintetét, amit soha nem feltételezett volna magáról, és lassan arrébb tolta a kezét, amíg az megfogta a mellét. Mindketten telt keblére néztek, ahogy a férfi kezébe simult, ahogy az ujjai simogatták, hüvelykujja pedig a ruha alatt meredő mellbimbót kényeztette. Isabel zihált a kéjtől, amikor tekintetük újra találkozott.

– Mondd el, milyen érzés! Elpirult. – Nem… nem tudom. Nick újra megsimogatta a hüvelykujjával a mellbimbót, mire

Isabel újra felnyögött. – De… tudod. A fejét rázta. – Nem, még soha… nem, ez túl sok! Túl jó! A férfi egy hosszú, bensőséges csókkal jutalmazta, az egyik ujját a

ruhája alá csúsztatta, simogatta felforrósodott bőrét. A nő erre felkiáltott, és száját elvonta az övétől. Nick homlokát az övéhez érintette, és mosoly suhant át duzzadt ajkain.

– Még ennél is jobb lesz – súgta. Szavai tele voltak forró ígérettel. Nick felemelte őt az öléből, felállt, és visszaültette a karosszékbe. Isabel alig volt tudatában annak, hogy mi történik. Aztán

föléhajolt, karjával a karfára támaszkodott, és csókolta, amíg meg sem tudott mozdulni.

Amikor abbahagyta, és Isabel kinyitotta a szemét, Nick szemében szenvedélyes vágyat látott, amely a következő pillanatban már eltökéltségbe ment át, legalábbis így tudta leírni. Isabel összezavarodott a hirtelen érzelemváltozástól, a férfi pedig ezt suttogta:

168

– Nem tudom, Isabel, hogy mit rejteget előlem, de hamarosan ki fogom deríteni. És mindent meg fogok tenni, amit csak tudok, hogy segítsek.

Ez annyira váratlan volt, hogy elállt a szava. Vágyott a további érintésekre, de a férfi már az ajtó felé fordult, és

mozdulatai éppolyan nyugodtak és magabiztosak voltak, mint a szavai.

169

10. fejezet

ick már azelőtt tudta, hogy nézik, hogy kinyitotta volna a szemét.

Mozdulatlanul feküdt, nyugodtan lélegzett tovább és átgondolta a lehetőségeit.

A sötétben hallotta, hogy az illető halkan lélegzik. Úgy tűnt, hogy a közvetlen közelében van és egyáltalán nem ideges. Tíz évvel ezelőtt, Törökországban egy hasonló epizódot nyugtalanítónak talált volna, de itt, Yorkshire-ben, a rossz idő fogságában a lehetséges látogatók köre teljesen kiszámíthatónak tűnt a számára.

Nem érzett narancsvirág illatot, ami azt jelentette, hogy nem Isabel toppant be hozzá ezen a reggeli órán. Tulajdonképpen kár. Tetszett volna neki, ha ő ébreszti. Ami tegnap este történt, az csak fokozta kíváncsiságát. Ritkán tapasztalt olyat, hogy egy nő ilyen szenvedélyes lenne, nem beszélve arról, hogy milyen titokzatos is egyben. Mindent fel akart fedezni vele kapcsolatban, amit csak lehetett.

Még jobban örült volna, ha felébredéskor maga mellett találja. Elképzelte, ahogy melegen és vágyakozóan hozzábújik, álmos, mézbarna szemével hívogatóan ránéz… A világ összes kincséért sem mászna ki akkor az ágyából.

De most másra kellett koncentrálnia. Bár úgy tűnt, hogy a látogatója nem veszélyes, de mégsem ez volt a megfelelő pillanat arra, hogy átadja magát a ház úrnőjével kapcsolatos fantáziálásainak.

N

170

Pontosabban szólva, ha mégis így tenne, akkor ezek az álmodozások könnyen veszélyt hozhatnak rá.

Kinyitotta a szemét. Komoly, barna szempárt látott, hasonlót ahhoz, amelyet az imént maga elé képzelt.

– Jól van, ezek szerint fent van. A fiatal Reddich gróf guggolt az ágya mellett. Nick rá számított a

legkevésbé. – Úgy néz ki. – Arra vártam, hogy felébredjen. – Sajnálom, hogy megvárakoztattam – mondta Nick

tárgyilagosan. – Semmi gond. A tanóráim csak egy óra múlva kezdődnek. Nick felült, a paplan a csípőjéig csúszott. Megdörzsölte az arcát,

hogy felébredjen. – Senki nem tanított meg arra, hogy nem illik belopózni a

vendégek szobájába? James röviden eltöprengett. – Azt hittem, hogy ez csak a lányok szobájára vonatkozik. – Oda aztán végképp tilos – felelte Nick mosolyogva. James olyan komolyan bólintott, mintha éppen egy nagy titokba

nyert volna beavatást. – Rendben, ezt megjegyzem. Nick tapintatból visszafojtotta a nevetését, kidugta a lábát az

ágyból, és belebújt abba a nagyon szűk köntösbe, amit tegnap este készítettek oda neki. Valószínűleg a néhai gróf örökségéből származott. Amikor megfordult, a fiú az ágy másik oldaláról még mindig őt nézte.

Úgy tűnt, hogy minden mozdulatát nagy komolysággal követi, ami miatt idősebbnek látszott, mint amilyen volt. A komolysága is Isabelre emlékeztette.

– Mit tehetek önért, Lord Reddich? James a fejét rázta. – Senki sem hív így.

171

– Pedig lassan el kellene kezdeniük így szólítani. Te vagy Reddich gróf, nem?

– Igen, de… – De? James az ajkát harapdálta. – De igazából nem csinálok olyan dolgokat, mint amilyeneket a

grófok szoktak. Ahhoz még túl fiatal vagyok. – Milyen dolgokra gondolsz? – Amiket az apám csinált. – Nos, alighanem én sem vagyok elég öreg ahhoz, hogy azt

csináljam, amit az apád csinált – mondta Nick. A mosakodóasztalhoz lépett és hideg vizet spriccelt az arcába. Elvette az egyik törülközőt és megtörülközött, majd a fiú felé fordult, aki kényelmesen elhelyezkedett az ágy végében.

– De hamarosan valószínűleg megtanulom – jelentette ki James, bár Nicknek úgy tűnt, hogy nem túl lelkes. – Isabel azt mondta, hogy ha elkészül a gyűjteménnyel, elég pénzünk lesz ahhoz, hogy internátusba küldhessenek.

Nick bólintott, a mosdótál mellett elhelyezett borotvájáért nyúlt, és elkezdte az arcát beszappanozni. A tükörbe nézve látta, hogy a fiú továbbra is figyelmesen nézi.

– Hány éves vagy? – Tíz. Ő is tízéves volt, amikor az életében minden megváltozott. Úgy tett, mintha nem vette volna észre, hogy a fiú nézi, és a

borotválkozókést óvatosan az arcához érintette. – A fivérem márki – vetette oda mintegy mellékesen. Jamest annyira lenyűgözte a procedúra, hogy először fel sem

fogta, hogy mit mondott Nick. De aztán tágra nyílt a szeme. – Tényleg? – Tényleg – Nick egy pillanatig a borotválkozásra koncentrált,

majd hozzátette. – És az iskolában tanulta meg a legtöbb dolgot, amit egy márkinak tudnia kell.

172

Egy ideig nem lehetett mást hallani, csak a víz csobogását és a borotva siklását Nick bőrén.

– Ön is járt iskolába? – érdeklődött a fiú. – Igen. – És tetszett? – Időnként igen. – Miért csak időnként? Nick, miközben az állának szentelte a figyelmét, a válaszon

töprengett. Sok közös volt bennük ezzel a fiúval. Szokatlan sorsa őt is megkülönböztette a kortársaitól, jövője bizonytalan volt, a múltja szerencsétlenül alakult. Nick felidézte, az anyja hogyan hagyta el őket, a családját, és milyen rosszindulatú pletykák terjedtek el emiatt. Az apja ezután egyre jobban bezárkózott, őt és Gabrielt internátusba küldte, anélkül, hogy felkészítette volna őket arra, hogy mi fog rájuk zúdulni, milyen szóbeszédek, milyen gúnyolódások… ezek oroszlánrészét Nicknek kellett eltűrnie, mivel másodszülöttként nem rendelkezett titulussal.

Eleinte a könyvekbe temetkezett, de aztán megtanulta, hogyan védje meg magát. És egyszer csak rájött, hogy a képességei és a jó testfelépítése révén feltáruló lehetőségeknek vajmi kevés közük van ahhoz az élethez, amelyet Ralston márki második fiaként élnie kellett volna.

Röviden: nem különösebben szerette az iskolát. De Jamesnél ez lehet, hogy másképp lesz. Végül is ő gróf, nem egy gyenge márki és egy kétes erkölcsű márkinő fia. Jamesnek meg fogják adni a címének járó tiszteletet.

– Időnként olyan dolgokat kell tenni, ami nem tetszik az embernek. Ettől lesz férfi a férfi.

James eltöprengett. Nick a tükörből nézte és azon gondolkodott, vajon mi foglalkoztatja ennyire. Végül a fiú felnézett és így szólt:

– Azt szeretném, ha végre valódi férfinak tartanának. – Akkor iskolába kell járnod. – De mi lesz a… – A fiú elhallgatott.

173

Nick nem erőltette. Megtörölte az arcát és a kezét, eltette a borotvát és várt.

– De mi lesz a lányokkal? – kérdezte James végül, és olyan kétségbeesetten nézett, hogy Nicknek egészen belefájdult a szíve. A fiú a nővére miatt aggódik! Nos, ez tulajdonképpen nem is csoda. Amilyen felelőtlenül az elmúlt két napban viselkedett, Nick ezt az aggódást nem vehette zokon.

Ezt természetesen nem fogja neki megmondani. – Nem gondolod, hogy a nővéred elég idős ahhoz, hogy tudjon

magára vigyázni? James a fejét rázta. – Isabel nagyon nem szeret egyedül lenni. Szomorú lenne, ha

elkerülnék itthonról. Nick látta maga előtt Isabelt, szomorúan és magányosan. Nem

volt jó érzés elképzelni. – Tudni fogja, hogy csak a kötelességedet teljesíted. James megint az ajkát harapdálta. Ezt a szeretetre méltó szokását

Etonban gyökerestül kinevelik majd belőle, töprengett Nick némi sajnálkozással.

– De nekem Townsend Parkban vannak kötelességeim, és felelősséggel tartozom a lányokért.

– Isabel és Lara nagyon fog örülni, ha befejezed az iskolát, és végre lesz egy valódi gróf a házban, aki olyan komolyan veszi a kötelességeit, mint te.

James hevesen rázta a fejét. – De nekik nincs senkijük… – Összeszedte magát, és újra

nekifogott. – Ha az internátusban élek majd, akkor nem tudom őket megvédeni.

Nicket megdöbbentették a fiú szavai. – Megvédeni? – kérdezte olyan semleges hangon, ahogy csak

tudta. – Mitől akarod őket megvédeni? A fiú elfordította a tekintetét és kinézett a hálószobaablakon,

amely előtt több hektárnyi zöld terület terült el. – Mindentől.

174

Nick azonnal tudta, hogy James a megjegyzésével nem valami általános félelemre utalt, hanem egy bizonyos dolog miatt aggódott. Azt is érezte, hogy a fiú nem fogja könnyen megosztani vele aggodalmait.

– James – mondta óvatosan –, ha gondolod, tudok neked segíteni. James ránézett, és a pillantása Nick hegére tévedt. Gyorsan

elkapta a tekintetét és helyette a férfi széles vállát bámulta, amire ráfeszült a túl szűk köntös.

– Talán tényleg tudna segíteni – mondta végül. – Elég erősnek tűnik.

Nick ezeken a szavakon elmosolyodott volna, ha a fiú aggodalma nem kavarja fel.

– Eddig minden veszéllyel megbirkóztam – biztosította a fiút. Bár ez csak féligazság volt, de nem kell mindent az orrára kötnie. James töprengve bólintott. – Szükségük van valakire, aki megvédi őket. Főleg… Isabelt. Nicknek rögtön ő jutott először az eszébe, ahogy James aggódó

arckifejezését nézte. Valóban veszélyben van? Valaki üldözi? Itt rejtőzött el? Nick

összeszorította a fogát. Védelmező ösztöne még hevesebben jelentkezett, mint korábban bármikor. A legszívesebben kirohant volna innen, megkeresi és arra kényszeríti, hogy mondjon el neki mindent.

– Főleg Georgianát – suttogta James. Georgianát? Georgianát! – Ki az a Georgiana? – tudakolta gyanútlanul. – A nevelőnőm. Megvan tehát. Megtalálták. Elfogta a vadászösztön. Nick megpróbálta megzabolázni, és

igyekezett közömbös hangot megütni. – Már régóta a nevelőnőd? James a fejét rázta.

175

– Csak néhány hete. De nagyon jó. Tud latinul. És nagyon sokat tud arról, milyen egy igazi gróf.

Érthető, ha valaki egy herceg húga. – Mi lesz akkor, ha szüksége lesz rám, de én már nem leszek itt? Az ártatlan kérdés kizökkentette Nicket a felfedezés miatti

öröméből. Hányszor tette fel ő is ezt a kérdést, amikor annyi idős volt, mint James? Mi lesz, ha az anyjának szüksége van rá és ő nincs mellette? Hogy védje meg, ha azt sem tudja, hol van?

Próbálta elhessegetni a nyomasztó gondolatokat. Itt ült egy fiú, aki teljesen egyértelműen bele van bolondulva a nevelőnőjébe, és ez teljesen más helyzet.

– Megértem, hogy nem könnyű elképzelned, hogy ilyen sokáig távol legyél itthonról, de biztos vagyok benne, hogy vele is minden rendben lesz. – Amikor James tiltakozni akart, még hozzátette: – Jól van most is, nem?

– Igen, de… mi lesz, ha valaki érte jön? Bűntudat támadt benne. Már itt is van valaki, aki érte jött. – Nem fog baja esni. – Ennyit legalább meg tudott ígérni a fiúnak. – Valószínűleg nem – mondta James lehorgasztott fejjel. –

Talán… talán ön itt maradhatna, ha én elmegyek a kollégiumba? Csak a biztonság kedvéért, hogy tényleg ne történjen semmi baj, és mindenki biztonságban legyen.

Nick töprengve nézte a fiatal grófot, látta az aggodalmat a szemében, ugyanazt az aggódást, amit tegnap este Isabel szemében fedezett fel.

Az isten szerelmére, mi folyik itt? Kik ezek a lányok? Vajon mind arisztokraták?

Ez elképesztő! Mély levegőt vett. Ha Isabel főnemesek lányainak nyújt menedéket, akkor a korona tucatnyi törvényét megszegi, ami főben járó bűn. Olyan nagy bajba kerül, hogy ő sem tudja megvédeni.

A kikészített, friss vászoningért nyúlt, és Jameshez fordult, aki még mindig feszülten várta a választ.

176

– Itt maradok addig, amíg mindenki garantáltan biztonságban nem lesz. Megfelel az ajánlat?

– A szavát adja? – Igen, megígérem. James sugárzó arccal, megkönnyebbülten sóhajtott fel. A mosolya

Nicket ezúttal is Isabelre emlékeztette. Maga is meglepődött, mekkora örömöt okozott neki, hogy a fiút

ilyen boldognak látja. – Ha egy kicsit vársz kint, amíg felöltözöm, akkor elkísérlek a

tanulószobába. Szívesen megismerném a nevelőnődet.

Negyedóra múlva Nick Townsend Park emeleti folyosóján együtt ballagott Jamesszel a tanulószobába.

– Erre kell menni a szoborterembe is. Később esetleg benézhetne hozzánk. Természetesen, csak ha van kedve. – A fiú folyamatosan fecserészett azóta, hogy elhagyták Nick hálószobáját. Úgy tűnt, hogy rövid beszélgetésük valamelyest felbátorította. Nicknek kevés tapasztalata volt gyerekekkel, ezért örült, hogy sikerült elterelnie a figyelmét a gondjairól.

A gondjairól, amelyek nagyon is jogosak voltak. Elhessegette a bűntudatát. – Meglátjuk, mennyire haladok ma a munkámmal, de igyekezni

fogok. Úgy tűnt, hogy ennyi elég Jamesnek. Elégedett bólintással állt

meg egy ajtó előtt, amely a gyér megvilágításban alig tűnt fel. A tenyerével betolta az ajtót, és bevonult egy meglepően világos és barátságos szobába.

Nick követte. Már több év is eltelt azóta, hogy tanulószobában járt volna, de a falakra függesztett latin szavak és az orrot csiklandozó krétaszag azonnal régi emlékeket idézett fel benne.

Az egyik sarokban Isabel hajolt egy üvegdoboz fölé, mellette egy szőke nő állt. Georgiana. Nick azonnal felismerte volna, nemcsak azért, mert úgy tartotta magát, mint egy herceg lánya: egyenesen és olyan öntudattal állt ott, mint aki érinthetetlen. Hasonlított a bátyjára:

177

szőke tincsei miatt Leighton nagy népszerűségnek örvendett a nők körében, és a meleg, mézbarna szempár is jellemző volt a család tagjaira. James hangosan jó reggelt köszönt, mire a nő megfordult és pillantása azonnal Nickre esett. A férfi igyekezett leplezni, hogy felismerte volna, de a nő szemében hirtelen fellobbanó félelem megerősítette abban, amit már régóta gyanított: Townsend Parkban a lányok menedékre leltek, nem fogva tartották őket. Georgiana félt tőle. Tudta, hogy ki ő. Ha nem Isabel mondta el neki, akkor a hege árulta el. Valószínűleg azt is tudta, hogy a bátyja egyik barátja.

A nő egy futólag elrebegett bocsánatkérés kíséretében átsietett egy oldalajtón a szomszédos szobába, olyan gyorsan, hogy a szoknyái szinte lebegtek. Nickben furcsa érzés támadt.

Bűntudat. Nem volt ínyére az érzés. Határozottan Isabelhez fordult, aki mint mindig, ezúttal is a

kijózanítóan szürke muszlinruháját viselte, és éppen az üvegdobozba nyúlkált.

– Te jó ég! Ha én ezt tudom előre… A buta állatnak természetesen a leghátsó sarokban kell elbújnia.

– Izzy! – James odarohant hozzá és vissza akarta húzni. – Mit csinálsz? Ez fáj neki!

– Dehogy! – hangzott az üvegből, és amikor Nick közelebb lépett, egy terráriumot fedezett fel sok zöld növénnyel és kővel, valódi kis őserdő volt. Az üvegen keresztül azt látta, hogy Isabel leveleket és kavicsokat söpör félre. Óvatosan egy nagy kő alá nyúlt, és határozottan megragadott valamit.

– Megvagy! Diadalittas vigyorral egyenesedett fel. Néhány vörösesbarna tincs

kibújt feszes kontyából. Úgy nézett ki, mint egy életvidám, izgatott, fiatal, vidéki lány. Nick automatikusan az előző napi estére gondolt, a csókjaira, amelyek olyan romlatlanok és szenvedélyesek voltak. Mosoly játszott az ajkán, amikor látta, ahogy a nő a zsákmányát a magasba tartja.

178

A fiatal gróf lábujjhegyre állva próbálta elérni a furcsa teremtményt.

– Izzy! Add oda! – Miért kellene odaadnom? – Nick hallotta a hangján, hogy

ugratja és alig tudott neki ellenállni. – Végül is én mentettem meg. Ezért most az enyém.

– De te ki nem állhatod a teknősöket! – Ami a te nagy szerencséd, kisöcsi. Nevetve nézett el az öccse mellett, és ekkor felfedezte Nicket.

Nick pontosan látta, hogy mikor jött rá arra, hogy ő itt van. A mosolya egy pillanat alatt eltűnt. Kapkodva körbenézett. Georgianát kereste, ezzel egyértelművé vált, hogy a nőt előle rejtegeti. Leheletnyit azért bosszantotta, hogy nem bízik benne.

Még ha némi oka volt is rá. Most is, mint mindig, amikor ideges volt, a hajába túrt, majd

odaadta a hősiesen megmentett állatot Jamesnek. Nicknek fájó volt látni a viselkedésében beálló hirtelen változást.

A boldog, sugárzó Isabelt akarta látni. Lassan kezdett elege lenni a komoly, bizalmatlan nőből.

– Lady Isabel! – Üdvözlésképpen biccentett. – Újra kissé… furcsa körülmények között találkozunk.

Isabel finoman pukedlizett egyet. – Lord Nicholas! Ha nem bukkanna fel folyton kéretlenül, akkor

messze nem keltenék ilyen furcsa benyomást. – Soha nem neveztem magát furcsának. Az biztos, hogy

szokatlan. Lenyűgöző. De biztosan nem furcsa. Elpirult, amit Nick elégedetten nyugtázott. A legszívesebben

engedett volna a benne feltámadó érzésnek és cselekedett volna, de aztán eszébe jutott James, akiről teljesen megfeledkezett. Megfordult és a fiú elé guggolt.

– Nagyon szeretem a teknősöket, Lord Reddich. Ez egy különösen pompás példánynak tűnik. Megnézhetem?

James büszkén nyújtotta oda neki az állatot. Nick behatóan tanulmányozta.

179

– Nagyon szép, tényleg. A fiú sugárzott. – George-nak hívják, mint a királyt. – A király nagyon büszke lenne, ha tudná, hogy ilyen névrokona

van. – Tavasszal találtam. Egy terráriumot építettünk neki Izzyvel,

hogy jól érezze magát nálunk. Eltartott pár hétig, de most már tényleg tökéletes.

Nick meglepve nézett Isabelre. Még kíváncsibb lett egy olyan nőre, aki ennyi időt szán egy teknős otthonának kialakítására.

– Valóban? – kérdezte, még mindig Isabelre nézve. – Nagyon tiszteletre méltó vállalkozás.

A nő ingerülten kapta el a tekintetét. A háta mögött összekulcsolta a kezét, amitől a ruhaanyag megfeszült a mellén.

Erőt vett magán, hogy ne a keblét bámulja. Szép melle van. – Ha nem tesszük máshová a terráriumot, akkor George-ot

hamarosan elárasztja a víz – terelte vissza Nick figyelmét a tulajdonképpeni problémára. – A lyukas tető most a teknőst vette célba.

Felmutatott. James és Nick felnézett. Valóban csöpögött a mennyezet, és George otthona az esőcseppek ostroma alá került.

– Milyen praktikus, hogy éppen erre járt, Lord Nicholas! – közölte Isabel tárgyilagosan. – Szükségünk lehet most a nyers izomerejére.

Nick elégedetten hallgatta, még ha a finom gúny nem is kerülte el a figyelmét. Ez nagyszerű, hogy tudatában van az ő férfierejének!

– Örülök, hogy mégis a hasznára lehetek, Lady Isabel. Visszafogott mosolyt látott rajta, de Isabel ezután újra a terrárium

felé fordult. Korántsem volt olyan rendíthetetlen, mint amilyennek látszani akart.

– Tedd ott le George-ot! – utasította az öccsét, és egy alacsony asztalra mutatott a helyiség másik végében. – Aztán gyere ide és segíts! – A mennyezetet nézve a lehetőségeiket vette számba.

180

Végül Nick felé fordulva az említett asztal melletti sarokra mutatott.

– Ott hátul lesz a legjobb. Nick bólintott, és a terrárium egyik végéhez állt. – Esetleg ne hívjam Rockot, hogy ön helyett megfogja a másik

végét? – kérdezte Isabeltől. A nő már a túlsó végén állt. – Ha segítségre lenne szükségem, St. John, akkor hívnám az egyik

inast. – Hogyne – felelte Nick szárazon, és közben azon merengett,

hogy melyik cselédlányát választaná. De minek vitatkozzon vele? Vállát az üvegnek vetette és elkezdte tolni. Te jó ég, legalább egy tonna volt a súlya. Miközben tiszta erejéből tolta a terráriumot, Isabel igyekezte irányítani. James feszülten nézte őket, szegény George-ot szorongatva.

Egyszer csak hatalmas robajjal leszakadt felettük az ég. Mialatt Nick épp nehezen kapkodta a levegőt, arra várva, hogy

Isabel végre elégedett legyen George új lakhelye miatt, a következő pillanatban maga mögött pokoli zajt hallott. Megfordult és látta, hogy a mennyezetből egy nagy darab letört, és pontosan oda szakadt le, ahol az előbb álltak. Az esővizet magába szívó súlyos törmelékből hatalmas porfelhő szállt fel.

Egy pillanatig némán álltak és szemlélték a keletkezett kárt, aztán Isabel rezignáltan sóhajtott.

– Előbb vagy utóbb meg kellett történnie. Most már tudja, hogy miért akartam tegnap megjavítani a tetőt, Lord Nicholas. – Jameshez fordult. – Menj a nevelőnődhöz! Nem hinném, hogy ma tudtok itt órát tartani.

Jamesnek láthatólag kecsegtetőnek tűnt az a kilátás, hogy a délutánt a nevelőnőjével és a tanulószobán kívül töltse. Egy pillanat alatt berakta George-ot a helyére és elsietett. Isabel és Nick egyedül maradt a teknőssel és egy kupac átázott vakolattörmelékkel.

181

Nick elnézte George-ot, amint gyíkszerű fejét kinyújtotta a páncél alól, és egy levelet tépdesett. Ráérősen rágcsált, a nagy kavarodás egyáltalán nem zökkentette ki a nyugalmából.

Jaj, bárcsak teknősbékává változhatna ő is! Néma sóhajjal fordult Isabel felé, aki felbámult a mennyezeten

tátongó lyukra. Ekkor látta, hogy egy könnycsepp folyik le az arcán. Olyan gyorsan letörölte, hogy akár azt is hihette volna, hogy csak képzelte.

De nem így volt. Az ördögbe! – Isabel – mondta olyan bizonytalanul, hogy a saját hangja

idegennek tűnt a számára. A nő mély levegőt vett, és felé fordult. – Azt hiszem, hogy nincs mit tenni. Csak remélhetjük, hogy az

eső végre eláll, egyébként fürdőszobát csinálhatunk a tanulószobából.

Ekkor Nick rájött, hogy mit csodál benne annyira. Minden nő, akit eddig ismert, kezdve az anyjától a szeretőiig, a könnyeit mások manipulálására használta.

Ő ellenben megpróbálta elrejteni őket. Ami még figyelemreméltóbbá tette. A legszívesebben átölelte volna, hogy végre levethesse magáról a

páncélját. Hihetetlen felelősség nehezedett rá. Nem csoda, hogy alig tudta, hol áll a feje. Ösztönösen ugyanakkor úgy érezte, hogy nem örülne neki, ha tudná, hogy látta a könnyeit, ezért inkább nem tett róluk említést.

– London legelőkelőbb házaiban mostanában mindenhol építenek fürdőket. A tulajdonosok kisebb vagyonokat költenek rá. Maga is csatlakozhatna a legújabb divathoz.

Szavait őszinte megkönnyebbüléssel és hálával teli tekintettel viszonozta.

– Nos, ha ez így van – mondta Isabel –, akkor örülhetünk, hogy ilyen készséges tetőnk van. – Hirtelen felnevetett, olyan derűvel és vidámsággal, hogy Nick szinte belekábult. Együtt nevettek egy ideig,

182

élvezték egymás társaságát és a megkönnyebbülést, amit a nevetés hozott.

Amikor Nick abbahagyta, rájött, hogy kedveli ezt a nőt. Jobban kedvelte, mint ahogy be akarta volna magának vallani.

Kijózanító gondolat, amely elkerülhetetlenül fájdalomhoz és szenvedéshez fog vezetni. Vagy bilincseket rak rá.

A torkát köszörülte. – Először csodálkoztam, hogy James kifejezetten aggódik az ön

biztonságáért, azonban most már úgy tűnik nekem, hogy aggodalma nem alaptalan. Ön egyenesen vonzza a veszélyt.

Isabel hirtelen felvonta a szemöldökét. – James aggódik az én biztonságomért? – Az önéért, a nevelőnőéért, Laráért… általánosságban beszélt a

lányokról. – Isabel félrenézett. – Isabel, van valami, amit szeretne megosztani velem?

Mondd el, kérlelte magában. Ha megbízna benne, akkor mindent megtenne, amire csak képes, hogy megvédje. De ahhoz muszáj lenne a bizalmába fogadnia.

Isabel természetesen nem mondott semmit, ehelyett a szobában szétszóródott vakolatdarabokat kezdte felszedegetni.

– Isabel… én segíthetek önnek. – Már kicsúszott a száján, pedig tudta, hogy pontosan ez az, amit nem kellett volna mondania.

– Miért hiszi azt, hogy segítségre van szükségünk? – kérdezte Isabel látszólag könnyedén, de Nick érezte a hangján, mennyire feszült. Annyira ráhangolódott, hogy semmi nem kerülte el a figyelmét.

Isabel lehajolva szedegette a vakolatot, odalépett hozzá, elébe guggolt, és feléje nyújtotta a kezét. Megérintette a csuklóját, ott, ahol a ruha ujja és a kesztyű között vékony csíkban kilátszódott a bőre.

– Ne játsszon előttem szerepeket! Látom magán, hogy valami baj van.

Isabel a férfi kezére pillantott, aztán felnézett a szemébe, olyan határozottsággal, amit korábban még nem vett észre rajta.

183

– Nem én vagyok az, akit itt szerepet játszik, mylord. Itt nincsen semmi baj, azon kívül, hogy a tető ereszt, és egy olyan vendégem van, aki mindenbe beleüti az orrát. Hagyjon fel azzal, hogy meg akar érteni bennünket! Nem az ön problémája vagyunk, Lord Nicholas. Tegye meg nekünk azt a szívességet, hogy békén hagy bennünket. – Szótlanul visszahúzta a kezét, és tovább takarított. – Nagyon jól tudok magunkra vigyázni. Mindig is tudtam.

Végtelen fájdalom volt ezekben a szavakban. – Soha nem is állítottam mást. – Dehogynem! – csattant fel Isabel. – Mindenki ezt hajtogatja. De

én már évek óta itt élek, és minden működik. És akkor is itt leszek, amikor önnek se híre, se hamva nem lesz. Itt fogok maradni, együtt az ázó tetővel, egy gyerekcipőben járó gróffal és minden mással.

A melle emelkedett és süllyedt, Nick pedig kimondta, ami elsőként az eszébe jutott, de ezúttal sem találta a megfelelő szavakat.

– Engedje meg, hogy segítsek önnek! Isabel dühösen nézett rá. – Segíteni akar nekem? Jó. Akkor mérje fel az átkozott

gyűjtemény értékét. Ezzel elfordult, keze ökölbe szorult a dühtől. Vajon átok ül ezen a házon? Eddig minden ellenfelét legyőzte.

Olyan férfiakat, akik tökéletesen gátlástalanok voltak, olyan nőket, akiknek nem volt szíve, olyan gazembereket, akiknek több hatalmuk és vagyonuk volt, mint amennyit egy gonosz embernek szabadna birtokolnia. Ezért nem kételkedett abban, hogy legyőzi, akármilyen démon fenyegeti is Isabelt. Meg tudja őt menteni, ez egyáltalán nem kérdés. Őt, a birtokot, az öccse jó hírét.

De azt nem tudta volna megmondani, hogy miért olyan fontos ez neki.

Mi volt ebben a nőben, ebben a házban, ezen a helyen, ami fogva tartotta őt, amikor egész eddigi életében gyorsan menekült az állandóság, a felelősség legkisebb jele láttán, sőt, már a puszta kilátástól is, hogy túl sokáig egy helyben kell maradnia?

184

Nem fog elmenni innen. Nem, ameddig nem lesz biztos abban, hogy biztonságban vannak, és semmi bajuk nem esik, akármilyen gonosz erőkkel nézzenek is szembe.

Most már csak meg kell győznie Isabelt arról, hogy hagyja, hogy megtegye, amit tud.

Az viszont biztos, hogy jó lenne, ha nem hazudoznának tovább egymásnak.

Így elmondta neki az igazat. Legalábbis egy részét. – Tudok a lányokról, Isabel.

185

11. fejezet

Negyedik lecke

eressen szövetségeseket! Egy úriember meghódítása egy hadjárathoz hasonlít.

A győzelemhez okos stratégiára, bevált manőverekre és jól megválasztott szövetségesekre van szükség. A stratégiai kapcsolatok nemcsak szükségesek, hanem elengedhetetlenek a sikerhez. Gondolja végig, hogy a barátai, családtagjai, cselédei és mások közül kik segíthetnek az önök egymásra találásában. Ne becsülje alá egy jó szándékú meghívás vagy egy figyelmes háziasszony szerepét. Egy igazi úriember, még a kissé tartózkodó is, megérti a felszólítást egy keringőre, és egy báltermi keringőtől egy kerti sétát már csak egy apró lépés választ el.

És ha ez is megtörtént, akkor már nem kell sokáig várni a kertből az oltárhoz vezető útig!

Gyöngyök és pelerinek 1823. június

sabelt különös nyugalom szállta meg most, hogy felfedték a Minerva-ház titkát.

K

I

186

Korábban azt várta, hogy pánikba esik, vagy felháborodva mindent letagad, utána pedig úgy tesz, mintha semmi sem történt volna.

De most csak hatalmas megkönnyebbülést érzett, ahogy tudatosult benne, hogy mennyire szenvedett, mennyire elege volt abból, hogy el kellett előle bújnia, és mindig attól rettegett, hogy valamikor rájön a titkokra. Egyébként pedig ostobaság volt azt hinni, hogy az igazságot leplezni tudja előtte.

– A komornyikja, az inasai, a lovásza, mindannyian nők. Isabel felállt, és levette a vakolatpakolástól tönkrement kesztyűjét. – Nem a lovászom, hanem az istállómesterem. – Egy ház tele nőkkel – folytatta a férfi, nem törődve a

megjegyzésével. – Nem egészen. – Miért, hány férfi lakik önnél? Isabel vonakodott. – Egy… Nick a fejét csóválva elfordult. A heg most világosan,

egyértelműen látszott. A tarkóján összekulcsolta a kezét, és a plafonra nézett.

– Az öccse. – A gróf – nyomatékosította Isabel. – A tízéves gróf. – És? Akkor is ő a gróf! – Ami azt jelenti, hogy senki nem tudná önt megvédeni! – Isabelt

meglepte, hogy a férfi ilyen hevesen beszél. Nemcsak meglepte, dühítette. Minden dühítette, az, hogy igaza volt, hogy semmi sem úgy volt, ahogy lennie kellett volna, hogy ez a férfi, akit alig három napja ismert, azt merte hinni, hogy védelemre szorul. Mintha nem tudna magáról gondoskodni. És a testvéréről. És a lányokról.

– Talán azt hiszi, hogy nem vagyok tisztában azzal, milyen siralmas helyzetben vagyunk? Hogy milyen kockázatot vállaltam? Azt hiszi, hogy akkor is így tennék, ha lenne más választásom? – Dühében elsírta magát, könnyei végigfolytak az arcán. – Soha nem

187

kértem, hogy segítsen, Lord Nicholas. Arra pedig végképp nem kértem, hogy legyen a védelmezőm.

A férfi kék szeme szikrázott a tehetetlen dühtől. – Tudom, Isabel. Álmában nem jutna az eszébe, hogy segítséget

kérjen tőlem. Túlontúl fél attól, hogy gyengének mutatkozzon. – Eszébe jutott már, hogy azért nem kérek segítséget, mert

rendszerint éppen a férfiak azok, akiktől meg kell védenem magunkat?

Azonnal megbánta a szavait, amelyek kövekként hulltak kettejük közé.

Ezt nem érdemelte meg. Nagyon jól tudta, hogy ő nem olyan. De azt is tudta, hogy a maga módján még sokkal veszélyesebb

náluk. – Sajnálom – mondta bűnbánóan. A férfi hosszan nézte, csak azután szólalt meg: – Nem volt nehéz rájönni a titkára, de kik ezek a nők? Miért

vannak itt? – Nem gondolhatja komolyan, hogy ezt elárulom önnek! – Bűncselekményt követtek el? – Az ön szemében bizonyára. – Igazságtalan volt vele, de nem

tehetett másként. Valamivel enyhébben hozzátette. – A legtöbbjüknek egyszerűen menedékre volt szükségük.

– Isabel, börtönbe kerülhet, ha bűnözőket bújtat. Isabel hallgatott. – A szobrok. A pénzügyi nehézségei. Nem csak Jamesről van szó.

Pénzre van szüksége, hogy ellássa a lányokat. – Soha nem tagadtam, hogy nem csak James iskoláztatása miatt

van szükségem pénzre. – Nem igaz, az igazság jelentős részét eltitkolta előlem. – Ezzel az igazsággal önnek egyáltalán nem kellene foglalkoznia. – Úgy tűnik, hogy mégis foglalkoztat. – Nem kértem meg rá. Nick szótlanul az ablak felé fordult és kinézett az eső áztatta,

viharvert tájra. Isabel csak az arca sebes felét látta. A hege a reggeli

188

szürkületben fehéren világított, úgy tűnt, hogy minden szótlan pillanattal egyre fehérebb lesz. Így teltek a percek, míg Isabel már-már azt hitte, hogy ebbe a csendbe beleőrül.

– Bízhat bennem – szólalt meg végül a férfi. Bizalom. Milyen csodálatos szó! Mi volt ebben a férfiban, a kisugárzásában, amely egyszerre szólt

erőről és tisztességről, ahogy végtelen türelemmel, őszinteséggel és olyan ígérettel a szemében nézett rá, hogy kétségbeesetten vágyott arra, hogy hihessen neki? Miért akarta nekiajándékozni a bizalmát, azt kívánva, hogy mindent a kezébe tehessen, a lányokat, a házat, mindent, és megkérje, hogy segítsen?

De nem, ezt nem szabad megtennie. Tudta, hogy ez hová vezetne. A lord természetesen azt hitte, segíthet neki. Szeretne a védelmező

szerepében tetszelegni. Valószínűleg már maga az elképzelés kielégítette férfiúi büszkeségét. De Isabel tudta, hogy mi történik, ha az olyan férfiak, akiknek erős a karja és szépen tudnak beszélni, ráunnak a környezetükre, a felelősségre. Tudta, hogy mi lesz a sorsa az ilyen férfiak feleségének. Átélte, ahogy az apja elhagyta az anyját, és az anyjának semmije sem maradt egy lepusztult birtokon meg az összetört szívén kívül.

Ha most hagyja, hogy a támasza legyen, akkor nem foga túlélni, ha a férfi elhagyja.

– Ön kérte, hogy jöjjek el ide, a birodalmába, Isabel. Megérdemelném, hogy beavasson.

Nem, nem képes rá. Nem bízhat benne. Még ha annyira szerette volna is, még ha az

ereje, a megbízhatósága és a csókjai annyira csábították is. Ez a férfi veszélyesebb, mint az apjaféle férfiakból egy tucat. Némán rázta a fejét. – Tehát nem akarja elmondani. – Nem – felelte határozottan. – Nem bízik bennem. Pedig annyira szeretnék!

189

– Nem tudok. Nick szemében valami felvillant, valami veszélyes, és Isabel azt

kívánta, bárcsak hallgatott volna. Nick odalépett hozzá és halk, mély hangon szólalt meg: – Akkor majd rájövök magam. Kiváló vadász vagyok. Isabel ebben nem kételkedett. De ezt nem kell a tudtára adnia. – Sok szerencsét! De ne felejtse el, hogy ezúttal nem szobrokkal

van dolga. Ne higgye, hogy ezek a nők csak úgy elmondják önnek valamennyi titkukat!

– Nem? – ferdén mosolygott. – Nem ők lennének az elsők. Isabel erre egyáltalán nem akart gondolni, mindazokra a nőkre,

akik megnyíltak neki. Ezért inkább hallgatott. – Akkor ennyiben maradunk, Izzy? Valahogy lemeztelenítve és sérülékenynek érezte magát attól,

hogy a férfi szájából hallotta a becenevét. Ez nem tetszett neki. Egyáltalán nem.

– Úgy tűnik – felelte kurtán. – Remek. Akkor kezdődjék a vadászat!

– De ez mindent sokkal egyszerűbbé tesz, nem? – A lányok örülni fognak, hogy már nem kell olyan óvatosnak

lenniük. Isabel először Gwenre nézett, aztán Jane-re. Ezek elvesztették a

józan eszüket? – Azt hiszem, hogy nem fogtátok fel, miről van szó. Ennél

rosszabb nem is történhetett volna! Lord Nicholas tud a Minerva-házról. Mi a jó ebben?

A konyhaasztal fiókjából tintát és papírt vett elő, majd leült. – Új lakhelyet kell keresnem mindannyiunknak. Addig is el kell

hagynotok Townsend Parkot és valahol máshol meghúznotok magatokat. Ne aggódjatok, ismerek pár családot, akik egy vagy két lányt befogadnának.

190

A szavait hallgatással fogadták, csak a toll sercegését lehetett hallani a papíron. Gwen és Jane egymásra nézett, aztán Kate-re, szótlanul arra biztatták, hogy mondjon valamit.

– Isabel… egy ilyen drasztikus lépést talán még egyszer át kellene gondolnod.

– Nincs ebben semmi drasztikus. Ez az egyetlen ésszerű döntés. Lord Nicholas tudja, hogy itt csak nők élnek, és előbb vagy utóbb arra is rá fog jönni, miért vagytok itt. És mi lesz akkor? Gondoljátok, hogy Margaret is befogadna egy vagy két lányt?

– Margaret is egy volt közülünk. Biztos, hogy befogad valakit. De tényleg szükség van erre? Miért nem várunk addig a költözéssel, míg sikerül eladni a gyűjteményt?

Isabel a fejét rázta. – Akkor már késő lesz. – Ezt nem gondolod komolyan, hogy Lord Nicholas elárulna

bennünket? – kérdezte Kate. – De, pontosan ezt hiszem. – Isabel felnézett a papírról. –

Legalábbis nem tartom kizártnak. Miért állna a mi oldalunkon? – Nem – jelentette ki Kate határozottan. – Ezt nem hiszem. – Én sem – értett egyet Gwen. – Ő egy jószívű, tisztességes

férfi… Isabel ingerülten nézett fel. – Ezt meg honnan tudod? Még nem is találkoztál vele. – Ez igaz, de már láttam őt. És hallottam, amikor beszélgettetek.

Ennyi elég, és az, hogy késznek mutatkozott arra, hogy segítsen nekünk.

Isabel hitetlenkedve pislogott. – Ez aztán már tényleg… – Azt hiszem, hogy Gwen egyszerűen csak azt akarja mondani,

hogy ő jó emberismerő, és nem szokott csalódni a megérzéseiben – szólalt meg Jane óvatosan. – Mindenesetre a lord a kérésedre késznek mutatkozott arra, hogy felmérje a gyűjteményed értékét. Ez nagyon nagyvonalú volt tőle. Aki ilyen nagyvonalúnak mutatkozik, annak ritkán vannak hátsó szándékai.

191

– Aki ilyen nagyvonalú, annak mindig van valamilyen hátsó szándéka! Különben miért tenné? Mit tudunk róla? Akárki lehet. Az is lehet, hogy… – Isabel megpróbálta a lehető legrosszabbat elképzelni. A lányok láthatóan jól szórakoztak rajta, és igyekeztek a mosolyukat leplezni.

– Az is lehet, hogy…? – Jane nem hagyta annyiban a dolgot. – Az is lehet, hogy lánykereskedő! – jelentette ki Isabel

diadalittasan. – Strici! Jane ingerülten sóhajtott. Kate a szemét forgatta. – Nem strici, Isabel. Egyszerűen csak segíteni szeretne nekünk.

Nekünk meg éppenséggel jól jönne némi segítség. – Éppenséggel ő London legvonzóbb lordjainak egyike – tette

hozzá Gwen. Isabel felsóhajtott. – Jaj, bárcsak soha ne került volna a házunkba az az ostoba

magazin! Akkor nem is alakult volna ki ez a helyzet. – Az egyik nőről a másikra vándorolt a tekintete, akik próbáltak olyan ártatlanul nézni, amennyire csak tudtak. – Te jó ég! – sóhajtott. – Ti azt gondoljátok, hogy be kellene őt cserkésznem?

– Nos, én ezt nem cserkészésnek nevezném – mondta Gwen, reménykedőn mosolyogva. – De talán megpróbálhatnád követni az egyik leckében leírtakat… Például a harmadikat?

– Lord Nicholas St. John behálózása nem oldja meg a problémánkat.

– A teringettét, Isabel! – bukott ki Jane-ből. – Az utadba kerül egy tisztességes, nagyvonalú, vagyonos úriember, te pedig…

– A jóképűt kifelejtetted – vetette közbe Gwen. – Igaz. Tehát egy tisztességes, nagyvonalú, vagyonos és jóképű

úriember, aki kész neked segíteni, bár te mindent megteszel, hogy lebeszéld róla. Ráadásul még úgy is tűnik, hogy érdeklődik a helyzetünk iránt, egy olyan helyzet iránt, ami – már ha szabad megjegyeznem – pontosan olyan jellegű, hogy egy vagyonos

192

úriember érdeklődése révén meg is lehetne oldani. St. John behálózása egy csapásra megoldaná minden problémánkat!

– Nem beszélve arról, hogy aligha marad más választásod, Isabel – mondta Kate. – Ha meg akarod tartani a Minerva-házat, akkor most le kellene csapnod.

Isabel hitetlenkedve nézett a lovásznőjéről a komornájára, majd vissza.

– Azt hittem, hogy ti nem adtok erre a buta magazinra! – Ez így is volt egészen addig, míg rá nem jöttünk, hogy Lord

Nicholas az utolsó esélyünk arra, hogy tető maradjon a fejünk felett – közölte Jane.

Isabel csak a homlokát ráncolta. – Gazdag, és mindenkit ismer, akinek rangja és neve van

Londonban. Mi van akkor, ha ismeri az apádat, Kate? Vagy azt az embert, akit megloptál, Jane?

Kate legyintett. – Egyrészt rendkívül valószínűtlennek tartom, hogy a te kedves,

jóképű lordod ismeri az én vadállat apámat. Másrészt, ha minden a reményeink szerint alakul, akkor nem hiszem, hogy bármi miatt is aggódnom kellene majd.

– Ő nem az én kedves, jóképű lordom! – Ezt Gwen másképpen látja – ugratta Kate Isabelt, mire Jane és

Gwen vidáman kuncogott. Isabel legszívesebben kitekerte volna a nyakukat. Miért nem

képesek arra, hogy felfogják a helyzet komolyságát? A Minerva-házat az ő érdekükben hozták létre. Miattuk tett meg mindent azért, hogy a külvilág minél kevesebbet tudjon meg a ház lakóiról.

– Isabel – szólalt meg újra Kate. – Tudjuk, hogy életed nagy részét arra áldoztad, hogy biztonságban legyünk. És nemcsak biztonságot adtál. Bátorságot, bizalmat önmagunkba és a világba. Kérlek, értsd meg, hogy mi tekintettel vagyunk az érzéseidre, de neked is világos kellene legyen, hogy egyetlen férfi…

– Két férfi – javította ki Isabel. – …hogy két férfi nem teheti tönkre a Minerva-házat.

193

– Ehhez hamarosan nem lesz szükség külső segítségre – mormogta Isabel.

– Mi nem hagyunk cserben – biztosította Kate. – De, azt fogjátok tenni. Kate-nek a szeme sem rebbent. – A többiek nevében nem beszélhetek, de én nem foglak

cserbenhagyni. Ezek nyílt, őszinte szavak voltak, és Isabel szótlanul viszonozta

Kate pillantását. Kate hosszú ideig a Minerva-ház legfiatalabb lakója volt. Éppen csak betöltötte a tizennégy évet, amikor felbaktatott a kúria széles kőlépcsőin, oldalán egy rühes kutyával, de a büszkesége akkor is megingathatatlan volt. Dacosan állt az ajtó előtt, és Isabel egy pillanatig sem tétovázott, hogy befogadja.

Öt évvel később már nem lehetett elképzelni a Minerva-házat nélküle. Ereje bátorságot öntött másokba, munkamorálja például szolgált mindenkinek. Rá lehetett a legjobban számítani, akinek a szája továbbra is olyan dacosan görbült, mint tizennégy éves korában. Kate tűzbe ment volna bármelyikükért.

A ház úrnője letette a tollát. – Isabel – szólalt meg ismét Kate –, miért nem mondod el nekünk,

mi a véleményed Lord Nicholasról? Isabel lenézett az összekarcolt konyhaasztalra, amely körül

összegyűltek. Az ujjával egy mély vágást simogatott és szórakozottan azon tűnődött, vajon hogy került ide, a következő pillanatban pedig már görcsösen azon morfondírozott, mit válaszoljon Kate kérdésére.

Tényleg, tulajdonképpen mit gondol erről a férfiról? Őszintén szólva, ez az úriember nem tett semmit, ami igazolná a

bizalmatlanságát. Kétszer megmentette az életét, amivel persze a lelke mélyén

nagyon is tisztában volt, hiába próbálta az ellenkezőjét bizonygatni. Ezenkívül késznek mutatkozott arra, hogy felmérje a gyűjtemény értékét, megnyerte az öccse bizalmát, és felajánlotta a segítségét is, hogy megmentse a Minerva-házat.

194

És megcsókolta. Valójában három nap alatt többet tett, hogy megnyerje a bizalmát,

mint amennyire bármelyik más férfi élete huszonnégy éve alatt képes volt.

Sóhajtott. Bárcsak tudta volna, hogy mit gondoljon róla! – Azt hiszem, hogy kedvelem őt. Isabelt a sors megkímélte attól, hogy a megjegyzését ki kelljen

fejtenie, mert éppen ebben a pillanatban lépett be Rock és Lara nevetve. Lara levette Rock hatalmas kabátját a válláról, Rock pedig becsukta maguk után az ajtót, hogy kizárja a szelet és az esőt, ami láthatólag soha nem akart elállni.

Lara körülnézett a konyhában, és úgy tűnt, hogy a többiek komolysága kissé kijózanította.

– Mi történt? – Lord Nicholas felfedezte a Minerva-ház titkát – mondta Jane. Lara ázott haját elsimította az arcából. – Hogyhogy? – Tegnap óta tudja – mondta Rock, és levette a kalapját. Isabel ezt könnyen el tudta képzelni. – Az egész az én hibám. Nem lett volna szabad meghívnom

őket… Lara a fejét rázta. – Nem, Isabel. Ha nem hívtad volna meg őket, akkor esélyünk

sem lenne arra, hogy megmentsük a Minerva-házat. – Most majd mindent meg akar tudni róla – szólt Isabel. – És? Mi a terved? – kérdezte Lara. – Nem tudom. – Mindenesetre arra a következtetésre jutott, hogy kedveli őt –

jelentette ki Kate. – Kate! – Isabel elpirult és zavartan nézett Rockra, aki úgy tett,

mintha nem hallott volna semmit. – Hiszen ez csodálatos! – kiáltott fel Lara izgatottan. – Ez az esős

idő egyenesen tökéletes ahhoz, hogy becserkészd!

195

Rock krákogott, és Isabelnek úgy tűnt, mintha a legszívesebben elsüllyedt volna. Mint ahogy ő is.

– Semmi esetre sem áll szándékomban őt becserkészni – biztosította Rockot.

– Nem kérdeztem rá, hogy így van-e – felelte a férfi mosolyogva. Isabel már azt sem tudta, hová nézzen. Hallgatás telepedett rájuk. A többiek most biztos teljesen

bolondnak nézik. Még soha nem volt ennyire bizonytalan magában, fogalma sem volt, mihez kezdjen.

– Megengednek nekem egy megjegyzést? – kérdezte Rock, és Isabel biztosan jól szórakozott volna tétova hanglejtésén, ha nem merült volna el annyira a saját gondolataiban.

Legyintett. – Csak tessék. Nálunk senkinek sem kell véka alá rejtenie a

véleményét. – Gyanítom, hogy Nick nem örül a maga titokzatoskodásának. – Ez igaz. Azzal fenyeget, hogy a saját szakállára fogja kideríteni

az igazságot. – Isabel elvett egy kekszet a tányérjáról. – Nem értem, miért nem hagyja annyiban a dolgot.

Rock nevetett. – Nick még soha semmit nem hagyott annyiban. Különösen akkor

nem, ha szép nők is érintettek a dologban. – Isabel tiltakozni akart, de megelőzte. – Idegesíti, hogy nem bízik benne. Ha nem ismeri a titkait, akkor segíteni sem tud abban, hogy a titkok ne kerüljenek napvilágra.

– Ki tudja, vajon nem fecsegné-e ki őket. – Ezt tőle is megkérdezte? – kérdezte Rock. – Meg lehetne kérdezni – tért ki. – Nos, ez nem különösebben tetszene neki. – Az biztos. – Az én életemben kevés bizonyosság van, Lady Isabel, de az

egyik az, hogy Lord Nicholas állja a szavát. Isabel azonnal megbánta, amit mondott. – Nem akartam…

196

– Pedig úgy hangzott, Isabel – szakította félbe Lara. – Mr. Durukhan, parancsol egy teát?

Rock Lara felé fordult. – Örömmel, Miss Caldwell. Köszönöm szépen. Isabel nézte Larát, ahogy teát öntött a férfinak és gyengéden

rámosolygott. Amikor Rock viszonozta, Isabel szúrást érzett a mellkasában. Tudatára ébredt, mennyire vágyik a bensőséges gyengédség ilyen momentumaira. Jó volt látni kettejüket, ahogy lassan közelednek egymáshoz.

De a pillanat gyorsan el is múlt, és Rock újra Isabelhez fordult. – Természetesen azt kell tennie, ami önnek a legjobbnak tűnik,

ami a legjobb a háznak és lakóinak. De azt is tudnia kell, hogy Nick remek szövetséges. Nagyon is jól tudja, hogy mennyire komoly a helyzete, és soha nem bánna könnyelműen a titkaival. Nem örülne, ha most hallana engem, de neki is van néhány.

Ez nem lepte meg Isabelt. Valószínűleg ez is hozzájárult Lord Nicholas vonzerejéhez. Mindig az volt az érzése vele kapcsolatban az embernek, hogy a felszín alatt sötét, veszélyes titkok lappanganak.

Emiatt viszont abban reménykedett, hogy annyi év után talált valakit, aki megérti őt. Sőt, aki talán tud neki segíteni.

Talán mégis meg tudna bízni benne. Feltéve, ha az eddigi viselkedésével nem sikerült teljesen

elvadítania magától. – Attól tartok, hogy nagyon felbosszantottam. – Nick nem haragtartó – biztosította őt Rock egy bátorító mosoly

kíséretében. – Jó, akkor mindent elmondok neki. – A többiek feszülten vártak,

senki nem szólt egy szót sem. – Azt azért tudjátok ugye, hogy innen aztán nem lesz visszaút? Minden megváltozhat. De ennek így kell lennie. – Nagy levegőt vett, mintha egy csata előtt próbálná megacélosítani az akaratát. – A Minerva-ház érdekében. James miatt. A grófi cím miatt.

Ha elégszer elismétli, akkor talán el is hiszi. Lara átnyúlt az asztal felett és megfogta Isabel kezét.

197

– Segíteni fog – bátorította. Egy ideig Isabel szótlanul nézte unokahúgát, aztán Rock felé

fordult, aki olyan figyelmesen szemlélte, mintha jellemének minden összetevőjét fel akarná tárni.

A férfi bólintott és így szólt: – Ön pontosan az a nő, akire szüksége van. Isabel hirtelen elpirult. – Ó, nem… én nem akarok… – Az lehet – felelte mosolyogva –, de mégis az. Egyszerre megint összeszorult a gyomra, de most már nem

fújhatott visszavonulót. Kihúzta magát és az ajtó felé vonult, hogy Lord Nicholas elébe álljon.

– Isabel? – kiáltott Gwen utána. Isabel megfordult. – Mutass érdeklődést a munkája iránt! Az úriemberek szeretik az olyan nőket, akik osztoznak az érdeklődésükben.

Isabel felnevetett. – Már megint a Gyöngyök és pelerinek? Gwen vigyorgott. – De hát eddig egész jól működött. – Nem is működhetett volna jobban – felelte Isabel némi éllel a

hangjában. – Még jobban menne, ha a leckéket pontosabban követnéd. Jut

eszembe: ne legyél félénk, maradj a közelében! Isabel a szemét forgatta. – Akkor megyek. – Sok szerencsét! – kívánta Gwen. Isabel elsietett. Sokkal többet segített volna, ha a Gyöngyök és

pelerinek tíz leckében arról értekezett volna, hogyan kell egy lordtól bocsánatot kérni.

De ezt megint csak egyedül kell megoldania.

198

12. fejezet

Ötödik lecke

utasson érdeklődést lordja foglalatosságai iránt! Ha biztosította lordja figyelmét, elérkezett az ideje

annak, hogy foglalatosságaiban körültekintő és állhatatos kísérőjének bizonyuljon. A valamirevaló férfiak természetesen férfias dolgok iránt érdeklődnek, de ne aggódjon, hölgyként is megtalálhatja az útját-módját, hogy ezekben a kedvtelésekben osztozzanak.

Esetleg lordja bolondul a lovakért? Örvendeztesse meg egy hímzett nyeregtakaróval!

És maradjon mindig bátran a közelében! Gyöngyök és pelerinek

1823. június

sabel a szoborterem ajtajában állva Nicket nézte munka közben. A vihar valamiféle természetfölötti, zöldes fénnyel árasztotta

el a helyiséget. Továbbra is dörgött az ég, a szél süvített, az eső az ablakokat verte. A férfi minden bizonnyal nem hallotta a lépteit, ezért észrevétlenül megfigyelhette. Nem tudta volna megmondani, mi lehetett az oka, vajon a félhomály, a feszült tartása, vagy az őt

M

I

199

körülvevő szobrok, de ahogy a papírjai fölé hajolt és jegyzetelt, még figyelemreméltóbbnak látta, mint egyébként.

Még soha nem találkozott hozzá hasonló férfival. A helyiség természetéből adódóan egyértelmű volt, hogy magas, erős alkatát az ember a márványszobrokhoz, azokhoz a csodás művekhez hasonlítsa, amelyek segítségével a művészek az emberi test tökéletessége előtti hódolatukat fejezték ki.

De ő mindegyiket lepipálta széles vállával, hosszú lábával, erős izomzatával. Egy sötét hajtincs a homlokába hullott és elakadt ezüst szemüvegkeretében. Most látta először szemüvegben. Talán nem illett ehhez az impozáns férfihoz, de ez az ellentmondás csak még csábítóbbá tette.

Megálljt parancsolt a gondolatainak. Mióta tesz egy szemüveg valakit csábítóvá?

És mióta volt ez a férfi egyáltalán olyan csábító? Ideges lett, ha arra gondolt, hogy mi történhet még. A férfi

teljesen összezavarta. Egyik pillanatban azt akarta, hogy tűnjön el, a másikban pedig azt, hogy maradjon és soha többé ne is menjen el.

Halkan sóhajtott, és bár a férfi aligha hallhatta, úgy tűnt, megérezte a jelenlétét, és feléje fordult.

Találkozott a tekintetük. Nick először nem mozdult, várt, hogy Isabel mit tesz. Ő tétován álldogált, de nem tudta levenni róla a szemét.

Aztán végre erőt vett magán, belépett és becsukta maga mögött az ajtót.

Amikor odament hozzá, Nick felállt, levette a szemüvegét, egy fekete márványszobor talapzatára tette, és háttal, karba tett kézzel a talapzatnak támaszkodott.

Mutass érdeklődést a munkája iránt! Nos, ez nem túl nehéz feladat. Megállt közvetlenül mellette és felnézett a szoborra. – Ez a szobor különlegesen szép. Már meghatározta? Anélkül válaszolt, hogy követte volna a tekintetét. – Apollót ábrázolja.

200

– Ó! – A torkát köszörülte. – És mitől olyan biztos benne? – Mert régiségszakértő vagyok. Nem könnyítette meg túlságosan a dolgát. – Értem. Akkor most én is adós vagyok önnek egy válasszal. A férfi a feljegyzéseibe bújt. – Őszintén szólva, lassan kezdem megunni ezt a játékot. – Nick! – Mindkettejüket meglepte, ahogy kimondta a nevét. A

férfi feszülten nézett fel és várt. Isabel a pillantását a nyakára irányította, oda, ahol fehér inggallérja a barna bőrhöz ért. – Sajnálom.

Nem lehetett semmit se hallani a férfi lélegzetén kívül, amely nyugodt volt és egyenletes. Éppen ez a nyugalom erősítette meg Isabelt, hogy folytassa.

– Még soha senkinek nem beszéltem a Minerva-házról. – A férfi kíváncsi tekintetét látva hozzátette: – A lányok nevezték el így.

Szünetet tartott, kérdésekre várt, de mivel azok nem jöttek, folytatta, még mindig a nyakát nézve közben, mert egyszerűen nem volt képes arra, hogy a szemébe nézzen, de nem akart máshová sem nézni.

– Semmink sem volt. Az apánk cserbenhagyott bennünket és az anyánk… egyre rosszabbul lett. Már nem hagyta el az ágyát, alig evett valamit, és napokig látni sem akart bennünket. Vagy ha igen… – nyelt egyet. Nem, ezt nem tudja elmondani neki. – A cselédek nem kaptak bért. Biztos vagyok benne, hogy ekkor lopni kezdtek tőlünk. És aztán, egy napon, eltűntek.

– Hány éves volt? – Tizenhét – mondta a gondolataiba merülve. – Jane volt az első.

Azért jött, mert munkára volt szüksége. Tetőre a feje fölé. Nekem pedig szükségem volt valakire, aki segít nekem a birtok működtetésében. Okos volt, erős, jól bírta a munkát. És akadtak ismerősei, akik hasonló cipőben jártak, mint ő. Néhány hónapon belül már fél tucat lány élt itt, mindannyian menekülőben valami elől: a szegénység, a családjuk vagy férfiak elől. Valószínűleg én is menekültem.

201

– Mindenkit befogadtam, aki kész volt arra, hogy dolgozzon – folytatta. – A lányok nélkül nem ment volna. Gondoskodtak az állatokról, kitakarították az istállót, megművelték a földeket. Olyan keményen dolgoztak, mint azok a férfiak, akik korábban nálunk szolgáltak. Ha nem keményebben.

– Ön pedig titokban tartotta, hogy itt vannak. Most ránézett. – Nem volt nehéz titokban tartani a dolgot, hiszen az apám soha

nem járt haza. Ha szerencséje volt, akkor a nyereményéből élt, ha pedig nem, akkor a városban lévő házból adott el dolgokat, majd végül magát a házat is pénzzé tette. – Keserűen felnevetett.

– És az édesanyja? Isabel ajka keskeny vonallá szűkült, amint visszaemlékezett. – Miután apám elhagyott bennünket, már nem volt önmaga többé.

Nem sokkal azután halt meg, hogy Jane Townsend Parkba jött. Nick felé nyújtotta a karját. Nem állt ellen, bár tudta, hogy nem jó, amit tesz, és nem szabadna

megengednie neki, hogy átölelje. De hogy tudna vigasztaló melegének ellenállni, erős karjának, amely olyan biztonsággal fonódik köré? Mikor tartotta valaki utoljára a karjában és vigasztalta?

– Miért csinálja? Az arcával a férfi ropogós pamutingéhez simult. – Mert szükségük van rám. És amíg szükségük van rám, addig elfeledtetik velem, hogy

mennyire magányos vagyok. Nick bátorításképpen dünnyögött valamit, és ez segített neki

abban, hogy folytassa. – Sokan, akik itt laktak egykor, már varrónőként vagy

nevelőnőként dolgoznak vagy férjhez mentek, és már édesanyák. Amikor idejöttek, semmijük sem volt. Egyiküknek rétesboltja van Bath-ban.

– Ön adott nekik valamit.

202

Isabel egy ideig hallgatott, aztán kibújt az öleléséből. Amikor a férfi ezt hagyta, leheletnyi csalódást érzett, hogy nem is próbálta visszatartani.

– Ez az egyetlen, amit eddig jól csináltam. – Az Apolló-szoborra nézett. – Nem tudtam az apámat visszatartani attól, hogy elhagyjon bennünket, és az anyámat magával vigye. Nem tudtam nyereségessé tenni a birtokot. De ezeknek a lányoknak segítettem.

Megértette, ezt látta tiszta, nyílt tekintetében. – Félek – tette hozzá halkan. – Tudom. – Densmore-tól nem várhatok támogatást, de még azt sem, hogy

megőrizze a titkainkat. – Isabel… – Elhallgatott, látszott, hogy gondosan megválogatja a

szavait. – Kik ezek a lányok? Hallgatott. – Férjnél vannak? – Néhányan igen – suttogta. – Törvényszegést követtek el azzal,

hogy idejöttek. – És ön is megszegi a törvényt, amikor rejtegeti őket. – Tudom. – Akkor azt is tudja, hogy kockára teszi James jó hírét. Mintha

eddig nem lett volna elég botrányban része! – Tudom – mondta újra Isabel. Természetesen nem szívesen

gondolt arra, hogy a döntései Jamest is hátrányosan érinthetik. – Isabel – szólt Nick, egyszerre bosszúsan és aggódva. – Már nem

cipelheti ezt a terhet egyedül. Egyszerűen túl sok magának. – És mit kellene tennem ön szerint? – kérdezte, és védekezően

karba tette a kezét. – Nem fogom a lányokat cserbenhagyni. – Erre nincs is szükség. – Akkor mi legyen? – Mindig vannak megoldások. Kurtán felnevetett. – Talán azt hiszi, hogy hét év alatt nem mérlegeltem minden

elképzelhető lehetőséget? Ki meri vállalni azt a kockázatot, hogy

203

befogad egy olyan nőt, aki megszegte a házastársi esküjét? Ki vállalja az összetűzést egy olyan arisztokratával, akinek a lánya elmenekült otthonról? És vajon ki lenne kész arra, hogy a Lottólord lányáért kockáztassa a jó hírét?

– Engedje meg, hogy segítsek önnek. Isabelnek elakadt a szava. Még soha senkiben nem akart így bízni,

mint ebben a férfiban, aki olyan sok erőt, hatalmat és biztonságot sugárzott magából. A konyhában az előbb minden olyan egyszerűnek tűnt. De most, szemtől szemben vele minden egész más. Valóban ezt kellene tennie? Megbízhat benne? A jövőjét, a jövőjüket a kezébe teheti?

A férfi kék szemében valami felvillant, amit Isabel nem tudott igazán értelmezni. Látható bosszúsággal a hajába túrt, tett pár lépést, és csak utána fordult hozzá.

– Maga a legbosszantóbb nő, akivel eddig találkoztam. Átkozottul büszke arra, hogy ezt az egészet egyedül csinálta, ugye? Ez a maga háza. A maga lányai. Maga mentette meg őket. A maga műve az egész.

– Legyen is büszke rá, Isabel – folytatta valamivel nyugodtabban. – De ön elég intelligens ahhoz, hogy észrevegye, ha valami a fejére nő. Ezeken a falakon kívül nincsen semmi, ami megvédené önt. Én segítséget kínálok önnek, védelmet.

Isabel úgy érezte, mintha egy szakadék szélén állna, egy olyan nagy horderejű döntés előtt, ami mindent megváltoztathat. A kék szempárba nézett, amely mindazt ígérte, amiről csak álmodott. Biztonságot a lányoknak, támogatást Jamesnek, a ház megmentését.

Biztos volt benne, hogy Nick jó ember. De nem könnyű mindent kiadni a kezéből és mindent rábízni. – Nem tudom… – suttogta kétkedve. A férfi nagyot sóhajtott. – Akkor most jobb, ha elmegy. Minél előbb folytatom a munkát,

annál előbb elkészülök, és eltűnök az életéből. Ezzel elfordult, ő pedig el volt bocsátva. De Isabel egyáltalán nem akart menni.

204

– Ön ezt nem érti. Ők az én lányaim. A férfi nagyot sóhajtott. – Ezen az sem változtatna, ha segítenék önnek. – Rajtuk kívül senkim sincsen. Végre kimondta. És ezután már maguktól törtek fel belőle a

szavak. – Ez minden, amim valaha volt, minden, ami valaha voltam. Ha a

segítségére van szükségem, hogy megmentsem azt, amit eddig létrehoztam, akkor hogy nézek a tükörbe? Mi lesz akkor belőlem?

– Téved. – Odament hozzá, szinte megbabonázta a szavaival. Kezébe fogta az arcát, mire forró szenvedély és vágyakozás töltötte el. – Tudom, milyen az, amikor azt hiszi az ember, hogy teljesen egyedül van a világban, Isabel. Ám ez többnyire nincs így.

Isabel gyűlölt egyedül lenni. És mégis olyan sokáig magányos volt. A gondolatra behunyta a szemét, hogy Nick ne lássa, mennyire

boldogtalan. Mennyire gyenge. De amikor a férfi újra megszólalt, nem tudott mást tenni, mint

viszonozni a pillantását. – Még soha nem találkoztam olyan emberrel, mint ön, akinek

annyi ereje lett volna, annyi bátorsága. Nem vagy egyedül, Isabel és soha nem is leszel az.

Isabel nem tudta, hogy ki merte megtenni az első lépést, ki vonta a másikat magához, de egyszer csak Nick már csókolta, és ő egyáltalán nem érezte egyedül magát.

Átadta magát az érzésnek. Sokáig így maradtak, a férfi ajka gyengéden, mégis biztosan az

övén, megnyugtatta jelenlétével, erejével, önuralmával. Eleinte élvezte, átadta magát ennek a csodálatos érzésnek, de aztán a közelsége, az illata, a melege, a férfiassága annyira lehengerelte, hogy azt hitte, elveszíti a józan eszét, ha a férfi nem mozdul.

De megmozdult.

205

Melegen átfogta az arcát és kissé megemelte. Ajka addig játszott az övével, míg nem viszonozta a csókját. És mindent elfogadott, amit adott neki, nyalogatta, szívta, szerette a száját, míg szinte beleszédült. Míg elveszítette az érzékeit. Isabel megfogta a karját, amely olyan masszív és erős volt. Odaadta magát neki, a szájába sóhajtott, gyengédségét gyengédséggel viszonozva.

Amikor a férfi végül kissé hátrébb húzódott és viszonozta kissé kába pillantását, finom mosoly suhant át az arcán, mielőtt a karjába vette volna. Isabel meglepetten nézett fel, Nick pedig kihasználta a lehetőséget, hogy száját egy újabb rövid, de nem kevésbé hódító csókban vegye birtokba. Sötét ígéret volt a hangjában, amikor megszólalt.

– Megmutassam neked, mennyire nem vagy egyedül? Mondhatott volna ennél szebbet? – Igen – suttogta alig hallhatóan. – Kérlek! Erre a szoba hátsó részébe vitte, a szobrok között kacskaringóztak,

míg egy pompás rozetta ablakhoz értek, amely alatt egy széles, kárpitozott pad állt. Itt leült és az ölébe ültette őt, a hajába túrt, amitől a hajtűi szerteszét hullottak a földön. Hosszú, élvezetes simításokkal simogatta a vörösesbarna hajkoronát. Isabel élvezettel hunyta be a szemét és hajtotta hátra a fejét. Átadta magát az érintésnek. Halk sóhaj kíséretében Nick szájával csupasz nyakához ért, és nyelve minden érintésére jóleső borzongás töltötte el a testét. Amikor fogait a bőrén érezte, a nyaka hajlatánál, felnyögött, és érezte, hogy ez halk nevetést csalt elő a férfiból. Nick vadul lüktető nyakát csókolta, és szívta a bőrét, amíg azt nem hitte, hogy belehal a gyönyörbe.

Felkiáltott, átkarolta, érinteni, csókolni akarta, ahol csak tudta. Csókolta a szemöldökét, a szemhéját, és még mielőtt belegondolt volna, hogy mit tesz, a nyelve hegyével megsimította kissé kidomborodó sebhelyét. Kényeztetése megvadította a férfit, és oldozgatni kezdte fűzője pántjait, egyre több bőrt téve szabaddá, amire számtalan kéjes csókot hintett. Nyelvével végigcirógatta a

206

dekoltázsát, amitől Isabel bőre csak úgy parázslott, majd lehúzta a felső részét, és a kezébe fogta a keblét.

Erre kinyitotta a szemét, de tudta, hogy a férfi máshová fog nézni. Sőt, valójában látni akarta, ahogy a férfi őt nézi, kényezteti. Mögöttük egy villám cikázott át az égen és vakító fehér fénybe borította őket, miközben Nick egy ujjal a melle feszes vonalát simította meg, és egyszer, majd még egyszer hódolattal körüljárta a mellbimbót. Reszketve engedte ki a levegőt, és ekkor Nick ránézett. Kék szeme csillogott.

– Olyan szép vagy! – lelkesedett és további köröket rajzolt, míg a mellbimbója megkeményedett. – Olyan szenvedélyes, olyan vágyakozó! – Újra ránézett. – Nem vagy egyedül, Isabel. Veled vagyok.

Nincs egyedül. Isabel látta a vágyat a szemében. Vágyott rá. Ez a felismerés

örömmel és elégtétellel töltötte el. Szinte maguktól buktak elő a szavak belőle:

– Érints meg! Meglepődés tükröződött a férfi tekintetében, amit hirtelen valami

sötétebb, szenvedélyesebb érzés váltott fel. – Örömmel. – Száját a mellére téve finoman szívta, izgatta a

kemény bimbókat az ajkával, fogával, míg Isabel felkiáltott, a férfi hajába túrt és belekapaszkodott, mintha ő lenne az egyetlen fogódzója ebben a világban.

A karjában vergődött, egyre erősebben hozzásimult, míg a férfi gyengéden megállította. Nick nehezen lélegzett, Isabel pedig olyan tévedhetetlen női ösztönnel ringatózott az ölében, amiről nem is sejtette, hogy birtokában van. A férfi elvette a száját a melléről, és a szemébe nézett.

– Várj! – suttogta Nick, majd egy szenvedélyes csókkal a szájára tapadt, hogy aztán kissé felemelje, lovagló ülésbe ültesse és még közelebb vonja magához.

– Jobb így, nem?

207

Más volt. A szoknyája közéjük tornyosult, de ahogy újra ringatózni kezdett, a férfi felsóhajtott a kéjtől, ezért Isabel így felelt:

– Ó, igen, sokkal jobb! A férfi elnevette magát, ami hirtelen mély örömmel árasztotta el. – Kipróbáljuk, hogy mi minden jobb még ebben a pozícióban,

aranyos kis Voluptasom? Szégyenlősen mosolygott. – Igen, kérlek. – Nos, ha már ilyen kedvesen kéred. – Amikor ajka megint a

melléhez ért, Isabel a nevét kiáltotta, olyan hangosan, hogy az egész helyiség visszhangzott. Elkezdett a férfi szájának kényeztető ritmusára mozogni, az ujjai ütemére, melyek a másik melle után nyúltak, a mellbimbót izgatva, míg már úgy hitte, hogy elveszik a kéjben.

A férfi megigazgatta magán Isabelt, simogatta a lábát, szorosabban magához vonta, és irányította. Keze felfelé vándorolt, simogatta a bugyogóját és meghúzta a zsinórt, hogy oda jusson, ahová annyira vágyott. Amikor a férfi meleg kezével megérintette, a kéj olyan erővel járta át, mint a villám. Nyögésére a férfi felnézett, romlott, ígéretekkel teli mosoly játszott az ajkán, és a csendben nem lehetett mást hallani, csak szapora lélegzetüket és az esőt, amely még mindig hevesen verte az ablakot.

A férfi újra a száját kereste, és a kezén, ajkán, meleg testén kívül mindent elfeledtetett vele. Isabel a kezét puha, sűrű hajába ásta, és örömmel hallotta azt a mély, elégedett hangot, amit a férfi kiadott magából. Nick szorosan hozzányomta a kezét, és megadta neki, amit akart, bár nem tudta kérni. Elállt a lélegzete. Megijedt a saját érzéseitől és visszahőkölt.

– Nick… – suttogta bizonytalanul, de tele szenvedéllyel. – Igen, szépségem, veled vagyok – suttogta a fülébe. A férfi

meleg ajka, gyengéd harapása a fülcimpájába minden kételyét eloszlatta. Felsóhajtott, ahogy érzékeny bőrén a nyelvét érezte, de a keze mozdulatlan volt. Hozzásimult, de nem adta meg neki, amit akart.

208

– Isabel. – Még soha nem hangzott a neve ilyen ígéretesen. – Mit akarsz?

Kinyitotta a szemét és ránézett, érezte a tekintetét magán, ezt a csodás, sugárzó szempárt, amitől elveszítette a józan eszét.

– Én… – A fejét rázta. – Szeretném… – Tudom – mondta, és egyik ujját felforrósodott ölébe tolta. – Ezt

szeretnéd? Olyan csodás érzés volt, hogy Isabel behunyta a szemét, és halkan

felnyögött a gyönyörtől. – Hm… Azt hiszem, hogy pontosan ez kell neked. – A keze

játszott vele, körözött, és édes, érzéki szavakat súgott a fülébe, amelyekbe beleborzongott. – Néha megérinted magad, Isabel?

Az ajkába harapott és hevesen rázta a fejét. – Pedig kellene. Olyan meleg… olyan puha… olyan vágyakozó…

– Simogatta lüktető ölét, pontosan azt adta neki, amit akart, egyik ujjával mélyen beléhatolt, és a hüvelykujjával kitartóan körözött ott, ahol a kéj a legnagyobb volt. Ott érezni őt olyan lehengerlő élmény volt, hogy felkiáltott. A férfi hangja is egyre mélyebb lett, nyersebb a vágytól.

– Itt kellene elveszned az érzésben. Érzed, kedvesem? Bólintott, behunyta a szemét és szorosan csukva tartotta,

miközben Nick egyre beljebb és beljebb hatolt, míg egyre közelebb került ahhoz, amire annyira vágyott, és amit alig tudott volna szavakba önteni. A férfi hüvelykujja egyre határozottabban és gyorsabban körözött rajta, és Isabel hozzásimult. Már semmi sem létezett a hangján és kezének érintésén kívül.

– Hagyd magad, Isabel! Adj szabad utat a szenvedélyednek! Veled vagyok.

És egyszerre megfeszült az egész teste, érezte, hogy elért a csúcsra. A férfi ajka megtalálta az övét egy bensőségesen boldogító csókban, egy második ujj csatlakozott az elsőhöz, ugyanolyan ritmusban mozgott, ahogy Isabel csípője ringatózott. Némán vágyott mindarra, amit a férfi neki adhatott. Hosszan és erősen nyomta ott,

209

ahol a legnagyobb szüksége volt rá. A férfi felnézett és látta kábult tekintetét.

Merő kétségbeesésében a nevét kiáltotta. – Hagyd magad, szépségem! Megtartalak. Így elengedte magát, felrobbant a karjában, és bár Nick megadta

neki, amit akart, még többért könyörgött. Amikor az utolsó lüktetést is kicsalta belőle, az utolsó gyönyörteli kiáltásait is lenyelte, megtartotta erős karjában, miközben ő lassan magához tért.

Egy idő után Nick elkezdte megigazítani a ruháit. Isabel hagyta, hogy elrendezze a bugyogóját. Teljesen összegyűrődött szoknyáját, ha nem is tudta kisimítani, de legalább elrendezte, majd bámulatos ügyességgel bekapcsolta a fűzőjét. Amikor elkészült, magához vonta, széles mellkasán tartotta, és gyengéden simogatta a hátát, a karját, a lábát.

Ilyen érzés tehát, amikor az ember nincs egyedül. Kis idő múlva átkarolta, megcsókolta a halántékát és a

következőket súgta: – Azt hiszem, hogy össze kellene szedelőzködnünk, még mielőtt

elkezdenek keresni bennünket. Szavai kiszakították álomszerűen lebegő kábulatából, és

visszahozták a rideg valóságba. Egy pillanat alatt felegyenesedett, kibontakozott az öleléséből, és szó szerint felugrott az öléből. A következő másodpercben már a földön térdelt, és kapkodva elkezdte a hajtűit keresni.

Nick előrehajolt, egy pillanatig csak nézte, majd így szólt: – Isabel! Minden rendben van? Isabel a sarkára ülve ránézett. – Semmi sincs rendben, mylord. Nick sóhajtott. – Megint a mylordnál tartunk? Komolyan? De Isabel már régen elfordult, és tovább keresgélt. Amikor

megtalálta az utolsó tűt, felállt, letette a tűket egy szobor talapzatára, és megpróbálta a haját legalább félig-meddig tisztességes frizurába rendezni.

210

A tőle telhető legbarátságtalanabb hangnemben szólalt meg: – Soha nem lett volna szabad… nekem… önnek! – Pedig igen. És nem is fogok bocsánatot kérni érte. Dühöngve vagdalkozott. – Egy úriember pontosan ezt tenné! A férfi szeme is tele volt érzéssel, ahogy ránézett. – Én élveztem, Isabel. És azt hiszem, hogy neked is tetszett. Elvörösödött. Nick felvonta a szemöldökét. – Úgy látom, hogy igazam van. – Ön tényleg javíthatatlan! – fújtatta, és mérgében majdnem

megszúrta magát egy haj tűvel. – Nyugodtan bevallhatod, Isabel. Hátat fordított neki és azt mormogta: – Nem megy. Erre nevetett és hátradőlt. – Az imént éppen azt tetted, szépségem. Visszafordult. – Ne szólítson így többet! Pedig tetszett neki. Nagyon is. – De miért? Suttogásra váltott. – Pontosan tudja, hogy miért. – Mondd ki, hogy tetszett és azonnal abbahagyom! – Nem! Nick megigazította a mandzsettáját. – Ahogy gondolod. Én szívesen hívlak így. Mert tényleg szép

vagy. – Na jó, tetszett. Nick galádul vigyorgott. – Tudom. El kellett fordulnia, hogy elrejtse a mosolyát. Te jó ég! Hogy mennyire beképzelt ez a férfi!

211

A válla felett visszanézve jeges pillantást vetett rá. – Ez az egész beszélgetés rettentően illetlen. Ragaszkodom ahhoz,

hogy tegyünk pontot a végére! Parancsolgató hanghordozása hangos nevetésre késztette a férfit. – Jaj, Isabel… az ilyen fennhéjázáshoz már túl késő! Égett az arca. – Tényleg túl sokat enged meg magának! Egyetlen pillantásával megbabonázta. – Nem, kedvesem. Nem túl sokat, éppen csak eleget. Nem egészen értette, hogy mire gondol, de a hanglejtése alapján

el tudta képzelni. Lángolt az arca. – Mennem kell. – Ne! – kiáltott utána és felállt. – Ne menjen! Maradjon! Próbálok

erőt venni magamon, és tökéletes úriemberként fogok viselkedni. Isabel felvonta a szemöldökét, és azzal az arckifejezésével nézett

rá, amit a férfi már megszokhatott. – Ez meghaladja az erejét, mylord. A férfi ezen is nevetett. – Talált, mylady. – Képtelen volt ellenállni, és ő is nevetett.

Amikor abbahagyták, valahogy olyan meghitté vált a csend kettejük között. – Miért nem hallottam soha önről? – kérdezte.

– Mylord? – Isabel értetlenül ráncolta a homlokát. – Az apja és én lehet, hogy nem ugyanazokba a társaságokba

jártunk, de ön mégis Reddich gróf lánya, aki azért széles körben ismert volt Londonban.

Szerencse, hogy soha nem hallott rólam. Isabel nyelt egyet, és nem igazán tudta, mit mondjon. – Az anyám mindig ellenezte, hogy Londonba menjek.

Visszagondolva talán félt attól, hogy ott szembesülhetek apám valódi arcával. Talán ő maga sem akarta látni az igazságot. – Találkozott a tekintetük, és mély megértést látott a férfi szemében. Neki is nehéz története lehet. Ez a gondolat tovább hajtotta, ösztökélte, hogy többet is eláruljon magáról. – Anyám mindig a legdicsérőbb szavakkal beszélt az apámról. Ma már tudom, hogy mindez csak vágyálom volt,

212

emlékek, amiket megtisztított minden folttól, amelyekben apám igencsak bővelkedett. Emlékek, amiket történetté szőtt, amely jobb és szebb volt, mint a valóság bármikor lehetett volna.

– De akkor még hittem neki – folytatta és ezzel apámban is hittem. A legkorábbi emlékeim róla vágy és valóság furcsa keverékei. Néha látom kettejüket magam előtt, ahogy egymásra mosolyognak, mintha valóban szeretnék egymást. De talán csak képzeltem az egészet.

Nick megértően bólintott, ami megerősítette, és úgy érezte, hogy napokig tudna neki mesélni.

– De az előbb azt akarta tudni, hogy miért nem hallott soha rólam – emlékeztette Nicket és magát is.

– Igen. Az anyja talán nem akarta elengedni Londonba, de első bálozó biztosan volt, nem? Csak egy szezon erejéig.

Összeszorult a szíve, ha csak erre gondolt. Megígértek neki egy szezont, valóban, azokban a végzetes napokban, amikor az apja utoljára otthon járt. Amikor bejelentette a szándékát, hogy egyetlen lányát elárverezi a menyasszonypiacon. Még mindig szégyellte magát emiatt. Erről képtelen beszélni neki. Nem akarta, hogy úgy nézzen rá, ahogy az apja nézett. Ezért a fejét rázta.

– Nem, nem voltam első bálozó. A férfi figyelmesen nézte. Isabel látta rajta, hogy nem hisz neki,

de titkon azért könyörgött neki, hogy ne tegyen fel további kérdéseket.

– Soha nem akarta betölteni az önnek kijáró szerepet a társasági életben?

Isabel gúnyosan mosolygott. – Mit gondol, Lord Nicholas, milyen fogadtatásban részesült

volna a Lottólord lánya az Almack’sban? Nick arca elkomorult. – Az ördögbe az Almack’sszal! – Csak az beszél így, aki megengedheti magának. Nick a fejét rázta.

213

– Az én családom sem mentes a botrányoktól, Isabel. A húgomnak nemrég tagadták meg a belépést az Almack’sba.

Isabel nagy szemeket meresztett rá. – Ön tréfál. – Sajnos nem. – De hát ő Ralston márki húga! – Féltestvére – helyesbített Nick szárazon. – Néhány hónappal

ezelőtt még a fivéremet is éppen csak megtűrték, nemhogy szívesen látták volna. A múltja hagy némi kívánnivalót maga után.

– És azóta mi változott? – Feleségül vett egy nőt, akinek makulátlan a híre, és

kapcsolatban áll a felső tízezer legbefolyásosabb családjaival. – Milyen okos stratégia! Nick mosolygott. – Az lett volna, ha Gabriel stratégiailag gondolkodott volna. De ő

egyszerűen szerelmes lett. A véletlen műve az egész. Isabel a homlokát ráncolta. – Létezik ilyen a valóságban? – Úgy tűnik. Teljesen egymásba bolondultak. Isabel ezt árnyalatnyi irigységgel hallgatta. – De jó nekik! Nick mosolygott. – Tulajdonképpen csak azt akartam mondani, hogy az Almack’s

nélkül is lehet társasági életet élni. Gyakran az egyik meghívás követi a másikat.

Isabel eltűnődött a szavain. Valószínűleg igaza volt. Már régen, évekkel ezelőtt fordult elő utoljára, hogy gondolkodott a társasági élet szokásairól és buktatóiról. Azt sem tudta, hogy kell egyáltalán debütálni, hogy lehet elérni, hogy egyáltalán meghívják az embert, és már maga a gondolat, hogy meg kell tanulnia és követnie kellene a társasági élet szabályait és szigorú előírásait, pánikot keltett benne.

Nem, London tényleg nem neki való.

214

– Ezzel már elkéstem – felelte kurtán. – Másrészt pedig úgy tűnik, hogy túlbecsüli a társasági készségeimet. Még egy gróf lánya sem születik együtt az ilyesmivel.

A férfi kérdőn nézett rá. Isabel halk sóhaj kíséretében elfordult. Szórakozottan

végigsimított egy márványtalapzaton, és bevallotta: – Hogyan válhatna társasági hölgy belőlem? Hol kellene

elkezdenem? A társalgásnál talán? Már az első alkalommal biztos valakinek a tyúkszemére lépnék, és mindenkit zavarba hoznék. És bár tudok varrni, még soha nem hímeztem, és nem is áll szándékomban. Nem értek a divathoz, táncolni pedig végképp nem tudok. – Hirtelen megijedt, hogy mi mindent árult el magáról. Mit fog most gondolni róla?

Nem, mintha törődött volna vele, hogy mit gondol róla. Hogy ez mekkora hazugság! Isabel nem törődött a fejében megszólaló halk hangocskával. – Nem tud táncolni? – kérdezte Nick hitetlenkedve. Na, látod, tessék, már megint mit csináltál. – Nem, nem igazán. – Nos, ezen könnyen lehet változtatni. Ezen csak nevetni tudott. – Ha még nem vette volna észre, mylord, a tánctanárok Yorkshire-

ben olyan ritkák, mint a fehér holló. – Micsoda szerencse, hogy itt vagyok én önnek! Meg tudnám

tanítani. Isabel hitetlenkedve nézett rá. – Tessék? – Akár ma este kezdhetnénk is. A házban van bálterem, nem? – De igen. – Ezt nem mondhatja komolyan. – Nagyszerű. Akkor vacsora után? – Vacsora után? – visszhangozta. – Kérdését lelkes beleegyezésként fogom fel. – De én… – Csak nem fél?

215

Ezt nem lett volna szabad mondania. Isabel a torkát köszörülte. – Nem, dehogy. Talán kellene? Mosolygott. – Nem hinném. Nos, akkor, ha talán nem tartana fel tovább a

munkában, vacsora után találkozunk! – Én… természetesen. – Szinte bódultan sietett az ajtóhoz. Csoda,

hogy nem ment neki egy szobornak. – Ja, és még valami, Isabel. Minden alkalommal, amikor kiejtette a nevét, majdnem

elgyengült, most is, pedig biztonságos távolság volt kettejük között. Rögtön elakadt a lélegzete, úgy fordult meg.

– Igen? – Mi lenne, ha ma este esetleg kivételt tenne, és nem viselne

gyászruhát? Izgalmában megborzongott, és rögtön érezte, hogy minden meg

fog változni, ha enged a kérésének. Már a nyelvén volt a tiltakozás, de vonakodott. Kinek próbál

szerepet játszani? Akármit igyekezett is bebeszélni magának, nem volt közömbös a férfi vonzereje iránt. Maga volt a testet öltött kísértés. És ő nem akart ellenállni neki.

Mély levegőt vett. – Remek ötlet!

216

13. fejezet

ick éppen a vacsorához készülődött, és az ingét próbálta a nadrágjába tűrni, amikor kopogtak a szobája ajtaján. Idegesen

összerezzent, de rögtön meg is dorgálta magát nyugtalansága miatt. Ha őszinte lenne magához, bevallaná, hogy az Isabellel zajló

délutáni találkozása óta ennyire feszült, és már igen türelmetlenül várja az estét.

De nem igazán fűlött a foga ahhoz, hogy őszinte legyen magához. Amikor másodszor kopogtak, megfordult, és Jamest pillantotta

meg, aki bedugta a fejét az ajtón. – Hallottam, hogy velünk vacsorázik. Nick felvonta a szemöldökét. – Igen, ez áll szándékomban. James komolyan bólintott. – Jó. A fiú némiképp tanácstalanul álldogált az ajtóban. Nicket figyelte,

aki újra a tükör felé fordult, hogy sötét fürjeit egy fésűvel megzabolázza.

Egy ideig mind a ketten hallgattak, míg végül Nick megszólalt. – Nem szeretne beljebb fáradni, Lord Reddich? Nem kellett kétszer mondania. Az ifjú gróf egy pillanat alatt bent

termett, és becsukta maga mögött az ajtót. – Köszönöm, örömmel.

N

217

Nick lenyelt egy mosolyt, és szemügyre vette a fiút a tükörben. Megigazította az ingét, majd egy frissen keményített nyakkendőért nyúlt.

– Tehetek valamit érted? James a fejét rázta és Nick kezét bámulta, aki éppen azt a

bonyolult mozdulatsort kívánta megkezdeni, amely egy művészien megkötött nyakkendőt eredményez.

– Honnan tudja, hogy ezt hogyan kell? Nick keze megállt a levegőben. – Nagyon régen megtanultam. James lenyűgözve lépett közelebb. – De ki tanította meg rá? Nicknek ezen kicsit el kellett gondolkodnia. – Valószínűleg az inasunk. – Ó – sóhajtott James, és egy ideig töprengett. – Biztosan nekem

is meg kell tanulnom, mielőtt iskolába megyek. Nick megfordult. – Megtanítsalak rá? A fiú szeme felcsillant. – Valóban megtenné? – Persze. – Nick levette a nyakáról a vászoncsíkot és James

nyakára helyezte. Aztán a fiút a tükör felé fordította, és megmutatta neki azokat a fogásokat, amelyek végén a csomó megközelítőleg úgy nézett ki, mint az, amit Nick előzőleg kötött.

James előrehajolt, és minden oldalról szemügyre vette az alkotását.

– Ez valóban jó lett – vélekedett. Nickben emlékek merültek fel, ahogy a fiút ilyen büszkének látta.

Bár már nem emlékezett rá, hogy mikor és hol tanulta meg, miként kell megkötni egy nyakkendőt, de azt igen pontosan tudta, hogy ő is nagyon vágyott az elismerésre és arra, hogy férfinak tekintsék.

Annyi idős volt, mint most James, amikor az anyja elhagyta őket. Az éjszaka közepén lépett le, alig vitt magával valamit, szinte csak a ruhát, ami rajta volt. Elhagyta az ikreit és vigasztalan férjét. Az apja

218

egyre jobban bezárkózott, és teljesen elhanyagolta Nicket és Gabrielt. Rövid idő múlva szerető nagynénjük, aki átérezte, mit jelent számukra anyjuk elvesztése, internátusba küldte őket.

Az első évben Nick rengeteget tanult azért, hogy elnyerje apja elismerését, mert akkor még azt hitte, hogy ha ő és Gabriel kitűnők lesznek az iskolában, akkor újra törődni fog velük.

De gyorsan rájött, hogy semmi sem tudja enyhíteni apja mély bánatát és bűntudatát amiatt, hogy a felesége elhagyta. Amikor a reményteljes, fiatal Reddich grófot nézte, emlékek ébredtek benne arról, milyen kitartóan futott neki a dolgoknak újra és újra, és hogy az akadályok ellenére mindig hitt a sikerben.

Meg akarta adni a fúnak azt, ami neki soha nem adatott meg. – Ami igaz, az igaz – közölte végül. – Még egy kicsit gyakorolnod

kell, hogy a fogások jól menjenek, de amilyen ügyes vagy, ez nem fog sokáig tartani. – Nick begombolta a mellényét és nézte, ahogy a fiú örömtől sugárzóan a csomót oldja ki újra, hogy még egyszer a tükör előtt gyakoroljon. Nagy igyekezetében még a nyelvét is kidugta, Nick erre felnevetett, és a segítségére sietett. Amikor a nyakkendő kész volt, James elégedetten vigyorgott rá.

Ki gondolta volna, hogy itt, Yorkshire-ben ilyen elégedettséggel fogja eltölteni, hogy egy gyereket mosolyogni lát?

A fiú egy pillanat alatt kioldotta a csomót, hogy még egyszer megkösse. Nick gondolatai eközben Isabelre terelődtek. Nagyon nehéz volt kiigazodni rajta. Az egyik pillanatban ellöki magától, arra kéri, hogy tűnjön el a házából és az életéből, a másik pillanatban pedig a múltjáról beszél, feltárja előtte a titkait, és átadja neki magát, olyan édesen, érzékien, szépen.

Még soha nem találkozott ilyen nővel. Lenyűgözte, hogy Isabel a bizalmába avatta, mesélt a múltjáról,

apja meneküléséről, anyja kétségbeeséséről, saját próbálkozásairól, hogy összetartsa a megmaradt családot, és megtartsa Townsend Parkot.

– Állj, most hajtsd át rajta újra! – irányította Jamest, miközben a zakójáért nyúlt.

219

James gondosan követte az utasításait. – Sokat gondolkodtam. – Miről? – Azt hiszem, hogy feleségül kellene vennie Isabelt. Nick még csak félig bújt bele a zakóba, de döbbenetében megállt,

és a fiú komoly arckifejezését fürkészte. – Tessék? – Logikus lenne, nem? – Igen? James bólintott. – Igen, Isabel biztosan kiváló feleség lesz. Tudni akarja, hogy

miért? – Feltétlenül. A fiú nagy levegőt vett. Valószínűleg már gondosan

megfogalmazta a mondandóját. – Jól tud háztartást vezetni. Senkit sem ismerek rajta kívül, aki

ilyen jól tudna számolni. És a pénzzel is remekül bánik, már ha van mivel. Ezen kívül tud lovagolni. Olyan biztosan ül a nyeregben, mint egy férfi. Ha eláll az eső, esetleg együtt is kilovagolhatnának.

– Örömmel – mondta Nick, és meglepve állapította meg magában, hogy ez a színtiszta igazság.

– A kitalálós játékokban pedig verhetetlen. – Nem lebecsülendő tulajdonság. – Sok jó tulajdonsága van. – James tűnődve hajtotta le a fejét. –

Nem is csúnya. Nick kénytelen volt mosolyogni. – Nem, tényleg nem az. De azt tanácsolnám neked, hogy ezt

inkább ne ezekkel a szavakkal mondd meg neki. – Nem fogom. De talán önnek kellene megmondania neki. A

lányok szeretnek bókokat kapni. – Ha ezt már most tudod, akkor később biztosan nagyon népszerű

leszel a hölgyek körében – szólt Nick. – Mindenképpen közlöm majd vele, hogy nem csúnya.

220

Ahogy a tükörbe nézett, észrevette, hogy fiatal barátja figyelmesen nézi őt helyrehozhatatlanul gyűrött nyakkendőjében.

– Azt hiszem, hogy önből is jó férj lenne. Nick úgy döntött, hogy az igazságot mondja. – Ebben én nem lennék olyan biztos. James a homlokát ráncolta. – És miért nem? Hogy magyarázza ezt el a fiúnak? – Mert nincsen nemesi címe? – Nem. Nem hiszem, hogy a rang jó férjet csinál az emberből. – Én sem hiszem. Apám sem volt jó férj. – Sajnálom – bólintott Nick együtt érzőn. James egy vállrándítással elintézte a kérdést. – Amúgy sem emlékszem rá. – Jó lenne? A fiú ezen egy kicsit eltűnődött. – Néha igen. A válaszát hallva, amely olyan egyszerű, őszinte volt, Nick mély

levegőt vett. Tudta, hogy milyen érzés, ha egy tízéves fiúnak nincs senkije, aki tanácsaival mellette állna. És megértette azokat az ellentmondó érzéseket, amelyeket a fiú az iránt érzett, akit a világ az apjának nevezett, de aki az ő számára valójában egy ismeretlen volt.

– Mit mondanál neki, ha beszélni tudnál vele? James a fejét rázta. – De nem tudok. Meghalt. – Csak tegyük fel, hogy beszélni tudnál vele. Akkor mit mondanál

neki? James hosszan kinézett az ablakon. – Azt, hogy én egyszer sokkal jobb gróf leszek, mint ő. Nick elgondolkodva bólintott. – Nagyon bölcs dolgot mondtál. James hallgatott. Úgy tűnt, hogy a hallottakon töpreng, majd

hozzátette: – Azt is megkérdezném tőle, hogy miért nem akart bennünket.

221

Szavai megérintették Nicket. Miután az anyjuk elhagyta őket, még évekig kínozta őt is ez a kérdés.

– Nem hiszem, hogy nem akart volna benneteket. James nagy barna szemével ránézett, a tekintete tiszta volt és

nyílt. – Ezt nem tudhatja. – Nem, tényleg nem. – Nick tudatában volt annak, hogy ez a

komoly fiú nagy jelentőséget tulajdonít a szavainak. – De a helyében én biztosan szeretnélek téged.

– És Isabelt? – Isabelt is – erősítette meg Nick, és annyira megijedt a saját

szavaitól, amelyek ezúttal is az igazságot tükrözték, hogy elfordult, és újra fésülködni kezdett, csak hogy csináljon valamit.

James figyelmesen követte minden egyes mozdulatát. – Ez azt jelenti, hogy feleségül veszi? Nick ajkán mosoly suhant át. A fiatal gróf egyértelműen a

nővérétől tanulhatta a kitartását. Végül letette a fésűt és ránézett a fiúra, aki annyira reménykedve nézett rá, mintha minden probléma megoldódna azzal, ha megkérné a nővére kezét.

Amit James nem tudhatott, az az volt, hogy a nővére tudni sem akarna Nickről, ha kiderülne róla az igazság.

Bántotta ez a gondolat. – Nem hinném, hogy Isabelnek tetszene, hogy mi az ő háta mögött

házassági terveket kovácsolunk. – De már én vagyok a gróf. Az ilyen ügyeket a férfiak szokták

elrendezni. Nick hangosan felnevetett. – Mivel nekem is van egy húgom, aki majdnem olyan nyakas,

mint a te nővéred, azt tanácsolom neked, mint férfi a férfinak, hogy soha többet ne mondj ilyeneket, ha drága az életed.

James sóhajtott. – Ha választanom kellene, akkor én önt választanám. – Hízelgő, amit mondasz – szólt Nick, de felvonta a szemöldökét.

– Lehetne mást is választani?

222

Ilyen kérdéseket jobb nem feltenni. James bólintott. – Néha jönnek férfiak, akik el akarják őt vinni. Nicknek erre majdnem tátva maradt a szája. – El akarják vinni? James megint csak bólintott. – Mert megnyerték maguknak. – Megnyerték? Úgy érted, hogy megnyerték a tetszését vagy a

szívét? Ez egyáltalán nem tetszett neki. A fiú a fejét rázta. – Nem, fogadásban nyerték meg, mint nyereményt. Tessék? Biztosan félrehallott valamit. – De milyen fogadásban volt ő a nyeremény? – Az apánk fogadott rá – felelte James vállat vonva. Nick dühében a fogát csikorgatta. Maga a gondolat, hogy az

elhunyt Reddich gróf egyetlen lányát, Isabelt eljátszotta… Nem talált szavakat. A legszívesebben belevágott volna valamibe, hogy kiadja a gőzt. Ökölbe szorította a kezét, és elképzelte, milyen elégtétel lenne, ha egy jó nagyot behúzhatna a felfújt hólyag arisztokratáknak, akik arra vetemedtek, hogy egy nőt játékban elnyerjenek. Ugyanígy a kedves elhunytnak, akinek ez a förmedvény egyáltalán az eszébe jutott.

Még több mindent akart kérdezni, hogy ezt az őrült világot megértse, amiben Isabel és James felnőtt, de egyelőre annyiban hagyta, és inkább megpróbált lecsillapodni. Jelenleg nincs joga ilyen kérdéseket feltenni. Legalábbis nem ebben a pillanatban.

Most vacsorázni akart. Aztán megtanítja Isabelt táncolni.

Isabel már éppen utána akart járni, hogy hol marad Nick és James, amikor hallotta, hogy lefelé jönnek. Amint a férfi mély hangját

223

meghallotta, a szíve gyorsabban kezdett verni. Bár nem értette, hogy mit mond, de elég volt a hangját hallani.

Idegesen megigazította a szoknyáját. Már egy örökkévalóság telt el azóta, hogy utoljára estélyit viselt, és az, amelyiket a szekrény mélyéről előhalászott és délután még gyorsan kiszellőztetett, eléggé kiment a divatból. Azok a hölgyek, akikkel Nick Londonban érintkezett, biztosan mindig au courant, vagyis naprakészek voltak, szépek, elegánsak, és volt annyi tartásuk, hogy még álmukban sem jutott az eszükbe, hogy olyan holmiban mutatkozzanak, amely egy hónapnál régebbi, nemhogy többéves lenne.

Összerezzent, amikor meghallotta Nick és James nevetését. Miért engedett a férfi ostoba kérésének? Komplett idiótának érezte magát.

És ekkor belépett. Nyakkendő nélkül. A gallérja nem volt begombolva, így láthatóvá vált meleg,

napbarnított bőre. Fehér inget viselt és azt a sötétzöld zakót, amelyet előző napi érkezésekor. Isabelnek mégis bronzbarna bőrére szegeződött először a tekintete, és néhány másodpercbe azért beletelt, míg felocsúdott ijedtségéből.

Ahogy az arcára nézett, megállapította, hogy a férfi is legalább ilyen figyelmesen nézi őt. Teljes fesztelenséggel vette szemügyre a ruháját, mindenekelőtt a felső részt, röviden elidőzött a dekoltázsán, és csak utána viszonozta a tekintetét. Olyan csodálattal nézte, hogy belepirult, ezért villámgyorsan az öccséhez fordult.

De mit kellett látnia? Ő is teljesen alkalmatlan ruházatban jelent meg az asztalnál: rövidnadrágban, koszos vászoningben és hozzá egy művészien megkötött, bár reménytelenül gyűrött nyakkendőben.

Nick nyakkendőjében. Megtanította Jamesnek, hogy kell nyakkendőt kötni.

Melegség járta át a szívét. – Milyen szépen meg van kötve ez a nyakkendő! – mondta és

rámosolygott az öccsére, aki a dicséretre büszkén kihúzta magát. Aztán Nickre nézett.

– Köszönöm.

224

Ezt a férfit egyszerűen nem lehet nem szeretni. Rock is felnevetett, ahogy észrevette Nick hiányos öltözékét. – Úgy tűnik, hogy valamit elfelejtettél St. John. Nick vigyorgott. – Remélem, hogy megbocsátja szokatlan öltözékemet, Lady

Isabel! – mondta, előrelépett, és az ajkához emelte a hölgy kezét. Érintése a kesztyűn keresztül is égette a bőrét. – Tudnia kell, hogy egy nagyon tanulékony nebulót avattam be ma a nyakkendőkötés tudományába.

Isabel a lelki szemei előtt egyszerre elképzelte kettejüket, ahogy egyesített erővel kötötték meg a nyakkendőt – csodás érzés volt! Végre egy férfi, aki meg tudja tanítani Jamest a férfiúi lét buktatóira, valamint erényeire, és aki neki is tud segíteni abban, hogy jó grófot neveljen Jamesből. Vele együtt már meg tudna felelni ennek a kihívásnak.

Vele együtt. Milyen szépen hangzik! Hosszan nézte a férfit, egészen magával ragadta az elképzelés,

hogy itt van, hogy segíteni fog neki… Aztán a fejét rázta, hogy megszabaduljon az ilyen veszélyes gondolatoktól.

– Semmi gond. Biztosan találunk egy másik nyakkendőt, ha már az önét… eltulajdonították.

– Örömmel adtam neki, mylady. Valóban hihetetlenül szép a mosolya. Egyszerűen eláll tőle a

lélegzete. – Szerintem semmi szükség arra, hogy ma este ragaszkodjunk a

formaságokhoz. Ha önt nem zavarja, akkor nyugodtan maradjon nyakkendő nélkül. – Újra elképzelte Nicket és az öccsét együtt… És máris más szemmel nézett rá. Még szeretetre méltóbbnak látta. Még vonzóbbnak.

Túl vonzónak. Zavartan a torkát köszörülte. – Nem ülünk le?

225

Helyet foglaltak a gondosan megterített asztalnál, amelyet bizonyára Gwen utasításai alapján készítettek elő. Az úriemberek kihúzták a hölgyek székeit. Volt valami szép, meghitt ebben az apró gesztusban, amikor Nick kihúzta neki a széket és fölé hajolt. Isabel érezte a melegét, a szantálfa finom illatát. Futólag felé fordította a fejét, hogy köszönetét mondjon neki.

– Részemről az élvezet – súgta Nick, és olyan halkan, olyan közelről beszélt, hogy csak Isabel hallotta, és érezte meleg lélegzetét meztelen vállán. – Tudtam, hogy pirosban lélegzetállítóan fog kinézni.

Fantasztikus boldogság töltötte el. Micsoda veszélyes egy férfi! Kész szerencse, hogy éppen ebben a pillanatban tálaltak. Gwen

ma este felülmúlta önmagát és egyszerű, de ízletes, az évszaknak megfelelő ételekből álló menüt állított össze, amelyek összetevői szinte kizárólag a saját gazdaságukból származtak. Semmi ínyencség – Lord Nicholas biztosan rafinált ínyencfalatokhoz volt szokva –, de a Townsend Parkban szokottakhoz képest valóságos ünnepi lakoma volt.

Amikor második fogásként ürühúst szolgáltak fel aszpikban, Isabel kissé elbizonytalanodott. Nem ilyen ételekkel kellene ezeket a világjáró férfiakat kínálni, akik az utazásaik során bizonyára nemcsak a horizontjukat tágították, de az ízlésük is finomodott. Milyen élvezetet lelhetnek ebben a szerény vacsorában, a világtól elzárt Yorkshire-ben? És mi lehet nekik szórakoztató két vidéki libuska és egy tízéves kisfiú társaságában?

A gondolat a vacsora alatt végig nyugtalanította, így egyre hallgatagabb lett, és a többiek társalgására is alig figyelt oda.

Amikor Rock és Lara Jamest kérdezgette, hogy mi mindent tanult és mit csinált egész nap, Nick Isabelhez hajolt.

– Ön gondolatban máshol jár. Felijedt. – Ó, csak az ételeken tűnődtem!

226

– Nagyon ízletesek – mondta Nick olyan lelkesen, hogy Isabel minden kétségét igazoltnak látta.

– Valószínűleg máshoz van szokva. – Egyáltalán nem. – Bizonyára nem elég kifinomult ez a vacsora ahhoz, hogy az ön

ízlésének megfeleljen. Nick olyan komolyan nézett rá, mintha nem akarná tovább tűrni,

hogy ennyire lekicsinyli magát. – Éppen ellenkezőleg, Isabel. Ez a vacsora egy nagyon…

különleges nap megkoronázása. Meleg, mély hangjában volt valami, ami minden kétségét elűzte.

A szavai ígéretet is jelentettek, felidézték találkozásukat a szoborteremben, érzéseket, képeket és azt a kívánságot ébresztették benne, hogy a férfi még egyszer csókolja meg. És hogy egyedül legyenek.

Ami egyelőre még váratott magára. Asztalnál ültek. Társaságban, ráadásul egy gyerekkel. Isabel a tányérja fölé hajolt, hogy leplezze pirulását. – Örülök, hogy elégedett, mylord. – Aztán Lord Nicholas és én megbeszélést tartottunk. Isabel felfigyelt az öccse szavaira. – Milyen megbeszélést? – Mint férfi a férfival – világosította fel James. – Aha – mondta, és feszülten hátradőlt. – Valami nagyon fontosat kellett megbeszélnünk – folytatta

James. Isabel Nickre nézett. – Valami nagyon fontosat? Nick megfogta a borospoharát, de a válaszát nem eresztette bő

lére. – Igen. Milyen fontos dologról beszélhettek ezek? – Mit beszéltetek meg? – próbálkozott újra Jamesnél.

227

– Emiatt ne izgasd magad, Isabel. Mint gróf javasoltam valamit Lord Nicholasnak.

Mint gróf? Döbbenten nézett az öccsére. Aztán Nickhez fordult, aki

láthatólag alig tudta visszatartani a nevetését. – Nem utasíthattam vissza. Mégiscsak ő a gróf. És a vendéglátóm.

– Rövid szünet után hozzátette. – Ez az ürühús mennyei és az aszpik is pompás. Ugye, Rock?

– Teljes mértékben – értett egyet vele az óriás, de Isabel érezte a hangjában a derűt.

Megérdemelnék, hogy kocsonyát csináljak belőlük. Dühösen nézett Larára, aki láthatólag jól szórakozott, és Isabel

feddő pillantásától sem feszélyezve magát, Jameshez fordult. – És azt is megtanultad, hogyan kell szépen nyakkendőt kötni. – Igen! – kurjantott James lelkesen és megtapogatta a

mesterművét. – Megmutassam neked? Még mielőtt Lara bármit is válaszolt volna, James már le is húzta

a nyakkendőt, és teljességgel illetlen módon be akarta mutatni új tudományát.

Isabel Nickhez fordult. – Ahogy ön is látja – suttogta –, lehet, hogy az öcsém a gróf, de

még messze nem nőtt fel a feladathoz. Ezért tudni szeretném, miről beszéltek.

– Önről – felelte, miközben tovább figyelte James nyakkendőkötési bemutatóját.

– Rólam? – Igen, jól hallotta. – De mit kellett rólam megbeszélniük? Nick levágott egy szelet húst, tett egy kevés petrezselymes

burgonyát a villájára és egy ideig olyan elmélyülten rágott, hogy Isabel végül már nem bírta visszafogni magát.

– Nyelje már le végre! Nick megjátszott döbbenettel nézett rá.

228

– Na de kérem, Isabel, mi ez az erőszakosság? Az egész emésztésemet összezavarja.

– Ez roppant szomorú lenne, Lord Nicholas – felelte ingerülten, de a férfi csak csendesen nevetett, amitől megint furcsa melegség töltötte el. – Úgy tűnik, hogy pompásan szórakozik.

– Be kell valljam, hogy valóban így van. – Nick ránézett. – Mindig pompásan érzem magam a társaságában.

A szavaiba belepirult és még jobban elvörösödött, amikor látta a férfi kék szemében fellobbanó szenvedélyt.

Mit tesz velem? Nem hagyhatja, hogy állandóan zavarba hozza. Megköszörülte a

torkát. – Kénytelen vagyok megismételni a kérdést: miről beszéltek

Jamesszel? – Az öccse azon rágódott, hogy mi lesz önnel, ha ő internátusba

kerül. Isabel Jamesre nézett, aki készségesen nyújtogatta a nyakát,

miközben Rock az utolsó lépéseknél a segítségére sietett. – És miért akarta ezt megbeszélni önnel? Nick hátradőlve nyílt tekintettel nézett Isabelre. – Egy tervet ötölt ki, amely biztosítaná az ön jólétét, és szerény

hozzájárulásomat kérte. – Ezzel újra James felé fordult. – Bravó, James! Most sikerült a legjobban!

James sugárzott a boldogságtól, amikor ránézett, és még Lara dicséretét is bezsebelhette, aki nemcsak a fiatal grófot dicsérte, hanem Rockot is, aki olyan készségesen segített neki.

Más alkalommal Isabel örült volna ennek a látványnak. De most ingerülten a homlokát ráncolta és Nicknek ezt súgta:

– Miféle terv? Nick várt, míg leszedik a tányérját, majd – Isabelhez közelebb

hajolva – Így szólt: – Úgy véli, hogy össze kellene házasodnunk. Isabel kinyitotta a száját, majd becsukta, és ezt egymás után

többször is.

229

Nick vidáman nézett rá. – Rosszul látom, hogy a döbbenettől meg se tud szólalni? – Én… – kezdte Isabel, de nem tudta folytatni. – Alaposan végiggondolt mindent. Ön ideális feleségnek tűnik a

szemében, főként mert képes háztartást vezetni és jól tud számolni is. Ez nem lehet igaz. Nem szabad, hogy igaz legyen. Biztosan

álmodik. – Mindenképpen azt szeretné, hogy nézzem meg, hogyan lovagol.

Valószínűleg azt reméli, hogy lovaglótudása le fog nyűgözni. Alig várom.

– De… – És nem is ronda. Isabel pislogott. Nick szeme csillogott. – Ezt az öccse mondta, nem én. Nekem álmomban sem jutnának

eszembe ilyen kedves bókok. Ehhez olyan fogalmazási készségre van szükség, aminek én sajnos…

– Nem ronda – ismételte meg Isabel a fejét csóválva. – Bájos. – Ó, úgy látom, hogy újra tud beszélni, ha nem is egész

mondatokban. – Olyan derűvel mosolygott, hogy kénytelen volt viszonozni.

– Mit gondol, mylord, az iskolában majd megtanítják a jövendőbeli grófot arra, hogy szebb szavakkal udvaroljon?

– Csak remélni tudjuk. Különben a Reddich vonalnak rossz kilátásai vannak.

A beszélgetés olyan abszurd irányt vett, hogy Isabel hangosan felnevetett, amivel minden tekintetet magára vont.

– James kis négyszemközti megbeszélésünkön elárult valamit Isabelről, amit rendkívül izgalmasnak találtam – segítette ki Nick Isabelt a zavarából.

Minden szem rá szegeződött. Isabel hirtelen rendkívül ideges lett. Csak nem mond el bármit is abból, amiről az előbb beszéltek?

– Nagyon felcsigázott bennünket, Lord Nicholas! – kiáltotta Lara. – James azt állította, hogy ön verhetetlen szókitalálós játékban.

230

– Ó, igen, ez így van – sóhajtott Lara. – Ellene semmi esélyünk. – Erről szívesen meggyőződnék magam is – jelentette ki Nick, a

tekintetét Isabelen nyugtatva. – De előtte, ha jól tudom, még táncolunk egyet.

Amikor röviddel később felálltak az asztaltól, hogy a bálterembe induljanak, Isabel telve volt izgatott várakozással.

Nick hátrahúzta a székét, és amikor Isabel feléje fordult, látta, hogy a férfi töprengve nézi. Ingerülten hajtotta le a fejét, és halk köszönömöt motyogott.

A férfi karját nyújtotta, és Isabel alig tette rá a kezét, Nick már bizalmasan felé hajolt.

– Tudnia kell, hogy én teljesen más szavakkal írnám le önt. Isabel érezte, hogy gyorsabban ver a szíve, de igyekezett

könnyedén felelni. – Úgy értve, hogy nem azt mondaná, hogy „nem ronda”? A férfi nem reagált rögtön, de nem is mosolygott. Isabelnek

hirtelen úgy tűnt, hogy a helyiségben elfogyott a levegő. Lélegzetvisszafojtva várta a válaszát.

– Ön gyönyörű.

A bálteremre szinte rá se lehetett ismerni. Isabel ijedten állt meg a küszöbnél. Délután, miután Lord

Nicholasszal találkozott, arra kérte Jane-t, hogy tegye szabaddá a hatalmas terem egyik sarkát és porolja le a versenyzongorát.

De Jane ennyivel nem elégedett meg. A terem hátsó részét kis tartókon álló gyertyák tarkabarka

egyvelege borította meleg, meghitt fénybe, amihez Jane valószínűleg a Townsend-ház utolsó készleteit fosztotta ki. A táncra kijelölt terület egyik oldalán sezlonok álltak, a másikon egy sor kényelmes kárpitozott szék.

Frissítőkre is gondoltak. Az egyik asztalon egy nagy kristálytálban limonádé állt, egy üveg jó konyak, poharak és egy tál keksz, aminek James azonnal nekiesett.

231

Minden csillogott-villogott, és Isabel azon tűnődött, vajon hány lány segíthetett, hogy az évekig használaton kívül álló termet az esti tánchoz ilyen tökéletes miniatűr bálteremmé alakítsák át.

– De szép! – suttogta önkéntelenül, egy pillanatra megfeledkezve arról, hogy társaságban van.

– Meglepettnek tűnik – állapította meg Nick. – Meg is vagyok lepve – mondta nevetve. – A termet már évek óta

nem használtuk bálteremként. Kevés alkalom kínálkozott arra, hogy bálokat rendezzünk Townsend Parkban… – Hirtelen elhallgatott és legyintett. – Aminek biztosan az az oka, hogy többnyire híján voltunk a táncpartnereknek.

Nick mosolygott, mire ő megint nevetett. Nick mélyen meghajolt előtte.

– Ma este egészen más a helyzet, mylady. Viszonozta a mosolyát. – Örülök, mylord. Egy oldalról nyíló mellékajtón Georgiana lépett a terembe,

lehajtott fejjel, gyors léptekkel, mintha nem akarná, hogy felismerjék, és a legszívesebben újra eltűnne. Isabel csodálkozva nézett rá és már meg akarta kérdezni, hogy történt-e valami, különben miért akarná a nevelőnője megkockáztatni, hogy Nick meglássa? De akkor Georgiana már a félhomályban álló zongorához menekült, és egy keringőt kezdett játszani.

James leült mellé. Rock meghajolt Lara előtt, és felkérte táncolni. Lara nem kérette magát sokáig, és már repültek is a zenére. Isabel vegyes érzésekkel nézte őket, látta Lara gyertyafényben csillogó, kék selyemruháját, de nem tudott kettejük kapcsolatán töprengeni, Nick közelsége miatt ugyanis nem igazán tudott gondolkodni.

Miután már úgy tűnt, hogy egy örökkévalóság óta vár, a férfi végre megjutalmazta azzal, hogy megszólalt.

– Isabel… – szólalt meg egy halk, mély hang mellette. – Hm? – Minden erőfeszítésére szükség volt, hogy a hangja

csupán udvarias érdeklődést tükrözzön. A férfi szavaiban érezni lehetett a mosolyt, amikor megkérdezte.

232

– Szeretne táncolni? – Igen, kérem – felelte a suttogásnál alig hangosabban. És szinte azonnal a férfi karjában suhant a muzsikára. – James nevelőnője nagyszerűen játszik. – A Minerva-ház bővelkedik a tehetségekben, mylord – felelte

Isabel, de nem akart beszélni a lányról. Nem akart rejtőzködni, hazudni a férfinak. Most nem, a karjában. – Ön is kiválóan táncol.

A férfi udvarias biccentéssel fogadta bókját. Egy gyertyatartó mellett megfordította, és magabiztosan vezette tovább.

– Miért mondta, hogy nem tud táncolni? – Mert… mert soha nem szoktam. – A férfi újra megpördítette, ő

pedig behunyta a szemét, hogy teljesen átadja magát a zenének, a folyó, lebegő mozdulatoknak, az erős kéznek, amely olyan eleganciával, biztonsággal vezette.

– Pedig kellene. Olyan az alakja, mint aki táncra született. – Halkan, érzékien suttogott a fülébe, és Isabel a tudatában volt, hogy túl közel vonta magához és helyre kellene utasítania.

De képtelen lett volna ilyesmire. És tulajdonképpen nem is akarta. Amikor egy pörgés után kinyitotta a szemét, az ajtó előtt találta

magát, ahol Georgiana bejött, és amely egy résnyire nyitva maradt. Kíváncsi arcok kukucskáltak befelé: Gwen, Jane és Kate követte onnan a bálteremben zajló eseményeket. Isabel meglepetésében elnevette magát.

Nick kérdőn nézett rá. – Mi történt? – Ne forduljon meg, mylord, de úgy tűnik, hogy közönségünk

van. – Jaj! – vigyorgott a férfi. – Ezek a nők olyan kíváncsiak! – Javukra szóljon, hogy törekednek a diszkrécióra. – Akkor ebben a tekintetben jobbak, mint a családom egyes

nőtagjai. Amikor ezt mondta, a hangjába finom gúny és csodálat is vegyült,

ami Isabelt kíváncsivá tette.

233

– Meséljen a családjáról! Nick egy picit eltöprengett, és csak utána szólalt meg. – Juliana, a féltestvérem olasz és pontosan megfelel az olasz

nőkről szőtt elképzeléseknek. Önfejű, lobbanékony, és hajlamos arra, hogy a legrosszabbat mondja a legrosszabb pillanatban.

A hangjában érezhető derűt Isabel ellenállhatatlannak találta. Bárcsak végigbeszélné az egész estét!

– Ez érdekesen hangzik. A férfi selymán mosolygott. – Pompásan megértenék egymást. Juliana sincs oda Londonért.

Különösen visszataszítónak találja a felcicomázott hölgyeket és a piperkőc úriembereket. Utóbbi nem könnyíti meg éppenséggel, hogy férjet találjunk neki. De ez legyen Gabriel gondja.

Isabel mosolygott. – Csupa előnye van, ha valaki csak másodszülött, ugye? – Bizony. – És a sógornője? – Callie-t ön teljesen levenné a lábáról. Isabel hitetlenkedve nevetett. – Alig hiszem, hogy Ralston márkinőt levenné a lábáról egy

yorkshire-i kis vidéki liba, aki szeret nadrágban járni, mert az praktikus, háztetőkön kószál, és fél életét olyan nők között töltötte, akik mindenféle illetlen dolgot engednek meg maguknak.

Nick vigyorgott. – Pontosan ezért lenne annyira oda önért! Isabel a szemébe nézett. – Ezt nem hiszem el. Ön csak kinevet. – Egyszer majd eljön velem Londonba, Isabel, és akkor a bátyám

és a sógornőm majd meggyőzik önt. Olyan ígéret volt a szavaiban, ami melegséggel töltötte el, hogy

egy nap együtt lesz vele Londonban, sőt, még a családját is megismerheti…

Bárcsak igaz lenne!

234

Milyen különös, hogy itt, a gyertyafényben, a keringő varázslatos zenéjét hallgatva, egy erős, csodálatos férfi karjában másra sem vágyott jobban, mint hogy mindez igaz legyen. Hogy egyszer eljöjjön majd az idő, amikor ők együtt lesznek, mint egy pár. Hogy olyan élete legyen, ami a szavai alapján felsejlett előtte. Miközben elveszett a zenében, a tánc lebegésében és a karjában, amely olyan melegen és biztonságosan tartotta, mert újra álmodozni, pedig az álmait már hosszú ideje nagyon mélyen eltemette magában.

Az álmot, hogy ezt, élete első keringőjét egy olyan férfival fogja táncolni, aki gondoskodik majd róla, megvédi, osztozik vele örömben-bánatban és igen, szeretni fogja őt.

Behunyta a szemét, hagyta, hogy a zene magával ragadja, érezte a férfi meleg kezét, amely kesztyű nélkül nyugodott a derekán, érezte izmos combját, amikor egymáshoz értek, miközben a tánc végtelennek tűnő körforgásában a teremben suhantak. Amikor egy idő után felnézett, látta, hogy a férfi figyelmes tekintete rá irányul.

– Élvezi a táncot, Isabel? Most bizonyára kelletnie kellene magát, kokettálnia kellene. Ha a

férfi Londonban lenne, akkor a partnernője most biztos egy briliáns, szellemes replikával rukkolna elő. Ezt ő nem tudta nyújtani.

– Nagyon – felelte egyszerűen. – Ez jó. Megérdemli, hogy végre élvezze az életet. Túl keményen

bánik magával. Zavarba jött, és elvonta a tekintetét. Hogy lehet, hogy annyira jól

átlát rajta? Úgy tűnt, hogy szinte jobban ismeri, mint ő saját magát. És mindezt ilyen rövid idő után?

– Miért? – kérdezte olyan halkan, hogy a kérdése szinte csak egy fuvallat volt Isabel halántékán. – Miért tagadja meg az élet örömeit magától?

Isabel behunyta a szemét és a fejét rázta. – Én… nem… ez nem így van. – Dehogynem, szépségem. Pontosan így van. – Még szorosabban

magához vonta, testének melegétől teljesen összezavarodtak a

235

gondolatai. – Miért nem táncol, nevet és örül az életnek? Miért nem valósítja meg az álmait?

Igen, végül is miért nem? – Az álmok olyan kislányoknak valók, akiknek nincsenek más

gondjaik – felelte, de a szavait a legszívesebben azonnal vissza is vonta volna.

– Butaság. Mindenkinek vannak álmai. Isabel kinyitotta a szemét, és a pillantása találkozott a férfi

sugárzó kék szemével. – Önnek is vannak álmai? – Még nekem is. – Miről álmodik? – suttogta olyan halkan, hogy szinte csak lehelte

a szavakat. A férfi nem töprengett sokáig. – Ma éjjel biztosan önről fogok álmodni. Szavait bolondozásként, évődésként is felfoghatta volna. De

hallotta benne az ígéretet. Hinni akart neki, semmit nem kívánt jobban, mint hogy igaz legyen az, amit mond.

– Árulja el nekem, hogy miről álmodik, Isabel! – Arról álmodom, hogy James iskolába jár és a lányok

biztonságban vannak. Olyan tetőről álmodom, amely nem szakad be, és egy kimeríthetetlen gyertyakészletről.

A férfi felnevetett. – De, Isabel, kérem, ne legyen már ennyire földhözragadt! Most

az ön álmairól van szó, nem másokéról. Ön miről álmodik? Magának mit kíván?

Egy ideig semmi nem jutott az eszébe. Mikor gondolkodott el utoljára a saját kívánságairól?

Aztán mosolyogva felnézett rá. – Szívesen táncolnék gyakrabban. A férfi sugárzó mosollyal nézett rá.. – Ebben örömmel állok szolgálatára, mylady. – És már pörgette is

újra a zene ritmusára, keresztül a termen. A körben felvillanó gyertyák fénye azt az illúziót keltette, mintha csillagfényben

236

táncolnának. A pillanat olyan szép volt, olyan varázsos, hogy azt is hihette volna, hogy minden kívánsága teljesül, csak hangosan ki kell mondania őket.

Amit persze nem mert. – Miről álmodik még? – kérdezte a férfi egy idő után. – Nem is tudom. Nick felvonta a szemöldökét. – Semmi másról? Boldog így, kívánságok nélkül? – Nem, de nem akarom, hogy önzőnek tartsanak – suttogta. Nick elkapta a tekintetét és áthatóan nézett rá. Hirtelen megállt, és

ahogy Isabel a táncból felocsúdott, látta, hogy a terem legtávolabbi végében állnak, a sezlonoknál.

– Önző? Kínjában az állán lévő gödröt bámulva bólintott. A férfi halkan fújtatott egyet, amibe hitetlenkedő nevetés vegyült. – Isabel, egész életemben nem találkoztam még olyan emberrel,

aki annyira önzetlen lett volna, mint ön. Isabel némán rázta a fejét. – Hogy jut ilyesmi az eszébe? Isabel hallgatott, félt a választól. De erősebb volt benne a kívánság, hogy kiöntse neki a szívét. Tekintetét továbbra is az állára szögezve belefogott: – Ennek… ennek már több éve. Az apám… lehetőséget adott

nekem arra, hogy mindent helyrehozzak: megmentsem a házat, a grófi becsületet, mindent. – Még soha senkinek nem beszélt erről. – Nem kellett volna mást tennem, csak Londonba menni és hagyni, hogy férjhez adjon.

– Hány éves volt? – A férfi hangja olyan hidegen csengett, hogy Isabel fázott tőle. Lehet, hogy ő is elítéli, mint ahogy az anyja tette?

– Tizenhét. – De ön ellenállt. Könnyek szorították össze a torkát és némán bólintott. – Nem akartam… nem akartam olyan házasságot, mint az anyámé

– folytatta végül. – Nem akartam egy olyan férfinak odaadni az

237

életemet, aki nem szeret engem… nem akartam fél ember lenni. Tiltakoztam, és az apám egyedül ment Londonba. Soha nem tért vissza. Az anyám… az anyám nem sokkal ezután meghalt. Engem hibáztatott azért, hogy az apám elhagyott bennünket.

Nick rezzenéstelenül hallgatott. Nem kellett volna elmondania neki. – Sajnálom, hogy csalódást okoztam. Amikor hallotta, hogy a férfi mély levegőt vesz, lopva ránézett. Nick megfogta az állát és kényszerítette arra, hogy a szemébe

nézzen. A szemében annyi érzés csillogott, annyi szenvedély, hogy elállt tőle a lélegzete.

– Nem csalódtam, kedvesem – suttogta olyan halkan, hogy inkább érezte, mint hallotta a szavait. – Borzasztó dühös vagyok. – Kissé még jobban a sötétbe terelte, ahol védve voltak a tekintetektől. Kezébe fogta az arcát. Isabel érezte, hogy a férfi ujjai remegnek. – Azt kívánom, bárcsak itt lehettem volna. Bárcsak…

Amikor Isabel behunyta a szemét, elhallgatott. Én is azt kívánom, bárcsak itt lettél volna velem. A férfi megsimította a nyakát, gyengéden ott, ahol vadul lüktetett

az ér. Nem akart többet a múltra gondolni. Most nem. Most nem,

amikor ilyen közel van hozzá a férfi. – Azt kívánom, hogy csókoljon meg. Őszinte vallomása mindkettejüket meglepte. A férfi hangja suttogásba ment át. – Jaj, Isabel… bárcsak máshol lennénk, nem itt… – Tudom – felelte halkan. – Tényleg tudod? Tudod, hogy nagyon akarlak? Nem mert ránézni, úgy felelt. – Igen – suttogta. – Honnan tudod? – A férfi nem tágított. Hüvelykujjával a

csuklóját simogatta, és érintésével annyira elkábította, hogy a vér már a fülében dübörgött.

238

A férfi elsuttogott szavai, amelyek olyan érzékiek, csábítóak voltak, felbátorították, és felnézett. Nick szeme sötéten csillogott és Isabel pontosan tudta, hogy mire gondol.

– Mert én is pontosan annyira akarom. A férfi elégedetten morgott egyet. Mély torokhangja Isabelt olyan

vággyal töltötte el, hogy hirtelen el akart fordulni, de a férfi továbbra is gyengéden tartotta az állát és nem engedte el.

– Nem, szépségem, nézz csak rám! Hogyan állhatna ellen egy ilyen sürgető kívánságnak? – Nem vagyok tökéletes. Nem tudom megígérni neked, hogy soha

nem fogok olyat tenni, amivel megbánthatlak. – Egy pillanatra elhallgatott, az arcán a heg szinte világított barna bőrén. – De mindent meg fogok tenni, amit csak tudok, hogy megvédjelek téged, Jamest és a lányokat.

Isabel lélegzet-visszafojtva várta, hogy folytassa. – Azt hiszem, hogy át kellene gondolnod az öcséd tervét.

239

14. fejezet

Hatodik lecke

e dőljön hátra akkor sem, ha biztosította a kiszemelt úr figyelmét!

Egy lord leterítéséhez kitartásra van szüksége, drága Olvasónk! Aki bátortalan, vagy híján van az eltökéltségnek, az nem éri el a célját. Ha kiszemelte magának nemes lovagját, ő pedig szintén felismerte önben bájos menyecskéjét, akkor kitartással kell tovább dolgozni, hisz egy állandóan csöpögő vízcsepp is képes lyukat vájni a sziklába.

Álljon ellen a henyélés kísértésének! Még korai a babérjain csücsülni!

Soha ne feledkezzen meg arról, hogy egy csatában mindig az utolsó húzások döntenek a győzelemről vagy éppen a vereségről. Eltökéltség, határozottság és kitartás nélkül nincs győzelem!

Gyöngyök és pelerinek 1823. június

sabel egy nagy rézkádban fürdött. A forró gőzben kipirosodott a bőre, hajfürtjei begöndörödtek, és éppen megráncosodott

N

I

240

ujjbegyeit nézegette szórakozottan az egyik kezén. – Azt mondta, hogy gyönyörű vagyok. Lara Isabel ágyán feküdt, és sugárzó mosollyal reagált: – És feleségül is akar venni! Szavai idegessé tették Isabelt. – Nem, csak annyit mondott, hogy át kellene gondolnom James

tervét. – De ezt úgy értette, hogy feleségül mész-e hozzá vagy sem. – Az igaz, de ez még messze nem jelenti azt, hogy feleségül

szeretne venni. Valószínűleg csak együtt érez vele és meg akarja menteni. – Isabel, biztos vagyok benne, hogy ez pontosan azt jelenti –

mondta Lara ingerülten. – Nem. Ez csak annyit jelent, hogy fontolóra kellene vennem a

házasságot. De nem szükségszerűen vele. – Isabel, ne játszd a korlátoltat! A megjegyzésével egyértelműen a

vele való házasságra célzott. – Ezt te mégis honnan tudod ilyen biztosan? Senki sem tudhatja. – Tudom és kész! És azt is megmondom neked, hogy miért: mert

itt már két éve nem láttunk házasulandó férfit! Mégis rajta kívül kihez kellene feleségül menned, ha nem hozzá? És… az sem kerülte el a figyelmemet, ahogy rád néz. Vagy ahogy táncoltatok. Ő téged akar.

– Nagyon is lehetséges, hogy akar engem – szólt Isabel duzzogva –, de azt már kétlem, hogy feleségül is akar venni.

Lara felkönyökölt, és figyelmesen nézett unokanővérére. Érezhető sértődöttséggel a hangjában szólalt meg:

– De miért nem? Hiszen te vagy az ideális menyasszonyjelölt az ő számára. A rossz nyelvek még azt is mondhatnák, hogy rangon alul kötnél házasságot, ha megelégednél egy márki másodszülött fiával.

Isabel ezen elnevette magát.

241

– Ha nem a Lottólord lánya lennék, akkor még akár így is lehetne. Így viszont az a helyzet, hogy Lord Nicholas nálam messze jobb partit érdemelne.

– Butaság! – csattant fel Lara feldúltan. – Szép vagy, okos, szórakoztató, talpraesett… – sorolta az ujjain számolva. – Bármelyik úriember szerencsésnek mondhatná magát, ha megkaphatna téged.

Isabel kényszeredetten mosolygott. – Köszönöm, Lara. Unokahúga a homlokát ráncolta. – Ez nem bók, hanem tény. Tisztában kellene lenned azzal, hogy

egy olyan férfinak, mint ő, eszébe sem jutna, hogy feleségül vegyen, ha közömbös lennél a számára.

Köszönöm, Lara. Isabel szótlanul hátrahajtotta a fejét, és behunyta a szemét. Tegnap még a gondolat is idegessé tette volna, hogy esetleg nem

közömbös Lord Nicholas számára. Mindent megtett volna, hogy kerülje a társaságát, hogy ne keltsen benne jó benyomást, és ne alakuljanak ki benne mélyebb érzelmek iránta. De most már az nyugtalanította, hogy a férfi iránta táplált érzései ellentmondásosak lehetnek.

Hogy lehet, hogy ő is gyengéd érzéseket kezdett táplálni iránta? Mit tett vele, hogy mindössze két nap leforgása alatt már nem tudta kiűzni a fejéből? Hogy azt mérlegelte, megbízzon-e benne, ebben a tulajdonképpen vadidegen férfiban? Hiszen nem tud róla semmit.

Semmit. Csak azt, hogy milyen érzéseket keltett benne. Sóhajtott. Nem örült ezeknek az érzéseknek. Nem tetszett neki,

hogy a szavaitól hevesen kezd dobogni a szíve, hogy galád mosolyától parázslani kezd a bőre, hogy nyílt, őszinte tekintete arra csábítja, hogy mindent elmondjon neki és beengedje a világába. Feltárja előtte a múltját, jelenét és minden titkát.

És most házasságra csábította. Isabelnek ez volt az első alkalom az életében, hogy ezt a lehetőséget egyáltalán fontolóra vette, mert úgy tűnt neki, hogy a férfi házasságról szőtt elképzelésének semmi

242

köze ahhoz, amit ő a múltban látott: csapdákat, hatalmi játszmákat és harcot a túlélésért.

Ha feleségül menne Nickhez, akkor a házasságukban semmi ilyesmi nem lenne.

Hirtelen egyáltalán nem tűnt olyan rossz ötletnek, hogy hozzámenjen.

Csak sajnos… – Nem kérte meg a kezem. Lara a szemét forgatta. – Dehogynem! – Nem. Még nem mondta ki a megfelelő szavakat. – Milyen szavakat? Isabel maga elé meredt, nézte, ahogy elmerül a vízben, a víz

felszínén csillogó gyertyafényt, amely úgy táncolt, mint a csillagok fénye, és a báltermi estére emlékeztette, a keringőjükre… és arra, hogy megvallotta neki az érzéseit.

– Nem mondta, hogy gyere hozzám feleségül, Isabel! – Ez már szőrszálhasogatás – legyintett Lara. – De akkor se mondta! – Hajjaj! – sóhajtott Lara, és nagyon alaposan szemügyre vette

Isabelt a félhomályos szobában. Isabel felé fordult. – Mit jajongsz? – Most már értem… – Mit értesz? – Te szerelmes vagy! Isabel mélyebbre merült a kádban. – Nem vagyok az. – De, az vagy! – kiáltott fel Lara diadalittasan. – Szerelmes vagy

Lord Nicholasba! – Lara, hiszen csak három napja ismerem! – Na és? Három nap is elég, ha belegondolunk, mi volt tegnap

este, aztán a vacsora, no meg a tánc… – vélekedett Lara, mintha a romantikus ügyek nagy szakértője lenne.

243

– De mégis honnan veszed, hogy elég? – Tudom és kész. Pontosan úgy, ahogy azt is, hogy szerelmes

vagy Lord Nicholas St. Johnba. – Hálás lennék, ha nem szajkóznád ezt állandóan – dünnyögte

Isabel. – De hogy történt? – Nem tudom! – kiáltott fel Isabel, és a kezével eltakarta az arcát.

– Hiszen nem is ismerem! – Nekem úgy tűnik, hogy már egészen jól megismerted – ugratta

Lara. Isabel ránézett. – Ez nem vicces. Ez szörnyű. – Miért? Hiszen feleségül akar venni! – Amire egyetlen értelmes oka sincsen. – Egy házasságnak lehet egyáltalán ésszerű oka? – kérdezte Lara

tűnődve. – Hát persze hogy lehet! – kiáltott fel Isabel. – Elvehetne a

pénzem miatt, a földjeim miatt, azért, hogy megfeleljen a társadalmi előírásoknak vagy tiszteletet vívjon ki mások körében. De ha engem vesz feleségül… ahhoz más okok kellenek a részéről, mert én mindezeket garantáltan nem tudom nyújtani a számára.

– Ó, Isabel! – vihogott Lara. – Ezen tényleg nincs mit nevetni. Kivéve, ha az embernek

akasztófahumora van. – Jaj, azért ne ess túlzásba! Te tényleg nem örülsz egyáltalán?

Legalább egy icipicit nem találod csábítónak a lehetőséget, hogy Lord Nicholas St. John felesége legyél?

Isabel sóhajtott, és a plafont bámulta. Huszonnégy éven keresztül azt beszélte be magának, hogy soha

nem fog férjhez menni. Hogy nem akar gyerekeket és nem akar egy férfi függeléke lenni. Tudta, hogyan képzeli el a jövőjét: meg akarta menteni a birtokot, segíteni akart Jamesnek, hogy helyreállítsa a jó hírét, meg akarta tartani a Minerva-házat, és abban a megnyugtató

244

tudatban akart megöregedni, hogy a maga részével hozzájárult ahhoz, hogy egy kicsivel jobb legyen a világ.

Eddig tökéletesen elégedett is volt az életével. Többnyire. És most… hirtelen minden a feje tetejére állt. Minden, ami eddig

jónak, helyesnek, biztosnak tűnt az életében, a háttérbe szorult. Vagy talán mindig is másról álmodott? Házasságról, gyerekekről,

keringőzésről, szerelemről? Igen. Ha teljesen őszinte magához, akkor igen. Amikor éjjelente ébren

forgolódott az ágyában, mert aggódott a jövő miatt, James, a lányok és maga miatt is, akkor gyakran átadta magát a képzeletének.

Titokban arról álmodott, hogy Londonban van, a bálteremben brillírozik, válogat az őt felkérő férfiak között, kilovagol a Hyde parkba, udvarolnak neki, és talál egy olyan férfit, aki mindenben támogatja. Aki valódi társa és védelmezője.

De ezekből az álmokból soha nem valósult meg semmi. Mindez elérhetetlennek tűnt. Egészen mostanáig. Most szinte egy karnyújtásnyira került. Csak bíznia kellene benne, hogy az álmai megvalósulnak. Hogy szereti. Szerelem. Milyen furcsának tűnik most ez a szó! Gyerekként rózsaszínű

álom volt, később, amikor látta, hogy mit tett az anyjával, merő borzalmat jelentett.

Nem. Jobb neki, ha nem szereti. De… – Kedvelem őt – mondta végül olyan halkan, hogy alig lehetett

hallani. De Lara meghallotta. – Tudom. – Soha nem gondoltam volna, hogy ez egyszer megtörténik velem.

245

– Tudom – bólintott az unokahúga. És most attól rettegek, hogy mi jön ezután. – Elég aggasztó. – Ezt is tudom – szólt Lara mosolyogva. Isabel felvonta a szemöldökét. – Honnan? – Nekem a barátja szimpatikus. – Ez nem lehet igaz! – Isabel olyan gyorsan ült fel, hogy a víz

kifolyt a kád szélén. – Tudtam! Úgy tűnik, hogy ő is hasonlóképpen érez irántad. De hogy…?

– Nem tudom. Először megmutattam neki a szobrokat, aztán elkísértem őt az istállóhoz, hogy megetessük a lovakat, aztán… aztán… – Lehajtotta a fejét.

– Aztán úgy tűnik, hogy olyasmit tett, amit nem kellett volna megtennie.

– Isabel! – háborodott fel Lara, de az arca árulkodóan égett. – Megcsókoltad! – kiáltott Isabel diadalittasan. – Pont te mondod!? Isabel nevetett. – Hát igen, igazad van. – Érdekes, hogy… milyen kellemes dolgok ezek. – Csókolózni? Nem tudom, hogy kellemesnek nevezném-e.

Inkább összezavar, nyugtalanít és annyira, de annyira… – Csodálatos. Isabel mosolygott. – Pontosan. – Mi aztán jó kis firmák vagyunk! – szólt Lara vigyorogva. – Évekig nem láttunk egy férfit se, aztán rögtön rávetjük

magunkat az első kettőre, akik az utunkba kerülnek. – Nem ők voltak az elsők. Elfeledkeztél Mr. Aspertonról. Isabel a szikár, kígyószerű férfira gondolt, és beleborzongott. – Bevallom, nem volt könnyű, de vele még éppen ellen tudtam

állni a kísértésnek. Lara a hasára fordult és felkönyökölt.

246

– És beadod a derekadat Lord Nicholasnak? Isabel kiszállt a kádból, egy hosszú törülközőbe bugyolálta magát,

aztán Lara mellé ült az ágyra. Elgondolkodott a kérdésen. A férfi választ kínált minden

problémájára, jóképű, intelligens, szórakoztató, szeretetre méltó válasz volt. Nem kellett sokáig törnie a fejét.

– Igen. Ha megkéri a kezem, akkor igent mondok. Mindannyiunknak ő lesz a legjobb.

Alig mondta ki, már tudta, hogy hazugság volt. Még ha szívesen is hitte volna, hogy csupán a Minerva-ház javát akarja szolgálni, a szíve mélyén tudta, hogy maga miatt tenné, minden kockázat, minden veszély ellenére, ami ezzel járt, hogy egy olyan férfival köti össze az életét, akit olyan könnyen tudna szeretni.

És mivel tudná szeretni, ezért éppen olyan könnyen… Nem. Nem fogja ugyanazokat a hibákat elkövetni, mint az anyja. Nick pedig nem olyan, mint az apja volt. Őszinte, egyenes,

barátságos, jószívű. Úgy tűnt, hogy azon kevés férfiak közé tartozik, akik állják a szavukat, és megtartják az ígéreteiket.

Ami egyben mindent sokkal egyszerűbbé tett. Ha férjhez megy hozzá, akkor úgy lenne jó, ha az ő feltételei

szerint történne a házasságkötés. Igen, kedvelné, becsülné, tisztelné. Egészen biztosan értékelné a társaságát, a szellemességét és a kábító érintéseit; mert kábítóak voltak. Annyira, hogy teljesen elvesztette tőlük a józan eszét.

De nem lenne szerelmes belé. Mosolyogva fordult Larához. – Talán egyáltalán nem is lenne olyan rossz.

Yorkshire-ben az eső mindig olyan hirtelen állt el, ahogy elkezdődött. Nem fokozatosan, nem volt finom, nedves köd, amely átmenetet jelentett volna a kopogó esőcseppek és a szép idő között. Az időjárás olyan hirtelen változott meg, mintha valaki elfújt volna

247

egy gyertyát. Az előbb még az eső és a szél korbácsolta a házat, aztán hirtelen néma csend lett.

Miután az eső három napig folyamatosan verte az ablakokat, a csend fülsiketítőnek tűnt.

Nick felnézett a kártyáiról és Rock pillantásával találkozott. – Végre. Nick vigyorgott. – A pácolt disznóra vágysz? – Dehogy – szólt a barátja. – Csak már unalmas téged ebben a

kifakult zakóban látni. – Tett, és amikor Nick észrevette, hogy vesztésre áll, a kártyáját az asztalra dobta. Rock besöpörte a nyereményét. – Annyi év után az ember azt hihetné, hogy egyszer csak eleged lesz abból, hogy mindig veszítesz ellenem…

Nick hátradőlt és ivott egy korty konyakot. Töprengve nézett a barátjára, aztán kijelentette.

– Feleségül veszem. Rock keverni kezdte a kártyákat. – Valóban? – Szüksége van rám. – Ez nem a legjobb ok arra, hogy feleségül vegyél egy lányt, Nick.

Főként, ha ezzel egy egész háznyi menekült nőt veszel a nyakadba! Nick az óriást mustrálta. – Egyáltalán nincsenek olyan sokan. És nem hiszem, hogy bármi

rosszban sántikálna. Vagy te másképp látod? – Nem. – Akkor mi a baj? – Azt hittem, hogy a házasság nem fontos neked. Nick tudta, mire gondol a barátja. Tucatszor, ha nem százszor

beszélt erről neki az évek során, ráadásul mély meggyőződéssel, mert még soha nem tapasztalta meg, hogy egy házasság sikeres vagy boldog lett volna. Soha nem is találkozott olyan nővel, aki miatt azt hitte volna, hogy vele megvalósulhatna a kivétel a szabály alól. Nem kellett egy nővel csak azért összekötnie az életét, hogy jó partit

248

csináljon. Nem volt szüksége sem előnyös kapcsolatokra, sem az arisztokrata lányok vagyonára, mert ezekkel maga is rendelkezett.

De egy élettárs ellen nem volt kifogása. Egy olyan nő ellen, akivel élvezetet, boldogságot lelnének

egymásban. Hihetetlen boldogságot. Igen, Isabellel a házasság ideális lehetne. – Meggondoltam magam. Jólesik elképzelnem, hogy összeállunk. – Összeálltok? Előtte azért ezt inkább másképp fogalmazd meg. –

Rock a homlokát ráncolta. – És mi történik, ha rájön, hogy azért jöttél ide, hogy az egyik lány nyomára bukkanj? – Erre Nick nem válaszolt, ugyanis ez pontosan az a kérdés volt, amit két napja próbált elfojtani magában. Rock osztott, Nick szórakozottan nézte a lapját. – Vedd el azért feleségül, hogy hozzájuss a gyűjteményéhez. Vagy, mert le akarsz vele feküdni. De ne azért vedd feleségül, mert szüksége van rád.

– A gyűjtemény miatt nem kell feleségül vennem, azt megveszem tőle. És abban sem vagyok biztos, hogy egyáltalán szüksége van rám.

– Azt viszont nem tagadod, hogy az ágyadba akarod vinni. Nick intett Rocknak, hogy adjon neki még egy kártyát.

Természetes, hogy az ágyába akarta vinni. Annyira vágyott rá, mint korábban soha senkire. Azután, hogy a szoborteremben, a karjában tartva a nő olyan szabadon, gátlások nélkül adta át magát a szenvedélynek, valódi kínszenvedésnek érezte, hogy vele táncoljon. Minden önuralmára szükség volt, hogy ne csókolja meg a bálterem eldugott sarkában, miután Isabel bevallotta neki, hogy ő is akarja őt. És miután nyugovóra tért, értelemszerűen egyedül, kényszerítenie kellett magát arra, hogy ne menjen utána és ne mutasson meg neki minden elképzelhető örömöt.

Kínlódva fészkelődött a székén, és úgy tett, mintha nem látná Rock mindentudó vigyorát.

– Gondold végig, hogy mit akarsz – mondta, és egy érmét dobott az asztalra. Rock húzott, megfordított egy kártyát, és halkan káromkodott. Most Nick volt az, aki vigyorgott.

249

– Mit is mondtál az imént arról, hogy állandóan veszítek ellened? – Aki peches a játékban, szerencsés a szerelemben – felelte Rock

lakonikusan. Ezúttal Nick keverte meg a kártyákat, Rock pedig folytatta. – A lánynak nincs szüksége rád. Pénzre van szüksége. Egyszerűen vedd meg a gyűjteményét.

– Többre van szüksége, mint pénzre. – Rövid szünetet tartott. – Tulajdonképpen egyáltalán nem akarja eladni a gyűjteményét.

– Akkor mégis mi az ördögöt csinálunk itt? – hőbörgött Rock. – Arra vártunk, hogy elálljon az eső. – Nick viszonozta barátja

sötét pillantását. – Úgy tűnik, hogy te is pompásan szórakozol, kiolvastál pár lányregényt és mellette még megfosztottál egy kisebb vagyontól. Mi ez a hirtelen hangulatváltozás?

Rock újra töltött magának konyakot. – Á, semmi! Csak el akarok tűnni innen. – Valami baj van Larával? – Neked még mindig Miss Caldwell – brummogta Rock. – Ó, bocsánat! Valami baj van Miss Caldwell-lel? Úgy tűnt, hogy

ti teljesen egy húron pendültök. – Ekkor mintha valami derengett volna neki. – Ja…

Rock éles tekintettel nézett rá. – Mégis mit akarsz mondani? – Úgy tűnik, hogy nem csak nekem van egy kis problémám a

szebbik nemmel. A te problémád is olyan lehangoló, mint az enyém? Rock egy érmét dobott az asztalra. – Ossz inkább! Nick így is tett, és a következő néhány körben hallgattak. Míg

Rock megszólalt: – Csodálatos egy nő. A barátja bólintott. – Egyetértek. – Nem egyszerűen csodálatos. Maga a megtestesült tökély. Ez olyan váratlan volt, hogy Nicknek kis időre szüksége volt,

hogy felfogja szavai értelmét. – Akkor meg hol a probléma?

250

– Nem lehet semmi sem belőle. – De miért nem? Rock sokatmondó pillantást vetett rá. – Nézz rám, Nick! – Azt csinálom. Rock az asztalra dobta a lapjait. – Ő egy úriember lánya. Az ő köreiben – ha nem is az ő szemében

– én barbárnak számítok. – Egy olyan házban él, ahol bántalmazott nőknek nyújtanak

menedéket. Túlzottan nem érezheti úgy, hogy kötelezik a társadalmi előírások, legalábbis nem az általad sejtetett értelemben. – Nick egy pillanatra szünetet tartott. – Becsületesek a szándékaid?

Rock nem bírt tovább ülve maradni. Felugrott, az ablakhoz ment, kinyitotta, és friss, még esőillatú levegőt engedett be.

– Ha bármi is lenne kettőnk között, örökre kiközösítenék őt. – Van rosszabb Yorkshire-nél? – kérdezte Nick szárazon. Rock nem fordult meg. – Ő is ezt vetette fel – szólt halkan. Nick egy ideig nézte a barátját, aztán mellé lépett az ablakhoz. – Kissé eltúlzod a dolgokat! Van jó pár vagyonos és címmel is

rendelkező barátod, akik örömmel néznék a kapcsolatotokat. Rock a fejét rázta. – Ezt kétlem. – Butaság. A szemük se rebbenne. A barátja elfordult az ablaktól és ránézett. – Neked talán nem. De másoknak igen. Ha Londonban egy szép

szőke angol hölggyel szállnék ki a hintóból, vége lenne a barátságnak. Csak a gonosz idegent látnák bennem, aki elrabolja a nőiket.

Nick hallgatva viszonozta a pillantását. Most, hogy jobban belegondolt, felfedezte barátja szavainak az igazságtartalmát. Halkan káromkodott egyet, és vállon ragadta az óriást.

– Fontos neked ez a lány? – Nagyon.

251

– Akkor jó. Mert ez a lényeg. A többiek meg menjenek mind a pokolba.

Rock halványan elmosolyodott. – Könnyű ezt mondani, ha valaki egy márki fia, és egy gróf lányát

akarja feleségül venni. – Még nem mondott igent. – De azt fog. Buta lenne, ha nem tenné. De egyet ígérj meg

nekem: ne azért vedd feleségül, mert azt gondolod, hogy meg kell őt mentened.

Nick tudta, hogy tulajdonképpen mire akar kilyukadni. Isabel alkalmas lenne rá, hogy begyógyítsa azokat a sebeket, amelyeket Alana ejtett rajta? Ki tudja oltani ez a bátor, eredeti angol lány azokat az emlékeket, amelyek a török lány miatt még mindig üldözték?

Egyáltalán nem volt ínyére a két nő egy lapon történő említése. – Kettejüket nem lehet összehasonlítani. – Nem tudom, hogy kibírnád-e, ha még egyszer kudarcot kellene

vallanod, és nem tudnál neki segíteni. – Miért hiszed azt, hogy Isabellel kudarcot vallanék? – Csak azért, mert eddig sem tudtál senkit se megmenteni. Mióta

ismerlek, hiába próbálkoztál. Hosszú hallgatás következett, aztán Nick önironikusan felnevetett. – Csak azóta, amióta ismersz. – Úgy is segíthetsz neki, hogy nem kell egy életre hozzákötnöd

magad. Nick elgondolkodott. Valóban ez volt minden, amit akart, hogy

segítsen Isabelnek? Az is benne volt, ez biztos. Biztonságot akart adni neki, lelki békét, ami együtt jár annak tudatával, hogy a háza megmarad, a lányoknak nem esik bajuk, és az öccséből egy jószívű, jól nevelt gróf válik. Természetesen igaza van Rocknak: mindezt házasság nélkül is el lehet érni. Visszatérhetne Londonba, felkutathatná Densmore-t és rávehetné arra, hogy ruházza át rá a gyámságot. Ahogy Densmore-t ismeri, nem kell sokáig kérlelnie.

De miért nem megy ki akkor a házasság gondolata a fejéből?

252

Mi van ebben a nőben, ami annyira vonzza, annyira összezavarja, hogy minden korábbi meggyőződését feláldozná érte?

Miért akar neki feltétlenül segíteni? Lelki szemei előtt felvillant egy kép Isabelről, szépnek és

gondtalannak látta, boldognak abban a bizonyosságban, hogy nincs mitől tartania. Még soha nem látta őt így. Szépnek és csábítónak már látta, az biztos, szépnek és bátornak, szépnek és az övéi miatt folyton aggódónak, szépnek és a karjaiban odaadónak, de soha nem szépnek és gondtalannak, biztosnak önmagában, a jövőben és benne.

Ez volt az, amit adni akart neki. Bizonyosságot. Talán ez volt a gyengéje: a bajba jutott nők vonzották, segíteni

akart rajtuk. Talán ez a török trauma utóhatása. Talán csak megismétlődik, ami akkor történt. Az is lehet, hogy Isabel elárulja majd, mint ahogy egykor az anyja is tette. De nem hitt ebben. Meglehetősen biztos volt abban, hogy Isabelben és a múltjában szereplő nőkben semmi közös nincsen.

Úgy tűnt, hogy Isabel őszinte és egyenes. Minél tovább gondolkodott rajta, annál jobban kedvelte. Tulajdonképpen nem is a múltjáról van szó. Hanem a jövőjéről. Rockra nézett. – Feleségül fogom venni. Jó páros leszünk. Rock töprengve bólintott, aztán egy ideig csak néztek ki az

ablakon, a sötétségbe. – Előtte azért el kellene mondanod neki az igazságot – szólalt meg

végül. A szavak kettejük közé telepedtek. Nick természetesen tudta,

hogy meg kell neki mondania az igazságot. Már kezdettől fogva tudta. Be kellene vallania neki, hogy kapcsolatban áll Leightonnal, és meg kell mondani azt is, hogy Georgianát kereste. Vállalnia kell, hogy csalódik benne, dühös lesz rá, és kérdéseket fog feltenni.

De titkon azt remélte, meg tudja győzni, hogy jöjjön hozzá feleségül, és csak utána vallana neki kevésbé őszinte dolgairól.

253

Igen, miért is ne? A kísértés nagy volt, hogy örökre magához kösse, és csak aztán

rukkoljon elő a teljes igazsággal. Úgy tűnt, Rock sejti, hogy mi megy végbe benne. – Az lenne a legjobb, ha minél előbb megmondanád neki, még

mielőtt magától rájön. – Tudom. De sem az előbbi, sem az utóbbi nem volt különösebben az ínyére.

254

15. fejezet

ásnap reggel Isabel újra a szoborteremben találkozott Nickkel, aki épp dolgozott.

Reggeli után rögtön a keresésére indult. Magában azzal indokolta meg a sietségét, hogy csupán udvariasságból mielőbb tudatni akarja vele, hogy az út újra járható. Amikor azonban a sugárzó napfényben a jegyzetei fölé hajoló férfit megpillantotta, olyan izgatottságot érzett, amely sejtetni engedte, hogy jövetelének talán más mozgatórugói is vannak.

A férfi gyorsan és határozottan vetette papírra a gondolatait, és Isabel futólag némi féltékenységet is érzett, hogy egy munka ilyen kizárólagosan lekötötte a figyelmét. Látta, hogy egy sötét fürt a homlokába hullott, de a szemüvege váza felfogta. Isabelnek elállt a lélegzete.

Tényleg nagyon jóképű! Ő pedig egy ostoba tökfej. A gondolat kijózanító volt és gyorsan visszahozta a valóságba.

Diszkrét torokköszörüléssel jelezte jelenlétét. Nick felnézett, és figyelmesen szemügyre vette. Isabel a szoknyája előtt összekulcsolta a kezét, csak azért, hogy idegességében ne a szoknyáját kezdje simogatni vagy a haját birizgálni.

– Nem szeretném zavarni önt, csak szólni szerettem volna, hogy Rock elindult Dunscroftba, hogy elhozza a holmijaikat. Megtisztelne bennünket, ha szálláshelyül továbbra is a birtokunkat választaná… mint vendég… amíg… amíg csak óhajtja – dadogta.

M

255

Nick levette a szemüvegét, Isabel nagy sajnálatára. Amikor viselte, akkor rögtön lehetett látni rajta, hogy a jóképű külső mögött milyen okos, becsületes férfi rejlik.

Aztán olyan melegen és szívélyesen mosolygott, hogy teljesen elgyengült. Igen, már tudta, miért értékelte annyira a szemüvegét: távolságot teremtett.

– Ez roppant nagyvonalú ajánlat öntől, Isabel. Köszönöm szépen. Isabel nem tudta, hogy mit mondjon még, és így egy kissé

tanácstalanul ácsorgott a küszöbön. A férfi felvonta a szemöldökét. Látta, hogy ideges. És pompásan

mulatott rajta. – Nem szeretne beljebb jönni? Isabel tett egy bátortalan lépést, mert nagyon is tudatában volt

annak, hogy Nick őt itt tegnap megcsókolta. Pontosabban nem csak megcsókolta.

Talán be kellene csukni az ajtót. Már magától a gondolattól hevesebben vert a szíve. A férfi

biztosan úgy értelmezné ezt, mint felhívást keringőre, hogy ismételjék meg a tegnap délutáni eseményeket.

Csukd már be az ajtót, Isabel! Nem, nem képes rá. Mégis mit gondolna róla? Mit számít ez tulajdonképpen? De nincs túl korán az ilyen jellegű tevékenységekhez? Hiszen éppen csak az imént reggeliztek. Elég volt egy pillantást vetnie a férfi csillogó, kék szemébe, hogy

lássa rajta, hogy pontosan tudja, mi megy végbe benne. Nick kihívóan nézett rá, úgy tűnt, csak arra vár, hogy becsukja az ajtót és elvegye magának azt, ami tegnap óta egyfolytában a fejében járt.

Tett még néhány lépést, az ajtót azonban – nehéz szívvel ugyan – nyitva hagyta. Az egyik szoborra nézve valami ártalmatlan témával próbált indítani.

– Honnan ered érdeklődése az antik szobrok iránt? A férfi kicsit habozott, úgy tűnt, hogy keresi a megfelelő szavakat,

és ez a rövid tétovázás kíváncsivá tette Isabelt.

256

– Mindig is szerettem a szobrokat – szólalt meg végül Nick. – A klasszikus mitológia már az iskolában rabul ejtett. Így kevéssé meglepő talán, hogy később, az európai kontinensen tett utazásaim során nagyon megszerettem az antik kultúrát.

Isabel az egyik talapzatnak dőlt. – Ön beutazta Itáliát és Görögországot? A férfi oldalra nézett. – Olaszországban háború dúlt, ezért utaztam keletre, az Oszmán

Birodalomba, majd még keletebbre. Az orientális művészet semmivel nem összehasonlítható, a kultúrájuk sokkal régebbi, mint a miénk. Elképzelni sem tudja, milyen kincsek, festmények, szobrok, kerámiaedények találhatók ott… Soha nem láttam korábban ehhez foghatót. A testük is művészet, de a szellemük is.

Szavaiban olyan lelkesedés érződött, hogy Isabel megbabonázva hallgatta.

– Hogyhogy? A férfi ránézett, olyan szenvedéllyel, hogy újra hevesebben

dobogott a szíve. – A keleti kultúrákban sok mindent szentként tisztelnek. Aki

zenél, táncol vagy színdarabot ad elő, az az egész lényét beleadja a művészetébe. A kínai harcosok éveket töltenek azzal, hogy megtanulják a harcművészetet. Indiában a tánc szertartás, egy női alak egyetlen mozdulatában benne van a világ kezdete és vége.

Isabelt teljesen megbabonázta a férfi kellemes, lágy hangja. – Ez csodásan hangzik – suttogta. – Így is van. És sokkal érzékibb, mint az a keringő, amit tegnap

este együtt táncoltunk. Isabel nehezen tudta elképzelni, hogy valami érzékibb lehet, mint

az ő keringőjük. A férfi szeme sötéten csillogott, amikor folytatta: – Szeretném megtanítani olyan dolgokra, amiket Indiában

tanultam. Meg is akarom tanulni azokat. – Milyen dolgokra?

257

– Sajnos olyanokra, amelyeket a rendes angol hölgyek nem tanulnának meg.

– Soha nem voltam különösebben jó abban, hogy rendes angol hölgy legyek.

A férfi hallgatott, és Isabel borzasztóan elszégyellte magát. Mégis honnan jöttek ezek a szavak? Most elnézést kellene kérnie?

– Ö… – Ha elnézést akarna kérni, akkor arra szeretném kérni, hogy ne

tegye. Nekem nagyon tetszik ez a nyíltság, Isabel. A nő kereste a pillantásával az övét. A férfi arcán ott volt a

szokásos évődő mosoly. Ő sem tehetett mást, mint hogy rámosolygott, örült az érzésnek,

hogy ezzel a lenyűgöző férfival megoszthatott egy titkot. Többet akart tudni róla, sőt, mindent tudni akart róla.

– Akkor hogyhogy a görög és római szobrok szakértője, ha ideje nagy részét Keleten töltötte?

A férfi egy pillanatig elgondolkodott, majd egyszerűen így felelt: – Csak néhány évet töltöttem Keleten, utána visszatértem

Európába. – Törökországba. Erre nem reagált. – Görögországban regenerálódtam. Több hónap állt a

rendelkezésemre, hogy megismerjem a hellenisztikus művészetet… hogy kicsaljam az antik szobrokból a titkaikat. Végül Róma került sorra, gyakorlatilag útba esett hazafelé Londonba.

Szívesen megtudott volna többet is erről az időszakról, görög- és törökországi utazásairól, de érezte, hogy a férfi most többet nem árulna el magáról. Így újabb témát keresett, amiről éppen ilyen könnyedén és kötetlenül lehetne csevegni, és nem a sötét emlékeket kavarja fel. Tekintete arra a szoborra tévedt, amelyről a férfi jegyzeteket készített, amikor bejött.

– Még mindig Voluptasszal foglalkozik? – Egyszerűen nem tudok tőle elszakadni. – Olyan szép!

258

– Az biztos. – A szoborra mutatott. – Látja a különbséget a többihez képest?

Isabel nézte az istennő arcát, félig lehunyt szemét, kissé nyitott száját. Korábban úgy vélte, hogy ez az álmosság kifejezése, de most már jobban tudta értelmezni az arcán megjelenő érzést. Érezte, hogy a bőre felforrósodik.

– Úgy látom, hogy igen. – A férfi hangja megváltozott, meleg volt, lágy, bizalmas. Jóleső borzongás futott végig a hátán. – De nem csak az arca. A többi szobortól az a gondosság is megkülönbözteti, amellyel a szobrász minden egyes részletét megformálta. Rajta minden összetéveszthetetlenül Voluptas.

A hangja továbbra is szinte hipnotizálta, és amikor a férfi megérintette a sima márványt, alig tudta levenni a pillantását a kezéről.

– A hideg kő telis-tele van szenvedéllyel… itt is érezhető, a nyaka hajlatán, vagy azon, ahogy az állát kissé felemeli, mintha levegőért kapkodna a benne dúló érzések miatt.

Isabel lenyűgözve nézte a férfi napbarnított kezét, ahogy végighúzta ujjbegyét a fehér márvány állon, a nyak vonalán. Így beszélt tovább, miközben érzéki szavait kezének mozdulataival is követte.

– Élvezete abban is kifejezést nyer, ahogy kihúzza magát, ahogy a kezével szórakozottan a haját érinti, ahogy a másik karját a hasa lágy ívén nyugtatja, mintha csillapítani akarná a remegést benne.

Isabel gondolatban önkéntelenül utánozta a szobor mozdulatait. A férfi szavai, a hideg márványon nyugvó keze elég volt ahhoz, hogy a lelke legmélyéig felkavarja. Végül ránézett, tekintete találkozott a csillogó kék szempárral, látta benne a tudást, a szenvedélyt. A férfi pontosan tudta, hogy mit tesz. Elcsábítja.

Isabel csak akkor vett újból mély levegőt, amikor Nick újra a szoborhoz fordult.

– Felfokozott érzéseinek talán legegyértelműbb bizonyítékát ugyanakkor itt láthatjuk – folytatta, megsimította a sima, fehér

259

márványt és átfogta Voluptas egyik mellét. – Teltebb a melle, mint ahogy a római női aktoknál ebben az időben megszokott volt…

Hogy beszélhet ilyen témáról? És hogy marad közben olyan nyugodt és rezzenéstelen?

– Anatómiai szempontból az ábrázolás egészen a részletekbe menően pontos. Finom jelzés a megkeményedett mellbimbó is. – Isabel a köröző hüvelykujjára bámult, és alig tudott ellenállni az impulzusnak, hogy utánozza.

Magán akarta érezni a férfi kezét. Csak most vette észre, hogy visszatartotta a lélegzetét. Halkan,

sóhajtva és alig hallhatóan engedte ki a levegőt. De a férfi hallotta. Odament hozzá, elszakadt Voluptasától, és kereste a pillantását. Szemének mélykékje tele volt ígérettel.

– Folytassam? Isabel tett egy lépést felé, olyan közel lépett hozzá, amennyire

csak tudott, anélkül hogy hozzáért volna. Csak most vette észre, milyen feszes a válla, azt is látta, hogy egy izom megrándul az arcán, és az eddigiek alapján már tudta, hogy ez a rendkívüli önuralom jele nála. Úgy tűnt, hogy a férfi arra vár, hogy ő tegye meg az első lépést.

Ennyit igazán megtehet. Neki sem esett jól, hogy uralkodnia kell magán.

A férfi mellkasára tette a kezét, és lábujjhegyre állt. Amikor válaszolt, alig tudta megmagyarázni, honnan törtek fel belőle a szavak:

– Igen, de ne a szobron. Ezután pedig megcsókolta. Ezzel természetesen kinyilvánította, hogy a férfi vegye el, amit

akar, de a férfi nem mozdult, amikor ő megcsókolta, és nem is érintette meg. Isabel arra a következtetésre jutott, hogy Nick neki akarja átadni az irányítást.

Ami nagyon is tetszett neki. Újonnan felfedezett hatalma annyira mámorossá tette, hogy a

legszívesebben hangosan nevetett volna. De ez azért mégis túl dévajnak tűnt.

260

A nyakánál átkarolta, hozzásimult. A férfi megfogta a csípőjét, szorosan tartotta. Érintése a ruhán keresztül is égette, a vágyba beleszédült. Lassan nyitotta ki a száját, csókban forrtak össze, hagyta, hogy érezze, hogy ő pontosan ezt akarja, azt, hogy itt, a karjában legyen. A nyelvével lassan nyalogatni kezdte az alsó ajkát.

Felfedezte, hogyan lehet egy oroszlánt elszabadítani. A férfi halk sóhaj kíséretében nyílt meg neki és engedte be

szájának sötétségébe. Isabel idegesen riadt vissza, nem merte elvenni, amit kért, de amikor a férfi karjai köréje fonódtak, átkarolta és magához vonta, minden aggodalmáról elfeledkezett. Összeérintették a nyelvüket, kényeztették egymást, játszottak egymással, és a férfi csak hosszú idő után szakította meg a csókot, hogy Isabelt Voluptas lapos talapzatára emelje.

– Várj – szólt Nick, amikor Isabel ott állt fent, és az ajtóhoz ment, hogy becsukja. Amikor visszajött és lassan közeledett, Isabelt a zsákmánya felé lopakodó ragadozóra emlékeztette. Szíve a torkában dobogott, amikor a férfi megállt előtte, és éppen olyan beható tanulmányozásnak vetette alá, mint az imént a szobrot.

A talapzatnak hála, Isabel most egy fejjel magasabb lett, és amikor már nem tudta tovább türtőztetni magát, ujjával a férfi hajába túrt és kissé megemelte az arcát, hogy jobban lássa. A férfi szeme csillogott, úgy tűnt, hogy Isabel pillantására a hege is elhalványul. Isabel egy csókot lehelt rá és a szemöldökére, majd birtokba vette a száját.

Nick a kezével simogatta Isabel testét, érintéseivel bátorította. Végül kiszakította magát a csókból, szájával Isabel fedetlen nyakát csókolta, nyalogatta a bőrét, a fogát az inakhoz érintette, amelyek megfeszültek, amikor a nő a kényeztetést élvezve hátrahajtotta a fejét. A férfi a ruha kivágását feszegette, míg kiszabadította az egyik mellét, ekkor megállt, és csendes csodálattal nézte az ágaskodó bimbót.

– Én kis drága Voluptasom – suttogta. Forró leheletére a bimbó még keményebb lett, míg végül az

ajkával körbefogta, és a nyelvével, fogaival kényeztette a mellét.

261

Isabel felkiáltott a kéjtől, a férfi fejébe kapaszkodott, és elveszett azokban a lehengerlő érzésekben, amelyekkel nyelvének mozgása és szívása eltöltötte. Amikor a férfi végül elszakadt tőle és felemelte a fejét, mindketten nehezen vettek levegőt, és Isabelnek a férfi vállára kellett támaszkodnia, hogy ne veszítse el az egyensúlyát.

– Mielőtt folytatjuk – nyögte ki zihálva a férfi –, beszélnünk kell a házasságunkról.

Isabel nem akarta, hogy most abbahagyja. Nem beszélhetnék meg ezt később?

– Igen – felelte röviden, és a férfi felé nyúlt. Egy kábító csókra magához vonta, amely teljesen elködösítette az

agyát. – Igen? Miről is beszéltek az imént? – Na? A férfi mosolygott. Isabelt a lelke mélyéig megindította, hogy

olyan boldognak, elragadtatottnak tűnt. – Isabel, szerintem össze kellene házasodnunk. Viszonozta a mosolyát. – Igen, szerintem is. – Rendben van. – Egy meghitt csókkal jutalmazta meg, aztán

Isabel karját a feje fölé emelte, és kezét a szobor nyaka köré fonta. A márvány hidegen és simán simult a meztelen hátához. Miután így a kedve szerinti pozícióba került, mellének szentelte a figyelmét.

Isabel felnyögött, amikor a mellbimbóját a fogai közé vette, a nyelvével puhította, majd egyszer csak hideg fuvallatot érzett a szoknyája alatt, és a férfi keze már a combján volt, majdnem ott, ahol vágyta az érintését, de csak majdnem. A férfi felemelte a fejét.

– Mielőbb szeretnéd? Ha nem érinti meg rögtön, abba belepusztul. Kérdésére egy pillanatra kinyitotta a szemét, de a keze, amellyel a

combját oly őrjítően kényeztette, újra elvonta a figyelmét.

262

– Igen, kérlek – sóhajtotta. A férfi egy pillanat alatt kiengedte a bugyogóját, a kezét becsúsztatta a combjai közé és felforrósodott ölét kezdte simogatni.

– Jól van. Már nem tudok sokat várni, hogy itt birtokoljalak. – Én sem – lehelte, amikor a férfi az egyik ujját belé tolta. – Örülök, hogy te is így vagy ezzel. – Az önmagukban ártalmatlan

szavak tűznyalábként vonultak át rajta, amit olyan simogató kényeztetés követett, hogy az minden világos gondolattól megfosztotta. Elengedte a szobrot, és a férfiba kapaszkodott, ő pedig az ölében az ablaknál lévő padhoz vitte, ahol előző nap olyan élvezetben részesítette. Ezúttal csak Isabelt ültette le, ő pedig eléje térdelt a földre.

Isabelt égette a belső tűz, epekedett az érintése után. Éppen ezek az érzések válnak a nők végzetévé. Ez az, ami

romlásba dönti őket. Ellen kell állnia. Ellen kell állni a férfinak. Kinyitotta a szemét és pillantása találkozott a férfi parázsló

tekintetével. – Ne, várj! A férfi ráérősen mozgatta az ujjait benne. – Igen? Isabel megfeszült, mély levegőt vett, és megpróbálta felidézni,

hogy mit is akart mondani. – Csak azt akartam… tudnod kell, hogy én nem szerethetlek téged

szerelemmel. – Nem? – kérdezte a férfi gyanútlanul, és a hüvelykujjával azon a

csodálatos ponton kezdett körözni, amelyet Isabel csak tegnap fedezett fel.

– Azt viszont el tudom képzelni, hogy nagyon tudnálak kedvelni – nyögte.

A férfi erre mélyen, sötéten felnevetett, és felemelte a szoknyáját. – Ezt én is el tudnám képzelni. – Ne, komolyan… én téged soha… – A férfi erre szétnyitotta a

lábát. Felforrósodott bőrét megcsapta a hűvös levegő, és szinte

263

magán érezte a pillantását. – Egy pillanat… micsoda… nem… ezt nem szabad! – Kapkodva összezárta a lábát, kezét is a combjai közé préselte, a szoknyáját rángatta, hogy elrejtőzzön a férfi pillantása elől. Komolyan, csak nem akarhatja őt ott lent megnézni!

– Isabel – szólt a férfi gyengéden, még a neve is kényeztetésnek hangzott a szájából.

Isabel megállt. – Igen? A férfi fölé hajolt, hosszan és bensőségesen csókolta. Amikor újra

elernyedt a karjában, a férfi visszahúzódott, egy utolsó csókot lehelt a szája szögletére és így suttogott.

– Bízz bennem, kedves! Ezután még jobban fogsz kedvelni. Óvatosan széttolta a lábait, hozzáértő, biztos kézzel simogatta a

finom bőrt. Gyengéd, nedves csókot nyomott térde belső oldalára, majd ajka a combja belső oldalán, a finom, fehér bőrön felfelé vándorolt. Isabel annyira zavarba jött attól, hogy a férfi olyan közel van lényének legtitkosabb zugához, hogy eltakarta a szemét. Érezte a férfi ujjait az ölében, a vörösesbarna szőrszálak között, érezte, ahogy játszadozik, simogatja, és beleborzongott.

Végül engedett a kísértésnek, elvette a kezét a szemétől, és a férfi szemébe nézett, amely olyan érzéki, olyan ígéretekkel teli volt.

– Erre vártam. Ne bújj el előlem, szépségem! Egyik ujját mélyebbre csúsztatta. Az érintése felpezsdítette a

vérét. Aztán fölé hajolt, és forró lehelete, szavai korbácsütésként

perzselték vágyakozó húsát. – Milyen szép vagy itt! Minden fel akarok fedezni rajtad,

mindenhol fel akarom kutatni a szenvedélyedet. – Egyik ujjával addig körözött rajta, míg kényeztetésének finom nyomása alatt felkiáltott.

– Tudod, hogy mennyire szeretnélek megízlelni? Isabel szeme hitetlenkedve kitágult. Ez nem lehet… nem, ezt

biztosan nem teszi. De megtette.

264

Száját a testére helyezte, és a teste ettől kezdve már egyedül a férfi akaratának engedelmeskedett. Nyögve túrt a férfi hajába és nem mozdult, nem merte újra eltolni magától, de közelebb húzni se merte.

De a férfi tudta, hogy mit akar. A szájával szerette, úgy, ahogy soha nem is álmodott róla. Nyelve a felforrósodott bőrön vándorolt, nedves ölét nyalogatta, kényeztette olyan finom, köröző mozdulatokkal, hogy nem tudta, meddig fogja még kibírni. A gyönyör egyre magasabbra és magasabbra hágott benne, egyre tágabbra nyitotta, már-már azt hitte, hogy belehal az élvezetbe. Feléje tolta a csípőjét, a férfi örömmel fogadta, megtalálta lényének duzzadt centrumát és nyelvével úgy simogatta, hogy Isabelnek a lélegzete is elállt.

Isabel újra magához vonta, nem akarta, hogy kicsit is alábbhagyjon ez az elképzelhetetlen, különleges érzés, és nem akarta, hogy a férfi, aki ebben a gyönyörben részesíti, kicsit is távolodjon. A mozdulatok gyorsabbak lettek, szinte teljesen elveszítette a tudatát, és végül hangosan kiáltotta a nevét.

Erre a férfi megállt, egy hosszú, elviselhetetlenül hosszú pillanatra. Isabel még jobban hozzásimult, de a férfi erősen fogta, száját, nyelvét csak nyugtatta rajta, de nem mozdította. Isabel elképzelhetetlen kínokat élt át.

– Nick – suttogta –, kérlek, kérlek… ne hagyd abba! Könyörgését a férfi mennyeien jutalmazta, amikor ajkával

körülzárta a kis, megduzzadt bimbót és szívogatta, míg Isabel egyszerűen elveszett az érzésben.

Az érzés olyan lehengerlő volt, hogy alig lehetett kibírni. – Ne… Nick… hagyd inkább abba! De a férfi ügyes, hozzáértő szája kérlelhetetlen volt, még

szorosabban körülzárta, a nyelvével gyorsabban nyalt, mélyebbre hatolt, és végül először egy, majd két ujját is betolta, egyre közelebb csalogatta az ismeretlen szakadékhoz, amely felé rohant, de amelytől éppen annyira tartott, mint amennyire vágyott rá.

És aztán ott volt, a szakadék szélén. Hagyta, hogy a szája, keze, mély, elégedett búgása hajtsa, űzze, és lezuhant, magával ragadta a

265

gyönyör és olyan érzések hulláma, amelyet soha nem tartott volna lehetségesnek. Miközben forgott körülötte a világ, a nevét kiáltotta, és a hajába túrt, belekapaszkodott, mert az érzéseknek ebben az elsöprő viharában ő volt az egyetlen támasza.

Végül visszazuhant a padra, Nick egy hosszúra nyúló, kellemes pillanat után felemelte a fejét, és kereste a pillantását. Isabel a férfi szemében kéjt és szenvedélyt látott tükröződni. Mély levegőt vett, megpróbálta összeszedni magát és rendbe hozni a szoknyáját. A férfi leült mellé, egy csókot lehelt a halántékára, és gyengéden magához vonta.

Isabel szórakozottan a férfi hasára tette a kezét. A férfi felszisszent, és a keze után nyúlt. Isabel ijedten nézett rá.

– Fájt? A férfi ferdén mosolygott. – Épp ellenkezőleg. Isabelben felderengett valami. – Tegyek… tehetek valamit érted? Erre Nick felnevetett és megszorította a kezét. – Másra sem vágyom jobban. – Az ajkához emelte a kezét és

megcsókolta. – De ez nem a megfelelő hely, sem idő. Ugyanakkor nagyon boldog vagyok, hogy beleegyeztél abba, hogy feleségül gyere hozzám, mert nagyon szívesen visszatérnék mielőbb az ajánlatodra.

Isabel elpirult és hirtelen elszégyellte magát amiatt, ahogy megbeszélték a házasságukat.

A férfi arca is bűnbánónak tűnt. – Hiszen nem is kértem meg rendesen a kezed. Isabel a fejét rázta. – Nem is kell. Itt senki nem vár hivatalos lánykérést. – Akkor is. Majd helyrehozom. Isabel lesütötte a szemét. – Nekem nagyon tetszett, ahogy csináltad. A férfi megemelte az állát, hogy lássa, aztán mélyen a szemébe

nézett, mintha keresne valamit. Aztán valahogy kitisztult a pillantása,

266

és olyan gyengéden, szeretetteljesen csókolta meg, hogy Isabel mély boldogságot érzett, hogy mégis ehhez a férfihoz megy hozzá, aki annyira, de annyira könnyűvé tette, hogy megkedvelje őt az ember.

Bárcsak ilyen biztos lehetne abban is, hogy beleszeretni már nem lesz ilyen könnyű…

De a sors megkímélte attól, hogy ezen tovább kelljen rágódnia. Valaki kopogott. Halálra rémülten ugrott fel és igazgatta a ruháját. Szíve a torkában dobogott. Ha egy pillanattal korábban zavarják meg őket…

Az ajtó kinyílt és Lara jött be. – Isabel? Nem látta meg őket azonnal, mert szerencsére a terem hátsó

részében tartózkodtak, jól elbújva a szobrok mögött. Isabel ijedtében a szükségesnél kicsit hangosabban szólalt meg:

– Szerintem ez egy Apolló-ábrázolás, Lord Nicholas. Nick teljes lelki nyugalommal állt fel, lassan megkerülte Isabelt és

szemügyre vette a kérdéses szobrot. – Attól tartok, ön téved, Lady Isabel. Isabel nem igazán figyelt, mert Larára koncentrált, aki a szobrok

között feléjük sietetett. – Miért? – Nos – szólalt meg a férfi tárgyilagosan –, egyrészt mert ez egy

női ábrázolás. Isabel ekkor kissé jobban szemügyre vette a szobrot. – Igen, azt én is látom. Nyilvánvaló, hogy nem erre gondoltam,

hanem arra, ott. – Ó, bocsásson meg, félreértettem! – Nick mosolygott. – Melyik

re is gondolt? – Arra ott! – Rámutatott valamelyik szoborra, aztán Lara felé

fordult. – Történt valami? Lara közelebb jött. – Isabel! – szólt levegő után kapkodva. Isabel azonnal tudta, mi történt. – Kiről van szó?

267

Lara mély levegőt vett. – Georgiana. Isabel érezte, ahogy Nick tartása is feszültté válik. Feléje fordult,

és meglepve látta, hirtelen milyen komollyá vált. Az ugrató, bolondozó arckifejezését szinte szoborszerű komolyság váltotta fel.

– Mi van vele? – kérdezte. – Eltűnt. A férfi Isabelre nézett. – Most mihez kezdünk? Ha lett volna arra ideje, hogy elgondolkodjon a férfi kérdésén,

akkor örült volna neki, hogy többes szám első személyben beszélt, hiszen ez is bizonyította, hogy komolyak a szándékai. De már rohant is az ajtó felé, Lara szorosan a nyomában.

Meg fogjuk találni.

268

16. fejezet

Hetedik lecke

dja meg a lordjának az őt megillető hódolatot! Egy lord mást sem hall szívesebben, mint ha biztosítják

különleges erejéről és intelligenciájáról. Mutatkozzon tudatlannak, és adjon mindenben igazat neki – így nyeri meg a szívét. Adjon neki újra és újra lehetőséget arra, hogy segíthessen önnek: ha megégeti kecses ujját a teával, akkor hagyja, hogy ellássa a sérülését. Kártyában vagy más társasjátékban hagyja nyerni. Adjon alkalmat neki arra, hogy megvigasztalja, és minden alkalommal dicsérje hatalmas tudása és tévedhetetlensége miatt.

Gyöngyök és pelerinek 1823. június

i látta őt utoljára? – kérdezte Isabel lényegretörően, amikor belépett a Minerva-ház konyhájába. Gwen egy összetekert

papírt adott a kezébe. Egyenesen a középen álló nagy faasztalhoz ment.

A

K

269

Nick látta, hogy Rock is bejön a szemben lévő ajtón, valószínűleg éppen most tért vissza Dunscroftból. Egymásra néztek, de aztán Nick figyelmét magára vonta a környezete.

Ez tehát a Minerva-ház. Két tucat nő gyűlt az asztal köré, mindannyian férfiruhában:

bricseszben, ingben, csizmában, hajukat a sapkájuk alá dugták. Amikor Isabel bejött, felálltak, mintha ő lenne személyesen Wellington tábornok. Volt is benne valami. Nyugalmat, határozottságot sugárzott, mintha egész életében tábornokként szolgált volna. A konyhaasztalon kihajtogatta az összetekercselt papírt, a sarkokra nehezéknek sótartót, két fatálat és egy vágódeszkát tett. Nick közelebb lépett és látta, hogy a birtok térképét terítette ki maga elé, mint valami csatatervet.

Gyanította, hogy nem először történt ilyesmi. – Én láttam őt utoljára – szólt Jane. – James néhány ruháját akarta

a mosodába vinni. Nick és Rock tekintete találkozott. A barátja kifelé mutatott, de

Nick a fejét rázta. Látni akarta, hogy mit tesz Isabel. – Mikor? – Talán egy fél órája? – próbálta Jane megbecsülni. – Negyven

perce? – És aztán? – Meg rátalált a ruhakupacra az út felénél – folytatta Jane, arra a

fiatal nőre mutatva, aki ezek szerint Meg lehetett. – Mikor? – Nick képtelen volt tovább tétlenkedni. Amikor

megszólalt, minden pillantás rászegeződött. Nagyon is lehetséges, hogy soha nem fogja tudni rávenni Isabelt arra, hogy bízzon benne, de segíteni azért tud neki, hogy megtalálják a lányt.

Nem beszélve arról, hogy valószínűleg ő a hibás abban, hogy eltűnt.

Meg kérdőn nézett Isabelre, és csak azután válaszolt, hogy Isabel egy kurta biccentéssel a beleegyezését adta.

– Még húsz perce sincsen, mylord.

270

– És hol vannak most a ruhák? – tudakolta Nick. Meg egy sámlira mutatott. – Remélem, hogy jól tettem, hogy behoztam, Isabel. – Persze. – Isabel minden ruhadarabot kézbe vett és átvizsgált,

aztán Nickre nézett. – Alig vizesek. A férfi elismerően nézett rá. Isabel megértette, hogy mire

vonatkozott a kérdése az imént. A föld még annyira nedves volt az esőtől, hogy a ruhák gyorsan felszívták volna a vizet.

– Nem juthatott messzire. Isabel bólintott, és újra a térkép felé fordult. – Azt gyanítom, hogy legfeljebb egy fél órája tűnhetett el. Akárki

rabolta is el, valószínűleg gyalog jött. Vagy észrevettél patkónyomokat, Kate? – Egy rövid pillantást vetett a lovásznőjére, aki a fejét rázta.

– Nappal aligha mernek túl messze menni – vetette közbe Nick. – Túl kockázatos, hogy felismerik őket.

Isabel ránézett, és töprengve bólintott. – Ami azt jelenti, hogy valahol a birtokon rejtőzködnek. Nick fellélegzett. Fontolóra veszi a tanácsait. Bízik benne. Nagy hiba a részéről. De ezt az utóbbi gondolatot elhessegette, és újra Isabel szavaira

koncentrált. – Annyi előnyünk van, hogy jobban kiismerjük magunkat, mint

ők. Kate, Meg, Regina, ti a keleti legelő mögötti erdőt nézzétek át. Caroline, Frannie, ti pedig a nyugati kapunál és a Marbury-földeknél nézzetek szét… ne feledkezzetek meg a fészerekről, az jó rejtekhely lehet.

A nőket egy pillanat alatt csapatokra osztotta, akik felosztották az átnézendő területet. Nick csak ámuldozott, amikor a szakácsnő a kamrából kihozott néhány vadászkürtöt és szétosztotta a csoportok között.

– Ha bármit észrevesztek – folytatta Isabel –, fújjatok riadót. Felesleges kockázatot ne vállaljatok, hanem várjátok meg az erősítést. Teljes létszámban, sértetlenül várlak vissza benneteket. Ha

271

bármire szükségetek van, forduljatok Gwenhez. Ő itt marad, és itt tartja a frontot.

Amikor mindent elrendezett, felállt. A többi nő kihúzta magát, olyan strammul álltak, mint a katonák a tábornokuk előtt. Nick meglepve és csodálattal nézte őket: Isabel egy valódi kis hadsereget gyűjtött össze. Ezek a nők szükség esetén mindent megtennének érte.

Meg tudta érteni őket, mert ő is így érzett. – Lara meg én a főépület és az út közötti területet fésüljük át. Van

még kérdés? Nem fogja hagyni, hogy egyedül keresse a lányt. – Lady Isabel, szeretném szemügyre venni azt a helyet, ahol

Georgianát elrabolták. Isabel a fejét rázta. – Erre most nincs idő. Nick tudta, hogy kockázatos a lányok előtt megkérdőjelezni őt, de

azt is tudta, hogy így gyorsabban célt érnének. – Nekem nyomolvasó képzettségem is van. A szeme sarkából látta, hogy Rock meglepetten vonja fel a

szemöldökét. Nick Isabelre nézett, aki viszonozta a pillantását, de a válasszal kicsit várt. Végül bólintott.

– Megmutatom önnek. Mr. Durukhan, lenne olyan kedves és Larával átnéznék a ház előtti területet?

– Természetesen – felelte Rock készségesen. – Rendben. – Isabel a többiekhez fordult. – Siessetek!

Vigyázzatok egymásra! A sötétség beállta előtt térjetek vissza. A megfelelő utasítások birtokában a nők szétszéledtek, és mint

egy jól felszerelt zászlóalj elindultak a csatába. Míg Isabel kiadta utolsó utasításait a szakácsnőnek, Nick és Rock halkan egymás között folytatott megbeszélést.

– Biztosan nem mentek az út felé – szólt Rock, kihúzott egy pisztolyt az övéből, és Nicknek nyújtotta.

– Szerintem sem. Rock komolyan nézett rá. – Megmondod neki, hogy miért jöttünk ide?

272

Nick a fejét rázta, és a pisztolyt a mellényébe dugta. – Nem, ha egy mód van rá. – Rendben – felelte Rock kurtán. – A közelben maradok. Kezet ráztak és elbúcsúztak, majd Nick Isabel felé fordult. – Akkor induljunk! Az a hely, ahol Georgianát elrabolhatták, csak néhány lépésnyire

volt a háztól. Egy trikó jelezte a helyet, amit Meg a nagy sietségben elejtett. Nick leguggolt, és megnézte a lábnyomokat a sáros talajon.

Isabel egy ideig őt nézte, aztán a környéket vette szemügyre. – Mit lát? – kérdezte a férfit. – Két férfi volt. A nyomok alapján védekezhetett. – Felállt, és dél

felé, egy kis erdős rész felé mutatott. – Abba az irányba mentek. El lehet ott valahol rejtőzni?

– Az erdőben van egy elhagyatott favágókunyhó. James szeret ott játszani.

– Ott lehetnek. Valószínűleg a sötétség beálltáig kivárnak. – Rövid hallgatás után folytatta. – Megkérhetlek, hogy a konyhában várj meg Gwennel együtt?

– Semmi esetre sem – határozott Isabel röviden, és öles léptekkel megindult. – Hol tanultál nyomolvasást?

Nick hagyta, hogy Isabel témát váltson, és a távolba kémlelt. – Az európai kontinensen, a háború alatt. Szótlanul mentek egy darabig, és úgy tűnt, hogy a férfi nem akar

többet elárulni erről. – Ennyi? Háború volt és kész? – Mi más lett volna? – De ki tanított meg rá? – A brit hadügyminisztérium kevés intelligens képviselőjének

egyike. – De nem voltál katona? – Nem. – Most már veszélyes vizekre eveztek, ezért megpróbálta

elterelni magáról a figyelmet. – És te már hányszor hajtottál végre ilyen mentőakciót?

Isabel megvonta a vállát és szaporábban szedte a lábát.

273

– Gyakran. – Milyen gyakran? – Nem számolom. – Egyszer? Ötvenszer? – Nem ötvenszer, de egynél többször. Úgy tűnt, hogy élvezettel teszi próbára a türelmét. – És hányszor jártatok sikerrel? Újabb vállrándítás. – Többször igen, mint nem. – Most, amikor tudjuk, hogy összeházasodunk, amikor segítek

neked, hogy megtaláld ezt a lányt, te még mindig nem bízol bennem. Okos lány. – Nem erről van szó. – Akkor miről? Isabel hallgatott. – Georgiana kicsoda, hogy elrabolták? – Ezt nem mondhatom el neked. – Isabel, lassan kezd elegem lenni az ilyen válaszokból! – Nem mondhatom el neked. – De akkor mit mondhatsz el nekem egyáltalán? Isabel ránézett, anélkül hogy a lépteit lelassította volna. Majd újra

az előttük lévő erdőt nézte, amikor válaszolt. – Annyit elmondhatok neked, hogy több mint egy nevelőnő, de

ezt már úgyis tudod. Azt is elárulhatom, hogy nagyon sokat jelent egy nagyon fontos családnak, és én már attól a naptól fogva, hogy befogadtam őt, tudtam, hogy csak idő kérdése, és valaki érte fog jönni.

– De akkor miért fogadtad be? – Mert még soha nem utasítottam el senkit – felelte komolyan. Nick hagyta, hogy egy kicsit előremenjen, nézte magas, karcsú

alakját, ahogy az erdő felé siet. Isabel, még mielőtt a konyhába ment volna, gyorsan férfiruhát kapott magára, mivel bricsesznadrágban kényelmesen tudott mozogni. A férfi ajkán elismerő mosoly

274

játszadozott, amikor látta, ahogy nagy léptekkel siet. Még szebbnek tűnt, mint korábban bármikor.

Rövid tűnődés után rá is jött, hogy mi lehet ennek az oka. Hiányzott belőle a tétovaság, magabiztosan lépkedett, nem látszódott rajta, hogy tartana attól, mi fog történni. Nyugodtan és magabiztosan tette, amit tenni kellett, félelem nélkül, és készen állt mindenre.

Még soha nem ismert ilyen nőt. És ebben a pillanatban a tudatára ébredt, hogy mi nyűgözte le

annyira benne: az erő és a sebezhetőség keveréke. Ellenállhatatlanul vonzotta ez a nő, ez a bolond, aki háztetőkön mászkált, bricsesznadrágban masírozott Yorkshire tágas vidékein, hogy rablók nyomára bukkanjon… és közben folyamatosan kételkedett magában és a tetteiben.

Hogy mennyi ellentmondás feszül benne! Nem csoda, ha feleségül akarta venni. Vigyázni fog rá, megvédi majd a Minerva-házat, iskolába küldi

Jamest. Megvan a pénze, a jó híre és kapcsolatrendszere ahhoz, hogy mindezt elérje.

És minél többet gondolkodott, annál jobban beleélte magát. Mindenesetre a nőnek aligha lesz az ínyére, ha kideríti, hogy miért

is jött Yorkshire-ba. Elérték az erdőt. Nick a fák között egy kis kunyhót pillantott meg.

Hirtelen karon ragadta Isabelt, és jelezte hogy álljon meg. – Azt szeretném, ha itt megvárnál. – Isabel természetesen a fejét

rázta. – Lehet, hogy fegyver van náluk, Isabel – folytatta. – És akkor nagy baj történhet.

– Nem ez lenne az első alkalom, hogy fegyverrel fenyegetnek. Tessék? A szavai feldühítették. – Meg tudod magadat egyáltalán védeni? – Nem – válaszolt tétován Isabel. – És mégis mit akarsz csinálni? – kérdezte a férfi dühösen, és

elhatározta, hogy mielőbb megtanítja a pisztoly használatára. – Addig próbálnál a lelkükre hatni, amíg idegességükben feladják?

275

Velem szemben ez a módszer lehet, hogy működne, de ők lehet, hogy profik, Isabel!

A nő ingerült pillantást vetett rá. – Rendszerint elég csak mellékesen megemlíteni a grófot, és

azonnal lelépnek. – Ezt most nem mondod komolyan. Isabel félrenézett. – Pedig így van. – Ami keveset elmeséltél Georgianáról, annak alapján tényleg azt

hiszed, hogy ezek a rablók félnek az öcsédtől? Isabel nem felelt. – Na látod. Ezért most szépen itt maradsz és megvárod, míg érted

jövök. – És ha bajod esik? Nick sóhajtott. Ez a nő tényleg ennyire nem bízik benne? – Ha nem jövök vissza tíz percen belül, akkor tőlem megfújhatod

ezt az átkozott kürtöt, és idehívhatod az amazonjaidat! Isabel arcán mosoly suhant át. – Igazi amazonok, ugye? A férfi is mosolygott. – Örülök, hogy felderítettelek. – Kihúzta a pisztolyt a

mellényéből, és megvizsgálta a töltényeket. – Nick! – A férfi már elindult, de Isabel izgatott suttogása miatt

visszafordult. – Igen? – Én… – A pisztolyra nézett. – Vigyázz magadra! Nick két lépéssel mellette termett, és magához vonta. Gyorsan,

bensőségesen megcsókolta, és ez mindkettejükben felidézte azokat az élvezeteket, amelyeket az imént egymás karjaiban átéltek. Amikor elengedte, így szólt:

– Ne aggódj, visszajövök! Még nem fejeztük be, amit ma délután elkezdtünk.

Isabel elpirult és félrenézett. – Rendben, menj!

276

A fák között előreosont a kunyhó felé, bekémlelt az egyetlen ablakon, és a gyanúja nyomban beigazolódott: a két férfi itt tartotta foglyul Georgianát. A lány próbált szabadulni a béklyóitól, és bár bekötötték a száját, Nick még így is hallotta tompa, dühödt kiáltásait. Úgy tűnt, hogy Georgiana tudja, hogy csak sértetlenül értékes elrablói számára, és minden erejével küzdött. Az egyik rabló ingerültségében a halántékát dörzsölte. Nick elmosolyodott. Eddig ügyesen csinálja a lány.

– Hagyd má abba, kislyány! – szólalt meg a másik rabló erőteljes cookney akcentussal. – Még valami bajod esik, ha így rúgkapálol. Nem viszünk ám vissza. Hazaviszünk.

Pontosan, ahogy Nick várta. Ahogy alkalom adódik, elő fogja venni Leightont, aki ezek szerint

nem csak őt bízta meg azzal, hogy a húgát felkutassa. Az emberrabló szavaira Georgiana megduplázta erőfeszítéseit.

Olyan hevesen toporzékolt, hogy Nick attól tartott, hogy a korhadt padlódeszkák felmondják a szolgálatot.

Úgy tűnt, hogy a férfiak nem bánnák túlzottan, ha megszabadulhatnának makrancos zsákmányuktól. Feltéve, ha jó árat kapnak érte. Nick sóhajtott. Amatőrök.

– Na? – suttogta valaki a háta mögül. Hát persze. Gondolhatta volna, hogy Isabel követni fogja. Ennek ellenére

mérges lett. – Mire kértelek? – Én… – Ne, Isabel! Azt mondd meg, hogy mire kértelek! – Már nem vagyok gyerek, Nick. – Nem? Pedig úgy tűnik, hogy sosem azt csinálod, amire

megkérnek. – Komolyan azt hitted, hogy hagyom, hogy egyedül üss rajtuk? – És azon már elgondolkodtál, hogy csak megnehezíted a

dolgomat, ha miattad is aggódnom kell? Isabel nagy, barna szemével meglepetten nézett rá.

277

– Miért kellene miattam aggódnod? Nagyon jól tudok magamra vigyázni.

A férfi a fejét rázta. – Ebből nekem elegem van. Maradj itt, ha muszáj! De próbálj meg

kimaradni belőle, érted? – Mit fogsz csinálni? – suttogta Isabel a háta mögött, amikor a

kunyhót megkerülve az ajtóhoz ment, de úgy tett, mintha nem hallott volna semmit.

Eljött az ideje, hogy véget vessen ennek az ostoba színjátéknak. És Isabel haragját magára vonja. De ezt majd csak később fogja meghányni-vetni, majd ha itt

végez. Az ajtóhoz lépett, és háromszor erőteljesen kopogott. – Nyissák ki, uraim! A lányt akarom, és nélküle nem tágítok. Mi

lenne, ha nyugodtan megtárgyalnánk a dolgot? A szavait csend követte, és amikor megfordult, látta, hogy Isabel

szorosan mögötte áll. A száját a félelemtől tátva felejtette. Nick felvonta a szemöldökét.

– Nem szeretem kerülgetni a forró kását. – Azt látom – szólt Isabel, és ekkor be is csukta a száját. Az ajtó kinyílt, Isabelnek a lélegzete is elállt, mert Nick egy

pisztoly csövével nézett farkasszemet. Egy pillanatra visszahőkölt, aztán szemügyre vette a visszataszító, gyapjúsapkás alakot, aki a pisztolyt tartotta a kezében.

– Nos – szólalt meg Nick –, nem gondoljátok, hogy fegyver nélkül is megoldhatnánk a kérdést?

A másik férfi, aki egy kicsivel a gyapjúsapkás mögött állt, sárga fogsorával csak vigyorgott, és Nick pisztolyára mutatott.

– Haha. Ippen maga mondja. Nick egy pillantást vetett a fegyverére, aztán ismét felnézett. – Igaz, de azt javaslom, hogy próbáljunk meg vérontás nélkül

dűlőre jutni. – A férfi közömbösen vállat vont, amit Nick jó jelnek tartott. – Mennyit fizet nektek?

– Fogalmunk se sincs, kire gondul.

278

Nick hunyorgott. – Ne nézzük egymást ostobának! Mennyit fizet nektek Leighton

herceg, hogy visszavigyétek neki a húgát? Nick hallotta, ahogy Isabel felhördült mögötte. Próbált nem

figyelni rá. – Százat. – Gyapjúsapka először Sárgafogra nézett, aztán Nickre. – Per fő. – Ebből arra következtetek, hogy kettőtöknek együtt fizet száz

fontot, de nem akarok kicsinyeskedni. Adok nektek kétszáz fontot, ha a lányt itt hagyjátok, és átadtok Leightonnak egy üzenetet.

A rablók először egymásra néztek, aztán Georgianára, majd Nickre.

– Milyen üzenetet? – Adjátok át neki, hogy St. John megtalálta a húgát. – Ennyi? – Igen, ennyi. Úgy tűnt, hogy Gyapjúsapka fontolóra veszi Nick ajánlatát, aztán

hadonászott egyet a pisztollyal. – És hol a lé? – Rock? – kiáltott Nick az erdő felé, anélkül, hogy levette volna a

pillantását a két férfiról. Mögöttük, a fák között mozgott valami. Másodperceken belül

Rock állt mellettük. – Igen? – Vedd el tőlük a fegyvereket és kísérd ki őket a birtokról. Ha már

az országúton lesztek, add oda nekik a pénzt, és mondd meg nekik, hogy menjenek az ördögbe.

Rock szemmel tartotta a két fickót, akik elképedve bámulták magas termetét. Hatalmas tenyerét feléjük nyújtotta, Gyapjúsapka pedig beletette a pisztolyát. Rock Nickre vigyorgott.

– Örömmel. Aztán Nick elkapta Gyapjúsapkát, és olyan erővel taszította a

kunyhó falának, hogy szegény pára majdnem felbukott.

279

– Na, akkor most figyeljetek jól ide: ha még egyszer idetoljátok a képeteket, akkor használni is fogom a pisztolyomat! Kiváló lövész vagyok.

– Ö… rendben. – A férfi olyan buzgón bólogatott, hogy majdnem lecsúszott a fejéről a sapka. Nick elengedte, és Georgiana mellé guggolt, hogy levegye a szájáról a kötést.

– Köszönöm! – mormogta a lány, és ide-oda próbálta mozgatni az állát.

A férfi ezután a köteleket vette szemügyre. – Óvatosabbnak kellene lennie, mylady. Georgiana elpirult. – Mióta tudta? Nickben felmerült, hogy hazudhatna is, de másképp döntött. – Már az idejövetelem előtt tudtam. – Miattam jött? Nick hallgatott. – Simon küldte önt? – Nagyon aggódik maga miatt. Georgiana szeméből ekkor könnyek törtek elő, és Nick rádöbbent,

hogy nem a bátyjától félt. Honvágya volt. Ismerős érzés. Ő is gyakran érezte.

– Nekem is van egy húgom, Lady Georgiana. És én sem szeretném elveszíteni őt.

– De… de tényleg vissza kell vinnie engem a bátyámhoz? – Most meghallotta a félelmet a hangjában.

– Nem. – Ahogy a kezeit kiszabadította, a lábainak fogott neki. – A bátyja csak megkért, hogy keressem meg. Arra nem kért, hogy vigyem vissza.

– Köszönöm – suttogta a lány, és a sebesre horzsolódott csuklóját tapogatta.

– De az örökkévalóságig nem bujdokolhat előle. A lány bólintott. – Tudom. Ahogy ön se Isabel elől. Nick felnézett.

280

– Nem hinném, hogy most nagyon kedvel. – Egyetértek. Követte a tekintetét és meglátta Isabelt a kunyhó ajtajában. Rock a

rablókkal együtt már elment, és egy pillanatra Nick is azt kívánta, bárcsak velük tartott volna.

Nem tetszett neki, ahogy Isabel ránézett. A pillantásából úgy tűnt, hogy egy utolsó árulónak tartja.

281

17. fejezet

Nyolcadik lecke

anulja meg szeretni lordja hibáit. Szinte hihetetlen, mégis igaz: még az olyan vágyott

lordoknak is, mint ők, lehet egy-két hibájuk. Talán egy picit hangosabban nevet a kelleténél? Vagy okuláréra van szüksége? Netalántán minden zabolázási kísérlet ellenére égnek áll a haja?

Örüljön egyediségének, kedves Olvasónk! Pontosan ezek jelentik a jó házasság sava-borsát!

Ha okosan használja leckéinket, lordja imádni fogja, és szemet huny az ön hibái felett is.

Vajon nem tartozunk mi is neki ennyivel? Gyöngyök és pelerinek

1823. június

azudott neki. Isabel sötét hálószobájában állva nézett ki az ablakon, nézte a

tágas vidéket, amely már generációk óta a Townsendek birtokában volt, mielőtt parcellázták és darabonként eladogatták volna, míg végül alig maradt belőle valami. Figyelte, ahogy a skarlátvörös

T

H

282

horizonton eltűnik az utolsó napsugár, és az eget sötét tintakékre festi az este.

Már órák óta itt álldogált. Csak bámult ki az ablakon, és csak egyvalamire tudott gondolni.

Hazudott neki. Igazán tudhatta volna, hogy ez fog történni, hogy a férfi nem az,

akinek mutatja magát. Megérintette az ablaküveget, és nézte, ahogy a hűvös üveg

bepárásodik az ujja alatt. Kérte, hogy bízzon benne. Alattomos módon elérte, hogy

rokonszenvet érezzen iránta. Ő pedig nem hallgatott a józan eszére és bízott benne. Elhitte, hogy a lányoknak miatta nem esik bántódásuk, és meg

fogja védeni a Minerva-házat. Hogy nem fogja őt megbántani. De mégis ezt tette. Már az első perctől fogva az ellenségük volt, Leighton herceg

küldte, hogy megtalálja a húgát, kiszimatolja a titkaikat, és mindannyiukat elárulja.

És ezt tette, a lehető legaljasabb módon. Azáltal, hogy a bizalmába férkőzött. Nehezen nyelt. Hogy mennyire ostoba volt! Érezte a könnyeket a szemében, ezért inkább becsukta. Nem fog

miatta sírni, emiatt a férfi miatt, akit alig négy napja ismer… akit soha nem lett volna szabad elhoznia a Minerva-házba, és soha nem lett volna szabad beengednie az életébe.

Hogy milyen szörnyű hibát követett el! Hagyta, hogy szép szavakkal elkábítsa, és érintésének ígéretével

elcsábítsa. Ahogy az anyjával is ez történt. A lányok soha nem bocsátanak meg neki. Soha nem fog megbocsátani magának.

283

Az ablakhoz, a hideg üveghez érintette a homlokát, majd nagy levegőt vett. Nem akart tovább rá gondolni. Jobban tenné, ha azon morfondírozna, mi lesz most velük, hogy rájöttek a titkaikra, és már csak idő kérdése, hogy egész London, majd egész Anglia tudomást szerezzen a Minerva-házról.

Emiatti rettegése elhalványult a férfi árulása miatt érzett fájdalom mellett. A gyalázatos felismerés, hogy mindaz, amit elhitetett vele…

Soha nem lesz valóság. Halkan kopogtak, ezért visszafojtotta a könnyeit. Korábban nem engedett be senkit, de most már úgy érezte, hogy

az egyedüllétet sem bírja tovább. – Tessék! – kiáltott. Valaki óvatosan kinyitotta az ajtót. Meglepetésére Georgiana volt

az, akinek szőke fürtjei a folyosó halvány gyertyafényében olyannak tűntek, akár a sugárkoszorú. Pislogott, egy pillanatra szüksége volt, hogy kivegye Isabel alakját a szoba sötétjében.

Tétovázva beljebb jött és Isabeltől néhány lábnyira megállt. – Bocsásson meg, hogy zavarom… Isabel keserűen felnevetett. – Ha itt valakinek bocsánatot kell kérnie, az én vagyok. Georgiana nagy szemeket meresztve nézett rá. – De miért? – Mert ezt a férfit a nyakukra szabadítottam. A fiatal nő komolyan nézett rá. – Kérem, Lady Isabel, ön semmi ilyesmit nem tett. – Nem? Talán azt hiszi, hogy itt lenne, ha nem hívtam volna meg?

Azt hiszi, hogy megtalálta volna önt, ha nem lettem volna olyan ostoba és nem bízom meg benne?

– Igen, azt hiszem. Isabel elfordult. – Nem ismeri a bátyámat. Ő egy borzasztóan uralkodni vágyó,

parancsolgató ember, és mindig megszerzi, amit akar. Még soha nem tagadtak meg tőle semmit. Ő a tizenegyedik Leighton herceg. El tudja képzelni, milyen ősi a családunk, ha ő a tizenegyedik? És

284

mindegyikük fölényeskedőbb és önelégültebb, mint az előző? – Georgiana a fejét csóválta. – Simon eget-földet megmozgathatott, hogy megtaláljon. Szinte meg is lep, hogy eddig csak Lord Nicholasszal és ezzel a két tökfejjel volt dolgunk. Nem csodálkoztam volna, ha a királyt veszi rá arra, hogy küldje utánam a testőrségét. – Georgiana közelebb lépett, majd kezét Isabel karjára tette. – Nem maga küldte a nyakamra Lord Nicholast. Sokkal inkább fordítva. Amiért bocsánatot kérek öntől.

Szavai mélyen megrendítették Isabelt. Lerogyott az ablaknál lévő padra, és intett Georgianának, hogy üljön mellé.

– Sajnálom – szólt halkan –, hogy a bátyja ilyen rémisztő alak. Georgiana mosolygott. – Ne sajnáljon miatta! Lehet, hogy arrogáns és parancsolgató, de

nagyon szeret, és mindent megtenne értem. – De akkor miért… – Megvan az oka annak, hogy elszöktem. – Mindig vannak okok. – Szeretném elmondani önnek. Megérdemli, hogy megtudja, miért

történt mindez. Azért történt, mert bíztam egy férfiban, akiben soha nem lett volna

szabad megbíznom. – Örülnék, ha elmondaná – szólt Isabel nyugodt hangon. – Szerelmes va… – kezdte Georgiana és egy pillanatra kinézett az

ablakon, de szinte csak a saját arcának tükörképét látta a sötét üvegen. – Szerelmes voltam. Az nem lényeges, hogy kibe.

Isabel nem felelt, várt, hogy a lány összegyűjtse a bátorságát, hogy folytassa.

– Borzasztó hibát követtem el. Azt hittem, hogy ő is szeret. – Lesütötte a szemét és a kezét nézte. Amikor folytatta, szinte suttogott.

– De ő nem szeretett. – Mély levegőt vett. – Valószínűleg jobb így. Simon soha nem járult volna hozzá, hogy összeházasodjunk. Én teljesen összeomlottam. Elhagyott, egy szó nélkül. És aztán…

285

Úgy tűnt, hogy az emlékek maguk alá gyűrik, és képtelen folytatni. Isabel megfogta a kezét.

– Nem kell elmondania. – De el akarom – suttogta Georgiana. – Végre el akarom mondani

valakinek. Isabel hallgatott. Tudta, hogy mit fog mondani. – Rájöttem, hogy gyereket várok. Simonnak képtelen lettem volna

bevallani. Nem akartam csalódást okozni neki. A szobalányom mesélt nekem akkor egy házról Yorkshire-ben, ahol a fiatal nők új életet kezdhetnek, és a házat egy bizonyos Lady Isabel vezeti. – Halványan mosolygott. – Ezért vagyok itt.

Felnézett és nagy, ártatlan szemmel viszonozta Isabel tekintetét… maga is szinte még gyerek volt.

– Tudtam, hogy kerestetni fog, de nem gondoltam volna, hogy ilyen gyorsan megtalál.

Isabel megszorította a kezét. – Én is tudtam, de ez nem változtatott azon semmit, hogy önnek

örömmel nyújtottunk itt menedéket… – Szomorúan mosolygott. – Csak esőben kényelmetlen kicsit a helyzet. A pártfogásom alatt áll. És Reddich gróf védelme alatt.

– Isabel, bár nagyra becsülöm a grófot, nem hiszem, hogy a bátyámmal szemben sok mindent tehetne.

– Úgy tűnik, hogy az öcsém is a szívébe zárta a nevelőnőjét. Gondolkodás nélkül harcba szállna önért.

Erre Georgiana is mosolygott. – Én is nagyon megkedveltem őt. Mindig büszke leszek arra, hogy

Reddich grófnak egykor latint tanítottam. Isabel arca is felderült, majd Georgiana folytatta. – Lord Nicholas pedig… Isabel egy szempillantás alatt elkomorult. – Mielőbb elzavarom innen. – Ne tegye! Isabel nem hitt a fülének. – Tessék?

286

– Ő jó ember, Isabel. Nemcsak amiatt mondom, mert a bátyámról és a barátaitól éveken át azt hallgattam, hogy St. John egy igazi hős, vagy, mert a társaságbeli hölgyek epekedve sóhajtoztak, hogy mikor tér már végre haza az utazásaiból. Aztán pedig a tisztelettől és elismeréstől sóhajtoztak, amikor a húga Londonba jött és büszkén kiállt mellette, bár az úri társaság fele csúnyán a nyelvére vette. De csak a mai nap is elég volt arra, hogy meggyőződjünk nemeslelkűségéről, amikor kiszolgáltathatott volna a bátyámnak, de hagyta, hogy itt maradjak önnél.

Isabel szíve elnehezült ezekre a szavakra, amelyek oly találóan írták le a férfit, olyannak, amilyennek ő is hitte. Végül is lehet, hogy a barátaihoz, bájos húgához hűnek bizonyult, jó fogásnak számított az unalmas társasági hölgyeknek, akik csak a külsejét és nem kevésbé vonzó vagyonát látták. De számára nem ő volt az igazi, ezt ma bebizonyította.

Újra könnyek égtek a szemében, de gyors pislogással megszabadult tőlük.

– Ön biztos egy másik St. Johnról beszél. Mert az, akit én ismerek, egy gazember, aki nagyon csúnyán visszaélt a bizalmunkkal.

A bizalmammal. Az érzéseimmel. – Azt hiszem, hogy csak baráti szolgálatot akart tenni a

bátyámnak. Isabel a fejét rázta. – Ez egy kicsit sem menti fel. Mindent megtett azért, hogy a

bizalmamba férkőzzön, de csak azért, hogy megtalálja önt. Lord Nicholas távolról sem hasonlít arra a tiszteletre méltó St. Johnra, akit ön az imént nekem lefestett.

Ha az ember az ördögöt a falra festi… Hirtelen ott állt Nick az ajtóban, amit Georgiana nyitva hagyott.

– Sajnálom, hogy ilyen rossz véleménnyel van rólam. Isabelnek elállt a lélegzete, amikor meglátta magas, termetes

alakjának sötét körvonalait az ajtókeretben. Ahogy megjelent, Isabelt elborították az érzések: düh az árulása miatt, bizalmatlanság, de

287

szomorúság is, és valami olyasmi, ami egyszerűen elviselhetetlen volt.

Vágyakozás. A benne feltámadó érzések ellenére megpróbált nyugodtnak és

összeszedettnek tűnni. – Alig hiszek a szememnek. Azt hittem, hogy azok után, ami

történt, már régen elhagyta a házamat. Az ellenfényben nem tudta kivenni a férfi arcát, de azt látta, hogy

szavai hatására megfeszült a tartása. Isabel valahogy úgy érezte, mintha elfogyott volna a levegő.

– Beszélnem kell veled, Isabel. – Az a gond, hogy én viszont nem akarok magával beszélni,

mylord. A férfi láthatóan bosszúsan lépett be a szobába. – Azok után, hogy becsapott, még gorombáskodni is akar velem?

Azonnal hagyja el a hálószobámat! A férfi Georgianára nézett. – Lady Georgiana, megtenné, hogy kettesben hagy bennünket?

Lady Isabellel valamit tisztáznunk kell, négyszemközt. Georgiana magas rangú hölgyhöz illően olyan egyenesen ült, mint

egy gyertya. – Sajnos ez nem áll módomban, mylord. – Szavamat adom rá, hogy nem teszek kárt benne. Isabel keserűen felnevetett. – Mintha a szavának súlya lenne! – Meg tudom érteni a haragodat, Isabel. Adj egy esélyt kérlek,

hogy megmagyarázzam! – Újra Georgianához fordult. – Nem esik baja, megígérem. Össze fogunk házasodni.

Georgiánának a bejelentésre a szája is tátva maradt, és Isabel is magánkívül volt a dühtől.

Hogy merészel ilyesmit! – Márpedig nem fogunk! – tiltakozott feldúltan. A férfi ránézett, Isabel egy futó pillanatig azt kívánta, bárcsak

látná az arcát. Az árnyékban még veszélyesebbnek és dühösebbnek

288

tűnt, mint korábban bármikor. Főleg, hogy ilyen mély, sötét hangon beszélt.

– Beleegyeztél abba, hogy feleségül jössz hozzám, Isabel. Elvárom, hogy betartsd az ígéreted.

– És mi újság az ön ígéretével, Lord Nicholas? Azt mondta, hogy megbízhatok önben.

Hallgatás ereszkedett közéjük, úgy tűnt, hogy egyikük sem akarja először megtörni a csendet. Végül Nick engedett, és újra Georgianánál próbálkozott.

– Lady Georgiana, megígértem, hogy megvédem a bátyjával szemben, nem így van?

– Valóban. – És a szavamat adtam önnek, akármilyen keveset is ér a szavam –

tette hozzá Isabelre pillantva –, hogy nem kényszerítem arra, hogy hazatérjen.

– Ez is igaz. – Akkor tegye meg nekem azt a szívességet, amire az imént

kértem. Georgiana hosszan megfontolta a döntését. – Negyedóra – jelentette ki végül. – Egy perccel sem több,

mylord. – Áruló! – ripakodott rá Isabel. – Tizenöt perc, Isabel. Ennyit nyugodtan adhat neki. Kint várok. Isabel komoran nézett a fiatal nő után, aki kiment, majd behúzta

maga után az ajtót. Éppen csak egy vékony fénysugár szűrődött be a folyosóról a szobába. Isabel morcosan felállt, és meggyújtott egy gyertyát. Nem akart ezzel a férfival egy percet sem sötétben lenni, aki ilyen hirtelen lett barátból ellenség.

De ahogy a meleg, aranyló gyertyafény szétáradt a helyiségben, azonnal meg is bánta, hogy fényt gyújtott.

Nick átöltözött, és most tiszta feketében, zakóban és mellényben volt, ami csak még vonzóbbá tette. Isabel pillantása a nyakkendőjére esett, és egy futó pillanatra felmerült benne az emlék, hogyan tanította meg Jamest nyakkendőt kötni.

289

James. A harag újult erővel lobbant fel benne. Még Jamest is megnyerte magának. Most nem gondolhat ilyesmire. Karba tette a kezét. – Nincs semmi mondanivalóm önnek. – Igen, ezt már eddig is nagyon világosan a tudtomra adtad. Nick nyugodtan, összeszedetten állt előtte. Isabel még soha nem

látta ilyennek, ilyen rezzenéstelennek. Teljesen másnak tűnt, mint az az ember, akit az elmúlt négy napban megismert.

Mintha csak valamit eljátszott volna, hazudott volna neki. Ami igaz is volt. Elkapta a tekintetét, hogy ne lássa rajta, mennyire fáj neki az

árulása. A férfi azonban megérezte, és felsóhajtott. A hangja lágyabb,

hízelgőbb lett. – Isabel, hadd magyarázzam meg! Nem úgy van, ahogy tűnik. – Úgy tűnik, hogy már a kezdetek kezdetétől utánunk szaglásztál. A férfi habozott. – Ez igaz, de nem teljesen. Georgianát kerestem. – Georgiana egy közülünk! – Ő Leighton herceg húga! Komolyan azt hitted, hogy itt elbújhat

az egész világ elől? – Természetesen nem. Én… – Megakadt. – Csak nem vártam,

hogy… hogy éppen te jössz őt keresni. – Gyakran nem felelek meg az elvárásoknak. – Nekem is ez a benyomásom! – fújtatott. – Az egész az én

hibám! Ha nem kérlek meg arra, hogy becsüld fel a gyűjtemény értékét, akkor mindez nem történik meg.

– Előbb vagy utóbb a gyűjtemény nélkül is megtaláltam volna itt őt.

– Vagy nem. – Isabel – szólt Nick türelmesen. – Én jó szoktam lenni abban,

amit csinálok. – És mégis mit csinálsz, Nick? Úgy tűnik, hogy legfőképpen

abban vagy jó, hogy sármos mosolyoddal, szép szavaiddal, meg

290

hazugságaiddal kicsalod a nőkből a titkaikat, elcsábítod őket, és még a kezüket is megkéred, hogy aztán a saját célod érdekében eláruld őket.

– Én nem hazudtam. Minden igaz volt, amit neked mondtam. – Suttogása olyan csábító volt, olyan gyengéd és lágy, minden szavát áthatotta az az őszinteség, amit olyan melegnek és bizalomgerjesztőnek talált korábban. Jó, hogy most már átlát a szitán.

Behunyta a szemét. A beszélgetést kezdte egyre kimerítőbbnek érezni.

– Kérlek, Nick. Nem volt elég, amit eddig velünk tettél? Nem volt elég, amit velem tettél?

– Te nem akarsz engem megérteni! – Mit kellene itt megérteni? – kiabált Isabel feldúltan. – Hányszor

kértél arra, hogy bízzak benned? Hányszor hajtogattad, hogy a kétségeim megalapozatlanok? Hányszor ígértél nekem védelmet és segítséget? Jamesnek, a lányoknak?

– De ebben semmi sem változott! Az ajánlatom most is áll. – Kérlek, menj el! Megszerezted, amiért jöttél. És azt üzenem

Leighton hercegnek, hogy egy egész hadsereget küldjön, ha el akarja vinni Georgianát. Minden erőmmel meg fogom védeni addig, amíg itt akar nálunk maradni.

– Én pedig melletted állok. – Hagyd abba! – A férfi szavaitól elvesztette az önuralmát. – Azt

hiszed, hogy el tudnám felejteni, hogy mi történt? Elárultál bennünket! Elárultál engem! – Rövid szünetet tartott és nagy levegőt vett. – Komolyan azt gondolod, hogy én – azok után, amit tettél – ezt a házat, a lányokat, az életünket a kezedbe adnám? Biztos, hogy nem. Nem, ha te a hűségedet annak adod el, aki a legtöbbet adja érte, mint ha csak egy marháról lenne szó.

Szavai ólomsúllyal nehezedtek rájuk. Azonnal tudta, hogy túl messzire ment. Most már a férfi is elvesztette az önuralmát. Vállon ragadta Isabelt, így kényszerítette, hogy nézzen a szemébe.

291

– Meghallgatom a szemrehányásaidat, elviselem a haragodat. De azt nem hagyom, hogy a méltóságomban megsértsenek!

Isabel már kinyitotta a száját, hogy válaszoljon valamit, de a férfi nem hagyta szóhoz jutni.

– Nem, Isabel, most te hallgatsz meg engem. Azért jöttem ide, hogy segítsek ennek a lánynak, és nem azért, hogy ártsak neki. Ha tudtam volna, hogy itt van és biztonságban van, akkor nem vállaltam volna el a megbízást. De honnan tudtam volna? A barátom magánkívül volt az aggodalomtól, és segíteni akartam neki. Ekkor bukkantam a te amazonfészkedre és fedeztem fel a titkaid, bár az utóbbi nem volt túl nehéz feladat. De ennek semmi köze Leighton ügyéhez. Leightonnak egyedül ehhez a lányhoz van köze… – az ajtóra mutatott, ahol Georgiana kiment – és a gyerekhez, akit a szíve alatt hord. A szavamat adtam neked, és tartani fogom a szavam. Megígértem, hogy megvédelek, és megőrzöm a titkaidat. És ezt is fogom tenni.

Isabel nem nagyon tudta, mit mondjon, amikor a férfi elengedte, és az ajtó felé ment. Csak amikor már a kilincsre tette a kezét, tudott megszólalni.

– Honnan tudtad? A férfi nem fordult meg, csak visszanézett. – Mit honnan tudtam? – kérdezte érdes hangon. – Hogy Georgiana gyermeket vár? Úgy tűnt, hogy a férfinak fogytán van a türelme. – Már mondtam, Isabel: ha csinálok valamit, akkor abban jó

szoktam lenni. – Én is! – kiáltott Isabel ingerülten. – Igen, nagyon jó vagy a bujkálásban. – Nagyon jó vagyok abban, hogy őket bújtassam – javította ki, a

lányokra gondolva. Mindig csak rájuk gondolt. A férfi lassan megfordult, és az ajkán olyan mosoly játszott, ami

Isabelnek nem tetszett. – Mindent értük teszel, ugye? – Igen, természetesen.

292

– Ezt én nem hiszem el neked. Isabel pislogott. – Pedig így van. – Nem. Én azt hiszem, hogy ezt magadért teszed, Isabel. Te akarsz

itt elrejtőzni, hogy a kis birodalmadon kívül ne kelljen semmiért sem kiállnod a világban.

Szavai megdöbbentették. Ez nem lehet igaz! Ez egyszerűen nem igaz! A férfi egy ideig várt a válaszra, de Isabel hallgatott. – Holnap reggel elutazom. Lassan kezd elegem lenni Yorkshire-

ből. Ezzel kiment, és egy határozott mozdulattal becsukta maga

mögött az ajtót. Ahogy elment, Isabel bemászott az ágyába. A vita felkavarta,

kimerítette. Nem nagyon tudta, mit gondoljon, mit érezzen. A férfi annyira őszintének, egyenesnek és sértettnek tűnt.

És vele? Mi van vele? Milyen csodálatos volt, amikor Georgiana keresésekor mellette

állt ez az erős, eltökélt férfi! Milyen nagyszerű érzés volt, hogy van egy szövetségese, és hogy annyi év után meg tudta osztani a terhét valakivel! És a vigasz, amelyet nyújtott neki annyi magányos év után!

Aztán pedig ez a szörnyű űr, amikor mindent visszavett tőle. Talán igaza volt. Talán valóban fél, a világtól, az életétől. Isabel az oldalán fekve összekucorodott. Nem szabadna erre

gondolnia. Dühösnek kell lennie. De azt nem tudta, hogy ha hagyja a szomorúságot eluralkodni

magán, akkor hogyan fogja elviselni azt a sötétséget, ami úgy tűnt, csak arra vár, hogy rávesse magát.

Nick nem tudott aludni, és mintegy büntetésképpen az istállóban keresett menedéket. Tanácstalanul járkált fel-alá, így a lovak sem

293

tudtak aludni, és közben újra átgondolta az utóbbi napok eseményeit, felidézett minden egyes alkalmat, amikor elmondhatta volna Isabelnek az igazságot.

Amit nem tett. Ezért jogos, hogy elveszítette. És most csak ez számított. A sors iróniája, hogy Leighton átkozott megbízását azért vállalta

el, hogy elmeneküljön London és a buta női magazin olvasói, az affektáló fiatal hölgyek elől, akik üldözték, bár teljesen téves okokból.

És erre éppen itt kötött ki, egy olyan házban, amely tele volt férfiruhába öltözött nőkkel, akik elrejtőznek az értük jövő emberrablók elől, bosszúszomjas hercegek és még ki tudja, ki és mi elől. Lehetne még ennél is drámaibb a helyzet?

Ha nem a saját bőrén tapasztalta volna meg, akkor felettébb érdekesnek találná a szituációt, és pompásan szórakozna. Így azonban egy csepp kedve nem volt nevetni.

A cirkusz középpontjában Isabel, ez az erős, okos, határozott nő állt. Az ő Boudiccája. Szép és szenvedélyes. Teljesen más, mint azok a nők, akiket eddig ismert.

Olyan sok oka volt, hogy csodálja. Szeresse. Vágyjon rá. Beleszeressen. A gondolat megállásra késztette. Lehet, hogy beleszeretett? Félelem fogta el, összeszorult a gyomra. Eddig sikerült kitérnie a

szerelem útjából. Lehet, hogy másoknak a szerelem volt a tökéletes érzés, de nem neki. Ismert olyan nőket, akik a szerelmet fegyverként használták. Az anyja például, aki tönkretette az apját. De ami még rosszabb, tudta, hogy mi lesz vele, ha hagyja, hogy megkísértse a szerelem. Ahogy az Alanával történt, török szeretőjével, aki teljesen rabul ejtette és úgy táncoltatta, a saját akarata szerint, akár egy marionettbábut. Egyenesen a börtönbe került emiatt.

Ha a múltjából tanult valamit, akkor az az volt, ha megengedi magának, hogy beleszeressen Isabelbe, annak nem lesz jó vége.

294

Elmenekülhetne. Megvan a lehetősége arra, hogy ezt az egész őrültekházát maga mögött hagyja. Visszatérhet Londonba a régiségeihez, a klubjába, a családjához. Minden visszatérne a régi, rendes kerékvágásba, és gyorsan elfelejtené a yorkshire-i napokat.

Csakhogy most az egykor oly változatosnak és izgalmasnak tűnő londoni élete egyszerre olyan furcsán szürkének és kevésnek látszott. Valami hiányozna. Isabel makacssága például és az éles nyelve. Csodásan puha ajka, vad, vörösesbarna fürtjei.

Egyszerűen ő maga hiányozna neki. Akarta őt. Határozottan az istálló kapuja felé indult, de a késői óra miatt egy

pillanatra tétovázva megállt. Békén kellene hagynia. Az is lehet, hogy éppen elaludt. Az álmából felébredő Isabel csábító képe suhant át a képzeletén,

az ágymeleg Isabel puha paplan alá bújva, ahogy álmos szemmel rápislog, hívogatja… Olyan kísértés, aminek nem tudott ellenállni.

Akarta őt. És az övé is lesz. Még akkor is, ha ehhez fel kell ébresztenie.

Isabel aludt, amikor a szobájába osont. Még mindig bricseszben és ingben feküdt az ágyán összekucorodva. Miután elment, Isabel égve hagyta a gyertyákat. Időközben majdnem az összes kialudt, és csak egy viasztócsa maradt utánuk, de kettő még égett, egyik az ágya mellett, a másik az ajtónál, alvó alakját meleg fénybe vonva.

Halkan becsukta maga mögött az ajtót. Tudta, hogy nagyon súlyos vétket követ el, amikor Isabel tudta és beleegyezése nélkül a hálószobájába lopózik. De ez nem tartotta vissza abban, hogy az ágyához lopakodjon és nézze, ahogy alszik.

Isabel összegömbölyödve feküdt az oldalán, arccal az ajtó és a fény felé, karjait maga elé fonta, kezét ökölbe szorította, mintha az éjszaka sötétjében leselkedő szörnyektől akarná megvédeni magát.

Olyan szörnyetegek ellen, mint ő.

295

Elhessegette ezt a nem túl kellemes gondolatot, és helyette az arcát nézte. Nem tudott betelni ennek a nőnek a látványával, aki az egész életét fenekestül felforgatta. Gyönyörű volt, ajka puha és érzéki, az orra hosszú, egyenes, hosszúkás arca tele finom szeplőkkel. Lenyűgözve nézte a kis barna pöttyöket, amelyek a szabadban, napsütésben végzett munkának voltak a tanújelei. Ez is csak egy újabb példa volt arra, mennyire különbözött minden olyan nőtől, akiket korábban ismert.

Szeretetteljes tekintete továbbvándorolt az arcán, és végül a homlokán állapodott meg, ahol az orra felett még álmában is húzódott egy ránc az aggodalomtól. Egészen belesajdult a szíve. Az egész az ő hibája. Nem tudta megállni, kinyújtotta a kezét, az ujjával megsimogatta, azt akarta, hogy a ránc eltűnjön.

A finom érintés elegendő volt ahhoz, hogy felébressze nyugtalan álmából. Mély levegőt vett, kinyújtózott és lassan visszatért az ébersége. Futó pillanat, amellyel a férfi alig tudott betelni.

Egy napon addig fogja csókolni, míg felébred, és még órákig az ágyban marad vele.

Sajnos nem adatott meg neki, hogy elidőzhessen ennél a gondolatnál.

Amikor Isabel meglátta, kábulatát először csodálkozás, majd felháborodás váltotta fel. Hirtelen felült.

– Mit keresel te itt? – Oldalra lendítette a lábát, hogy kiszálljon az ágyból. Nick érezte, hogy ha felkel, akkor elveszíti a csatát.

Isabel azonnal rájött, mire gondol. Hunyorogva ránézett. – Hagyj felkelni! – Nem. Csak akkor, ha meghallgattál. – Már régen elmondott mindent, Lord Nicholas. Bosszantotta, hogy megint ilyen hivatalosan szólította. Valahogy

meg kell győznie, hogy hallgassa meg, meg kell győznie, hogy megérdemli. Merő kétségbeesésében térdre esett előtte és megfogta a kezét.

Isabel megpróbált kiszabadulni, de erősen tartotta, ezért végül feladta.

296

– Még nem kértem bocsánatot tőled. – Bűnbánóan mosolygott, de Isabel eltökélten hallgatott. – Ha jobban ismernél, tudnád, hogy a bocsánatkérés nem tartozik az erősségeim közé.

– Talán akkor eljött az ideje, hogy megtanuld – felelte egyszerűen. – Nem akartalak megbántani, Isabel. Ha tudtam volna, hogy mibe

botlok itt nálatok, akkor soha nem engedtem volna Leighton kérésének. – Elhallgatva Isabel kezére esett a pillantása. – Nem, ez hazugság. Ha tudtam volna, hogy téged talállak itt, akkor már évekkel korábban jövök.

Isabel szótlanul nézett rá, amit félszeg vigyorral viszonzott. – Látom, híján vagy a szavaknak. Tudnod kell, Isabel, hogy te

nekem olyan vagy, mint egy csoda. Életem során annyi nővel találkoztam, a világ minden táján. De egyet sem ismertem, aki olyan erős, élettel teli és szép lett volna, mint te. Kérlek, higgy nekem, hogy soha nem tennék olyasmit, amivel megbántanálak!

– De megbántottál. Isabel szavai, amelyek alig voltak hangosabbak fájdalommal teli

suttogásnál, tovább űzték a férfit. Kezét az ajkához emelte és hódolattal megcsókolta.

– Tudom. És minden jogod megvan rá, hogy emiatt gyűlölj engem.

– Nem gyűlöllek. Erre felnézett rá, kereste a tekintetét és látta, hogy igazat mond. – Ennek örülök. Újra elmélyült a homlokán a ránc, és Nick a legszívesebben

felugrott volna, hogy minden gondját lecsókolja. – Azt nem értem viszont… – Majd máskor – szakította félbe Nick. – Egy napon majd mindent

elmondok. Isabel a fejét rázta. – Nem, Nick. Nem majd egyszer. Eljött az ideje, hogy elmondd az

igazságot. A férfi mély levegőt vett. A szíve mélyén tudta, Isabelnek igaza

van: mindent el kell mondania neki, a lelkét le kell meztelenítenie

297

előtte, hogy talán egyszer vissza tudja nyerni a bizalmát. A felismerés erőt adott neki.

– Rendben, igazad van. Felállt és járkálni kezdett. – Tízéves voltam, amikor az anyám elhagyott bennünket. Egyik

napról a másikra tűnt el, fogalmunk sem volt, hogy hová. Majdnem olyan volt, mintha soha nem is lett volna. – Az ajtó előtt megállt, és Isabel felé fordult. – Azt hihetné az ember, hogy az anya elvesztése egy gyerek számára a lehető legrosszabb dolog. De nem. A legrosszabb az volt, hogy nem tudtam, mi történt tulajdonképpen. Hogy miért hagyott el bennünket. A legrosszabb az a gondolat volt, hogy… hogy valamiképpen én vagyok az oka.

Isabel mondani akart valamit, de Nick sietve folytatta. A szavak szinte feltörtek belőle, és nem tudta, hogy képes lenne-e még egyszer belekezdeni, ha most abbahagyná.

– Szinte a megszállottja lettem annak, hogy kiderítsem az okát, miért hagyott el bennünket. Apám néhány napon belül minden holmiját eltüntette a házunkból, de én fáradhatatlanul kerestem tovább a nyomokat, valami jelet, amely a nyomára vezetne engem. Végül egy naplót találtam. Abban leírta minden tervét, amit a jövőre kovácsolt. A kontinensre akart utazni, először barátokhoz Párizsba, aztán tovább Olaszországba. Ezt nevezte a kalandjának. – Kurtán felnevetett. – Az anyámnak láthatólag nem volt elég izgalmas, hogy férjnél volt, gyerekei voltak, és márkinőként élte az életét.

– Még soha senkinek nem beszéltem a naplóról – folytatta. – Sem a bátyámnak, sem az apámnak, főleg neki nem. De úgy őriztem, mint egy kincset, évekig, míg elvégeztem az iskolát. Apám akkorra már meghalt, Gabriel volt a márki, én… én pedig nem voltam semmi. – A fejét rázta. – Európába utaztam.

– Hogy megkeresd az anyádat – suttogta Isabel. Nick bólintott. – Háború dúlt, és anyám minden nyoma már régen eltűnt. De

fiatal voltam, tele tettvággyal, és nem is én voltam a legbutább, ezért a hadügyminisztérium egyik magas rangú képviselőjének – akiről

298

egyébként mindig azt gondoltam, hogy Gabriel lefizette, hogy ügyeljen a biztonságomra a háborús övezetben –, feltűnt megszállottságom, a védőszárnya alá vett, és kiképeztetett nyomkeresőnek.

Isabel szótlanul figyelt, Nick érezte a kíváncsiságát, hogy ég a vágytól, hogy kérdéseket tegyen fel neki. Nick hallgatott, addig, míg a nő nem tudta türtőztetni magát.

– De mivel bíztak meg? Milyen személyek után kutattál? – Akit éppen kerestek – felelte vállat vonva. – Azokra

specializálódtam, akik Keletre utaztak. Nekem szinte teljesen mindegy volt, hogy mit csinálok, a fontosabb az volt, hogy utazhattam. A munkám csak eszköz volt célom elérése érdekében. Világot láttam és jól meg is fizettek a néhány napnyi munkáért, amikor a Koronának szüksége volt a szolgálataimra.

– És… – Isabel habozott. – És előfordult, hogy kárt tettél valakiben?

Mit válaszoljon erre? Nem akart hazudni neki. És magának sem. Amikor végre felelt, nem nézett Isabel szemébe.

– Nem, alapvetően nem. Azzal lezárult a dolgom, ha az érintett személyt megtaláltam. Hogy mi történt utána, nem tartozott rám.

– Ami azt jelenti, hogy nem tudod. Nagyon is elképzelhető, hogy történt ezekkel az emberekkel valami.

Nick ránézett. – Igen, lehet. Isabel tovább erősködött. – De neked is bajod eshetett volna. – Igen. Egy ideig csak farkasszemet néztek, aztán a nő felállt, és odament

hozzá. Ahogyan nézte, ahogy szóra bírta, azzal még jobban tudatosult a férfiban, milyen erős, mennyire nem fél.

– De miért nem hagytad abba? Nick egy ideig hallgatott. Érezte, hogy fontos neki a válasz. Azt

akarta, hogy megértse, hogy felfogja, ha már elmondja neki az igazságot.

299

– Nem tudom. Talán, mert egy idő után túl jól ment, és nagyon megtetszett az egész. Vagy, mert már nem voltak fontosak azok az emberek, akiket fel kellett kutatnom. És mert már nem törődtem azzal, hogy mi történik azokkal, akiket megtaláltam. – Viszonozta Isabel tekintetét, azt kívánta, hogy bárcsak megértené. – Talán mert én is éppen annyira közömbös voltam a számukra.

Isabel hallgatott. Nick tett felé egy lépést, közelebb akart lenni hozzá.

– Ezt a megbízást nem lett volna szabad elvállalnom, de Leighton régi barátom. Nem utasíthattam vissza a kérését. Esküszöm neked Isabel, hogy senkinek nem akartam rosszat, sem Georgianának, sem Jamesnek vagy bármelyik lánynak. Ha tudtam volna, hogy milyen kalamajkát okozok itt… akkor soha nem jövök ide.

Lehajtotta a fejét, annyira, hogy szinte a homlokával érintette az övét.

– Semmit nem kívánok jobban, mint hogy te boldog légy. Hogy örülj az életnek. Kérlek, adj még egy esélyt!

Isabel behunyta a szemét, eltűnődött a szavain, amelyek alig voltak hangosabbak a suttogásnál. Nick az arcáról le tudta olvasni minden rezdülését. Lélegzet-visszafojtva várta, remélte, hogy sikerült megnyernie őt.

A nő arcán halvány mosoly suhant át, amely olyan gyorsan el is tűnt, hogy Nick majdnem azt hitte, csak képzelte, ha nem nézte volna olyan nagy figyelemmel. Isabel kinyitotta a szemét, tekintete aranylóan csillogott az égő gyertyák fényében.

– Be kell valljam félek, nagyon nyugtalan vagyok és össze vagyok zavarodva, mert még mindig nem tudom, hogy bízhatom-e benned… de, de örülök, hogy eljöttél. Ide, Yorkshire-be – suttogta. – És hozzám, ma éjjel.

A férfi mély megkönnyebbüléssel sóhajtott fel, és olyan öröm fogta el, hogy nem tehetett mást, mint hogy megölelte. És aztán azt tette, amit a szíve diktált.

Megcsókolta.

300

18. fejezet

sabel megesküdött rá, hogy nem fogja hagyni, hogy szép szavakkal és ígéretekkel elcsábítsa.

De az elgyengítette, hogy feltárta előtte a múltját. Bár dühös volt magára amiatt, hogy hitt neki, de egyúttal mást sem kívánt forróbban, mint hogy újra bízhasson benne. És amikor megcsókolta, ellentmondásos érzéseinek örvényéből egyetlen, mindent legyőző gondolat emelkedett ki.

Akarta ezt a férfit. Meg akarta osztani vele az életét. Ez a felismerés, párosulva ellenállhatatlan csókjával, valamit

feloldott benne a lelke mélyén, és felébresztette legtitkosabb vágyait, amelyeket oly mélyen ásott el magában. Ezekről senkinek nem beszélt, még önmagának sem vallotta be őket. De most úgy tűnt, hogy ez a férfi a gondosan felépített védőfalát egyetlen szóval és egyetlen érintéssel romba döntötte.

A férfi szájába sóhajtott, Nick olyan sürgetően mélyítette a csókját, hogy az élvezet árját szabadította fel benne. A férfi csókjai erőteljesebbek és mélyebbek lettek, mindegyik mámorítóbb volt, mint az előző, köztük rövid, édes szünetek, amikor áldott elragadtatással a nevét suttogta. Mindenhol simogatta, a vállát, a karját, végül felemelte, Isabel pedig átölelte a nyakát, lábát pedig a csípője köré fonta. Nick arcát a nyakába fúrta, nyelvével cirógatta, míg egyszerűen elalélt a kéjtől. Amikor felkiáltott, Nick felemelte a fejét, és ránézett. Kék szeme csillogott a halovány gyertyafényben.

Homlokát az övéhez érintette.

I

301

– Isabel, meg kellene kérned arra, hogy menjek el. – Miért? – kérdezte értetlenül. – Mert különben itt maradok. Halk, vágyakozó hangjától szinte elolvadt. Isabel a saját hangját is

alig ismerte fel, amikor megszólalt. – És ha azt akarom, hogy maradj? A férfi sokáig nem felelt semmit, és a nő már attól tartott, hogy

valami rosszat mondott. Aztán Nick egyetlen hosszú lépéssel az ajtónál lévő asztalnál termett és leültette, nagy, meleg kezébe fogta az arcát. Bensőséges csókja egyszerűen őrjítő volt.

Amikor felnézett, mindketten nehezen kaptak levegőt. – Ha azt akarod, hogy maradjak, akkor egy egész hadseregre lesz

majd szükség, hogy innen elvonszoljon. Isabel a férfi sötét fürtjei közé túrt, és egy újabb csókra magához

vonta. Mielőtt az ajkuk egymáshoz ért, csak egyetlen szót szólt, vagy inkább lehelt:

– Maradj! Nick elégedett búgással reagált, és mohón a szájára vetette magát.

Kiráncigálta Isabel ingét a nadrágjából, és a nő már érezte is meleg kezét a bőrén. Anélkül, hogy elengedte volna a száját, felfelé haladva simogatta, feltolta az inget közben, míg végül Isabel kinyújtotta a karját, hogy le tudja venni róla.

Ekkor hirtelen szégyenlős lett, és kezével eltakarta a mellét. – Ne – súgta Nick, és gyengéd, nyugtató csókokat lehelt az ajkára.

– Ne bújj el előlem! Ma éjjel ne! A kezét végigcsúsztatta a karján, és ujjait az övére kulcsolva

elhúzta a kezét. – Ma este ők az enyéim. Ajkát a mellére helyezte, amitől Isabel minden elfogódottsága

eltűnt és átadta helyét a gyönyörnek. A férfi a szájával körülzárta a mellbimbóját, nyalogatta, szívta és szopogatta, míg Isabel felkiáltott, és vágyakozón hozzásimult. Erre megragadta a combját, magához vonta, lábát a csípője köré fonta, és még erőteljesebben szívogatta a mellét, mint korábban.

302

Isabel megfeszült, és hozzádörzsölődött. A férfi keménysége, izgalma a lelke mélyéig lángra lobbantotta. Partnere mély, kielégült morgása hajtotta tovább. Hozzányomta a csípőjét, míg a férfi nyögve elszakadt a mellétől. Találkozott a tekintetük, Isabel szemében olyan női magabiztosság tükröződött, hogy a férfi az ajkát kereste. Egy mohó, forrón vágyott csókot adott neki, szájával végigvándorolt az arcán, és végül a foga közé vette a fülcimpáját, hogy gyengéden beleharapjon.

– Te kis huncut! Isabel félig tiltakozva, félig könyörögve suttogta a nevét, és úgy

tűnt, hogy a férfinak ez elég. Változást érzett benne, érezte, hogy valami ősi vadság vette a lényét a birtokába, és amikor a férfi a karjába vette, pontosan tudta, mi fog történni.

Nick letette az ágyra, majd fölé hajolt, hogy száját újra kétségbeesett féktelenséggel vegye birtokba, amivel nem is sejtett szenvedélyt ébresztett benne.

A férfi keze szabaddá vált és kedvtelve felfedezőútra indulhatott. Az egész testén simogatta, becézte felforrósodott bőrét, amíg a bricsesz széléig jutott, majd tenyerét a hasára tette. Minden érzés, a benne lángra gyúlt szenvedély, a férfi érintése által kiváltott gyönyör és az örömteli várakozás ott folyt egyben össze.

Érezte, hogy a férfi nézi, vár, és amikor végre kinyitotta a szemét, a pillantását olyan áthatónak és vágyakozónak látta, hogy a legszívesebben újra becsukta volna a szemét, hogy mélyen elássa magát a paplan alá.

– Még soha nem volt abban az élvezetben részem, hogy a kedvesemnek lehúzzam a nadrágját – szólt Nick valahogy illetlenül csillogó szemmel.

Kedvesem. A szó szinte visszhangzott közöttük, sötét volt és ígéretekkel teli.

Isabel egyszerre jóleső borzongással ébredt a tudatára, hogy eme éjszaka után az lesz.

A kedvese.

303

A keze továbbra is mozdulatlanul a hasán nyugodott, miközben a férfi az engedélyére várt.

– Azt hiszem, hogy eljött az ideje – suttogta Isabel, egyszerre szégyenlősen és vakmerően, de Nicknek nem volt szüksége több biztatásra. Egy-két mozdulattal levetkőztette, és amikor meztelenül ott feküdt előtte, a szemét behunyta az igazság pillanata előtt, mert borzasztó zavarban érezte magát.

– Isabel, nézz rám! Isabel a fejét rázta. – Nem tudok. – Dehogynem, kedvesem. Nézz rám! Isabel nagy levegőt vett, és félősen felnézett. Mennyire kínos így

feltárulkozni a pillantása, az érintései előtt! Nem, ezt nem bírja tovább. Egy kézzel eltakarta magát. A férfi kék szeme felvillant.

– Ne, drágaságom, ne rejtőzz el! – De… én… – dadogta. A férfi ábrándosan mosolygott. – Olyan gyönyörű vagy… és nem is tudsz róla. Szavai felmelegítették az arcát. – Nem, nem vagyok szép. – Dehogynem. – Nick ujját az ajkára helyezte. – Itt. – Az ujjával

végigsimította az állát, a nyakát, egészen az egyik mellbimbóig. – És itt… – Továbbhaladt a hasáig. – De itt is… – Elérte a kezét, amellyel a meztelenségét próbálta takarni. – És itt, Isabel… itt ébreszted fel a vágyamat.

A szavai lüktettek benne. Még soha nem mondta róla senki, hogy gyönyörű. És most, puha, megszokott ágyában, ahol élete minden éjszakáját töltötte, ez a férfi egyszer csak azt mondja neki, hogy szép, sőt meg is mutatja neki, hogy szép.

– És te? – suttogta. – Te is biztosan szép látvány vagy. A férfi halkan felnevetett. – Nem tudom, hogy ezt a szót használnám-e magamra. De ha meg

akarsz győződni róla, akkor hogyan utasíthatnám el ezt a szerény kérést? – Isabel vihogott, a férfi gyorsan megcsókolta. – Úgy

304

szeretem hallani, amikor nevetsz. Túl ritkán van benne részem. – A hátára gurult és a tarkója alatt összekulcsolta a kezét. – Nos, szépségem, a tied vagyok.

Isabel szeme tágra nyílt a döbbenettől, amikor ránézett a mozdulatlanul fekvő férfira.

– Nem… nekem ez nem megy. Erre Nick felnevetett, úgy, hogy rezgett az egész ágy. – De, Isabel, hidd el nekem, hogy menni fog! Isabel az oldalára gördült, feléje nyújtotta a kezét, de a levegőben

megállt. – Én… nem tudom, hogy hol. A férfi abbahagyta a nevetést és nagyot sóhajtott. – Mindegy, hogy hol, kedvesem. Bárhol jobb, mint a sehol miatt

kínlódni. Isabel óvatosan széles mellkasára tette a kezét, érezte lenyűgözően

erős izmait és nagyon tanácstalannak érezte magát. Úgy tűnt, hogy Nick ezt érzékelte, mert a keze után nyúlt és vezette, végigsimította vele a mellkasát, és lefelé vezette a lapos hasán keresztül oda, ahol az inge még a nadrágjába volt dugva. Isabel tétovázva bámult az övére.

– Csak azt csináljuk, ami jó érzés, Isabel. – Nyugtató szavai felbátorították. – Mit szeretnél? – kérdezte.

Isabel viszonozta a pillantását, amely egyszerre komollyá vált. – Folyton ezt kérdezed. – Mert tudni szeretném – felelte egyszerűen. – Azt akarom adni

neked, amire vágysz. Én téged akarlak. Isabel csak gondolta, de nem mondta ki

hangosan. – Azt szeretném, ha levennéd az inged. A férfi szótlanul felült, kibújt az ingéből és félrehajította. Isabel nyelt egyet. Tökéletes volt. Akár az egyik szobra. Ő is felült, de megint elfogta a félénkség. – Én… szóval… nem hiszem, hogy… Nick felé nyúlt és magához vonta.

305

– Talán abba kellene hagynod a gondolkodást, kicsim. – Ezután megcsókolta és visszahanyatlottak az ágyra, ahol a férfi megint átengedte az irányítást. Ezúttal Isabel volt az aktív, a férfi száját fedezte fel az ajkával, a nyelvével és a fogaival. Amikor elszakadt tőle, hogy újra levegőhöz jusson, a férfi magára ültette és szinte könyörögve kérte:

– Engedd le a hajad, Isabel! Isabel felemelte a kezét, hogy a kontyát kibontsa, ekkor Nick

felsóhajtott, vágyakozva simogatta, és legeltette rajta a tekintetét. – Olyan vagy, mint egy testet öltött szirén. Isabel elmosolyodott, élvezte, hogy ilyen hatást gyakorol a férfira. – Tényleg? A férfi megbabonázva nézett rá. – Egy szörnyeteget keltettem életre. – Lehet – szólt Isabel, fölé hajolt, és mindkettejüket beborította

vörösesbarna hajzuhatagával. Bensőségesen csókolta, gyengéden nyalogatta az alsó ajkát, majd csókokkal borította el, a nyakától le felé széles mellkasáig. Egy lapos mellbimbó előtt megállt és kérdőn nézett fel rá. Nick elnehezült szemhéja alól nézett rá. Isabel szinte érezte, hogy a férfi visszatartja a lélegzetét.

– Neked is olyan jó érzés, mint nekem? A férfi nem mozdult. – Miért nem próbáljuk ki? Isabel így tett. Gyengéden megnyalta az egyik mellbimbót, aztán a

szájával körülzárta és azt tette, amivel a férfi akkora örömöt okozott neki. A fogait egyszerűen végighúzta a bőrén, és erőteljesen szívta. A férfi nyögve túrt a hajába, és a nevét súgta. Amikor már nem bírta tovább, kissé megemelte Isabelt. A nő bizonytalanul nézett rá.

– Nem volt jó? A férfi nevetett, de közben alig kapott levegőt. – Nagyon tetszett, drágám. – Ezzel birtokba vette Isabel száját, és

a nyelvük egy szenvedélyes, végtelennek tűnő csókban fonódott össze, majd Isabel a férfi mellkasára támaszkodva fölé hajolt.

– Azt szeretném, ha levennéd a nadrágodat.

306

A férfi egy szempillantás alatt megszabadult a nadrágjától, Isabel pedig felnyögött a félelemtől és a gyönyörtől, amikor a férfi a hátára gurította, a lába közé nyomult, és újra átvette az irányítást. Csókokból ösvényt rajzolt a nyakán lefelé, fogait végighúzta a kulcscsontján, majd a nyelvével a nyaka hajlatát nyalogatta, míg Isabel teste teljesen megfeszült.

– Nick… – súgta. – Ne… kérlek, ne… A férfi azonnal megállt, felemelte a fejét, és a tekintetét kereste. Mi történt, szépségem? – Én is… meg akarlak érinteni. A férfi azonnal mozdulatlanná dermedt, és egy pillanatra Isabel

azt hitte, hogy el akarja utasítani a kívánságát. – Kérlek – mondta. A férfi fejét Isabel mellére hajtotta, és úgy tűnt, hogy minden

erejét összegyűjti, aztán mellé feküdt hanyatt az ágyra, és teljes meztelenségében átadta magát Isabelnek. Isabel az oldalára fordult, és a könyökére támaszkodva az ujjbegyével a mellkasát simogatta. Minden izmot felfedezett, meleg, sima bőrének minden porcikáját és egy hosszú, kissé kidudorodó heget is, amely a jobb oldalán húzódott. Itt megállt, gyengéden simogatta, és végtelenül hálás volt, hogy a férfi túlélte, akármi ejtette is rajta a sebet.

Felfedező útjának célja egyértelmű volt. Tétován érintette meg. Nick felszisszent, és Isabel bizonytalanul megállt.

– Valami…? A férfi halkan felnyögött, majd valamivel hangosabban, amikor

Isabel a kezével megmarkolta. Isabelt mámorossá tette saját hatalma. – Mutasd meg nekem. A férfi szeme felcsillant, egyik kezét megfogta, vezette, és

mutatta, hogyan érintse, simogassa. Amikor mindketten nehezen vették a levegőt, a férfi megállt, Isabel kezét az ajkához emelte és megcsókolta.

– Ennyi elég, szépségem. – De szeretnék…

307

A férfi kurtán felnevetett. – Én is, drágám, én is szeretném. De ma este nem szabad

semminek közbejönnie. És ha így folytatod édes kínzásom, akkor az éjszaka véget ér, még mielőtt elkezdtük volna. – Ezzel újra a lába közé gurult, és a testét forró, őrjítő csókokkal árasztotta el. Isabel ölénél megállt és egyik ujját belé csúsztatta.

– Milyen nedves vagy! – sóhajtotta. Isabel az ajkába harapott, hogy ne kiáltson fel hangosan, amikor a

férfi találékony ujjaival simogatta és kényeztette. Egy második ujj követte az elsőt, és a hüvelykujjával elkezdett nőisége középpontja körül körözni. Isabel nekifeszült az ágynak, ujjait az ágyhuzatba fúrta, és alig bírta tartani magát.

– Ezt akarod, szépségem? – kérdezte Nick anélkül, hogy enyhítette volna édes kínját.

– Igen – nyögte. – Itt? – A hüvelykujjával gyorsabban körözött, erősebben nyomta. – Igen, kérlek! – Milyen udvarias vagy! – mormogta Nick. – És milyen

szenvedélyes. Az én testet öltött Voluptasom. – Lassított a kényeztetésén, lassú, szinte elviselhetetlen ritmussal kínozta. – De ez messze nem minden, amit akarsz, ugye?

Isabel kinyitotta a szemét, és azt látta, hogy érzései a férfi szemében tükröződnek.

– Én… én… – Mondd ki, Isabel! Mit szeretnél valójában? – Én… én téged akarlak. – Pontosan mit akarsz tőlem? Isabel elvörösödött és hozzányomult, nekifeszült, hogy folytassa. – Nem, Nick… A férfi úgy vigyorgott, mint egy farkas. – Ó, dehogynem, Isabel… Mit akarsz valójában? És ekkor megállt, ujjai mélyen benne voltak, de nem mozdultak, a

hüvelykujja ott tűnt el, ahol a kezdet és a vég olyan csodálatosan

308

egyesült benne. Isabel széttárta a lábát és nem foglalkozott azzal, hogy néz ki, vagy a férfi mit gondolhat róla.

– Nick… – sikoltotta, egyszerre dühösen és könyörgően. – Csak kérned kell, Isabel. Hűvös levegőt fújt felforrósodott bőrére. Isabel erre már úgy

érezte, hogy ebbe az egészbe menten belehal. – A szádat – suttogta. – A szádat akarom. – Bátor lány vagy – mondta Nick, száját a szájához érintve.

Ajkaival kényeztette, olyan kéjjel nyalta, hogy elvesztette az eszét. Isabel a hajába túrt, hagyta, hogy boldoggá tegye, és amikor a férfi mély, elégedett morgását hallotta, teljesen megszűnt körülötte a világ. Érzései eluralkodtak rajta, felrepítették a gyönyör hullámára. Hangosan a férfi nevét kiáltotta, amikor az nyelvével nőisége legérzékenyebb pontját izgatta. Isabel hozzányomult, a csípőjével nekifeszült, és a kéj hulláma összecsapott a feje felett. Belécsimpaszkodott, ő volt az egyetlen biztos kapaszkodója ebben a káoszban, ő volt a világa középpontja.

Miután visszatért a földre, a férfi elvette róla a száját, és lassan felfelé kezdte újra csókolni, a mellét simogatta, a bimbókkal játszadozott, míg Isabel a gyönyörtől sóhajtozott. Aztán egy hosszú, bensőséges csókban találta meg a száját.

– Soha nem szabadna tartanod attól, hogy azt kérd, amit akarsz. Velem.

Isabel kinyitotta a szemét, és találkozott a tekintetük. – Akkor a többit is akarom. A férfi szemének kékje elsötétült. – Biztos vagy benne? Isabel bólintott. – Teljesen. Azt mondtad, hogy csak kérnem kell. A férfi ráfeküdt, hogy érezze keménységét, izgalmát, Isabel is

nekinyomult, türelmetlenül várta a csodálatos tánc következő lépéseit. Nick visszatartotta a lélegzetét. Isabel látta, mennyire küzd, hogy ne veszítse el az önuralmát.

309

– Isabel. – Mély levegőt vett. – Már beszéltél valamikor valakivel ilyesmiről?

Isabel a fejét rázta. – Nem, de állatoknál láttam már. A férfi kínjában mosolygott. – Ez… ez nem pont ugyanaz… Isabel követelőzően nyomult hozzá. – Nick. Kérlek! Nem félek. – A férfi hege fehéren kiemelkedett,

mire Isabel a kezét a férfi arcához emelte, gyengéden megsimította és remélte, hogy az őt kínzó démonokat is elűzi. – Akarom. Téged akarlak.

– Fájni fog, szépségem. De csak az első alkalommal. Mindent jóvá fogok tenni.

Isabel szíve összeszorult. Mennyire aggódik érte! És ebben a pillanatban tudta, hogy ez a férfi, aki ennyire aggódik

miatta, és ráadásul egy ilyen pillanatban, amikor alig tud uralkodni magán, és ő sem tud másra gondolni, biztosan soha nem akart korábban sem ártani neki.

Rámosolygott, a hajába túrt, és egy gyengéd csókra magához vonta.

– Bízom benned – súgta. Azzal, hogy ezt kimondta, minden jónak tűnt, akármit tettek is. A férfi felemelte a csípőjét, és beléhatolt, csak egy picit, nagyon

picit. Hagyott neki időt, hogy befogadja, hozzászokjon. Isabel kissé lehajtotta a fejét, tudatosította az érzést.

– Furcsa… érzés. Szavai a férfiból elfojtott mosolyt csaltak elő. – Még furcsább is lesz, kedvesem. De ez ne tartson vissza

bennünket. Ringatózott rajta, minden alkalommal egy picit előrébb haladva,

míg Isabel halkan felnyögött a gyönyörtől. – Most már nem furcsa. Jó érzés. – Csak jó? – Nagyon jó.

310

– Örülök – szólt a férfi, és olyan mélyre hatolt, hogy Isabel felnyögött, a szeme tágra nyílt. A férfi mozdulatlanná merevedett.

– Isabel? – kérdezte aggodalommal telve. – Most is furcsa – mondta akadozva, fájdalommal teli hangon. Nagyon furcsa. Szeretem ezt a nőt. A gondolat olyan hirtelen, világosan és

egyértelműen jött, egyúttal teljesen alkalmatlan pillanatban ahhoz, hogy megvizsgálja, megfelel-e az igazságnak. De egy pillanatig sem kételkedett benne, hogy igaz. Gyengéd, hódolattal teli csókot nyomott az ajkára.

– Mindjárt jobb lesz, szépségem. Egészen lassan kihúzta magát belőle, erre Isabel vállon ragadta. – Ó, ne… A férfi lassan visszatalált hozzá. – Igen? – Nick – sóhajtotta. – Annyira szeretem, amikor kimondod a nevemet – szólt a férfi,

fölé hajolt, és a mellét szívta, míg Isabel felnyögött a kéjtől. A férfi ezt jelzésnek vette, hogy folytathatják. Hosszú, gyengéd mozdulatokkal elűzte a fájdalmat, és Isabelt csak tiszta gyönyörrel ajándékozta meg. Amikor Isabel nekinyomta a csípőjét, tudta, hogy az övé lett. Átvette a ritmusát, követte testének minden mozdulatát, mindent megtett, hogy a nő a karjában beteljesülést nyerjen.

– Mondd még egyszer – suttogta, egyre mélyebben és gyorsabban lökte, míg a feszültség Isabelben mérhetetlenné nőtt.

– Nick – lehelte. Végül a férfi ott érintette meg, ahol egyesültek, a hüvelykujját

nekinyomta, simogatta, egyszer, kétszer. – Még egyszer. – Nick – kiáltotta. – Itt vagyok, kedvesem – mondta, a szemébe nézve. – Nézz rám,

Isabel! – Nem tudok… Túl… túl sok ez nekem – nyögte. – Kérlek! Nem

tudom…

311

A féri száját a füléhez tette, halkan és csábítóan így suttogott. – Tudom, kicsim. Vedd el magadnak. Megtartalak, amikor

zuhanni fogsz. És hagyta, hogy zuhanjon, belezuhant a semmibe, vonaglott és

köré fonódott, kábító, szinte elviselhetetlen ritmusban késztette még nagyobb erőbedobásra a férfit. A nevét kiáltotta, és a férfi felfogta, tartotta, és csak akkor élte át a teljes gyönyört, amikor Isabel a sajátját teljesen kiélvezte. A férfi egy utolsó, felszabadító lökéssel hanyatlott Isabel mellére. Semmi más nem hallatszott, csak kettejük szapora zihálása.

Nick egy ideig csak feküdt, megpróbált magához térni, világosan gondolkodni, végül felemelkedett, bár Isabel halkan morgott, amiért elválik tőle. Könyökére támaszkodva feküdt mellette, simogatta felforrósodott bőrét. Isabel beleborzongott és hozzásimult.

Érezte a nő ajkát a mellkasán, érezte, hogy mosolyog, és egy kicsit eltávolodott tőle, hogy ránézzen.

– Mi történt? – Végül egyáltalán nem volt már furcsa. – Nem? – vigyorgott a férfi. – Nem. – Milyen volt akkor? Isabel lehajtott fejjel töprengett a válaszon. – Azt hiszem, hogy rendkívüli. A férfi rövid és bensőséges csókot adott. Aztán így szólt. – Én is így éreztem. Nem sokkal később Isabel elszunnyadt a karjában. Nick alig

tudott betelni a látványával, olyan erős volt, puha és szép. Végre egy nő, aki tényleg élt. Teli volt élettel és ellentmondásokkal, büszkeséggel és szenvedéllyel, és soha nem menne bele valami olyasmibe, ami nem tűnik jónak vagy helyesnek a számára. Felidézte a nap eseményeit, arra gondolt, milyen lelkesen egyezett bele abba, hogy hozzámenjen feleségül.

Milyen hevesen utasította el, amikor úgy érezte, hogy becsapta!

312

A nő hozzásimult, álmában sóhajtozott, ártatlan hangja csak még jobban éreztette vele a bűnét. Ez a nő bízott benne, hitt az ígéretében, és ő ettől a bizonyosságtól fosztotta meg. Még ha a teste félreérthetetlen módon ki is fejezte bizalmát, még egy ideig el fog tartani, amíg vissza tudja nyerni a szívét, és minden kétségét legyőzi.

De nem fogja feladni, míg el nem éri ezt a célt. Szerette. És ebben a pillanatban, amikor az érzéseit már másodszor ilyen

egyértelműen megvallotta, érezte meg a szavak teljes súlyát. És a félelmet, ami a szavakban rejlett.

– Isabel! Isabel, ébresztő! Isabel a hangos kopogásra azonnal felült az ágyán. Egy pillanatig

azt se tudta, hol van. Amikor felidéződtek benne a múlt éjszaka emlékei, ijedten kiáltott

fel, de a kezét gyorsan a szája elé kapta, és páni félelemmel Nicket kereste a tekintetével.

Már nem volt ott, és semmi jel sem utalt arra, hogy itt lett volna. Isabel ruháit is, amiket olyan figyelmetlenül szétdobált, összeszedte, és rendesen a kandallónál álló szék támlájára tette. Isabelt hálával töltötte el, hogy ilyen körültekintően minden nyomot eltüntetett, de egyszerre csalódottságot is érzett. Hálát, mert olyan dicséretes módon megpróbálta megőrizni a jó hírét Townsend Park többi lakója előtt, és csalódottságot, mert úgy surrant ki a szobájából, mintha semmi nem történt volna.

Mintha már számtalan alkalommal tett volna ilyet. Dühös volt magára, hogy ilyesmi jut az eszébe. Miért foglalkozik

ezzel? Tőle aztán lehet ez a férfi életében akár a századik alkalom is. Nem az ő dolga.

Bár száz talán egy kicsit tényleg több a soknál. A kopogás újra kezdődött, és szerencsére kiszakította a

gondolataiból. – Isabel! – Gyere be! – kiáltotta.

313

Lara viharzott be teljesen zilált állapotban, alig kapott levegőt. – Gyerünk, azonnal öltözz fel! Isabel sóhajtva felhajtotta a takarót és felállt. – Tudom, hogy elaludtam, de annyira késő csak nincsen, vagy

tévedek? Lara úgy állt ott, mint akinek földbe gyökerezett a lába.

Elképedve követte Isabel mozdulatait. Mivel nem válaszolt, ezért Isabel megfordult. – Mi a baj? – Miért nincs rajtad hálóing? Isabel végignézett magán és azonnal betakarta a fontos helyeket,

közben remélte, hogy nem vörösödik el és úgy tesz, mintha semmi különös nem történt volna. Hiába.

– Ö… – Elhallgatott, bosszankodott, hogy nem jutott eszébe értelmes válasz. – Melegem volt – bökte ki végül, kikapta a szekrényből az első keze ügyébe kerülő ruhát, és eltűnt a paraván mögött, hogy elkerülje a további zavarba ejtő pillantásokat.

– Meleged volt – ismételte meg az unokahúga. – Pontosan, Lara. Mindjárt itt a július. – Meleged volt, Yorkshire-ben, az éjszaka kellős közepén. – Így van – mondta Isabel és remélte, hogy Lara végre békén

hagyja. Kikémlelt a paraván mögül és látta, hogy az unokahúga lassan végignéz a szobán. – Lara – próbálta újra magára vonni a figyelmét. – Valamit meg akartál beszélni velem? Biztosan oka van annak, hogy úgy dörömböltél az ajtómon, mint egy őrült.

– Hát persze! Isabel éjkék gyászruhában lépett elő a paraván mögül, és az övét

próbálta becsatolni. – Mi történt? Lara elgondolkodva csücsörített. – Nem fogsz örülni neki. Isabel nem válaszolt azonnal. Lehet, hogy Nick egyszerűen eltűnt?

Bár tegnap azt mondta, hogy ma el akar utazni, de ez még azelőtt volt, hogy… minden… nos, hogy minden megváltozott volna.

314

– Mi a baj? – kérdezte türelmetlenül. – Látogatónk jött. Sötét sejtelem ébredt benne. Minden meg fog változni. – Ki az? Lara karba tette a kezét és úgy tűnt, hogy annyira nem is akar

előrukkolni vele. Densmore. Az apja által kijelölt gyám. A ház, a lányok, James –

minden az ő kezébe kerül. Nick is elutazik. Semmi sem tartja itt tovább. A gyűjteménnyel

nem kell többet törődnie. Mással sem. Csak neki volt rá olyan kétségbeesetten szüksége. Borzasztó félelem szorította össze a szívét. Megint egyedül marad. – Densmore – szólt tompa hangon. – Nem. – Lara a fejét rázta. – Leighton herceg. Azért jött, hogy

elvigye a húgát.

315

19. fejezet

em sokkal ezután Isabel már a gróf tanulószobája előtt állt, és fülét a súlyos mahagóniajtóra tapasztotta. Bentről elfojtott

férfihangok hallatszódtak, de egy szót sem lehetett érteni. Átkozta őseit, aki ilyen robusztus ajtót építtettek.

Feltételezte, hogy szándékosan történt így, mert nem akarták, hogy a folyosóról hallgatózni lehessen, de a két hüvelyk vastagságú ajtó a jövő kíváncsi generációját teljesen figyelmen kívül hagyta.

– Nick van bent vele? – kérdezte suttogva. – Igen – válaszolt Jane halkan. – Rögtön lejött hozzá. Isabel ingerülten fordult a komornájához. – De miért engedtétek meg neki, hogy előttem beszéljen

Leightonnal? Jane bocsánatkérőn nézett. – Leighton a megérkezése után rögtön azt mondta, hogy veled,

Lord Nicholasszal és a húgával szeretne beszélni. Mivel tudtam, hogy a húga erre nem hajlandó, te meg még aludtál, ezért Lord Nicholas mellett döntöttem, mert nem akartam még jobban felbőszíteni.

– Ideges? – Ez nem kérdés. Majd szétrobban a haragtól. – Nos, azt hiszem, hogy ez nem meglepő – szólt Isabel, és fülét

újra az ajtóra nyomta. – Semmit sem fogsz hallani – súgta a komornája. – Köszönöm, Jane, erre már magam is rájöttem.

N

316

De miről beszélnek ezek ketten? Nick vajon kiáll értük? Vagy most is elárulja? Isabel elhessegette a gondolatot. Mert a tegnap éjszaka óta… – Körbelopózhatnál a ház körül, és beállhatnál az egyik ablak alá

– vetette fel Jane. Isabel fontolóra vette a javaslatot, de rájött, hogy ez mennyire

gyáva dolog lenne a részéről. És méltatlan. Már a saját házában is hallgatóznia kell? Sóhajtott, az ajtónak dőlve felnézett a lépcsőn, ahol Lara állt Georgianával.

– Nem, bemegyek – mondta és már éppen ki akarta nyitni az ajtót, de Lara visszatartotta.

– Nem akarsz előtte kopogni? – Nem. Két oka van: először is szeretek meglepetést okozni,

másrészt ez az én házam. Jobb, ha a herceg hozzászokik ehhez a gondolathoz.

Három hitetlenkedő szempár követte, amikor belépett a dolgozószobába, és az ajtót határozottan becsukta maga mögött.

– Az ördögbe, Leighton, hallgass már meg végre! – Nick elnémult, amikor Isabel belépett, és rövid meghajlással üdvözölte. Kék szemében aggodalom tükröződött. Isabel nem tudta, hogy csak emiatt érezte-e úgy, hogy hirtelen a torkában dobog a szíve.

Nick egyszerűen túlontúl jóképű volt. Gyorsan a látogatóra nézett. Ez sem volt sokkal jobb ötlet. A herceg úgy nézett ki, mint egy angyal. Még soha nem látott

ilyen férfit, olyat, akire egyszerűen csak azt lehetett mondani, hogy szép. Magas volt, széles vállú, sűrű, aranyszőke hajú, arccsontja markáns, magasan ülő, a szeme pedig olyan, mint a húgáé: aranybarna, mint a friss, meleg méz.

Lehetetlen, hogy ez az angyalszerű, istenien szép férfi és az az arrogáns, fölényeskedő arisztokrata, akinek őt az egész világ tartja egy és ugyanazon személy.

317

– Feltételezem, hogy maga az a nőszemély, aki a húgomat rejtegeti – fogadta. A hangja tompán és hidegen csengett.

Úgy tűnt, hogy nemcsak nagyképű és fennhéjázó, de még goromba is.

– Leighton! – figyelmeztette Nick. Isabel, bár örült a támogatásának, de nem akarta kimutatni. Nincs szüksége a segítségére. Egyedül is megoldja. – Lady Isabel vagyok – mutatkozott be, és kihúzta magát. A hercegnek továbbra is teljesen közömbös maradt. – Nagyszerű, hogy végre-valahára méltóztatott csatlakozni a

társaságunkhoz. Gúnyos szavai csak még jobban felingerelték Isabelt. Micsoda egy

kiállhatatlan fickó! Nem csoda, hogy Georgiana elmenekült otthonról.

– Mit tehetek önért? – Már mindent megbeszéltem St. Johnnal. Most már elég volt. – Ez csodálatos! De Lord Nicholas nem fog tudni önnek segíteni,

mivel én vagyok az, aki megmondja, mi történjen Townsend Parkban.

A férfi úgy nézte, mint egy undorító rovart. – Engem úgy tájékoztattak, Lady Isabel – szólt teljesen lekezelő

hangnemben –, hogy ön semmilyen jogi igényt nem formálhat Townsend Parkra, sem a ház felett nem rendelkezik, sem a birtok rendeltetéséről nem dönthet. – Szavai megdöbbentették Isabelt. – Ezért puszta időpocsékolás önnel beszélni. Úgy tűnik, hogy Densmore-hoz kell fordulnom.

Most fenyegetőzik vajon? Már éppen felelni akart, amikor Nick megelőzte. – Valószínűleg nincs szükség rá, hogy emlékeztesselek, hogy

mégiscsak az ő házában vagyunk, amiért, légy szíves, az őt megillető tisztelettel bánj a hölggyel.

A herceg továbbra is Isabelt nézte. – Elrabolta a húgomat, St. John. Ezért tartozom neki tisztelettel?

318

– Semmi ilyesmit nem tettem! – háborodott fel Isabel. – Nem hiszem, hogy a békebíró önnel fog egyetérteni. Isabelnek a fenyegetésre elállt a szava. – Leighton, elég legyen! – avatkozott be Nick. – Neked ez a kretén a barátod? – esett neki Isabel. – Kretén? – mennydörögte Leighton. – Én vagyok a tizenegyedik

Leighton herceg, és garantálom, hogy meg fogja adni azt a tiszteletet, ami nekem jár.

Isabel szeme villámlott. – Eszem ágában sincs! Úgy tűnt, hogy a herceg türelme elfogyott, és újra Nickhez

fordult. – Mi ütött ebbe a nőszemélybe? – Újra elmondom: vagy a neki járó tisztelettel bánsz vele, vagy

elkalapállak. És ezúttal nem hinném, hogy bárki is megróna emiatt. A hangja nyugodt volt, de a fenyegetés félreérthetetlen. Isabel

szótlanul hallgatta, Leighton éppúgy. – Lady Isabel – szólalt meg végül a herceg –, szeretnék a

húgommal beszélni. Isabel mély levegőt vett, és az íróasztal mögé lépett. Már régen ezt

kellett volna tennie. Új önbizalommal az asztal előtt álló két székre mutatott.

– Miért nem ülünk le, és beszéljük meg nyugodtan a dolgot? – Megvárta, míg a két férfi leült. – Főméltósága parancsol egy teát?

Leighton idegesen pislogott. – Nem, nem kérek teát. A húgomat szeretném látni. – Megértem – szólt Isabel –, de csak azután, hogy beszéltünk

egymással. – Mindig ilyen csökönyös? – kérdezte a herceg Nicket. Az csak mosolygott. – Gondolhattam volna. Örülök, hogy legalább te jól szórakozol –

fújtatott Leighton, Isabelhez fordulva. – Lady Isabel, tudomásom van arról, hogy mit csinál itt Yorkshire-ben.

– Parancsoljon, főméltósága?

319

– Hagyja már! Épp az imént nevezett kreténnek, ezért semmi szükség az ilyen formaságokra. Tudom, hogy ön egy női kolóniát tart itt fenn. – Mivel sem Isabel, sem Nick nem erősítették meg, amit mondott, ezért folytatta. – Alapvetően nekem édesmindegy, hogy maguk itt miben mesterkednek, amíg kihagyják belőle a húgomat. Érthető vagyok?

Isabel előrehajolt és a karját az íróasztallap hűvös bőrére tette. – Attól tartok, hogy nem. – Isabel – szólt közbe Nick. – Feleslegesen ne ingereld. Szavaival csak olajat öntött a tűzre. – Hogy én ne ingereljem őt? Mégis mit képzel magáról

tulajdonképpen? Beront a házamba, megfenyeget, és aztán még elvárja, hogy a szegény lányt kiszolgáltassam neki?

– A húgom! – mennydörgött Leighton. – Tudom, főméltósága. De ő a szabad akaratából keresett itt

menedéket. Kimerült volt, félt, kétségbe volt esve, és minél távolabb akart lenni öntől. Mit kellett volna tennem? Tettem volna ki az utcára?

– Leighton herceg húgát rejtegeti! Egész Londont tűvé tettem érte! – Minden elismerésem, de a húga nem akarta, hogy megtalálja. Nyíltsága a herceget hallgatásra késztette. Isabel Nickre nézett, de

nem tudta értelmezni a tekintetét. – Az ő oldalán állsz? Nick sokáig gondolkodott a válaszon. – Ebben az ügyben salamoni álláspontot képviselek. – Sajnálom, de az biztos, hogy nem fogom szegény Georgianát

félbevágni. – Kár. Az egyszerűbbé tenné a dolgot. – Nick kinyújtotta a lábát

és keresztbe tette. – Nem gondolod, hogy engedélyezhetnél főméltóságának néhány percet a testvérével?

Isabel a hercegre nézett. – Feltéve, hogy a húga beleegyezik. Akkor semmi nem áll a

találkozójuk útjába. Leighton gálánsan fejet hajtott.

320

– Micsoda nagylelkűség az ön részéről! – Ha csak egy haja szála meggörbül, azonnal kipenderítem a

házból – jegyezte meg Isabel olyan foghegyről, mintha az időjárásról beszélnének.

Láthatóan mindkét férfi megdöbbent a szavain, hogy a herceget ilyen sértő, méltatlan kifejezésekkel illette, de Isabel rezzenéstelen arccal állta csodálkozó, sértődött pillantásukat, majd az ajtóhoz vonult.

Nem ismerte Leightont. Ha már itt tartunk, akkor Nicket is alig. Mély szomorúság szállta meg. Már a kilincsen volt a keze, amikor

újra a férfiak felé fordult, akik egymás mellett állva vártak. – Georgiana Reddich gróf pártfogását élvezi. A grófi cím

tekintélye teljes mértékben mögötte áll. Ezzel elhagyta a helyiséget, és határozottan becsukta maga mögött

az ajtót. Leighton Nickre nézett. – Reddich gróf – mondta jeges hangon – gróf. Én pedig herceg

vagyok. Ezzel tisztáztuk is a dolgot. Vagy a nemesi hierarchia Yorkshire-ben hatályon kívül lett helyezve?

Nick halványan együtt érzett a barátjával. – Majdnem. Azt hiszem, hogy itt gyorsan el kellene felejtened

mindent, amiről eddig azt hitted, hogy hercegként a hatalmadban vagy jogodban áll. A Minerva-házban élő nők inkább Isabelnek esküdnének hűséget, mint a királynak.

És én is így vagyok ezzel. Leighton hosszan nézte. – Teljesen az ujja köré csavart. Nick szótlanul leült, és eltűnődött barátja szavain. Nem illettek az

Isabelhez fűződő érzéseihez, nem a tegnapi éjszaka vagy a ma reggel után, amikor Isabel olyan határozottan viselkedett a nagy íróasztala mögött, amelynél generációk óta csak férfiak ültek. És miután annyira bátran vette fel a harcot Anglia egyik legbefolyásosabb személyével.

– Mondjuk úgy, hogy kiérdemelte tiszteletemet és csodálatomat. És talán még többet is.

321

Leighton komoran nézte. – Őrült vagy, ha összeállsz vele. – Tudom. – És? – Mégis meg fogom tenni. A herceg csak töprengve bólintott, de ekkor kinyílt az ajtó. Nick

felemelkedett, amikor Isabel belépett. A szépségétől elállt a lélegzete. Még a gyászruha sem tudott ártani bájos alakjának. Olyan kecses és karcsú, egyszerűen tökéletes volt. Isabel csak futólag viszonozta a pillantását, aztán gyorsan elkapta a tekintetét. Vajon őt is annyira hatalmukba kerítették az éjjel történtek?

Éppen csak visszaért a hálószobájába és már azon töprengett, miként tudná Isabelt egy teljes napra a házból elcsalni, amikor… kopogtak, és Jane tájékoztatta őt Leighton érkezéséről.

Mint mindig, Leightonnak most is a lehető legrosszabbkor kellett felbukkannia.

A gondolatmenetet Georgiana miatt nem tudta folytatni, aki előlépett Isabel mögül, a kezét szigorúan összekulcsolta maga előtt, és lesütötte a szemét.

Leighton odament hozzá, és őszinte örömmel szólította meg: – Georgie! Amikor Georgiana felpillantott, Nick ámulva látta, mennyi érzés

tükröződött az arcán: megkönnyebbülés, idegesség, bánat, de szeretet is. Leighton hatalmas lendülettel megölelte, megpörgette, mire Georgiana sem tudta visszafogni az örömét.

– Simon! Az a feszültség, amelyet Nick tegnap óta érzett, amikor feltárta

Georgiana előtt barátságát Leightonnal, a meghitt testvéri szeretet megnyilvánulása láttán feloldódott. Most már biztos volt, hogy nem a bátyja űzte őt északra.

Amikor a herceg letette a húgát, megfogta a kezét, és így szólt: – Annyira, de annyira aggódtam, Georgie! Mondd el, mi történt!

Megígérem neked, hogy mindent megteszek, ami a hatalmamban áll, hogy jóvátegyem.

322

Szavaira a lánynak könnyek szöktek a szemébe. Elvette a kezét és visszahúzódott. Isabel védelmezőn átkarolta, és így szólt:

– Talán mégis hozatok teát. Leighton tehetetlen bosszúsága, hogy nemcsak nem érti, mi

kergette a húgát ilyen kétségbeesésbe, de nem is tud neki segíteni, utat tört magának.

– Hányszor mondjam, hogy nem kérek teát! A húgomat akarom! Mit tett vele?

Georgiana felháborodottan nézett fel, láthatólag meg akarta védeni Isabelt és a Minerva-házat.

– Simon, engem itt befogadtak, ennyi történt. Otthont adtak nekem. És értelmes feladatot. – Nick csodálta, ahogy ott állt, olyan sápadtan, törékenyen, de a hangja tiszta volt és erős. – Itt úgy fogadtak el engem, amilyen vagyok.

Leighton a hajába túrt. – Miért, én nem fogadlak el? Georgie, akármi történt is… amikor

idejöttél, én helyre tudom hozni, megígérem. A húga méltóságteljes határozottsággal viszonozta a pillantását. – Nem, nem tudod, Simon. És nincs is rá szükség. Örülök, hogy

eljöttél és találkoztunk. Még jobban örülök annak, hogy Isabelnek és a többieknek nem kell állandó félelemben élniük, hogy egy nap felbukkansz. De nem megyek vissza veled. Itt maradok. Ez az én otthonom.

– Micsoda butaság! – fújtatott Leighton. – Te Leighton herceg húga vagy! Olyan életet érdemelsz, ami egy hercegnőt megillet.

Finom mosoly suhant ált Georgiana arcán. – Miért hiszed azt, hogy itt nem találom meg ezt az életet? – Te jó ég, Georgiana, nézz már körül, az isten szerelmére! Nick látta, hogy Isabel valamit közbe akart vetni Townsend Park

védelmében, de aztán meggondolta magát. Észrevette a férfi pillantását, és hallgatott. Nick elismerően bólintott. Okos lány. Ez nem az ő csatája.

– Én jól érzem itt magam. És Lady Isabel volt olyan jó, hogy állást is kínált.

323

– Állást? – kiáltott Leighton hitetlenkedve. A lány bólintott. – Igen, a gróf nevelőnője vagyok. A herceg teljesen össze volt zavarodva. Nickre nézett, aztán

Isabelre, aztán újra a húgára. – Nevelőnőként dolgozol? – mennydörögte. – A személyzethez

tartozol? – Nos, azért ezt így nem mondanám, főméltósága – avatkozott

közbe Isabel. – Nem? Akkor hogyan mondaná, Lady Isabel? – Townsend Park minden lakója a maga módján hozzájárul a

közösség életéhez. Vicces volt Isabelt hallgatni, ahogy megpróbálta elmagyarázni a

felbőszült hercegnek, milyen elvek szerint működik Townsend Park enyhén szólva bizarr világa. Ha a helyzet nem lett volna olyan komoly, Nick nevetett volna. Mindenesetre úgy tűnt, hogy Leightont nem sok választja el attól, hogy Isabelnek, a húgának vagy mindkettejüknek nekiugorjon, ami nem adott okot a derültségre.

– Tehát ha fizetek egy nevelőnőt az öccsének, akkor a húgomnak nem kell többet itt dolgoznia – foglalta össze Leighton.

Isabel a száját csücsörítve töprengett. Nick alig tudott betelni a látványával.

– Nem, nem egészen. – Hagyd ezt kérlek, Simon! – tiltakozott Georgiana. A herceg ekkor végleg elvesztette a türelmét. – Ne tedd magad nevetségessé! Hazajössz velem és kész! Georgiana Isabelre nézett, aki bátorítóan biccentett. – Nem – mondta Georgiana nagy levegőt véve. – Nem megyek. Leighton őrjöngött. – Nincs más választásod. Én vagyok a bátyád és a gyámod. – Simon. – A lány hangja egyszerre egészen ellágyult, megtelt

testvéri szeretettel. – Tudom, hogy aggódsz miattam. De értsd meg, kérlek, hogy nem mehetek veled. Most nem. Jól érzem itt magam. Tudom, hogy ide tartozom. Ebben a házban biztonságban vagyok.

324

A herceg lehajtotta a fejét. Nick együtt érzett vele, Leighton tizenegyedik hercegével, akinek egész életében még soha nem volt része elutasításban. Biztosan teljesen össze volt zavarodva, és elbizonytalanodott. Egy olyan helyzetnek volt kiszolgáltatva, amit egyáltalán nem értett. Közben pedig csak jót akart. Nick ismerte az érzést, az elmúlt hat napban ő is elégszer átélte. Úgy nézett ki, hogy a Minerva-házban élő nők pompásan értenek ahhoz, hogy minden férfit mélyen elbizonytalanítsanak, aki az útjukba akad.

Úgy tűnt azonban, a lány nincsen tisztában azzal, hogy a titkát nem fogja tudni örökre elrejteni. Bár Isabel elbújtathatta, de csak idő kérdése, míg a hír eljut Londonba, hogy Leighton herceg húga, aki Yorkshire-ben tartózkodik, gyereket vár. Hatalmas botrány kerekedik majd nemcsak a herceg, hanem vele együtt az egész család körül.

Erre a hercegnek fel kell készülnie. Ám az nem Nick feladata, hogy erről felvilágosítsa. A herceg felnézett. – Legalább nekem mondd el, hogy mi történt. A hangjában kétségbeesés érződött. Nick még soha nem látta

ilyennek, ilyen emberinek, hogy ennyi érzést mutatott volna ki. Hirtelen úgy érezte, hogy csak zavarnak Isabellel. Nick látta, hogy Georgiana szemét könnyek borítják el, hogy az ajka remeg, és úgy látta, hogy legfőbb ideje a cselekvésnek.

Isabel tekintetét kereste, amely éppúgy enyhe feszengést fejezett ki amiatt, hogy idegenként részt vesz ebben a magánjellegű beszélgetésben.

– Ezt beszéljétek meg nyugodtan négyszemközt – szólt Nick és jelzett Isabelnek, hogy hagyják el a szobát. – Kint várunk.

A testvérek nem feleltek. Mozdulatlanul álltak, míg Nick és Isabel elhagyta a szobát.

Amikor az ajtó zára kattant mögöttük, Isabel aggódva fordult Nick felé.

– Elmondja neki. – Igen.

325

Isabel idegesen elkezdett fel-alá járkálni a nagy hallban, mélyen a gondolataiba merülve. Látta, hogy a kezét tördeli, és ez a gesztusa valamit megmozdított benne. Egy nőt látott maga előtt, aki mélyen aggódott az övéi miatt, aki mélyen tudott szeretni. Milyen lenne, ha ez a sok érzés rá irányulna?

Végül Isabel újra hozzá fordult. – Mit fog csinálni Leighton? Nick tett néhány lépést, és a széles kőlépcső korlátjának dőlve

eltűnődött. Leighton mindig tisztességes és megfontolt volt. Minden olyan változást elutasított, ami a nevét hírbe hozhatta volna.

Mindig szerette lenézni a többi embert és ítélkezni felettük. Amikor az év elején hírt kaptak törvénytelen, olasz féltestvérükről, Leighton a nyilvános eseményeken láthatóan kerülni kezdte őket.

Röviden: a botrányok csöppet sincsenek az ínyére. És aligha van nagyobb botrány annál, mint egy terhes, hajadon

húg. Isabel alig egy lépésnyi távolságra állt tőle, nagy, barna szeme

megtelt aggodalommal, csodálatos volt. A férfi szíve vágyott utána. – Nem tudom, hogy mit lép. – Megragadta Isabel kezét, és

megpróbálta a figyelmét magára terelni. – De neki nem fog semmi baja esni, akármi történjék is. Ezt megígérem.

Isabel hosszan nézte, kereste a pillantását. – Úgy szeretnék hinni neked. De nem hisz. Még nem áll készen arra, hogy újra bízzon benne. Még nem. Talán soha többet nem fog. Ez a felismerés jobban fájt neki, mint ahogy számított rá. – Isabel. – Nem tudta, mit mondjon, hogyan tudná meggyőzni.

Talán jó is volt, hogy éppen ebben a pillanatban kinyílt a dolgozószoba ajtaja.

Leighton kővé vált arccal állt az ajtóban. Úgy tűnt, hogy nem jól fogadta a hírt.

326

Isabel már be akart sietni a szobába, hogy Georgianát vigasztalja, de Leighton szavaira úgy állt meg, mint akinek földbe gyökerezett a lába.

– Szeretnék beszélni egy pár szót önnel. Mindkettőtökkel. Isabel, az erős, merész, félelmet nem ismerő Isabel viszonozta

jeges pillantását. – Ha megbocsát, főméltósága, a húgának most szüksége van rám. Leighton arckifejezése csak még jobban megkeményedett. – Mától nincs húgom. És ez a nő ott… – A szobába mutatott és

egy pillanatra elhallgatott. Ebből Nick sejtette, milyen felindulás tombol a barátjában – nos, ő várhat. Ha a ház úrnője akar maradni, Lady Isabel, akkor most hallgasson végig.

A szavaiban rejlő fenyegetést nem volt nehéz kihallani. Isabel továbbra is állta a pillantását, és kihúzta magát.

– Természetesen, főméltósága – mondta, és előrement a könyvtárba.

Amikor becsukták maguk mögött az ajtót, Leighton a kandallóhoz lépett, és a kihűlt tűzhelyre bámult. Egy idő után megtörte a hallgatást.

– Valószínűleg nem a családom lesz az egyetlen, amit botrány ráz meg, ha ezt a házat felfedezik.

Isabel előrelépett egy lépést. – Nem, főméltósága. Nick csodálta őszinteségét. Leighton futó pillantást vetett rá. – Legszívesebben a földdel tenném egyenlővé ezt a házat. Isabel visszahőkölt, ahogy az alig leplezett gyűlöletet meghallotta

a hangjában. Nickre nézett, és Nick látta a néma kérést a tekintetében. Muszáj beavatkoznia és megpróbálnia valahogy oldani a feszültséget. Tett néhány lépést, és tettetett nyugalommal egy oszlopnak dőlt.

– Ezzel nem sok mindent érnél el. Nem a ház a probléma, és ezt te is nagyon jól tudod.

– A ház nélkül Georgiana soha nem…

327

– A ház nélkül a húgod ugyanabban az állapotban lenne – szakította félbe Nick. A herceg gyűlölködve nézett rá is. – Csak sehol nem talált volna menedékre. Hálásnak kellene lenned Isabelnek azért, hogy befogadta.

– A hálámra még várhat egy darabig – fújtatott Leighton megvetően, majd Isabel felé fordult. – Ahogy a dolgot látom, Lady Isabel, két lehetőségünk van. Az első az lenne, hogy magára szabadítom a békebírót, és elébe állok a botránynak, amely elkerülhetetlenül bekövetkezik. – Isabel nyugodt maradt, nem dőlt be a fenyegetőzésnek. – A második pedig az, hogy itt marad a gyerekkel. A botrány később törne ki, hogy mikor, azt nem tudom befolyásolni. Téved, ha azt gondolja, hogy a nőknek itt az örökkévalóságig menedéket tud nyújtani. Csak idő kérdése, míg minden nyilvánosságra kerül. – Nickhez fordult. – Te hogy döntenél a helyemben, St. John?

Nick érezte magán Isabel átható pillantását, és tudta, azt akarja, hogy a második lehetőséget válassza. Azt is tudta, hogy minden értelmes ember az elsőt választaná. Ha a botrány úgyis elkerülhetetlen, akkor legalább akkor történjen, amikor a család akarja, és fel tud készülni rá, a gonosz pletykákra.

De ebben a helyzetben már rég nem volt semmi sem ésszerű Nick számára. Biztonságban akarta tudni Isabelt. És a lányokat. Ezért csak egy lehetőség létezett.

– Én az utóbbit választanám. Leighton kényszeredetten felnevetett. – Ezt nem mondod komolyan! – Ebben az esetben pedig igen. Mert egy tényezőt figyelmen kívül

hagytál. – Mit is? – kérdezett Isabel, aki nem bírt tovább csöndben

maradni. Nick ránézett, érezte a nő bizonytalanságát, meglepetését és a

mögöttük megbúvó félelmét. – Pedig nagyon egyszerű. Ha összeházasodunk, akkor Lady

Georgiana automatikusan az én pártfogásom alá kerül.

328

A herceg karba tette a kezét, és Isabelre nézett. – Rosszul hallok. Isabel teljesen elsápadt, és a fejét rázta. – Soha nem egyeztem bele, hogy hozzámegyek feleségül. Visszautasítása Nicket a lelke mélyéig megrázta. Már maga a

gondolat, hogy nem megy hozzá, azok után, ami tegnap történt, tegnap éjjel, elképzelhetetlen volt… A harag fellángolt benne, és fájdalommal, értetlenséggel párosult. Csak annak köszönhetően nem látszódott rajta semmi, mert az álcázásban többéves gyakorlata volt.

Ehelyett finom gúnyba menekült. – Úgy tűnik, hogy cserbenhagyott az emlékezeted, Isabel. Tegnap

reggel mondtad, hogy hozzám jössz. – Megvárta, míg Isabel a szemébe néz. – A szoborteremben. Nem emlékszel?

Isabel hitetlenkedve nézett rá. – Igen, de az még az előtt volt, hogy… minden megváltozott. – Valóban. Mielőtt egyenesen sürgőssé nem vált, hogy

összeházasodjunk. – Célozgatásába Isabel belevörösödött. – Nem arra gondoltam, ezt te is nagyon jól tudod. – Nagyon jól tudom, hogy mire gondolsz. És azt is tudom, hogy

addig nem megyek el innen, amíg hozzám nem jössz feleségül. – Nincs szükségem rád. Egyedül is remekül elboldogulunk. Nincs szükségem rád. Most már elég volt. – Igen, azt látom. Ebben a házban két tucat nőt rejtegetsz,

mindenféle védelem nélkül, és az ég tudja, milyen gazfickók fognak itt megjelenni, ha Leighton egyszer nyilvánosságra hozza a dolgot. És ha szabad hozzáfűznöm, ráadásul egy olyan házban rejtegeted őket, ami majdnem rátok omlik. Nem beszélve szegény gyerekről, akinek sürgősen iskoláztatásra van szüksége, aki az egész ország egyik leglepusztultabb birtokát örökölte, amit csak tetéz apja rossz híre. Ehhez jön még egy hercegi húg, aki a házadban törvénytelen gyereket hord a szíve alatt, ami örökre kompromittálni fog téged, de te, te egyedül majd elboldogulsz!

Nick fújtatott a méregtől.

329

– A gyengeség jelének tartod, ha valaki segítséget kér. A te naiv makacskodásod a gyengeség jele, hogy neked bezzeg nincs szükséged senkire, majd te egyedül mindent elrendezel. Természetesen szükséged van rám. Egy egész hadseregre lenne szükséged, hogy megvédd ezt a házat a közelgő botránytól! – Hangja mennydörgéssé fokozódott. – Hogy juthat egyáltalán az eszedbe, hogy nem jössz hozzám feleségül? Te tényleg megőrültél?

A szavai még egy ideig visszhangoztak. Isabel szemébe könnyek szöktek. Nick azonnal megbánta, hogy elvesztette a fejét.

– Isabel – szólt lágyan, feléje nyújtva a kezét. A legszívesebben mindent visszaszívott volna.

Isabel védekezőn emelte fel a kezét. – Nem. – Ezzel Leighton felé fordult. – Ha e két lehetőség közül

választhatok, főméltósága, akkor magától értetődően amellett döntök, ami a legkevesebb kárt okozza Townsend Parknak.

A herceg a torkát köszörülte. – Ha igaz az, amit St. John mondott, akkor úriemberként

ragaszkodnom kell ahhoz, hogy hozzámenjen feleségül, Lady Isabel. Isabel némán bólintott. – Hozatok egy papot. Újra bólintott, ajkát összeszorítva, mintha a könnyeit próbálná

visszafojtani. És aztán kirohant. Ritkán fordult elő, hogy Nick ennyire borzasztó ostobának érezte volna magát.

– Az ördögbe, Leighton! – ripakodott rá a barátjára. – Én hozatok papot!

Mintha ezen múlna bármi is. Utána akart rohanni, meg akart neki magyarázni mindent. Bocsánatot akart kérni. Mindent megtenni, hogy visszaszerezze. – Én nem mennék utána – szólalt meg a herceg. Nick nekiesett. – Köszönöm a tanácsodat! Ma aztán tényleg nagyon értesz a

nőkhöz! – Vissza fog jönni.

330

– Én ebben nem vagyok olyan biztos. Ő nem olyan, mint a többi nő.

– Mit nem mondasz! Nick lerogyott egy karosszékbe, és állát a kezébe támasztotta. – Kész idióta vagyok! Leighton leült vele szemben, előhúzta ezüst cigarettatárcáját és

egy szivarra gyújtott. – Ezen nem fogunk összeveszni. Nick felnézett. – De te is az vagy, csak hogy tudd. – Lehet. – Leighton sóhajtott. – Az ördögbe is, terhes! Még csak

tizenhét éves, nem is volt első bálozó. – Nem tagadhatod ki örökre. – Nem… persze. Csak egy időre. – Rendes lány. Nem érdemelte meg, hogy így haragudj rá. – Nem akarok most rá gondolni – döntötte el ellentmondást nem

tűrő hangon. Egy ideig hallgattak. – Beleszerettél tehát ebbe a fúriába.

Nick hátradőlt és a mennyezetet bámulta. Természetesen beleszeretett. Hogy is lehetett volna másképp? Még soha nem találkozott ilyen figyelemre méltó nővel.

– Így van, az Úr irgalmazzon nekem! – Ha az ember meg akarja nyerni egy hölgy szívét, akkor a

tapasztalataim szerint nem segít, hogy egy szobányi ember előtt bejelenti, hogy kompromittálta.

– Csak te voltál jelen – mormogta Nick, és becsukta a szemét. – Te jó ég, hogy én mekkora egy marha vagyok!

– Ez igaz. De ne aggódj, ennek ellenére feleségül megy hozzád. – Mert nem hagytunk neki más választást. – Marhaság. Nick a barátjára nézett. – Egy Leighton herceg állította választás elé, hogy vagy a

feleségem lesz, vagy tönkretesz mindent, ami a világot jelenti a számára. Te mit tennél az ő helyében?

331

– Ez is igaz – ismerte be Leighton, és töprengve pöfékelt. – Habár… a te hölgyed nem feltétlenül keltette azt a benyomást, hogy elmenekülne a nehézségek elől.

Nick a tetőn mászkáló Isabelre gondolt… Dunscroftban a mezőn… és a konyhában, amazonserege élén.

– Ezt egészen jól látod. Leighton elmélyülten nézegette a szivarját. – Ő vajon szeret téged? – Hát most biztosan nem. – Meg kellene mondanod neki, hogy szereted. Nick a fejét rázta. – Nem jó ötlet. – Attól félsz, hogy nem viszonozza az érzéseidet? Nick tekintete elkomorult. – Borzalmasan félek. – Borzalmasan félek, mondja a bulan. Érdekes. Nick ellenállt a kísértésnek, hogy behúzzon egyet a barátjának. Leighton előhúzta a zsebóráját. – Akármennyire szeretnék is most alaposan bemosni neked egyet,

a lady még gyászol. Külön engedélyre lesz szükséged ahhoz, hogy elvehesd.

– Ami azt jelenti, hogy még ma Yorkba kell mennem. – És minő hatalmas szerencse, hogy ismerem az érseket. – Köszönöm, Leighton – mondta Nick komoran. – A jöveteled

tényleg szerencsét hozott nekem.

332

20. fejezet

em olyan esküvő volt, amilyet az ember általában el szokott képzelni.

Nick kora délelőtt ért vissza, miután előző éjjel Yorkba lovagolt, hogy megszerezze a különleges engedélyt. Visszaúton kiráncigálta az ágyából a dunscrofti lelkészt, és Townsend Parkba rendelte, hogy összeadja őket. Alig maradt ideje arra, hogy átöltözzön. Isabel, amint meglátta zilált külsejét és a szeme alatti mély karikákat, arra következtetett, hogy azóta nem aludt, hogy utoljára találkoztak.

A gróf tanulószobájában esküdtek, a tanú Lara és Rock volt. A ceremónián a legszükségesebbre szorítkoztak, elhunyt apja emlékét tiszteletben tartva, ahogy a lelkésznek fogalmaztak.

A papnak semmi kifogásolnivalója nem volt, annyira lenyűgözte a különleges engedély, amit az érsek személyesen írt alá.

Isabel sem tiltakozott. Végül is ez volt az egyetlen megoldás. Így megesküdtek, hogy szeretik, tisztelik egymást, és örök

hűséget esküdtek egymásnak. A csóknál Isabel egy kicsit félrehajtotta a fejét, mert nem tudta elviselni, hogy ebben a pillanatban, amikor teljesen helytelen okból házasodnak össze, érezze a férfi száját a száján.

Alig búcsúzott el a lelkész, Isabel már ki is menekült a házból, ki a parkba, a nyugati legelőkre. Sokáig gyalogolt, és közben gondolkodott.

N

333

Eddigi élete során a házasság többféle arcával szembesült: látott szerelmi házasságokat, amelyek magányba és kétségbeesésbe torkolltak, házasságokat, amelybe menekülni próbáltak, és amelyek földi pokollá változtak. Az észérvek alapján kötött házasságok pedig pontosan ezek is maradtak, soha nem szökkentek szárba, és nem lett belőlük szenvedélyes románc.

Azokban a ritka pillanatokban, amikor Isabel megengedte magának, hogy átadja magát a házasságról szőtt fantáziáknak, mindig olyan frigyről álmodott, amely több volt, mint csendes kétség-óbeesés, magány és kötelességteljesítés. A sors iróniája, hogy az övé pontosan ezeken alapult.

Két napja még azt hitte, hogy ha feleségül megy Lord Nicholashoz, azzal minden álma valóra válik: a házasság boldogsággal és szerelemmel ajándékozza meg.

Nick teljes neve egyébként Nicholas Raphael Dorian St. John volt.

Ez volt az egyetlen, amelyet biztonsággal ki tudott jelenteni újdonsült férjéről.

Kint a harasztosban a szél felfrissült, és a hosszú fű a lábát csapkodta, miközben csak gyalogolt, gyalogolt egészen a Townsend birtok határáig, amely már generációk óta a családja tulajdonában volt.

Földek, amelyeket meg tudott menteni a jövő generációi számára azzal, amit ma tett. Legalábbis azokat, amik ma még az övék voltak és nem adták el régen.

Mégsem vagyok olyan önző. Becsukta a szemét. Amikor kinyitotta, maga előtt a birtok nyugati

határát jelző kerítést látta, amely már majdnem teljesen szétkorhadt. Újabb dolog, amit meg kell javítani.

Nem a pénzéért akart hozzámenni, vagy azért, mert szüksége volt a pártfogására. Vagy, mert Leighton herceg nem hagyott más választást.

Bár ezek is közrejátszottak az egészben. Vagy mégsem?

334

– Nem – suttogta. Hangját elvitte a szél, és elveszett a fűszálak susogásában.

Azért akart feleségül menni hozzá, mert szerette. Vagy mert tudná szeretni. És mert a férfi is szerette őt.

De ehhez már túl késő volt. Felvillant benne a tegnapról egy emlék, és úgy tűnt neki, mintha

régen, a távoli múltban történt volna. Nemet mondott a lánykérésre, a férfi meg úgy állította be a dolgot, mintha neki, Isabelnek lenne rá szüksége. Mintha képtelenek lennének a túlélésre, ha ő nem menti meg őket. Mintha már kifutott volna az időből.

Ami igaz. Letörölt egy könnycseppet az arcáról. Már nem bírta kézben

tartani az egész birtokot. És ez borzasztó félelemmel töltötte el. Ki ő, ha már nem Townsend Park úrnője, a Minerva-ház

védelmezője, aki mindenre tud választ, ha valaki a gondjával hozzá fordult?

Mi lesz így vele? – Isabel! – A kiáltás és a lópatkók dobogása kiszakította a

gondolataiból, és amikor megfordult, Nicket látta. Döbbenten megállt, amikor Nick meghúzta a gyeplőt, leugrott a nyeregből és feléje tartott.

– Már mindenhol kerestelek! – kiáltotta a szélnél is hangosabban. – Sétáltam egyet – felelte vállat vonva. – Elég hosszú séta egy menyasszonynak az esküvője napján. Csak

nem akartál titokban kereket oldani? Isabel nem mosolygott. – Nem, mylord. Nick szótlanul nézte. – Boldogtalan vagy. Isabel a fejét rázta, és érezte, amint könnyek szöknek a szemébe. – Nem, mylord. – Hallottam már olyan menyasszonyokról, akik sírnak az

esküvőjükön, de mindig azt hittem, hogy ezek örömkönnyek. –

335

Elhallgatott és figyelmesen nézte, majd magához vonta, és gyengéden megölelte. – És ha még egyszer mylordnak hívsz, akkor nem fogom megjavítani a kerítésed, pedig elég nagy lyuk tátong rajta, ha eddig esetleg nem tűnt fel neked.

– Feltűnt – mormogta a mellkasán. – Isabel, sajnálom. Amit mondtam. Ahogy mondtam. – Isabel

érezte a férfi meleg leheletét a hajában, olyan csábító és ígéretes volt. – Bocsáss meg!

Ó, hogy milyen szívesen tenné! Nem felelt, egyszerűen csak a férfi köré fonta a karját. Többet

ebben a pillanatban nem tudott neki adni. Így maradt egy ideig, élvezte erős karját, az ölelését, azt, hogy a mellkasa melegíti az arcát. Egy pillanatra elképzelte, hogy minden másképp van. Hogy egészen más okból házasodtak össze.

Szerelemből. A gondolatra visszahúzódott, és a férfi látta, hogy a szoknyáját

igazgatja, miközben a pillantása ide-oda vándorol, csak őt kerüli el. – Isabel. – Amikor a nevét hallotta a szájából, amely olyan puha

és érzéki volt, felnézett rá és találkozott a pillantásuk. Látta az érzéseket a szemében. – Sajnálom, hogy ez nem olyan esküvő volt, mint amilyet megálmodtál. Bárcsak lehetett volna másképp, templomban… szép ruhában… és a lányokkal!

Isabel némán rázta a fejét. Érzései annyira maguk alá gyűrték, hogy egy szót sem tudott kinyögni.

Nick megfogta a kezét. – Az előbb a házasságkötéskor egy fontos részt átugrottunk. A

lelkész valószínűleg azt gondolta, hogy nem készültem fel rá, ezért teljesen ki is hagyta, ami természetesen nagyon tapintatos volt a részéről.

Isabel zavartan ráncolta a homlokát. – Mire gondolsz? Nick kinyitotta a tenyerét, és egy egyszerű aranygyűrűt nyújtott át

neki.

336

– Nem olyan, mint amilyen méltó lenne hozzád, de tegnap éjjel Yorkban a legelső útba eső aranyművest felvertem az álmából, és a választék elég szerénynek bizonyult. Mihelyt lehetőségem nyílik rá, veszek neked egy rendes gyűrűt. Valami nagyszerűt. Rubinnal, mert annyira tetszel nekem pirosban.

Olyan hadarva beszélt, mintha félne, hogy Isabel újra eltaszítja magától, ha szóhoz engedi jutni. Pedig nem akarta. Eszébe sem jutott félbeszakítani. Nick fogta a kezét, és ráhúzta az ujjára a gyűrűt. Félszeg mosollyal így szólt:

– A pontos szavakat nem tudom, de… Isabel a fejét rázta. – Én sem. – Akkor jó. – Nick mély levegőt vett. – Nem vagyok tökéletes és

tudom, hogy hosszú még az út, hogy visszanyerjem a bizalmadat. De tudnod kell, milyen boldoggá tesz, hogy a feleségem vagy. Mindent meg fogok tenni, hogy jó férjed legyek. Ez a gyűrű emlékeztessen mindig a szavaimra.

Kezébe fogta felesége arcát és letörölte a könnyeit. – Ne sírj, kedvesem! – Gyengéd, szeretetteljes csókokat lehelt az

ajkára. Isabel egy pillanatra még meg is feledkezett arról, hogy teljesen téves okokból ment hozzá feleségül.

A férfi felnézett, kereste a tekintetét, és így szólt: – Talán akkor a nap hátralévő részére elfelejthetnénk minden

mást? Egyszerűen élveznénk az esküvőnk napját… Egy nap haladék, mielőtt szembe kell nézniük a teljesen helytelen

okokkal. Hogy talán találjanak egy jót. És, az ég a tanúja rá, hogy semmire sem vágyott jobban. – Kitűnő ötlet – mondta és bólintott. A férfi vigyorgott, és a karját nyújtva neki így szólt: – A nap az öné, Lady Nicholas! Mit szeretne vele kezdeni? Lady Nicholas. Milyen furcsa, hogy hirtelen egy új, másik személy lett belőle.

Isabel egy párszor ízlelgette magában a nevet, és a korábbi

337

aggodalmai újra feltámadtak benne. Ki az a Lady Nicholas? Mi lett Lady Isabelből?

– Isabel? – Nick kérdése felrázta a törprengéséből. Holnap. Lady Isabel miatt ráér holnap aggodalmaskodni. Mosolygott. – Szívesen megmutatnám neked a birtokot. És már nyeregbe is pattantak. Isabel előtte ült, és hozzásimulva a

ház felé ügettek. Útközben megmutatott neki minden helyet, amely gyerekként oly sokat jelentett a számára: az erdőt, ahol szeretett elbújni, amikor egyedül akart lenni, a kis tavat, ahol úszni tanult, a régi vártorony pusztuló romjait, ahol szeretett hercegnőset játszani.

– Hercegnőset játszottál? Isabel felnézett a romra, amely a birtok legmagasabb pontján

helyezkedett el. – Akkoriban kissé túlzásnak éreztem, hogy királynőset játsszak.

Egy kislánynak is tisztában kell lennie a határaival. Nick nevetett és megállította a lovát. – Őfensége, méltóztatna körbevezetni a kastélyában? Isabel feléje fordult és látta a szemében, hogy évődik vele. – Szíves örömest – ment bele a játékba. Nick nyomban le is segítette őt a nyeregből, kézen fogta és

felmentek a magaslatra. Ahogy felértek a romokhoz, Isabel körülnézett és az ujját szórakozottan végighúzta a régi, viharvert falon.

– Már évek óta nem jártam itt fent. Nick az egyik alacsonyabb falnak dőlt, amely egy már régen

tönkrement belső teret határolt, és hagyta, hogy Isabel nyugodtan elidőzzön múltjának ezen a helyszínén. Csak a tekintetével követte, nézte, ahogy a kövek, a beomlott oszlopok és párkányzatok között körbejár.

– Milyen kalandokban volt itt része Isabel hercegnőnek? – kérdezte végül.

Isabel ábrándosan mosolygott. – Ó, csak olyan, amilyeneket a kislányok el szoktak képzelni…

338

– Sajnos nem volt abban az élvezetben részem, hogy sok kislányt ismertem volna – mondta Nick.

Isabel egy boltíven keresztül, amely valaha ablak lehetett, kinézett a vidékre.

– Azt képzeltem el, hogy egy csodaszép hercegnő vagyok, aki egy toronyban vár a lovagjára, aki majd megmenti őt. Egy gonosz tündér átka miatt egy veszélyes sárkány tart fogva, meg efféléket. De néha csak azért jöttem ide, mert… – Megfordult és látta, hogy Nick eltűnt.

– Idejöttél, mert… – A férfi az íves ablak másik oldalán állt, a széles párkányra támaszkodott, és érdeklődve figyelt. Isabel nagyon mulatságosnak találta, ahogy ott állt, esküvői ruhában, de a széltől összeborzolt hajjal és szemtelenül vigyorogva.

Utánozta a pózt, ő is megtámaszkodott úgy, hogy a karja kissé hozzáért az övéhez.

– Mert arról álmodoztam, hogy mit hoz majd a jövő. – És hogy képzelted el? Isabel oldalra nézett. – Ó, csak a szokásos… férj, gyerekek. A Minerva-házat biztosan

nem terveztem. – Kurtán felnevetett, aztán elhallgatott, és egy ideig csak magában töprengett. – Furcsa, hogy minden kislány ezekről álmodik. Miközben a szüleim tényleg nem jártak jó példával előttem. És mégis… – Elhallgatott.

– De Lady Isabel mégis arról álmodott, hogy egyszer férjhez megy – fejezte be vidám, évődő hangon. Pontosan olyan hangon, amilyenre Isabelnek szüksége volt ahhoz, hogy ne törjön ki könnyekben.

Mosolyogva nézett a kék szempárba. – Igen. Bár… – ő is pajkosabb hangnemben beszélt – arról soha

nem álmodozott, hogy London egyik legnépszerűbb lordjához menjen feleségül. Tényleg szerencsésnek tarthatja magát, hogy egy ilyen népszerű lordot sikerült kihalásznia.

A férfi felvonta a szemöldökét, az álla leesett és a látványa annyira vicces, mókás és furcsa volt, hogy Isabel vihogni kezdett, és alig bírta abbahagyni.

339

– Te tudtad! Isabel színpadias gesztussal a szívére tette a kezét. – Mylord, hogy hihette, hogy akár csak egy nő van az egész

országban, aki nem tud önről? A Gyöngyök és pelerinek felvilágosítása nélkül is felismertük volna, hogy… – jelentőségteljes szünetet tartott –, hogy a férfiúi nem milyen pompás példánya került az utunkba.

A férfi grimaszolva hallgatta. – Nagyon viccesnek tartja most magát, Lady Nicholas? Isabel vigyorgott. – Tudom, hogy rettentő vicces vagyok, Lord Nicholas. Erre Nick elnevette magát. Egy vörösesbarna fürtöt kisimított az

arcából, amit a szél kiszabadított és az arcába fújt. Ekkor abbahagyta a nevetést, és röpke szünet után újra megsimította az arcát. Meleg, erős kezével átfogta a nyakát, magához vonta, és csókot nyomott még mindig mosolygó ajkára. Nagyon bensőséges, megható csók volt, amely Isabelt mély örömmel töltötte el. Isabel a férfi szájába sóhajtott, Nick elvált tőle, és kis, gyengéd csókokkal kezdte behinteni az arcát, az orra hegyét, a homlokát. Aztán elhúzódott és Isabelre nézett.

– Tehát azt hitted, hogy lenne nálam esélyed – ugratta. Isabel nevetve rázta a fejét. – Nem, a lányok hitték ezt. Állandóan rágták a fülemet, hogy

olvassam el a magazinban közzétett leckéket, és vessem be őket nálad. – Huncutul mosolygott. – Csak sajnos soha nem voltam túl jó abban, hogy tartsam magam az utasításokhoz.

– És? – halkan nevetett. – Ehelyett mit terveztél? – Azt gondoltam, hogy az antik dolgokkal kapcsolatos ismereteid

nagyobb szolgálatot tehetnének. – Úgy tűnik, hogy az elvárásaidnál messze jobb üzletet csináltál. Isabel figyelmesen nézte. – Hm… meglehet. Nick harsányan felnevetett. – Te kis huncut!

340

És ezzel el is tűnt az ablakból. Isabel kihajolt, hogy megnézze, hová ment. A szíve hevesebben kezdett verni, amikor látta, hogy egy romos kapuív alatt átlépve felé közelít. De nem akarta, hogy az izgatottságát lássa rajta, direkt lazán az ablakpárkányra ült, és ott várt rá. De minden lépéssel, amellyel a férfi közeledett hozzá, nőtt az izgatottsága. Úgy nézte, mint akit megbabonáztak, és látta, hogy Nick kék szemét egyenesen rá irányítja.

A buta magazinnak tényleg igaza volt. Tényleg csodás példánya a férfinemnek.

És az ő férje! A gondolat a lelke mélyéig megrendítette. A férfi nem állt meg tisztes távolságban, hanem olyan közel jött,

amennyire csak tudott, hogy lába már a szoknyáját súrolta, és magas alakja eltakarta az arca elől a napot. Egyszerűen megsimította az arcát, tüzes nyomot hagyva a bőrén. A pillantása végigsiklott az arcán, de volt valami a tekintetében, amit Isabel nem tudott volna megnevezni.

– Mire gondolsz? Nem szokott ilyen kérdéseket feltenni… de most itt voltak, ezen

az elvarázsolt helyen, ahol úgy tűnt, hogy megállt az idő; a világ és a megszokott életük nagyon távolinak tűnt. Ma, itt és most egyszerűen csak férj és feleség voltak.

Mintha ez olyan egyszerű lenne. Találkozott a tekintetük, Isabel pulzusa az egekbe szökött, amikor

látta benne a szenvedélyt. Lélegzet-visszafojtva várta a választ. – Éppen arra gondoltam, hogy te vagy a legcsodálatosabb nő, akit

valaha is ismertem. Isabel hirtelen nem tudta, mit feleljen, de Nick azonnal folytatta,

továbbra is kezébe fogva az arcát. – Olyan erős, szép, szellemes vagy és olyan szenvedélyes…

belehalok a vágyba, ha a közeledben vagyok. – Homlokát az övéhez érintette és így suttogott. – Nem tudom, miként történhetett, de úgy tűnik, hogy halálosan beléd szerettem.

Ez igaz lehet?

341

Szereti. A szavai visszhangoztak benne és minden más gondolatot

ellehetetlenítettek. Amikor pedig megcsókolta, azzal minden gondolatot feleslegessé

tett. A férfiban saját szerelmi vallomása valami vadat, valami ősit

ébresztett fel. Anélkül, hogy az ajkát elvette volna, felemelte a párkányról, és az őrtorony lábához, egy pici, puha füves részre vitte. Ott álldogáltak egy darabig, szájukkal és kezükkel fedezve fel egymást. Nick minden gesztussal, minden érintéssel érezte, hogy milyen különbséget jelent a többi alkalomhoz képest, hogy… nos, hogy Isabel a felesége.

A felesége, akit forrón és bensőségesen szeret. Amikor Isabel a frakkját, majd a mellényét kezdte kigombolni,

Nick abbahagyta a csókot, és zihálva kapkodta a levegőt. Isabel egy szempillantás alatt megszabadította a zakójától és a mellényétől, és amikor újra szenvedélyes csókolózásba merültek, Isabel a nadrágjából az ingét is kirángatta, hogy kezét a ruhadarab alá csúsztatva simogassa a bőrét. Érintése édes kínzás volt a férfinak, és újra elszakadt tőle, kibújt az ingből, és hagyta, hogy a szél elvigye.

Sóvárogva nyújtotta a kezét utána, újra meg akarta csókolni, de Isabel táncos léptekkel kitért előle, és mosolyogva nézte meztelen mellkasát.

– Nem – mondta, és a hangja tele volt csábító, ellenállhatatlan női hatalommal. – Meg szeretnélek nézni.

Újra közelebb jött, de határozottan eltolta a férfi kezét, ehelyett az ő keze vándorolt a mellkasán, fel a vállához, le a karjain.

– Milyen széles a vállad… milyen erős a karod! Tulajdonképpen hogy lehet, hogy a bőröd olyan barna?

Érintésétől az eszét vesztette, alig tudott válaszolni. – Ó… van egy birtokom London közelében… szeretek kint

dolgozni a szabadban, a földeken.

342

Isabel úgy érezte, hogy a szemhéja is elnehezült. Nem sok hiányzott, hogy a férfi magához vonja, és addig csókolja, míg se lát, se hall. Ehelyett összeharapta a fogait, és uralkodott magán.

– És közben nem viselsz inget? – kérdezte ártatlanul. Nick a fejét rázta. – Nem mindig. – Micsoda arcátlanság – suttogta a nő, ajkát a mellkasához

nyomva, és forró, nedves csókokkal hintette tele, míg a férfi már nem bírta tovább.

Vad szenvedéllyel az ajkára tapadt, csókolta, majd megfordította, és egykettőre kikapcsolta a ruhája hátán lévő gombokat. Miközben az ujjai fürgén végezték a dolgukat, a szájával bensőségesen kényeztette a tarkóját. Isabel gyönyörteli sóhajokat lehelt a szélbe, és amikor a ruha lecsúszott csupasz válláról, a mellén felfogta és a férfi felé fordult. Barna szeme csillogott, tele volt ígérettel, a szirénekhez hasonlított, amikor lassan leengedte a ruhát, és a levendulaszínű selyem finoman lecsúszott róla.

Nick mély levegőt vett, lassan megfordította, és a fűző zsinórjait ráncigálta.

– Az ördögbe is azzal a nővel, aki feltalálta a fűzőt – dünnyögte. Isabel nevetve nézett vissza a válla felett. – Miért gondolod, hogy egy nő találta fel? – Egy férfi soha nem nehezítené meg a saját dolgát. – Amikor az

alsónemű is leesett, Nick újra maga felé fordította Isabelt, a vállánál kibújtatta a kombinéjából, míg meztelenül és csupaszon állt előtte, a nyári égbolt alatt. A tekintetét vándoroltatta rajta, csábító alakján, bőrén, amely a szégyenlősségtől és izgalomtól égett. – Gyere ide! – mondta végül, vágytól rekedt hangon.

Magához vonta. Isabel csupasz keble a mellkasához simult, majd száját egy kéjes csókkal vette birtokba. Kezébe fogta a mellét, és a bimbóját addig simogatta, míg kemény, ágaskodó nem lett. Isabel száját az övéhez tapasztotta, de közben felkiáltott a vágytól. A férfi meghallgatta, száját a mellére helyezte, majd ajkával körülzárta a bimbót. A nyelvével, a fogaival izgatta, olyan kábítóan szívta, hogy

343

Isabel a karjába hanyatlott. Nick keze lefelé vándorolt, a lábai közé, és egy ujjal ölének bolyhos szőrét simította végig, addig a pontig, ahol minden szenvedélye összpontosult. Az ujjával körözött rajta, míg a zihálását már nem bírta tovább elviselni.

Magához vonta, lefektette a puha fűbe, széttolta a lábait, hogy Isabel érezte a napot és a szelet magán. Immár két ujjával a beteljesülés szélére űzte, látta, hogy tekintete elhomályosul a kéjtől és a szenvedélytől.

Látni akarta, amint a karjában élvez el. Isabel teste megfeszült, a csípőjével körözött, nekinyomult,

megmutatta, hogy hol érintse, hol simogassa, hol tegye boldoggá. Nick föléhajolt, a fülcimpáját rágcsálta, halk suttogással ösztönözte.

– Jól van, kicsim. Vedd csak el, amit szeretnél. Nick megadta neki, amit soha nem tudott volna kérni…

kényeztetései egyre gyorsabbak, mélyebbek, határozottabbak és könyörtelenebbek lettek… míg kiáltásai a kéjtől visszhangoztak a régi falakban, és öntudatlanságában a férfiba kapaszkodott.

Aztán sokáig csak bágyadtan és mozdulatlanul feküdt, Nick alig tudott betelni a látványával, olyan szép, szenvedélyes és az övé volt. Amikor kinyitotta a szemét, a férfinak elállt a lélegzete, olyan vágyakozással nézett rá. Isabel keze a mellkasán lefelé vándorolt, az egyik ujját az öve alá tolta, ahol feszülten sóvárgott rá.

– Most én vagyok soron –, suttogta és gondosan – túlontúl gondosan – elkezdte kigombolni a bricseszét.

A férfi közbelépett, villámgyorsan megszabadult a csizmájától meg a nadrágjától, míg éppolyan meztelen volt, mint ő, és semmi nem választotta el kemény, felforrósodott testét az övétől. Egy hosszú, szenvedélyes csók után így szólt:

– Akkor csak rajta, én sem szeretem az igazságtalanságot. Isabel nevetett, mély, buja nevetése hihetetlenül felizgatta, de még

inkább az, amikor egyik kezével megfogta megkeményedett tagját, és simogatni kezdte. Behunyta a szemét. Ami tapasztalatnak Isabel híján volt, azt buzgósággal pótolta. Nick súlyos szemhéja alól

344

felpillantva látta, hogy Isabel hogyan nézi, lenyűgözve attól, hogy a kezében egyre nő, és keményebb, nagyobb lesz, mint bármikor volt.

Miközben Nick őt nézte, Isabel föléhajolt és egy gyengéd, nedves csókot nyomott férfiassága csúcsára. Úgy érezte, hogy belehal a boldogságba.

Nyögésére Isabel megállt. Aggódva nézett fel. – Fájt? Ártatlan kérdésére behunyta a szemét, de már nem tudott leállni.

Néma, könyörgő kétségbeeséssel feléje ágaskodott. – Nem, kicsim, nem… Úgy tűnt, hogy nem győzte meg Isabelt. – Hagyjam abba? Nick hangja reszketett. – Nem. Csináld újra! Isabel így tett, puha ajka édes kínt okozott neki. Nick

lélegzetvisszafojtva várta, milyen messzire megy. Amikor a nyelve első, tétova érintését érezte magán, a gyönyörtől felnyögött.

– Igen, ez nagyon jó… ó, Isabel… Szavai felbátorították a nőt, ő pedig pillanatokon belül úgy érezte,

hogy Isabel ártatlan kényeztetésébe, a szája puha szívásába belehal. Ha nem hagyja abba… muszáj, hogy abbahagyja.

Határozottan intett neki, hogy hagyja abba, magához húzta és szenvedélyesen a száját kereste. Amikor Isabel kivonta magát a csókjukból és felült, úgy tűnt, hogy mélyen el van bizonytalanodva.

– Nem élvezted? Nick érdesen felnevetett. – Még életemben nem volt ennyire csodálatos, kicsim. Túlontúl is

élveztem. Isabel a homlokát ráncolta. Úgy tűnt, hogy nem tudja, mire

gondol, és Nick nem is akarta neki elmagyarázni. Most nem. Ehelyett újra a száját kereste, és olyan szenvedélyesen csókolta, hogy mindketten levegő után kapkodtak, amikor végre elvonta a száját az övétől és a mellét kezdte szívni, míg a bimbó megkeményedett, vágyakozva felágaskodott, és Isabel felkiáltott.

345

– Nem akartam nélküled beteljesülni. Ma nem. Aztán Nick megfogta mindkét oldalon a csípőjét és felemelte, míg

férfiasságának a csúcsa az öléhez ért. Isabel szeme tágra nyílt a meglepetéstől.

– Így is… lehet? Nick felvonta a szemöldökét. – Próbáljuk ki. Lassan magára engedte, míg teljesen magába fogadta. – Jó így? – Igen – lehelte áhítatosan. – Ó, igen… – Óvatosan ringatózott

rajta, elhelyezkedett, és Nicket az őrület szélére kergette. – Csodás érzés.

– Jól van – szólt Nick röviden, még egyszer kissé megemelte és megmutatta neki, hogyan mozogjon, bátorította, hogy vegye át az irányítást. Isabel ezt lelkesen tette, pontosan úgy, ahogy Nick várta, nekifeszült, próbálgatta, hogy mi okoz neki örömet.

Nick megbabonázva nézte, simogatta karcsú, formás combját, csípőjét, törzsét, megfogta a mellét, és hagyta, hogy megtalálja a ritmusát.

Édes kínzás volt. Végül megtalálta a neki is gyönyört jelentő ritmust, keményen és

gyorsan lovagolta meg, felkiáltott, amikor a kéj hulláma azzal fenyegetett, hogy magával ragadja. Vad szenvedély és meglepetés elegyével nézte Nicket, a nevét ismételgette a gyönyör litániájában.

A férfi ott érintette, ahol egyesültek egymással, a hüvelykujját szorította hozzá, kis körökben dörzsölte, míg az öle szorosan összehúzódott körülötte, közel a megváltáshoz. Isabel tágra nyitotta a szemét.

– Nézz rám, Isabel! – nyögte ki a férfi. – Nézz a szemembe, ha odaérünk!

Isabel a vállára támaszkodott és viszonozta a pillantását. – Nem tudok… – nyögte. – Nick! – Tudom – felelte és erősen megragadta a csípőjét, magához

húzta, amikor a hullám összecsapott felettük, és a szenvedély árama

346

magával ragadta őket. Megváltó kiáltásukat visszhangozták az öreg rom falai, amikor együtt találtak beteljesülésre.

Isabel zihálva hanyatlott a mellkasára, a férfi a karjában tartotta, míg zihálása lecsillapodott, és már semmi mást nem lehetett hallani, csak a fűben halkan zörgő szelet.

Nick gyengéden megcsókolta a halántékát, és a fülébe suttogta, mennyire szereti. Isabel jóleső borzongást érzett, hozzábújt, és Nick még szorosabban ölelte magához.

Talán mégis volt esélyük.

Isabel egy lentörülközőbe burkolózva ült a pipereasztalánál, és a nászéjszakájára készülődött, ami annyiban volt szokatlan, hogy hitvesével gyakorlatilag a fél napot ruhátlanul a szabad ég alatt töltötte, és egy nagyon élvezetes nászdélutánban volt részük.

Amiről senki nem tudott a házban, ezért akkor sem mondott semmit, amikor Lara forró fürdőt készített elő neki. Nem bánta, hogy van egy kis ideje magára, mielőtt ifjú hitvesével újra találkoznak.

A férje. Aki szereti őt. Vagy legalábbis azt mondta, hogy szereti. Ó, hogy milyen csábítóak voltak ezek a szavak! Most végre

megértette, miért lehet a női nem olyan végzetesen gyenge. Most a saját testén tapasztalta meg, hogy egy nőt miként lehet puszta szavakkal felizgatni és… harcképtelenné tenni.

Ekkor hangosan kopogtak, és a szíve nyomban a torkában kezdett dobogni, mert természetesen azt gondolta, hogy Nick az, de aztán eszébe jutott, hogy aligha lehet ő, mert a kopogás más irányból jött. Nick ma ugyanis a szomszéd szobát foglalta el, hogy az összekötő ajtón át tudjon jönni hozzá. A kopogás azonban a folyosóról jött.

– Igen? Az ajtó kinyílt, Gwen és Jane jött be. Isabel rögtön felült. – Történt valami? Jane mosolygott.

347

– Olyan feszültnek, izgatottnak tűnsz ma este, Isabel. Valami miatt aggódsz?

– Nem – motyogta Isabel. – Mi okom lenne rá? Gwen nevetett és az ágyánál álló kis székre ült. – Ó Isabel! Mégis megtörtént a csoda! – Mi? Jane a nagy rézkád szélére ült. – Hogy fogtál magadnak egy férfit. – Ti is tudjátok, hogy ez így soha nem állt a szándékomban.

Egyszerűen megtörtént, anélkül, hogy tudtam volna, hogyan. – De nem vagy boldogtalan emiatt, ugye? – kérdezte Gwen

aggódva. Isabel elgondolkodott. – Nem, tulajdonképpen nem. Úgy tűnik, hogy jó ember. – A tegnapi kavarodás ellenére is? – Igen. Teljesen egyértelművé tette, hogy segíteni fog nekünk és

meg fogja őrizni a Minerva-házat. – Amikor a többiek töprengve bólintottak, Isabel tárgyilagosan hozzáfűzte. – Nos, mivel elvesz feleségül, ezért nem is marad más választása.

Gwen vigyorgott. – Már elvett. Már megtörtént. – Igaz. Most már a felesége vagyok. – Isabel hitetlenkedve rázta a

fejét. – Bizony – mondta Jane. – Reméljük, sok boldogságban lesz

részed. Isabel vegyes érzésekkel hallgatta. Eddig egyetlen olyan

házasságot sem ismert, amely boldog lett volna. A szíve mélyén attól tartott, hogy ez egy lehetetlen vállalkozás.

De az az érzés, hogy szeretik, csodálatos volt. És ijesztő. Milyen nagy a veszélye annak, hogy elveszíti

önmagát… Ha viszonozza az érzéseit, mi lesz akkor? Mi lesz vele, belőle?

Mély levegőt vett. Nem akart erre gondolni. Gwen és Jane sejtelmes pillantásokat váltott.

348

– Mi van? – Nos, tulajdonképpen azért jöttünk… vagyis sokkal inkább azért

küldtek bennünket, hogy beszéljünk veled. Rossz előérzete támadt. – Miről? Gwen mosolygott. – A nászéjszakádról. Isabel zavartan ráncolta a homlokát. – De miért? Jane kényelmesebben elhelyezkedett a kád szélén, komolyan

Isabelre nézett, és kissé halkabban folytatta. – Azt gondoljuk, hogy fel kellene készülnöd. Arra akarok

kilyukadni, hogy tudnod kell, mi fog történni. Mi vár rád. – És mivel édesanyád nincsen már közöttünk… – próbálkozott

Gwen. Isabelnek kezdett derengeni. A látogatásuknak annyira kevés köze

volt a legszörnyűbb félelmeihez, hogy muszáj volt nevetnie, és alig tudta abbahagyni.

A két nő értetlenül nézett egymásra, Isabel pedig egyenesen hisztériás nevetőrohamot kapott. Letette a fésűt, és levegőért kapkodott.

– Ne haragudjatok! – kiáltotta, egyik kezével a levegőben hadonászott, a másikkal próbált oldalt kapaszkodni. – Bocsánat! De… – Prüszkölt a nevetéstől.

Talán egyszerűen meg kellene mondania nekik, hogy nincs már szüksége jó tanácsokra. Másrészt felderítette a feszengésük, de meg is hatotta őt. Elhatározta, hogy egyelőre nem világosítja fel őket, csak azért, hogy elterelje a figyelmét saját, kevésbé örömteli gondolatairól.

– Elnézést. Akkor csak bátran, ki vele. – Komoly arckifejezéssel fordult feléjük. – Mi mindent kellene tudnom?

– Nos – kezdte Gwen. – Már említetted, hogy Lord Nicholas jól ért a csókolózáshoz…

– Több mint jól.

349

A szakácsnő elpirult. – Annál jobb. Akkor lehet reménykedni abban, hogy… – Jane-re

nézett. – Éppolyan elfogadható szerető lesz – fejezte be Jane. Isabel a tükör felé fordulva kezébe vette a fésűjét. – Ezt én is remélem. – Igen, nos akkor – fáradozott tovább Gwen. – Talán meglephet

téged, hogy az… az egész hogyan zajlik. – Az egész? Milyen egész? – kérdezte Isabel gyanútlanul, és

minden önuralmára szüksége volt, hogy ne kezdjen el megint hahotázni.

Hallgatás. Jane gyűjtötte össze először a bátorságát. – Ahogy a szobraid alapján már biztosan megállapítottad, Isabel,

neked… más… jellegzetességeid vannak, mint a férjednek. – És? – Most nem akarunk túlzottan elmerülni a részletekben – folytatta

Jane némi ingerültséggel a hangjában. Isabel elnyomott egy mosolyt. – De honnan tudjam, hogy mit kell csinálnom? – Biztosak vagyunk abban, hogy Lord Nicholas tudja ezt, Isabel. – Én meg aztán végképp – vihogott Isabel. A két nő tágra nyílt szemmel bámult rá. – Te már tudsz mindent! – kiáltott fel Gwen. Isabel vigyorgott, és a paraván mögé suhant, hogy felvegye

mélyvörös, selyem hálóingét, amit erre az éjszakára keresett elő, és remélte, hogy meg tudja vele örvendeztetni a hitvesét.

– Valóban. De azért nagyon köszönöm, hogy aggódtok értem. – Jaj, de gonosz egy lány vagy te! – mondta Jane nevetve. –

Tényleg nem ilyen lányt érdemel. – Aligha maradhat más választása, ha már túl vannak a

nászéjszakán – jegyezte meg Gwen tárgyilagosan. – Nos, igazunk volt?

Isabel kikémlelt a paraván mögül. – Miben?

350

– Jó szerető? – Gwen! – Isabel lángvörös arccal bújt vissza a paraván mögé. – Úgy tűnik, hogy igen – vélekedett Gwen. A két nő nevetésben tört ki, és amikor lehiggadtak, Jane komolyan

megkérdezte: – Szereted őt? Isabel elhallgatott. Pontosan ezt kérdezte magától szüntelen ma

délután. Őszintén szólva, már korábban is. A földig érő tükörben egy pillantást vetett magára, hogy milyen csábító az alakja a vörös neglizsé alatt, amit neki keresett elő.

Hogy boldoggá tegye. Hogy vágyat ébresszen benne. Hogy még jobban szeresse. Az igazság az, hogy igen. Szereti. És semmi nem lehetett ennél borzasztóbb. Semmitől nem félt

jobban, mint hogy ezt bevallja magának, és egy napon olyan legyen majd, mint az anyja, olyan házasságban éljen, mint a szülei. Milyen hosszú ideig epekedett anyja a férje után, milyen gyakran állt az ablakban, fülelt, hátha a lova patkódobogását hallja? Mennyire alárendelte magát neki, a szeméből olvasta ki a kívánságait, és amikor távol volt, csak róla tudott mesélni.

És a gyerekeit hibáztatta azért, mert elhagyta őt. Ő vajon megkockáztathatja azt, hogy minden megismétlődik, és

az ő élete is ilyen magányba, kétségbeesésbe torkollik? A szerelem ebbe a házba, az ő életébe csak szomorúságot,

fájdalmat hozott. Nem fogja hagyni, hogy őt is úgy tönkretegye, ahogy az anyját

tette. Belőle nem fog a szerelem félembert csinálni. Ezért megtiltotta magának, hogy az érzéseit Nick előtt hangosan

megvallja. – Isabel! – szólt Jane kiszakítva a gondolataiból.

351

Mély levegőt vett, és a tükörképéhez fordulva beszélt, anélkül, hogy figyelne arra a szomorúságra, amely az arckifejezésébe vegyült, a mély fájdalomra, amit a hazugság okozott benne.

– Nem, nem vagyok szerelmes belé – jelentette ki látszólagos könnyedséggel, hogy a barátnőit meggyőzze arról, továbbra is olyan erős, mint régen. – Csak puszta kötelességérzetből mentem hozzá. Jamesért tettem, a Minerva-házért és Townsend Parkért. A szerelemnek ehhez egyáltalán semmi köze.

Sugárzó mosolyt erőltetett magára, pedig semmi kedve nem volt mosolyogni, és előjött a paraván mögül. Gwen és Jane azonban a helyiség túloldala felé nézett.

Követte a pillantásukat és megdöbbent. Mert ott, a nyitott összekötő ajtóban a hitvese állt. Mindent hallott. Mosolya lehervadt az arcáról. Nick mereven meghajolt. – Bocsáss meg, nem tudtam, hogy társaságod van. – Én… – elnémult. Mit mondhatna most? – Éppen menni készültünk, mylord – jelentette ki Jane, majd

Gwennel együtt kimenekült a szobából. Isabel egyedül maradt azzal a férfival, aki szerette őt. És akinek a szerelmét ostoba szavaival annyira lekicsinyelte. Nick elfordult, és visszavonult a másik szobába. Isabel

gondolkodás nélkül utánasietett, és éppen átlépte a küszöböt, amikor a férfi kétujjnyit töltött magának abból az italból, amit direkt neki készítettek oda. Hosszan a poharába nézett, ivott egy nagy kortyot, és leült egy fotelba. Hideg, üres tekintettel nézett rá.

Isabel odament hozzá. Kétségbeesetten akarta jóvátenni, amit vele tett.

– Nick. – Pirosban vagy. Isabel megállt, a férfi szavai olyan furcsán csengtek. – Ó… igen. – Végignézett magán. – Gondoltam, tetszeni fog

neked. Nick szótlanul, teljesen kifejezéstelen arccal bámulta.

352

– Valóban így van – bökte ki végül. Isabel nem kedvelte ezt a Nicket. A hidegsége, az érzéketlensége

nyugtalanító volt. – Én… Én hazudtam. Szeretlek. A félelem összeszorította a torkát, ezért a szavak benne maradtak.

Magában könyörgött, hogy mégis hallja meg őket. – Gyere ide! – Hangja parancsoló és sötét volt, még soha nem

szólt hozzá így korábban. A legszívesebben elfutott volna. Jól bezárta volna maga mögött az ajtót és elbújt volna, míg olyan lesz, amilyennek megszokta.

Másrészt engedelmeskedni akart az akaratának. Nick ivott még egy kortyot, és egy pillanatig sem tévesztette szem

elől. Csak arra várt, hogy visszautasítsa. Csak arra várt, hogy odamenjen hozzá. Isabel akarta őt. A gondolat hajtotta előre. Megbabonázta a férfi tekintete, ez a

hűvös, kék csillogás. Egyszerre akarta vállon ragadni, megrázni, hogy felébressze azt az elevenséget, ami délután még jelen volt. A szerelmet, ami egyesítette őket.

Sokáig csak egyszerűen ott ült, nem mozdult, és Isabel már azon tűnődött, hogy egyszer s mindenkorra el fogja utasítani, és soha többet nem fog hozzá nyúlni. A hallgatás végtelen hosszúra nyúlt. Amikor már éppen el akart fordulni, hogy távozzon, a férfi megmozdult.

Előrehajolt, felé nyújtotta a karját és magához vonta, egészen a lábai közé. Arcát a hasához szorította, mély levegőt vett és száját a selyemhez nyomta. Végigsimította a combjait felfelé, megfogta a fenekét, magához vonta, száját a leheletvékony selyembe borított öléhez helyezte.

Isabelnek ez túl sok volt, hogy forró leheletét ott érezte. Megfogta a fejét, ujjaival sötét fürtjeibe túrt, föléhajolt, és egész lényével ölelte.

353

Erre Nick felemelte a fejét, felnyúlt és a mellbimbóját kezdte izgatni, míg megkeményedett és vágyakozóan feléje ágaskodott. Csak akkor, amikor Isabel szaporán és zihálva vette a levegőt, adta meg neki azt, amit akart. Ajkával az egyik selyemmel fedett mellbimbót harapdálta és nyalogatta, míg a finom anyag nedvesen a bőréhez simult. Ugyanezt tette a másik keblével. Isabel a kéjtől felkiáltott.

Úgy tűnt, hogy erre várt. Felállt, megfogta selyem neglizséjének a szélét, a fejénél kibújtatta belőle, hogy semmi se takarja a pillantása elől. Felemelte, mire Isabel karját és lábát rábilincselte, hagyta, hogy visszavigye a szobájába. A férfi letette az ágyára. Isabel ráncigálta az ingét, legszívesebben letépte volna róla, érezni akarta a testét. A férfi ügyesen kibújt belőle, és forró, kéjes csókokkal borította el őt: a nyaka hajlatát, a keblét, a köldökét, puha hasát.

Szétterpesztette a lábát és nem tiltakozott, próbált helyet csinálni széles vállának, amikor a paplanhoz szorította őt, és száját az övére helyezte. Nyelve, fogai, ajka olyan összhangban volt egymással, hogy Isabel teste megfeszült a kéjtől. Egyre hevesebben izgatta, nem hagyta kitérni, menekülni, míg meg nem ad neki mindent.

Szinte darabjaira hullott alatta, a nevét kiáltotta, amikor először egy, majd két ujját mélyen belé nyomta. Egy olyan pontra talált, amelynek a létezését nem is sejtette, és amivel a teljes öntudatlanságba taszította.

Ekkor már felette volt, egy döféssel belécsúszott. Olyan mélyen és könyörtelenül mozgott benne és tette magáévá, amitől Isabelt eddig sosem tapasztalt érzések árasztották el. Szinte egy pillanat alatt újra a csúcs közelébe juttatta, de csak majdnem. Ám ekkor visszatartotta, egy fél örökkévalóságig, míg hangosan a nevét kiáltotta és megváltásért könyörgött.

A férfi kiáltásait forró csókban fogta fel, amely minden korábbi csókjánál szenvedélyesebb volt, és a hüvelykujját oda szorította, ahol benne a kezdet és a vég egyesült. Egy mély lökéssel áradt szét benne, Isabel pedig teljesen elveszett, maguk alá gyűrték az érzései, és nem volt képes másra, csak rá gondolni.

354

A nevét suttogva élvezett el a karjában. Egy idő után a férfi felemelkedett. Isabel utánanyúlt, szerette

volna magához vonni, hogy az örömöt, amit az imént átéltek, együtt hagyják lecsengeni.

De a férfi már fel is kelt az ágyból, fogta az ingét és a nadrágját, majd kiment a szobából.

Isabel felült, utánakiáltott, mire Nick egy határozott mozdulattal becsukta maga mögött az ajtót, mintegy kizárva őt.

Fájdalmas megbánás fogta el, és csak most tudatosult benne, hogy egyetlen szót sem szólt, miközben szerették egymást.

355

21. fejezet

Kilencedik lecke

egyen kellően kiismerhetetlen! Ha már felkeltette lordja érdeklődését, akkor kissé

ritkítsa találkozásaikat, hogy felébressze szunnyadó vadászösztönét is. Elég csak az ország minden pontján évente megtartott rókavadászatokra gondolnunk, és beláthatjuk, hogy még a leglovagiasabb úriemberek lelke mélyén is ott szunnyad a vadászok ősi, vad ösztöne.

Játssza tehát a rókát, kedves Olvasó, és ne csüggedjen! Egy jó vadász el fogja ejteni Önt.

Gyöngyök és pelerinek 1823. június

sabel alig aludt. Hajnalban végül feladta és lement a konyhába. Egyenesen állt a tűzhely előtt és arra várt, hogy forrni kezdjen a

víz a teáskannában, amikor Kate bejött. Isabel teljesen a gondolataiba merült, ezért először nem is nézett

fel. Hogy tehetné jóvá, amit tegnap este a házasságával művelt? Micsoda nő az olyan, aki a házasságát már az első nap romba

dönti?

L

I

356

Olyan, mint te. Maga elé bámult, nézte a teafőző aljáról felszálló kis buborékokat.

Talán ma még rávehetné, hogy kimenjenek lovagolni… talán újrakezdhetnék az egészet.

Talán összeszedhetné a bátorságát, hogy megmondja neki, szereti. Kate kivette a kekszes dobozt a szekrényből. A konyhaasztalnak

dőlve egy ideig nézte a ház úrnőjét, majd így szólt: – Az egyik ló nincs a helyén. – Hogy érted, hogy nincs a helyén? – hördült fel Isabel. – Mintha soha nem is lett volna ott. Isabel szíve hirtelen a torkában dobogott. – Melyik? – A férjedé. – Elment? – Úgy néz ki. Isabel a fejét rázta. – Ez nem lehet. Az előbb még itt volt. – Talán csak kilovagolt a faluba – mondta Kate, de nem túl

meggyőzően. Isabel azonnal kirohant a konyhából, és felsietett férje szobájához.

Kopogott, de nem számított válaszra. Beviharzott, és földbe gyökerezett a lába. Nick elment és minden holmiját magával vitte. Rögtön azután mehetett el, hogy… Isabel karba tette a kezét. Egyszerre rázni kezdte a hideg, és

végtelen kimerültséget érzett. Amikor megfordult, Kate állt az ajtóban. – Isabel, segíthetek valamiben? Isabel alig hallotta, csak a fejét rázta. Elment. Ő űzte el. Pontosan, ahogy az anyja elűzte az apját. – Én… én… – dadogta és tanácstalanul rázta a fejét. Mély

szomorúság szállta meg. – Azt akarom… Vissza akarom kapni őt.

357

Szükségem van rá. – Egyedül akarok lenni – suttogta. – Mindent… Mindent tönkretettem. Úgy tűnt, Kate megértette, hogy teljesen össze van zavarodva.

Szótlanul kiment a folyosóra. Isabel becsukta mögötte az ajtót, és bemászott az ágyba, ahol a

hitvese kellett volna, hogy aludjon. Amelyben együtt kellett volna, hogy aludjanak.

De ő nem volt itt. Megint egyedül volt. Csak ez most rosszabb volt, mint korábban,

most, hogy elvesztette őt. A férje elhagyta. Úgy, ahogy az apja. Pontosan az történt, amitől annyira félt. Ő űzte el. Az oldalára feküdt, teljesen összegömbölyödött, és szabad folyást

engedett a könnyeinek. Szívszaggató zokogással elsiratta a házasságát és mindent, ami lehetett volna belőle, ha merte volna szeretni.

És csak akkor aludt el, amikor elapadtak a könnyei. Már későre járt, amikor felébredt arra, hogy a nap aranylóan

meleg sugarai áramlanak a szobába. Első pillanatban nem is tudta, hol van. Zavartan felült, körülnézett. Akkor egy csapásra visszatértek az emlékek.

Nagy nehezen felkelt. Szomorúságában, mély megbánásában minden végtelenül nehéznek tűnt.

Amikor kinyitotta az ajtót, Larába botlott a folyosón, aki láthatóan aggódott.

– Mióta vársz itt? – kérdezte Isabel. – Nem számít – legyintett Lara. – Ó, Isabel! – Szorosan átölelte,

majd megkérdezte: – Mi történt? Isabel a fejét rázta.

358

– Egyik pillanatban még olyan boldogok voltunk, és azt hittem, minden jól alakul, de aztán… – Nagyot nyelt. – Aztán mindent tönkretettem és elhagyott.

– Azért azt kétlem, hogy mindent tönkretettél volna – mondta Lara szeretettel, barátsággal.

– De, így volt. – Isabel unokahúga szemébe nézett, amelyben őszinte aggodalom tükröződött. – Szeretem őt, Lara.

Lara bátorítóan mosolygott. – De hiszen ez csodálatos! Isabel szemébe könnyek szöktek. – Nem, ugyanis én azt mondtam neki, hogy nem szeretem. Hogy

soha nem tudnám szeretni. Lara értetlenül ráncolta a homlokát. – De miért? – Ha én azt tudnám! – sóhajtott nagyot Isabel. Lara újfent átölelte. – Jaj, Isabel! Isabel belékapaszkodott, és megállíthatatlanul folytak a könnyei. – Nem mondtam meg neki, mert féltem, hogy olyan leszek, mint

az anyám, ha szeretem – szipogta. – Hogy sebezhetővé tesz, ha szeretem, és most… már túl késő. Megsértettem. Annyira megbántottam, hogy elhagyott.

– Lehet, hogy visszajön – szólt Lara reménykedve. – Talán. – Isabel bólintott, ugyanakkor tudta, hogy ez nem fog

megtörténni. Hányszor próbálta a férfi visszanyerni a bizalmát? Hányszor

utasította el? És az utolsó alkalommal, amikor minden tűz kialudt a férfi szemében, és hűvös, higgadt arisztokratává változott, nos, akkor végérvényesen elvesztette őt.

Sokáig sírt unokahúga vállán. Amikor a könnyei elapadtak, reszketve vett egy mély levegőt.

Amint felnézett, látta, hogy James rohan fel a lépcsőn.

359

– Isabel! – kiáltott, majd ahogy meglátta könnytől ázott arcát, megállt, mint akinek földbe gyökerezett a lába. – Mi történt? Miért sírsz?

Komoly arccal nézett rá. Isabelnek feltűnt, hogy mellényt visel és a nyakkendője is tökéletesen meg van kötve. Igazi kis férfi. Nick jó hatást gyakorolt rá, amitől újra eleredtek a könnyei. Becsukta a szemét, megpróbált uralkodni magán. Nem akarta, hogy az öccse lássa rajta, milyen nyomorultul érzi magát.

Végül sikerült egy mosolyt magára erőltetnie. – Minden rendben, James. De mi történt? A fiú egy ideig csak figyelmesen nézte, még a homlokát is

összeráncolta. Végül így szólt: – Jane azt mondta, hogy kísérjelek hozzá. Ha látni fogod, hogy

miért, akkor biztosan jobb kedvre derülsz. Azt kétlem. – Miért? Miről van szó? James a fejét rázta. – Ezt nem szabad elárulnom. Győződj meg róla a saját szemeddel! Isabel sóhajtott. Szerelmi bánat ide vagy oda, Townsend Parknak

továbbra is szüksége van az úrnőjére. – Jól van, menjünk. Az első emeletre érve Isabel olyan hangzavarba csöppent, amilyet

már évek óta nem lehetett a házban hallani. A bejárat előtti hallba vezető lépcső tetején megállt, és alig hitt a szemének.

Csak úgy nyüzsögtek az emberek. Ládákat és dobozokat cipeltek, kiskocsikat vonszoltak, és Jane köré gyűltek, aki egy kicsit magasabban, egy lépcsőfokon állt. Tökéletesen játszotta a komorna szerepét, nem lehetett kihozni a sodrából, azzal meg végképp nem, hogy fél Dunscroft Townsend Parkba jött.

Isabel Jane mellé lépett. – Uraim! Csak nyugodtan, mindent szép sorjában! – kiabált a

komorna. – De mégis mi folyik itt? – kérdezte Isabel. – Végre te is megérkeztél – felelte Jane.

360

– Kik ezek az emberek? – Annyit tudok mondani – mutatott Jane a férfiakra –, hogy ez a

fickó három láda gyertyát hozott nekünk. Többet is rendeltek, de azt majd később szállítják. Ez a kettő a nyugati határnál lévő kerítést fogja megjavítani. Az a fiatalember a zongorát szeretné hangolni. Feltűnt neked, hogy a régi elhangolódott? Nekem nem. A sötét kabátos férfi az új kocsiról szeretne veled beszélni. A hozzá tartozó lovak már az istállóban kell legyenek. El tudod képzelni, hogy Kate mennyire magánkívül van örömében. Ez itt bort hozott a pincébe, hordószámra. Az a két nő, akik olyan ijedten állnak a sarokban, új ruhákkal látnak el bennünket. A szemüveges férfi a banktól jött, és audienciára vár a ház úrhölgyénél. Azok az erős legények, akik ott állnak Rockkal – csak a jó isten tudja, honnan jöttek –, a birtok határain fognak őrt állni. – Lábujjhegyre állt. – Ott hátul egy fél tucat tetőfedő pedig csak arra vár, hogy nekilásson a munkának.

Isabel döbbenten nézett végig a tarka seregen, láthatóan még mindig nem értette az egészet.

– De mégis mi ez az egész? – Zongorahangoló úr! – kiáltott Jane oda az egyik csendesen

ácsorgó férfinak. – A bálterem arra van! – Újra Isabelhez fordult. – Azt állítják, hogy Lord Nicholas küldte őket.

Isabel alig volt képes felfogni Jane szavait. – Mindenkit? – Valószínűleg. Tapasztalatom szerint a kereskedők nem szoktak

csak úgy egyszerűen felbukkanni, és ingyen elárasztani valakit az áruikkal.

Isabel néma csodálattal nézett körül. Aztán újra Jane-hez és Larához fordult.

– Tetőfedőket küldött nekem. Jane éppen azzal volt elfoglalva, hogy a boroshordós férfit a

konyhába vezényelje. – Úgy néz ki, hogy egy őrülthöz mentél feleségül – szólt oda

Isabelnek. Isabel erre felnevetett.

361

– Ácsokat küldött nekem! Ez volt a legszebb ajándék, amit valaha kapott. Lara mosolygott. – Úgy tűnik, hogy tudja, hogyan tehet boldoggá. Megint majdnem elsírta magát. Bárcsak bátrabb lett volna és bízott volna benne! Mély levegőt vett és nyugalmat kényszerített magára. Erősnek kell

lennie. Megigazította a szoknyáját, és a következőt kérdezte Jane-től: – Mit tehetnék? – Eligazíthatnád az ácsokat.

Alkonyatkor Isabel kint állt a kúria lépcsőjénél és nézte, ahogy az utolsó munkások is eltűnnek a hosszú bekötőúton. Órákig dolgoztak a tetőn. Megígérték, hogy másnap visszajönnek és hoznak magukkal annyi anyagot, amennyi a nagyobb javításokhoz szükséges.

Leült a széles kőlépcsőre, összefonta maga előtt a karját, mert elég csípős lett az este, és felnézett az égboltra.

Bárcsak minden másképpen történt volna! És bátrabb lett volna. De annyira félt, hogy a kapcsolata Nickkel a szülei házasságához

fog hasonlítani. Hogy olyan lesz, mint az anyja, ha megengedi magának, hogy szeresse. Hogy egy napon itt Yorkshire-ben csak arra fog várni epekedve, hogy visszatérjen szeretett férje.

Ezért elhatározta, hogy megtagadja magától ezt a szerelmet. De mégis itt ült epekedve, kétségbeesetten várva arra, hogy Nick visszatérjen hozzá.

A sors iróniája: mindent másképp tett, hogy ne olyan sorsa jusson, mint az anyja, és mégis minden pontosan ugyanúgy történt.

Másrészt viszont Nick nem volt olyan, mint az apja. Egyetlen nap alatt többet tett Townsend Parkért, mint az apja

egész életében. Nemcsak a tetőről, a kerítésről vagy a kocsiról volt szó. Az a körültekintés, amivel mindenről gondoskodott. A birtokról, a lányokról. Alig egy hetet töltött itt, és mégis úgy tűnt, hogy a szívén viseli a jólétüket, a jövőjüket.

362

Mert Isabel sorsát a szívén viselte. Boldoggá akarta tenni. Végre megértette. Nagyot sóhajtott. Az is lehet, hogy mindennel elkésett. – Micsoda rendkívüli nap, nem? Rock hangja hangzott fel a sötétből: Isabel látta, hogy feléje

közeledik a lépcsőn. – Így is lehet mondani – szólt, és mosolyt kényszerített magára. – Az őrök elfoglalták posztjaikat. Rendesnek tűnnek. Majd holnap

bemutatom őket önnek. A régi favágókunyhóba költöztek. Pár dolgot rendbe kell hozni, de azt majd megbeszélem Nickkel, ha legközelebb találkozunk.

Isabel irigyelte, hogy ilyen bizonyos benne, hogy újra látja Nicket. Bárcsak ő is ilyen biztos lehetne benne!

– Elképesztő, hogy minden milyen gyorsan ment! Rock szótlanul bámult a sötétségbe. – Nem egyik napról a másikra történt – szólalt meg végül. –

Ahogy elállt az eső, Nick már nekiállt intézkedni. Amikor elhoztam a dolgainkat a faluból, arra kért, hogy érdeklődjek ott tisztességes, ügyes férfiak után, akik szívesen végeznének ilyen munkát.

Isabel összeszorította a száját. Már Georgiana elrablása előtt megszervezett mindent. Még mielőtt arra kényszerültek, hogy összeházasodjanak, még mielőtt minden megváltozott volna.

Egy ideig szótlanul üldögéltek, gondolataikba merülve. Tucatnyi dolgot akart Rocktól kérdezni, hiszen ő jelentette az egyedüli kapcsolatot azzal a férfival, akit szeretett, és akit elűzött, de szégyellte magát a bizonytalansága, az érzései miatt, amelyek maguk alá gyűrték.

Végül úgy döntött, hogy egy biztonságosnak tűnő kérdést tesz fel. – Ön miért nem utazott el vele? Rock habozott, úgy tűnt, hogy alaposan megfontolja a választ. – Mert én Nickkel ellentétben tisztában vagyok azzal, hogy aligha

nyerheti meg az ember a vágyai tárgyát úgy, ha elhagyja. – Larára gondol.

363

Rock újra hallgatott egy ideig, olyan sokáig, hogy Isabel már azt hitte, nem fog válaszolni. Amikor végül a férfi felé fordult, a szeme sötéten csillogott.

– Igen – mondta. Isabel bólintott. – Örülök mindkettejük miatt, hogy… – kénytelen volt a torkát

megköszörülni –, hogy egymásra találtak. Rock nagy levegőt vett. Amikor megszólalt, érezni lehetett, hogy

nagyon nehezen mondja ki a szavakat. – Tudom, hogy ő egy finom úriember lánya, és jobbat érdemel,

mint én, mert engem az ő köreiben soha nem fognak elfogadni. Nem vagyok sem úriember, sem keresztény. De nagyon szeretem őt. És szeretném boldoggá tenni. – Rövid szünetet tartott. – És gazdag vagyok, ha nem is látszik rajtam.

Isabel mosolygott. – Nem tudom, honnan veszi, hogy a származása bennünket

zavarhatna. Vagy, hogy azt kívánjuk, hogy nemesi származású legyen? Hiszen megismerte a mi kis tarkabarka kompániánkat, nem?

A férfi viszonozta a mosolyát. – Csak utalni akartam a hiányosságaimra. – Ó, ha elkezdjük, akkor reggelig itt ülhetnénk és hallgathatnánk

az enyémeket! – Azért ezt kétlem – szólt Rock nagylelkűen, majd kis idő múlva

így folytatta. – Szeretném Larát feleségül venni. És mivel ön a legközelebbi hozzátartozója, ezért meg szeretném kérdezni öntől, hogy…

Isabel szemébe könnyek szöktek, amikor ránézett. – Természetes, hogy az áldásomat adom magukra. Ha Lara

elfogadja az ajánlatát, akkor Isten hozta Townsend Parkban. – Rock hatalmas megkönnyebbüléssel akkorát sóhajtott, hogy Isabel minden baja ellenére elnevette magát. – Ön komolyan azt hitte, hogy nem egyezem bele a házasságukba?

A férfi a fejét rázta. – Nem tudom. Vendégként befogadni engem azért más, mint…

364

– A családba fogadni – fejezte be Isabel a gondolatot, és kezét a férfi karjára tette. – Isten hozott, drága fivérem.

A férfi fejet hajtott. – Köszönöm. – Nos, az pedig, hogy gazdag, éppenséggel egyáltalán nem zavar

bennünket. Rock erre hangosan felnevetett. – Nicknek igaza volt. Önnek tényleg felvágták a nyelvét. Nick említése Isabelt gyorsan kijózanította. – Bizonyára túlzottan is – mondta sóhajtva és elhatározta, hogy

bizalmába avatja ezt a nagy medvét. – Mindent tönkretettem. Amikor utoljára láttam, akkor olyan… más volt. Hideg. Érzéketlen.

– Időre van szüksége, Isabel. – Szeretem – vallotta be. Olyan felszabadító érzés volt ennek a

férfinak, hitvese legjobb barátjának, megvallani az érzéseit! – És ezt megmondta neki is? Isabel behunyta a szemét. – Nem. – Miért? – Mert féltem. – Mitől? Panaszosan felnevetett. – Hogy itt fog hagyni. Egyedül. Miközben én elepedek a vágytól

utána. A férfi nem nevette ki, és nem célozgatott helyzete nyilvánvaló

iróniájára. Ehelyett így szólt: – Azt hiszem, ideje, hogy megtudja, mi történt régen

Törökországban. Isabel kérdőn nézett rá. – Törökországban? – Feltételezem, elmesélte, hogy együtt voltunk ott. – Igen. Azt mondta, hogy ön szabadította ki őt a börtönből. – És azt elmesélte, hogy került oda? – Nem.

365

– Egy nő miatt. Nick azt hitte, szerelmes belé. Fájó kép villant fel benne: Nick egy rafinált, csábító, fátyolba bújt

keleti nő karjaiban, aki az ujja köré csavarta. Rock nekidőlt a széles kőkorlátnak és az emlékeibe merült. – Már hetek óta Ankara kapui előtt táboroztunk. Voltak olyan

híresztelések, hogy az Oszmán Birodalomban sereget toboroznak, és Nick azt a megbízást kapta, hogy bukkanjon őfelsége eltűnt kémének a nyomára. – Rock csodálattal a hangjában beszélt. – Nick élő legenda volt. Keleten úgy hívták őt, hogy bulan, azaz vadász, mert azt híresztelték róla, hogy bárkit megtalál.

Isabel bólintott. Nem csoda, hogy gyerekjáték volt neki a Minerva-házra bukkania.

– Egy éjszaka Alana megjelent a sátra előtt, nyomorult állapotban, véresen, összeverve, mert a férje bántalmazta. Segítségért könyörgött. Nick befogadta, enni adott neki, ellátta a sebeit. Másnap reggel eltűnt, attól félt, hogy a férje megtalálja, és még keményebben megbünteti.

Isabel összerezzent. Tökéletesen el tudta képzelni, hogy a jószívű Nick egy ilyen törött szárnyú galambnak nem tudott nemet mondani.

– Másnap este újra jött, felszakadt alsó ajakkal. Majd a rákövetkező este újabb sebekkel. És aztán egyszer csak elmaradt. Nick megőrült az aggodalomtól. Szinte megszállottan kutatott utána. Végül egy házig követte a nyomát a városban. Miután napokig lesben állt, várakozását jutalom koronázta. A nő egy szolgálólány kíséretében a piacra indult. Nick megszólította, de a nő arra kérte, hogy hagyja békén, és biztosította arról, hogy minden a legnagyobb rendben.

Isabel szorosabban összegubózott. Nem csoda, hogy Nick utálta, amikor ő azt állította, hogy kiválóan megvan nélküle.

– Azon az estén újra eljött hozzá, de mindenféle horzsolás nélkül. Többet nem is kellett mondania. Isabel el tudta képzelni. És rossz

érzéssel töltötte el, amikor Nicket elképzelte azzal a másik nővel. – Szép volt? – kérdezte, mivel nem tudott jobbat kitalálni. – Igen, nagyon.

366

Isabel némán bólintott. – Sajnos a szépségét beárnyékolta, hogy ő maga volt a

megtestesült ördög – folytatta Rock. – Nick arra kérte, maradjon nála éjszakára, biztosította róla, hogy nála biztonságban van. Megígérte neki, hogy magával viszi Angliába. A nő beleegyezett, de még utoljára haza akart menni, hogy magával hozzon pár dolgot. Nick hitt neki. Megbeszélték az időpontot és a helyet, ahol várni fog rá.

Isabel szívét összeszorította a félelem. Tudta, mi következik, de mégis megbabonázva figyelt.

– Természetesen csapda volt. Az egész Oszmán Birodalomban tudtak a bulanról, arról, hogy az eltűnt kémeket keresi. És valahogy a tudomásukra jutott, hogy Nick az. A közelben voltam, amikor elkapták. Mindent láttam. – Rövid szünetet tartva az emlékeibe merült. – Még most is világosan látom magam előtt. Hat, még nálam is magasabb férfi teperte le. Akkor Alana előjött a rejtekhelyéről, felemelte a fátylát, és az arcába köpött.

Isabel beleborzongott ebbe az elképesztő árulásba. – Ő azt gondolja, hogy megérdemelte a heget az arcán – mondta

Isabel halkan. Rock bólintott. – Azt hiszi, hogy ez az igazságos büntetés azért, amiért áldozatul

esett Alana csáberejének és könnyelműen elhitte, hogy a nő szereti őt.

Hosszan hallgattak, eltűnődve. Isabel szinte érezte a fájdalmat, amit Nicknek okozhatott az, hogy a szerelme ilyen alattomosan becsapta.

Nem csoda, hogy elhagyta őt. Ugyanezt tette ő is vele. Rock folytatta, anélkül, hogy tudta volna, milyen érzelmi vihar

dúl Isabelben. Ezután megesküdött, hogy soha többet nem lesz szerelmes.

Senkiben nem bízott meg többé. Amíg ide nem jöttünk. Önhöz.

367

Szavai súlyos csapást mértek Isabelre. Nick megnyílt neki, bízott benne, újra mert szeretni, abban a reményben, hogy viszonozza a szerelmét. De ő visszautasította.

Még soha nem érezte magát ilyen nyomorultul. – Isabel? – Rock aggódva nézett rá. – Szereti magát. Szavai csak tovább rontottak a helyzetén. – Ugyanazt tettem vele, mint Alana. – Nem – felelte határozottan. – Egyáltalán nem. – De. Ő szeret engem, de én visszautasítottam. – Az a nő elárulta őt, Isabel. Börtönbe juttatta. Meghalt volna, ha

nem találom meg, és nem szabadítom ki. – Tétova mosollyal hozzátette. – Ön ennek a nőnek pontosan az ellentéte.

Isabel a fejét rázta. – Ő ezt nem tudhatja. – Nem, Isabel. Csak időre van szüksége. – Mennyi időre? – Azt nem tudom. De nem fog tudni az örökkévalóságig távol

lenni öntől, erre megesküszöm. Újból hallgattak egy ideig. Csak a tücskök ciripeltek az estében.

Isabel a férfi szavain töprengett és felidézte azt a rövid időszakot, amit Nickkel töltött.

Egész életében félt, hogy kudarcot vall, és ezért visszafogta magát, nem merte megszerezni, amire vágyott. Félt elhagyni Townsend Parkot, és vállalni az apja miatti szóbeszédeket. Nem merte Jamest iskolába küldeni, mert attól tartott, hogy olyan lesz, mint az apja.

És attól félt, hogy elveszíti önmagát, ezért nem merte szeretni Nicket.

De nélküle mégis elveszett volt. Ám megvolt rá az esély, hogy mindent jóvátegyen. Hogy jobban

csinálja. És megkapja azt az életet, amiről álmodozni kezdett. Csak a kezét kell kinyújtania és elvennie. Elvennie őt.

368

Határozottan felállt és Rockra nézett. – Utánamegyek. Rock felvonta a szemöldökét. – Most? – Most. Hol van? – Valószínűleg félúton Londonba. London. Bólintott. – Akkor irány London! Rock felállt. – Elviszem. Isabel a fejét rázta. – Nem, ezt egyedül kell végigcsinálnom. – Isabel, Nick a fejemet venné, ha hagynám, hogy egyedül menjen

Londonba. – Megoldom. Postakocsival megyek. Rock nevetett. – Ha ezt megengedem, akkor mielőtt a fejemet veszi, ki fogja

tekerni a nyakam. – De miért? A lányok közül sokan jönnek ide postakocsival. – Ön Lady Nicholas St. John, és Ralston márki sógornője, azaz

önnek ez egyszerűen tilos. Hogy ne pazaroljanak több időt, Isabel jobb belátásra tért. – Jól van, legyen. És helyette mit javasol? – Holnap bérlünk egy hatlovas hintót. – De azzal napokig fog tartani az út! – Két és fél nap, ha csak akkor állunk meg, ha lovakat cserélünk. Isabel arca felderült. – Akkor örömmel elfogadnám a kíséretét, drága fivérem. Rock az égre nézett. – Elevenen meg fog nyúzni. – Nem, ha sikerül visszahódítanom – felelte Isabel mosolyogva. –

Ebben az esetben élete végéig hálás lesz önnek. – Megfordult és felsietett a lépcsőn, hogy mindent előkészítsen az útra. De még

369

valami eszébe jutott. – Egy pillanat – mondta és visszafordult. – Hová megyünk tulajdonképpen, ha Londonba érünk?

Rocknak nem kellett sokat töprengenie a válaszon. – A Ralston-házba. Szüksége lehet a márkinő támogatására.

370

22. fejezet

eg tudnálak ölni azért, hogy ideráncigáltál. – A te hibád, hogy visszajöttél Londonba. Én a te helyedben

az egész nyarat távol töltöttem volna. – De honnan sejthettem volna, hogy Callie bált szervez? – Nick

nagyot kortyolt a whiskyjéből, és mogorván nézett a bátyjára. Az ikrek Ralston dolgozószobájába vonultak vissza, miközben kint a kertben a zenészek a hangszereiket hangolták. Alig egy óra múlva a londoni elit fele itt lesz a parkban, az a fele legalábbis, akik júliusban is a városban maradtak. Nick az öltönyét ráncigálta.

– Bált rendezni nyáron! – dohogta. – Kinek jut ilyen dőreség az eszébe?

– Callie úgy vélte, hogy ez jó lehetőség lenne Julianának a nyilvános szereplésre – felelte Ralston higgadtan. – Szeretnélek emlékeztetni arra, hogy a húgunk megítélése egyelőre elég szerencsétlennek mondható.

Nick a poharába bámult. – Aminek egyedül az az oka, hogy az anyánk egy átkozott… – Valójában – szakította félbe a bátyja – társaságban nem nagyon

szokás a pontos okokat firtatni. – Ralston előrehajolt, és újra töltött Nicknek a borostyánszínű italból. – Callie örül, hogy itt vagy, Nick. Juliana is boldog lesz. Próbáld meg ma este egyszerűen jól érezni magad.

Jól érezni magát! Mintha az olyan könnyű lenne!

M

371

Öt nap telt el azóta, hogy Isabelt elhagyta, és azóta egyetlen pillanatig sem érezte jól magát. És erősen kételkedett abban, hogy ezen változtatna, ha egész este ostobán álldogálna a kertben, és hagyná, hogy az affektáló fiatal hölgyikék meg a kapzsi anyák ostromolják.

Valószínűleg egész este úgyis csak Isabelre gondolna. Már az elképzelés is kihozta a sodrából, hogy más nőkkel kellene táncolnia.

– Van még valami, amiről tudnod kell. Nick gyanakodva nézett fel. – Mi az? – Még mindig nagyon értékes fogásnak számítasz. Ha nem

tévedek, sok hölgy csak miattad jön el ma este. – Házas vagyok – dörmögte. – Csak éppen senki nem tud róla, mert elhallgattad. Valójában azt

hihetné az ember, hogy legalább a fivéredet tájékoztattad a családi állapotod megváltozásáról még azelőtt, hogy visszatértél Londonba.

Ralston meglepve hallotta Nicktől, hová is küldené el őt most a legszívesebben.

– Nem semmi – Ralston hátradőlt. – Mindenki, aki kettőnk közül téged tartott kedvesebbnek, ma este meglepetésre készülhet.

Nick szinte fújtatott dühében, amikor felállt. – Akkor az lesz a legjobb, ha egyszerűen lelépek és megkíméllek

benneteket a társaságomtól. – Ülj már le, te szamár! Nick fenyegetően tornyosult a bátyja elé. – Mondd még egyszer! Ralston nyugodtan rázogatta whiskyjét a poharában. – Nem fogok a saját dolgozószobámban verekedni veled,

különösen nem az ünneplőruhámban. Callie letépné a fejemet. Bátyja higgadtsága Nick vitorlájából is kifogta a szelet. Visszaült

a foteljába, és a kezébe temette az arcát. Amikor újra felnézett, tekintete Ralston megértő pillantásával találkozott.

– Jól kikészített, tesókám.

372

Ez volt az első alkalom, hogy Ralston újra szóba hozta Nick házasságát azóta, hogy röviden tájékoztatta róla. Nick tudta, hogy a bátyja nem fogja erőltetni, ha ő nem akar többet beszélni róla.

De most akart. Akart róla beszélni… mintha a szavak közelebb tudnák hozni őket

egymáshoz. Mintha szavakkal el lehetne érni, hogy szeresse őt. Már maga a gondolat is fájt. – Csodálatos nő. Egészen… hihetetlen. Ralston nem felelt, csak egyszerűen figyelt. Nick pedig elkezdett beszélni, sokkal inkább magához, mint a

testvéréhez. – Erős nő, egészen más, mint az ismeretségi körünkbe tartozó

többi nő. Harcol azért, amiben hisz, úgy küzd az övéiért, mint egy királynő. Még soha nem találkoztam hozzáfogható teremtéssel. Ha valamit meg kell csinálni, akkor megcsinálja. – Felnézett. – Amikor első alkalommal megcsókoltam, bricsesznadrágban volt.

Ralston elmosolyodott. – Hát igen… van abban valami, ha egy nő bricsesznadrágban van. – De van egy finom, sérülékeny oldala is. Valami mélyen

gyökerező bizonytalanság, ami miatt azt kívánom, hogy bárcsak örökre, minden erőmmel védelmezni tudnám. – Nick megdörzsölte az állát. – Szép, nagyon szép. Barna szemében teljesen el lehet veszni. – Elhallgatott, teljesen a gondolataiba merült. Hiányzott neki.

– Szereted. Nick viszonozta testvére megértő tekintetét. – Jobban, mint azt valaha hittem, hogy lehet. Ralston hátradőlt a foteljában. – De akkor miért vagy itt és iszogatsz velem a

dolgozószobámban? – Mert ő nem szeret engem. – Á, ostobaság! – hangzott egyből az őszinte válasz. Nick a fejét rázta.

373

– Köszönöm, hogy biztatni akarsz, Gabriel, de hidd el nekem, hogy Isabel nem szeret engem.

– Dehogynem szeret – szólt a bátyja olyan határozott hangon, mintha Ralston márki szava elegendő lenne ahhoz, hogy ez valósággá váljon.

– Pedig nem. – Ők mindig szeretnek minket. Nick elnevette magát bátyja önelégültségén. – Ja, téged lehet. De ő személy szerint engem biztosan nem szeret. – Akkor viszont rá kell venned arra, hogy szeressen. Nick újra a fejét rázta. – Már elegem van abból, hogy megszerettessem magam a nőkkel.

Egész életemben olyan nők után loholtam, akik egyszerűen nem akartak engem. Levontam a tanulságot.

Ralston komolyan nézett rá. – Ebben az esetben nem egy akármilyen nő után loholsz, hanem a

feleséged után, akit, szabadjon megjegyeznem, szeretsz. Te jó ég, hogy mennyire szereti! Semmi sem hasonlított ahhoz a fájdalomhoz, amit akkor érzett,

amikor meghallotta Isabelt, hogy kötelességből és nem szerelemből ment hozzá feleségül. De úgy tűnt, hogy ez sem tudja befolyásolni iránta táplált érzéseit.

A hajába túrt. – Nincs szüksége rám. Ralston együtt érzőn mosolygott. – Úgy tűnik, hogy annak a téves feltételezésnek estél áldozatul,

amely szerint a nőknek szükségük van ránk. A tapasztalataim ugyanakkor többnyire pontosan az ellenkezőjét igazolják. – Egy pillantást vetett az órájára. – Egy nagyon bölcs férfi egyszer azt tanácsolta nekem: aki elengedi azt az egyetlen nőt, akiért valóban odáig van, az nagyon ostoba. Jobban tenné, ha azonnal elrángatná a legközelebbi lelkészhez, és teherbe ejtené.

Nick összerezzent a szavakra, az emlékekre, amelyeket ébresztettek benne.

374

– Elvenni már elvettem. – Na, akkor a felén már túl vagy. Egyszerre megjelent Isabel a lelki szemei előtt gyerekekkel

körülvéve. Az ő gyerekeivel. Vad vágyakozás ébredt benne. – Utálom, ha igazad van – dünnyögte. Ralston vigyorgott. – Mivel ritkán tévedek, el tudom képzelni, hogy ez nagyon zavar

téged. Nick átgondolta a lehetőségeit. Házasok voltak. Örökre nem

maradhat távol tőle. Amit természetesen egyáltalán nem is akart. A legszívesebben azonnal nyeregbe pattant volna, hogy Yorkshire-be visszavágtatva, vállon ragadja és megrázza Isabelt, és addig szerelmeskedjen vele a régi őrtoronynál, míg viszonozza a szerelmét és visszafogadja. Aztán az élete hátralévő részéig nála maradna és boldoggá tenné.

És ha most még nem is tudja őt szeretni, talán egy nap majd megtanulja. Tud rá várni.

Ám ha itt marad Londonban, hogyan tanulhatná meg Isabel, miként szeresse meg őt?

Szüksége van rá. Határozott tekintettel nézett fel. – Visszamegyek Yorkshire-be. Ralston a combjára csapott. – Óriási! – kiáltotta és felállt. – De előtte meg kell tisztelned

jelenléteddel ezt az átkozott bált, különben örökre kegyvesztett leszel Callie-nél.

Nick is felállt. Úgy érezte magát, mint aki újjászületett. Ki fogja bírni ezt a bált. Aztán pedig visszatér a feleségéhez.

– Nick! Nick éppen limonádét töltött magának és azt kívánta, bárcsak

whisky lenne. A válla felett hátranézve látta, hogy a sógornője közeledik.

375

Mély meghajlással üdvözölte. – Lady Ralston, micsoda zsibongás, milyen átütő siker! Ön a

londoni elit első számú vendéglátója! Callie nevetett, és halkan így felelt: – Csak nehogy Lady Jersey fülébe jusson! Akkor soha nem fog

meghívni bennünket az Almack’sba! Nick erre felvonta a szemöldökét. – Amit borzalmasan sajnálnánk. Callie arcán széles mosoly terült el. – Annyira örülök, hogy látlak! Ralston csak annyit mondott, hogy

a városban vagy. – A mosolya lehervadt. – Hogy vagy? Nick figyelmét nem kerülte el Callie aggódó hanglejtése. – Úgy tűnik, hogy a bátyám sok mindenbe beavatott. – Amikor

Callie elvörösödött, elmosolyodott. – Most már sokkal jobban vagyok, mint akár néhány órával ezelőtt – válaszolt a kérdésére.

– Ennek aligha a bálunk az oka, ugye? – kérdezte Callie évődve. Nick elnevette magát a kérdés abszurditásán. – Nem, egészen biztos, hogy nem. Sógornője is bekapcsolódott a nevetésbe, amikor a férfi húga

boldog mosollyal az arcán csatlakozott hozzájuk. Nick a keze fölé hajolt, hogy megcsókolja, amikor Juliana megszólalt.

– Hogy lehet, hogy nem is hallottam róla, hogy visszajöttél Londonba? Milyen testvér az ilyen, aki a húgát nem látogatja meg immediatamente?

– Nagyon rossz – mondta Nick húga beszédstílusán vigyorogva. – Valóban. Holnap meglátogatsz, ugye? Nick a fejét rázta. – Sajnos nem. Hajnalban újra elhagyom Londont. – De miért? Hiszen csak most jöttél! – kérdezte Juliana duzzogó

arccal. – Valami nagyon fontosat kell elintéznem – tért ki a válasz elől a

férfi, mert nem tartotta volna okos dolognak, hogy cserfes húgának a nyilvánosság előtt a házasságáról meséljen. – De biztosíthatlak arról, hogy az utazásom eredményének nagyon, de nagyon fogsz örülni.

376

– Hú, akkor csak egy pompás ajándék lehet! – ugratta Juliana és közben kikémlelt Nick válla felett. – Callie, ki az?

– Kicsoda? – kérdezte Callie lábujjhegyre állva. – Csitt! Hallani akarom, hogyan mutatják be. Nick a szemét forgatta, és vett egy kis pástétomot. – Lady Nicholas St. John. A tömeg egy szempillantás alatt elcsendesült, és Nicholas

megdermedt. Biztosan rosszul hallott valamit. Lassan megfordult és a parkba vezető nagy lépcsőre nézett.

És valóban! Ott állt Isabel – a leglélegzetelállítóbb vörös ruhában, amit valaha látott.

De mit csinál itt? Képtelen volt levenni róla a tekintetét. Lehet, hogy csak álmodik?

Hogy egyáltalán nincs is itt, Londonban, a bátyja kertjében? Juliana egy ujjal oldalba bökte. – Gyerünk, Nick, ne állj itt úgy, mint egy idióta! Nem látod, hogy

legszívesebben elsüllyedne szégyenében? Menj oda hozzá! Szavai kiszakították dermedtségéből, és odament, odasétált volna

a feleségéhez, ám belátta, hogy ez túl sokáig tartana. Ezért szaladt, amivel garantáltan botrányt keltett, de nem törődött vele. Később majd elnézést kér Callie-től.

Most csak Isabel mellett akart lenni. Megérinteni. Megbizonyosodni arról, hogy nem őrült meg. Hogy tényleg ő az.

Hogy miatta jött. Volt valami előnye, hogy egy bálban rohan: annyira sokkolta a

többi vendéget, hogy a tömeg kettévált előtte. Másodpercek alatt elérte a lépcsőt. Egyszerre vett három lépcsőfokot, úgy rohant felfelé, miközben Isabel csak nézte. Nagy barna szeme egy kissé ijedtnek tűnt, de meglepetést is látott benne, izgalmat és még valamit, amit nem mert volna szavakba önteni.

Nem sokkal előtte megállt, ránézett, és alig tudott betelni a látványával.

377

Isabel mély levegőt vett, közben a légies selyemruha alatt a keble felettébb izgatóan megemelkedett.

– Mylord – mondta, mélyet pukedlizett, majd suttogva folytatta: – Hiányoztál.

Amikor viszonozta a férfi pillantását, Nick látta rajta, hogy az igazat mondja.

– Te is nekem – mondta, és feléje nyújtotta a kezét. De még mielőtt meg tudta volna érinteni, egy krákogás kizökkentette.

– Nicholas – hallatszódott Gabriel hangja a háta mögül, halkan, de jól érthetően. – Esetleg bekísérnéd a feleségedet a házba?

Isabel elpirult, lesütötte a szemét és elfordult a többi vendégtől, akik leplezetlen kíváncsisággal bámulták. Nick alig tudta megállni, hogy ne érintse meg, ne csókolja, de uralkodott magán.

– Hogyne – mondta meghajolva. – Mylady? Szótlanul léptek be a házba, és haladtak el egy sor kíváncsian

bámuló, szótlan vendég előtt, akik a maguk részéről arra vártak, hogy bemutassák őket. Milyen nagy lehet a csalódásuk, hogy az este valószínűleg legizgalmasabb részét elmulasztják!

Nick magával húzta Isabelt az első útba eső szobába, becsukta maguk mögött az ajtót és elhúzta a zárat, hogy zavartalanul együtt lehessenek. A könyvtárban kötöttek ki. A kandallópárkányon egy kandeláber égett, és meleg fénnyel vonta be őket.

És ekkor megcsókolta, szenvedélyesen és vágyakozva. Sóvárgott utána, hogy megízlelje, érezze. Túl hosszan kellett nélkülöznie őt. A száját becézte, amitől Isabelnek a lélegzete is elállt. Minden gyengéd simogatását viszonozta, és amikor a gyönyörtől felsóhajtott, a férfi is felnyögött a kéjtől. Hosszú, szenvedélyes pillanatok után az ajka lágyabban mozgott, a csókja puhább, gyengédebb lett. Szeretetteljesen nyalogatta az alsó ajkát, finoman, lassan befejezte, amit olyan viharosan kezdett el.

Végül hozzáérintette a homlokát az övéhez. – Helló! – suttogta. Isabel szégyenlősen mosolygott. – Helló!

378

– Nem is sejted, mennyire hiányoztál. Hiányzott, hogy érezzelek, az illatod… a narancsvirág és Isabel illatának a keveréke. De főként te hiányoztál.

Isabel az ajkára tette az ujját. – Nick – súgta, csak ezt az egy szót, és ez balzsam volt a lelkének. – Eljöttél Londonba. – Igen. – Mióta vagy itt? – Három napja. Három napja, és senki sem szólt nekem! – Ezért Gabriel még lakolni fog. – Én kértem meg rá, hogy ne árulja el neked. Még nem voltam

kész. Szép akartam lenni, amikor meglátsz. A férfi a fejét rázta. – Nekem te mindig gyönyörű vagy. – Isabel lesütötte a szemét,

Nick egy ujjal finoman megemelte az állát. – Mindig, Isabel. Gyászruhában, bricseszben, selyemben… ruhátlanul. Nekem te mindig szép vagy.

– Mondanom kell neked valamit – jelentette ki Isabel és elhallgatott. Nick feszülten várt. Végül mély levegőt vett. – Szeretlek.

Nick behunyta a szemét a szavaira, amelyeket olyan kétségbeesetten vágyott hallani. Amikor kinyitotta a szemét, Isabel feszülten, szinte félve nézte.

– Nem kell ezt mondanod, ha nem akarod. Isabel szeme tágra nyílt. – De, muszáj. Nick a fejét rázta. – Nem, kicsim, nem kell. Isabel egy lépést hátrébb lépett, a hangja határozott és félelem

nélküli volt. – Nicholas St. John, most hallgass végig, kérlek! Szeretlek.

Jobban szeretlek, mint azt korábban bármikor is hittem, hogy lehetséges. Az esküvőnk napján is szerettelek. És előtte való nap is.

379

És azelőtt is. Csak azért mondtam, amit mondtam, mert féltem, hogy egy nap majd elhagysz, ha bevallom az igazságot, és akkor ott maradok majd, szomorúan, egyedül és összetört szívvel, mert már nem vagy velem.

Könnyek szöktek a szemébe, de bosszúsan letörölte őket. – Az, hogy nem mondtam neked, hogy szeretlek, semmit sem

változtatott azon, hogy igenis szeretlek. És mégis elhagytál. És ott álltam, szomorúan, egyedül és összetört szívvel. Ezért vagyok itt. Mert nem bírom elviselni, hogy azt hiszed, hogy nem szeretlek. Mert soha ne hidd azt, hogy nem vagy elég jó. Szeretlek, és te sokkal, de sokkal jobbat érdemelsz nálam.

Az érzései legyűrték, és levegő után kapkodott. Amikor felnézett, és találkozott a tekintetük, egyszerre újra ott volt Nick: kék szeme mélyén újra megtalálta azt a Nicket, akit örökre elveszettnek hitt buta, meggondolatlan szavai miatt. Nem tudta, mit mondjon neki, hogy visszanyerje a szívét. És ezért azt mondta, amit a szíve diktált.

– Azért jöttem Londonba, hogy megmondjam neked, hogy szeretlek. Kérlek. Hinned kell nekem!

A férfi odalépett hozzá, megemelte az állát, hogy ránézzen. – Soha többet nem foglak elhagyni, Isabel – felelte szíve

legmélyéből. – Annyira sajnálom, amit tettem. Esküszöm, már holnap vissza akartam jönni. – Az ígéretét édes és érzéki csókkal pecsételte meg.

Isabelt újra a sírás kerülgette. – Olyan gyorsan eltűntél, hogy nem tudtam helyrehozni a dolgot. Nick átölelte. – Tudom és sajnálom. – Mindent jóvá akartam tenni, Nick – motyogta a mellkasára

borulva. – Tudom. – Azt hittem, hogy már nem fogsz szeretni. A férfi aggódó szemébe nézett. – Nem, Isabel, még jobban szeretlek, mint eddig. Isabel könnyes szemmel mosolygott.

380

– Kiengesztelésképpen el akartam neked küldeni Voluptast, de túl nehéz volt.

– Testet öltött Voluptasomnak sokkal jobban örülök. – Olyan bensőségesen csókolta meg, hogy mindkettőjüknek elállt a lélegzete, amikor kibontakoztak a csókból. Isabel átölelte a nyakát, Nick a dekoltázsára nézett. – Ez a ruha tényleg fantasztikus.

– Tetszik? – búgta, és úgy bújt oda hozzá, mint egy kiscica, rekedt sóhajt váltva ki a férfiból.

– Honnan van? – dünnyögte a férfi a nyaka hajlatába. – Callie elküldte hozzám a szabónőjét. Csak egy kérésem volt. Nick csókokat lehelt a dekoltázsára. – Mi? Isabel felnyögött a gyönyörtől, amikor a férfi hüvelykujjával a

selyem alatt végigsimított a kemény bimbókon. – Hogy piros legyen. Nick felnézett, a pillantása tele volt szenvedéllyel. – Istenien áll. Le kellene vennem rólad, hogy alaposabban meg

tudjam tekinteni. Isabel vihogott. – Nem, Nick. Vissza kellene mennünk a bálba. Egy jelenet elég

egy estére. – Hirtelen összerezzent. – Mit gondolsz, Callie egyáltalán meg fog nekünk bocsátani? Tönkretettük a bálját.

Nick egy nevetéssel elintézte az aggodalmát. – Ahogy a sógornőmet ismerem, örökre hálás lesz nekünk. Milyen

lenne egy bál jó jelenet nélkül? Ezt nehéz lesz túlszárnyalni, ha a Ralston-házban majd további összejöveteleket rendeznek. Az Úr irgalmazzon a fivéremnek! – Az arcából elsimított egy makacs hajtincset. – De ha vissza akarsz menni, akkor menjünk.

– Be kell valljam, hogy tényleg szeretnék visszamenni, kedvesem. Két okból is, amelyek közül az egyik, hogy szeretnék táncolni a férjemmel.

– Hú, ez valóban jó ötlet. – Áthatóan nézett rá. – Szeretném, ha az egész világ látná, ahogy a feleségemmel táncolok.

381

Egy utolsó, lopott csók után visszatértek a teraszra, ahol minden szem azonnal rájuk szegeződött.

Isabel megszorította Nick kezét. – Mindenki minket néz. A férfi Isabel kesztyűbe bújtatott kezét az ajkához emelve ezt

suttogta: – Valószínűleg számolták a perceket, hogy hányat töltöttünk bent. Isabel kérdőn nézett rá. – De miért? Nick felvonta a szemöldökét. – Ne! – Isabel felnevetett és közben, ahogy a férjét nézte,

lélegzetelállítóan jóképűnek látta. És ez a férfi az övé. Ahogy ő is a férfié volt. Kéz a kézben mentek le a lépcsőn a hátsó kertbe, amikor valaki

rájuk kiáltott. – St. John! Nick megállt, és magához vonta Isabelt. Egy férfi jött oda

hozzájuk, magas volt, vékony, nagyon vonzó, hibátlan szabású zakóban és tökéletesen kifényesített csizmában. Kezében ezüst végű sétabotot tartott és olyan tökéletes lazasággal mozgott, mintha szemernyi kételyt sem akarna hagyni afelől, hogy ő az igazán tökéletes dandy.

Amikor megállt előttük, Nick megszorította Isabel kezét. – Densmore. Isabel szeme tágra nyílt. Ő lenne Densmore? Ez a jóképű,

kifogástalan öltözékű, bután mosolygó férfi lenne Densmore, aki miatt annyit főtt a feje?

Densmore rövid meghajlással felé fordult. – Látni, Lady Isabel, hogy… – Nicholas – tisztázta. – Tessék? – Lady Nicholasnak hívnak, mylord – felelte, és érezte Nick

elismerő pillantását.

382

Densmore a férjről a feleségre nézett, aztán vigyorgott. – Azt hittem, hogy csak vicc az egész. De ezek szerint maguk

tényleg összeházasodtak. Csak vicc. Pontosan, amit az ember az apja barátjától várhat. Isabel a legsugárzóbb mosolyát vette elő. – Önnel sosem űznénk ilyen tréfát, Lord Densmore. – A feleségem nem szokott tréfálkozni – jelentette ki Nick halálos

nyugalommal. – Legalábbis nem idegenekkel – tette hozzá Isabel, amire a férje

arcán megjelent egy árkocska. Ó, hogy mennyire szerette ezt a kis mélyedést az arcán! Ezt majd

mindenképpen meg kell mondania neki egyszer. Densmore a sarkán billegett. – Nos akkor… – mondta rövid gondolkodás után. – Ez pompás!

Akkor így minden világos! Nick újra megszorította Isabel kezét. – Én is így gondolom. – Helyzete nem irigylésre méltó, St. John, már amit a nyakába

vesz a birtokkal… Természetesen örülök. Mindig irtóztam a felelősségtől – súgta bizalmaskodón és legyintett. – Örömmel lemondok róla.

– Ezt soha nem hittük volna önről – mondta Isabel közönyösen, miközben a férjére vigyorgott.

Úgy tűnt, hogy Densmore nem is hallja. – Pompás! – ujjongott még egyszer vállon veregetve Nicket. – Mi

lenne, ha holnap már küldenék is valakit, hogy tisztázzuk a részleteket? Jó ötlet, nem? – Szünetet tartott. – Nagy pech, már ami az apját illeti, Lady Nicholas. Részvétem.

Anélkül, hogy megvárta volna a választ, el is ment. Nick és Isabel néma döbbenettel nézte, ahogy eltűnik a tömegben.

Isabel Nick felé fordult, alig tudta felfogni, hogy a titokzatos gyám, akitől annyira rettegett, egyszerűen ennyi volt.

– Úgy tűnik, hogy súlyos örökségnek nézek elébe. Isabel vigyorgott.

383

– Te szegény! Vajon túl fogod élni? – Kérdéses – mondta, és ajkához emelte a kezét. – Szerencse, hogy szereted a kihívásokat. Nick ellágyulva nézte, és az érzések, amelyeket Isabel a férfi

sugárzóan kék szemének mélyén felvillanni látott, teljesen magukkal ragadták.

– Bizony, így van. Olyan közel volt, hogy Isabelnek csak egy kicsit kellett volna

pipiskednie, hogy megcsókolja… Nem. Ez hallatlan illetlenség lenne. Mikor tudják végre otthagyni ezt az unalmas bált? Nick szeme csillogott. Mintha olvasna a gondolataiban. – Nemsokára – súgta, végtelenül lágyan, romlottan és ígéretesen.

– Mit szólnál egy tánchoz, szépségem? Isabel érezte, hogy belepirul a boldogságba. – Boldogan. Nick magával vonta a táncoló tömegbe és keringőzni kezdtek a

parkban. Miután egy ideig pörögtek-forogtak a zenére, Nick finom mosolyt látott átsuhanni Isabel arcán.

– Mire gondolsz? – A második okra, amiért vissza akartam jönni a bálba. – Ami? – Hogy a Gyöngyök és pelerinek kedves olvasóközönségének

megmutassam, hogy ezt a bizonyos lordot a tanult szabályok szerint elejtettem.

Nick hangosan felnevetett, és olyan szorosan húzta magához, hogy a körülöttük lévő párok figyelmét is magukra vonták.

A mai este után a londoni elit még hónapokig rajtuk fogja köszörülni a nyelvét.

És ha egyszer lábra kap, hogy Isabel a Lottólord lánya… és tulajdonképpen még gyászban kellene lennie…

De mit törődött ő ezzel, amikor azzal a férfival, akit mindenkinél jobban szeretett, együtt nevethetett, táncolhatott… És amikor Nick odahajolt hozzá, és halkan csábító gyengédségeket súgott a fülébe…

384

Ebben a pillanatban úgy érezte, hogy fütyül arra, hogy a szerelmük mekkora botrányt fog okozni a finom úri körökben.

385

Utószó

Tizedik lecke

endkívül fontos, kedves Olvasó, hogy ezt az utolsó leckét se hagyja figyelmen kívül!

Miután lordját elejtette, legnemesebb kötelességei közé tartozik, hogy otthonos fészket teremtsen neki, mert ez az, ami minden tiszteletre méltó úriember szívét megmelengeti. A házas örömök mellett a család a legszebb cél az életben.

A mi lordjaink, a férfinem pompás példányai, akiket ezeken az oldalakon kiválogattunk és az önök épülésére bemutattunk, azt szeretnék, hogy önök szeressék, tiszteljék, és úgy becsüljék meg őket, ahogy azt ők megérdemlik.

Gyöngyök és pelerinek 1823. június

sodás esküvő volt. – Bizony. – Nick gyengéd csókot nyomott Isabel nyakára,

miközben elkezdte kigombolni a ruháján lévő rengeteg gombot. Amikor a ruha a földre hullott, szorosan megölelte. – De messze nem olyan szép, mint te – súgta, a kezével lefelé vándorolt és megfogta az egyik mellét.

R

C

386

Isabel elnevette magát és halk sóhajjal hozzásimult, élvezte, amint a kezével felfedezi.

– Dehogynem. Lara szinte sugárzott. És Rock… még soha nem láttam ilyen boldognak.

Nick elgondolkodott a szavain, majd újra megcsókolta a nyakát. – Mm… – A fülcimpáját a foga közé vette, rágcsálta, amibe Isabel

beleborzongott, és nevetve bújt ki a karjaiból. Nick újra magához vonta, hosszan és bensőségesen csókolta. Aztán felnézett és hirtelen aggódónak tűnt. – Sajnálod, hogy nem volt igazi esküvőnk?

Két hónap is eltelt azóta, hogy Isabel követte Londonba, és megpróbáltak újrakezdeni mindent. Ami maga volt a földi mennyország. Townsend Parkban éltek, de Nick megígérte neki, hogy ősszel átköltöznek az ő Eton környéki birtokára, így Isabel James közelében lehetne az első tanévben.

Nick Densmore vikomt hatalmas megkönnyebbülésére még Londonban jogi felelősséget vállalt Townsend Parkért, így a Minerva-ház az ő oltalma alá került. A lányok egyenesen kivirágoztak, amióta jólétükről és biztonságukról Nick, Rock és az őrök gondoskodtak, akik egyébként egészen magától értetődően a háztartás részévé váltak. Még Georgiana is magához tért lassan a bátyjával történt felkavaró találkozása után. Úgy tűnt, hogy a herceg megőrzi titkukat, ez idáig legalábbis.

Isabelt már nem gyötörte a félelem és a bizonytalanság. Mindegy volt, mit hoz a jövő, Nick éppolyan elszántsággal fog kiállni a Minerva-házért, ahogy ő tette.

Karját elégedetten kulcsolta Nick tarkója köré, és szenvedélyesen megcsókolta.

– Egy kicsit sem bánkódom amiatt, hogy nem volt igazi esküvőnk, de csak ha megígéred, hogy jó házasságban fogunk élni.

– Szép házasságunk lesz – mondta, majd a karjába vette és az ágyhoz vitte. Melléfeküdt és a kezével felfelé vándorolt a combján, selyem kombinéját félretolva. – Eddig mennyire jónak érzed?

Isabel úgy tett, mintha hosszan kellene ezen gondolkodnia, mire Nick büntetésképpen finoman a vállába harapott. Isabel nevetett, de

387

combjának kényeztetésére a nevetése jóleső sóhajba ment át. Nick örömmel hallgatta, miközben pillantása a teste domborulataihoz simuló kombinén vándorolt. Nagy elégedettségére Isabel ezúttal nem viselt fűzőt.

– Azt hiszem, hogy a legjobb úton vagyunk – szólt Nick. – És örülök, hogy jobb belátásra tértél, és kidobtad a fűzőidet.

Isabel mosolygott. – Nem te vagy az oka, de egy ideig valóban nem fogom hordani.

Néhány hónapig legalábbis. Nicknek csak lassan kezdett derengeni a dolog. – Azt akarod mondani, hogy… Isabel bólintott. Keze feljebb vándorolt, egészen felesége kissé gömbölyödő

hasához. – A mi gyerekünk – suttogta hódolattal. Isabel rátette a kezét, és összekulcsolta az ujjaikat. – Én is nagyon meg voltam lepve – mondta tárgyilagosan. – Jane,

Kate és Gwen győzött meg róla, különben nem hittem volna el. Nick halkan nevetett. – Mint mindig, a Minerva-ház nőtagjai most is előttem tudtak a

dologról. – És ez meglep téged? – kérdezte Isabel nevetve. – A legcsekélyebb mértékben sem. Nick egy csókkal fejezte be a társalgást, egy olyan csókkal, amely

olyan mély és bensőséges volt, hogy mindkettejüknek elállt tőle a lélegzete. Isabel keze a férfi mellkasára vándorolt, simogatta a vállát, puha hajába túrt, és élvezettel sóhajtott, amikor a férfi keze újra lefelé vándorolt.

– Nick – súgta –, szeretlek. Nick mosolygott, miközben szájuk továbbra is csókban forrt

össze. – Tudom. Isabelnek muszáj volt elnevetnie magát azon a magabiztosságon,

ahogy ezt kimondta. A férfi csókkal fogta fel nevetését.

388

És megmutatta, hogy ő is mennyire szereti őt.