replika - 75 (2011/2. szám): 43–63 43

Harrison White–Anna Mitschele–Frédéric C. Godart

Identitás és kontroll1. fejezet: Az identitások kontrollt keresnek

Az  identitások a kontroll megszerzéséért tett erőfeszítéseken keresztül, zűrzavaros körül-mények között jönnek létre. De ezután már a mindennapi realitásérzékünk vezérel minket. Józan ésszel (common sense) megáldott alkatunk kommunikációs képességekkel ruház fel minket, amely megkönnyíti az életünket. Mindazonáltal ez a könyv amellett érvel, hogy a „józan ész” el is fedi az önmagunk és a mindennapi észleléseink mögött húzódó társadalmi folyamatokat.

Az identitás mindannyiunk számára csakis a kontroll iránti erőfeszítések árán, az inter-akciókban benne rejlő kontingenciák és küzdelmek közepette artikulálódhat. E kontrolltö-rekvések nem állnak közvetlen kapcsolatban a más identitások feletti dominanciára való törekvéssel. A kontroll inkább valami olyasmit jelent, hogy miként lehet alapzatot (footing) találni más identitások között. Az ilyen alapzatok olyan pozícióknak tekinthetők, melyeket egy sajátos – a más identitások viszonylatában eligazítást nyújtó – beállítódás jellemez. Ter-mészetesen a biofi zikai körülmények is befolyásolják az alapzatokat – a legnyilvánvalóbb módon, egyfajta láthatósági küszöbökként.

Bármely identitás kontroll-erőfeszítései társadalmi valóságot képeznek más identitások számára. Ezt az identitást tehát úgy észleli a többi, mint aminek társadalmi megalapozása (footing) teljesen problémamentes folytonosságot mutat, miközben a más identitásokkal folytatott küzdelme maga is hozzájárul azokhoz a kontingenciákhoz, amelyekkel e többi identitásnak szembe kell néznie.

A  társadalmi kontextusok tehát a normalitás látszatát sugallják, ami ellentétben áll az improvizációk és botladozások közvetlen tapasztalatával. Az  észlelt normalitás az identi-tások ama, kontrollért folytatott, zaklatott erőfeszítéseit kendőzi el, amit azok az alapzetok után kutatva tesznek. A  zökkenőmentes társadalmi életről szóló történetek nagy hatással vannak a józan ész kialakulására, miközben a híradó tudósításai azt sugallják, hogy a min-dennapi élet említésre sem érdemes.

Forrás: Identities Seek Control. In Identity and Control. How Social Formations Emerge. (2. átdolgozott kiadás.) Princeton, NJ: Princeton University Press, 2008, 1–19. Copyright 2008 © Princeton University Press. Hungarian translation © Replika. A fordítást az eredetivel egybevetette és ellenőrizte Varga V. Attila.

44 replika

A kutatóknak különböző szemüvegeken keresztül kéne vizsgálódniuk, hogy így felfed-hessék a mindennapok komplexitását. Sokszor a megragadható mintázatok megfi gyelésén túllépve dolgozunk, aminek következtében fi gyelmen kívül hagyhatjuk egy ezeken átívelő „társadalom” fogalmait. Bármilyen szinten is nézzük, a normalitás és a véletlen előfordulás a társadalmi cselekvés érméjének két ellentétes oldalát jelentik. A szociológiának egyszerre kell a szabályosságról és a káoszról is számot adnia – ezen könyv a megfelelően rugalmas keretek kidolgozása felé tesz lépéseket.

Az identitások az általuk értelemmel felruházott kommunikációk forrásaiként és célja-iként tesznek szert társas alapzatra.1 Következésképp, ha az identitásoknak nem lennének alapzataik, értelem (és ezáltal kommunikáció) nélkül céltalanul bolyongnának a társadalmi térben. A kontroll megszerzése egy a tájékozódáshoz szükséges stabil támpontot előfelté-telez. Az  identitás egyfajta referenciaponttá válik, mely lehetővé teszi az információk fel-dolgozását és értékelését. Az  alapzatoknak refl exívnek kell lenniük, ugyanis ők a forrásai azoknak a szemléleti módoknak, orientációknak és értékeléseknek, amelyek irányítják a kontroll megszerzéséért folyó interakciót a többi identitással. Ezért mindezek a saját alapza-tukra épülő identitások között zajló folyamatok csak úgy értelmezhetők, mint a társadalmi és a kulturális szálak kibogozhatatlan szövedéke, amelyből a közösen konstruált értelmek (meanings) előállnak.

1.1 Az identitások kontextusokból és eseményekből keletkeznek

Egy cég, egy közösség, egy tömeg, valaki a teniszpályán, idegen emberek véletlen összefu-tása a járdán – mindegyik lehet identitás. Az  identitás fogalma ebben a felfogásban nem korlátozódik az egyén (person) vagy az én (self) hétköznapi fogalmaira, amelyek magától értetődőnek tekintik az öntudatot és az integritást, valamint előfeltételezik a személyiséget.2 Ehelyett az identitás fogalmát kiterjesztem a cselekvések bármilyen forrására, és minden olyan entitásra, amelyhez a megfi gyelők a biofi zikai szabályszerűségekből nem levezethető értelmet tudnak kapcsolni. Ezen biofi zikai szabályszerűségek másodlagosak a környezet-ként felfogható társadalmi kontextushoz képest, amelyben az egyének identitáskötegekként (boundle of identities) jelennek meg.

Azt állítom, hogy mindenféle társadalmi folyamat minden szinten nagyjából a következő módon hozza létre önmagát: az identitások kialakulását olyan események – vagyis olyan környezeti váltások, átkapcsolások (switches) – váltják ki, amelyeknek tétje a bizonytalanság csökkentése, és ezáltal más identitások feletti kontroll megszerzése. Az identitások hálótar-tományokon (netdom) keresztül építik ki és erősítik meg kapcsolataikat más identitásokkal; jóllehet maguk a hálótartományok is ki vannak téve annak a veszélynek, hogy kapcsolataik megszakadhatnak más távolabbi (és az azokhoz kapcsolódó) hálótartományokkal. Ennél-fogva a világ olyan identitások révén konstituálódik, amelyek a más identitásokhoz fűződő kapcsolataikat kiaknázva próbálják megszerezni mások felett a kontrollt. Kontrollt keresve

1 Luhmann (2009 [1984]: 2. fejezet) kifi nomultan precíz érvelése szerint az értelem emergenciája az identitások közötti kommunikáció ko-konstituáló aktusaira vezethető vissza.

2 A pszichológus Mischel (1990) munkája alátámasztja ezt a mindennapi szóhasználattal (common sense) sza-kító fordulatot (lásd 4. fejezet).

replika 45

az identitások hálótartományról hálótartományra váltanak: minden egyes váltás egyszerre jelent lekapcsolódást (decoupling) valahonnan és beágyazódást valahová.

Egy internetes fórum – ahol bárki létrehozhatja a használathoz és a részvételhez szükséges fi ókját –, mintegy illusztrációképpen, megvilágíthatja ezen állítást. Az adott egyén fórumbeli identitását nem a puszta csatlakozás, hanem a bejegyzései teremtik meg, miközben történe-teken keresztül köti össze magát másokkal és mások hozzászólásaival. Az ember nem teljes személyiségként, hanem felhasználóként, egy meghatározott téma (pl. futball, szociológia). hozzászólójaként jelenik meg a fórumon. Minthogy az ember több fórum tagja is lehet, át is válthat egyikről a másikra: mondjuk kijelentkezhet a futball fórumról azért, hogy bejelent-kezzen a szociológia fórumra. A  fórumokat hálótartományoknak (netdom) tekinthetjük. A lényeg az, hogy bár kijelentkezünk, az adott fórumbéli fi ókunk (és ezáltal) identitásunk megmarad, mivel hozzászólásaink nem törlődnek kijelentkezéskor. Aktivitásunk, ilyen érte-lemben, más identitásokhoz fűződő kapcsolatokból álló társas nyomot hagyott a fórumon. Az interakció azonban áthelyeződött az egyik hálótartományról a másikra.

Egyedül az alvás pillanataiban vagyunk kevesebbek, mint identitáskötegek. Minden reg-geli ébredés összeállít egy ’én’-t, amely az alvást övező társadalmi és fi zikai védekező mecha-nizmusok által körülölelve dekonstruálódott.3 Ez az ’én’ a korábbi identitásokból rekonstru-álódik, melyeket a témák közötti váltások, átkapcsolások és a másokkal kiépített kapcsolatok hoztak létre. Ezekben ugyanaz a néhány általános identitásfajta található meg, mint a társa-dalmi környezetben.

Sok más kézzelfogható példa vesz körül bennünket: bizottsági ülésekbe való be- és kitago-zódások, ebédidő és munkaidő, bevásárló körutak… A lista végtelen – ezeket fogják a későb-bi fejezetek körbejárni, melyekben a kommunikáció központi fontosságú marad. Az emberi társas folyamatok tipikusan az események értelméhez és az identitások közötti kapcsolatok interpretációjához igazodnak.

A beszéd előfeltételezi a nyelvet. A következő fejezetekben egy olyan alapvetés kidolgo-zását tűzöm ki célul, amely pontosan érzékelteti a nyelvek emergenciáját, azaz azt a folya-matot, melynek során a nyelvek az identitás és a kontroll folytonos egymásnak feszüléséből eredő dinamikának melléktermékeiként kialakulnak. A kommunikációnak nem feltétlenül kell explicit beszédnek lennie – még a beszéd nonverbális értelmében sem. Példaként gon-doljunk arra, miként avatják be a hallgatók az egyetemükre újonnan érkezett professzort az osztályozás implicit standardjaiba és egyetemük tantervének kognitív kereteibe, amelyhez az új professzor kognitíve idomul (például ahhoz, hogy a gyakorlati fejtegetések kedvező fo-gadtatásra lelnek, a történelmiek azonban nem). Egyikük sem tudná világosan kifejezni, és a legtöbbjükben nem is tudatosodik azon nyomások komplexitása, amit ez a kifi nomult kom-munikáció kifejt. Mindez nem más, mint hatásos (ámde nem szándékolt) kontroll. Ugyanis nem az a szándék vezérli, hogy újszerű cselekvésekre sarkalljon; ehelyett inkább belesimítja az új résztvevőt a már létező áramlásba, eligazítja a már előzőleg artikulált elvárások között.

A társadalmi szervezet ezen kontrollfolyamatok multiplikálódásának és kumulálódásá-nak mellékterméke, és fordítva: a kontroll megmutatja, miként eredményeznek identitásokat a társadalmi folyamatok. Ezek az összefüggések eléggé homályosak maradhatnak – hason-lóan ahhoz, ahogy a karrier ívét a munkahelyváltások mintázata alakítja. Emellett az identi-

3 Ezen védekező előírások igen változatos alakot ölthetnek kezdve a törzsi-családi virrasztásoktól egészen a mo-dern kollégiumokig. Lásd Aubert és White tanulmányát (1959).

46 replika

tások és küzdelmeik sokféle, tágabb kontextusba ágyazódnak, és ezekbe burkolva tűnnek fel (vö. Tilly: Th e Contentious French). Az interpretációk a mintázatokban, azaz az identitások és kapcsolataik közötti közlések (topics) szövedékében artikulálódnak. Amikor az egymás-nak feszülő ellenállások valamiféle dinamikus egyensúlyt eredményeznek, a létrejövő kon-textust még a hétköznapi gondolkodás (common sense) is társadalmi struktúraként ismeri fel. Ez történik például a rokoni kapcsolatok vagy a társadalmi rétegződés esetében.

A  társadalmi szerveződésnek két arca van: az egyik a blokkolás, gátolás (blockage), a másik az újszerű cselekvés lehetővé tétele. A blokkolás az identitások egymásba kapcsoló-dásából keletkezhet; jóllehet ilyenkor néhány kapcsolat önállósulhat, vagy lekapcsolódhat. A társadalmi szerveződések másik arca, hogy felkorbácsolja a társadalmi kötelezettség és környezet Sargasso-tengerét, hogy szert tegyen az újszerű cselekvés előkészítéséhez szüksé-ges nyitottságra. Mindannyian megtapasztalhattuk már, hogy milyen nehéz egy adott irány-ba elmozdítani még a legkisebb társadalmi szervezetet is. Hogyan és mikor válik lehetséges-sé a társadalmi szervezetek rigiditásának megtörése, hogy ezáltal mikro- és makroszinten újszerű cselekvési módokhoz jussunk? Hogyan képes valaki a társadalmi környezet ellenére is szándékolt cselekvést végrehajtani? Van valamilyen megbízható útmutatás a cselekvés el-indításához (getting action)? És ha még lennének is, nem vezetne ez paradoxonhoz? A kötet a 7. fejezet felé építkezve bontja ki, milyen módon lehetséges a társadalmi szervezetbe épí-tett blokkoló mechanizmusok legyőzése a kontroll szinteken átívelő rekurzív konjugációi segítségével.

Alapállításomból az következik, hogy az identitások olyan időbeli sztochasztikus áramla-tok, amelyek kezdeti alakítóikat és váltóikat másoktól kölcsönzik, nemcsak lokális részleteik-ben, hanem mintázatukban és dinamikájukban is: ezek a társas folyamatok által konstituált kontextusok. Következésképpen az itt felvázolt, komplex érvelés követéséhez elengedhetet-len a két kulcsfogalom, a blokkolás és a cselekvés megindítása közötti kontraszt megértése.

1.2. * Egy példa: a játszótér

(Minden csillaggal jelölt szakaszt tartalmazó fejezetben rá fogok mutatni arra, hogy miként le-het az ott szereplő tanulmányokat más nézőpontokból is szemügyre venni. Ez a játszóteres példa nem véletlenül fog újra előkerülni az 1.5 és az 1.7, illetve a 2.2.1, a 2.2.4, a 4.3.2, a 7.2.2. és a 8.1.5 szakaszokban.)4

Ahhoz, hogy mindkét folyamatot megvilágítsuk – egyfelől azt, hogy miként formálódnak az identitások, másfelől azt, hogy miként vannak egymás segítségére a kialakulásuk folya-mán –, vegyük például a játszótéren egymással kapcsolatba kerülő gyerekeket. A kisgyerekek spontán játéka során megfi gyelhető térbeli mintázatokra dinamikus modellek alapozhatók, és tesztelhetők is rajtuk.5 Ezen a játszótéren egy adott gyerek identitását alighanem a játék alatti kontingenciák hozzák létre. A gyerek identitása az adott felálláshoz (setting) kötődő

4 Csak az 1.10 szakaszig közöljük a könyvet. (A szerk.)5  Joel Cohen PhD-tézise (vö. Cohen 1971) fi gyelemre méltó kezdeményezés. Lásd még James megfi gyeléseit

(1953) felnőttek szabad csoportformálódásáról, és Coleman ezen alapuló modelljét (1964), valamint ennek kriti-káját (White 1962).

replika 47

történeteken keresztül kapcsolódik más játszótéren fellelhető identitásokhoz (pl. Tom az a rosszfi ú, aki mindig összetöri a mások játékait).

A gyerekek mozgásából kiolvashatjuk, hogy vannak, akik fel-alá rohangálnak, néhányan egy vezetőt követnek, míg más felállásokban mindegyik gyerek egyszerűen egy másik, már a szomszédból, otthonról vagy az iskolából ismert barátjára akaszkodik. Az idősebb gyerekek már emlékezetükbe tudnak idézni néhány folytatólagos hálózati kapcsolatot vagy bizonyos (gyerek)-diádokat összekötő kötéseket (tie).

Vagyis egy-egy gyerekcsoport talán azért jár-kel együtt, mert hasonlónak tűnnek a maguk és/vagy a mások szemében. A hasonlóság eff ajta felismerése implicit maradhat, ha például minden tag tinédzser, vagy minden gyerek X énekes rajongója; vagy explicitté is válhat, ha a csoport spanyol amerikaiakból vagy „dagadtakból” áll. A legtöbb esetben ezek a csoportok név nélküliek, sőt fel sem ismerik őket. Fennmaradásuk az éppen zajló tevékenység jellegétől és intenzitásától függ. Ezeket a csoportokat akkor lehet észrevenni, és akkor tűnnek identi-tásnak, ha ismétlődően megjelennek ugyanazon vagy más, változatos kontextusokban.

Persze, amit egy adott pillanatban megfi gyelünk, az csak a folyamat néhány alapvető sza-bályszerűsége (orderliness) folytán válik láthatóvá. Ez a szabályosság részben a beszédből ered, és abban refl ektálják. Ha valaki meg akarja érteni, hogy mit csinál ez vagy az a cso-port, akkor meghallgathatja róluk a játszótérszerte keringő, irányadó meséket. A történetek ugyanis a szokások és habitusok kifejeződései is egyben. Azonban, ha egy gyereknek kezd kialakulni az identitása, önkéntelenül is konfl iktusok és inkonzisztenciák között találja ma-gát. A gyerekek esetében az identitás kialakulása nem az otthoni családi élet reprodukálását, és nem is az ugyanazzal a társasággal való játékot jelenti. Az identitást sokkal inkább azok az egymással szemben álló bandák hozzák létre, amik maguk is az identitáson alapulnak. A 2. fejezetben látni fogjuk, hogy ezeket az identitásokat a közös történethalmaz olvaszt-hatja egy hálózatba.

A szabályszerűségekre a fi zikai környezet is hatással van. A csúszdák és a hinták elhelyez-kedése befolyásolja, miként sorolják a gyerekek magukat csoportokba bizonyos geometriai elrendezéseket követve, amelyek felülírják a társadalmi rendezetlenséget.6 A gyerekek többi identitása olyan máshová tartozó hálótartományok össze-nem-illeszkedéséből (mismatch) ered, mint az otthon és az iskola: például, ha valamilyen, a kortársak körében az iskolában újonnan megkedvelt étel otthon elutasításra talál. Ilyesfajta össze-nem-illeszkedés előfordul-hat akkor is, ha az osztálytársak által preferált, a csoporthovatartozást jelző ruhákat a szülők otthon megvetik, és vonakodnak beszerezni azokat.

Minden identitás a sok különálló darabka összeillesztéséhez szükséges energiából ala-kul ki, miután az identitások a darabkák összeillesztettségéből nyerik energiájukat – például amikor a gyerek a szülei szemében bizarr madárijesztővé válik7 Az identitás a szó hétköznapi értelemében azt jelenti, hogy az emberek az eltérő felállásokban is folyamatosan azonos min-ta alapján építik fel és termelik újra magukat. Helyesebb lenne ehelyett identitáskötegekről beszélni. Ezt tekinthetjük az egyén rövid szótári meghatározásának is; egy olyan gyűjtőfoga-lomnak, mely az egymással gyakorta konfl iktusos viszonyban álló, különböző felállásokból eredő identitásokat összefogja.

6 Lásd még Alexander (1964), valamint a Bruno Latour és munkatársai által kidolgozott cselekvőhálózat-elméletet.7 Garfi nkel (1967) ezt ellenpéldákkal világította meg – olyan esélylatolgatásokkal, mint például a kopogtatás

illemhelyiség ajtaján, ami mintegy „köszönti” az ott tartózkodót.

48 replika

Bár a játszótér csak egy alkalmi felállás, egyszerre mutatkoznak meg benne az identitások küzdelmei és a szabályosság. Ha a játszóteret hosszabb időn keresztül8 megfi gyeljük, bizo-nyos gyerekcsoportok ismétlődően fel fognak bukkanni. Ezt értem azalatt, hogy a kontroll érdekében tett erőfeszítéseken által akarnak „alapzatot találni”. A gyerekek a játék közben folyton különféle csoportokhoz csatlakoznak Ez esetleg a gyerkek csapatokba szervező-déséhez vezet, és szinte mindegyikük besorolható lesz valamelyik ilyen csapatba, azonban még ekkor is előfordulhat, hogy néhányan magányosan kószálnak. Az identitások ily mó-don más identitásokhoz viszonyulva találnak alapzatot. A történetek nemcsak összekötik a gyerekeket, hanem ezen felül struktúrát és értelmet is generálnak. Egy ilyesfajta kompánia újraalakulhat, új csapatokba rendeződhet, megkövetelve ezzel a kapcsolatok és a feladatok specializációját. A társaság azonban fel is bomolhat, átadva helyét az alkalmi kergetőzések-nek vagy pletykálkodásoknak.

A tiszta leírások alig refl ektálnak arra a valóságos zűrzavarra, amit az én (self) és a kont-roll után folytatott szüntelen keresések táplálnak. Ilyen értelemben a társadalmi élet soha nem lehet statikus. Az identitások összekapcsolódnak és szétkapcsolódnak, és ezzel szünte-lenül újrateremtik a társadalmi teret és időt.

Megeshet, hogy a csapatok az erőfi togtatás miatt mennek a játszótérre. Ebben az esetben valószínűsíthető, hogy a látogatók „nagyok” kíséretében jönnek, ez pedig arra indíthatja a környékbeli felnőtteket, hogy eltöltsenek némi időt a játszótéren. A  felnőttek más és más gyerekeket kedvelhetnek; egyeseket mellőzhetnek, másokat pártfogolhatnak aszerint, hogy ők maguk miként keveredtek bele az erőpróbába. Ezáltal egy jóval bonyolultabb társadalmi szerveződés jön létre; pontosabban szólva, úgy tűnik, mintha ennek csírái eleve benne rej-lettek volna a helyzetben – sőt, mások észrevételei szerint ezek mindvégig láthatóak voltak.

1.3. Kontroll és strukturális ekvivalencia

Egy identitás keletkezése a maga saját kontroll iránti késztetése révén kiváltja a többi iden-titás kontrollkeresését, amely ugyanúgy szükséglete az egyes identitásnak, mint bármely másiknak – beleértve az egymás feletti kontroll megszerzését is. Minden egyes kontroll-erőfeszítés előfeltételezi a többi identitás valóságosságát, és a valóság terminusaiban artiku-lálódik a többi identitás számára.9 A kontrollért tett endemikus erőfeszítések mindig az adott identitáson kívül történnek – ezen erőfeszítések mindig bizonyos viszonyokba illeszkednek bele, mindig ezekhez igazítják őket, melynek során a folytonosságot mutató más identitások outputjait használják fel. A megfi gyelő mindig valamifajta interakcióba kerül a megfi gyelés tárgyával.

Mikroszinten a csoportképződés során az identitások strukturálisan ekvivalensnek tűn-hetnek önmagukkal és más identitásokkal is. Ezt az ekvivalenciát okozhatja egy közösen

8 Miként ezt a társadalomtudományok területén végzett kiváló vizsgálódások során például Opie és Opie (1969) és Maynard (1985) meg is tették.

9 Luhmann megfogalmazásában: „Egy fontos strukturális következményt, mely amely magából az önreferenciális rendszerépítményből következik (…) az unilaterális kontroll lehetőségéről való lemondás. Adódhatnak befolyásbeli különbségek, hierarchiák, aszimmetrizálások, de a rendszer semmilyen része sem képes mást kontrollálni, anél-kül hogy önmaga ne vállna annak alanyává (…) minden kontroll az ellenkontroll anticipációja alatt megy végbe” (Luhmann 2009 [1984]: 53; az idézetet módosítottam – N. K.).

replika 49

osztott attribútum, vagy az, hogy egy klikken belül mindenki kapcsolódik a másikhoz – az ekvivalencia alapja azonban ennél indirektebb és absztraktabb. Alapzatra szert tenni annyit tesz, mint strukturális ekvivalenciát kialakítani.

A  kontroll a környező folyamatokban lejátszódó erupciók anticipációja, egyszersmind válasz is ezekre. A  kontrollfolyamatok a társadalmi renddel, mint lehetséges mellékter-mékkel együtt hozzájárulnak az identitások elrendeződéséhez a társadalmi struktúrákban. A társadalmi folyamatok és a struktúra ezáltal a kontroll-erőfeszítések állandó egymásutáni-ságának hátrahagyott nyomaiként értelmezhetők. Chanowitz és Langer megfogalmazásában: „A kontroll nem olyasvalami, amit birtokolni lehet. Inkább az, ami valamiképp vagyunk. (…) A kontroll gyakorlása olyan egészleges szituáció, amit nem lehet receptszerűen, az al-kotórészek számának vagy a lépések megadásával megbízható módon és teljességgel repro-dukálni” (Chanowitz és Langer 1980: 120). Emellett a kontroll-erőfeszítések oly módokon is egymásba kuszálódhatnak, melyek nem feltétlenül válnak láthatóvá az individuális cselek-vők terveiként.

Egy folyamat megfi gyelésének pontosságát növeli, ha sikerül megfejteni, hogy mely iden-titások strukturálisan ekvivalensek a teljes kontextusra és egyes részleteire vonatkozóan. A  kontroll éppoly valódi lehet akkor is, ha éppen eltűnőben van, ugyanis a rend megte-remtésében alapanyagként használja fel a rendezetlenséget.10 Ezért a kontroll-erőfeszítések nem mások, mint az identitások válaszai a véget nem érő sztochasztikus kontingenciákra, melyekhez a többiek kontroll-erőfeszítései hozzáadódnak. A környezet döntő fontosságú: a kontextus inkább megtapasztalt, semmint megtervezett. Ez az oka annak, hogy a „hatalom” nem megfelelő terminus ezen folyamatok leírására.

1.4. Hálótartományok, társadalmi kapcsolathálók és diszciplínák

A  kontroll-erőfeszítések jól körülhatárolható társadalmi terekben zajlanak. A  hálótarto-mány (netdom) kifejezése jól írja le ezt a jelenséget: a „tartomány” (dom) különböző témák tartományaiból jön, míg a „háló” (net) a hálózati kapcsolatokból. Az identitások hálótarto-mányról hálótartományra váltanak, miközben alapzatot keresnek a különböző tartományi kontextusokban és hálózatokban.A hálózatok és tartományok kettőssége alapvető fontossá-gú; ami – félreértés ne essék –, radikális törést jelent a hétköznapi szóhasználattal. A 4. feje-zetig nem fogunk szót ejteni az egyes „egyénekről”. Ezenkívül az egyes izolált „viszonynak” vagy kapcsolatnak (tie) sem ismerjük el semmiféle valós létezést ama sajátos történeti és tár-sadalmi körülményeken kívül, amiket pl. Luhmann ábrázolt oly briliáns módon a Szerelem és szenvedély című művében. A hálótartomány nem egy valóságosan létező dolog, hanem egy rendszerint átmeneti empirikus folyamat, ami olyan erőteljes hatást gyakorol a résztve-vőkre, hogy azok képtelenek azt átlátni. Luhmann hasonló utat jár be általános elméletének kidolgozásakor (2009 [1984]), amikor egyetlen terminusból, a kommunikációból vezeti le a szocialitás felépülését. A luhmanni „kommunikáció” terminusa, hasonlóan a hálótartomá-nyéhoz, előfeltételezi a viszony, a téma és emellett a megértés sajátos elegyét.11

10 Ha Luhmannt követve abból indulunk ki, hogy minden esemény rövid életű, és egyben egy szociális rendszer eleme, akkor a kontroll egy a lehetséges események alakítására tett kísérletként fogható fel.

11 Luhmann egészen pontosan az információ, a közlés és a megértés együttes megvalósulásaként határozza meg a kommunikációt. (A szerk.)

50 replika

Többször is hasznosítani fogjuk John Padgett és szerzőtársai a reneszánsz Firenze több-szintű kapcsolathálózatairól írt tanulmányait. A  hálótartományok közötti váltások termi-nusaiban is értelmezhető ábrájukat – az esettanulmányra vonatkozó mindenfajta magya-rázatkísérletet mellőzve –itt is szerepeltetem (lásd 1.1. ábra). Ugyanakkor az itt bemutatott elméleti konstrukciók nem csak mikroszintű, alkalmi és pillanatnyi folyamatok leírására alkalmasak.

A hálózatok tulajdonképen átfogó beszámolók arról, hogy milyen dinamikák vannak a hálótartományok egymást átfedésében, illetve a hálótartományokban és a köztük megfi gyel-hető tranzitivitásban. Minden hálózatot olyan identitásoktól érkező megszólítások, meg-idézések (invocation) tartanak fenn, melyek ugyanazon a történethalmazon osztoznak, és ezáltal képesek az anomáliákat eltüntetni. A hálózatok terítik ki a társadalmi cselekvés terét.

Egy további, bemutatásra váró fogalom a diszciplínáé; ezzel a 3. fejezet foglalkozik rész-letesebben.

1.1. ábra. Padgett és McLean (2006) rámutatnak arra, hogy a hálótartományok közötti váltások nem egyszerűen mikroszintű, és informális felállásokat eredményeznek, hanem az üzleti élet és a hatalmi viszonyok részét képezik. Az ábrán látható koncepció tehát tőlük, s nem az Identity and Controlból származik. A folytonos vonalak a „konstitutív kötéseket” (constitutive ties) a szaggatott vonalak a „re-lációs társadalmi cseréket” (relational social exchanges), az ellipszisek formális szervezeteket jelölnek.

A pontok az individuumokat jelölik.

GAZDASÁGICéh 1

Céh 2

ROKONSÁG

Szomszédság 1

POLITIKAI

Társadalmi osztály 1 Társadalmi osztály 2 Társadalmi osztály 1

Szomszédság 2

Társadalmi osztály 2

replika 51

A diszciplínák a társadalmi cselekvés önszervező (self-constituting) egybegyűjtői: ezek mindegyike egy új szinten hoz létre identitást. Ebben a könyvben ugyanolyan fontos szerep jut nekik, mint a hálózatoknak. A diszciplínák olyan kötelezettségvállalások köré épülnek, amelyek korlátozzák a meghatározó identitásokat, így nagyon különböznek a hálózatok ru-galmas történethalmazaitól. A diszciplinák inkább a szociokulturális élet folyamatait, sem-mint annak struktúráit leíró koncepciók. A kontrollért folytatott küzdelmek különböző sza-bályok szerint és különböző keretek között zajlanak attól függően, hogy melyik diszciplína van használatban.

Eltérő értékelésük (valuation) és kontingenciáik alapján a diszciplínák három fajtáját ve-zetem be: határfelületek (interface), küzdőterek, arénák (arena) és tanácskozások (council). Jobbára valamilyen gyakorlati tevékenység elvégzése ismétlődik, és ölt formát mindezekben a közegekben – akár gyorsfagyasztott pizza előállításáról, akár egy country klub esti össze-jöveteléről legyen is szó. A diszciplínák normalitássá és habitussá formálódhatnak bizonyos szinten. Ugyanakkor a káosz és a véletlen képezik az identitások forrását és alapját; és a kontrollt kereső identitások töltik fel energiával a gyakorlati tevékenységet, bármilyen kon-textusról is legyen szó.

1.5. Áttekintés

Identitások: kontroll-kontextusokon belüli össze-nem-illeszkedések

Most, hogy felvázoltam azokat a főbb gondolati szálakat (beleértve a hálózatokat és a disz-ciplínákat), amelyek segítségével a társadalmi folyamatok pontosabban meghatározhatók, térjünk vissza újra az identitásokhoz. Az identitást a kontingencia teremti, és az erre adott válasz maga az identitás: egyfajta beavatkozás a soron következő folyamatba (bármilyen szinten és bármilyen területen). A kontroll utáni hajsza nem választás kérdése, szükségszerű: annak a következménye, ahogyan az identitások mintegy folyamatként létrejönnek és folya-matosan mozgásban tartják magukat. Tehát az identitás az alapzatával együtt alapvetően az össze-nemilleszkedésekből jön létre, igénybe véve mind a megfi gyeléseket, mind a relfexív önegmfi gyeléseket.

Eff éle össze-nem-illeszkedés mindenféle területen és szinten előfordulhat. Egy „pozíció” nem más, mint az identitás egy szinttel feljebb kerülése az identitáshordozóhoz képest. Il-lusztrációképpen: az „elnökség” pozíciójának elismerését a Jeff erson és Washington közöt-ti vagy éppenséggel a Reagan és Franklin Delano Roosevelt közötti össze-nem-illeszkedés idézi elő. Az egy szinttel magasabban mutatkozó össze-nem-illeszkedésből pedig például a „problémamegoldó” identitása emelkedhet ki, ami voltaképpen a mások általi tulajdonításo-kon keresztül kel önálló életre. Reményeim szerint például ezt a könyvet az olvasók identi-tással fogják felruházni. Ez a folyamat minden bizonnyal az össze-nem-illeszkedésekben fog gyökerezni: az előző munkák és azok identitásaival való össze-nem-illeszkedésben éppúgy, mint az olvasók megjegyzéseinek és eszmecseréinek össze-nem-illeszkedésében.

Mindez az identitások olyan populációdinamikai szemléletét igényli, amely eléggé kü-lönbözik a kurrens demográfi áétól. Ugyanakkor az identitások különféle megvalósításai-nak témája nagyfokú sokféleséget jelent. Például az identitások egyazon hálózaton belül is

52 replika

különbözőnek tűnhetnek erejük, láthatóságuk és élettartamuk tekintetében. Az  ilyesfajta különbségek felismerésének és számba vételének az egyes konkrét vizsgálatok részét kell képeznie, azonban néhány általános vonás leszögezhető: minden identitás szüntelenül új-raformálódik; újból és újból magára talál12 Egy identitásnak ugyanakkora esélye van egy másik identitás feletti kontroll megszerzésére, mint arra, hogy ő maga váljon kontroll-erő-feszítések célpontjává.

Most térjünk vissza az identitás négy általános fajtáját, négyféle jelentését tárgyaló kezdeti fejtegetéseimhez. Az egyszerűség kedvéért ezeket az identitásfajtákat egyedi emberi lényekre vetítve tárgyalom. Az identitások össze-nem-illeszkedése magában foglalja a mindennapok rohanásait és őrlődéseit, csakúgy mint az egészség és betegség, vagy az érvek kontingenciáit. Most áttérek az egyéni identitás négy sajátos mozgatóerejére.

Az emberi identitás egy ősi és folyamatos kontroll iránti késztetésben (és késztetésként) jelenik meg, mely mindig, minden kontextusban megfi gyelhető. Például, a játszótérre ér-kező új gyerek ellenállhatatlan késztetést érez valamiféle stabil társas alapzat kialakítására, azaz már ismeretekkel rendelkezhet arról, hogyan kell viselkedni az (egyébként kaotikus) társadalmi világban. A társas alapzat keresése nem szükségszerűen ölti a státusért és rangért vívott durva harc formáját, és csak alkalmanként vezet játszótéri hencegésekhez. Az iden-titás az első értelme szerint a társas kontextusban annak az alapzat biztosítására irányuló késztetésnek felel meg, amihez a fi zikai környezetben a különféle testtartások felvétele ha-sonlítható, mint például amikor a lépcsőn felfelé haladva előredőlünk.

Egy csoportosulás ugyancsak bírhat első értelemben vett identitással, mely az szolidari-tásban fejeződik ki. Az ismertség hajhászása például megcímkézhet egy csoportot. A könyv minden fejezete hoz példákat az identitás eme első jelentésére.

Az  identitás második, összetettebb és az elsőtől eléggé különböző (a „homlokzathoz” közelítő) jelentése nem kapcsolódik a hálózatokhoz. Az  identitás ebben az értelemben egy olyan jól elkülöníthető társadalmi csoportosulás részeként jön létre, artikulálódik és operacionalizálható, amelynek minden tagja rendelkezik homlokzattal (face), – éppen azért, mert az társadalmi homlokzat: egyike azoknak a jól elkülöníthető homlokzatkészle-teknek, amelyek együttesen alkotják az adott csoportot. Meglehet, hogy a diff erenciálódás rendszertelen, vagy a csoportosulás laza. Egyszerű példa erre egy asztal körül vacsorázó csoport egy egyetemi kollégiumban. Igen valószínű, hogy ezek a hallgatók ismerik egymást; megszokták, hogy gyakran együtt esznek, és ezáltal már hajlamossá váltak arra, hogy felve-gyenek bizonyos társas alapállásokat, melyekben az egyikük témafelelős, a másikuk bohóc és így tovább.

Ebben az esetben tehát a csoportosulás egy adott szinten elkülönülő entitásként magától szükségszerűen identitással. A más identitások és megfi gyelők ezt az identitást a társadal-mi folyamatokban való részvételük és kommunikációik által tudják észlelni, méghozzá épp azért, mert ők is részt vesznek a társadalmi folyamatokban és kommunikálnak. Az identitás e fajtájának nyílvános kifejezése narratívát teremt. Eköré a második értelemben vett identitás köré minden diszciplína felépíti a maga még bonyolultabb és szofi sztikáltabb folyamatát.

12  Az  identitások eltűnéséről részletesebb információval szolgálnak Bearman, Faris és Moody (1999) illetve Berman, Moody és Faris (2002) a „perdöntő bizonyítékokról” (case breakers) és „lezáratlan aktákról” („dead” cases) szóló fejtegetései.

replika 53

Az identitás és kontroll közötti feszültség felfogható a konformitás és kreativitás ellenté-teként is. Az identitások a legádázabb és legvadabb vagy a legkedvesebb és legnyugodtabb alakot is ölthetik, mivel a kontrollt kereső identitás igen kreatív, és megjelenési módjait en-nek megfelelően változtatja. A kreativitás összhangban áll az identitás további, harmadik je-lentésével, mely az előző kettőn alapul. Ez a harmadik értelemben vett identitás a különböző társadalmi felállások közötti súrlódásokból és tévelygésekből keletkezik, és főként a hálózati kapcsolatok kialakítása során játszik szerepet.

Az  identitás harmadik jelentése a társadalmi szervezet alapvető tényéből következik: az ember élete nem más, mint hálótartományok közötti átváltások sorozata. Már gyerek-korunkban is különféle csoportokkal érintkezünk, miközben különböző világok összeke-veredésével áll elő az életünk. Ezenfelül mindegyikünk számos különböző, ezen világokat átmetsző szerepben teljesít, úgymint családban, faluközösségben, munkában vagy titkos tár-saságban – ezáltal nemcsak cselekvéseink metszik át ezeket a különböző világokat, hanem mi magunk is. Sokszor még felnőttként sem próbáljuk meg mindezeket a világokat egyetlen, karriernek nevezett narratívába sűríteni.

Mindezen megfontolások egy magasabb szint felé, a pozíció és hasonlók leírása felé mutat-nak, jóllehet nincs semmi szokatlan vagy ezoterikus az identitás eme harmadik jelentésében. Visszatérve a játszótéri gyerekek ismerős példájához, egy gyerek új öltözködési szokásokat vehet fel, és ezeknek megfelelően ruházkodhat (vagy szaggathatja meg ruháit) – ez utóbbi a második értelemben vett identitás egyik aspektusa. Aztán a gyerek a hazaérkezés előtti pillanatokban szembesül azzal, hogy ami kortársaknál helyénvaló, az otthon nem feltétle-nül az. Éppen az élet ilyesfajta ellentmondásai – keveredések, botlások, hibák és társadalmi zajok – idézik elő a harmadik értelemben vett identitás létrejöttét. Ebben az értelemben az, amit mindegyikünk még gyerekként felépített – azaz az első és a harmadik értelemben vett identitás – érzékelteti azt a módot, ahogyan alapvetően minden identitás létrejön.

A harmadik értelemben vett identitás meglehetősen kényszerítő erejű, így mind az ösz-szeomlása, mind a kitörése igen nagy energiák felszabadulásával jár. Ezek azok az energiák például, amelyek egyidejűleg hívnak életre műalkotásokat és generálnak narratív kreativi-tást. Az identitás eme szóban forgó harmadik értelmét egy külső szemlélő talán kritikaként hozza létre, amely a megfi gyelhető eredmények összerendezésével a lehetőségek valamiféle szélesebb spektruma felé mutat.

Az identitás ezen harmadik és döntő fontosságú értelmének semmi köze az utópiákhoz, mivel ez épp össze-nem-illeszkedésekből és társadalmi zajokból, illetve az ugyanarra a cse-lekvőre irányuló társadalmi diszciplínák közötti ellentmondásokból alakul ki. Az irodalmi fi kciók elismerik ugyan az egyének többszörös szerepösszetételének alapvető tényét, de utó-pikussá teszi őket az a képzet, hogy az individuum a következetesen előírt csomagok kombi-nációjaként előálló szerepek összessége.

Az identitásnak van egy negyedik jelentése is, ami közelít ahhoz, amit a hétköznapi be-szédben általában identitás alatt értünk. Ez a negyedik értelemben vett identitás egy az iden-titásról szóló ex post (a cselekedeteket követő) számvetésnek felel meg, ami külső szemszög-ből karrierként értelmezhető. Minthogy a változást a harmadik értelemben vett identitás teszi lehetővé, az identitás negyedik értelme tulajdonképpen a racionalizációról és a cselek-vési kudarcokról szól. Így a negyedik értelmezés a harmadikkal lép kombinációra a hálózati fenomenológiában.

54 replika

Mindazonáltal identitásnak mind a négy jelentése ugyanahhoz a konstruált valósághoz tapad, és az össze-nem-illeszkedések emanációiként válik megfi gyelhetővé. Az  identitás minden egyes értelme ezerféleképpen szövi össze a jelentésrétegeket, miközben azok maguk is változhatnak. Egy festmény kifejezheti az identitás második vagy negyedik (és egyben unalmas) értelmét, miként néhány történet vagy színdarab sugalmazhatja a harmadik (ér-dekesebb) vagy az első identitásértelmezést, de persze mindezek ellenkezője is előfordulhat. Éppen ezért ostobaság volna objektivizálni, és különálló szereplőkként ábrázolni az identitás négyféle értelmét, vagy teljesen megkülönböztetni egymástól a pozíciók fajtáit. A narratívák képesek arra, hogy mindezeket összeszőjék; a narrátor feladata az, hogy legalább átmeneti-leg megkonstruálja annak a tagságnak a tágabb értelmét, ami mindegyiküket – a hallgatókat és a szerzőt is – összeköti.13

1.6. A váltásokban létrejövő értelem: tudományos előfutárok

A  hálótartományok felületét egy a bourdieu-i értelemben vett (Bourdieu 1996  [1992], 1996  [1989]) kétarcú habitus határolja. Esetünkben ez azonban csak a kontrasztból és a kontraszton keresztül válik mintegy folyamatként (Gibson 1979) észlelhetővé. Ebből az kö-vetkezik, hogy emberi értelem csakis átkapcsolások, azaz hálótartományok közötti váltások révén artikulálódhat. A váltás, ami jelen elmélet alapvető eleme, igen eltérő területeken és szinteken fog újból és újból felbukkanni. Ismét hangsúlyozom, hogy ez a hétköznapi értel-mezéstől eltérő álláspont szemben áll az ortodoxiával; azonban, mint korábban jeleztem, reményeim szerint bizonyítani fogom, hogy jelen elmélet képes kibogozni néhány csomót és rejtélyt a fennálló társadalomtudományban.

Ezen elmélet originalitásával szemben csak részleges igényeket támasztok a szocioló-gia területén, mivel úgy gondolom, hogy lényegében ugyanezeket az alapgondolatokat Garfi nkel, Cicourel, Goff man, valamint a lingvisztika területén Halliday munkáikban már kidolgozták. Mostanában megint többen (például Vaugan 2002; Powell 2002; Mishe 2007; lásd még Mische és White 1998) törnek lándzsát mellette.

Radikális újításom nem is ebben rejlik. A konkrét szituációk és epizódok megértésekor és fi gyelemmel kísérésekor kifejezetten helytelenítem a kontextus zárójelbe tételét (bracketing) és félretevését (setting aside) – akár a hétköznapi, akár a garfi nkeli értelemben tegyük is eze-ket. A zárójelbe tétel éles ellentétben áll azzal, ahogyan én az identitást konceptualizálom. Ehelyett inkább megpróbálok rövidre zárt javaslatokat tenni, amikkel az a célom, hogy a kontextuális realitást és a konkrét, szituatív összetevőket szorosan egymás mellett vizsgál-hassam. Az egyes partikuláris szituációk vég nélküli felvázolásával szemben ezt a megoldást preferálom: a narrátor mintájának követése helyett megpróbálok inkább a színdarabíró bő-rébe bújni.

A  pszichológiai megközelítések között is találhatók előfutárok. Már említettem James Gibsont. Párhuzam vonható Polányi Mihály Személyes tudás (eredetiben: 1958) című mű-vével. Utóbbi könyv amellett érvel, hogy alapjában véve mindenfajta tudás részleges és izo-

13 Ez szintén kapcsolódik Bearmen, Faris és Moody Blocking the Future című tanulmányában felvetett problé-mához – lásd az előző lábjegyzetet.

replika 55

lált felismerések hallgatólagos integrációján alapul, amiből megfi gyelést végzünk egységes fókuszpontokra, amikre megyfi gyelést végzünk. Lényegében igencsak hasonlót állít Fritz Heider is, akitől a szociológus Niklas Luhmann kapott útmutatást ahhoz, hogy miként lehet a szociális folyamatokat kommunikációként értelmezni. Ezt a még távoli intuitív felismerést komponenseire, azaz társadalmi folyamatokra fogjuk bontani.14

Amellett fogok érvelni, hogy a hálótartományok közötti váltások megvilágításához a ling-visztika szolgál a legmélyebben gyökerező belátásokkal; s erre a legközvetlenebb bizonyíték a deiktikumok (nyelvtani mutatószavak, mint például névmások: „ez” és „az”, „itt” és „most” és így tovább) univerzalitása. Alapos vizsgálatok (mint például Hanks 1990, 1993; Lucy 1993; Halliday 1994) azt sugallják, hogy a deiktikumok éppen azért alakultak ki, hogy elősegítsék a hálótartományok közötti váltásokkal együtt cikázó diskurzus koherenciáját olyan termi-nusok segítségével, amiket mindenki használni tud, és használ is annak érdekében, hogy fenntartsa a többiekkel kiépített alapzatait a hálótartományok között váltások ellenére is.

1.7. Kultúra a játékban és vészhelyzetekben

Ha már az értelemről szót ejtettünk, adódik a kérdés: hol van mindebben a kultúra? A kultú-ra múzeumokhoz és könyvtárakhoz kapcsolódó jelentését félre kell tennünk eme fejtegetés során. Magam úgy tekintek az élő kultúrára, mint a társadalmi intézményekben és gyakor-latokban felismert folyamatokra (ez az 5. fejezetben kerül kifejtésre), és mint a társadalmi folyamatok minden szinten megjelenő melléktermékére, egyszersmind ko-konstituálójára. Az előző játszóteres példa valamilyen üres telekre vagy mezőre is korlátozódhat, de valójá-ban én egy iskolai vagy városi „játszótérre” gondoltam, ami többé-kevésbé explicit intéz-ményeknek és gyakorlatoknak van alávetve – még akkor is, ha az edzőktől és a tanároktól eltekintünk.

Ha a gyerekeket valahol a lakásban magukra hagyjuk játék közben, a kisebbek gyak-ran bújnak a mami, az orvos, a nővér, a cowboy, a tanár szerepébe. A  fejlődéspszicholó-gia ezzel bizonyítja, és ezen keresztül dolgozza ki a közös tudás elméletét. Nemrégiben a szociolingvista Sawyer (1992) pontosította a pragmatikai diskurzus fogalmát, azzal hogy több mint egy éven keresztül megfi gyelt egy megfi gyelést.

Ebből arra következtethetünk, hogy a gyerekek már a korai éveikben érzékenyen reagál-nak komplexebb formákra és magasabb szintű társadalmi folyamatokra, és ezen keresztül megpróbálnak valamiféle mélyebb ismeretre szert tenni. Ezen játékokkal veszik kezdetét azok az egyre kifi nomultabb szerepátvételi folyamatok, amelyeket mindenkinek el kell sa-játítania ahhoz, hogy „normális” felnőttként vehessen részt a mindennapokban. Jóllehet,

14 Ezt az állítást egy a tőzsdepiacok derivatíváit vizsgáló friss tanulmány (Arnoldi, 2006.) támasztja alá. A már hosszú ideje jelen lévő és aktív kereskedelmet folytató különféle határidőpiacok az 1990-es évekre valóságos orgiává nőtték ki magukat, amit szofi sztikált matematikai modellek jeleznek. A kereskedés volumene annyira megnőtt, és a haszonkulcs annyira összezsugorodott, hogy a chicagói stílusú, licitáláson alapuló aukciókat felváltotta a számító-gép-terminálokról működtetett elektronikus kereskedés. Arnoldi rámutat arra, hogy a kereskedőcsoportok közötti személyes kapcsolatok (és az ezekkel járó, a diskurzuson és a testbeszéden keresztül ható kölcsönös jelzőfunkciók) hiánya megbénította a kereskedők intuícióit és ezáltal akcióikat is: olyannyira, hogy a személyes találkozókat újra bevezették a különféle, saját hatáskörben szervezett (szubszidiárius) aukciókon.

56 replika

ez a fajta szofi sztikáltság nem ugyanaz, mint az analitikus tudatosság, ami valójában csak botladozáshoz vezet a normalitás megragadása helyett.

A balesetek egy másféle látószöget kínálnak, mivel a gyerekek játékától eltérően, ezek-ben nem csupán színlelik az átváltásokat. A  nagyvárosokban a balesetek gyakran járnak vészhelyzetben bevethető csapatok és mentők mozgósításával – ezt a 3. fejezetben fogjuk diszciplínaként modellálni. A sérült személy a saját bőrén tapasztalja meg a másik hálótar-tományra történő váltást, és valószínűleg még a balesetet követően is váltások egész sorát éli át. Történjék Párizsban vagy Milwaukee-ban az eset, a szituáció a kultúrából következően közel ugyanolyan forgatókönyv szerint fog lezajlani, mivel a kultúra (2. fejezetben bemuta-tásra kerülő) hálózati kapcsolatok mentén generálja az egymást kölcsönösen meghatározó a szerepviselkedéseket.

A kultúrát e helyütt a társadalmi folyamatok termékeként fogjuk fel. Mindez rokonítható olyan az információtudomány terén elért eredményekkel, mint például a korai kibernetika vagy az általános rendszerelmélet (különösen a luhmanni felfogásban). Hasonlóképpen ana-lógiát találhatunk a dinamikus kontrollelmélettel és a Kálmán-szűrőkke15 – utóbbiak nem pusztán önvezérlő, hanem tanulásra is képes programok.

1.8. Kihívás mindkét véglet felé

A szociológián és más társadalomtudományokon belül is tapasztalható a módszertani in-dividualista elméletalkotás egyre erősödő újjáéledése a „racionálisdöntés-elmélet” (Bueno de Mesquita és Lalman 1992; Coleman 1990; Coleman és Nowak 1986; Lindenberg 1989; Riker 1982) elnevezése alatt.16 Ezen elmélet – melyet még az intézményi közgazdaságtan egyes teoretikusai is kifogásolnak (Favereau 2005; lásd még Lazega és Favereau 2001) – eleve adottként tételezi az identitást, és fi gyelmen kívül hagyja a kontextusba ágyazottságot, ezáltal megpróbál eltekinteni a kontrolltól.

A racionálisdöntés-elméletek az egyén, mint eleve létező entitás mítoszán alapulnak, és arra fókuszálnak, hogy miként jön létre a döntés, illetve hogyan függnek össze az egyes, már meghozott döntések. Jóllehet a cselekvésekből általában levezethetők valamiféle vég-eredmények, az ellenvetések ellenére azonban ezek a „végeredmények” gyakran puszta mel-léktermékei az előzményeknek, azaz a fennálló körülményekhez való alkalmazkodásnak. A szóban forgó teoretikusoknak azonban nem feltétlenül kéne ezt az empirikus gyengét le-tagadniuk, mivel ezen alapvetésekből kiindulva a lehetséges előrejelzések egész spektruma mutatható meg.

Bármiféle racionálisdöntés-elmélet kidolgozására tett kísérlet önmagában érzékeny kér-dés. Azonban mélyen racionális, mert leképezi azt a többi tudományterületen jelentkező

15 A Kálmán-szűrő egy olyan rekurzív matematikai statisztikai szűrő, amely képes becslések és becslés-korrek-ciók alapján meghatározni egy mozgó objektum helyzetét és sebességét egy a mozgást leíró szabály és bizonyos időpontokban végzett mérések megadásával. A  szűrő egy meglévő helyzet becsléséből tesz becslést a következő helyzetre. Ezután az adott helyzetre vonatkozó mérési eredménnyel korrigálja az előző becslést – a becslés és a mé-résen alapuló korrekció illetve a kovariancia becslés együttesen adják meg a végleges becslést. „A szűrő működése tehát kétfázisú: az első fázis »jósol«, a második fázis »korrigál«”. Forrás: http://www.agt.bme.hu/tutor_h/terinfor/t61.htm (letöltve: 2011-10-11). (A ford.)

16  Azonban lásd Hechter (1987) intézményi magyarázatkísérletét. Valamint Pizzorno (1991) pontosan ezt a problémát vizsgálja Hobbes-nál.

replika 57

nyomást, ami az úgynevezett átlagtér-elmélet irányába hat.17 Utóbbi olyan hosszú távú rend-re kidolgozott közelítő elmélet, mely az önmagukkal konzisztens rendszerek kalkulációján alapul. Ehhez képest a racionális döntés elmélete első ránézésre egy a rövidtávú rendre és a közvetlen környezetre fókuszáló, tökéletlen modellnek tűnik. Azonban nem az, amivel az önmagukkal konzisztens rendszerek hosszú távú rendje elengedhetetlen a racionálisdöntés-elméletek kalkulációihoz. Ennek az az oka, hogy a célokat és végeredményeket valójában a mintákból kell kiolvasni, és csak a nagyobb mintázatok fogják kiállni az ilyesfajta (idő)próbákat. Bár minden önmagával konzisztens rendszer elmélete megpróbálja nagy gonddal kezelni a lokális kontextusokat, az aktuális folyamat alapjellegzetességeinek megragadása általában a fi nom korrelációk rovására megy.

A  strukturalizmus18 a racionálisdöntés-elméletekkel szemben megveti az eseményeket; például akkor, amikor az Egyesült Államok létrejöttét az államok közötti háborúskodások nélkül, és ama háborút (az amerikai polgárháborút) Gettysburg nélkül, vagy a Harmadik Köztársaságot Louis Bonaparte brumaire 18-adikája nélkül magyarázza. A strukturalizmus tehát a kontrollt veszi eleve adottnak, és az identitástól próbál meg eltekinteni. A struktura-lizmus a társadalom, mint valamilyen eleve létező entitás mítoszán alapul. Sem a raciona-lista, sem a strukturalista megközelítések nem adhatnak megfelelően számot a társadalmi cselekvésről.

Távolodjunk el a strukturalizmustól – beleértve Talcott Parsons kísérletét arra, hogy az egyéneket orientáló értékekből vezesse le a társadalmi rendet –, és távolodjunk el közgaz-dasági elméletek azon közös nézetétől is, miszerint a társadalmi rend a már eleve létező individuumok saját idioszinkratikus akarata és érdekei érvényesítésére tett erőfeszítései-nek eredménye. Véleményem szerint sem eme két társadalomelméleti megközelítés, sem ezek ellentettjei nem veszik komolyan az egyéneket. Következésképpen egyik sem képes megfelelő érzékenységgel kezelni a történelmi trendeket és a kulturális hatásokat. Ezekkel ellentétben, az általam kidolgozott elmélet nem pusztán a „struktúra és cselekvőség” prob-léma kikerülését tűzte ki célul, hanem olyan fogalmi bázisra épül, amely eliminálhatja ezt a problémát.

Ostobaság a racionális döntések elméletét a társadalmi szerveződés alap- vagy általános elméleteként kezelni. Éppen olyan ostoba dolog, mint bármilyen e keretek között kidolgo-zott partikuláris becslést kritizálni, majd ezt a bírálatot intézményi közgazdaságtani elmé-letként emlegetni. Mindenféle elmélet(alkotás) szimplifi káció; a tudományos elmélet úgy egyszerűsít, hogy új jelenségeket tár fel. A racionális döntések elmélete új jelenségeket vetett fel, és most az a feladatunk, hogy meghatározzuk azokat a kontextusokat, amelyekben ez az elmélet várhatóan produktívnak bizonyul. A 4. fejezet egy a személyiség és a racionalitás összefüggéseire alapozott elméletet fejt ki.

17 Az elméletet „átlagtér” közelítésnek és önfenntartó mezőknek is nevezik; lásd de Gennes (1979) és Ziman (1979). Egy könnyedebb és olvasmányos korai közlés Van Vleck (1932). Részletesebb kifejtését lásd a konklúzióban (8. fejezet).

A fi zikában az átlagtér-elmélet vagy átlagtér közelítés annyit jelent, hogy a kezdeti sokváltozós bonyolult helyze-tek „egy globális makrováltozó” bevezetésével szimplifi kálják. A közgazdaságtani elméletek annyiban rokoníthatók átlagtér-elméletekkel, hogy hagyományosan makrováltozókon alapuló modelleket dolgoznak ki. Forrás: Per Bak: „How Nature Works. Th e science of self-organized criticality” Magyarul: Közgazdaságtan és közlekedési dugók (fordította: Szegedi Péter), http://www.c3.hu/~szf/Szofi 97/Sz97-02/Sz97-02-Fr.htm. Letöltve: 2011-10-11. (A ford.)

18 Akár Parsonst (1937), akár Wallersteint (1980), akár a későbbi formákat is tekintjük.

58 replika

1.9 Kontroll és társadalmi tér: tudományos előfutárok

Most általánosabb értelemben fejtem ki alapállításomat; és ennek alátámasztásához ter-mészettudományokból veszek analógiákat. Kezdjük az időjárás-előrejelzéssel. Az első, még kamaszkoromban az MIT Technológiai-Műszaki Értesítőjében megjelent cikkem a viharfel-hők vizsgálatára kidolgozott radarok kísérleti bevezetéséről szólt. Továbbra is nyomon kö-vetve a meteorológia felvirágzását meggyőződésemmé vált, hogy az új perspektíva éppolyan döntő szerepet játszott ebben, mint az új technológia. Most magam is megpróbálok új pers-pektívát hozni a szociológiába, és arra biztatom az olvasót, hogy lépjen ki a társadalomtudo-mányok bevett terminológiai keretei közül.

A társadalmi dinamika sajátos vonásokat mutat mondjuk a kémiai reakciókkal összeha-sonítva, mivel előbbinek nincs egyetlen, egyedi és izotróp kontextustere. A  kontrolldina-mikák megnyilvánulásaik során előidézik és megkonstruálják saját „terüket”. Ezek összeil-lesztik a társadalmi cselekvésből adódó lehetőségeket, ami kommunikálandó percepció és interpretáció függvénye, és amit csak részben határoz meg a biofi zikai környezet.

A  társadalmi dinamikák azonban hasonlóságokat is mutatnak a kémiai vagy más ter-mészettudományos reakciókkal. Az elemző a kiterjedést és a formát a kölcsönös elhelyez-kedések megfi gyeléséből olvassa ki. A kontrollért folytatott taktikázás mindkét tudomány-területen nyomást gyakorol a kölcsönös elhelyezkedésekre. Kiterjedés fi gyelhető meg egy területen belül.

A társadalmi terek topológiái összetettek, időben és térben változóak. Ezen topológiák in-tuitíve különféle kontrolleszközöket sugallnak. Például, a katonai fegyelem a kontroll egyik modellje, ami mintegy karikírozza a kontrollt, valamint annak előfeltételeit és megszerzésé-nek lépéseit. A kiképzés alatt az egyéneket arra kényszerítik, hogy egy kis csoporton belül egyszerre mozogjanak, ezáltal egy bizonyos időre a szó szoros és metaforikus értelmében is elszakítják őket más társadalmi kapcsolatoktól. Másfelől, valaki úgy is szert tehet kontrollra, hogy összefüggéstelen és változékony kontextusok útvesztőibe kényszerít másokat. A 7. feje-zet foglalkozik ezekkel a témákkal.

Az alapállításom hasonló lépéseket feltételez ahhoz a fi zikatudományban három lépésben végbe ment változáshoz, ami felváltotta Arisztotelészt és az állhatatos józan észt. Az  első kulcsmozzanat az erő (force) és az impulzus (momentum) elválasztása volt, amelynek ér-telmében egy változatlan mozgásmennyiség nem jelent erőt. Ha analitikus erőre akarunk szert tenni, akkor félre kell tennünk a töredékekből összeálló mindennapi valóságot. Ehhez kapcsolódik a második lépés, ami a partikuláristól az univerzális felé (azaz objektumoktól a ponthalmazok és hasonlók felé) történő elvonatkoztatást, azaz az absztrakciót jelentette. A szociológiában hasonló előrelépést jelölnek az erő/impulzus analógiájaként felfogható vál-tások, illetve az identitásoktól az aktorok felé történő elmozdulás.

A harmadik kulcsmozzanat a karteziánus tér explicit kifejtése, mint környezet, ami egy teljesen parametrizált tér. Ez lehetővé tette a fi zikai problémák olyan analitikus formába ön-tését, amelyben azok csak a határfeltételektől függenek. A  társadalmi folyamatok terén a hálózatok analógiáját dolgozták kit, ezek teljesen újféle, porózus és többdimenziós tereket jelentenek, amelyekkel egy ugyancsak újfajta és porózus szerkezető interpretatív társadalmi időt kell összeegyeztetnünk.

A mérnöki tudományok is szolgálnak analógiákkal, melyekben megtalálható az idődi-menzió azon egyetemes szabályszerűsége, mely a kartezianizálódásban még csak implicite

replika 59

volt jelen. A mérnöki fejlesztésekből nem feltétlenül következik előre megjósolható kont-roll. A társadalomtudományokhoz talán a vegyipar áll a legközelebb, amelyben – legalábbis nekem mindig is úgy tűnt – a legnagyobb művészet a hihetetlenül komplex, cseppfolyós, folyamatok áramlásának féken tartása.

1.10. Mi a cél?

Az identitás az emberi lények esetében nem feltétlenül alkot személyiséget, annak ellenére, hogy az visszatükröződik a testben és a tudatban, az elmében (mind). Az általam kifejtett szociológia látóteréből kiesik az elme.19 Mindenféle identitás szoros kapcsolatban áll azzal, amit a „kontroll” jelenít meg a különféle társadalmi környezetekben. A következő fejezetek-ben mindezt részletesen elemzem az alábbi öt tézis köré csoportosítva:

Az öt tézis:

• Az identitások a kontroll utáni hajsza zűrzavarából, és ezeken belül olyan társas alap-zatokból emelkednek ki, amelyek képesek csökkenteni a bizonytalanságot.

• A váltások az értelem hordozói az identitás és a kontroll számára.• A váltások felismerhetők mind a társadalmi kapcsolatok, mind a kapcsolatok, mind az

asszociációk tartományainak változásaiban.• A kontextus az identitás új szintekbe ágyazódásával párhuzamosan mélyül.• Az ötödik tézis duális: a kontextus az identitások közötti dinamikákban és ezen dina-

mikákként, valamint egy helyzetre vonatkozó, szintek közötti kontrolkéntm épűl fel.

Mindezeket részleteiben is ki fogom fejteni a következő fejezetekben aköré a kérdés köré csoportosítva, hogy miként alakul az identitás következő öt jelentése.

Az identitás öt jelentése:

• Az első értelemben vett identitás a legkisebb elemzési egység. Az egyének ilyen, első értelemben vett identitáskötegekből állnak. Amikor az identitás ezen formája alapzatot talál, az identitás terminus felcserélhetővé válik a hálótartománybeli pozícióval.

• A második jelentés az első értelemben vett identitások kötegéhez kapcsolódik, és csak ott fordul elő, ahol az első értelemben vett identitások alapzatot találnak, és ezáltal az értelemtulajdonítás alanyaivá és tárgyaivá válnak.

• A harmadik jelentés a különféle identitások különböző hálótartományokban hagyott nyomának tekinthető. Ez az identitás egyfajta beszámoló; például az idők folyamán há-lótartományról hálótartományra váltó emberről. Felfogható egy olyan ösvényként is, amely keresztülviszi az egyént, az entitást vagy a helyet a társadalmi időn. Ha grafi kusan

19 Niklas Luhmann rendszerelmélete, amit a sajátommal kompatibilisnek tekintek, foglalkozik ugyan a tudattal (consciousness), de elkülönítve kezeli (lásd Luhmann 2009 [1984]: 7. fejezet). A továbbiakban a 4. és a 6. fejezetben tárgyalom ezt kérdést, valamint a 8. fejezetet is ezzel indítom.

60 replika

összegezni tudnánk az időbeliséget és a tartományrétegeket, láthatóvá válna az identitás ezen harmadik jelentése.

• Az identitás negyedik jelentése nem más, mint a harmadik jelentésének interpretáci-ója. Ha az egyén visszanéz azokra a hálótartományokra és identitásokra, amelyekbe be-, és amelyekből kicsatlakozott értelemmel ruházva fel ezt az utat, akkor előállítja az identitás negyedik jelentését. A különböző hálótartományok közötti utazás narratív formába öntött története az, amire az ember saját magaként tekint. Amennyiben a harmadik értelmen például Ödipusz élettörténete csapásainak részletes számbavételét értjük, a negyedik értelem annak felismerése, hogy elbukott. Ez a negyedik értelem készteti arra a pszichológust, hogy bizonyos elmezavarokat „Ödipusz-komplexusként” címkézzen.

• Rá fogok mutatni arra, hogy van még egy másik (ötödik) jelentése is az identitásnak, egy teljesen más érvényességi területtel: ez az első négyféle össze-nem-illeszkedés kö-zötti váltásoknak egy dinamikus, önmagát újratermelő, profi lokon átívelő keveréke. Ez  az ötödik fajta identitás egy olyan elkülönülő szinten helyezkedik el, ami analiti-kusan még a diszciplína szintjénél is átfogóbb. Miként azt a 4. fejezetben bizonyítani fogom, az identitás ötödik jelentése az a forma, amelyben az egyének realizálódnak.

Célom egy olyan elmélet kidolgozása, mely a lehetővé teszi a minden léptékre és szintre kiterjedő szakszerű megfi gyelést. A társadalmi szervezetek rendezetlenek és fegyelmezhe-tetlenek; sokkal inkább zűrzavarosak, mint kikristályosodattak (vö: Sorokin 1956). Nincs rendezett atom, és nem létezik áttekinthető világ, csak komplex barázdáltságok és hosszú láncolatok vannak, melyek úgy csúsznak-másznak,20 akár egy polimermassza. Észrevételeim ezért kétségbe vonják az egyén és a társadalom hétköznapi konstrukcióit azért, hogy kimu-tathatóvá váljon a társadalmi szerveződés önhasonlósága (self-similarity), miszerint közel azonos dinamikájú folyamatok játszódnak le újra és újra egymástól igen eltérő szinteken és léptékben.

Azonban bármely szint és lépték korlátozhatja vagy befolyásolhatja a másikat, és ezek ezáltal kölcsönösen be- és kiágyazódhatnak egymásból. A nyelv, mely egyszerre közvetítő és következmény, központi jelentőséggel bír ebben a folyamatban.21 Időről időre a partikuláris esettanulmányok kódolásán túllépő nyelvészethez folyamodok segítségért; és terveim sze-rint a következő könyvemet a nyelv társas konstrukciójának szentelem.

Az identitás, a kontroll és a váltások jelentősége az elmélet alapelemeiként nyilvánvaló, azonban van e terminusoknak további fontos következménye is. Mivel szabálytalanságok és küzdelmek közepette jönnek létre, kevésbé érzékenyek az átlagokat illetően, és jobban reagálnak a szórásra, vagyis a társadalmi kapcsolatok helyszínei és a társadalmi idő egy-ségei közötti eloszlásra (spread). Például az, hogy mennyit kell sorban állni, épp annyira függ az újonnan érkezők és a kiszolgálás idejének szórásától, mint azok átlagaitól. Nagyobb léptékben: egy ipari cég termelési volumene főként attól a minőségi rangsortól függ, amit a vásárlók állítanak fel a versengő és egymást szemmel tartó termelők között; a kibocsátások

20 A ’reptate’ a következő kifejezésből ered: Rheology of Entangled Polymers: Toolbox for Analysis of Th eory and Experiment. Forrás: bluwiki.com/go/Reptate, letöltve: 2011-09-30. (A ford.)

21  Példaképpen: Hooper és Traugott (1993) elemzi ezt különös tekintettel a grammatikalizációra, valamint Halliday (1994); lásd még De Joia és Stenton (1980) foglalkozott hosszan a kérdéssel és általában véve a nyelvvel.

replika 61

közötti szórás, és nem az átlagok idézik elő az árak, a költségek és a profi tok közti különbsé-get dinamikus egyensúlyban tartva ezzel a termelési volumeneket.22

A kitűzött célok elérése érdekében, elsőként a hálózatelemzést vázolom fel a 2. fejezetben, ezt követi a három diszciplína kifejtése a 3. fejezetben. Majd, a 4. fejezetben azt a kérdést ragadom meg, hogy miféle nagyobb alakzat (format) marad meg valamifajta értelemként (sensibility) a sztochasztikus társadalmi folyamaton belül. Az  5. fejezet azt mutatja meg, hogy milyen gyakorlatok és intézmények jönnek létre az implicit és explicit kultúra bizonyos rendszereiből. Ezután a 6. fejezet olyan elkülönült szférák, mint a jog, a gazdaság, a művé-szet, a tudomány, sőt a sport speciális esetein keresztül vizsgálja, hogy mely kontrollrendsze-rek képesek önmaguk létrehozására.

A 7. fejezet az összes előző fejezetben elmondottakkal szemben azt fi rtatja, hogy miként lehetséges az eff éle formációkon áthatolni, és újszerű cselekvésbe fogni. Meglehet, hogy ez bizonyul a legrelevánsabb fejezetnek azon olvasók számára, akik ki akarnak evickélni a konformitás Sargasso-tengeréből, amit a 2-6. fejezetek elemeznek.

Ez a könyv mintegy száz esettanulmányból merít, melyek az alkalmazási és a tudomány-terület, illetve a korszakok tekintetében is igen eltérőek. Ragin és Becker (1992) szélesebb vitát szervezett az esettanulmányok felhasználhatóságának kérdéséről a társadalmi vizsgáló-dások terén. Akkor amellett érveltem, hogy egy esettanulmány alapvetően vagy az identitást, vagy a kontrollt, vagy a magyarázatot érinti. Az ebben a kéziratban szereplő tanulmányok megfelelnek ennek a felosztásnak: az 1. és a 4. fejezet az identitással, a 2. és 5. fejezet a ma-gyarázattal, a 3. és 6. fejezet a kontrollal foglalkozik; jóllehet a 7. fejezet mindhárom vonat-kozást keresztbe metszi.

* * * * *

Arra nézvést nyújtok irányadást, hogy mi rejlik a társadalmi gépezet „burkolata alatt”, és remélem, hogy valóban felkeltem néhány olvasó érdeklődését; míg mások a gyakorlatban és a szabályozás területén nyernek belőle útmutatást. A zárófejezet áttekintéssel indul, talán hasznos lehet ezt vagy az előszót elolvasni, mielőtt az olvasó végighalad a hét fejezeten.

Az érvelés kusza, és némileg nem konvencionális; emellett bizonyos fokig új terminológi-át vezet be, és néhány szokatlan disztinkciót vázol fel. Ez azt a célt szolgálja, hogy egy olyan rugalmas keretek között működő, széles körben alkalmazható fogalmi apparátust nyújtson, amely nagyon különböző megfi gyelések esetén is használható. Remélem, hallani fogok afe-lől, hogy mindez mire volt, és mire nem volt használható az Ön esetében.

Az egyik szerzőtársam (a neveket lásd a tartalomjegyzékben) javaslata az, hogy feltétlenül olvassa el (még talán az elején) a 8. fejezetet, mert elég jó áttekintést nyújt.

Fordította Németh Krisztina

22 McPherson és Ranger-Moore (1991: 35) hasonlóan érvel a szerveződés méreteiről a darwini evolúciós elmélet tekintélyére hivatkozva: ezekben a Hardy–Weinberg-egyensúly, vagyis az alkalmasság változásának mértéke egyen-értékű az alkalmasság genetikai varianciájával.

62 replika

Hivatkozott irodalom

Arnoldi, Jakob (2006): Frames and Scremes. Th e Reduction of Uncertainty in Electronics Derivatives Trading. Mün-chen: Institut für Soziologie, Ludwig-Maximilians Universität München.

Aubert, Vilhelm és Harrison C. White (1959): Sleep. A Sociological Interpretation. Acta Sociologica 4(2 és 3): 46–54 és 1–16.

Bearman, Peter S., Robert Faris és James Moody (1999): Blocking the Future. New Solutions for Old Problems in Historical Social Science. Social Science History 23(4): 501–535.

Bearman, Peter S., James Moody és Robert Faris (2002): Networks and History. Complexity 8: 61–71.Bourdieu, Pierre (1996a [1992]): Th e Rules of Art. Genesis and Structure of the Literacy Field. Stanford, CA: Stanford

University Press.Bourdieu, Pierre (1996 [1989]): Th e State Nobility. Elite Schools in the Field of Power. Oxford, England: Polity Press.Bueno de Mesquita, Bruce és David Lalman (1992): War and Reason. New Haven, CT: Yale University Press.Chanowitz, Benzion és Elen J. Langer (1980): Knowing More (or Less) Th an You Can Show. Understanding Control

Th rough the Mindlessness/fullness Distinction. In Human Helpessness. Th eory and Application. Martin E. P. Seligman és Judy Gerbner (szerk.). New York: Academic Press, 97–129.

Cohen, Joel (1971): Casual Groups of Monkeys and Men. Stochastic Models of Elemental Social Systems. Cambridge, MA: Harvard University Press.

Coleman, James S. (1964): An Introduction to Mathematical Sociology. New York: Free Press.Coleman, James S. (1990): Foundation of Social Th eory. Cambridge MA: Harvard University Press.De Joia, Alex, és Adrian Stenton (1980): Terms in Systemic Linguistics. A Guide to Halliday. New York: St. Martin’s.Favereau, Olivier (2005): Th e Missing Piece in Rational Choice Th eory. Revue française de Sociologie 46(5): 103–122.Garfi nkel, Harold (1967): Studies in Ethnometodology. Englewood Cliff s, NJ: Prentice-Hall.Gennes, Pierre-Gilles de (1979): Scaling Concepts in Polymer Physics. Ithaca, NY: Cornell University Press.Gibson, James J. (1979): Th e Ecological Approach to Visual Perception. Boston: Houghton Miffl in.Halliday, M. A. K. (1994): An Introduction to Functional Grammar. London: Arnold.Hanks, William F. (1990): Referential Practice. Language and Lived Space among the Maya. Chicago: University of

Chichago Press.Hanks, William F. (1993): Metalanguage and Pragmatics of Deixis. In Refl exive Language. Reported Speech and

Metapragmatic John A. Lucy (szerk.). New York: Cambridge University Press, 127–158.Hechter, Michael (1987): Principles of Group Solidarity. Berkeley: University of California Press.Hopper, Paul J. és Elizabeth C. Traugott (1993): Grammaticalization. New York: Cambridge University Press.James, John (1953): Th e Distribution of Free-Forming Small Group Size. American Sociological Review 18(5): 569–

570.Latour, Bruno (1999): On Recalling ANT. In Actor–Network Th eory and Aft er. John Law és John Hassard (szerk.).

Oxford: Blackwell, 15–25.Lazega, Emanuel és Olivier Favereau (szerk.) (2002): Conventions and Structures. London: Edgar.Lindenberg, Siegwart (1989): Choice and Culture. Th e Behavioral Basis of Culture Impact on Transactions. In

Social Structure and Culture. Hans Haferkamp (szerk.). Berlin: DeGruyter, 175–200.Lucy, John A. (szerk.) (1993): Refl exive Language. Reported Speech and Metapragmatics. New York: Cambridge

University Press.Luhmann, Niklas (2009 [1984]): Szociális rendszerek. Budapest: Gondolat, AKTI.McPherson, Miller és James Ranger-Moore (1991): Evolution on a Dancing Landscape. Organizations and

Networks in Dynamic Blau Space. Social Forces 70(1): 19–42.Mische, Ann (2007): Partisan Publics: Communication and Contention Across Brazilian Youth Activist Networks.

Princeton, NJ: Princeton University Press.Mische, Ann és Harrison C. White (1998): Between Converstion and Situation. Public Switching Dynamics Across

Networks Domains. Social Research 65(3): 295–324.Mischel, Walter (1990): Personality Dispositions Revisited and Revised. A View aft er Th ree Decades. In Handbook

of Personality Th eory and Research. Lawrence Pervin (szerk.). New York: Guilford, 111–134.Opie, Peter és Iona Opie (1969): Children’s Games in Street and Playground. Chasing, Catching, Seeking, Hunting,

Racing, Duelling, Exerting, Daring, Guessing, Acting, Pretending. Oxford: Clarendon Press.Padgett, John F. és Paul McLean (2006): Organizational Invention and Elite Transformation. Th e Birth of Partnership

System in Renaissance Florence. American Journal of Sociology 111(5): 1463–1568.Parsons, Talcott (1937): Th e Structure of Social Action. New York: McGraw-Hill.

replika 63

Pizzorno, Alessandro (1991): On the Individualistic Th eory on Social Order. In Social Th eory for a Changing Society. Pierre Bourdieu és James Coleman (szerk.). Boulder, CO: Westview 209–231.

Polanyi, Michael (1958): Personal Knowledge. Chicago: University of Chicago. [Magyarul: Személyes tudás. Buda-pest: Atlantisz, 1994.]

Powell, Walter W., Douglas R. White, Kenneth W. Kogut és Jason Owen-Smith (2005): Network Dynamic and Field Evolution. Th e Growth of Interorganizational Collaboration in the Life Sciences. American Journal of Sociology 110(4): 1132–1205.

Ragin, Charles és Howard Becker (szerk.). (1992): Th e Logic of Social Inquiry. What is a Case? New York: Cambridge University Press.

Riker, William H. (1982): Implications from the Disequilibrium of Majority Rule for the Study od Institutions. In Political Equilibrium. Peter Ordershook és Kenneth Shepsle (szerk.). Boston: Kluver–Nijhoff , 3–24.

Sawyer, Keith (1992): Th e Pragmatics of Play. Interactional Strategies during Children’s Pretend Play. Pragmatics 3(2): 259–282.

Sorokin, Pitirim A. (1956): Social and Culture Dynamics. New York: American Books.Traugott, Elizabeth C. (szerk.) (1986): On Conditionals. New York: Cambridge University Press.Van Vleck, John H. (1932.): Th e Th eory of Electric and Magnetic Susceptibilies. New York: Oxford University Press.Vaughan, Diane (2002): Signals and Interpretive Work. Th e Role of Culture in a Th eory of Practical Action. In

Culture in Mind. Toward a Sociology of Culture and Cognition. Karen A. Cerulo (szerk.). New York: Routledge, 28–55.

Wallerstein, Immanuel (1980): Th e Modern World–System. Vol. 2. New York: Academic Press.White, Harrison C. (1962): Chance Models of Systems of Casual Groups. Sociometry 25(2): 153–172.Ziman, John M. (1979): Models of Disorder. Th e Th eoretical Physics of Homogenously Disordered Systems. Cambrid-

ge, UK: Cambridge University Press.