ROBERT WEINBERG

ÉRINTHETETLENEK

SZUKITS KÖNYVKIADÓ

ALAPÍTVA 1929

ROBERT WEINBERG

A VÖRÖS HALÁL KARNEVÁLJA

1. VÉRHÁBORÚ

2. SZENTSÉGTELEN SZÖVETSÉGEK

3. ÉRINTHETETLENEK

A fordítás az alábbi kiadás alapján készült: The World of Darkness: The Unbeholden,

Masquerade of the Red Death Part 3. Based on Vampire: The Masquerade'"

by Robert Weinberg The Unbeholden is a product

of White Wolf Publishing. A l l r i g h t s r e s e r v e d .

Copyright © 1996 by White Wolf Publishing.

All contents herein are copyrighted by White Wolf Publishing. This book may not be reproduced, in whole or in part, without the written permission of the publisher,

except for the purpose of reviews.

All rights reserved.

F o r d í t o t t a CSISZÁR DÉNES

Borító BROM

ISBN 963 9278 45 9

Hungarian translation © Csiszár Dénes, 2000 Hungarian edition © Szukits Könyvkiadó, 2000

Exclusive rights for the Hungarian language edition licensed to SZUKITS KÖNYVKIADÓ

L e k t o r : T ó t h B a l á z s Tördelıszerkesztés: ITBooks, Illés Tibor

Színre bontás: A-SzínVonal Bt. Felelıs kiadó: Szukits László Felelıs szerkesztı: Tóth Róbert

Debreceni Kinizsi Nyomda Kft. Felelıs vezetı: Bördıs János

„Én sokat hallottam a pokolból is.

Hogy lennék hát ırült?"

Edgar Allan Poe: „Az áruló szív" Fordította: Babits Mihály

Andrew Greenbergnek, Daniel Greenbergnek és Rob Hatchnek – akik a fény voltak a Sötétség Világában.

Az író megjegyzése:

Noha a trilógia egyes helyszínei ismerısnek tőnhetnek, a történet nem a mi világunkban játszódik, hanem annak egy sokkal kegyetlenebb, sokkal sötétebb változatában. Egy ırült, lehangoló helyen, ahol semmi sem az, aminek látszik. A Sötétség Világában.

Prológus

Newark, New Jersey - 1994. április 1.

Walter Holmes nem hitte volna, hogy a világ összes vér- bárja közül éppen itt, a newarki Néró Hegedőjében fut össze egy nıvel a múltjából. Fıként nem ezzel a nıvel.

A hővös, nyugodt tavaszi éjszakán, csak pár vámpír és ghoul lézengett a klubban. A bár tulajdonosa, egy brutális gangrel vámpír, George Malenko, aki három gyermekét használta pincérnek. A vér íztelen volt, és fakó, minden valószínőség szerint egy helyi kórházból származott. A túlságosan is hangos zenegépbıl a klubot látogató anarchtömeg kedvenc számai szórakoztatták a vendégeket - már aki tudott szórakozni rajtuk. A „Lugosi Béla halott" címő Bauhaus-dal igazán népszerőnek számított, szinte folyamatosan ez szólt.

Walter egyedül ült egy hátsó asztalnál, és szokásához híven pasziánszozott. A világ leghétköznapibbnak tőnı vértestvére az átlagos súlyú, átlagos magasságú, megjegyezhetetlen arcú férfiak közé tartozott. Soha senki nem nézte meg kétszer, általában caitiffnak hitték, egy jelentéktelen, klántalan vámpírnak. İ pedig pont ezt szerette volna elhitetni magáról.

Egyetlen jellegzetes dolog különböztette meg csupán a többi vértestvértıl: a kártya iránti szenvedélye. Akárcsak a többi Káinitának, neki is vért kellett innia az életben maradáshoz, de a kártya jelentette az igazi életét.

A pókert kimondottan kedvelte. Jól játszott, pedig legalább annyiszor vesztett, mint ahányszor nyert. Szerencséje, akárcsak egész lénye, nem tőnt rendkívülinek. Általában italban játszott, és örült, ha nyert, a vereséget pedig rezignáltan, higgadtan fogadta. A kártya mővészete érdekelte, nem a végeredmény. Egyetlen ellenfele sem gyanította, hogy végtelen játszmái kiváló álcaként szolgáltak másik, kevésbé tisztes foglalkozásának.

Walter Holmes figyelt. Tanulmányozott. Kémkedett. Környezete mit sem tudott azokról a hihetetlenül éles érzékek-

7 rıl, melyekkel a többi vámpírt figyelte. Látása és hallása minden képzeletet felülmúlt. Hallott minden elsuttogott szót, megjegyzett minden meglepett arcot, minden váratlan reakciót. Kifigyelte testvérei legsötétebb titkait, leghevesebb szenvedélyeit, legszörnyőbb vágyait. Walter, a szövevényes gondolatok mestere, milliónyi apró részletet dolgozott fel agyában, százával leplezve le a terveket és intrikákat. Egy héten egyszer

aprólékosan beszámolt mindenrıl feletteseinek, az Inconnu véneinek.

Csak nagyon kevés vámpír hallott az Inconnuról, errıl az ısi, roppant hatalommal bíró vértestvérek által létrehozott szektáról, amelyet jóval a Szabbat vagy a Kamarilla elıtt alapítottak. Noha számos legenda és mítosz keringett a kultuszról, csupán a tagjai ismerték igazán. İk pedig kiváló titoktartók voltak.

Walter most azért tartózkodott Newarkban, mert New York City, terveinek eddigi központja, az utóbbi idıben túlzottan veszélyes hellyé vált. Melinda Galbraith, a Szabbat régen eltőnt kormányzója, egy hete felbukkant Washingtonban. Egy véres éjszaka során sikerült visszaszereznie hatalmának egy részét a fıvárosban. Justine Bern, New York érseke és Melinda legnagyobb riválisa a kormányzó kezétıl pusztult el, akárcsak Hugh Portiglio, Justine fı tanácsadója. Pár kivégzés azonban kevésnek bizonyult a hatalom megkaparintásához.

Pár nappal váratlan washingtoni megjelenése után Melinda New Yorkba költözött, ahol elfoglalta Justine hadmőveleti központját. Rohamléptekkel igyekezett megszilárdítani pozícióját. A Szabbatban csak a legerısebb maradhatott életben, ı pedig egyáltalán nem részesült örömteli fogadtatásban, mivel a szekta véneinek megvoltak a saját elképzeléseik a jövıt illetıen. Galbraith uralma bizonytalan lábakon állt. A legfrissebb pletykák szerint titkos tanácskozásra hívta Manhattanbe a Fekete Kéz, az elitharcos-kaszt négy vezetıjét. Ha ık felsorakoznak mögötte, ismét visszaszerezhetné abszolút hatalmát.

Ezalatt kegyetlenül kiirtott mindenkit, aki New Yorkban ellene fordult. Waltert ilyen tisztogatásokban ritkán vették észre, de nem akart kockáztatni. Már napokkal ezelıtt elhagyta a várost. Minden Káinitát, aki nem értett egyet a kormányzó céljaival vagy módszereivel, azonnal kivégeztek könyörtelen ügynökei, a Vérgárda tagjai. Melinda, akiben az emberség leghalványabb szikrája sem pislákolt, tökéletes engedelmességet várt el a szekta minden tagjától. Vakon engedelmeskedj, vagy meghalsz - ez volt a filozófiája. Azonban minden erıfeszítése ellenére sem sikerült elpusztítania legveszélyesebb ellenségét, Alicia Varneyt, Justine Bern ghoulját.

Még Walter sem tudta, hol lehet most, pedig ı fontos szerepet

játszott Alicia kimenekítésében Melinda halálos csapdájából. Azt sem sejtette, hogyan tudott ilyen jól elrejtızni. Varney egy nappal Melinda megérkezése elıtt tőnt el Manhattanbıl, és noha a kormányzó hatalmas jutalmat ígért a fejéért, eddig még senki sem jelentkezett érte. Úgy tőnt, a nı köddé vált.

Csak vén és ördögien ravasz vértestvérek ébredtek rá, milyen valószínőtlen az, hogy egy ghoul észrevétlen maradjon, mikor egy olyan nagy hatalmú vámpír vadászik rá, mint Melinda. Ezek a vámpírok azonban öregek voltak, és még élni szerettek volna, ezért véleményüket megtartották maguknak. Egyedül Walter Holmes jött rá, hogy az Alicia és Melinda közti harc egy sokkal nagyobb konfliktus kivetülése. A páros csupán megtestesülése volt Ánisznak, az Éjkirálynınek és a Vörös Halálnak - két istenszerő hatalommal bíró vámpírnak a negyedik generációból, akik az egész Káinit faj irányításáért vívják csatájukat.

Mint az Inconnu megfigyelıje Walter megesküdött, hogy semleges marad a Dzsihádban, abban az örökké tartó küzdelemben, amely a vámpírok vénei közt dúlt. Szektájának alapelvét követve általában csak információkat győjtött és várt, de sosem avatkozott bele a konfliktusba. Most azonban még rendjének mesterei is megrémültek a Vörös Halál rettenetes képességei láttán. A szörnyeteg elképesztı pusztítóerıvel rendelkezett, - mely messze meghaladta a vértestvérek lehetıségeit. Az Inconnu vénei biztosra vették, hogy képes megkaparintani a Szabbatot és a Kamarillát egyaránt, ám ezt nem engedhették, mivel súlyosan sértette volna saját terveiket. Waltert arra utasították, hogy segítse elı a Vörös Halál bukását, mindegy, milyen szabályokat kell áthágnia, mit kell ehhez tennie.

8 ( 9

Ma éjjel csak múlatta az idejét, és arra várt, hogy a különálló események összefüggı egésszé váljanak. Biztosra vette, hogy a Vörös Halál döntı ütközetre készül a Szabbat és a Kamarilla megszerzéséért. Sajnos arról fogalma sem volt, hogyan. A Vörös Halál már évszázadok, talán évezredek óta szıtte tervét, amelynek leleplezése és keresztezése nem ment órák alatt. Még

az olyan lángelméknek sem, mint Walter Holmes. Így hát várt és figyelt. És pasziánszozott.

Kezei évszázadok alatt kifejlıdött fürgeséggel mozogtak. Megkeverte a paklit, majd tizenhárom, egyenként négy kártyából álló kupacot tett le az asztalra. Hosszú, karcsú ujjai elmosódottan villantak, ahogy a lapok szó szerint kirobbantak a markából. Nem létezett a földön még egy olyan lény - élı vagy holt -, aki úgy tudott volna osztani, mint ı.

Már éppen az órapasziánsz második körénél tartott, amikor egy magányos nı lépett be a klubba. Magas volt, és gyönyörő. Vörös haja, lenyőgözı vonásai bármely férfit azonnal rabul ejtettek volna, akárcsak a tökéletes alakját remekül kiemelı zöld szaténruha. Walter, mint mindig, felnézett a lapokból, hátha felismeri a jövevényt. Villámcsapásként érte a meglepetés, ahogy meglátta a távoli múlt e jelenését.

Közel húsz évszázadnyi kártyázás alatt tökéletes pókerarcot fejlesztett ki. Csak a vele egyenlı képességő megfigyelı tudta megmondani, mikor szőkül össze a szeme, mikor habozik lapot osztó keze. Most mégis össze kellett vonnia szemöldökét, hogy újra a kártyára tudjon koncentrálni. Walter Holmes, New York City Inconnu-megfigyelıje nem hitt a véletlenekben. A vértestvérek világában nem létezett ilyesmi.

Fürgén összegyőjtötte a lapokat, és megkeverte ıket. Tekintete mindeközben egy pillanatra sem fordult el a zöldbe öltözött nırıl, aki egy ismerıs arc után kutatott a teremben. Amikor végül kiszúrta Waltert, elégedetten bólintott. Kétség sem fért hozzá, hogy tudta, itt fogja találni. Noha Holmes mindent megtett, hogy leplezze kilétét, léteztek olyanok, akiket nem lehetett megtéveszteni.

A fiatal nı óvatosan kerülgette az asztalokat, ahogy közeledett felé. Lassan, csábos bájjal mozgott, kiválóan használta tökéletes testét. Senki nem szólt hozzá, vagy kérdezett rá, miért van itt. A vámpírok és a ghoulok egyaránt semmibe

10

vették. Magányos ghouloknak tilos volt belépniük a Néró Hegedőjébe, ez a nı mégis végigsétált az egész klubon anélkül, hogy bárki megállította volna. Walter leszőrte az egyetlen lehetséges magyarázatot: hihetetlen képességekkel bírt, mint például a Láthatatlan Jelenlét, amellyel rejtve maradhatott a

gyengébb elmék elıtt, amilyenek a Néró Hegedőjében összegyőlt tömeget alkották.

A zöld ruhás nı belecsusszant a Walterrel szemben álló székbe. Elmosolyodott, ahogy a férfi öt lapot osztott neki.

− Csere nélkül - mondta a szerencsejátékos. - Így nincsenek meglepetések - csak te, természetesen.

− Jottányit sem változtál, Marius - válaszolta a nı halk kacagással. Lágy hangja sima volt, ám mégis tüzes; szeme átható, mély kék színben tündökölt. Mióta kétezer évvel ezelıtt elıször találkozott ezzel a tekintettel, Walter még sosem látott hozzá foghatót. - Éppolyan hétköznapinak nézel ki, mint mindig. És még mindig a kártyára pazarlod az idıdet.

− Mostanában a Walter Holmes nevet használom - válaszolta a férfi. Felvette a kártyákat, majd önkéntelenül is felkacagott. Noha nagyon vigyázott rá, nehogy értékes lapja legyen, három hatost, egy vörös dámát és egy fekete ászt tartott a kezében. - Látom, kedves Leah, még mindig megvannak a régi trükkjeid.

- Ebben az évtizedben Rachel vagyok - közölte ünnepélyesen a zöld ruhás nı. - Rachel Young. Olyan show businessbe illı hangzása van, nem?

− Természetesen - bólintott Walter, és arccal lefelé az asztalra tette lapjait. - Feltételeztem valami ilyesmit, amikor olvastam a Vörös Halál St. Louis-i támadásáról írt jelentést. Énekes voltál abban a klubban. Addig azonban nem lehettem teljesen biztos a dolgomban, míg Alicia Varneyt meg nem mentette valaki, aki nagyon hasonlított a bátyádra, Micahra. Egy véletlen hasonlóságot még csak el tudnék nézni, de kettıt már aligha.

- Már évezredek óta nem használtuk ezeket a neveket - jegyezte meg Rachel. - Túlságosan... bibliaiak voltak. Pár századon át Jack és Jill voltunk, mostanában pedig a bátyám Rúbennek kezdte hívni magát. Így én természetesen Rachel lettem.

11 − Akárcsak a gyermekdalban - jegyezte meg Walter. - Milyen

leleményes. Furcsa humorotok van. - Egyenesen a zöldbe öltözött nıre nézett. - Nehéz elhinni, hogy annyira ısi vagy. Egyetlen nappal sem tőnsz öregebbnek, mint amikor elıször találkoztunk - tette hozzá, majd pusztán megszokásból összegyőjtötte a lapokat, és megkeverte a paklit. - Az pedig már kétezer évvel

ezelıtt volt. − Ez az egyik elınye, ha valaki ilyen különleges vérvonalba

születik - vigyorodott el Rachel. A Walter kezében lévı paklira mutatott. - Négy ász van a tetején. Alatta négy király. Aztán négy királynı és így tovább.

− Figyelemreméltó - ismerte el Walter. Nem veszıdött azzal, hogy felfordítja a felsı lapot. Tudta, hogy egy ász az. Noha Walter Holmes az egyik legerısebb élı vámpír volt a földön, nem akarta összemérni képességeit a titokzatos látogatóval. A nıt külön kategóriába sorolta. - Nem jó veled kártyázni. Túlságosan könnyen manipulálod a valóságot.

− Ne tégy elhamarkodott kijelentéseket - mosolyodott el ismét Rachel. - Mágikus képességeim használata helyett egy pillanat alatt uralmam alá hajthattam a tudatodat, és kényszeríthettelek a sorrendre, miközben kevertél. Mindegyik magyarázat ugyanazzal az eredménnyel jár. Az egyikhez mágia, a másikhoz vámpírképességek kellenek - de meghagyom neked a döntést.

Walter hitetlenkedve megrázta a fejét. − A barátaim az Inconnunél azt gondolják rólam, hogy ördögi

vagyok. Beszélgetniük kellene veled. Rachel felnevetett. − Hízelegsz. Mindig is volt érzéked a szavakhoz. - Fényes, kék szeme

Walterre szegezıdött. - Majdnem kétezer évvel ezelıtt találkoztunk, azon a végzetes jeruzsálemi éjszakán. Egész éjjel sétáltunk, és én olyan titkokat mutattam neked, amelyekrıl még beszélni sem szabad. Húsz évszázad alatt soha senkinek nem mondtad el, hogy én vagy a bátyám létezünk. Miért nem?

− Akkor is, ma is ugyanazt gondolom - válaszolta Walter. - A titkok azért titkok, hogy ne osszuk meg ıket senkivel. Hő vagyok az Inconnu céljaihoz, de, akárcsak a többi vértestvér, csak magamban bízom - folytatta, és elmosolyodott. - Pedig néha kétlem, hogy ez bölcs dolog.

− Bölcsebb vagy, mint az ismerıseim legtöbbje - biztosította Rachel. - Pedig én igazán sokakat ismerek. − Akkori beszélgetésünk az elsı lépés volt egy olyan úton,

amelyen még nem mentem végig - mondta halkan Walter. - És egyedül kell megbirkóznom vele. - A teremben ülı többi vámpír felé intett. Mivel Rachel közelében ült, a nı láthatatlanná tevı ereje rá is kiterjedt. - De kinek is mondanám el? Ezeknek itt? A legtöbb Káinita nem okosabb, nem intelligensebb, mint az a

halandó, akibıl teremtették. Haláluk után is megtartották azokat a hibáikat, elıítéleteiket és győlöleteiket, amelyek életükben is személyiségükben lakoztak. Vak gyermekek egy olyan világban, amely sokkal sötétebb annál, mint amit el tudnak képzelni. - Undorodva megrázta a fejét. - Az átlagos vámpír keveset tud faja történelmérıl, és nem is érdekli különösebben. Százból egy tud valamit a származásáról, és még ennél is kevesebben hallottak Énókról, az Elsı Városról, vagy a nagy árvízrıl, amely elpusztította azt. Szerintük az İsatyák csupán legendák, valóságalap nélküli félistenmítoszok. Kérdezz meg valakit itt a Dzsihádról, és az arcodba nevet, mert nem veszi észre, hogy ı is csupán egy bábu az örökké tartó küzdelemben.

− A múló évek cinikussá és keserővé tettek - jegyezte meg Rachel. − Nincs igazad - rázta meg a fejét Walter. - Nem változtam az

óta az éjszaka óta. Realista vagyok. Elfogadom fajom korlátait. Megfigyelıként türelmet tanultam - vonta meg a vállát. - Egy nap talán alázatot is tanulok. - Szeme felizzott. - Kétezer évvel ezelıtt társaimmal megbocsáthatatlan bőnt követtünk el az emberiség ellen. Az évszázadok alatt megpróbáltam megbirkózni vele, de a folt a lelkemen fekete maradt. A legtöbb vámpír kétségbeesett küzdelmet vív a benne lakozó Fenevaddal. Én egy sokkal veszedelmesebb ellenséget találtam - a saját lelkiismeretemet.

− Mindannyiak rabok vagyunk a sors börtönében - válaszolta Rachel. - A végzet soha nem bocsát meg. Ezt mondta apám nekem és bátyámnak évezredekkel ezelıtt, amikor elıször felfedte elıttünk terveit. Walter kevert. Valahogy nyugtalanította, ha a múltról kellett beszélnie.

12 − Valamiért úgy érzem, nem azért jöttél ide, hogy az életrıl

beszélgessünk. Vagy a fiatal vámpírok korlátoltságáról. − Igazad van - bólintott Rachel, de már nem mosolygott. - A

filozófia ideje lejárt. Azt hiszem, kitalálod, miért kerestelek meg. A Vörös Halál karneválja a tetıpont felé közeledik. Engem és Rúbent nagyon érdekel a végkifejlet. Nagyon valószínőnek tartjuk, hogy kulcsfontosságú szereped lesz a harcban. Ilyen ügyekben ritkán tévedünk, ezért úgy döntöttünk, bölcs dolog lesz

felkeresni téged. Nagyon fontos, hogy segíts Alicia Varneynak mindenben, amiben csak tudsz. A Vörös Halált és a Rettegett Éj Gyermekeit meg kell állítani.

− Azt hittem - kezdte Walter halkan és megfontoltan -, hogy te és a bátyád nem avatkoztok bele a Káinita faj ügyeibe. Legalábbis ezt mondtad nekem századokkal ezelıtt.

− Minél tovább élünk - magyarázta Rachel egy mosoly kíséretében -, annál könnyebb a viselkedésünkhöz igazítani a szabályokat. Apánk utasításai szerint Rúbennek és nekem nem a vámpírok, hanem a halandók sorsával kell törıdnünk. Mi egészében az emberiséggel foglalkozunk, de néha - mint azt te is tudod - az emberek és a vértestvérek ügyei keresztezik egymást.

Zavart kifejezés bukkant fel Walter pókerarcán. − Azt akarod mondani - kérdezte -, hogy a Vörös Halállal vívott

küzdelem újabb fordulópontot jelent az emberiség történelmében?

− A magát Vörös Halálnak nevezı vámpír minden embert, Káinitát, garout, mágust és tündért veszélyeztet ezen a bolygón - folytatta Rachel. Arca éppolyan komor volt, mint mondandója, összekulcsolt kezei pedig elfehéredtek. - Ha tervét, mellyel irányítása alá akarja vonni Káin gyermekeit, nem keresztezzük hamar, minden élet halálos veszedelembe kerül a Földön. Az az egoista bolond alkut kötött egy tőzlényfajjal, amely a mi univerzumunkon kívüli sötétségben él. İk a Sheddek, olyan formátlan energiák, amelyek egy másik lehetséges valóságban léteznek. Ezek a szörnyetegek be akarnak jutni a világunkba, de ehhez szükségük van valakire, aki szabad akaratából beengedi ıket. A Vörös Halál és gyermekei megtették nekik ezt a szívességet. - Egy pillanatra megállt, arca elsötétült. - A Vörös Halál és a Rettegett Éj Gyermekei azt hiszik, hogy ık irányítják a Sheddek hatalmas erejét, így a vértestvérek urává válhatnak. Amit nem fognak fel, az az, hogy a szörnyek nem tudatlan bábok, hanem nagyon is ravasz lények, amelyeknek saját tervük van a Föld megkaparintására. Ahányszor a Sheddek felbukkannak a világunkban, egyre jobban az irányításuk alá vonják a gazdatestet. Interdimenzionális paraziták, amelyek gyanútlan társaikon élısködnek. A Rettegett Éj vámpírjai nemsokára eltőnnek, és helyüket átveszik démoni szövetségeseik.

− És mivel egy másik univerzum szülötte!, nem kötik ıket a mi valóságunk törvényei - vette át a szót Walter, akiben azonnal

összeállt a kép. Számára az ilyen összefüggések nyilvánvalóak voltak. - Sebezhetetlenek. Megállíthatatlanok.

− Csak a pusztításért élnek - bólintott Rachel. - Milliók fognak meghalni, mielıtt a mi világunk mágusai előzik a Sheddeket. Nem hagyhatjuk, hogy ez megtörténjen. A Vörös Halálnak el kell pusztulnia, hogy széttörhessük az univerzumok közti láncot.

− És Alicia Varney a kulcs? - hitetlenkedett Walter Holmes. - Egy nı a Vörös Halál ellen?

− Szerintem arra már te is rájöttél, hogy ı nem egy hétköznapi nı - válaszolta Rachel. - Akárcsak a barátja, Dire McCann. İk Ánisz, az Éjkirálynı és Lámék, a Sötét Messiás halandó ügynökei. A Vörös Halál kettejüket tartja legnagyobb ellenfeleinek a Dzsihádban. Megszállottan üldözi ıket. Retteg a hatalmuktól. A Kamarilla és a Szabbat irányítása mit sem ér, ha ık a hátában lihegnek. Amikor a negyedik generáció összecsap, a világ megremeg. Ilyenkor semmi sem biztos. Ezért, bár kötnek minket bizonyos szabályok, mi mindent elkövettünk, hogy segítsük Ániszt és Lámékot harcukban. Sokkal többet már nem tehetünk. Egyedül kell lerántaniuk a leplet a Vörös Halálról. Rá kell jönniük, hogyan pusztíthatják el ıt és gyermekeit, mielıtt még a Sheddek kiszabadulnak. A segítséged nélkül biztosan elbuknak, Walter.

− Nem teljesen értem - nézett rá a férfi, majd letette a kártyapaklit az asztalra. - Az én hatalmam elhanyagolható az övékhez képest.

Titokzatos mosoly bukkant fel Rachel szája szegletében. − Amikor eljön az ideje, tudni fogod, mit kell tenned.

14 − Nem vallok kudarcot - vágta rá szokatlanul hevesen a

kártyajátékos. - Te nem kérhetsz olyan szívességet, amit ne tennék meg. - Elvigyorodott. - Persze az Inconnu vénei is felettébb érdeklıdnek a Vörös Halál tervei iránt. El akarják pusztítani ıt és gyermekeit. Már meg is kaptam az erre vonatkozó utasításokat.

Rachel Walterre emelte gyémántként ragyogó kék szemét, és gyengéden végigsimította az arcát. Forró ujjai égették jéghideg bırét.

− A Golconda karnyújtásnyira vár, Walter Holmes - mondta. - Ha el tudod ereszteni a lelkedet emésztı fájdalmat és bőnt,

hamarosan megleled. − A szeme - suttogta Walter, és kétségbeesetten megrázta a fejét.

- Nem tudom elfelejteni a szemét. Már húsz évszázada kísért. Más vámpírok megpróbálják megtagadni sötét örökségüket, de én már rég elfogadtam a sajátomat. Én valóban Kárhozott vagyok.

Rachel hátratolta a székét, és felállt. − A legnagyobb kínok azok - válaszolta halkan -, amelyeket

magunknak okozunk. - Kinyújtotta egyik kezét. - Viszlát, Walter. Újra találkozunk, ebben biztos vagyok. De nem újabb kétezer év múlva.

Holmes is felállt, és lágyan a kezébe fogta Rachel kinyújtott ujjait. Érezte a bıre alatt lüktetı hihetetlen erıt. Éles emlékeztetı volt Rachel Young igazi kilétére.

− Az apád? - bukott ki belıle önkéntelenül a kérdés. - Láttad mostanában?

− Sem Rúben, sem én nem találkoztunk vele az elmúlt ötezer évben - mosolyodott el Rachel. Akárcsak Walter, ı is tudta, hogy ezt az információt nem adhatja ki. - De biztosan él. Halála nem kerülné el a figyelmünket.

− És... Káin? - kérdezte bátorságát összegyőjtve Walter. Ha valaki tudott valamit a Harmadik Emberrıl, az Rachel Young volt. - İ még életben van?

Rachel megrázta a fejét. - Nem tudom. Apám sem tudta, mikor ugyanezt kérdeztem tıle évezredekkel ezelıtt. Még neki sem volt válasza a vértestvérek legnagyobb kérdésére. - Felkacagott.

− Úgy tőnik, vannak olyan rejtélyek, melyek örökké megoldatlanok maradnak.

„Újra és újra, titkos szövetségben önmagammal tettem fel a kérdést: Ki ı? - Honnan jött? - Mit akar?"

Edgar Allan Poe: William Wilson

Elsı rész 1. fejezet

Tel-Aviv, Izrael - 1994. április 1.

lisha rémülten kapta fel a fejét. Érezte, hogy valami nagyon nem stimmel. A halál közeledett feléjük. Az éjszakai levegı tele volt a pusztítás és a kétségbeesés

gondolataival. − Vigyázz! - suttogta egy néma hang sürgetıleg a tudatában. -

Vigyázz! A fiú gondolkodás nélkül talpra ugrott, a földre taszítva ezzel

fából faragott székét. Az óra a nappaliban éppen hajnali hármat ütött.

− Vigyázzatok! - kiáltotta hat társának. - Vi... Mielıtt még befejezhette volna a mondatot, a plafon a szoba

túlsó sarkában úgy tört darabokra, akár az olcsó kartonpapír. Két hatalmas csontvázszerő kéz tört be a tetın, hatalmas rést hagyva hátra. Egy rémisztı koponyafej bámult a helyiség meglepett lakóira, alaposan végigmérve ıket vörösen izzó szemeivel. Pusztító sikoly kíséretében szólalt meg egy ısi nyelven, amelyet Elisha nem ismert, és szavai rettenetesek voltak.

− Ez óarab - jegyezte meg az Ezra nevő ısz hajú mágus. Elisha nem lepıdött meg, amikor látta, hogy a férfi már talpon van, és Mózes Maimonidész, Rambam mellett áll. A híres varázsló balján egy másik roppant hatalmú mágus, Judith, Ezra nıvére állt. Valószínőleg ık hárman voltak a világ legerısebb varázslói.

− A szörny ısi ellenségét keresi. Azt mondja, érzi, hogy itt van. Foglyul Ejtınek hívja.

A csontvázszerő rém elüvöltötte kihívását. Sovány ujjai az útjában álló falba csapódtak, és szétzúzták a téglákat. Fehér por szállt mindenfelé, amelyet Rambam egy gyors karmozdulattal eltüntetett a levegıbıl. Elisha szinte teljesen ledermedt, amikor a szoba fényei teljesen láthatóvá tették a szörnyeteget.

A lény nyers, elemi hatalmat sugárzott. A nem emberi származású bestia több mint három méter magas volt, teste alig

19

emlékeztetett egy humanoidéra. Óriási, hordó alakú mellkasa elıredomborodott, vállai kétméternyire feszültek egymástól. Hosszú, csontos karjai egészen a térdéig értek, és lapátnyi mérető, titáni ujjakkal megkoronázott kezekben értek véget.

Gigantikus feje még halványan sem emlékeztetett egy emberére. Brutális, erıs állkapcsai voltak, akárcsak egy

E

ragadozónak. Szájában nagy, háromcentis agyarak meredeztek, egymástól távol ülı szemeiben a pokol tüze égett. Mindezek tetejébe két ívelt szarv állt ki fenyegetıen a homlokából. Elisha groteszk paródiát vélt felfedezni vonásaiban, mint amikor valaki megpróbálja keresztezni az embert meg a kecskét, és végül olyasmit készít, ami nem emlékeztet egyikre sem.

− Azazel - bökte ki Dire McCann. A titokzatos detektív is a szörnyet nézte, arcán száraz mosoly bukkant fel. Egyik kezében rövid géppisztolyt tartott, amelynek hatalmáról Elisha már korábban meggyızıdött. Egyetlen hosszú sorozatával még a legerısebb vámpírokat is ledönthette a lábukról, a fiú most valahogy mégis kételkedett benne, hogy képes lenne megsebezni az elıttük tornyosuló teremtményt. Ahogy McCannre nézett, arcáról ugyanezt olvasta le. - A Vörös Halál azt mondta, a Nictukuk felébredtek. Igaza volt.

− A Nictukuk - suttogta a detektív jobbján álló platinaszıke szépség. A nı testhezálló fehér ruhát viselt, amely éles kontrasztot alkotott szénfekete szemével és vérvörös ajkával. Csupán bırének természetellenes fehérsége és arcának jellegzetesen ragadozószerő vonásai árulkodtak valódi természetérıl. Mindkét kezében klánjának hosszú harci kését tartotta. Flavia, a Sötét Angyal, Dire McCann testıre volt. Úgy tőnt, ıt valamiért elégedettség töltötte el a szörnyeteg látványától. Elisha azt gyanította, kihívásnak tekinti Azazel jelenlétét; valaminek, amivel végre igazán próbára teheti képességeit. - Azt hittem, a Nictukuk csak legendák, amelyekkel a Nosferatuk a gyermekeiket ijesztgetik.

− Úgy tőnik, nem - szólalt meg Madeleine Giovanni szárazon. A nem túl magas, karcsú nı egyenes szálú fekete haja egészen a válláig ért. İ McCann balját foglalta el. A Giovannik Tıreként is ismert Madeleine kevésbé volt ugyan feltőnı, mint Flavia, de éppoly halálosnak bizonyult az eddigieksorán. İ is a világ legveszedelmesebb vértestvérei közé számított.

A McCann által Azazelnek hívott szörnyalak ismét elüvöltötte óhaját, de választ ezúttal sem kapott. A levegı nehéz volt, és lassan mindent elborított a halál kellemetlen szaga. Nem szóltak szirénák a háttérben, senki sem kiáltott, és rémült sikolyok sem hagyták el a szomszédok torkát. Úgy tőnt, a szörnyetegnek valahogyan sikerült elszigetelnie Rambam házát a külvilágtól. Teljesen egyedül kellett

szembenézniük vele.

− Mágikus képességeink aligha tehetnek kárt benne - jegyezte meg gyorsan Judith. - Túlságosan öreg, ráadásul aurája eltompítja az eshetıség törvényeit. Már mindent kipróbáltunk, hogy megállítsuk. Nem sikerült. Nagyon erıs.

− A Nictukuk olyan negyedik generációs vámpírok, akiket az egyik İsatya, Absimiliard azért teremtett, hogy elpusztítsák korábbi gyermekeiket, a valódi Nosferatukat - magyarázta McCann. - İrületében Absimiliard szörnyetegeknek, emberre nem is hasonlító lényeknek adott örök életet. Az erejük legendás. A legtöbb történet szerint nem adják könnyen magukat.

A föld megrázkódott, ahogy Azazel tett egy lépést elıre. Aztán még egyet. Hatalmas szemei fényesen felizzottak, majd óriási kezét felemelve egyenesen Elishára mutatott hosszú, csontos ujjaival. Nem volt szükség rá, hogy bárki is lefordítsa követeléseit.

− A szörny Elishát hiszi ısi ellenségének - mondta Ezra remegı hangon. - Foglyul Ejtınek szólítja.

− A pokol minden hercegére! - kiáltotta meglepetten Dire McCann. - A Nictuku összetévesztette ıt Salamon királlyal, a ókori világ legnagyobb mágusával. VIGYÁZZ!

Azazel karjai követhetetlen sebességgel vágódtak elıre. Elisha nagyot nyelt, amikor a szörnyeteg kinyújtott ujjaival arca felé kapott, ötcentis karmaival a szemét véve célba. A levegı felkavarodott, ı pedig tudta, hogy semmi esélye. Aztán egy szemvillanás alatt máris a padlón feküdt, és egy feketébe öltözött testet látott a sajátja felett. A Nictuku karmai csak a puszta levegıt karmolták.

McCann géppisztolya felugatott. A szörny felüvöltött, de nem a fájdalomtól, hanem a dühtıl. A padló megrázkódott, téglák és deszkák repültek mindenfelé.

20 − Itt nem vagy biztonságban - állapította meg Madeleine. -

Azazel darabokra tépi a házat. - Ha a Giovannik Tıre valamit elgondolt, azt azonnal valóra is váltotta. A vámpír embertelen sebességgel mozogva félig vitte, félig taszigálta Elishát, és a fiú máris az étkezıt a nappalival összekötı szoba ajtajában találta magát. Madeleine mellette állt, sötét szeme megvillant. - Gyere! - parancsolta. - A szörny pár perc alatt eljut idáig. A többiek a könyvtárban várnak. Össze kell szednünk minden erınket, míg

McCann feltartja a Nictukut. A detektív a porig rombolt étkezı közepén állt, géppisztolyától már megszabadult. Karjait vállmagasságban kinyújtotta, mintha egy láthatatlan falat tartana vissza. Mindkét kezének ujjai különös mintát formáztak: hüvelykje befelé mutatott, mutató- és középsı ujját szorosan összeszorította, tılük pedig kissé eltartotta a győrős- és kisujja alkotta párt. Elisha felismerte a Kohan ısi jelét. A küzdık közt úgy örvénylett és kavargott a levegı, mintha élne. A fiúnak beletelt pár másodpercébe, míg rájött, hogy a férfi nem küzd a láthatatlan fal ellen, hanem ı maga építi azt. Az áttetszı gát túloldalán Azazel tombolt, hatalmas karjaival elszántan csépelte a mágikus barikádot. De átjutni nem tudott.

McCann szilárdan állt a helyén, akár az erıfeszítéstıl megkeményedett élı hús szobra. Pislogás nélkül nézett szembe a Nictukuval, arckifejezése eltökélt volt. Elishának úgy tőnt, még csak levegıt sem vesz.

Mellette Flavia guggolt, gyilkos erıvel szorítva késeit. Tekintete ide-oda ugrált ember és szörnyeteg közt. Az Asszamita tudta, jobb, ha most nem avatkozik közbe. Feszülten figyelte, mikor emészti fel McCann erejét a harc. Az ifjú mágus még sosem látta ennyire elevennek az orgyilkost, mint most, amikor egy.eleve vesztésre ítélt küzdelem kezdetére várt.

− Minden Asszamita errıl álmodik - szólalt meg Madeleine, mintha olvasna a gondolataiban. Jéghideg ujjait szorosan a fiú karjára kulcsolta. - Számukra nincsen nagyobb megtiszteltetés, mint meghalni egy legyızhetetlen ellenfél kezétıl.

Elisha nem szólt semmit, csak hagyta, hogy Madeleine áthúzza a könyvtárba, ahol a világ három legerısebb mágusa tanácskozott Rambam asztalánál.

− Elisha! - sóhajtott fel Maimonidész hatalmas megkönynyebbüléssel a hangjában, amikor meglátta tanítványát. - Istennek hála! Egy pillanatig azt hittem, a szörnyeteg karmain végezted.

− Életben van, és kétségkívül lélegzik - állapította meg Ez-ra. - Jól van. Nincs sok idınk. Ha nem találjuk ki gyorsan, hogyan pusztíthatnánk el Azazelt, már nem sokáig leszünk ilyen vidámak.

− Most az egyszer - szólt közbe Judith - egyetértek a bátyámmal. Azonnal ki kell találnunk valamit. McCann minden hatalma ellenére nem képes hosszú ideig visszatartani a Nictukut.

Érzem, ahogy csökken az ereje. − Ti vagytok a világ legerısebb varázslói - hitetlenkedett

Madeleine Giovanni. - Hárman vagytok egy ellen. Mi a baj? − Sorra lepattannak róla a leghatalmasabb igéink - horkant

fel Ezra. - Nem hat rá a mágiánk. Meg sem tudjuk sebezni. − Az eshetıség és a valóság törvényei nem érvényesek rá - tette

hozzá Judith. - A véletlen és a körülmények hatástalanok vele szemben.

− Akkor meneküljetek el - javasolta Madeleine Giovanni. - Használjátok erre a képességeiteket. Vigyétek magatokkal Elishát is. Én majd feltartom a szörnyet a szükséges idıre.

− Soha! - rázta meg a fejét hevesen Elisha. - Biztosan itt pusztulsz. Nem hagyom, hogy egyedül küzdj meg azzal a valamivel.

− Atyám azt parancsolta, hogy védjem meg Dire McCannt - csattant fel Madeleine. Megpördítette Elishát, és egyenesen a szemébe nézett. Hangja megkeményedett. - Ha tudom, hogy biztonságban vagy, engedelmeskedhetem klánom óhajának.

− Ha! - horkantotta lenyőgözve Ezra. - Abbahagyhatjátok a lovagiaskodást. A rém aurája megakadályozza, hogy mágikus úton távozzunk. Úgy csapdába estünk, akár a legyek a pók hálójában. Képtelenek vagyunk elmenekülni. Vagy harcolunk, vagy meghalunk.

A szakállas mágus megrázta a fejét, szeme morbid humortól csillogott.

22 − Ha meghalok, legalább elmondhatom magamról, hogy valódi

csodának voltam tanúja. Még sosem láttam, hogy egy vámpír ennyire törıdött volna egy egyszerő halandóval.

− İ nem egyszerő halandó - mondta Madeleine Ezrának sápadt mosoly kíséretében. - Szerintem nagyon is különleges.

− Azazel szerint is - bólintott Judith izgatottan. Csettintett az ujjaival. - Ezért akarja elpusztítani. A szörny Elishát kereste, azért jött ide. Foglyul Ejtınek hívta. Nyilván összetévesztette a fiút ısi ellenségével, aki egykor évezredekre börtönbe zárta.

− És? - kötekedett Ezra. - Erre már rájöttünk. Valami eszedbe jutott?

− Azazel azt hitte, hogy Elisha nem más, mint Salamon király, a Démonok Foglyul Ejtıje - tette hozzá Judith. - Bölcs

Salamon sosem pusztította el a szörnyetegeket. İ bebörtönözte ıket! − Nem árthatunk a Nictukunak - hitetlenkedett tovább Ez-ra. -

Ahhoz túlságosan erıs. És te azt mondod, hogy ez a fiú - ráadásul egyedül - képes bebörtönözni?

− A bestia fél tıle - szólalt meg Rambam. - Felismerte a végzetét. Az igének...

Maimonidész nem fejezhette be magyarázatát. Tiszta, elemi győlölet hulláma söpört végig a könyvtáron, akár egy szökıár. A falak és a plafon tiltakozólag felmordultak, aztán összeomlottak, mint a kártyavár. A lezuhanó gerendák a földre döntötték Rambamot, Ezrát és Judithot. Az Elisha mögötti ajtó berobbant a helyiségbe, a hátának vágódott, és térdre kényszerítette. A fiú fájdalmasan felkiáltott, ahogy a nehéz fakeret szó szerint a padlóhoz préselte lábát. Csak az embertelen fürgeséggel bíró Madeleine-nek sikerült elkerülnie a szétrepülı romokat. Egyedül kellett szembeszállnia a Nictukuval. Azazel berontott a szobába, szemének vöröse lankadatlanul izzott.

Madeleine nyomát sem látta Dire McCann-nek vagy a Sötét Angyalnak, csupán a rém nyakából kiálló két tır mutatta, Flavia nem adta fel harc nélkül. Sajnos azonban a pengék egyáltalán nem lassították le ellenfelét.

Amikor meglátta Elishát, a Nictuku gyızedelmesen felüvöltött. Egyik hatalmas keze a mágustanonc feje felé nyúlt,mintha össze akarná roppantani azt, akár egy érett gyümölcsöt. Madeleine szerencsére még ezelıtt ért oda, de nem sok-ideje maradt.

Már nem tudta kiszabadítani Elishát, és vámpírképességeit sem mérhette össze Azazeléival. Csupán puszta erejét tehette próbára a több ezer éves titáni lény ellen. Nem volt éppen igazságos küzdelem, de többé-kevésbé gyıztesen került ki belıle.

A nı Elisha fölé állt, a fiú a lábai közt hevert. Megragadta Azazel lecsapó karját a csuklójánál, ám ahelyett hogy megállította volna a mozdulatot, tovább húzta minden erejével, segítségül hívva a gravitációt és a szörny hatalmas tömegét. Megrántotta a Nictukut, majd tökéletes dzsúdómozdulattal átdobta a feje felett. Azazel meglepetten felüvöltött, ahogy hirtelen a levegıben találta magát. Elszabadult gyorsvonatként száguldott át Elisha feje felett, és csapódott bele a jó öt méterre lévı falba.

− Állj fel! - sürgette a fiút Madeleine, miközben könnyedén leemelte a súlyos fakeretet az ifjú mágus lábáról. Talpra állította, de Azazel már kezdte összeszedni magát, dühösen összecsattintva

hatalmas állkapcsát. - Ha emlékszel bármilyen foglyul ejtı vagy megkötı igére, itt az idı, hogy használd. Nem lesz több esélyünk.

Elisha felkiáltott. Lábai annyira összezúzódtak, hogy segítség nélkül nem tudott egy helyben állni. Csontjai eltörtek, izmai megsérültek, és vérzett. Úgy érezte, mintha egy kamion ütötte volna el. Nem tudott gondolkozni.

− Koncentrálj! - sürgette Madeleine, ahogy Azazel lábra állt. A szörnyeteg szája kinyílt, és ık úgy érezték, egyenesen a pokol kapujába bámulnak. - Koncentrálj erısen!

− Salamon - ismételgette Elisha, ahogy megpróbálta rendszerezni gondolatait. - Salamon király.

− Koncentrálj! - kiáltotta kétségbeesetten Madeleine. Ujjai jégcsapként fúródtak Elisha vállába.

− Bölcs Salamon - mondta újra a fiú, visszaemlékezve Judith szavaira. - Szörnyetegek foglyul ejtıje...

A mondat úgy cikázott át a tudatalattiján, akár a futótőz. Foglyul ejteni... bebörtönözni... lepecsételni. A pecsét... Bölcs Salamon pecsétje!

24 Noha még meglehetısen fiatal volt, Elisha máris hihetetlen

erıknek parancsolt. Számára az akarat és a tett nem különbözött egymástól - a felismerés és a gondolat megvalósítása ugyanabban a pillanatban következett be.

Kinyitotta a szemét. Csupán pár centiméter választotta el arcát Azazel agyaraitól, mégsem félt. Úgy érezte, kilométerek milliói vannak közöttük. A Nictuku nem mozdult, csupán egy helyben állt, csendben. Csak szemei égtek még ugyanabban a pokoltőzben, mint pár másodperccel ezelıtt.

A fiú óvatosan lefejtette Madeleine Giovanni jeges ujjait a válláról, majd a nı oldala mellé ejtette a kezét. A vámpír nem tiltakozott. Már felkészült a Végsı Halálra, nem tudta feldolgozni ezt a végsı, utolsó pillanatban érkezett megváltást.

- Mit csináltál vele? - kérdezte valamivel késıbb, amikor ismét értelem költözött a tekintetébe. - Hogyan állítottad meg? - Számos legenda beszél Salamon hatalmáról, amellyel fogságba ejtette a dzsinneket és más démoni lényeket - felelte lágyan elmosolyodva Elisha. - Bármi volt is Azazel Absimiliard Ölelése elıtt, az még mindig sebezhetı maradt Salamon foglyul ejtı mágiájával szemben. Épp erre jött rá Judith is, amikor a szörnyeteg betört a szobába. A boszorkányság nem árthat neki, de megbéníthatja.

Csak arra kellett rájönnöm, hogyan érjem el ezt.

- Hogyan? - kérdezte Madeleine. Tekintete átvillant a fiú válla felett, ahol Azazel úgy állt mozdulatlanul, akár a szúnyog a borostyánban.

- Igen, Elisha, hogyan? - kérdezte Mózes Maimonidész. Elisha mentorát tetıtıl talpig por borította, de ettıl eltekintve sértetlennek tőnt. Akárcsak Ezra és Judith, akik épp most másztak elı a kettétört gerendák és a tetı többi romja közül. Több kellett egy leomló háznál ahhoz, hogy megöljön egy mágust. - Mi nem tudtuk megállítani. Végül milyen igét használtál?

- Ezt én is nagyon szeretném tudni - szólalt meg Dire McCann a nappaliba vezetı ajtó darabjain állva. A detektív kimerült volt, és sápadt, de nem esett komolyabb baja. Flavia a vállára támaszkodva közeledett. - Amikor a gát eltőnt, a szörny egyszerően elsöpört minket az útból. Csak tégedakart, és nem pazarolt idıt az elpusztításunkra. Azt gyanítom, félt tıled.

− Hadd beszéljen a fiú - horkant fel dühösen Ezra. - Hallani akarom a válaszát.

− Nézzétek meg jól a porszemeket - mondta Elisha, aki igen kényelmetlenül érezte magát a figyelem középpontjában. - Nézzétek meg közelrıl. Láthatjátok a mintát, ha elég jó a szemetek.

Azazel megbénításával minden bőbáj elszállt Rambam házáról. A holdfény beszőrıdött a falon és a plafonon tátongó hatalmas lyukakon. Ezernyi porszem kavargott az éjszakai levegıben rejtélyes mintát létrehozva, amely teljesen beborította a Nictukut. Két összefőzött háromszög alkotott egy mindannyiuk számára ismerıs hatszöget.

− Salamon pecsétje - állapította meg Rambam. - Milyen nyilvánvaló. Az alvilág lényei feletti uralom jelét használtad fel nagyon bölcsen a szörnyeteg bebörtönzésére. Még sosem láttam senkit, aki ilyen egyedi módon használta volna fel a porszemeket.

− Elishának kellett megoldania a problémát - szólt közbe Judith. - Azazel rájött, hogy ugyanazokat a mágikus szférákat uralja, mint Salamon. A Nictuku felismerte legrettegettebb ellenségét.

− Ez a kinyilatkoztatások éjszakája volt - folytatta Ezra, és

egyenesen Madeleine-re meredt. Pár másodperc múlva tekintete a padlóra zuhant, hangja bizonytalanná vált. - Fogadni merek, hogy valahol a sivatagban most üresen áll egy sírbolt, ahol ez a szörnyeteg átvészelte az elmúlt pár ezer évet. Valami ostoba bolondok bizonyára elpusztították Salamon pecsétjét, és kieresztették onnan.

− Nem az a kérdés, hogy hogyan került ide - vágott közbe Madeleine Giovanni -, hanem hogy mit kezdjünk vele.

− Ez nem probléma - legyintett Rambam, és megrázta poros szakállát. - A nyugalom és béke leplével zártam le a területet. Egyik szomszéd sem fogja megtudni, mi történt. Reggelre kormánytag barátaim rendbe hozatják a házamat. - Szomorúan az összetört könyvespolcok felé nézett. - Némelyik elpusztított könyvet századokkal ezelıtt írták. Temérdek idımbe kerül majd pótolni ıket.

26 − Á! - rázta meg a fejét Ezra. A harag már teljesen eltőnt a

hangjából. - Emlékszem, ugyanezt mondtad, amikor hetven évvel ezelıtt elmenekültél Egyiptomból. Két hónappal késıbb már tele is voltak a polcaid.

− A barátaim segítségével - mosolyodott el Rambam - visszaszállítom Azazelt a pusztaságba, ahonnan jött. Rengeteg üres olajlelıhely van a Sínai-sivatag alatt. A megfelelı óvintézkedések megtétele után a Nictuku újabb évezredekre börtönbe kerül.

− Ideje mennünk - jegyezte meg fáradtan Flavia. - A hajnal közeleg, és nekem pihennem kell. Ráadásul halandóvérre is szükségem van. - A vámpír felkacagott, amikor meglátta a mágusok arcára kiülı rosszalló kifejezést. - Ne aggódjatok. Találok egy sorozatgyilkost vagy fajtalankodót. Ez különleges képességem. Sajnos nem lesznek nálam a késeim, de inkább Azazelben hagyom ıket, semmint megkockáztassam a felébresztését. Majd szerzek helyettük újakat.

− Holnap éjjel ismét találkozunk - mondta Rambam. - Még sok mindenrıl kell beszélnünk. Nagyon fontos dolgokról, amelyek az élettel és a halállal kapcsolatosak. Elisha figyelmét nem kerülte el, hogy mestere tekintete a záró szavak alatt Madeleine Giovannira tévedt.

És a nı, mintegy válaszképpen, bólintott.2. fejezet

Newark, New Jersey, 1994. április 1.

Szabbat legnagyobb ellensége saját maga - jelentette ki Alicia Varney - és az emberiség iránt tanúsított érzései. Ezért nem lesz soha igazán nagy hatalmú

szekta. - Tessék? - kérdezte Jackson, aki néha a titkára, néha a testıre, de mindenekelıtt állandó hallgatósága volt. - Nem fejtené ezt ki egy kicsit érthetıbben? Abból, amennyit én láttam belıle, elég meggyızınek tőnt.

Az 1-es számú országúton haladtak a newarki repülıtér felé, és mint mindig, most is Jackson vezetett. Mellette az anyósülésen egy 357-es Magnum hevert megtöltve és kibiztosítva.

Alicia hátul ült, kezét egy tizenkét lövető, lefőrészelt csövő vadászpuskán tartotta. A fegyver teljesen automata volt, s nagy erejő robbanólövedékekkel tudta elnémítani célpontját. Tulajdonképpen sem ı, sem testıre nem számítottak bajra - de ha tévednek, akkor sem éri ıket felkészületlenül.

Newark környékén gyakoriak voltak a rivális bandák közti autós lövöldözések. Az ilyen incidensekben elhunytak száma az utóbbi idıben olyan magasra rúgott, hogy ez került az országúti halálozási ráta tetejére, második helyre szorítva a tömegkarambolokat. A mind számban, mind tőzerıben jócskán gyengébb rendırség ritkán merészkedett a sztrádára járırkocsival. Ha mégis szükségessé vált, a zsaruk páncélautókkal és a Nemzeti Gárda helikoptereivel együtt érkeztek meg a helyszínre. Kétségkívül háború dúlt az utcákon, a hatóságok pedig semmit sem tehettek ellene.

Alicia úgy viszonyult a törvény és a rend semmibevételéhez, ahogy minden máshoz hosszú életében. Elfogadta a helyzetet a maga puszta valójában, majd felkészült a legroszszabbra. A Jackson által vezetett autó a Varney Iparvállalaté volt. Könnyő, majdnem elpusztíthatatlan őrhajóanyagból készült. Még egy aknavetı sem lett volna képes megkarcolni a fényezését.

29

A jármőbe akkora arzenált préseltek be, amely hosszú idıre megoldotta volna sok közép-amerikai ország hadianyag-ellátását. Jackson természetesen a Magnumot kedvelte legjobban, de exkommandósként minden halálosztó eszköz használatához

A

kiválóan értett. Alicia a puskát szerette. Ha rálıtt valakire, azt akarta, hogy az

véglegesen a földön maradjon. A lefőrészelt csövő fegyver nem volt túlságosan pontos, közvetlen közelrıl lehetett csak kellı hatékonysággal célozni vele - pontosan úgy, ahogy kedvelte. Valószínőtlennek tőnt, hogy délelıtt tizenegykor bandaháború

törne ki az országúton, de a nı semmit sem bízott a véletlenre. İ mindenre számított, így sosem érték meglepetések.

− A Szabbat azt hiszi magáról, hogy a teremtés atyja - folytatta elızı gondolatmenetét. - Az embereket csak nyájnak, nem gondolkodó, értelmes lényeknek tekinti. Aki pedig alábecsüli ellenfeleit, súlyos csapást mér saját magára.

− Nekem mondja? - nevetett fel keserően Jackson. - Tudja jól, hogy Vietnamban szolgáltam.

− Sok, a Szabbathoz tartozó vámpírnak vannak elképesztı képességei - magyarázta Alicia. - De a számok ellenük dolgoznak. A hatalmas erı mit sem ér, ha tízezer néz szembe eggyel. Az emberek nagyon veszélyesek, ha provokálják ıket. Ha ezt egy Káinita nem látja be, sebezhetıvé válik - vigyorodott el. - Ma például úgy akarom kihasználni ezt a gyengéjüket, hogy elhagyom az országot.

− Sejtettem - bólintott Jackson, ahogy a repülıtéri lehajtó felé irányította az autót. A terminál két koncentrikus kör közepén helyezkedett el, s kialakításakor tervezıje minden bizony-nyal figyelmen kívül hagyta a biztonságot. Kiváló reflexek kellettek a rajta maradáshoz. - De számba véve, hogy ez a Melinda mennyire akarja magát, már biztosan várnak ránk.

− Szerintem is - bólintott Alicia. - Szerencsére azonban nappal van, és ilyenkor kicsi a hatalmuk. A kormányzó emberei a nap felkeltével vészesen megfogyatkoznak. Emlékszel, mit mondtam, mikor megmentettelek a karmaikból? A Szabbat a Kamarillával ellentétben nem használ sok ghoult. Ez számukra olyan lenne, mintha az emberek háziállatokat használnának különleges ügynöknek.

− Ugyanezen okfejtést követve - folytatta a nı - a szekta nem tett szert hatalomra a kormányban, a rendırségnél vagy a médiákban, ahogy a többi vértestvér. Így Melinda nem tud ezekre a szervezetekre támaszkodni üldözésünkkor. A terminálnál természetesen sok ügynöke vár ránk. A Szabbat azért nincs teljesen híján emberi haderınek. Drogdílerek,

törvényenkívüliek, korrupt zsaruk ugranak, ha csettintenek. Biztos vagyok benne, hogy ghoulok várnak ránk mindhárom nagy reptérnél, akárcsak a vasút- vagy buszállomásoknál. Nem lesz nehéz elbánnunk velük.

− Ezért telefonált tegnap délután? - kérdezte Jackson, ahogy bekanyarodott a parkolóba. Pár pillanattal késıbb már meg is álltak egy üres helyen.

Alicia bólintott, majd kilépett az autóból. − Fogalmazzunk úgy, hogy szeretek kihasználni minden

rendelkezésre álló forrást, Mr. Jackson. Melinda tudja, hogy én irányítom a Varney Iparvállalatot. Arról azonban fogalma sincs, hogy én állok a szervezett bőnözés hátterében is, és hogy ez mekkora hatalmat ad nekem. Ma fájdalmas leckét adunk neki.

Jackson vezetésével felsétáltak a felszálló utasok szintjére. Úgy hitték, hogy a Szabbat mindkettıjükrıl fényképeket osztott szét, ezért kissé megváltoztatták külsejüket. Alicia szerint a legjobb álca a figyelemfelkeltés volt, így vakító fehérre festette a haját, ezüstösen csillogó kihívó ruhát vett fel, végül pedig tizenöt centis tősarkút húzott. Természetesen minden férfi utánafordult a terminálban, de egyikük sem ismerte fel benne az eltőnt milliárdost, Alicia Varneyt.

Jackson leborotválta a frizuráját, és a hip-hop-énekesekre jellemzı zsebes, bı nadrágot, illetve a hozzáillı laza inget viselt. Egy hatalmas máltai kereszt lógott ezüstláncon a nyakában. Fınöke azt akarta, hogy rózsaszínben és bíborban pompázzon, de testıre ijedt ábrázata megváltoztatta véleményét. Jackson sötét napszemüvegével és állandóan marcona tekintetével egy kiöregedett rocksztárra emlékeztetett.

− A gépünk egy óra húsz perc múlva indul - mondta Aliciá nak, miután szemügyre vette a menetrendet a falon. - Már elküldtem a csomagjainkat, és telefonon elintéztem a helyfoglalásunkat is. Elképesztı, mennyire készségesek a reptéri dolgozók, ha megtudják, mennyi pénzed van.

30 − A pénz hatalom, Jackson - jegyezte meg Alicia csendesen. -

Akárki akármit is mond, a pénz mindent megváltoztat. Kiszúrtál már ismerısöket? - váltott hirtelen témát. A titkár arcán elmélyültek a ráncok. − Már azt hittem, a napszemüveg homályosította el a

látásomat, de a hangjából ítélve, asszonyom, semmi baj sincs a szememmel. Úgy érzem magam, mintha a Szindikátus egy győlésén lennék. A reptér tele van déli és közép-nyugati bérgyilkosokkal. A maffia ideküldte minden nehézfiúját? − A modern jármővek csodákra képesek - bólintott Alicia

elégedetten. - A legtöbben közülük mit sem tudnak a vámpírokról. Nem is sejtik, mekkora háború dúl a Kamarilla és a Szabbat közt. İk csak halandók, apró bábuk egy hatalmas sakktáblán.

Jackson felnevetett, mert megértette, mire is akar kilyukadni a fınöke.

− Apró bábuk hatalmas puskákkal - mondta mosolyogva. − Remek észrevétel - nyugtázta a nı. - Menjünk fel a második

emeleti bárba. Pár percen belül felgyorsulnak az események, és nem akarok lemaradni semmirıl.

Alicia a legjobb pezsgıbıl kért, a kevésbé kifinomult ízléső Jackson pedig sört meg egy tál rágcsálnivalót rendelt. Készpénzzel fizettek, aztán leültek egy olyan asztalhoz, ahonnan remek kilátásuk nyílt a terminál elsı szintjére. A nyüzsgı reptér lenyőgözı látvány volt.

− Huszonkét urat és hat nıt számoltam össze, akik - fogalmazzunk így - a Varney Iparvállalat alkalmazásában állnak - összegezte a látottakat Jackson, majd jókorát húzott az üvegbıl. - A táskájuk súlyából ítélve valaki megsúgta nekik, hogy a ghoulok sokat elbírnak, mielıtt végleg a földön maradnak.

− Biztos akartam lenni a dolgomban - magyarázta Alicia. - Az a két szó, hogy felégetett föld, többször is elhangzott a Szindikátus fınökeivel folytatott magánbeszélgetésemen. Minden bizonnyal azt hiszik, hogy felettébb kegyetlen vagyok. Nem mintha nem így lenne. - Elmosolyodott. - Sosem árt, ha a beosztottak úgy gondolják, a fınökük egy brutális, kıszívő, ırült szuka. - Belekortyolt a pezsgıjébe. - A Leopold-testvériséggel sokkal könnyebb dolgom volt. Nem kel-lett ilyen eszközökhöz folyamodnom. Az atyák készséggel aláírtak mindent, amint elkezdtem neveket és helyeket sorolni.

Jackson megrázta a fejét. − Lepaktált az inkvizícióval? Azzal a kibaszott inkvizícióval? − Azt mondtam nekik, hogy ez egy apró, névtelen felajánlás

egy olyan hithő embertıl, aki egyszer elbukott, de már látja a

fényt - felelte angyali arccal Alicia. - Elárultam nekik fél tucat jelentéktelenebb vámpír tartózkodási helyét, valamint valódi nevét, természetesen azokét, akiket a kormányzó telepített a Wall Street közelébe. - Ismét a szájához emelte poharát. - Nehéz volt azonban olyan embereket találnom, akik ki tudják szúrni a ghoulokat a tömegben. Miután ez sikerült, a kellı tőzerı biztosítása gyerekjátéknak tőnt. Az üzlet lassan folyik manapság. Mindenkinek dolgoznia kell a betevıért. Alicia tekintete megkeményedett, hangja úgy recsegett, akár

a fagyott hó. − Melindának meg kell tudnia, hogy Manhattan nem Mexico

City. A Szabbat nem tartja úgy kézben, ahogy hiszi. Ez az erıdemonstráció majd megingatja kissé az önbizalmát. − Mikor indul a buli? - kérdezte izgatottan Jackson.

Alicia az órájára pillantott. - A csata épp most kezdıdik. Figyelj! Egy géppisztoly hangja kis híján elnyomta utolsó szavait. A

bandaháború villámgyorsan bontakozott ki a newarki reptéren. Amint a terminál órája pontosan delet mutatott - Jackson biztosra vette, hogy ez Alicia keserő humorának remek példája -, két tucat bérgyilkos húzott elı táskájából nagy erejő tőzfegyvereket. Brutális pisztolyok, gépfegyverek és puskák kerültek elı, gyorsan bekerítettek hét célpontot az elsı szinten, majd tüzelni kezdtek. Az áldozatok közt egy szerelı, egy jegykezelı, két csavargó, sıt még egy apáca is volt. Az egyetlen dolog, ami összekötötte ıket, az az arcukra fagyó bestiális, vad, kegyetlen kifejezés volt, amikor a lövedékek tömege letépte róluk a ruhát. Szirénák hangja bıgött fel az épület minden részébıl, de a

hóhérokat mindez nem érdekelte. Minden figyelmüket a

32 célpontoknak szentelték. Volt is miért, hiszen a hétbıl csupán kettı maradt a földön, öten már fel is pattantak. Hárman közülük fegyvert rántottak, és viszonozták a tüzet. Az apáca torkon ragadott egy nagydarab puskás férfit, majd egyetlen mozdulattal eltörte a gerincét. A szerelı leütötte két támadóját, és élı pajzsként használta ıket meneküléséhez.

− A Káinita vér hatalmas erıvel és állóképességgel ruházza fel a halandókat, Mr. Jackson - jegyezte meg minden aggodalom

nélkül Alicia, majd kiitta pezsgıspoharát. - Azonban nem ad nekik halhatatlanságot.

Mintha meg akarnák erısíteni szavait, hat férfi lépett elı a telefonfülkék árnyékából a reptér bejáratánál. Jackson szeme elkerekedett, amikor meglátta a hátukra erısített üzemanyagtartályokat és a kezükben tartott eszközöket.

− Lángszórók - szólalt meg hitetlenkedve, ahogy a tőz beborította a szerelıt és két foglyát. Az ehhez hasonló küldetésekben nem volt helye mentıakcióknak vagy kegyelemnek. Égett hús szaga töltötte be a levegıt. - Mennyibe került ez az egész?

− Összeadva a három reptér, a vasútállomások és a buszmegállók költségét, nagyjából húszmillió dollárba - válaszolt Alicia, majd intett egy újabb pohár pezsgıért. A csapost azonban teljesen megbénította az elsı szinten folyó mészárlás. - Pocsék itt a kiszolgálás. Szólj, nehogy adjak borravalót.

− Húszmillió? - ismételte Jackson, ahogy az apáca is elporladt a lángszórók megbocsátást nem ismerı csóvái alatt. İ volt az utolsó. Hét megfeketedett csonthalom jelezte a ghoulok halálának helyét. - Ez drága óra volt.

A Szindikátus bérgyilkosai felsegítették sebesültjeiket, hátrahagyták halottaikat, aztán kisétáltak a bejárati ajtón. A terminál órája tizenkettı nulla ötöt mutatott. Az elsı rendırautó nem sokkal tíz után érkezett.

− De megért minden egyes pennyt - bólintott Alicia. - Sajnos nem fogja megingatni a Szabbat hierarchiáját. İk sosem tanulnak. Viszont Melinda megkapja az üzenetet, és ı az, aki számít. - Gyengéden megsimogatta Jackson arcát. - A bevételeink nem csökkennek, Jackson. Az üzenetem már az utcákon van. Holnaptól minden kurva két dolcsival többért teszi szét a lábát. Az üzletek egy dollárral több védelmi díjat fizetnek, az uzsorakamat pedig ismét emelkedik egy százalékkal. - Felnevetett. - A legjobb az illegális üzletekben az, hogy az árak a pillanatnyi helyzethez igazíthatók.

A nı felállt, hátralökve székét. − Jobb, ha megyünk - mondta. - Nem akarom lekésni a gépet. − Maga szerint ezek után elindítják a járatokat? - kérdezte

Jackson. − Természetesen - válaszolta ártatlanul Alicia. Összevonta

szemöldökét, de a tekintete nevetett. - Miért ne tennék? Az

imént látottaknak semmi közük sincsen a reptér mőködéséhez. Szerintem mindez csak egy nagyobb bandaháború kezdete volt, amelyet a keleti part maffiafınökei vívnak a kábítószerpiacért. Az újságok szerint nagy vagyonra tehet szert, aki ilyesmivel üzletel. Fogadni merek, hogy sok más hely néz ki így ma reggel.

Jackson mély levegıt vett. − Nem lennék meglepve, ha a rendırség néhány holttestet

hírhedt bérgyilkosként azonosítana. A nı bólintott. − Valószínőleg igazad van, Mr. Jackson. Szörnyő, mit meg nem

tennének a nagyfınökök a pénzért. Mohó ırültek. Mindent akarnak.

− Hallottam egy olyan pletykát is - folytatta a testır -, hogy néhány FBI-ügynök szerint egyetlen zseni irányítja a maffiát az egész országban. Ez a mostani kis összetőzés egy rövid idıre elfeledteti majd velük ezt az ötletet.

− Remélem is - nézett vissza Alicia, miközben kiléptek a bárból. - Ki olyan ostoba, hogy azt higgye, egyetlen férfi áll minden mögött?

− Férfi? - kérdezett vissza Jackson, ahogy a mozgólépcsı levitte ıket a felszálló gépek szintjére. - Ki beszélt itt férfiról? A legtöbb okoskodó, aki állítólag a maffia informátoraitól szerzi a híreket, úgy véli, egy nı áll az alvilág élén.

− Milyen nevetséges - jegyezte meg Alicia mindentudó mosollyal. - Szoknyás maffiafınök.

− Vagy ezüstruhás - tódította Jackson.

34 Mindketten felnevettek.

− Jut eszembe - szólalt meg a testır, ahogy a kapu felé közeledtek -, miért is repülünk Franciaországba? − Arra a találkozóra megyünk, amelyet egy héttel ezelıtt

beszéltem meg. Randevúm van egy barátommal az Operaház melletti kis kávézóban. Mindig ott szoktunk találkozni, és nem akarok elkésni.

3. fejezet

Szicília, 1994. április 1.

ét vámpír feszengett a maffia capo da capója, Don Caravelli elıtt, várva, hogy végre megszólaljon. Az el- múlt harminc percet mozdulatlanul, néma csendben

töltötték, miközben a fınökök fınöke behunyt szemmel gondolkozott. Don Caravelli szerette bizonytalanságban tartani alattvalóit. Ez nyugtalanná tette ıket, és ı éppen ezt akarta elérni. Az ideges Káinitákat könnyebben tudta manipulálni.

Don Torazon alacsony, zömök vérszívó volt. Széles vállai, sötét haja, füstös képe és lapos, jellegtelen arca erısen taszította az asztalnál ülı mestervámpírt. Mielıtt megtérítették volna, Don Torazon Olaszország egyik legnagyobb bankját birtokolta. A fanyar humorral megáldott vértestvér azzal kérkedett társai elıtt, hogy ıt már életében is igazi vérszopóként tartották számon. A jobbján Don Brusca állt. A nagydarab, több mint két méter

magas, százötven kilós vámpír brutális erıtıl duzzadt. Vastag arccsontja, karakteres orra és széles homloka arcát egy gránitszoboréhoz tette hasonlatossá. Méregdrága öltönyének redıi nem tudták elrejteni felsıtestének félelmetes izmait. Kárhozottá válása elıtt Don Brusca bérgyilkos volt, és ehhez a természetéhez vámpírrá válása után is hő maradt. Mindkét bőnözı nagyon veszélyes Káinitává vált. Megvoltak az

erısségeik és a gyengéik. Jól szolgálták Don Caravellit, a maffiában azonban a szolgálat gyakran kevésnek minısült.

A capo da capo mögötti fal gondolkodnivalóval látta el a két vértestvért, amíg vártak. Minden egyes négyzetcentimétere tele volt vágó- és szúrófegyverek elképesztı választékával. Láttak kardokat, késeket, csatabárdokat, lándzsákat, pikákat, kaszákat és sarlókat egyaránt. Ez a lenyőgözı győjtemény a világ egyik legteljesebb fegyverkollekciójának számított. Don Caravelli tudta, hogy a maffia soraiban olyan plety-

37 kák terjedtek el, miszerint vezérré emelkedését ezeknek a halálosztó eszközöknek köszönhette. Arról is szóltak híresztelések, hogy életében a világ legjobb kardforgatója volt, olyan harcos, aki sem kegyelmet, sem megbocsátást nem ismert. A pletykák nem tévedtek. Sok, a háta mögött függı fegyverrel ölt már. Mások ravaszsággal és intrikával tartották fenn hatalmukat - ı rémuralmat gyakorolt.

− Egy hét múlva, évek óta elıször, elhagyom ezt a citadellát, hogy a vértestvérek egy konklávéján vegyek részt - szólalt meg végül, enyhítve a két elıtte állóra nehezedı nyomást. Hangja könnyed volt, nem árult el semmilyen érzelmet. Azt akarta, hogy a páros egy kicsit lazítson, de nem állt szándékában teljesen megnyugtatni ıket. - Európa leghatalmasabb hercegei lesznek jelen a megbeszélésen. Engem mint a maffia fınökét és a Brujah klán vénjét hívtak meg. Mint azt ti is jól tudjátok, az út nem lesz veszélytelen.

A fınökök fınöke kinyitotta a szemét, majd tekintetét végigjártatta két hadnagyán.

− Az ilyen összejöveteleket a Kamarilla ítélethozói és arkhónjaik felügyelik. A vámpírok közti harc szigorúan tilos, azonban ezek a konklávék gyakran semleges terepként szolgálhatnak vérpárbajok eldöntésére. Tudhatjátok, hogy van egy ilyen ügyem.

Egy pillanatra megállt, hagyta, hogy szavainak értelme eljusson a két Káinita tudatáig. Caravelli után ık ketten töltötték be a legmagasabb pozíciót a maffia soraiban. Okosak voltak, ravaszak, és roppant eltökéltek. Ha ı elpusztul, egyikük követi a trónon.

− Madeleine Giovanni a Giovanni klánból már évtizedek óta a fejemet akarja, hogy megbosszulhassa apja halálát - folytatta. - Kegyetlenségénél és megszállottságánál csak a vérem iránti óhaja nagyobb. Sosem dılhetek hátra nyugodtan, amíg az a kis szuka életben van. - Elmosolyodott. Két szárnysegédje nem volt biztos benne, hová is akar kilyukadni, ezért ık is elmosolyodtak. - Bizonyos hírforrásokból megtudtam, hogy a Giovannik gyilkos Tıre is jelen lesz ezen a konklávén. A sors végre a kezemre adja! A leghıbb vágyam, hogy lássam, amikor a Végsı Halál elragadja - lehetıleg az én csatabárdomtól.

A capo da capo felnevetett, erıs hangja betöltötte a szobát.

− Az elpusztítása olyan gyönyört okoz majd, amelyre már évtizedek óta vágyom. Halála nagyon fájdalmas és felettébb hoszszú lesz. A bosszú akkor a legédesebb, ha lassan teljesül be.

Nem látta értelmét, hogy megemlítse, milyen üzletet kötött a Tremere klánbeli Elaine de Calinot-val. A nı Madeleine fejét ígérte neki, ha Caravelli megöleti a halandó detektívet, Dire McCannt. A fınökök fınöke nem volt ostoba. Tudta, hogy képes lenne

végezni a Giovannival, de azt is tisztán látta, hogy a legapróbb hiba is végzetes lenne. Legutóbb Don Lazzari, a legjobb hadnagya becsülte végzetesen alá Madeleine képességeit. Ez volt az utolsó tévedése.

Egy ember elnémítása - akármilyen nagy hatalmú legyen is az - sokkal kellemesebbnek tőnt Don Caravelli számára, mint összetalálkozni azzal a vad ribanccal. Furcsának találta, hogy Elaine de Calinot inkább Madeleine Giovannit választotta, semmint hogy szembe szálljon ezzel a McCannnel. A capo valamilyen mágikus összeférhetetlenséget gyanított a háttérben, de nem különösebben törıdött vele. Alkut kötöttek, így ı és a Tremere nı szövetségesekké váltak. Legalábbis addig, amíg a két célpont meg nem hal.

Don Caravelli felállt. − Lehetséges - mondta nagyon lassan -, ha nem is túl valószínő,

hogy nem élem túl a találkozót. Ha így lesz, Don Lazzari halála miatt egyikıtök kerül majd a székembe, és ezzel testvériségünk élére.

A don hangja már egy cseppet sem volt kedves vagy vidám. Eljött az ideje felajánlani a létezı legnagyobb ajándékot.

− Te leszel az, Don Torazon? Vagy te, Don Brusca? Egyik vámpír sem válaszolt. Nem lehettek biztosak benne, jól

értik-e, mit akar mondani vezérük, és jól magukban tudták tartani legtitkosabb vágyaikat. A szükségtelen szavak kockázatosak voltak, és egyikük sem szerette a felesleges veszedelmeket.

Több mint száz éve tartoztak a maffia soraiba. Az elsı világháborút megelızı kaotikus idıkben változtatták ıket vámpírrá. Don Torazon volt az okosabbik kettejük közül. Az ı legkedveltebb fegyverei közé a zsarolás és az intrika tartozott. Don Brusca, akinek sokszor gondjai adódtak a Fene-

38 vad féken tartásával, a gyilkosságot és a kegyetlen halált kedvelte. Mindketten rendelkeztek az összes képességgel, hogy irányítsák a szervezetet, és már el is kezdték szervezni jövıbeli uralmukat. Eddig több alacsonyabb rangú vértestvért is az ügyük mellé állítottak, de egyikük sem volt olyan bolond, hogy kihívta volna a capót a hatalomért. Don Caravelli vaskézzel kormányzott.

− Nos? - kérdezte valamivel hangosabban a fınökök fınöke. -

Melyiktek lesz az? Ki lesz az utódom? − Én... én leszek az, Don Caravelli - válaszolt Don Brusca,

ami kissé meglepte a maffia urát. Don Caravelli biztos volt benne, hogy Don Torazon, a bankár lesz a gyorsabb.

− Nem - szögezte le azonnal Don Torazon. Undorodva nézett legnagyobb riválisára. - Az én nevemet Európa-szerte tisztelik. Megérdemlem, hogy uralkodjam.

− Az én nevemet viszont - fordult most már Don Brusca is ellensége felé -félelemmel suttogják a kontinensen. A tisztelet félelem nélkül mit sem ér.

− Még hogy te? - gúnyolódott Don Torazon lebiggyesztett ajakkal. - Te egy ostoba barom vagy. Még a Fenevadat sem tudod irányítani! A kezed alatt a maffia úgy omlana össze, mint egy szárazra szívott halandó.

Don Brusca felmordult, látni engedte agyarait. Keze ökölbe szorult.

− Kitépem a szíved! - morogta győlöletet sugárzó arccal. Don Torazon elnevette magát. Noha több mint egy fejjel

alacsonyabb volt riválisánál, egy cseppet sem látszott bizonytalannak.

− Fınök? - kérdezte Don Caravellit. − Két rivalizáló vezér darabokra tépné a szervezetet - lépett el

asztalától a capo. - Mielıtt elmegyek a konklávéra, el kell döntenetek, ki követ majd a trónon. A hatalom jogot oszt. Aki túléli az összecsapást, az legyen az utódom!

Don Brusca vérszomjasan felüvöltött, és Don Torazonra vetette magát, kezei azonban csak az üres levegıt markolták. A másik vámpír még a capót is elképesztette azzal a gyorsasággal, amellyel ellenfele mögé került. Don Torazon ujjai torkon ragadták Don Bruscát, és gyilkos erıvel megszorították.

A nagydarab vértestvér felsikoltott a fájdalomtól. Azonnal a földre vetette magát, és vetett egy bukfencet, magával rántva kínzóját. Don Torazon gyors volt, de Don Brusca ismerte az alattomos harc minden trükkjét. Ide-oda gurultak a padlón, ütötték-verték egymást, megpróbálták darabokra tépni a másikat. A vámpírképességek itt már semmit sem jelentettek, mivel a két ellenfél egyforma támadó- és védekezıerıvel rendelkezett. A csata Don Brusca nyers ereje, valamint Don Torazon gyorsasága és ravaszsága közt folyt.

Don Caravelli nem igazán figyelt a harcra, csak annyira érdekelte,

mint egy lóverseny. Nem számított, ki nyer vagy veszít - csak a díj volt a lényeg. A capo da capónak nem voltak kedvencei.

Don Brusca vadállatszerő üvöltéssel talpra küzdötte magát. Don Torazon a hátán lovagolt, kezével acélkemény szorításba fonva a nyakát, lábával a derekát. Fia el tudná törni riválisa gerincét, a harc véget érne.

A nagydarab vámpír felemelte karjait, megragadta Don Torazon kezének egy-egy ujját, és egy erıs csavarással kiszabadította magát. Aztán megpróbálta összeroppantani a bankár végtagjait, de az gyorsan kisiklott szorításából.

Don Torazon puhán földet ért, majd megragadta Don Brusca térdeit, és minden erejét beleadva megroppantotta ıket. Ellenfele megtántorodott, mire ı azonnal a derekába fejelt. Az óriás egyensúlyát vesztve hatalmas sebességgel, fejjel zuhant bele a téglakandallóba. Nem mozdult, torkából bugyborgó hangok törtek elı.

Don Caravelli le volt nyőgözve. Sosem hitte volna, hogy Don Torazon ilyen remek harcos. Halandókat könnyen el lehet pusztítani, de egy vértestvért aligha.

A bankár eltökélt arckifejezéssel lépett áldozata mögé, hogy befejezze a csatát. Kövön csikorduló kı hangja hallatszott, és Don Brusca hirtelen megpördült. Az izomkolosszus orra laposra zúzódott, állkapcsa eltörött, arccsontja átütötte bırét. A furcsa hang összezúzott légcsövébıl jött. De nem ez volt a legfontosabb, hanem az a pár, kandallóból kitépett tégla, amelyet a kezében tartott.

Karjai halálos ívben csaptak le Don Torazon halántékára. Az alacsonyabb vámpír már képtelen volt kitérni a támadás

40 elıl, ezért megpróbált lebukni. Csak részben sikerült neki: bal válla felfogta az egyik találatot, de koponyája jobb fele hatalmasat csattant, ahogy a tégla gyilkos erıvel nekivágódott. Felüvöltött, majd lerogyott Don Brusca lába elé.

Játékkutyaszerően fel-le bólogató fejjel Don Brusca félig letérdelt, félig lezuhant földön fekvı ellensége mellé. Torokhangú üvöltést hallatva emelte magasra karját, hogy ismét lesújtson a téglákkal, de ez a mozdulat egyetlen pillanatra védtelenül hagyta a nyakát. Don Torazonnak ez az egy pillanat éppen elég volt. Zakója belsı zsebébıl egy fogazott élő,

hosszú pengéjő tırt rántott elı, és teljes erıbıl Don Brusca torka felé vágott vele.

− Meghalsz, kutya! - üvöltötte a bankár, ahogy fegyvere akadálytalanul belesiklott az óriás nyakába. A borotvaéles penge könnyedén vágta át az inakat, a csontokat és a húst. Don Brusca nem menekülhetett. Feje úgy zuhant le arccal a kövezetre, akár egy túlérett dinnye. Szemében meglepetés és rémület tükrözıdött, ahogy a Végsı Halál magával ragadta.

Don Torazon hatalmasat káromkodott, majd letaszította magáról riválisa bomlásnak indult testét. Bizonytalanul lábra állt. Jobb füle teljesen eltőnt, koponyája pedig részben péppé zúzódott. Mindez azonban nem okozott neki nagy gondot: az idı és sok emberi vér majd begyógyítja a sebeit. Csak azzal törıdött, hogy túlélte a csatát, Don Brusca pedig már a pokolban vacsorázik.

− Remek küzdelem volt - dicsérte meg Don Caravelli. A capo da capo elmosolyodott, ahogy felemelte a kezében tartott hatalmas csatabárdot. - Helyes döntést hoztam. Hatalmas hiba lett volna itt hagynom téged a citadellában, míg én távpl vagyok.

Don Torazon karjai tiltakozólag felemelkedtek, de nem menekülhetett a fejét a testétıl elválasztó bárd pengéje elıl.

− Ne bízz senkiben - mondta a fınökök fınöke a lábainál heverı két lefejezett, lassan elporladó hullanak. - Abban semmiképpen sem, aki képes tırt döfni a hátadba.

Nevetve tisztára törölte a csatabárdot, majd visszatette a helyére a falra.

− Tényleg azt hittétek, érdekel, ki követ majd a trónon? A maffia semmit sem jelent számomra. Csak az érdekel, hogy senki ne akarjon letaszítani távollétemben.

Don Caravelli Don Torazon lefejezett testéhez sétált, majd hatalmasat rúgott korábbi hadnagyának oszló torzójába. Mindig is megvetette az ostobákat.

- Az erıskező vezetı úgy tud csak hatalmon maradni, ha elpusztítja minden lehetséges riválisát, még mielıtt azok túlságosan ambiciózussá válnának. Ez egy nagyon bölcs meglátás, uraim. Jó szolgálatot tett nekem az elmúlt századok során.

A Don Caravelli lábainál immáron teljesen elporladt testek igazolni látszottak szavait.

42

4. fejezet

Bécs, Ausztria, 1994. április 1.

t r i u s á l m o d o t t . . . Egy hatalmas barlangban állt, körülötte társai nyugtalankodtak. Hosszú alagút sötétlett mögöttük: a felszínre vezetı egyetlen járat.

Jobbjukon, alig pár méterrel arrébb egy óriási kıszarkofág pihent, az ok, amiért megtették ezt a végtelennek tőnı utat.

Alig egy órával ezelıtt bukkantak rá a sziklafalban arra az ajtóra, amely feltárta elıttük a hegy alatt rejtızı világot. Legnagyobb meglepetésükre csupán egy kıszörnyeteg védte, egy otromba, lomha gólem. Könnyőszerrel elpusztították, ám az ajtó kinyitásával már gondjaik adódtak. Miután ezt is befejezték, libasorban ereszkedtek alá az enyhén lejtıs folyosón a kamrába. Mindannyian néma csendben voltak. Ma éjjel Tremere óriási hatalomra tehet szert, ha elég erısnek és bátornak bizonyul ahhoz, hogy elvegye azt.

Etrius volt az egyetlen a belsı körbıl, aki még mindig kételkedett. Habár a Tremere rendjébe tartozó mágusok már több mint száz éve vámpírrá változtak, ı még most is azt gyanította, hogy tartogatnak a Kárhozottak olyan titkokat, amelyekrıl fogalmuk sincs. Társai nem küszködtek hasonló félelmekkel. A Káinita legendákat tanulmányozva arra a következtetésre jutottak, hogy az egyetlen lehetıség, amellyel kellı tiszteletet vívhatnak ki maguknak a vámpírklánok között, ha vezetıjük a havmadik generáció tagjává válik. Ez azt jelentette, hogy Tremere-nek meg kellett találnia az egyik hírhedt İsatyát, majd meg kellett innia a vérét, és így elvennie erejét. Ez volt a mai expedíció célja.

Egy évtizednyi kutatás után Tremere négy ilyen ısi vámpír nyughelyére bukkant. Etrius ugyan nem értette, hogy miért pont Saulotot, a rejtélyes Salubri klán alapítóját választotta, de eddig mindenben sikerrel jártak. Saulot kriptájában álltak, kıkoporsója csak rájuk várt.

− Emeljétek fel a szarkofág tetejét! - parancsolta a hang a sötétbıl. A terem szinte vibrált az ısi, nagy hatalmú mágiától.

E

Egyetlen igéjük vagy varázslatuk sem mőködne itt, a koporsó felnyitásához nyers erıre volt szükség. - Ha együtt csináljátok, sikerülni fog.

Etrius nem tudta egyértelmően azonosítani a beszélıt, de ez furcsamód most egyáltalán nem érdekelte. Már bent álltak a sírboltban, nem volt visszaút. Minden kétsége elszállt, amikor mélyen a föld alá hatoltak. Nem aggódott tetteinek helyességéért - ami megtörtént, megtörtént. Saulotnak pusztulnia kell, így Tremere elfoglalhatja megérdemelt helyét mint a tizenhárom Káinita klán egyik vezetıje.

− Ez a vacak nehezebb, mint Heraklész oszlopai - nyögte Goratrix, ahogy hátával nekiveselkedett a feladatnak.

− Bizonyára Saulot hatalma tartja a helyén - jegyezte meg Meerlinda, az egyetlen nı a csoportban. İ is minden erejével küzdött a koporsófedéllel. - Semmi nem lehet ilyen nehéz.

− Gyorsan! - sürgette ıket a hang, ahogy újra tolni kezdték a kılapot. - Nemsokára itt a hajnal. Nyomjátok!

− Minden démonok nevére! Hogyan tudja ezt felemelni Saulot? - zihálta Abetorius. - Nem látok zárszerkezetet, a fedelet csupán a súlya tartja a helyén. Talán belülrıl szokta elmozdítani...

Nem volt éppen kellemes gondolat, pár másodpercre mindegyiküket meg kellett volna állítania, mégsem lankadtak. Az a mindent lebíró vágy, hogy befejezzék munkájukat, erısebbnek bizonyult. Tudatukban nem maradt hely kérdéseknek. A hét tanácsos zihálva, nyögve, káromkodva folytatta a harcot a kılappal.

Végül kövön csikorduló kı hangját hallották, és a fedél lassan megmozdult.

− Erısebben! - parancsolta a hang. - Erısebben! Etrius minden eddiginél keményebben feszült neki a

szarkofágnak. Nem volt más választása. A kılap betöltötte minden gondolatát, fontosabbnak bizonyult, mint bármi más ezen a világon. A feladat szinte elemésztette, olyan megszállottság sarkallta az agyát, amely ellen nem tudott küzdeni. Úgy viselkedett, mint egy marionettbábu. Vagy mint egy vámpír, akinek mestere a vérkötelék erején keresztül parancsol.

44

A súlyos fedél centiméterrıl centiméterre arrébb csúszott a

szarkofágon, és a koporsó belseje lassan láthatóvá vált. Egy fekete és ezüst köpenybe burkolt alak feküdt benne. İ volt Saulot, az İsatya, a Salubri klán alapítója.

Egy, az egész termet betöltı csattanással a kılap a földre zuhant. A sírhely nyitva állt. A hét tanácsos villámgyorsan köré tömörült, és az alvó Saulotra meredtek.

A magas, jóképő férfi teljesen nyugodtnak tőnt. Látszólag nem érzékelte jelenlétüket. Karjait keresztbe tették mellkasán, ujjai ellazulva pihentek. Etrius még sosem látott ennyire békés vámpírt.

− Pusztítsd el! - suttogta a hang a sötétbıl, mintha teljesen az İsatya hatása alá került volna. - Idd meg a vérét, mielıtt felébred!

Tremere izgalomtól remegı kezekkel tört magának utat a hét tanácsos közt.

− A végzetem vár - zihálta leplezetlen mohóságtól izzó szemekkel.

Etriusnak feltőnt, hogy a parancsoló hang nem egyezett meg a mesteréével, ám most ez is lényegtelennek tőnt.

Tremere óvatosan átkarolta Saulot nyakát és vállát. Az İsatya nem mozdult, ahogy a mestermágus lassan ülı testhelyzetbe emelte. Etrius érezte, ahogy a félelem jeges ujjai végigszaladnak a gerincén. Annak ellenére, hogy torporban van, Saulotnak érzékelnie kellett volna jelenlétüket. Harcolnia kellett volna, fel kellett volna ébrednie. De nem tette, és ez nagyon furcsának tőnt.

Etrius kétségkívül nem volt egyedül érzéseivel. − Igyál! - parancsolta kissé idegesen a hang. - Igyál! Tremere ivott. Fogait keményen Saulot nyakába mélyesztette,

és gyorsan szívni kezdte a vérét. Az idı mintha megállt volna arra a pár percre, amíg az ısi vámpír minden energiája a mágusba áramlott. Ekkor megtántorodva, kis híján elesve hagyta, hogy Saulot száraz, üres teste visszazuhanjon a koporsóba

− Éget! - szólalt meg vibráló hangon Tremere. - A vére égeti a bensımet. Érzem, ahogy a hatalom, a mindent lebíró hatalom szétárad ereimben!

Démoni kacaj süvöltése töltötte be a termet.Hát megtörtént! -

kiáltotta valaki. - Megtörtént végre! Etrius megszédült, ezért

gyorsan belekapaszkodott a koporsó peremébe. Tremere-nek

sikerült hát! Diablerizálta a harmadik generáció egyik tagját.

Saulot, az İsatya, nem létezett többé, helyébe Tremere állt. A

rend vezetıje szó szerint izzott a szentségtelen energiáktól.

Etrius számára sokkal... nagyobbnak, veszélyesebbnek

tőnt. Ördöginek. Aztán hirtelen a szarkofágba nézett, és

meglátta Saulot arcát.

A test még nem porladt el, éppen úgy festett, mint pár perccel azelıtt. Békésen feküdt sírjában, arca nyugalmat sugárzott. Ajkai azonban lágy keserő mosolyra húzódtak, és a homloka közepén egy harmadik szem, egy teljesen éber, sosem pislogó harmadik szem nyílt ki, hogy végigmérje a szarkofág körül tolongó vámpírokat. − A harmadik szem! - sikoltotta Etrius Saulot arcára mutatva. - A gonosz szeme! A pánik szélrohamként száguldott végig soraikon. Olyan ırült félelmet éreztek, amely ellen nem tudtak küzdeni. Ez a félelem, az elemi rettegés adott nekik erıt ahhoz, hogy villámgyorsan a helyére emeljék a szarkofág tetejét - de nem volt menekvés a szörnyő, figyelı harmadik szem okozta érzés elıl. A megnevezhetetlen rettenet késztette üvöltés hagyta el torkukat, ahogy kiszáguldottak a hegy oldalából a sötét éjszakába. Az ajtó hatalmas robajjal csapódott be mögöttük, örökre lepecsételve Saulot nyughelyét. Kilencen léptek be, s most kilencen álltak a holdfényben. Etrius felébredt... A rémület okozta remegése még akkor sem múlt el, amikor felült koporsójában. Fekete vér - izzadság - borította karjait és arcát. Már sokszor álmodott arról a szörnyő, nyolc és fél évszázaddal ezelıtti éjszakáról, de látomásai sosem voltak ilyen elevenek. Mint ahogy a tanács tagjainak vámpírrá válásával kapcsolatosak sem. Tudta, hogy álmai jóval többek puszta emlékezésnél. Valaki küldte ıket. Egy ismeretlen játékos abban az örökké tartó küzdelemben, amelyet Dzsihádnak hívnak.

Nem volt teljesen meggyızıdve arról, hogy álmai az igazat mondták el neki. Úgy vélte, néhány elemet az idı alaposan

46 kiszínezett. Azt azonban nem vonta kétségbe, hogy kilenc vámpír ereszkedett le Saulot sírjába. A Belsı Tanács hét tagból

állt, Tremere-rel együtt nyolcan voltak. A hang a sötétbıl, a láthatatlan, parancsoló jelenlévı kellett,

hogy legyen a kilencedik. Egy olyan manipulátor, aki részben felelıs volt azért, ami abban a barlangban történt. Etrius biztosra vette, hogy Tremere az ı tanácsára választotta Saulotot.

A csontjaiban érezte, hogy a rejtélyes, suttogó hang tulajdonosa nem lehetett más, csak St. Germain gróf.

Átkokat mormogott a bajsza alatt, és babrálni kezdte a nyakában függı súlyos ezüstkulcsot. Ez nyitotta a kápolna alatti kazamatákat, ahol Tremere pihent torporban. Sosem adta ki a kezébıl, és ha nyugtalan volt, ennek érintésétıl várt enyhülést. Ma éjjel úgy érezte, sokáig fognia kell, ha vissza akarja nyerni lelki békéjét.

Már több százszor is álmodott arról a rettenetes éjszakáról Saulot sírjában, de álmai mindig távoliak és halványak voltak. Ezelıtt még sosem bukkant fel bennük St. Germain gróf képe, de ez is csak azt bizonyította, milyen ügyesen manipulálta, tévesztette meg a klánt a rejtélyes vámpír majdnem ezer éven át, és hogy bábjai mit sem tudtak jelenlétérıl a színfalak mögött.

Fel s alá járkált szobájában. A vértestvérek többségéhez hasonlóan ı sem hitt a véletlenekben. Ezek a St. Germainnel kapcsolatos álmai minden bizonnyal arra utalnak, hogy a gróffal valami fontos dolog fog történni. Vagy már meg is történt. Nem volt valami nyugtató gondolat.

Tremere, a Belsı Tanács és így az egész Tremere klán St. Germain játékszerei voltak évszázadokon át. Etrius dühösen felmordult. Büszke volt elıvigyázatosságára,' ezért mélyen felháborította az a gondolat, hogy ilyen könnyedén ki tudták használni. Azzal is tisztában volt azonban, hogy a bosszú hidegen a legízletesebb. A düh csupán energiapazarlás. A logika, és nem az érzelmek fogják biztosítani a gróf pusztulását.

Elaine de Calinot hitt neki. İ volt az egyetlen tanácsos, aki elfogadta az igazságot. Terve, miszerint meggyızi a Kamarilla véneit, hogy a Vörös Halál néven ismert rémalak nemmás, mint St. Germain, szépen haladt. Biztos volt benne, hogy azonnal vérvadászatot írnak ki a grófra, akinek pusztulása így elkerülhetetlenné válik. Etriusnak azonban voltak kétségei.

Titokban elküldte hát Peter Spizzót, egy vámpírt, akirıl tudta, mennyire törtetı és erıs, hogy ölje meg St. Germaint. Cserébe egy

széket ígért neki a Belsı Tanácsban. Spizzónak minden képessége megvolt hozzá, hogy akár a lehetetlent is véghez vigye. Eddig még sosem bukott el. Elaine nem tudott róla, így ı volt Etrius titkos fegyvere.

Spizzo azt már megtudta, hogy a gróf évszázadokon át vadászott egy könyvre, a Kárhozottak apokrifjeire. Ez Nód könyvének azokat a legendás, elveszett fejezeteit tartalmazta, melyeket Széth, az elsı ghoul írt le, s a mondák szerint Káin legnagyobb titkait rejtették. Spizzo attól félt, St. Germain már rábukkant a lapokra, de Etrius ebben koránt sem volt ilyen biztos. İ magának a könyvnek a létezését is megkérdıjelezte. Materialista volt, aki néha még magában Káinban sem hitt, zagyva magyarázatnak tartva legendáit.

Egy pillanatra elgondolkozott azon, vajon érdemes lenne-e tájékoztatni Spizzót az álmáról. Talán fontos lehet tudnia, hogy St. Germain segített kiválasztani Saulotot a négy alternatíva közül. A gróf az İsatya ellensége lehetett? Vagy a harmadik generáció egy másik tagja bízta meg riválisa elpusztításával? A Dzsihádban minden lehetséges volt.

Hirtelen természetellenes zsibbadtság telepedett a tudatára. Jól ismerte ezt az érzést. Egy másik elme vette birtokba gondolatait, hogy az ı szemével nézze a világot. A múltban egész egyszerően nem figyelt rá, mert azt hitte, Tremere az. Mostanában már nem volt teljesen meggyızıdve errıl.

Tremere. Nem lehetett más. Pár nappal ezelıtt, amikor Peter Spizzóval beszélgetett St. Germainrıl, tudta, hogy klánjának vezetıje kíséri figyelemmel társalgásukat. Korábban viszont, az elsı ilyen eleven álma után kétségei támadtak. Ma éjjel is ugyanígy érzett. Tremere-rel osztja meg gondolatait. Vagy valaki mással - egy olyan vámpírral, aki semmi jót nem jelent a klánra és a házra nézve.

Szörnyő érzés telepedett rá, amikor rájött, már a saját ösztöneiben sem bízhat. Feltételezései talán igazak - talán

48 nem. Teljesen elbizonytalanodott. Talán Tremere használta a testét - talán St. Germain. A helyzet ırjítı volt.

Óvatosan az egész falat beborító hatalmas világtérképre nézett. A bolygó nagy részét hét területre osztották, amelyeket a Belsı Tanács egy-egy tagja irányított. Hagyva, hogy a

beidegzıdések vezessék, lassan végigsorolta a befolyásuk alá tartozó országok neveit. Ezt a gyakorlatot sokszor végrehajtotta, ha meg akarta nyugtatni elméjét. Ma éjjel más célt is szolgált: pár percen belül mentális látogatója távozott, de nem árulta el kilétét.

Ebben a pillanatban döbbent rá Etrius, hogy álmában soha, egyszer sem látta St. Germain gróf arcát. A rejtélyes vámpír vonásait mindig árnyékok borították. A háttérben maradt alak ismeretlen volt elıtte. Ezernyi arcot viselhetett. Lehetett akár a Kamarilla egy megbecsült tagja is. Az ördögi mestervámpír talán egy ítélethozó, vagy a győlölt Szabbat vezetıje.

Ez emlékeztette arra, mekkora is a rá leselkedı veszély. Magára maradt, akár egy légy, amely csapdába esett az árulás ezer éve szıtt pókhálójában. Senkiben sem bízhatott.

Senkiben.5. fejezet

Párizs, 1994. április 2.

oha ne higgy az olyan véletlenekben - magyarázta Phantomas egy közeli patkánynak -, amelyek egyértelmően kapcsolatba hozhatók egy éppen

folyamatban lévı vagy könnyen elképzelhetı összeesküvéssel. A rágcsáló értetlen szemekkel bámult az elképesztıen ronda,

zöld bırő Nosferatura. Phantomas felnevetett. Sivító, vad kacaj volt ez, amely többszörösen visszhangzott óriási, föld alatti fıhadiszállása falai közt. − Riadtnak látszol, barátom. Ne aggódj, jó társaságod lesz ma

este. Bizony, nagyon jó! Néhányan a leghatalmasabb vámpírok közül is osztoznak most tanácstalanságodon. Magában kuncogva Phantomas odasétált a modern számítógépes hálózatának közepén álló íróasztalához. Székébe rogyva vastag papírköteget húzott elı köpenye zsebébıl. Óvatosan kiterítette asztalán a felsı hét levelet. Leplezetlen áhítattól égı szemmel olvasta át újra az üzeneteket.

− Szegény Etrius - motyogta nem túl megbocsátó hangon. - Egyik tanácsostársa sem hisz neki. A legtöbben úgy gondolják, ırült. Milyen kár! Hiányzik belılük a szükséges paranoia, hogy valódi játékosai lehessenek a Dzsihádnak.

S

Lenyőgözınek találta a hét papirost. A legelsı több mint egy héttel ezelıttrıl származott, és Etrius faxolta a Belsı Tanács másik hat tagjának. A többit mind a következı nappal dátumozták, és a faxra érkezı válaszokat tartalmazták. Az egész levelezés St. Germain grófról és a klán létrehozásában betöltött szerepérıl folyt. A hat közül egyik sem szimpatizált Etrius állításaival.

A legrövidebb válasz Elaine de Calinot-tól érkezett, aki azt írta, hogy most túlontúl lefoglalják ıt az afrikai események ahhoz, hogy régi idık meséit hallgassa. A másik szélsıséges vélemény Meerlindától, a Tremere klán amerikai vezetıjétıl jött, aki emlékeztette Etriust, hogy ı is jelen volt a szóban forgó eseményen, és teljesen biztos abban, hogy St. Germain

51 nem vett részt az átalakulási ceremónián. İ Goratrixot okolta a katasztrófáért. Meerlinda üzenete az elızıkön túlmenıen azt is sugallta, hogy Etrius elveszítette reális látásmódját Tremere ırzésének köszönhetıen, és hogy talán eljött az ideje, hogy átadja helyét egy nálánál rátermettebbnek. Bár nem mondta ki, de egyértelmő volt, hogy szerinte ı maga lenne a helyes választás.

A levelezést titkosították, és egyértelmően csak a Belsı Kör tagjainak szánták. Phantomas nem izgult emiatt. Már évszázadok óta olvasta az összes klán bizalmas dokumentációit. Évekkel ezelıtt igen nagy veszéllyel járt mindez. Rákényszerült írnokok és kémek hipnotizálására, hogy megszerezze az információkat. Mostanság az elektronikus kommunikáció kora szükségtelenné tette az ilyen kockázatos eszközök használatát. Imádta a távközlési rendszereket, a faxokat és az e-mailt. Minden technikai áttörés könnyebbé és biztonságosabbá tette munkáját.

A régen futárral küldött üzeneteket, melyek több napig is úton voltak, most rutinszerően továbbítják a telefonkábeleken vagy számítógépes hálózatokon keresztül. Biztonságot garantáltak az illetéktelen olvasókkal szemben. A tudomány varázslói, akik a kommunikációs hálózatokat irányították, bíztak azokban. Ám a hackerek sohasem aggódtak a garanciák miatt. Kihívásként tekintettek az effajta ígéretekre. Semmiféle titok sem volt biztonságban a modern komputerkalózoktól, márpedig az összes

fájlrabló között Phantomas volt a király.

Egy általa tervezett, bonyolultan kifinomult számítógéprendszer ellenırizte a Káinita öregek telefonvonalait szerte a világon. Bármikor egy vezetı vámpír telefonált vagy faxot küldött egy másik, ellenırzés alatt lévı számra, beindult egy másolóprogram is. Ha az üzenet beszélgetés volt, szalagra rögzítıdött, ha fax, akkor elektronikusan tárolódott, majd késıbb kinyomtatódott. Egy hasonló rendszer, amely képes volt áttörni bármilyen hálózati gátat, kezelte az emaileket.

Egyes éjszakákon csak elvétve akadt egy-egy üzenetváltás a klánok öregjei között, máskor meg csak úgy cikáztak. Phantomas túlságosan el volt foglalva mostanában, hogyrészleteiben követni tudja a forgalmat. Ma este volt az elsı alkalom két hét eltelte óta, hogy átfutott a beszélgetéseken és a faxokon.

- Ha Etrius nem ırült meg - jelentette ki rágcsálóközönségének -, az az állítása, hogy ez az alattomos figura, St. Germain gróf, manipulálja a Tremere klánt, sok érdekes kaput tárhat fel. Valaki egy gyanakvó elmével, aki tucatnyi különbözı forrásból meríti és hasonlítja össze az információkat, mielıtt levonná következtetéseit, aki terveket és összeesküvéseket fedez fel minden mögött, aki éppolyan mint én, ezt az információt óriási felfedezésnek tekintheti. Kuncogott, és összedörzsölte groteszk, karomszerő kezeit. -

Mielıtt túl sok következtetést vonnék le, azt hiszem, itt az ideje egy gyors ellenırzésnek a híres vámpírokról öszszeállított enciklopédiámban. Meglátjuk, milyen adatokkal rendelkezem a kérdéses grófról. Alig néhány másodpercnyi idejébe telt betáplálnia St. Germain

nevét számítógépe keresırendszerébe. Egy rövid bibliográfiai bekezdés jelent meg azon nyomban a zöld monitoron. Szeme bosszúsan szőkült össze. A cikk után feltüntetett hiteles referenciapontok hiánya azonnal szembetőnı volt. Az információhalmaz több meg nem erısített történet alapján készült, melyeket másodlagos forrásokból merítettek. Bár a teljességre való törekvése kényszerítette Phantomast, hogy ilyen mendemondákat is felhasználjon, sokkal kevésbé tartotta pontosnak és elfogadhatónak ezeket, mint egy fél tucat, elsı kézbıl származó utalásokból felállított vázlatot.

A képernyın olvashatók szerint St. Germain eredetileg Bécsben tőnt fel 1740-ben, ahol gyorsan kialakította kultuszát az emberek között mint népszerő alkimista és zenész. Sokan úgy hitték, rendelkezik az örök élet titkával, amit nem cáfolt. Az emberek köreiben tett megjegyzései gyakran tartalmaztak okkult utalásokat történelmi személyekrıl, akik néha egészen az ókori Egyiptomig visszanyúló korokból származtak. Más halandók, állami szervezeteket is beleértve, ügyes csalónak, sarlatánnak tartották a grófot.

A vértestvérek között azt beszélték, hogy a Tremere klán tagja, és eredetileg erdélyi származású. Legalább egy szóbe-

52 széd a fájlban azt állította, hogy St. Germain a Belsı Tanács tagja, aki belefáradt a klán ügyeibe, és a Golconda keresésére indult. Azonban egyik történet sem írt arról, hogy valaha is részt vett volna találkozókon Bécsben, és nem volt semmilyen valós bizonyíték sem, amely kapcsolatba hozta volna a Tremere klánnal vagy annak tanításaival.

Az ausztriai zavargások után néhány évvel Franciaországban bukkant fel, ahol magának a királynınek vált egyik kedvencévé. Ismét voltak szóbeszédek, melyek egy titkos „életelixír" birtokosaként említették. Bár igen fontosnak számított az emberi társadalomban, sehol sem maradt nyoma, hogy Párizs vámpírhercegét valaha is meglátogatta volna, vagy bármilyen kapcsolatban lett volna a város jelentıs vámpírj aival.

Késıbbi értesülések oroszországi, németországi és olaszországi megjelenésére utalnak. Úgy bukkant fel és tőnt el minden egyes alkalommal, akár egy mocsári lidérc. Voltak olyan pletykák is, melyek szerint Afrikába látogatott, majd részt vett néhány közel-keleti ásatásban és felfedezıúton.

1784-ben St. Germaint ismeretlen bérgyilkosok megölték, mialatt Velencében tartózkodott. Kevés bizonyíték volt azonban arra, hogy az eset valóban megtörtént, és Phantomas is erısen kételkedett ebben. A gróf nyilvánvalóan belefáradt az emberekkel való játszadozásba, és ugyanolyan érzékkel lépett ki az emberi társadalom forgatagából, mint amilyen kiválóan beépült abba. Visszavonulása tökéletesen megszervezett és profi volt, minthogy a vértestvérek nem írtak többet róla az eset után.

- Szép kis, történet - mondta Phantomas a monitora tetején

terpeszkedı nagy szürke patkánynak -, de édeskeveset fed fel. Azt hiszem, az igazság nagy részét sohasem fogjuk megtudni. St. Germain valószínőleg csak az egyik név a sok közül, amelyeket ez a rejtélyes lángelme használ. Mint sokan a mi fajtánkból, ı is úgy változtatja a nevét, ahogy a körülmények megkívánják. Abban azonban biztos vagyok, hogy a Tremere klánnal valóságos a kapcsolata. Különösen - lapozta át gyorsan a többi faxot is - ha figyelembe vesszük a többi dokumentumot is.

A szürke patkány visított, és leugrott a monitorról. Phantomas vállat vont.

- Azt hittem, érdekelnek. Több mint harminc levél volt, a Kamarilla legfontosabb

vezetıinek címezve szerte Európában, beleértve olyan figyelemreméltó egyéneket, mint Lady Anne, London hercege; Francois Villon, Párizs hercege; és Gustave Breidenstein, Berlin hercege. A címet és a megszólítást leszámítva minden levél ugyanazt tartalmazta: Karl Schrekt Tremere ítélethozó, mint ahogy ez joga és feladata is, összehívta a vértestvérek rendkívüli konklávéját, hogy a Vörös Halál által jelentett fenyegetést megtárgyalják. A találkozót hozzávetılegesen egy hét múlva tartották volna a Schrekt-kastélyban, egy hatalmas, XV századi erıdben, amely a vámpír tulajdona volt Linz ısi városában.

Bár a válaszok lassan érkeztek, Phantomas biztos volt benne, hogy majdnem mindenki, akit meghívtak, el fog menni. A vértestvérek vezetıi aggódtak a Vörös Halál miatt. Olyan veszélyforrás volt, amely magát a létezésüket fenyegette. Ennél fontosabb azonban, hogy féltek Karl Schrekt nemtetszését kiváltani. Egy ítélethozó útjának keresztezése megegyezett a Végsı Halál beinvitálásával. A hét vámpírlord közül Schrekt érdemelte ki a legkérlelhetetlenebb és legkönyörtelenebb címet. Úgy ismerték, mint aki sohasem felejt el egy ilyen sértést.

Phantomas kiegyenesített hüvelykkel emelte fel a jobb kezét. − Egyes pont - jelentette ki, behajlítva hüvelykujját. - Etrius, a

Tremere Belsı Tanács egyik tagja úgy véli, hogy klánját évszázadokon keresztül manipulálta egy rejtélyes vámpír, akit St. Germainként ismertek. Továbbá úgy tőnik, hogy a Tremere klán több tagja, talán a leghatalmasabbakat is beleértve, tudtán kívül vérkötelékben van ezzel az ismeretlennel. Mivel a többi tanácstag közül senki sem hisz Etriusnak, egyedül kell cselekednie.

− Kettı - folytatta, behajlítva mutatóujját. - Karl Schrekt, a Tremere klán ítélethozója összehív egy konklávét, hogy konzultáljanak egy másik titokzatos alakról, egy Káinitáról, aki Vörös Halálnak nevezi önmagát. Noha az ítélethozók klánjuktól függetlenül cselekszenek, senki sem olyan naiv, hogy azt higgye, Schrekt nem áll folyamatos összeköttetésben a Belsı

54 Tanáccsal. Különösen szoros a kapcsolata Etriusszal. Ezáltal könnyen valószínősíthetı, hogy ez a találkozó nem csak a Vörös Halállal, de a rejtélyes St. Germainnel is kapcsolatos.

− Három - sorolta, behajlítva középsı ujját. - A Vörös Halál valahogy pontosan tudta, mikor indítsa elsı támadásait a vértestvérek ellen. Használva a Teleportáció képességét, a szörnyeteg a megfelelı szabad területekre érkezett, míg mindenki más máshova összpontosította figyelmét. Úgy tőnik, mintha a Vörös Halál láthatta volna, mi történik a helyszínen, még megérkezése elıtt.

Phantomas megállt egy pillanatra. − Egy megfelelıen erıs vérkötelék megengedi a mesternek,

hogy láthasson szolgálója szemével. Ez igen hasznos az ehhez hasonló, rajtaütésszerő támadások elıkészítésénél. Legjobb tudomásom szerint mindig jelen volt a Tremere klán egyik tagja a helyszínen, mielıtt a Vörös Halál látogatása megtörtént volna. Véletlen egybeesés vagy elıre tervezés? Én az utóbbira gyanakszom.

A vámpír ökölbe zárta kezét. − Végül negyedikként jön, ami a legfontosabb. Tudom, hogy

a Vörös Halál egy ısi Káinita, akit valaha Egyiptomban Székerként, az Alvilág Uraként imádtak. A negyedik generáció tagja, mivel csak egy Matuzsálemnek van elegendı hatalma, hogy mesterévé váljék a Teleportáció képességének. Vérvonala számomra ismeretlen, bár vannak sejtéseim. - Ha feltesszük, hogy Etriusnak igaza van, és a Vörös Halál kapcsolatban áll a Tremere klánnal, akkor valahogy Saulot halálához is köze kell, hogy legyen. Beismerem, a kapcsolódó szálak igen vékonyak, de léteznek.

Phantomas ökölbe szorított kezével az asztalra sújtott, amelyen számítógépe monitora is állt.

− Ha összekeverjük ezeket az elemeket, és szigorúan csak

logikát alkalmazunk, ami eddig bizonytalan és rejtélyes volt, most világossá válik. A titkok leple, amelyet Széker szıtt az évszázadok alatt, darabokra hullik. Én már tudom, ki is valójában a Vörös Halál. Sıt ami ennél is fontosabb, tudom, hogy mit szándékozik tenni az elkövetkezıkben. Az egyetlen probléma - Phantomas hangja bizonytalanná és aggodalmassá vált -, hogy nem tudom,

hogyan is állíthatnám meg.6. fejezet

New York, 1994. április 2.

lmegyek néhány órára, Darrow - mondta Alexander Vargoss fenyegetıen. - Közelrıl is meg kívánom nézni ennek a hírhedten bőnös városnak a

látványosságait. Légy itt, amikor visszaérkezem.

− Hová mennék? - válaszolta Jack Darrow, az idegállapotánál kétségkívül lazábban. Valami rettenetes lapult hercege szeme mögött, valami szentségtelen. Amiket valaha viccbıl mondhatott neki, ma már nem ejthette ki a száján. Alexander Vargoss, St. Louis hercege, a Ventrue klán vénje, az utóbbi idıben radikális személyiségváltozáson ment keresztül. Darrow szerint egyáltalán nem pozitív irányban. - Nem vagyok olyan ostoba, hogy leugorjak egy vérbárba. Túl sok rohadt Szabbat-vámpír van Manhattanben. Nem is beszélve azokról az átkozott vérfarkasokról! Nem az az elképzelésem egy jó kis estérıl, hogy ezekkel harcolgatok.

Darrow hezitált. Úgy döntött, eljött az ideje, hogy tiszteletérıl is biztosítsa a herceget.

− Egyébként is a te szavad a törvény, hercegem. Nem teszek semmit, nem mozdulok egy tapodtat sem a te engedélyed nélkül.

Vargoss bólintott, mintha csak a helyes válaszra várt volna. − Tudom, Darrow, valóban jó szolga vagy. Ezért is élsz még

mindig, ellentétben azokkal az árulókkal, akik úgy vélték, becsaphatnak engem. Te nem vagy olyan ostoba, hogy két urat próbálj meg követni. - Hangja jegessé vált. - Olyan tanács ez, amelyet sose felejts el.

− Hőségem csak hozzád köt, hercegem - hazudta Darrow, és megpróbált nyugodt hangon beszélni. Még egy burkolt fenyegetés... Biztos volt benne, hogy Vargoss tud a maffiához főzıdı kapcsolatairól. A herceg folyton megjegyzéseket tett arra,

E

hogy tud Darrow kettıs játékáról. Ennek ellenére életben és sértetlenül hagyta, míg csaknem az összes többi követıjét elpusztította. - Bízhatsz bennem.

57 − Senkiben sem bízom - mondta Vargoss. A hotelszoba

bejárati ajtajához lépett. Elmosolyodott. - Senkiben. Azt ajánlom, te is tedd magadévá ezt a filozófiát. − Bölcs szavak, hercegem - válaszolta Darrow, és fejet

hajtott, hogy elrejtse érzelmeit. Nem volt szüksége Alexander Vargoss bizalomról szóló tanításaira. Mint a legtöbb vámpír, ı is rendkívül paranoiás volt. Meg volt gyızıdve arról, hogy mindenki ıt akarja elkapni. Az évtizedek alatt dolgozott szövetségesekkel, de sohasem társakkal. Sikerült túlélnie több mint száz esztendıt egyetlen férfi parancsait követve - Jack Darrow-ét. Nem tervezte e filozófia hirtelen megváltoztatását. - Várni fogom visszatérésedet.

Vargoss minden további nélkül kilépett az ajtón, és eltőnt. Darrow húszig számolt, elegendı idıt adva neki, hogy

meggondolja magát, és visszatérjen lakosztályukba. Miután biztosra vette, hogy fınöke valóban úton van valahová, kisurrant az ajtón, és a tőzlépcsı felé vette útját. A hotelfolyosón egy lélek sem járt. Az épület maga egy komor,

tiszta háztömb volt New Yorkban, nem messze a Madison Square Gardentıl és a Penn állomástól. Az utóbbi egy, az Európába igyekvı vámpírok számára fenntartott fogadót, a Giovanni klán ghouljai vezették. Mindig elıre kellett fizetni, cserébe viszont soha nem tettek fel kérdéseket - és ami a legfontosabb: biztonságban voltak a falak között. Ez a legtöbb ideutazó Káinitának elég is volt, hiszen a város a Kamarilla és a Szabbat egyik fı csataterének számított. Darrow önszántából sosem jött volna ide. Minden reggel átszállították az utazni vágyó vendégeket rejtı

koporsókat a Kennedy reptérre, ahonnan egy speciális repülı vitte ıket Berlinbe. Egy vámpír számára ez volt a leggyorsabb módja az óceánon való átkelésnek. A repülıt is Giovannik üzemeltették, a pilóták és a személyzet pedig csupa ghoulból állt. A klán szigorúan semleges maradt a szekták közti háborúban, így mindkét féltıl kapott bizonyos juttatásokat. Darrow és a herceg holnap éjjel indulnak.

Vargoss a Brujah segítségével pár nappal ezelıtt elpusztította saját fıhadiszállását St. Louisban. A Club Diabolique-ot hamuvá égették, mert a vámpírherceg újabb gyilkosságokat akart a Vörös Halál számlájára írni. Pár órávalkésıbb Vargoss nyilvánosan szent bosszút esküdött a szörnyeteg ellen.

Alig huszonnégy órával késıbb meghívás érkezett Európából. Karl Schrekt, a Tremere ítélethozó sürgıs konklávét hívott össze, hogy megvitassák a Vörös Halál jelentette fenyegetés részleteit. Vargoss jelenlétére is szükség volt. Azonnal elintézték, hogy ı és testıre New Yorkba, majd onnan Ausztriába utazzon. Minden simán és zökkenımentesen ment. Darrow szerint egy kicsit túl simán és zökkenımentesen is. Az egykori katona azonban igen bölcsen nem tett fel

kérdéseket, csak várt. Tudta, hogy Vargoss, nem pedig a Vörös Halál rombolta le a klubot. Azzal is tisztában volt, hogy hercege már a meghívó megérkezése elıtti napon értesítette ıt az európai útról. Mindebbıl arra a következtetésre jutott, hogy olyan összeesküvéssel áll szemben, amely a Kamarilla legfelsı köréig vezet. Nem értett ugyan mindent, de ıszintén beszámolt a fejleményekrıl a maffiának. Onnan azt az utasítást kapta, hogy tartsa szemmel Alexander Vargosst. Óvatosan lesietett az utcára. Gondosan körülnézett, és észre

is vette, hogy a herceg tıle ötven méterre északra sétál a Times Square irányába. Megtalálni tehát nem volt nehéz. A követésével azonban még akadhatnak problémák. Ha a testır most lebukik, az a Végsı Halállal volt egyenértékő.

Nem voltak illúziói mestere képességeit illetıen. Vargoss halálos volt. Úgy taposhatta volna el, akár egy férget. Vagy ami még rosszabb: egyetlen érintésével hamuvá égethette volna. Ahogy ellépett a hotel árnyékából, századszor is elgondolkozott rajta, miért nem indul homlokegyenest az ellenkezı irányba. Eltőnne a város csatornáiban, és sosem jönne vissza. Százával ismert olyan helyeket, ahol elbújhatna. Az elmúlt százötven évben Darrow, a királynı volt tengerésze, mesterévé vált a hirtelen eltőnéseknek.

Kételkedett benne, hogy Vargoss idıt pazarolna a felkutatására. Nem az ı bosszújától félt. Másik mestere nem ismert megbocsátást. Jack Darrow-t 1850-ben tette vámpírrá egy ambiciózus

tengerésztiszt, Sidney Carstairs. Atyjának nagyszabású tervei voltak, és kellett neki valaki, aki védi a hátát. A választás ırá esett. Carstairs ugyan a Brujah klánba tartozott, de alig-

58

ha volt hő testvéreihez. Még a vérvonal vezetıivel sem óhajtotta megismertetni terveit. A Brujah-k hírhedten függetlenek voltak, és ı lelkesen követte e filozófiát. Halványan sejtette, hogy lépései keresztezik egy bizonyos Don Caravellinek, egy olasz bőnbanda fejének az útját, de nem törıdött vele különösebben. Egy éjszaka azonban, amikor Darrow-val éppen visszatértek fıhadiszállásukra, tucatnyi Brujah támadt rájuk.

Carstairs a klán törvényeire hivatkozott, majd kegyelemért esdekelt, de szavait csak nevetés fogadta. Megkötözték, és acélszögekkel egy hatalmas keresztre feszítették, hogy ott várja meg a simogató hajnalt. Darrow a gyermeke volt, így hasonlóképp bőnösnek találtatott. Választás elé állították: vagy a maffiát szolgálja, és életben marad, vagy követi atyját a Végsı Halálba.

Az opportunista és a halálra még cseppet sem felkészült vámpír számára egyértelmő volt a válasz. Nem esett nehezére új urát követni, fıleg amikor az öt méter magasban vergıdı és sikoltozó atyjára gondolt. Azt a leckét máig sem felejtette el. Sosem tehetsz keresztbe kétszer Don Caravellinek, a maffia urának.

Kirázta fejébıl a régi emlékeket, és ismét Vargossra irányította figyelmét. A maffia elvárta tıle, hogy részletesen jelentse a herceg rejtélyes tetteit. Don Caravelli nem fogadott el kifogásokat. A kudarc ára csak a Végsı Halál lehetett.

Legnagyobb meglepetésére Vargosst nem volt nehéz követni. Tempósan, de sietség nélkül sétált. Hajnali három körül járt az idı, de Manhattan utcái zsúfoltak voltak. Vargoss roppant elegáns szürke öltönyében ugyan magára vont néhány érdeklıdı pillantást, de nem törıdtek vele különösebben. Sem zsebtolvajok, sem koldusok nem mentek a közelébe. Olyan aura lengte körül, amely elriasztott minden idegent. A Times Square bőnözıi ösztönösen tudták, nagyon rosszul járnának, ha ujjat húznának vele.

Darrow nem keltett ilyen hatást. İ sokkal kézzelfoghatóbb módszerekkel riasztotta el a sötét alakokat. Az utca népe

pánikszerően menekült elıle, az olcsó kurvák és a rablók a közeledtére azonnal hátrálni kezdtek, majd gyorsan kerestek maguknak valami más látnivalót. Még a fura távol-keleti vallások hangosan kántáló képviselıi is elhallgattak, ha feléjük nézett. Vargoss tiszteletet ébresztett másokban. Darrow félelmet keltett.

A nagydarab, jól megtermett, bırnadrágot és nyitott bıringet viselı testırt láthatólag egyáltalán nem zavarta a hideg manhattani szél. Tucatnyi kék, vörös és fekete tetoválás díszítette sápadt bırét, haját hátul összefogta. Mindezeken túl összeérı szemöldökével és vékony bajuszával igazán démoni összhatást keltett. Szája örök vicsorgásba torzult, szemében szentségtelen tőz lobogott Egy szóval kifejezve: Jack Darrow fenyegetı látványt nyújtott. Acélkemény volt. Tudta magáról, hogy jó harcos, hiszen száz

meg száz csatában edzıdött azzá. Tisztában volt vele, mire képes, de ismerte korlátait is. A zavargások, háborúk és verekedések egy dologra tanították meg igazán: legjobb egy konfliktust úgy kezelni, ha elkerüli az ember. Vargoss úgy sétált végig a Broadwayen, mintha az övé lenne.

Korábbi állításával ellentétben egyáltalán nem érdekelte a világ leggonoszabb városa. Sosem nézett a számtalan élı szexshow, pornómozi, topless- és sztriptízbár felé, amelyek elıtt stricik hívogatták potenciális vendégeiket „táncosaink minden vágyukat kielégítik!" kiáltásokkal. Csak a céljára koncentrált, mással nem törıdött. Magabiztosan sétált valahová - ami nem egy városnézı túra helyszíne volt. Két sarokkal mestere mögött Darrow igyekezett tartani a

tempót. Árnyékokban mozgott, noha a herceg egyetlenegyszer sem fordult hátra. Vargosshoz hasonlóan ı sem törıdött az éjszakai élet rejtelmeivel, a degenerálódás jeleivel. A modern technikától és a lakók sminkjétıl eltekintve az egész Times Square megszólalásig hasonlított a tizenkilencedik századi London utcáira. A szex mindössze csomagolásában és megjelenésében változott, a nyomor sem látszott igazán másnak. Csak a nevek és az akcentusok változtak.

A tömeg néhány lıdörgı részeggé fogyott, ahogy Vargoss áthaladt a 45. utcán. Darrow, mivel nem akart lebukni, egyre távolabbról kellett, hogy kövesse. Csak remélni tudta, hogy nem mennek sokkal messzebb. A belváros vasbeton házóriásai

közt nehéz volt észrevétlenül maradni. Ha beérnek valami gazdagabb negyedbe, lehetetlen lesz elrejtıznie.

60

Ráadásul elıttük terült el a Central Park, a vérfarkasok hírhedt gyülekezıhelye. Ez a környék nem volt biztonságos a vámpírok számára.

Az Ötödik sugárút és a Broadway sarkán Vargoss keletnek fordult. Sokkal sietısebbre fogta lépteit, amibıl Darrow arra következtetett, közel már a végcél. Amikor a herceg elhaladt a Radio City Music Hall mellett, a Brujah elfojtott egy káromkodást. Nem ismerte ugyan a várost, de már sejtette, hova tart mestere. Pár perccel késıbb félelme beigazolódott, amikor Vargoss a Rockefeller Centerhez érkezett.

Darrow felkapaszkodott a turisták visszatartása végett emelt kerítésre, és kidugta a fejét. Az épület elhagyatottan állt. Azok, akik éjjel a Central Park közelébe mentek, ritkán érték meg a reggelt. A híres liget nappal turistaparadicsom, éjjel halálos csapda volt. St. Louis hercegét láthatólag mindez egy cseppet sem érdekelte.

A téli hónapokban jégpályaként szolgáló hatalmas téren Alexander Vargoss állt. Vele szemben Darrow egy nıt látott, aki kétségkívül szintén vámpír volt. Azonnal felismerte, és nem akart hinni a szemének.

Darrow nem csak a herceg testıreként szolgált, az ı feladata volt a biztonsági intézkedések összehangolása is. A munkájához tartozott, hogy ismerje fınöke ellenségeit. Ezen a listán a Szabbat vezérel is szerepeltek, különös tekintettel arra a nıre, akivel Vargoss éppen beszélgetett. Melinda Galbraith-nek hívták, és a világ legveszedelmesebb vámpírjai közé tartozott.

A testırnek eszébe jutott valami pletyka, amely Melinda hat hónappal ezelıtti eltőnésérıl szólt, Mexikóban. Vállat vont. A kormányzó nagyon is valóságosnak tőnt.

A betonkerítéshez préselte a testét, majd kiterjesztette érzékeit. Nagyon vigyázott, hiszen Melinda hírhedt volt kegyetlenségérıl. A halál nem szerepelt Darrow tervei között, még kevésbé az évekig tartó kínzás.

- ...Long Island utolsó ellenállóit is - hallotta Melinda szavait. - A vadabbak nem hajoltak meg parancsaim elıtt. Szabad, anarchiában élı államot akartak létrehozni. Justine keményen és

kegyetlenül bánt velük annak idején. Ehhez én csak egy dolgot tettem hozzá: a gyorsaságot. Az igazságszol-gáltatás azonnali. Egy pár felnégyelt vámpír, egy kevés külön-külön elégetett fej és végtag jó benyomást tett rájuk. A lázadás éppoly hirtelen hunyt ki, ahogy elkezdıdött.

− Nagyon helyes - bólintott Vargoss. Mindkettejük hangja elképesztıen halk volt, szinte csak suttogtak. - Nem aggódtam, csak érdeklıdtem. Az új terv rendben halad?

− Mást vártál talán? - kérdezte Melinda. - Legnagyobb elınyünk a többiekkel szemben, hogy azonnal alkalmazkodunk a megváltozott körülményekhez, és aszerint járunk el.

Mindkét vámpír nevetni kezdett, bár Darrow-nak fogalma sem volt róla, min.

− És a találkozó? - érdeklıdött Vargoss. - Tudod már, hogy mikor lesz?

− Egy hét és egy nap múlva. - Itt a nı egy olyan nevet mondott, amelyet Darrow nem értett - ... tiltakozott az ellen, hogy a szekta összes vezetıje egy épületben tartózkodjon, de én ragaszkodtam hozzá. Végül is én vagyok a Szabbat kormányzója.

Megint nevettek, amitıl Darrow kissé nyugtalanul érezte magát. Több volt ebben a találkozóban, mint hogy Vargoss elárulta a Kamarillát, és a Szabbat oldalára állt. Kimondatlan kapocs kötötte össze ezt a két vértestvért, de hogy mi, arra nem tudott rájönni. Közös céljuk volt. Mintha szövetségesek lennének.

− A csapda készen áll? - kérdezte a herceg. - Mi van Varneyval? Szerintem még mindig forral valamit. A hírek tele voltak a reptereken és a vasútállomásokon kitört bandaháborúkkal.

− Ánisz gúnyolódik velem. Annyi halandót irányít, amenynyit csak akar. Képtelen vagyok szembeszállni vele. Szerencsére nem is kell. Csupán zavaró tényezı a játékban. Csak akkor akadályozhat meg minket a Szabbat totális irányításában, ha személyesen jön el New Yorkba a jövı héten. - A kormányzó felkacagott. - Akkor pedig elpusztítom.

Darrow óvatosan megrázta a fejét. Ánisz, a legendás Éjkirálynı? A Szabbat totális irányítása? Nem értette, mi folyik itt. És nem is tetszett neki.

− Ne becsüld alá - figyelmeztette Vargoss Melindát. - Egyszer

már megtettük, Washingtonban, emlékszel?

62 − Igen - bólintott a nı. Darrow vámpírérzékei nélkül is

tisztán kiérezhette volna a dühöt a hangjából. - De csak kevés energiát tud bábja testébe tölteni anélkül, hogy hamuvá ne égetné. Washingtonban Varneyt Lámék ügynöke, Dire McCann segítette. Ha egyedül van, könnyedén elbánok vele. Csak egy ember.

Darrow szemei tágra nyíltak a rémülettıl. Elıször Ánisz, most meg Lámék, a Sötét Messiás. Egy újabb legenda, amely ezúttal Dire McCannhez kapcsolódik. Hihetetlennek tőnt, de ösztönösen tudta, Melinda nem téved.

− Jól vigyázz! - figyelmeztette Vargoss. Láthatólag nem gyızték meg Melinda szavai. - Ánisz nem ostoba. Már biztosan kitervelt valamit.

− Emiatt nem aggódom. New York már az enyém. Én irányítom. Minden szövetségesét elpusztítottam. Nehéz lesz átjutnia a gárdistáimon. Szinte reménykedem benne, hogy sikerüljön. A Fekete Kéz négy szeráfja bizonyára örülni fog majd neki. - Melinda gonoszul elmosolyodott. - Ez remekül illene a terveinkhez. - Kitörı kacaja harsány és kegyetlen volt. És a legkevésbé sem emberi. - A csapda készen áll. A te feladatod sokkal nehezebbnek tőnik. Rengeteg vámpírmester lesz jelen a konklávén.

− Azok a bolondok mit sem sejtenek - mosolygott Vargoss. - A legtöbben úgy mennek majd el, hogy semmit sem vettek észre. Minden a terv szerint halad. A Kamarilla alig tíz nap alatt az ölünkbe hullik.

− Ániszról kérdeztél - folytatta Melinda. - De mi van Lámékkal? İ a veszélyesebb kettejük közül.

− A Sötét Messiás továbbra is rejtély számomra. Mindenesetre meg lennék lepve, ha Mr. McCann nem lenne jelen a konklávén. Különleges fogadtatásban fogjuk részesíteni.

− A detektívnek több Káinita támogatója is akadt - sziszegte gúnyosan Melinda. - Az emlékeim szerint egy bizonyos Alexander Vargoss melléje rendelt egy Asszamita bérgyilkost, a Sötét Angyalt. Ráadásul McCann mágus...

− Szövetségeseim elválasztják McCannt az oltalmazóitól - válaszolta dühösen Vargoss. - Mindenre felkészültünk. Ha eljön a végsı összecsapás ideje, egyedül fog szemben állni velünk. És

ahogy magad is mondtad, akárcsak Alicia Varney,ı is halandó. Csak ügynökként szolgálja Lámékot. Egy mágus sem képes legyızni két ilyen ısi vámpírt. A sorsa megpecsételıdött.

− Valamivel több mint egy hét múlva a Szabbat és a Kamarilla behódol - lelkesedett Melinda.

− Tíz nap a gyızelemig. A világ a miénk lesz. Mindörökké. Akkor sem a Sötét Messiás, sem az Éjkirálynı nem dacolhat majd velünk.

A félelemmel vegyes tisztelettel figyelı Darrow-nak ez inkább fenyegetésként hangzott, mint ígéretként.

64

7. fejezet

Tel-Aviv, Izrael, 1994. április 2.

adeleine belépett Mózes Maimonidész könyvtárába. Mint mindig, ezúttal is egyszerő fekete ruhát viselt, ezüst nyaklánccal. Egyenes fekete hajával és sápadt

vonásaival inkább tőnt elveszett, magányos tinédzsernek, mint évszázados vámpírnak.

− Látni kívánt, tiszteletreméltó uram? − Igen - felelte a mágus. Az asztala mögött ült, elıtte vaskos,

bırkötéses könyv hevert, nyitottan. Mellette terebélyes tölgyfa székben a Judith nevő mágus ült. Mosolygott, és bólintott Madeleine felé.

− Kérlek, ülj le. Gondosan csukd be az ajtót magad mögött. Madeleine engedelmeskedett. A Giovannik szigorú erkölcsi

neveltetése szerint tisztelettel és alázattal viseltetett a nála idısebbekkel szemben, legyen az Káinita vagy halandó. Maimonidész egyenesen rá nézett hatalmas asztala mögül.

− Kérlek, ne szólíts tiszteletreméltó uramnak. Jobban kedvelem a Rambam megszólítást.

− Ahogy óhajtja, tiszteletre... Rambam - felelte Madeleine. Körbenézett a szobában. - Csodálatos, milyen gyorsan fölépült az otthona. A múlt éjszaka után azt gondoltam, hónapokig tart majd a helyreállítás.

− Mivel jómagam nem vagyok jártas a fizikai munkában, folyton elcsodálkozom, mire képesek az odaadó szakemberek -

M

felelte Rambam kuncogva. - Bár meg kell említenem, hogy a szerencse is nagy szerepet játszott a felújításban. Bámulatos egybeesések folytán minden szükséges nyersanyag rendelkezésre állt az állami raktárakban, szerte a városban. Hasonlóképp hihetetlen véletlenek folytán a Belügyminisztérium éppen tegnap fejezett be egy jelentısebb renoválást a közelben, és azonnal ide rendelték az embereiket.

Rambam összefonta a kezét, mintha imádkozna.

− A Mindenható útjai kifürkészhetetlenek - tette hozzá ünnepélyes hangon.

Madeleine önkéntelenül is elmosolyodott. − Gondolom, a hihetetlen szerencse annak a figyelemreméltó

adottságának köszönhetı, amellyel képes a valóság manipulálására a saját céljai érdekében. Talán a „segíts magadon, Isten is megsegít" a helyes kifejezés.

− Meglehet - felelte Rambam. - A megfelelı irányba terelgettem a dolgokat. Semmi komolyabb, természetesen, csupán jelentéktelen, észrevétlen lökés. Az embernek óvatosan kell bánnia a természet egyensúlyával, különben Paradoxont hoz létre.

Madeleine bólintott. Klánja vámpírokból és nekromantákbál állt. Ismerte a mágusi lét veszélyeit.

− Beszélni óhajtott velem - váltott témát. - A társaim nélkül. − Így igaz - felelte Rambam. - McCann a kérésemre magával

vitte Elishát és Flaviát, hogy elıkészítsék utazásuk következı szakaszát. McCann Svájcba akar menni, hogy találkozzon valakivel. Felteszem, a többieknek azt mondta, hogy maga a nemzıjével kívánt beszélni, és késıbb csatlakozik hozzájuk. Ezra a saját városában intézi a dolgait. Judith azt kérte, hogy jelen lehessen ezen a megbeszélésen, én pedig beleegyeztem, mivel mondandóm rá is tartozik, és értékelem a véleményét. Az elkövetkezı órában zavartalanul beszélhetünk.

− Mit óhajt? - kérdezte Madeleine. - Nem itt kellene lennem. Az a feladatom, hogy védelmezzem Dire McCannt. Ha bármi történik vele a távollétemben, nem tudnám megmagyarázni Pietro nagyapámnak. Hibátlan munkát vár tılem.

− Megértem - bólintott Rambam. - A feladata azonban furcsa fordulatot vett, nem igaz? Úgy tőnik, érdeklıdést mutatott a tanítványom, Elisha iránt. Múlt éjjel, Azazel támadásakor megmentette az életét. Többször is. Éppen ebben a szobában bizonyította, hogy kész a létezését áldozni az övéért. Akárcsak

Ezra kollégám, magam is szokatlannak találom ezt a viselkedést egy vámpírtól. Különösen ha figyelembe vesszük az ön hírnevét mint könyörtelen Giovanni orgyilkosét.

66 − Igen feltőnı volt - tette hozzá Judith. − Gondolom, fölösleges volna hazudni a világ két

leghatalmasabb varázslójának - jegyezte meg Madeleine. − Szépen fogalmazott - ismerte el Rambam. - És milyen igaza

van. Judith hatalma igen figyelemreméltó. A magam részérıl csak annyit mondanék, hogy azon nyomban meg tudom különböztetni az igazat a hamistól. Emellett az olyan vámpíri diszciplínák, mint a Hatalom vagy a Jelenlét, szintén hatástalanok. Engem nem lehet megtéveszteni. Madeleine elmosolyodott. − Hogyan birkózik meg Dire McCann-nel? − Mr. McCann nagyon óvatosan fogalmaz - felelte Rambam

szintén mosolyogva. - Remekül rejtegeti a titkait. Olykor nem vagyok biztos benne, hogy ı maga ismeri-e a válaszokat. Róla késıbb hosszasabban eldiskurálhatunk, ha óhajtja, egy másik alkalommal. Jelenleg kérem, feleljen a kérdésemre. A válasza meglehetısen fontos. Szó szerint élethalál kérdése.

Madeleine bólintott, és arckifejezése elkomorult. Jó kiképzést kapott, hogyan tévesszen meg másokat; számos fondorlatot ismert, de Maimonidész szemébe nézve tudta, hogy egyetlen trükkje sem használna ellene. Akármi lesz is a következménye, az igazságot kellett mondania.

− Utóbbi cselekedeteim megértéséhez tudniuk kell, ki vagyok, és mi tett azzá, ami lettem. Máskülönben semminek sincs értelme.

Rambam bólintott, de nem szólt semmit. Türelmesen várt, amíg a nı összeszedi a gondolatait. Judith szintén hallgatott, Rambam árnyéka volt.

− A nevem Madeleine Giovanni, a Giovanni klánból - kezdte. Elıször nehezére esett a beszéd, de ahogy folytatta, egyre könnyebb lett. Túl sokáig rejtegette magában az igazságot. Jó volt végre fölfedni legbensı érzelmeit valaki másnak. Valaki, bár alig volt több egy idegennél, érdeklıdést mutatott iránta. Apám Daniel Marista Giovanni volt. Évszázadokon át hőséggel szolgálta ghoulként az apját, Pietro Giovannit. Végül alig száz évvel ezelıtt a klán öregjei úgy döntöttek, Ölelésben részesítik,

és vámpírrá teszik. A szokás a családunkban úgy kívánta, hogy átváltozása elıtt meg-nısüljön és gyermeket nemzzen - engem. Ezáltal a klán vérvonala újabb generációban folytatódhatott. Anyám belehalt a szülésbe, apám pedig, aki a következı hónapokban vámpírrá lett, a klán dolgaival törıdött, és ritkán látogatott meg. Az elkövetkezı évtizedben találkozásaink rövidek és érzelemmentesek voltak. Egy nevelını vigyázott rám; durva, könyörtelen körülmények közt nıttem föl, vámpírok, nekromanták és ghoulok között. Mivel máshoz nem értettem, a túlélést gyakoroltam. Nem volt barátom, csak a család érdekei számítottak. A Giovanni klán jelentette az életemet. Mindenki tisztában volt vele, hogy ha elérem a megfelelı kort, férjhez adnak egy gazdag és befolyásos emberhez, hogy friss vért hozzanak a családba. Sorsom a születésem napjától meghatároztatott. Egészen addig, míg megölték az apámat.

Madeleine elhallgatott, kellemetlen igazsággal kellett szembenéznie. − Elıtte egy gyermek vak hiedelmével fogadtam el a sorsomat

- tette hozzá. - Léteztem, de csak azért, hogy a család érdekeit szolgáljam. Nem tudtam semmit a szerelemrıl, az örömrıl, a szenvedélyrıl, sem a gyászról. Nem voltak érzelmeim egészen addig, míg apámat meg nem ölette Don Caravelli. Akkor és csak akkor ismertem meg egy igazi érzelmet. Győlöltem. − Élet szerelem nélkül? - szólt közbe Judith. - Milyen

szörnyő. Madeleine megrázta a fejét.

− Daniel Giovanni semmit sem jelentett számomra, a természetes apám volt, semmi több. De meggyilkolásával Don Caravelli betolakodott az én világomba. Megsértette klánom becsületét, az én becsületemet. Mindent fölemésztı harag töltötte be lelkem ürességét, s attól fogva minden gondolatom a bosszú körül járt. Életemben elıször volt célom, volt értelme a létezésemnek. A következı tizenkét esztendıben szakadatlanul gyakoroltam. Elıször a nagyapám megpróbált eltéríteni célomtól, de miután rájött, hogy megingathatatlan vagyok, meggondolta magát, és beleegyezett, hogy segít nekem. Mindig gyakorlatias ember volt, s azt hiszem, elfogadta az elkerülhetetlent. Elhatározta, hogy hasznot húz makacsságomból. Miután úgy döntöttem, orgyilkos leszek,

68 pusztító szellem, a szakma legjobbjait bérelte föl. A világ legnagyobb szabotırjeitıl és terroristáitól tanultam. Több mint egy évtizeden át éjjel-nappal képeztem magam, míg végül már nem volt mit elsajátítanom. Ekkor kértem meg Pietro Giovannit, a nagyapámat, Daniel apját, hogy a végsı ajándékban részesítsen. Jogom volt hozzá a klán Vér és Bosszú rituáléjának értelmében. Azt kértem, hogy Öleljenek meg. Csak vámpírként lehetett esélyem, hogy elpusztítsam Don Caravellit. Ez olyan kérés volt, amelyet a nagyapám nem utasíthatott vissza. Huszonharmadik születésnapomon, anélkül hogy igazából megízleltem volna az életet, a szerelmet, vámpír lettem.

Rambam lehunyta a szemét, arcán tőnıdı kifejezéssel. − Elisha elbeszélésébıl úgy tudom, atyád halála megboszszulatlan

maradt. − Több mint nyolc évtizeden át szolgáltam mint a Giovannik

Tıre - folytatta Madeleine. - Klánom több száz ellensége, legyen akár halandó, akár Káinita, pusztult el a kezem által. Don Caravellinek azonban mindeddig sikerült elkerülnie engem. Még mindig létezik, ı az én átkom.

− Ahogy Judith megjegyezte, meglehetısen lehangoló történet - szakította félbe Rambam. - Bár nem vagyok biztos benne, hogyan kapcsolódik az én kérdésemhez.

− Pár héttel ezelıtt - magyarázta Madeleine - atyám, Pietro Giovanni, Amerikába küldött. Utasítása csak ennyi volt: ,Védd meg a Dire McCann nevő halandót. Védd meg mindenáron az ellenségeitıl."

− A titokzatos Mr. McCann - mondta Rambam. - Mily szórakoztató megtudni, milyen szoros szálak főzik a Giovanni klánhoz. .

− Míg a detektív nyomait kutattam, találkoztam három szökevény tinédzserrel - mosolyodott el halványan Madeleine. - Éppenséggel ık találkoztak velem. Megpróbálták ellopni azt az autót, amelyen én utaztam át az országon. Valamilyen érthetetlen okból nem végeztem velük, hanem a segédeimnek tettem meg ıket.

− Elveszett ifjúságod emléke? - kérdezte Rambam halkan. Madeleine tőnıdve bólintott. Rambam ösztönösen megérezte legbensı gondolatait.

− Azt hiszem, a fájdalmuk érzelmeket keltett bennem. A modern civilizáció hulladékaként a három fiú csak egymásra számíthatott. Elrabolták tılük a gyermekkorukat, akárcsak

tılem. Nem hagyhattam a sorsukra ıket, ahogy nem hagyhatom, hogy Don Caravelli megmeneküljön a bosszúmtól. Nem engedhettem, hogy a körülmények áldozata legyen az a három gyermek.

− Győlöleted ellenére még pislákol benned az emberség szikrája - jelentette ki Rambam. - Ezt sose felejtsd el. Még a Kárhozottak közt is van remény a megváltásra.

− Sötétség és fény - mondta Judith. - Bőn és megbocsátás. Egyiknek sincs értelme a másik nélkül.

Furcsa kifejezés ült ki Madeleine arcára. Tekintete érzelmektıl volt fátyolos.

− Napokig próbáltam értelmezni, mit érzek a fiúk iránt. Nem sikerült. Rájöttem, hogy hazudok magamnak. A feladatra kellett koncentrálnom, ezért félretettem ezeket a gondolatokat, az adott helyzetben ez tőnt a legjobb megoldásnak. - Elhallgatott. - Aztán találkoztam Elishával.

Nehezére esett beszélnie, de nem hagyta abba. − Amint bemutattak neki, megéreztem az erejét. A Giovanni

klánban töltött éveim alatt nem egy mágussal találkoztam már, de egyiküket sem főtötte ekkora szellemi energia. Éreztem azt is, hogy érdeklıdik irántam. Mivel hőséges tagja vagyok a klánomnak, azonnal megtettem mindent, hogy fönntartsam az érdeklıdését. Egy ilyen hatalmas mágust megnyerni nagy hasznot jelent. Fiatal volt, és naiv, igen hiszékeny.

− Felteszem, kiképzésed során a csábítás mesterségére is kitanítottak - vágott közbe Rambam nevetve.

− Természetesen - felelte Madeleine. - Bár nem voltam túl tehetséges tanítvány, mivel sosem tapasztaltam meg a szexet és a szerelmet. Nehéz volt szimulálnom ıket.

− Ez a hiányosság sok más nıt sem gátol abban, hogy eljátsszák ezeket az érzelmeket - kacagott Judith.

− Elishát a fiatalság romantikája főti - mondta Ram-bam. - Ám az anyagi világban ugyanolyan korlátozottak a tapasztalatai, akárcsak neked. Ti ketten érdekes párt alkottok.

70 − Én is hamar erre a következtetésre jutottam - bólintott

Madeleine. - Az ártatlansága elbővölı volt. Minden kiképzésem ellenére megkedveltem ıt. Kívánt engem, mégis tisztelt. Beszélgettünk, ı pedig hallgatta, amit mondtam. Úgy kezelt, mint

egy embert, nem úgy, mint egy tárgyat. - Ellágyult a hangja. - Mint egy élıhalottat. − Amint említetted - szólalt meg Rambam -, naiv és hiszékeny

ifjú, még nem csapta meg a mindenütt jelen lévı kegyetlenség és gonoszság szele. − Vágytam a társaságára - folytatta Madeleine. - Azt akartam,

hogy kedveljen, legyen a barátom. Egy évszázadnyi magány után szükségem volt valakire, aki törıdik velem. - Elbizonytalanodott. - Nem felejtettem el azonban, mennyire fontos ı a Giovanni klánnak. Akkor, Washingtonban, szemtanúja voltam vére erejének. Egyetlen kortynyival meggyógyította Flaviát. Értékes kincs volt, én pedig vívódtam a klán és a saját szükségleteim között. − Elisha ısi máguscsaládból származik - mondta Rambam

csillogó szemmel. - Az évszázadok során sok elıdje tanult mellettem. Figyelemmel kísérem a családja sorsát.

Madeleine elkerekedett szemmel nézett Rambamra. − Elisha az ön leszármazottja? − Az ı származása pillanatnyilag érdektelen - felelte a varázsló

határozottan. Judith fölnevetett. − Saját szavaid ejtettek csapdába, igaz, mester?

Alábecsülted Madeleine-t. Rambam bosszúsan fölhorkant. − Olykor túl sokat beszélsz, Judith. Akárcsak a bátyád -

Madeleine-re .nézett. - Kérlek, folytasd a történetet. − Mielıtt döntésre juthattam volna a három fiúval

kapcsolatban, megtámadta ıket a maffia. Az egyiket megölték, a másikat Don Lazzari, Don Caravelli segédje rabolta el szórakozásból. Szerencsére a harmadik megmenekült, s ı elég információt tudott rendelkezésemre bocsátani, hogy megmentsem a társát, és igazságot tegyek Don Lazzarin.

Keménység költözött Madeleine hangjába. − Mikor megmentettem a gyermekeket, megértettem, nem

árulhatom el Elishát a klánomnak, hogy manipulálják, meg-rontsák, és végül elpusztítsák. Megbízott bennem, akárcsak a három fiú, én pedig nem akartam elárulni. Nem akarom, és nem is fogom.

− Múlt éjszaka megmentetted az életét - jegyezte meg Ram-bam. - Saját létezésed kockáztatásával.

− Azt tettem, amit tennem kellett - közölte Madeleine. - Nem volt más választásom.

− A szikra, amit említettem, nyilvánvalóan inkább láng - jelentette ki Rambam. - Ezra barátomnak igaza volt, te törıdsz Elishával. Fontos számodra.

Judith bólintott. − Még a vámpírok is lehetnek szerelmesek - búgta. − A szerelem minden lehetıségét föláldoztam egy évszázaddal

ezelıtt - mondta Madeleine hővösen. - Mindegy, mit érzek, örökre kárhozott lettem.

- Ezen a világon nincsenek örök érvényő dolgok - csóválta a fejét Rambam. - Van egy varázslat, nagyon kevesen tudják csupán, amely visszafordítja az Ölelést. Nagy hatalom és hosszas elıkészületek szükségesek hozzá, valamint két mágus együttmőködése. Én azon kevesek közé tartozom, akik képesek megcsinálni, Judith pedig segédkezhet nekem.

− Dire McCann emlegetett egy ilyen mágiát, miközben átkeltünk az óceánon - mondta Madeleine csodálkozással vegyes hitetlenséggel a hangjában. - Azt hittem, csak kitalálta, hogy elvonja a figyelmemet.

- Judith és én már kétszer végrehajtottuk - állította Ram-bam. - Olykor mőködik. Sıt míg az alany újból halandóvá válik, számos Káinita képességet megıriz, és hihetetlenül hosszú életet élhet.

− Maga... maga elvégezné ezt... értem? - kérdezte Madeleine. − Ha nem is érted, hát Elisháért - mosolygott Rambam. - Mi az ára? - kérdezte Madeleine. - Mindennek van ára. − A Giovanniknál talán igen - nevetett Rambam. - Nálam

nincs. Mózes Maimonidész azt tesz, amit akar. − Mikor? - kérdezte Madeleine. - Mikor képes megtenni ezt a

csodát? − Amikor csak akarod. Ha úgy tetszik, akár ma este is

elkezdhetjük az elıkészületeket. Judith is ezért tért vissza.

72 Madeleine egy pillanatig mozdulatlanul ült, végül lassan, nagyon lassan megrázta a fejét. − Nem lehet. Most nem. Bár a világon mindennél jobban

szeretném, így kell maradnom. Egy éjszaka Don Caravellinek és a Giovannik Tırének találkoznia kell. Egyikünknek el kell pusztulnia. A sors akarja így. Majd azután. Csak akkor.

− Ennyit jelent a bosszú? - kérdezte Rambam. − A bosszú nem számít - felelte Madeleine. - Csak a becsület.

A lelkemet tettem föl arra, hogy elpusztítsam Don Caravellit. A klánom és a nemzım is ezt várja tılem. Nem szeghetem meg a szavam még az élet ajándékáért sem. Rambam megrázta a fejét. − Ha a bölcsességedet nem is, de az elszántságodat értékelem.

Ám legyen. A választás a tiéd. A halandóság ösvénye nyitva marad elıtted. Ne feledd azonban, a varázslatot csak a kiválasztott kevesek ismerik. Ha én meghalok, a lehetıség velem pusztul. − Akkor imádkozni fogok, hogy hosszú életnek és jó

egészségnek örvendjen - mosolygott Madeleine.8. fejezet

Tel-Aviv, Izrael, 1994. április 2.

ová megyünk? - kérdezte Flavia. - És miért? Bern, Svájc - felelte McCann, egy vastag borítékot lobogtatva. - Itt vannak a repülıjegyek, holnap

nem sokkal napnyugta után indulunk. A gép még idıben megérkezik napkelte elıtt, hogy te és Madeleine fedelet találjatok magatoknak.

Elisha, McCann és a Sötét Angyal egy kis étterem teraszán ücsörgött egy asztal körül, alig egy mérföldre Rambam otthonától. A detektív üzente nekik, hogy itt találkozzanak napnyugta után. Szerinte Madeleine csak késıbb érkezik. Már napok óta nem lépett kapcsolatba nemzıjével Velencében.

Elisha egyszerő kék farmert és egy notre-dame-os melegítıt viselt. Flavia McCann kérésére szintén egyszerően öltözködött, lapos cipı, sötétkék szoknya és világoskék blúz volt rajta. Ennek ellenére minden férfi figyelmét magára vonta a kis vendéglıben.

Elisha intett a pincérnek. − Kávét kérek - mondta. - És a ház borát a két barátomnak. Miután a pincér távozott, Elisha elvigyorodott. − Védıszínezék. Mellesleg a házi bor olyan rossz, hogy senki

sem fog csodálkozni, ha a földre öntik. − Nincs szükségem frissítıre - közölte Flavia. Arcára egészséges

pír ült ki, és kivillantotta hibátlan fogsorát. - A helybéliek tartoznak nekem egy szívességgel. A környék ma éjszakától biztonságosabb lesz: eggyel kevesebb mániákus járja az utcákat. A végsı árat

H

fizette vétkéért. A Sötét Angyal tekintete még egyszer McCannre villant. − Megismétlem a kérdést. Miért Svájc? Meg kell találnunk a

Vörös Halált és a fajtáját. A vámpírok győlölik az Alpokat meg az örökös havat. Nincsenek vértestvérek a fagyott pusztaságban.

75

− Akad azért néhány - válaszolt McCann. - Ahol halandók élnek, ott vámpírok is vannak. Valóban nincsenek sokan, de nem számít. Egy régi, nagyon közeli barátomat látogatom meg. İ nem vámpír. − McCann, miért van az, ha azt a szót használod, régi,

rögtön évezredekben kezdek számolni? - kérdezte Flavia. A detektív fölnevetett. − Talán a hanghordozásom teszi? Vagy az, hogy hangsúlyosan

ejtem mind a két szótagot? Mindegy. Gyanakvásod helyénvaló. Ez a barátom hihetetlenül öreg és igen bölcs ember. Remélem, képes lesz információval szolgálni a Vörös Halál holléte felıl.

Elisha megrázta a fejét. − Nem vámpír, mégis több mint ezeréves? Ki ez a barátod,

McCann? Vagy inkább mi?

− A világ tele van titkokkal, Elisha - felelte Dire McCann. - Mindegy, mennyit vélsz tudni közülük, mindig akadnak váratlan meglepetések a sötétségben. A barátom nem vámpír és nem is mágus, de már nagyon régóta él.

− Utálom a meglepetéseket - jegyezte meg Flavia. - Mindig bajt jelentenek, különösen ha te is érintve vagy.

A pincér visszatért az italokkal. Elisha azonnal szürcsölgetni kezdte a kávéját, Flavia pedig gyanakvóan méregette a poharát, mintha attól tartana, bármelyik pillanatban leugorhat az asztalról. McCann fölemelte a borát, de még nem kortyolt bele.

− Van egy apró gond ezzel a látogatással - mondta, visszafojtott nevetéssel. - Hegyvidéki ismerısöm egyáltalán nem szíveli a vámpírokat. Elisha és én fogjuk meglátogatni, neked és Madeleine-nek addig Bernben kell maradnotok. Csak egy éjszakáról van szó.

Flavia szeme összeszőkült. − Ez ugye nem megint egy olyan önálló kalandod, McCann? -

Fenyegetés lapult a hangjában. Elisha összerezzent. Flavia keze az asztallapra simult, úgy nézett ki, mint egy ugrásra kész

vadászó macska. - Figyelmeztettelek, hogy mi történik, ha még egyszer lelépsz. Az én türelmemnek is van határa.

A detektív letette immáron üres poharát, és. megtörölte a száját.

− Nem túloztál a bor minıségével kapcsolatban - fordult Elishához. - Olyan az íze, mint az eceté. Még annak is rossz. - A Sötét Angyalra nézett. - Biztosíthatlak, hogy ezen az úton nem lesznek trükkök. Ez a barátom volt az elsı, aki tájékoztatott róla, hogy Baba Yaga fölébredt a torporból. Kiterjedt informátor- és kémhálózattal rendelkezik, amely felér a Nosferatuk vagy a Giovannik lehetıségeivel... az ügynökök pedig egyenesen neki jelentenek. Kevés fontos dolog kerüli el a figyelmét. Ha valaki tudja, hol találjuk a Vörös Halált, hát ı az. Sajnos azonban hosszas csatározásokat vív . egy különösen rosszakaratú vámpírral. A Dzsihádnak ez a szakasza immár ötezer éve tart, s nem mutatja enyhülés jeleit. Végül beleegyezett, hogy találkozzon velem, de csak azzal a feltétellel, hogy nem viszek magammal Káinitát az erıdjébe.

− S ez a titokzatos figura hajlandó fogadni téged... - mondta Flavia kérdı hangsúllyal.

− Közös az érdeklıdésünk az alkímia iránt - vágta rá McCann. - Emellett az évek során kiérdemeltem a bizalmát. Sok közös célunk van.

− Milyen szerencsés - gúnyolódott Flavia. - És van ennek a se nem vámpír, se nem mágus barátodnak neve is? Vagy rangja?

− Mindkettı volt neki - bólintott McCann. - De egyiket sem mondom meg. Bizonyos dolgokat jobb nem tudni.

A detektív körbehordozta tekintetét a teraszon, aztán felállt, és üdvözlésre emelte a kezét.

− Ott jön Madeleine. − Végre - sóhajtott Flavia. Baljós vigyorral Elishára bámult

érintetlen vörösboros pohara fölött. Halkan, hogy csak a fiú hallja, így szólt: - Tehát McCann-nel tartasz abba az erıdbe. Az utazás után talán beszélgethetnénk a látogatásodról. Nagyon kíváncsi vagyok a hely lakójára. - Hosszú nyelvével megnyalta az ajkát. - Olyan gyönyöröket nyújthatok neked, amikrıl kis Giovanni barátnıd álmodni sem mer.

Elisha nem felelt. A Sötét Angyal megrémítette. İ volt a legérzékibb, legszexisebb nı, akivel valaha is találkozott, mégis érezte, hogy a lelke jégbıl van.

− Kapcsolatba tudtál lépni Pietróval? - kérdezte McCann, ahogy Madeleine leült közéjük egy üres székre, Elisha mellé. A sötét hajú vámpír rövid mosolyt küldött felé. Volt vala-

76 mi furcsa az arckifejezésében, Elisha pedig azon tőnıdött, vajon mirıl tárgyalhatott a nı a nagyapjával.

− Hosszasan beszélgettünk - mondta Madeleine. - Meglepıdött, hogy a Közel-Keleten vagyunk. A vonal nem volt biztonságos, ezért csak általánosságokat mondtunk, közös emlékeinkre utalgattunk, ami minden hallgatózót megzavart volna. Némi idıbe telt, de sikerült figyelmeztetnem a Vörös Halálra. Abban maradtunk, hogy értesíti a klán többi tagját, legyenek résen a szörnyeteggel kapcsolatban. Megígértem, hogy holnap újra hívom.

− Lemaradtál a legújabb kinyilatkoztatásról - szólt közbe Flavia. - McCann hegymászó expedícióra visz minket. Csak te meg én maradunk az erdészházban.

− Micsoda? - csattant föl Madeleine. - Hegymászás? Nem értem.

− Én sem - felelte Flavia. - Bár ez eddig sem akadályozta McCannt.

A detektív színlelt rosszindulattal csóválta meg a fejét. − Szegény, szegény hányatott sorsú Asszamita. Egy legendás

szörnyeteg elleni küzdelem nem volt elég izgalmas, máris új veszélyek után kutat.

McCann röviden fölvázolta a következı pár nap terveit Madeleine-nek. Miközben beszélt, a nı homlokán összefutottak a ráncok. Mire a detektív a végére ért, a Giovanni is ugyanolyan dühös volt, mint Flavia.

− Hogyan szolgáljalak testırként, ha nem hagyod, hogy veled tartsak egy ilyen veszélyes útra? - kérdezte mérgesen. - Mellesleg nem csak a saját életedet kockáztatod, hanem Elisháét is. Ha ez a titokzatos ismeretlen ennyire ügyel a biztonságára, mi lesz, ha úgy dönt, túl sokat fedett föl magából elıtte? Akkor mi lesz?

Elhallgatott, de csak egy pillanatra. Egyre komorabb lett. − A Giovanni klán az elmúlt pár évtizedben egyre aktívabb

Svájcban; a bankszakma érdekli ıket. Az elmúlt években aggasztó történetek terjedtek el egy titokzatos emberfeletti lényrıl, aki valahol Bern közelében él. Úgy hírlett, aki megpillantja az arcát,

meghal. Mi a garancia, hogy Elisha nem jut erre a sorsra? Mi a garancia, hogy biztonságban visszatér errıl az útról?

− Az ismerısöm maga terjeszti ezeket a hazugságokat, hogy zavartalanul létezhessen - magyarázta McCann. - Bár kissé lehengerlı és arrogáns a természete, nem kegyetlen. Sosem ölne meg valakit alapos indok nélkül. Ami pedig a hegymászókat illeti, azoknak, akik véletlenül rábukkannának a rejtekhelyére, kitörli az emlékezetét, és szabadon engedi ıket. Sokkal nehezebb lenne megmagyarázni, ha holttesteket hagyna hátra, mintha néhány utazónak hézagos lesz a memóriája.

− Dire McCann arrogánsnak nevez valakit? - nevetett föl Flavia. - İszintén sajnálom, hogy nem találkozhatom ezzel a különleges személlyel.

Félig lehunyt szemhéja mögül Elishára nézett, sötét szeme úgy csillogott, akár a szén.

− Mi történik, ha a barátjának nincsenek hasznos információi számunkra, Mr. McCann? - kérdezte Elisha, kerülve Flavia tekintetét. Az Asszamita még gondokat okozhat. - Hova megyünk azután?

− Párizsba - felelte a detektív. - Találkozóm van Alicia Varneyval. Remélhetıleg tud valamit, amit mi nem. İ szeret tájékozott lenni.

− Kíváncsian várom a találkozást Ms. Varneyval - mondta Madeleine. - Pietro gyakran szidalmazza ıt. Nem tudom, mi a pontos oka rá, de úgy vettem ki, a hölgy pénzügyi manıvereivel van kapcsolatban. A nagyapám senkit sem kedvel, aki nagy vagyonokat irányít. Biztos nagyon érdekes nı.

− Senki máshoz nem fogható - bólintott McCann. - Nagyon közel állunk egymáshoz.

Flavia szenvtelenül fölnevetett. Elisha eltőnıdött, mint mindig, ha valamit nem értett.

− Ideje meglátogatni Rambamot - közölte McCann. Fölállt a székbıl. - Van még néhány részlet, amit tisztázni akarok vele a Vörös Halálról, mielıtt elbúcsúznánk.

Együtt hagyták el az éttermet. Minden férfi Flavia után bámult, amint kéjesen ringó csípıvel távozott. Az Asszamita szeretett a figyelem középpontjában lenni. A járda miatt kénytelenek voltak kettesével haladni, McCann Flaviával, Elisha pedig Madeleine-nel.

78

- Elégedettnek tőnsz a telefonhívás eredményével - mondta Elisha. - Biztos jó híreket kaptál.

- Igen kedvezıeket - erısítette meg Madeleine. Elishát teljesen váratlanul érte, ahogy a nı belekarolt. Bár a bıre hővös volt, a fiú egyáltalán nem bánta. - Nagyon sokáig nem felejtem el a ma esti beszélgetésünket.

S bár Elisha újra és újra rákérdezett, mirıl volt szó,

Madeleine nem mondott többet.9. fejezet

Szicília, 1994. április 2.

on Caravelli alaposan szemügyre vette a zárt láncú vi- deohálózat egyik képernyıjét. Húsz hasonló monitor állt erıdítményének központi biztonsági

helyiségében. A kamera, amelynek a képét nézte, az épület legnagyobb konferencia-központjában helyezkedett el. Mielıtt fontosabb tárgyalásokba kezdett, a capo da capo szeretett kémkedni alattvalói után. Biztos akart lenni benne, hogy nem tartogatnak meglepetéseket számára. Egy bérgyilkosságra és erıszakra specializálódott szervezetnél csak úgy lehetett hatalmon maradni, ha egészségesen paranoiás volt a vezér. Don Caravelli azért nem bízott senkiben, mert nem bízhatott senkiben.

− Nincs náluk fegyver? - kérdezte Marius Michaud-t, a komplexum biztonsági fınökét.

− Semmi olyasmi, amit a fémdetektorok kimutatnának - felelte Michaud. - Az utasításai alapján érkezésükkor mindegyiket meg is motoztuk. Egyiküknél sincs fegyver.

− Helyes - mondta Don Caravelli. - Sosem árt emlékeztetni ıket arra, hogy mekkora hatalmam van az életük fölött.

A tanácsterembe zsúfolódott harminc vámpír nyugtalannak tőnt. Erre számított. Mostanra már biztosan hallottak Don Torazon és Don Brusca kivégzésérıl. Bár a várakozó vértestvérek a leggonoszabb, legkegyetlenebb gyilkosok hírében álltak, egy félelmükben osztoztak. Rettegtek vezérüktıl, Don Caravellitıl. Mint a maffia teljhatalmú vezetıje létezésük az ı kezében volt. Ezt a kezet pedig gyakran hajlamos volt ökölbe szorítani.

Egész Európából érkeztek a parancsára. A hírt múlt éjszaka küldték szét, a válasz pedig, ahogy a don számította, azonnali volt.

D

Senki sem merte elmulasztani a találkozót. Mikor Don Caravelli csettintett, alattvalói ugrottak. Az ı szava volt a törvény.

Elégedetten távozott a vezérlıbıl, és az alig százlépésnyire lévı tanácsterembe sétált. Azonnal csönd telepedett a jelenlévıkre, amint belépett.

81 − Barátaim! - jelentette ki, köszöntve a megjelenteket, és a

pódiumra sietett. - Kérem, üljenek le! - Mielıtt elérte volna pulpitust, már mindenki elfoglalta székét.

− Köszönöm, hogy részt vesznek a találkozón - kezdte, tekintetével végigmérve vendégeit. Tizenkilenc férfi és tizenegy nı. Mindegyikük valóságos vérfolyamon vágta keresztül magát, mire a maffia kapitánya lehetett. - Általában nem szeretek ilyen sietve konferenciákat tartani, de nem szokványos idıket élünk. A segítségükre van szükségem. Két halandó két vértestvérrel együttmőködve a maffia létezését fenyegeti. El kell pusztítani ıket.

Senki sem szólt egy szót sem. Don Caravelli nem is számított másra. Megértették, hogy az udvarias szavak mögött parancs rejtızik. A fınökök fınöke nem szívességet kér. Utasításokat oszt, és engedelmességet követel. Azonnal.

Fölemelte a kezét, és a szoba elsötétült. A mellette lévı fehér vászonra egy gyönyörő fiatal nı képe vetült.

− Gondolom, ıt ismerik - folytatta Don Caravelli. - Számos alkalommal láthatták már a múltban. Ezt a látszólag fiatal és ártatlan hölgyet Alicia Varneynak hívják. Ám se nem ártatlan, se nem fiatal. İ a világ egyik leggazdagabb embere, valamint ı az amerikai Szindikátus mögött megbúvó hatalom. Évtizedek óta az egyik legnagyobb ellenfelünk. Végre elérkezett az idı, hogy megszabadítsuk tıle a világot. Bár halandó, mindeddig nem sikerült megölnünk. Sok fajtánkbeli próbálkozott már sikertelenül. Ne becsüljék alá sem ıt, sem a társát. Nem egyszerő halandók, ne így kezeljék ıket. - A kép eltőnt, helyette egy férfi arcáról készült ceruzavázlat jelent meg. - A barátjának Dire McCann a neve. Detektívként dolgozik, azt állítja magáról, hogy kóbor mágus. Fúresamód Mr. McCannrıl nem létezik fénykép. - Don Caravelli hangjában fenyegetés érzıdött. - Ezt a tényt aggasztónak tartom. Túl sok megválaszolatlan kérdés kering körülötte. Csak egy biztos, hogy nagyon veszélyes. - A don csettintett, a fények pedig

újból kigyúltak. - Mindkét halandó sokat tud Káin gyermekeirıl. Varney ghoul, talán McCann is az. Mint említettem, kevés a bizonyítható tény velük kapcsolatban. Úgy hisszük, valahol Európában tartózkodnak, s részei egy alattomos tervnek, amelyet a Kamarilla bizonyos öregjei szınek a maffia elpusztítására. Amit avén bolondok nem irányíthatnak, azt megpróbálják elpusztítani. Ezt nem engedhetem. Ahogy önök sem. Az önök feladata, hogy megtalálják ezt a két halandót. Keressék meg ıket, akárhol vannak is. Kezdünk kifutni az idıbıl. Győjtsenek össze akkora erıt, amekkorát csak szükséges, ismétlem, amekkorát csak szükséges, és pusztítsák el mindkettıt. Kerítsék be, öljék meg ıket, és hozzák el nekem a fejüket. Ha sikerrel járnak, jutalmat kapnak. Ha elbuknak... - Don Caravelli befejezetlenül hagyta a mondatot. Fölösleges volt fenyegetıznie. - Van kérdés?

− Említette, hogy a két halandó vértestvérek társaságában utazik. - Serge Reejmar volt az, Magyarországról. - İket is pusztítsuk el?

Don Caravelli elmosolyodott és bólintott. − Ha tudják, igen - mondta, kerülve a két vértestvér kilétének

említését. Minél kevesebbet tudnak róluk, annál jobb. - Bár engem kevésbé aggaszt a két vámpír, mint a halandók. McCann és Varney a maguk célpontjai. Terjesszék el a hírt. Jelenleg még nem tudják, hogy fölkeltették a figyelmünket. Maradjon is ez így. Elég, ha akkor fedezik föl, hogy a maffia vadászik rájuk, ha a csapda már bezárult. Nem korábban.

A capo da capo tekintete végigsöpört az egybegyőlteken. − Mára ennyit - mondta kurtán. - Megkapták az utasításokat.

Engedelmeskedjenek. Afejüket akarom. Egyetlen újabb szó vagy gesztus nélkül Don Caravelli elhagyta

a termet. Megtette az elsı lépéseket, hogy teljesítse Elaine de Calinot val kötött alkuját. Serege mozgásba lendült. A maffia volt a legkiterjedtebb bőnszövetkezet egész Európában. Ügynökei biztosan megtalálják a két halandót, akkor pedig már közel a haláluk órája.

Tíz perccel késıbb, rövid, vezérlıben tett látogatása után kinyitotta legbelsı szentélyének ajtaját. Nem lepte meg, hogy Elaine már ott várt rá. Számított a Tremere Belsı Tanács tagjának látogatására.

− Látom, nem kerül sok problémájába kikerülni méregdrága

biztonsági berendezéseimet - jegyezte meg, miközben elfoglalta szokásos helyét a fegyverfal elıtt. - Milyen elkeserítı. Talán ellenıriztetnem kellene a rendszert. Vagy csak Michaud-t kellene darabokra tépnem.

82

− Ahogy tetszik - mondta Elaine. Állva maradt, varázslóbotjára támaszkodott. Élénk kék szemében vidámság csillant. - Egyiknek sem lenne túl sok haszna, hisz a gépek nem sokat érnek a Tremere klán öregjével szemben. A biztonsági fınökök szintén átverhetık. Láthatatlan vagyok, hacsak nem akarom, hogy lássanak.

− Nekem nem okozott gondot észrevenni magát - mordult fel Don Caravelli.

− Ne feledje a szavaimat, orgyilkos - nevetett Elaine. - Legyen ez a kis bemutató a lecke.

A maffiafınök szeme elkerekedett a döbbenettıl. A Tremere varázslónınek hőlt helye volt. Elaine és botja eltőnt, amint a nı befejezte a mondatot. Mintha a föld nyelte volna el. A don érzékei, bár ezerszer élesebbek voltak, mint bármely halandóé, nem érezték jelenlétét a szobában. Csodálkozva állt fel a székébıl, hogy megvizsgálja a helyet, ahol vendége eltőnt, de ekkor egy tır ért a torkához.

− Gondolom, értette a célzást - szólalt meg Elaine, és Don Caravelli asztalába vágta a fegyvert. A penge még remegett egy darabig a lendülettıl. - Sok vámpír hiszi úgy, hogy ismeri a Fátyol-diszciplínát. Ám csak kevesen a mesterei. Csak akkor látszom, ha látszani akarok.

− Jó taktika - bólintott Don Caravelli. Követhetetlen sebességgel fölkapta a tırt, és belevágta a szemközti falba, akkora erıvel, hogy markolatig beleállt. - A demonstrációk mindig oktató jellegőek. Különösen ha megbízható szövetségesek közt történnek.

− Kiváló megfigyelés - kuncogott Elaine. - Ön kiváló társ, Don Caravelli. Felteszem, rettegett ellenfél.

− Ellenségeim vére beszél helyettem is - válaszolta Don Caravelli, miközben Elaine az asztal túloldalára sétált. - Kísértetük megremeg a nevem hallatán.

− Mégis egy fiatal leány haragjától fél - jegyezte meg Elaine. Don Caravelli szitkozódott.

− Madeleine Giovanni létezésem átka. Fáradhatatlan gyilkos, nem ismer könyörületet. - Arcára mosoly kúszott. - Éppenséggel sok közös dolog van bennünk. Ha nem nézném a származását, akár az egyik gyermekem is lehetne. Az a szuka az én nemezisem.

− Megállítjuk - jelentette ki Elaine. - Része az alkunak. Tartsa be a magára esı részt, és a Giovannik Tıre nem zaklatja többé.

− A vadászat megkezdıdött - közölte Don Caravelli. - Ha Európában vannak, ahogy állítja, akkor az ügynökeim megtalálják ıket. Váratlan és kellemes meglepetés volt fölfedeznem, hogy Alicia Varney az egyik célpont. Ez kissé megnöveli a téteket. Az ı halála biztos, akárcsak Dire McCanné.

− Remélem is. A maga érdekében. - A szıke nı elhallgatott. - Mondja meg a csatlósainak - folytatta -, hogy különös tekintettel legyenek Párizsra. Erıs a gyanúm, hogy a két bosszantó halandó a Fények Városában fog feltőnni.

− Párizsban? - ismételte Don Caravelli, igyekezvén mellızni hangjából a kíváncsiságot. Érezte, hogy az állítás több puszta gyanúnál.

− Keringenek kósza hírek, hogy egy ısöreg Nosferatu lakik a város csatornáiban - magyarázta Elaine. - A pletykák szerint Phantomas a neve. Gyanítom, hogy McCann és Varney ıt keresik.

- Helyes - mondta Don Caravelli, gondosan megválogatva szavait. - Az ı nevét használva állíthatunk csapdát nekik. Azt is tudja, miért keresik ezt a Káinitát?

− Fogalmam sincs - felelte Elaine. Don Caravelli bólintott; sejtette, hogy a nı hazudik. - Nem

számít. A neve elég lesz. − Ölje meg ıt is, ha akadályozza a tervében - biztatta Elaine. − Természetesen - felelte Don Caravelli. - A szavam kötelez.

Nem hagyom, hogy bárki is az utamba álljon. Mielıtt azonban elpusztítaná Phantomast, Don Caravelli még

minden titkát ki akarta csikarni belıle, különösen azokat, amelyek úgy aggasztották Elaine de Calinot-t. A Tremere-nek igaza volt, Don Caravelli veszélyes ellenfél. És senkiben sem bízott, még a szövetségeseiben sem.

84

10. fejezet

Párizs, Franciaország, 1994. április 3.

ondják, ha valaki elég sokáig üldögél a Café de la Paix teraszán az Operaházzal szemben, e lıbb-utóbb az egész v i lág e lsétá l e lıtte. Bár sok minden

megváltozott, mióta ezeket a szavakat elıször kimondták, az étterem nyitott terasza továbbra is a legalkalmasabb egész Párizsban, ha valaki az embereket akarja figyelni. Mintha ez lenne a tengely, amely körül a város forog.

Akad néhány hely, amely nagyobb a nála, de nem sok. A gazdag és befolyásos emberek kedvelt pihenıhelye, a híreseké vagy azoké, akik híresek akarnak lenni, és a hírhedteké, vagy akik azzá akarnak válni. Az árak, akárcsak a díszletek, hatalmasak. Egy délutáni uzsonna árából jegyeket lehet venni az Operába. Csak a nagyon gazdagok és nagyon ostobák fogyasztanak itt többet egy csésze kávénál és némi süteménynél. A módosabbak esetleg bort szopogatnak, úgy figyelik a kavargó emberáradatot.

A terasz hátsó részében egy kis asztalnál üldögélı fiatal pár kevés figyelmet vonzott magára a vendégek észérıl. Megjelenésük alapján gazdagok voltak, és elmélyülten társalogtak. Az ilyen embereket jobb egyedül hagyni. Arcvonásaik halványan hasonlítottak egymásra; inkább tőntek testvéreknek, mint szeretıknek. A személyzet tagjai közül senki sem emlékezett rá, mikor érkeztek vagy mit rendeltek. Nem is számított. E pár esetében sosem számított.

A napbarnította férfi magas volt, karcsú, szıke hajú, világoskék szemő. Rövid ujjú fehér inget, fehér vászonnadrágot, valamint fehér cipıt és zoknit viselt.

Testvére kötött fehér felsıt hordott, rövid fehér szoknyát, áttetszı harisnyát és fehér magas sarkút. Csillagok és keresztek mintázata díszítette harisnyáját. Haja élénkvörös volt, szeme pedig ugyanolyan élénk kék színő, mint a bátyjáé. Alakja láttán a férfiak, különösen a párizsiak, utánafordultak volna, ám furcsamód mégsem vonta magára figyelmüket.

Beszélgettek és nevetgéltek, hangjuk mégsem hallatszott el a szomszéd asztalig. Idırıl idıre a férfi vagy a nı a tömeget kémlelte,

M

mintha várnának valakit. Nem siettek, az események úgy haladtak, ahogy számították.

− Mikor érkezik Alicia? - kérdezte a nı, aki Rachel Young-nak nevezte magát. Az évszázadok során ismerték már Leah, Mareth, Tablis, Seramis, Elizabeth, Jill és még számos néven, de csak testvére és apja ismerte az igazi nevét. Hétezer esztendı alatt jelentıségét veszítette.

− Ha jól tudom, múlt éjszaka jött repülıvel - felelte a bátyja. A Rúben nevet használta, bár akárcsak nıvérének, neki is számos neve volt már az idık során. Ikrek voltak. - Számításaim szerint ı és Jackson ma kora este érkeznek ide, a Caféba. McCann sosem mutatkozik nappal. Kerüli a napfényt.

− Már én is észrevettem - bólintott Rachel. - Megalázó érzés volt akció közben látnom. Az igazat megvallva nem jövök rá pontos kapcsolatára Lámékkal. Olykor nem tőnik többnek ravasz detektívnél, akinek jó drámai érzéke van. Aztán váratlanul emberfeletti képességeket produkál, vagy olyan eseményeket emleget, amelyek ötven évszázaddal ezelıtt történtek. Ez az ember egy két lábon járó rejtély.

− Nem ghoul, mint Alicia - folytatta Rúben. - És nem is mágus, mint ahogy állítja. - Megrázta a fejét. - Dire McCann egyedülálló jelenség, tartok tıle, sosem tudjuk meg a titkát.

− Én nem adom fel olyan könnyen - jelentette ki Rachel. - Amint véget ér ez a felfordulás a Vörös Halál körül, mindent ki akarok deríteni róla.

Fölnevetett, hangja érzéki volt, amitıl minden férfi hátán végigfut a hideg. Mégsem reagált senki a kávéházban. Rúben és Rachel nem akarták, hogy meghallják vagy észrevegyék ıket. Amit akartak, az úgy lett.

− Hát remélem, lesz rá esélyed - mondta Rúben. - A Vörös Halál a Szabbatot és a Kamarillát is be akarja kebelezni. Ha McCann és Varney nem találkoznak idejében Phantomasszal, a világ kényelmetlenül forró hely lesz.

Rachel elfintorodott. − Ha a Sheddek megtámadják a mi valóságunkat, az komoly

katasztrófa lenne. Akkor közvetlenül be kellene avat-

86 koznunk az emberiség dolgaiba, ami mindenféle további kellemetlenségeket jelenthet.

− Nem is beszélve arról a rengeteg kérdésrıl, ami felmerülne, és amire nem akarunk válaszolni - tette hozzá Rúben. - Nem, még mindig az eredeti tervünk a legjobb. Minden tılünk telhetıt megtettünk, hogy Lámékot és Ániszt a megfelelı irányba tereljük, hogy elpusztíthassák a Vörös Halált. Most már rajtuk áll, hogy befejezzék a munkát.

− Phantomas legalább részben rájött az igazságra a Vörös Halállal kapcsolatban - állapította meg Rachel. - Figyelemreméltó képességgel rendelkezik, hogy összerakja az információmorzsákat. Briliánsak a következtetései.

− Az elmúlt évezredben, mialatt összeállította az enciklopédiáját, rendkívüli rálátása lett a Káinita gondolkodásmódra - magyarázta Rúben. - Tudása folytán a legösszetettebb terveket is villámgyorsan kibogozza.

− Még szerencse, hogy nem tud rólunk túl sokat - mondta Rachel csillogó kék szemekkel. - Jobb szeretem, ha senki sem tud rólam.

− Kis szerencse folytán összefüggésbe hozott Khufuval - vigyorodott el Rúben. - Ez a gond, ha kıbe vésik az arcvonásaidat. De nem sokat számít. McCann kitalálta, kik vagyunk, mikor Maimonidésszal beszélt, az egyiptomi pedig ismer minket és a munkásságunkat.

− Svájci barátunk egy szót sem szól rólunk - állította Rachel. - Végtére is mi adtuk neki a legtöbb eredeti iratot Baba Yagáról, amelyeket McCann-nek küldött. A detektívnek pedig annyi saját titka van, hogy nem kezd rólunk pletykálkodni senkinek.

− Remélem - vonta meg a vállát Rúben. - Fogadok, hogy apánknak sosem volt gond megırizni a titkait.

− Nehéz kívül maradni, ha megpróbálod irányítani a történelmet - kuncogott Rachel.

− Ami azt illeti - mosolygott vissza Rúben -, gondolom, figyelemmel kísérted Elaine mesterkedéseit.

− Azt hiszem - felelte Rachel. - Szörnyen jól ért az álcázó mágiák szövéséhez, szerencsére azonban én jobb vagyok nála. De be kell ismernem, legutóbbi erıfeszítései bonyolultabbá tették a játszmát.

− Rengeteg a maffiabérenc az utcákon - jegyezte meg Rúben.

− Nem tehetünk sokat ellenük - sajnálkozott Rachel. - Elaine kijátszotta az aduját, mikor fölbérelte Don Caravellit. Az a

fickó egy sereg bőnözınek parancsol. Mindenütt ott vannak. − Nagyot csalódnék, ha Alicia vagy Dire McCann egy

maffiabérgyilkosnak esne áldozatul, mielıtt még beszélhetnének Phantomasszal - csóválta a fejét Rúben.

− Szörnyő volna - sóhajtott Rachel. - Szerencsére már bizonyították, hogy képesek megvédeni magukat. Meglehet, hogy Párizs utcáin hamarosan sok vér fog folyni, de kétlem, hogy McCann vagy Varney vére lenne.

− Ideje indulnunk - mondta Rúben. - Alicia úton van ide. Érzem, ahogy halad keresztül a városon. Bár kellemes látvány, azt hiszem, nem lenne okos dolog, ha itt találna minket.

− Mi lesz a fizetéssel? - kérdezte Rachel. - A bor drága fajta volt.

− Egyik pincér sem emlékszik rá, hogy kihozta volna nekünk - mosolygott Rúben. - Egyetlen számlára sem írták föl, bár leltárkor talán feltőnhet valakinek a hiány.

− Valaki majd elszámolja - kacsintott Rachel. - Ne feledd, ez itt Párizs, ahol a személyzet mindig találékony.

− Imádom Párizst tavasszal - lelkendezett Rúben. − Én pedig ısszel. Feltéve, ha lesz még ısz egyáltalán. − Reménykedjünk - komorodott el Rúben, s hangjába

elszántság vegyült. - A Vörös Halál karneválja csaknem teljes, Linzben pedig lehull majd az álarc. A Sheddek vagy gyızni fognak, vagy elpusztulnak.

88

11. fejezet

Bern, Svájc. 1994. április 3.

repülıgép nem sokkal éjfél után landolt. Egy fekete Mer-cedes limuzin várakozott McCannre és Elishára. Flavia nem tőnt elégedettnek, akárcsak Madeleine Giovanni.

− Nem tetszik ez nekem, McCann - mondta, miközben a so- fır türelmesen várakozott nem messze tılük. Magas, sovány alak volt, tarkopasz, arca cserzett, akár egy régi bırdarab, s teljesen kifejezéstelenül állt az autó mellett. Tetıtıl talpig feketébe öltözött, és nyilvánvalóan nem svájcban született. Elisha sejtése szerint arab lehetett. - Elképzelhetı, hogy csapdába sétáltok. Hogy siessünk a

A

segítségetekre, ha nem tudjuk, hová mentek? A detektív nevetett. − Biztos vagyok benne, hogy Madeleine mostanára akár egy

gleccser alatt is megtalálná Elishát. - A Giovanni arckifejezése láttán sietve folytatta. - Nem mintha aggódnia kellene ilyesmi miatt. Az egész utat elıre megbeszéltük, ígérem nincs miért idegeskednetek. Elisha és én teljes kényelemben leszünk. Valószínőleg jobban fogunk pihenni, mint ti ketten.

− A városbeli kapcsolataink egy igen kellemes nyaralót szereztek nekünk - mondta Madeleine. Hangja hővös volt, akár az éjszakai levegı. - Megteszi arra a rövid idıre, amíg itt leszünk. De továbbra sem támogatom, sıt kifejezetten ellenzem ezt a céltalannak tőnı kockázatos utat. Az ellenségre kellene vadásznunk, nem az Alpokban meglátogatni titokzatos idegeneket.

− Információra van szükségünk - vágott közbe McCann, s hangjába némi türelmetlenség vegyült. Elisha meg tudta érteni. Bár nem ismerte túl régóta Madeleine-t, a fiú rájött, hogy olyan makacsság van benne, ami még a legerısebb akaratú embereket is megingatja. Továbbra is hihetetlenül érdekes nınek találta, de megvoltak az apró hiányosságai. - Remélem, fontos dolgokat sikerül megtudnunk látogatásunk során. Majd azután ítélkezzetek a hasznosságáról, ha visszatértünk, rendben?

− Még mindig nem tetszik - morogta Flavia. A sofırre nézett. - Honnan tudhatjuk, hogy megbízhatunk ebben az alakban? Az ellenségeink mindenütt ott vannak.

− A neve Echtabana - közölte McCann, és intett neki, hogy lépjen közelebb. - Számos alkalommal szolgált már a sofırömként. Hőséges szolgálója urának, és biztosíthatlak titeket, hogy az akaratát nem lehet megtörni.

Flavia a cserzett bırő férfira nézett, tekintetében gyanakvás izzott. Amaz rezzenéstelen tekintettel állta a pillantását. Egy másodperccel késıbb az Asszamita elfordult, és csalódottan megrázta a fejét.

− Az elméje kemény, nem enged külsı hatásnak - konstatálta. - A gondolatait pedig elzárja az enyémek elıl. Akár Asszamita is lehetne, halandógúnyában. A gazdája, a te barátod, érdekes személy lehet, McCann, ha a szolgálója ekkora odaadást mutat iránta.

− Mr. McCann-nek hihetetlenül kiterjedt baráti hálózata van -

jegyezte meg Madeleine. − Ha elég sokáig élsz - mondta a detektív, megragadva Elisha

könyökét -, sok érdekes emberrel találkozhatsz. Holnap este találkozunk veletek a nyaralónál. Addig is próbáljátok kerülni a bajt, csak semmi vad bulizás.

Biccentett a sofırnek. − Indulhatunk, Echtabana. Túl sok idıt vesztegettünk

csevegésre. − Kövessenek, uraim - recsegte a sofır ugyanolyan durva

hangon, akár a vonásai. - A gazdám várja önöket. A limuzinban minibár is akadt; ablakai sötétített, foncsorozott

üvegbıl készültek. Kifelé ugyanolyan nehéz volt látni valamit, akárcsak befelé. Elisha pedig kíváncsi lett volna az Alpokra.

− Svájcban tett utazásaim során azt tanultam meg - válaszolt McCann Elisha ki nem mondott kérdésére, miközben Echtabana kihajtott a repülıtérrıl -, hogy ebben az országban nem ajánlatos kibámulni az ablakon. Általában több mérföld mély szakadék tátong az utak mentén. Az Alpok tájaiban jobb álló helyzetben gyönyörködni.

− Nem kedvelem a magasságokat - közölte Elisha. - Izraelben nincs túl sok hegy.

90 − Svájcban pedig nincs túl sok sivatag - mosolygott

McCann. - A barátom mindkét vidéket jól ismeri. Az is kiderült már, hogy nagyra értékeli a magányt. Senki sem tudja pontosan, merre található a kis erıdje. Valahol a Bern körüli hegyekben van. Bár bennem igencsak megbízik, biztos vagyok benne, hogy sem az ajtók, sem az ablakok nem fognak kinyílni addig, amíg meg nem érkezünk célunkhoz.

− Milyen hosszú az út? - kérdezte Elisha. − Nagyjából két óra - felelte McCann. - Persze lehet, hogy körbe-

körbe utazunk, és valójában alig húszpercnyi távolságra van a repülıtértıl. Csak Echtabana tudja pontosan, ı pedig sosem árulja el.

− Úgy láttam, Flaviát lenyőgözte a fickó. Szerintem ez sokat jelent.

− Flavia ritkán osztogat dicséreteket - mondta McCann. - Lehet, hogy megemlítem szavait a barátomnak, bár kétlem, hogy túl sokat jelentene neki. Győlöli a vértestvéreket, és nem bízik meg bennük, bár némileg tiszteli az Asszamitákat.

− A Dzsihádot említetted - váltott témát Elisha. - Nem hittem volna, hogy az embereket is ugyanúgy érinti, mint a vámpírokat.

− A barátom valamivel több mint ember - jelentette ki McCann. - Hamarosan magad is megtudod. Most pedig nyugodj meg és lazíts, Elisha. Nem volt túl sok szabadidım, hogy gondolkozzam az elmúlt pár napban anélkül, hogy Flavia vagy Madeleine közbe ne vágott volna. Össze kell szednem a gondolataimat, mielıtt megérkeznénk.

− De... − Hallgass. Elisha Rambam mellett töltött ideje során megtanulta, hogy

tisztelje az öregebbeket, így elfojtotta ezeregy kérdését, amit szeretett volna föltenni. Lehunyta a szemét, s hátradılt a limuzin kényelmes ülésében, tudván, túl izgatott ahhoz, hogy pihenni tudjon.

McCann rázta föl szendergésébıl pár perccel érkezésük elıtt. − Elnézést - szabadkozott Elisha álmosan, és megdörzsölte

a szemét. - Nem gondoltam, hogy el fogok aludni. − Semmi gond - intett McCann egy üres borosüveg felé a minibár

lehajtott pultján. - Pár pohár ebbıl a kitőnı fehérzifandelbıl kellemes társaságnak bizonyult. Értékeltem a csöndet. − Közel járunk már ahhoz az erıdhöz? - kérdezte Elisha

fölülve. − Echtabana szerint bármelyik percben megérkezhetünk.

− Remélem, Madeleine jól van - sóhajtott Elisha elkalandozva. - Csalódottnak tőnt, amiért nem jöhetett velünk. − Én nem aggódnék miatta - mosolygott McCann. - Madeleine

Giovanni csaknem száz évet túlélt már mint a világ egyik legkiválóbb bérgyilkosa. Gyanítom, hogy amúgy unalmas létezése során ugyan jelentıs esemény volt az életében, hogy találkozott velünk, ám azért a képességei még megmaradtak. Túl fog élni egy napot nélküled. Elisha érezte, hogy elvörösödik. − Megállt a limó - közölte McCann, megkímélve Elishát a további

kínos percektıl. - Megérkeztünk. A sofır kinyitotta a jobb oldali ajtót. − Uraim, kérem kövessenek. A gazdám a fogadószobában várja

önöket. Echtabana fınöke egy kényelmes karosszékben ücsörgött egy

kis koktélasztal elıtt. A szobát kizárólag kék és arany színek

díszítették. Balján egy magas, udvarmesternek tőnı alak állt, teljesen feketébe öltözve, ugyanolyan szenvtelen arccal, mint a sofır. − Barátaim - szólalt meg a titokzatos úr, miközben felállt, hogy

köszöntse ıket -, üdvözlöm önöket az otthonomban. Örülök, hogy mindkettıjüket itt fogadhatom. Kérem, üljenek le. A férfi két székre mutatott szemben. McCann a bal, Elisha pedig a

jobb oldali széket választotta. Echtabana megkerülte az asztalt, és gazdája székének jobb oldalához lépett. − Szolgálhatok valami itallal? Esetleg némi ennivalóval? − Köszönöm, én nem kérek - mondta McCann. - Ittam egy

kis bort az autóban, de Elisha talán szeretne valamit. − Egy pohár gyömbér jólesne - tétovázott Elisha -, és éhes is

vagyok egy kicsit. Csak a repülın ettünk valami rágcsálnivalót. Vendéglátójuk az udvarmesterére nézett. - Hallottad. Egy

pohár gyömbér ifjú barátunknak. Én a szokásosat kérem.

92 A szakács pedig készítsen valami különlegeset. Evés közben beszélgethetünk.

Ezalatt Elishának volt ideje szemügyre venni házigazdájukat. A férfi látszólag a húszas évei derekán járhatott, alig pár évvel idısebbnek tőnt Elishánál. Körülbelül százhetven magas lehetett, sötét nadrágot és aranyszínő pulóvert viselt. Bár ült, alkata alapján kiváló erınlétnek örvendhetett. Erıs arccsontja, karvalyszerő orra, hollófekete haja és aranybarna színő bıre volt. Jobb szemében intelligencia csillant, a balt pedig egy ékköves szemfedı takarta el.

− Ahogy óhajtja - dünnyögte az udvarmester. - Úgy lesz, ahogy parancsolja. - Finoman meghajolt, és hangtalanul távozott.

− Khemis olykor drámai tud lenni - kuncogott a férfi, visszafordult McCann és Elisha felé. - Szeret kitenni magáért, ha vendégeim vannak. Máskor megelégszik az „igen, fınök" válasszal.

− Hagytad, hogy túl sok Indiana Jones-filmet nézzen a tévében, herceg - vigyorgott McCann.

− Inkább Jeeves és Bertie Wooster lehetett, mint dr. Jones - mondta a férfi. - De affektálása ellenére Khemis hatékony alkalmazott. Már itt is van.

Elisha rámeredt az italára. Egy aranyozott szélő kristálykehelyben szolgálták föl. Szentségtörésnek tőnt, hogy üdítı pezseg benne.

− Be kell mutass ifjú védencednek, McCann - jelentette ki a ház

ura, miközben borostyánszín italát kortyolgatta egy hasonló kristálypohárból.

− Elnézést - mentegetızött McCann. - Hova is tettem a modoromat. Herceg, megtiszteltetés bemutatnom Elisha Horowitzot, a tiszteletreméltó kutató és mágus, Mózes Maimonidész tanítványát. Elisha, az úr Hórusz herceg Egyiptomból.

Vendéglátójuk biccentett. − Örülök, hogy találkozunk, Elisha. Rambam már beszélt nekem

kivételes adottságaidról. Az aurádból úgy látom, hogy nem túlzott.

Elisha elpirult. Olykor úgy tőnt, mintha mestere minden mágusnak mesélt volna már róla. Nem zavarta ugyan a feltőnés, csak attól félt, nem felel meg az elızetes elvárásoknak.

− Az ısi egyiptomi égi istenség nevét vette föl, herceg? - kérdezte a társalgás kedvéért. Sok nagy hatalmú mágus úgy érezte, biztonságosabb eltitkolni saját valódi nevét, ezért mitikus alakok nevét vették föl inkognitóképpen.

Hórusz hangosan fölnevetett, McCann pedig nagyot fújt. Elisha újfent elvörösödött, és nem értette, megint mit csinált rosszul.

− Természetes, hogy tévedtél - mondta a herceg, könnyeit törölgetve. - Nem fölvettem Hórusz nevét, Elisha. Én vagyok Hórusz, Ozirisz és Ízisz fia, Anubisz testvére és Széth, a Megrontó unokaöccse. Bár nem vagyok isten, a világ kevés halhatatlanja közé tartozom. Megölhetnek, de sosem pusztíthatnak el teljesen. Múmia vagyok.

94

12. fejezet

A svájci Alpok, 1994. április 3.

együk át még egyszer - mondta Elisha fél óra múlva.

Egy ültében nehezen tudott ennél több információt el- raktározni, különösen Dire McCann társaságában volt nehéz a

tényeket összeszednie. - Tehát meg lehet ölni magát, de elıbb vagy utóbb a lelke és a teste újra egyesül és visszatér az életbe, s ugyanúgy fog kinézni, mint annak elıtte.

− Ez része az Élet Igéje nevő titkos varázslatnak - magyarázta Hórusz egy szılıszemet dobva a szájába. Elıttük nagy tálon

gyümölcsök, sajtok és egzotikus süteményfélék hevertek. A herceg a vörös szılıszemeket majszolta, Elisha pedig a sajtokból csipegetett. McCann szokás szerint semmit sem evett.

− Anyám, Ízisz, briliáns varázsló volt, ı fedezte föl a formulát csaknem ötezer évvel ezelıtt. Ennek segítségével mentett meg a nagybátyám, Széth haragja elıl, aki a Kárhozottak közé tartozott. Nem tudom, hogy hálás legyek-e érte anyámnak, vagy győlöljem. Mikor ugyanezt a halhatatlanságot kínálták föl neki, ı visszautasította. Ízisz évezredekkel ezelıtt távozott a Holtak Földjére, s egyedül hagyott, hogy harcoljak Széth és a vámpírjai ellen.

− Igen jelentıs mérető sereget sikerült fölhalmoznod az évszázadok során - tette hozzá Dire McCann.

Hórusz megvonta a vállát.

− Néhány tucat hőséges szolga segít a Széth elleni harcban - felelte. - De egy maréknyi múmia nem tarthat ki örökké híveinek hordájával szemben. Ha túlzottan megcsappan a számuk, követıi új tanítványok seregét Ölelik magukhoz.

− Abbahagyhatod a harcot - mondta McCann. − Soha - csattant föl a herceg dühösen. - Széth elpusztította

apámat, Oziriszt, és megölte a testvéremet, Anubiszt. Fél szememre megvakított. İ a sötétség és rontás fenevada. Mint a Nap gyermekének szent küldetésem véget vetni ennek a gonosznak.Sejtettem, hogy ezt fogod mondani - mosolygott McCann.

− Kérdezhetek valamit? - szólalt meg Elisha. − Persze - felelte Hórusz, és haragja amilyen gyorsan jött, olyan

hamar el is párolgott. - Mit kívánsz tudni? − Bár hatalmas mágikus erıknek parancsol, mégis halandó,

tehát meg lehet ölni. Ha ez megtörténik, a lelke eltávozik fizikai testébıl, és a szellemvilágban kóborol. Évek múltán azonban teste regenerálódik, a lelke visszatér, és újjászületik. Igaz? − Meglehetısen leegyszerősített magyarázat, de alapjában így

igaz - bólintott Hórusz. Elisha folytatta. − Ha a lelkének ugyanazzal a testtel kell újraegyesülnie, akkor az

ellenségei miért nem próbálják elpusztítani a testét, amíg üres? Ezzel megtörne a körforgás, és megtörne az Élet Igéje. − Megpróbálták már - felelte Hórusz furcsa mosollyal a szája

szélében. - Nem is egyszer. Nagybátyámnak egy ilyen alkalommal sikerült elpusztítania a bal szememet. Az Élet Igéje hatásához számos elixírt és italt kellett elfogyasztanom, miközben számos

misztikus varázslatot kellett elkántálni. Ezek együtt halhatatlanságot és bizonyos fokig sérthetetlenséget biztosítottak számomra. Súlyos sérüléseket szenvedhetek, akár darabokra is apríthatnak, de az évek, évtizedek vagy évszázadok alatt a testem regenerálódik, és újra egész lesz. - Megrázta a fejét. - Még ha véget akarnék is vetni a létezésemnek, lehetetlen volna. Múmiaként az a sorsom, hogy örökké a világot járjam.

− Mikor Rambam megtudta, hogy meglátogatom Hóruszt - mondta McCann -, arra kért, hogy hozzalak magammal. Gyanítom, hogy azt reméli, valamikor a jövıben a herceggel tanulhatsz. Hórusz a világ legnagyobb alkimistája. - Nagy elégedettséggel töltene el, ha a tanítványom lehetnél, Elisha - fejezte ki egyetértését a herceg. - Mágikus képességeid és az én tanításaim együtt igen érdekes keveréket alkotnának. McCann azonban túl szerény, hisz Lámék, a vértestvérek Sötét Messiása régóta kiváló alkimista hírében áll, ı pedig ismeri mentora számos titkát. Hosszú idıt töltöttünk együtt a laboratóriumomban, hogy megpróbáljuk létrehozni az ısi elixíreket modern alapanyagokból.

96

Elisha hallgatott, de elméje vadul dolgozott. A hajóút során Madeleine számos legendát mesélt neki a negyedik generációs Matuzsálemrıl, akit Láméknak, a Sötét Messiásnak neveztek. Érdekes elbeszélés volt. A legszélesebb körben elfogadott legenda szerint Lámék egy nagy

hatalmú atlantiszi mágus, akit több ezer évvel ezelıtt Ölelt magához egy özönvíz elıtti ısöreg Káinita. A minden vámpírt kísértı vérszomj elıl menedéket keresve megalkotott egy mágikus elixírt, amellyel mesterségesen elı lehetett idézni a Golcondát. Az ital elfogyasztásával elérhette a belsı békét, amelyet sok vámpír keres azóta is. Ez az ital feloldozás lehetett volna a Kárhozottak számára. Ahelyett azonban, hogy megosztotta volna ezt a felfedezést a többi Káinitával, szerelmével, Ánisszal közösen itták meg az elixírt, majd elpusztították feljegyzéseiket. Mindketten örökre eltőntek, és soha többé nem látták ıket. Lámék árulását sosem magyarázta meg senki. Az évszázadok során így ragadt rá a Sötét Messiás név, mivel egyedül ı ismerte a titkot, amivel megmenthette volna a fajtáját.

Elisha tudta, hogy az idı és a történelem hogyan képes eltorzítani a tényeket, s gyanította, hogy a legenda csak az

igazság egy részét írta le. Mégis azon kezdett tőnıdni, hogy pár ezer évvel késıbb Lámék esetleg meggondolta magát.

− Elég legyen a múltból - mondta McCann morózusan. Mint mindig, ha a társalgás a Sötét Messiásra terelıdött, most is igyekezett témát váltani. - Beszéljünk a jelenrıl. Egész pontosan egy vámpír érdekel, aki Vörös Halálnak nevezi magát. Sikerült kiderítened róla valamit?

- Attól tartok, semmit - csóválta a fejét Hórusz. - Sokat beszéltek róla, mióta összehívták a konklávét, de semmi konkrétumot nem mondtak.

− Konklávé? - kérdezte McCann. - Mirıl beszélsz? − Azt hittem, tudsz róla - válaszolt Hórusz. - Ezek szerint

tévedtem. Karl Schrekt, a Tremere ítélethozó összehívta Európa leghatalmasabb vértestvéreit egy konklávéra egy ausztriai kastélyba. A találkozó tárgya a Vörös Halál.

McCann füttyentett. - Egy konklávé, amelyen a Kamarilla öregjei is jelen lesznek.

Mi lenne jobb alkalom a Vörös Halálnak, hogy végrehajtsa ördögi terveit?

− Gondolod, hogy a szörnyeteg meg merne támadni több tucat hatalmas vámpírt? - kérdezte Hórusz. - Bármennyire győlölöm is Káin gyermekeit, tiszteletben tartom a hatalmukat. Egy ilyen tömörülés ellen támadni öngyilkosság volna.

A detektív bólintott. − Egyetértek. Csak úgy érzem, ı ezt tenné. - Csalódott képet

vágott. - Az idızítés kiváló. Túl sok titok lengi körül a Vörös Halált és a Rettegett Éj Gyermekeit. Biztos van valami terve, de átkozott legyek, ha nem találom ki.

− Sikerült azonban megtudnom néhány dolgot az ausztráliai helyzetrıl - szólt közbe Hórusz.

− A gyilkosságokról? - kérdezte McCann. Elsı találkozásuk alkalmával Rambam házában Dire

McCann beszélt az Ausztráliában, Oroszországban és Dél-Amerikában zajló furcsaságokról. Mindhárom helyen Nicktukuk jelentek meg. Közülük a legveszélyesebb Baba Yaga volt, a Vasorrú Bába, aki hatalmába kerítette Oroszországot, és Nyugat-Európa vámpírjait fenyegette. Hasonlóan félelmetes képességekkel rendelkezett, bár kisebb aktivitást fejtett ki Nuckalavee, a Bırtelen; és Gorgó, Aki A Sötétségben Sikolt.

− Rögtön a telefonhívásod után három ügynökömet Brisbane-

bıl Darwinba küldtem. Szigorú utasítással láttam el ıket, hogy vizsgálódjanak a gyilkosságok kapcsán, de ne avatkozzanak be - folytatta Hórusz, és fölhorkant. - A legkevésbé sem akartam, hogy az embereimet megölje egy vámpír eredető szörny, amelyet a bennszülöttek csak „Koponyafaló" néven ismernek.

− Nuckalavee-t tartják a legkevésbé intelligens Nicktukunak - jegyezte meg McCann. - Alig volt emberi már azelıtt is, hogy Absimiliard magához ölelte. Attól fogva pedig fáradhatatlan pusztító teremtményként tartották nyilván, aki mindenkit megtámadott, aki az útjába került, legyen az élı vagy élıhalott.

− Összesen negyvenhét embert ölt meg három nap leforgása alatt - bólintott Hórusz. - Minden éjszaka, hiába a gondos biztonsági eljárások, a külsı vidékek telepeseit otthonukban mészárolták le, akárcsak a környék összes állatát. Az áldozatok fejét minden esetben mintha hatalmas fo-

98 gakkal harapták volna le, koponyájukat pedig sosem találták meg.

− Nem is fogják - tette hozzá McCann. − A gyilkosságsorozatnak olyan hamar szakadt vége, ahogy

elkezdıdött. Három éjszakányi rettegés, aztán kész. A gyilkos kilétét nem sikerült megállapítani. Két nappal az utolsó eset után a bennszülöttek, akik tömegesen Darwinba menekültek, visszatértek. A helyi kormányzat persze megpróbálta teljesen a maga javára fordítani a helybeliek vándorlását, az ügynökeim jelentéseibıl azonban kiderült, hogy a politikához mindennek semmi köze. Bizonyos értelemben az ıslakosok megérezték, hogy elmúlt a veszély. Nuckalavee visszatért torporba, ık pedig biztonságosan hazatérhettek.

− Bebújt a Macdonnell-hegylánc alatti sírkamrájába - mondta McCann. - Nagyon furcsa történet.

− A Gorgó nevő szörnyetegrıl szóló hírek sokkal aggasztóbbak - folytatta Hórusz. - Dél-amerikai ügynökeim semmi nyomát nem lelték Buenos Airesben. Úgy tőnik, megölte a város összes vértestvérét, aztán eltőnt. Semmi nyom nem utal arra, hogy hova ment. Talán még mindig szabadon kószál. A helyedben figyelnék a hátam mögé is.

− Jól sejtem, hogy Nuckalavee-val ellentétben nem tért vissza a sírjába?

Hórusz megrázta a fejét. − Az embereim ellenırizték. A barlangok egy nagyobb régészeti

feltárás színhelyén vannak. Minden feltőnı változást azonnal észrevettek volna. Azonban megtudtak valamit, ami biztos érdekelni fog téged.

− Rossz hír lesz - sóhajtott Dire McCann. − Mikor nem az? - kérdezte Hórusz kuncogva. - A feltáráson

dolgozó tudósok értetlenül állnak egy jelenség elıtt, amely a föld alatti barlangrendszer bejárata elıtt fogadta ıket. Öt évvel ezelıtt készült fényképek szerint egy kisebb domb takarta el a lejáratot, ezért nem fedezték fel az utat egészen mostanáig. Más expedíció azonban a feljegyzések alapján nem járt arrafelé. Akárki nyitotta is meg a bejáratot, csak jött és ment.

− A Vörös Halál sosem tenne ilyesmit - állította McCann. - İ és a fajtája fél a szörnyetegektıl. Szerintük az ı vissza-térésük a közelgı apokalipszis jele. De ha nem a Rettegett Éj Gyermekei tették, akkor kicsoda?

− A vértestvérekben az a jó - mondta Hórusz -, hogy mindegy, mi a bőntett, gyanúsítottakból sosincs hiány.

− És mi a helyzet Baba Yagával? - kérdezte fejcsóválva McCann, mintha megpróbálná elhessegetni az aggasztó gondolatokat. - İ is mozgásban van? Ennyi negatívum után még egy már meg se kottyan.

− Ne légy ilyen pesszimista, McCann - biztatta a herceg. - A Vasboszorkának komoly gondjai vannak a volt szovjet köztársaságok irányításával. İ és követıi túlságosan a múltban élnek, képtelenek megbirkózni egy olyan népességgel, amely változásokat akar, ráadásul most rögtön. Az ügynökeim szerint számos fontosabb orosz államban forradalom érik: hónapokra lekötik a boszorkányt. Jelcin nem erıs vezetı, a maffia máris jó erıs szindikátust épített ki Moszkvában. Az Éj Seregei nem olyan erısek, mint amilyennek tartják ıket. Nehézségeik támadtak a helyi Tremere-ekkel... meg a garoukkal.

Hórusz mosolygott, arcán mindentudó kifejezéssel. − A Vasboszorka most tanulja meg a leckét, amelyet a

történelem során már sokan megtanultak: könnyebb ellopni a koronát, mint megtartani.

− Mondja ezt olyasvalaki, akinek nagy tapasztalata van ilyen téren - élcelıdött a detektív.

− Ha nem lennének Széth és talpnyalóinak ármánykodásai -

komorodott el Hórusz -, Egyiptom az én irányításom alatt még mindig uralná a világot.

Büszke arckifejezése elárulta, hogy nem tréfál. − Inkább te, mint a Vörös Halál - mondta McCann. - Ha nem

sikerül kiderítenem, mit tervez a szörnyeteg, attól félek, be is következik, akkor pedig tőz emészti el a világot.

− Fél tıled, McCann - jegyezte meg Hórusz. - A szörnyeteg és fajtája érzi, hogy fenyegeted céljaikat. Tudd meg, miért, és rájössz a tervükre.

− Sajnos te voltál a legutolsó és legnagyobb reményem, hogy megtudjam - bökte ki McCann. - Fogalmam sincs, hol keressem a szörnyeteget, márpedig ha nem találom, megállítani sem tudom.

100 − Én elég sokat tudok - jelentette ki Hórusz -, de van valaki,

akinek a jelenlegi tudása a fajtátokat illetıen túlszárnyalja az enyémet. Bár ez a titokzatos figura megpróbál rejtve maradni, az évek során észrevettem, hogy a számítógépes hálózatokon lopakodik, és úgy győjtögeti az információkat, ahogy én, csak más forrásokból. İ a titkok ellopásának felülmúlhatatlan mestere.

− Ember ı, vagy vámpír? - kérdezte McCann. − Nem vagyok biztos benne - csóválta a fejét Hórusz. - Bár

legjobban a különbözı klánok öregjei érdeklik. Úgy gondolom, hogy a Kárhozottak közül való.

− Nem tudod a nevét? - kérdezte Elisha. − Nem - ismerte el a herceg. - İ a komputerrendszerek

fantomja. Az európai vonalak gondos átfésülése után azonban sikerült egyetlen városra leszőkítenem a keresést.

− Mégpedig? − Párizs - közölte Hórusz. - Ez a rejtızı kísértet, aki az

internetet járja, Párizsban lakik. − Micsoda véletlen - mosolygott Dire McCann. - Éppen oda

tartunk.13. fejezet

Párizs, 1994. április 3.

ártál már a párizsi Operaházban, Mr. Jackson? - kérdezte Alicia, miközben a pincér az asztalukhoz kísérte ıket a Café de la Paix teraszán. J

− Nem mondhatnám, hogy igen, Miss Varney - felelte a testır az utca túloldalán emelkedı épületet bámulva. - Sosem voltam oda az operáért, ha érti, mire gondolok. Jártam már Párizsban az évek során, de ebben a részében soha. - Az étlapra nézett, és összerezzent. - Túl gazdag hely az én származásomhoz képest.

− A pénz nem boldogít - mosolygott Alicia. - De elviselhetıbbé teszi a szenvedést. Azt hiszem, én pezsgıt iszom. Mit szólnál egy pohár borhoz?

− Én inkább sört kérnék - mondta Jackson. - Mit gondol, van sós perecük?

− Legyen inkább meleg galambpecsenye szarvasgombával és kenyérrel - rendelkezett Alicia határozottan. - Ez a hely specialitása. Kultúrát kell vinned az életedbe, Jackson.

− Eddig is elvoltam nélküle - vigyorgott a testır. - Nem a kifinomult ízlésem és elızékeny modorom miatt fogadott föl, kisasszony.

− Isten hozta önöket a Café de la Paix-ben - szakította félbe beszélgetésüket egy pincér, angolul. A ruházatuk alapján turistának vélte ıket. A hangja fáradt és unott volt. - Óhajtanak rendelni, madame?

− Óhajtunk - felelte Alicia perfekt franciasággal. Emberöltıket töltött már a városban. Miután elmondta kívánságait, összeszőkült szemmel nézett a pincérre. - És eszébe ne jusson a turisták számára fenntartott olcsósággal kiszúrni a szemünket. Elvárom, hogy valódi 1979-es Chateau Phelan Segurt kapjak, úgyhogy nagyon zaklatott leszek, ha mást hoznak ki. - Elhallgatott, és Jacksonra nézett. - És ami még fontosabb, a barátom is megsértıdne. İ pedig nehezen viseli, ha megpróbálják átverni.

103 Jackson fenyegetı fintort vágott. Ha akart, nagyon vészjóslóan

tudott kinézni. A pincér sápadt arccal sietett el. − Muszáj volt? - kérdezte a testır. - Azt mondta, ez egy

elıkelı étterem. − Párizsban sosem árt edzésben maradni - mondta Alicia. -

A város lakói azon a véleményen vannak, hogy mindenki másnál felsıbbrendőek a világon. Ha nem pörkölsz oda, kirabolnak, még a legelıkelıbb helyeken is.

− Az Operát is említette.

− Csodálatos hely - bólintott Alicia. - Rengeteg kellemes órát töltöttem a falai közt, a világ legnagyobb elıadóit hallgatva. Mostanára turistalátványossággá alacsonyodott, múzeummá, és csak balettelıadásokat tartanak olykor. Még így is megéri megnézni, akár szereti a balettet, akár nem. A világ legnagyobb színpada, egyszerre több száz ember is elfér rajta. A hatalmas elıcsarnok és a márvány lépcsısor is lenyőgözı.

Jackson megvonta a vállát. − Azt hallottam, hogy van egy szellem, amely ott kísért. − Én is hallottam errıl - felelte Alicia. - Mindenki, aki Párizsba

látogat, elıbb-utóbb megismeri az Operaház szellemének legendáját. Érdekes történet. Ráadásul valóban van egy kiterjedt katakombarendszer a föld alatt, amely állítólag hidraként tekereg szerte a városban. Senki sem tudja pontosan, ki építette. Az alagutakat sosem derítették föl teljesen; azon kevesek, akik mégis megpróbálták, titokzatos körülmények között tőntek el. Az Operaház igazgatója már évek óta senkit sem enged le a katakombákba, a hírnevét félti. Ez továbbra is Párizs egyik titka marad.

− Vajon miért gondolom, hogy nem véletlenül mndta el mindezt? - kérdezte Jackson.

Az italok és az ennivaló érkezése rövid idıre véget vetett a társalgásnak. A pezsgı elnyerte Alicia tetszését, ám Jackson kevésbé volt lenyőgözve az elıételtıl és a kenyértıl.

− Egy közeli barátom szerint egy ısöreg vámpír él a katakombákban - magyarázta Alicia. - Senki sem tud róla túl sokat, csak annyit, hogy jól ismeri a vértestvérek történelmét. Phantomasnak nevezi magát, és több ezer csatornapatkánnyal osztja meg az otthonát.

− Kellemesen hangzik - gúnyolódott Jackson.

− Emlékszel rá, mikor a cigány jövendımondót, Madame Zsorzsát látogattam meg? Azt mondta, hogy a patkányember tudja a választ, csak még senki sem kérdezte tıle. Meg kell találnom ezt a Phantomast, hogy megtudjam, milyen titkokat ismer a Vörös Halállal kapcsolatban.

− Le akar menni a katakombákba? - kérdezte Jackson. - Utálok csatornákban mászkálni.

− Ne aggódj - nyugtatta meg Alicia. - Ez a küldetés az én dolgom. De nem megyek egyedül. Ebben az étteremben kell találkoznunk Dire McCann-nel az elkövetkezı egy-két nap

folyamán. Beszélni akarok vele, mielıtt elhamarkodott döntéseket hoznék. Én sem tartom túl jó elfoglaltságnak, hogy a csatornákban kószáljak, ezért szegıdik társamul Mr. McCann.

− Micsoda véletlen egybeesés, hogy itt találkozik vele, szemben azzal az épülettel, ahol a célpontjuk lakhat - jegyezte meg epésen Jackson. - Csodálatos, hogyan mőködnek a dolgok.

Alicia elmosolyodott. − Nem hiszek a véletlen egybeesésekben egy olyan világban,

amely tele van láthatatlan machinátorokkal, Jackson - mondta. - De el kell ismernem, mintha a vakszerencse vonzott volna erre a helyre.

− Nem csak magát, Miss Varney, ahogy én látom - folytatta Jackson. Szemével egy közeli asztal körül kuporgó három alak felé mutatott. - Azok a barmok ott a maffiától vannak, sikít róluk. Meglepıen sok cosa nostrást láttam a városban. Általában meglapulnak. Van esélye, hogy valaki elcsicseregte, hogy maga ide jön látogatóba? Magácska nem éppen Don Caravelli kedvenc fotómodellje. Szívesen látná magát nyakig betonban a folyó fenekén.

− Gondosan ügyeltem rá, hogy senkinek se emlitsem ezt a helyet, kivéve New York-i barátomat, de benne megbízhatunk.

− Hát, ahogy maga sem bízik a véletlenben, kisasszony, én sem bízom benne, ha a maffiáról van szó. Azok a gorillák ott a másik asztalnál már sasoltak minket, de nem reagáltak, úgyhogy gondolom, az álcánk még kitart. Van egy telefon az étterem hátuljában, megejtek néhány hívást.

− Addig én iszogatom a pezsgımet, és elmajszolgatok - dorombolta Alicia. - Menj csak nyugodtan.

104 Jackson tíz perc múlva tért vissza az asztalhoz. Komor arckifejezésébıl ítélve a nı tudta, hogy nem kapott jó híreket.

− Semmi konkrét - közölte. - Nem számítottam túl sokra; ha a maffiáról van szó, általában kevés a tény, több a találgatás. Senki sem mer titkokat elárulni, ha még életben akar maradni.

− A capo da capo kiváló vezér - mondta Alicia. Elmosolyodott, mintha szórakoztatná valami. - Ráadásul nem terhelik olyan emberi érzelmek, mint a megbocsátás vagy a könyörület.

− Ja - vakkantotta Jackson. - Kemény fickó, az egész

szervezet halálra rémült tıle. Ha pedig figyelembe vesszük, kikbıl áll össze a tagság, különösen ijesztı a helyzet.

− A pletykák? - kérdezte Alicia. − Volt egy nagy találkozó a don erıdjében, Szicíliában, a

minap. Minden kisfınök ott volt. A forrásom szerint a góré fejpénzt tőzött ki két emberre. Bárki elintézheti ıket.

− Kettıre? - kérdezte Alicia. - Kezdesz népszerő lenni, Jackson.

− Én aztán nem. Nem tudtam meg neveket, de az egyik célpont egy nı. Pont úgy néz ki, mint maga. Nem meglepı. A másik valóban férfi, egy amerikai, méghozzá detektív, akit szoros kötelékek főznek a vértestvérekhez.

− Dire McCann - mordult fel Alicia. - Mi oka van Don Caravellinek arra, hogy McCannre vadásszon?

− Az alapján, amit eddig elmondott nekem, én arra tippelek, hogy a capo összefogott a maga kis barátjával, a Vörös Halállal.

− Elkeserítı gondolat, bár valószínőleg helyes a megállapítás - bólintott Alicia. Csalódott arcot vágott. - Elıször Melinda Galbraith, most pedig Don Caravelli. Még kit akar beszervezni ez a szörnyeteg?

− Az biztos, hogy a Vörös Halál nagy tőzerıt vonultatott föl két ember miatt - felelte Jackson. - De hát fölrobbantotta a washingtoni haditengerészeti kikötıt is csak azért, hogy kicsinálja magát és McCannt, csakhogy nem sikerült neki.

− McCannt és engem nagyon nehéz megölni - vigyorgott Alicia.

- Egy másik érdekes történetet is hallottam a kapcsolataimtól, bár nem tudom, van-e valami köze a dolgokhoz. Mégis jobb, ha elmondom.

− Várj - mondta Alicia, és intett a pincérnek. - Elfogyott a pezsgım. Ha pedig ilyen a hangod, akkor biztos, hogy szükségem lesz még egy italra. Kérsz még egy sört?

− Rám férne. És valami szilárd kaját. Ez a galambizé talán jó az elıkelıknek, de nekem igazi étel kell.

Alicia rendelt, aztán visszaült a székébe, és elszántan a testırére nézett. - Rendben, halljuk a többit.

− Valami nagyon furcsa történt Marseille-ben két éjszakával ezelıtt - kezdte a férfi. - Tizenegy ember tőnt el pár óra leforgása alatt. Egyszerően felszívódtak otthonról vagy a munkahelyükrıl. Senki sem látta, mikor történt mindez, senki

sem hallott semmi furcsát, csak nyomuk veszett. Még egy olyan lepra helyen is, mint Marseille, igen sok ez egyetlen éjszakára. Az áldozatoknak egy közös vonásuk volt, mind éjszakai életet éltek. Nappal sosem látták még ıket.

− Vámpírok? - kérdezte Alicia. − Valószínőnek tőnik. A forrásaim nem bocsátkoznak

találgatásokba ezzel kapcsolatban. A rendırség megpróbálja a bandaháborúkra kenni, de ezt senki sem veszi be. Meg aztán van ott egy hajó.

− Hajó? - kapta fel a fejét Alicia. - Nem szeretem, ha dramatizálsz, Jackson. Milyen hajó?

− Pár órával az eltőnések elıtt egy teherhajó futott be a kikötıbe Dél-Amerikából. A dokkmunkásokat meglepte, mert nem jelentették elıre az érkezését. Mikor a kikötıi rendırség átvizsgálta, a kapitányt és a legénység három tagját holtan találták a kabinjukban, a többieket pedig félig tébolyultan hozták le. Nem sikerült részleteket megtudnom arról, hogyan halt meg az a négy ember, de nem természetes okból, az biztos. A többi matróznak fogalma sem volt, hogy merre jártak, vagy miért vannak ott. Nem emlékeztek rá, hogy átkeltek volna az Atlanti-óceánon. Egyikük sem tudta, mikor és hogyan halt meg a kapitány meg a többiek. Bizarr sztori. Nem tudom, mi köze lehet az eltőnésekhez, de eszembe jutott, mit mondott az egybeesésekrıl.

106 − A hajó Dél-Amerikából jött - mondta Alicia. Eszébe jutott

egy hátborzongató kijelentés két héttel ezelıttrıl, a haditengerészeti kikötıben. - Azt nem közölte a forrása, hogy melyik városból érkezett a hajó?

− Buenos Airesbıl - felelte Jackson. - Miért, számít? − De még mennyire - mondta Alicia komoran. - Újabb

játékos tőnt föl a színen. Remélem, McCann hamar ideér. Gyorsan meg kell találnunk ezt a Phantomas nevő vámpírt, mert úgy tőnik, már nem csak mi keressük ıt.

1. fejezet

Párizs, 1994. április 4.

agyon rég ittunk együtt bort egy párizsi kávéházban mondta mosolyogva Dire McCann az asztal túloldalán ülı Alicia Varneynak. - Nekem egy N

örökkévalóságnak tőnik. − Majdnem - kacagott Alicia, majd kortyolt egyet a poharából.

McCann már felhajtotta a sajátját. - Száz évvel ezelıtt történt. Azóta sajnos drasztikusan felemelték a pezsgı árát.

− Gyönyörő vagy, mint mindig - bókolt a detektív. - Néhány nın nem látszik a kor, de te a királynıjük lehetnél. Persze mindig is csodálatos voltál.

− Az Éjkirálynınek fenn kell tartania hírnevét - magyarázta hamiskásan Alicia. - Meg kell, hogy mondjam, a te ízlésed sem változott sokat az eónok alatt. Magas vagy, sötét hajú, meglehetısen jóképő, és a vonásaidban van valami ördögi. Apró különbségek lehettek ugyan, de sosem okozott gondot halandóálcád felismerése.

McCann összevonta a szemöldökét. − Washingtonban is ezt mondtad, de ki kell, hogy javítsalak. A

felismerhetıség csak bajba sodorna. Egy kétszemélyes asztalnál ültek a Café de la Paix elülsı

teraszán. A levegı az éjfél körüli órán enyhén hővös volt, ezért csak néhány vendég vetıdött arra. Tılük pár asztallal balra Madeleine Giovanni és Elisha Horowitz merült éppen privát beszélgetésbe, míg jobbjukon Flavia és Jackson folytattak technikai részletekbe menı vitát kedvenc gyilkolási módszereikrıl. Tavasz volt, Párizs utcáin pedig a szerelem és a halál illata érzıdött.

McCann és társai nem sokkal tíz után érkeztek a kávéházba, ahol Alicia és Jackson már várt rájuk. Éppen főszerezett mézzel bıségesen eláztatott franciakenyeret ettek, és hozzá - természetesen - a vendéglı legjobb pezsgıjét itták. Miután megtörténtek a bemutatkozások, a két vámpír ellenkezését figyelmen kívül hagyva három csoportra oszlottak. McCann

111 és Alicia négyszemközt akartak beszélgetni, akaratuknak pedig nem lehetett ellentmondani. A fıpincér markába leszámolt tisztességes borravaló tette biztossá, hogy egymáshoz közel kapjanak asztalt.

A detektív és a nı az elmúlt órát a washingtoni események után történtek elmesélésével töltötte. Alicia leírta harcát Melinda Galbraith embereivel, gondosan kihagyva Walter Holmes nevét. McCann a Rambammal folytatott társalgast osztotta meg vele.

Elmondta, miket tudott meg a Sheddeknek nevezett tőzlényekrıl, de elhallgatta találkozását Hórusszal. Mindketten tudták, hogy a másik nem mond el mindent, de azzal is tisztában voltak, hogy semmi lényegesrıl nem maradtak le. Bíztak egymásban, csak éppen nem teljesen.

− Még Lámék, a Sötét Messiás viselkedésében is fel lehet fedezni néha mintákat - jegyezte meg Alicia, majd megsimogatta a detektív arcát. - Akárhogy is, kedvelem ezt a gondolatot. Ettıl emberibb vagy.

− Miért, különben nem vagyok az? − Nem bizony - bólintott a nı. - A történelem elıtti idık óta

ismerjük egymást mint Ánisz és Lámék. A századok során voltunk szeretık és összeesküvık. Velem, és csak velem osztottad meg legnagyobb felfedezésedet, azt az italt, amellyel kiérdemelted a Sötét Messiás nevet. Mindezek ellenére mindig tudtam, hogy vannak titkaid, amelyeket nem társz fel elıttem. Az intrika fajának intrikusai közül te vagy a legrejtélyesebb, a legvisszahúzódóbb. Ez nem változott meg az eltelt korok alatt. Biztosíthatlak róla, nagyon kiábrándít, hogy ellen tudsz állni nekem. Ettıl viszont emberfelettibb vagy.

A detektív halkan felnevetett. − Errıl már többször is vitatkoztunk. Ha jól emlékszem,

utoljára éppen itt, valamivel több mint száz évvel ezelıtt. A válaszom az, mint akkor volt: légy türelmes. Minden választ meg fogsz kapni, ha eljön az ideje. Akkor minden titkomat felfedem elıtted.

Alicia mérgesen legyintett. − Ezzel leszerelhetsz egy lánykát, de egy királynıt sohal Azt

válaszolod, hogy nincs válasz. Ha eljön az ideje? - ismételte gúnyosan. - Mikor, szerelmem? Egy perccel a Gyehenna elıtt? - Szeme felizzott, ahogy elırehajolt. - Ide figyelj, McCann! A Vörös Halál megmutatta, mire képes egy eltökélt Matuzsálem a negyedik generációból. A nagyok torporban hevernek. Ha együtt dolgoznánk, és megosztanánk hatalmunkat, a Kamarilla és a Szabbat is az ölünkbe hullna. Ugyanazt a célt tőztük ki magunk elé. Ha társak lennénk, minden élı és Élıholt ura lehetnénk!

− Talán - válaszolta McCann kemény, határozott arccal. − De milyen áron? Elpusztítanád a Maskarádét? Ezrek, talán

milliók halálát okoznád? A poklot hoznád a Földre, vagy valami még rosszabbat? Ezt nem akarom megkockáztatni. Én soha, de soha nem leszek olyan, mint a Vörös Halál!

Alicia felhorkant, és dühösen megvakarta az orrát.

− Ehelyett inkább óvatos léptekkel válsz a világ urává. Az üzleti szférát használod arra, hogy az egészet megvedd magadnak.

− Te pedig, kedvesem, a pókhálód közepén ülve ellopod elılem!

A nı álla szinte leesett a meglepetéstıl. − Tudsz a Szindikátusról? − Hát persze - válaszolta McCann, és megcsóválta a fejét.

− Elvégre detektív vagyok! Egyértelmő nyomokat hagytál, amibıl rájöhettem, hogy már évek óta kezedben tartod az amerikai szervezett bőnözést. Ugyanúgy alkottad meg a hierarchiát, mint a tolvajcéheidnél a középkorban. A gondolkodásban is találni mintákat.

− Igazad van - ismerte el Alicia. - Magunkon kívül mindenkiben találunk hibát.

− Ha ez igaz ránk, erre a két csodára - jegyezte meg a detektív vidáman -, akkor a Vörös Halálra is jellemzı kell, hogy legyen. A túlzott magabiztosság lesz a gyengéje.

− Magabiztos, az igaz - vágta rá a nı. - De nem is véletlenül. Eddigi ellenállásunk abból állt, hogy megpróbáltunk életben maradni.

− Közel már a mi idınk! - jelentette ki McCann. - A Vörös Halál kétségbeesetten próbál végezni velünk, és erre jó oka van. A haragunk elpusztítaná.

112 − Ez a Phantomas - vagy patkányember, ahogy Madame

Zsorzsa hívta - a kulcs. İ tud minden választ - mondta Alicia. − Még mindig jársz ahhoz a jövendımondóhoz? - csodálkozott

McCann. - Meglep, hogy hiszel a külföldi jóslataiban! − Gúnyold ki, ha akarod, de eddig még mindig bejött, amit

mondott - felelte Alicia. − Persze! Ha sikerül megfejtened a szavait - jegyezte meg

McCann. - Ami, ha jól emlékszem, évekig szokott tartani. − Hát elég rejtélyes tud lenni - bólintott Alicia. - Figyelj!

Kíváncsi vagyok, mire jutsz. Tizenhárom, három és egy - idézte szó szerint a jósnı szavait. - A számok mindig fontosak. Sok

nem az, aminek látszik. A számok mindig fontosak. A válasz a múltban van. A válasz a jövıben van. A gyermekek játszanak. A szabályok nem számítanak. A számok mindig fontosak. A patkányember tudja a választ. Még nem tették fel neki a kérdést. És mindenekelıtt: a számok mindig fontosak.

McCann zavartan pislogott egyet. − Ennyi? - Elfintorodott. - Ennek semmi értelme. − Én is így gondoltam - nevetett a nı. - Ugyanezt mondtam én

is Zsorzsának. Azóta sokat gondolkodtam rajta, és a sorok mögött rejlı igazság lassan kezd formát ölteni.

- Hadd halljam! − Egy része nagyon egyszerő. - A „három, tizenhárom, egy"

például a fajunkat jellemzı rejtélyes számokra utal. Egy vámpír: Káin. Három: a gyermekei. Tizenhárom: a klánok alapítói. Ha a „számok mindig fontosak", akkor nagyon fontos megtudnunk a Vörös Halál vérvonalát.

McCann vállat vont. − Rendben. Kicsit sántít ugyan, de hát ilyen a

jövendımondás. Eddig egyikünk sem tudta megállapítani a Vörös Halál klánját. Minden vámpír hasonlít a teremtıjéhez, és ez gyengeségeket fedhet fel - egyszóval fontos lehet. Folytasd.

− Az, hogy „nem minden az, aminek látszik", szerintem azt jelenti, hogy négy Vörös Halál ellen kell küzdenünk, nem csak eggyel. A számok nekik is fontosak, hiszen az erısítés majdnem végzett velünk. Alakváltók, tehát valóban nem azok, amiknek látszanak.

− Talán igen, talán nem - töprengett McCann. - Ezzel a sorral nem értek egyet. Mi van még?

− A múltban és jövıben rejlı válasz is egyszerő. A jövıért harcolunk, de a Vörös Halál elpusztításához szükséges információ a múltban keresendı. Nemcsak a szörnyeteg atyjának kilétét kell kiderítenünk, de az utódairól is meg kell tudnunk valamit - emelte fel az ujját Alicia.

− Egyetértek. Rambam errıl sokat elmondott, amikor figyelmeztetett a Sheddekre. Minden stratégia alapja az ellenfél megismerése. Ez különösképp igaz a negyedik generációra. - A detektív elmosolyodott. - A következı sor az enyém. Gyermekek játszanak. A szabályok nem számítanak. Rúben és Rachel a gyermekek, a szabályok nélküli játék pedig a Dzsihád.

− A Dzsihádot én is kitaláltam. De ık ketten miért számítanak

gyermeknek? - kérdezte Alicia. − Maimonidész házában végül rájöttem az igazságra - felelte

McCann. - Egy apró megjegyzés vezetett rá, hogy Rúben és Rachel valójában ırzık, egy ghoul gyermekei. Hatalmukat szüleiktıl örökölték, akik viszont a vámpírmestertıl kapták azt.

- İrzık? Melyik ırzı lehet erısebb a vértestvéreknél? − Gondolj csak az apjukra - mondta McCann. - Ki volt a

valaha élt leghatalmasabb ghoul? Alicia arcán furcsa árnyék suhant át. - Káin öccse, Széth -

suttogta. - Káin ghoulja. Ezért voltak olyan ismerısek. Láttam róluk festményeket és szobrokat a Második Városban.

− Az az alak majdnem olyan rejtélyes, mint a Harmadik Ember - fejtegette a magánnyomozó. - Feltehetıleg ı volt az elsı mágus. A vértestvérek legendáiban csak a halandók oltalmazójaként emlegetik. Már több mint hétezer éve nem látták, senki sem ismeri a sorsát. Úgy hiszik, már nem érdekelt a vámpírok ügyeiben. Tévedtek.

− Vagy csupán gyermekei a saját céljaiknak megfelelıen cselekednek - szúrta közbe Alicia.

− Akármi vezeti is ıket, Rúben és Rachel a gyermekek. A játék pedig, ahogy már mondtam, a Dzsihád.

− „A patkányember tudja a választ, de még nem tették fel neki a kérdést" - idézte a nı.

− Talán igazad van, és Madame Zsorzsa mégis a helyes irányba terel minket. Megbízható forrásból tudom, hogy ez a

114 Phantomas a Kárhozottak minden titkát ismeri - jelentette ki a

detektív.

− Ezt én is megerısíthetem más forrásokból. − Megmondtam, hogy a Vörös Halál fél tılünk - mosolyodott el

McCann. - Ebbıl az következik, hogy nem legyızhetetlen. − Ha kiderítjük a vérvonalát - bólintott Alicia -, szerintem minden

kérdésre választ kapunk. − Feltéve, hogy ez a Phantomas rendelkezik a megfelelı tudással,

lehetségesnek tőnik, hogy még az elıtt legyızzük a szörnyeteget, mielıtt akcióba lépne...

- ... a Szabbat vezetıinek New York-i találkozóján a jövı héten - vágott közbe Alicia.

- ... a vének konklávéján Linzben, szintén a jövı héten - fejezte

be saját mondatát McCann. − Milyen furcsa véletlen, hogy két ilyen fontos esemény

ennyire egy idıben történjen - jegyezte meg Alicia gúnyosan. − Ha a Kárhozottakról van szó, akkor nem léteznek véletlenek -

mondták szinte teljesen egyszerre mind a ketten. Nevetni kezdtek. − Tehát abban egyetértünk - összegezte McCann -, hogy mikor

akar lecsapni a Vörös Halál. − Így van - helyeselt a nı. - Azt reméli, hogy egyszerre válhat a

Szabbat és a Kamarilla urává. Minden terve, minden támadása arra irányult, hogy a két szekta vezetıi győléseket szervezzenek, lehetıleg egy idıben. Akármit akar is csinálni, akkorra fogja idızíteni. Hacsak meg nem állítjuk!

− Ha nem, a Sheddek gyıznek - tette hozzá a férfi. - Elıbb-utóbb a Vörös Halál vagy egyik gyermeke ismét megidézi ıket. Akkor pedig a világ a tőzdémonok martalékává válik.

Alicia elkomorodott. − Vannak terveim, ahogy neked is. De mi értelme uralkodni

egy kupac hamun? A Vörös Halál teljesen ırült. − İ és utódai, a Rettegett Éj Gyermekei, annyira félnek az

İsatyáktól - magyarázta a detektív -, hogy vakon belementek ebbe a szentségtelen szövetségbe.

− Milyen ironikus. Meg akarják menteni a Káinitákat, de

éppen ezzel pusztítanak el mindent. Ur mentsen meg minket az

ilyenektıl! − Ur? - ismételte McCann. - Régen imádkoztál utoljára

gyermekkorod istenéhez. Alicia lassan bólintott, majd megnedvesítette az ajkát. − Századokkal ezelıtt - mondta. - Talán még régebben. Néha

elgondolkozom rajta, mikor is volt az. Te nem? − Hogyan? - kérdezte a detektív. - Nem tudom pontosan, mire

gondolsz. Én sosem voltam Ur-hívı. A róla elnevezett metropolisban sem éltem.

− Mikor voltam hercegnı Ur csodálatos városában? Mikor voltál Atlantisz fıvarázslója? Már akkor is szeretık voltunk, pedig még nem tartoztunk a vámpírok soraiba. Románcunkról legendákat költöttek. Mikor volt mindez? Te emlékszel rá?

McCann válaszra nyitotta a száját, de azonnal be is csukta. Csak percek múlva válaszolt. - Majdnem hatezer évvel ezelıtt.

− Hatvan évszázad? - kérdezett vissza Alicia, és megrázta a fejét. - Az nagyon régen volt. Mégis tisztán emlékszem rá, hogy

ittam a varázsitalodból - Lámék fızetébıl - a Második Városban. Aznap éjjel mondtam el neked, hogy úgy akarom megölni atyámat, Brujah-t, hogy elcsábítom Troile-t, és ráveszem a diablerie-re.

McCann arcán különös vonások bukkantak fel. Hangja hirtelen más lett, egészen távoli. - Az a pillanat örökre bevésıdött az emlékezetembe. Sosem felejtem el azt a beszélgetést.

− Tényleg? - kérdezte jéghideg hangon Alicia. - Minden kétséget kizáróan tudod, hogy megtörtént? Én már nem vagyok benne

olyan biztos. A Második Várost hétezer éve pusztították el a vértestvérek ellen fellázadt halandók. Hetven évszázaddal ezelıtt, McCann! Mi csak ezer évvel késıbb születtünk!

− Az nem lehet. Évszázadokig éltünk a Második Városban, mielıtt rájöttem volna az ital helyes összetételére. Brujah az atyád volt, Asshur az enyém. A lázadás a mi tetteink következtében tört ki. Meg akartuk dönteni a harmadik generáció uralmát.

− Mi legalábbis így hisszük - kötekedett Alicia. - De megbízhatók ezek az emlékek? Élhettem én a Második Városban

116 és az istenemrıl, Urról elnevezett citadellában? Szerinted tényleg te voltál az elveszett Atlantisz egyik alkimistája, aztán a Kárhozottak varázslója? Az igazságra emlékszünk, vagy csak azt hisszük?

− Úgy véled, valaki manipulálta az emlékeinket? − Egy erıs akarat sok mindent tehet a gyengék tudatával -

magyarázta Alicia. - Mindketten használtuk már ezt a képességet bábjainkon az évek során. Arra emlékeznek, amit mondtunk nekik, nem pedig arra, ami valójában történt. A mi vágyaink alkották meg a világukat. Valaha talán velünk is hasonlóképp bántak el.

− Lehetetlen - rázta meg a fejét McCann. - A világ két leghatalmasabb vámpírjának megtestesülése vagyunk. A mi akaratunkat nem lehet ilyen könnyen áttörni. Az emlékeinkben lévı lyukak az eltelt évezredeknek köszönhetıek. Csak az idı játszik a tudatunkkal, nem pedig az İsatyák láthatatlan keze. Mi megszabadultunk az elnyomásuk alól. A tudatunk egyes-egyedül a miénk, ezt soha ne felejtsd el. Szabadok vagyunk.

− Talán igazad van - töprengett Alicia. - Legalábbis remélem.

McCann szavai nem oszlatták el végleg kétségeit.2. fejezet

Párizs, 1994. április 4.

ég sosem jártam Párizsban - nézte tágra nyílt szem- mel Elisha a kávézó terasza elıtt kavargó sokaság o t . - M i n d i g i l y e n t ö m e g v a n i t t

é j s z a k a ? Madeleine elmosolyodott.

− Valójában nem. Sokkal többen szoktak sétálni ilyenkor az utcán. Évtizedekkel ezelıtt, amikor az Operaház még mőködött, mozdulni sem lehetett az elıadások napján.

− Te már voltál itt? - kérdezte a fiú. − Sokszor - bólintott Madeleine. - A családi ügyek gyakran

szólítottak a Fények Városába a második világháború alatt. Üzleteket kellett kötnöm, szerzıdéseket megvitatnom, és ellenségekkel végeznem. Párizs és én már jól ismerjük egymást.

Elisha megrázkódott a nı szavaitól. Néha elfelejtette, hogy nem is olyan fiatal, mint amilyennek tőnik, és hogy foglalkozása a klán ellenségeinek elpusztítása.

A Giovanni vámpír szeme elkerekedett, amint észrevette az ifjú mágus zavarát. Az asztalon nyugvó kezére tette hideg ujjait.

− Kérlek, ne győlölj azért, ami vagyok, Elisha. Amíg meg nem ismertelek, csak a család akarata érdekelt.

- Olvasol a gondolataimban? - kérdezte a fiú meglepetten, de nem húzta el a kezét. - Vagy ennyire látszott rajtam?

− Arra képeztek ki, hogy a férfiak arcának apró rezdüléseit is értelmezni tudjam - mosolyodott el Madeleine. - Nagyon látszott rajtad. Kevés halandó fejezi ki ilyen nyíltan az érzéseit.

− Túlságosan naiv vagyok, igaz? - pirult el Elisha, és nagyon ostobának érezte magát. - Sem a romantikus, sem a jóképő jelzı nem illik rám különösebben. Biztos sokkal különb férfiakkal találkoztál.

Madeleine kacagni kezdett, és elragadtatottan csapta öszsze a tenyerét. A csengı nevetés érdeklıdı pillantásokat váltott ki a kávézó vendégeibıl, de amint meglátták a forrását,

119 azonnal elfordultak. Meghatározhatatlan, fenyegetı aura vette körül a fekete ruhás fiatal nıt. Nem tőnt jó ötletnek tovább figyelni.

− Helytelen a hozzáállásod, Elisha. Az sem romantikus, hogy én vagyok a Giovannik Tıre. Még csak nem is élvezem. A legtöbb halandó retteg tılem, mert érzi valódi lényemet. Azok, akikkel

M

eddig találkoztam, nem tudtak mély benyomást tenni rám, mert túlságosan el voltak foglalva azzal, hogy kegyelemért könyörögjenek. Mondanom sem kell, hiába. A Kamarilla örökké marakodó klánjai győlölik a Giovannikat, mert félnek attól, amit nem ismernek. Mivel tisztelettel bánunk az emberekkel és a halandókkal, a Szabbat fajtánk árulójának tart minket. - Elhallgatott, és Elisha arcát kezdte tanulmányozni. - Klánom kitaszítottként, páriaként kezel. Évszázados hiedelmek és tradíciók rabjai, akik alsóbbrendő fajként kezelik a nıket. Keveset is tesznek vámpírrá, és közülük is csak néhány kap valódi pozíciót. Nem mutatják ki ugyan nyíltan, mert félnek nagyapám haragjától, de több rokonom szeretne holtan látni. Túlságosan nagy hatalomra tettem szert, ezért attól tartanak, egy nap majd én követem atyámat a Mauzóleum vezetıi székében. - Elmosolyodott. - A gondolat nagyon csábító - folytatta. - Nagyon szeretném látni rettegéstıl eltorzult arcukat, mielıtt végzek velük.

Elisha idegesen az ajkába harapott. Madeleine stílusa néha kiborította.

− Sajnálom - vette észre azonnal a változást a nı. - Nem akartalak megrémíteni. Csak játszottam a szavakkal. A nagyapám meglehetısen kegyetlen alak, aki élvezi a hatalmat. Nagyon kicsi az esély rá, hogy engem nevezzen meg utódjául. Annak pedig még kisebb, hogy el is fogadom.

− Nem félek - hazudta Elisha, de pár másodperc múlva megadta magát. - Na jó, de csak egy kicsit.

Madeleine megcsóválta a fejét. − Üres a poharad - váltott hirtelen témát. Nem akart klánjának

belügyeirıl beszélgetni. - Kérsz még egy kólát? − Igen, köszönöm. Talán ennék is valamit. A repülıgépen nem túl

finom ételeket szolgáltak fel. − Borzasztóan néztek ki, az biztos - ismerte el a nı. - Még

számomra is. Rendelek valami édességet. Az itteni csokoládés-kakaós golyócskák joghurtos fagylalttal és narancsöntettel világhírőek. Szerintem ízleni fog.

Elisha jóváhagyólag bólintott. Szerencsére Madeleine tizenegy más nyelv mellett kiválóan beszélt franciául is. A héber, az angol és a tanulmányaihoz elengedhetetlen latin csupán rutinnak számított nála. Amíg a pincérrel beszélt, a fiú az utcát figyelte. Mintha a tömeg most még nagyobb lett volna.

− Ha esetleg érdekel, elmondom, hogy négy vértestvér vár harcra készen a közelünkben - közölte Madeleine. - Ketten a kávézóban

ülnek, a másik pár pedig fel-alá sétál az utcán. Tizenegy állig felfegyverzett ghoul kíséri ıket, némelyik az étteremben, a többiek az utcán figyelnek. Mögöttük sok ember sorakozott fel. İk a maffia bérgyilkosai.

Elisha szája teljesen kiszáradt. − Biztos, hogy minket keresnek?

− Miss Varney és Mr. Jackson szavaiból nem lehet más következtetést levonni. A vezérük, Don Caravelli, csak feketén-fehéren képes elképzelni a világot. Siker vagy bukás. Az emberei nem akarnak csalódást okozni neki. Ha megbizonyosodnak Dire McCann és Alicia Varney kiléte felıl, azonnal támadni fognak. Nem is olyan soká.

− Egy ilyen zsúfolt utcán? - nézett körül Elisha. − Az ártatlan életek semmit sem jelentenek a hozzájuk

hasonlóknak. Egyél bıségesen, mert most pár óráig aligha lazíthatunk. Ha elkezdıdik a harc, nem lesz megállás.

Elisha McCann és Alicia asztala felé pillantott. Teljesen belefeledkeztek a beszélgetésbe, és úgy tőnt, egyikük sem tud a rájuk leselkedı veszélyrıl.

− Tudnak az ellenségrıl - követte az ifjú mágus tekintetét Madeleine. - Ne tévesszen meg ártatlan külsejük. Mindketten készen állnak a harcra. Akárcsak Flavia és Mr. Jackson. Ha megtámadják ıket, védekezni fognak.

− Már csak azt nem értem - kezdte Elisha -, hogy miért itt, a szabadban találkoztak. Ez nagyon kockázatos.

− Két oknál fogva. Elıször is mert az ügy túlságosan fontos ahhoz, hogy elhalasszák a beszélgetést. Akárhová mennének is, ugyanakkora eséllyel támadnák meg ıket, mint itt. Egyszerőbb most megvitatni mindent, a veszéllyel pedig csak késıbb foglalkozni.

120 A fiú vállat vont.

− Lehet. Mindenesetre nem látom sok értelmét. Mi a másik ok? − Ne feledd, hogy Dire McCann és Alicia Varney a Föld két

leghatalmasabb vámpírjának, Ánisznak és Láméknak az ügynökei. Az Éjkirálynı és a Sötét Messiás Matuzsálemek, olyan Káiniták, akiknek hatalma már-már az istenekével vetekszik. İk szó szerint halhatatlanok. A Dzsihád játékosai, ezért a világ rejtızı

mestereinek tekintik magukat. Egyikük sem tud belenyugodni abba, hogy nem ı irányítja a dolgokat. - Madeleine elmosolyodott, és tovább mesélt. - A nagyapám, Pietro Giovanni is hasonlóképp gondolkodik. Az ilyen nagy hatalmú vámpírok tetteit nem vezérelheti soha senki más. Ha veszélybe sodródnak, nem ijednek meg. Épp ellenkezıleg: daccal válaszolnak a fenyegetésekre. Vagy dühvel. Tudják, hogy a maffia csapdájának közepén ülnek, de nem érdekli ıket. Minden bölcsességük ellenére végtelenül arrogánsak. Nem rettennek meg semmitıl. − Nehéz elképzelni, hogy valami is felidegesítheti Dire

McCannt - mondta Elisha ıszintén. - Mindig olyan... felkészültnek tőnik.

Madeleine bólintott. − Éppen erre céloztam. Magabiztossága nem engedi a

megalkuvást. Ezért akarja annyira elpusztítani ıt és Miss Varneyt a Vörös Halál. A Matuzsálemek harcában nincs semleges terep.

A Giovannik Tıre ismét elmosolyodott. − Mivel nincs beleszólásunk a helyzetbe, legjobb, ha elfogadjuk.

Látom, megjött a desszerted. Remélem, nem lesz túl édes, de sajnos nem ismerem olyan jól az ételeket.

Figyelmesen követte a golyócskák útját Elisha szájába. A fiú állkapcsának szinte minden mozdulata magával ragadta. Úgy tőnt, Elisha mindezt nem vette észre.

− Egyél sokat - mondta a nı. A következı pár percet a fiatalember az ételnek szentelte. A

különleges desszert nagyon édes volt, de roppant ízletes. Kellemes felüdülést jelentett a svájci repülıút során felszolgált rejtélyes ételhez képest. Madeleine ezalatt a náci megszállás alatt átélt párizsi kalandjairól kezdett mesélni. Mire Elisha végzett az evéssel, pontosan ismerte a mővészeti múzeumból eltőnt három festmény történetét, továbbá hogy mindez hogyan kapcsolódott Anglia titkos megszállásának kudarcához. Izgalmas sztori volt, ráadásul valódiságához kétség sem fért.

− Szóval nem adtad vissza a festményeket a hatóságoknak? - kérdezte, miután lenyalta az utolsó csepp joghurtos fagylaltot és narancsöntetet is a kanaláról.

− Az általad hatóságnak nevezett szervezet akkoriban öszszeesküvık és árulók degenerált bandáiból állt. Ha

visszaadom nekik a képeket, legalább akkora hibát követek el, mintha a nácikra hagyom. Elıbb égettem volna mindegyiket hamuvá! - Madeleine elmosolyodott. - A szobám falát díszítik a Mauzóleumban. Három gyönyörő festmény Anglia szabadságáért cserébe. A francia nemesség tisztességesen megfizette a munkámat.

− Szerintem ezzel ma már kevés francia értene egyet - mondta Elisha. - Úgy tőnik, győlölik az angolokat és az amerikaiakat.

− A modern nacionalizmus éppen olyan, mint a klánok közti ellentét. Akik részt vesznek benne, azok értik, de a kívülállók számára ırültség az egész. Nekem mindenesetre éppen elég egy klán is.

− Jut eszembe - kérdezte Elisha mintegy mellékesen -, mirıl beszélgettél Rambammal és Judithtal? Még mielıtt találkoztunk volna az étteremben.

Madeleine szeme elkerekedett meglepetésében, de nem kerülte ki a válaszadást.

− Az életrıl és a halálról - mondta gondolkodás nélkül. - Mikor jöttél rá, hogy ott jártam?

− Azonnal - vigyorgott Elisha. - A fél életemet Rambam házában töltöttem. Ha idegen érkezik - még ha pár házzal arrébb vagyok is -, azonnal megérzem a jelenlétét. Így jöttem rá, hogy Judith és te ott vagytok: Miért nem mondtad el azonnal, hogy ott voltál? Titok?

− Úgy ítéltem meg, nem jó, ha errıl a Vörös Halál elpusztítása elıtt beszélünk. Ha a szörnyeteg gyız, az a beszélgetés értelmét veszíti. A világnak sokkal súlyosabb következményekkel kell majd szembenéznie. Ha viszont keresztülhúzzuk a számításait, mindent elmesélek neked. Megígérem.

122 − Fogalmam sincs, mirıl beszélsz - vallotta be zavartan

Elisha. Nagyon közel állt a nevetéshez - vagy éppen a síráshoz. Még nem tudta eldönteni, melyik érzelem gyız. − Tudom - bólintott Madeleine, ahogy a fiú nyugtalansága

átragadt rá is. - Kérlek, ne feszegessük ezt a témát. - A vámpír szorosan jéghideg tenyerébe zárta a fiú kezét. - Rambam egy olyan jövı lehetıségét villantotta fel elıttem, amelyet azelıtt sosem remélhettem volna. Csupán ennyit mondhatok. Ha egy kicsit is érdekellek, nem kérdezel többet. − É... érdekelsz! - dadogta Elisha. - De nem értem, miért

titkolózol.

− Vannak a világon olyan dolgok - válaszolta Madeleine egy halvány mosoly kíséretében -, amelyekrıl nem szabad beszélni. De hátha valamitıl jobban megértesz. - Felállt, és lágyan szájon csókolta Elishát. Ajka hővös volt, de a fiú ezúttal nem borzongott meg. − Soha nem hazudnék neked - jelentette ki a nı, miközben

visszaült a helyére. - Ha meg kell tudnod az igazságot, elmondom. De remélem, az a pillanat sosem jön el. − Amikor Rambam Dire McCannért küldött - szólalt meg a fiú -

, figyelmeztetett, hogy ne higgyek senkinek, fıleg ne egy vértestvérnek. A világ tele van hazugságokkal és megtévesztéssel. - Egyenesen Madeleine szemébe nézett. - Mesterem azt is tanácsolta, hogy ha minden más csıdöt mond, hagyatkozzam a szívemre. - Elmosolyodott. - Utálom, ha nem ismerhetem az összes választ, de túl fogom élni. Tartsd meg a titkaidat. Legalábbis a Vörös Halál pusztulásáig.

Fekete vér könnycsepp indult meg lefelé Madeleine arcán. Félig öntudatlanul nyúlt oda, hogy letörölje.

− Nem is tudod, mennyire... Nem fejezte be a mondatot. Emberfeletti gyorsasággal és

kecsességgel rohant el Elisha mellett a szomszédos asztalig. Két középkorú férfi ült oda húsz perce, hogy egy pohár bor mellett megvitassák a kezdıdı operaévadot. Éppen a fegyverükért nyúltak, amikor Madeleine lecsapott. Apró keze azonnal eltörte az egyik bérgyilkos nyakát, míg a másiknak egészen az agyáig ütötte fel az arcát azokkal az édes ujjakkal, amelyekkel egy pillanattal azelıtt még a könnyeit törölgette.

Párizs utcáin kitört a háború.3. fejezet

Párizs, 1994. április 4.

n kedvelem a csomót egy sálon - magyarázta Jackson. - Nem csúszik el, és minden levegıt kiszorít az áldozat torkából. Ha igazán gonosz akarok

lenni, egy éles követ is teszek a csomó közepébe. Attól sokkal fájdalmasabb az egész.

− Ez a sálnál valóban mőködik - ismerte el Flavia de én mégis jobban szeretem az acélszálat. Egy gyors támadással úgy keresztülvághatja a bırt és az izmokat, mintha kést

E

használnék. A hírhedt bengáli csavarással kombinálva gyorsan és hatékonyan végez a célponttal. − Az acél hatékony - bólintott Jackson, ahogy egyre jobban

belemelegedett a témába. - De sok épületben fémdetektorok vannak, így csak házon kívül lehet használni. A selyemsál nem feltőnı, ráadásul amellett hogy remek fegyver, feldobja a ruházatot is. Nevetni kezdtek. Jackson kellemes társaságra lelt a Sötét Angyalban. A nı többet tudott a gyilkolás mővészetérıl, mint bárki, akivel Vietnam óta beszélt. Talán még a fınökénél, Alicia Varneynál is kegyetlenebb volt, de mindenesetre a maga vad, leplezetlen módján legalább olyan gyönyörő. − A testvérem, Fawn, imádta a hosszú vörös selyemsálakat -

mosolygott Flavia. - Szerinte remek kontrasztot alkottak a fehér bırruhákkal, amelyekben jártunk. Szerintem túl feltőnıek, bár én sosem voltam olyan piperkıc, mint ı. Igazi exhibicionista volt. − Volt? - kapta fel a szót Jackson. − A Vörös Halál végzett vele - komorodott el Flavia. Jeges,

kegyetlen hangjában már nyoma sem volt a korábbi élvezetnek. Sötét lángok táncoltak a szemében. - Az a szörnyeteg hamuvá égette. − İszinte részvétem - mondta a férfi. - Harcban esett el?

Flavia bólintott.

124

− Csatában érte utol a Végsı Halál, mint minden igazi harcost. Dicsı véget ért, becsületem azonban nem engedi, hogy bosszú nélkül hagyjam a Vörös Halál tettét. Megmásíthatatlan eskü kötelez arra, hogy elpusztítsam. Vagy megölöm, vagy meghalok az ellene vívott harcban.

Jackson bólintott. - Meg sem lepıdöm a szavain. Ez vicces. Akármit halljak is a vámpírokról, nekem úgy tőnik, nagyon is szenvedélyesen fogják fel a dolgokat. Csak a nézıpontjuk más, mint nekünk, embereknek. - Intett, hogy kér még egy pohár sört. - Még egy kis bort? - kérdezte Flaviától.

− Hogyne - válaszolta a nı. - Érdekes mintákban folyik a padlón. Az üres pohár pedig az élet illúzióját kelti.

Az Asszamita Dire McCann és Alicia Varney felé pillantott. Éppen vitatkoztak valamin. Akárcsak Elisha Horowitz és

Madeleine Giovanni. Elégedetten bólintott, majd ismét Jacksonhoz fordult.

− A vágy sosem enyészik el - folytatta, és szenvedélyesen megnyalta felsı ajkát hosszú nyelvével. Gyöngyözı hangon felnevetett, ami egyszerre volt szexis és emberfeletti. - Csak átalakul az Ölelés után. A szenvedély sötétebbé és gyakran mélyebbé válik. Nézz csak a társainkra, akik teljesen elmélyültek ebben a lenyőgözı párzási rituáléban. Néhány vámpír esküszik rá, hogy a szex sokkal jobb a halál után. Szerintük ez azért van, mert több koncentrációt igényel, és így a hatás is sokkal intenzívebb.

Jackson nagyot kortyolt a sörébıl. Nem éppen úgy képzelte a mai estét, hogy egy testhezálló bırruhát viselı gyönyörő nıvel beszélget a testi szerelemrıl.

Flavia nyilván megérezte zavarát, mert elvigyorodott. − Mit gondol, Mr. Jackson? Minden kockázat ellenére

megérné szeretkezni velem? − Kétlem, hogy a férfiak többsége ellen tudna állni önnek, Miss

Flavia - válaszolta a férfi ıszintén. − A többségük? - nevetett Flavia. - Én nem így értettem. A

többség nem érdekel. Mi van magával, Mr. Jackson? A testır megrázta a fejét.

− Ön vonzó nı. Nagyon is az. És akár élı, akár nem, kétségkívül veszélyes is. Túlságosan szeretek szabadon élni ahhoz, hogy megadjam magam a vágyaimnak. Az életemet nemfélek kockáztatni, ám ha lefeküdnék önnel, a lelkemet elrabolná. Azt pedig nem adhatom oda senkinek.

− Maga nem ostoba, Mr. Jackson. Ez kétszeresen is veszélyessé teszi. Túl sok Káinita becsüli alá a halandókat, de a magához hasonló férfiak majd visszarántják ıket a valóságba. Örülök, hogy így döntött. − Én is - mondta a férfi, aztán kiitta a sörét. Még nem tudta,

kér-e másikat. - És mi van Mr. McCann-nel? Miss Varney szavaiból azt vettem ki, ı sem az a típus, aki különösképp kedvelné a vámpírok társaságát. − Dire McCann a világ legveszedelmesebb embere - felelte

Flavia. Élet és halál közt sétál, de egyikhez sem tartozik igazán. Remélem - noha nem valószínő -, hogy egy nap megtudom, mi az igazság vele kapcsolatban. − A tömeg kezd nyugtalanná válni - kezdett fészkelıdni

Jackson. A harcosok hatodik érzéke tudatta vele, hogy környezete megváltozott. Egyre több ember jött be az utcáról. - Gondolja, hogy a maffia támadásra készül? − Pontosan - vigyorgott vadul Flavia. - És éppen most.

Ebben a pillanatban. Már nem kell várnunk! Kezdıdik a tánc! Jackson azt sem látta, mikor állt fel az asztaltól az Asszamita.

A nı olyan gyorsan mozgott, hogy egész egyszerően eltőnt a szeme elıl. Pár méterrel arrébb jelent meg, egy asztal elıtt, amelynél két ellenséges vértestvér ült. İk is vámpírok voltak: érzékeik, reflexeik és erejük jóval a halandók fölé emelte ıket. Ám a Sötét Angyallal szemben semmit sem tehettek.

Flavia egy királykobra gonoszságával és halálos kecsességgel harcolt. Jobb kezével megragadta az egyik bérgyilkos torkát, baljával keményen a másik vállára csapott. Megpróbáltak ellenállni, de egy Asszamitával nem vehették fel a versenyt. A nı könnyedén a levegıbe röpítette két áldozatát, majd iszonytató erıvel összeütötte ıket. Szinte alig maradt ép csontjuk a villámgyors támadás után. A Sötét Angyalnak még ez sem volt elég. Újra és újra összecsapta a fejüket, míg végül tehetetlen pépként hullottak a földre. Amint ellenfelei harcképtelenné váltak, már el is suhant, új viadalt keresve.

126 Jackson tudta, milyen nehéz végezni egy vámpírral. Flavia most

megmutatta neki, hogy kellı mennyiségő sebesülés után ık sem tudnak felállni. Egyik ellenfele sem mozdult még jó pár óráig.

A szemlélıdés ideje azonban lejárt. Jackson felállt, Skorpió géppisztolya pedig azonnal a kezébe siklott. Jobb szerette a negyvenötöst, de ekkora ütközetben a könnyő gépfegyver hatékonyabbnak bizonyult. Tucatnyi maffiózó ugrott fel - néhány ártatlan vendéggel együtt. Mások az utcára rohantak. Minden gengszter parancsot kapott a támadásra, ám legnagyobb bánatukra áldozataik megelızték ıket.

Flavia már kiiktatta a két vámpírt, a legveszedelmesebb bérgyilkosokat. Szeme sarkából Jackson látta, hogy Madeleine Giovanni éppen eltöri egy ember nyakát, egy másikat pedig felismerhetetlenné ver. A testır hitetlenkedve megrázta a fejét. Ha nem siet, nem is marad célpont! McCann nıi oltalmazói kétszemélyes csapatot alkottak. Jackson nem volt hiú, de azért

legalább pár ghoult és halandót el akart intézni, hogy testırnek nevezhesse magát.

Két durva külsejő, fekete ruhás férfi hatalmasat káromkodott, majd felborított egy asztalt fedezék gyanánt. Lıni kezdték a tömeget, mire a közelben állók sikoltozva menekülıre fogták a dolgot.

Jackson higgadtan célzott, és tüzelt. Ilyen közelrıl nem hibázhatta el. A két bérgyilkos rángatózva terült el a földön. A harmadik és a negyedik a tömegen át próbált közelebb jutni Miss Varney asztalához, de hamar hasonló sorsra jutottak. Egy vonzó fiatal nıt látott, amint hentesbárddal a kezében ırült fénytıl csillogó szemekkel áll az egyik asztalnál. Veszélyforrásnak ítélte, és leterítette, pedig lehet, hogy nem is a maffiának dolgozott. Ha kitör a zavargás, nincs idı kérdezısködni.

Egy két tırrel felfegyverzett ghoul hirtelen sokkal veszedelmesebbnek tőnt. Hat lövést kapott a mellkasába, de még csak le sem lassított. A testır precízen kitért vad szúrásai elıl, majd lebukott, hogy elkerüljön egy vágást. Ahogy felállt, tövig nyomta a gépfegyver csövét a fickó félig nyitott szájába. Miután meghúzta a ravaszt, ellenfele nem mozdult többet. Még egy ghoul sem tud fej nélkül harcolni.

Az egész csata alig egy percig tartott. A tömeg beleveszett az éjszakába, a holtak vértócsákban hevertek a teraszon. Jack-son további támadók után kutatott az utcán. Sem fınökét, sem Dire McCannt nem látta. Csak páran maradtak a vendéglıben, köztük a Sötét Angyal és Madeleine Giovanni. Elisha Horowitz tágra nyílt szemmel egyedül ült az asztalnál. A testır harminc holttestet számolt össze. Minden maffiózó elesett, de nagyjából tíz járókelıt is elkapott a kereszttőz.

− Ez gyorsan ment - jegyezte meg a fiatalember. - Még megijedni sem volt idım.

− Ezek csak áldozati bárányok voltak - legyintett Flavia. Kezében vértıl csillogó acélkardot tartott. Jackson nagyot nyelt, amikor észrevette, hogy az ellenséges vámpírok eltőntek. A Sötét Angyal nem akart késıbb még egyszer összefutni velük. - Csak azért jöttek, hogy megbizonyosodjanak a kilétünkrıl. Az igazi rohamcsapatok éppen úton vannak.

Mintha igazolni akarná állítását, két fekete túraautó

kanyarodott be a sarkon. Géppuskák ugattak fel, ahogy a páncélozott ablakok mögött rejtızı bérgyilkosok tüzet nyitottak. Jackson, Madeleine és Flavia azonnal a földre vetette magát, csak Elisha ült nyugodtan a székében. Szemöldöke összeszaladt, ahogy koncentrált, de egyébként nem mozdult.

A terasz üvegajtói szilánkokra robbantak, ahogy a lövedékek áthatoltak rajtuk. Az ifjú mágusnak valami csoda folytán haja szála sem görbült. Mintha az ólom szándékosan elkerülte volna a célterület kellıs közepén.

Elisha varázsló - jutott Jackson eszébe, amikor meglátta az enyhe hullámzást a valóság fizikai kivetülésében. Egy pillanattal késıbb az elsı autó géppuskája kerregni kezdett, kattant néhányat, aztán elhallgatott. Egy lövedék bennragadt az csıben. Mindez olyan gyorsan történt, hogy kezelıjének még a ravaszt sem volt ideje elengedni. Hatalmas robbanás hallatszott, és a kocsi hátsó része azonnal lángba borult. Az autó csikorgó kerekekkel száguldott végig az utcán, hogy aztán útját az Operaház megerısített acélkerítésébe csapódva végezze. Újabb és újabb detonációk következtek be, ahogy a tartalék tárak is felrobbantak. A lángtengerbıl nem volt kiút.

A vezérautó végzetét látva a másik sofır azonnal a fékbe taposott. Visító gumikkal kezdett lassulni, még mielıtt azon-

128 ban megállhatott volna, ráfutott az elsı kocsiból kifolyt olajfoltra. A félig elfordított kerekek és a leblokkolt fékek megtették hatásukat. A jármő azonnal megpördült, és irányíthatatlanul társa égı roncsaiba vágódott. Tüzet fogott gázolaj lobbanása hallatszott, majd a lángok villámgyorsan végigszáguldottak az autón.

Halálsikolyok visszhangzottak a szők utcák falai közt, de a vörös pokolból senki sem menekülhetett. Jackson azt gyanította, az ajtók zárszerkezete ragadt be. A kocsi szó szerint a levegıbe repült, amikor a többládányi lıszer felrobbant. Kegyetlen, rettenetes halál volt ez. A testır azonnal megígérte magának, hogy sohasem keresztezi mágusok útját.

Elisha elsápadt. − Nem akartam ennyire kegyetlen lenni - mondta. − Ne érdekeljen a sorsuk - állt fel Madeleine Giovanni.

Megfogta az ifjú kezét. - Helyesen cselekedtél. Azok meg

akartak ölni minket. Ha most mi égnénk ott, nevetnének rajtunk. Flavia bólintott. − Hány ártatlan járókelı halt meg itt ma este? - kérdezte

Elishától. - Profi bérgyilkos sosem szennyezné be kezét ártatlanok vérével. Megfizettek a hibájukért.

− Azt hiszem, igazatok van. Csak sosem gondoltam, hogy ilyen könnyő megölni valakit - még ha ellenségrıl van is szó.

− Politikai pályára kellene lépned, kölyök - vigyorodott el Jackson. - A világnak hasznára válnának az erkölcsös emberek. Manapság nem sokkal találkozni.

A férfi körülnézett, de még mindig nem látta sehol Alicia Varneyt és Dire McCannt. Az utca teljesen kihalttá vált, a tömeg eltőnt. Az égı autók lobogásától eltekintve minden nagyon csendes volt. - Nem hallom a szirénákat - jegyezte meg. - Ez nem jó hír. A rendıröknek már itt kellene tolonganiuk.

Madeleine Giovanni behunyta a szemét, aztán lassan megcsóválta a fejét.

− Legalább tíz vértestvért érzek három különbözı irányból. A legtöbbjük Brujah, de néhány Gangrel is követi ıket.

− Vadászfalkák - szólalt meg Flavia. - A hatóságokat lefizették. Magunkra maradtunk. Madeleine hirtelen kinyitotta a szemét.

− Nem maradhatunk itt tovább. Hol van McCann és Miss Varney? − Csak egyeztettük a jegyzeteinket - mondta Dire McCann,

ahogy kilépett a teraszra az étterembıl. - Szükségünk volt pár perc csendre a terv befejezéséhez. - Elvigyorodott. - Pár percig iszonyú lármát csaptatok. De azért elég gyorsan véget vetettetek neki. − Ezek csak étvágygerjesztınek voltak jók, McCann -

legyintett Flavia. - A derékhad még úton van. Don Caravelli mindent megtesz, hogy holtan lásson benneteket. Nem kímélte a pénztárcáját. Elbátortalanítjátok? − A helyzet jelenleg ennél sokkal komplikáltabb - magyarázta

szinte bocsánatkérıen McCann. - Sajnos megint szét kell válnunk. − Meg kell találnunk egy ısöreg Nosferatut a város alatti

útvesztıben - vette át a szót Alicia. - Azt hiszem, az egyik bejárata az Operaház alagsorából nyílik. − Amíg mi ıt keressük - folytatta a detektív -, nektek olyan

sokáig el kell húznotok a harcot, amíg csak lehet. Úgy véljük, nem mi vagyunk az egyetlenek, akik ezt a csatornapatkányt keresik. Ha nem mi bukkanunk rá elıször, nagy baj lesz. − Szóval amíg ti keresgéltek - fintorodott el Flavia -, mi itt

maradunk, és lefoglaljuk Don Caravelli barmait? − Gyakorlatilag igen - bólintott McCann. − Meddig kell játszanunk velük? - kérdezte lehangoltan az

Asszamita. − Attól tartok, egész éjjel. Tudod, milyenek a Nosferatu

labirintusok. Ráadásul ı nem is tudja, hogy beszélni akarunk vele. Elég nehéz lesz megtalálni. − Négyen leszünk egy egész kis hadsereg ellen? - tátotta el a

száját Jackson. - Ez még a két ıstehetséggel az oldalunkon is elég kemény lesz. Madeleine Giovanni elmosolyodott. Jackson szerint túl fiatalnak nézett ki ahhoz, hogy orgyilkos legyen. A testır azonban azzal is tisztában volt, hogy a Sötétség Világában a látszat sokszor csal. − Azt hiszem, én kiegyenlíthetem az esélyeket. A Giovanni

klánnak vannak érdekeltségei Párizsban. Kuzinjaim, Cesare

130 és Montifloro itt dolgoznak. Ha hívom ıket, rokoni kötelességük lesz segíteni. Különben sem hagynának ki egy ilyen jó kis csetepatét a maffia embereivel. − Cesare Giovanni, a híres pengemővész? - érdeklıdött

Flavia. − İ az - bólintott Madeleine. - Én is tıle tanultam. Az

Asszamita elragadtatottan felnevetett. − Már láttam harcolni. Az ikerpengék igazi mestere. Öröm

lesz az oldalán küzdeni. − Ideje mennünk - mondta McCann. Kéz a kézben indultak el

Aliciával az Operaház bejárata felé. - Holnap éjjel találkozzunk Versailles-ban. Ha nem lennénk ott, másnap is gyertek el. Ne kockáztassatok sokat ma éjjel, csak tartsátok fel ıket, amíg tudjátok. − Vidám este lesz - szólalt meg Flavia. Jackson megcsóválta a fejét, mert tudta, hogy az Asszamita így

is gondolja.4. fejezet

Párizs, 1994. április 5.

hantomas remegı kézzel győrte össze az alig öt perce kapott faxot a barlangjában. - Nem tetszik ez nekem! - kiáltotta elkeseredetten. -

Egyáltalán ném tetszik! A királyságán osztozó óriási szürke patkányok hangos

visítással válaszoltak. Phantomas vámpírképességeinek köszönhetıen több ezer pocokkal állt primitív mentális kapcsolatban. Ismerte érzelmeiket, és parancsokat adhatott nekik. A kapcsolat azonban kétirányú volt. Ha a Nosferatu ideges vagy nyugtalan volt, hangulata átragadt rájuk. Ma éjjel a kis rágcsálók vadul rohangáltak a köveken, ahogy mesterük fel-alá járkált, papírokat lóbálva és dühösen ordítozva.

− Nézzétek! - sikoltotta. - Olvassátok csak el ezeket! Tizenegyen tőntek el Marseille-ben három napja! Tizenegyen! Nyom nélkül! Nem maradtak holttestek sem! Összehasonlítottam a rendırségi jelentésben szereplı neveket az enciklopédiával! Minden áldozat vámpír volt! Hatan Nosferatuk! Aznap éjjel valamivel korábban egy hajó ért partot a városban. Argentínából jött. Több tengerész meghalt, de az életben maradottak sem emlékeznek semmire. Valami rettenetes utazott azon a hajón. Egy szörnyeteg érkezett, egy olyan lény, amely Európa összes vámpírjára hatalmas veszélyt jelent. Másnap éjjel hat vámpír tőnt el Lyonban. A többségük megint Nosferatu volt, köztük Rocholone is, egy ısi és nagy hatalmú vámpír a hatodik generációból. A rendırség szerint aznap éjjel csak egy szokatlan esemény történt: éjfél körül negyvenhét ablak tört be a környezı épületekben. Senki sem tudta megmagyarázni, miért, de csupán néhány lakó panaszkodott roppant kellemetlen, nagyon magas hangú visításra.

Phantomas ökölbe szorította kezét, felismerhetetlen galacsinná gyúrva a papírokat. − Visítás, igaz? - kérdezte halkan a semmitıl, aztán úgy

rogyott le székébe a számítógépe elé, akár egy zsák. Vonásait eltorzította a rettegés. - Inkább sikoly. A szörny mindig si-

133 kolt a gyızelem pillanatában. Így kapta a nevét is: Gorgó, Aki A Sötétségben Sikolt.

Rémülten vette szemügyre barlangjának falait. − Tegnap Fontainebleau-ba ért. A krónikám szerint csak két

vámpír élt ott. Toreadorok voltak, akik II. Henrik palotájában laktak, teljesen átadva magukat a múltnak. Eltőnésüket még nem jelentették a rendırségnek, de a a kastély kétszázharminc ablakának szétrobbanása a reggeli hírek szalagcímeiben szerepelt. Gorgó hangjához nincsen hasonló.

Phantomas a földre hajította a faxokat, majd a kezébe temette homlokát.

− Fontainebleau alig negyvenöt kilométer! Aki A Sötétségben Sikolt már biztosan Párizsba ért. Nem vagyok ostoba. Absimiliazd arra utasította a Nictukukat, hogy pusztítsák el a Nosferatu klán leghatalmasabb véneit. Kétezer évnyi létezés sajnos engem is közéjük sorol. Gorgó értem fog jönni.

Kétségbeesetten megcsóválta a fejét, és bal kezével nagyot csapott a billentyőzetre.

− Elıször a Vörös Halál óhajt elintézi, de miután ehnenekülök, három elmeháborodottat küld utánam. Most meg egy Nictuku akar végezni velem! Ez nem igazság! Én csak azt szeretném, hogy békén hagyjanak! Hogy nyugodtan dolgozhassak az enciklopédián! Eszemben sincs részesévé válni a Dzsihádnak.

A patkányok hangos visítással adtak hangot együttérzésüknek. Phantomas csüggedten ült a sötét monitor elıtt. Csupán a rágcsálók ricsaja hallatszott. Eltelt egy perc. Aztán még egy. A vámpír lassan, nagyon lassan felegyenesedett.

- A kívánságaim - mondta a monitor tetején trónoló hatalmas patkánynak - kétségkívül egy cseppet sem érdeklik a Vörös Halált vagy a Nictukukat. Ideje megmutatni, hogy engem nem olyan könnyő elpusztítani. Egy római katona sosem adja meg magát! Hatalmas ellenség közeledik. Ahhoz azonban, hogy megöljön, le kell jönnie ide. Ám ez itt az én birodalmam!

Lázasan gépelni kezdett. Ujjai követhetetlen gyorsasággal száguldottak a billentyőkön.

− Rendszerellenırzés folyamatban - jelentette ki magabiztosan. Elégedetten bólintott, amikor meglátta a képernyın végigszáguldó hosszú szimbólumokból álló üzenetet. Éppolyan gyorsan olvasta a gépi nyelvet, mint ahogy gépelt.

− Minden rendszer tökéletesen mőködik - nyugtázta rövidesen. - A szenzorok maximális érzékenységen. A háttértámogatás készen áll. A hatástalanító sorozat üzembe helyezve.

Lenyomott három billentyőt. − A falak tizennégy, önmagukba visszatérı hurkot formálnak.

Tizennégy kijárat lezárva, hat aktív. A szentségtelen triót elkapó csapdák ismét mőködnek. A fal, amelyet leromboltak, ismét áll. Minden nyomuk eltüntetve.

Újabb öt parancs következett. Elégedetten bólintott, amikor elolvasta az azonnal érkezı választ.

− Ezt a tervet még a nagy Julius is megirigyelné! Pimasz, ravasz, és tele van trükkökkel. - Phantomas felnevetett. - Néhány leckét sosem felejtettem el! Ave Ceasar!

Úgy pattant fel, mintha darázs csípte volna meg. Három hatalmas ugrással a falnál termett. Olyan szélesre terpesztette ujjait, amire egyetlen halandó sem lett volna képes, majd egyszerre megnyomott négy rejtett gombot. A téglafal azonnal félresiklott, láthatóvá téve egy jelzıfényektıl villódzó kapcsolótáblát. Öt kart húzott meg, aztán lassan elmosolyodott, amikor a fal viszszasiklott a helyére. Védelmének második vonala is készen állt.

− Most át kell töltenem az enciklopédiát a biztonsági tárolókba - magyarázta a minden lépését követı patkányoknak. - Akármi történjék is a barlangommal, a könyv a világ tucatnyi más számítógépére másolódik át.

Tizenöt perccel késıbb ezzel is végzett. Elégedetten nézett körül.

− Az ostobák - magyarázta rágcsálóinak - azonnal menekülni kezdenek, amint hírét veszik Gorgó közeledtének. Megpróbálnak elfutni a sorsuk elıl. Ez késıbb végzetes hibának bizonyul, hiszen ıt nem lehet lerázni. A bölcs katona szembenéz az ellenséggel. Csak úgy gyızheted le a rémálmaidat, ha szembeszállsz velük.

A patkányok visítva adtak hangot egyetértésüknek. Phantomas visszaült a központi gép monitora elé. Ha valaki belép a birodalmába, a terv azonnal mozgásba lendül. Már csak várnia kellett.

Gorgó eljön ma éjjel, ebben biztos volt. A fogadtatás azonban más lesz, mint amire számít. Aki A Sötétségben Sikolt meg fog lepıdni. Legalábbis ebben reménykedett.

134

5. fejezet

Párizs, 1994. április 5.

z Operaház ajtaja zárva volt. Most nincs idı trükkökre - jelentette ki McCann, és megragadta a hatalmas kapu egyik kilincsét. Elfordította kezét,

mire a mechanika recsegve megadta magát. − Csak utánad - nyitotta ki elızékenyen a szárnyat. -

Természetesen a riasztókat is kikapcsoltam. − Nem is vártam mást - lépett el mellette Alicia. - A biztonsági

ırök is mély, reggelig tartó álomba merültek. Semmi sem zavarhat meg bennünket.

McCann elvigyorodott. − Milyen remek betörıpáros lennénk. Gondolj csak bele,

mennyit szórakozhattunk volna az elmúlt évszázadok alatt. − A betörés és lopás csak idıpazarlás - legyintett Alicia,

miközben végigsiettek a nagy lépcsısorhoz vezetı promenádon. - A szervezett bőnözés sokkal többet hoz a konyhára.

− Akárcsak a nemzetközi valutapiac manipulálása - bólintott McCann.

Alicia kiábrándultan csóválta meg a fejét. − Az évek elvették a kalandvágyadat, McCann. Mi élvezet van a

pénzügyi játékokban? − A gyızelem mámora - nevetett ismét a detektív. - Egy

napon az egész világ az enyém lesz. − Ahhoz még nekem is lesz egy-két szavam - csatlakozott a

kacagáshoz a nı is. - A terveim... - Hangja elhalt, majd teljesen csöndbe burkolózott, ahogy elérték a nagy lépcsısor tündöklı márványfokait. - Már el is felejtettem, milyen gyönyörő ez a hely - sóhajtott fel elragadtatott arckifejezéssel. - Túl sok idı telt el az utolsó látogatásom óta.

− Mintha egyszer említetted volna, hogy itt voltál a megnyitóestélyen - gondolkozott el McCann. - Valamelyik királlyal, igaz?

− XII. Alfonso spanyol uralkodóval - magyarázta Alicia, de szemét képtelen volt levenni a múzsák szobráról. - Nagyon közeli barátok voltunk. - A detektívre nézett, mintha megjegyzést várna, ám McCann, rendkívül bölcsen, néma maradt. - Micsoda éjszaka volt! - kiáltott fel szenvedélyesen. - Ezeken a lépcsıkön Párizs gazdag és híres lakói tolongtak. Itt volt a köztársaság elnöke, McMahon marsall, valamint London fıpolgármestere az

A

ispánjaival, kardforgatóival és alabárdosaival. Párizs vámpírhercege, Francois Villon is emelte az est fényét temérdek pozırjével és a Toreador klán más jeles képviselıivel. A vértestvérek olyan pletykákat meséltek, hogy Garnier extravagáns terveinek nagy részét a hercegnek köszönheti. Ismerve Villon ízlését, akkor azt gyanítottam, igazuk van. Most, századokkal késıbb, már biztos vagyok benne.

Gépfegyverek ropogása szakította félbe Alicia meséjét. − Úgy tőnik, a maffia már talpra is állt - jegyezte meg a

detektív. - Jobb, ha sietünk. Kétlem ugyan, hogy igazi kihívást jelentenének Flaviának és Madeleine-nek, de semmit sem szeretnék a véletlenre bízni. Te jól ismered ezt a helyet. Én mindig csak érted jöttem Párizsba, nem vesztegettem az idımet a helyi nevezetességek feltérképezésére. Hol találjuk a hírhedt katakomba bejáratát?

− Az alagsorban. Mélyen alattunk. − Akkor nem lesz nehéz dolgunk - nyugtázta McCann, majd

követte Aliciát a nagy lépcsısor alá vezetı folyosón. − Ebben ne legyél olyan biztos - figyelmeztette a nı. - Hét szint

van az utca alatt. Az alagsori termek olyan hatalmasak, hogy a kommün ideje alatt katonai börtönként mőködtek. Senki sem tudja biztosan, hányan haltak meg bennük, de a regék szerint szellemük azóta itt kísért.

− Milyen kellemes gondolat - komorodott el a detektív, miközben kinyitotta a Belépni tilos! feliratú ajtót. - Van még valami, amit tudnom kellene?

− A lövöldözésnek vége - fülelt Alicia. - Nagyon helyes. A támadás befejezıdött. - Megállt, ahogy elérték a lefelé vezetı kı lépcsısort. - Úgy tőnik azonban, hogy odalent nincs világítás.

− A gondnokok lehettek - élcelıdött McCann -, nyilván spórolni akarnak. Tipikus franciák. Én remekül látok a sötétben. Gondolom, te is.

136 − Meglehetısen. De nem ez a fı problémánk, hanem a tó. − Egy tó? - hitetlenkedett McCann. - Úgy érted, egy igazi tó? − A legalsó szinten van - bólintott Alicia. - Valaha egy föld alatti

folyam szelte át ezt a helyet, de Garnier nyolc hónapon át gızpumpákkal szivattyúzta a vizet. Amikor már elég alacsony volt a szintje, dupla alapot épített. Sajnos erıfeszítései ellenére

egy tó formálódott a folyam helyén. Az utazásunk végcélja. Úgy hiszem, a katakombák bejárata a tóban rejtızik.

− Senki sem próbálta meg felfedezni ezt a szokatlan víztömeget? - kérdezte McCann.

− Nem igazán - felelte Alicia. - Pár évvel az Opera megnyitása után több bátor csapat is elindult, hogy megkeresse a víznyelı száját. A két elsı kudarcot vallott, a következı három pedig nyomtalanul eltőnt. Azóta senki sem járt arra. Bizonyos dolgok megakadályozzák a nyomozást. De csak várj! Meglátod magad is, ha odaérünk.

− És a kormány? - kötekedett McCann. - Senki sem aggódik egy vízre épült ház miatt?

− Kisebb dolguk is nagyobb annál. Miért költenének rá feleslegesen pénzt? Az Opera már több mint száz éve itt áll, az alap pedig jó állapotban van. İk politikusok: megvesztegetéssel és zsarolással foglalkoznak.

− Az emberi természet sosem változik. Gyakran elgondolkozom, vajon Káin is hasonló problémákkal küszködött Énók felépítésekor? Ha a prostitúció a legısibb szakma, akkor a politika micsoda? - filozofált a detektív.

− Miért, van különbség a kettı között? - nevetett Alicia. Húsz perc alatt sikerült megtalálniuk a legalsó szintre vezetı

ajtót. Alicia csak egyszer látta a tavat réges-régen, így több száz termet kellett átvizsgálniuk. Végül, mikor már McCann idegei kezdtek pattanásig feszülni, rábukkantak a bejáratra.

Veszélyes terület! Belépni tilos! - hirdette egy hatalmas tábla. Természetesen ez az ajtó is zárva volt.

− Már emlékszem - derült fel a nı arca. - A tó éppen alattunk van. A bejárat mögött egy csapóajtót találunk, amely a legalsó szintre vezet.

− Egy csapóajtót, mi? - berzenkedett McCann. - Kikötı sincs, gondolom. Csak azt ne mondd, hogy úsznunk kell.

− Kell lennie egy csónaknak a csapóajtó mellett. Legalábbis régen volt.

A detektív lemondóan legyintett. − Ha tudom, hová jövünk, hoztam volna felfújható

mentıcsónakot. Remélem, legalább sajnálod. Alicia vállat vont, és mindkét kezét lágyan rátette a zárra.

− Most hadd próbáljam meg én. Egyszerő feladatnak tőnik. - Lágyan végighúzta ujjait a fémen, mire a mechanika egy alig

hallható kattanással kinyílt. − Lenyőgözı - rántotta meg a férfi a masszív ajtót. − A brutális erınek is van helye a világon - mosolygott Ali-cia -,

de a ravaszság a legtöbb szituációban célravezetıbb. Az elıttük feltáruló helyiség közepén valóban egy csapóajtó pihent, hatalmas vaskarikával a tetején. A falnál négy nagy faevezı állt, mellettük pár zseblámpa hevert. McCann elvett egyet, és bekapcsolta. Fehér fény árasztotta el a kamrát. - Ezek új elemek - állapította meg. - Az evezık is jó állapotban vannak. Talán mégsem olyan szörnyő itt, mint vártam.

Lehajolt, és felnyitotta a csapóajtót. Tökéletes sötétség fogadta odalent. Alicia lefelé irányította a lámpáját, mire nyugodt vízfelszín vált láthatóvá alig egy méterrel a plafon alatt. Egy kis kétszemélyes csónak várakozott türelmesen odalent, erısen a plafonhoz erısített kampóhoz kötve.

− Nincs túl sok hely a fejünknek - jegyezte meg a detektív. − Az utazás jót fog tenni a klausztrofóbiámnak.

− Én csak eddig jöttem a múltkor - ismerte be Alicia. - A történetek szerint több alagút is vezet a tó partjáról a katakombákba. Csak az a baj, hogy aligha találjuk meg ıket ilyen magas vízállás mellett.

− Remek - élcelıdött McCann. - Jól fogunk szórakozni. Nem mintha olyan sok választásunk lenne. Beszállsz elsınek? Leadom az evezıket. Vigyél egy lámpát. Látunk nélkülük, vagy sem, jobban kedvelem a fényt.

Alicia óvatosan leereszkedett a lélekvesztıbe. Lábait kinyújtotta, de még így is alig tudott leülni anélkül, hogy a fejét be ne verné a plafonba. - Adhatod az evezıket - mondta. - Légy nagyon óvatos, amikor lemászol. Esélyed sem lesz rá, hogy rendesen felülj. Guggolnod kell a csónak fenekében, úgy talán alig, de elférsz.

138 McCann lenyújtotta az evezıket, aztán a lejárat szélére telepedett.

Lassan leeresztette a lábát a csónak aljába, majd óvatosan egész súlyával ránehezedett. Ha elsüllyednének, roppant nehéz lenne visszamászniuk ide. - Nem errıl álmodtam hosszú éjszakákon át - jegyezte meg pár perccel késıbb, a csónak szélére könyökölve. Állát az ujjain pihentette, és feszülten fürkészte a sötétséget. - Nos, merre próbáljuk elıször?

− Mondd meg te! - válaszolta Alicia, majd a vízbe merítette a

lapátokat. Mivel McCann a csónak aljában kuporgott, a nınek kellett eveznie, és ez nem tette különösebben boldoggá. - Te vagy a detektív, vagy talán tévedek? Nyomozd ki. Nincs idınk egész éjjel ezekben az átkozott katakombákban csatangolni!

McCann összeráncolta a homlokát, és koncentrálni kezdett. − Arra! - mutatott jobbra rövidesen. - Ott nem folytonos a fal.

Partot érzek mögötte. Az lesz az alagút bejárata. − Fura szaga van ennek a helynek - állapította meg Alicia,

ahogy a McCann által mutatott irányba kormányozta a ladikot. − Szóval te is észrevetted - bólintott a detektív. Tenyerét a

jéghideg vízbe merítette, majd belekóstolt a kimert folyadékba. − A rohadt életbe! - káromkodott azonnal egy hatalmasat. -

Ettıl féltem. De logikusnak tőnik. Káinita vér nyomait érzem a vízben. Ez egy hatalmas vértó.

− Egy tó vérbıl? - ismételte Alicia. - Ez megmagyarázza, mi történt a felfedezıkkel. A Nosferatuk szeretik az ilyen csapdákat. Ha Phantomas egy Matuzsálem, a vére nagy hatalommal bír. Vajon milyen szörnyek élnek az Operaház alatt?

Mintha Alicia kérdésére válaszolna, a víz hatalmas tajtékot vetett elıttük, majd valami a felszín alatt egyenesen feléjük indult.

− Van egy olyan szörnyő érzésem - készült fel mindenre

McCann -, hogy hamarosan megtudjuk.6. fejezet

Szicília, 1994. április 5.

z interkom berregni kezdett Don Caravelli asztalán. A maffiavezér azonnal lenyomta a gombot. - M i a z ? - ké r de z t e .

− Ügynökeink egyértelmően azonosították célpontjaikat az Operaház mellett - jelentette Marius Michaud. - McCann és Varney is ott van.

− Kiváló - válaszolta a capo. Az asztal túloldalán ülı Elaine de Calinot arcán nem látszottak érzelmek. - Mikor támadunk?

Michaud egy darabig hallgatott, de amikor megszólalt, nem volt túl lelkes.

− Az elsı próbálkozás úgy egy órája ért véget - közölte a hírt Don Caravellivel a biztonsági fınök óvatosan. - Kudarcot vallottunk. Minden ügynökünk elpusztult.

A

− Madeleine Giovanni is ott van, igaz? - kérdezte a maffiavezér. - İ sosem hagy elvarratlan szálakat.

− A Giovannik Tıre és a Sötét Angyal néven ismert Asszamita legyızhetetlennek bizonyult. Amikor jármőveinkkel próbálkoztunk, úgy tőnt, még a szerencse is ıket segíti. Benzintankok repedtek meg és robbantak fel, gépfegyverek ragadtak be, vagy tőz ütött ki az autókban. Mintha a sors ellenünk lenne.

− Vagy egy mágus - szólalt meg Elaine olyan halkan, hogy csak Don Caravelli hallhassa. Keserő mosoly bukkant fel vértelen ajkain. - Bizonyára egy nagy hatalmú mágus is segíti ıket. Akárki legyen is az, a véletlenek már velük vannak. A capo bólintott. Látszólag egyáltalán nem érdekelték a rossz hírek. A háború elején elvesztett egységek nem jelentettek semmit. Csak a végeredmény számított. - Remélem, csapataink tovább támadtak - jegyezte meg.

− Természetesen - válaszolta azonnal Michaud. - Egyértelmő parancsot kaptak. Sajnos a második hullám is sikertelennek bizonyult. Egyik emberünk sem menekült meg a Végsı Ha-

141 lál elıl. A csata azóta már nem az Opera elıtt dúl, hanem utcai zavargássá fajult erıink és Madeleine Giovanni serege közt. − Mit akar ez jelenteni? Az a ribanc erısítést vitt magával? − Két Giovanni is dolgozik Párizsban. Nem gondoltuk, hogy

aktívan részt vesznek majd a küzdelemben. Megleptek minket, ráadásul egy csapat ghoult is hoztak magukkal. Jelenlétük megszüntette számbeli fölényünket. Úgy harcolnak, akár a démonok.

− Nem gondoltátok? - ismételte gúnyosan Don Caravelli. - Milyen kár. Ezt nem fogom elfelejteni. Hívj még embereket a környezı városokból! Csak így mentheted meg az irhád, Michaud. Azt akarom, hogy a Giovanni nı feje itt legyen az asztalomon, a szánalmas rokonaiéval és barátaiéval együtt! Megértetted? Nem tőrök el több fiaskót!

− Ahogy óhajtod, donom - hallatszott Michaud rémült hangja. Tudta, hogy vége van. Madeleine Giovannit nem lehetett megölni. Don Caravelli parancsa a halálos ítélete volt. Az interkom elnémult.

− Unom ezt a bolondot - morogta a maffiavezér kegyetlen mosoly kíséretében. - Nem lesz nehéz utódot találni a helyére.

− Az elsı támadás után nem említette McCann és Varney nevét - intette le azonnal Elaine. A Tremere tanácsost egyáltalán nem érdekelték a beosztottak. - Azt hiszem, a két célpont már nincs a harcosokkal.

Don Caravelli bólintott. - Szerintem sem. Elhagyták a csatateret, és most a Nosferatut

keresik. A tőzharc kiváló elterelı hadmőveletnek bizonyul számukra.

− A helyi legendák szerint a katakombákba valahol az Operaház alatt lehet bejutni - jegyezte meg Elaine.

− Érdekes, de egyáltalán nem fontos - vágott közbe Caravelli. - Embereim már találtak négy titkos lejáratot a város különbözı pontján. Bekerítjük ezt a Phantomast, aztán már csak össze kell zárni a csapdát, hogy féregként zúzhassuk össze ıt és ellenségeidet.

− Ha a harc már egy órája folyik - állt fel a Tremere nı -, McCann és Varney biztosan közel járnak a rejtekhelyéhez. Ha sokáig várunk, hatalmas hibát követünk el. Hárman együtt félelmetes ellenfél lesznek.

− Ne a Madeleine Giovanni és a Sötét Angyal ellen küldött egységek alapján ítéld meg rohamcsapataimat - vett le egy hajítóbárdot a falról a maffiafınök. Ha Elaine állt, jobb szerette, ha van nála fegyver. A hideg acél érintése mindig megnyugtatta. - Azok csak ágyútölteléknek jók. Feláldozható bolondok, akik az igazi csapatok jelenlétét leplezik. Míg McCann barátai vérvörösre festik Párizs utcáit, kiválóan képzett seregem harminc méterrel a föld alatt keresi a valódi ellenséget.

− Phantomas egy Matuzsálem - mondta Elaine. - McCann és Varney csak halandók, de nagy hatalmú mentoruk van. Don Caravelli felhorkant. − Ezzel nem mondtál újat. A múltkori beszélgetésünk után

Párizsba küldtem a legképzettebb bérgyilkosaimat. İk nem hétköznapi vámpírok, Calinot úrnı! İk a maffia legveszedelmesebb, legjobban képzett halálosztói. Az egységeket a legmodernebb fegyverekkel szereltük fel. Mozgásérzékelıik és Doppler-lokátoraik segítségével könnyőszerrel rábukkannak majd Phantomasra és a két halandóra. Reggelre azok hárman nem jelentenek már többé problémát. − Remélem is. A saját érdekedben.

Don Caravelli megszorította a bárdot. − Ez fenyegetés, Calinot úrnı? Elaine felnevetett.

- Félreértettél, Don Caravelli - válaszolt olyan hangon, amelybıl a maffiafınök enyhe gúnyt vélt kihallani. - Szövetségesek vagyunk. Partnerek, akik a Káinita faj uralmáért küzdenek. Csupán a biztonságod miatti aggodalmamat fejeztem ki. - Hangja jéghideggé vált. - Ha Dire McCann és Alicia Varney túléli a mai éjszakát, két veszedelmes ellenséget szerzel magadnak. Madeleine Giovanni kétségkívül félelmetes, azonban Ániszhoz és Lámékhoz hasonlítva csupán kis pondrónak tőnik. Még a Vörös Halál is retteg a Sötét Messiás és szeretıje haragjától.

− Most a Tremere tanács és a Vörös Halál nevében is beszélsz? - kérdezte ridegen Don Caravelli. - Én vagyok a maffia korlátlan ura! Nem félek senkitıl - beleértve ezt a rejtélyes Nosferatut és az ıt keresı két halandót is!

142 Öltönyének zsebébıl rádiótelefont húzott elı, és vörösen izzó szemmel egy négyjegyő számot tárcsázott. A mőholdas kapcsolat szinte azonnal létrejött. − Most - szólt a mikrofonba a capo da capo, aztán kikapcsolta

a készüléket. - Megkezdıdött a keresés - jelentette ki lángoló tekintettel. - Ügynökeim azonnal jelentkeznek, mihelyt találnak valamit. A katakombák nemsokára sírboltokká válnak.

Elaine elmosolyodott.

− Pusztítsd el ıket, és a világ a miénk!7. fejezet

Párizs, 1994. április 5.

ire McCann elıhúzta géppisztolyát, és az ölébe fektet- te. Szeme összeszőkült, ahogy ujjbegyeit a vízfelszínre téve koncentrálni kezdett. Elkáromkodta magát.

− Mi a pokol!?... − Vigyázz! - sikoltotta Alicia. Két hatalmas fej emelkedett ki a vízbıl alig egy méterre a csónaktól. A lények óriási, többszínő kábelre emlékeztettek, s jókora, tizenöt centis fogakkal teli szájban végzıdtek. Lecsapó fejükbıl gonosz, fekete szemek meredtek McCannre. Óriás

D

mozdonyként sziszegve rontottak a meglepett detektívre. A férfi ösztönösen felállt, hogy fogadja a támadást, és kis idıre még a géppisztolyáról is megfeledkezett. A mozdulat felénél azonban feje hatalmasat koppant az alacsony plafonban. Fájdalmasan felüvöltött, majd a csónak fenekébe rogyott. Szerencséje volt, hiszen a két szörnyeteg épp ott csapott le, ahol az elıbb állt. A lélekvesztı hánykolódni kezdett, ahogy a detektív helyett azt találták el. Aztán nagy csobbanással eltőntek a habokban.

Akárcsak McCann géppisztolya, amely villámgyorsan elsüllyedt a tó tintaszerő feketeségében. A teremtmények hatalmas kobraként emelkedtek ki ismét a vízbıl, fogaik megcsillantak a zseblámpa sápadt fényében. A Nosferatu vér intelligenciát is adott nekik, ez pedig félelmetes fegyver volt az olyan lények birtokában, amelyek mindent és mindenkit el akartak pusztítani, aki csak bemerészkedett birodalmukba. Alicia dühösen felhorkant, és elengedte az evezıket. Mindkét kezével a fenevadakra mutatott, majd koncentrálni kezdett. Fényes szikrák pattantak ki az ujjaiból, aztán gyorsan tőzlabdává nıttek, ahogy torkon találták ıket. Fájdalmas sziszegés kíséretében tőntek el ismét a víz alatt. − Angolnák - nyögte McCann a csónak aljában. - Murénák, hogy pontosan fogalmazzak. Lehetnek vagy tízen, de akár sokkal többen is. Baromi nagyok!

145 − Az nem lehet - csóválta a fejét Alicia. - A murénák a

trópusokon élnek, és meleg tengervíz kell nekik. Én is tartottam ilyen halakat korábban. − Ezt meséld el ezeknek - morogta a detektív, és megpróbálta

kirázni fejébıl a zsongást. Belekapaszkodott a csónak peremébe, majd lassan feltérdelt.

- Bassza meg! - sikoltotta Alicia, amikor észrevette, hogy egy vörös-ezüst muréna tart felé balról. Megfordult, és lángokkal borította be a szörnyeteg érzékeny bırét. De semmi sem történt! A muréna tovább közeledett, ráadásul egy zöld-arany bestia bukkant fel egy méterrel a nı mögött, száját szélesebbre tátva, mint a feje. Nem tudta elkerülni mindkét támadást.

Ám nem is kellett. Dire McCann keze villámgyorsan csapott le a vörös-ezüst rém nyakára. Minden erejével megragadta és elfordította a

hatalmas fejet. A támadó sebessége és lendülete akkora volt, hogy esélye sem lehetett megállni. Nyitott szájjal vágódott társa torkába, majd állkapcsa önkéntelenül is összezáródott. A hatalmas fogak könyörtelenül hasítottak bele az izomkötegekbe. A két leviatán vadul tekergızve merült a mélybe.

− Lenyőgözı - nyelt egyet hófehér arccal Alicia. − Remélem is - bólintott McCann, és ellazította ujjait. - De ne

számíts rá, hogy még egyszer menni fog. Csak a szerencsének köszönheted, hogy még élsz.

− A murénák nem sziszegnek így - duzzogott Alicia. - És tízméteresre sem nınek, gondolom. A vértó csodákra képes.

- A detektív a vízbe mélyesztette tekintetét. Semmi sem mozdult, szeme elkeskenyedett. - Alattunk vannak - közölte komoran. - Tizenketten, ha jól számoltam. Baromi sok.

− Elindultak felfelé - jegyezte meg Alicia. - Esélyünk sincs ellenük.

− Ne becsüld alá magad. Még mindig uralod az idıt? - Ahogy mindig. De csak pár pillanatra. Az idı folyamát

megállítani vagy megváltoztatni nem olyan könnyő. A körülmények sem mondhatók ideálisnak.

− Pár másodperc elég lesz - sürgette McCann. A víz szinte forrt körülöttük, ahogy a hatalmas halak a facsónaknak csapódtak. - Gyerünk már!

Alicia mély levegıt vett. Hét csillogó, pikkelytelen fej emelkedett fel a lélekvesztı körül. A többiek még odalent voltak,és megpróbálták felborítani a csónakot. Hatalmas szájak nyíltak támadásra; a szörnyetegek diadalmasan sziszegni kezdtek. Aztán minden zaj elhalt. Az idı megdermedt.

− Remek idızítés - bólintott McCann. Furcsa fény ült a szemében, hangjába távoli, démoni tónus vegyült. - Nagyon drámai.

− Csak a te kedvedért - szőrte a szót fogai közt erılködve Alicia. Megnyalta a szája szélét, félig lehunyt szemében a hatalom fénye izzott. Izzadságpatakok indultak meg lefelé a homlokán, ujjai vértelen ökölbe szorultak. - Kívül vagyunk a homokóra üvegén, az idı nem hat ránk. Sietned kell. Akármit akarsz is csinálni, csináld gyorsan!

McCann egyik kezét gyengéden a mozdulatlan vízbe mártotta. A csónak körül a levegı vibrált a hihetetlen erejő pszichikai energiától.

− Kész - szólalt meg hirtelen. - Végeztem. Alicia megkönnyebbülten felsóhajtott. A valóság kifordult

önmagából, ahogy az idıfolyam visszatért medrébe. A murénák földöntúli sziszegése betöltötte a sötétséget, aztán hirtelen éles sikollyá vált. Ám nem diadalukban, hanem fájdalmukban visítottak.

Dire McCann felnevetett, de kacaja még távolról sem volt emberinek nevezhetı.

Iszonyatos hıhullám vágódott Alicia arcába, amitıl önkéntelenül is pislogni kezdett. Gız szállt fel a tóból, ahogy a csónak körül felforrt és bugyborgott a víz. Égı hús szaga terjengett mindenfelé. Alicia köhintett egyet, aztán gyorsan kiőzte a kellemetlen szagot az orrából. Hitetlenkedve megcsóválta a fejét, amikor észrevette, hogy az óriásmurénák élettelen tekintettel merednek a semmibe, miközben lassan elsodorja ıket az ár. McCann egyetlen érintésével elpusztította valamennyit.

− Elevenen fıztem meg mindet - válaszolta meg a detektív a kimondatlan kérdést. Elvigyorodott. - Az idıburok elegendı volt ahhoz, hogy a víz molekuláira koncentrálhassak. Amikor eleresztetted az energiamezıt, a tó a másodperc törtrésze alatt felforrt. Semmi sem maradhatott életben ebben a katlanban. A vizet nem nehéz uralni, ha az idıjárás már a kezedben van. Igazság szerint csak az jelentett gondot, nehogy felgyújtsam a csónakot.

146 − Angolnaleves - nyögte Alicia. - Azt hittem, engem már

semmi sem lephet meg, McCann. Neked mégis mindig sikerül. − Igyekszem - szerénykedett a detektív. Jobbra mutatott. - A

gız arrafelé áramlik. Az elıbb szintén arrafelé éreztem a törést a falban. Egy alagút van ott, meg a part. Az lesz a katakombák bejárata. − Elég víz gızölgött el ahhoz, hogy felülhess - állapította meg

Alicia. - Talán evezhetnél is. A detektív elmosolyodott. - Pedig olyan jól csinálod! Nem

szeretném elhappolni elıled a lehetıséget. Különben is a te korodban egy kis testmozgás igazán üdítı lehet. - Alicia olyan pillantást vetett rá, amitıl jobbnak látta, ha azonnal a meglepı módon épen maradt lapátokért nyúl. - Én evezek, te navigálsz, rendben?

A gızcsík egy keskeny hasadékhoz vezette ıket. Alig volt másfél méter széles, és harminc centivel a felszín alatt kezdıdött. A férfi elırelátóan behúzta az evezıket, de még így is szőkös átkelésnek bizonyult.

− Bukj le - mondta Aliciának, majd a csónak orrába mászott. Megragadta a hasadék két szélét, és erısen meghúzta a ladikot. Fa súrlódott kıhöz, ahogy átsiklottak a keskeny nyíláson a sötét, föld alatti patakba.

− Nem is volt nehéz - jegyezte meg McCann, és felült. A plafon itt jóval magasabban volt. A lassan körbefordított zseblámpa fényében egy hétszer tíz méteres barlang bontakozott M. A talaj emelkedni kezdett, és lapos parttá vált. A barlang túlsó végében sötétlı nyílás tátongott fenyegetıen. Az volt a katakombák bejárata.

− Egy vasgyí.írőt ástak a földbe a csónaknak - közölte Alicia. - Úgy tőnik, nem mi vagyunk az elsık errefelé. Már más is használta ezt a bejáratot.

− Vagy éppen kijáratot - vágta rá McCann. - A murénák életben tartásához Phantomasnak idırıl idıre vért kellett a tóba engednie. Gyakran járhatott itt. Aztán az Operaházon keresztül távozott.

− A Nosferatuk képességeit ismerve ez aligha jelenthetett neki gondot - töprengett Alicia. - Az elmúlt száz évben biztos sok legenda született róla mint az Operaház fantomjáról.

Gondold csak meg: „Az Operaház Phantomasa". Szerintem drámai. Mintha egy opera címe lenne.

− Vagy egy thrilleré - mormolta McCann, miközben partra húzta a csónakot, és a győrőhöz erısítette. - Nos, itt volnánk. Készen állsz?

Alicia kimászott a csónakból, és felkattintotta zseblámpáját. - Kár, hogy elveszett a géppisztolyod - mondta. - A vértó ráébresztett arra, hogy Phantomas talán nem szereti a látogatókat. Még több szörny leshet ránk.

− Jó csapat vagyunk, bármivel elbánunk. Messze a sötétben valami sikoltott. A magas,

dobhártyaszaggató visítás forrása kétségkívül teljesen elmebeteg volt. A hang ide-oda pattogott a falak közt. Csaknem öt percig hallatszott fülrepesztı élességgel, a földhöz szegezve Aliciát és McCannt. A sikoly szó szerint maga volt a megtestesült ırület. És ık ismerték a gazdáját.

− Gorgó? - lepıdött meg McCann. - Aki A Sötétségben Sikolt a katakombákban van? Azt hittem, Argentínában él.

- Elfelejtettem elmondani - sóhajtott Alicia. - Hosszú történet, de a lényegre már rájöttél.

A detektív legyintett. − Már meg sem lepıdöm. A Nictukukat Absimiliard parancsa

kötelezi arra, hogy elpusztítsák a Nosferatu klán legerısebb tagjait. Phantomas minden bizonnyal közéjük tartozik. Célponttá vált. Gorgó a legádázabb mind közül! Elıbb-utóbb eljött volna érte. Kár, hogy nem egy másik estét választott.

− Minél elıbb meg kell találnunk Phantomast! - irányította a zseblámpa fényét Alicia az alagútba. - Vagy Gorgó teszi.

- Igaz - bólintott McCann. - És akkor nem lesz abban az állapotban, hogy beszélgetni tudjunk vele.

148

8. fejezet

Párizs, 1994. április 5.

hantomas barlangrendszerének központjában szinte minden riasztó üvöltött. Az éles hang zavarta a földön hemzsegı patkányokat, így ık is visítani kezdtek. A

fıszámítógép elıtt ülı Nosferatu tökéletesen átérezte, min mennek keresztül kis barátai, ami egy cseppet sem volt furcsa, hiszen ı maga is meglehetısen feszült volt. Számításai beigazolódtak: labirintusát megtámadták. Csak éppen arra nem számított, hogy ennyien lesznek. A csata már nem csak közte és Gorgó közt dúlt, új játékosok is kerültek a pályára.

− A behatolók hat folyosón közelednek - dünnyögte, miközben karomszerő ujjai végigtáncoltak a billentyőzeten. Elıször is a riasztókat kapcsolta ki, mivel zavarták patkányait, ráadásul lehetetlenné tették a koncentrálást. Következı teendıje a rejtett videokamerák ellenırzése volt. A látottaktól nem lett boldog.

− Azt hiszik, csapdába ejthetnek a saját otthonomban - mordult fel dühösen. - Ostobák! A sarokba szorított patkány veszedelmes ellenfél lehet.

A maffia bérgyilkosai négy, a felszíntıl a rejtekhelyéig tartó alagútban jártak. Tervük nyilvánvalóan az volt, hogy bekerítik és

p

végeznek vele. Phantomas mérgesen felhorkant. Mintha nem lenne még vagy egy tucat kijárat!

Mind a négy, egymással adó-vevıkkel és mobiltelefonokkal kapcsolatban álló csapatot két Brujah és három Gangrel vámpír alkotta. A Brujah-k voltak a vezetık, míg a Gangrelek farkasszerő képességeik miatt felderítıknek kellettek. Fél tucat ghoul követte ıket, akik mind rablók és gyilkosok soraiból kerültek ki. Biztosra mentek, ezért lángszórókat és géppuskákat hoztak magukkal.

Phantomas még sosem szállt szembe a maffiával. İ mindig az árnyékban élt, így joggal hitte, a szervezett bőnözés vezetıi nem tudnak létezésérıl. Nyilvánvaló tévedése arra utalt, hogy a támadás hátterében a Vörös Halál áll.

A csapatok már csaknem egy órája cirkáltak a katakombákban. Korábban sokkal gyorsabban haladtak, mert biztosak voltak benne, hogy Phantomas nem árthat nekik. Jócskán visszavettek azonban a tempóból, amikor meghallották Gorgó sikolyait. A fiatal Brujah és Gangrel vámpírok mit sem tudtak a Nictukukról, de az undorító visítás még a legbátrabbak ereiben is megfagyasztotta volna a vért. Ezek a bérgyilkosok valószínőleg csak egy Nosferatura számítottak, aki még a saját árnyékától is fél. Nem tudták, hogy Aki A Sötétségben Sikolt szintén jelen van.

Phantomas még elképesztıen modern berendezéseinek segítségével sem tudta megmondani, hol jár most Gorgó, mert hangja szétrobbantotta a kamerák lencséit a barlangrendszer nagy részében. Ráadásul számítógépének fókuszálómechanizmusa is tönkrement, így csak nagy foltokat látott alagútjaiból. Gorgó a nyugati oldalon kóborolt, a katakombák legkülsı győrőjében, amibıl arra következtetett, hogy még vagy két órába telik neki eljutni a központig. Ha meg akarta tudni, hol van a Nictuku, saját magának kellett megtalálnia. Ehhez pedig semmi kedve nem volt.

Két halandó lépett be a labirintusba az Operaház folyosóiról. Vagy kalandorok, vagy bolondok, döntötte el Phantomas. Bizonyára a fantom legendás kincsének híre csalta ıket ide. Az emberek ostobák, állapította meg ismét. Elhisznek mindent, ha pénzrıl van szó. Egy pillanatig eljátszott az ötlettel, hogy mérges gázzal árasztja el a régiót, de aztán hirtelen meggondolta magát. Hiszen ı maga hintette el a legendás kincs meséjét a felszínen.

Nem lett volna fair, ha azok ketten saját szeszélye miatt pusztulnának el.

− De hiszen átjutottak az Opera alatti tavon! - vágott bele villámként a felismerés. - Kíváncsi vagyok, hogyan kerülték el az óriásmurénákat.

Három billentyőkattintás megadta a választ. − Elpusztultak - mondta a körülötte nyüzsgı patkányoknak.

Hitetlenkedve megrázta a fejét. - Mind elpusztultak. A vérének segítségével megnégyszerezett mérető murénák már

évtizedek óta óvták hatékonyan a bejáratot. Sem vértestvér, sem halandó nem dacolhatott az alkarnyi hosszú fo-

150 gakkal. Az a tény, hogy valaki megölte szörnyetegeit, azonnal más beállításba helyezte a két betolakodót.

- Kétségkívül elhamarkodott ítéletet hoztam - ismerte be hibáját Phantomas. - Az a páros nem ártatlan, és nem is hétköznapi.

Ismét beütött egy sor parancsot, mire meggyızıdhetett róla, hogy a halandók közelében minden kamera tökéletesen mőködik. Elég messze voltak Gorgótól, hogy megússzák a sikolyok hatását. Phantomas átállította az infravörös kamerák fókuszát, és ráközelített a nı arcára. Nagyon ismerısnek tőnt.

Az újabb elindított program újságfotók ezreit nézte végig, és két perc múlva megadta a választ. A nıt Alicia Varneynak hívták, és a világ egyik leggazdagabb embere volt. A név vörösen világított a képernyın, ami arra utalt, hogy az enciklopédiában is található róla bejegyzés. Egy kattintás megmutatta a hivatkozást: a győjtemény szerint Alicia Varney Justine Bernt szolgálta ghoulként.

A Nosferatu megrázta a fejét, előzve a nevetséges gondolatot. Már évszázadok óta tanulmányozott arcokat, így tudta, hogy hívatlan látogatója vonásaiban hatalom és erı rejlik. Sosem szolgálna senkit. Lehet, hogy ghoul, de nincs mestere.

Új parancsot táplált számítógépébe, mire a kamerák Ali-cia társára irányultak. Aztán másodszor is helyzetet változtattak, ahogy megpróbálták befogni az arcát. Majd újra. Hosszú percek teltek el, miközben újabb és újabb kamerák igyekeztek megmutatni a behatolót - sikertelenül. A kép nem akart kiélesedni.

Phantomas határozottan ideges lett. Elıször Gorgó bukkan fel, aztán a maffia akarja megölni. Most pedig ez a két ember, akik közül az egyikre nem hatnak a modern technológiák. Tudta, hogy a három eseménynek köze van egymáshoz, csak még arra nem jött rá, mi is lehet az. Idıvel pedig nem állt túl jól, így nem sok esélye maradt kideríteni az igazságot.

Hirtelen ötlettıl vezérelve bekapcsolta a falakba rejtett mikrofonokat, és számítógépének hangszórójába irányította a jelet. A beszéd és a korábban felvett hangminták összeillesztése sokkal bonyolultabb feladat volt, mint a megfelelıképek megkeresése, rendszere azonban ezt is lehetıvé tette. Amíg a gépek dolgoztak, ı a társalgásra figyelt.

− Te nem érzel valami furcsát idelent? - kérdezte az Alicia Varneyként azonosított nı. - Én jóval több mozgást hallok, mint ami szerintem egy ilyen titkos alagútrendszerben normális lenne.

− Én is - felelte az arc nélküli férfi. - Nem csak te, én és Gorgó vagyunk itt. Rengeteg vértestvér kóborol errefelé.

− A maffia emberei - hallatszott Alicia hangja. - Ha Don Caravelli tud rólunk, akkor nyilván Phantomasról is tudomása van. McCann, én éveken át harcoltam a capo da capo ellen. Nagyon kemény ellenfél.

− Elképzelhetı - válaszolt a McCann-nek nevezett férfi. - Legalább ı a mi oldalunkon áll. Szerintem még ketten sem tudnánk legyızni Gorgót. Azt hallottam róla, ı a leghatalmasabb a Nictukuk között. Nem hiszem, hogy csontjaink túlélnék a sikolyait. Sajnos ellene mégis több esélyünk van, mint a maffia bérgyilkosai ellen.

Alicia Varney felnevetett. − Ehhez kétség sem fér. İt ugyan csak a Nosferatu érdekli, de

nem hiszem, hogy elvetné a rágcsálnivaló gondolatát. Phantomasnak szó szerint leesett az álla meglepetésében.

Próbált mondani valamit, de egyetlen hang sem jött ki a torkán. Még a vörösen világító Dire McCann feliratot is csak percek múlva vette észre a monitorán. A hivatkozás szerint a férfi egy detektívként dolgozó kóbor mágus volt. Most éppen Alexander Vargoss, St. Louis vámpírhercege alkalmazta. A krónikás emlékezett rá, hogy a herceg volt az elsı, akit a Vörös Halál megtámadott.

Újabb ötlete támadt. Gyorsan végignézte Justine Bern aktáit is,

és gyanúja beigazolódott. İt is az elsık közt látogatta meg a rémalak. McCann és Varney tehát ezért vannak itt.

Néhány washingtoni hír csak még inkább megerısítette hitében. A detektív és a ghoul ott volt, amikor a várost megostromolta a Szabbat - akárcsak a Vörös Halál. Mindkettejüket kapcsolatba hozni a szörnnyel merész ötlet volt, de korántsem elképzelhetetlen.

Most pedig a katakombáiban jártak, és ıt keresték. Tudtak Gorgóról és a maffia bérgyilkosairól is. A vértestvérek lé-

152 tezését csak nagyon kevés halandó ismerte, mélyebb tudással - mint például a Nictukuk léte - pedig szinte senki sem rendelkezett. Volt valami emberfeletti ezekben a halandókban, és Phantomas hamarosan azt is kitalálta, mi az.

- Álcázók - suttogta. - Ezek álcázók! Hallott olyan meg nem erısített - ám meg sem cáfolt -

történeteket, melyek szerint a negyedik generáció bizonyos tagjai képesek voltak tudatukat egy kiszemelt halandóba vetíteni, míg ık torporban pihentek. Elméjük olyan hatalmas volt, hogy gyakorlatilag sajátjukként használták a testet. Újra éltek, megtapasztalva a halandólét minden gyönyörét, mint például a napfényt vagy a szexualitást. Hogy biztosítsák bábjuk biztonságát, vámpírképességeik egy részét átadták neki. A legendák szerint ık voltak az álcázók.

Az enciklopédia írása közben Phantomas többször is találkozott ezekkel a mesékkel, de valódi bizonyítékát sosem találta létezésüknek. Most mégis biztosra vette, hogy álcázók vannak a katakombáiban.

Kétségbeesetten kutatott Ánisz és Lámék nyoma után, mert krónikája szerint ık azok, akik segítségére lehetnek a Vörös Halál elpusztításában. Sajnos nem bukkant egyik Matuzsálem nyomára sem. Talán végig ott voltak az orra elıtt, csupán nem abban a formában, ahogy számított rájuk.

Gorgó újra sikoltott, ami visszaterelte gondolatait a jelenbe. Monitora megrázkódott, de még nem tört szilánkokra. A Nictuku visítása kétségkívül hangosabb lett. A szörnyeteg közeledett. Egy gyors rendszerelemzés után rádöbbent, hogy már csak kameráinak egytizede mőködik. A négy bérgyilkoscsoport vadul vitatkozott a visszavonulásról. Halálra rémítette ıket az

alagútban kóborló rém, még ennél is jobban rettegtek azonban Don Caravelli haragjától. Jelenleg nem mozogtak - bátorságot győjtöttek a továbbhaladáshoz.

Alicia Varney és Dire McCann sietve falták a métereket, egyre közelebb és közelebb jutva Phantomas szentélyéhez. A krónikás biztos volt benne, hogy azért keresik ıt, amiért ı is kapcsolatba akart lépni velük: el akarják pusztítani a Vörös Halált.

Sajnos eddig még sosem akart kapcsolatba lépni senkivel, aki bejutott a katakombáiba, ezért nem szerelt hangszórótegyik falra sem. Nyomon tudta ugyan követni a halandókat, de közvetlenül nem szólhatott hozzájuk. Nem tudta siettetni ıket.

Három résztvevıs verseny indult a rejtekhelyéig. Ha nem a detektív és a nı ér oda elıször, a poklok lángjaival találják szembe magukat. Szó szerint.

154

9. fejezet

Velence, 1994. április 5.

ietro Giovanni komoran hallgatta a telefonbeszámolót. Egyáltalán nem tetszettek neki a hírek. A magas, sovány férfi roppant elegáns háromrészes szürke

öltönyt, hófehér inget és sötét nyakkendıt viselt. Kedvelte a konzervatív öltözködést, ettıl a stílustól csupán a gomblyukába tőzött vörös rózsa ütött el. Életében csodálatos virágokat nevelgetett, és ezt a szenvedélyét a halál csak felerısítette. Az ı tulajdonában volt a világ egyik legszebb arborétuma. Senki sem ismerte növényei titkát, de rettenetes pletykák keringtek a magukat beavatottnak nevezık között. A Giovanni klán híres volt szóbeszédeirıl - amelyeknek nagy része igaz volt.

Hatalmas íróasztala mögött ült egy kényelmes fekete bırfotelben. Vendégét meglepte, hogy nincsenek papírok az asztalán - Pietro Giovanni nem foglalkozott ilyesmivel. Mint a klán fıhadiszállásául szolgáló Mauzóleum vezetıje, az írogatásnál sokkal fontosabb teendıi voltak.

Mögötte a sötétített üvegen keresztül Velence csodálatos képe látszott. Gyakran állt itt közvetlenül napfelkelte elıtt, úgy nézve

p

végig a városon, akár egy király a birodalmán. A hasonlat megállta a helyét, hiszen a Giovanni klán vénjeként és a Mauzóleum uraként mérhetetlen vagyonnal rendelkezett, a vagyon pedig a modern világban a hatalom kapujának számított. Pietro hatalma szinte végtelen volt.

Ma éjjel azonban nem jutott ideje nézelıdésre. A telefonáló egy fontos megbeszélést szakított félbe, ráadásul nyugtalanító híreket közölt. Akárcsak látogatója.

- És mi van Villonnal? - kérdezte. - A Madeleine-t és kuzinjait érintı csata órákig dúlt az utcákon. Miért nem csinált semmit Párizs hercege? Tudja, hogy ı a gyermekem és az unokám egyszerre.

Szemöldöke még összébb szaladt, ahogy haragja nıni kezdett a válasz hallatán. Különös, szentségtelen tőz kezdetttáncolni szemében, sovány alakja egyre kísértetiesebbé vált. Mire újra megszólalt, hangja megnyugodott, de ez a Kárhozottak nyugalma volt csupán. Úgy beszélt, akár a középkori inkvizítorok, akik ártatlan lányokat égettek halálra boszorkányság vádjával. Sem szánalom, sem kegyelem, sem megbocsátás nem maradt szavaiban.

- Úgy - nyugtázta a hallottakat. - Szóval a herceg úgy vélte, hogy nem az ı feladata megvédeni a Giovanni klánt a maffiától? Én megértem ıt. Végtére is nem vagyunk a Kamarilla tagjai, és eskü kötelez bennünket a semlegességre. Villon be nem avatkozása megmagyarázható. Minden vámpír tud klánunk és a maffia közti ellenségeskedésrıl. A hercegnek minden joga megvolt a csata személyes üggyé nyilvánításához.

Elhallgatott, mert a vonal másik végén szolgája folytatta. Csak félig figyelt oda, tekintetével vendégét kezdte keresni. A férfit egy ritka etruszk váza elıtt találta. Látszólag mit sem törıdött a vámpírok közti társalgással, ám Pietro tudta, kristálytisztán hallotta a vonal mindkét végén elhangzó szavakat. Nem kérte meg, hogy hagyja magára a beszélgetés idejére, hiszen az, hogy éppen hol volt, mit sem számított. Ha hallgatózni akart, azt akár a Szent Márk térrıl is megtehette volna. Halandó volt ugyan, de legalább akkora hatalommal bírt, mint bármelyik vámpír az épületben. Pietro nem félt tıle, de tisztelte erejéért. Bízni semmiképpen sem bízott benne. Nem volt humorérzéke.

- Villon hercegnek meg kell tudnia, hogy mennyire megbántott vendégszeretetének hiánya - magyarázta. - Kérlek,

tudasd vele, hogy reménytelenül csalódtam benne, amiért ennyire tiszteletlenül bánt kedvenc gyermekemmel. Talán egy kis emlékeztetı segít helyre tenni a gondolkodását.

A vonal túlsó végén lévı szolga szavai hirtelen pergıvé váltak, ahogy gyorsan elmondta nyilván elıre kitalált tervét. Pietro elmosolyodott, majd lágyan felkacagott.

- Érdekes gondolat - mondta végül -, ám túl durva ahhoz, hogy praktikus legyen. A Louvre kincsei, még ha Villon városában vannak is, az egész világ tulajdonát képezik. Ha akár csak egyet is elpusztítanánk közülük, pótolhatatlan veszteséget okoznánk magunknak. Olyan dolog kell, ami sokkal közelebbrıl érinti. Valami személyes.

156

A hang ismét egy tervet hadart a telefonba, mire a mosoly Pietro arcán egészen kiszélesedett.

- Ez már sokkal jobban tetszik - bólintott elégedetten. - A herceg szereti, ha ostoba szépségek veszik körül. Az az egoista bolond azt hiszi, a nık ellenállhatatlannak tartják. Meg kell ingatni ebben a hitében. Használj, amit csak akarsz. Mutasd meg neki, hogy a szépség a bırnél kezdıdik.

Megnyugodva tette le a kagylót. Mielıtt vámpírrá vált volna, praktikus gondolkodású, keményfejő kereskedı volt, aki győlölte az ostoba embereket. Az Ölelés után csak még türelmetlenebb lett. Villon nem csak a gyermek életét sodorta veszélybe, de tiszteletlenül viselkedett a Giovanni klánnal szemben is. Az ilyen sértéseket egész egyszerően nem lehetett megtorlatlanul hagyni. A herceg holnap éjjel csontvázak háremében ébred majd fel.

A Giovanni vén mosolya azonnal eltőnt, amikor gondolatai visszatértek halandó szövetségeséhez és kémjéhez. Hírei éppolyan kellemetlenek voltak, mint a párizsiak.

− Biztos vagy benne, hogy igazad van? - kérdezte. - Madeleine mindig hő volt a klánjához, és ami ennél is fontosabb, lojális hozzám.

− A húgom, Judith, teljesem megbízik bennem - válaszolta az ıszes bajuszú mágus, Ezra. - A bátyja vagyok, nincs is miért titkolóznia elılem. Akárcsak mesterünk, ı is túl naiv. Túlságosan hisz abban, hogy a jó végül mindig legyızi a gonoszt. Nem veszi észre, hogy a világban a fekete és a fehér mellett kiválóan

megfér a szürke szín is. İ, akárcsak Ram-bam, ostoba. − De te persze nem - jegyezte meg semleges hangon a

vámpír. - Te tudod, milyen alkukat kell kötni a túlélés érdekében.

− Én megértettem, hogy a jóság és a gonoszság csupán egy érme két oldala. Mi marad a sötétségbıl fény nélkül? A bölcs ember az élet pozitív és negatív oldalát egyaránt elfogadja.

Pietro némán bólintott. Ezra filozófus volt, és mint minden gondolkodónak, neki is szüksége volt arra, hogy szavait megerısítsék. Fontos szövetségesnek számított, ám a Giovanni ennek ellenére nem bízott benne. Annak a férfinak, aki elárulja családját és barátait, nincs becsülete.

− Amikor megkérdeztem, mirıl beszélgettek Rambammal és Madeleine-nel - folytatta a varázsló -, Judith nyíltan elmondott mindent. A gyermeked elmesélte nekik, hogyan jutott egyre elırébb a klán ranglétráján, megosztotta velük apja halálát és a bosszúra tett esküjét. Elmondta azt is, miken ment át, mire a Giovannik Tırének nevezhette magát. A nıvéreim szavaiból úgy vettem ki, hogy nagyon ıszinte volt.

- A becsületesség jó benyomást tesz mindenkire - jegyezte meg Pietro. - Meg vagyok gyızıdve róla, hogy a gyermekem soha nem árulna el egyetlen valódi titkot sem, akármit ígérjenek is neki.

− Még ha a halandóság is az? − Madeleine már majdnem száz éve vámpír. Semmit sem tud az

életrıl, így nem lehet vele megkísérteni. Ismerem az unokámat. Csak a bosszúért él.

− Talán - kockáztatta meg Ezra - túlságosan optimista vagy. Mellesleg mi történik, ha végre végez Don Caravellivel? A capo da capo árnyéka nélkül is hő marad hozzád?

− Az unokám a Giovanni klán tagja - suttogta jeges hangon Pietro. - Vigyázz, mivel vádolod ıt!

Ezra idegesen megnedvesítette a száját. − Nem akartam tiszteletlen lenni - emelte fel védekezıleg a

kezét. - Tudod jól, hogy túl sokat beszélek. - Veszélyes tulajdonság, barátom - mondta Pietro fagyosan. -

Egyszer még veszélybe sodor. Megpróbálom elfelejteni szavaidat. - Az asztalára könyökölt. - Madeleine a valaha élt legnagyobb kémtıl és elhárítótól tanulta mesterségét. Tudja, hogy úgy férkızhet a legkönnyebben valaki bizalmába, ha látszólag a

karjába veti magát. Ha megbánod bőneidet, szimpátiát kelthetsz másokban. Biztosíthatlak afelıl, hogy nem egyszer használta már ezt a trükköt gyanútlan áldozataival szemben. A bolondját járatta Rambammal és a húgoddal.

- És mi van Elishával? − Magad mondtad, hogy a fiú naiv, és beleszeretett Madeleine-

be. Számomra úgy tőnik, gyermekem remek hálót szıtt köré csáberejével. Remek stratéga. Szerintem tökéletesen uralja a helyzetet.

- Ott van még a detektív - kötötte az ebet a karóhoz Ezra -, Dire McCann. Vele mi a helyzet?

158 Pietro szeme vörösen felizzott. Felállt székébıl, a sötétlı

ablakhoz lépett, és szemügyre vette birodalmát. − A hajnal közeleg! - dörögte. - Ha van még mit jelentened,

mondd el gyorsan! − De McCann... − Dire McCann jó barátom, és semmi köze az egészhez -

szögezte le a vámpír. Hangjából Ezra világosan megértette, errıl nem akar vitát nyitni. - Madeleine független ügynök. Egyedül nekem köteles jelentést tenni. Azonban hogy eloszlassam gyanakvásodat, a lehetı leghamarabb visszahívom a Mauzóleumba eligazításra. Beszélgetésünk közben kikérdezem Rambam ajánlatát illetıen. Az majd megszüntet minden kételyt, ami a hőségével kapcsolatban merült fel benned.

- Ennél többet nem is kérek - hajtott fejet Ezra. - Nekem csak az számít, hogy megóvhassam barátaim érdekeit.

Pietro viszonozta a biccentést. − Hőséged jutalma nem marad el - mondta komoran. -

Nyugodj meg, megkapod, ami jár. A Mauzóleum mestere elhallgatta a mágus elıl, hogy

amennyiben tévedett, lassú és fájdalmas halállal lakol majd

hazugságaiért.10. fejezet

Párizs, 1994. április 5.

z a hely egy átkozott labirintus - horkant fel fél órávala kikötés után McCann. - Már harminc percet E

elvesztegettünk a katakombákban, és még mindig nem

találtuk meg Phantomas búvóhelyét. Szerintem körbe-körbe járunk. Kezdem unni az egészet.

− Nem tudnád egyik isteni erıdet használni a Nosferatu felkutatására? - kérdezte legalább olyan elkeseredetten Alicia. - Az idıjárás meg minden hasonló dolog az irányításod alatt áll. Nincs a kalapodban olyasmi, amivel megtalálhatnál egy vértestvért?

A detektív megrázta a fejét. - Ez a képesség csak Madeleine Giovanninak adatott meg. Én

nem ismerem ezt a varázslatot, de még ha ismerném is, sajnos aligha mennénk sokra vele. Biztos vagyok benne, hogy Phantomas az útvesztı közepében van, csupán a megfelelı utat kell megtalálnunk hozzá. Milyen kár, hogy nem vagyunk vakondok! Most szépen odaáshatnánk magunkat.

- Úgy érzem magam, mintha egy színdarabban játszanék, Párizs utcáján - mondta Alicia. - Már csak Lucifer hiányzik, amint kopott, kék farmerban kommentálja kijelentéseinket.

− Tulajdonképpen meg vagyok lepve - folytatta MacCann -, hogy Phantomas még nem bukkant fel. Amekkora nyüzsgés van itt, már rég rá kellett volna jönnie, hogy mi vagyunk itt az egyetlenek, akik nem a fejéért jöttek a katakombákba. A többiek biztosan az ellenségei.

- Talán a probléma a kommunikációban rejlik - töprengett Alicia. - Észrevetted a csapdákat a falakban és a padlón?

− Persze. Meg sem lepıdtem. A Nosferatuk szeretik az ilyesmit.

− De egyik sem mőködött! - világított rá a tényre Alicia. - Phantomas kikapcsolta az utunkba esıket, hogy a rejtekhelyére vezessen minket. Kétségkívül azt akarja, hogy bukkanjunk rá.

161 − A kikapcsolt csapdákat is órákig tartana követni - csóválta a

fejét McCann. - Gorgó sikolyai pedig egyre hangosabbak. Valószínőleg érzi a maffia embereinek jelenlétét. Azt hiszem, lassan elfogy a türelme, és elkezd áttörni a falakon, hogy végre megtalálja Phantomast. Nem szeretnék itt lenni, amikor ez megtörténik. − Hallottál valamit? - kérdezte hirtelen Alicia. - Fura. Mintha

sok apró lény rohangálna a sötétségben.

McCann megállt, és feszülten figyelni kezdett. − Vagy húsz méterrel elıttünk. Nem vámpír. Igazad van. Sokan

közelednek felénk. Nem tudom, mik lehetnek azok. A legjobb lesz, ha kiderítjük.

Lámpájuk fényénél tájékozódva ismét útnak eredtek. Nem kellett sokáig menniük, mert egy alagút keresztezte az övéket öt lépéssel késıbb. Az új járat padlóját mérhetetlenül sok patkány borította. Százával száguldottak egymás hegyén-hátán nyugat felé, akár egy nyílvesszı.

− Patkányok? - lepıdött meg Alicia. - Madame Zsorzsa patkányembernek hívta Phantomast.

McCann felnevetett. − A Nosferatu így vezet el bennünket a barlangjához. A patkányai

elhagyják a süllyedı hajót, mert ı azt parancsolta nekik. Csupán követnünk kell ıket visszafelé. Ugye nem félsz tılük?

Alicia mérgesen felhorkant. − Én Párizsban éltem a kommün ideje alatt - hadarta. -

Patkányokat ettünk, hogy ne haljunk éhen. Nem tudnak megrémíteni.

A detektív és a nı elindult a rágcsálókkal borított járatokban. Az életükért rohanó állatok nem törıdtek velük, így zavartalanul haladtak. A folyosó néhol éles szögben elfordult, némely szakaszát sekély víz borította. Máshol alig volt harminc centi széles, és csupán guggolva tudtak közlekedni benne. Mindenhol pockok nyüzsögtek. İk voltak a labirintus élı, visítozó, lüktetı szíve.

Húsz percig küzdöttek a patkányáradattal, míg végül egy számítógépekkel telezsúfolt barlangba jutottak. A falak szinte maguk is világítottak a tucatnyi monitor képernyıitıl. A padlón sehol sem láttak rágcsálókat. Mind elmentek. Csak egyvalaki állt ott: Phantomas.

A vámpír a helyiség túlsó végén várt rájuk. Formátlan szürke köpenyt viselt, amely jól leplezte torz, természetet megcsúfoló alakját. Százötven centiméter magas lehetett, széles vállai voltak, és olyan hosszú karjai, hogy csaknem súrolták a földet. Hihetetlenül vékony és nyúlánk ujjai szinte csupasz csontoknak tőntek. Bıre enyhén zöldes árnyalatot öltött, ami különösen jól látszott teljesen szırtelen koponyáján. A Nosferatuk hírhedten rondák voltak, Phantomas pedig

egyáltalán nem rítt ki közülük. Orra uborkaként lógott, bıre

olyan ráncosnak látszott, mintha ezer évig aszalódott volna folyamatosan. Nagy, sötét szemei mélyen ültek arcában, csupán a közepükön látszott valami vöröses derengés. McCann-nek még az is hosszú másodperceibe került, hogy rájöjjön: házigazdájuk éppen mosolyog. − Legyetek üdvözölve nálam - mondta meglepıen lágy és

kellemes hangon a szörnyő alak. - Ahogy azt már bizonyára kitaláltátok, én vagyok Phantomas, a Nosferatu klán jelentéktelen tagja. Ugye Dire McCannhez és Alicia Varneyhoz van szerencsém? − Így igaz - bólintott McCann, de közben tekintetével

végigjárta a lenyőgözı, csúcstechnológiával bıven felszerelt helyiséget. - Szép hely. Sok itt a gép. Phantomas felnevetett. − Ugyan! Semmiség! Mégis századokon át éltem itt.

Hiányozni fog a magány. Egészen mostanáig csodálatosan csendes otthonom volt. Lehetıséget adott nekem arra, hogy zavartalanul folytathassam kutatásaimat. De ennek most vége. A forgalom elviselhetetlenné vált.

− El akarsz menni? - kérdezte Alicia, csak hogy bekapcsolódhasson a beszélgetésbe. - Elhagyod a rejtekhelyedet?

− Már csak rátok vártam - válaszolt Phantomas. - Jól tudjátok, hogy Gorgó, Aki A Sötétségben Sikolt, szintén itt van. A fajtám és a Nictukuk sajnos nem kedvelik különösebben egymást. İk nem hisznek az együttmőködés lehetıségében. A maffia lángszórókkal és géppisztolyokkal felfegyverzett bérgyilkosai is közelednek felénk. Eltaposhatnám ıket, akár a férgeket, de sajnos lehetetlen teljesen kiirtani a fajtájukat. Olyanok, akár a hangyák. Megölheted ıket, de csak azt éred el, hogy még többen jönnek vissza.

162 − Remek hasonlat - bólintott McCann. - Most, hogy itt

vagyunk, mi a terved? − Nincs okom maradni - felelte a vámpír. - Már egy órája

készülıdöm. Pár perc, és mehetünk. - Egy keskeny asztal mellé lépett, és maga elé vett egy billentyőzetet. Vékony ujjai végigszáguldottak a gombokon. Gyorsabban gépelt, mint azt szem követni tudta volna. - A patkányaim biztonságban vannak - mondta szomorúan. - İk fognak a legjobban hiányozni, jó

társaság voltak. Szerencsére éppen az a jó bennük, hogy mindenütt találkozni velük.

Tompa dübörgés visszhangja jött feléjük az alagútból. Majd egy újabb. A robajok folytatódtak, míg végül folyamatossá váltak. A föld remegni kezdett, mintha egy hatalmas kalapács sújtana újra és újra le rá.

− Robbanások a barlangrendszer harminchét különbözı pontján - magyarázta Phantomas. - Az egészet elpusztítom, és lezárom az alagutakat. Többé senki nem jut be. Se ki.

− Hát Gorgó és a maffia? - érdeklıdött Alicia. A Nosferatu elmosolyodott. − İk is csapdába estek. Elıbb-utóbb rábukkannak

egymásra. Véleményem szerint költıi igazságszolgáltatás lesz. Phantomas bosszúja.

Újabb billentyőket nyomott le, majd elégedetten bólintott. − Csúszófalakkal elkülönítettem a betemetett kijáratokat. Az

útvesztı átalakult egy kijárat nélküli, önmagába visszatérı hurokká, amelynek sem vége, sem kezdete nincsen.

Ellépett az asztaltól, majd lehúzott egy kart a falon. − Ez kikapcsolt minden mechanikát a termen kívül. Számos

csapdát és vermet is kinyitott. Újabb kapcsolót aktivált. − Ez pedig kiengedte kis kedvenceimet a labirintus három

vértavából. Ha a bérgyilkosok elkerülik Gorgót, az óriáspiócák majd végeznek velük.

− Úgy tőnik, jól felkészültél a bajra - adott hangot elismerésének McCann.

− Azt hiszem, ez fajtám egyik sajátossága - köszönte meg a bókot egy fıhajtással Phantomas. - Mindig a legrosszabbra számítunk, és sajnos ritkán csalódunk. Mehetünk? Érzem, hogy Gorgó már közel jár. Attól tartok, kis bemutatóm csalta ide.

− Már volt dolgom a Sikoltóval régebben - feszítette meg izmait Alicia. - Ha közel kerül hozzád, visítása tested öszszes csontját szétzúzza. Nem túl kellemes érzés. − Eggyel több ok a távozásra - mondta Phantomas. - Felemelt

egy kis fekete aktatáskát a billentyőzet mellıl. - Ez a világ legjobb hordozható számítógépe - magyarázta. - Én magam terveztem. A merevlemezén ott az egész enciklopédiám. − Miféle enciklopédia? - kérdezett vissza McCann.

− A Káinita faj véneinek komplett, leszármazással kiegészített győjteménye - válaszolta büszkén Phantomas. - Mellesleg a Vörös Halál karneváljának titkát is magában hordozza. A fültépı zajtól megrepedtek a falak, a teremben lévı öszszes

monitor azonnal szétrobbant. Phantomas gyorsan meghúzott egy harmadik kart, mire a fal egy része félresiklott, láthatóvá téve egy kis szobát. A sikolyoktól nem hallották egymás szavát, így vendéglátójuk csupán kezével intett a rejtett helyiség felé. McCannt és Aliciát azonban nem kellett sürgetni: Gorgó olyan közel járt, hogy a levegı láthatóan vibrált a hangjától. Phantomas szorosan mögöttük rohant, de így is éppen hogy

csak átfért a bezáródó nyíláson. Motorzúgást hallottak, majd láthatatlan kezek nyomták lefelé ıket. A detektív és a nı azonnal rájött, hogy a szoba tulajdonképpen egy lift, amely nagy iramban felfelé viszi ıket. − Három, kettı, egy! - számolt vissza a Nosferatu, miközben

Gorgó üvöltése berepesztette a lift falait. Mennydörgésszerő robaj követte szavait. - A barlangomban elrejtett robbanószerek épp most szakították le a plafont. Kétlem, hogy akár egy bomba is elkapta volna a Sikoltót, de mindig akad egy kis remény. Tíz másodperc múlva ez a liftakna is felrobban, ezért amikor az ajtó kinyílik, jobb lenne minél gyorsabban kiugrani. Három másodpercük maradt, miután elhagyták a kabint. A

lezúduló száztonnányi kı biztosította, hogy ne kövesse ıket senki a mélybıl.

− Hol vagyunk? - nézett körül bizonytalanul Alicia. Egy épületben álltak, amelyben mindenfelé elektronikai termékekkel teli dobozok hevertek. - Mi ez a hely?

164 − Az egyik raktáram Párizsban - válaszolt Phantomas. - A

lifttel szállítottam le a fontos alkatrészeket a számítógépeimhez. Az ile de la Citében vagyunk, nem messze a Notre-Dame székesegyháztól. Az az egyik kedvenc épületem.

− Mi lettel Gorgóval és a bérgyilkosokkal? - kérdezte McCann.

− Vagy negyven méterrel alattunk vannak, teljesen bezárva. Elıbb vagy utóbb Aki A Sötétségben Sikolt kiszabadul börtönébıl. De az is lehet, hogy még mielıtt ez megtörténne,

visszasüllyed a torporba. Nem érdekel. Közel kétezer évig laktam ezen a környéken, ideje elköltöznöm valahová. Talán Luxemburgba, esetleg Belgiumba.

− Még mielıtt megvennéd a repülıjegyet, válaszolnod kellene egy-két kérdésünkre - mondta a detektív. - Megtudtuk, hogy birtokában vagy bizonyos információknak, amelyek segítségével talán legyızhetjük közös ellenségünket.

Phantomas elmosolyodott. − Biztos voltam benne, hogy a Vörös Halál titkait kutatjátok.

Öröm lesz számomra, ha felfedhetem elıttetek mindazt, amit tudok. Csak akkor lehetünk biztonságban, ha a szörnyeteg minden gyermekével együtt elpusztul. Úgy vélem, az egész Káinita faj feletti uralom megszerzése a végsı célja. − Sajnos emiatt kell a legkevésbé aggódnunk - fintorodott el

McCann. - A Vörös Halált mihamarabb meg kell állítani, különben ısi tőzdémonok egész seregét szabadítja rá a Földre. A Nosferatu krónikás zöld bıre egy árnyalattal sápadtabb lett. − És mi a nevük ezeknek a démonoknak? - tette fel végül a

kérdést. − İk a Sheddek - válaszolta Alicia.

Phantomas bólintott, mintha éppen ezt a választ várta volna. − Egyszer már láttam ezt a nevet. Most legalább már értem,

miért mutatták meg nekem.11. fejezet

Párizs, 1994. április 5.

agy Károly szobra elıtt ültek le a főre, egyutcányira a Notre-Dame-tól, nem messze a Point Zerótól. Ez a kı jelentette minden út kezdetét Franciaországban. A hely

éppen megfelelınek tőnt egy ilyen beszélgetésre, hiszen ezen a kései órán egy teremtett lélek sem járt arra. Szabadon és ıszintén elmondhatták, mire jutottak eddig.

Phantomas, akit nyugtalanított az ıt körülvevı soktonnányi kı hiánya, hátát a szobornak támasztotta. Laptopja az ölében hevert, némán. Majd késıbb kapcsolja csak be, ha már minden szükséges információt megszerzett ahhoz, hogy megoldja a Vörös Halál rejtélyét. Felesleges lenne kimeríteni az akkumulátort, mielıtt még a két halandó kitöltené az üres sorokat.

Alicia Varney élıben sokkal gyönyörőbb volt, mint a monitorán

N

látott fényképeken. Sötét haja, erıs vonásai és tökéletes teste Phantomast a Louvre festményein megörökített kortalan szépségekre emlékeztette. Kétség sem fért hozzá, valóban ı a világ egyik legvonzóbb asszonya. És a leghalálosabb is.

Dire McCann egyáltalán nem tőnt különlegesnek. Arcán komor, cinikus kifejezés ült, szemében furcsa fény táncolt, ami kissé nyugtalanította a krónikást. Ahogy a detektívre nézett, semmi jelét nem találta, miért nem továbbították a kamerák a képét. Ez és a vértestvérek tanulmányozásával eltöltött ezer év megtanította neki, hogy legyen óvatos a megmagyarázhatatlan helyzetekkel szemben. TUdta, hogy Dire McCann jóval több annál, amit mutat.

− Azt hiszem, most a bemutatkozások jönnek - szólalt meg a Nosferatu. - Az én mondanivalóm egyelıre spekulációkra épül, ezért minél többet tudok rólatok, annál biztosabb leszek a dolgomban. Kérlek, legyetek ıszinték! A segítségetek nélkül nem garantálhatom szavaim megalapozottságát.

− Nincs mit rejtegetnem - tárta szét a karját Alicia csillogó szemmel. - Kérdezz, amit csak akarsz.

167 − Legjobb tudásom szerint válaszolok - csatlakozott hozzá

McCann. Nem fejtette ki bıvebben, mire gondol, de Phantomas úgy érezte, nem lenne helyénvaló, ha rákérdezne.

− Az igazi nevem Varro Dominus - kezdte a krónikás. - Húsz évszázaddal ezelıtt érkeztem erre a földre Julius Caesar légióival, írnokként. Amíg ezen a szigeten állomásoztunk, a Nosferatu klán egyik tagja a soraik közé emelt. Mivel nem akartam visszatérni Rómába új külsımben, itt telepedtem le. Párizs lassan felépült körülöttem.

Mély levegıt vett. − Légiós koromban tudósnak és történésznek készültem.

Szenvedélyesen szomjaztam a tudást. Amikor vámpírrá váltam, érdeklıdésem mit sem változott. Nagyjából ezer éve kezdtem el nagy tervemet, és azóta is ezen dolgozom. Már majdnem kész vagyok, és azt hiszem, éppen ez az, amiért a Vörös Halál a fejemet akarja. A Káinita faj enciklopédiáját írogatom. Ez lesz a valaha készült legösszetettebb, legsokoldalúbb és legpontosabb feljegyzés, ami valaha készült a vértestvérekrıl. Szerepel benne minden jelentısebb vámpír és minden, amit csak megtudtam róluk.

Phantomas egyenesen Aliciára nézett.

− Te Alicia Varney vagy, a világ egyik leggazdagabb embere. A krónikám szerint New York érsekét, Justine Bernt szolgálod ghoulként. Azt gyanítom, ez nem igaz. Valójában Ánisz, az Éjkirálynı a mestered. Álcázó vagy. Ugye nem tévedek?

Alicia szeme elkerekedett Phantomas kérdése hallatán, aztán kitört belıle a nevetés.

− Hogy álcázó? Már vagy száz éve nem hallottam ezt az ostoba nevet. - Még mindig mosolyogva, de jóváhagyólag bólintott. - Így is hívtak már, de szerintem ez nevetséges. Jobb szeretem a társ szót. Vagy az úti társat.

− Tehát elismered, hogy mentális kapcsolatban állsz Ániszszal? - követelte a választ a Nosferatu. A patkányaival sokkal könnyebb volt társalogni. Az ı válaszaik mindig egyenesek és lényegretörık voltak. Továbbá nem fecsegtek ennyit.

− Az Éjkirálynı ghoulja vagyok - bökte ki gyorsan Alicia, mintha csak megérezte volna Phantomas nyugtalanságát. - A torporban fekvı Ánisz megosztja velem a gondolatait, de hogy hogyan, azt lehetetlen elmondani. A kapcsolat révén újra halandóként él, míg én megkapom hatalma és emlékei egy részét. Az üzlet mindkettınknek megéri. Már több száz éve mőködik.

Phantomas bólintott, és már sokkal jobban érezte magát. McCannhez fordult.

− A te neved Dire McCann. A vértestvérek azt hiszik, kóbor mágus vagy az Euthanatos-rendbıl. Magándetektívként dolgozol, most éppen St. Louis hercegének, Alexander Vargossnak. Szerintem mágikus képességeiddel leplezed, hogy akárcsak Miss Varney, te is álcázó vagy. Az urad Lámék, a Sötét Messiás.

McCann megrázta a fejét. − Attól félek, tévedsz - mondta, majd elhallgatott, mintha a

megfelelı szavakat keresné. - Lámék hangja vagyok. A Sötét Messiás álmaimban szól hozzám. Néha, ha égetı szükségem van rá, vezeti a kezemet, és megosztja velem hatalmát. Néha még a hangomat is használja. Mindezek ellenére sem ghoul, sem báb nem vagyok. Lámék a szövetségesem, nem uram és parancsolóm.

− Mióta tart közöttetek ez a viszony? - érdeklıdött Phantomas, és megpróbálta kiőzni hangjából a kételyt. McCann összevonta a szemöldökét.

- Nem is tudom. Már évek óta, de a konkrét idıpontra nem emlékszem - válaszolta kissé zavartan. - Akárcsak Alicia, én is

ismerem a Matuzsálem emlékeit, így olyan dolgokról is tudok, amelyek évezredekkel ezelıtt történtek. Ez kissé nyugtalanító. Abban biztos vagyok, hogy nem én vagyok az elsı halandó, akivel Lámék így együttmőködik. Sajnos ennél többet nem mondhatok.

− Akárhogy legyen is - szólalt meg Phantomas, amikor rájött, ennél precízebb válaszra aligha számíthat -, mondjuk úgy, hogy ti ketten a két leghatalmasabb negyedik generációs vámpír megtestesülése vagytok, és így a Dzsihád legesélyesebb résztvevıi. Nem meglepı, hogy a Vörös Halál el akar pusztítani benneteket. Tudja, hogy uralma nem lehet biztos, amíg ki nem iktatja potenciális ellenfeleit. Velem azért akar végezni, mert azt hiszi, rájöttem származására és gyengéire.

− És rájöttél? - pattant fel McCann. − Nem is tudom - felelte Phantomas ıszintén. - Talán. Mielıtt

azonban levonnám a megfelelı következtetéseket, meg kellene osztanunk egymással mindazt, amit a Vörös Halálról

168 tudunk. Már mindketten harcoltatok vele. Mondjatok el mindent, amire eddig rájöttetek.

− Én New Yorkban, az Ördög Játszóterének rejtett termében láttam elıször - kezdte a beszámolót Alicia Varney. Röviden és tömören elmesélte két találkozóját a szörnyeteggel. Megosztotta velük azokat a gondolatait, melyek szerint Melinda Galbraith, a Szabbat kormányzója, valahogy kötıdik a Vörös Halálhoz. Phantomas nem tudta megcáfolni szavait, de biztos volt benne, hogy a nı valamit elhallgatott elıle. Nem is várt mást.

− Akárcsak Alicia - vette át a szót McCann -, én is csak kétszer futottam össze vele. Elıször St. Louisban, Vargoss herceg klubjában, másodszor pedig akkor, amikor Aliciával négyıjük ellen harcoltam, Washingtonban. Kétlem, hogy bármi hasznosat mondhatnék róla, de kérdezhetsz bátran. Szerintem sokkal fontosabb az, amit a Sheddekrıl és szentségtelen szövetségükrıl megtudtunk.

A detektív leírta a csatát, majd a Rambammal folytatott izraeli beszélgetést. A krónikás megint úgy érezte, csupán a történet vágott változatát hallja. Gondolatban vállat vont, hisz mindez nem számított. McCann és Alicia elbeszélése megerısítette gyanúját. Most már tudta, hogy igaza van.

- Engem csak egyszer támadott meg, nem messze innen - kezdte a saját meséjét. A két halandó érdeklıdve hallgatta a louvre-beli események történetét. - Veletek ellentétben én a menekülést választottam. Tudós vagyok, nem harcos.

- Mégis megvártál minket Gorgó közelsége ellenére - jegyezte meg McCann. - Azt hiszem, a római légiós szelleme még ott él benned, Phantomas. − Legalábbis vannak pillanatok, amikor igen - emlékezett vissza

a Nosferatu a szentségtelen trióra és Le Clairre. - A Vörös Halál mégsem a kardomtól, hanem az eszemtıl fél. Alicia elmosolyodott, és felnézett Nagy Károly szobrára. - Ismertem ıt - váltott hirtelen témát. - Nem sokkal a halála elıtt találkoztunk. Ahhoz képest, hogy mekkora darab férfi volt, egészen magas hangon beszélt. Nem tartozott a nagy szónokok soraiba.

− Tisztázatlan körülmények közt halt meg - tette hozzá a detektív. - Leesett a lóról, miközben egy hídon léptetett át. Furcsa halál egy ilyen képzett lovasnál.

Alicia vállat vont. − A királynak megvolt az a rossz szokása, hogy rossz

kérdéseket tett fel rossz idıben és rossz helyen - biggyesztette le az ajkát. - Mint oly sokan azokban az idıkben, túl nagy árat fizetett a kíváncsiságáért.

McCann elnevette magát. − Gyönyörő vagy, kedvesem, de ugyanakkor halálos ellenség is.

Csak egy tudatlan vagy egy ırült szállna szembe az Éjkirálynıvel. A detektív Phantomasra nézett. − Ánisz dühe legendás - mondta. - Akárcsak a Sötét Messiás

haragja. Mindketten elképesztı Káinita mágiának parancsolnak. A Vörös Halál mégis megpróbált megölni minket, és még azt is elismerte, hogy noha csak porhüvelye vagyunk a Matuzsálemeknek, tılünk félti gyızelmét a világon a legjobban. Nem értem, miért. Mi az, ami ennyire összeköt minket ebben az örökké tartó küzdelemben? Vannak más nagy hatalmú Matuzsálemek is, akik sokkal aktívabbak a Dzsihádban, mint mi. Az ı erejük is legendás. Miért vagyunk éppen mi ketten olyan különlegesek, hogy a Vörös Halál minden idejét nekünk szenteli? Nem tudom, miért fél tılünk jobban, mint másoktól. Még abban sem vagyok biztos, hogy épelméjő-e. Akár ırült is lehet, aki minden ok nélkül támadott meg minket.

− Azt azért nem hiszem - rázta meg a fejét Alicia. - Én úgy

láttam, nagyon is helyén van az esze. Pontosan tudja, mit csinál. Emlékszel, még el is dicsekedett vele, hány évszázadon át tervezgetett ellenünk, míg végre lecsapott. Meg van gyızıdve róla, hogy csak mi ketten lehetünk azok, akik keresztülhúzzák a számításait. Ahogy azt már Phantomas is mondta: a szörnyeteg roppant bölcsen járt el, amikor a játszma legelején megpróbálta kiirtani riválisait. Csak azt nem vettük észre, hogy az elsı próbálkozása csupán csali volt, amivel egy sokkal halálosabb csapdába akart terelni minket. Majdnem meghaltunk a washingtoni kikötıben! Inkább a szerencsén, és nem a trükkjeinken múlt az életünk.

− Ez még mindig nem válaszolja meg a kérdésemet - ingatta a fejét McCann. - Miért nem Helénát választotta ki? Vagy Sötét Szelenét?

170 Az elıtte ülı két halandó hangjából Phantomas érezte, ezen már

századok óta vitatkoznak. Neki nem volt ennyi ideje. − Közeleg a hajnal - szólt közbe elég hangosan ahhoz, hogy

véget vessen a heves párbeszédnek. - Rövidesen távoznom kell az egyik raktáramba.

− Én is hulla vagyok - ropogtatta meg a csontjait McCann. - Hosszú éjszaka volt. Nagyon fárasztó dolog óriásmurénákat sütni. Pihennem kell, de elıtte még meg akarom nézni, hogy boldogultak barátaink a maffiával. Holnap beszélgethetünk tovább.

− Egyetértek - bólintott Alicia. - Teljesen megbízom Jack-son harci képességeiben, de azért kíváncsi vagyok rá, hogy van. Holnap éjfélkor ugyanitt?

− Jobb lenne egy olyan hely, ahol kisebb a forgalom - jegyezte meg a detektív.

- A Musée Rodin? - javasolta Alicia. - Rengeteg terme van, ott nyugodtan beszélgethetünk. Napnyugtakor bezár ugyan, de ez nem lehet akadály. A Csók mindig is az egyik kedvenc szobrom volt. Öröm lesz újra látni!

− Jó választás - csatlakozott a társalgáshoz a krónikás. Gyorsan tanult. Ezek ketten szerettek csevegni, tehát neki is igazodnia kellett hozzájuk, ha meg akart tudni róluk mindent. - Mielıtt még elválunk, kérdeznem kell valamit. A Vörös Halállal kapcsolatos elméletem a vértestvérek ısi múltjában gyökerezik,

és a bizonyosságához tudnom kell még két dolgot. Az Ánisz és Lámék körül keringı számos legenda és mítosz egyike sem tesz említést a két Matuzsálem atyjáról. İk olyan negyedik generációs Káiniták, akiknek nem ismerjük a teremtıjét. Azt hiszem, ez igen lényeges információ a szörnyeteg ellen vívott küzdelemben, a kirakójáték utolsó darabkája. Melyik İsatya adta Ánisznak a Halhatatlan Csókot? És ki volt Lámék atyja?

Alicia elfintorodott. − Feltétlenül szükséges ez? Nem szeretek a múltamról beszélni.

Fıképp egy krónikásnak. − A válasz elengedhetetlen. Szavamat adom, hogy sosem

fedem fel a titkotokat. Hogy ıszinte legyek, csupán a saját örömömre készítem el az enciklopédiát. Nem akarom nyilvánosságra hozni. Nem merem. Túl sok titkot fedne fel.

− Brujah gyermeke vagyok - mondta nagyot sóhajtva Alicia. - Akárcsak Troile. Évezredekkel ezelıtt, még a Második Városban Troile diablerizálta ıt, hogy átvehesse a helyét. Troile - és nem Brujah - az alapítója annak a klánnak, amelyet ma Brujah-ként ismerünk. Maradt azonban egy maroknyi vámpír, akik vérvonalukat az eredeti Brujah-ig vezetik vissza. Én közéjük tartozom. Valódi Brujah vagyok.

Phantomas bólintott, szeme vörösen felizzott. − Remek. Épp ahogy gondoltam. És mi van Lámékkal, Mr.

McCann? - A Sötét Messiás Asshur gyermeke. Ezt a harmadik

generációs vámpírt Luciannek vagy Kappadociusznak is nevezték. Augustus Giovanni elpusztította a XII. század elején, és megalapította a Giovanni klánt. Asshur legtöbb leszármazottját kiirtották, de néhányan, mint például Lámék, életben maradtak.

Phantomas elragadtatottan tapsolt egyet. Laptopja a hirtelen mozdulattól a földre zuhant, de ezzel egy cseppet sem törıdött. A gépet úgy tervezte, hogy sértetlenül megússzon akár egy bombatámadást is.

- Tudtam! - kiáltotta. - Tudtam! Leleplezıdött a végsı titok! Tudom, mi köt össze benneteket a Vörös Halállal. Már minden világos.

- Igen? - emelkedett fel Alicia. - Mi az? - követelte McCann. Phantomas belátta, nem mehet el innen anélkül, hogy legalább

valamit el ne árulna. Már jó elıre kigondolta azt a szót, amely

majd visszahozza ıket holnap éjjel.

- Csupán egy maroknyi harmadik és negyedik generációs Káinita él a Földön, aki megnyerheti a Dzsihádot, és így fajtánk korlátlan urává válhat - kezdte drámaian. - Még közülük is csak kevesen tudják majd azonban megtartani trónjukat, ha az İsatyák egyszer felébrednek. Mivel teremtıjük már elpusztult, semmilyen kötelék nem láncolja ıket a harmadik generációhoz. Hárman vannak: a Vörös Halál, Lámék és Ánisz. İk az Érinthetetlenek.

172

12. fejezet

Párizs, 1994. április 6.

ısnap nem sokkal éjfél után a Rodin-múzeum szívében folytatták megbeszélésüket. Az épület köré font mentális háló biztosította zavartalanságukat.

Ha kell, akár hajnalig is itt maradhattak. Elisha, Jackson, Flavia és Madeleine Giovanni sértetlenül

megúszták az utcai összetőzéseket. Madeleine két kuzinja és a számos Giovanni ghoul végzetes meglepetést okozott a maffia bérgyilkosainak. Csak néhányan tudtak elmenekülni, de a Don Caravelli haragjától való félelmükben elrejtıztek a sikátorok mélyén.

Ha a beszélgetésnek vége, Alicia és McCann más-más úti céllal távoznak majd innen. A nı a Szabbat New York-i találkozóján igyekszik elkapni a Vörös Halált, McCann és csapata pedig a Kamarillát védi meg Linzben.

Jackson már türelmetlenül várta Aliciát az Orly repülıtéren; a magángép készen állt a felszállásra. Igyekezniük kellett, hiszen a Fekete Kéz vezetıi pár nap múlva találkoznak Melinda Galbraithtel, és ezt a lehetıséget a Vörös Halál sem fogja kihagyni. Alicia elhatározta, ı is ott lesz a győlésen. Arra számított, ma éjjel Phantomas a kezébe adja a fegyvert a szörnyeteg és szentségtelen szövetsége ellen.

Madeleine Giovanni, Elisha és Flavia már elhagyták Párizst. A Tırnek kuzinjai hozták a hírt, hogy Pietro Giovanni - atyja és a

Mauzóleum mestere - azonnal látni kívánja klánjuk fıhadiszállásán. Madeleine-t váratlanul érte a hazahívó szó, de nem tehetett mást, engedelmeskednie kellett. Elisha és Flavia vele utazott, de egyáltalán nem akartak a Mauzóleum közelébe menni. Az ifjú mágus általában roppant kíváncsi volt, de léteztek a világon olyan helyek, ahová a lábát sem tette volna be.

Mielıtt elrepültek, megegyeztek Dire McCann-nel, hogy egy nappal a konklávé elıtt találkoznak Linzben. A detektív azt remélte, addigra kideríti, mit is tervez a Vörös Halál azestélyre, és rájön, hogyan mentheti meg a világot a biztos pusztulástól.

− Ez nem volt fair - feddte meg mosolyogva Phantomast Alicia, mikor már mindannyian kényelmesen leültek. - Azonnal elmentél, miután kimondtad azt a kísérteties szót tegnap. Alig tudtam elaludni, annyira zavart a hangzása. Érinthetetlenek. Brrr!

− Elnézést! - mentegetızött ıszintén Phantomas. - Nem akartam kellemetlenséget okozni. Kérem, bocsássátok meg helyenként durva modoromat. Idım nagy részét a csatornákban töltöm, patkányok társaságában. A stílusom kissé idejétmúlt lehet, nem mindig találom a megfelelı szavakat.

− Amit mondani akarok, annak nagy részét már ismeritek - folytatta. - Most csupán egymáshoz illesztem a darabkákat. Mint történész és kutató megtanultam, hogyan keressek összefüggést látszólag teljesen különálló, más-más forrásokból szerzett információk között. Most ezt tettem azzal az eseménysorral, amelyet a Vörös Halál karneváljának neveztem el.

- Azt hiszem, tudom, hogyan kezdıdött - szólalt meg Alicia önelégülten. Tegnap éjjel értelmet nyert néhány eddigi esemény. - A Vörös Halál a Gyehennától fél. Biztos benne, hogy a Nictukuk felébredése annak a folyamatnak a kezdetét jelenti, amikor az İsatyák kikelnek sírjukból, hogy újra uralják a Káinita fajt. Mindent meg akar tenni, hogy ezt megakadályozza.

− Így van - bólintott Phantomas. - Sok vámpír retteg attól a naptól. Félnek, hogy amikor az İsatyák felébrednek, csak saját leszármazottaik vére tudja majd kielégíteni szomjukat. A klánok alapítóiként elképesztı hatalmuk van gyermekeik, az ı gyermekeik és az ı összes leszármazottjuk felett. A klánok minden tagja engedelmeskedni fog az óhajuknak. A vér szavának nem lehet ellenállni. Csakhogy - emelte fel Phantomas az ujját a hatásszünet kedvéért - vannak olyan vámpírok, akiket

nem font kötelékbe egyetlen İsatya sem.

- İk az Érinthetetlenek - idézte fel tegnapi beszélgetésüket Alicia. - Három vértestvér a negyedik generációból - Ánisz, Lámék és, mint azt megtudtuk: a Vörös Halál. Az aty-

174 juk századokkal ezelıtt elpusztult, így felszabadultak a mentális uralom alól.

− A fıként szabbatista Lasombra és a Tzimisce klánok azt állítják, İsatyjuk elpusztult a nagy felkelés alatt - vágott közbe McCann.

− Elképzelhetı - bólintott Alicia. - Én több száz évig éltem a Szabbat soraiban. Az ı rivalizálásuk halálos és keserő. Biztosíthatlak benneteket afelıl, a szekta egyik Matuzsáleme sem Érinthetetlen.

Nem látta értelmét, hogy elmesélje Phantomasnak, részt vett Brujah elpusztításában, és hogy Lámékot is hasonló tettekre buzdította. A krónikásnak nem kell többet tudnia, mint ami feltétlenül szükséges. Eljátszott a gondolattal, hogy talán a Vörös Halál is valami ilyesmit mővelt az atyjával. Minél többet törte rajta a fejét, annál valószínőbbnek látszott.

− Lámék, Ánisz és a Vörös Halál, akik igazán számítanak - szögezte le McCann. - Tudatuk teljes szabadsága számukra teszi egyedül lehetıvé, hogy a vértestvérek urává válhassanak. Csak ık szállhatnak szembe a harmadik generációval, és talán még más vámpírok feletti uralmukat is megtörhetik.

− A Vörös Halál nyilván a Kárhozottak megváltójának hiszi magát - folytatta a gondolatmenetet a krónikás. - Gyermekeivel már századokat töltött terve minden részletének kidolgozásával. Amikor a Nictukuk hirtelen felébredése hamarabb akcióba kényszerítette, azonnal két riválisa életére tört, így Lámék és Ánisz voltak az elsı célpontjai. Meg kellett változtatnia terveit. Olyan ravaszan tette ezt, hogy hatalmi törekvéseit meglepetésszerő támadásokkal kombinálta ellenetek. •

− Ennél többrıl volt szó - rázta meg a fejét McCann. - A Vörös Halál csapdákat épített még a csapdáiba is. Ahányszor elmenekültünk, mindig még halálosabb helyzetben találtuk magunkat. Csak különleges képességeink mentettek meg minket a tüzes pusztulástól, no meg egy nagy adag szerencse.

− Nem csak szerencse! - szólt közbe Alicia. - Ne felejtsd el két

különleges ember segítségét!

McCann elvigyorodott.

− Széth, vagy korábbi nevén Széth, gyermekei más lapra tartoznak. Rambam nem akart többet mondani róluk nagy általánosságoknál. Az volt az érzésem, azt hiszi, atyjuk parancsait követik. Az utasítások talán magától Káintól származnak. De az is lehet, hogy tévedek, és mindenkitıl függetlenül avatkoztak közbe. Erre a kérdésre sosem tudjuk meg a választ. A bölcs mágus szerint ık ketten csak figyelik a Kárhozottakat. Csak a legégetıbb szituációkban szabad közbelépniük, és még akkor sem tehetnek sokat. Rambam úgy véli, az emberiség biztonságát ırzik, így mit sem törıdnek a Káinita manipulációkkal. Csak akkor lépnek nyíltan színre, ha az egész faj léte veszélyben forog. Most, hogy a Sheddekkel kerültünk szembe, sajnos éppen ez a helyzet. − Segítségük mindenesetre megvédett a Vörös Halál elsı

támadásától - jegyezte meg Alicia. Összeráncolta a homlokát. - Ez furcsa. Elıtte sosem láttam ıket, és azóta sem bukkantak fel többet. − Miért tennék? - lepıdött meg McCann. - A Vörös Halál a

törött szférákból idézte meg a Sheddeket, és nyilván ez a varázslat keltette fel Széth gyermekeinek érdeklıdését. Tudták, a tőzdémonok jelenléte veszélybe sodorja az emberiséget, ezért mágiájukkal kifürkészték a Vörös Halál tervét. Mivel ık nem szállhattak szembe a Matuzsálemmel, olyasvalakiket kerestek, akiket a megfelelı irányba terelhettek. Minket. A kezdet kezdete óta nekik dolgozunk, nem mintha lett volna más választásunk. Az érdekeink közösek. A Vörös Halálnak el kell pusztulnia, hogy mi és az emberiség elkerüljük a katasztrófát.

Alicia vállat vont. - Érdekes meglátás, de mit sem számít. Már tudjuk, miért

vagyunk a Vörös Halál ellenségei. Titokzatos szövetségeseinket és indokaikat is ismerjük, de ez sem segít legyızni a szörnyeteget. Ideje lenne hasznos dolgokról társalognunk. Ki valójában a Vörös Halál, és hogy lehet elpusztítani? Phantomas elmosolyodott. − Már vártam, mikor teszitek fel ezt a kérdést. A vén Nosferatu felnyitotta laptopját, majd megnyomott egy

gombot, mire a gép életre kelt.

176 − Szeretem a pontos tényeket, ha ilyen dolgokról beszélünk -

magyarázta a krónikás. - A Vörös Halál egy ısi Káinita, név szerint Széker, az Alvilág Ura. Az elmúlt ezer évben St. Germainnek hívta magát, és akárcsak ti, ı is Érinthetetlen.

McCann megrázta a fejét. − Nem emlékszem Széker nevő vámpírra. A szó egyiptominak

hangzik, és a Második Város összeomlása után Lámék elkerülte azt a földrészt.

− Akárcsak Ánisz - tette hozzá Alicia. - Dél-Kush istennıjeként uralkodott több mint tíz évszázadon át. Megpróbált létrehozni egy harcosokból álló civilizációt, amellyel majd meghódíthatja a világot. Nem sikerült neki, de remekül érezte magát.

− Lámék ezalatt Ázsiában járt - jegyezte meg McCann. Nem fejtette ki bıvebben az emlékeit, Alicia pedig jobban ismerte annál, semhogy kérdezni mert volna.

− A nevek semmit sem jelentenek az İsatyáknak vagy a Matuzsálemeknek - folytatta a detektív. - Az én teremtım mindig úgy hívatta magát, ahogy az a hatalmának megfelelt. A történelem különbözı korszakaiban magam is más-más nevet használtam. Voltam Lamech, Lámék, Lazarus és Lorath is. Ugyanez az okfejtés igaz ellenfelünkre is. St. Germain, Széker vagy Vörös Halál - teljesen mindegy. Elég a ködösítésbıl, Phantomas. Melyik vérvonalba tartozik? Ki volt az atyja?

− St. Germain volt a Saulotnak nevezett harmadik generációs vámpír elsı gyermeke - válaszolta azonnal a Nosferatu. - Erre vonatkozólag ugyan nincsen bizonyítékom, de azt hiszem, ı vette rá a Tremere-ként is ismert mágust és tanítványait, hogy fekete mágia segítségével vámpírrá változzanak. Ezután vérbilincsbe fonta ıt és tanácsosait, majd megparancsolta nekik, hogy diablerizálják a torporban fekvı Saulotot. Amikor Tremere elpusztította a Matuzsálem atyját, St. Germain Érinthetetlen lett. Így azonkívül, hogy uralma alá hajtotta Tremere-t és segédeit, egy új klánt is teremtett magának.

Alicia felnevetett. Tisztában volt vele, hogy nem lett volna szabad, de nem tudta visszafogni magát. Igaza volt.Ismerıs, nem? - kérdezte Dire McCanntıl.

− Túlságosan is - nézett rá keményen a detektív. - Túl sokat beszélsz.

Alicia elvigyorodott, majd Phantomashoz fordult.

− A történelem többször is megismételte önmagát az évezredek során, krónikás barátom. Biztosíthatlak afelıl, hogy St. Germain nem az egyetlen, aki ilyet tett. A hármunk közt lévı kötelék szorosabb, mint hinnéd.

Dire McCann arca kisimult, szeme a távolba meredt. Olyan dolgokat látott, amiket a másik kettı nem.

− St. Germain nem lehet Saulot gyermeke - tört fel a torkából egy idegen hang. - Emlékszem az İsatyára a Második Városból. İ volt a harmadik generáció legnagyobb filozófusa. A többi klánalapítóval ellentétben ı győlölte a vámpírlétet. Álmodozó volt. Abban reménykedett, hogy eléri a Golconda állapotát, és így megszabadul a vérszomjtól. Úgy hiszem, utódai is hasonlóképp vélekedtek.

Phantomas bólintott. − Csak részben van igazad. St. Germaint Saulot több mint

hatezer évvel ezelıtt tette vámpírrá, jóval azelıtt, hogy az İsatya pacifista lett volna. A Második Város pusztulása után Saulot elhagyta maroknyi gyermekét, és Ázsiába utazott, ahol befogadta a Harmadik Szem Testvérisége. Csak akkor és ott sikerült elérnie a Golcondát. Amikor visszatért Európába, már az önuralom és a szellemi tisztaság igéjét hirdette. Azok a vámpírok, akiket ezután teremtett, már osztották nézeteit. İk lettek a Salubrik. Miután Tremere diablerizálta Saulotot, klánja kiirtotta a Salubrikat szinte az utolsó szálig. Néhányan túlélhették a mészárlást, és elrejtıztek, belsı békét keresve. Egyetlen Káinita sem tudta, hogy St. Germain, aki Saulot gyermeke volt, de sosem lett Salubri, létezik.

− Ezért nem tudta Madeleine Giovanni megállapítani a Vörös Halál vérvonalát! - szólalt meg ismét a saját hangján McCann. - A Vörös Halál nem tagja egyik klánnak sem!

− Pontosan - bólintott a Nosferatu. - Éppen ezért nem ismerheti fel Lámék és Ánisz vérét sem. Az ıket teremtı İsatyákat már elnyelte az enyészet. Nektek hármótoknak nincsen mesteretek. Ti vagytok az Érinthetetlenek!

178

13. fejezet

Párizs, 1994. április 6.

z mind szép és jó - törte meg Alicia hirtelen a csen- det. - Ismerjük a Vörös Halál igazi nevét. Tudjuk, mi motiválja. Még a vérvonalát is kiderítettük.

Remek. De mi a fenét kezdjünk az információval? Kidobhatjuk az ablakon, mert azt még mindig nem tudjuk, hogyan akarja uralma alá hajtani a Kamarillát és a Szabbatot! Nem akar valamelyikıtök válaszolni erre?

− Egy perc, és lehívom Saulot meg a Salubrik adatait - nézett a nıre Phantomas sértıdötten. - Nem fogsz csalódni.

− Különben is már többet tudunk a Vörös Halálról és gyermekeirıl, mint hinnéd - jegyezte meg a detektív. - Nyilvánvaló, hogy köze van a Tremere-ekhez. A teleportálás varázslatához fókuszpontra volt szüksége. Tyrus Benedict és Hugh Portiglio kiválóan teljesítették ezt a feladatot. Phantomas már elmondta, hogy Villon herceg estélyén a Louvreban is jelen volt egy Tremere küldött.

− Ki tudná megtalálni Nód könyvének elveszett fejezetét - kérdezte a Nosferatu -, ha nem egy Tremere varázsló?

− Azt sem szabad elfelejtenünk - vetette közbe McCann -, hogy nem tudjuk ugyan, hány vámpírt számlál ez a vérvonal, de az biztos, hogy csupán négyen parancsolnak a Tőz Testének. Ha ezt a kvartettet elpusztítjuk, a Sheddek kapcsolata megszőnik világunkkal.

Alicia megrázta a fejét. − Mi? Hogy csak négy'? Nyilván azokra gondolsz, akik nekünk

estek a kikötıben. − Így van - bólintott a detektív. - Azóta tisztában vagyok ezzel. A

Vörös Halál mindenáron meg akart ölni minket. A Tőz Teste a legerısebb fegyvere. A kikötıbe csalt minket, ahol a gyermekeivel ránk támadt. Ha többen is ismernék a varázslatot, gondolod, hogy azok nem lettek volna ott? Miért hívna csak három segítséget, ha húszat is tudna? Vagy akár százat? Minél többen vannak, annál több az esélyük.

McCann megvárta, amíg mindketten teljesen felfogják szavait. − Amikor beleolvastam a Vörös Halál gondolataiba, rájöttem,

több vámpír együttes munkája kell a Sheddek megidézéséhez. Csak negyedik vagy ötödik generációs vértestvéreknek lehet ekkora hatalma. Gondolod, hogy az a vámpír, aki megöli a saját atyját, sok mindenkire rábízná a Tőz Testének titkát? A kikötıben látott három vértestvér St. Germain összes gyermeke.

E

A Rettegett Éj Gyermekei az ı utódaik. Rendelkeznek ugyan a Saulottól örökölt képességekkel, de nem ismerik a Tőz Testét. − Szóval nem kell egy egész hordával szembeszállnunk -

nyugtázta Alicia. - Négyen vannak kettı ellen. Ez nem is rossz! − Hát, tekintve, hogy ık nagy hatalmú, hatezer éves vámpírok,

mi pedig csak csicskásai vagyunk a Matuzsálemeknek... - csóválta a fejét McCann. Hirtelen elnevette magát. -Madame Zsorzsának igaza volt. A számok mindig fontosak. − Akárcsak az - szólalt meg Phantomas -, hogy az elsı

Vörös Halál, St. Germain, gyáva. - Micsoda? - döbbent meg Alicia. - Pedig nem volt túl ijedıs,

amikor nekem esett Manhattanben. − St. Louisban sem - erısítette meg a detektív. − Mindkét esetben a Tőz Testét használta pánikkeltésre -

magyarázta Phantomas. - Akárcsak Párizsban, noha szerintem itt csak az egyik gyermeke járt. Ismétlem: gyáva. A negyedik generáció tagja. Hatalma nagyobb, mint bárkié, akivel eddig találkozott. Mégis eddig minden támadása kudarcot vallott; amikor pedig ketten együtt szálltatok szembe vele, három gyermekét is segítségül hívta.

− Szerintem inkább óvatos volt - gondolkozott el Alicia. - Be is ismerte, hogy csak oda akart csalni minket.

− Ostobaság - intette le a krónikás. - A háború legelsı szabálya, hogy az ellenséget a lehetı leghamarabb el kell pusztítani, de ı mint óvatos. A Vörös Halál gyáva.

− Miután nem sikerült megölnie a Louvre-ban - folytatta - a katakombákba is utánam jöhetett volna. Nem tette. Három másik vámpírt bérelt fel, hogy elvégezzék helyette a piszkos munkát.

180

− Ez történt Flaviával is - bólintott McCann. - A Vörös Halál Makish-t küldte ellene, pedig ı maga gond nélkül elintézhette volna.

− St. Germain csak akkor lép személyesen akcióba - vette vissza a szót Phantomas -, ha feltétlenül muszáj. Amikor csak lehet, a gyermekei cselekszenek helyette. Szerintem sem New Yorkban, sem Linzben nem találkoztok vele, csupán három utódjára kell számítanotok, míg ı biztonságban meghúzódik a háttérben. Az igazi kihívást a valódi Vörös Halál megtalálása és

elpusztítása jelenti majd! − Ez nem is meglepı - jegyezte meg a detektív. - A legtöbb

Matuzsálem már évezredek óta létezik, és ösztönösen retteg a Végsı Halál gondolatától. St. Germain sem különb náluk! Sokkal könnyebb ügynökökkel és vérbilincsbe font gyermekekkel dolgozni, mint kockára tenni a saját halhatatlanságodat. - Elmosolyodott. - Logikus döntés. Mi is csak Ánisz és Lámék szolgái vagyunk. Akármi történt is eddig, sem az Éjkirálynı, sem a Sötét Messiás nem volt veszélyben. Minden kockázat a miénk.

− Megadom magam - emelte fel a kezét Alicia. Felsóhajtott. - Van még valami a számítógépedben, amit felhasználhatunk a Vörös Halál és gyermekei ellen, vagy ugyanolyan sötétben tapogatózunk, mint eddig?

Phantomas rápillantott a monitorra, aztán groteszk mosolyát a nıre villantotta.

− Rendelkezem azzal a tudással, amire szükségetek van. A patkányember valóban tudja a választ, csupán tovább tartott elıkeresni az adatbankból, mint hitte.

− Akkor rajta - sürgette McCann. − Nem sokat tudunk Saulotról és gyermekeirıl - kezdte a

krónikás -, de minden legenda és mítosz egyetért valamiben. Az İsatya leszármazottai rendelkeznek egy különleges képességgel, ami lehetıvé teszi, hogy észrevétlenül elvegyülhessenek a vértestvérek között. Ezért nem tudja senki biztosan, vajon hány Salubri létezik. Talán már évszázadok óta itt rejtızködnek közöttünk. A varázslat több Káinita képesség kombinálásával jön létre, és igen találó neve van. Úgy hívják, Megtévesztés.

Alicia káromkodni kezdett, McCann felnevetett. Egyikük sem tőnt boldognak.

− Saulot gyermekei bárkit le tudnak másolni, akivel valaha is találkoztak - folytatta Phantomas. - Szó szerint duplikátumai lesznek az eredetinek, egészen a legapróbb részletekig. Nem csak a vonásaik, még a képességeik is megegyeznek. Lehetetlen ıket megkülönböztetni a valóditól.

− Az emlékeiket kivéve - szólalt meg Alicia. - Áldozataik tapasztalatát és emlékeit nem lophatják el. Ez az egyetlen gyengéjük. Végre mindent értek. A rejtély megoldódott.

− A washingtoni kikötıben - csattant fel dühösen McCann - mind a négy Vörös Halál tökéletesen egyforma volt. Már akkor rá kellett

volna jönnöm, hogy csupán lemásolták vezetıjüket. Az igazság ott volt elıttem, mégsem vettem észre!

Alicia mérgesen megrázta a fejét. − Ne vádold magad. Én is kitalálhattam volna, amikor hírét

vettem Melinda visszatérésének. Melinda Galbraith, a Szabbat kormányzója, nem a Vörös Halál bábja. Szövetséget sem kötött vele. Valójában túl sem élte a mexikói katasztrófát. Egy másolat vette át a helyét, kihasználva a kínálkozó helyzetet. A Vörös Halál egyik gyermeke volt az, aki Melinda alakjában végzett Justine Bernnel, és a Szabbat élére állt.

− Akkor nyilván arra használja majd a Fekete Kéz vezetıivel megszervezett New York-i találkozót, hogy tovább erısítse uralmát a szekta felett - nézett rá McCann.

− Pontosan - helyeselt Alicia. - A hamis Melinda a Tőz Testével akarja elpusztítani a szeráfokat, hogy aztán a Rettegett Éj Gyermekeivel helyettesítse ıket. Négy vámpír lép be a tanácsterembe, négyen jönnek ki onnan. Senki sem vesz észre semmit, de a Vörös Halál mégis korlátlan uralomra tesz szert a Szabbat felett.

- Ördögi terv - bólintott Phantomas. - Egyszerő, de hatásos. A Vörös Halál terve a végén tényleg egy karneválra kezd emlékeztetni.

− Valószínőleg a Kamarilla linzi konklávéján is valami hasonlót akar csinálni - folytatta a gondolatsort Dire McCann. - Mivel St. Germain irányítja a Tremere-eket, így nem lehet véletlen, hogy pont Karl Schrekt, a klán ítélethozója szervezte meg a nagy eseményt. Szinte ironikusan hangzik, hogy éppen a Vörös Halál pusztításait nevezte meg a győlés okaként. Az estélyen St. Germain likvidálja a szekta legfontosabb ve-

182

zetıit, és a saját alakváltóit ülteti a helyükre. A Vörös Halál egyetlen okos húzással megkaparintja az egész Kamarillát.

− Emlékezz a jóslat egyik sorára - tette hozzá Alicia. - Nem minden az, aminek látszik. Most legalább ez is értelmet nyer. Ez a magát St. Germain grófnak nevezı vámpír végsı titka.

− Megvannak hát a válaszok, amelyekre szükségünk volt - állt fel Dire McCann. - Ismerjük az igazságot. Már csak egy kérdés

maradt: vajon meg tudjuk állítani ıket?„Akkor, összeszedve a

kétségbeesés vad elszántságát, a tivornya vendégeinek egész

tömege nyomult egyszerre a fekete terembe, és megragadva az

álarcost, akinek magas alakja egyenesen és mozdulatlanul állott az ébenóra árnyékában, kimondhatatlan borzalomban merevedtek meg, mikor észrevették, hogy a síri köntösök és hullaszerő arc alatt, melyre oly vad erıszakossággal csaptak le, nem rejlik semmiféle tapintható forma."

Edgar Allan Poe: „A Vörös Halál álarca" Fordította: Babits Mihály

Harmadik rész

1. fejezet

Velence, 1994. április 8.

mikor belépett nagyapja irodájába, Madeleine azonnal észrevette, hogy valami nincs rendben. Pietro nem a hatalmas íróasztal mögött ült, ahogy minden

találkozásukkor, hanem a velencei éjszakát bámulta a panorámaablakból. Amikor megfordult, a Giovannik Tırének az is feltőnt, hogy vörös rózsa helyett fehér szegfőt tőzött a gomblyukába. Valami baj volt.

− Madeleine! - köszöntötte Pietro, és az egyik vörös karosszék felé intett. - Gyermekem! Kérlek, foglalj helyet. Köszönöm, hogy eljöttél.

− Óhajod számomra parancs, mesterem - válaszolta tisztelettudóan Madeleine. - Be kell azonban vallanom, hogy nem ismerem hívásod okát. Küldetésem még tart, Dire McCann-nek talán ebben a pillanatban is szüksége lenne a segítségemre. Egyedül van.

Pietro elgondolkozva összevonta szemöldökét.

A

− Nem tartalak fel sokáig. McCann akkora szívességet tett klánunknak, amit nem lehet kellıképpen viszonozni. Csupán azért kérettelek ide, hogy személyesen tıled halljam, miként állnak a dolgok.

− Szoktam jelentést tenni az elıírt idıpontokban - szőkült össze Madeleine szeme. Nagyon kellemetlenül érezte magát. Kiképzése során megtanult a gesztusokból olvasni, így mára már az Élıholtak sem tudták leplezni valódi szándékukat elıtte. Tudta, hogy nagyapja nem mondta el a teljes igazságot. Ennél sokkal komolyabb okkal hívta a Mauzóleumba. - Mindent megteszek, hogy tájékoztassalak a küldetésrıl.

− Tudom, gyermekem. A telefonvonalak azonban megbízhatatlanok. A maffia is állandóan a sarkunkban van. Jobbnak láttam egy személyes találkozó megszervezését. Hogy haladtok a Vörös Halál utáni hajtóvadászattal? A legutolsó jelentésedbıl az derült ki, hogy McCann a konklávén szeretne szembenézni a szörnyeteggel.

187 Madeleine bólintott. − Ez azóta sem változott, nagyapa. A detektív biztosra veszi,

hogy a Vörös Halál tervez valamit arra az estére. Meg akarja akadályozni, bármi legyen is az. Véleményem szerint az összecsapás felettébb véres lesz.

Pietro halkan kacagni kezdett. − Szerintem kissé enyhén fogalmaztál. Dire McCann-nek

szüksége van rád, az ı nyomában pedig általában vérontás jár. A Giovanni vén elhallgatott, aztán új témát kezdett. − Tudod, hogy Don Caravelli is ott lesz a konklávén? Madeleine egy pillanatig semmit sem tudott mondani.

Büszke volt rá, hogy soha nem látszott rajta a meglepıdés, most mégis pár másodpercébe telt, mire összeszedte magát.

− A férgek ura elhagyja kastélyát? - kérdezte higgadt, magabiztos hangon. - Talán maga Káin tért vissza? Vagy csoda történt, csak elkerülte a figyelmemet?

Pietro felnevetett. - Reméltem, hogy érdekelni fognak a híreim. A konklávé semleges terep. A kláncsaták szigorúan tilosak. - A Mauzóleum ura elmosolyodott. Mintha egy koponya vigyorgott volna Madeleine-re. - A személyes vendettáknak azonban teret engednek. A Don Caravelli és közted dúló háború becsületbeli

ügy. Ha kihívod, a capo da capónak harcolnia kell, különben törvényenkívülivé válik.

Madeleine megcsóválta a fejét. − Ennyi várakozás után miért vállal ekkora kockázatot?

Tudja, hogy én is ott leszek. − Talán unatkozni kezdett az erıdjében - vonta meg a vállát

Pietro. - Talán belefáradt, hogy örökké a hátát kell féltenie. Ne felejtsd el, hogy ı az egyik legveszedelmesebb vámpír a Földön. A kegyetlenségérıl keringı legendákat még te is megirigyelhetnéd. Nem lesz könnyő elpusztítani, még a Giovannik Tırének sem. Ha kiáll ellened, készülj fel rá, hogy csalni fog. Neki nincs becsülete.

− Semmivel nem tud megállítani, nagyapa - vesztette el végül Madeleine az érzelmei feletti irányítást. - Semmivel!

− Tudom, gyermekem. Ezért bízom annyira a gyızelmedben. - A vámpírmester elırehajolt az asztala felett, s szemét mélyen gyermeke tekintetébe fúrta.

− Ha elpusztítod, mit fogsz tenni? Apád halálát ezzel megbosszulod. Ha sikerül, mi lesz?

Madeleine elméje azonnal jéghideg pengévé változott. Nagyapja még sosem kérdezett tıle ilyesmit. Rögtön megértette, hogy valójában ezért a válaszért hívta a Mauzóleumba, és így sok mindenre fény derült. Tudta, mit kell válaszolnia.

− A Giovannik Tıre vagyok - mondta sziklaszilárdan. - Ezt te is jól tudod. Vágyaim a klánom vágyai. Tiszteletben tartom a Giovanni hagyományokat.

− Életemben és halálomban - fejezte be helyette Pietro az ısi dogmát. - Kuzinjaid egy nagy hatalmú mágust láttak veled Párizsban.

- Elishát, Rambam tanítványát - válaszolta gondolkodás nélkül Madeleine. Tudta, hogy atyja hazudik az unokatestvéreivel kapcsolatban, de ez most nem számított. Jobb azonnal megtudni a legrosszabbat, mint késıbb meglepıdni rajta. - Kétségtelenül ı az egyik legerısebb mágus; akivel valaha találkoztam. Pedig még nagyon fiatal!

− Azt hallottam, jól kijössz vele - jegyezte meg Pietro. Hangja lágy volt, de a Tır kiérezte a fenyegetést szavai mögül.

− Azt hallottad? Melyik ostoba kuzinom tett ilyen kijelentéseket? Cesare? Vagy Montifloro? - Gıgösen folytatta. - Mindketten a csábítás és az intrika nagytisztelető mesterei, igaz?

Láttak egy halandóval, és máris azt hiszik, beleszerettem. Milyen briliáns, milyen mélyenszántó helyzetelemzés. Azt is elmesélték, hogy a szerelem miatt alig tudtam harcolni? Nyilván azt képzelik, hogy ık lehetnek helyettem a Giovannik Tıre!

− Nyugalom, Madeleine - csitította felemelt kézzel Pietro. - Sem Cesare, sem Montifloro nem mondott ekkora ostobaságot. Lenyőgözték ıket harci képességeid, mint mindig. Egyszerően csak furcsának találták, hogy egy mágussal vagy. Semmi sértıt nem mondtak.

Madeleine bólintott. A probléma tehát nem a kuzinjaival van, hanem Pietróval. İt kellett meggyıznie róla, hogy az Elishához főzıdı viszonya a klán érdekeit szolgálja. - A fiatalember Dire McCann barátja és szövetségese - mondta. - Mindenhová elkíséri a detektívet. Fiatal és naiv, nem meglepı, hogy vonzónak talált. Eddig mindent megtettem, hogy to-

188 vább tápláljam érzelmeit, és azt hiszem, sikerrel jártam. Vagy cselekedjek másként, nagyapa? Egy ilyen nagy hatalmú mágus óriási nyereség lehetne.

Pietro elégedetten hátradılt. − Céljaink eléréséhez kétségkívül mágusok segítségét is

igénybe kell vennünk. Jól döntöttél, gyermekem. Bocsáss meg durva kérdéseimért. De ott voltak azok a gyerekek...

− Fiatal srácok, akik a halálig hőségesek voltak hozzám - csattant fel ismét dühösen Madeleine. A megtévesztésben - akárcsak Pietro - különösen jó volt. Meg kellett gyıznie, hogy igazat mond. - Segítettek nekem elpusztítani Don Lazzarit. A két túlélıbıl kiváló ghoul lesz. Sokkal több van bennük, mint néhány rokonunkban, akiket kénytelenek vagyunk alkalmazni.

− Egyetértek - fintorodott el Pietro. - Nem kell emlékeztetned a hibáikra. - A Mauzóleum mestere ismét elırehajolt, tekintete dárdaként fúródott Madeleine arcába. - Egyébként ez az Elisha jelent számodra valamit? Vagy csak a Giovannik Tırének egy újabb hódítása?

Madeleine zavart arckifejezést öltött magára. Az évtizedeken át tartó kiképzés megtette hatását. A nagyapja hinni akart neki. İ volt a kedvence, és erre emlékeztetni kellett.

− Nem értem a kérdést, nagyapa. Hát hogy jelenthetne ez a mágus bármit is nekem? Milyen szerepe lehetne az életemben? Te

vagy az atyám, nagyuram. Senki máshoz nem főz vérkötelék. Pietro felnevetett. − Hogyan is kérdıjelezhettem meg a hőségedet? Mindig te voltál

a büszkeségem. Elképzelhetetlen, hogy valaha is becstelenné válj... még ha az élet lenne is az ajándék.

Laza, jelentés nélküli megjegyzésnek hangzott, amelynek felkészületlenül kellett volna érnie Madeleine-t. De ıt nem lehetett meglepni. Amióta Pietro elıször említette Elishát, már várta ezt a kérdést. A hazugság készen állt.

− Az élet ajándéka, atyám? - kérdezte zavartan. - Mire gondolsz?

− Rambam - kezdte a nagyapja kissé idegesen. - A mestermágus ismeri a rituálét, amely újra halandóvá tehet egy vámpírt.

− Ostobaság. Nem hiszek benne. - Madeleine vállat vont. - És még ha létezne is, miért vetné alá magát akár egyetlen Káinita is? Feláldozni a halhatatlanságot az emberi élet gyarló vágyaiért? İrültség lenne. Pietro felállt a székébıl. Szótlanul az ablakhoz lépett, és pár

percig csendben bámulta a sötétséget. − A szavaid, mint mindig, nagyon bölcsek - szólalt meg

végül. - Miért érdekelné a halál szolgált az élet ajándéka? Csak egy bolond állna elı ilyen nevetséges ötlettel. És csak egy még nagyobb bolond hinne neki. − Elnézést, nagyapa, de mire gondolsz? - Nem érdekes - legyintett Pietro. - A Mauzóleum uraként

állandó áldozata vagyok a rosszindulatnak és a hazugságoknak. Néha elfelejtem, hogy a hőség és a becsület még mindig létezik. - Megfordult, és Madeleine-re mosolygott. - A Giovannik Tıre a világ legjobb acéljából készült. Mélyre vág, és mindig a becsületért teszi. − Köszönöm, nagyapa - válaszolta Madeleine. Már majdnem

sajnálta Pietrót. Majdnem. - Elég ebbıl az értelmetlen beszélgetésbıl - jelentette ki a

nagymester. - Most menj. Legközelebb akkor beszélünk a jövıdrıl, ha kivégezted Don Caravellit. Add át üdvözletemet Dire McCann-nek. Mondd meg neki, hogy okvetlenül meg kell látogatnia, amint ennek az egésznek vége. Ezer éve nem sakkoztunk. − Átadom az üzenetet, nagyapa - állt fel Madeleine is. -

Viszlát! Noha hangja nem árulta el érzelmeit, biztosra vette, hogy ez

volt az utolsó búcsúja. Egy óra múlva már Elishával beszélgetett a Grand Plazán lévı

hotelben. Flavia valahol odakint volt, sportból és szomjúságból vadászott. − Valami baj van? - kérdezte az ifjú mágus. - Csak amit vártam - válaszolta Madeleine, és megpaskolta

az arcát. - Azt reméltem, a Giovanni klánhoz főzı szálak hamarosan elpattannak. Sajnos nem ez a helyzet. Tudsz még várni egy kicsit, Elisha? - Persze - mosolygott rá a fiú. - A mesteremtıl türelmet is

tanultam.

190 − Jó, hogy említetted! Rambamnak szólni kellene, hogy a

tanítványai nem megbízhatók. Egyikük - vagy többen is - elárulták titkait a nagyapámnak. Szerintem Judith volt az, de lehet, hogy tévedek. Korai lenne még találgatásokba bocsátkozni. Az árulók úgyis mindig leleplezıdnek.

- Áruló? - hitetlenkedett Elisha. - Az nem lehet! − Nem magad mondtad egyszer, hogy Rambam figyelmeztetett:

ne bízz senkiben? A mentorodnak igaza volt. Ezekben a veszedelmes idıkben még a hőség és a bizalom sem jelent semmit. A becsület is eladható, ha elég magas árat kínálnak érte.

- Most mit fogsz csinálni? - kérdezte a mágus, de gyorsan helyesbítette is magát. - Mit fogunk csinálni?

- Te tovább tanulsz, én tovább szolgálom a klánomat - felelte Madeleine. - Türelmesek leszünk, roppant türelmesek. Évek, talán évtizedek is el fognak telni, mire valóra válhatnak terveink. De nem kell sietnünk. A mágusok le tudják lassítani az öregedési folyamatot, a vámpírokat pedig egyáltalán nem érdeklik a múló évek. Párizsban meséltem neked arról, hogy több rokonom is attól fél, Pietro egy nap majd a kezembe adja a Mauzóleum irányítását. Akkor azt mondtam, sosem élnék a lehetıséggel, de a ma esti találkozó után meggondoltam magam. Nem akarom, hogy sorsomat - vagy éppen a tiédet - mások irányítsák. A végzet megköveteli, hogy érdekeinknek megfelelıen cselekedjek, ezért már ma éjjel elkezdem tervem végrehajtását. Ahogy mondtam, fogalmam sincs, mennyi árulás és manipuláció kell

célom eléréséhez, de biztosíthatlak afelıl, Pietro egy nap engem

nevez majd meg utódjául. Akár akarja, akár nem.2. fejezet

Newark, New Jersey, 1994. április 9.

elinda Galbraith és a Fekete Kéz vezetıi holnap éj- félkor találkoznak egymással a New York-i Neapolitan klub bankett-termében a felsı East

Side on - mondta Walter Holmes egy nagyon hétköznapi mosoly kíséretében.

− A Neapolitan klubban? - kérdezte Alicia bágyadtan. - Azt hittem, az a hely tiszta. Nem is tudtam, hogy a Szabbat uralja.

A Néró Hegedőjének hátsó részében ültek, Newarkban. Amint visszatért a városba, Alicia azonnal telefonált az Inconnu-megfigyelınek, és találkozót kért tıle. Az elmúlt órát a Phantomastól hallottak megvitatásával töltötték. Ahogy várta, Holmes nyugodtan fogadta a Vörös Halál valódi kilétét érintı híreket, és látszólag nem érdekelték a Sheddek sem. Csak a kártyalapokat keverı kezének egyre gyorsabb mozgása árulkodott félelmeirıl.

- Eddig nem is uralta - válaszolta Walter, és a pasziánszára nézett. Egy kupa olcsó vér állt érintetlenül az asztalon Alicia félig kiürített borospohara mellett. Ahhoz képest, hogy vámpírtanya volt, a Néró Hegedőjében meglepıen jó bort adta. - A szeráfok nem bíznak Melindában. Erre jó okuk van, hiszen sok vér tapadt a kezéhez, mire a szekta vezetıje lett. Ugyan hangosan semmit sem mondtak ki, de a Fekete Kéz tanácsosai választhatták ki a találkozó helyszínét. Melinda csak ma este tudta meg, hová is kell mennie. Nekem egy barátom barátja hozta a hírt. A Neapolitan klub a Fekete Kéz egyik fedıcégének tulajdona. Holnap este zárva lesz, csupán a meghívottak és testıreik lehetnek jelen.

− Meg néhány betörı - tette hozzá Alicia. - Én is ott akarok lenni a győlésen, és erre a hamis Melinda is biztosan számít. Nem szeretném kiábrándítani a kis szukát!

− Én a terem hátsó részében fogok állni - mondta Walter, miközben szemével végig az új leosztást figyelte. - Egy maroknyi hő Szabbat-tagot is meghívtak, nyilván azért, hogy

193

M

megakadályozzák az árulást. A sors furcsa fintora, hogy nekem is ott kell lennem.

Alicia felnevetett. - A sors túl gyakran vesz a kegyeibe, Mr. Holmes. Lenyőgözı,

hogy egy ilyen jelentéktelen, ártalmatlan alak ekkora hatalommal bír a többiek tudta nélkül.

− Ezt a képességet több évszázadba került elsajátítanom - bólintott Holmes. - Sajnos nincs még egy meghívóm számodra. New York még egy vámpírnak is veszélyes hely, ezért a klubot erıs ırizet alá fogják vonni. A gárdistákon még Ali-cia Varneynak is nehéz lesz átjutnia.

A nı vállat vont. Emiatt nem aggódott. - Jackson éppen az elterelı hadmőveleten dolgozik. Imádja az

ilyen munkát. Akik a posztjukon maradnak, azokkal végeznem kell. Macskaszerően, hogy úgy mondjam. A Fekete Kéz vezetıi arrogáns, roppant büszke Káiniták. Kegyetlen, vérszomjas gyilkosok és terroristák, akik soha nem veszik körül magukat sok testırrel.

− Ha bejutottál, mit akarsz tenni? - kérdezte Holmes. −−−− Nem tudom. Kétlem, hogy sokáig maradnom kellene. A hamis

Melinda kötélen táncol, mióta csak elkezdte a karnevált. Ha meglököm, leesik. Néhány megjegyzés, egy-két okos kérdés, és máris leleplezıdik - válaszolta Alicia.

- Nem félsz attól, hogy a szeráfok nem hallgatnak majd meg'? Hiszen betörsz a győlésükre! Magad mondtad, milyen arrogáns vámpírok - aggodalmaskodott Holmes.

− Épp ellenkezıleg! Figyelembe véve, mekkora kockázatot vállalok, meg lennék lepve, ha nem akarnának meghallgatni. Ezek nagyon ravasz fickók. Egyikük sem ostoba.

− A Melinda Galbraith bırébe bújt imposztor képes megidézni a: Tőz Testét, ugye? Ha leleplezed, azt hiszem, mindenkit el akar majd pusztítani a teremben. Aztán Melinda szépen a Vörös Halálra keni az egészet - figyelmeztette a nıt Holmes.

- Egyetértek - bólintott Alicia. - Remélem is, hogy így fog reagálni! Ha nem, nekem kell bebizonyítanom, hogy csaló. Az pedig nehéz lenne.

− A hamuvá égés sem elfogadható alternatíva, azt hiszem - jegyezte meg Holmes szárazon. A paklira nézett, és kihúz-ta a pikk ászt. Alicia tudta, hogy szándékosan a kardokat ábrázoló

lapot választotta.

− Túl sokat idegeskedsz jelentéktelen részletek miatt, hamiskártyás! - nevetett. - Én készen állok elfogadni tetteim következményeit, azonban segítségért sem szégyellek kiáltani, ha a Vörös Halál az ellenfél.

− Az Inconnu vezetıi holtan akarják látni a szörnyeteget. Azt a parancsot kaptam, hogy támogassalak minden lehetséges eszközzel - tájékoztatta Holmes. - Azok után, amit mondtál, szerintem még szilárdabban kiállnak döntésük mellett. Az ısi rémnek el kell pusztulnia! Ott leszek, ha szükséged lesz rám, és nem érdekel, mit kell feláldoznom ezért.

− Talán a Fekete Kéz vezetıi megtudják, ki is vagy valójában. Walter Holmes vállat vont. − Éveket töltöttem a Szabbat megfigyelésével. - mondta lassan

és megfontoltan. - Most minden munkám kárba vész. De a szavamat adtam! Soha nem vonnám vissza.

Alicia valahogy megsejtette, hogy a pókerjátékos már nem függ az Inconnu mestereitıl. Bizonyos titkokat azonban jobb nem megbolygatni, ezért nem árulta el, mire gondol. - Érdekes este lesz - szólalt meg végül.

− A szerencsejáték megtanított rá, hogy mindig a legváratlanabbra kell számítani - jegyezte meg Holmes. - Azt hiszem, holnap éjjel kiderül, valóban így van-e. Ahogy az elıttünk álló eseményekre gondolok, az érdekes elég enyhe kifejezésnek tőnik.

Alicia elvigyorodott. - Sokkal izgalmasabb lesz, mint egy pókerparti, Mr. Holmes. - Felállt. - Mennem kell. Elmondom Jacksonnak, hol lesz a találkozó, így még lesz ideje felkészülni. A testemnek alvásra van szüksége, és talán extra energiákat sem ártana magamba fogadni. Holnap látjuk egymást!

Holmes felemelte kezét szeretett kártyalapjairól, és Alicia után intett. - Nem látsz majd, de ott leszek - búcsúzott. - Sok szerencsét!

− Köszönöm. Viszlát - felelte távozóban Alicia. Néhány ifjú vámpír félreugrott az útjából, miközben az ajtó felé

sétált. Nem akartak belekötni. A közelgı csata gondo-

194 latától a sebezhetetlenség áttörhetetlen aurája vette körül. Most jobb volt nem ujjat húzni vele.

Tizenöt perccel késıbb már limuzinjának hátsó ülésén ült, és egyik rejtekhelye felé tartott. Jackson, a sofır, már több alternatívát is felvázolt holnap estére.

− Tőzvész - javasolta vidáman. - Nem lenne nehéz felgyújtani néhány épületet a környéken. Az egy drága negyed! Biztos sok tőzoltóautót küldenének. Nem kellene félbeszakítani a győlést, de nagy zajt és jókora forgalmat csinálna.

− Ez túl nyilvánvaló - csóválta a fejét Alicia. - A tőz ráadásul a Vörös Halálra utalna. Nem akarjuk, hogy máshol folytassák a tanácskozást, vagy hogy elhalasszák máskorra. Csak az ırök figyelmét kellene elterelni, hogy besurranhassak az épületbe.

− Gázrobbanás? Autós üldözés? − Túl sok filmet láttál, Jackson - nyúlt el Alicia a hátsó

ülésen. - Hollywoodi szemétnél biztos többre vagy képes. Tudom, hogy kevés az idınk, de korlátlan költségvetéssel rendelkezel. Találj ki valami különlegeset!

− Van egy ötletem! Mondja meg, tetszik-e. Miután a férfi elmesélte a tervét, Alicia mosolyogva bólintott.

Remek elterelı hadmőveletnek ígérkezett. És kimondottan

különleges volt.3. fejezet

Bécs, 1994. április 10.

trius gondosan bezárta dolgozószobája ajtaját, majd akkurátusan végigjárta a helyiség minden egyes négyzetcentiméterét. Minden sötét sarokba

benézett, és hosszú percekig tanulmányozta az árnyékokat. Általában nem aggódott a láthatatlan kémek miatt, de ez a mostani helyzet különleges volt.

Miután megbizonyosodott róla, hogy valóban egyedül van, nagy erejő varázsigéket mormolt, amelyek lepecsételték a bejáratot. A következı pattogó varázslat a falakat, a padlót és a plafont ruházta fel olyan különleges erıvel, amelyen egyetlen vámpírképesség sem tudott keresztülhatolni. A harmadik és egyben utolsó ráolvasás a bogarakat, patkányokat és mágikus teremtményeket tartotta az elızı kettı hatáskörén kívül.

Miután végzett, a Tremere boszorkánymester elégedetten felhorkant. A szobát minden lehetséges fizikai vagy mentális támadás ellen felvértezte. Nem szokott ilyen gondos

E

elıkészületeket végezni, de most St. Germain és a Vörös Halál fenyegetései miatt nem merte beérni kevesebbel.

A sikeres munkától kissé visszanyerte önbizalmát, így megnyugodva sétált oda a hatalmas vörös téglás kandallóhoz. A lángok töretlen erıvel csaptak a magasba, hiszen megbővölt hasábok táplálták ıket, amelyek sosem égnek el.

Három ujjával bonyolult mintát írt a levegıbe, mire a tőz hirtelen kialudt. Ezután ugyanezt a kezét erısen rányomta a téglákra, és egyetlen magányos szó hagyta el az ajkát. A lebírhatatlan hatalmat hordó négy szótagos igét már nyolcszáz éve használták boszorkányok - nem eredménytelenül. A kandalló hangtalanul félrecsúszott, láthatóvá téve egy masszív tölgyfa ajtót. Ezt az Etrius nyakában lógó lemásolhatatlan kulcs nyitotta.

A vámpírmágus bal kezével végigsimított a fekete nyakláncon. Élvezte, ahogy az acélkulcs nekifeszül a húsának. Olyan

197 varázslat óvta, amely csupán számára tette lehetıvé, hogy levegye vagy használja.

Tremere úgy vált a harmadik generáció tagjává, hogy kiitta Saulot vérét, míg az İsatya védtelenül hevert a torporban. A klánvezér ezt a leckét sosem fogja elfelejteni. Mivel roppantmód aggódott, hogy esetleg hasonló sorsra jut, személyesen felügyelte a bécsi kápolna alatti speciális kripta felépítését. A sírnak egyetlen bejárata volt: a tölgyfa ajtó. Azt pedig csak Etrius kulcsa nyitotta.

A zár most is simán kattant, majd a kapu kinyílt. Egy sötétlı alagút bukkant fel a túloldalán. Kétszázharminchét lépcsıfok vitte le a látogatót a barlangba, ahol Tremere szarkofágja pihent. Etrius már sokszor megszámolta ıket, és ez ma éjjel is szándékában állt. Komor arccal lépett a folyosóra, majd elindult lefelé.

Több száz védı ige óvta a járatot. Az utat a kandallóéhoz hasonló természetellenes lánggal égı fáklyák világították meg, mivel az elektromosság itt nem mőködött. A kıfalakon olyan mágia ült, mint most a dolgozószobán. A Földbe Olvadás eredménytelen próbálkozás volt, akárcsak a Teleportáció. Tremere tökéletes nyugalomban akart pihenni, és ennek érdekében meg is tett minden szükséges elıkészületet. Védelmének egyetlen gyenge pontját Etrius jelentette.

A folyosó egy hét méter hosszú, öt méter széles barlangban ért véget, amelynek teteje tíz méter magasan, valahol a sötétségben volt. A szarkofág mögött egy újabb járat kezdıdött, de ez a még felderítetlen mélységekbe vezetett. Senki sem tudta, milyen titkokat rejtett. Voltak idık, amikor Etrius suttogást vélt hallani lentrıl, de nem akarta kideríteni, igaza van-e.

Minden bátorságát összegyőjtve Tremere koporsójához lépett. Éveken át csak akkor merészkedett ide, ha mestere mentális parancsa hívta. Ezek az üzenetek azonban az elmúlt emberöltıben egyre ritkábbak lettek, és Tremere egyre kevesebbszer ébredt fel a torporból. Etrius reménykedett ugyan benne, hogy az İsatya szolgál majd tanácsokkal a St. Germain és a Vörös Halál ellen vívott küzdelemben, de ı néma maradt.

Miután felkészítette magát a legrosszabbra, félrelökte a koporsófedelet. Rémálmai jutottak eszébe. Ebben a sötét,kápolna alatti alvilágban nehéz volt szétválasztani a képzelgést a valóságtól. Egyszer mintha egy óriási fehér férget látott volna, máskor úgy rémlett, a szarkofág üres. Olyan víziója is volt, amikor két test hevert a nyughelyen. Visszatérı rémképek is kísértették. Ilyen volt például az, amikor az İsatya homlokáról egy harmadik szem nézett rá, éppolyan, mint amilyen Sauloton éktelenkedett. Nem tudta, mi a valóság, de remélte, hogy mindannyiszor csak álmodott.

Ezúttal legnagyobb megkönnyebbülésére egy erıtıl duzzadó ismerıs férfit látott a koporsóban. Mesterének határozott, dinamikus vonásai ellazultak, ajka lágy mosolyra húzódott. A vámpírmáguson nem látszott, hogy tudna látogatójáról, ám Etrius biztos volt benne, hogy amint meg akarná érinteni, megállítaná.

- Nem sokkal éjfél után - suttogta - a vadászat megkezdıdik St. Germain után. Elaine de Calinot-val azt tervezzük, hogy meggyızzük Karl Schrektet, valójában a gróf a Vörös Halál. Az ítélethozó Vérvadászatot fog rá hirdetni, és ezer év után az üldözıbıl végre üldözött lesz.

A bársony ölelésében heverı vámpír nem válaszolt, noha Etriusban még halványan élt a remény. Ambiciózus tervüknek egyetlen hibája volt: a Vörös Halál ellenlépésére épült. Ha a szörnyeteg meghúzódik a háttérben, a Vérvadászatnak semmi értelme, St. Germain pedig tovább folytathatja a Tremere klán aljas manipulálását.

Etrius öt teljes percig várt, de semmi sem történt. Tremere nem mozdult. Csalódottan húzta vissza a koporsófedelet. Taktikája sem mestere ellenzését, sem beleegyezését nem váltotta ki.

Gondosan végignézte a barlangot, de semmi rendelleneset nem talált. Bólintott, és visszasétált a lépcsısorhoz. Nyugodt, megfontolt léptekkel tette meg a kétszázharminchét lépést. A világ súlya hevert vállain. Árnyékokkal harcolt, és Elaine de Calinot volt az egyetlen szövetségese - sajnos azonban még benne sem bízhatott igazán.

Miután felért a lépcsısor tetejére, kinyitotta a belépése után automatikusan bezáródó tölgyfa ajtót. A kulcs ismét a nyakában függött. Mindig, mindenhová magával vitte; létezésérıl és rendeltetésérıl csak a Tremere Belsı Tanács tudott.

198

Elmormolta a megfelelı semlegesítı igéket, mire a kandalló a helyére siklott. A dolgozószoba éppúgy festett, mint amikor itt hagyta. Semmi sem változott. Semmi sem történt. A védımágia a helyén volt, és mőködött - de valaki megzavarta.

A boszorkánymester elméje végigszáguldott a védıvarázslat vonalain. A hibák nagyon halványak és távoliak voltak. A mágia nyomait nem lehetett teljesen eltüntetni. Valaki végignézte a védelmet, és megpróbált betörni, amíg ı odalent tartózkodott.

Szeme egészen összeszőkült, ahogy a düh elöntötte az agyát. Ellenırizte a kápolna védelmét - ezt a Tanács közös varázsigéje alkotta. Sehol a világon nem létezett ennél erısebb pajzs a mentális támadások ellen. Ahogy végigtapogatta a hálót, nem talált rajta semmilyen nyomot. Akárki próbált is betörni a dolgozószobájába, már korábban is járt a bécsi erıdben.

Valaki kopogott. A hang sokáig pattogott a falak között, míg végül elhalt.

− Mit akarsz? - kiáltotta Etrius, elméje minden erejét támadásba lendítve. Ilyen könnyen nem adja meg magát.

− Csak én vagyok, atyám - jött a halk, távoli válasz. - Gyermeked és szolgád, Peter Spizzo. Valami baj van?

Etrius valamelyest megnyugodott, és hatástalanította a védıvarázslatokat.

− Gyere be - mondta végül. Spizzo besurrant a szobába. A megtévesztésre és kémkedésre

kiképzett Káinita örökké az árnyékokba húzódott. Idegesnek

tőnt. − St. Germain? - érdeklıdött. Etrius bólintott.

− Ki más lehetne? Tud a terveimrıl. Nem sokkal ezelıtt azt hiszem, megpróbált betörni ide, hogy végezhessen velem. Gyáva. Már közel vagyunk hozzá, Spizzo. Nagyon közel. − Szorítsd sarokba a sakált, és harcolni fog, atyám - jegyezte

meg a kém. - Hagyd St. Germaint a Kamarilla ítélethozóira. Ez a harc már az övék, nem a tiéd. − Helyes. Felteszem, mindennel készen állsz - mormolta a

varázsló. − A limuzin már vár. Pár óra alatt Schrekt kastélyához

érünk.

− Kiváló - egyenesedett fel Etrius. Hangja fenyegetıvé vált. - Minél elıbb indulunk, annál jobb. Ne feledd, mire figyelmeztettelek: senkiben se bízz a konklávén. Még Elaine de Calinot-ban sem. Most társak vagyunk ugyan, de az indítékait nem ismerem. Akár St. Germain bábja is lehet. Egyetlen Tremere sem áll gyanú felett! Egy pillanatra sem lazíthatsz.

− Ne félj, atyám - válaszolta Spizzo gonosz mosollyal az arcán. A kém egy pillanatra maga volt a sátán. - Pontosan tudom, milyen az árulás.

200

4. fejezet

Szicília, 1994. április 9.

arius Michaud, Don Caravelli erıdjének volt biztonsági fınöke elgyötörten üvöltött fel, amikor az izzó piszkavas hozzáért az arcához.

− Csak lágyan - dorgálta meg Don Caravelli a kevés ész-szel, ám annál több odaadással megáldott Luigit, a maffia egyik közlegényét. A capo da capo felnevetett. - Nem akarjuk, hogy szegény Marius szeme azonnal kiégjen. Meg kell fizetnie ostobaságáért. Hogy tanulhatná meg különben a leckét, ha hamar véget érnének kínjai?

Megérintette Luigi karját. − Így csináld, tehetséges hóhérom. Mint egy szeretı. Simogasd

meg a bırét az izzó vassal, mielıtt megvakítod. Ne siess. − Ahogy óhajtja, capo - bólintott busa fejével Luigi.

A maffia várának egyik legalsó szintjén lévı teremben álltak. Marius Michaud-t megerısített láncokkal kötötték a falhoz. A nyakára és homlokára szorított vastag acéllap mozdulatlanul tartotta a fejét - testét ide-oda dobálhatta, de ez volt minden, amit tehetett. Nem menekülhetett a kezében lévı vastag fémrúd elıl. Immár három órája üvöltött folyamatosan, de tudta, még sokórányi, soknapi szenvedés vár rá, mielıtt magába fogadja a feledés. Don Caravelli bosszúja nem ismert határokat.

− Unom az elıadást - jelentette ki Elaine de Calinot, és fáradtan mágusbotjára támaszkodott. - Már készülıdnünk kellene. Elég a kegyetlenkedésbıl - a kínzás mérhetetlenül untat.

− De nemes célt szolgál - magyarázta Don Caravelli. - Az elektronika csodáinak köszönhetıen Michaud sikolyait az egész citadellában hallani. Az ı szenvedése lesz az, ami majd rábírja a többieket a hasonló hibák elkerülésére. Példákból lehet a legkönnyebben tanulni.

- Azokból a leckékbıl lehet a legkönnyebben tanulni - villant fel haragosan Elaine szeme -, amelyeket nem kell megismételni.

Don Caravelli vállat vont. − Ahogy akarod. Luigi tudja a dolgát. Michaud akkor

találkozik a Végsı Halállal, amikor mi Ausztriában leszünk. Már nincs értelme itt maradnunk.

A maffiafınök a hóhéra felé biccentett. − Szenvedjen. Azt akarom, hogy könyörögjön a Végsı Halálért. − Úgy lesz, donom - hajtott fejet Luigi, amikor a másik kettı

kilépett a szobából. - Ha eljı a halál, vágyni fogja már ölelését. − A kínzómestered nagyon költıi - fintorodott el Elaine, ahogy

Don Caravelli lakosztálya felé tartottak a tekervényes folyosókon. - Épp, mint egy pojáca.

− Nem az eszéért alkalmaztam - válaszolta a capo. - A hősége szerencsére megingathatatlan, és jelen pillanatban ezt az erényt mindennél többre értékelem.

A maffia vezére a Tremere boszorkányra villantotta tekintetét. - Nem érdekelt különösebben, hogy látott téged. Eddig igyekezted leplezni ittlétedet. Megváltozott volna a taktikád?

− A tudata olyan gyenge, hogy játszi könnyedséggel ki tudtam törölni az emlékeit. Már alig sejti, hogy ott voltam, pár perc múlva pedig teljesen elfelejt majd.

Beszélgetésük hirtelen véget ért, amikor Don Caravelli dolgozószobájának bejáratához értek. A capo da capo kinyitotta az ajtót, majd udvariasan elıreengedte Elaine-t.

− Csak utánad - hajolt meg enyhén. - Jó a modorod - mondta a nı a szobába lépve. - Ritka

tulajdonság ez manapság. Don Caravelli kegyetlen, éles hangon felnevetett. − Nem akarlak kiábrándítani - kezdte gúnyos hangnemben -,

de a gesztus csupán a félelmemet próbálta kifejezni. Nem szeretem a hátamat mutatni neked és a fajtádnak. Jobb szeretem az ellenségeimet magam elıtt tudni.

− Úgy - nyugtázta Elaine, és hirtelen megfordult a szoba közepén. Láthatólag lenyőgözték az imént hallottak. - Tehát az ellenségednek számítok?

- Csak nyelvbotlás volt, hölgyem - válaszolta a capo lágyan, majd súlyát meghazudtoló könnyedséggel az asztala mögötti székhez suhant. - Hát már hogy is lehetnénk ellen-

202

ségek? - kérdezte, és bocsánatkérıen széttárta karjait. - Szövetségesek vagyunk, akiket a Káinita faj uralásának vágya köt össze. Néhány csekély nézeteltérés nem bonthatja fel frigyünket.

− Hát persze hogy nem - nyugtázta a hallottakat Elaine kaján mosollyal az ajkán. Jól tudta, hogy mindketten hazudnak. İ kihasználta Don Caravellit, a capo pedig ıt. Ez a maga különös módján igazságos volt. - Miért marakodnánk éppen most, egy ilyen fontos órában?

− A gépünk nemsokára indul - közölte a don. - Hajnal elıtt célhoz érünk, holott a legtöbb vértestvér csak holnap érkezik.

− Ez így is van jól - bólintott a vámpírnı. - A fennmaradó idıben legalább szót tudok váltani a segítıimmel. Meg kell tennem bizonyos elıkészületeket.

- Még mindig nem fejtetted ki részletesen, mit is tervezel a konklávéra - jegyezte meg a capo. A háta mögé nyúlt, és leakasztotta kétélő csatabárdját a falról. Látszólagos érdektelenséggel kezdte vizsgálgatni a pengéjét. - Azt hiszem, ideje tiszta vizet önteni a pohárba. Mire készülsz?

Elaine felkacagott.

− Mészárlásra - mondta egyszerően. - Karl Schrekt a Belsı Tanács tagjainak vérbábja. Tehetetlen az akaratommal szemben. Az ítélethozó már hetek óta a parancsaimat követi. A konklávé egy értelmetlen, elkapkodott győlés, amely az ott megjelenı vének többségének halálos csapda lesz. Vérük Schrekt kastélyának kövét mossa majd. Ha a gyilkolásnak vége, a Tremere klán emelkedik abszolút uralomra a Kamarillában. A Tremere-eket pedig én uralom majd.

− És mi lesz Etriusszal? - kérdezte Don Caravelli. A capo sokat tudott a klánok belsı ügyeirıl - a zsarolás mindig is kifizetıdı volt. - Azt állítja, ı a klánotok vezetıje. Nem fog örülni felemelkedésednek.

− Etrius ostoba. Olyan titkokba ártotta bele magát, amelyeket jobb békén hagyni. Paranoiája eddig hasznosnak bizonyult, a konklávé végeztével azonban ı is feleslegessé válik. Nem éli túl az éjszakát. Don Caravelli hitetlenkedve rázta meg a fejét.

− Tényleg azt hiszed, hogy elpusztíthatod a világ tucatnyi legerısebb vértestvérét? Az ítélethozók és arkhónjaik nagy hatalommal bírnak. Nem hiszem, hogy Karl Schrekt akár az összes segédjével megölhetné ıket.

Elaine lassan körbeforgatta botját. − Már nagyon-nagyon régóta tervezgetem ezt, Don Caravelli.

Kizárt a bukás. Mások intézik majd a piszkos munkát. − Hirtelen elkomorodott. - Segíts nekem, és együtt uralkodunk. Hagyj cserben, és a többiekkel pusztulsz.

− Nem sok esélyt adsz - csóválta a fejét Don Caravelli, felemelve a bárdot. - Madeleine Giovanni túlélte a párizsi támadást. Megígérted, hogy likvidálod, és én még mindig csak várok.

− A Giovannik Tırének kivégzését a többiekével egy napra helyeztem át. Különben is, ha jól emlékszem, te Dire McCann halálát ígérted!

Don Caravelli egyetlen laza mozdulattal jó húsz centi mélyre vágta a csatabárdot asztalának lapjába.

− A hús és a vér esélytelen az edzett acéllal szemben - jelentette ki, és kitépte a fegyvert a fából. - Ez a kis játék velem utazik Schrekt kastélyába. Betartom, amit ígértem. Túl sokáig hagyatkoztam haszontalan vértestvérekre. A végsı csapás ezúttal az enyém lesz. - Arca dühödt fintorba torzult. − És ha netán Madeleine Giovanni is keresztezi az utamat a

nagy leszámolásaid elıtt, hát ı is megízleli az acél csókját. Az a szuka túl sokáig kísértett. A konklávé véget vet ellenségeskedésünknek.

− A konklávé sok mindennek véget vet majd - mondta Elaine szinte vallásos hévvel a hangjában. - Az ısi hagyományok helyet adnak a Káinita faj új korszakának.

− Az erıs uralkodni fog - futtatta végig ujját Don Caravelli a penge élén - Én pedig megszabadulok.

− A holnapi éjszaka után - izzott fel Elaine de Calinot szeme a Madeleine Giovannival kapcsolatos aggodalmaid örökre megszőnnek létezni.

A Tremere boszorkány felnevetett, ám a capo a nı ígérete ellenére sem érezte elégedettnek magát.

204

5. fejezet

Linz, Ausztria, 1994. április 10.

égóta vártok rám? - jött egy hang Elisha háta mögül. Az ifjú mágus meglepetésében majdnem kiesett a székébıl. Dire McCann zajtalanul mozgott. - Bocs

a késésért. − Semmi gond - mondta teljesen elbővölve Flavia. Szokásos

testhezálló fehér bırruháját viselte, míg Madeleine a rá jellemzı fekete tornadresszben pompázott. Csupán ezüst nyaklánca törte meg a komor hatást. Elisha öltözéke farmerbıl és kopott flanelingbıl állt. - Úgyis idıre volt szükségünk, hogy így kicsíphessük magunkat.

− Csak pár perce jöttünk le - magyarázta Elisha. - A hold ébresztett minket, alig egy órája.

− Éhes vagy, Mr. McCann? - kérdezte Madeleine udvariasan. - Elisha épp most rendelt reggelit magának. Valószínőleg neked is keríthetünk valamit. Hívjam a pincérnıt?

McCann megrázta a fejét. − Köszönöm, nem. Ettem út közben, ráadásul Karl Schrekt

nagyszámú ghoult alkalmazott. A konyhák rogyásig vannak

R

emberi táplálékkal. Ha kell egy szendvics, ott megtalálom. − Úgy gondolod, lesz idınk enni? - érdeklıdött Flavia. -

Madeleine-nel megvitattuk a helyzetet. Szerintünk a Vörös Halál az éjszaka elejére tartogatja tervét, akármi legyen is az. Minél tovább vámpír, annál kisebb az esélye a meglepetésszerzésre.

− Egyetértek - bólintott McCann, és lehuppant az Elisha melletti székbe. - A Nosferatu krónikás sok érdekes adattal szolgált. A hallottak alapján már mindent tudok a Vörös Halál karneváljáról. A Matuzsálem és minden utódja egy Arcanorumnak nevezett ısi tan mestere. Képesek felvenni bármely vámpír alakját, akivel kapcsolatba kerültek. Mágiájuk segítségével tökéletes másolatai lesznek az eredetinek.

Elisha beleharapott az alsó ajkába, amikor elkezdte végiggondolni, mit is jelent mindez az éjszakára nézve. Neki nem kellett aggódnia, Madeleine azonban káromkodni kezdett.

− Megtévesztésbıl ötös - bólintott végül a nı. - Európa legfontosabb vértestvérei hivatalosak Karl Schrekt kastélyába. Itt a Vörös Halál a meglepetés erejével és legyızhetetlen Tőzteste segítségével végez velük, azonban haláluk senkinek nem tőnik fel, mert azonnal egy-egy másolat veszi át a helyüket. A Vörös Halál pedig abszolút hatalomra tesz szert a Kamarilla felett.

− Ez tetszik - bólintott Flavia elismerıen. - Egyszerő, de hatékony. Remek terv.

A Sötét Angyal McCannhez fordult. - És mit kezdünk a tudással? Hogyan állítjuk meg a Vörös

Halált? McCann elmosolyodott. - Egyszerően. Saját egyedi képességeinket állítjuk szembe az

övével. Madeleine képes megállapítani bármely nagy hatalmú vámpír vérvonalát. Emlékezzetek rá, ennek segítségével talált meg, amikor Washingtonban szembekerültem a Vörös Halállal.

A Giovannik Tıre elmosolyodott. - Éreztem, hogy több vénnel vagy, de csak Makish klánját

tudtam megállapítani. A többiekrıl semmit sem tudtam. − A Vörös Halál Saulot gyermeke. Azé az İsatyáé, akit Tremere

ezer éve diablerizált - folytatta McCann. - Leszármazottai, a Rettegett Éj Gyermekei is ebbe az egyedi, ám kihalt vérvonalba tartoznak. Noha a Vörös Halál sarjai felvehetik akár egy Tremere, egy Ventrue vagy egy Brujah alakját is, az esszenciájukat nem tudják megváltoztatni. Madeleine a titkos fegyverünk.

Könnyőszerrel leleplezheti a legremekebb álcájukat is. Ha már tudjuk, mely vértestvérek az ellenségeink, végzünk velük.

- Remek maskarájuk ellenére - mosolyodott el Flavia - az összeesküvık nem vethetik le örökségüket. A kárhozat ıket sem kímélte.

Mindnyájan elcsendesedtek, amikor a pincér egy tányér palacsintát és egy bögre kávét tett le Elisha elé. Szokatlan étel volt ez ilyen késıi órán, de az egész napos alvás után ez

206 illett a hangulatához. Amint a pincér elment, Elisha felemelte villáját.

− Elnézést - kezdte -, de én lennék az egyetlen, aki egy hatalmas problémát lát a tervünkkel kapcsolatban? Madeleine felismeri a szörnyeket. Tudjuk, hogy képes rá. Errıl viszont az jutott eszembe, hogy az ellenség tudhatja, mire képes. Amint belépünk a kastélyba, ı válik a Vörös Halál kompániájának fı célpontjává. Sikerük azon múlik, milyen hamar lesznek képesek végezni vele. Ha ez sikerül nekik, semmi esélyünk.

− Én készen állok - mondta nyugodtan Madeleine. Szemében a jég tüze táncolt. - Tulajdonképpen még várom is a percet.

− A baj csak az - kötekedett Flavia is -, hogy sosem támadnak majd szemtıl szembe. Én már jártam Schrekt kastélyában, és tudom, hogy az egészet behálózzák mindenféle álfalak és rejtett folyosók. Az alakváltók az árnyékokban maradnak, és könnyedén hátba szúrhatnak.

- Olyanok, akár a családom - mosolyodott el halványan a Giovannik Tıre. - Óvatos leszek.

− Ráadásul Don Caravelli is itt van - szólt közbe tele szájjal Elisha. - Magad mondtad, hogy a maffiafınök idejön. Esküdt ellenségek vagytok. Mindent meg fog tenni, hogy elpusztítson. Azonkívül a párizsi támadás óta tudjuk, hogy valahogy a Vörös Halál kezére játszik.

Madeleine mosolya kiszélesedett. − Nem zavar Don Caravelli jelenléte, Elisha. Örülök, hogy itt

van. Roppantmód örülök. - Nos - állt fel a detektív - nemsokára látni fogod. Fejezd be a

„reggelidet", Elisha, Eljött a nagy nap. A limónk épp most áll meg áz ajtó elıtt. Ideje ellátogatnunk Schrekt kastélyába.

− Limuzin? - nyelte le az utolsó falatokat Elisha. - A kastély

nincs messze. Azt hittem, gyalog megyünk. Flavia felkacagott.

− Adni kell a külsıségekre, naiv, ifjú mágus. Ezen múlik minden. A hercegek és a vének sosem érkeznek gyalog. A sofır a hatalmat és a vagyont jelképezi, ezt sose felejtsd el. Éppúgy igaz ez a vértestvérekre, ahogy a halandókra is.

Miután rendezték a számlát, mind a négyen elhelyezkedtek a limuzin plüssüléseiben. Alig egy kilométerre volt a kastély, és Elisha sétálni szeretett volna Madeleine-nel, de nem volt beleszólása az ügybe. Dire McCann volt a fınök, ı pedig pontosan tudta, mit kell tenniük.

Akár egy modern sánc, négyméteres acélkerítés fogta győrőbe a hatalmas kastélyt. Az egyetlen kapu egyenesen az erıd bejáratára nézett. Tucatnyi, feketébe öltözött biztonsági ır állt elıttük. A fele ghoul volt, a többi vámpír, de egyformán komoran festettek.

− Ellenırzés! - dörrent rájuk magas, vékony, bajuszos fınökük. Sápadt arca ıt a vértestvérek közé sorolta. Ahogy kiszálltak a limuzinból, eléjük állt, és rájuk vetette gyilkos, szürke tekintetét. - Kik maguk, és mit akarnak?

− A konklávéra jöttünk - felelte az arrogáns stílustól elképedve McCann. - Azt hiszem, már várnak minket. A nevem Dire McCann. A barátaimmal együtt Karl Schrekt hívott meg bennünket.

McCann nevének hallatán a biztonsági ır szeme elkerekedett. Karl Schrekt említésére kissé zavarba jött.

− Elnézést kérek, Herr McCann. Nem akartam udvariatlan lenni. A nevem Dietrich Grill. A külsı biztonsági szolgálat vezetıje vagyok. Mesterem szigorú utasításokkal látott el önökkel kapcsolatban. Azonnal intézkedem, hogy a lakosztályukba jussanak.

− Semmi baj - intett McCann, ahogy mind a négyen átléptek a kapun. - Csak a munkáját végezte.

− Köszönöm, mein Herr - mondta még mindig remegı hangon Dietrich Grill. Schrekt dühe hírhedt volt, s mint mester sosem bocsátott meg senkinek. - Köszönöm.

A biztonsági fınök tekintete McCannrıl gyorsan Flaviára és Madeleine-re villant.

− A Giovannik Tıre? És a híres Sötét Angyal? Megtisztel jelenlétük.

Madeleine enyhén biccentett. Nem szerette, ha felismerik. Minél kevesebben tudnak róla, annál jobb. A hírnevét fegyverként használó Flavia megnyalta felsı ajkát, és kacsintott. A körülményeket figyelembe véve szolidabb volt a szokásosnál.

208 Grill intett az egyik ırnek.

− Herr McCann és barátai a C lakosztályt kapják a nyugati szárny harmadik emeletén. Kísérd ıket oda, de azonnal! Macht schnell!

Elisha magában tátott szájjal bámult. Igazán kíváncsi lett volna rá, hogy van-e még valaki a világon, akit McCann nem ismer.

− Herr Grill! - szólt vissza a detektív a kastély bejáratából. - Köszönöm a segítségét!

- Örömömre szolgált - hajtott fejet a biztonsági fınök. - A konklávé éjfélkor kezdıdik a nagyteremben.

- Ott leszünk - válaszolt McCann. A világ minden kincséért sem hagynám ki.

Lakosztályuk két hatalmas szobából áll, amelyeket egy tölgyfa ajtó kötött össze. Mindkét lakrészben két ágy és két koporsó hevert.' Az ısi, hideg kıfalakat a keresztre feszítést ábrázoló méregdrága falikárpitok borították. Még egy kis fürdıszobájuk is volt, zuhanyozótálcával, ám tükröt egyik helyiségben sem találtak.

- Nagyon szép - jelentette ki Flavia, miután bejárt mindent. - Dire McCann-nek csak a legjobbat.

A Sötét Angyal a detektívre bámult. − Honnan ismered Karl Schrektet? Nincs sok halandó barátja. - Évekkel ezelıtt tettem neki egy kisebb szívességet.

Segítségre volt szüksége egy csapat renegát ghoullal szemben, akik a Tremere klán ellen terveztek valamit. Megtettem, ami tılem telt, ı pedig a legtöbb vértestvérrel ellentétben nem felejti el a tartozásait, még a halandókkal szemben sem.

− Lenyőgözı - mondta szarkasztikusan az Asszamita. - Mindig meglepıdöm, ki mindenkiért tettél már valamit.

- Igyekszem - vigyorodott el McCann. Láthatólag élvezte, hogy kicsit piszkálhatja a nıt. Elisha úgy vélte, ı az egyetlen ember, aki ezt élve teheti.

- Akármi is az oka vendégszeretetének - tett pontot a

beszélgetés végére Madeleine -, Schrekt segítsége ma éjjel fontos lehet. Sokáig tanulmányoztam az aktáját, és noha Tremere, a Kamarilla hő ítélethozója is egyben. Szent küldetésének tekinti a Tradíciók betartatását. Kétség sem fér hozzá, hogy semmi köze sincs a Vörös Halálhoz.

− Feltéve persze, hogy az igazi Karl Schrektet még nem cserélték ki egyetlen alakváltóval sem - szólt közbe Flavia.

− Ha itt volnának a kastélyában - érvelt McCann -, nem engedtek volna be. A Rettegett Éj Gyermekei bár felveszik áldozatuk külsejét, az emlékeit nem tudják magukba fogadni. Azt hiszem, Schrekt igazi. A többiben azonban nem vagyok biztos.

A detektív Madeleine-hez fordult. − Itt az ideje, hogy átvizsgáld a kastélyt a nyomaik után.

Tudnunk kell, hányan vannak. Madeleine bólintott, majd lehunyta a szemét, és koncentrálni

kezdett. Kis idı múlva arcára gondterhelt kifejezés ült ki, fogai érzelmeinek eme ritka megnyilvánulásakor összekoccantak.

− Nagyjából hetven vámpír van a kastélyban - nyitotta ki a szemét. - Ezekbıl harminc tagja a McCannt megtámadó washingtoni vámpír vérvonalának. A generációjukat, mivel ilyen nagy számban vannak jelen, nem tudom megállapítani. Az biztos, hogy nagy hatalommal bírnak.

- Természetes lépés volt a részérıl - jegyezte meg McCann. - Hogy más klánok vénjeit helyettesítsék, egyezı generációjúaknak kell lenniük. Különben nem tudnák lemásolni az áldozat erejét és képességeit.

− Micsoda remek hírek - sóhajtott fel keserően Flavia. - A Vörös Halál és három gyermeke helyett most már vagy harminc sarjjal van dolgunk. Azt hiszem, ez még Schrekt segítségével is sok, McCann.

− Rambamnál még kihívásnak nevezted a hátrányos helyzeteket - nézett rá a férfi, látszólag egy cseppet sem zavartatva magát Madeleine kijelentéseitıl. - Ne mondd, hogy meggondoltad magad. Azt hittem, az Asszamitákat nem érdeklik a számok.

− Nem panaszkodtam, csupán kommentáltam a helyzetet. Én még emlékszem St. Louisra. Remélem, visszavághatok a Vörös Halálnak. Testvérem szelleme bosszúért kiált.

Furcsa grimasz jelent meg a magánnyomozó arcán. − Lesz rá lehetıséged. Ne kérdezd, honnan tudom, de biztos

vagyok benne. A Vörös Halál okkal fél tıled, Flavia. Még

találkozol vele, csak épp a végeredményt nem tudom.

210 − Ez nekem elég - bólintott a Sötét Angyal ökölbe szorított kézzel.

- Már megtanultam, hogy kár veled vitatkozni, McCann. Ha azt mondod, hogy megtörténik, én hiszek neked. − Már közel az éjfél - emlékeztette ıket Madeleine. - Dietrich

Grill azt mondta, hogy a konklávé ebben az órában kezdıdik. Ott a helyünk.

Elisha, aki az egyik ágyon ülve követte a társalgást, most felállt. Egy cseppet sem tőnt boldognak attól a gondolattól, hogy hetven vámpírral kell majd egy teremben lennie.

− Ülj csak le, Elisha - intett hasonló arckifejezéssel McCann. - Te és én maradunk. Az csak a vámpírokra tartozik, halandóknak semmi keresnivalójuk ott. Flavia és Madeleine mennek, mi pedig itt várunk.

− Mi? - kiáltott fel Flavia. - Mirıl beszélsz? Nem mehetünk oda egyedül. A Vörös Halál tömegmészárlást tervez, emlékszel? Szükségünk van rád.

− Én is zavarónak találom ezt a fejleményt - bólintott Madeleine. - Pietro azzal bízott meg, hogy a testıröd legyek. Attól félek, távozásunk veszélybe sodorná az életedet. De Flaviával is egyetértek. Szükségünk lesz rád a konklávén. Nélküled nem tudjuk majd, mit tegyünk.

− Várjatok és figyeljetek - tanácsolta McCann. - Ennek elégnek kell lennie. A Vörös Halál tudja, hogy egy oldalon álltok velem. Akármi is a terve, ti vagytok az elsıdleges célpontjai. İszintén szólva nem tudom, mi lenne a legjobb taktika. Kövessétek az ösztöneiteket. Ti ketten a világ legjobb orgyilkosai vagytok. Ma éjjel lehetıségetek lesz rá, hogy bebizonyítsátok, a híresztelések igazak.

− És mi lesz veletek? - kérdezte beletörıdıen Flavia. - Gondolom, nem fogtok itt ülni egész éjjel.

− De nem ám! - vágta rá McCann. - A Rettegett Éj Gyermekei, a Vörös Halál eredeti sarjai tudni fogják, hogy Elisha és én egyedül vagyunk. Azzal is tisztában vannak, hogy egy egyszerő vámpír nem bánhat el velünk, így maguk fognak ellenünk jönni. Nem tudom, hányan vannak itt a háromból, de attól tartok, egyik sem lesz maga a mester. Úgy véljük, hogy ı a háttérben marad egészen a végsı pillanatig.

− Így nagyobb biztonságban van - bólintott Flavia. -

Mindazonáltal szeretnélek emlékeztetni benneteket, hogy az el-múlt két hét eseményei alapján aligha tud két halandó - még ha ilyen nagy hatalmú mágusok is - sikerrel küzdeni ennyire ısi vámpírokkal szemben. Ráadásul még a Tőz Teste is velük van...

− Az esély erre annyi, mint hogy mi ketten elpusztítsunk egy teremnyi álcázott orgyilkost - tette hozzá Madeleine.

− Ne adjátok fel! - biztatta ıket McCann. - A Vörös Halál azt hiszi, már mindent a kezében tart. Mint már korábban is, elbizakodottá vált. Ez a hiba most az életébe kerül.

− Elbizakodottá? - kérdezett vissza Flavia, ahogy Madeleine-nel az ajtóhoz sétáltak. - Nekem úgy tőnik, a Vörös Halálnak aligha kell aggódnia. De te ezt nyilván másképp gondolod.

- A Vörös Halál elfelejtette, hogy nem csak Dire McCannnel kell szembeszállnia - mondta a detektív sokkal komolyabb, parancsolóbb hangon -, hanem Lámékkal is. A Sötét Messiás haragja pedig mindent elemészt majd!

212

6. fejezet

New York, 1994. április 10.

licia a Neapolitan klubtól pár saroknyira kuporgott az egyik mellékutca sötétjében. Testhezálló fekete ruhát viselt, amelyet a kormány őrprogramjának

egyik legfrissebb találmányát felhasználva készítettek. A szintetikus anyag ellenállt a golyóknak, mégis könnyebb volt, mint a szövet. Tetıtıl talpig beborította, csupán a kézfejét hagyta szabadon - jobb szerette így. Ugyanilyen maszk fedte az arcát, a szemét, a két légzınyílás kivételével. Lábára orgyilkos-tıröket rejtı vasalt csizmákat húzott. Egyszerően csak „nindzsaruhaként" emlegette felszerelését.

Mellette fekete párduca, Sumohn ücsörgött. Noha már több mint egy órája vártak a sötétben, a nagymacska egy hangot sem hallatott. Éppoly türelmesen - ha nem még türelmesebben - várt, mint úrnıje. Vaskos izomkötegek feszültek a bıre alatt, szemében a halál táncolt. Érezte, hogy ma este ölnie kell.

A félelmetes állat már hétszáz éves volt. Akárcsak Alicia,

A

szintén Ánisz ghouljaként szolgált. A Matuzsálem vére tartotta életben, s adott majdnem emberi intelligenciát neki. A természetén azonban nem tudott változtatni: ragadozó maradt. Reflexei százszor gyorsabbak voltak minden élılényénél - és a legtöbb holténál is. Még a vámpíroknak is volt okuk félni tıle. A századok alatt nagyszámú Káinitát pusztított el, hiszen karmaival könnyedén átvágta akár az acélrácsot is. Egy nyakat sem volt nehezebb.

- Hol a pokolban van? - suttogta Alicia, és megpróbált úrrá lenni növekvı csalódottságán, hiszen tervük a tökéletes idızítésen múlt.

Már elmúlt éjfél. Sok vámpír lépett be az utóbbi órában a Neapolitan klubba. Melinda Galbraith a Vérgárda pár tagjával együtt fél órája érkezett. A következı harminc percben megjött a négy szeráf, természetesen mind más irányból. Nyilván nem bíztak társaikban. Alicia nem várhatott már sokáig, mert azzal esélyt adott volna a Vörös Halálnak a támadásra.

Mintha kérdésére akarna választ adni, monoton, lüktetı hang töltötte be a levegıt. Alicia felnézett az égre, de még semmit sem látott. A por és a szennyezés nehézzé tette a látást, de tudta, mi fog történni. Jackson mindent a legapróbb részletekig eltervezett.

Megsimogatta Sumohn nyakát. - Nemsokára - suttogta, szavaival erısítve meg telepatikus

kapcsolatukat. A nagymacska némán felállt, majd halk, elégedett morgásra nyitotta száját. A fekete párducok vérbeli vadászok, de más ragadozókkal ellentétben sokszor ok nélkül is támadnak; csupán a gyilkolás kedvéért. Jackson stratégiája az összetőzés elkerülésére irányult, de olyan elit csapat ellen, mint a Vérgárda, semmiben sem lehetett biztos. Sumohn volt Alicia életbiztosítása. Senki sem fogja megakadályozni, hogy a szeráfok elé járulhasson.

A hang egyre erısebb és erısebb lett. A levegı lüktetett a zajtól, amelybe immár egy hatalmas, akadozó motor mechanikus robaja is belekeveredett. New York levegıjének szemete úgy kavargott, mintha egy hatalmas turmixgép forgatná. A hang forrása már közelebb volt. Sokkal közelebb.

Alicia fehér, sárga és vörös fényeket látott hetven méterrel a feje felett. Az ütemes dübörgés már teljesen betöltötte az éjszakát.

A nı tekintete a Neapolitan klub bejáratára szegezıdött. Zárva volt, noha biztosra vette, hogy a zajt odabent is hallották. A

Vérgárda a helyén maradt, ám éppen erre számított, gyanítva, hogy legalább egyvalaki kijön majd körülnézni. Nem kockáztathattak. Amit Manhattanben nem ismersz, az árt neked.

A fények már csak harminc méterre voltak, amikor Melinda egyik testıre végül kinyitotta az ajtót, hogy megnézze, mi zavarja meg mesterét. A vámpír hátrahıkölt, amikor észrevette, mi lebeg fölötte. Azonnal visszarohant a klubba.

- Hatan mentek be Melindával - állapította meg Alicia. - Lássuk, hányan jönnek ki megnézni, mi történt.

A válaszra nem kellett sokáig várnia. Egy, kettı, három, végül négy vámpír vágódott ki az ajtón. Szemük rátapadt a hatalmas helikopterre, amely vészesen közeledett a föld felé.

214 Rotorja óriási zajt okozott. Az utca vibrálni kezdett, aminek

követeztében a betonon apró repedések keletkeztek, pókhálószerő mintába fonva az utat. Autók dudáltak a távolban; rendırkocsik szirénája vijjogott.

A vámpírokat teljesen lenyőgözte a zuhanó gép látványa. Az egyik felemelte karjait, mintha pusztán akaratának erejével próbálná feltartóztatni. Esélye sem volt. A húsz tonna fémet és a gravitációt semmi nem fékezhette meg.

Húsz méterrel a föld felett a motor beteg, rendellenes hangja végképp elhalt. Az óriási lapátok fordultak még egyet, aztán végképp megálltak.

Alicia eleresztette Sumohn bundáját. - Most! - adta ki a parancsot alig egy másodperccel a

robbanás elıtt. A párducnak több sem kellett, dárdaként lıtt ki az utcára a klub felé. Alicia követte.

A helikopter alig harminc méterre a klubtól zuhant a földre. Egy meteor erejével vágódott az aszfaltba, és úgy hatott a dobhártyákra, akár egy kalapácsütés. A betonban hullámok keletkeztek, mintha a járda hirtelen életre kelt volna. Hatalmas vörös lángnyelvek csaptak fel a roncsból, és vastag fekete fiist ült a környékre. Senki sem vette észre, mennyire gyorsan terjed a tőz. A zőrzavart tovább fokozta, hogy tucatnyi rendırautó, mentı és rohamcsapat érkezett a helyszínre. Egy helikopter lezuhanása alig pár háztömbnyire a polgármester házától még Manhattan-ben, a bizarr esetek fıvárosában is különlegességnek számított.

A Vérgárda négy tagját annyira magával ragadta a pusztulás,

hogy lerohantak a Neapolitan klub lépcsıjén, egészen a roncsig. Képtelenek voltak ellenállni a halál gondolatának. Alicia tudta, hogy csak pár pillanatig köti majd le ıket, de neki épp ennyi idıre volt szüksége, hogy ellopózzon a kvartett mellett, feltépje az ajtót, és bejusson a klubba. Sumohn mindvégig hőségesen követte.

A tőz fénye átszőrıdött a sötétített üvegen, és bíborba burkolta az elıteret. A Vérgárda két hátramaradt tagja bozótvágó késsel a kezében laza pózban várakozott a masszív kétszárnyú ajtó elıtt. Egyikük sem tudta használni fegyverét.

Sumohn úgy vágódott neki az egyik mellkasának, akár egy bulldózer. Leterítette a vámpírt, akinek még csak sikoltani sem maradt ideje. Az állat fogai a testır arcába mélyed-tek, mintha groteszk csókot lehelne az ajkára. Mély torokhangot hallatva összezárta állkapcsát, péppé zúzva a Káinita fejét. A pár pillanattal késıbbi második harapás végleg végzett áldozatával. A vérgárdista teste alaktalan, pudingszerő vér- és húsmasszává változott.

Aliciának nem voltak sem agyarai, sem karmai, de késeket hozott magával. Az évszázados edzés a pengék mesterévé tette, s noha ghoulként nem lehetett olyan gyors, mint egy vámpír, a meglepetés ereje ezúttal pótolta ezt a gyengéjét.

A második testır alig emelte fel machetéjét, amikor egy piruettel a közelébe került, és tövig a szemébe vágta tıreit.

A Káinita felüvöltött. Elejtette kését, és a szeméhez kapott, de Alicia éppen erre számított. A Vérgárda kegyetlen, könyörtelen, profi gyilkosokból állt, akik alig találkoztak valami ellenállással áldozatuk részérıl. A fájdalmat egyáltalán nem ismerték. Akár a legtöbb Élıholtat, ezt is teljesen meglepte, hogy megtámadhatják. Ha pedig a támadó Alicia Varney volt, ez a legtöbb esetben a Végsı Halál bekövetkezésével járt.

A machete, amelyet kimondottan a vámpírképességek elhárítására bővöltek meg, kiválónak bizonyult tulajdonosa ellen. Alicia széles ívben meglendítette a pengét, és könnyedén lefejezte a férfit. A test úgy rogyott a padlóra, akár egy zsák. A két tır pár pillanattal késıbb már ismét a tokjában pihent. A vérgárdistából csupán néhány folt maradt a szınyegen.

A machetét eldobta, mivel óriási hiba lett volna magával vinnie a bankett-terembe. Most az acél helyett a szavakra kellett hagyatkoznia.

Vett egy mély levegıt, és megragadta a kétszárnyú ajtó kilincseit. Megtaszította ıket, majd belépett. Sumohn, a csendes fekete árny, követte.

Négy izmos vértestvér ült egy fehér asztal körül az emelt színpadon. İk voltak a Fekete Kéz vezetıi, a Szabbat hadurai, a szeráfok. Hat-hét méterre tılük nagyjából két tucat Káinita várakozott, ám mint arról Alicia villámgyorsan meggyızıdött, Walter Holmes nem volt köztük.

- Épp idıben, te kis ribanc - mondta Melinda Galbraith, aki a szeráfokat a tömegtıl elválasztó kis terület közepén állt. A régens vérvörös estélyit viselt. Úgy tőnt, már várta Aliciát. - Csakhogy megérkeztél. Isten hozott a kivégzéseden!

216

7. fejezet

Linz, 1994. április 10.

ack Darrow nyugtalanul pillantott lakosztályuk órájára. Tíz perccel múlt tizenegy. A konklávé alig egy óra múlva kezdıdik, de még nyomát sem látta Alexander

Vargossnak. A herceg három órája hagyta el szobájukat, azt ígérve, hamar visszatér. Darrow az óra minden egyes kattanásával egyre idegesebb lett. Ma éjjel vallomást kellett tennie a Kamarilla vezetıi elıtt a Vörös Halálról. A testır biztosra vette, hogy a vének Vargoss támogatása nélkül nem hisznek majd neki. A Kamarilla Nagytanácsa elıtti hazugság pedig a Végsı Halállal volt egyenértékő.

A Brujah nem volt gyáva. A Királyi Haditengerészet egykori katonája kemény, fáradhatatlan harcos volt, és ezt élıholt léte csak fokozta. Tudta azonban, hogy az ítélethozók szeretik a hosszú szenvedéssel járó kivégzéseket. Darrow-t nem zavarta volna a gyors, hideg halál, ám az a gondolat, hogy tíz évre belemerítik egy tónyi lassan maró savba, valahogy nem tette boldoggá.

Acél csikordult acélon, és a bejárati ajtó kitárult. Alexander Vargoss meglepıen fürgén lépett a helyiségbe. Arca egészen kipirosodott, szeme égı vörösben izzott.

J

- Itt vannak! - közölte izgatottan. - De nem is vártam mást. Ma éjjel üt a végsı leszámolás órája!

− A pokolba! - káromkodott Darrow. - Kik vannak itt? - Az az áruló Dire McCann, természetesen - magyarázta

Vargoss. - Még a Sötét Angyal Madeleine Giovannival. Alig pár perce érkeztek meg a kastélyba. Valószínő, hogy ık is ott akarnak lenni a konklávén.

− Nem értem, mi a baj - rázta meg a fejét a Brujah: - Nem látom, miért kellene aggódnod, hercegem. Tudom, hogy szerinted McCann áruló, és Flaviáért sem rajongsz, mióta vele lóg. De egyikük sem jött vissza, mióta a Vörös Halál után küldted ıket. A Giovanni nınek semmi dolga veled, a hírneve pedig azt sugallja, talán jobb lenne békén hagyni.

Vargoss arca eltorzult a dühtıl. Ajka hátrahúzódott, agyarai láthatóvá váltak. Darrow-t teljesen meglepte fınöke reakciója, és tett egy lépést hátrafelé.

- Ezek hárman csak idegesítı söpredék, akik zavarják a terveimet - morogta artikulátlanul a herceg. Viselkedésében nyoma sem volt annak az úriembernek, akinek arcát általában viselte. - A gyızelem órája karnyújtásnyira van. Nem kockáztathatok. Pusztulniuk kell, mielıtt bajt okoznak! Ezúttal eltiprom ıket, akár a férgeket! - Égı tekintete Darrowra szegezıdött. - Emlékszel a St. Louis-i beszélgetésre, amelyet két mester szolgálatáról folytattunk? Amikor azt mondtam, hogy a megosztott hőség a pusztulásodhoz vezet? - Hangja már lágyabb volt, de nem kevésbé gonosz. - Emlékszel?

- Igen, uram - bólintott a testır. - Azon az éjjelen végeztem azzal a kis Nosferatu árulóval. Hogy

is hívták? - Rútpofa - felelte megfeszült izmokkal Darrow. A herceg

egyetlen érintésével péppé változtatta a vámpír csontjait. A groteszk, napon elégı vértestvér-puding gondolata máig kísértette Darrow-t. - A neve Rútpofa volt.

- Hát sokkal rútabb lett, miután elintéztem. Szerintem kegyes voltam hozzá. Képzeld el, ha a klubban hagyom élı szınyegnek. Micsoda látvány lett volna!

Vargoss eszelısen felkacagott. Feltartotta a karjait, mire ujjain vörös fény kezdett táncolni. Darrow egy szót sem szólt, mert tudta, ezúttal a halállal játszik.

− Választhatsz - kínálta fel nagylelkően a lehetıséget a herceg. Ujjai bíbor öklökké változtak. - Engem szolgálsz, vagy Don Caravellit? Dönts gyorsan. Sok még a tennivaló, ezért sürgısen tudni akarom a válaszodat. Mit választasz: a kárhozatot vagy a Végsı Halált?

− Csa... csak téged szolgállak, uram - dadogta Darrow. - Bízhatsz bennem! Bebizonyítottam, amikor felgyújtottam neked a klubot St. Louisban!

Vargoss bólintott, arcán ördögi mosoly bukkant fel. - Reméltem, hogy jól döntesz. Mindig is lenyőgöztél a

körülményekhez való remek alkalmazkodásoddal. − Igyekszem, hercegem. Nagyon igyekszem.

218 − Azt akarom, hogy ma éjjel ezt a tulajdonságodat értem

használd. A konklávé kezdete után nem sokkal Madeleine Giovanni biztosan kihívja majd Don Caravellit. Akármennyire utálja is a Kamarilla a Giovannikat, Don Caravelli iránt még nagyobb a győlöletük. Engedélyezni fogják a párbajt. Valamelyikük pedig biztosan elpusztul. Darrow megrázta a fejét.

− Jó harc lesz. Egyikük sem kezdı. A herceg felkacagott.

− Nem érdekel, ki nyer. Csak az idı számít, amit a harc ad nekem. Azt akarom, hogy a csata alatt beszélj Flaviával. Mondd meg neki, hogy a szerzıdésünk értelmében parancsot adok rá, ölje meg a gyıztest. Könnyő lesz végeznie egy kimerült vértestvérrel.

− A Sötét Angyalnak ez aligha fog tetszeni - vakarta meg az állát a testır. - Egyáltalán nem fogja díjazni az ötletet.

− Nem érdekel. Az Asszamita az enyém, szerzıdést kötöttem a klánjával. Az ı akarata ezúttal semmit sem számít. Ha nem követi a parancsomat, örökre becstelenné válik.

− A becsület pedig sokat jelent az orgyilkosoknak - ismerte el Darrow. - Különösen Flaviának. - Így van. Ezért fog engedelmeskedni nekem. - A herceg ismét

nevetni kezdett. Kacaja nem egy ırült vihogása volt, mint pár perccel ezelıtt. Most sokkal kimértebbnek, félelmetesebbnek tőnt. - Amikor pedig elvégezte a dolgát, egy pillanatra védelem nélkül marad. Akkor fogsz lecsapni, Darrow. Öld meg! Öld meg a Sötét Angyalt!

- Ahogy akarod, hercegem - vont vállat a Brujah. Erre számított. - A terem véres arénává változik, amint a párbajnak vége. − Nem is tudod, milyen igazad van, Darrow - jegyezte meg

rejtélyesen a herceg. - Nem is tudod, mennyire.8. fejezet

New York, 1994. április 10.

l kell ismernem - mondta Rúben, miután bekebelez- te tojásrolóját -, hogy fogalmam sincs, mit tervez Alicia a Vörös Halál ellen. Érdekes küzdelemnek

lehetünk majd tanúi. − Rám ne nézz - vont vállat Rachel, akit nem igazán érdekeltek

az elıttük várakozó kínai-amerikai étvágygerjesztık. Egyik kezét egy teásbögre köré kulcsolta, de nem ivott egy kortyot sem. - Ez már nem az én asztalom. Ha Matuzsálemek csapnak össze, minden lehetséges. A képességeik elképesztıek. Hogy hogyan fog Alicia és Dire McCann összecsapni a Vörös Halál tőz fölött is uralkodó hatalmával, az meghaladja a képzelıerımet. − Nagyon finom volt - jegyezte meg Rúben, és megtörölte zsíros

ujjait a szalvétájában. Szokás szerint teljesen fehérbe öltözött. Alig pár perccel múlt éjfél, ık pedig egyik kedvenc éttermükben ültek, Chinatownban. - Meg kellene kóstolnod. − Most nem kívánom - rázta meg a fejét a feketét viselı

Rachel. A ruha kellemes kontrasztot alkotott vörös hajával és tökéletes bırével. - Túl ideges vagyok. Alicia összecsap Melindával. Huszonnégy órán belül egyedül McCann és csapata fogja védeni a Kamarillát. Te pedig itt eszel. Hogy vagy képes egyáltalán akár egyetlen falatot is lenyelni? - Könnyen - válaszolt Rúben, és egy másik tojásrolóért nyúlt.

Megrázta a fejét, majd-mosolyogva beleharapott. - Úgysem tehetünk mást, mint hogy ülünk és várunk. Miért aggódjam? Ha a Vörös Halál nyer, úgyis tennünk kell valamit. Ha McCann és Alicia gyız, mehetünk haza. Mivel csak a kispadon ülünk, semmi beleszólásunk sincs a dolgokba. Nyugalom!

- Amikor te nyugodt vagy - gonoszkodott Rachel -, mindig tömöd a fejed. Akárcsak Rómában Naples atyával. Rúben vállat vont. − Csak a munkámat végeztem. Gorgó épp felébredt Peruban.

E

Tudnom kellett, hogy a Leopold-testvériség mit tud a

221

Nictukuról. Naples atya meggyızött róla, hogy fogalmuk sincs a szörnyekrıl. Minden halandócsoport közül nekik van a legtöbb információjuk a vértestvérekrıl. Miután kizártam az emberek szerepét, minden figyelmemet a Dzsihád-nak szentelhettem. Nem tartott sokáig megtalálnom a Vörös Halált, és leleplezni hódító terveit. A nyomok innen egyenesen Dire McCannhez és Alicia Varneyhoz vezettek.

− A testvériség még mindig nem zárta le Naples halálának ügyét - szólt közbe Rachel.

− Szívrohamot kapott kevéssel az érkezésem elıtt - magyarázta Rúben. - Azonnal meg kellett volna halnia. Én csak adtam neki egy utolsó órát. Az öreg harcos megihatott még egy üveg bort. - Elvigyorodott. - Mindemellett a testvériségnek jót tesz, ha talál egy-két rejtélyt. Motiválja ıket.

− Te semmit sem tudsz egyszerően elmondani! - elégedetlenkedett Rachel. A teájáért nyúlt, de az már teljesen kihőlt. Miután a földre öntötte, töltött magának egy újabb csészényit. Senkit sem érdekelt, mit csinál. Sosem vették észre.

− Remélem is! - kacsintott a bátyja. - Különben elpazaroltam volna ezer évnyi tanulást!

Rachel hangosan kacagni kezdett, de azonnal el is komolyodott. - McCann elmondta Phantomasnak, hogy Széth gyermekei vagyunk.

- És? - vont vállat Rúben, miközben szemezni kezdett a sült rizses tállal. Jó adagot szedett a tányérjára, alaposan leöntötte szójaszósszal, és enni kezdett. - McCann és Alicia másnak úgysem mondják el. Az nem az ı stílusuk. Phantomas pedig csak beírja az adatokat az enciklopédiájába. Ezt még túléljük. - Ismét elvigyorodott, és a teáskannáért nyúlt. - Tulajdonképpen még tetszik is, hogy végre nyomtatásban is megjelenek annyi évezred után. Az igazsághoz különben is csak egy kicsi köze van. A legféltettebb titkaink biztonságban vannak.

− De mi van, ha Phantomas kiadja a könyvét? - kérdezte Rachel.

− Sosem fogja. Hallottad, mit mondott Párizsban. Csak a saját örömére győjtögeti az anyagot. Az enciklopédia titkai darabokra tépnék mind a Kamarillát, mind a a Szabbatot. Ez a valaha

elkészült legveszélyesebb könyv.

− Mielıtt elhagyta búvóhelyét - emlékeztette bátyját Rachel -, a világ számos adatbankjába elküldött egy-egy másolatot. Ez még gondot okozhat.

− Csak azt hitte, hogy elküldte! Phantomas tehetséges számítógépzseni. De én is az vagyokl Amikor le akarja majd tölteni az adatokat, semmit sem talál.

- Néha még engem is lenyőgözöll - nézett végre az ételekre Rachel. - Talán eszem egy kis édes-savanyú csirkét. Finomnak néz ki.

− Csak rajta! Ha a világ lángba borul, mindegy, hogy ettünk vagy nem!

− Gondolod, hogy Aliciának és McCann-nek van esélye a Vörös Halál ellen? - kérdezte Rachel, miközben csirkét, ananászt és szószt szedett a tányérjára. - De ıszinténl

− Alicia egyedül van a hamis Melinda Galbraith ellen - kezdte Rúben. - A szeráfokat sem hagyhatja figyelmen kívül, akik tudvalevıleg megvetik a halandókat. Legalább a párduca vele van. Az esélyek egyenlıek.

− És McCann? Rúben megrázta a fejét. − A detektív a Vörös Halál két gyermekével fog

szembeszállni. Az esélye a legjobb indulattal is csak minimálisnak mondható. - Elgondolkozott. - Ez pedig az est legérdekesebb kérdéséhez vezet. McCann és Alicia együtt szembeszáll a Vörös Halál három gyermekével. St. Germain biztosra megy, és hagyja, hadd küzdjenek a sarjai helyette. Valahol bujkál, a háttérben marad. Figyelembe véve korábbi terveit és módszereit, biztosan tartogat valamit arra az esetre, ha minden más csıdöt mondana. Vajon mi a Vörös Halál legvégsı titka?

222

9. fejezet

Linz, 1994. április 11.

árom perccel azután, hogy Karl Schrekt köszöntötte a Kamarilla véneit a konklávén, Madeleine Giovanni felállt, és szót kért. Tette majdnem minden jelenlévıt

váratlanul ért. A kastély legnagyobb csarnokában kialakított győlésterem patkó

alakú volt. Négy széksor formált hatalmas U betőt, amelynek közepén az ítélethozó emelvénye állt. A hozzászólók az aréna közepén lévı, földbıl és kıbıl álló területrıl szólhattak az egybegyőltekhez. Réges-régen boszorkányokat égettek meg ezen a helyen. Az ítélethozót nem a bıbeszédőség jellemezte. Köpcös, széles

vállú, komor férfi volt, durva arcvonásokkal. Lassan, megfontoltan beszélt, amikor röviden üdvözölte a nagy európai városok hercegeit, és emlékeztette ıket, hogy ez a tanácskozás kizárólag a Kamarilla biztonsága miatt, nem pedig saját céljai érdekében vált fontossá. Békességre szólította fel a klánokat, majd elkövette egyetlen hibáját.

− Azért győltünk itt össze, hogy megvitassuk a Vörös Halál néven emlegetett törvényenkívüli tetteit - jelentette ki, miközben tekintetét körbejártatta a félkörön. - Mielıtt azonban elkezdhetnénk a nyomozást, hagyományaink értelmében fel kell tennem egy kérdést. Van valaki, aki igazságért jött a győlésre? Ekkor állt fel Madeleine, akit a terem bal szárnyában ültettek

le. − Én - mondta, és jeges hangja betöltötte a termet. - A vér vért

kíván. A bosszú jogát akarom apám haláláért. A Brujah Don Caravellit hívom ki párbajra. A Végsı Halálig.

− Ez a kis szuka nem beszélhet! - kiáltotta Don Caravelli. A maffia capója szintén talpon volt, szeme izzott a haragtól. - İ Giovanni. Nem tagja a Kamarillának. Madeleine elmosolyodott, ahogy ellenségére nézett. Érezte

félelmét - és zavarodottságát. A férfi valamiért nem számított rá, hogy ı is itt lesz ma este.

224

− A Kamarilla azt állítja - mondta -, hogy minden vámpír, klántól függetlenül, a tagja lehet. - Schrektre nézett. - Így van? - kérdezte az ítélethozótól. - Igazam van? − Igen - bólintott a Tremere, akit egy cseppet sem lepett meg Madeleine kérdése. - Kihívásodhoz azonban szükséged

H

van a győlés két tagjának támogatására. Kik lennének ık? − Én mellette állok - pattant fel azonnal Flavia Madeleine mellıl. - Harcoljanak! Senki más nem szólt. Madeleine Dire McCannre számított, de ı nem lehetett itt. Egyetlen más vértestvér sem merte megkockáztatni a maffiafınök bosszúját. Az ügye elbukott. − Én is támogatom a gyermek óhaját - szólalt meg egy nıi hang. Don Caravelli mellett egy magas, szıke hölgy állt a Tremere mágusok köpenyében. Egyik kezében hosszú botot tartott. - Harcoljanak! Karl Schrekt felvonta egyik szemöldökét. Az érzelmeit rég elfeledett ítélethozónál ez a teljes elképedés jele volt. − Második támogatód Elaine de Calinot a Tremere klánból. A párbaj tehát jogos. Don Caravelli, állj vádlód elé! A capo da capo dühtıl eltorzult arccal pattant fel, és nézett társa szemébe, Elaine vonásai azonban végtelen nyugalmat sugároztak. Mielıtt a don bármit is mondhatott volna, pár mondatot súgott neki. A harag azonnal elillant a férfiból, biccentett, és halvány mosoly jelent meg az arcán. Madeleine-hez fordult. Elaine tovább suttogott, mire Caravelli mosolya tovább szélesedett.

− A ribanc nem rémiszt meg - mondta, miközben elindult az aréna közepe felé. - Senkitıl sem félek. Madeleine elmosolyodott. Végre szembenézhetett ellenségével. Szavai semmit sem jelentettek számára. − Szokásaink szerint a párbaj a Végsı Halálig tart. A kegyelem nem megengedett - harsogta Schrekt, és végignézett az egybegyőlteken. - Aki közbe mer avatkozni, annak feje porba hull! − A konklávé hagyományai megengedik a küzdı feleknek, hogy bármilyen fegyvert használhassanak - hadarta Don Caravelli, mielıtt Schrekt megadhatta volna a jelet.

225 − Ez a törvény - bólintott az ítélethozó. − Helyes - mondta a maffiafınök, miközben leoldotta a vállán

hordott fekete szaténpalástot. Hátranyúlt, és elıhúzott egy kétélő, acél csatabárdot. - Én is felkészültem a küzdelemre.

Don Caravelli két kézzel forgatta a hatalmas fegyvert. Jobbja a bárd foka alatt ragadta meg a nyelet, míg baljával a végénél

fogta. Ez a tartás tökéletes volt, kiválóan érvényesítette hatalmas erejét. - Megöltem az apádat, most veled is végzek! - kiáltotta. - Örömmel tölt el, hogy végre lecsaphatom azt a csinos kis fejedet!

Madeleine végigsimította fekete tornadresszét. A testhezálló anyag egyértelmő bizonyítéka volt annak, hogy nincs nála rejtett fegyver. - Egy ilyen mocsok ellen nincs szükségem másra, csak a puszta kezemre - jelentette ki, majd Schrektre pillantott. - Készen állok.

− Hát legyen - intett az ítélethozó. - Halálig! Don Caravelli azonnal elırelendült, hogy egyetlen csapással

befejezze a küzdelmet. A körkörös támadás azonban célt tévesztett, mivel Madeleine szédületes gyorsasággal balra ugrott, elkerülve a csatabárdot. Az acél a kıbe és a földbe vágódott, törmelékdarabokat szórva szanaszét.

Madeleine elırenyúlt, és egyik kezével megszorította Don Caravelli jobb csuklóját. Csonttörı, gyilkos erejő fogás volt. A fınökök fınöke felmordult a váratlan fájdalomtól, de nem eresztette el fegyverét. Hatalmas üvöltéssel szabadította ki bárdját a földbıl, és ismét ellenfelének támadt. İ sokkal erısebb és kitartóbb volt, mint Don Lazzari, a helyettese, akivel Madeleine pár hete végzett.

A Giovannik Tıre felugrott a levegıbe, és hatalmas rúgást indított Don .Caravelli fejére. A maffiafınök bölcsen elfordult, meg sem próbálta blokkolni a pokoli mozdulatot. Tudta, hogy noha sokkal nehezebb és erısebb, mint Madeleine, a nı is képes egyetlen ütéssel lezárni a küzdelmet.

A capo a lábujjaira helyezte súlyát, és alacsony ívben lendítette meg fegyverét, nem Madeleine testét, hanem védtelen karját véve célba. A villámgyors, süvítı acél megvillant az aréna fényeiben. Bármelyik tapasztalatlanabb vámpírt azonnal kettészelte volna, ám Madeleine Giovanni minden volt, csak tapasztalatlan nem.

Berogyasztotta térdeit, és hátrafelé zuhant, kezét szők ívben a feje mögé kapva. Hihetetlen kecsességgel érintette meg a talajt a füle mögött, hátával hidat formálva. Ahogy a bárd a puszta levegıt hasította szét, egyik lábával felrúgott. A fegyvert találta el, és elırerántotta. Don Caravelli saját lendületénél fogva felemelkedett, majd két méterrel Madeleine mögött pusztító erıvel a földbe csapódott.

A Giovanni nı villámgyorsan megperdült, és ülı pozícióba tornázta magát. Szeme kitágult a látványtól. A maffiafınök éppen

feltápászkodott. A zuhanás, amelynek csontjai felét össze kellett volna zúznia, alig hatott rá. Csak megrázta a fejét, és már vissza is nyerte egyensúlyát. Vállmagasságba emelte csatabárdját. Kegyetlen ajkán sápadt mosoly bukkant fel.

− Nagyon gyors vagy, kis kurva! De én erısebb vagyok nálad. Az erı végül mindig lebírja a gyorsaságot.

Madeleine válasz nélkül hagyta a sértést, mert nem akarta szavakra pazarolni erejét. Tekintete összeszőkült. A háttérben egy magas, ismerıs figura térdelt Flavia mellett, és valamit súgott a fülébe. A Sötét Angyal arca elárulta, hogy nem tetszenek neki a hallottak.

− Darrow - suttogta magában Madeleine, miközben Don Caravelli tett egy lépést felé. Aztán még egyet. A capo szeme féktelen vidámságtól csillogott. Ragadozónak érezte magát, aki épp becserkészi áldozatát.

A férfi, aki Flaviával beszélgetett, valóban Jack Darrow volt, Alexander Vargoss titkára. Madeleine kíváncsi lett volna, mit mond éppen. De akármi volt is az, a Sötét Angyal végül bólintott, és összefonta karjait a mellkasán. Darrow elégedetten mosolyogva leült a mellette álló üres székre. A szemlélıdés ideje azonban hirtelen véget ért.

Don Caravelli jobbról támadot. Madeleine enyhén lebukott, hátralépett, és elfordította törzsét. A maffiafınök felfelé rántotta balját, majd a bárd nyelével kegyetlen ütést vitt be Madeleine védtelen arcába.

Mivel a nı már elvesztette egyensúlyát, esélye sem volt rá, hogy teljesen kivédje a csapást. Az acélnyél az állát találta el, csontok reccsenı hangjával töltve meg a termet. Madeleine felkiáltott, és hátrálni kezdett, megpróbálva talpon maradni.

226

Don Caravelli villámgyorsan utánalépett, fogást váltott fegyverén, majd ellenfele lábára csapott. Ha talál, kihívója már csak kegyelemben reménykedhet - a kegyelem pedig Karl Schrekt utasítása alapján nem szerepelt a játékszabályok között.

A több ezer órával töltött tanulás meghozta eredményét: Madeleine egész egyszerően eltőnt. Don Caravelli káromkodni kezdett, és hatalmas üvöltéssel vágta bele bárdját a földbe, ahol az elıbb még a Giovanni állt.

- A szuka beleolvadt a földbe! - kiáltotta dühösen az üres arénát bámulva. - De ilyen könnyen nem menekül!

A legtöbb vámpírnak a Földbe Olvadás képessége csupán a pillanatnyi menekülést jelentette. Belemerültek a talajba, de mozdulni egy tapodtat sem tudtak. Madeleine Giovanni azonban nem tartozott közéjük. Az, hogy ı nem bénult meg ebben az állapotban, a világ legveszedelmesebb bérgyilkosai közé emelte.

Sötét árnyék emelkedett fel némán alig egy méterrel Don Caravelli háta mögött. Éppolyan gyorsan, ahogy eltőnt, Madeleine már elı is bukkant a földbıl. A capo figyelme nem szakadt el attól a ponttól, amelyet eddig feszülten figyelt. Csak akkor kapott észbe, amikor már késı volt.

A nı hihetetlenül kecsesen ugrott a levegıbe, és találta el mindkét lábával Don Caravelli háta közepét. Ugyanebben a pillanatban a nyakát is megragadta. Éjszín ruhájában a Giovannik Tıre egy hatalmas fekete özvegyre emlékeztetett, amely épp rátelepszik áldozatára.

A don meglepetésében elejtette fegyverét, és a torkára tapadt ujjakat kezdte markolászni. Csontjai keményebbek voltak a vasnál, de ez semmit sem számított. Még az acélrudak is eltörnek, ha a megfelelı helyen préselik össze ıket. Madeleine pedig kiváló volt a megfelelı helyek felkutatásában.

Összeszorított kezekkel felemelkedett, miközben lábával lefelé nyomta Don Caravelli hátát. A maffiafınök felüvöltött - ezúttal azonban a fájdalomtól. Gerince kettétört, majd mindketten a földre zuhantak.

A capo da capo elırenyúlt a bárdjáért. Elképesztınek tőnt, de még összezúzott gerinccel is képes volt mozogni. A néhány karcolástól eltekintve sértetlen Madeleine egy tigrisbukfenccel elıbb ért oda, és megkaparintotta a fegyvert a maffiavezér orra elıl. Magabiztosan felegyenesedett, majd megsuhintotta Don Caravelli bárdját. − Átkozott boszorkány - hörögte ellenfele, majd vörös

szemével felpillantott a padlóról. - Trükkel gyıztél le. Tudtam, hogy hiba volt elfogadni a kihívásodat. Az a másik szemét banya, Elaine, elhitette velem, hogy nyerhetek. Sosem lett volna szabad bíznom benne.

Madeleine végignézett a vámpírokon. Sem a rejtélyes Tremere tanácsosnak, sem Darrow fınökének, Alexander Vargossnak nem látta nyomát. Mindketten a harc alatt távoztak a terembıl -

és Madeleine azt is tudta, hová mentek. − Elaine hazudott neked - mondta. - Bábuként használt, most

meg hagyja, hogy itt pusztulj el. − İt is megölöm - morogta a capo, és megpróbált felállni.

− Mindkettıtöket megöllek. − Számodra a gyilkolás ideje lejárt - válaszolta Madeleine. Az

acélpenge akadálytalanul hatolt át Don Caravelli védtelen nyakának csontjain és szövetein. A Giovanni akkora erıvel sújtott le, hogy a kard mélyen a kıbe fúródott. A maffiafınök meglepett tekintete még egy pillanatig rámeredt a padlóról, aztán feje porrá omlott, teste pedig alig egy másodperc múlva követte a enyészetbe

− Igazságot szolgáltattál - jelentette ki Karl Schrekt érzelemmentes, hideg hangon. - Rövid szünetet tartunk, aztán folytatjuk a megbeszélést. Remélhetıleg újabb megszakítások nélkül.

Madeleine fáradtan Flaviához sétált. A Sötét Angyal mellett ott állt Jack Darrow. Az Asszamita mindkét kezében egy-egy rövid kardot tartott.

− Nos - szólalt meg Flavia, ahogy Madeleine közelebb ért −, az oly régóta áhított bosszú végre beteljesedett.

Madeleine vállat vont. − Klánom visszanyerte becsületét. Caravelli nem úgy harcolt,

ahogy vártam. Érzékeit eltompította az árulás, azt hiszem. − Ez itt - intett Flavia Darrow felé - Vargoss hercegtıl hozott

nekem üzenetet. A parancs szerint végeznem kellene a

229

228 gyıztessel. - A Sötét Angyal arca elkomorult. - Az Asszamita tradíciók szerint nem szeghetem meg annak utasítását, akivel szerzıdést kötöttem. Most, hogy ilyen gyenge vagy, könynyedén megölhetnélek.

Madeleine bólintott. Már látta Flaviát harcolni, és még abban sem volt biztos, hogy ereje teljében képes lenne elbánni vele.

− Nem kérhetem, hogy szegd meg a szavad - felelte. − Arra nincs is szükség - bólintott a Sötét Angyal, és egy

villámgyors fordulattal markolatig döfte kardját Jack Darrow gyomrába. A nagydarab férfi felkiáltott a váratlan fájdalomtól.

Ahogy elıregörnyedt, a bérgyilkosnı másik kardja lecsapta a fejét.

- Alexander Vargoss nem volt egy szent - húzta ki Flavia fegyverét az oszlásnak indult tetembıl -, de mindig úriemberként viselkedett. Megvoltak a saját csatái. Akárki adta ki a parancsot, biztosan nem a herceg volt. Az, hogy Darrow engedelmeskedett az imposztornak, elárulta valódi szándékait.

- Jobb, ha gyorsan megkeressük Dire McCannt - mondta Madeleine. - Azt hiszem, a párbajom csak idıhúzás volt. Az igazi csata, amelyben a Vörös Halál is részt vesz, odafent zajlik, talán

épp ebben a percben!10. fejezet

New York, 1994. április 10.

n is örülök, hogy látlak, Melinda! - mondta mosolyogva Alicia. - Bocs a késésért! Szép a ruhád, a vörös illik hozzád.

A négy szeráfra nézett. Kettıvel már találkozott azokban az években, amikor Justine ghouljának adta M magát. Az asztal túlsó végén az emberbırbe bújt szörnyeteg, JalanAajav ült. İ volt az egyik legkegyetlenebb és leggonoszabb vértestvér a Földön. A mongol harcos valaha Dzsingisz kán seregében szolgált, most pedig a Szabbat legjobb harcosának számított. Az alacsony, izmos, füstös képő, villogó szemő vámpír hírhedtté vált vad dühkitöréseirıl. Türelmetlen volt, de mindenekelıtt végtelenül arrogáns - akkor érezte jól magát, ha halandókat vagy vértestvéreket terrorizálhatott. Senki sem tudta, vajon mennyi vér tapad a kezéhez, de a szóbeszéd szerint a szám jóval ezer fölött járt.

Mellette Djuhah ült, a szeráfok legújabb tagja. A magas, karcsú, arisztokratikus vonásokkal rendelkezı vámpír renegát Asszamita volt, akinek felemelkedése gyorsan és váratlanul történt. Bıre az ısi pergamenekére emlékeztetett, míg szeme olyan feketén izzott, akár a szén. A hideg, számító vértestvér csak nehezen dühödött fel, de akkor a szeráfok legveszedelmesebbjévé vált. A pletykák szerint Djuhah volt a Fekete Kéz igazi vezetıje.

− Komoly okból járultam színetek elé - kezdte Alicia, szavait egyenesen a szeráfoknak címezve. Melinda egy cseppet sem érdekelte. - Szörnyő veszedelem leselkedik a Szabbat-ra. Mint a

szekta hő... − Pofa be, hazug kis áruló! - szakította félbe Melinda. İ is a

szeráfokhoz fordult. - Ugye megmondtam, hogy felbukkan, és bajt kever? Varney veszélyes. İ vette rá Justine-t, hogy támadja meg Washingtont, így majdnem lerombolta a város megszerzésére szıtt titkos terveinket. Elég a hablatyolásból! Már egy hete vadászom rá! Most meghal!

231

Sumohn, mintha csak megérezte volna a Melinda szavaiban rejlı fenyegetést, felmordult, mire a kormányzó önkéntelenül is tett egy lépést hátra. Jalan-Aajav félig felemelkedett székébıl, szeme izzott, kezében hatalmas kést tartott.

− Még ne - intette le Djuhah. - Még túl sok megválaszolatlan kérdést kell tisztáznunk, mielıtt elpusztítjuk ezt itt. Nem sietünk. Meghal, de elıbb az igazság - a teljes igazság! - napvilágra kerül.

Melinda embertelen, kígyószerő hangon felszisszent. − Most kell meghalnia! - követelte. - Mielıtt még több

hazugsággal és féligazsággal traktál benneteket. − Azt hiszem, magunk is képesek vagyunk döntéseket hozni,

Melinda! - csattant fel az egyik, Alicia számára ismeretlen szeráf. Az alacsony, fekete, kopasz férfi hangja egyértelmővé tette, nem kedveli a régenst. - Hallgass, vagy elhallgattatunk!

Djuhah bólintott, mire Melinda dühtıl eltorzult arccal még egy lépést hátrált. Keze ökölbe szorult.

− Mindig is furcsálltam, hogy egy egyszerő ghoul legyen Justine tanácsadója - fordult Aliciához Djuhah. - Amikor kérdıre vontam az érseket, sosem adott kielégítı választ. Talán te most megteszed végre. Azt is meséld el, kérlek, hogyan tudod irányítani ezt a fekete párducot, amelyrıl érzem, milyen nagy hatalmú ghoul. İrök állnak odakint, a Vérgárda tagjai, te mégis bejutottál ide. Ez egy ghoulnak aligha sikerülhetett volna. Röviden: ki vagy te valójában, Alicia Varney, és miért fél tıled annyira a kormányzó?

− Nem félek senkitıll - jelentette ki dacosan Melinda. Ali-cia látta, hogy a keze még mindig ökölbe van szorítva, és ujjai lassan vörös árnyalatot öltenek. A bankett-teremben is egyre melegebb lett,' mintha valaki bekapcsolta volna a főtést. Alicia igyekezett nem elveszíteni tartását. Melinda nem tudta, de valójában saját maga volt a legrettegettebb ellensége. Ha félvállról

kezelte volna Aliciát, akár egy jelentéktelen kis senkit, akivel még foglalkozni sem érdemes, a szeráfok aligha figyeltek volna rá. Ám a kormányzó szavaitól a Fekete Kéz vezetıi érdeklıdni kezdtek iránta és rejtélyes hatalma iránt. Nem merték figyelmen kívül hagyni sem ıt, sem mondandóját.

− Ghoul vagyok, ennyi igaz - kezdte óvatosan a válaszát Alicia -, akárcsak Sumohn. De nem Justine ghoulja. Egy minden érseknél hatalmasabb lény megtestesüléseként szolgálok.

Még mielıtt a szeráfok belekérdezhettek volna, már folytatta is.

− De nem a kilétem a fı kérdés ma éjjel. Sem a Szabbat, sem a Fekete Kéz számára nem jelentek fenyegetést. Céljaink ugyanazok. Ám a szörnyeteg, aki Melinda Galbraith maskarájába bújt, másképp vélekedik!

− Mit beszélsz? - kérdezte már másodszor felállva JalanAajav. - Melinda itt áll elıttünk. İ nem áruló!

− Biztos vagy benne, uram? - érdeklıdött Alicia, kihasználva elınyét. - A Kárhozottak között az arcváltás, de még a testváltás sem lehetetlen. Honnan tudod, hogy az igazi kormányzó - aki nyomtalanul eltőnt Mexico City romjai alatt pár hónappal ezelıtt - ugyanaz, mint aki itt áll elıtted? Szerintem ı csak egy hasonmás! - Drámaian felemelte a kezét, és ujjával a mozdulatlan Melindára mutatott. - Azt mondom, ı nem Melinda Galbraith, hanem a Vörös Halál!

A bal oldalon összeverıdött vámpírok döbbenten zúgolódni kezdtek. Varney biztos volt benne, hogy soraikban többen is vannak a Rettegett Éj Gyermekei közül.

Djuhah hitetlenkedve rázta meg a fejét. Aliciának láthatólag egyik szeráfot sem sikerült meggyıznie.

− İ az igazi Melinda Galbraith - mondta Jalan-Aajav. - Nem vagyunk ennyire ostobákl

− Bizonyítékot! - kiáltotta valaki a tömegbıl. - Mi a bizonyítékod?

Alicia majdnem elnevette magát, amikor felismerte Walter Holmes hangját. Egy magányos alak a tömegben csodákat tehet.

Az Asszamita szeráf bólintott. − Állításod meglehetısen hihetetlen. Mivel tudod bizonyítani? A nı elmosolyodott, de arckifejezése egyáltalán nem volt

kedves. Még Jalan-Aajav is visszaült székébe a látványtól. Ánisz, az Éjkirálynı mosolygott rá Alicia Varney arcából.

− Kérdezzük meg Melindát - kezdte nyugodt hangon. - A Vörös Halálnak hatalmában áll lemásolni bárkit, akivel

233

232 valaha kapcsolatba került. Valamikor a századok alatt találkoznia kellett a kormányzóval, akkor megjegyezhette a vonásait. De tökéletes álcája ellenére sem tudta ellopni az emlékeit. - A kormányzóhoz fordult. - Ki volt az atyád, drága Melinda? Erre biztos emlékszel! Vagy arra, hogy mikor jöttél Amerikába, és kivel? Továbbá hogy miért kötöttél ki éppen Mexico Cityben?

A megszólított megrázta a fejét. − Nem emlékszem - hezitált. - Az a szörnyő kataklizma

Mexikóban... elvesztettem az emlékeimet! Nem... tudok... Djuhah arca megmerevedett. − Nem emlékszel az atyádra? - kérdezte. - Ezt nehezen tudom

elhinni! Győlölted ıt. Megvetetted. Szenvedélyesen akartad a halálát.

− A kataklizma - ismételte Melinda, miközben a vörös izzás ujjairól átterjedt az egész karjára. A bankett-teremben kimondottan meleg volt, Alicia pedig felkészült élete legnagyobb kihívására. - A fájdalom ködbe burkolja tudatomat.

− A Mexico City-beli katasztrófa? - érdeklıdött Alicia. - Szörnyő lehetett. A legtöbben még most sem tudjuk, mi is történt. Talán te, aki túlélted, mesélsz majd róla!

Melinda megrázta a fejét. − Nem tudok. Minden olyan homályos. Nem emlékszem. − Nem emlékszel - üvöltötte mély torokhangon JalanAajav

-, vagy talán nem is voltál ott!? - Olyan kétely ült a férfi szemében, amelyet Alicia pár perce még nem látott ott.

− Milyen klánba tartozol? - kérdezte a fekete bırő szeráf. - Mi a vérvonalad? Ezt azért csak tudod!

- Lasombra - vágta rá azonnal Melinda. - Lasombra vagyok. Djuhah nagyon-nagyon lassan megcsóválta a fejét. − Ez nem igaz. A Szabbatban csak a szeráfok ismerik Melinda

titkát. Valójában Toreador antitribu volt. Csak állította magáról, hogy Lasombra, mivel a kormányzók a tradíciók szerint ebbıl a klánból lépnek elı. Hazudsz.

Melinda vonásai hullámzani kezdtek, alaktalanná váltak. Elképesztı hıhullám áradt végig a termen, mire Sumohn hangosan felmordult, több vámpír pedig sikoltozni kezdett. Djuhah nyugodtan állt, csupán a szeme kerekedett el a látot-

234 taktól. Jalan-Aajav az asztalon állt, tıreit villogtatva várt a megfelelı pillanatra. Még ı sem volt azonban olyan meggondolatlan, hogy megtámadja a lényt, amely a hamis kormányzó helyén állt.

− Én vagyok a Vörös Halál - kántálta a szörnyeteg, miközben lángnyelvek csaptak ki sovány testébıl. - Aliciára nézett. - Utoljára szóltál bele a terveimbe, Ánisz. Most nem menekülsz. Elıször veled végzek, aztán ezzel a négy bolonddal, akik szeráfoknak hívják magukat - kiáltotta, miközben a Fekete Kéz vezetıi felé intett egyik izzó karjával. - Nem dacolhattok a Sheddek lángjaival!

− Még a legvadabb tőz is kialszik egyszer - mondta nyugodtan Alicia, egyik kezét Sumohn nyakán tartva. A fekete párduc természetfeletti ereje lassan átáramlott belé, megsokszorozva hatalmát. - A tiéd éppen most fog.

Mintha megérezte volna, mire készül a nı, a Vörös Halál elırelépett, hogy elnyelje tüzes ölelésében. De elkésett. Alicia testének minden energiáját felemésztve, akaratának összes erejét latba vetve idıhurkot vetett rá.

Egy szívverésnyi pillanatra idılyuk vette körül a szörnyeteget. Csapdába esett, képtelen volt megmozdulni. A való világban egyetlen másodperc telt el csupán, ám a Vörös Halál számára ezalatt húsz perc röppent tova. Alicia csak ennyi idıre tudta fenntartani a varázslatot. Ánisz ghouljaként enynyit volt képes bevetni mestere hatalmából - ha többel próbálkozik, azonnal belepusztul. Levegıért kapkodva rogyott térdre, ahogy az idıvarázs véget ért.

A Vörös Halál ugyanúgy állt ott, ahogy azelıtt: karjait halálos ölelésre tárta. Tőz azonban már nem égett testében, a természetfeletti lángok elhagyták a Földet. A Tőz Teste csak negyedóráig mőködött, Alicia idıbuborékja pedig ennél öt perccel tovább tartotta fogságában a szörnyeteget. A Sheddek hatalma eltőnt.

- Nem! - kiáltotta vadul a Vörös Halál. - Nem!

Alicia nagy nehezen lábra küzdötte magát. Semmi energiája nem maradt. A szörnyetegbıl elillant ugyan a lángok ereje, de az itt maradt ısi vámpír halálos ellenségnek számított. Ha nem állítja meg valaki, darabokra tépi Aliciát, és elmenekül, mielıtt bármit is tehetnének. Nem adhattak esélyt neki.

235

− Legjobb esetben is csak átmeneti a gyızelmed, Ánisz! - jutott kétségkívül ugyanerre a következtetésre a Vörös Halál. Hosszú ujjai Aliciáért nyúltak. - Még visszatérek.

- Kötve hiszem - mondta Walter Holmes csendesen. A pókerjátékos Alicia mellett állt, kezében pedig.egy hosszú, vasalt hegyő fabotot tartott. Alicia azonnal felismerte hogy egy lándzsát lát - egy réges-régi lándzsát: a római katonák pilumját.

Walter teljes erejével torkon szúrta a Vörös Halált, akinek nem volt ideje elkerülni a támadást. A lándzsa hegye az álla alatt hatolt be testébe. A szörnyeteg kísérteties hangon felsikoltott, ahogy az égetı fájdalom elborította lényét. Aztán, mintha csak a nap heve égette volna el, porrá omlott. Pár pillanattal késıbb még a por is eltőnt.

− Hasznos játékszer - jegyezte meg Alicia Walterre nézve. Sötét árnyak táncoltak a férfi arca körül, alig engedték látni arcvonásait. Még mindig abban reménykedett, hogy titokban tarthatja kilétét - Nem hétköznapi lándzsa.

− Már ısidık óta velem van - magyarázta a megfigyelı halkan. - Egykori bőneimre emlékeztet. De azt hiszem, ideje gyorsan távoznunk.

− Egyetértek - suttogta a nı. A bankett-teremben lévı vámpírok mozdulni sem tudtak a látottaktól. A tömeg néma volt.

- A Vörös Halál azt tervezte, hogy alakváltókkal veszi át a szeráfok helyét - kiáltotta Alicia. - Vigyázzatok! A társai köztetek járnak!

Walter Holmes lándzsájával fedezte menekülésüket, miközben Sumohn már kint várt. Varney pillantása Djuhahot kereste. A szeráf arckifejezése komor volt, de tekintetük egy pillanatra egybekapcsolódott, és a férfi bólintott. Alicia tudta, hogy a Rettégett Éj Gyermekeire fájdalmas halál vár.

Aztán már ki is értek, és rohantak, ahogy csak tudtak. Alicia végig arra számított, hogy Jalan-Aajav utánuk jön, de erre nem került sor. Egy perc múlva már a klub elıtt jártak, Jackson éppen akkor indította be a limuzint.

− Velem jössz? - kérdezte a nı Walter Holmestól, amikor a testır kinyitotta a kocsi ajtaját. - Jackson és én hosszú szabadságra megyünk, messze a városi élettıl. Hawaii is szóba került, de Tahiti sincs kizárva.

A megfigyelı megrázta a fejét. A római lándzsa, amely elpusztította a Vörös Halált, éppoly nyomtalanul tőnt el a kezébıl, ahogy felbukkant.

− Köszönöm, nem. A mai éjszaka után az lesz a legjobb, ha egy kis idıre teljesen eltőnök szem elıl. Mindig is szerettem volna pókerezni Las Vegasban. Azt hiszem, most végre lehetıségem nyílik rá.

− Ott alighanem találsz magadnak kártyapartnereket - mosolyodott el Alicia. - Sok szerencsét! És még egyszer: köszönöm!

Hirtelen meg akarta ölelni Holmest, de már nem volt sehol. − Még találkozunk - hallotta a férfi hangját a tudatában,

ahogy sietve bemászott az autó hátsó ülésére. − Szóval megcsinálta - mondta Jackson, és beletaposott a

gázba. A limuzin villámként hasított az éjszakába, egyenesen a reptér felé. - Maga nyert.

− A csatának még nincs vége - válaszolta Alicia komoran. - Még csak egy pusztult el a Vörös Halál gyermekei közül, és ıt is csak Walter Holmes segítségével tudtam legyızni. A többivel Dire McCann-nek kell elbánnia. Ha valaki képes rá, az ı. Csak épp azt nem tudom, hogy fogja csinálni!

236

11. fejezet

Linz, 1994. április 11.

Madeleine és Don Caravelli közti párbaj most kezdıdik - mondta Dire McCann, és tekintetét mereven szobájuk ajtajára szegezte. - Készülj! Pár percen

belül társaságunk lesz. A lakosztály telefonja hirtelen megcsörrent. A detektív

nyugodtan odasétált, és felemelte a kagylót. A beszélgetés rövid

A

volt, de láthatólag elégedettséggel töltötte el. Amikor bontotta a vonalat, már mosolygott.

− Alicia elpusztította a Melinda Galbraith alakjában tetszelgı Vörös Halált. A világ végzetének súlya immár egyesegyedül a mi vállunkon nyugszik.

Elisha elfintorodott. Egyáltalán nem volt szüksége erre a súlyra, és nem is igazán akarta.

− A legtöbben azt hiszik, elkerülhetik sorsukat - válaszolt a fiú kimondatlan kérdésére McCann. - Ez nem ilyen egyszerő. A végzeted szólít, és te nem tehetsz ellene semmit. Egyáltalán semmit.

− Érzem, hogy két vámpír jön felénk a folyosón - szólalt meg Elisha. Nagyon ideges volt, amit teste izmainak megfeszítésével jelzett. Csodálta McCannt a nyugalmáért. - Gondolod, hogy egyikük maga a Vörös Halál?

A detektív megrázta a fejét. − Kétlem. Phantomas szerint az igazi Vörös Halál gyáva. Ezzel

részben egyet is értek. A Matuzsálemek rettegnek a Végsı Haláltól, ezért gyermekeiket használják maguk helyett. Azok ketten is csak a szörnyeteg utódai lehetnek.

− Már itt is vannak - jelentette remegı hangon Elisha. - Most mi lesz?

− Csak türelem - intette le a nyomozó mosolyogva, ám hirtelen elkomorult. - Mindegy, mi történik, ne hagyd, hogy megérintsenek. Nyilván már magukba idézték a Sheddeket a Tőz Testén keresztül. Sétáló pokollá váltak. Ha hozzájuk érsz, hamuvá égsz! Szerencsére nem tudják sokáig fenntar- tani ezt az állapotukat, errıl Alicia hívása végképp megerısített. Ha erejük elillan, lecsapunk. − Ha megidézték a Sheddeket, nem pecsételıdött meg máris

a világ sorsa? − Még nem. Rambammal egyetértettünk abban, hogy a

tőzdémonok a pusztításból táplálkoznak. Ezért kell a Végsı Halálba küldenünk ıket, még mielıtt megperzselnének valakit. Ez az egyetlen esélyünk. A lakosztály ajtaja hirtelen felpattant. Két Káinita állt a

küszöbön: egy nı és egy férfi. Elisha egyiküket sem ismerte fel, ám Dire McCann annál inkább. − Vargoss herceg! Elaine de Calinotl Örülök, hogy látom

önöket!

− A Maskarádénak vége, McCann - morogta a detektív által Vargossnak nevezett vámpír. - A Kamarilla meghódítása a te haláloddal kezdıdik. − Megtisztelve érzem magam, noha a századok alatt már sokan

próbálták elpusztítani a szektát - figyelemreméltó sikertelenséggel. Kétlem, hogy ti jobbak volnátok. Vargoss felnevetett. − Tervünk nem vallhat kudarcot. Senki sem tudja, hogy itt

vagyunk, hiszen mindenki a Madeleine Giovanni és Don Caravelli közti kis csatára figyel. Ha végre te és ez a kis féreg elpusztultok, elkezdjük lecserélni a véneket a gyermekeinkre. Az ostoba bolondok egyesével égnek majd el a Vörös Halál tüzében. - Nagyszabású terv - ismerte el McCann, aztán megcsóválta a

fejét. - De nem fog mőködni. Nem engedem. Vargoss arca hullámzani kezdett, mintha egy láthatatlan

függöny csapkodna elıtte. A furcsa, homályos hatás gyorsan átterjedt az egész testére, ahogy a transzformáció kiteljesedett. A mellette álló nı is hasonló változáson ment keresztül, és pár másodperc múlva Alexander Vargoss, valamint Elaine de Calinot helyett két teljesen egyforma, szörnyeteg atyjukra megtévesztésig hasonlító lény állt a küszöbön. A teremtmény, aki az elıbb még Vargoss herceg volt, magas

lett, és sovány. A testét fedı halotti leplet oszladozó fehér szövetcsíkok tartották a helyén. Arca egy rég halott emberét idézte; rothadó bıre maszkként feszült tar koponyájára. Bí-

239

238

bor csíkok metszettek vonásaiba, kezébe, mellkasába. Karomszerő kézfeje izzó vörösben pompázott.

− Én vagyok a Vörös Halál - kántálták a szörnyek, és beléptek a lakosztályba. Hıhullámok törtek elı belılük, ám valahogy ık mégsem gyulladtak meg. - Nincs menekvés.

McCann elnevette magát. − Menekvés? Ki akar itt elmenekülni? Öljetek meg, ha

tudtok! De ahhoz elıbb el kell kapnotok! A detektív Elisha felé intett, mire a mágus elvigyorodott, mert

hirtelen megértette, mit kell tennie. Végre tudta, miért hozta magával McCann erre a küldetésre. A Tőz Testét használva a

szörnyek elpusztíthatatlanok voltak, azonban nem tehettek semmit a véletlen és az eshetıség hatalmával szemben.

Elisha ugyan még nagyon fiatal volt, már most nagy hatalmú és tehetséges varázslónak számított. Okosabb volt annál, semhogy a valóság megváltoztatásával próbálkozott volna - csak kissé meghajlította azt.

Az Alexander Vargoss helyét átvett Vörös Halál elırelépett, mire a lába alatt elterülı szınyeg azonnal tüzet fogott és porrá omlott. Mielıtt még a rém bármit tehetett volna, a fapadlón is repedések jelentek meg, majd hirtelen az egész hamuvá lett. A Vörös Halál megbillent, ahogy kétségbeesve próbált talpon maradni.

A másik ösztönösen elırenyúlt, hogy segítsen társán. Élı láng ért élı lánghoz, a szoba hatalmasat villant, ahogy hirtelen mindketten vörösen felizzottak. Az elsı Vörös Halál hatalmasat káromkodva a padlóra zuhant, felgyújtva a maradék deszkákat is. A második csak megrázta a fejét, mintha nem tudná, hol van.

- Jobb lesz, ha gyorsan visszavonulunk a másik szobába - nézett körül McCann. - Hamar rájönnek majd, hogy a felsıtestükbe kell koncentrálniuk a Sheddek lángjait.

− Csak rajta! - mondta Elisha, ahogy átléptek a hátsó helyiségbe. - Sok trükköm van még.

− A Tőz Teste a teljes tudatukat leköti, így nem marad erejük más vámpírképességekre - folytatta a detektív. - Nem tehetnek ellened semmit. Tizenöt perc, és minden hatalmuk elenyészik!

Az elülsı szobából újabb villanást láttak, a csukott faajtó egészen elszenesedett.

− Még a vámpírok is belebotlanak néha a szınyegekbe -magyarázta Elisha.

− Nem adják fel ilyen könnyen - rázta meg a fejét McCann. - A Vörös Halál túlságosan fél tılem, így nem kezdi el tervét, amíg én élek. A Kamarilla biztonságban van, amíg lekötjük a szörnyetegeket.

− Ahhoz túlságosan szeretek élni, hogy hagyjam magam hamuvá égetni - tette hozzá a detektív szavaihoz Elisha. - Negyedóra múlva már nagyon közel lesznek, de még nem eléggé.

Az ifjú mágus nagyon kíváncsi lett volna, miért fél annyira a Vörös Halál Dire McCanntıl. Azt gyanította, nemsokára megtudja a választ.

Tizenöt perc - kilencszáz másodperc. Minden egyes pillanatban

újra és újra megütközött a túlvilági és a fókuszált mágia. A Vörös Halál hatalma elképesztı volt, ám nem gyızhett le olyasvalakit, aki úgy alakította az univerzum legalapvetıbb törvényeit, ahogy neki tetszett.

Mindegy, mivel próbálkoztak a szörnyek, Elisha gondolkodás nélkül keresztülhúzta számításaikat. İk cselekedtek, a mágus reagált.

Az elsı Vörös Halál már a két szobát elválasztó küszöbön állt, amikor a hamuvá omló malter miatt hirtelen többtucatnyi tégla zuhant rá a falból. Ahogy eltalálták a mellkasát, azonnal szétrobbantak, porral borítva be mindent.

− Sok patkány él a kastélyban - magyarázta ismét Elisha Dire McCann-nek. - Meg termeszek is. Hihetetlen, hogy tönkre tudják tenni a padlót, ha nem figyelnek oda rájuk!

Szavai nyomán a két Vörös Halál alatt a faburkolat ezernyi apró szilánkra robbant. A teremtmények a szinteket elválasztó acélgerendákra zuhantak. Egy pillanattal késıbb az automata tőzoltó-berendezés elárasztotta ıket jéghideg vízzel.

− Fogadjunk, hogy alig látnak a gızben! - mosolygott Elisha. - Akármerre indulnak, biztos fennakadnak egy bútordarabban. Az sem lepne meg, ha tévedésbıl visszatámolyognának valamelyik szobába.

241

J

240

A két vámpír olyan hatalommal bírt, ami gúnyt őzött a legmodernebb tudományokból is - a világon azonban semmi sem szállhatott szembe az irányított véletlenekkel.

Az egyik Vörös Halálnak végre sikerült teljesen lángokba burkolnia testét. Egy ekkora tőznek az egész szobát, de még a kastély nagy részét is el kellett volna emésztenie, ám mégsem ez történt. Abban a pillanatban, amikor a lángok felcsaptak volna, az ıt körülvevı minden levegımolekula a szoba jobb oldala felé mozdult, vákuumot hagyva maga után. Ennek az esélye matematikailag majdnem egyenlı volt a nullával, de elvileg megtörténhetett, Elisha hatalmának segítségével pedig hirtelen biztossá vált.

Tápláló levegı nélkül a Vörös Halál lángjai fellobbantak, majd végleg kihunytak. Amint a tőz eltőnt, a molekulák viszszatértek eredeti helyükre, mintha mi sem történt volna.

Tizenöt perccel a két Vörös Halál támadása után a Sheddek elhagyták a világot, a Tőz Testének ereje pedig velük ment. Elisha megkönnyebbülten felsóhajtott. Úgy érezte, keresztülment rajta egy úthenger, aztán ledarálták, és sziklákon görgették végig. Olyan izmai is fájtak, amelyeknek létezését még csak nem is gyanította. Fejét kegyetlen dobolás hasogatta, és biztosra vette, hogy képtelen a további védekezésre. A harc már csak Dire McCannen múlott.

A két csoport alig két lépésre állt egymástól a porig rombolt hátsó hálószobában. McCann és Elisha Vargoss herceggel és Elaine de Calinot-val nézett szembe, mivel egyik Vörös Halál sem veszıdött tovább atyja alakjának fenntartásával. Mindketten kimerültnek tőntek, az energia elhagyta testüket. Tartásukból azonban egyértelmően kiderült, hogy nem akarnak visszavonulni.

- Eddig döntetlen - jelentette ki Alexander Vargoss. - A Sheddek cserbenhagytak bennünket, erınk megfogyatkozott. - A herceg ajka kegyetlen mosolyra húzódott, úgy látszott, cseppet sem zavarják a megváltozott körülmények. - De a tiétek is! Washingtonban hibát követtünk el, amikor Makishre, meg a robbanószereire bíztuk a dolgot. Magunknak kellett volna végeznünk veled, és ezt a hibát még egyszer nem követjük el. Két halandó áll szemben két ötödik generációs vértestvérrel. Elfogadhatónak ítélem meg az esélyeinket.

− Akkor, barátom - közölte Dire McCann nem egészen emberi hangon -, te bolond vagy.

A két vámpír megdermedt a rémülettıl, szemük elkerekedett, ahogy a detektív körül valami idegen hatalom kezdett vibrálni. Elisha idegesen megnedvesítette kiszáradt száját, és gyorsan ellépett McCann mellıl. A valóság megváltozni látszott; a nagydarab férfi alakja lassan átalakult. Akárcsak a két Vörös Halál, ı is transzformálódott.

A detektív magasabb lett, vállai kiszélesedtek. Arca holtsápadttá vált, bırén rejtélyes sárga tetoválások bukkantak fel. Áthatolhatatlan árnyék telepedett mögé, vértelen ajka keserő mosolyra görbült. Dire McCann még mindig jelen volt azokban a szénfekete szemekben, de a testen osztozott vele valami

egészen más is. − Ki vagy te? - suttogta Elaine de Calinot. − Találd ki! - felelte a lény, aki az elıbb még Dire McCann volt.

Nem beszélt hangosan, szavai mégis betöltötték a teret. - Mindig is itt voltam, álcáztam magam, ahogy ti is tettétek. Ám ahelyett hogy vámpírok bırébe bújtam volna, én halandónak tettettem magam.

− Lámék - mondta ki Elisha a nyilvánvaló tényt. - Te vagy Lámék, a Sötét Messiás.

A magas férfi elismerıen bólintott. − Természetesen. Vagy talán nem hittétek el, hogy ha kell,

megjelenek személyesen is? Villámcsapásként felvillanó szeme a két Vörös Halálra nézett.

Még a falak is megremegtek, mikor megismételte. − Ugye nem hittétek el? − De mi van Dire McCann-nel? - kérdezte Elisha, akinek jóval

több bátorsága maradt, mint hitte volna. - İ igazi, nem? İ ember.

- Nem teljesen, Elisha - magyarázta valamivel kellemesebb hangon Lámék. - A sok ezer év után még a halhatatlanok is beleunnak saját létükbe. Ánisz azzal oldotta meg a problémát, hogy torporba süllyedt, és olyan bábokon keresztül élt, mint Alicia. Én egy hasonló, de módszereiben különbözı utat választottam. Az évezredek alatt több emberi személyiséget is készítettem. Egyiküknek sem volt fogalma arról, hogy csupán tudatom kivetülése. Gondosan be-

243

242

ágyaztam magam tudatalattijuk egy apró szegletébe, onnan figyeltem tetteiket, ott vettem részt kalandjaikban, onnan suttogtam hozzájuk álmaikban, ha a helyzet megkövetelte. Akaratom és óhajom teremtményei ık, akik sosem kérdezik meg, miért vannak foltok az emlékeikben, miért cselekszenek olyan kései órákban, miért esznek és isznak annyira keveset.

− Ez lehetetlen - horkant fel Alexander Vargoss hasonmása. - McCann ember. Amit mondasz, annak semmi értelme. Lámék felnevetett.

− És miért hazudnék? A negyedik generáció egyik legelsı tagja vagyok. Egy vagyok a közül a két vámpír közül, akiknek sikerült mesterséges eszközökkel elérniük a Golconda állapotát. Hatalmam jóval meghaladja korlátozott felfogásotokat. Flavia egyszer álcázónak hívott, de fogalma sem volt róla, mennyire igaza van. Csak az İsatyák látnak át a maskarámon. Csupán kevesek - egy maroknyi ısi Káinita és az olyan mágusok, mint Rambam vagy Hórusz - képesek megsejteni, hogy Dire MCCann több, mint aminek mutatja magát. Az ilyen megérzések olyan ajtókat nyitnak ki, amelyek egy hétköznapi ember számára örökre zárva maradnak. Egyik társamnak sincs meg a kellı hatalma, hogy felfedje álcámat, és megsejtse az igazságot.

Az Alexander Vargoss bırébe bújt Vörös Halál arcára hirtelen kiült a pánik. Lámék megrázta a fejét, mint aki olvas a gondolataiban.

− Sajnos nem engedhetem, hogy továbbadjátok tudásotokat másoknak. Ezért nem tudtok már mozdulni vagy teleportálni magatokat. Megvannak a saját terveim a Kamarillával kapcsolatban. A Dzsihádban nincs kegyelem! Ideje pontot tenni terveitek végére.

Lámék felemelte a karját, és megindult elıre. − Nem teheted! - kiáltotta a Vargoss-hasonmás, ahogy ellenfele

ujjai a nyaka köré fonódtak. A hamis Elaine csendben maradt, miközben ı is a Matuzsálem fogságába esett. Az arcára kiülı rezignált kifejezésbıl látszott, belenyugodott a Sötét Messiás ítéletébe. - Ezt nem fogadom el!

− Az óhajaid nem érdekelnek - zárta le a témát Lámék, miközben összeszorította ujjait.

244

Ezernyi szikra töltötte be a szobát, mintha apró villámok csapkodnának szerteszét. Elisha gyorsan behunyta a szemét, és felemelte karját, hogy védje az arcát. A kitörés csak egy pillanatig tartott, aztán csend hullt szobára. Csupán az ifjú mágus ziháló lélegzését lehetett hallani.

Lassan leengedte a kezét, és körülnézett, de nyomát sem látta a két Vörös Halálnak. Eltőntek, teljesen elemésztette ıket a Sötét Messiás dühe. - És velem mi lesz? - kérdezte az elıtte álló alaktól. Megpróbált nyugodt hangon beszélni. - Én is tudom a titkodat.

Lámék halkan felkacagott.

− Az emberek agya könnyen megtéveszthetı, Elisha. Dire McCann nem fog tökéletesen emlékezni arra, mi is történt itt ma éjjel. És te sem.

− Akár tévedhetsz is - mondta bizonytalanul a fiú. − Miben? - kérdezte Dire McCann. - Nem... nem is tudom - dadogta a varázslónövendék, és

kétségbeesetten próbálta elkapni a tudatán átsöprı gondolatot. Elkésett. Akármit akart is mondani, teljesen kiment a fejébıl. - Nem fontos.

A detektív elkomorodott. − A csatának még nincs vége. Alicia elpusztította egyiküket

New Yorkban. Mi itt végeztünk kettıvel. Ez eddig négybıl három, de az utolsó a legveszedelmesebb mind közül. A Kamarilla vénei mindazonáltal biztonságban vannak. A hamis Vargoss és Elaine lángjai nélkül a Rettegett Éj Gyermekei nem mernek támadásba lendülni. St. Germain már nem lesz a vértestvérek ura, de még mindig tartogat valamit.

Madeleine Giovanni és Flavia ágyúgolyókként vágódtak a lakosztályba, de azonnal megtorpantak, amint meglátták, hogy McCann és Elisha egyedül és sértetlenül állnak a romokban heverı helyiségben.

− Mi történt? - kérdezte a Sötét Angyal az összezúzott bútorok felé intve. - A másik szoba olyan, mintha gömbvillám járt volna arra.

− Lámék elpusztította a Vörös Halál két gyermekét - magyarázta Elisha, s noha részletekre egyáltalán nem emlékezett, azok nem is tőntek fontosnak. - Vargoss hercegnek és a Tremere tanácsosnınek, Elaine de Calinot-nak adták ki

245 magukat. Madeleine párbaját használva fedezékként idejöttek, hogy végezzenek velünk. Elbuktak.

− Erre számítottunk - bólintott Madeleine. - Lámék közbelépett?

− Igen - válaszolta McCann. - Most, hogy ez a két elvetemült elpusztult, képes vagy érzékelni Saulot gyermekei közül a leghatalmasabbat?

Madeleine koncentrálni kezdett. − A túl sok agresszív gondolat lehetetlenné teszi a keresést -

közölte hamarosan. Hirtelen félrefordította a fejét. - Két nagy

erejő vámpír távozik a kastélyból. Az egyik egy Tremere, a gondolatai alapján tanácsos lehet. A másik olyan erıs akarattal bír, hogy nem lehet más, csak St. Germain!

− Nem menekülhet - jelentette ki McCann, és már indult is. - Pusztulnia kell, és vele együtt a Sheddekkel formált szövetségének is. Eljött a Vörös Halál karneváljának utolsó

órája!12. fejezet

Linz, 1994. április 11.

trius idegesen várakozott Karl Schrekt kastélyának nagytermén kívül. Egyedül volt, és nem kis koncentrációjába került lepleznie mindent elborító

félelmét. A párbaj befejezıdött, de meg volt gyızıdve róla, hogy az egész nem lehetett más, mint St. Germain újabb megtévesztése, amely sokkal ördögibb dolgokat volt hivatott leplezni. A Tremere vén elhatározta, kideríti az igazságot, még ha azzal jár is, hogy szembe kell szállnia a Vörös Halál néven ismert szörnyeteggel.

A Kamarilla több más vénje is ácsorgott az elıtérben, de Etrius jobban ismerte ıket annál, semhogy segítséget kért volna tılük. Tudta, mennyire győlölik a Tremere-eket. A legtöbben tapsolnának, ha elemésztenék a lángok, és közben észre sem vennék, hogy ık a következık. Akármilyen jó szónok volt is, St. Germain elpusztítása ezúttal egyedül rá várt.

− Nagyon lekötnek a gondolataid, atyám - jegyezte meg Peter Spizzo, aki mintha a semmibıl tőnt volna elı. A kém olyan könnyedén és gyorsan mozgott, hogy szinte láthatatlanná vált. Képes volt teljesen beleolvadni környezetébe, de Etrius gyanította, hogy ezek a dolgok csupán tudása felszínét jelentik.

− Azon gondolkodtam, vajon hol lehet Elaine de Calinot - mondta ıszintén Etrius. - Úgy terveztük, találkozunk, mielıtt megtartom beszédemet a győlésen. Akkor láttam utoljára, amikor kiállt a párbaj mellett. Nem volt itt, amikor Don Cara vellit elnyelte a Végsı Halál. Ezt kicsit furcsának találom.

− Nem aggódj - nyugtatta Spizzo. - Szerintem tökéletesen ura a helyzetnek. Visszatér, mielıtt újra bemennénk.

Etrius - látszólag válaszképpen - bólintott, valójában azonban a terem túlsó végében várakozó Karl Schrektnek

E

jelzett. Az ítélethozó biccentett. Lassan, minden sietség nélkül elindult Etrius és Spizzo felé. Akárcsak fél tucat arkhónja az elıtér különbözı részeibıl.

247

− Beszéltem Karl Schrekttel a konklávéról tegnap éjjel - mondta laza társalgási hangnemben Etrius. Tekintetével Spizzo sötét vonásait kutatta. - Említettem neki a St. Germain utáni nyomozásod eredményeit is. Feltételeztem, érdekelni fogják a fejlemények. - Arca hirtelen olyan kemény lett, akár a kı. - Az ítélethozó semmit sem tudott azokról a beszélgetésekrıl, amelyeket állítólag klánunk véneivel folytattál. Mivel gyanakvó természető, utánajárt a dolgoknak. Nem beszéltél senkivel, nem voltál sehol, és nem csináltál semmit. Az egész jelentésed csupa hazugság volt, amibıl az következik, hogy a Kárhozottak apokrifjei is csak kitaláció.

− Ugyan! - legyintett Spizzo. - Schrekt túlságosan nagyra törı. A Belsı Tanács tagja akar lenni, és én az útjában állok. İ az, aki hazudik.

− Schrekt a Kamarilla fanatikus híve - mordult Spizzóra Etrius. - İ csak ítélethozó akar maradni. De te tökéletes rejtély vagy számomra. Utánanéztem a naplómban, ám nyomát sem találtam, mikor változtattalak vámpírrá. Mintha nem is léteznél.

Etrius arcán elmélyültek a ráncok. − Pedig én nagyon, nagyon gondosan feljegyzem az ilyesmiket -

folytatta. - Még te sem változtathatod meg az ezeréves bevett szokásokat. Peter Spizzo nem más, mint egy meggyızı új személyiség, amelynek segítségével szemmel tarthattál engem. De én átlátok a maszkodon! Valójában St. Germain gróf vagy.

Spizzo szeme összeszőkült az idegességtıl. Körülnézett, de Karl Schrekt már mellette állt. Nem volt menekvés. Csapdába esett.

Hirtelen a semmibıl suttogó hang hallatszott, amelynek nyomán egy pillanatra minden beszélgetés elhalt. Aztán a hatás már el is múlt, sápadt nyomát hagyva egy kimondott, ám meg nem hallott szónak.

Peter Spizzo arcán egyszerre látszott csalódottság és fájdalom. − Ambiciózus terveimet keresztülhúzták - mondta

nyugodtan. - Bolond voltam, amikor szembefordultam a Sötét Messiással. Szerencsére még van esélyem a gyızelemre.

− A játéknak vége, imposztor - tette Karl Schrekt a vámpír vállára a kezét. - Vesztettél.

− Még nem - válaszolta Spizzo, és az ítélethozóra nézett. Olyan halkan beszélt, hogy csak maga Schrekt hallhatta szavait. - Mindig van egy újabb tervem, ha az elızı csıdöt mond. Azért vettelek rá, hogy szervezd meg ezt a konklávét. Mivel Tremere vagy, az évezredes Vérkötés ereje hozzám láncol. Akárcsak mentorodat, Etriust, akinek tudatát már teljesen kézben tartom. Azonnal eressz el. Aztán mondd meg az arkhónjaidnak, hogy menjenek innen. Etrius meg én elhagyjuk a kastélyt, és nem szeretnénk ellenállásba ütközni. Megértetted?

Schrekt dühtıl remegve vette le a kezét Spizzo válláról. Haragjában kivillantotta agyarait. Már nem volt önmaga. Etrius csak nyugodtan, mozdulatlanul állt és figyelt. Az egyik pillanatban még teljesen az uralma alatt tartotta a helyzetet, a másikban már a saját teste és akarata sem volt az övé. Akárcsak Karl Schrekt, ı is teljesen Peter Spizzo, azaz St. Germain gróf befolyása alá került.

− El innen - morogta Schrekt az embereinek. - Azonnal. Etrius és Spizzo távoznak. Hagyjátok elmenni ıket! Ez a parancsom. Hagyjátok elmenni ıket!

Spizzo elmosolyodott, ahogy az ítélethozó alárendeltjei elvonultak. Kemény, veszedelmes gyilkosok voltak, akik feltétlen engedelmességgel tartoztak neki. Halálig tartó hőséglik nem hagyott helyet kérdéseknek.

− Már ezer éve várok a háttérben, telepatikus parancsok és hamis emlékek segítségével irányítva a Tremere klánt -mondta Peter Spizzo. - A gondolat, hogy megtámadjak egy İsatyát - még ha alszik is -, nem töltött el örömmel. Most úgy tőnik, nincs más választásom. Dire McCann és idegesítı társai elpusztították gyermekeimet. Ideje kockáztatnom. Etrius és én most meglátogatjuk öreg barátomat, Tremere-t. Századokkal ezelıtt már tett nekem egy hatalmas szívességet, amikor a feledésbe küldte atyámat. Eljött az ideje, hogy visszafizessem adósságomat.

248

13. fejezet

Bécs, 1994. április 11.

ltőntl - kiáltott fel hirtelen Madeleine, ahogy öten vé- gigszáguldottak a bécsi Tremere-kápolnán. A folyosó végén lévı gazdagon díszített ajtóra

mutatott. - Egy perce még Etrius és St. Germain abban a helyiségben voltak, de már csak a Tremere jelenlétét érzem. A Vörös Halálnak nyoma veszett!

− A pokolba! - mordult fel Flavia, és vállával a masszív ajtónak csapódott, mire a megerısített fa ezernyi apró szilánkra robbant. A Sötét Angyal Dire McCann, Karl Schrekt, Elisha és Madeleine kíséretében beviharzott a kamrába. - Ezúttal nem menekül elılem! Nem hagyom!

Etrius a padlón feküdt, és homályos, értetlen tekintettel nézett fel rájuk. Társának, a magát Peter Spizzónak nevezı vámpírnak nyoma sem volt.

− Ott - mutatott Madeleine egy sötétlı nyílásra a szemközti falban. - Az egy lefelé vezetı alagút. Érzem, hogy védırúnák százai óvják. Oda nem látok be a képességeimmel.

− De St. Germain ott van - jelentette ki magabiztosan McCann, és letérdelt a tanácsos mellé. - Az az alagút minden bizonnyal Tremere sírjához vezet.

Karl Schrekt a nyitott ajtóra mutatott. − A bejárat egyetlen létezı kulcsa Etrius nyakában lóg. Csak ı tudja

használni, ezért volt rá szüksége St. Germainnek. A Vörös Halál egyedül nem tudott volna belépni a kriptába.

Személyesen Schrekt hozta ıket Bécsbe. Az ítélethozó magát hibáztatta ' St. Germain szökéséért, és most bosszúra szomjazott. Jelenléte azonnal megnyitotta a Tremere kápolna kapuját.

- Hallom, hogy lent motoszkál - fülelt Flavia. - Talán máris elkéstünk.

A Sötét Angyal két kardját veszedelmesen villogtatva belevetette magát a sötétségbe. Elhatározta, hogy mindenképpen bosszút áll a Vörös Halálon testvére haláláért. Mindegy, milyen árat kell fizetnie érte.

250

− Maradj itt - mondta Madeleine Elishának. - Lent nem lennél biztonságban, a rúnák semlegesítenék a mágiádat. Flaviának

E

segítségre van szüksége. St. Germaint meg kell állítani, mielıtt a Sheddek hatalmával elpusztítja Tremere-t. Ne aggódj, sietek vissza!

Azzal ı is beleveszett a feketeségbe. A detektív kegyetlenül megrázta Etrius vállát. − Térj magadhoz! - parancsolta olyan hangon, amelynek nem

lehetett ellenállni. A Tremere varázsló tekintete azonnal kitisztult, és hatalmas

horkantással szabadította ki magát McCann szorításából. − St. Germain hozott ide - motyogta dühösen. - Gúnyolt.

Nevetett rajtam. Elmesélte, hogy fogom szolgálni az örökkévalóságig. Aztán kényszerített, hogy kinyissam a kripta kapuját. Nagy erejő mágia óvott attól, hogy tudati kontroll alatt ilyet tegyek, mégis gondolkodás nélkül megtettem, amit kért.

− Az ilyen játékok aligha vannak hatással egy Matuzsálem akaratával szemben - nyugtatta meg szelíden McCann. - Mit akar csinálni? Meg tudjuk állítani?

Etrius lassan felállt. A sötét nyíláshoz tántorgott. − Tremere az alattunk húzódó kriptában fekszik. St. Germain

İsatyám vérére szomjazik. Ha sikerül neki, hatalma megszázszorozódik. Legyızhetetlen lesz.

− Ahhoz mindenesetre idı kell - bólintott McCann. - Flavia és Madeleine nem ad neki. Harcolnia kell.

− A Vörös Halál - villant fel Etrius szeme - St. Germainnek Vörös Halállá kell változnia, hogy a Tőz Testével elpusztíthassa ıket.

− És ha a Vörös Halál hatalma megszázszorozódik, a Sheddeké is vele együtt - tette hozzá a detektív. - Képesek lesznek belépni a világunkba St. Germain segítsége nélkül is. Ezt nem engedhetjük. Gyerünk!

Mind a négyen lerohantak a Tremere kriptájához vezetı alagúton. Elisha megszámolta a lépcsıfokokat: pontosan kétszázharminchét volt belılük. A számnak volt valami mágikus jelentése, de nem emlékezett rá, hogy mi is lehet az. Csak azt tudta, ha elkésnek, Madeleine-bıl már csak hamu marad, és a Sheddek rászabadulnak a gyanútlan világra.

251

A folyosó egy hét méter hosszú, öt méter széles teremben ért véget. A plafon legalább tíz méter magasan volt. Két fáklya

világított a helyiségben, rémisztı árnyakat festve a falakra. A kripta közepén hatalmas kıkoporsó hevert, tetejét félrelökték. Jól látták a benne heverı Tremere-t. Mögötte újabb sötét folyosó nyílt az ismeretlen mélységekbe. Flavia ennek torkában kuporgott, kardjait védekezı pozícióba helyezte. Szeme kétségbeesetten villant ide-oda. Madeleine Giovanni mellette guggolt, pár lépésre tılük pedig a bíbor pokoltól izzó Vörös Halál tárta karjait gyilkos ölelésre.

− Vigyázz! - kiáltotta Elisha reményvesztetten, amikor a szörnyeteg ujjai Madeleine válla felé kaptak. St Germain keze azonban pár centire megállt a hústól, mintha láthatatlan akadályba ütközött volna. A szörnyeteg felüvöltött, és a harc új résztvevıi felé fordult.

− Elkéstél, McCann! - sikította. - A barátaidat és magadat megvédheted a tüzemtıl, de Tremere-ért nem tehetsz semmit! A vére az enyém. Gyıztem!

A Vörös Halál fehér lángokba burkolva az İsatya sírjához lépett. Ahogy a mozdulatlan testre nézett, vadul felnevetett.

− Még mindig van esélyünk! - suttogta McCann. Arcán lüktettek az erek a koncentrációtól, amelyet az erıtér fenntartása igényelt. - St. Germain a Tőz Testében nem érhet Tremere-hez, mert hamuvá égetné. Pár másodpercig védtelen lesz, mielıtt magába szívná az életerejét. Nekem fent kell tartanom ezt a pajzsot, így nem tudok idıben reagálni. - Karl Schrekthez és Etriushoz fordult. - Nektek kell lecsapni, ha szabadok akartok maradni!

Az ítélethozó komor tekintettel bólintott. − Megteszek minden tılem telhetıt - ígérte. Etrius csak csendesen biccentett. Hirtelen eljött a cselekvés pillanata. St. Germain elırehajolt,

tekintetét mereven Tremere-re szegezve. A Vörös Halált övezı szentségtelen lángok fellobbantak, majd csaknem kialudtak. Schrekt ugrásra készen állt, Etrius felemelte karjait, hogy a világ egyik legerısebb varázslatát hívja segítségül. Elisha az ajkába harapott, amikor észrevette, hogy a terem túlsó végében kivont kardokkal Flavia araszol lassan a koporsó felé.

St. Germain kivillantotta agyarait, aztán rémülten felsikoltva hátrálni kezdett, amikor Tremere lassan felült szarkofágjában.

Senki sem mozdult. Az İsatya arcán végtelen nyugalommal egyenesen a Vörös Halálra nézett, majd lágyan, olyan halkan,

hogy azt csak St. Germain hallhatta, megszólalt. - Nem! - kiáltotta rémülten a Vörös Halál, és lényét elborította

a rettegés. - Az nem lehet! A rém hátrébb tántorodott, Flaviának pedig ugyanebben a

pillanatban sikerült leráznia a bénító mágikus félelmet. Elıreugrott, kardjai támadásba lendültek. A Vörös Halál és a Sötét Angyal összecsaptak.

St. Germain karjai Flavia köré fonódtak, lángjainak utolsó szikrái ismét a magasba csaptak. A nı meggyulladt, de pengéit már semmi nem állíthatta meg. St. Germain teste sebezhetıvé vált, és ellenfele tudta ezt. Az ikerkardok szinte egyszerre hasítottak a Vörös Halál nyakába. St. Germain arcára kiült a kétségbeesés, aztán feje a kıre hullt.

Egy pillanatig az égı Asszamita és a fejetlen Matuzsálem még ott állt a terem közepén, majd mindketten hamuként omlottak a földre.

A terem levegıje kavarogni kezdett. St. Germain maradványai felett egy kísérteties tőzgolyó jelent meg a sötétségben. Nem volt ugyan sem arca, sem alakja, de mindannyian tudták, egy élılény lebeg elıttük. A téren és idın kívülrıl származó teremtmény teljesen idegen volt ebben a világban, mentális hullámai végtelen győlöletrıl árulkodtak minden életforma iránt.

A Sheddek még egy szívdobbanásnyi ideig ott tomboltak Tremere kriptájában, kétségbeesetten küzdve a dimenziók közti ajtó bezáródása ellen, de végül alulmaradtak. Egy hatalmas villanás kíséretében eltőntek a Földrıl, s ismét csapdába estek a szilánkszférákban. A Vörös Halál fenyegetése elmúlt.

Tremere újra nyugodtan feküdt koporsójában, jelét sem mutatva annak, hogy valaha is megmozdult volna. Senki sem sejtette, mit mondhatott a Vörös Halálnak.

- St. Germain elpusztításával - szólalt meg McCann - Flavia megszüntette a Sheddek utolsó kapcsolatát világunkkal. Biztonságban vagyunk. - Elmosolyodott. - Legalábbis a külsı támadásoktól.

252

Epilógus

Bécs, 1994. április 11.

evégeztetett - suttogta Madeleine Giovanni, mert félt felemelni a hangját ezen a helyen. - A Vörös Halál karneváljának vége. St. Germain tervei meghiúsultak,

Flavia bosszúja beteljesedett. A vér vért kívánt: legyızte a Vörös Halált.

A többiek némán bólintottak. Csak egy kis kupac hamu maradt abból a vámpírból, aki a Kamarilla és a Szabbat vezére akart lenni, és a bérgyilkosból, aki megakadályozta ebben. A mélységben tátongó sötétségbıl kígyóként tört elı egy fuvallat, felkapta a hamvakat, és megcsillantotta ıket a fáklyafényben. Egy pillanattal késıbb már nyomuk sem maradt.

Elisha sírt. İ volt az egyetlen ember a jelenlévık közül, így benne törtek fel egyedül azok az érzelmek, amelyeket a többiekbıl az évszázadok pusztítása és romlása kiirtott.

− Ne sírj a barátunkért - vigasztalta Madeleine. Kezét a fiú vállára tette. - Flavia Asszamitához méltóan halt meg. Bárcsak mindegyikünk ilyen dicsıségben mehetne el!

− Indulnunk kell - mondta Etrius, és Tremere szarkofágja felé intett. - Nem szereti a látogatókat. Még akkor sem, ha oltalmazni jöttek.

− De mit mondhatott St. Germainnek? - hallotta McCann Karl Schrekt kérdését, ahogy a tanácsossal visszatolták a szarkofág tetejét. - Mi volt az, amitıl a Vörös Halál annyira megrémült, hogy esélyt adott Flaviának a támadásra?

Etrius vállat vont. − Fogalmam sincs. St. Germain meghalt, örökre a feledésbe

vitte titkukat. − Menjünk innen - rázkódott meg Elisha. - Nem szeretek itt

lenni. Nem Flavia és St. Germain az egyetlen kísértetek itt. Egy cseppet sem barátságosak.

Etrius ment elöl, ıt Madeleine és Elisha követte. Karl Schrekt pár lépéssel mögöttük lépdelt, végül McCann zárta a sort. Lassan odasétált a lépcsısorhoz, megfordult, és a terem közepén álló koporsóra nézett. Minden Matuzsálemek legravaszabbika megcsóválta a fejét. A többiek nem is tudták, mekkora szerencséjük volt. Néhány titokra sosem derülhet fény. Egyedül Dire McCann hallotta, mit mondott Tremere a Vörös Halálnak.

B

- Ostoba báb - szólalt meg a holt fehér rettenet halkan kacagva. A detektívnek úgy tőnt, az İsatya le van nyőgözve. - Tényleg azt hitted, hogy ez az egész a te terved volt? Tényleg azt hitted, hogy több lehetsz egy bábunál örök küzdelmünk sakktábláján? Én ébresztettem fel a Nictukukat, én kezdtem el az egész karnevált! Az én halott kezem vezette lépéseiket, ahogy a tieidet is. Az egészet egyedül én találtam ki. A negyedik generáció, akárcsak a többi Káinita, atyától függetlenül az İsatyák rabja. Nincs menekvés. Mindannyiótokat elér a végzet, ha eljön a Gyehenna.

McCann-nek kétsége sem volt afelıl, hogy a gúnyos szavak mögött valahol nem csak Tremere, hanem Saulot hangját is hallotta.

- Ez nem feltétlenül igaz - jelentette ki Dire McCann fennhangon, mintha ezzel elsöpörhetné jeges kételyeit. Szavai hosszan visszhangzottak a kriptában. - Tremere hazudott. Hazudnia keLLett, hiszen a Végsı Haláltól kellett megmentenie magát. A bolondját járatta St. Germainnel. - Még Lámék, a valaha élt leghatalmasabb varázsló, a Káinita faj legfélelmetesebb intrikusa sem tudta kiőzni hangjából a bizonytalanságot. - A sorsomat egyedül én irányítom! - kiáltotta vadul. - Szabad vagyok. Engem nem mozgatnak bábuként. Mindegy, miket mondott Tremere, mindegy, mit jelentettek szavai, én szabad vagyok. Érinthetetlen.

A visszhangok elhalása után követte a többieket a felszínre. Az ısi kripta ismét üres lett, teljesen kihalt. Minden elcsendesedett - kivéve egy alig hallható hangfoszlányt, amely talán a mélységbıl elıtörı szél sikolya volt. Senki sem tudta volna megkülönböztetni egy ırült, démoni kacaj visszhangjától.

254

„Hiábavaló követnem ıt, hisz nem tanulhatok már újat sem tıle, sem tetteibıl”

Edgar Allan Poe: „A tömeg embere"

Az író végszava

inden munka, ami akkorára nı, mint a Vörös Halál kar- neválja, számos ember segítségét igényli. Szeretnék köszö- netet mondani mindazoknak, akik mellettem álltak.

Andrew és Daniel Greenbergnek, Rob Hatchnek, akik a Sötétség Világának minden tudásával rendelkeznek. Külön köszönöm Robnak, aki nem csak remek szerkesztı, de még azt is megengedte, hogy legyilkoljam néhány teremtményét!

Bromnak, akinek borítói életre keltették a könyv három fıszereplıjét.

Barátomnak, Stefan Dzsimjanovicsnak, elsı olvasómnak, akinek tanácsai és javaslatai - mint mindig - most is helytállóak voltak.

Feleségemnek, Phyllisnek, amiért olyan türelmes volt. Fiamnak, Mattnek, akinek a Sötség Világával kapcsolatos tudása és rajongása felbecsülhetetlenné vált.

Stewart Wiecknek és Stanley Krausénak nyilvánvaló okokból. Az ügynökömnek, Lori Perkinsnek, mindenért. Lina L. Jensnek, Nancy Fordnak, Karen E. Taylornak, Lois Gresh-

nek, Richard Gilliamnak, Ben Adamsnak és a többieknek, akik bátorítottak, amikor már közel volt a határidı.

Kim Shropshire-nek, Patty Leidynek, Phil Brucatónak, Bill Bridgesnek, Ed Kramernek, Mary Freynek, Stephanie Mercier-nek, Richard Lee-nek, Jim Moore-nak és Kevin A. Murphynek azért a sok szívességért, amit értem tettek.

A Rolling Stonesnak a „Symphaty for Devil"-ért, Bílly Idolnak a „Dancing with Myself"-ért, a Bauhausnak a „Bela Lugosi's Dead"ért és a Los del Riónak a „Macarená"-ért. İk voltak az állandó zenei inspirátoraim.

Továbbá mindenki másnak, akit véletlenül kifelejtettem - elıre is elnézést kérek tılük!

Mindegyik könyv a trilógiában egy regény, három rész, tizenhárom fejezet. Mert ahogy Madame Zsorzsa is megmondta: „A számok mindig fontosak."

Dire McCann történetének vége. Kétlem, hogy visszatérne még valamikor. Madeleine Giovanni kalandjai egy másik trilógiában a Horizont háborúban folytatódnak. Ha tetszett a Vörös Halál karneválja, akkor olvassák el új trilógiámat is.*

Bob Weinberg * A Horizont háború ciklust az Út a pokolba nyitókötettel indítja el a Szukits

Kiadó, várhatóan 2000 ıszén.