Roald Dahl - Szuperpempő

8/15/2019 Roald Dahl - Szuperpempő

1/116


2/116

Roald Dahl

Szuperpempő novell á k


3/116


4/116

Áldozati báránycomb

Meleg volt a szoba és tiszta; a f üggönyt összehúzták, égett a k ét asztali lámpa – mellette az egyik, amásik szemben, az üres széknél. Mögötte, a tálalón, k ét hosszú pohár, szóda, whisky. A hűtővödörben friss

jég.Mary Maloney hazavárta az urát.Föl-f ölnézett az órára, nem aggodalmasan, csak éppen eljátszott a kellemes gondolattal, hogy minden

egyes eltelt perc k özelebb hozza a f érjét. Csöndes mosolygás áradt az asszonyból, minden mozdulatából.Furcsán-csöndesen hajlott feje a k ézimunk á ja f ölé. Áttetszően f énylett a bőre – hatodik hónapban járt –, szá japuha, szeme ettől az ú j, bék és tekintettől mintha még nagyobb lenne és még feketébb.

Mikor az órán már csak tí z perc hí ja volt az ötnek, Mary hegyezni kezdte f ülét, s egy-k ét pillanat múlva,pontosan, mint mindig, meghallotta a csikorgó f ékezést a kavicsos ösvényen; becsapódott a kocsi ajtaja,lépések haladtak el az ablak előtt, kulcs csikordult a zárban. Mary letette a k ézimunk át, felállt, s az ura elé ment, hogy csókkal üdvözölje: – Szervusz, apuci!

– Szervusz.

Mary elvette az ura kabátját, felakasztotta. Aztán a tálalóhoz lépett, italt kevert, jó erőset a f érfinak,egészen gyengét magának; aztán megint ott varrogatott a karosszékben, a f érfi a másikban ült, szemk özt, k étk ézzel markolta a hosszú poharat, s rázogatta, hogy a jégkock ák csörömpölve koccantak az üveghez.

Mary úgy érezte mindig, ez a nap f énypontja. Tudta, hogy az ura nemigen szólal meg, mí g az első poharat ki nem itta, ő meg beérte azzal, hogy csöndben ül, s élvezi az ura társaságát a magányos, hosszú órákután. Ké jesen lubickolt a f érje puszta jelenlétében, s ak ár a strandoló a nap hevét, úgy érezte a f érfi melegkisugárzását, valahányszor kettesben voltak. Szerette, ahogy k ényelmesen elereszti magát ültében, szerette,ahogy belép az ajtón, szerette k özeledő, hosszú lépteit. Szerette távoli, f ürk ész tekintetét átellenben, az asztaltúloldalán, szá ja mók ás hajlatát, s szerette mindenekf ölött, hogy egy szóval sem emlí t i a f áradtságát,megvárja, mí g a whisky valamennyit felold belőle.

– Fáradt vagy, apuci?– Igen – felelte. – Fáradt. – De alig mondta ki, szokatlan dolog k övetkezett. Felemelte poharát, és egy

hajtásra kiitta, pedig f élig volt még, legalább f élig. Mary nem nézett rá, de tudta, mit csinál, mert hallotta a

visszahulló jégkock ák koppanását, mikor a f érfi letette az üres poharat. Az nem szólt egy pillanatig, ültébenelőrehajolt, aztán felállt, lassan a tálalóhoz ment, és megint töltött magának.

– Hagyd, majd én! – kiáltott az asszony, és felugrott. – Maradj csak – mondta a f érfi.Amikor visszaült az asztalhoz, Mary észrevette, hogy az ital szí ne, ak ár a sötét borostyán – annyi benne

a whisky. – Hozzam a papucsodat, apucik ám?– Nem kell.

Mary csak nézte, ahogy belekortyol a mélysárga italba, s látta, hogy olajosan gyűrűzik az erős keverék.– Igazán aljasság, hogy egy rangidős rendőrt kint hagytak posztolni egész nap az utcán – mondta az

asszony.

A f érfi nem felelt, hát Mary megint k ézimunk á ja f ölé hajolt; de ahányszor az ura ajk ához emelte az italt,Mary mindig hallotta, amint a jég a pohár falához koccan.

– Mondd, apuci – szólalt meg ismét az asszony –, ennél egy kis sajtot? Csütörtök van, nem f őztemvacsorát.

– Nem kell.

– Ha nem akarsz elmenni vacsorázni – folytatta Mary –, az se baj. Van elég hús meg egyéb is ahűtőszekrényben; ha akarod, ak ár fel sem kell állnod az asztaltól.

Ránézett, várta a választ, egy mosolyt, biccentést – de a f érfi nem szólt, nem mozdult.– Akkor is hozok előbb egy kis sajtot meg kekszet – mondta az asszony.– Mondom, hogy nem kell – felelt a f érfi.Mary nyugtalanul f észkelődöt t a székben, nagy szemét le nem vette a f érfi arcáról . – De hát

mindenk éppen kell vacsoráznod! Igazán semmiből sem áll, hidd el, szí vesen megcsinálom! Ehetünkbáránysültet. Disznóhús is van. Mondd meg, mihez lenne gusztusod. Csak be kell nyúlnom a

hűtőszekrénybe!– Hagyd a fenébe! – mondta a f érfi.– De édesem, muszá j enned valamit! Én mindenesetre elk észí tem a vacsorát, és ha akarod, eszel, ha

nem, otthagyod.


5/116

Felállt, letette k ézimunk á ját a lámpa mellé.– Ülj le – mondta a f érfi. – Egy percre ülj le, légy szí ves.Mary csak most ijedt meg.

– Na, ülj már le – mondta az ura.Az asszony lassan visszaereszkedett a székbe, s nagy, rémült szemével egyre figyelte az urát. A f érfi

megint felhajtotta a whiskyjét, és összeráncolt homlokkal tanulmányozta a pohár fenek ét.

– Idehallgass. Valamit akarok neked mondani.– Mit, apuci? Baj van?

A f érfi tök életesen mozdulatlan volt. Fejét lehajtotta, a mellette álló lámpa f énye homlok át világí tottacsak meg, álla, szá ja árnyékban volt. Mary észrevette, hogy a bal szeme sark ában meg-megrándul egy apró izom.

– Hát azt hiszem, ez meglehetősen érzékenyen fog téged érinteni – kezdte. – Nagyon sokat törtem afejemet, de úgy gondolom, legjobb, ha mindjárt megmondom. Remélem, meg fogsz érteni.

És megmondta. Nem tartott sok á, négy-öt percig talán, és Mary egész idő alatt meg se mukkant, bódultborzalommal hallgatta, ahogy az ura minden kimondott szóval egyre távolodik tőle.

– Hát ez volna – mondta a f érfi. – Tudom, nem a legjobbkor jön ez neked, de hát egyszerűen nincs másmegoldás. Pénzt persze majd adok, és gondoskodom rólad. Hanem aztán ne legyen semmif éle fakszni. Az énállásomban vigyázni kell az ilyesmivel.

Mary először ösztönszerűen egy szót sem hitt el az egészből, mintha nem is hallott volna semmit. Talánaz ura meg se szólalt, gondolta, talán csak ő k épzelődik. Lehet, hogy ha most mindjárt feláll, és csinálja adolgát, mintha mit sem hallott volna, akkor majd idővel felébred, és rá jön, hogy nem történt semmi.

– Megyek vacsorát f őzni – nyögte ki végül, és most már a f érfi sem tartóztatta.Mary végigment a szobán, de lába alatt nem érezte a padlót. Egyáltalán semmit sem érzett – talán enyhe

émelygést csak, kis hányingert. Gépiesen mozgott – le a lépcsőn a pincébe, a villanykapcsoló, amélyhűtőszekrény, a hűtőben vaktában megragadja az első holmit, ami a keze ügyébe kerül. Kivette,megnézte. Papí rba volt burkolva, kicsomagolta hát, és megint megnézte.

Báránycomb. Jó, hát akkor bárányt vacsoráznak. Felvitte, k ét k ézzel fogta a csont végét, s ahogyvégigment a nappalin, meglátta a f érjét, háttal neki, az ablaknál, és Mary megállt.

– Az ég szerelmére – mondta a f érfi, mert hallotta az asszony lépteit, de meg sem fordult. – Nekem ne

csinálj vacsorát. Elmegyek.Ebben a pillanatban Mary Maloney egyszerűen odalépett mögé je, gondolkodás nélk ül meglóbálta a

vaskos, fagyott báránycombot, és teljes erejéből fejbe vágta vele az urát.Ak ár vasbunk óval is fejbe verhette volna.Hátralépett, várt, és csak az volt a furcsa, hogy az ura vagy n égy-öt másodpercig még ott állt, alig

imbolygott. Aztán lezuhant a szőnyegre.A zuhanás, a zaj, a felborult kisasztal magához térí tette az asszonyt. Lassan tért észhez, f ázott és

csodálkozott, és egy kicsit még ott állt, és hunyorogva nézte az urát, és most is k ét k ézzel markolta azt alehetetlen darab húst.

Hát jó, mondta magában. Szóval megöltem.Különös, mennyire kitisztult hirtelen az agya. Lázasan gondolkodni kezdett. Rendőrfeleség, jól tudja, mi

lesz az í télet. Annál jobb. Neki egészen mindegy. Sőt, valóságos megk önnyebbülés. Jó, de mi lesz agyerekkel? Mit mond a törvény a terhes gyilkosról? Kivégzik mind a kettejüket – az anyát meg a gyerek ét?Vagy kivárják a kilenc hónapot? Ki tudja?

Mary Maloney nem tudta. Ilyen kock ázatot pedig nem óhajt vállalni.Kivitte a húst a konyhába, serpenyőbe rakta, nagy lángra állí totta a sütőt, betolta a húst. Aztán kezet

mosott, és felszaladt a hálószobába. Leült a tük ör elé, megigazí totta haját, arcát, szá ját halványan kirúzsozta.Mosolyogni próbált. Meglehetősen gyatrán sikerült. Megint megpróbálta.

– Jó estét, Sam – mondta hangosan, vidáman. Gyatrán csengett a hangja is.– Krumplit k érek, Sam. És… igen, talán egy doboz zöldborsót.Valamivel jobb. A mosoly is, a hang is. Még egypárszor elpróbálta. Aztán leszaladt, kabátot vett,

kiment a hátsó ajtón, át a kerten, ki az utcára.

Nem volt még hat óra, a f űszerüzletben világos volt. – Jó estét, Sam – mondta vidáman, és rámosolygotta pult mögött álló f érfira.


6/116

– Ni csak, Mrs. Maloney! Jó estét! Mivel szolgálhatok? – Krumplit k érek, Sam. és… igen, talán egydoboz zöldborsót.

A f űszeres megfordult, és felnyúlt a zöldborsóért a polcra.– Patrick f áradt, és ink ább otthon szeretne vacsorázni – magyarázta az asszony. – Csütörtök ön

rendszerint vendéglőben eszünk, és most itt állok egy szál zöldség nélk ül.– Hát a hús, Mrs. Maloney?

– Az van otthon, k öszönöm. Van a hűtőszekrényben egy szép báránycomb.– Aha.– Nem szoktam rögtön megsütni, ha annyira át van fagyva, tudja, de hát most k énytelen vagyok

megreszk í rozni. Gondolja, hogy sikerül?– Szerintem – mondta a f űszeres – egészen mindegy. Adhatok ebből a szép rózsakrumpliból?– Igen, legyen szí ves. Nagyon szép. Két fontot k érek:– Lesz még valami? – A f űszeres f élrebiccent fejjel, nyá jasan szemlélte az asszonyt. – No és utána? Mit

ad neki utána?– Hát… mit ajánlana, Sam?A f űszeres k örülnézett az üzletben. – Mit szólna egy szép szelet túrótortához? Azt biztosan szereti.– Nagyszerű – mondta Mary. – Azt imádja.A f űszeres mindent szépen becsomagolt, ő meg fizetett, és felvillantotta legragyogóbb mosolyát: –

Köszönöm, Sam! Jó é jszak át!– Viszontlátásra, Mrs. Maloney. Én is k öszönöm.Most pedig, k özölte magával hazafelé siettében, egyszerűen hazamegy a f űszerestől, haza, az urához,

aki már várja a vacsorát; finom vacsorát fog f őzni, belead apait-anyait, hiszen szegény ember olyan f áradt;ha pedig történetesen belép a házba, és ott valami szokatlant lát, esetleg tragikusat, netalán borzalmasat, háttermészetesen szörnyű megrázk ódtatás lesz, és egészen elveszti a fejét bánatában és iszonyatában. Nemmintha egy percig is arra számí tana, hogy bármit talál. Csak éppen megy haza, a f űszerestől. Mrs. PatrickMaloney megy haza csütörtök este a f űszerestől, és vacsorát akar f őzni az urának.

Így kell ezt csinálni, mondta magának. Rendesen, természetesen. Csak egész természetesen, akkor nincsszükség szí nészkedésre.

Ezért aztán mikor a hátsó ajtón belépett a konyhába, dúdolgatott valamit, és mosolygott.

– Patrick! – kiáltott. – Hogy vagy, apuci?Letette a csomagokat az asztalra, és bement a nappaliba; s amikor megpillantotta – ott a padlón,

f ölhúzott lábbal, és f él karja egészen kifacsarodva – hát igazán rémes látvány volt. Maryben fellobbant a régiszerelem, a vágy, odarohant hozzá, mellé je térdelt, és majd a szemét ki nem sí rta. Könnyen ment. Nem voltszükség semmi szí nészkedésre.

Pár perc múlva feltápászkodott. Tudta a rendőrőrszoba telefonszámát, és amikor egy f érfihang beleszólta kagylóba, Mary felkiáltott:

– Gyorsan! Jö jjenek azonnal! Patrick meghalt!– Ki beszél?– Mrs. Maloney. Mrs. Patrick Maloney.

– Mármint hogy Patrick Maloney halt meg?

– Azt hiszem – zokogott az asszony. – A padlón fekszik, és azt hiszem, hogy meghalt!– Egy perc – mondta a f érfihang.Nagyon hamar odaért a kocsi, és amikor Mary kinyitotta az utcai ajtót, k ét rendőr lépett be. Ismerte őket

– majdnem mindenkit ismert a k örzetben –, s egyenesen Jack Noonan nyak ába borult, és hisztérikusanzokogott. A rendőr gyengéden leültette, aztán bement a társa, bizonyos O’Malley után, aki már a holttestmellett térdelt.

– Meghalt? – sikoltott az asszony.

– Sajnos, meg. Mi történt?Mary röviden elmondta, hogyan ment el a f űszereshez, s találta azután í gy a f érjét, a padlón. Mí g

beszélt, sí rt és beszélt, Noonan egy kis alvadt vércsomót fedezett fel a halott fején. MegmutattaO’Malleynek, az rögtön felállt, és a telefonhoz sietett.

Nemsok ára még többen jöttek. Először az orvos, aztán k ét nyomozó, az egyiket Mary ismerte futólag.Jött még egy rendőrségi f ényk épész is, és fotózott, aztán egy ujjlenyomatszak értő. Súgtak-búgtak a hullak örül, a nyomozók meg szüntelenül k érdezgették Maryt. De mindvégig nagyon kedvesen. Ú jra elmondta az


7/116

egészet, most elölről, mikor Patrick hazaért, ő meg k ézimunk ázott, az ura f áradt volt, olyan f áradt, hogy nemakart elmenni vacsorázni. Erre ő betette a húst a sütőbe – még most is sül –, és kiszaladt a f űszereshez,zöldf éléért, és ahogy hazaért, itt találta a padlón.

– Melyik f űszereshez? – k érdezte egyik nyomozó.Mary megmondta. A nyomozó odafordult a másikhoz, súgott neki valamit, mire az tüstént elment.Negyedóra múlva ért vissza, kezében teleí rt lap, és további súgás-búgás, és zokogásán keresztül Mary

meghallott egypár elsuttogott mondatfoszlányt:– …úgy viselkedett, mint mindig… jókedvű… jó vacsorát akar f őzni… borsó….túrótorta…elk épzelhetetlen, hogy ő lett volna…

Aztán elment a fotós meg a doktor, és jött k ét ember, akik hordágyon elvitték a hullát. Elment azujjlenyomatszak értő is. A k ét nyomozó ott maradt, a rendőrök is. Igazán nagyon kedvesek voltak vele, JackNoonan még meg is k érdezte, nem akarna-e ink ább elmenni valahova, a nővéréhez esetleg, vagy pedig ő hazavinné, a felesége el tudja helyezni é jszak ára.

Nem, mondta az asszony, úgy érzi, egyelőre mozdulni sem bí r. Nem haragudnának, ha itt maradna,amí g egy kicsit rendbe nem jön? Ugyanis nem érzi nagyon jól magát, higgyék el, igazán nem.

Akkor talán okosabb volna lefek üdni, vélte Jack Noonan. Nem, nem, szí vesebben marad itt, ahol van,ebben a székben. Talán majd egy kicsit k ésőbb, ha már jobban érzi magát, felmegy.

Hát bék én hagyták, ők meg mentek a dolguk után, átkutatták a házat. Néha valamelyik nyomozó k érdezett tőle valamit. Vagy Jack Noonan vetett oda egy kedves szót, ha átment a szobán. Az urát, k özölte, akoponyá jára mért nagy erejű ütés ölte meg, valószí nűleg nehéz, tompa szerszám okozta; minden bizonnyalvalamilyen súlyos f émdarab. Most a halált okozó fegyvert keresik. Lehet, hogy a gyilkos magával vitte, deaz sincs kizárva, hogy a k özelben rejtette vagy hají totta el.

– A szok ásos mese – mondta a rendőr. – Ha megvan a fegyver, megvan a tettes.Később az egyik nyomozó Mary mellé ült. Van-e olyan tárgy a házban, amely alkalmas lehetett a

gyilkosság elk övetésére? Hajlandó volna k örülnézni, nem hiányzik-e valami – egy nagy csavarkulcs például,vagy egy nehéz f émváza.

Nincs is f émvázá juk, mondta az asszony. – És csavarkulcs?Nem hiszi. Bár a garázsban akadhat ilyesmi.Tovább kutattak. Mary tudta, hogy a ház k örül a kert is tele van rendőrrel. Hallotta léptüket a kavicson,

néha zseblámpa f énye villant a f üggöny hasadék án. Későre járt, az óra a kandallópárk ányon majdnemkilencet mutatott. Úgy látta, a házat kutató négy f érfi f áradt, és egy kissé ingerült.

– Jack – szólí totta Mary, mikor a rendőr legk özelebb a szobába lépett. – Adna nekem valamit inni?– Természetesen. Talán ebből a whiskyből? A f érfi odanyú jtotta a poharat.– Igyék maga is – mondta Mary. – Biztosan nagyon f áradt. Igazán olyan kedves hozzám.– Hát ami azt illeti, nem volna éppen szabad – mondta a rendőr –, de hát azért egy pohárk ával nem fog

megártani.Beszállingóztak a többiek is, és némi rábeszélésre mindegyik elfogadott egy kortyot. Félszegen állták

k örül, kezükben a pohár, kissé feszélyezte őket Mary jelenléte, próbálták vigasztalni. Noonan őrmesterbetévedt a konyhába, aztán gyorsan visszament az asszonyhoz:

– Mrs. Maloney, a sütő je még most is ég, és a hús benne van!

– Uramisten! – kiáltott az asszony. – Tényleg!– Eloltom, jó?– Legyen olyan kedves, Jack. Nagyon szépen k öszönöm. Az őrmester megint visszajött, s Mary

rávetette nagy, fekete, k önnyes szemét. – Jack Noonan – suttogta.– Tessék?– Megtenne nekem egy kis szí vességet – maga meg a többiek?– Ha módunkban áll, Mrs. Maloney…– Nézze, maguk valamennyien jó barátai voltak szegény drága uramnak, és segí tenek elfogni azt a

gazembert, aki megölte. Biztos rettenetesen éhesek már, rég vacsorázni kellett volna, és én tudom, hogyPatrick sose bocsátaná meg nekem, Isten nyugtassa szegény drágámat, ha nézném, hogy éhen maradjanak aházában, és nem vendégelném meg magukat, ahogy illik. Igazán, egyék meg azt a báránysültet. Most már

éppen jó lesz.– Szó sem lehet róla! – szabadkozott Noonan őrmester.


8/116

– Nagyon szépen k érem – rimánkodott Mary. – Kérem, fogyasszák el! Én rá se tudok most nézni ételre,k ülönösen amit az én szegény drágámnak k észí tettem… De maguk igazán fogyasszák el! Higgyék el, nagyszí vességet tennének nekem. Akkor aztán nyugodtan dolgozhatnak tovább.

A négy rendőr jó darabig tétovázott, de hát mi tagadás, korgott a gyomruk, és végül k ötélnek álltak.Kimentek a konyhába, és nekiláttak. Az asszony nem kelt fel, csak a nyitott ajtón át nézte őket, hallotta iszsí ros, teli szá jú beszédüket.

– Kérsz még, Charlie?– Nem. Hagyjunk belőle.– De ha egyszer azt akarja, hogy megegyük. Szí vességet teszünk neki, hallottad.– Na jó. Adjál még.– Istentelen nagy bunk óval hagyhatták helyben szegény Patrickot – mondta. valamelyik. – A doki

szerint diribdarabra tört a koponyá ja, mintha pöröllyel k ólintották volna fejbe.– Ezért lesz k önnyű megtalálni.– Aha. Én is azt mondom.– Ak árki tette, nem fogja magával hurcolni, csak ameddig feltétlenül muszá j.Valamelyik böf ögött.– Hát én bizony meg vagyok róla győződve, hogy itt lesz a ház k örül.– Csak épp a szemünket ki nem szúrja. Mi, Jack?A szobában pedig Mary Maloney kuncogott egyet.


9/116

Egy ember délrő l

Hat óra felé k özeledett, úgyhogy gondoltam, veszek egy üveg sört, és kiülök egy kerti székbe azúszómedence mellé egy kicsit a k ései napra.

Odamentem a bárpulthoz, megvettem a sört, és magammal vittem, ki a kertbe, a medencéhez.Szép kert volt, gyep, azáleaágyak, sudár k ókuszpálmák, hangosan f ütyült a szél a pálmák koroná ja k özt,

a levelek sziszegtek, ropogtak, mintha tüzet fogtak volna. Csomókban f üggött a nagy, barna gyümölcs alevelek alatt.

Sok kerti szék állt az úszómedence k örül; a fehér asztaloknál hatalmas, élénk szí nű ernyők alatt,napbarní tott f érfiak, nők, ültek, f ürdőruhában. Bent a medencében három-négy lány meg vagy egy tucat fiú lubickolt, hatalmas lármát csaptak, dobáltak egy óriás labdát.

Álltam, és néztem őket. A lányok angolok, a szállodából. A fiúkról nem tudtam semmit, hangjukalapján amerikaiak lehetnek, gondolom, valószí nűleg tengerészkadétok azon az USA iskolahajón, amelyikreggel futott be a kik ötőbe.

Megkerültem a medencét, és leültem egy sárga ernyő alá, ahol négy üres széket találtam; kitöltöttemsörömet, k ényelmesen elhelyezkedtem, és rágyú jtottam.

Nagyon kellemes volt ott ülni a napon, a sörrel meg a cigarettával. Kellemes volt ülni és nézni astrandolókat, amint a zöld ví zben lubickolnak.

Az amerikai tengerészek egész szépen boldogultak az angol lányokkal. Ahhoz a stádiumhoz értek el,amikor a fiú a ví z alá bukik, és lábánál fogva felbukfencezteti a lányt.

Épp akkor láttam meg egy öregedő kis embert, amint f ürgén megkerüli a medencét. Makulátlan fehéröltöny volt rajta, nagyon gyorsan járt, szapora, szökdelő léptekkel, minden lépésnél magasan lábujjhegyreemelkedett. Széles, vajszí nű panamakalap volt a tején, szökdelve k özeledett a medence mentén, nézte azembereket meg a székeket.

Megállt mellettem, és elmosolyodott, kivillantva apró, egyenetlen, kissé fak ó fogait.Visszamosolyogtam rá.

– Elnézését, k érem, ülhetek ide?– Hogyne – feleltem. – Tessék csak.

Körülszökdelt egy széket, megszemlélte, biztonságos-e, aztán letelepedett, és keresztbe vetette lábát.Fehér őzbőr cipő jén apró lyukak sorakoztak, szellőzés végett.

– Szép este – mondta. – Mindegyik este szép itt Jamaik ában.Nem tudom, olasz vagy spanyol akcentussal beszélt-e; valószí nűnek tartottam; hogy dél-amerikai. És jó

öreg, ha az ember k özelebbről nézi. Olyan hatvannyolc-hetven éves.– Igen – mondtam. – Isteni szép itt.– És kik ezek, ha k érdezhetem? Ezek nem a hotelben laknak. – A lubickolókra mutatott, a medencében.– Azt hiszem, amerikai tengerészek – magyaráztam. Amerikai tengerésztanulók.– Persze, amerikaiak. Ki más csinál ilyen nagy lármát? Ön nem amerikai talán?– Nem. Én nem vagyok amerikai – mondtam.Egyszerre ott állt előttünk az egyik amerikai kadét. Akkor jött ki a medencéből, csöpögött róla a ví z. Az

egyik angol lány is vele volt.– Foglalt? – mutatott a székekre a fiú.– Nem – feleltem.

– Szabad?

– Tessék csak.– Kösz – mondta. Törülk öző volt a kezében; leült, kigöngyölte, és előszedett egy csomag cigarettát meg

egy öngyú jtót. Megk í nálta a lányt, az visszautasí totta, azután megk í nált engem, és én vettem egyet.– Nem, k öszönöm, én szivarozok – mondta a kis ember. Krokodilbőr tárcát vett elő, abból szivart, majd

előhúzta zsebk ését – abban kis olló is volt –, lecsippentette a szivar végét.– Tessék, adok tüzet. – Az amerikai fiú felemelte öngyú jtó ját.– Nem fog meggyulladni ilyen szélben.

– Dehogynem. Mindig meggyullad.A kis ember kivette szá jából a meggyú jtatlan szivart, fejét f élrebillentette, és a fiúra nézett.– Mindig? – k érdezte lassan.– Persze. Sose döglik be. Legalábbis nálam.


10/116

A kis ember még mindig nem billentette vissza a fejét, és csak nézte a fiút. – Well, well. Maga aztmondja, ez a hí res öngyú jtó soha nem bedöglik. Így mondta?

– Persze – felelt a fiú. – Pontosan í gy.Tizenkilenc-húsz éves lehetett, szeplős arca hosszú, vékony orra ak ár a madárcsőr. Testét alig fogta meg

a nap, melle is szeplős, rajta itt-ott vörös szőrpamatok. Jobb k ézzel tartotta az öngyú jtót, k észen, hogyfelkattintsa.

– Sose döglik be – mondta, és mosolygott, ahogy tréf ásan tódí totta: – Isten bizony, nem döglik be soha.– Egy pillanat, k érek szépen. – A szivart tartó k éz magasba emelkedett, tenyérrel kifele, mintha aforgalmat akarná leállí tani. – Kérek egy pillanat. – Különös, fojtott, tompa hangon beszélt, és le nem vette aszemét a fiúról.

– Talán csinálhatnánk kis fogadást? – A fiúra mosolygott. – Talán k össünk kis fogadást, hogy öngyú jtó mindig meggyullad?

– Miért ne? – mondta a fiú. – Fogadjunk.– Maga szeret fogadni?

– Persze. Szí vesen fogadok.A kis ember hallgatott, a szivarját nézegette, és meg kell mondanom, sehogyan sem tetszett nekem a

viselkedése. Mintha valamit ki akarna kovácsolni ebből az egészből, megzavarni a fiút, és k özben azt iséreztem, holmi kis saját k ülön titkot dédelget.

Megint felnézett a fiúra, és lassan szólalt meg:– Én is szí vesen fogadok. Csináljunk jó fogadást. Jó nagy fogadást.– Na várjunk csak egy percig – mondta a fiú. – Az nem megy. De huszonöt centbe fogadhatunk. Ak ár

egy dollárba is, vagy aminek az itt megfelel, egypár shilling, azt hiszem.A kis ember megint meglobogtatta a kezét.– Hallgasson engem. Csinálunk kis mulatságot. Fogadunk. Azután felmegyünk szobámba, itt, hotelben,

ott nem f ú j szél, és én fogadok, nem tudja tí zszer egymás után meggyú jtani hí res öngyú jtó ját.– Hát fogadjunk, hogy meggyú jtom – mondta a fiú.– Jól van. Jó, jó. Fogadunk, igen?– Persze. Fogadjunk egy ficcsbe.

– Nem, nem. Én nagyon jó fogadást ajánlok. Én gazdag vagyok, és én sportember vagyok. Hallgasson

engem. Kint hotel előtt áll az autóm. Nagyon szép autó. Amerikai autó, a maga hazá jából. Cadillac…– Nana. Várjunk egy percig. – A fiú hátradőlt a székben, és nevetett. – Nekem nincs ilyesmim. Ez tiszta

hülyeség.– Nem hülyeség, nem. Maga tí zszer egymás után meggyútja öngyú jtót, és Cadillac a magáé. Maga

szeretné ezt a Cadillacet, igaz?– Persze hogy szeretnék egy Cadillacet. – A fiú egyre vigyorgott.– Rendben. Nagyszerű. Fogadtunk, és én feltettem Cadillacet.– És mit teszek fel én?A kis ember óvatosan levette a vörös papí rszalagot a szivarjáról, amit még mindig nem gyú jtott meg. –

Én, barátom, sose k érek olyasmit, amit nem lehet teljesí teni. Ért engem?– Jó, hát mibe fogadjunk?

– És nagyon megk önnyí tem a dolgát, igen?– Ok é, ok é. Könnyí tse csak.– Valami apróság, k önnyen nélk ülözi; ha elveszti, nem nagyon hiányzik. Rendben?– Mint például?– Mint például, teszem, a kisujja a bal kezén.– Micsodám?! – A fiú már nem vigyorgott.– Igen, igen. Mért ne? Nyer: viszi autót. Veszí t: viszem ujját.– Nem értem. Hogyhogy viszi az ujjamat?– Levágom.– Jó szagú isten! Ez nem fogadás, ez őrültség. Részemről marad az egy dollár.A kis ember hátradőlt, tenyérrel felfele tartotta kezét, és lenézően megrándí totta a vállát. – Well, well,

well. Nem értem. Maga azt mondja, meggyullad, mégsem fogad. Hát akkor felejtsük el, igen?


11/116

A fiú némán ült, bámulta a lubickolókat a medencében. Aztán egyszerre eszébe jutott, hogy még nemgyú jtott rá. A cigarettát a szá jába tette, tenyeréből ernyőt formált, és elkattintotta az öngyú jtót. A kanóc apró,makacs, f ényessárga lánggal égett, s a fiú úgy tartotta a kezét, hogy a szél nem érhette.

– Kaphatnék tüzet? – k érdeztem.– Ó, a fene… Elnézést, elfelejtettem, hogy még nem ég. Az öngyú jtóért nyúltam, de a fiú felállt, odajött

hozzám, és tüzet adott.

– Köszönöm – mondtam, ő pedig visszament a helyére.– Jól érzi itt magát? – érdeklődtem.– Klasszul. Rendes kis hely.

Aztán csend lett, és észrevettem, hogy a kis ember lehetetlen ajánlata sikeresen megzavarta a fiút.Nagyon csöndesen ült, de nyilvánvaló volt, hogy egy kis feszültség éledezik benne. Aztán f észkelődnikezdett a szék én, mellét dörzsölte, tark ó ját nyomogatta, végül k ét k ézzel a térdére tenyerelt, és ujjaivaldobolt a térdkalácsán. Nemsok ára már a lábával is dobolt.

– Na, nézzük csak meg ezt a maga fogadását – szólalt meg végül. – Azt mondja, felmegyünk aszobá jába, és ha tí zszer egymás után sikerül meggyú jtanom ezt az öngyú jtót, enyém a Cadillac. Ha pedigcsak egyszer is nem gyullad meg, oda a bal kezem kisujja. Így van?

– Pontosan. Így volna a fogadás. De azt hiszem, maga f él.– Mi lesz, ha veszí tek? Tartom az ujjam, mí g maga levágja?– Ó, dehogy. Az nem jó volna. Talán k í sértésbe esne, hogy ne tartsa. Nem; megmondom, hogyan

csinálnám: mielőtt elkezdjük, odak ötözöm kezét az asztalhoz, és ott állok k éssel, és rögtön nyissz! amintöngyú jtó meg nem gyullad.

– Milyen évjárat a Cadillac? – k érdezte a fiú.– Hogyhogy? Elnézést, nem értem.– Milyen évjárat, mennyi idős a kocsi?– Aha, mennyi idős? Igen. Múlt évi. Egészen ú j autó. De látom, maga nem szeret fogadni. Mint legtöbb

amerikai.

A fiú egy pillanatig hallgatott, aztán előbb az angol lányra nézett, utána énrám. – Igen – mondtahangosan. – Állom a fogadást.

– Jó! – A kis ember halkan, egyszer, összecsattintotta tenyerét. – Nagyon jó! Most megcsináljuk. És ön,

uram – fordult hozzám –, talán lesz szí ves… hogy mondják önök?… bí róskodni. – Sápadt, jóformánszí ntelen szeme volt, és apró, ragyogó, fekete pupillá ja.

– Hát szerintem ez őrült fogadás – mondtam. – Sehogy sem tetszik nekem.– Nekem sem – mondta az angol lány. Most szólalt meg először. – Szerintem ostoba és nevetséges

fogadás.– És ön komolyan gondolja, hogy levágja ennek a fiúnak az ujját, ha veszí t? – k érdeztem.– Komolyan, igen. Azt is, hogy neki adom Cadillacet, ha nyer. No, gyerünk! Menjünk fel a szobámba.Felállt. – Felöltözik előbb? – k érdezte.– Nem – felelte a fiú. – Így megyek. – Azután hozzám fordult. – Nagy szí vességnek tekinteném, ha

vállalná a bí ráskodást.– Rendben van – mondtam. – Megyek, de nem tetszik nekem ez a fogadás.

– Te is gyere – mondta a fiú a lánynak. – Gyere és nézd.A kis ember vezette a menetet, a kertből a szállodába. Fellelkesült, izgult, s ahogy lépkedett, mintha

magasabbra emelkedne, mint valaha.

– A B épületben lakom – mondta. – Akarja nézni előbb autót? Itt van mindjárt.Előrevitt, hogy lássuk a szálloda kocsifelhajtó ját, megállt, és egy f émesen csillogó, halványzöld

Cadillacre mutatott, egészen k özel.– Az az. A zöld. Tetszik?– Tyű, ez már kocsi! – mondta a fiú.– Jól van. Most megyünk, és meglátjuk, magáé lesz-e.Követtük a B épületbe, fel az emeletre. Kinyitotta az ajtót, s a nyomában besereglettünk a nagy,

kellemes, k étágyas hálószobába. Az egyik ágy végében női pongyola hevert.

– Először egy kis Martinit – mondta a kis ember.


12/116

A szoba túlsó sark ában egy asztalk án álltak az italok, keverésre k észen, koktélkeverő is volt, jég éstömérdek pohár. Nekilátott a Martini keverésének, de k özben csengetett, és most kopogtak az ajtón, ésbelépett egy szí nes bőrű szobalány.

– Aha! – mondta a kis ember. Letette a ginesüveget, tárcát vett elő, és abból egy egyfontost. – Valamitk érek magától. – Odaadta a pénzt a szobalánynak. – Ez a magáé mondta. – Most itt játszunk valamit, ésk érem magát, hozzon nekem k ét dolgot… nem: hármat. Egypár szeget; egy kalapácsot; és egy húsvágó

bárdot, amilyet mészáros használ. Konyhából k érjen. Megteszi, igen?– Húsvágó bárdot! – A lány szeme elkerek ült, kezét összecsapta. – Igazi húsvágó bárdot gondol az úr?– Hogyne, igen. No, k érek szépen, hozza. Biztosan megszerez mindent, igen?– Igen, uram. Megpróbálom, uram. Igen, megpróbálom. – És kiment.A kis ember k örbeadogatta a Martinit. Álltunk, kortyoltuk; a hosszú k épű, szeplős, hegyes orrú fiú, a

fak óbarna úszónadrágtól eltekintve csupaszon; a csontos, szőke angol lány, világosk ék f ürdőruhában, akipohara f ölött le nem vette a szemét a fiúról; a szí ntelen szemű kis ember, amint makulátlan fehér ruhá jábaniszogatja a Martinit, és nézi a világosk ék f ürdőruhás lányt. Nem tudtam mit kezdeni az egésszel. A kis emberszemmel láthatólag komolyan veszi a fogadást, és komolyan gondolja az ujjlevágást. De az angyalát, mi lesz,ha a fiú veszí t? Akkor száguldhatunk vele k órházba a Cadillacen, amit nem nyert meg. Jó kis história lesz.Nahát, igazán remek kis história. Véleményem szerint marha egy f ölösleges história.

– Nem gondolja, hogy meglehetősen buta fogadás ez? – k érdeztem.– Szerintem klassz fogadás – mondta a fiú. Már végzett egy jókora Martinival.– Szerintem pedig ostoba, nevetséges fogadás – mondta a lány. – Mi lesz, ha veszí tesz?– Nem érdekes. Ha jól meggondolom, nem emlékszem, hogy valaha is szükségem lett volna a bal

kezem kisujjára. – A fiú megfogta az ujját. – Itt van. Soha életében még semmi hasznát nem vettem. Hátmért ne fogadhatnék a bőrére? Szerintem klassz fogadás.

A kis ember mosolygott, felemelte a koktélkeverőt, és ú jra töltötte poharainkat.– Mielőtt elkezdjük – mondta –, átadom autókulcsot a dön… a döntőbí rónak. – Elővette zsebéből a

kulcsot, és átnyú jtotta. – A papí rok – folytatta –, igazolvány, biztosí tás az autóban vannak, kesztyűtartóban.Azután bejött a szí nes bőrű szobalány. Kis bárdot hozott, olyat, amilyet a hentes használ

csontdaraboláshoz; a másik kezében kalapácsot és égy zacsk ó szeget.– Jó! Minden itt van. Köszönöm magának. Most elmenjen. – Várt, mí g a lány mögött becsuk ódott az

ajtó, azután letette a kellékeket az egyik ágyra, és ú jra megszólalt: Most felk észülünk, igen? – És a fiúhoz: –Segí tsen, k érek, az asztallal. Odébb visszük kicsik ét.

A szok ásos szállodai í róasztal volt; egyszerű, négyszögletes asztal, vagy háromszor négy láb, rajtaitatóstömb, tinta, tollak, papí r. Beljebb vitték, el a faltól, és eltették az í rószereket.

– Most pedig – mondta a kis ember – egy szék. – Felemelt egy széket, és az asztal mellé állí totta. Fürgevolt és lelkes, mintha gyerekzsúron rendezne társasjátékot. – Azután szegek. Beverem szegeket. – Fogta aszegeket, és sorra beverte az asztal lapjába.

Ott álltunk, a fiú, a lány és én, kezünkben a Martini, és néztük, hogyan dolgozik a kis ember. Néztük,amint k ét szöget bever az asztalba, vagy hat hüvelyk távolságra. Nem verte be egészen; mindegyik kiállt egykicsit. Aztán kipróbálta, milyen erősen ülnek a f ában.

„Azt gondolhatná az ember, nem először csinálja a nyomorult” – mondtam magamban. Ez aztán tudja,

mit akar. Asztal, szögek, kalapács, konyhai bárd. Hajszálpontosan tudja, mi kell neki, és hogyan.– Most pedig nem kell más, csak egy kis spárga. – Keresett spárgát. – Jól van, végre megvan minden.

Kérek, szí veskedjen leülni asztalhoz – mondta a fiúnak.A fiú letette a poharát, és leült.– Most tegye bal kezet ide, k ét szeg k özé. Szeg csak azért van, hogy jól odak ötözhessem kezét. Jó,

nagyon jó. Most megk ötök kezét asztalhoz jó szorosan… í gy ni.A spárgát a fiú csukló ja k öré tekerte, aztán többszörösen a tenyere k öré, végül szorosan a szegekhez

erősí tette. Alapos munk át végzett, és amikor elk észült, a fiú k éptelen lett volna elhúzni a kezét. De az ujjaiszabadon mozogtak.

– Most k érek ök ölbe szorí tani kezet, csak kisujjat ne. Kisujjat dugja ki, tegye asztalra.– Kitűnő! Ki-tű-nő! No, most k észek vagyunk. Jobb k ézzel k érek kezelni öngyú jtót. Csak még egy

pillanatra k érek.Az ágyhoz szökdécselt, és felvette a bárdot. Azután visszajött, megállt az asztalnál, kezében a bárd.– Mind k észen vagyunk? – k érdezte. – Bí ró úr, k érek maga mondja meg, ha elkezdhetünk.


13/116


14/116

munka volt, de végül elnyertem mindenét. – Felnézett a fiúra, és elmosolyodott, lassú, szomorú mosollyal,azután az asztalhoz lépett, és elvette a kulcsot.

Mintha most is látnám a kezét; csak egy ujj volt rajta, meg a hüvelyk.


15/116

Lutri

Harmadnapra lecsendesedett a tenger. Még az utasok legk ényesebbjei is – akiket látni sem lehetett afedélzeten, amióta kifutottak a tengerre – előbukkantak kabinjukból, s felvánszorogtak a napozófedélzetre,ahol a hajópincér nyugágyakat osztogatott, pokrócba bugyolálta és sorokba rendezte az utasokat; ott fek üdtekaztán, arcukat a sápadt, alig-meleg januári napnak tartva.

Meglehetősen viharos volt az első k ét nap, s ez a hirtelen nyugalom és a velejáró k ényelmes érzéskellemesebb hangulatot teremtett az egész hajón. Estére már tizenk ét órányi szép idő volt mögöttük, éssokkal biztosabban érezték magukat, úgyhogy este nyolcra megtelt a nagy ebédlő; magabiztos és edzetttengerészek önteltségével ettek-ittak az utasok.

A vacsora felénél jártak, mikor a testük meg a szék ük k özti kis súrlódásból észrevették, hogy a nagyhajó himbálózik megint. Egészen szelí den kezdődött, csak éppen egy kis lassú, lusta oldalra billenés, erre,aztán amarra, de mindez elegendő volt ahhoz, hogy a teremben nyomban megváltozzék egy kissé a hangulat.Néhányan felpillantottak a tányérjukból, tétováztak, vártak, valósággal lesték a k övetkező billenést, idegesenmosolyogtak, szemükben titkolt nyugtalanság villant. Volt, akinek szeme sem rebbent, más nyí ltan f ölényesvolt, tréf álkozott a vacsorával meg az idő járással kapcsolatban, csak azért, hogy gyötörje azt a néhányat, akimár megint k í nlódott. A hajó mozgása hirtelen hevesebbre vált, s alig öt-hat perccel azután, hogy ahimbálódzást észlelték, már súlyosan imbolygott ide-oda; az utasok jól megültek a szék ükben, úgynekivetették hátukat az ülésnek, mint amikor a kocsi éles kanyart vesz.

Ezután jött az igazi hullám, és az élelmezési tiszt asztalánál Mr. William Botibol egyszer csak aztészlelte, hogy tányérja és rajta a posí rozott rombuszhal, à la Hollandaise, szépen elsuhan a villá ja elől. Idegeszavar támadt, mindenki a tányérok meg a borospoharak után kapkodott. Az élelmezési tiszt jobbján Mrs.Renshaw aprót sikkantott, és megragadta az emlí tett úriember karját.

– Komisz é jszak ánk lesz – mondta az élelmezési tiszt, és Mrs. Renshaw-ra nézett, – Nagyon komisz egyé jszaka k észülődik, úgy nézem. – Éppen csak egy árnyalatnyi kajánság érzett a hangjában.

Egy pincér jött sietve, és vizet hintett az abroszra, a tányérok k özé. Az izgalom elült. Legtöbben továbbettek. Egypáran, k öztük Mrs. Renshaw, óvatosan felálltak, és titkolt sietséggel átnyomakodtak az asztalokk özött, ki az ajtón.

– Hát itt van – mondta az élelmezési tiszt. Helyeslő pillantást vetett maradék bárányk áira, akik nyugodtönelégültséggel ültek az asztalnál, s arcukon ott világolt az a sajátos büszkeség, amikor egy utazó tudjamagáról, hogy ő „jó tengerész”.

Vacsora végeztével k ávét szolgáltak fel, és Mr. Botibol, aki a himbálódzás első jelei óta szokatlanulkomolynak és elgondolkodónak mutatkozott, most hirtelen felállt, és k ávéscsészé jével átvonult Mrs.Renshaw megürült helyére, az élelmezési tiszt mellé. Letelepedett a hölgy szék ébe, aztán tüstént odahajolt azélelmezési tiszthez, és szaporán suttogni kezdett a f űiébe. – Elnézést – mondotta –, k érdezhetnék valamit?

Az apró, gömbölyű és vörös élelmezési tiszt figyelmesen előrehajolt.– Mivel szolgálhatok, Mr. Botibol?– A k övetkezőt szeretném megtudni. – A f érfi arcán aggodalmas komolyság ült, és az élelmezési tiszt

figyelmesen nézte. – Azt szeretném tudni, hogy a kapitány felbecsülte-e már a napi utat, a lutri végett,

ugyanis. Úgy értem, mielőtt í gy rosszabbra fordult az idő?Az élelmezési tiszt arra k észült, hogy valamilyen személyes természetű vallomást kell meghallgatnia, s

most elmosolyodott, és hátradőlt szék ében, hogy teljes terjedelmében elnyugtassa pocakját. – Azt hiszem,igen – felelte. Nem bajlódott azzal, hogy suttogóra fogja a hangját, bár ösztönszerűen halkabban beszélt,mint mindig, amikor az ember suttogásra válaszol.

– És mikor tette meg a kapitány?– A délután folyamán. Általában délután szokta megcsinálni.– Körülbelül hány órakor?– Hát azt bizony nem tudom. Gondolom, úgy négy óra tá jban.– Hadd k érdezzek még valamit. Hogyan határozza meg a kapitány a számot? Sokat töpreng rajta?Az élelmezési tiszt ránézett Mr. Botibol aggodalmas, feszült arcára, és elmosolyodott, mert nagyon jól

tudta, mire akar kilyukadni.– Az úgy van, hogy a kapitány amolyan értekezletf élét tart a navigációs tiszttel, tanulmányozzák azidő járást meg még egy csomó dolgot, aztán megejtik a becslést.

Mr. Botibol bólintott, s egy pillanatig fontolgatta a hallottakat. Azután megszólalt:


16/116

– Vajon számolt azzal a kapitány, hogy ma rossz időt kapunk?– Igazán nem tudom – felelt az élelmezési tiszt. Belenézett a másik f érfi apró, fekete szemébe, s látta,

hogy a k özepében az izgalom apró szikrá ja táncol. – Nem, igazán nem tudom, Mr. Botibol. Fogalmam sincsróla.

– Ha tovább romlik az idő, talán érdemes volna alacsonyabb számot venni, nem gondolja? – A suttogásmég sürgetőbben, aggodalmasabban hangzott.

– Meglehet – mondta az élelmezési tiszt. – Habár nem biztos, hogy az öreg igazán komisz é jszak áraszámí tott. Délután, mikor felbecsülte az utat, még egész szép időnk volt.Az asztal k örül elcsendesedtek a többiek, és odafigyeltek, azzal a feszült, f élrebiccent, f ürk ész

pillantással méregetve az élelmezési tisztet, amilyet lóversenypályán lát az ember, mikor megpróbáljákkihallgatni az edzőt, amint az esélyekről beszél: f élig elnyí lt szá j, felhúzott szemöldök, nyú jtott nyak,f élrebillent fej – az az elszántan feszült, hipnotizáltforma, k émlelő pillantás, amikor valaki egyenesen aforrásból akar információhoz jutni.

– No és tegyük fel, ha ön vehetne számot, ön melyiket választaná ma? – suttogta Mr. Botibol.– Nem tudom még, mi a sk ála – válaszolt türelmesen az élelmezési tiszt. – Vacsora után k özlik csak,

amikor elkezdik az árverést. Különben nem sokat konyí tok hozzá. Én ugyanis csak élelmezési tiszt vagyok.Mr. Botibol felállt.– Elnézésüket, hölgyeim és uraim – mondotta, mí g óvatosan végiglépdelt az imbolygó padlón az

asztalok k özött. Kétszer is meg kellett kapaszkodnia egy-egy széktámlában, úgy himbálózott a hajó.– A napozófedélzetre, legyen szí ves – mondta a liftkezelőnek.Egyenesen mellbe taszí totta a szél, amint kilépett a nyí lt fedélzetre. Megtántorodott, megmarkolta a

korlátot, k ét k ézzel kapaszkodott, s úgy állt ott, és nézte a sötétlő tengert, a tornyosuló nagy hullámokat és aszél ellenében nyargaló fehér lovakat, amint párafelleg marad a nyomukban.

– Elég csúnya odakint, igaz, uram? – k érdezte lefelé menet a liftkezelő.Mr. Botibol kis piros f ésű jével megigazgatta elszabadult f ürtjeit.– Gondolja, hogy csökkentettük a sebességet az idő járás miatt? – érdeklődött.– Hát hogyne, uram. Alaposan csökkentettük, amióta ilyen rosszra fordult. Muszá j levenni a sebességet

ilyen időben, mert k ülönben csak úgy dűlnének az utasok a hajón.Lent a dohányzóban már gyülekezett az árverés k özönsége. Jól nevelten csoportosultak az asztalok

k örül, a f érfiak kissé feszesen, szmokingban, kicsit vörösen és túlságosan kiberetválva és mereven, hűvös,fehér karú hölgyeik mellett. Mr. Botibol a kikiáltó asztalának szomszédságában foglalt helyet. Keresztbevetette lábát, összefonta karját, s annak az embernek a meglehetősen k ényszeredett modorában dőlt hátraszék ében, aki irdatlan nagy elhatározásra jutott, é semmi sem riaszthatja vissza.

A lutrin a tétek összege, k özölte magával, megk özelí tőleg hétezer dollár k örül mozog majd. Körülbelülennyi volt előző k ét este is, mikor a számok három-négyszáz dollárjával keltek el. Angol hajó lévén, fontbanment az árverés, de ő szí vesebben gondolkozott hazai valutában. Hétezer dollár szép pénz. Az angyalát, demég mennyire! Úgy fogja csinálni, hogy százdolláros bankjegyekben k éri el, és egyszerűen beteszi a belső zsebébe, úgy viszi partra. Nem lesz ott semmi baj. Aztán első dolga, igenis, a legelső, hogy vásárol egynyitható tetejű Lincolnt. Mindjárt ahogy kiszáll a hajóból, megveszi, és azon megy haza, csak hogy lássaEthel arcát, amint ajtót nyit, és megpillantja. Az lesz csak az öröm, látni az Ethel arcát, mikor ő odasiklik

egyenesen az ajtó elé a vadonatú j, halványzöld, nyitható tetejű Lincolnján! Helló, babám, mondja majd, csakúgy f élvállról. Gondoltam, hozok neked valami csek élységet. Megláttam útk özben a kirakatban, és eszembe jutottál, gondoltam, mindig szerettél volna egy ilyen mütyürk ét. Tetszik, szí vecsk ém? Megfelel a szí n? Ésakkor majd figyeli az arcát.

A kikiáltó most felállt az asztala mögött.– Hölgyeim és uraim! – kiáltotta. – A kapitány úr felbecsülte a napi utat; holnap déli tizenk ét óráig

ötszáztizenöt mérf öld. Szok ás szerint ide-oda tí z szám a sk ála, vagyis ötszázöttől ötszázhuszonötig terjed.Természetesen azok számára, akik úgy gondolják, hogy a valóságos szám ennél is több avagy kevesebb,k ülön „alacsony érték” és „magas érték” áll rendelkezésre. Nos, ezennel kihúzzuk a kalapból az első számot…

A teremben csönd volt. A k özönség némán ült, minden szem a kikiáltóra szegeződött. Bizonyos

feszültség érződött a levegőben, s a licitálással a feszültség is fokozódott. Nem volt ez tréfa, nem is játék; ezcsalhatatlanul látszott abból, ahogy ki-ki a szomszédjára nézett, amint az licitált – lehet, mosolygott k özben,de csak a szá ja, mert a szeme f ényes volt és jéghideg.


17/116

Az ötszáztizenkettes szám száztí z fontért kelt el. A k övetkező három-négy szám is k örülbelül ennyiért.A hajó ugyancsak imbolygott, s ahányszor megbillent, a faburkolat nyikorgott, mintha éppen k észülne

megrepedni. Az utasok szék ükbe fogózkodtak, s figyelmüket az árverésre összpontosí tották.– Alacsony érték! – hirdette ki a kikiáltó. – A k övetkező szám: alacsony érték!Mr. Botibol nagyon egyenesen és mereven ült. Úgy határozott, vár, mí g a többiek felhagynak a

licitálással, akkor belép, és ő mondja ki a végső összeget. Úgy számí totta, k örülbelül ötszáz dollárja van

odahaza a folyószámlá ján, de ink ább hatszáz. Ez nagyjából k étszáz font – valamivel több. Ezért a számértsenki sem fog többet ajánlani.– Mint tudják, hölgyeim és uraim – mondotta a kikiáltó –, az alacsony értékben foglaltatnak a sk ála

legalacsonyabb érték énél kisebb számok, jelen esetben minden szám ötszázöt alatt. Így tehát ha aztgondolják, hogy a hajó a holnap déli tizenk ét órával záruló huszonnégy órás időszakban ötszázöt mérf öldnélkevesebbet tesz meg, okosan teszik, ha ezt a számot veszik meg. Szabad k érnem tehát az ajánlatokat?

Akadály nélk ül ment fel százharminc fontig. Mr. Botibolon k í vül is észrevették néhányan, hogy az idő rosszabbra fordult. Száznegyven… ötven… Itt megállt a licitálás. A kikiáltó felemelte kalapácsát.

– Százötven először…– Hatvan! – mondta hangosan Mr. Botibol, és a teremben minden arc felé je fordult.– Hetven!

– Nyolcvan! – mondta Mr. Botibol.

– Kilencven!

– Kétszáz – kiáltott Mr. Botibol. Most már nem hagyja abba – nem, semennyiért.Szünet.– Kettőszáz font… senki többet?Nyugalom, mondta magának. Nyugalom, nem nézünk fel. Ha felnézel, nem lesz szerencséd. Lélegzetet

visszafojtani. Ha visszafojtod a lélegzetedet, senki sem licitál rád.– Kettőszáz font először… – a kikiáltónak kopasz, rózsaszí n feje volt, és apró verí tékcsöppek szikráztak

a tetején. – Kettőszáz font másodszor… – Mr. Botibol visszafojtotta a lélegzetét. – Kettőszáz font… Senkitöbbet, harmadszor! – A kalapács lecsapott. Mr. Botibol megí rta a csekket, átadta a kikiáltó segédjének,azután hátradőlt szék ében, és várta az árverés végét. Nem akart lefek üdni, mí g meg nem tudja, mennyi atétek végösszege.

Elkelt az utolsó szám, összeadták a téteket: k étezer-egyszáz-valamennyi fontra rúgott. Vagyis k örülbelülhatezer dollár. Kilencven százalék a nyertesé, tí z százalék megy a tengerészek jótékonysági alapjára.Hatezernek a kilencven százaléka ötezer-négyszáz. I-igen… hát ez elég lesz. Megveheti a nyitható tetejű Lincolnt, és még marad is valami. E nyá jas gondolatot melengetve boldog izgalommal tért meg kabinjába.

Másnap reggel felébredt, és egypár percig csukott szemmel fek üdt, hallgatta a vihart, várta ahimbálózást. Viharnak semmi jele, a hajó nem himbálózott. Felugrott, és kik émlelt a kabinablakon. Atenger… Szentséges Úristen!… sima, mint a tük ör, a nagy hajó sebesen szeli, szemmel láthatóan be akarjahozni az é jszaka elvesztegetett időt. Mr. Botibol elfordult az ablaktól, és lassan leereszkedett ágya szélére. Af élelem k ényes elektromossága bizsergette gyomra bőrét. Veszve minden remény. Ezek után már csak amagasabb számok esélyesek.

– Jóságos Isten – mondta fennhangon. – Most mit csináljak?

Mit mond majd példának ok áért Ethel? Egyszerűen k éptelenség bevallani neki, hogy k étévitakarékosságuknak szinte teljes gyümölcsét elvesztegette egy lutricédulára a hajóárverésen. Még csaktitokban sem tarthatja a dolgot. Nem, mert akkor meg kellene mondania, hogy ne állí tson ki több csekket. Ésa havi részlet a televí zióra meg az Encyclopaedia Britannicára? Már látta az asszony pillantásában a dühöt ésa megvetést, ahogy a szeme k ékje szürk ére válik, és maga a szem összeszűk ül, mint mindig, ha haragos.

– Jóságos Isten. Mit csináljak?!Semmi értelme azzal áltatni magát, hogy ak ár csak egy szikra reménye is van – hacsak az a dög hajó

sarkon nem fordul. Ezek után csak akkor lehet esélye a nyerésre, ha a hajót rükvercbe teszik, és teljessebességgel megindul visszafelé, és megy, és megy, és megy. Hát akkor talán megk éri rá a kapitányt. Tí zpercentet ajánl neki a nyereségből. Ha kell, többet is. Mr. Botibol kuncogott. Aztán egyszerre abbahagyta,szeme-szá ja döbbent meglepetéssel elkerekedett. Mert ebben a pillanatban támadt az Ötlet. Keményen f őbe

k ólintotta, s ő felugrott az ágyról, irtózatos izgalomban, és az ablakhoz futott, és megint kinézett. Hát miértne? – gondolta. Miért is ne? A tenger csendes; k önnyen felszí nen maradhat, mí g ki nem húzzák. Halványanaz az érzése támadt, hogy valaki már csinált ilyesmit, de hát miért ne tehetné meg ő is? A hajó akkor


18/116

mindenk éppen megáll, csónakot eresztenek le, és a csónak visszamegy talán f él mérf öldet is, mí g el nem ériőt, és akkor megint vissza a hajóhoz, és felvontatják a fedélzetre. Legalább egy órába telik, mí glebonyolí tják. Egy óra, az k örülbelül harminc mérf öld. Igen, harminc mérf ölddel csökken a megtett út, és„alacsony érték” biztos nyerő. Csak az a lényeg, hogy valaki egész bizonyosan lássa, amint beleesik; de hátezt nem nehéz elérni. Könnyű holmit vesz magára, ami nem akadályozza az úszásban. Sportöltözetet, igen.Mintha pont a fedélzetre k észülne, teniszezni – ing, rövidnadrág, teniszcipő. Az órá ját meg itt hagyja. Hány

óra? Kilenc tizenöt. Minél előbb, annál jobb. Gyerünk, essünk túl rajta! Muszá j, hiszen déli tizenk ét óra alimit.Mr. Botibol f élt is, izgult is, amikor sportöltözetében kilépett a napozófedélzetre. Apró teste csí pőben

széles volt, s felfelé keskenyedett, ak ár a gyertya, a valószí nűtlenül keskeny, csapott vállig, úgyhogy hamásra nem is, alakra a hajócölöphöz hasonlí tott. Cingár, fehér lábát fekete szőr borí totta, s puha talpú teniszcipő jében óvatosan lépdelt a fedélzeten. Idegesen tekingetett maga k öré. Közel s távol egyetlen utastlátott csak, egy igen vastag bok á jú és szerfelett nagy fenek ű idősebb hölgyet, aki a korlátra k önyök ölvemerőn nézte a tengert. Perzsabundá jának gallérját felhajtotta, úgyhogy az arcát Mr. Botibol nem látta.

Nyugodtan állt, messziről szemlélte a hölgyet. Igen, mondta magában, valószí nűleg megfelel. Mindenvalószí nűség szerint ő is csakolyan hamar elkiáltja magát, mint ak árki más. De azért várj egy percig, WilliamBotibol, várj csak egy percig, nyugalom, nyugalom! Gondolj arra, mit mondtál magadnak pár perce akabinban, mí g átöltöztél. Na, mit?

Mr. Botibol mindk özönségesen is óvatos ember volt, és most a szok ásosnál is k örültekintőbb, ha arragondol, hogy ezer mérf öldnyire a szárazf öldtől beugorjon egy hajóról az óceánba. Egyáltalán nem győződöttmég meg arról, hogy ez a nő, aki ott áll előtte, teljes bizonyossággal segí tségért kiált, hogyha ő beugrik.Véleménye szerint k ét ok is lehetséges, amelynél fogva csődöt mond. Először is, feltételezhető, hogy vakavagy süket. Nem éppen valószí nű, viszont lehetséges, és miért vállaljon az ember felesleges kock ázatot? Azellenőrzés módja igen egyszerű: egy-k ét pillanattal előbb szóba elegyedni vele. Másodszor – és szolgáljon ezbizonyí tékul arra, hogy milyen gyanakvó lesz az ember, mihelyt az önvédelem meg a f élelem irányí tja –,másodszor felötlött benne, hogy történetesen épp ez a nő lehet esetleg a lutri egyik magas számánakbirtokosa, s mint ilyennek, nyomós anyagi okokból kifolyólag nem érdeke, hogy a hajó megálljon. Mr.Botibol jól tudta, hogy nem egy embert öltek már meg hatezer dollárnál jóval csek élyebb összegért. Napontaolvas az ember ilyesmit az ú jságban. Miért kellene hát ilyen kock ázatot vállalnia? Előzetes ellenőrzés

k í vántatik itt is. Fő az alapos tá jékozódás. Röpke, udvarias társalgás; majd pedig, feltéve, hogy a nő nyá jas,érző szí vű emberi lénynek bizonyul, biztosra mehet, és k önnyű szí vvel vetheti át magát a korláton.

Mr. Botibol k önnyed modorban k özelgett a nő felé, s csaknem k özvetlenül mellette megállt, és akorlátra k önyök ölt.

– Jó reggelt – szólalt meg barátságosan.A nő felé je fordult, és rámosolygott, meglepően kedves és mondhatni szépséges mosollyal, habár az

arca maga csúf volt.– Jó reggelt – viszonozta az üdvözlést.Ellenőrzés, mondta magában Mr. Botibol. Első pont lezárva. Nem vak, nem süket.– Mondja csak, asszonyom – tért egyenesen a tárgyra –, mi a véleménye a tegnapi árverésről?– Árverés? – ráncolta homlok át a nő. – Árverés? Mif éle árverés?

– Hát tudja, az a szamár dolog esténk ént a dohányzóban, vacsora után, mikor lutriszámokat adnak el, ahajó napi útjáról. Gondoltam, megk érdem, mi a véleménye róla.

Az asszony fejét rázta, azután megint elmosolyodott, kedves, kellemes mosolyával, amelybe egyárnyalatnyi mentegetőzés is vegyült.

– Én olyan lusta vagyok – mondta. – Mindig korán fekszem. Ágyban szoktam vacsorázni. Olyankellemes, hogyha az embernek ágyba hozzák a vacsorát.

Mr. Botibol visszamosolygott rá, és óvatosan távolodni kezdett.– Megyek sportolni – magyarázta. – Sose mulasztom el a reggeli testgyakorlást. Örülök, hogy

találkoztunk. Igen, nagyon örülök, hogy találkoztunk… – Vagy tí z lépést hátrált, az asszony nem nézettfelé je.

Most már megy minden szép simán. A tenger csöndes, öltözéke megfelelő az úszáshoz, az Atlanti-

óceánnak ezen a részén bizonyosan nincsenek emberevő cápák, és itt ez az aranyos idős hölgy, aki majdsegí tségért kiabál. Most már csak az a k érdés, kellő ideig k éslelteti-e a hajót ahhoz, hogy a mérleg az ő javára billenjen. Igen, majdnem bizonyos, hogy úgy lesz. Azért biztonság kedvéért maga is hozzásegí thet


19/116

egy kicsit. Majd nem hagyja magát olyan k önnyen berángatni a mentőcsónakba. Úszk ál egy kicsit, k örbe-k örbe, lopva hátrál előlük, amikor meg akarják k özelí teni és kihalászni. Minden perc, minden másodpercneki dolgozik. Megindult a korlát felé, de ekkor ú j f élelem rohanta meg. Mi lesz, ha elkapja a propeller?Hallott már ilyesmiről, amikor valaki nagy hajóról ví zbe esett. De hát persze ő nem esik, hanem ugrik, és azegészen más. Ha elég messzire ugrik, biztosan elkerüli a propellert.

Mr. Botibol óvatosan, lassan megk özelí tette kiszemelt helyét a korlátnál vagy húsz lépésnyire a nőtől.

Az nem nézett most felé je. Nem baj. Ne is nézzen oda, amikor ugrik. Ha senki sem látja, k ésőbb k önnyenmondhatja, hogy megcsúszott, és véletlenül esett a ví zbe. Végigk émlelt a hajó oldalán. Hosszú, hosszú zuhanás lesz. Ha jobban meggondolja, csúnyán összezúzhatja magát, ha hasmánt ér vizet. Mintha egyszervalakinek pontosan í gy repedt volna fel a hasfala, mikor nagy magasságból hasast ugrott. Egyenesen kellugrania, lábbal lefelé. Mint a lehulló k és. Az ám! Ahogy í gy nézi a vizet, jó hideg lehet, és mély és szürke,végigfut a hátán a hideg, ha nézi. No de most vagy soha! Légy f érfi, William Botibol, légy f érfi! Nohátakkor… egy… kettő… há…

Felmászott a széles fapárk ányra, megállt, három iszonytató másodpercig egyensúlyozott, aztán ugrott –ugrott, felfelé és kifelé, amennyire tőle telt, és ugyanakkor elkiáltotta magát:

– Segí tség!– Segí tség! Segí tség! – ordí totta ugrás k özben. Azután vizet ért, és elmerült.Az első segélykiáltásra az asszony, aki a korlátra k önyök ölt, felijedt és összerezzent. Gyorsan

k örülnézett, és meglátta, amint nem messze tőle ott vitorlázik a levegőben az a kis ember, rövidnadrágban ésteniszcipőben, szétvetett karral, és k özben kiabál. Egy pillanatig csak nézett, mintha nem volna benneegészen bizonyos, hogy mit kell tennie: kidobni egy mentőövet, elfutni és segí tségért kiabálni, vagy csaksarkon fordulni és ordí tani. Visszahúzódott egy lépést a korláttól, s f élfordulatot tett a parancsnoki hí d felé, se rövid pillanatig mozdulatlan volt, feszült és határozatlan. Aztán mintha hirtelen felengedett volna, messzekihajolt a korláton, s bámulta a hajó sodrában fodrozódó vizet. Hamarosan felbukkant a habokban egyaprócska fekete fej, egy kar emelkedett f ölé je, egyszer, k étszer, hevesen integetett, és egy kicsiny, távolihang kiabált valamit, amit nemigen lehetett érteni. Az asszony még mélyebben áthajolt a korláton,megpróbálta az ugráló kis fekete pöttyre szegezni a tekintetét, de hamar, nagyon hamar már olyan messzireelmaradt, hogy nem is volt benne bizonyos, látta-e egyáltalán.

Nemsok ára egy másik nő jelent meg a fedélzeten. Ez csontos volt és szögletes, és szarukeretes

pápaszemet viselt. Észrevette az asszonyt, és odament hozzá, minden vénleányok eltök élt, katonás lépteivelmérve végig a fedélzetet.

– Szóval itt van – mondta.A vastag bok á jú nő megfordult és ránézett, de nem szólt.– Már kerestem – folytatta a csontos. – Mindenhol kerestem.– Olyan k ülönös – mondta a vastag bok á jú nő. – Az előbb beugrott a ví zbe egy ember, ruhástul.– Badarság!– De, de, higgye el! Azt mondta, sportolni akar, és beugrott, és még csak le sem vetk őzött.– Jobb lesz, ha szépen lejön – mondta a csontos nő. Szá ja hirtelen eltök élt vonallá keskenyedett, arca

éles lett és éber, és már nem beszélt olyan szelí den, mint az imént. – És meg ne történjen még egyszer, hogykiszökik, és egyedül elmászk ál a fedélzeten. Nagyon jól tudja, hogy csak velem jöhet ki.

– Igen, Maggie – felelte a vastag bok á jú nő; és megint elmosolyodott, gyengéd, bí zó mosollyal, ésmegfogta a másik nő kezét, és jámborul tűrte, hogy az végigvezesse a fedélzeten.

– Olyan kedves ember – mondta. – Még integetett is.


20/116

Bő r

Abban az évben – 1946-ban – sok áig tartott a tél. Április volt már, mégis fagyos szél járta a város utcáit,s odafent hófelhők vonultak az égen.

Az öreg, akit Driolinak hí vtak, keservesen vonszolta magát a rue de Rivoli járdá ján. Fázott, nyavalyásulérezte magát, mocskos fekete kabátjában összehúzódzkodott, ak ár a sün, felgyűrt gallérjából csak a szemelátszott ki meg a feje búbja.

Nyí lt a k ávéház ajtaja, s a sült csirke kiszűrődő, halvány illata k í nos vágyat támasztott a gyomrában.Ment csak tovább, üres pillantást vetett a kirakatokra – parf üm, selyem nyakkendők és ingek, gyémánt,porcelán, antik bútor, szép k ötésű k önyvek. Azután egy k épgaléria. Mindig szerette a k épgalériákat. Ennek akirakatában egyetlen vászon volt látható. Megállt, és megnézte. Azután indult tovább. De megintmegtorpant, hátranézett; és akkor egyszer csak kellemetlen érzése támadt, megrebbent az emlékezete,halványan felötlött valami az agyában, valami, amit már látott egyszer régen. Megint odanézett. Tá jk ép volt,bolondul megdűlő f ák csoportja, mintha iszonyú szél f ú jna, s az ég örvénylőn kavarog. A k ép keretén apró lemez, a k övetkező szöveggel: CHAIM SOUTINE (1894-1943).

Drioli a k épre bámult, és tétován azon tűnődött, mi is olyan ismerős rajta. Bolondos mázolmány,gondolta. Nagyon furcsa és bolondos – de azért tetszik… Chaim Soutine… Soutine… – Az istenit! – kiáltottfel hirtelen. – Hisz ez az én kis kalmük öm, az ám! Az én kis kalmük öm k épe kint lóg Párizs legfinomabbk épkereskedésében! Na nézzék csak!

Az öregember odanyomta arcát a kirakathoz. Emlékszik a fiúra – igen, egész tisztán emlékszik rá.Mikor is? A többire már nem olyan k önnyű visszaemlékezni. Nagyon rég volt. Hogy mikor? Húsz éve –nem, ink ább harminc, igaz? Várjunk csak. Igen – a háború előtti évben volt, az első háború előtt, 1913-ban.Akkor. És ez a Soutine: az a ronda kis kalmük, az a morcos, szótlan fiú, akit úgy kedvelt – igen, azt lehetmondani, szerette –, pedig az égvilágon semmi oka nem volt rá, csak az, hogy tudott festeni.

Méghozzá hogyan! Most már egyre tisztábban emlékszik – az utca, véges-végig szemétvödrök sora, arothadás bűze, a barna macsk ák, amint finnyásan lépdelnek a hulladék k özött, no és a nők, zsí ros, k övér nők,ülnek a k üszöbön, lábuk az utca k övén. Milyen utca? Hol is lakott az a fiú?

A Cité Falguière, igen, az volt az! Az öregember szaporán bólogatott, örült, hogy eszébe jutott az utca

neve. Aztán ott volt a műterem, benne egy szál szék meg a koszos vörös dí vány, amin a fiú aludt; a részegmulatságok, a hitvány fehér bor, a dühödt civakodások, és mindig, mindig a fiú keserű, morcos arca, amint amunk á ja f ölött kotlik.

„Furcsa”, gondolta Drioli, milyen k önnyen felidézi most az egészet, s hogy minden apró részletnyomban egy másikra emlékezteti.

Ott volt például az a szamárság a tetoválással. Nahát, annál aztán nehéz volna nagyobb bolondságotelk épzelni. Hogy is kezdődött? Ja, igen. – pénzhez jutott egyszer, igen, és rengeteg bort vett. Mintha látná magát, amint hóna alatt az üvegekkel belép a műterembe – a fiú az állvány előtt ül, a felesége pedig (az övé,Driolié) a szoba k özepén modellt áll.

– Ma este ünnepelünk – mondta ő. – Csinálunk egy görbe estét, í gy hármasban.– Mit ünnepelünk? – k érdezte a fiú, de fel sem nézett. – Talán rászánta magát, hogy elválik a

feleségétől, és én elvehetem?– Dehogyis – mondta Drioli. – Azt ünnepeljük, hogy sok pénzt kerestem a munk ámmal.– Én meg egy vasat se. Ezt is megünnepelhetjük.– Ha akarod. – Drioli az asztalnál állt, és bontogatta a csomagot. Fáradt volt, szeretett volna már

belek óstolni a borba. Kilenc megrendelő egy nap csinos eredmény, de az embernek alaposan kik észí ti aszemét. Soha még ennyi nem volt egyszerre. Kilenc pityókos katona – és az a dologban a k ülönösenfigyelemre méltó, hogy nem kevesebb, mint hét k özülük k észpénzben fizetett. Ezért a k áprázatos gazdagság.De a munka szörnyen kik észí ti a szemet. Drioli szeme lecsuk ódott a f áradtságtól, a fehérjét apró vörös erekhálózták; és k örülbelül egy hüvelyknyire mindegyik szemgolyó ja mögött apró pontba sűrűsödött a f á jdalom.De most este van, és őt felveti a pénz, és a csomagban három üveg – egy a feleségének, egy a barátjának, egymeg magának. Megkereste a dugóhúzót, húzgálta a dugót az üvegekből, mindegyik pukkant egy kicsik ét,

amikor kijött.A fiú letette az ecsetet. – Úristen – mondta –, hogy lehet ilyen lármában dolgozni.A nő odajött, megnézte a k épet. Drioli is odalépett, egyik kezében üveg, a másikban pohár.


21/116

– Nem! – ordí tott fel hirtelen haraggal a fiú. – Kérem – ne! – Lekapta a vásznat az állványról, és afalnak támasztotta. De Drioli már látta.

– Jó.– Rémes.– Isteni. Mint minden, amit csinálsz. Imádom valamennyit.– Az a baj – ráncolta homlok át a fiú –, hogy ezekből nem élek meg. Képet nem ehetek.

– Akkor is isteniek. – Drioli odanyú jtott egy tele pohár halványsárga bort. – Idd meg – mondta. – Ettőlboldog leszel.Soha még ilyen boldogtalan embert nem látott, gondolta, sem komorabb arcot. Vagy hét hónapja fedezte

fel egy k ávéházban, magában ivott, és mert a k épe oroszos volt, vagy ázsiaif éle, Drioli odaült hozzá azasztalhoz, és megszólí totta.

– Orosz vagy?

– Az.

– Honnan?

– Minszkből.Drioli felugrott, és megcsókolta, és kiabált k özben, hogy ő is ott született.– Nem éppen Minszkből – mondta a fiú –, de egész k özelből.– Honnan?

– Szmilovicsiből, talán tizenk ét mérf öldnyire Minszktől.– Szmilovicsi! – ordí totta Drioli, és megint megcsókolta. – Hányszor jártam ott k ölyökkoromban! –

Aztán leült megint, és nagy szeretettel bámult a másikra. – Tudod-e – mondta –, nem látszol ámnyugatorosznak. Ink ább tatár k éped van, vagy kalmük. Igen, szakasztott mint egy kalmük.

S most, hogy ott állt a műteremben, Drioli megint a fiút nézte, amint elveszi a pohár bort, s egy nyelésremagába dönti. Igen, széles kalmük k épe van, az arccsontja magas, az orra meg vastag és durva. Az arcszélességét csak fokozta az elálló f ül. Aztán a keskeny szem, a fekete haj, a vastag, konok kalmük szá j… dea keze, a keze meglepetés, ahányszor ránéz, olyan kicsi és fehér, mint valami dámáé, apró ujjai törékenyek.

– Töltsön még – mondta a fiú. – Ha ünnepelünk, adjuk meg a módját.Drioli töltött, aztán letelepedett egy székre. A fiú az öreg dí ványon ült, Drioli feleségével. A három

üveg előttük állt a padlón.

– Ma este annyit iszunk, amennyi belénk f ér – mondta Drioli. – Ma kivételesen gazdag vagyok. Aztgondolom, most elmegyek, és veszek még egypár üveggel. Hányat hozzak?

– Hatot – mondta a fiú. – Kettőt mindenkinek.– Jó. Megyek is már, hozom.– Én is megyek, segí tek.A legk özelebbi k ávéházban Drioli vett hat üveg fehér bort, és hazavitték a műterembe. Két sorba

állí tották az üvegeket a padlón, Drioli pedig fogta a dugóhúzót, és kihúzgálta a dugókat, sorra mind a hatot;aztán leültek megint, és tovább ittak.

– Csak a nagyon gazdagok engedhetik meg maguknak az eff éle ünneplést – mondta Drioli.– Az már igaz – mondta a fiú. – Igaz, ugye, Josie?– Aha.

– Hogy érzed magad, Josie?– Finoman.

– Elhagyod Driolit, és hozzám jössz feleségül?– Fenét.– Szépséges bor – mondta Drioli. – Boldog, aki ilyet ihat.Lassan, módszeresen nekiláttak a lerészegedésnek. Az eljárás nem volt ú j; de bizonyos ceremóniával

járt, és komolyan kellett venni, elmondani k özben egy csomó dolgot, aztán ú jra elmondani – dicsérni a bort,és a lassúság is igen fontos volt, hogy kellőleg élvezhessék az átmenet három k é jes f ázisát, k ülönösen azt (éskivált Drioli), mikor az ember lebegni kezd, és a lába már nem tartozik hozzá. Ez a legjobb szakasz azegészben – mikor az ember lenéz a lábára, és az olyan távol van, hogy az ember eltűnődik, vajon mif élebolondnak a tartozéka lehet, és mi okból hever ott lent, messze, a f öldön.

Egy idő múlva felállt, hogy világot gyú jtson. Meglepetten észlelte, hogy ek özben vele jön a k ét láb is,pedig nem is érezte, hogy a padlót érték volna. Kellemes érzés volt a levegőben járni. Vándorútra indult aszobában, s lopva a falnak támasztott vásznakra sandí tott.


22/116

– Ide hallgass! – szólalt meg azután. – Van egy ötletem. – Odament a dí ványhoz, és megállt előtte,enyhén imbolyogva. – Ide hallgass, én kis kalmük öm.

– Mi az?

– Óriási ötletem támadt. Figyelsz?– Josie-ra figyelek.

– Rám figyelj, légy szí ves. A barátom vagy – az én ronda kis kalmük öm Minszkből –, és énnekem te

olyan nagy művész vagy, hogy szeretnék tőled egy k épet, egy szép-szép k épet…– Vigye el mind. Vegye el, ahányat csak talál, de ne zavarjon, mikor a feleségével beszélgetek.– Nonono. Ide figyelj! Úgy értem, egy k épet, ami mindig… mindig velem lesz… örökk é… amerre csak

megyek… ak ármi történik… mindig, mindig velem… a te k éped. – Előrenyúlt, megrázta a fiú térdét. –Nahát ide hallgass már, légy szí ves!

– Hallgass oda – mondta a nő.– Úgy áll a dolog. Azt akarom, hogy fessél egy k épet a bőrömre, a hátamra. Aztán a k épre rátetoválsz,

hogy mindig, mindig ott maradjon.

– Hülye ötletei vannak.– Megtaní tlak, hogyan kell tetoválni. Nem nehéz. Egy gyerek is megcsinálja.– Én nem vagyok gyerek.– Légy szí ves…– Maga megőrült. Mi a fenét akar? – A festő felnézett a másik f érfi álmos, fekete, bortól f ényes

szemébe. – Mi a jó istent akar?– Könnyen megcsinálhatnád! Az ám! Az ám!– Úgy érti, hogy tetoválva?– Bizony, tetoválva! Két perc alatt megtaní tlak!– Képtelenség!– Azt hiszed, nem tudom, mit beszélek?Nem, hát ezt csakugyan nem gondolhatja komolyan a fiú, mert amit Drioli nem tud a tetoválásról, az

nincs is. Vagy talán nem ő volt az, aki alig egy hónapja egy f érfinak az egész hasát teleí rta a világ legszebbés legbonyolultabb virágmintá jával? Hát az a megrendelő, akinek olyan szőrös volt a melle, hogy Drioliszürke medvét í rt rá, úgy hogy a mellén a szőr a medve bozontos bundá ja lett? Vagy talán nem ő rajzol szép

hölgyet, s helyezi el oly rafináltan a f érfikarra, hogy a karizom megfeszí tésével a hölgy életre k él, ésszemk ápráztató hastáncot lejt?

– Én csak annyit mondok – felelte a fiú –, hogy maga részeg, és az ötlete is egy részeg idea.– Josie lesz a modell. Tanulmány Josie-ról a hátamon. Talán nincs jogom hozzá, hogy a tulajdon

feleségem k épét viseljem a hátamon?– Hogy Josie…?

– Ő. – Drioli tudta, hogy csak a felesége nevét kell kimondania, és a fiú vastag, barna ajka szétnyí lik, ésmegremeg.

– Fenét – mondta a nő.– Édes, drága Josie, légy szí ves. Fogd ezt az üveget, idd ki, mindjárt engedékenyebb leszel. Óriási ötlet.

Soha életemben nem támadt még ilyen nagy ötletem.

– Mif éle ötlet?– Hogy lefest téged a hátamra. Talán nincs hozzá jogom?– Rólam, k épet?– Akttanulmányt – mondta a fiú. – Kellemes ötlet.– Aktot nem – mondta a nő.– Óriási ötlet – hajtogatta Drioli.– Teljesen hülye ötlet – mondta a nő.– Mindenesetre ötlet – mondta a fiú. – És az ötlet megérdemli, hogy megünnepeljük.Megittak k özösen még egy üveggel. Aztán a fiú megszólalt. – Nem jó. Nem tudnám megcsinálni a

tetoválást. Ink ább festek egy k épet a hátára, maga meg addig viseli, amí g meg nem f ürdik, és le nem mossa.Ha soha életében többé nem f ürdik, akkor ott marad, amí g csak él.

– Nem – mondta Drioli.– De igen – és azon a napon, amikor elhatározza, hogy megf ürdik, én tudni fogom, hogy már nembecsüli a k épemet. Így bizonyí thatja be, mennyire tiszteli a művészetemet.


23/116

– Sehogy sem tetszik nekem ez az ötlet – mondta a nő. Majd úgy tiszteli a művészetedet, hogy koszoslesz nekem évekig. Ink ább csináld a tetoválást. De semmi akt.

– Akkor csak a fejet – mondta Drioli.

– Nem tudom megcsinálni.– Nem is lehetne egyszerűbb. Fogadok, hogy k ét perc alatt megtaní tlak rá. Majd meglátod. Megyek,

hozom a szerszámaimat. Tűket meg tintát. Van énnekem mindenf éle szí nű tintám, annyi szí n, ahány festéked

neked, csak még sokkal szebbek…– Képtelenség.– Van nekem sok tintám. Ugye, mennyi szí nem van, Josie?– Igen.

– Majd meglátod – mondta Drioli. – Megyek is, hozom. – Felkelt a székről, és bizonytalan léptekkel, deelszántan kiment a szobából.

Félóra sem telt el, vissza is ért. – Elhoztam mindent kiabálta, és meglengette barna tásk á ját. – Ebben atásk ában megtalálható a tetoválóművész teljes f ölszerelése!

Letette a tásk át az asztalra, kinyitotta, szétrakta a villanytűket meg a kis üvegeket a szí nes tintákkal.Bekapcsolta a villanytűt, aztán k ézbe vette a szerszámot, és megnyomott egy kapcsolót. Búgás hallatszott, s atű negyedhüvelyknyi kiálló vége sebesen fel-alá rezgett. Ledobta kabátját, bal ingujját felgyűrte. – Na nézzide. Figyeld, mit csinálok; majd meglátod, milyen k önnyű. Rajzolok valamit a karomra.

Alsókarja már csupa k ék minta volt, de talált azért egy üres kis bőrfelületet, ahol bemutathattatudományát.

– Először is kiválasztjuk a tintát – k özönséges k ék megfelel – aztán belemártjuk a tű hegyét… í gy ni…– feltartjuk a tűt, egyenesen, és k önnyedén végigfuttatjuk a bőr felszí nén… í gy… és a kis villanymotorszépen fel-le ugráltatja a tűt, az kilyuggatja a bőrt, a tinta behatol, és már meg is vagyunk. Na. Látod, milyenegyszerű?… nézd csak, már ide is rajzoltam egy agarat a karomra.

A fiút magával ragadta a művelet. – Na most hadd gyakoroljam egy kicsit – a maga karján.A búgó tűvel k ék vonalakat rajzolt Drioli karjára. Egyszerű – mondta. – Mint amikor az ember tollal-

tintával rajzol. Nincs is más k ülönbség, csak hogy ez lassúbb.– Semmi az egész. Kész? Kezdhetjük?– Ak ár rögtön.

– Kérem a modellt! – kiáltott Drioli. – Gyerünk, Josie! – Elragadta a hév, csoszogott fel-alá a szobában,rakosgatott, mint amikor a gyerek izgalmas játékra k észül. – Hol álljon? Hogy gondolod?

– Álljon ide, a tük örhöz. Fésülk ödjön. Úgy festem le, hogy a haja a vállára omlik, és f ésüli.– Óriási. Zseni vagy.A nő kedvetlenül odament a tük örhöz, vitte a borát is. Drioli levetette az ingét, kilépett a nadrágjából.

Úgy állt ott; alsónadrágban, harisnyában, cipőben, és fehér bőrű, jóformán szőrtelen, kemény húsú kis testeenyhén imbolygott ide-oda. – Na, akkor én vagyok a vászon – mondta. – Hova állí tod a vásznat?

– Hát az állványra, természetesen.– Ne hülyéskedj, én vagyok a vászon.– Akkor rakja f öl magát az állványra. Ott a helye.– Hogy a csudába?

– Maga a vászon vagy nem?– Én vagyok a vászon. Már úgy is érzem magam, mint egy vászon.– Akkor tegye f öl magát az állványra. Mi ebben a probléma?– Eredj már, hiszen azt nem lehet.– Akkor üljön le a székre. Üljön lovagló ülésben, támassza a részeg fejét a támlára. Na, gyorsan, már el

akarom kezdeni.

– Lehet, k ész vagyok. Rajta.– Először is – mondta a fiú –, rendes k épet festek. Aztán, ha úgy tartja kedvem, majd rátetoválok. –

Széles ecsetvonásokkal festeni kezdett a másik f érfi csupasz hátára.– Juj! Juj! – visí tott Drioli. – Egy óriás százlábú mászik lefele a gerincemen!– Maradjon veszteg! Hallja-e! – A fiú sebesen dolgozott, vékony, vizes rétegben rakta fel a festéket,

hogy k ésőbb ne akadályozza a tetoválásban. Abban a pillanatban, hogy elkezdett festeni, emberfelettien erőskoncentráció ja valósággal elmosta a részegségét. Rövid, f ürge karmozdulatokkal kezelte az ecsetet, merevcsuklóval, és f élóra sem telt belé, már el is k észült.


24/116

– Na jó. Ennyi az egész – mondta a nőnek, aki azon nyomban visszament a dí ványhoz, lefek üdt, éselaludt. Drioli ébren maradt. Figyelte a fiút, ahogy felemeli a tűt és a tintába mártja; azután érezte az éles,csiklandó szúrást, amint a háta bőrét éri. A kellemetlen, de nem elviselhetetlen f á jdalom nem hagytaelaludni. Követte a tű útját, és nézte, milyen szí nű tintákat használ a fiú, úgyhogy Drioli azzal szórakozott,hogy megpróbálta elk épzelni, mi történik mögötte. A fiú meglepő intenzitással dolgozott. Mintha tök életesenlek ötné a kis masina és a szokatlan effektus.

Pitymallott már, de a gép búgott még, és a fiú dolgozott. Drioli jól emlékezett rá, amikor végre aművész hátralépett, és í gy szólt: – Kész. – Odakint nappal volt, és az utcán emberek jártak.– Látni akarom – mondta Drioli. A fiú felemelte, igazgatta a tükröt, Drioli pedig nyak át csavargatva

nézte.– Jóságos Isten! – kiáltott fel. Félelmes látvány volt. Egész háta, a válla csúcsától a gerince tövéig

egyetlen szí norgia – arany és zöld és k ék és fekete és bí bor. Oly sűrű volt a tetoválás, hogy vastagon felrakottfestéknek hatott. Amennyire csak lehetett, nyomon k övette a fiú az eredeti ecsetvonásokat, végig kitöltötte,és csodálatos művészettel úgy használta fel a gerincoszlopot és a lapock ák kitüremlését, hogy részeivé váltaka kompozí ciónak. Mi több, még ezzel a nehézkes eljárással is sikerült a spontaneitás látszatát keltenie.Valósággal élt az arck ép; világosan kitetszett rajta Soutine művészetének sajátosan kifacsart, elgyötört

jellege. Nem nagyon hasonlí tott az eredetihez. Hangulat volt jobbára, nem k épmás: a modell arca tétova,mámoros; örvénylik k örülötte a háttér, sötétzöld, göndör vonások f örgetege.

– Óriási!– Nekem is tetszik. – A fiú hátralépett, kritikusan szemügyre vette. – Azt hiszem – tette hozzá –, elég jó

ahhoz, hogy szignáljam. – És felvette megint a villanyzúgót, és vörös tintával odaí rta a nevét a jobb oldalra,Drioli vesé je f ölé.

Az öreg, akit Driolinak hí vtak, valósággal transzban állt ott, s rámeredt a k épkereskedő kirakatában afestményre. Olyan rég volt ez az egész – mintha egy másik életben történt volna.

És a fiú? Mi lett belőle? Most emlékszik már, mikor hazajött a háborúból – az első háborúból –, nemtalálta, és k érdezte is Josie-t.

– Hova lett az én kis kalmük öm?– Elment – mondta az asszony. – Nem tudom hova, de azt hallottam, hogy egy k épkereskedő felszedte,

és elk üldte Céget-be, hogy fessen.

– Talán visszajön.– Talán.Többet nem emlegették. Nemsok ára Le Havre-ba k öltöztek, ahol sok a matróz, és jobban ment az üzlet.

Az öreg elmosolyodott, mikor Le Havre-ra gondolt. Azok voltak a szép esztendők, a k ét háború k özött, a kisbolt a dokkok k özelében, a k ényelmes lak ás, mindig elegendő munka, naponta három, négy, öt matróz jön;és rendeli a k épeket a karjára. Azok voltak csak a szép esztendők.

Azután jött a második háború, és Josie elpusztult, és jöttek a németek, és vége volt az üzletnek. Nemkellett már k ép a karjára senkinek. És most már öreg ahhoz, hogy másf éle munk át végezzen.Kétségbeesésében visszajött Párizsba, tétován remélte, hogy a nagyvárosban majd k önnyebb lesz az élet. Deaz élet nem lett k önnyebb.

És most, hogy vége a háborúnak, se pénze, se ereje, hogy ú jra kezdje kis üzletét. Nem k önnyű öreg

embernek kitalálni, mit csináljon, kivált ha nem szeret koldulni. De hát másk épp meg éhen hal.Nahát, gondolta, mí g a k épet nézte. Hát ez az én kis kalmük öm. És hogy egy ilyen apróság hogy

megkavarja az ember emlékezetét. Pár perce még nem is gondolt rá, hogy tetovált k ép van a hátán. Istentudja, mióta nem jutott az eszébe. Közelebb dugta arcát a kirakathoz, és benézett a galériába. Sok k ép lógottodabent a falon, és úgy látszott, valamennyi ugyanattól a művésztől való. Rengetegen jártak-keltek ateremben. Úgy látszik, k ülönleges kiállí tás.

Drioli hirtelen, ösztönszerűen megfordult, betaszí totta a galéria ajtaját, és belépett.Hosszú terem volt, padló ján vastag, bordó szőnyeg, és isteni szép és meleg! Mennyien járk álnak,

nézegetik a k épeket, csupa kimosdott, tekintélyes ember, mindegyiknek katalógus a kezében. Drioli megálltaz ajtó mellett, idegesen k örülnézett, azon gondolkodott, bemerészkedjék-e, vegyüljön-e el a tömegben. Demire összeszedhette volna a bátorságát, egy hang szólalt meg mellette:

– Mit akar?


25/116

Fekete zsakettes ember volt, aki megszólí totta, k övér és kurta, és igen fehér arcú. Petyhüdt arc volt, rajtaannyi hús, hogy az arca k étoldalt lefittyedt a szá ja mellett; mint egy pár húsos karaj vagy mint a spániel k épe.Szorosan Drioli elé lépett, úgy k érdezte ú jra:

– Mit akar? Drioli nem felelt.

– Ha szabad k érnem – mondta a f érfi –, hordja el magát a galériámból.– Talán nem nézhetem a k épeket?

– Arra k értem, távozzék.Drioli nem tágí tott. Hirtelen iszonyú harag ébredt benne.– Csak semmi lárma – mondta az ember. – Na gyerünk, erre van az ajtó. – Kövér fehér mancsát Drioli

karjára tette, és erőszakosan az ajtó felé terelte.Ez betetőzte a dolgot. – Vigye innen a nyavalyás mancsát! – ordí tott Drioli. Hangja végigcsendült a

hosszú galérián, és minden fej, mintha dróton rángatnák, arra fordult – valamennyi döbbent arc, végig ateremben, arra a személyre bámult, aki ilyen lármát csapott. Rohanvást k özeledett egy hátramozdí tó, s mostmár ketten próbálták Driolit kitaszigálni. A nézők csendben álltak, figyelték a k üzdelmet. Az arcokonmindössze enyhe érdeklődés tükröződött, mintha azt mondanák: – Semmi baj. Bennünket nem fenyegetveszély. Minden el lesz intézve.

– Nekem is van! – ordí tott Drioli. – Nekem is van k épem ettől a piktortól! Barátom volt, és kaptam tőleegy k épet!

– Ez bolond.

– Őrült. Dühöngő őrült. – Rendőrt kellene hí vni.Drioli gyors testcsellel hirtelen elszabadult a k ét embertől, s mielőtt bárki útját állhatta volna, ordí tva

végigszáguldott a galérián:– Majd én megmutatom! Mindjárt megmutatom! – Leszaggatta nagykabátját, zak ó ját, le az ingét, és

megfordult, hogy csupasz háta nézzen a k özönség felé.– Tessék! – zihálta. – Látják? Itt van!A teremben egy csapásra halálos csönd támadt, mindenki megmerevedett, álltak mozdulatlan döbbent,

k ényszeredett zavarukban. Mind a tetovált k épre bámultak. Ott volt. Valamennyi szí n régi f ényébenragyogott, de az öregember háta megkeskenyedett, lapock á ja élesebben kiugrott, s ha nem is volt lényeges aváltozás, a k épnek mégis furán tekeredett, nyomott hatást k ölcsönzött.

Valaki megszólalt: – Uramisten, tényleg!Azután jött az izgalom és a hangzavar, ahogy az emberek előbbre nyomultak, és az öregember k öré

sereglettek.

– Félreismerhetetlen!– A korai stí lusa, ugye?– Fántásztikus! Fántásztikus! – Nézd, szignált!– Hajoljon csak előre, barátom, hogy kiterüljön a k ép.– Mondja, öregem, mikor k észült a mű?Drioli meg sem fordult. – 1913-ban – mondta. – 1913

Roald Dahl - Szuperpempő

Documents

Transcript of Roald Dahl - Szuperpempő