RAY O'SULLIVAN

MEGJELENT REGÉNYEI:

SÖTÉT ZARÁNDOK*

SÖTÉT TÉRÍTŐ*

ELŐKÉSZÜLETBEN:

SÖTÉT PRÓFÉTA

*-galjelölt köteteink megvásárolhatóak a Valhalla Páholy könyvesbolthálózatban

V a l h a l l a P á h o l y ® BUDAPEST, 2 0 0 1

Ray 0'Suliivan Sötét Zarándok

Galántai János Árpád regénye Copyright © Galántai János Árpád, 1995, 2001

A boritón Boros Zoltán és Szikszai Gábor festménye látható Tipográfia: Boros-Szikszai Grafikai Stúdió

Cover art copyright © 1995,2001 by Zoltán Boros and Gábor Szikszai

Felelős szerkesztő: Nóvák Csanád Korrektor: Koszti Anita

Minden jog fenntartva, beleértve az egész vagy részletek reprodukálásának (ogát.

Ali rights reserved!

A kötetet terjeszti: a Pécsi Direkt Kft.

(7630 Pécs, Alkotás u.3.)

ISBN 963 9238 37 6 MÁSODIK KIADÁS

Kiadja az Árkádia Kiadóház és a Szűkíts Könyvkiadó, a Valhalla Páholy kiadói

Felelős kiadó: Nóvák Csanád és Szukits László Szedés és tördelés: VDTP

Nyomta: Kaposvári Nyomda Kft. A nyomdai megrendelés törzsszáma: 210697

Felelős vezető: Pogány Zoltán igazgató Készült Kaposvárott az Úr 2001. évében

Internet: www.arcadia.hu E-mail: valhalla@arcadia.hu

Mesteremnek N.C.S.-nek, azzal, amit ritkán kapott: tisztelettel.

Halál ne kérkedj, bár úgy hív a vásott: Nagy és iszonytató, egyik se vagy: Nem hal meg az, ki karjaidba fagy, Szegény halál nem öl meg csapásod.

Ha édes az Álom, mely puszta másod, Tőled mi kéjjel nyughat el az agy, Hozzád igyekszik az, ki jó, ki nagy -Lelkük kiröppen s csontjuk földbe ásod!

Cselédje sorsnak, kórnak, régi búknak, Királyoknak, mérgeknek, háborúknak, De a bűbáj s mák szebb álmot talál

Mégis nekünk. Hát mégis miért vicsorogsz röhögve? Egy kurta álom s ébredünk örökre, Aztán nem is vagy és meghalsz, Halál!

John Donne

Fejem fájdalmasan csattant a fán, azután vissza-hanyatlottam a hátamra. Pokolian éreztem magam. Agyamban akárha ezer rovar nyüzsgött volna, a gyom-rom helyén pedig valami súlyos kő hevert. Újra meg-próbáltam felülni, ezúttal óvatosabban. Az arcomtól két tenyérnyire megint fának ütköztem. Elkezdtem körbeta-pogatózni, és nem kellett hozzá túl nagy ész, hogy rá-jöjjek: egy faládában vagyok. Furcsa, de a láda pont ak-korának bizonyult, amiben egy ember kényelmesen el-fér...

Egy koporsó. Megpróbáltam felidézni az előző éjszaka zavaros

emlékfoszlányait. Bármennyire is erőltettem agyamat, semmire se jutottam vele. Késő délután érkeztem a vá-roskába, s egy tökéletesen közönséges fogadóban vet-tem ki szobát. Este odalent az ivóban vacsoráztam, né-hány helybéli megpróbált szóba elegyedni velem, de nem volt hangulatom a társalgáshoz. A többire már nem

emlékeztem, csak valami pokoli álom képei villantak fel haloványan.

Kapák tompa zuhogása; kés hasít végig egy vásznat; csörömpölés, szétguruló tárgyak; egy ajtózár reccsené-se, a nyers fenyő illata; városi gárdisták, a zuhanás...

Ameddig csak tudtam felhúztam térdem, a szűk he-lyen: a csizmám szárából akartam előhúzni tőrömet. Egyáltalán nem lepett meg, hogy nem találtam ott. Kí-váncsian tovább tapogattam az erszényem felé, de csak az elvágott bőrszíjakat találtam.

Szépen vagyunk; kiraboltak. Hétköznapi, pimasz eset, de mindig bosszantó. Még azt is mondhatnám, hogy rendesek voltak, hisz a ruhámat meghagyták, és el is temettek.

De vajon mi szükségük volt erre? Miért nem ütöttek le egyszerűen, becsületes rabló módi szerint? Mindegy -döntöttem el -, morfondírozni még rengeteg időm lesz.

A láda tetejének feszítettem a térdem: a szögek csi-korgó hanggal engedtek, a puha fa megreccsent, majd peregni kezdett a homok. Reméltem, nem kapartak túl mélyre. Tenyereimet magam elé - a koporsó fedeléhez - nyomtam, hátamat az alsó deszkáknak feszítettem, és erőlködni kezdtem. Összeszorítottam a szám, szorosan behunytam a szemem, hogy valamelyest védjem ma-gam a bezúduló homoktól. Néhány szívdobbanásnyi idő múltán a fa megreccsent és elkezdett engedni. Szo-morúan vettem tudomásul a tényt, most jön a dolog ne-hezebbik része. Én és a homok, szépen, lassan helyet cserélünk. Bal oldalamra fordultam, a vállammal tartot-tam nyitva a koporsót, míg kezemmel elkezdtem a ré-sen át belapátolni a homokot. Az idő az elmúlás kínzó lassúságával telt, a levegő vészesen áporodott körülöt-tem, de a rés egyre nagyobb és nagyobb lett. Hamaro-san vastag, puha földrétegen feküdtem és egyre gyor-sabban kapartam a homokot.

14

A roham ezután jött. Kezeim mintha önálló életre keltek volna: vadul reszketni kezdtek, a szám kiszáradt, fájdalmas bizsergést éreztem a gerincem táján, és görcs állt a hátamba. A testem, akár egy megfeszített íj homorodott, és az orromból vér dőlt. Elveszítettem az eszméletem.

Arra tértem magamhoz, hogy fuldoklom. Alvadt vér borította az arcomat - sűrű csomói eltömték a torkomat. Öklendezve köpködtem: az orrvérzésem elmúlt, de a kezeim még mindig remegtek az átélt sokk után.

Hirtelen ráébredtem, hogy mit etettek velem. Délen, a gorvicki tartományokban igencsak dívott használata. Valami ártalmatlan gyomnövény levét keverték egy másik ártalmatlan gyom levével, ám együttes hatásuk kielégítő egy kezdő orgyilkos számára. A képzett fejva-dászok persze nem használnak ilyen egyszerű praktiká-kat.

Újra nekiveselkedtem, hogy kiássam magam. Fel-húztam a térdem, majd páros lábbal rugdosni kezdtem a fedelet. Noha a szabadulás még messzinek tűnt, azért a rést sikerült majd' kétszeresére tágítanom, így a homok magától kezdett befelé peregni. Dühödten munkához láttam megint, ámbár alig maradt hely, ahová a homo-kot szórhattam volna. Megpróbáltam kibújni a koporsó-ból és előre fúrni magam a puha földben, akár valami féreg. Egy idő után nedvességet éreztem az ujjaim kö-zött, sár. Monoton dühhel küzdöttem magam előre -hosszú percek teltek el -, azután a jobb kezem kiszaba-dult, és végre megéreztem a levegő mozgását.

Hideg víz csorgott végig ujjaimon. A másik kezemet is kierőltettem, a lábaimmal pedig minden erőmet meg-feszítve toltam magam előre. Az ellenállás hirtelen szűnt meg, kint voltam.

Friss levegő vágott metszőn az arcomba, ráadásul zuhogott az eső. A magasba bámultam, fejemet hátra-

15

hajtottam, hagytam, hogy az eső lemossa rólam a mocs-kot, és közben nevettem. Tiszta szívből nevettem, aho-gyan csak a bosszúállók képesek nevetni.

Felkapaszkodtam a parasztház tornácara, miköz-ben végighaladtam a fedett verandán, sáros, vizes nyo-mok maradtak utánam.

Egy fertályórája - még a temető csendjében - végig-csináltam Karned aim Biam szertartását. Kicsi, ősöreg temető volt, valószínűleg már rég nem használták. Ódon kőkerítés vette körül, hajdan valaki fűzfákat ülte-tett a kőlapok közé. A térség közepén, a kidőlt sírkövek között egy oltár romjai álltak, rajta gondos kezek kötöt-te csokor: a béke és nyugalom mindent áthatott; a hol-tak, a megpihentek kis birodalma volt ez, nem a kóbor szellemeké. A hely harmóniáját egyedül az én feldúlt, meggyalázott sírom törte meg. Az oltárra kövekből rak-tam ki Darton szimbólumát, azután csendes imába me-rültem. Végül felvettem a dzsad hemheriték meditációs tartását, és lecsillapítottam elmémet.

Lassan kántálni kezdtem egy olyan litániát a kis arkánum titkai közül, amit csak keveseknek adatott meg ismerni. Felizzítottam a vérem és hagytam, hogy test-nedveim a bőrömön át távozzanak. Lelassítottam a szervezetemben zajló folyamatokat. A méreg java ré-szét kiizzadtam, az anyagot egykettőre lemosta rólam az eső. De maradéktalanul kipurgálni sohasem lehet az efféléket, így kicsit émelyegve, rogyadozó lábbal és el-ködösült tekintettel indultam a város felé.

16

A kis parasztházra még a falakon kívül bukkantam, ez volt az első közülük. Az ajtót egyetlen rúgással be-szakítottam, és a sötét helyiségbe léptem. A nő sikoltoz-ni kezdett, a férfi kiugrott az ágyból és riadtan, szótla-nul meredt rám. Falfehér volt a rémülettől.

- Tejet! - bődültem rá. Értetlenül meredt rám és nem mozdult. Nyakánál fogva ragadtam meg szegényes göncét, és az arcába ordítottam: - Tejet! Érted?! Tejet akarok!

Szinte önkívületben mutogatott az ablak felé, ahol a párkányon köcsögök és csuprok sorakoztak. Elenged-tem és a mutatott irányba botorkáltam; hirtelen rám tört a gyengeség. Néhány csuprot kiborítottam, mire megta-láltam, amit kerestem. A tej, a legősibb ellenméreg! In-ni kezdtem: a fehér lé végigfolyt az arcomon, a melle-men; de ittam, amíg csak bírtam. Amikor úgy éreztem, hogy majd' szétreped a gyomrom, visszaraktam a máz-talan agyagedényt az ablakba, és utálkozva töröltem le maradékát a szakállamról.

Mindig undorodtam a tejtől. A paraszt felé fordultam, aki asszonyát átölelve ku-

porgott a sarokban. A szánalmas nyomorultakat vadul rázta a zokogás. A párkány alatti asztalkán hatalmas kés hevert. Felvettem és feléjük fordultam - a férfi felordí-tott rémületében és még erősebben szorította magához párját. Néztem őket, és hirtelen megsajnáltam mindket-tőt. Úgy tűnik kezdek öregedni, fintorodtam el. A nya-kamhoz nyúltam, bedugtam a kezem az ingem alá, és megtapogattam a mellemet. Igen, a vékony aranylánc még megvolt. Vajon miért nem vitték el? Letéptem a nyakamból és a paraszt felé hajítottam: az árából egy kisebb falu is kitelne. Az ostobák Pyarronban most bi-zonyára örvendeznének. A kést a ruhám alá rejtettem, leakasztottam a szögről egy pokrócot, a vállamra ka-nyarítottam, azután kiléptem szétzúzott ajtón.

17

amar elértem a várost övező nyomorult, teljesen haszontalan falat. Volt kapu, igazi jelentőséggel még-sem bírt: a fal mentén minduntalan résekre bukkantam. Egy kisebb csapat is könnyedén átvághatta volna magát ezen a védősáncon. Ám úgy hírlett, ez békés vidék, két emberöltő is eltelt azóta, hogy utoljára csatáztak errefe-lé.

A kapu túloldalán romos őrház álldogált, melyet az árnyékban rejtőzve közelítettem meg. Mélységes csend; hallgatóztam, semmi fény, semmi nesz. Megpróbáltam halkan benyitni, sikertelenül: hatalmas nyikordulás tu-datta volna érkeztemet, ha lett volna odabent valaki. De a helyiség reménytelenül üresnek bizonyult, a strázsák valószínűleg otthon hortyogtak. Az utcák kihaltan ásí-tottak: már mélyen az éjszakában jártunk, s az eső való-színűleg azokat is visszaűzte házaikba, akik ilyenkor kerestek volna kalandokat. Azt is mondják persze, hogy csak a rossz szándékúak portyáznak éjjelente, és talán igazuk van.

A vörös hold baljós fénnyel világított. Dühöm újra fellángolt, ahogyan a fogadó felé közeledtem. Megálltam a rozsdás cégér alatt - kiteijesztett szárnyú baglyot ábrá-zolt, és nyekeregve himbálódzott az éjszakai szélben.

Bentről részeg gajdolás szűrődött ki - ez még job-ban felbosszantott -, nekiveselkedtem hát és betaszítot-tam az ajtót. Az a néhány fáklya, ami bent világított, bántón erős fényt adott az éjszaka vérszín derengése után. A döngölt padlójú helyiségben, durván ácsolt asz-talok körül kisebb társaság és pár helyi léhűtő üldögélt. A fogadós éppen néhány kiürült söröskupával igyeke-zett hátra, a konyha felé.

18

Érkezésemet döbbent csend fogadta, majd egy ittas hang megszólalt.

-Nédd má'! Villámló tekintettel lódultam a fogadós felé, aki hát-

rálni kezdett és az egyik asztalnak ütközött. Felemeltem az öklömet, és teljes erőből az arcába sújtottam. Érez-tem ahogyan a fogak reccsenve morzsolódnak szét. Úgy csuklott össze, akár egy szalmabáb. A szemem sar-kából láttam, hogy néhányan az ajtó felé oldalognak, az italozók azonban felpattantak. Pár pillanatig vártam, majd megperdültem és tökéletes időzítéssel ugrottam az előlálló felé. Tétován maga elé kapta kezét, de elkésett: már ütőtávolságán belül voltam. Meglepődött, mert nem ilyen akcióra számított. Megragadtam mellén a ru-hát és kihasználva az ő lendületének erejét az arcába fe-jeltem, aztán a biztonság kedvéért még egyszer. Elborí-totta a vér, én pedig messzire löktem magamtól, hallot-tam ahogyan székeket döntve elterül. Nem néztem oda, ilyen súlyos hibát nem vétek. Egy másik fickó korsót hajított felém, elhajoltam és közben felragadtam az utamba kerülő tölgyfa zsámolyt.

A földre vetettem magam, a vállamon átfordulva ép-pen elé érkeztem, s a súlyos zsámollyal teljes erőmből térden csaptam. Akár egy dartonita himnusz, hallatszott a csont reccsenése; a fickó vinnyogva felhemperedett és az ajtó felé kezdett kúszni. Még hárman maradtak: ket-ten közülük kést rántottak, a harmadik pedig a fal felé ugrott. Körözni kezdtek körülöttem, akár a kutyák, az-tán az egyikük rám rontott.

Lassú volt. Lehet, hogy a helybéliek között jónak számított, én szánalmasan lassúnak találtam. Volt rá időm, hogy előrántsam a parasztól szerzett kést és a klasszikus módon, pengével akasszam meg a pengéjét, majd egy gyors mozdulatai végig hasítottam az alkar-ján. Felüvöltött, a fájdalom néhány pillanatra elvakítot-

19

ta. Megragadtam sebesült karját és megcsavartam, így most háttal állt nekem, akadályozva szemből támadó társát.

Nem teketóriáztam, oldalról a nyakába döftem a kést, erre azonnal meghalt. Mielőtt azonban összeeshe-tett volna, a testét pajzsnak használva meglódultam. Utolsó támadóm elveszítette a fejét, és ő is előre len-dült. A kést tartó keze felé löktem barátját, és mellette ellépve megszúrtam, pontosan a szegycsontja alatt. Megmerevedett és eltátott szájából dőlni kezdett a vér, a pengét felrántottam, úgy, hogy az mélyen a csontba hatolt, aztán a földre löktem őt is.

Körülnéztem. Az ivó teljesen kiürült. A vér még vadul száguldott bennem, mint mindig,

amikor harcolok. Mély lélegzetet vettem: ájult és élet-telen testek hevertek mindenütt. A helyiséget betöltötte a kiontott vér édeskés illata. Halkan mormolni kezdtem:

- Te, aki éjben jársz a sírok között, Te, aki örülsz a kutya ugatásának és a kiontott vérnek, ezer arcú hold, ó Darton...

Nem fejezhettem be az egyszerű imát, mert az egyik falmélyedésből - karddal a kezében - előugrott az utol-só fickó, akiről már teljesen megfeledkeztem. Hiba. A késmarkolat tőlem messzire ágaskodott az utolsónak hitt támadó melléből. Persze kard ellen késsel semmi esélyem nem lett volna, de ezen nem volt időm töpren-geni. Felém vágott, én pedig túl lassan mozdultam, így a penge végighasította jobb karomat: nem volt vesze-delmes, de irgalmatlanul fájt. A következő rohamot is, csak éppen, hogy el tudtam kerülni.

Talán megölt volna, ha észnél marad, de az őrület el-vakította. Ezt használtam fel: kiteijesztettem a tudatom, s a másodperc törtrésze alatt lelkébe szőttem a sötét mintát. Ezúttal csak hajszál híján kerülte el az arcomat csapása, de a varázs már megfogant. Hátratáncoltam,

20

bal kezemmel a fájdalom rúnáját írtam a levegőbe és közben kiejtettem a szavakat.

- Quorum est a quarra Quorum. A hangom mindig megváltozik, amikor mágiát hasz-

nálok. Mély lesz és magával hozza a sírok jeges hide-gét, ami félelmet kelt a halandókban, akár ember, akár állat az. Most sem történt másképp. A férfi megremegett és kifordult kezéből a kard, térdre esett és felvonított, akár egy sakál. Azután vonaglani kezdett a földön, gesztenyeszín haja megőszült és csomókban hullott.

Összevontam szemöldökömet, és érdeklődve figyel-tem utolsó harcát a félelemmel. A szeméből eltűnt az ér-telem szikrája, majd lassan az élet fénye is kihúnyt.

- ...fogadd kegyesen áldozatomat! - zártam le rövi-den a megkezdett litániát, azzal ismét a szörcsögve lélegző kocsmáros felé fordultam.

Feltápászkodott, s az asztalnak támaszkodva, muta-tóujjával a szájában turkálva tapogatta törött fogait. Az orra nagyan csúnyán feldagadt és elferdült. Nem lát-szott gonosztevőnek vagy rosszakaratúnak. Kövérkés teste puhány ember benyomását keltette - nyúlós, tész-taszerű bőre, beteges sápadtsággal sugárzott. Széles, tömpe ujjain hihetetlenül ápolt körmök ültek - férfiem-bernél ritkaság az ilyesmi. Kíváncsi lettem volna, ho-gyan lett kocsmárossá.

Rémültem nézet rám, és verítékezve várta, mi fog történni.

- A holmimért és lovamért jöttem. - Az istállóban van, nagyuram - hebegte. -Akkor lódulj! - dörögtem, s magam elé penderítet-

tem. - Jobb is, hogy visszajöttél, nagyuram. Már akkor

sejtettem, hogy baj lesz, amikor megpróbálták elvinni azt a sátánfajzatot. - A válla felett rám pillantott, várva a reakciómra, de nem válaszoltam, csak durván taszítot-

21

tam rajta egyet. Siránkozva folytatta: - Megpróbálták elvinni... Erre az egyik embert megrúgta, hogy az men-ten belehalt. A társa felkapott egy botot, és a fejére akart húzni egyet, de a dög nekiugrott, beleharapott és... és egy nagy darabot kitépett a melléből. Akkor a strázsa-mester, mert... mert az is itt volt, előhúzta a kardját, hogy ledöfje a jószágot. Az meg szembefordult vele, és valami pára jött ki az orrlikain, beborítva a strázsames-ter urat, az meg eszét vesztette és őrjöngeni kezdett. Be is zárták az egyik tömlöcbe, hogy nehogy kárt tegyen valakiben, vagy magában. A pokolból hoztad a bestiát, ugye...?

Láttam, folytatná tovább, úgyhogy rámordultam: - Kuss legyen! Az istálló ajtaja tárva, nyitva állt. Mikor odaértünk,

bentről morgás hallatszott - az acsargó kutyák hallatnak ilyet. A fogadós arca hamuszínűre változott.

- Lónak ilyen hangja nincs - jelentette ki mély meg-győződéssel.

Beléptem a homályos helyiségbe, az állat felém for-dította fejét és elhallgatott. Odaléptem hozzá és megve-regettem a nyakát. Mozdulatlanul állt. Pompás jószág: csupa izom, fekete harci mén, tökéletes gyilkológép. Mentes minden kiszámíthatatlanságtól, ami az élőket jellemzi.

A Taba el Ibarában tettem szert rá, egy szerencsétlen kimenetelű kaland során. Alyr dühös volt, nagyon dü-hös. Amit tettem - akkor és ott -, jó ötletnek látszott. Hiába, nem mindig sikerülnek a dolgok. De ez már ré-gen volt, olyan régen, hogy ez a rohadt fogadós nem is élt még.

Soha nem adtam nevet neki. Miért is tettem volna? Parányi resze volt csupán annak a birodalomnak, ami-nek kapuőrzője voltam: ajándék az úrtól, hű szolgájá-nak.

22

Még egyszer megveregettem a nyakát, nem mintha lett volna számára jelentősége, inkább csak megszokás-ból, azután eszembe jutott valami fontos. Kinyitottam a nyeregtáskát és beletúrtam. Kihúztam a kis fekete er-szényt, kinyitottam és a kezembe ráztam a tartalmát.

Egy ezüstgyűrű pottyant ki, rajta a két hold szimbó-luma: sugárzott belőle a hatalom. Már sokszor meg-mentette az életemet, talán ezért kedvelem leginkább. Lehet, hogy túl gyakorlatias vagyok és agyonütöm a misztikát, de nem érdekel. A cél mindenek felett, az eszköz nem számít - de legalábbis elhanyagolható a célhoz képest.

- A páncélom és fegyvereim? - kérdeztem met-szően.

- Elvittek mindent, nagyuram... Nem kérdeztem többet. Felesleges. Visszaindultam

az ivóba, a fogadós ziháló lélegzettel követett. Amikor beértünk tanácstalanul bámult rám és várta, hátha to-vább faggatom. Bementem a konyhába és kutatni kezd-tem, hamarosan meg is találtam, amit kerestem. Egy da-rab kötéllel és egy marék bronzfűvel tértem vissza, amit más tájakon babérnak is hívnak. Ránéztem a kocsmá-rosra, megcsóváltam a fejem és gyomron ütöttem. Előrebukott, elkékült arccal próbálta kifújni a beszorult levegőt. Megragadtam a csuklóit, és gyors mozdulatok-kal a falon lévő fáklyatartókhoz kötöztem. Nem vette le rólam a szemét - ez is volt a célom.

Az egyik holttestet feldobtam az asztalra, éppen azt, amelyikből a paraszt kése kiállt. Sátáni mosollyal a fog-lyom felé fordultam, és megpöcköltem a kés nyelét. Baljóslatúan rezgett.

Újra kimentem az istállóba és a nyeregtáskámmal együtt tértem vissza. Elővettem hat szürke gyertyát, és körberaktam a halottat. Végül előkerült egy háromlábú bronztálka is. A fogadóshoz léptem, a nyomorult holtra

23

vált arccal bámult rám. Egy rövid görbe késsel sebet ej-tettem a kezén, a tálba csorgattam a vérét, aztán a tálat a halott fejéhez tettem.

- Ki is volt ez? - pillantottam rá kérdőn. - A kovács segédje... - érkezett elhaló hangon a fe-

lelet. Meggyújtottam a gyertyákat, majd imádkozni kezd-

tem, és elmondtam azt a litániát, ami foglyul ejti a lel-ket Shandin síkján és nem engedi tovább vándorolni, hanem visszatéríti Dartonhoz. Amikor végeztem, meg-gyújtottam a bronzfüvet - az égő fűszer sűrű, csípős füstje hamarosan betöltötte a szobát. A hamut a tálkába szórtam, és elkevertem a vérrel.

- Ő, aki por, ébredjen hamvaiból! - mondtam, majd megkentem a kovácslegény homlokát, és közben tekin-tetemet a kocsmáros szemeibe fúrtam. Aztán megken-tem a lábait, a kezeit és végül a szívét. Az arca fölé ha-joltam, egészen közel hozzá, s a szájába leheltem. A test megrándult, én pedig hátraléptem.

A fogadós sikoltozni kezdett, közben tócsa gyűlt a lábainál, s a vizelet undorító szaga töltötte be a szobát. A halott test most már az én akaratomnak engedelmes-kedett. Felült, azután holt, hályoggal vont szemeit a fo-gadósra szegezte. Felállt, s bizonytalan léptekkel meg-indult a kikötözött ember felé. Kezeit lassan előrenyúj-totta.

- N e ! Könyörgöm, nagyuram! Ne! - Ki és hová? - Akár két pofon, úgy csattantak a kér-

déseim. - A gárdisták kapitánya... Azt hiszem a kormányzó

úrhoz vitte. - A fogadós hangja elcsuklott, rémületében maga alá csinált megint. - De ezt nem tudom bizto-san...!

Felvettem egy darab rongyot és a földön heverő kar-dot, akkurátusan letöröltem róla a véremet, és az övem-

24

be dugtam a fegyvert. Megvizsgáltam a karomon ejtett sebet: nem volt mély, most alvadt vér borította, ám meglehetősen sajgott. Nem törődtem vele. A kijárat fe-lé indultam.

- Ne hagyjon itt! Kérem, nagyuram, ne... Kétségbeesett nyavalygása elkísért még egy dara-

bon, de aztán elhalt a hátam mögött. Okos ember nem nyújt segítséget vándorok kirablásához. Különösen, ha azok visszatérhetnek.

ehát a gárdakapitány. Sejtettem, hol találhatom meg. Az efféle - nagyké-

pűen gárdistáknak nevezett - botcsinálta katonáknak mindig van egy épületük, valahol a kormányzói vagy helytartói palota mellett. Könnyű megtalálni, mert rendszerint kis tornyot építenek a tetejére. Ostoba bar-mok.

Viszonylag könnyen rábukkantam. Sejtésem, most is beigazolódott: fatornyot ácsoltak a lapos tetőre, hogy be-látható legyen a főtér, de az őrhelyen nem állt senki. Az ajtóhoz siettem. Megpróbáltam halkan benyitni, de elre-teszelték belülről. Gyanítottam, hogy a legnagyobb ba-rom - a kapitányuk - bent lehet, mert ezek általában itt is laknak. Valószínűleg a felső szintet rendezték be lakrész-nek. Idelent minden bizonnyal a hivatalos helyiség van, a pincében pedig a fogda; úgy látszik a strázsamester már elcsendesedett, mert nem hallottam semmiféle zajt.

A kardot óvatosan bedugtam az ajtó résén, s halkan leemeltem a keresztfát. A leemelés még csak ment vol-

25

na, ám a másik vége nem volt rögzítve, így hangosat puf-fant odabent. Gyorsan beléptem, belöktem az ajtót ma-gam mögött, és a keresztfával újra elreteszeltem az ajtót. Ha meghallották jövetelemet, gyorsan kell cselekednem. Mozdulatlanul füleltem, de semmi sem törte meg a csen-det. A helyiségben asztalok álltak, a falak mellett, az egyik oldalon, szép rendben alabárdok sorakoztak, szemközt láncingeket aggattak jókora szegekre. A sar-kokban hatalmas ládák álltak, középen egy kőlap feküdt a padlóba süllyesztve, rajta nevetségesen nagy karika, felette a mennyezetről ócska csiga lógott. A szoba hátsó részéből keskeny falépcső vezetett a felső szintre.

Óvatosan odalopakodtam, majd vigyázva, hogy ne üssek zajt, elindultam felfelé a lépcsőn. Az ajtónyílást nehéz brokátfüggöny takarta. Túloldaláról halk nyö-szörgés, és félreérthetetlen lihegés hallatszott.

- Ejnye, kapitányom - suttogtam magam elé -, csak nem szórakozunk?

Hangtalanul félrehúztam a függönyt. A hálórészt pa-raván választott el a lakóhelyiségtől, könnyedén mögé osontam és átpillantottam felette.

A lány a fickó ölében ült, arccal felém, és átkarolta a hátát. Pont a szemembe bámult.

Felsikoltott, leugrott az ágyból, s egy lepedőt magá-hoz szorítva a lépcső felé iramodott. A fickó fojtottan káromkodott, megfordult. Döbbentem meredt rám, én megragadtam a mellettem futó lány kaiját, magamhoz rántottam és nyájasan rámosolyogtam. A kapitány az ágy mellett heverő kardja után kapott.

- Meg se próbáld! - förmedtem rá. Visszafordultam a lányhoz, aki ijedt madárként vergődött a szorításom-ban: arca bíborvörösen lángolt a szégyentől. Kedvesen megsimogattam az arcát, a lepedő lecsúszott és látni en-gedte formás melleit. Nem lehetett több tizenhat éves-nél, vörös, hosszú haja ziláltan omlott a vállára, fitos or-

26

ra és zöld szeme valamiféle állati vadságot sugárzott. Nem volt túl szép, de olyan erős érzékiség sugárzott belőle, hogy bennem is feltámadt a vágy egy pillanatra. Kézfejemmel végig simítottam hamvas bőrét, a nyaká-tól egészen pihegő melléig. Kedvtelve éreztem, hogy a szíve vadul ver.

Lehunytam szemem és koncentráltam. Ogonomus tanításai igazak: a síkok egymásba csúsznak, miképp pikkelyek a hal testén; éppen ez az, ami engedi létezni a világokat. Minden áthat, mindent. Akaratom, akár egy kéz, kinyúlt a tűz kicsiny világa felé, amely itt szunnyad az Elsődleges Anyagi Síkon. Pokoli fájdalommal járt kiragadnom belőle egy darabkát, de nincsen rózsa tövis nélkül. Egy szálat végül kihúztam és hurkot vetettem a földön fekvő kard markolatára.

A fickó - a lánykával ellentétben - határozottan visszataszító volt: hórihorgas, az ostoba férfiakat jel-lemző kicsiny orral, apró disznószemekkel, és az ezt kiemelő kackiás bajusszal. Elengedtem a lányt; a fal tö-vébe kuporodott és szótlanul meredt ránk.

- A páncélomért és a fegyvereimért jöttem - közöl-tem olyan hangon, mint amikor valaki már századszor ismétli el süket fülek előtt mondandóját.

A kapitány végre legyőzte a tagjain eluralkodott mozdulatlanságot, kardja után kapott, és megragadta a markolatot. Halványan elmosolyodtam: sistergő hang, majd az égett hús bűze töltötte be a szobát. A vörösen izzó fegyvert hatalmas ordítással hajította el.

- Mondtam, hogy meg se próbáld - biccentettem. Azután félrerúgtam a paravánt, s a hajánál fogva fel-

ragadtam a földről. Megfogtam a könyökét, felrántot-tam, s a mell és hátizom alkotta kis háromszögbe ütöt-tem. Megvonaglott, a karja ernyedten hullott alá. Értet-lenül nézett lebénult karjára, az már nem engedelmes-kedett az akaratának.

27

- Na aggódj, hamarosan elmúlik - hazudtam. - Vá-laszolsz, vagy megüsselek még egyszer?

A fickó rám emelte tekintetét. Mostanra minden ma-radék férfiasság kiveszett belőle. Rémült állat volt csu-pán, semmi több. Hebegve kezdett beszélni:

- Követ érkezet két napja a városba, Borgano hercegétől. A kormányzó azt az utasítást kapta, hogy tartóztassa fel az ide érkező dartonita papot, szerezze meg a felszerelését és tegye el láb alól. Mindened a kor-mányzói palotában van.

Az égre emeltem a tekintetem, és magamban dühön-geni kezdtem. Ez egyszerűen nem lehet igaz! Hát már sosem tudok elszakadni ettől a nyavalyás porfészektől?

Végül vállat vontam, de a lépcső tetejéről még hát-raszóltam:

- Ha hajnal előtt bármelyikőtök kilép a házból, ha-lottak vagytok.

önnyen megtaláltam a kormányzó palotáját, nehéz lett volna eltéveszteni, hisz az egész főteret ural-ta. Méretei nevetségesek voltak, akárcsak egy közepes város gazdagabb házához viszonyítva is. Itt azonban -vetélytársak híján - pompázatosnak tűnt.

Két emelet és néhány tornyocska. Szobrok és frízek díszítették a homlokzatot, a tornyokat pedig boltív kö-tötte össze odafent. A nehéz tölgyajtó szárnyait behaj-tották éjszakára, a jobb oldalán összetákolt, bordószín fabódéban egy őr aludta nyugtalan álmát.

Nem mertem megkockáztatni, hogy a főbejáratot

28

használjam - biztos bukás lett volna. Inkább megkerül-tem az épületet, és elindultam a sikátorok útvesztőjé-ben. Szerencsémre kiderült: útvesztők nincsenek. A kormányzói palota teljesen külön állt a többi épülettől. Kétszer jártam körbe, mire eldöntöttem, hogy hol jus-sak be. Hátul trágya és állatok szaga terjengett a leve-gőben. Egyik oldalon az istálló terpeszkedett, a mási-kon karám a lábas jószágoknak. Az istállót nem lett vol-na bölcs dolog megcéloznom: a lovaknak jó a szaglásuk és megérzik az idegent. Az eddigi tapasztalataim szerint hamarabb riasztanák a háziakat, mint a gárdisták.

A baromfiudvart választottam; nekirugaszkodtam, felhúztam magam és átlendültem a palánkon. Viszony-lag hangtalanul értem földet a másik oldalon, szeren-csére az állatokat nem vertem föl. Kimásztam a pitvar-ból és vizsgálódni kezdtem.

A palota északi szárnyához, egyszintes kőépületet toldottak, ahonnan egy széles, és két keskeny - talán kamra - ajtó nyílt a kövezett udvarra. Balra a gerendák-ból összerótt istálló, jobbra pedig - a már alaposan megfigyelt - baromfiudvar állt. A legnagyobbik ajtóhoz osontam, hogy megvizsgáljam a vasalását. Vastagon borította a faggyú, amit jócskán belepett a por.

- Ez nem fog hangot adni - mormoltam elégedetten. - Lássuk a zárat...

Azonban mielőtt komolyabban elmerülhettem volna a betörés rejtelmeibe, furcsa érzés kerített hatalmába. Fürkésző szempár tekintete égette a hátam közepét. Megperdültem, a kezem azonnal a kard markolatára ug-rott. Még láttam, ahogy egy fej lebukik az istálló falának egyik nyílásában. Szitkozódtam magamban: mégsem kerülhetem el azt az átokverte istállót, ám ha így megy tovább, lehet, hogy be sem jutok a kormányzóhoz.

Lemondóan az ablaknak alig nevezhető, durván vá-gott lyukhoz baktattam. Benéztem, lent a földön, egy

29

koszos szalmazsákon hét-nyolc év körüli kölyök kupor-gott és hunyorogva pislogott rám. Kissé felháborodva fakadtam ki:

- Mi az ördögöt keresel itt? - Te tolvaj vagy? - kérdezte, mit sem törődve kérdé-

semmel. - A tolvaj nem én vagyok - válaszoltam; ezt persze

nem érette. Bátortalanul felállt, megütközve láttam, hogy az ar-

ca bal fele jócskán feldagadt, és a szája is felrepedt. - Téged aztán jól helyben hagytak - jegyeztem meg.

- Miért vertek így el? - Tolvaj vagy - jelentette ki ő. Az ég felé fordítottam a tekintetem. Most mit csinál-

jak? Soha nem titkoltam: öltem már ártatlanokat, akadt köztük nő is, gyerek is. Ám ezt itt valahogy nem akaró-dzott bántani. Mégis, el kell hallgattatnom, ezért vissza-fordultam, de már nem volt ott. Bedugtam fejem a ré-sen, nem láttam sehol.

- Itt vagyok - szólalt meg. Megperdültem. Kijött az ajtón, az állatok pedig nem

reagáltak az idegenre. Elvégre, ez mégis csak város, sok különféle szagot sodor a szél.

Jobban megvizsgáltam a kölyköt. - Fordulj csak meg! A hátát véres csíkok szabdalták, ruhája több helyütt

szétszakadt, a szélek pedig beleszáradtak a sebeibe. Megcsóváltam a fejem. Büntetés. De más büntetni, és más tönkretenni egy jó munkást.

- N a ? - A főlovász úr azt mondta, nem csutakoltam le szé-

pen a pejt. Ezért vertek meg. Töprengtem egy keveset, aztán megkérdeztem: - Szeretsz itt lenni? Némán rázta a fejét.

30

- Szeretnél elmenni? Dacosan összeszorította a száját, és kurtán bólintott. - Ha segítesz, magammal viszlek. Láttam rajta, hogy nagyon töri a fejét, majd lassan

bólintott. Leguggoltam hozzá, hogy az arcunk egy ma-gasságban legyen.

- Akkor idefigyelj! Először elmondod, hány gárdis-ta van bent, aztán, hogy hol tartják a fegyvereket. Utá-na összeszeded a motyódat, ha van, és itt vársz! Érthető?

- Biztos nem hagysz itt? - Mint a halál.

Újra az ajtóhoz mentem, lenyomtam a ková-csoltvas kilincset, és az engedett. Úgy látszik, a szeren-cse kezd mellém szegődni! A konyhába jutottam: a tűz-helyen még izzott a parázs, az asztalon ételek, boros-kancsók várták jobb sorsukat. Ezen a késői órán még ébren van hát a helyi arisztokrácia...

Végiglopakodtam a konyhából kivezető folyosón. Ajtók és keresztirányú kerengők nyíltak mindkét oldal-ra. A hely dísztelensége arra utalt, hogy a szolgálók lak-helyei lehetnek erre. A kijáratot függöny takarta, és va-lahonnan messziről zene szűrődött felém.

Kikémleltem a függöny mögül, majd előóvakodtam. Nagy, ürességtől kongó terembe jutottam, valószínűleg az előcsarnokba. Jobbra és balra kőlépcsők kúsztak fel-felé, messze a fejem felett tűntek el. Átvágtam az üres csarnokon, és ügyelve rá, hogy ne üssek zajt, elindul-

31

tam az egyik magasba tartó lépcsőn. A gránitból össze-rótt grádicsok kör alakú helyiségbe vittek. Egy csukott ajtó előtt az őrt álló alabárdos tette a szépet egy csú-nyácska szolgálólánynak. Jobbra is, balra is, süppedős szőnyegekkel borított folyosó vezetett a palota távolab-bi lakrészeibe. A zene az ajtó mögül szólt, beszélgetés foszlányai keveredtek a dallamok közé.

Hatan, legfeljebb nyolcan lehetnek bent, ítéltem meg a hangok alapján. Gyorsan jobbra kanyarodtam - a pá-rocska úgy elmerült a csevegésben, hogy észrevétlenül haladhattam el mögöttük. A vastag szőnyeg jótékonyan elnyelte lépteim neszét. A falakon gyertyatartók és fest-mények sorakoztak. Hátul a homályban csigalépcső ka-nyargott felfelé, majd a folyosó élesen balra kanyarodott. Követtem az útját, a csigalépcsővel nem törődtem - va-lószínűleg a kis toronyok egyikébe jutottam volna rajta.

Bal oldalamon fal, a jobbomon ajtók. Kíváncsiságtól vezérelve benyitottam az egyiken.

Hálószoba. Látszott, már rég nem használták. To-vább haladtam, mindenüvé benyitottam; többé-kevésbé ugyanaz a kép fogadott. Ezt a szárnyat nem nagyon használták. Nyilván a vendégszobákra találtam. A fo-lyosó végén, a falmélyedésben fényesre csiszolt dísz-páncél állt. Be akartam nyitni az utolsó ajtón is, de a zár ezúttal nem engedett.

Előhúztam övemből azt a görbe kést, amivel a kocs-máros vérét csapoltam meg legutóbb, és a zárba próbál-tam hegyét. Tekertem ide-oda, minden eredmény nél-kül. Végül elvesztettem a türelmemet, nekifeszültem az ajtónak, és lassan nyomni kezdtem befelé. A zár pana-szosan felnyögött. Megkétszereztem erőfeszítésemet, erre a szerkezet megadta magát: egy fémes roppanás, és az ajtó kitárult.

Orromat pergamenek és fóliánsok jellegzetes, nehéz illata csapta meg: ráakadtam a könyvtárra. Beléptem.

Odabent sűrű sötétség fogadott. Kikémleltem az ajtón; senki. Levettem a legközelebbi gyertyát és visszatértem a könyvtárszobába. A-falakat - egy kivételével - a mennyezetig polcok fedték, telis-tele tekercsekkel meg könyvekkel. Középen hatalmas asztal terpeszkedett, mellette három nagy bőrrel vont karszék, kicsit távo-labb két egymással szembefordított írópult. A falon, amit nem fedett polc, hatalmas ezüst tükör uralkodott dölyfösen.

Kezemben a gyertyával megálltam előtte, és végig-mértem szánalmas alakomat. Negyvenes éveiben járó, közepes termetű férfi nézett vissza rám gunyoros tekin-tettel. Tetőtől-talpig szikkadt sár bontotta, bal karjára ráalvadt saját vére.

Szörnyen nézek ki, állapítottam meg, és elfogott a keserűség, hisz hiú vagyok, mióta az eszemet tudom. Varkocsba kötött hajam szétzilálódott, a beleszáradt sártól idétlen sörénnyé torzult. Kreol bőr, sötét szemek és sasorr - ez utóbbit világéletemben utáltam, de nincs mit tenni vele.

A helyzet fonáksága - hogy itt lopakodom, akár egy tolvaj - felbosszantott. Kiraboltak, megmérgeztek, elás-tak, és még én állok itt, mint holmi besurranó. Ebből elég volt!

Nagy garral indultam meg, hogy véget vessek a ko-médiának. A folyosón, az egyik szobából szolga lépett elő, rám meredt, de mielőtt megszólalhatott volna, kézéllel halántékon csaptam és otthagytam ájultan. Öles léptekkel folytattam utamat a zene forrásának irányába, aztán...

Aztán észbe kaptam és megpróbáltam lehűteni ma-gam. Forró vérem jó néhányszor bajba kevert már hosz-szú életem során.

Hallgatóztam. A lány már nem fecsegett, de az őr ott volt, neszei elárulták, hogy a fegyvereivel babrál.

Halkan pisszegni kezdtem, erre abbahagyta a szösz-mötölést, figyelni kezdett. Újra pisszentettem kettőt. El-indult - én szorosan a fal mellé álltam -, s amikor be-nézett a folyosóra, elkaptam csúcsos sisakdíszét. Csa-varintottam egyet lefelé, majd ököllel jókorát csaptam a homlokára. A fickó szemei fennakadtak, nyikkanó han-got hallatott, és elveszítette az eszméletét.

Végre ott álltam a szalon kétszárnyú, gazdagon dí-szített ajtaja előtt, s már azon voltam, hogy belendítem és felelősségre vonom a kormányzót, józanabbik énem azonban - szerencsére - felülkerekedett.

A lovászgyerek útmutatása alapján megkerestem a fegyverszobát, a fenti lakrészben pedig azt a kis fülkét, ahol az őrség a fegyvereit tárolta. Jóleső érzéssel met-szettem el az íjak, számszeríjak idegeit. A kardokkal, alabárdokkal nem törődtem; a gárdisták nem túl jó ví-vók, gyorsan átvághatom magam rajtuk. Egyetlen ve-szélyt a hajítófegyverek jelenthettek volna, de ezt a problémát az imént sikerült megoldani. Amint végez-tem, visszamentem az ajtóhoz, s megmarkoltam mind-két ajtószárny fogantyúját. Bentről még mindig hallani lehetett a vidám csevegést és a zenét.

„Maidun al rakhia vero" - eljött az igazság pillana-ta, mondjuk odafent Északon.

Belöktem az ajtószárnyakat és szemügyre vettem a termet. Érkezésemre a zene elhallgatott, a jelenlévők pedig - némelyek ijedt, mások meglepett arckifejezés-sel - felém fordultak.

Az ajtóval szemközti falnál, kis emelvényen, fara-gott trónuson üldögélt a kormányzó. Szemben vele két kecskelábú asztal állt hosszában, mellettük udvaroncok foglaltak helyet. Most leplezetlen érdeklődéssel figyel-tek minket - a város urát és engem.

A hirtelen beállt, döbbent csendben alaposan végig-mérhettem a kormányzót. Már túl lehetett a hatvanon, a

34

kor magával vitte hajának javát, csak kétoldalt simultak a koponyájára ezüstfehér tincsek. Szürke, intelligenciá-ról és bölcsességről árulkodó szeme először meglepett-séget tükrözött, de gyorsan feltalálta magát. Rájött ki le-hetek, s még mielőtt megszólalhattam volna, rám för-medt:

- Mit képzelsz, te pap? Berontasz éjnek évadján, és arra vetemedsz, hogy megzavard kései vacsorámat?

- Tudod, mit akarok - feleltem szinte szerényen. - Nem tudom, és nem is vagyok kíváncsi rá! Ám

hogy mit érdemelsz, azzal magad is tisztában lehetsz. De ne félj, megkapod a jussod... - Kis hatásszünetett tartott, azután kivágta: - ...a kínpadot!

Újra forrni kezdett bennem a düh, nem tudtam to-vább türtőztetni magam.

- Affelől semmi kétségem, hogy ebből a patkány-lyukból, amit itt palotának neveznek, sértetlenül jutok ki! - dörögtem. - De nem kel fel háromszor a kék hold, s a városodat a földdel teszem egyenlővé, népedet pedig a vadak elé vetem étekül!

A kormányzó arca bíborszínt öltött vélt pimaszsá-gom hallatán, de uralkodott magán, és szélesen legyint-ve felnevetett.

- Ki vagy te, apró féreg, hogy efféle ostobaságokkal fenyegetőzöl?

- Én? - kérdeztem vissza. - Airun al Marem va-gyok, Darton lovagrendjének nagymestere, a Halál iste-nének földi helytartója!

Úgy tűnt, ez megrendíti kissé: nevetése elhalt, nyelt egy nagyot. Arcából kifutott a vér, halottsápadtan me-redt rám, azután megroskadva visszazökkent trónszéké-be. Nincs halandó, aki kétségbe vonhatná a Hatalom szavát.

- Airun al Marem...? - mormolta. - Azt mondták, hogy csak egy pap...

35

, okos embernek bizonyult: gyorsan vé-giggondolta a hallottakat és mérlegelte, ki a veszélye-sebb számára, én vagy a hercege. Mélységes elégtétel-lel töltött el, hogy tőlem jobban tartott. Leszállt trón-székéről, egy legyintéssel elbocsátotta udvaroncait, és a saját helyét kínálta fel.

- Bocsáss meg, nagyuram! - esdekelt. - Nem tud-tam, mivel bíztak meg. Kérlek foglalj helyet, elmondok mindent, amiről tudomásom van.

Arcáról kétségbeesés és szégyen sugárzott. Az ural-kodás jó színészt nevelt belőle.

- Micsoda szégyen! Micsoda megbocsáthatatlan szégyen! - motyogta maga elé. - Természetesen kárta-lanítalak is, amennyire erőmből telik.

Hiúságomnak persze jól esett, hogy nevem ilyen ha-tást gyakorol rá. Közelebb rángattam a trónust és leül-tem, lábamat az asztalra tettem és érdeklődve fordultam felé. Gyors intéssel magához intette a boroskancsót tar-tó szolgálót.

- Már kóstoltam a borodat - mordultam rá dölyfö-sen. - Halálosan jó!

Megadóan bólintott és elküldte a szolgát. Fejet kel-lett hajtanom hidegvére előtt: keze remegését alig lehe-tett észrevenni. A csend egy idő után kényelmetlenné vált, ám úgy döntöttem, nem könnyíteni meg a dolgát. Végül nagy levegőt vett, és belefogott mondandójába:

- A követ két napja érkezett Borgano hercegétől. Magas, szikár férfiember; az a fajta, aki erőszakoságá-val mutatja ki, hogy bizalmi pozíciót tölt be az udvar-nál. Miután jócskán elmaradtunk a legutóbbi adóval, nem tagadhattam meg semmit a hercegtől. Tartottam tőle hogy megneheztel, és katonákat küld a tartozás be-hajtására. - Közelebb hajolt, hangja bizalmas suttogás-sá halkult: - Mint megtudtam, a herceg az utóbbi időben beleártotta magát mágikus tanokba. Kutatásai

36

közepette a tudomására jutott, hogy néhány dartonita lovag fura leletre bukkant a birtokán...

Felsóhajtottam. A lelet! Gondolataim a múltba kanyarodtak - a kilencnapnyi

múltba, hogy egész pontos legyek. Pár hete tanyáztam már Erionban, mikor a fülembe

jutott, hogy Alyr Arkhon - régi barátom és testvérem a Rendben -, lenn kóborol a Városállamokban. Épp ak-kortájt avattak egy új, kis létszámú rendházat arrafelé. Töméntelen meghívást kapok templomok, rendházak avatására, de többnyire nem tudok részt venni a szertar-tásokon. Hű lovagjaim, testvéreim persze megértik ezt, ám a meghívók arany táblácskáit vagy gazdagon díszí-tett tekercseit mindig megkapom, bárhol járjak is.

Arra gondoltam, összekötöm a kellemest a hasznos-sal: felszentelem a rendházat és üzenetet küldök Alyr-nak. Ha a hír igaz, ha barátom valóban arrafelé jár, Dar-ton segítségével csak egymásra akadunk!

A kolostorban nagy örömet okozott felbukkanásom. Legmerészebb álmaikban sem remélték, hogy szerény meghívójukra magasrangú paplovag érkezik, de rám aztán végképp nem számítottak.

A szertartás remekül sikerült. A rendházat Alex con Arvioniról neveztem el, aki egyházunk világi ügyeit irányította; az itt kiképzett lovagok idővel ugyancsak az általa vezetett sereghez kerülnek.

Alyr, Alex és jómagam arcátlanul csak Szenthárom-ságnak neveztük magunkat. Eleinte kicsit tartottam Darton haragjától, de Urunk szereti a sötét tréfákat, még akkor is, ha azok a papságból űznek gúnyt. Ráadásul igaznak éreztük, amellett mindig öröm borsot törni a pyarroni ortodox banda orra alá.

Az avatást követő pár hét gyorsan eltelt, s én nap mint nap aláereszkedtem Darton Elemi Síkjára, a halá-

37

léra. Sötét lényekkel küldtem üzeneteket Alyrnak, de nem jelentkezett. Bosszantott a vén csirkefogó - nem tudhattam, baj érte-e, vagy csak holmi ősi temetőben kutat megint, és úgy elemerül tudományos kísérletei-ben, hogy se lát, se hall.

Kétségkívül a legpompásabb nekromanta volt, aki-vel valaha találkoztam. A Rowon körüli mocsarak hem-zsegtek kísérleteinek eredményeitől; jócskán megkese-rítették néhány utazó és kalandozó sorsát, akik szép summát reméltek a város kifosztásától. A kapukhoz per-sze csak azok juthattak el, akik Darton áldását viselve jogot nyertek rá, hogy bebocsátassanak az Örök Alkony Birodalmába.

Az Örök Alkony Birodalma: Rowont és környékét nevezzük így. Egy hosszú és bonyolult szertartással si-került elérnünk, hogy állandó félhomály uralkodjék a város és a környező földek felett; gyenge idegzetű em-ber nem is bírja soká az itt-tartózkodást. Egy shadleki nemesúr - aki majd' fél évet töltött nálunk vendégség-ben - állítólag megháborodott, mert fura képeket kez-dett festeni. A shadoni inkvizíció idővel persze a sátán piktorának bélyegezte, elítélte és tömlöcbe vetette. A hír némi késéssel jutott el hozzám - a shadoni kémhá-lózatunk még gyerekcipőben jár -, majd két évet kellett poshadnia szerencsétlennek egy penészes cormasai cel-lában, míg rábukkantunk és kiszabadítottuk. Jó mulat-ság volt. Gyanítom, a cormasai széplelkek évek múltán is az asztal alá kuporodtak, ha valaki Darton paplovag-jait emlegette előttük. A fickó - azt hiszem, Cadvatello da Cormana a neve - azóta Rowonban él és alkot; Alex úr különösen kedveli munkáit.

Meglehetősen hosszú ideig vártam Alyr jelentkezé-sére, jobb híján magam is résztvettem a tanítványok képzésében. Rettenetesen untam már a tétlenséget, mi-kor új rendházunkba követ érkezett.

38

Őt magát nem ismertem, de elöljáróját, Angus Magonort igen: egyike volt első híveimnek. A követ fi-atal volt, Sirak Hudonnak hívták, és lelkesen mesélte, hogy messze délen, a Borgano család birtokán mágikus idolra bukkantak. Ő maga sajnos nem látta, nem tudott róla semmit pontosabbat - azért küldték, hogy jelentse a dolgot, és egy szakrális dolgokban jártas testvér segít-ségéért folyamodjék. Valójában nem is ide tartott, ha-nem egy távolabbi, északkeleti kolostorba, a rendházba csak azért tért be, hogy megpihenjen és lovat váltson.

Úgy döntöttem, leveszem válláról a felelősség ter-hét: levelet írtam a kolostor vezetőjének, hogy magam keresem fel Angust, Alyrnak üzenetet hagytam, merre talál, s a tétlenség béklyóitól ekként megszabadulva délnek vettem utamat...

Tűnődésemből a kormányzó rekedtes hangja rezzen-tett fel:

- ...mely a főld birtoklásának jogán őt illeti, nem Darton papjait. Ők megtagadták kérését, Borgano her-cege azonban nem az az ember, akitől bárki bármit megtagadhat. Azt az utasítást kaptam, hogy tétessem el láb alól a dartoniták futárát, a követ pedig azt, hogy a halott ruháját magára öltve szerezze meg a herceg szá-mára az idolt. Muszáj volt segítenem, nagyuram! A her-ceg embere ma indult el a dartonitákhoz, a te fegyver-zetedben és egy, a tiédhez hasonló lovon...

Ez már sok volt. Felpattantam. - A Tizenhármak retkes seggére! - bömböltem, s te-

nyeremmel az egyik asztalra csaptam, hogy az hosszá-ban végigrepedt.

39

int máskor is: együtt keltem a nappal. A gye-rek már ébren volt, épp a gyújtóssal babrált. Elégedet-ten néztem a kis tábortüzet, amit Daien - így hívták a kis fattyút - rakott korábban.

Két napja hagytuk el a várost, ahol a lidércnyomás kezdődött. Nem iparkodtam különösebben, hogy beér-jem Borgano emberét - a felesleges kapkodás csak ké-nyelmetlenséggel jár. A kormányzó ellátott mindennel, amire az úton szükségünk lehetett, s ez tulajdonképpen nem is volt sok. Némi ruhanemű, egy vezeték ló, élel-mem, meg a Daien gyerek. Hamar kiderült, hogy nem túl okos, de elvégezett minden alantas munkát, amihez az embernek általában nincs kedve. Tudott lovat csuta-kolni, rőzsét gyűjteni, egyszóval minden olyan dolgot, ami egy hosszú évek alatt összekovácsolódott kalan-dozócsapatban is véres marakodást vált ki. Fogalmam sem volt, mit kezdek vele később; már-már kezdtem bánni, hogy magammal hoztam, azután gyorsan átérté-

40

keltem a helyzetet. A bajban segített, és én ígéretet tet-tem neki. Majd elhelyezem valamelyik kolostorban. Tíz éven belül jó lovagom válhat belőle - ha megéri.

Gyorsan haladtunk, az idő is megfelelőnek bizo-nyult; a szurdokhoz kora délutánra értünk.

Az útnak nevezett csapás a sziklák közt haladt. Vala-mi megmoccant bennem. Aki sok időt tölt a vadonban, hamar megtanulja, hogy minden szurdok, kanyon és szűk völgy az út végét jelenti néhány ember számára. Éreztem a baj előszelét: mintha súly függött volna a levegőben, épp a fejem felett. Bárki bármit mond, ezt sosem lehet megszokni, pedig nekem igazán kevés a vesztenivalóm. A csontjaimban éreztem, hogy várnak rám - olyan ala-kok, akik a véremet akarják, pedig nem is ismernek; akik azért ölnek, mert ez a dartonverte hivatásuk.

Gyorsabb ügetésre sarkaltam a lovakat: minél előbb túl vagyunk rajta, annál jobb. Már láttuk a szurdok kijá-ratát; a tapasztalatlanok ilyenkor szoktak megnyugodva hálát adni valamelyik istenségnek. Meglazítottam kardo-mat a hüvelyében, és intettem Daiennek, maradjon le.

A testes, sodronyinges férfi egy fa mögül, harsány kiáltással vetette rám magát. Szerencsére a megszokás-sá vált harci tudás gyorsabban és olajozottabban műkö-dik, mint a lomha agy; kardommal hárítottam a vágását, a másik kezemmel ráemeltem a nyeregkápán lógó, fel-ajzott számszeríjat. Elkapkodott lövés volt, de talált. Valahol a vállán szakította szét a sodronyinget, remél-tem, eléri a tüdőt. Lovam ellenfelet keresve ágaskodott, én magasra emelkedtem a nyeregben - és a döbbenet belém fojtotta a szót.

Az ösvény menti kis sziklakupacok egyikén ösztö-vér, hajdan színes, mára kopottassá vált köpönyegbe burkolózó alak állt. Fegyvertelennek tűnt, ám kezeit maga elé tartva valamit mormolt. Nem láttam pontosan, de mintha homlokán kék fénnyel derengő, csavart szim- 41

bólum izzott volna. Eszembe sem jutott, hogy tanulmá-nyozni kezdjem; visszarántottam a lovat, és hangos kur-jantással vágtára fogtam.

Ekkor ért minket az áldás: körülöttünk mindenhová rövid vesszők csapódtak. Sistergő, fortyogó hang kísé-retében tűntek el, csupán maró bűzt hagytak maguk után. Beértem Daient, kiemeltem a vezeték ló hevenyé-szett nyergéből, keresztbe fektettem magam előtt - úgy ordított, mint a sakál.

Nem tudtam, hányan üldöztek, de lovam szélsebe-sen száguldott; abban biztos voltam, hogy sose érnek be. Már a szurdok vége felé járhattunk, amikor halk ziz-zenéssel eltalált egy nyílvessző. Szerencse vagy szeren-csétlenség, épp a lábamon ért: a bokám felett ütötte át lábszáramat.

Azt mondják, ilyenkor az ember nem érez fájdalmat. Hazudnak. A szemem előtt elfeketült a világ, lila-kék csillagokat láttam a kíntól. Kis híja volt, hogy ki nem fordultam a nyeregből.

Letértem az ösvényről, és nyugatnak fordulva késő délutánig hajszoltam a lovat. Egy ideje már sziklás kap-tatókon küzdöttük felfelé magunkat, amikor megpillan-tottam a sziklatemplomot. Önkényesen neveztem így, hisz eleinte nem tudtam, mi az - lehetett templom, te-metkezési hely vagy akármi más. De a kőgörgetegbe vágott szögletes nyílás mindenképp értelmes lények ke-zének munkájáról árulkodott. Tudtam, hogy üldözőin-ket csak időlegesen sikerült leráznunk, ráadásul a vág-tával meg a sebemből szivárgó vérrel olyan nyomot hagytunk, amin egy félvak pyarroni paraszt is eligazo-dott volna. Reménykedve indultam a nyílás felé. Ha az üreg elég nagy mögötte...

Egy terv kezdett körvonalazódni bennem. Igaz, né-hány órán belül beérnek, de nem hiszem, hogy olyan ostobák lennének, hogy éjszaka próbálnak kirángatni az

42

odúból. Már majdnem jobb kedvre derültem, amikor te-kintetem az időközben elzsibbadt jobb lábamra tévedt. Hányinger fogott el egy pillanatra, és megborzongtam. A bokám felett négy-öt ujjnyira rövid, fából faragott vessző meredezett.

Úgy számoltam, négy, legfeljebb öt óra áll ren-delkezésemre. Ha üldöznek - márpedig biztosra vet-tem, hogy üldöznek akkor hamarosan ideérnek. Való-színű azonban, hogy kivárják a hajnalt, s csak akkor in-dulnak támadásra. Én biztosan várnék hajnalig.

Az üreg felderítése szerencsére nem tartott soká. Bár nem jártam be minden zegét-zugát, azonnal felismer-tem a központi termet védő labirintus vezérelvét. A „kettőt balra, egyre jobbra" ősi szabálya érvényesült benne - nem voltam valami jó véleménnyel a kiagyaló-járól. A járatokban néhol csapdák maradványaira buk-kantam: ezek helyére gyorsan újakat lehetett fabrikálni.

Az útvesztő egyik kürtőjén felkapaszkodva, hosszan emelkedő folyosón át egy sziklaterembe jutottam. Nem sikerült meghatároznom egykori rendeltetését. Szentély nem lehetett, mert ha voltak is a falakon díszítések, má-ra lekoptak, eltűntek nyomtalanul. Oltár vagy áldozó-asztal maradványaira sem bukkantam, a padlót azonban fekete márványlapok borították - látszott, nem egy időben rakták le őket. A márványba ismeretlen nyelvű feliratokat véstek. Gondolom nevek lehettek: afelől sze-mernyi kétségem sem maradt, hogy a lapok fedte kam-rákban holttestek maradványaira fogok bukkanni.

43

Végeztem az építmény felderítésével, és megnyu-godtam valamelyest. Daient ennek ellenére nem enged-tem egyedül kóborolni - ki tudja, mi minden kerülte el a figyelmemet -, inkább a központi teremben hagytam. Mire visszatértem, az a nyavalyás gyerek eltűnt: az egyik falon újkeletű nyílásra lettem figyelmes. Bentről kaparászó hang hallatszott. A helyzetet nem tűnt veszé-lyesnek - a járatból friss levegő áradt, szentségtelen faj-zatok bűze nem keveredett bele -, de azért előhúztam a kardomat, mielőtt tovább vizsgálódtam volna.

Átmásztam a nyíláson. Szűk, ám gyorsan szélesedő folyosón haladtam előre, ami végül természetes bar-langba torkollott. Az üreg mennyezetén jókora lyuk tá-tongott, onnan jött a levegő meg a kaparászó hang.

Óvatosan aláléptem és felnéztem. A kürtőben Daien kapaszkodott felfelé.

- Mit mondtam neked, hol vársz rám? - rivalltam rá. Megijedhetett a hangomtól, mert megcsúszott, ka-

limpálni kezdett a levegőben. Hosszú pillanatokig fél kézzel kapaszkodott, majd egy kétségbeesett kiáltással elengedte magát. Éppen alatta álltam, felé kaptam, de hiába: a következő minutumban nagy puffanással rám-zuhant. Mindketten elterültünk a kövön.

Reccsenés. A kibírhatatlan fájdalom újra a lábamba nyilait. Szédelegve ültem fel; Daien tőlem karnyújtás-nyira tápászkodott négykézlábra. Vérző, lüktető lábam-ra pillantottam: már csak egyik oldalán kandikált ki az arasznyi vessző.

A gyerek rám vigyorgott. Hatalmas pofonnal töröl-tem le képéről a kajánságot.

Eljött az ideje, hogy a lábammal is törődjek. Amíg nem találtam búvóhelyet és nem fundáltam ki, miképp védhetjük meg magunkat, nem mertem kihúzni a vesszőt: ha az ember elájul a fájdalomtól, óhatatlanul könnyű prédává válik.

44

Alaposan megvizsgáltam a vesszőt. Nem lehetett nyílvessző, másfél arasznyi hosszával túl rövidnek tűnt hozzá. Nem lehetett számszeríj-lövedék sem, hisz azok - még a kézifegyverek vesszői is - vaskosabbak. Mind-egy, most nem ez a legfontosabb. Legalább a hegyet nem nekem kell beletörnöm: az előbbi esés elvégezte helyettem a piszkos munkát.

Megfogtam a kiálló csonkot. Megmozgattam és fel-nyögtem - istenek, hogy képes ennyire fájni...? Megra-gadtam a végét, vettem pár nagy levegőt, és hatalmasat rántottam rajta. Az ordítás magától szakadt ki a mellem-ből, tekintetem elhomályosult. A sebből dőlni kezdett a vér. Darton, most segíts!

Visszabotorkáltam a terembe, a málhazsákból - amit már előbb a sírkamrába hoztunk - gyolcsot kotortam elő, és gyorsan a lábamra tekertem. Rövid kutatás után még egy széles bőrszalagra is bukkantam. Jól meglo-csoltam vízzel, majd a gyolcskötés fölé csavartam: ha kiszárad, úgy megszorul, hogy végképp elállítja a vér-zést, és a bokámat is tartja, míg kerítek egy rohadt ku-ruzslót, aki segít rajtam.

A legfontosabb, hogy nem váltam harcképtelenné. Amint végeztem a kezeléssel, benyakaltam egy kulacs erős erioni bort fájdalomcsillapító gyanánt, azután bi-cegve, szitkozódva nekiindultam, hogy felállítsam a csapdákat üldözőink számára.

Elkészültem mindennel, de még mindig nem ér-keztek meg.

A legnehezebb feladatnak az bizonyult, míg lóval

45

felkínlódtunk a barlangkürtő nyílásához, és visszafelé eltüntettük nyomainkat. Elhelyeztem néhány csapdát, főleg a labirintus elején. Ráadásnak a bejáratnál is egyet. Daein összefogott pár apróbb állatot, most elká-bítva hevertek mellettem az egyik márványlapon. Bar-bár módon felfeszegettem a kriptákat, de csak négy, úgy-ahogy használható tetemre bukkantam. Persze in-kább voltak csontvázak, semmint igazi élőholtnak va-lók, de rémisztgetéshez azért megteszik.

Miután összeraktam őket és „életet" leheltem belé-jük, csak kettő bizonyult annyira épnek, hogy harcra is lehessen használni. A kriptákban leltem öt rozsdás kar-dot. Az idő meglehetősen eljárt már felettük, ám mégis-csak fegyverek voltak, hatékonyabbak legényeim vé-kony ujjperceinél.

A két ócskább csontvázat a bejáratból nyíló folyosóra cipeltem, kardjaikat némi patkányvérrel öntöztem meg. Azután hátrább léptem, és szemügyre vettem művemet.

- Nem jó - csóváltam meg fejemet. A kezemben tar-tott, fejetlen patkányból kipréseltem még egy kevés vért, s ezt rákentem állkapcsukra, meg hiányos felső fogsorukra.

- Jobb - döntöttem el. Végül szabadjára engedtem őket, had bóklásszanak kedvükre. Visszatértem főhadi-szállásomra és kényelmesen elhelyezkedtem a kriptafedelekből összehordott kicsiny trónusomon. Daien fent, a kürtő szájánál, a sziklán üldögélt - így lentről, a nyílás oldaláról teljesen láthatatlan maradt.

Már leszállt az este, én elbóbiskoltam, amikor a megbeszélt huhogó hang visszarángatott az álom bódu-latából. A gyerek sebesen aláereszkedett a kürtőben, és zihálva berontott.

- Itt vannak! - lihegte. - Öten: négy férfi és egy nő. Hárman állig fegyverben.

- Hárman? - vontam fel szemöldökömet.

46

- A nő, meg a kopasz fegyvertelen. - Csak látszólag, kölyök-jegyeztem meg. A tanítást

sosem túl korai elkezdeni. - Na, pucolj vissza a kürtőbe! Ha hallod, hogy jövök, készítsd a lovat! Érted?

- Fiatal vagyok, nem hülye! - De kinyílt a csipád! Na, tűnés fölfelé! Dühtől kivörösödött arccal rohant vissza, éppen

időben, mert nem bírtam tovább, és szélesen elmoso-lyodtam.

- Jó pap lesz belőle - dünnyögtem kedvtelve. Megszemléltem állatseregietemet, s a denevér mel-

lett döntöttem. Elvágtam a lábait összekötő zsineget, a fejéről pedig lehúztam a sapkaként szolgáló erszényt.

Vad csapkodásba kezdett, erre megsimogattam, ki-nyúltam az asztrálja felé és körülölelve magamba zártam.

- Repülj, szépségem! - súgtam. Irányítani nem tud-tam, de felfogtam érzéseit, és használtam érzékeit.

Hülye ötlet volt denevért választani. Nem csak azért, mert a szerencsétlen nem látott semmit, hanem, mert -miután megnyugodott - hiába sugalltam, hogy a sza-badba igyekezzen, bevetette magát az útvesztő mélyé-be. Kudarcomat látva szomorúan felsóhajtottam, és újabb alanyt kerestem.

- Patkány; ez jó - dörmögtem, és a farkánál fogva kiemeltem az iszákból választottamat.

Nem került komoly erőfeszítésembe érzékeinek használata, és pár perc gyakorlás után már arra is képes voltam, hogy irányítsam mozgását. Persze a függőleges aknán - ami az útvesztőből a sírkamrába vezetett - nem tudott biztonságosan leereszkedni, ezért magam vittem le. Mozdulatlanul várakozott, amíg visszakapaszkod-tam a helyemre. Miután kényelmesen elfészkeltem ma-gam, elindítottam a furkészt.

Fura volt ilyen alacsonyról nézni a dolgokat. Végigszaladtam néhány folyosón, ám meglehetősen

47

zavarónak bizonyult, hogy csak némelyik színt érzékel-tem; azokat, amelyek nagyon rikítóak, vagy különösen visszaverik a fényt. Néhány forduló után abba a terem-be értem, ahonnan az útvesztő négy járata indult. Elrej-tőztem a nemrég elhelyezett kis bálvány mögött, szem-ben a bejárattal.

Nem messze - úgy harminc lépésnyire - nedves fából rakott tűz égett, fanyar illatú füstje vaskosan kanyargott az ég felé. Az idegenek közül néhányan a lángoló farakás körül ültek, két árnyalak pedig a lovaknál tett-vett.

Innen nem láthattam többet, úgyhogy előrébb oson-tam. A dús aljnövényzetben teljesen láthatatlanná váltam; végre kényelmesen szemügyre vehettem a társaságot.

Kalandozók voltak, ez többé nem lehetett vitás. Négy férfi és egy nő.

A nő lepett meg leginkább. Piszkosfehér nadrágot, fekete zekét, meg egérszürke köpenyt viselt; hosszú, szőke haját szoros copfba fogta össze hátul. Derekát ko-pott, a kortól kirepedezett kardkötővel övezte; a valaha bíborszínű hüvelyben keskeny pengéjű tőrkard függött. Nyakában vastag lánc, azon pedig az Aranykardot hord-ta - a Domvik-hívők szent szimbólumát.

Nem tűnt papnak - igaz, még sosem hallottam, hogy Domvik rendjében papnőket is avatnának -, de csendes imába merült éppen. Ellenem kéri korcs istenének sege-delmét a ribanc! Talán mégis pap... Tekintetemet a kö-vetkező vadászomra irányítottam.

A kopasz. Minden kétséget kizárólag mágiahaszná-ló. Fejét tarra borotválta, hajdan rikító ruhája, mára tel-jesen megkopott. Olyan benyomást keltett, mintha sok éve, hirtelenjében kellett volna magára kapkodnia öltö-zékét, azután valahogy elfeledkezett az egészről. A homlokán nem láttam jól a tetoválását - azt hiszem, csak olyankor dereng fel mestereinek pecsétje, mikor mágikus energiákat sugároz szét - mégis esküdni mer-

48

tem volna rá, hogy a csavart formájú szimbólum kosfe-jet ábrázol. Valamelyik déli Ranagol-iskola növendéke lehetett, talán épp gorviki. Gorvik kedvemre való hely, csak lakói bosszantanak pökhendiségükkel. Pedig a vi-dék valóban szép: komor fenyvesek, magasba törő hegyormok; kár, hogy ilyen aljanép lakja. Ráadásul az iskolái sem rosszak - ajánlatos lesz vigyázni a fickóval! Most a tűz mellett üldögélt és elmélázva élezgette kését egy dzsad fenőkővel.

Vele átellenben egy erdei korcs guggolt. A vézna nya-valyás elmélyülten piszkálgatott valamit. Sápadt bőréről meztelencsigák jutottak eszembe; savószínű szeme, akárha hályogos volna; fakó, hosszú haját hegyes fülei mögé gyűrte. Mindehhez vékony bőrzsineget viselt hom-lokpánt gyanánt. Valaki beverhette az orrát, mert laposan és ferdén uralkodott savanyú pofáján. Egy agyonfolto-zott, kurta vászondarabon rövid, kicsinytollú vesszők he-vertek mellette, most azok között válogatott. Legalább tudom, ki lőtte át a lábamat. A nyilat hiába kerestem -igaz, már a vesszők is gyanúsan rövidnek tűntek. Helyet-te valami különös hajítófát tartott a keze ügyében, elkép-zelni sem tudtam, miképp repítheti a vesszőket ekkora erővel. Köptem volna, ha a patkány képes ilyesmire - így beértem egy rövid, halk höiTenéssel.

Sosem kedveltem az elfeket. Ebben tökéletesen egyetértünk Eligor úrral - talán azért is szeretek annyi-ra Erenben vendégeskedni. Nem a népet utálom, a kul-túrájuk valóban figyelemre méltó, de eljárt felettük az idő, s ezt nem hajlandóak tudomásul venni. Nem, az elf néppel tulajdonképpen semmi bajom, csak azt viselem nehezen, hogy úgy tesznek, mintha övék lenne a világ. De, mert sosem kedveltem a dogmákat - a sajátjaimat sem -, még a Rendhez is csatlakozhattak elfek: ha megfelelően civilizált környezetben nevelkedhetnek, kitűnő társakká válnak.

49

Erőszakkal elszakítottam tekintetemet a korcsról - a lábam miatt jól megjegyeztem magamnak és kicsit előrébb óvakodtam.

A lovaknál még ketten álltak: a testes bajszos, aki a szurdokban rám támadott, és egy magas, szélesvállú, jóképű fickó. Arcát több napos borosta árnyékolta, mellkasát abasziszi bőrvért védte - itt Délen ritka az ilyen -, lovának nyergéről széles pengéjű, hosszú kard csüngött.

A másik fickón - akibe a számszeríj vesszejét eresz-tettem - nyoma sem volt a korábbi sérülésnek, még kö-tést sem láttam. Most már biztos voltam benne, hogy a nő pap.

A kis társaság szemmel láthatólag csak arra várt, hogy a nő befejezze imáját. Nem fognak reggelig várni, hamarosan elindulnak, hogy elkapjanak. Nem nagyon izgatott a dolog, szerettem volna én is gyorsan túllenni a dolgon.

- Singar, biztos vagy benne, hogy nem akarsz vala-mi tisztességes fegyvert hozni? - pillantott fel a szőke.

-Anyáddal szórakozz, ha megtalálod valamelyik ki-kötőben...! - mordult vissza dühösen az elf.

- Látszik, hogy az erdőből származol. Gondolom, a tuskók is előre köszönnek neked.

A kopasz felröhögött. - Te meg mit vihogsz? - fröcsögött az elf. - Miért izgulsz ennyire, Singar? - kérdezte még

mindig mosolyogva a kopasz. - Emlékszel, még Sineas erdeire? Ott meg ti gazol-

tatok be. - Sineas, Sineas... - mormolta a bajszos. - Gyűlölöm ezeket a sötét lyukakat - vetette oda az

elf. - Nektek könnyű, mind háborodottak vagytok. Négykézláb bemászni mindenféle árkokba, barlangok-ba: ezt imádjátok.

50

- Beijedt a nagyfülű - szólalt meg ismét a szőke, mi-közben leoldott egy iszákot a nyeregkápáról. - Éppen-séggel kinn is maradhatsz.

Az elf felugrott, tőr villant a kezében. A nő közéjük állt.

- Ne hergeld, Moran! - Jót tesz a harc előtt - nevetett a szőke. - Úgy szabdaljátok szét egymást, ahogyan jólesik,

de előbb elkapjuk a fickót - sziszegte a nő. - Elvégre ezért fizetnek.

- Csak tudnám, mi ér ennyit ezen az alakon! - szólt közbe a kopasz.

- A kíváncsiságod még sosem fizetődött ki - legyin-tett Moran, de még mindig a kardmarkolaton nyugtatta kezét.

- Na, essünk túl rajta - dörmögte a bajszos. - Sem-mi kedvem megint a vadonban éjszakázni.

Végre felcihelődtek. Mivel jócskán ránk sötétedett, fáklyákat gyújtottak, majd elindultak. Érdeklődve fi-gyeltem, vajon miképp kezdenek hozzá.

A papnő és a kopasz a bejárat mellé lapultak, mind-kettőjük fegyverén megcsillant a tábortűz fénye: Darton úgy akarta, hogy a vérszínű fénycsöppek előrevetítsék sorsukat.

Az elf, meg a két másik fickó lassan óvakodtak a be-járat fekete négyszöge felé. Elől az erdei féreg, mögöt-te a két ember. Láttam, hogy a vakarcs kétségbe esetten meregeti szemét, mert nem tudja kivenni a bálvány kör-vonalait. Kíváncsian vártam szerény műalkotásom eredményét. Az elf még közelebb araszolt, azután meg-pillantotta a bálványt. Láttam kiülni arcára az iszonya-tot: a fakeresztre döglött madarat feszítettem, ráadásul megvagdaltam a testét, hogy még undorítóbb legyen. A keresztre mindenféle rúnákat róttam fekete szénnel, olyanokat, melyeknek már a látványa is félelmet és

51

iszonyodást vált ki. Ezek az erdei korcsok különben is irtóznak a halállal kapcsolatos misztériumoktól, így a szerencse is a kezemre játszott, hogy épp a kis nyava-lyás próbált elsőnek közelebb férkőzni hozzám. Öklen-dezni kezdett; társai nem tudták mire vélni rosszullétét, értetlenül meredtek rá. Végül a szőke fickó megunta a téb-lábolást, félrehúzta az elfet és benézett. Ő viszont nem látott semmit, ezért közelebb lépett, addig nyújtot-ta előre a fáklyát, míg fel nem fedezte a madarat.

Elfintorodott, aztán köpött egyet; sajnos belőle más hatást nem váltott ki a látvány. Talán így is volt a leg-jobb, hisz' a tervem bevált. Előre lépett, majd egy jól irányzott rúgással a sötétbe küldte a bálványt.

Vesztére. Meglepetten bámulta a vékony kötelet, ami a ke-

reszttel együtt a semmibe suhant, de már késő volt. A falra függesztett, hordónyi kő meglendült: az ütést épp a lengőbordáira kapta. Kipenderült a szabadba; ször-csögve, fuldokolva próbált levegőhöz jutni; szája sarká-ból vérpatak csordult a földre.

A ribanc szitkozódva mellé térdelt, s épp a vértet kezdte lecsatolni róla, mikor zajt hallottam a hátam mö-gül. Megperdültem, hogy védekezhessek, de semmi esé-lyem nem volt rá. Az óriás lény fölém magasodott, szájá-ban tűhegyes fogak sorakoztak, fehér pofáját két barna folt tarkította. Hihetetlen gyorsasággal csapott le rám, el-kapta a nyakam. Éreztem, ahogy fogai akadálytalanul át-hatolnak az izmokon és az inakon. Még hallottam a nyakcsigolyám roppanását, aztán rám borult a sötétség.

Váratlanul kerültem vissza a testembe; szívem még a torkomban dobogott a rémülettől. Valami ragadozó kapta el a patkányomat - menyét, esetleg görény lehe-tett az undok dög. Kissé ingerülten emlegettem az égi-eket, hisz elvesztettem a szememet, s vadászaim köz-ben akár rám is törhetnek. Kardot húztam, aztán meg-

52

gondoltam magam: maradt még némi időm, meg egy utolsó patkányom.

Elengedtem ezt is. Ezúttal nem törődtem vele, mi-képp jut le az aknán. Rövid időre szabadjára engedtem akaratát, a szerencsétlen állat persze vadul iszkolt a közelemből. Miután szerencsésen leküzdötte a kürtőt, újra átvettem felette az irányítást.

Gyorsan elértem a kijáratot és láttam, hogy a kalan-dozók még nem jöttek be. Kiosontam, hogy szemrevé-telezzem a terepet. Moran, a szőke ficsúr hanyatt feküdt a földön, s fájdalomtól eltorzult arccal köhögött. A töb-biek körülötte álltak, a papnő mellette térdelt és a csu-pasz mellkasát vizsgálta.

- Ezen nem tudok helyben segítni. - Hogy... dögölne meg! - kezdett szitkozódni Mo-

ran, közben öklével a földet ütötte. Egy újabb köhögő-roham beléfojtotta a káromkodást.

- Elkapjuk, ne aggódj! - vigasztalta a kopasz. -Egykettőre visszajövünk érted.

Moran a combjára fektette kardját, és az ajkába ha-rapott. Az elf búcsúzóul lehajolt, megpaskolta arcát -nem is próbálta leplezni az arcára kiülő kárörömöt. Moran erőtlenül felé csapott, de Singar könnyedén ki-tért, és előhúzta tőrét.

- Hagyd már! - förmedt rá a nő. A korcs elfintoro-dott, de végül újra megindultak felém.

Elengedtem a patkányt és feltápászkodtam. Mielőtt lemásztam volna, alaposan megvizsgáltam a sebet. A marhabőr már megszáradt, most szorosan simult a láb-száramra, akár a legjobb ereni páncél, tökéletesen óvta a sérülés helyét. A tompa fájdalom azért végigsugárzott rajta: kellemetlen, de elviselhető. Elindultam a folyo-són. Harcosaim - a két derék, évszázados halott - moz-dulatlanul várakoztak.

Leereszkedtem a labirintusba, és a bejárat felé lo-

53

póztam. A csatazajt azonnal meghallottam. Most aprít-ják másik két szolgámat! Odaértem a fordulóhoz, és ki-lestem. Egyik harcosom darabjai szanaszét hevertek, a másik bőszülten vagdalkozott. A sodronyinges meg a varázstudó kíméletlenül csépelte a még talpon küzdő csontvázat - a záporzó ütések beszorították a szeren-csétlent az egyik sarokba. A kopasz hirtelen felrikoltott, majd pipacsszirmokat hintett a levegőbe. A sodronyin-ges közben újabb rohamra indult, s ezt nem kellett vol-na tennie: a levegőben szállongó szirmok - mint gyö-nyörű, halált hozó pillék - vörös tűzfolyammá lettek a varázsló kezei között, és vészterhes szisszenéssel a küzdők köré lebbentek. A mágia, ami az élőholtat eddig összetartotta, nem viselte el ezt a csapást, és szertefosz-lott. A csontok hangos csattanással zuhantak a padlóra, a koponya baljósan reccsent, s a sötétbe gurult.

A sodronyinges dühödten villogó szemmel fordult meg. Tarkójáról a haj teljesen leperzselődött, elhajított köpenye sűrű füstöt árasztva hevert a padlón. Nadrág-ján parázs égette lyukak, szemöldökei helyén csak ma-radványok szürkéllettek. Szó nélkül meredt társára, ám tekintete ékesszólóbb volt bármilyen kifakadásnál.

Gyorsan visszakoztam, és mélyebbre húzódtam a folyosók rejtekébe. Hamarosan rájöttek, hogy a sok já-rat egymásba nyílik és ezért minduntalan visszajutnak a kezdetekhez, ezért egy idő múlva különváltak. A ném-bert gondoltam a legveszélyesebbnek: nem a harckész-sége miatt, inkább a kegy okán, melyben istene részesí-tette. Nem váratott túl soká, néhány minutum múltán feltűnt az egyik keleti járatban.

Óvatosan követni kezdetem. Délnek tartott; ha nem tér le az egyenes útról, pontosan az egyik csapdámba sé-tál. Am reményeim rögvest szertefoszlottak, amint be-fordult egy oldaljáratba. Tőrt húztam, s amennyire tőlem telt, megpróbáltam hangtalanul követni. Néhány kanyar

54

után visszajutottunk a kiindulási pontra. Láthatólag nem ismerte fel, hogy az imént innen jött, és rövid tétovázás után balra fordult, a kijárat felé. Pár lépéssel később mégis megperdült, és rohanni kezdett az ellenkező irányba. Hálát rebegtem Dartonnak, hisz hamarosan fel-fedi arcát az ostoba asszonyállat előtt, megmutatja neki az egyetlen, valóban hatalmas isteni lényeget.

Kilenc szívdobbanásnyi idő kellett, míg megérke-zett. Hajdan bonyolult zárszerkezet rejtettek ide, de az idő már elvégezte aprólékos, ám alapos munkáját. Min-denesetre tökéletes helynek bizonyult, hogy megingas-sam vadászaimnak az élet fennsőbbségébe vetett hitét. Az ótvaros, redves párát lehelő falon négy ujjnyi széles, és majd' kétannyira magas üreg szájából kurta kötélvég csüngött, a végén komikusan nagy csomóval. A ribanc hosszasan vizsgálgatta, majd észrevette a felette rejlő, álcázott ajtócskát is. Arrébb lépett és megrántotta a kö-telet. A mohos kőlap nyekeregve félrecsúszott, de leg-nagyobb bánatomra semmi sem történt.

Domvik barma azonban nem adta fel: kardjával ko-tort a frissen feltárult üregbe - megint semmi. Erre ko-nyákig beletúrt a lyukba, azután sikoltva rántotta vissza kezét és a csuklóján kibuggyanó vércseppre bámult.

Még láttam a komótosan előkúszó skorpiót, majd hatalmas üvöltéssel vetettem rá magam a némberre. Ki-használtam pillanatnyi előnyömet, belekaptam a nyaká-ban csüngő láncba, és megrántottam. Míves, jó munka lehetett, a szemek erősen kapcsolódtak egymásba, mert nem szakadtak szét, a nő viszont elesett. Rátapostam a vállára, és még nagyobbat rántottam rajta, ezúttal az Aranykardot markolva. Végre engedett. Rögvest félre-perdültem, még épp idejében, hogy elkerüljem a nekem irányzott, erőtlen karddöfést.

- Ez volt az utolsó mozdulatod, angyalkám - düny-nyögtem. - Az ilyesmit nem árt megfontolni.

Egy röpke pillanatra megálltam felette: szeretem, ha az én arcom látványát viszik magukkal végső útjukra.

Mikor a skorpió mérge bevégezte dolgát, elmélyed-tem, s egy pillanatra felidéztem Shandin síkját. A szür-ke pusztaságon porszemlidércek kavarogtak, néhol Darton fekete fényű tüze lobogott. Alakom - mert úgy akartam - hatalmas árnyként rajzolódott az ólomszínű égboltra: a Shandin összes lénye felfigyelt rám. Ma-gamhoz intettem a Köztes Síkok egyik urát - a legen-dák Révésznek nevezik. Elmormoltam egyet a legben-sőbb titkok litániái közül, s ez a Révész szemét a pap-nőre nyitotta. A kötés létrejött, és én elégedetten húzód-tam vissza a Shandinról. Most már biztos lehettem ben-ne, hogy a némber, akárki volt is azelőtt, Darton színe elé kerül. Máskülönben persze nem szükséges ennyire bonyolult szertartáshoz folyamodnom, ám a shadoni egyisten felszentelt papnőjét csak így téríthettem le a Domvik síkjára vezető ösvényről.

Még akkor is mosoly játszadozott arcomon, mikor a kürtő felé iramodtam, és az egyik kanyarban belerohan-tam a kopaszba.

Az ütközés ereje mindkettőnket felborított. Nem akartam küzdelembe bocsátkozni, mert hallottam, hogy még valaki felénk igyekszik. Felugrottam, megkerül-tem a gorvikit - közben azért megrúgtam a bordáit -, s tovább rohantam. A mögöttem dobogó lábak zaja, a gorviki szitkok özöne még követett egy ideig, ám vala-hol elvéthették az irányt, mert a hangok idővel elhaltak.

Elértem a függőleges aknát, de fentről is a közelharc élesen csendülő visszhangjai hallatszottak.

- Most már mindegy - morogtam magamnak, és ne-kiláttam, hogy tőrrel a számban felkapaszkodjak.

Megnyugtató látvány fogadott: a bokorrágó felfe-dezte búvóhelyemet, de nem várta be társait: magának akarta a teljes dicsőséget. Dicsőség helyett azonban a

56

két használhatóbb csontvázam várta. Velük szemben mit sem értek idétlen nyilai, kénytelen volt puszta tőrére hagyatkozni. Ráadásul az egyik harcosom külön-legesen ügyesnek bizonyult: az elf háta mögé került, így a kétfős csontkollekció két oldalról szorongatta a sápatag dögöt. A szeme sarkából láthatta, amint elolda-lazok a fal mellett, de csak tehetetlen ordítását tudta utánam küldeni. Beértem a sírkamrába, átnyomakod-tam az ajtón, és akárha pók lennék, szétterpesztett vég-tagokkal araszolni kezdtem a járatban.

Daien hallotta, hogy valaki jön, így amint felértem, a számszeríjammal nézhettem farkasszemet. Félreütöt-tem a fegyvert - majd alkalomadtán megtanítom a kö-lyöknek, hogy sose tartsa ilyen közel -, és egy kiálló kőben megkapaszkodva, kikászálódtam.

- Lóra! - lihegtem. A sötét, felhős éjszaka jótékony leplet borított ránk,

de nyaktörő vágtánkkal olyan zajt csaptunk, akár egy falka részeg gro-ugoni. Váratlanul robbantunk vadásza-ink kis táborába. A szőke fickó jól megrakta a tüzet, mielőtt hátát a fának vetve kényelembe helyezte magát. Úgy látszik, papnő gyógytudománya kevésnek bizo-nyult, a kőinga csapását nem heverte még ki - s már so-ha nem is fogja. Ezúttal pontosabban céloztam, a löve-dék homlokon találta. Megrándult, a kín görcse hasra fordította, de haláltusája ezzel véget is ért.

Gyönyörű lovaik voltak, a legszebbet kiválasztottam és felültettem rá Daient. Törtem a fejem, hogy a többi-vel mi legyen - végül mindet magammal vittem.

57

ét nap telt el azóta, hogy a kis csapat rajtunk ütött. Megfeküdhette a gyomrukat a csetepaté meg a gyaloglás, mert még mindig nem értek be minket. Eről-tetett tempóban haladtunk: szerettem volna minél ha-marabb rátalálni lovagjaimra.

Késő délután volt, amikor egy tisztáson átvágva fur-csa idill tárult a szemem elé.

A környező liget egyik fája alatt fiatal nő üldögélt. Mellette két hatalmas kutya hevert - egy fekete meg egy fehér. A fekete dög a lány bal oldaláról minket fi-gyelt. A másik a fűben feküdt előttük, és ha észlelte is érkezésünket, nem adta tanújelét. Hátrább, hosszú pányvára kötve pej hátas legelt. Ahogy közeledtünk, alaposan szemügyre vettem a lányt.

Legfeljebb húsz telet láthatott, ovális arcát hosszú, fekete haj keretezte, világos bőrét méginkább kiemelte fekete ruházata. Tekintetem lejjebb siklott. Fekete kö-penyt, ujjatlan zekét viselt, kivillanó karjai izmosak

58

voltak. Bal vállán csúnya forradás vöröslött, valószínű-leg nyílvessző nyoma. Lovaglónadrág, hosszúszárú csizma a lábán. Mindent összevéve volt benne valami nyugtalanítóan izgalmas, tán még veszélyes is.

Daien húsz lépésnyire lemaradt mögöttem, azt várta, mi teszek; a lány szintén. A fehér kutya hemperegőzött egyet és felült; a fekete morogni kezdett. Már azt is lát-hattam, hogy a hölgy nem fegyvertelen. Karnyújtásnyi-ra tőle, fekete markolatú, fekete pengéjű rapír hevert. Egyre közelebb léptettem hozzá, mégsem füttyentette magához a kutyákat, és nem kapkodott a kard után sem. Úgy üldögélt itt, mintha egy erigowi parkban lenne.

Megállítottam a lovamat, és szúrósan ránéztem. - Rám vársz? - Talán - válaszolta, közben letépett egy fűszálat,

rágcsálni kezdte, és kihívó tekintettel méregetett. Le-szálltam a lóról és hátraszóltam újsütetű famulusomnak:

- Nyergelj le és rakj tüzet! A lányról azért nem vettem le a szememet. - Beszélgetünk vagy harcolni fogunk? - A harc a gyengék fegyvere; te gyakorlott harcos-

nak látszol - felelte. Erre nem tudtam mit mondani, ezért inkább zavartan

hallgattam. Ha ő is egyike azoknak, akik rám vadász-nak, akkor az hamarosan kiderül; ha mégsem, akkor mostanra biztosan bolondnak néz. A csend kezdett kí-nossá válni, a lány nem szólt, titokzatos mosollyal az aj-kán engem figyelt.

- Utazó vagy? - próbáltam beszédbe elegyedni vele. - Nem. - Akkor mi dolgod erre? - Ez az apám birtoka. - Szóval csak kilovagoltál. - így is fogalmazhatunk. Bár én inkább úgy monda-

nám, hogy szökésben vagyok.

59

Daien közben tüzet rakott mellettünk, így végre ki-nyújtóztathattam magam. A lábam már hajnal óta kín-zott: hullámokban tört rám a fájdalom. Most is kezdett elsötétülni előttem a világ, megragadtam a kard marko-latát és úgy szorítottam, hogy az ujjaim belefehéredtek. A homlokomon verejtékcseppek gyöngyöztek, össze-görnyedtem. A lány megmarkolta a vállam, és az arco-mat fürkészte.

- Jól vagy? - Úgy nézek ki? - kérdeztem vissza, amint újra ural-

kodni tudtam a fájdalmamon. Intettem a kölyöknek. -Daien, segíts lehúzni a csizmámat!

Hanyatt dőltem, és némán tűrtem, ahogyan a kölyök lerángatja rólam a hosszúszárú, puha csizmát. Aztán ő meg a lány fölém hajoltak. Felemeltem a fejemet, és én is a lábamat kezdtem vizsgálgatni. A sebet még mindig fedte a feszes bőr, de jócskán megduzzadt. A lány értet-lenül meredt a különleges kötésre.

- Mi ez a szörnyűség? Melyik eszement kuruzsló csinálta ezt? - dicsérte gyógytudományomat.

- Ő volt - intett felém Daien, buzgón bólogatva. Visszahanyatlottam, de még láttam, hogy a lány övéből vékony pengéjű tőrt húz elő. Felhasította a kötést, aztán mindketten elfmtorodtak. Ismét felültem, lepillantottam - és tökéletesen megértettem iszonyodásukat.

- Forralj vizet! - szólt rá a lány Daienre. Azután hozzám fordult megint. - Ezt jól elintézted. Könnyen lehet, hogy búcsút mondhatsz a lábadnak.

- Szabályszerű kötést raktam rá - nyögtem. - Mi ba-jod vele?

- Törésre még csak megfelelt volna, de nyílt sebre semmiképp - felelte. Megragadta duzzadt lábszáramat, és teljes erőből megszorította. Még láttam, ahogyan a seb felfakad, de azután - szerencsére - letaglózott a fáj-dalom.

60

mikor magamhoz tértem, már gyolcskötés fed-te a sebet. Daien a fejem alá tette a nyerget, hogy ké-nyelmesebben feküdjek. Kicsit arrébb, a tűz mellett be-szélgetett a lánnyal, ám meghallhatták mocorgásomat, mert mindketten felém fordultak.

- Hogy érzed magad? - kérdezte a lány, de nem vár-ta meg a választ. - Egy gyógyítóra lenne szükséged, mert a lábad szörnyű állapotban van.

- Nem bánom... - feleltem elhalóan. - Én Niorah vagyok - mosolyodott el minden átme-

net nélkül. - Airun - nyögtem. - Airun al Marem. - Niorah C'Demorante. - Niorah... - ízlelgettem a nevét. A fájdalom lassan

alábbhagyott, mintha a név kimondása segített volna. -Ki elől menekülsz, és merrefelé, ha nem sért a kérdésem?

- Hazamegyek - felelte ő nemes egyszerűséggel. - És a kísérőim elől szököm. - Jelentőségteljesen rám nézett, hátha kérdezek még valamit, de nem tettem Azért nem zavartatta magát, a folytatta: - Apámhoz, a vén bolond-hoz, nemrég lovagok állítottak be. Mindenki meglepő-dött, a várnagytól kezdve a cselédekig. Apám örökkön a híres barátairól mesélt, akik messzi földeken élnek. Van köztük király is, hangoztatta gyakran. Bólogattunk per-sze, és ráhagytuk az efféle históriákat, noha senki sem hitt bennük. Sejtheted, hogy megdöbbent az egész háznép, mikor megérkeztek a lovagok. Tizenheten jöttek, mind-ahányan éjfekete páncélban; hosszúhajú, szakállas, zord népség. Két társuk holttestét is magukkal hozták. Hatal-mas lovakon, teljes fegyverzetben érkeztek, de egyikük sem hordott sisakot. Súlyos, fekete tölgyládát cipeltek

61

magukkal, amit nem csak pecsétekkel, de mágikus jelek-kel is teliróttak. Apámmal akartak beszélni, aki a nagyte-remben fogadta, és étellel-itallal kínálta őket. Mint kide-rült, a lovagok összekaptak valamin Borgano hercegével, az meg vérdíjat tűzött a fejükre. Amikor a várnagy meg-hallotta ezt, dühbe gurult és ki akarta dobni a betolakodó-kat, erre az egyik megfenyegette, hogy megöli. Apám kü-lönben sincs túl jó viszonyban a herceggel, így hát pártfo-gásába vette a lovagokat és ügyüket. Azonban pár nappal később híre jött, hogy Borgano sereggel indult ellenünk, és feltett szándéka, hogy porig rombolja várunkat. Gon-dolhatod, apám rögvest elküldött néhány katonával; még azt sem engedte, hogy találkozzam az idegenekkel. De én ott akarok lenni, hogy mellette harcolhassak. Az ostrom már négy napja tart, úgyhogy most visszaszököm.

- Hogy hívják a lovagok vezetőjét? - A hangomban lehetett valami, mert Niorah felkapta fejét. - Meg tud-nád mondani? - tettem hozzá az udvariasság kedvéért.

- Angus - felelte tűnődve. - Talán... Angus Magonor. - Aztán milyen messze van apád vára? - firtattam.

Sikerült legyőznöm izgatottságomat, s egészen nyugod-tan vártam a választ.

- Jó kétórányi vágta. Gyorslábú lovon persze.

C'Demorantek völgye sátrakkal és lobogókkal volt teli. Túlzás lenne persze völgynek nevezni — való-jában egy nagyobb, egyenletes térség volt az alacsony dombok között. Az egyik ilyen dombon emelkedett a C'Demorante-vár. Ó-pyarroni stílusban épült, tömör, hatszögletű kőhalmaz volt. A szegleteken egy-egy

62

masszív torony, köztük erős fal húzódott. Az öreg várúr - akit a lánya elbeszélése alapján kissé rigolyásnak kel-lett hinnem - csökönyösen ragaszkodott a védmű min-denkori karbantartásához. Akik régebben nevettek osto-baságán, most áldhatták bölcsességéért. Ha kiszolgál-tatja a lovagokat, most nincs ez a kutyaszorító - ám C'Demorante ragaszkodott elveihez, s ha már egyszer védelmébe vette hű papjaimat, ki is tartott mellettük.

A vár körül farkasvermek sora húzódott, meg egy vi-zesárok, melyben hajdanán víz is lehetett, de azt mos-tanra elnyelte a mohó föld. A zord sziklafalon egyetlen kapunyílás szolgált közlekedésre, ezt felhúzható tölgy-híd is védte. A várfalon, a mellvédek mögött, tisztán lát-szottak embereim: éjszín alakjuk körül, akárha fekete tűz lobogna, hatalmas köpönyeget cibált a szél.

Darton lovagjai, a halál élő szolgái, víg cimborák és kegyetlen harcosok; nem egyet közülük a saját kezem-mel avattam fel! Innen távolról nem tudtam kivenni, ki kicsoda, de a vár urát - úgy hiszem - sikerült megtalál-nom. Szintén páncélt viselt, ezüstösen csillogót, a vál-lán fehér köpenyt hordott: meglehetősen kirítt a sötét árnyak közül. Láttam még vagy két tucat serénykedőt; vértezet nélkül, legfeljebb láncingben tették dolgukat a falakon. A várnéphez tartozhattak, esetleg C'Demor-ante „seregében" szolgáltak.

Tekintetem átvándorolt az ostromlók táborára. Rendszertelenül felállított sátraik arról árulkodtak, hogy nem túl képzettek a várvívás mesterségében. Ám a képzettséget olykor helyettesítheti a számbeli fölény, ők pedig voltak vagy hatszázan. Jó részük a várbeli nyi-lak hatótávolságán kívül várakozott parancsra, mellet-tük a földön hosszú ostromlétrák hevertek. Mások a sát-rak körül tevékenykedtek. Távolabb, a tábor mögött, sebtében felállított karámban leszerszámozott lovak legelésztek, a palánkok mögött letaposott tisztás barnái-

lott - valószínűleg gyakorlótér. Ezt onnan gondoltam, hogy több tucat, létrákat cipelő újoncféle szaladgált raj-ta fel s alá. A műveletet néhány erősen hadonászó, ordí-tozó, öregebb harcos irányította.

Mindenfelé tüzek lobogtak; a vezér sátrát csak a ki-tűzött lobogó különböztette meg a többitől. Nem láttam pontosan a herceg zászlajának díszítését, csak azt, hogy a két uralkodó szín a vörös és a fehér. Arrafelé nagy volt a jövés-menés, a bejárat előtt két őr is strázsált. A dom-bokon túl két - hordókkal és bálákkal megrakott - tár-szekér igyekezett a tábor felé.

- Hát, itt nem jutunk át egy könnyen - fordultam Niorahhoz. - De, gondolom, van titkos alagút, ami a vár kazamatáiba vezet.

- Nincs - volt a tömör válsz. - Azt akarod mondani, hogy nincs egy rejtett útvo-

nal, amin veszély esetén el lehetne hagyni a várat? A lány szomorkásán ingatta fejét. - Pontosan. Lekászálódtam a lovamról, azután keresztbe vetett

lábakkal a földre kuporodtam, és tűnődni kezdtem, mi-hez kezdjünk.

- Talán átszökhetnénk éjszaka az ostromgyűrűn, utána felkapaszkodunk az egyik bástyára, és... - töpren-gett Niorah is.

- Lelőnek, mielőtt elérhetnénk a falat - vágtam köz-be rosszkedvűen.

A szekereket figyeltem. Épp lerakodták róluk a hor-dókat és a zsákokat, az emberek szorgosan dolgoztak. Egy terv kezdett körvonalazódni bennem. Hosszan szemléltem a dombok mögött közeledő újabb rako-mányt és a távolodó, üres lovaskocsikat.

- Azt hiszem, találtam egy megoldást - dünnyögtem.

64

óra kaptunk és nagy ívben kelet felé kerültünk. Sűrű csalitoson vágtuk át magunkat, ez bosszantóan

lassította haladásunkat, de így is időben kiértünk a fu-varosok földútja mellé. A lovakat kipányváztuk, őrzésüket a gyerekre bíztuk, Niorah meg én pedig hang-talanul osontunk tovább, majd egy nagyobbacska cser-jés tövében meglapultunk. A lány kérdőn sandított rám.

- Mi van? - kérdeztem vissza, elértve pillantását. - Te kérded? - Úgy gondoltam, világos a terv. - Egy mukkot se szóltál eddig, mi a fenétől lenne vi-

lágos? - szólt mogorván. Sóhajtottam. - Rajtaütünk az egyik szekéren, kicsit letérünk az út-

ról és jóval közelebb haladunk el a vár mellett. A kato-nák zsákmány reményében kicsapnak ránk, és már bent is vagyunk.

- Jó terv - bólogatott Niorah kissé gúnyosan. - És ha nem csapnak ki?

- Hát, ez sarkalatos pontja a tervnek - vallottam be. - De ne aggódj: ahogy én Angust ismerem, biztosan ki-csap.

- Ismered a lovagok vezetőjét? - hökkent meg fiatal kísérőm.

- Futólag. Niorah nem firtatta tovább a dolgot, noha láttam raj-

ta, igencsak furdalja oldalát a kíváncsiság. Megcsóvál-ta a fejét, és megint akadékoskodni kezdett:

- Arra az esetre mit terveztél, ha mégsem hagyják oda fedezéküket, hanem egyszerűen lenyilaznak?

- Ezen ráérünk töprengeni. 65

Úgy tűnt, válaszom nem nyugtatta meg; kötekedett volna tovább, de a tekintetem beléfojtotta a szót.

Jó hosszú idő telt el, míg megérkezett a következő szekér. Négyen ültek rajta: ketten a bakon, ketten a hor-dók között. Egyik sem volt katona, bár a hajtók dereká-ról egy-egy rövidkard lógott. Kicsörtettem eléjük az út-ra, eközben Niorah a hátukba került. Jobb kezemmel unottan lóbáltam felajzott számszeríjamat, bal hüvely-kemet az övembe akasztottam.

- Hová, hová vitéz urak? Csak nem a táborba? A gyeplőt tartó, bajszos, kancsal fickó nagyot rántott

az istrángon, és megállította a lovakat. Gyanakodva méregetett, majd válaszra se méltatva kardot akart húz-ni. Mielőtt kiránthatta volna, a mellének szegeztem a számszeríjat és elhúztam a ravaszt. Az ideg pengve lök-te ki az acélhegyű vesszőt. Egy hangos reccsenés, és a fickó szó nélkül lebukott a szekér bakjáról. Az egyik hátul utazó kísérő egy rikkantással felugrott és nyaktörő iramban rohanni kezdett a bokros felé. Szerencsétlensé-gére rossz irányt választott: megtorpant, amint a zöld ágak közé ért, háta közepén véres acél bukkant elő. Né-hány tétova lépést hátrált, a lábai rogyadoztak, mégsem esett össze - valami láthatatlan erő talpon tartotta. Egy minutum múltán a titokzatos erő is láthatóvá vált: a csa-litosból - arcán sátáni mosollyal - Niorah lépett elő. Bal kezével ellökte magától a férfit, közben jobbjával visszarántotta pengéjét. Az ernyedt test akadálytalanul rogyhatott a földre. Eközben lefordítottam a fegyverem, beakasztottam lábam a kengyelébe, és megragadtam az ideget. A somorfa reflexek meghajoltak - arcom közben bíborszínt öltött -, de sikerült a helyére akasztanom a lószőrből, és acélsodronyból font ideget. Újra a kocsi felé fordultam, és komótosan vesszőt helyeztem a vá-gatba. A megmaradt két paraszt moccanni sem mert.

- Most lehasaltok a földre - szóltam rájuk.

66

A hajtó azonnal engedelmeskedett, minden ízében remegve elnyúlt, mint egy béka. A másik lassabban ká-szálódott, mintha lenne bármi megfontolni valója, s ez kissé feldühített. Hasába röpítettem a nyílvesszőt, erre elvágódott és nyöszörögni kezdett. Niorah rosszallóan megcsóválta fejét, majd a sebesülthöz lépett, és megad-ta neki a kegyelemdöfést. A kocsis feltérdepelt és kö-nyörögni kezdett:

- Kegyelem uram, kegyelem... - Mondd utánam! - szóltam rá fagyosan. - Hatalmas

uram, te, aki az első vagy az istenek között... - Hatalmasuram teaki elsővagy az istenek között... - Kérlek, végy magadhoz kegyesen, mert szent kéz

küldött... - Kérlek végy... neeee... Nee...! - zokogta, és vonag-

lani kezdett a lábaimnál. A számszeríj tusával kíméletesen tarkón csaptam: a

nyavalygás azonnal abbamaradt. Intettem Niorahnak, aki értőn bólogatott és kihúzta tőrét. Szigorúan megráz-tam a fejem, és a kocsi rúdjára hurkolt kötélre mutat-tam.

- Kötözd meg, de úgy, hogy magától ki ne szabadul-hasson!

Láttam, hogy nem érti, ennek ellenére teljesítette utasításomat. Mosolyogva figyeltem ténykedését; mi-kor észrevette, elvörösödött, és talán valami goromba-ságot is a fejemhez vág, ha nem előzöm meg:

- A hölgy hintója előállt. Erre kacagni kezdett - bevallom, ezt meg én nem ér-

tettem. Felvett a földről egy elgurult kalapot, hosszú ha-ját kontyba tekerte, s akár egy udvari dáma, pipiskedve a fejére próbálta a mocskos fejfedőt.

- Jól áll? - incselkedett. - Nem rossz - szűrtem a fogaim között, de magam-

ban elismerően dünnyögtem: szorult belé némi ész.

67

Köpenyét maga köré csavarva leplezte el női mivol-tát, én pedig megmarkoltam a gyeplőt, és néhány kurta rántással elindítottam az állatokat.

aladtunk az útnak alig nevezhető csapáson; a szekér többször is akkorákat döccent, hogy kis híján le-zuhantunk a bakról. Hamarosan a tábor közelébe ér-tünk; egykedvűen, görnyedt háttal kornyadoztunk, ki-csit talán túl is játszottuk szerepünket. Balommal kissé mindig keményebben húztam a szárat, így az állatok szép lassan letértek a csapásról - egyre közelebb kerül-tünk az ostromlott várhoz.

Kimeresztett szemmel figyeltük mindkét tábort, de jelét sem láttam mozgolódásnak vagy annak, hogy fel-figyeltek volna ránk. Gyorsabb mozgásra ösztökéltem az igavonáshoz szokott jószágokat, azok hangos fújta-tással és horkantásokkal jelezték nemtetszésüket.

- Lusta dögök - morogtam. - Ha nem vánszorogtok gyorsabban, holnap a varjak lakmároznak belőletek!

A kocsi egyre sebesebben döcögött, mintha a lovak elértették volna fenyegetésemet. Kisvártatva olyan kö-zel értünk az erődhöz, hogy már tisztán felismerhettem a részleteket.

A falakon nagy futkosás támadt hirtelen; feléledt bennem a remény, hogy tervünk beválik, s megpróbál-nak a zsákmány reményében elragadni minket.

Sajnos valamelyik fattyú istenség másképp akarta, mert hamarosan íjászokat pillantottam meg a falakon, és néhány minutum múltán bőségesen surrogtak a

68

vesszők. Darton kegyéből - vagy a vakszerencse akara-tából - elkerültek minket, ám a szekér máris úgy festett, akár egy pyarroni szerzetes, mikor céltáblának állítják ki egy ork-goblin íjászversenyen.

Az ostromlók nem tudták mire vélni, mi a Dartont keresünk a vár lőtávolában, és vadul integettek nekünk. Néhány lovas bátortalanul megindult felénk, a tisztek pedig hangosan nógatták katonáikat. A sereg lassan tá-madáshoz készülődött.

Kétségbeesetten néztünk össze Niorahhal: az árkok-ra még mindig nem ereszkedett le az áhított híd, az ost-romlók viszont rohamot indítottak a kedvünkért. A lány kezébe nyomtam a gyeplőt.

- Hajts! - vetettem oda, miközben hátrakúsztam a zsákok közé. A szekéren úgy hánykolódott minden, mintha nem is szárazföldön, hanem holmi viharba ke-rült, ócska bárkán lennénk. Néhány sikertelen próbál-kozás után kezembe kaparintottam a nyílpuskát, háta-mat a szekér oldalának vetettem, két lábammal megtá-masztottam a fegyvert, és felhúztam. Kotorászni kezd-tem a szétszóródott vesszők után, s szerencsémre rög-vest a kezembe akadt egy.

Hasra fordultam, hogy célpontot keressek. Az elém táruló látvány meglehetősen riasztó volt. Egyik olda-lunkon hatalmas várfal; felettünk hadonászó, ordítozó harcosok, akik emberfej nagyságú kövek hajigálásával próbáltak ártalmatlanná tenni minket. A túloldalra pil-lantottam: vagy százötven kardokkal, pajzsokkal, ost-romlétrával felszerelt támadó robogott felénk; mögöt-tük tisztek osztogatták parancsaikat, újabb egységeket küldve a falak alá.

Szemlélődésemet hatalmas zökkenés szakította fél-be, azután a levegőbe emelkedtem. A fegyvert elenged-tem, és egy közeli hordócskába próbáltam megkapasz-kodni - hiába. Mintha megfagyott volna az idő: a sze-69

kér egy csiga lassúságával kikúszott alólam, közben va-lahogyan átbucskázhattam a levegőben, mert már csak az eget láttam. A fájdalom rántotta vissza időérzékemet, hirtelen minden felgyorsult, s nagy csattanással a há-tamra zuhantam.

Vörös ködbe borult előttem a világ, s néhány hosszú pillanatig képtelen voltam levegőt venni. Rémültem fordítottam jobbra a fejem, az ostromlók hatalmas por-felhőt kavarva közeledtek, jó esélyeim mutatkoztak rá, hogy agyontapossanak. A halál előtti könnyed kíváncsi-sággal kerestem tekintetemmel a szekeret.

- Okos lány! - szakadt ki belőlem akaratlanul. Niorah ledobta ócska kalpagját, kibomló fekete haja

selymes sörényként lobogott a szélben. A várvédők ugyancsak szemesek lehettek, mert néhány pillanat múlva abbahagyták a lövöldözést, és hangos kurjonga-tással bíztatták uruk lányát, s a híd is nyomban eresz-kedni kezdett. Nekem viszont esélyem sem maradt a bejutásra. A szekér észbontó sebességgel dübörgött a hídon, a kapu feltárult, és a következő pillanatban a híd már újra emelkedett.

Elérkezett az ideje, hogy a magam bajával törődjek. A látvány nem sok jóval kecsegtetett: az ostromló csür-he óriási ricsajjal közeledett; kiáltozás, fegyvercsörgés keveredett a dobogó lábak zajával.

Négykézláb igyekeztem a várárok felé, szerencsére az idő már lehordta egykor meredek falát, így nem zu-hantam kihegyezett karókba, csak leszánkáztam a gö-dör fenekére.

70

Nem kellett soká várnom, szinte azonnal megér-keztek a támadók. Néhányan átvetették ostromlétráikat az árok felett, és most pallónak használva rohantak ke-resztül rajta. Felülről kövek, nyilak és még ki tudja, mik zúdultak ránk. A várárok hamarosan megtelt halottakkal és jajgató sebesültekkel. A látszat kedvéért előhúzta a kardom, felragadtam egy pajzsot, és kimásztam az árokból.

Az ostromló sereg sűrűjében találtam magam. Ki-sebb csoportok - tisztjeik utasításainak engedelmesked-ve - alakzatba álltak, pajzsaikat a fejük fölé emelték, és nekilódultak a kampós létrákkal. Benyomakodtam az egyik ilyen csapatba, megragadtam a létra egyik szárát. Közben záporzott ránk az áldás, a nyilak úgy dunnyog-tak körülöttünk, mint egy megvadult szúnyoghorda, az-tán két hatalmas csattanás, és elborzadva láttam, hogy több vessző is átütötte a pajzsomat. Feketére edzett acélhegyük három ujjnyira meredezett a belső oldalon, a sötétre pácolt somorfa szárba a rettegés szimbólumai karcolták. Úgy látszik, Darton ma különösen tréfás ked-vében lehet, s ha nem vigyázok, valamelyik lovagom rögvest átsegít hozzá.

A talpasok nagy hórukkolás közepette felállították a létrát. Reméltem, nem döntik le túl hamar, mert akkor kezdhetjük elölről a komédiát.

Újabb tervet eszeltem ki: ostromlóként kapaszko-dom fel a létrán, aztán már csak meg kell fordulnom, és rögtön védővé válok. A létra még nem is csapódott a mellvédnek, amikor az első katonák mászni kezdtek fölfelé. Vad kézitusa kezdődött odafenn, azután néhány holttest és sebesült zuhant a mélybe. Ideje volt nekiin-

71

dúlnom. A pajzs fedezékében kapaszkodni kezdtem föl-felé; meglehetősen lassú és kényelmetlen így mászni, ám viszonylag biztonságos - már amennyire egy ost-rom közepette bármi biztonságos lehet. Keserű elége-dettséggel vettem tudomásul, hogy lovagjaim, bár ke-vesen vannak, derekasan állják a sarat, tucatszám irtják a támadókat.

Valahol félúton járhattam, mikor bekövetkezett a baj. Éreztem, hogy a létra meginog alattunk, és lassan

dőlni kezd. Elhajítottam a pajzsomat, és rögvest elen-gedtem a fokot - az egyetlen esély, hogy életben marad-hasson az ember, ha ilyesmi történik. Rázuhantam az alattam függő katonára, magammal sodortam őt is. Es-temben megragadtam egy lábat, ez egy pillanatra meg-állított, aztán újra zuhantam. Először pajzsok fogták fel az esést, majd egy kisebb csapat közepébe hullottam. Szerencsésnek mondhattam magam, mert a zuhanás után gyorsan talpra kecmeregtem. Akibe kapaszkod-tam, nem mondhatta el magáról ugyanezt: feje furcsa szögben ült kitekeredett nyakán, szemei üvegesen me-redtek a semmibe.

A csapat, akikre ráestünk, káromkodva újra össze-állt, és azonnal tovább csörtetett. Felnéztem a bástyák-ra: a várnép éppen nagy üstöket vonszolt a falakra. Bár kívül voltam azon a távolságon, ahol a lezúdított forró olaj még árthatott volna, úgy döntöttem, eleget láttam. Nyakamba szedtem a lábam és a tábor felé iramodtam. A szemem sarkából láttam, hogy nem vagyok egyedül - majd kétszáz pánikba esett ember rohant a sáncok és sátrak felé.

Azt hiszem, ezt hívják fejvesztett menekülésnek. Néhányan tiszt lovakkal nyargalászott körbe, és sű-

rű kardlapozással próbálta a megfutó harcosokat vissza-terelni, teljesen eredménytelenül.

72

z elsők között értem a táborba - bár ne tettem volna! Még húsz menekült lézenghetett körülöttem, amikor hirtelen lovasok fogtak közre minket, és átko-zódva, szemrehányásokat kiabálva terelni kezdtek hosszú pikáikkal.

A gyakorlótéren végre megállhattunk, de sejtettem, hogy a java csak most következik. A legtöbben azonnal a palánk szélén álló hordókhoz támolyogtak és nyakal-ni kezdték a poshadt vizet. Én a végletekig kimerültem, elhevertem a füvön, és nem akartam mást, csak pihen-ni. A lábam ismét kínozni kezdett, a fájdalom sötét, émelyítő hullámokban tört rám.

Körülöttem mások is a földre rogytak. Csak most vet-tem észre, hogy némelyikük alig él, de kisebb-nagyobb sebesülése mindenkinek volt. Az ostromból most vissza-tértek tömlőkből nyakalták a savanyú bort, de velünk nem törődött senki, még a sebesültekkel sem. Sőt. A harcból visszaérkezők megvető pillantásokkal méregettek minket.

Enni nem kaptunk és a gyakorlóteret sem hagyhat-tuk el. Aki megpróbálta, azt őreink összeverték, s a lá-bánál fogva visszalódították közénk. A legtöbben azon-ban mély letargiába esve, mozdulatlanul feküdtek, vagy jajgattak kibírhatatlan kínjukban. Nem beszélgettünk -nem volt kivel, és nem volt miről -, csak vártuk az el-kerülhetetlennek tűnő elmúlást. Estére a súlyosabb se-besültek közül néhányan visszaadták lelküket Darton-nak. A szürkülettel együtt a hideg is megérkezett, a lá-bam pedig biztosított róla, hogy kemény óráknak nézek elébe. Rémálmokkal, hasogató fájdalommal telt az éj, csak az jelentett olykor enyhülést, amikor a magasra szökő lázamtól elájultam.

73

Rideg hajnalra, üvöltözésre és kemény rúgásokra ébredtem. Minden erőtartalékomat össze kellett szed-nem, hogy feltápászkodhassak, és értetlenül, balsejtel-mekkel telten vártam, mi következik. A többiek már sej-tették, mert csak hörögni voltak képesek.

Összetereltek minket, azután megjelent egy nagyda-rab, borostás pofájú, disznószerű fickó. Sötét, zsírtól fénylő ruháját alvadt vér borította, kezében tölgyhusán-got szorongatott. Olajos képét ragyafoltok rútították, egyik szemfogát valahol elvesztette - mindent összevé-ve olyan volt, mintha Ranagol pokla okádta volna elénk.

- Mocsok állatok, most megtanuljátok, milyen a jó katona! - kezdte ismerkedés gyanánt. Ekkora elhatáro-zássá érett bennem, hogy az első adandó alkalommal megölöm. - Cserben hagytátok a bajtársaitokat, elsőnek menekültetek a harctérről! - folytatta bíborszínű fejjel az üvöltést. Csak azért imádkoztam Dartonhoz, hogy nehogy megüsse a guta, mielőtt a kezembe kaparintom. - Rohadt, gyáva férgek! Rátok fér némi kiképzés. És én kiképezlek benneteket, ha beledöglötök is. Márpedig könnyű lesz megdögleni a kezeim között, erre mérget vehettek!

Miközben ordított, körülöttünk sétált, s hogy egy-egy kijelentésének nyomatékot adjon, nagyot húzott botjával a legközelebb állóra. Tudtam, ha a közelembe ér, nagy baj lesz, mert ha megüt, megölöm; már azon gondolkodtam, tudok-e annyi energiát összegyűjteni el-mémben, amivel megnyithatom Shandin kapuját, hogy a Káosz és a Halál minden borzalmát Borgano táborára szabadítsam. Szomorúan kellett felismernem, hogy az elmúlt napok megpróbáltatásai és az éjszaka feltámadt sebláz kínjai elapasztották erőmet.

- Engem Tafher úrnak kell szólítanotok - acsargott az emberi disznó, végre eljutva a bemutatkozáshoz is. -Ezt jól jegyezzétek meg! Ha valamit kérdezek, szemét

74

állatok, akkor válaszoltok legjobb tudásotok szerint, és ha bármit parancsolok, akkor úgy teljesítitek, mintha a lotyó anyátok kívánsága lenne! De nem felejtitek el hozzátenni a végén, hogy igenis, Tafner úr! Értettétek?!

- Igenis, Tafner úr! - kiálltotta a csapat. - Nem hallottam, büdös tetvek! Értettétek? - Igenis, Tafner úr! - próbált mindenki erejét meg-

feszítve ordítani. Valaki köhögni kezdett, aztán összero-gyott.

- Itt kényeskedéssel senki nem megy semmire! -bömbölte a ragyás gazember. Elhallgatott, és lassan, embertől emberig haladva szemügyre vett minket. Né-hány pillanatig rajtam is megállapodott a tekintetete, és ez nem sok jót ígért.

- A létrákhoz, szarházi parasztjai! - bődült el megint. Lélekszakadva rohantunk a távolban heverő ostrom-

létrák felé. Egyenlőre engedelmeskedetem: a gyűlölet csitította hirtelen haragomat, elhatároztam, hogy min-dent megteszek, csak hogy egyszer kionthassam a bele-it. Néhányan lemaradtak, ezeket a Tafner vezette őrök hatalmas csapásokkal próbálták jobb beletásra téríteni. Aki bírta, gyorsabban szedte a lábát, és elérte a létrákat. Ketten azonban fekve maradtak: az egyik jajgatott és combjából szivárgó vért törölgette, a másik némán he-vert a földön.

- Létrát vállra, disznók! - harsogta a ragyás fattyú. Vállunkra emeltük a létrákat, majd kínzónk paran-

csára a tér közepére ügettünk. Közben azt a két embert, akik kihullottak a sorból, az őrök a gyakorlótér szélére vonszolták, és a cölöpökhöz szíjazták.

- Te, rohadt angyalpofájú; meg te, büdös giliszta, idejöttök! - mutatott Tafner rám és egy kehes fickóra. Kezével odaintett minket a leszíjazott szerencsétlenek-hez, és a két korbácsot dobott elénk a földre. Az őrök közben lemeztelenítették a két fogoly hátát.

75

- Megkorbácsoljátok őket, nyavalyás ganajtúrók! Értettétek?

- Igenis, Tafner úr! - harsogtuk mindketten. Ha egy kicsit is ismerte volna az embereket, vagy

jobban olvas a pillantásokban, nem szólt volna hozzám. Csak egyetlen csepp energia hiányzott, hogy elméjébe szőjem a halál szimbólumát, de reméltem, ha csak egy órát pihenhetek meg lesz az csepp is.

A kehes felkapta a korbácsot, és a sebesült, jajgató fickót kezdte erőtlenül csépelni. Én odaléptem a másik-hoz. Láttam, hogy a szemei kifordultak már, s véres hab bugyog a szájából. Tafner felé fordultam:

- Haldoklik - közöltem. Gyűlöltem, ha valaki kínok között távozik az istenek világából; az elmúlás olyan misztérium, amit nem szabad bemocskolni. A kínhalált az olyan lelketlen gazembereknek tartogattam, mint Tafner. Ezt persze nem mondtam neki, hisz a ragyás ta-hó amúgy sem értette volna meg.

Ráadásul nem volt kíváncsi a véleményemre, ezért a kezében tartott doronggal az arcomba vágott. A földre rogytam, ám azonnal erős kezek ragadtak meg, és pilla-natok később már én is cölöphöz kötve álltam. Tafner letépte hátamról az inget, és ütni kezdett. Soha nem gondoltam volna, hogy a korbács ütése ennyire fájdal-mas lehet. Mintha tüzes kígyók marnának az emberbe, hogy lerágjanak minden húst a csontokról. Az első két csapás után még eszméletemen voltam, de a kínok izzó ködén csak egyetlen gondolat tudott áttörni: a bosszú. Azután csak ordítottam, ahogyan a torkomon kifért, majd elveszítettem az eszméletemet.

Egy idő után a fájdalomra eszméltem, s távolról a ra-gyás barom szavait hallottam, amint éppen a kehesre förmed.

- Erősebben, te anyaszomorító dzsadok fattya! Végre valaki eloldozott, de alig tudtam tántorogva

76

megállni a lábamon, közben éreztem, hogy a hátamból ömlik a vér. Tafner megállt szembe velem, kihívóan az arcomba bámult, és újra kezembe nyomta a véres kor-bácsot.

- Hallottad a parancsot, nem? - sziszegte, de ez még ocsmányabb volt, mint amikor üvöltött. Egy pillanatig eljátszottam a gondolattal, hogy inkább megölöm most, de épp valami hasonlót várt tőlem ő is, ezért rezzenetle-nül álltam a tekintetét, de nem szóltam semmit. Hirtelen tiszta, világos gondolatok rohantak meg: ha most meg-ölöm, azzal nem segítek senkin, az idol ügyének pedig csak ártok. A bosszú várhat még. Meglepődtem, mert általában csak olyankor higgadok le, amikor túl késő, és a baj megtörtént. Úgy döntöttem, hirtelen tisztánlátáso-mat ómennek tekintem, ezért biccentettem és megmar-koltam a korbács nyelét.

- Igenis, Tafner úr! - kiáltottam hangosan. A ragyást meghökkentette engedelmességem, aztán

széles vigyorra húzta nyershússzín száját - biztosra vet-tem, hogy hirtelen „megjavulásomat" emberismerete újabb bizonyítékának tekinti. Amíg önmagával törő-dött, elmélyedtem, kinyúltam a cölöphöz kötözött, sze-rencsétlen haldokló elméje felé. A lelket a testhez kap-csoló fonál szinte teljesen elfoszlott, könnyedén végig-lebbentem a gondolatain, elsimítottam a mindenütt lük-tető fájdalmat és felvillantottam neki a halál valódi nagyszerűségéből annyit, amennyit egy egyszerű lélek befogadni képes. Éreztem, ahogyan végigömlik rajta a megkönnyebbülés, és észre sem vette, amikor elszakí-tottam élete elvékonyodott fonalát. Ez ugyan minden maradék energiámat felemésztette, de nem bántam; egyedül én tudtam, hogy az ember, amit a korbáccsal teljes erőmből ütök, már halott.

77

afner végre úgy döntött, elég a büntetésekből. A nap hátralévő részében órákon át futottunk körbe a lét-rákkal, az őr kiáltására hasra vetetettük magunkat, aztán egy újabb kiálltásra felugrottunk, és rohantunk tovább. A nap egyre erősebben tűzött - az éjszaka hidege után, most a forróság kínzott minket. Inni nem kaptunk egy kortyot sem, aki kidőlt azt összeverték, aki ezután sem állt fel, azt a cölöphöz kötötték. Már nem bírtam rende-sen járni, minden botladozva megtett lépés hihetetlen kínokat okozott, s lassan megértettem, hogy ha nem tör-ténik csoda, nyomorultul itt pusztulok.

Késő délutánra Tafher ráunt a mókára, s mivel alig álltunk már a lábunkon, abbahagyta „kiképzésünket". A legtöbbünk összerogyott, ahol éppen állt, néhányan azonban a vizes hordók felé vonszolták magukat, de őket is ütlegekkel zavarták vissza.

A ragyás rohadék még egy ajándékkal kedveskedett nekünk: fellépett a hordók szélére és a vízbe vizelt.

- Na, most már ihattok, puhány férgek - röhögte, az-zal otthagyott bennünket. Aznap nem ivott senki.

z újabb átkínlódott éjszaka még az undorunkat is magával ragadta: reggel mohón ittuk a hordók vízét. Hiába volt nappal forróság, a hajnali fagy foga minden-kibe belemart, aki nem a tábortűz mellett aludt.

78

A madarakkal ébredtünk megint, de most sikerült el-kerülnöm a rugdosást, amivel a lustábbakat noszogat-ták. Senki sem tudta, hogy Tafner mit eszelt ki a kínzá-sunkra, de azzal tisztában voltunk, hogy egyikünk sem búja soká.

Kettes sorokba parancsoltak minket, és a vár felé hajtottak. Értetlenül, szörnyű gyanúval eltelten mene-teltünk, míg a ragyás fel nem világosított minket külde-tésünk céljáról.

- Mocsok tetvek! - ordította. - Nektek kéne ott ro-hadnotok, ahová megyünk, mégis az a megtiszteltetés ért benneteket, hogy összeszedhetitek hős bajtársaitok testét!

A várárok körül temérdek döglégy zümmögött, a bomló hús fertelmes bűze mindent áthatott. Őreink biz-tonságos távolságból figyeltek minket, kezükben felaj-zott számszeríjakat tartottak, egyrészt, hogy minket gyorsabb munkára ösztökéljenek, másrészt, hogy visz-szaverhessék a védők esetleges támadását. Szerencsére fentről nem lőttek ránk, de éreztük, hogy minden moz-dulatunkat árgus szemek figyelik, és nem volt kétséges, hogy halál fiai vagyunk, ha bármi gyanúsat teszünk. Törött dárdákból, hasadt létradarabokból tákoltunk sa-roglyákat, és a túlnan rakott halotti máglyákhoz hordtuk a groteszkmód megmerevedett holttesteket.

Az égő hús lángfüggönyén, a vadul kavargó pernye ködén átsejlettek a rángó tetemek: a legtöbben babonás rettegésükben oda sem mertek nézni. Sokan zavaros imákat és rontástól óvó igéket motyogtak maguk elé, szinte mindenki percenként kört rótt a szíve fölé - csak kevesen tudtuk, hogy ez nem más, mint az élet búcsú-tánca.

Délután lett, mire végeztünk a hullák eltakarításával, de a táborban folytatódtak a megszokott borzalmak. Ujabb korbácsolás következett, s bár most csak nézője

79

voltam az eseménynek, így sem volt jobb. Miután a büntetés véget ért, ismét elkezdődtek a létrás gyakorla-tok. Alig tudtam járni, egyre magasabb láz gyötört, de minden erőmet összeszedtem, nehogy cölöpre kerüljek - egészen bizonyos voltam benne, hogy nem bírnám ki. Estére már hiába csattogtak a botok, senki sem tudott megmozdulni.

Tafher elégedettnek látszott; mikor valaki friss vizet hozott a hordókba, nem rondított bele. Úgy vedeltünk, akár az állatok. Összeverve, véresen, elgyötörten, le-rongyolódott koldusnak tűntünk mindahányan, és úgy is éreztük magunkat.

Miután ragyás hóhérunk magunkra hagyott minket, megjelent a sereg borbélya és felcsere, hogy gondjaiba vegye a sebesülteket. Akit lehetett helyben bekötözött, két embert az ispotályként működő, hatalmas ponyvák-kal elkerített részre vitetett. A két szerencsétlen foggal-körömmel küzdött: jól tudták, oda csak befelé mennek az emberek, kifelé nem jön senki. Egy örökkévalóság után rám is sor került. A gyógyítóember megvizsgálta a korbács tépte sebeket, érdeklődött a lázam felől, majd a fejét csóválta gyógyítás gyanánt.

- A lábam... - nyögtem kínlódva. Mivel a csizmámat nem tudta lehúzni, egy éles kés-

sel szétvágta a szárát. Letépte az elkoszlott kötést, aztán gyógyítóhoz méltatlanul káromkodni kezdett. Rögtön a beteghordókért kiáltott, s amikor megjelentek, rám mu-tatott:

-Azonnal vigyétek az ispotályba! - Azt ne - lihegtem. - Inkább papot...! - Papot? - húzta fel a szemöldökét, aztán felneve-

tett. - Inkább egy éles bárdot. Vigyétek! Ellenkezni próbáltam, de az őrök már ismerték a

dürgést, s egy pillanattal később elkábított a homlo-komra mért ütés.

80

z éjszaka közepén eszméltem fel. Valamivel jobban éreztem magam, lázam legalábbis

alábbhagyott - gondolom, valami gyógyfőzetet itattak velem, és a hátamat is bekenték kenőccsel. A szemem gyorsan hozzászokott a félhomályhoz, felültem, és vizsgálódni kezdtem.

A földön mindenütt saroglyák hevertek, a legtöbbjén haldokló vagy megcsonkított emberek feküdtek. Leg-kevesebb negyvenen lehettünk, és ez volt a szerencsém: a felcsernek rengeteg dolga akadt, ezért az én megcson-kításomat reggelre halasztotta. Egy csöppet sem bíztam az efféle kuruzslókban; sebet kötözni akárki tud, de a komolyabb sérülésekkel csak egy pap boldogul. Most először sajnáltam, hogy Darton nem ad hatalmat a gyó-gyításhoz.

Álmatlanul hevertem a mocskos derékaljon, vártam a hajnalt és nem reméltem semmit. Valamikor mégis el-nyomhatott az álom, mert a nap már felkelt, mire a kö-rülöttem nyüzsgők lármájára felriadtam. Négy katonát elvittek: az éjszaka folyamán haltak meg. Közben meg-érkezett a felcser is. Egy szőke melákkal kezdték, aki-nek le kellett vágni a jobb alkarját. Szíjat hurkoltak a könyöke feletti hajlatba, aztán a felcser fűrészelni kezd-te a csontot. A melák üvöltött a fájdalomtól, erre az egyik segéd megpróbálta egy fadarabbal felpeckelni a száját, de nem sikerült. A szerencsétlen kínjában vergődni kezdett, de a két tanonc gyakorlott mozdula-tokkal megkötözte, s végül egy őr kíméletesen leütötte. Az egyik segéd ecettel locsolta végig a jobb időket is lá-tott asztalt, a felcser egy vizeshordóban próbálta tisztá-ra mosni koszlott körmű kezeit.

81

Rám került a sor. Hiába tiltakoztam, az asztalhoz vittek és kampókhoz hurkolták mind a négy végtago-mat. Láttam, hogy a felcsernek sincs ínyére a dolog, de nem hatott meg sajnálkozása.

- Rohadt munka - biccentett szomorúan -, de más-különben nem maradsz életben.

- Mit akarsz csinálni? - Azt hiszem, csak ekkor fog-tam fel, mire készül.

- Barátom, neked üszkösödik a lábad. Ha nem vá-gom le, legfeljebb napjaid vannak hátra. És még az is lehet, hogy máris elkéstünk.

- Egy pap - sziszegtem. - Egy pap meggyógyíthatná! Fellángolt bennem a düh, már azon voltam, hogy

megfolytom ezt a kontár kuruzslót, de megint jobb be-látásra tértem. Az ajtóban két őr állt, legfeljebb azt ér-hettem volna el, hogy leütnek, mint a szőke melákot.

- Honnan kerítsek neked papot? Különben is, ki fi-zetné meg? - A felcser megcsóválta a fejét és a fűrész után nyúlt.

- Ne merészeld! - ordítottam rá, és megpróbáltam felugrani. A segédeknek azonban nagy gyakorlatuk le-hetett az ilyesmiben, mert már a mozdulat elején elkap-tak, és rögvest visszanyomtak az asztalra. Éreztem, ahogyan a kezeimre és a lábaimra hurkolt bőrszíjak megfeszülnek.

- Sajnálom - mondta a felcser és felemelte a fűrészt. - De a te érdekedben teszem.

Tehetetlenül vergődtem a szíjak szorításában, ami-kor meghallottam a ragyás hangját. Most semmi sem lehett kedvesebb az üvöltésénél:

- Mi a rosseb folyik itt? Szétlökdöste a segédeket, és vádlón meredt a fel-

cserre. - Ez az ember meghal, ha nem vágom le a lábát.

Üszkösödik.

82

Tafner megdühödött, úgy ordított, hogy a felcser hátralépett ijedtében.

- Szó sem lehet róla! Ez a tetűfészek nem ember; ilyen könnyen nem úszhatja meg! Nézd a pofáját: csak azt lesi, hogy befejezd, aztán a megmaradt lábán vígan hazavonszolná magát a lotyójához, kényelmesen élni tovább a disznószaros életét! Nem, és ezerszeresen nem! Meddig húzhatja még?

- Ha kitisztítom a sebet, talán négy napig... -Akkor tisztísd ki! - dörrent Tafner a felcserre. Vég-

telen megkönnyebbülés vett rajtam erőt, amint éreztem, hogy elvágják a kötelékeimet, és újra felülhettem.

A felcser rémült csendben tisztogatta a sebemet, ám a fájdalom nem jutott át az eufória ködén; némán adtam hálát Dartonnak, amiért józanságra intett, és nem öltem meg a ragyás disznót. Tafner a botjával kopogott a föl-dön, aztán rám pillantott, és megint ordítani kezdett:

- Most mit röhögsz, te mocsok patkány? Azt hitted, ilyen könnyen megúszod? Holnaptól az első sorokban le-szel, ezt megígérem. És tudod mit? Meg fogsz dögleni!

Nem válaszoltam; nem volt mit válaszolnom. A fel-cser új, gyógyfőzetekbe mártott vászonnal kötötte be a sebet, majd egy tiszta kapcát is rátekert. Tafner megvetően figyelt, de hamarosan megelégelte a bámu-lásomat, és kifelé indult. Aztán valami az eszébe jutott, mert visszafordult.

- Talán hagynom kéne, hogy elevenen rohadj el, de a hulládat a vár tövében szeretném látni! - Kiköpött, majd az őrökhöz fordult. - Ha a mészáros végzett vele, vigyétek a négyesekhez!

Választ sem várva sarkon perdült, sietős léptekkel át-vágott a sebesültek között. Indulatosan félrerántotta az ajtóként szolgáló leplet, majd eltűnt a tábor forgatagában.

Felkönyököltem. A felcser zavartan téblábolt körü-löttem, a segédei kicsit távolabb sutyorogtak. Amikor

83

észrevette, hogy őt nézem, anélkül, hogy felém fordult volna, megszólalt:

- Barátom, az életed egy lyukas garast sem ér! - Nem értem az aggodalmadat, hisz tudok járni - vá-

laszoltam. Kedves tőle, hogy így aggódik miattam. - A szíved fogja előbb felmondani a szolgálatot,

nem a lábad. A seb elfertőződött, ezért bomlani kezdett a húsod. Mérgeket enged a véredbe. Ideig-óráig legyőzheti ugyan szervezeted a kórt, de egyszer a végé-re érsz a tartalékaidnak, és akkor órák alatt véged.

- Erre azért ne fogadj még - mosolyodtam el, és le-kászálódtam az asztalról.

Egy kicsit megbillentem; hiába, a fájdalom maradt. Tafher egyik embere már elindult, a másik megragadta a vállamat, és előre akart lódítani. Amint megfogott, ke-ményen visszaléptem, még csak meg sem rezzentem az erős lökésre. Gyors mozdulattal kiszabadítottam ma-gam a markából, majd jobb kézzel torkon ragadtam. Elegem volt az állandó ugráltatásokból, és most, miután megtudtam, hogy nem fogolynak, hanem katonának számítok, úgy döntöttem, véget vetek ennek a megalá-zó helyzetnek. Hüvelykujjamat a fickó gégéjébe döf-tem, és egy kicsit megszorítottam.

- Ne taszigálj, paraszt, mert esküszöm, nem éred meg a délebédet! - dörrentem rá. Hogy nyomatékot ad-jak szavaimnak, még beljebb nyomtam az ujjam. A ka-tona arca elkékült, erre lazítottam a szorításon. Köhög-ni kezdett, fuldokolva kapkodott levegő után, és a nya-kát tapogatta. A szóváltásra a másik őr is megfordult. Metsző pillantást vetettem rá, és kérdőn vontam fel a szemöldökömet. Rántott egyet a vállán, s anélkül, hogy egy szót szólt volna, elindult előttem.

Tábortüzek és sátrak között haladtunk el; a katonák kisebb csoportokba verődve a hajnali ostromról beszél-gettek. Az egyik tűznél megálltunk, a fickó, akinek a

84

torkát megszorongattam, azonnal felszívódott valamer-re. A másik hozzám fordult:

- Ez a négyes számú brigád - mondta, majd jelenőségteljesen bólintott és folytatta: - Tafner a pa-rancsnoka, ezt ne feledd! Az egyik létrához leszel beoszt-va. Pihend ki magad; hajnalban megrohanjuk a várat!

- Szükségem lenne ruhára meg fegyverekre - je-gyeztem meg.

- Látod azt a vézna, vörös fickót? Ott ül a tűz mellett. Igent intettem. - Ambarnak hívják. Tőle megkapsz mindent. Biccentettünk egymásnak, aztán ő is elballagott.

Később még láttam a tűz mellett iszogatni. Elhatároztam, hogy körbejárom a tábort, mielőtt

Ambart megkeresném. Kirándulásom hasznosnak bizo-nyult, rengeteg dolgot megfigyelhettem. A vezéri sátor-ban maga a herceg tárgyalta főtisztjeivel a következő na-pok stratégiáját. Eddig csak kisebb rohamokat indítottak, hogy lássák, mennyire erős a vár védelme. A sereg közel hétszáz harcosot számlált. Mint megtudtam, a két déli és az egy keleti bástyát összekötő falon fogunk áttörni.

Felmértem az erőviszonyokat, és nem irigyeltem Angust. Tizenhét lovag, meg ötven fegyverforgató, akik-nek talán fele sem hivatásos harcos - nem lesz könnyű napjuk. Az ostromló sereg nagyrészt gyalogosokból állt, de felvonult Borgano harmincfős nehézlovassága is. Ne-kik nem jut szerep a csatában, csak arra kellett ügyelni-ük, nehogy a lovagok kitöljenek a várból, és átvágják magukat a gyaloghadon. Lehet, hogy elfogult vagyok, de bátran ki merem jelenteni, hogy Borgano lovasságnak akkor sem lenne esélye, ha Angusék történetesen csak félennyien volnának.

A tüzek között kóborolva szereztem némi ennivalót és bort. Noha a bor silánynak, az étel pocséknak bizo-nyult, faltam, akár egy farkas. Miután kielégítettem kí-

85

váncsiságomat és étvágyam egyaránt, visszatértem a négyesekhez. Rövid keresgélés, kérdezősködés után megtaláltam Ambart. Savanyú pofával méregetett.

- Mi kéne ha vóna? - Némi ruha meg fegyver - feleltem. Ambar végig-

mért; nyilván szánalmas látványt nyújtottam. Csizmám szárát a felcser vágta szét, zekém hátát Tafher korbácsa szaggatta szét, egész testemet sár és mocsok borította.

- Honnan kerültél hozzánk? - kérdezte a vöröshajú mogorván.

- A kilencesektől - hazudtam, s reménykedtem, hogy van ezeknél a tahóknál kilences számú brigád.

- Gyere velem! Egy kék színű sátorhoz mentünk. Ambar végigmért

újra, majd bebújt a szűk nyíláson. Utána akartam men-ni, de morogva kitaszigált. Rövid szöszmötölés után elém dobott egy pár viseltes csizmát. A lábbeliket ha-marosan egy vastag, bő ing követte, azután kilépett Ambar is, kezében egy ütött-kopott bőrsisakkal.

- Csak hogy ne panaszkodj - dörmögte, s a kezem-be nyomta. A földön heverő ruhákra sandított. - Tetszik legalább, vagy mi?

- Igen, így mindjárt jobb - nyugtattam meg, és fel-nyaláboltam a göncöket. Menni készült, de megfogtam a karját. - Egy szót még! Hol tudok megmosdani?

- A lovaknál - bökött a távolba. Aztán megcsóválta a fejét, és inkább magának, mint nekem dünnyögte: -De rövid az eszed...!

Elindultam megkeresni a lovakat, egy darabig kóbo-roltam, míg a tábor északi szélén rábukkantam a heve-nyészve felállított karámra. A deszkapalánk legtávolab-bi sarkában négy strázsa kockázott, ám hiába integet-tem, rám se hederítettek. Kénytelen voltam átvágni a lo-vak között.

- Melyik dézsánál mosdhatok? - kérdeztem.

86

Egyikük egy távolabb álló hordó felé bökött lán-dzsájával.

- Aztán ne szarakodj sokáig itt nekem - vetette oda jóindulatúan.

Alig tettem néhány lépést, amikor utánam szólt. - Jó a sisakod, pajtás. Nem cseréled el? Meglepetten fordultam feléje. - Ezt? - kérdeztem kissé bambán, és felemeltem a

fejvédőt. - Van másik is? - Most a strázsán volt a csodálkozás

sora. - Dehogy. Mit kínálsz érte? Turkált maga mellett, aztán egy fekete, hatalmas

csatú bőrövet húzott elő. - Csinos darab, rendben. Odadobtam a sisakot, félkézzel elkapta, forgatta, né-

zegette, majd bólintott. Az öv felém szállt; elkaptam, a csatos vége fájdalmasan ütődött az alkaromhoz. A vál-lamra dobtam, és elindultam mosakodni, közben ezen a barátságtalan csapaton törtem a fejem.

Borgano hercegének serege bárdolatlan, nyers nép-ség volt persze, de úgy ítéltem, ezek a katonák még utálták is egymást. Csapattestek közti rivalizálás ugyan mindenütt van, de amit itt tapasztaltam, több volt ennél. Hamar ráébredtem az okra: a koronás baromnak sebté-ben kellett sereget toboroznia, így az emberek majd' kétharmadát erővel verbuválták - nekik még a szokott-nál is kevésbé volt ínyükre a hadakozás.

A hordónál kibújtam a rongyos zekéből, lábaimról is lehámoztam a csizma maradékát. A víz fölé hajoltam -meglehetősen mocskos volt, de nem válogathattam, meg aztán voltam már rosszabb helyzetben mostanság. Alaposan lecsutakoltam a felsőtestemet. Felhúztam a csizmákat; a szár elrejtette a kötést, és a kosztól is vé-dett valamelyest. Az egyik tűznél megszárítkoztam,

87

magamra húztam az inget, az alját a széles övbe tűrtem, amit a sisakért cseréltem nemrég.

Visszatértem a négyesekhez, ahol nagy tüsténkedés fogadott. Tafher jelent meg a katonák között, parancso-kat osztogatott, s amint meglátott rám ordított:

-Végre kiganyéztad magad, te senkiházi! Nyomás a többiek után!

Néhányan morgolódva mentek a táboron túli bozó-tos felé, utánuk indultam. Úgy ötvenen munkálkodtak ott serényen. Egy részük karddal aprította a bozótot, mások kötegeket raktak a rőzséből, megint mások eze-ket a kötegeket hordták vissza a táborba, és nagy ha-lomba dobálták őket. A rőzsekötözők közé álltam, dol-gozni kezdtem én is. Késő éjszakáig aprítottuk a bozó-tost, mire valamelyik tiszt úgy döntött, elég lesz már, és oszoljt vezényelt.

Fáradtan érkeztünk vissza a tüzekhez, ahol a többi-ek már húzták a lóbőrt. Megragadtam egy borostömlőt, jót húztam belőle, majd én is a parázskupac mellé he-vertem, hogy pihenjek egy keveset hajnalig.

Ólmos fáradtsággal ébredtem a dobok duhogó hangjára. A legtöbben álmosan kóvályogtak, és kapkod-va próbálták rendbeszedni magukat. A tisztek - köztük Tafher - ütlegekkel, ordítozással ösztökélték gyorsabb mozgásra az embereiket, mégis egy jó órába telt, míg csatarendbe álltunk.

Kiválasztottam egyet a nagy halomba hordott tölgy-pajzsok közül, aztán az első sorba álltam. A vártól három

88

nyíllövésnyire, laza félköralakzatba rendeződtünk. Leg-elői mi meg a létrák: mindegyikre húsz ember jutott. Fegyverzetünk mindössze rövidkardból és pajzsból állt, szerepünk az ostromlétrák felállítására korlátozódott. Mindnyájan rőzsekötegeket kötöztünk egymásra hátára, igaz, ez lassította a haladásunkat, de megoldotta a várár-kon való átkelés kérdését. Minden létrás csapathoz tarto-zott egy-egy nyolcfős íjászkülönítmény, ők csak addig futottak velünk, míg lőtávolba értek, ott megálltak, és nyílzáporral fedezték további előrenyomulásunkat. A tisztek lóhátról kiáltozták utasításaikat; láthatólag sze-mernyi kétségük sem volt az ostrom sikere felől. Minden tiszt két létracipelő meg két íjászcsapatnak parancsolt.

Hátul a gyalogharcosok sorakoztak. Az ő feladatuk volt, hogy amint a létrákat a falnak támasztottuk, felka-paszkodjanak és visszaszorítsák a fal védőit.

Tudtam, nehéz dolguk lesz. Sodronyingeket visel-tek, egyik kezükben kerek fémpajzsot, a másikban va-lami támadófegyvert szorongattak. Fegyverzetük meglehetősen vegyesnek tűnt: a legkülönfélébb kardo-kat, buzogányokat, és baltákat figyeltem meg náluk. Huszonötén alkottak egy rohamcsapatot, de tartozott hozzájuk két-két számszeríjász is.

Messze mögöttünk, az egyik dombon foglaltak ál-lást a vezérek, mellettük a nehézlovasság sorakozott csatarendben. Borgano hercegének címeres csatalobo-gója egy hosszú, földbe döfött pózna tetején csattogott a szélben. A rohamra készülő csapatok és a főrangúak között dobosok várták a jelet, hogy szerszámaikkal élet-re keltsék a harc démonát.

A várfalon nyoma sem látszott a készülődésnek; az építmény védtelenség hamis képzetét keltette. Egyedül én tudtam, hogy a falak néma, baljós mozdulatlanságá-ban nem a győzelem rejtőzik, hanem a Halál - tizenhét szívós, és találékony papjával egyetemben.

89

Egyszerre megdöndültek dobok, először lassan, szaggatottan, azután felgyorsult a tempójuk, és minden-kit magával ragadott harcra, pusztításra sarkalló ritmu-suk. A tisztek parancsokat ordítottak, válaszul az egész sereg felrikoltott és megindult előre.

Sérült lábam miatt nem tudtam volna lépést tartani a többiekkel, de erősen megkapaszkodtam a létrában, így a csapat magával húzott. Amíg kívül voltunk a vár íjá-szainak lőtávolán, a nehéz pajzsot jobbomban lóbáltam, s csak azon igyekeztem, hogy fel ne bukjak rohanás közben. A rőzsekötegek veszettül himbálóztak a háta-mon, és gyakran úgy éreztem, rögvest a földre rántanak.

Egy idő után íjászfedezetünk lemaradt, ezért én is magam elé emeltem a pajzsot. Nem láttam semmit, de reméltem, hogy az első sor jelez, ha elértük az árkot. A hátunk mögött szaporán pengtek az íjhúrok - a pajzs széle felett láttam, amint a fekete vesszők fellegei elbo-rítják az eget. A válaszra sem kellett sokáig várnunk. Rövidesen sustorgó nesz kíséretében csaptak ránk a védők nyilai. Kesernyés füst terjengett a levegőben, s azonnal megértettem, miért más az ő vesszőik hangja. A nyílhegyek alá olajos kócot kötöztek. Az égő somorfa nyilak mélyen a pajzsainkba fúródtak, s lángok hama-rosan nyaldosni kezdték a kemény fát.

Hirtelen imbolygás futott végig a csapaton, amit egy pillanatig nem tudtam mire vélni, aztán kis híján egyen-súlyomat vesztettem, mikor rátapostam egy emberi test-re: valaki kidőlt a sorból. Kisvártatva hórukkolást hal-lottam elölről, ezért pajzsomat a fejem fölé emeltem, hogy lássam, mi történik.

Elértük az árkot. A létrát gyorsan átvetettük felette, az-tán, mint valami pallón, kezdtünk keresztülbukdácsolni rajta. A mélység közepe táján eloldottuk a rőzsekötegeket - tudtam, az árok lassan, de biztosan megtelik, a kihegye-zett karók hamarosan nem érnek semmit. 90

Sikoltást hallottam: egyik szerencsétlen társam rosz-szul lépett. A még kimeredő, hegyes rudak átdöfték a combját, s most ordítva könyörgött segítségért. Nem foglalkoztunk vele, nem volt rá idő, s a rőzsekötegek hamarosan elnyelték kiáltozását. Az utolsók között bo-torkáltam át a létra fokain, kardom élével elmetszettem a gallyakat tartó hevedert, és egy szökkenéssel átvettem magam a várfal tövébe. Mire mindannyian átértünk, az árok teljesen megtelt, az utánunk érkezők könnyedén, palló nélkül is átkelhettek rajta.

Megpróbáltuk felállítani ostromlétráinkat, de fentről minduntalan visszalökték őket. Mire az elsőt nekitá-masztottuk a falnak, legalább az egységünk harmada odaveszett a zuhogó nyílzáporban. Nehéz volt úgy egyensúlyozni a létrával, hogy közben az ember a feje fölé tartott pajzsára is ügyeljen. Szerencsére hamarosan megérkeztek a rohamcsapatok, s fürgén felfelé indultak.

Ragyás kínzónk előre küldte harcosai felét, s két pri-békje fedezékében figyelte a kézitusa kimenetelét. Dön-töttem: itt az ideje, hogy leszámoljak vele. Behúzódtam a létra és a várfal közé, s elkezdtem egy olyan mentális gyakorlatot, amelyre még Alyr tanított meg. Felnyitot-tam harmadik szememet, s megkerestem Tafnert az éte-ri síkokon. Könnyedén fedésbe hoztam asztrál-, és mentáitestének szánalmas árnyképeit: nyomorultul, ki-szolgáltatottan hajladoztak az asztrálsík tomboló viha-rában, szinte semmi sem kötötte őket az értelem szilárd kapaszkodóihoz. Összegyűjtöttem energiáimat, s tudat-roncsába szőttem Darton három legnagyobb erejű, ártó szimbólumát. Kalif an Dzsana bélyege megvakította mentáitestét és tehetetlenségre kárhoztatta; a grimsumhi jel izzóvörös fénye a körülöttünk kavargó düh és gyűlö-let céltáblájává tette; míg Darton tiltó rúnája egy örök-kévalóságra kizárta a reinkarnáció körforgásából. A csata forgatagában látszólag nem történt semmi, Tafher

91

ordítva szidta a katonákat, csak én tudtam, hogy mos-tantól halott - s az is marad a végtelenségig.

Úgy gondoltam, már alaposan kivettem a részem az ütközetből, s a harc hevében a várárokba vetettem ma-gam. Széttúrtam néhány rőzseköteget, ledobtam a paj-zsom, majd a kiszedett kötegeket ráhajigáltam. Nehe-zen ment, de némi küszködés után sikerült befurakod-nom a pajzs alá.

Hamarosan újabb roham következett. A fiatal, rugal-mas ágak kötegei felfogták a teher java részét, így nem nyomtak agyon a fölöttem trappoló harcosok. Remél-tem, az ütközet nem húzódik túl soká, mert rejtekem, bár biztonságosnak tűnt, meglehetősen kényelmetlen-nek bizonyult.

Órák óta tombolt már a csata, s úgy hittem, hamaro-san véget ér, amikor különös zajra lettem figyelmes. Rendszertelen, tompa puffanások hangja szűrődött le hozzám, s ez meglehetős aggodalommal töltött el. Azu-tán az egyik valami, épp a fejem fölött huppant a galy-lyakra, s ráébredtem, mit hajigálnak a várvédők. Az ágakról jellegzetes szagú, sötétbarna lé csöpögött: olaj.

A nyavaja kerülgetett, káromkodtam, akár egy pyarroni kocsis, de azonnal nekikezdtem felküzdeni ma-gam az rőzsekötegek alól. Éppen jókor értem ki - a lán-goló fáklyák már jócskán potyogtak odafentről. A bőséggel zúdított olaj hamarosan fellobbant, és pillana-tokkal később, az árok egyetlen gigászi tűzfallá változott.

Az ostromlóknak végre elegük lett a megpróbáltatá-sokból, és - valamivel rendezettebben, mint két nappal ezelőtt - megkezdték a visszavonulást. A felszálló füst el-vakított, a körülöttem bömbölő tűzorkán olyan forróságot sugárzott, hogy kis híján meggyulladtam. Botladozva odébb kecmeregtem, és egy kiszögelés tövében - mely óvott valamelyest a lángoktól - elterültem a földön. Kezd-tem feladni a reményt, hogy valaha is bejutok a várba.

92

udtam, hogy az ostromlók aznap már nem jön-nek vissza a holttestekért, ezért nyugodtan hevertem to-vább. Lassan dél lett, de még mindig nem mozdult sem-mi, sem a várban, sem a csatatéren. A nap erősen tűzött, a szám kezdett kiszáradni, és egyre nehezebben bírtam a mozdulatlanságot. Az ólomlábakon vánszorgó idő alaposan próbára tette türelmemet, de végre beestele-dett.

Az árokban vörösen izzott a parázs - ahogyan lohadt a tűz, én úgy kúsztam egyre közelebb a falakhoz. Azt hittem, a sebesültek mostanra megfulladtak a füstben, mégis, egyre több helyről hallottam sóhajtozást, nyög-décselést. A kapu közelében kinéztem egy biztosnak tűnő zugot, és lassan, óvatosan odakúsztam.

Újabb óra telt el, s már attól tartottam, hiába várako-zom, amikor észrevettem, hogy a felvonóhidat leenged-ték, és rés nyílt a megvasalt kapun is. A nyílásból sötét árnyak óvakodtak elő - hatan vagy heten lehettek. Egy

93

részük átvágott az árkok közti átjárókon, a többiek a fal tövében jártak körbe, és a holttesteket vizsgálgatták. Beigazolódott a gyanúm: élőket kerestek, s ha találtak, gyors, avatott mozdulattal metszették át a torkukat. Épp ebben reménykedtem!

Szerencsére szétszéledtek, s ez igencsak megköny-nyítette a dolgomat. Előhúztam a kardomat, s amint az egyik a közelembe ért, nyöszörögni kezdtem:

- Vizet... Adjatok vizet! Az árny meggörnyedve közeledett, hosszú kését ma-

ga előtt tartotta, de kellőképp nyomorúságos látványt nyújthattam, mert nem fogott gyanút. Kardom heggyel előre pihent az oldalam mellett, bal kezemet könyörög-ve nyújtottam feléje. Kivártam, míg elég közel ér hoz-zám, s egy kobra gyorsaságával támadtam. Megragad-tam a csuklóját jobbommal a hasának feszítettem a kar-domat, majd nagyot rántottam rajta. Tehetetlenül dőlt a pengébe. A kezemet azonnal a szájára tapasztottam, de a döfés jól sikerült, mert meg sem nyikkant, csak er-nyedten a földre rogyott. A biztonság kedvéért még pár pillanatig lenyomva tartottam - az emberi test olykor furcsa dolgokra képes. Kitapintottam nyakán az eret, s csak amikor már biztos voltam benne, hogy nem lüktet, akkor fordítottam a hátára.

Nem közülünk való, állapítottam meg örömmel. Jel-legtelen arcú, fiatal férfi volt minden bizonnyal az öreg C'Demorante embere. Majdnem biztos voltam benne, hogy így lesz, de azért örültem, hogy nem tévedtem. Amikor a holttesteket összegyűjtöttük Tafher parancsá-ra, észrevettem, hogy némelyiknek elvágták a torkát. A torok elmetszését mindig is ocsmány, kisszerű dolog-nak tartottam: egyetlen lovagom sem vetemedett volna ilyesmire. Az áldozat hörögve szívja saját vérét a tüde-jébe, agóniája hosszú percekig is elhúzódhat. Én, ha csak tehettem, mindig a nyaki verőeret szúrtam át: sok-

94

kai elegánsabb, mint a torokmetszés. A vér pillanatok alatt távozik a testből, s Dartonnak sem kell várakoznia a haldoklóra.

Elvettem áldozatom kését, és lehúztam róla a fekete, kámzsás köpenyt. Magamra kanyarítottam, s hogy még véletlenül se keltsek feltűnést, én is átvágtam a parázs-ló árkon. Nem lehetett rám panasz, késem serényen dol-gozott. Öt katonát találtam, akiken beteljesítettem Dar-ton akaratát.

Jókora - a védők számára már nem biztonságos - tá-volságra, félig egy ló teteme alá szorulva, ismerős, hor-dószerű hasat fedeztem fel. Elindultam felé, ám a hátam mögül pisszegő hangokat hallottam. Visszafordultam, s láttam, hogy a köpenyesek közül néhányan vadul inte-getnek: túl messzire merészkedtem. Mégis, az alak mágnesként vonzott, s a közelébe érve már biztosra vet-tem, a ragyás Tafner az. Óvatosan közelítettem meg, ne-hogy úgy járjak, mint az a szerencsétlen, akivel én vé-geztem.

Tafner borzalmas halált halt: szemeit kinyomták, fejét félig letépték a törzséről, és legalább egy tucat kardvágás meg lándzsadöfés érte. Mágiám megfogant, saját katonái koncolták fel - s tudtam, számára ez csak a kezdet.

Megindultam visszafelé: most vagy soha! Több lehetőségem nem lesz, hogy bejussak ebbe az áhított-át-kozott várba. A többiek látták, hogy baj nélkül térek meg, felém intettek, s besurrantak a felvonóhíd alatt. Mélyen a szemembe húztam a kámzsát, és halkan imád-kozva a kapuhoz siettem. Valaki szótlanul kitárta előt-tem az ajtót, biccentettem és beléptem. Tökéletes sötét-ség fogadott, egy láthatatlan alak tömlőt nyomot véres kezembe, egy másik megveregette a vállamat. Némán haladtam tovább, s megkönnyebbülve hallottam, hogy senki sem követ: úgy tűnt, a többiek a kapunál marad-tak.

95

Felsóhajtottam, s hirtelen halálosan kimerültnek éreztem magam - jó rég kellett valamiért ennyit kínlód-nom. Felemeltem a tömlőt és beleszimatoltam: bor. A méregerős párlat felüdített, kicsit erőre kaptam. Szeren-csére a várnép is belefáradt az ostromba; a harcosok többsége kimerülten hevert a szalmabálákon, a többiek a falakon és a gyilokjárókon dolgoztak, hogy a következő támadást újra felkészülten fogadhassák. A lovagokat nem láttam sehol, s bár, egyenlőre senkinek sem szúrtam szemet, nem lófrálhatok folyton csuklyá-val a fejemen. Elhatároztam, hogy gyorsan becserké-szem a várat.

ost, hogy végre ilyen közel jutottam célom-hoz, nem siettem leleplezni magam. Úgy döntöttem, előbb alaposan körülnézek, csak azután fedem fel kilé-temet. Kíváncsi voltam a várbéliek hangulatára, tudni akartam, mit gondolnak az idegenekről, az ostromról, a vár uráról, a lányáról és más effélékről.

Az erőd belső elrendezése szerencsére nem volt túl bonyolult. A bástyák aljában istállót, műhelyeket, raktá-rakat találtam. Sietősen bicegtem fel s alá az udvaron; úgy tettem, mint aki sürgős dolgokban intézkedik, köz-ben mindenhová benéztem, ahová csak lehetett. A ka-pubástyák alsó traktusában rendezték be az istállókat, s bár lovak kint az udvaron is álltak, könnyedén rábuk-kantam a tizenkilenc gyönyörű harci ménre - hiába no, a lovagok hosszú időre választanak maguknak társat. A többi bástyában első pillantásra megállapíthatatlan ren-

96

deltetésű műhelyek és különféle raktárak kaptak helyet. A várudvar közepén - messze a falak fölé magasodva -négyszögletes lakótorony állt, mögötte a karcsúbb, ke-rek öregtorony. A magasban nyíló bejáratokhoz kes-keny, fából ácsolt lépcső vezetett. Azonban a lakóto-rony alján két széles ajtószárny is terpeszkedett - mö-götte a lovagterem lehetett, a vár legnagyobb fedett he-lyisége. Bentről érces férfihangok éneke hallatszott ki: még most is a győzelmet ünnepelték.

Az egyik falikarból kiemeltem egy fáklyát, s lopva körülpillantottam. Az öregtornyot szemeltem ki. Most valószínűleg üresen kong, hisz ide húzódnak vissza a védők, ha már minden fal leomlott és az ostromlók az udvarig jutottak. Nem csalódtam megérzésemben: miu-tán felkapaszkodtam a lépcsőn, szűk, köralaprajzú szo-bácskába jutottam. Itt fegyverek, zsákok, hordók sora-koztak példás rendben. A padlón kerek fedél takart egy nyílást. Felemeltem és lenéztem - alant víz csillant fe-ketén.

- Ciszterna - mormoltam. - ...szterna - feleselt komoran a visszhang. Szűk lépcsőn vezetett tovább az utam. A következő

helyiség szinte megszólalásig hasonlított az előzőre. Felette még három szintet találtam, mindegyiket meg-töltötték a túléléshez szükséges fegyverekkel, élelem-mel. A toronyszoba ellenben kellemes meglepetéssel szolgált. A falak mentén körben faggyúgyertyák világí-tottak, némelyik már teljesen leégett. A padlót díszes dzsad szőnyeg takarta - és a feljárattal szemközt, a fal-tól egy lépésnyire ott állt tulajdon páncélom.

Melegség járta át szívemet: vértezetemre mindig úgy tekintettem, mintha testem része lett volna. Gyö-nyörűen megtisztították: a gyertyafényben olajosan csillogott fekete acélja, a finom, a mágiát sugárzó rajzo-latok pókháló gyanánt borították. A páncélt állványra

97

állították, és vaskesztyűs kezébe adták a Szent Pallost. Közelebb léptem; a hatalmas, kétkezes kard pengéjén kék derengés futott végig, épp úgy, mint amikor először vettem a kezembe. Sosem felejtem el azt az éjszakát.

Messze délen kóboroltunk Vaskezűvel, a társasá-gunkhoz néhány fiatal, ámde szépreményű kalandozó csatlakozott. Egy pökhendi főúrral akadt némi elszá-molnivalónk, aki nem átallotta Krán segedelmét kérni ellenünk. Azon az éjjelen elhagytam mindent, ami em-beri, és fent jártam az istenek birodalmában. Nincsenek szavak, amivel ezt le lehetne írni - Darton olyan titkok-ról lebbentette fel a fátylat, melyeket halandó ember ad-dig meg nem pillanthatott. Az élet olyanná vált szá-momra, mint a tiadlani puszták hatalmas, fekete kígyó-ja: távol tartom magamtól, de gyönyörködöm táncos hajladozásában, bőrének tüzes mintázatában, és szánom mindazokat, akikre fojtogatón rátekeredik, akik nem képesek többé szépségét figyelni.

Azon az éjjelen megszűnt számomra az idő múlan-dósága. A visszatérés után kiábrándítólag hatott rám, le-hangolt az anyagi sík üressége, s mikor rám köszöntött a hajnal, már-már azt hittem, csak a képzeletem játszott velem. Ám Alex kihamvadt tüzünk fehér hamujában rá-bukkant a pallosra, a halál istenével kötött szövetségem jelképére. Társaim persze nem sejtettek semmit, én pe-dig még túl kába voltam az élménytől, semhogy bármit is mondjak. Csak figyeltem, hogy miképp próbálják ki-rángatni a földből fekete markolatánál fogva - mind-egyikük a magáénak hitte. Először Alex unta meg szá-nalmas kísérleteiket. Félretolt mindenkit, rámvigyor-gott, aztán megragadta a keresztvasat és borzasztó erő-vel húzni kezdte. Hátán megfeszültek a kötélvastagságú izmok, ám a fegyver nem mozdult. Alex a legerősebb ember, akit valaha láttam - egyszer puszta kézzel ütött le egy manasét a pallos mégsem engedett neki. Le-

98

mondóan legyintett; már tudta, hogy a kard nem számá-ra rendeltetett. Letelepedett egy kőre, s kérdőn nézett rám. Elmosolyodtam, tekintetemmel a többiek felé in-tettem, akik veszett kutyaként újra az ereklyére vetették magukat. Amikor hosszú küszködés után sem bírtak dűlőre jutni vele, s odébb vonulva tanakodtak, hogy honnan szerezhetnének egy varázslót, én is megvizsgál-tam a fegyvert.

Öklömnyi, fekete emberi koponyát mintázó dísz ült a csavart, másfél arasznyi markolat végén. Egyszerű, kékacél keresztvasa volt, a tenyérnyi széles pengét a szikkadt talaj rejtette. Én is csak nehezen boldogultam, a föld nem akarta ereszteni kincsét, de végül sikerült ki-húznom, s ekkor kék derengéssel megelevenedett a penge.

Társaink még mindig nem értették a dolgot, és fel-háborodva követelték a magukénak. Fagyos mosoly ült az arcomra, s rájuk emeltem a pallost. Először zúzmara kúszott végig az élén, majd olyan metsző hideget kez-dett árasztani, hogy mindenki hátrahőkölt tőle. Éreztem én is kardból áradó fagy hidegét, de nekem nem ártott, csupán szelíden körbelengte csuklómat. Csak néztem őket, szótlanul; tétováztak, de nem akarták veszni hagy-ni a prédát. Azután Alex lustán felemelkedett ültéből, mellém sétált, és fejét csóválva kivonta kardját. Ezzel a kérdés eldőlt. A holttesteket egy közeli domb tövébe földeltük el, majd mindketten hosszú imát mondtunk lelkük békéjéért. Soha többé nem próbálták elvitatai tőlem Darton Szent Pallosát...

A terem közepén egy intarziákkal ékes dragfa asztal állt, rajta díszes ezüsttálban pompás étkek, meg egy kan-csó bor. Az egyik sarkán kedvenc fekete-lunír fejpánto-mat fedeztem fel - gondosan megtisztogatták ezt is.

Kezembe vettem, és - ki tudja, hányadszor - hossza-san gyönyörködtem benne. Nem tudtam betelni tökéle-

99

tességével, noha több mint húsz éve már, hogy Alyr, főpappá szentelésem alkalmával, meglepett vele. Köze-pére a vaíjúszárnyat, Darton szent szimbólumát véste, mellé a Shandin urainak és a hatalom kilenc szakrális szimbólumának domborított figurái kerültek. Különle-ges munka volt minden szempontból, a legcsodálato-sabbnak mégis azt tartottam, hogy Alyr Arkhon, a kor legnagyobb nekromantája a saját kezével készítette szá-momra. Nemcsak mágusnak volt elsőrangú, de művész-nek is - hálát adhattam Dartonnak, hogy ilyen pompás társakat adott mellém akaratának beteljesítéséhez.

Homlokomra illesztettem a pántot, és amint hűvösen a bőrömre simult, újra éreztem azt az elégedettséget, amely mindig erőt vesz rajtam, ha valamely nagy hatal-mú mágikus tárgyat használok. Mostantól nem szorul-tam a fáklyák gyatra fényére.

Ledobtam koszlott köpenyemet, és keresztbe tett lá-bakkal az asztal elé ültem. Felvettem a kancsót, beleszi-matoltam, és meglepetésem tovább fokozódott: sosem gondoltam volna, hogy errefelé predoci óborra bukka-nok; nem is sejtettem, honnan szerezhette a vén C'De-morante. Talán valamelyik lovagom hozhatta magával. Felvettem a tálkáról egy falásnyi sülthúst, megkóstol-tam - s mert a vén nemesúrnak nemcsak az ízlése, a szakácsa is kitűnőnek bizonyult, jóízűen befaltam az egészet. Az elkortyolgatott bor hamar a fejembe szállt, s már jó ideje üldögéltem teljes elégedettséggel, mikor rám tört a késztetés, hogy ideje tennem valamit.

Leakasztottam páncélomat az állványról; felvettem a Tarinban kovácsolt sodronyinget - még Eligortól kap-tam ajándékba azután szépen sorjában nekiláttam fel-csatolni vértem különböző darajait.

100

nnyira elmerültem az öltözködésben, hogy csak későn hallottam meg a kopogó léptek zaját - vala-kik felfelé tartottak a terembe. Lábvértjeim és a jobb karpáncélok még a földön hevertek. A térd-, és láb-szárvédőket magam mögé kotortam, a karvértet pedig sebtében felcsatoltam. Gyorsan az asztalka mögé lép-tem, páncélkesztűs kezemet pedig a pallos markolatára kulcsoltam, ugyanúgy, ahogy érkezésem előtt volt. Me-rev állásban várakoztam, s csak az utolsó pillanatban jutott eszembe, hogy az arcom fedetlen. Megragadtam az asztalt borító sötét kendőt, és megrántottam. A kan-csó, meg a tányérok zörrentek egyet, de nem borultak fel. Az érkezők szerencsére nem hallhattak semmit, sa-ját páncéljaik zörgése elnyomott minden más zajt. Fe-jemre borítottam a kendőt, és újra mozdulatlanná mere-vedtem az előbbi pózban. A kendő szövete nem zavarta a fejpántból áradó sugárzást, így mindent tökéletesen láttam. Kíváncsian vártam, kik jönnek és miért.

Hét lovagom lépett be az ajtón. Angus Magonor, egyik legkedvesebb hadnagyom sietett legelöl; mögötte Abdzsan al Hagmerk dübörgött, az egyetlen dzsad, akit keblére fogadott a Rend. Utánuk még öt iljú érkezett, őket nem ismertem, bár kettőjük arca ismerősnek rém-lett. Nem vesztegették az idejüket - anélkül, hogy kö-rülnéztek volna, elém sorakoztak, és féltérdre ereszked-ve, lehajtott fejjel kántálni kezdték a Kegyelet és Könyörgés litániáját.

Kicsit bosszankodtam magamban, mert ha Angus a teljes, csonkítatlan litániát mondatja végig, az eltart leg-alább egy fertályóráig. Nem kellett csalódnom bennük - nagyon akarhattak valamit Dartontól -, mert a teljes

101

imát előcitálták. Miután befejezték, egy percig néma csend uralkodott, majd Angus ismét megszólalt:

- Óh, Mester! Könyörögve kérünk, téij vissza hoz-zánk! Nem vagyunk még elég erősek önmagunkban, ké-rünk téij vissza! Darton, kegyes úr! Add vissza nékünk a prófétádat, hogy bejárhassuk a Te útjaidat, teljesíthessük a Te akaratodat, és halált oszthassunk a Te nevedben!

Elszörnyedve láttam, hogy a rövid fohász után, a Fekete Úton járók szertartásához készülődnek. Az, ha lelkes egy pap, akár hajnalig is eltarthat - Angusék pe-dig meglehetősen elszántnak tűntek, úgyhogy nem te-ketóriáztam tovább.

- Kérésed meghallgattatott, legkedvesebb papom! -szóltam mélyen zengő hangon. Az asztalt félresöpörve előre léptem, lenyúltam és megragadtam Angus karját. Vigyáztam persze, nehogy megkarcoljam magam a vállvértjéről meredező tüskékkel, mert biztosan tudtam, hogy jóféle méreggel vannak preparálva. Hiába, jót ta-nulni, csak jó mestertől lehet.

Talpra rántottam megrökönyödött hadnagyomat, s közben lesöpörtem fejemről a kendőt. Hitetlenkedve bámult rám, de nem hagytam neki időt a töprengésre: hangosan hahotázva magamhoz öleltem, és úgy meg-szorongattam, hogy még a páncélzatán keresztül is hal-lani lehetett csontjai ropogását. Híveim percekre elné-multak, előbb a meglepetéstől, utána az örömtől, de az-tán mindőjük egyszerre kezdett beszélni. Nem győztem kapkodni a fejem a kérdéseik záporában, s közben köz-refogva lefelé terelgettek, hogy mihamarabb a lovagte-rembe érjünk.

- Airun, Airun, hogy jutottál át? - Nem volt egy... - akartam válaszolni. - Megöltük ám a fickót...! - Miféle fic... - kérdeztem volna. - Ez a mocsok herceg!

102

- Hol a lovad? - Miért bicegsz? - Egy elf korcs a nyilaival... - Hol a lovad? - Mester...! Meg sem próbáltam minden kérdésükre válaszolni.

Majd később. Olyanok voltak most ezek a meglett fér-fiak, akár egy felajzott gyerekcsapat. Néhányan kurjon-gatva előre szaladtak, érkeztükre feltárult a lakótorony ajtaja. Bent, a gerendákból ácsolt asztalok mellől hosz-szú hajú, fekete páncélos alakok ugráltak fel, és vadul kiáltozva integettek.

A fiaim, gondoltam elégedetten. Az utolsó métereket a vállukra emelve tettem meg.

Az asztalfőre ültettek, és kíváncsian várták, vajon mit fogok nekik mondani. Mosolyogva végighordoztam te-kintetemet rajtuk; aztán megpillantottam a lányt, és mellette egy öreg nemest, aki nem lehetett más, csak az apja - ura a környező földeknek, s ennek a várnak. Fel-álltam, hogy méltóképp üdvözöljem őket.

- Hála néked, nagyuram, amiért befogadtad harco-saimat - mondtam, és mélyen meghajoltam. - Leköte-lezetteid vagyunk mindannyian, hisz veszélybe sodor-tad magadat és családodat Darton paplovagjainak ked-véért. A Rend ezt sohasem fogja elfelejteni neked. Erre én, Airun al Marem, Darton földi helytartója, a lovag-rend nagymestere esküszöm!

Úgy gondoltam, fölösleges hosszú, cirkalmas beszé-det mondanom. Azon töprengtem, mivel is jutalmaz-zam meg később, ha eljön az ideje. Közben az öreg fel-állt, elém lépett, és beszélni kezdett:

- Légy üdvözölve szerény hajlékomban, nagymes-ter! - Kipirult, boldog arcán láttam, hogy cseppet sem bánja, amiért így alakultak a dolgok. - Én Demorante bárója, Dainol C'Demorante vagyok. Kérlek bocsáss

103

meg, amiért rögtön ellent kell mondanom; tudom, az ilyesmi illetlenség. Mégis meg kell tennem, mert én va-gyok lekötelezetted, s nem te az enyém. Hálát adok az istenek, legelsőképp Dartonnak, amiért lehetővé tették, hogy teljesítsem régi hűbéreskűmet, s ehhez ilyen kiválló harcosokat küldtek segedelmül! Nem untatlak most hosszú történetekkel, de tudnod kell, hogy e vidék uralkodói, mióta holdak vannak az égen, mindig a Seltabarok voltak. Már ükapámat is Lakhon, Seltabar hercege emelte bárói rangra, én pedig Simnum herceg-nek fogadtam hűséget, majd' negyven esztendővel ezelőtt. És tíz éve már, hogy nincs nyugovásom, mióta a Borganók mocskos árulása végzett vele és dinasztiá-jával. Azon a szerencsétlen órán megfogadtam, csak ak-kor lépem át birtokaim határát, ha csatába mehetek az aljas áruló ellen. Számtalanszor könyörögtem az égiek-hez, hogy segítsenek; keserűen gondoltam rá, hogy ki-veszett a világból a virtus és a becsület, mert a szom-széd nemesurak közt kettőnél több nem akad, aki úgy gondolkodna, mint én. És lám, Darton kegyelméből most megküzdhetek a bitorlóval! Tudd meg, szívesen áldozom fel magam minden jószágommal együtt, mert közös célért, közös ellenséggel csatázunk. Hiszem, hogy eltaposhatjuk a kapzsi bitorlót, s véget vethetünk a Borganók önkényuralmának!

- Ellenségeink pusztulására! - emeltem kupámat a vén báróra. Meghajoltunk egymás felé, majd helyet foglaltunk megint. Az udvariasság követelményeinek ily módon eleget tettünk, s a teremben pillanatok alatt hatalmas hangzavar kerekedett. Mindenki egyszerre be-szélt és kérdezett.

Megtudtam tőlük, mennyire megrökönyödtek, mi-kor meglátták páncélomban a szent pallost szorongató idegent, aki ráadásul a Rend lovagjának hazudta magát. Angus szinte eszét vesztette a dühtől és aggodalomtól;

104

a fickót ordítva lerángatták a nyeregből, kihámozták a vértemből, és gúzsba kötötték. A füle hallatára tárgyal-ták meg, miféle válogatott borzalmakat művelnek majd vele, azután a tudomására hozták, hogy előbb Darton átkával örökre kitaszítják az újjászületés körforgásából, majd rögtön karóba húzzák, ha nem mond el mindent részletesen. Ettől Borgano dölyfös küldönce kissé za-varbajött, de aztán összeszedte magát: tovább tagadott, sőt, parancsolgatni próbált nekik az én nevembem. Er-re Angus és Abdzsan eszméletlenre verték. Mikor ma-gához tért, már megkezdődtek a szertartások. Lovagja-im, bár megvetik az ilyen gyalázatos halált, kihegyezett karót állítottak, és elkezdték a Kitaszítás rituáléját. A küldönc kétségbeesett és mindent bevallott, de lovagja-im eszét elvette az őrjöngő düh, s folytatták, amibe be-lefogtak. A holttestből tudattalan élőholtat csináltak, és visszaküldték a herceghez azzal a paranccsal, hogy ölje meg. Nem mintha komolyan remélték volna, hogy sike-rül is neki, csupán figyelmeztetésnek szánták.

Nem várták be a Borgano válaszát, még az éjszaka útra keltek, s amikor megtudták, hogy kis kerülővel a C'Demorante várhoz jutnak, nem tétováztak. Bekérezd-kedtek, s az első estebédnél menedéket kértek Darton nevében. Angus később bevallotta az öreg bárónak, ha nemet mond nekik, akkor erőnek erejével maradtak vol-na a falak között.

Nem akartam adósuk lenni, hát én is elmeséltem ne-kik történetemet. A fogadónál kezdtem, és ott végeztem, hogy miképp jutottam be a várba - igaz kihagytam belőle a csuklyás megölését. Elbeszélésem kissé hosz-szúra sikeredett: mire a végére értem, taplószárazra szik-kadt a szám. Az újólag rámzúdított kérdéseket egy kéz-mozdulattal félresöpörtem, és közöltem, hogy enni-inni szeretnék. A harcosoknak nehezükre esett a várakozás, egymás közt vitatták tovább a történteket. Mások mögü- 105

lem figyeltek, és még a gondolataimat is megpróbálták kitalálni: bármi felé nyúltam, azonnal a kezembe adták. Megértettem a lelkesedésüket, de már fárasztott kissé, úgyhogy gyorsan elhessegettem őket, és egy jókora ürü-comb társaságában a kandalló mellé telepedtem. Csön-desen mélázgatva üldögéltem, s néha körbepillantottam.

Először a lányt vettem szemügyre. Gondosan befon-ta és gyöngyökkel díszítette haját, hosszú szoknyát és szoros, nyakig begombolt zekét öltött magára, lábát pu-ha bőrcsizmába bújtatta. Kedvelhette a borongós árnya-latokat, mert ruhája most sem pompázott vidámabb szí-nekben, mint az idevezető úton - igaz, ezúttal nem fe-ketét, hanem mélykéket viselt. Nyakában ezüstből vert, kiterjesztett szárnyú sólyom függött finom ezüstláncon.

A báró már jócskán túljutott azon a koron, amit a magunkfajta megér. Világos bőrű, zömök ember volt, és még most is látszott, hogy egykor nem akármilyen iz-mokkal büszkélkedhetett. Az évek magukkal vitték ha-jának java részét, a maradék ezüstfehéren világított, ki-emelte boltozatos homlokát. Száját ősz körszakáll kere-tezte, azonban tekintete fiatalos energiával csillogott. Ha régebben találkozunk, bizonyosan sorainkba invitá-lom, most azonban már nem akartam ilyesmivel megza-varni a fejét. Az évek múltával az emberek a nyugalmat áhítják leginkább, és biztos voltam benne, hogy teljes élet áll a háta mögött.

Megint a lányra néztem. Megérezte, hogy figyelem, felém fordult és felkelt. Könnyed, már-már táncos lép-tekkel közeledett karszékemhez, szája szegletében talá-nyos mosoly bujkált. Magam mellé invitáltam, és egy kupa bort köszöntöttem rá.

- Nagyszerű ember az apád - fordultam hozzá. - Hogy van a lábad? - kérdezte. Látszólag meg sem

hallotta megjegyzésemet. - Attól tartok, elrohad - feleltem egyszerűen.

106

'ö

- Rigolyás - szólt tűnődve. - így még sosem hallottam. Inkább üszkösnek ne-

vezném. - Az apám? - rökönyödött meg. Hirtelen megfordult körülöttem a világ. - Az apádat kötözted át a tisztáson? - Bocsáss meg! Egészen másra gondoltam... - Szé-

gyenkezve rám mosolyogott. Azután felfogta szavaim értelmét. - Micsoda?! Üszkösödik a lábad? Azonnal meg kell néznem!

Felugrott, pattogó hangon néhány parancsszót kiál-tott. Lovagjaim döbbenten figyelték az eseményeket. No igen, a lábammal kapcsolatos részleteket kihagytam elbeszélésemből. A lakoma maradványai pillanatok alatt eltűntek, s én megint egy asztalon fekve találtam magam. Újra lehúzták a csizmámat, felgyűrték a nadrá-gom szárát. Grimaszba torzuló arcok, szisszenések fo-gadták sebem látványát. Hamarosan megérkezett a vár gyógyítója is, egy Damol korabeli, vézna öreg. Porok-kal, gyökerekkel és egyéb vaj ákosságokkal megpakolt ládát hozott. Néhány szolga forróvizes dézsát cipelt a terembe, az öreg pedig azonnal munkához látott.

Durván a sebbe túrt; a fájdalomtól elállt a lélegze-tem, és akkorát rándultam, hogy kis híján lezuhantam az asztalról. Öklendezni kezdtem a kíntól; néhányan le-fogtak, Abdzsan pedig a fejemet tartotta. A vajákos szemrehányóan bámult az arcomba, majd reszelős han-gon közölte:

- Nem lett volna szabad ennyit enned. Ezt pedig -mutatott a lábszáramra - azonnal látnom kellett volna! - Megvonta vállát, felsóhajtott. - Bár ahogy elnézem, tulajdonképpen mindegy is.

Újra vájkálni kezdett, én pedig - Dartonnak hála -elvesztettem az eszméletemet.

Arra tértem magamhoz, hogy valami nedves nyaló-

107

gatja a szememet. Tétován megemeltem a kezem, hogy elhessegessem a szemtelen kutyákat, majd észbe kap-tam, és lesöpörtem homlokomról a vizes borogatást.

Aggódó arcok hajoltak fölém. - Segítsetek felülni! - nyögtem. Hárman nyúltak felém, felemeltek fektemből.

Gyomrom kavargott, egész testemben remegtem - hir-telen nagyon gyengének éreztem magam. Tekintetem a lábamra vándorolt. Sebem még így, a kitisztítás után is riasztó látványt nyújtott. Az öreg gyógyító kicsit távo-labb állt, fehér gyolccsal törölgette a kezét és Angussal vitatkozott. Hadnagyom időnként megadóan bólogatott. Mikor észrevették, hogy magamhoz tértem, mindketten az asztalhoz siettek. Angus szólalt meg elsőként:

- Úgy áll a helyzet, Airun, hogy nem lehet megmen-teni a lábadat. Le kell vágnunk.

- Megvesztél? - fakadtam ki. - Megtiltom! A nagydarab ember feszengett. - Ha nem vágjuk le, nem húzhatod soká. Különben

is, egy lábszár nem a világ. Gondolj csak Arsenorra! Arsenor gróf egyik északi erősségünk ura, erős tá-

masza a Rendnek. A legutóbbi Zászlóháborúban elve-szítette egyik lábát, de kahrei mesterek újat készítettek számára a legszívósabb uscayhafából. Egy évtized is el-telt azóta, ám a gróf még mindig rettegett harcos.

- Megtiltom, hogy megcsonkítsatok! - ismételtem nyomatékkal. - Nem igaz, hogy nem akad ebben a kó-cerájban legalább egy ájtatos szemforgató! Mit bánom én, ha Domvik vagy Krad kutyája...?

- Alex is vaskezű - jegyezte meg valaki hátulról. - Igazán? - acsarogtam. - És én mi leszek? Airun, a

Tuskólábú? - Fogjátok le - szólt Angus szomorúan. Ellépett

mellőlem, s egy pillantással jelezte a vajákosnak, hogy lásson dologhoz.

108

^

Ellöktem a felém nyúló kezeket, és vészjóslóan lo-vagjaimra pillantottam. Felemelkedtem, arcom eltorzult a dühtől, és megragadtam Angus nyakvértjének pere-mét. Magamhoz rántottam, úgy sziszegtem az arcába:

- Mit nem képzelsz magadról? Elfelejtetted, ki az urad?

Eltaszítottam. A mögötte állók karjaiba tántorodott; láttam rajta, hogy rögvest észre tért, s ez engem is le-csillapított. Nem szeretem hatalmammal fenyegetni lo-vagjaimat, de az efféle viselkedést nem tűrhettem. Angus is azonnal rájött, hogy elvetette a sulykot, noha csak segíteni akart. Térdre roskadva, lehajtott fővel kö-nyörgött bocsánatomért, de már nem válaszolhattam: a fájdalom újabb hulláma, és az azt követő ájulás pontot tett első várbeli estém végére.

ásnap hajnalban tiszta szobában, friss ruhák-ban tértem magamhoz. Sebemet szoros kötés takarta, s a fájdalom sem kínzott annyira.

Egy húsz év körüli fiatalember ült az ágyamnál, te-kintetéből mélységes tisztelet sugárzott. Felültem és az ágy támlájának dőltem.

- Adj innom! - nyögtem. Tiszta, hűs vízzel teli korsót nyújtott felém. Hatal-

mas kortyokkal csillapítottam szomjamat, aztán vissza-adtam a korsót.

- A ciszternából való? - kérdeztem kíváncsian. - A várnak van egy saját kútja az egyik bástya alatt

- válaszolta készségesen a fiú. - Onnan húzták fel.

109

Bólintottam. Hallgattunk egy darabig: ő az utasításai-mat várta, én pedig a tarkómat nyomkodtam álmosan.

- Mi a neved? - Soltran am Varvik. Jobban szemügyre vettem a fiút. Vékony, izmos al-

kat; kreol bőr, hollófekete haj. - Ki most a Ranashavik felétek? - tudakoltam ösz-

szehúzott szemmel. - Nem tudom, mester. Már vagy nyolc éve nem jár-

tam Gorvikban. - Melyik rendházban képeztek ki? - A Fekete Gyűrű templomerődjében. A Fekete Gyűrűt magam alapítottam egy lány, Syer-

rana emlékére. Syerrana örökké álmodozott: azt tervezte, hogy

visszatér szülőföldjére, és saját, titkos iskolát alapít. Nagy mágus akart lenni - hatalmat és hírnevet kívánt magának, s azt hitte, hogy egyszer majd minden bárd ró-la énekel dalokat. Mind ezt hiszik. Egyszerű teremtés volt, kicsit szeleburdi; a fegyverekhez nem értett, a má-giához is alig. Sosem kötött hozzá a testiség, de szeret-tem. Én magam temettem el egy hűvös hajnalon, Lar-dortól északra, egy kis ligetben. Az ő álma volt a Fekete Gyűrű is. Azt tervezte, hogy felkeres még élő aggastyá-nokat, olyanokat, akik egykor hősök voltak, és lelkük le-nyomatát egy-egy gyűrűben őrzi meg. Úgy hitte, aki a gyűrűt viseli, maga is hőssé válik - ó, szent együgyűség! Mégis kedves volt nekem, s ezért megemlékeztem róla -a Salumion keleti lejtőjén épült rendházat Fekete Gyűrű-nek neveztem el; a lányról, aki Darton ügyéért adta éle-tét. Az igazsághoz persze hozzátartozik, hogy a Fekete Gyűrű dél egyik legnagyobb és legerősebb rendházává nőtte ki magát; sok jó lovagot nevelt ki a Rendnek.

- Kívánsz reggelizni, mester...? A fiú szavai visszazökkentettek a jelenbe.

110

- Még nem - mormoltam. - Mehetsz. Soltran. Miután távozott, lehunytam a szemem, hogy a jövőn

gondolkodjam. Nem hagyhatom itt Darnol C'Demoran-tét, ez bizonyos. Ha lovagjaimmal elmegyünk, neki sincs maradása, ráadásul távozásunk feleslegesen nagy áldozatokkal járna. Más megoldást akartam találni, de a sors nem hagyott számomra túl nagy mozgásteret. Úgy döntöttem, először a lelet dolgával törődöm. Kíváncsi voltam, mit is találtak valójában, s hogy tudjuk-e hasz-nálni valamire. Évek óta készültem már a szent háború-ra, mert rá kellett jönnöm, Pyarrontól csak úgy lesz nyugodalmam, ha porig romboltatok néhány templo-mot meg rendházat a városban, és korcs szemforgatóit egyenest Darton elé küldöm, hogy ott cáfolják meg ki-nyilatkoztatásaimat. Elegem volt abból, hogy inkvizíto-rokat és fejvadászokat küldözgessenek a nyomomba. Legtöbbjük mellém állt, a többiek rövid, kegyeletteljes halált haltak hitükért. Reméltem hát, hogy az ereklye hasznomra lesz a háborúban, és segítségével diadalt arathatok a Rend ellen fenekedők felett.

Morfondírozásomat az ajtó nyikordulása szakította meg: Niorah érkezett mosolyogva. Ugyanazt az útiruhát viselte, amit első találkozásunkkor; vállára könnyű szürke köpeny borult. Az ágy szélére telepedett, úgy né-zett a szemembe.

- Jó reggelt, atyám. - Neked is, leányom. Megtérni, vezekelni vagy vét-

kezni jöttél hozzám? Felkacagott. - Azt hiszem, a vezeklésre inkább neked kell gondol-

nod, ha tervem sikerül, és megtaláljuk az öreg Martent. - Martén... - visszhangoztam homlokráncolva. -

Martén. Még sosem hallottam ezt a nevet. Ki az ördö-göt tisztelhetek benne?

- Egy szentéletű remetét - világosított fel a lány. -

111

Mondják, valaha pap volt, aztán valami nagy bűnt kö-vetett el, s örökös magánnyal bűnhődik érte.

- Szép történet - dünnyögtem. - De mi közöm hozzá? - Rendelkezik egy olyan adottsággal, amivel te nem. - Nocsak. - Képes gyógyítani. Felélénkültem. Mégis akad hát valaki, aki képes

megmenteni a lábamat! - Aztán miféle pap ez a Martén? - kérdeztem. A lány a fejét ingatta. - Pontosan nem tudom. Elég különös figura... - Nem lehet olyan különös, hogy a szeme közé ne

nézzek - nyögtem, és a kezemet nyújtottam neki. - Se-gíts felkelni, te lány!

Könnyedén megérintette az ujjaimat, de nem kezdett húzni.

- A bűvös szó hiányzik - suttogta. - Legyen hát - sóhajtottam. - Segíts felkelni nyom-

Elhagytuk a szobát, s a várudvaron átvágva fel-kapaszkodtunk az északnyugati bástyára. Az őrök min-denütt tisztelettudóan köszöntöttek, a gyilokj árokról éber tekintetek kutatták a pirkadat homályát. Fent a bás-tya fokán Abdzsan al Hagmerk, az olajos képű vitéz fo-gadott minket. Egy várbéli katona bogokkal telicsomó-zott köteleket vetett át a párkányon - egyet Niorahnak, a másikat nekem. Niorah fürgén átvetette a lábát a szé-les mellvéden és a kötélbe kapaszkodott.

ban!

112

Abdzsan hozzám lépett, majd szertartásosan meg-szorítottuk egymás alkarját. Mélyen a szemembe né-zett, és a hagyományok szerint búcsúzkodott:

- Pusztulás és siralom járjon nyomodban, mester! - Úgy legyen - válaszoltam fásultan. Nehézkesen átkínlódtam magam a párkányon: lá-

bam teljesen alkalmatlannak tűnt a mászásra. Sejtettem, hogy nehéz lesz lejutnom, de nem gondoltam, hogy ennyire. Niorah már jóval alattam járt, hát kínkeserve-sen ereszkedni kezdtem én is.

- Halálhörgés meg sikolyok kövessék lépteidet, Airun - szólt fentről Abdzsan.

Megálltam, és felnéztem kajánul vigyorgó pofájába. - Hogy szakadna le alattad a palló! - morogtam. - Metsző északi szél söpörje végig utánad a kihalt

városokat, testvér. Nem törődtem vele, inkább a mászás minden ügyes-

ségemet próbára tévő műveletére figyeltem. Abdzsan hallgatott egy sort, azután újra lekiáltott:

- Airun, visszafelé figyelj, hová teszed a lábad! Ha lehet, ne a zsákodban cipeld!

Bal karomra csavartam a kötelet, jobbommal tőrt húztam, gondosan céloztam, és elhajítottam a keskeny pengéjű fegyvert. Abdzsan megpróbált elugrani, de a nehéz páncél akadályozta mozgását: a tőr koppanva csapódott mellvértjének, majd megperdülve felpattant, s véres sebet ejtett az arcán.

Elégedetten folytattam a mászást. - Nem voltál te mindig ilyen érzékeny... - hallottam

fentről méltatlankodó dünnyögését.

A várfal tövébe érve meglapultunk, azután a tá-voli cserjés felé iramodtunk. A nap komótosan kúszott felfelé a narancsszínű ég peremén - csak remélhettük, hogy lépteinket nem követik fürkész tekintetek.

Niorah vezetésével hamarosan kikerültünk az ostromgyűrűből. Utunk mindenütt egyforma, jellegte-len tájon át vezetett. Dombra fel, dombról le, cserjésbe be, cserjésből ki - s ez így ment órákon keresztül. A délelőtti nap forrón perzselt, alaposan megizzasztott mindkettőnket; a bozótos néhol szinte áthatolhatatlan kuszaságúvá szövődött, s ez megkeserítette az amúgy is utálatos kirándulást. Bár Niorah megpróbált kedves fe-csegésével szórakoztatni, pokolian éreztem magam. Egy dombháton végre megálltunk. Innen már tájéko-zódni is tudtam. Kelet felől kerültük meg a várat, és tíz mérföld megtétele után visszafordultunk. Valahol itt válhattunk el Daientől, még a környék is ismerősnek rémlett.

114

- Arra ott; látod? - mutatott észak felé a lány. - Látom - feleltem megadóan, noha fogalmam sem

volt, mit kellene látnom. - Nemsokára odaérünk. - A z j ó lesz... Újabb cserjések következtek, és két meneteléssel

telt, hálátlan óra, azután megérkeztünk. Felismertem a helyet: innen vettem szemügyre először a Borganók se-regét és C'Demorante várát.

- A kölyöknek valahol itt kell táboroznia, ha még nem kapták el - fordultam a lányhoz. - Váljunk szét, keressük meg!

Bólintott, és jobbra indult. Én lusta voltam hiábava-ló kutyagolásra vesztegetni az időt, inkább lehúztam az ujjamról a súlyos ezüstgyűrűt, markomba zártam, majd erősen koncentrálni kezdtem. Halkan, mormolva ejtet-tem ki az egyszerű szavakat, suttogásom mégis elnyo-mott minden természetes eredetű zajt, tisztán és érthetően szólt. A mágia hullámokat vetett az éterikus térben, koncentrikus körökben teijedt: ahol az élet bu-borékjába ütközött, egy pillanatra megtört, aztán tovább fodrozódott megint.

- Niorah! Gyere vissza! - kiáltottam néhány szív-dobbanásnyi idő múltán. Vártam, míg a lány visszatér, s közben titokban csodáltam, amiért ilyen elképesztően halkan jár ebben az átokverte bozótosban.

- Történt valami? - kérdezte enyhe ingerültséggel a hangjában.

Összevontam a szemöldökömet, de nem szóltam semmit, csak némán az egyik irányba intettem, és elin-dultam. Hamarosan egy kis ligetbe értünk; már messziről csaholás hallatszott, és a lány felvidult.

-A kutyáim! - kiáltott ujjongva, aztán kiült arcára a harag. Daien a kutyákat egy közeli fához kötözte, azok most, hogy gazdájuk visszatért, boldog csaholással, ám-

115

de minden eredmény nélkül próbáltak megszabadulni. A fák között kis tűz maradványait pillantottuk meg, mö-götte ágakból összehordott menedéket, amiből hamaro-san az álmos kölyök bújt elő. Kezében husángot szo-rongatott, de amint meglátott minket, elhajította fegy-verét, és rohanni kezdett felénk. Niorah arcán láttam, hogy egészen másképp értékeli a találkozást, mint a fiú, de rám való tekintettel nem tett megjegyzéseket. Daien lelkendezve ugrabugrált körülöttem, és megpróbált megölelni. Szelíden eltoltam magamtól - sosem szeret-tem az érzelgősséget.

- Az érzelgés, akárcsak a túlzásba vitt bűnbocsánat, pyarroni találmány. Nem más, mint az emberi szellem bemocskolása - korholtam.

Eközben a lány elvagdosta a kutyák köteleit - azok boldog farkcsóválással, halk nyüszítéssel üdvözölték gaz-dájukat. A lovaink is a közelben álltak: Niorahé kipány-vázva legelészett, az enyém mozdulatlanul várakozott.

- Jaj uram, úgy örülök, hogy visszatértetek! Már azt hittem, nem látlak benneteket többé! - lelkendezett a kölyök.

Lábammal a hamuba kotortam: megszenesedett csontok bukkantak elő.

- Aztán mi jóval múlattad az időt? - Hát, itt vártam... Csattanós nyakleves szakította félbe a gyerek mon-

danivalóját. Niorah szeme szikrázott a dühtől. - Hogy merészelted kikötni a kutyáimat? Daien felvisított, és nyakát behúzva mögém somfor-

dált. - Csak a farkasok miatt - nyekeregte megbántottan. - Nekem ne hazudj, mert elkaplak, ha a gazdád mö-

gé bújsz is! - emelte pofonra kezét a lány. - Nem hazudok! Már az első éjszaka itt voltak, a ku-

tyák teljesen bevadultak, én meg attól féltem, hogy elsza-

116

ladnak, és a farkasok széttépik őket. Nagy tüzet raktam arrafelé - intett a kezével a háta mögé ezért nem mer-tek közelebb jönni, csak köröztek körülöttünk. A te lovad halálra rémült - mondta Niorahnak, aztán hozzám fordult

csak a tiéd volt nyugodt. A toportyánok szerencsére nem támadtak ránk. Aztán másnap éjjel megint itt voltak, akkor már átköltöztem ide, és nagyon féltem. Újra itt ólálkodtak, és amikor a legnagyobb ránk vetette magát, azt hittem, végünk. De a te lovad, uram, megmentett minket. Én lovak között nőttem fel, de ilyet még nem lát-tam. Az a fekete bestia előreugrott, előbb megmarta, az-tán elkapta a farkast, és magasan a levegőbe dobta. Ami-kor az nyekkenve földet ért, még megtaposta, s közben hatalmasakat horkantott. Mikor végzett, visszakocogott a helyére, és azóta is ugyanolyan élettelenül mered a világ-ba, mint előtte. Vadállatok pedig nem jöttek többet.

- Látom, kerítettél ennivalót is - jegyzetem meg, s közben megpróbáltam elleplezni elégedett mosolyomat.

- A kutyák vadásztak, uram - bólogatott büszkén a kölyök. - Nyulakat fogtak. Nagyon okosak, ámbár vesződséggel járt, míg elszedtem tőlük a zsákmányt. De megnyugodtak miután megnyúztam a nyulakat, s ők is megkapták a részüket. Később, már ha fogtak valamit, mindig idehozták nekem.

- Szeretném még az est leszálta előtt megtalálni Mar-tent - szólt közbe ingerülten Niorah. - Ideje indulni!

Daien sebesen összepakolt, és a lovakat felmálházva folytattuk utunkat. Hamarosan széles patak keresztezte az ösvényt. Niorah a vízfolyás irányát követve vezetett minket tovább. Végighallgattam Daien beszámolóját az eltelt napokról, aztán csendben gyalogoltunk a lány után, aki szemmel láthatólag még mindig haragudott. Úgy látszik, igencsak a szívére vette a kutya-ügyet.

- Az öreg errefelé tanyázik - szólalt meg úgy más-fél óra múlva.

117

A dombhát zöld füvét sziklák váltották fel, itt-ott embernagyságú kőtömbök hevertek. A patak sodrása felgyorsult, néhol halak kék hátát is megpillanthattam a vízben.

Nemsokára megtaláltuk az öreg lakhelyét: egy kövekből rakott, apró viskót. A bejáratot egyetlen vas-tag pokróc fedte, a tetőre tornyozott szalma több helyen málladozott már. Niorah fellebbentette az ajtóként szol-gáló rongyot, és benézett.

- Itt nincs - jelentette ki. - Nem fél a vadaktól? - kérdezte Daien. - Nincs mitől félnie - válaszoltam. Szerencsére nem kellett túl soká keresgélnünk. Lej-

jebb a patak mentén, ahol a part kiszélesedett, egy kö-vön ott üldögélt a pap, s egy maga fonta hálóval halász-ni próbált.

A korát nem tudtam megállapítani. Az aszkéták teste mind egyforma, akár harminc, akár hetven telet éltek meg. Erősen kopaszodott, oldalt és hátul azonban hosz-szúra nőtt seszínű hajzata. Vékony és inas volt, mint ál-talában a remeték, de láttam, hogy elvékonyodott izmai-ban épp elég erő lakozik még. Arcát barnára égette a nap, bozontos szemöldöke alól ravasz, átható tekintet mérege-tett minket - valami sötét kajánság áradt egész lényéből.

- Martén atya! - kiáltotta Niorah. - Nocsak, a C'Demorante lányka! Mit keres errefe-

lé a kicsi hölgy? Átmászott egy nagyobbacska kőre és nyájasan mo-

solygott útitársnőmre. Hellyel kínálta maga mellett, s közben minket fürkészett. A kutyák már ismerhették, mert bolondosán körbeugrálták - meglehetősen komi-kus látványt nyújtott, ahogy megpróbálta elhessegetni a szemtelen dögöket.

Odaléptem én is. Daien a hátam mögött maradt. - Köszöntelek, atyám - hajtottam fejet.

118

- Én is, fiam - válaszolta a remete, s az udvariatlan-ság határát súroló alapossággal szemügyre vett.

Ezt a környéken dívó fiamozást már igencsak untam, de nem utasíthattam rendre a hitehagyottat, mert szüksé-gem volt a segítségére. A lány nem teketóriázott sokat, s néhány rövid, szabadkozó mondat után a lényegre tért.

- Szükség lenne a segítségedre, Fra Martén. -Aztán miféle segítség volna az? Csak nem házasod-

ni akartok ezzel a lovaggal, atyád szándéka ellenére? - Szó sincs ilyesmiről! A lovag súlyos sebet kapott;

szükségünk lenne a gyógytudományodra. A remete elrévedt egy pillanatra: tűnődni látszott. - A teli gyomor bölcsebb az üresnél - mondta,

ahogy felemelkedett ültéből. - Mesélj apádról, lányom, és arról, mi újság a birtokon! Hallottam egyet s mást; aggasztó, különös híreket. Te meg addig se tétlenkedj! - fordult hozzám, és a kezembe nyomta hálóját. - De szép nagyok legyenek ám!

Visszafordult, a lányra mosolygott, és elindult a kuny-hója felé. Niorah bocsánatkérőn pillogott rám, mielőtt az öreg után somfordált, én pedig káromkodva vetettem ki a hálót - ez egyszer pisztrángok, s nem lelkek után.

ajd fél órán keresztül guggoltunk a patak part-ján; Daien a kövekről leste, merre ficánkolnak a nagyobb halak. Süllők, állította, de én nem ismeretem a rohadt dö-göket, csak azt láttam, hogyan térnek ki a háló elől. Az-tán, nagy sokára rájöttünk, miképp szedjük ki őket a szá-guldó vízből. Én kivetettem a hálót, a fiú pedig feljebb ment a vízfolyás mentén, és emberfejnyi szikladarabokat

119

hajigált a habok közé. A halak vad menekülésbe kezdtek, és néhányan fenn is akadtak a vén Martén fonta hálón. Ezzel a módszerrel ötöt sikerült kifognunk.

- Remélem, kölyök, a kibelezésükhöz is értesz -fordultam Daienhez, miközben a vergődő süllőkre húz-tam néhányat, hogy elcsendesedjenek.

- Nem gond, uram - vigyorgott famulusom. - Bízd csak rám!

Elindultunk a remetelak felé. Niorah és az öreg a viskó előtt üldögéltek, és jóízűen kortyoltak valami gőzölgő folyadékot. A hevenyészve rakott tűz szélére húzva, feketére kormosodott agyagcsuporban gyanús lé fortyogott. Gondoltam, valami gyökerekből meg leve-lekből készült undorító főzet - a remeték mindig ilyen ostobaságokkal múlatják az időt.

- Gyertek csak, gyertek! - integetett Martén. Újra erősen bicegtem, a fájdalom szinte eszemet vette; a leg-szívesebben felnyársaltam volna a vén szélhámost, de valami azt súgta, hiba lenne.

- Nem sok jóval kecsegtetlek fiam - dünnyögte Martén. - Rég nem foglalkozom a gyógyítás művészetével.

Leültünk; én fintorogva válaszoltam: - Azért egy üszkösödő lábbal még el tudsz bánni,

nem? - Talán, talán... Daien elvonult valahová; láttam, hogy kezében für-

gén táncol a kés, miközben a halakat bontja. Tekintetem visszavándorolt a remetére.

- Aztán hívő vagy-e? - firtatta Martén. - Magam is pap volnék. - Pap? Csak nem ette meg a fene...? - dörmögte

meglepődve. - Aztán miféle pap? - Darton papja. - Darton-papot nem gyógyítok - jelentette ki határo-

zottan.

120

A varjak vájják ki a szemed! - öntött el hirtelen a ha-rag. Eljátszottam a gondolattal, hogy - balsejtelmek ide vagy oda - megfojtom az átkozottat.

- Nem kívánom ingyen, atyám. - Az utolsó szót gú-nyos nyomatékkal ejtettem, ki, reméltem, ért belőle.

- Kérlek, Martén atya! - szólalt meg Niorah is. - A kedvemért, tégy kivételt ezzel az emberrel! Atyám és egész uradalmunk sorsa forog kockán!

A pap hümmögni kezdett majd, hozzám fordult. - Mit tudsz felajánlani cserébe? - Ötszáz aranyat és az életedet — sziszegtem. - Na ugye...! - fordult a lányhoz a csuhás. - Erről

beszéltem, ezért utálom őket. Pökhendi népség! Az éle-tet gyalázni, arra van eszük!

Felpattantam. - Szűrd át szavaidat bölcsességed szitáján, atyám,

mert ha nem teszed, hamarosan megtapasztalod az én istenem hatalmát!

Torkig voltam ezzel a vén kecskével; elhatároztam, ha nem gyógyít meg, a lábammal együtt küldöm Darton szí-ne elé. Niorah haragosan nézett rám, és hunyorgatva jelez-te, hogy ne hergeljem az öreget, hamarosan beadja a dere-kát. Percekig hallgattunk, aztán én törtem meg a csendet.

- Mégis, mit csináljak fél lábbal? Az öreg elgondolkodott. - Adhatok egy tanácsot - válaszolt kisvártatva. Kö-

rülnézett, majd felvett a karnyújtásnyira lévő szemétku-pac tetejéről egy darab zsineget. - Fogsz egy kötelet, aztán minden hó első napján, amikor a vörös hold a Sheral bérceit érinti, kötsz rá egy csomót. Minden hó-napban egyet. Aztán amikor eltelik egy év, fogod ezt a darab kötelet, és minden hó első napján, amikor a vörös hold lenyugszik a Sheral bércei mögött, kioldasz egy-egy csomót... - Elhallgatott, jelentőségteljesen pislo-gott. Vártam az eszmei mondanivalót, hát nem szóltam

121

semmit, csak álltam a tekintetét. Megvonta a vállát. -Nem igazi szórakozás, de telik vele az idő.

Kezdett fárasztani. Egy hajszál választott el attól, hogy megüssem; élete most már egy lyukas garast sem ért, s kezdtem beletörődni, hogy valami kuruzsló csak-hamar megcsonkítja testemet. Határtalanul bosszantott a dolog, de az istenek rendelését mindenkinek el kell fogadnia, így aztán arra az elhatározásra jutottam, hogy beletörődöm a megváltoztathatatlanba.

- Van itt egy hely — dünnyögte a csuhás. - Félelme-tes gonoszság árad belőle. Ha megtisztítod nekem, én meggyógyítom a lábad.

Felélénkültem. - Miféle hely az? A vénember felemelkedett ültéből. - Gyertek velem! A fiú látta, hogy készülődünk valahová. Letette a

kést, és egy darab ronggyal törölgetni kezdte a kezét. - Te itt maradsz - szóltam rá -, és maradnak Niorah

fenevadjai is! - Derna, Agad, marad! — parancsolta a lány, de lát-

szott rajta, nincs különösebben ínyére a dolog. A kutyák lekushadtak, bánatos tekintettel néztek

utánunk.

emsokára elértük a helyet, amit Martén emle-getett. A fák itt elszórtan álltak a ritkás aljnövényzetben. Egy tölgy árnyékában torpantunk meg, úgy lestük, mit mond a pap.

- Érzitek? - suttogta.

122

Minden ízében reszketett, laposan pislogott hol erre, hol arra. Én nem éreztem semmit, és úgy tetszett, így van ezzel a lány is. Elengedtem magam és hagytam, hogy tudatomba beszűrődjék a környék anyagi síkon túli kisugárzása. Egy pillanattal később már tudtam, mi-re céloz Martén.

A tölgyfával volt baj. Határozott gonoszság sugárzott belőle, a halál dermesztő lehelete olyan erővel, hogy megborzongatott a gyönyörűség. Mintha valaki figyelne az ágak közül. A fejem, a szemem meg sem mozdult, ahogyan felnéztem, csak a szellemem figyelt. Az alsó vízszintes ágon valami lengett a szélben. Egy pár pisz-kos, mezítelen láb. Tekintetem feljebb kúszott a sovány lábszárakon, a kopottas csuhán. Martén holtteste lenge-dezett a szélben, kigúvadt szemei egykedvűen meredtek a világba, arca és nyelve szederjesre kékült már.

A másodperc töredéke alatt vált világossá számom-ra minden. Nem csoda, hogy Martén retteg ettől a helytől: az istenek jónak látták, hogy jelet hagyjanak számára ott, ahol - évek múltán, vagy tán már holnap -önkezével vet majd véget életének. Hirtelen szánalmat éreztem iránta: bármilyen nagy is a hatalma, amit én lá-tok, előtte örökkön rejtve marad.

A látomás szertefoszlott, mi hárman szótlanul áll-tunk a fa tövében: Niorah értetlenül, a pap remegve, én immár közönyösen.

- Megéheztem, Marten - jegyeztem meg elgondol-kodva. - Süssük meg azokat a halakat!

- Érezted? - Láttam is - feleltem, és bicegve visszafelé indul-

tam a kalyibához. - Várj csak! - kapott karom után az öreg. - Valami

átok? Meg tudod törni? - Talán, talán... - bólogattam. Majd kis szünet után:

- Aztán hívő vagy-e?

Nem válaszolt. Visszaballagtunk a kunyhóhoz. Az étel még nem ké-

szült el, de a halak már megtisztítva, kibelezve feküdtek a tűz mellett. Daien leveleket terített a földre, azokra pakol-ta a nyers húst. Most nyársfaragással foglalatoskodott.

- Menjünk be a házba! - invitált fagyosan a remete. Beléptünk a félhomályos viskóba. Asztal, két szék

és egy priccs állt odabent - ezeket Martén mind maga készítette.

- Pusztítsd el gonosz hely szellemét, és én meggyó-gyítalak! - fordult szembe velem.

- Túl sok erőmet emészti fel a seb - dünnyögtem. -Nem tudok mágiát használni.

Elégedetlennek tűnt válaszommal, de ezúttal neki nem volt választása. Gyorsan döntött.

- Hadd lássam a lábadat! - sziszegte.

Niorah segítségével lehúztam csizmámat, és le-szedtük a kötést a sebről. Láttam már egy-két ocsmány dolgot életemben, de azt hiszem, nincs visszataszítóbb annál, mikor az ember saját testének széthullásával, ön-nön múlandóságával szembesül. Martenből megint ki-tört a természetes faragatlanság:

- Volt pofád egy ilyen kis semmiséggel idejönni! - för-medt rám vádlón. Nyeltem egyet, és hallgattam megint.

Összevont szemöldökkel meredt rám. - Mielőtt hozzáfognék a gyógyításhoz, meg kell

hogy áldjalak. Ettől aztán betelt a pohár.

124

- Elég áldott vagyok én már így is! - mordultam rá. - Kezdj hozzá végre!

A hókuszpókusz eltartott egy darabig, aztán úgy éreztem, mintha egy hűvös kéz simítana végig a lába-mon, majd egész testemet hideg nyugalom öntötte el. Számtalanszor éreztem már ezt életeim során: a fájda-lom tovaröppent, émelyítő emlékével együtt. Felültem és lenéztem a sebre, pontosabban a helyére. Lábszáram olyan volt, mint mindig: hegnek, forradásnak nyoma sem látszott rajta.

Felálltam, tettem néhány lépést. - Jó lesz, csuhás, egészen jó! - dünnyögtem, és

megpaskoltam Martén arcát. A remete tekintete szikrá-zott a dühtől - ez elégedettséggel töltött el. Tettem még pár lépést, majd felhúztam a csizmámat, és kisétáltam a délutáni napfénybe.

Niorah és Martén követtek. - És most teljesítsd az ígéretedet te is! - követelő-

zött az öreg. - A teli gyomor bölcsebb, mint az üres - válaszol-

tam. Alig tudtam visszafogni magam, hogy ki ne rob-banjon belőlem a nevetés. Elvettem Daientől a felkínált nyársat, amin ínycsiklandó illatokat árasztva piroslott a frissen sült hal.

Martén belátta, hogy nem jutunk dűlőre, így ő is le-telepedett, és hármasban falatozni kezdtünk. A gyerek egy korsóban tiszta, hideg vizet hozott a patakból, sze-rény ebédünket azzal öblítettük le.

- Mondd, Martén, hogy lettél te remete? - kérdeztem, mikor már nagyon megsűrűsödött közöttünk a csend.

- Nem tartom valószínűnek, hogy ennek bármi köze lenne az alkunkhoz - morogta ő.

- Pedig van. - Azt várod tőlem, hogy elregéljem életem történetét? - Ha muszáj...

125

A pap elvörösödött. - Ne titokzatoskodj! Én tartottam a szavam, tartsd te is! Elgondolkodtatott, elmondjam-e neki az igazságot.

Ez a vén marha még itt maradna meghalni, ami különö-sebben nem volt ellenemre: mindenki saját sorsának kovácsa. Élve azonban hasznosabbnak ígérkezett; fon-tos szerep jutott neki a tervben, mely falatozás közben kezdett körvonalazódni bennem.

A lábam meggyógyult - ez jó. A lovagjaim, mind a tizenheten, néhány kardforgatóval együtt a várba szo-rultak, kint ötszáz támadó bóklászik, meg én. A feladat: kihozni az embereimet meg azt a valamit, amiért mind-annyian az életünket kockáztattuk, szétszórni az ellen-séges sereget - s ezzel kész is.

Fogalmam sem volt, hol kódorog Alyr; szükség lett volna rá rá, de még a hírnökei sem érkeztek meg, ezért úgy döntöttem, velük nem számolok. Sereget gyűjtök és hátba támadom a Borganókat. Ha Angusék kicsap-nak - és nem kételkedtem benne, hogy meg is teszik -szétugraszthatjuk ezt a csürhét egyszer s mindenkorra!

A gond csak az volt, hogy legalább háromszáz em-bert kellett volna hirtelenjében előteremtenem.

A papra néztem. Tegyük fel, hogy verbuválok egy nagyobb csapatot. Harci szellemükön sokat javítana, ha a táborban lenne egy pap is, aki alkalomadtán felcser-ként működik közre. Arra a következtetésre jutottam, hogy az igazság nem ütközik tervemmel, sőt, épp ellenkezőleg: még a javára válhat.

- Martén - kezdtem a te életed egy tévedés. A sor-sod nem ezt az utat jelölte ki számodra. Azért rettegsz attól a helytől, mert hamarosan ott ér utói a halál. Ön-nön kezeddel vetsz véget zsákutcába jutott életednek: hurokba dugod a nyakad.

Láttam, nem nagyon hiszi, amit mondok, de azért hatott rá a dolog. Tovább ütöttem a vasat:

126

- Itt élsz évek óta, ismered a környék lakóit. Előttük a vidám megvilágosodott vagy, akihez már nem csap-nak fel az élet folyamának hullámai. De amikor egyedül ülsz a viskódban, és vezekelni próbálsz, kín marcangol-ja a lelkedet és tudod, hogy elemészt a magány, de nem látsz más utat...

Martén torka összeszorult, szaggatott, reszelős han-gon ejtette ki a szavakat:

- Te valóban igazlátó vagy! Beszélj hát, mit kéne tennem?

Elfordultam és az ösvényt fürkésztem, ahogyan a fák alatt egy másikba torkollott, majd újra elkanyaro-dott és a távolba veszett.

- Mit látsz? - intettem a fejemmel. - Az ösvényt. - Hogy neveznéd másképp? - Hogyan nevezhetném? - Útnak, ami vezet valahová. Miért ne lehetne a tiéd? Itt el is akadt a beszélgetés; mindketten gondolata-

inkba merültünk. Csak mi, „szent emberek", mert Nio-rah elunta a várakozást, és kutyáival kezdett foglalatos-kodni, Daien meg az étkezés maradványait takarította el. Elégedett voltam ezzel a gyerekkel. Lehet, hogy nem kerül rendházba, hanem mellettem marad még egy da-rabig. Aztán visszatértem a fontosabb dolgokhoz.

Martén egy idő után vontatottan beszélni kezdett. - Tudod, valaha pap voltam, és bár még ma is bírom

az Úr kegyét, lelkem háborgását még nem tudtam le-csillapítani. Elfelejtettem, hány telet láttam; az idő töb-bé nem fontos nekem. A Hat Város egyikében szület-tem, mondanám a nevét, de felesleges, csak mi szoktuk megkülönböztetni őket. A világ szemében a Hat Város vagyunk. Jónevű kereskedőcsalád volt a miénk, négy bátyámból kettő apám és nagybátyáim nyomdokán járt: a kereskedést választották. A másik kettő beállt a gá-

127

lyákra, és elég magasra vitte a ranglétrán Pyarron vize-inek védelmében. Jómagam tehetségtelennek bizonyul-tam a kereskedéshez, és miután apám több ízben finan-szírozta egy-két vad ötletemet, rájöttem: ezt a világot nem nekem teremtették. Ott volt még a katonáskodás lehetősége, de ettől is irtóztam. Furcsa, hogy épp pap lett belőlem, mert ifjú éveimben bizony irtóztam a hit minden formájától. Apám egyszer új ötlettel állt elő: le-gyen belőlem jó mesterember. Társadalmi pozíciónk lehetővé tette, hogy bekerüljek az aranyművesek céhé-be. Ezt szerettem; néhány év múltán elismert mesternek számítottam. Volt köztünk egy ábrándos fickó, aki min-dig Gilronról, a kovácsok és kézművesek védelmezőjé-ről papolt. Habókos volt, így szinte semmit nem tudtam meg tőle. Egy időre felhagytam a munkával, mert ez a dolog Gilronnal különös húrokat pendített meg ben-nem. Papokat faggattam naphosszat, könyvtárakban ós-di fóliánsokat böngésztem, és szinte szívtam magamba a tudást, amit az egyház zúdított rám. A hívőket már nem eszement, életképtelen embereknek, hanem sugár-zó bölcseknek láttam. Egy kis bökkenő volt csak a do-logban: számtalan istent imádtak. Én, csak én tudtam, melyik az egyedül üdvözítő út. Végre-valahára, hosszas tanulás és előkészületek után elhatároztam, hogy elme-gyek Gilron szentélyébe; persze nem telt úgy el nap, hogy ne sétáltam volna el előtte lapos pillantásokkal méregetve, hogy mit rejthet a mélye. Azon a napon, amikor először borultam térdre az oltár előtt, már tud-tam, mi a szerepem, mi életem értelme. Az aranymű-vesség álma eltűnt a múló évek feneketlen szeneszsák-jában. Ott maradtam a templomban, mert megérintett az isten. Nem számláltam a napokat; hónapok, talán évek is elteltek, és sosem voltam még olyan boldog, mint ak-kor. A bennem lakozó szeretet azonban csakhamar állí-tani kezdte a kibontakozást - ma már tudom, hogy más-

128

képp kellett volna cselekednem. Magával ragadott a vallási fanatizmus. Két másik papot - ekkor már fel-szentelt voltam - nyertem meg az ügynek. Városunk-ban Antoh istennő kultusza dívott, és én nem szerettem volna összetűzésbe keveredni más rendekkel, ezért el-határoztuk, oda megyünk, ahol a legnagyobb szükség van ránk. A káosz sújtotta földre, a Városállamok terü-letére indultunk.

Településről településre jártunk, prédikáltunk és ter-jesztettük a hitet. De milyen nagy csalódás volt! Lehur-rogtak, kinevettek minket, sárba tiporták szent hitünket. A fiatal szív még nem olyan kérges, mint az öreg. Érzé-keny. Gonoszkodóvá és gúnyolódóvá váltunk, egyik testvérünk elhagyott minket. Már úgy prédikáltunk, hogy más isteneket gyaláztunk, de eredménytelenül. El-határoztuk, hogy ha kell, erőszakkal is terjeszteni fog-juk a világosságot. Fegyvert ragadtunk, és hű követő-imből megalkottuk Gilron Szent Kalapácsát, a hittérítők seregét. Én balga, akkor még nem is sejtettem, hogy hí-veim nem Gilronért, hanem az aranyamért követnek. A városok erősek voltak, és nem nézték jó szemmel tény-kedésünket, így hát inkább a falvak lakóival foglalkoz-tunk. Egész jól haladt a „szent háború", bár kezdtem so-kallni a máglyák füstjét, a nyomunkban harsogó jajsza-vakat. Ekkor kaptam az első intő jelet. Gilron kizárt a Nagy Arkánum Rituáléiból: hiába ismételgettem őket órákon át, nem történt semmi. Haragra gerjedtem, és meg akartam mutatni az istennek, mennyire szeretem őt. Egész falvakat hánytunk kardélre, ha nem voltak hajlandók áttérni az Ő igaz útjára. Időközben az esemé-nyek kikerültek az irányításom alól: már a pyarroni ink-vizíció is tudomást szerzett vérengzéseinkről, és lova-gokat küldött ellenünk.

Egy éjjelen két csapás is ért: a lovagok szétverték napról napra fogyatkozó „szent seregemet", és nem ré-

129

szesülhettem többé a Kis Arkánum Litániáinak áldásai-ban sem. A sötétség leple alatt szöktem meg. Szőrcsu-hát öltöttem, hosszú időn át vándoroltam a vadonban. Ahhoz nem volt erőm, hogy önkezemmel vessek véget életemnek - reméltem, valami éjszakai vad megteszi majd ezt a szívességet. De nem menekülhettem ilyen könnyen végzetem elől. Elértem ide és itt maradtam; minden nap imádkoztam, áldozatokat mutattam be, böj-töltem. Tettem ezt hosszú éveken át, de Gilron rám sem hederített. Megőszült a hajam és hullni kezdtek a foga-im, amikor örvendezve láttam, hogy az áldozatok eltűn-nek a magam készítette oltárról, és éreztem, hogy Ő megbocsátja bűnömet. Azóta újra tudom használni a Kis Arkánum Litániáit. Nem hiszem, hogy ennél több-re valaha képes leszek, de nem is vágyom többre. Csen-desen imádkozva várom a halált, mely a kárpiton túlra, a létezés más mezőire ragad...

Újra hallgatásba burkolóztunk. A lány eltűnt vala-merre a kutyáival együtt, Daien meg közben mellénk telepedett, és elkerekedett szemmel hallgatta a remete történetét. Martén láthatólag beletemetkezett emlékei-be, én pedig az esélyeket és a lehetőségeket latolgattam. Szükségem volt erre az emberre, hogy végrehajthassam tervemet.

- Bezárkóztál az elefántcsonttornyodba - mondtam. - Csak könyörögtél a kegyelemért, amit részben meg is kaptál, de ezzel nem éred be, igaz-e?

- Ne gúnyolj! Mi többet vagy jobbat tehetnék? - Pusztítottál, aztán könyörögtél - mondtam komo-

ran. - Itt az ideje, hogy építs. Dacosan megrántotta a vállát. - Hogyan építhetnék én bármit is? Nézz rám! El-

szállt felettem az idő. - Harcban, kard által vétkeztél - folytattam hipnotikus

lassúsággal. - Soha jobb alkalmat, hogy karddal vezekelj.

130

Értetlenül meredt rám. - Igen - folytattam. - Ártatlanok pusztulnak a köze-

ledben. Sáskafogú zsarnok szabadult a gyanútlanokra, én azonban sereget gyűjtök, és megtöröm a zsarnok uralmát. Küzdj mellettem!

Martén a fejét rázta. - Elegem volt a vérontásból. - Vért csak vérrel lehet lemosni! - csaptam a kar-

domra, ahogy az indulat elragadott. - A háború nem megoldás - dünnyögte a csuhás. -

Ezért lettem remete. - És ezért hibáztál. Menj csak vissza a tölgyfa alá, és

töltekezz csordultig tulajdon halálod iszonyatával, re-meteséged fanyar gyümölcsével!

- Nem érted! - rikácsolta Martén. - Nem akarok harcolni!

- Ki mondta, hogy harcolnod kell? - pillantottam rá. - Szükségem van egy papra, aki támaszt nyújt katoná-imnak, aki szent hatalmával megáldja őket, aki begyó-gyítja sebeiket. Ez a pap te vagy, Martén atya, ez a sor-sod! Az, hogy itt ülünk, szintúgy Gilron rendelése!

Szónoklatom teljesen felzaklatta az öreget: felugrott és vadul járkált fel-alá, próbálva megemészteni a hallot-takat. Hirtelen szembefordult velem megint.

- Átkozott! - sziszegte. - Hetet-havat összehordasz, megzavarod egy vénember fejét! Hiba volt meggyógyí-tanom a lábad. Szedd a sátorfád, kotródj innen és vissza se gyere többé!

- Na de... - Nem hallottad? Kotródj innét! - bömbölte bíbor-

vörös fejjel Martén. Komolyan aggódni kezdtem az éle-téért: ha nem vigyáz, menten megüti a szél...! Dúlva-fulva viharzott be a házba, ahonnét egy darabig még ki-hallatszott zsörtölődése. Az ember tudjon veszíteni is: legyintettem.

131

- Szedelődzködj Daien! - parancsoltam a fiúra. -Megyek, előkerítem a lányt.

Elindultam lefelé a patak partján, és hamarosan megtaláltam Niorahot. Kezében hosszú botot tartott, amit a fehér kutya hasztalan próbált megszerezni. A fe-kete valamivel odébb hevert a földön, és unottan nézte, hogyan küzdenek azok ketten holmi ehetetlen vacakért. Hunyorogva néztem meg jobban a fekete dögöt.

- Egek! Egy hastin! - szaladt ki belőlem. Északon a hastin nem ritkaság, itt Délen viszont

csak mutatóba akad belőle; az öreg C'Demorante ki-sebb vagyont fizethetett ezért a példányért. Alaposab-ban szemügyre vettem a másik kutyát is, de semmi kü-lönöset nem láttam rajta. Egyik kutya olyan, mint a má-sik, döntöttem végül, majd integetni kezdtem a lánynak, hogy magamra vonjam a figyelmét. Felém nézett és visszaintett; eközben a dög megszerezte a botot, és elé-gedett pofával rángatta maga után.

- Azt hiszem, itt már nincs keresnivalónk - mond-tam, mikor a lány mellém ért. - Elvégeztetett.

Elakadt a lélegzete. - Csak nem...? - Egy ujjal se nyúltam a csuháshoz, kedvesem. Úgy

döntött, mégis a tölgyet választja. Niorah szemében a felismerés fénye villant. - Azt akarod mondani, hogy itt marad? - Nem akarom, de ez van. Láttam, hogy töri a fejét; vártam, milyen kérdést sze-

gez majd nekem, s kellemesen csalódnom kellett benne: - Hogyan tovább? - Katonákra van szükségem - mondtam. - Körülbe-

lül háromszázra. De talán kétszáz is elég lesz. Niorah a homlokát ráncolta. - Apámra kellett volna hallgatnom - suttogta. - Valóban?

- Nem hiába parancsolta, hogy tűnjek el a környék-ről, míg ez az ostoba marakodás folyik.

Felnevettem. - Ezzel alaposan elkésett, iijú hölgyem! Szükségem

van valakire, aki ismeri a vidéket és kalauzol. - És ha nemet mondok? - Az bizony kellemetlenségekkel járna. - Hadd halljam, mifélékkel? Elengedtem a fülem mellett a kérdést. - Milyen városok vannak errefelé? - Hát, akad egy pár - mormolta Niorah barátságtalanul. - Útközben mesélhetsz róluk - biccentettem faarc-

cal. -Apád keveset költött a neveltetésedre, ugye? - Hogy jön ez ide? - Ha sokat költött volna, tudnod kéne, hogy „hát"-

tal nem kezdünk mondatot. Megpróbált állon vágni; bár elég gyors volt, sikerült

elkapnom a csuklóját. Nem csavartam meg; sejtettem, ha megtenném, nagyot rúgna épp hogy meggyógyult lá-bamba.

- Nem is álltam háttal neked! - sziszegte, amint el-eresztettem.

A keletnek úszó fellegek árnya elrejtette fájdalmas grimaszomat.

Visszaértünk a remetelakhoz és felnyergeltük a lovakat.

Martent nem láttam sehol, de nem is voltam kíván-csi rá. Miután nyeregbe szálltunk, kérdőn Niorahra pil-lantottam.

133

- Merre induljunk? - Délnek semmiképp - vágta rá ő. - Arra a Borgano-

birtokok fekszenek. Északon van Tredna, jó másfélnapi járóföldre innét. Nyugatra kisebb falvak sorakoznak, aztán egy hatalmas mocsár következik, azon túl Hal-don, a gyógyító iszap városa. El lehet érni három nap alatt, ha valaki ismeri a mocsarat, de ha megkerüli - és ha egy kis esze van, ezt teszi -, egy hétnél előbb nem ér célhoz. Keletnek, egymáshoz viszonylag közel három várost is tudok: Silangot, Kythart és Lorrt.

- Kythar... - dünnyögtem. - Olyan ismerősen cseng a név!

Rádöbbentem, hogy ifjabb éveimből emlékszem va-lami hasonlóra. A Városállamok jó vadászterület volt és mindig az marad a magunkfajta kóborlók számára; va-laha gyakorta jártam ezen a környéken, nem kizárt, hogy eljutottam Kytharba is. Ha utódokat nemzettem, ha törvényt szegtem, az se számít: egész emberöltőnyi, ha nem több idő telt el azóta. Végül arra a megállapítás-ra jutottam, hogy keletre kell mennünk: ahol nagyobb a népsűrűség, jobbak az esélyeim arra, hogy megfelelő embereket találjak.

- Fel Silangba! - kiáltottam, és nekieresztettem holt-eleven hátasomat.

134

em kíméltük lovainkat, így másnapra, kis kerülővel ugyan, de elértük Silangot.

Nem volt túl mozgalmas hely: a sárfészek kifejezés minden másnál jobban illett rá. A szokványos fallal kö-rülvett település városi rangjára lakói látszottak a leg-büszkébbnek; kinéztem belőlük, hogy kiváltságlevelü-ket aranyért vették valahol.

A kapukban rosszkedvű strázsák ácsorogtak, de nem nagyon törődtek velünk - olyannyira nem, hogy még köszönésünket sem fogadták. A fogadónál megálltunk pihenni. Míg a helyi tuskók az állatokat csutakolták, mi beültünk az ivóba, hogy harapjunk valamit. Itt már job-ban pezsgett az élet, de azért nem esett nehezünkre megfelelő asztalt találni. Miközben ettünk, a lányt fag-gattam az útközben látott két várról.

- Nem tudom, kik lakják - rázta fejét Niorah. - Gya-korta megesik, hogy valaki kimondja, ez vagy az a föld az enyém. Ha meg tudja védeni, és képes megműveltet-

135

ni a körötte elterülő földeket, sosem kell szűkölködnie munkás és harcos kezekben. Persze ha az a föld valaki-nek még többet ér... - Legyintett. - Szomszédaink iga-zi fajankók.

- Keresnünk kéne pár ilyen fajankót - dünnyögtem. -Talán akad köztük olyan, aki hajlandó segítséget nyújtani.

- Nem valószínű, hogy kötélnek állnak, míg nem a saját birtokuk a tét - vélte Niorah, de én csak hunyorog-tam: jó ideje zavart az egyik szomszédos asztalnál folyó pusmogás, váratlanul ki-kirobbanó röhögés. Sejtettem, hogy az ismeretlenek rajtunk köszörülik a nyelvünket; eddig nem törődtem velük, de most, hogy a maguk bár-dolatlan módján a lány bájait kezdték méltatni, valami megpattant bennem. Székestül hátratoltam magam, fel-álltam, és csontjaimat megropogtatva kinyújtóztam. Né-ma csend volt már, mire odaléptem a bunkók asztalához.

- Elkussoltok, megisszátok a sörötöket és eltűntök, amíg ilyen szelíd vagyok - közöltem.

- Ugyan! - horkant valaki a jobbomon. - Mióta pa-rancsolsz te nekünk?

- Nem parancsolok, hanem kérek - mondtam hal-kan, és a hangadó szemébe néztem. A másodperc töre-dékéig állta tekintetemet, majd elnézett hátra, a kocs-máros felé. Nem pocsékoltam rájuk tovább az időt, visszaballagtam Niorah mellé, aki a tányér szélére tette kését,jelezvén, végzett az étkezéssel. Felvettem egy da-rab húst, és a számba tömtem.

- Rájöttél már, honnét ismerős Kythar neve? - ér-deklődött a lány.

Bólintottam. - Volt idő, mikor többet barangoltam a világban -

mondtam. - Meglehetősen rég, de valahol e tájon tör-tént, hogy belebonyolódtunk két uraság vitájába. Az egyiknek volt egy félelmetes íjásza; hihetetlen volt, ahogy az a süvölvény lőtt. Amikor elsimítottuk az

136

ügyet, a fiút életben hagytam: ilyen tudás nem veszhet el a világ számára. Úgy emlékszem, Kytharból szárma-zott, és ha van egy kis szerencsénk még ma is ott él, bár valószínűleg csúnyán megvénült közben. Remélem az évek csak javítottak képességein. Chegor, vagy valami ilyesmi a neve.

- Ő segíteni fog? - Tartozik nekem az életével - mormoltam. - Nincs

más választása. - Ez csak egy ember. Széttártam a karomat. - Talán képes lesz toborozni néhány biztos kezű, jó

szemű zsoldost. Elköltöttük maradék ebédünket. Kifizettem a foga-

dóst, útnak indultunk; estére elértük a következő telepü-lést.

Kythart már bátran nevezhettük városnak: jól szer-vezett, fegyelmezett őrséggel, tiszta utcákkal, kőházak-kal és több fogadóval állt az utazók rendelkezésére. Biztonságos kis sziget volt a zűrzavar tengerében, iga-zán kellemes helynek ígérkezett. Jócskán ránk estele-dett, mire elértük, ezért sietve vágtunk át az utcákon, ahol meglepően mozgalmas élet zajlott: a főtérről nyíló bazársor e késői órán sem nélkülözte az érdeklődőket. Fáradtak voltunk ahhoz, hogy nézelődéssel töltsük az időt, így nyittattunk két szobát a Zordon Quintarhához címzett fogadóban.

Míg én forró fürdőt vettem odafent, Daien a lovak-kal maradt. Utóbb bevackolta magát az ajtó mellett, s lélegzetvételének egyenletes ütemére én is hamar álom-ba merültem.

137

ora hajnalban ébredtem. Lenn az ivóban, már e korai időpontban is sokan nyü-

zsögtek, a fogadós, egy fiatal férfi szorgosan tett-vett, gyorsan ellátta vendégeit, akik ettek vagy ittak ezt-azt, aztán sietősen odébbálltak. Magamhoz intettem, reggelit rendeltem két személyre: hideg sültet és gyenge bort.

- Mi ez a nagy jövés-menés? A fogadós komoly maradt. -A vásárok idejét éljük, uram. Messzi földekről hord-

ják ide árujukat a kereskedők, hogy haszonnal adjanak túl rajtuk: a környék népe értékel mindent, ami szép.

Elmosolyodtam, és egy aranyat csúsztattam a tenye-rébe.

- Mondd csak, nem ismersz egy jó íjászt a városban? Most a fogadósra került a mosolygás sora. - Kythar íjászai meglehetős hírnévnek örvendenek a

világban - mondta. - Aki csak teheti, innen szerzi a lö-vészeket, pedig a mieink bizony nem olcsó katonák.

- Ismersz egy bizonyos Arman Chegort? - Arman Haldaxot ismerek. Kétségkívül a város leg-

jobb íjásza volt. - Volt? - Visszavonult. Van egy tanyája északon, vagy fél-

órányira a várostól... - A fogadós eltöprengett. - Nem kizárt, hogy ma bejön Kytharba. A vásárok ideje a cél-lövők vetélkedésének ideje is: a legrátermettebbet ék-köves medállal ós új íjjal jutalmazza a város ura.

- Ékköves medált nők hordanak - mondtam szigorúan. - És a mi lövészeink, uram. A kámeák látványa tisz-

títja a szemet. - Badarság!

138

- Az - mosolygott a fogadós. - Hiába, az íjászok zömmel egyszerű emberek...

A lépcsőn az álomittas Niorah közeledett, és bá-gyadtan intett felém.

- Jó reggelt, leányom - üdvözöltem. - Neked is atyám. A fogadós sietősen húzta ki a széket. Niorah biccen-

tett, és felvett egy kést az asztalról, majd, a fatálon lévő húshalomba döfve, találomra kiemelt egy szeletet. A tá-nyérjára ejtette. Bort töltöttem a kupájába; láthatólag rosszul tűrte a korai kelést. Beleszagolt a kupába, aztán meghúzta, fintorogva ízlelgette az italt. A fogadós ta-pintatosan magunkra hagyott minket.

- Csinos vagy ma reggel - bókoltam Niorahnak. Kétkedő pillantást vetett rám, és enni kezdett. Jó né-

hány perc telt el, mire lerázta magáról a kábultságot. - Megvan az emberünk - közöltem. Ez hatott rá; érdeklődve hajolt előre. - Nehéz volt előkeríteni? - Ahogy vesszük - dünnyögtem. - És ha netán erre

céloznál, senki nem halt bele. - Hol van? - Farkasvakság ellen keres gyógyírt a sokadalomban -

mondtam. - Ha végzel az evéssel, akár meg is látogathatjuk. Bólintott, én pedig újra fogadós felé intettem. A fia-

tal férfi segítőkészen sietett hozzánk. - Ébreszd fel a fiút a szobámban, és mondd meg ne-

ki, hogy készítse a lovainkat! - Meglesz uram. - Gondolkodtam az este - fordult hozzám a lány. -

Esetleg tudok még valakit, aki segíthet nekünk. - Remek - dünnyögtem. - Ki lenne az? - Borganónak van egy régi haragosa. Nem ellenség,

de ki nem állhatja a herceget; biztosan ad ötven jó kato-nát, ha elég szívhezszólóan kérlelem...

139

- Milyen messze lakik? - Úgy kétnapi járóföldre. Meglehetősen kopár a bir-

toka, szikes talaján alig terem valami. Egy ősi apátság romjain emeltek ott várat hajdanán. A föld gyenge, a né-pe durva, a vár pedig szinte bevehetetlen. Borgano szá-mára értéktelen: túl sok áldozatot követelne a feldúlása, és mert ura nem sok vizet zavar, nem is törődik vele. A várurat Astum D'Aquilornak hívják. Apám és ő valaha jó barátok voltak, mígnem valamin csúnyán összekap-tak. Évek óta nem találkoztak egymással, de...

- Tudom, tudom: a szívhezszóló könyörgés - le-gyintettem. - És mi lenne, ha apád nevében levelet ír-nánk neki?

Niorah elmosolyodott. -Apám nagyon dühös lesz, de majd én megbékítem. Újra a fogadós felé fordultam, aki éppen a borosku-

pákat mosta egy hosszú pult mögött. - Fogadós, küldd be a gyereket! A férfi szó nélkül eltűnt a függöny mögött. Kisvár-

tatva Daien rontott be lihegve. - Mindjárt kész vagyok, uram! Homlokráncolva pillantottam rá. - Hozd be a nyeregtáskából a papírtekercset és az

írószerszámokat! A fiú kiviharzott, s egykettőre visszatért a hengeres

bőrtokkal és a fadobozzal, amiben a tust és a vesszőket tartom. Közben a fogadós elrámolt az asztalunkról.

- Pompás reggeli volt - biccentettem feléje. - Megtisztel, uram. - Tudnál hozni valami frissítőt, ami nem száll az

ember fejébe? - Hogyne - mondta. - Akad effajta különlegességünk. - Igen? Mi lenne az? - A z armah-cserje virágát áztatjuk forró vízbe, és fa-

héjjal meg cukorral ízesítjük.

140

Bólintottam. Kivettem tokjából a papírtekercset, leha-sítottam belőle egy könyöknyi darabot, és kisimítottam az asztalon. Sarkait ottmaradt kupáinkkal és az íróeszközö-ket tartalmazó dobozzal szorítottam le, hogy ne tekered-jen újra össze. Felnyitottam a kis fadobozt, kivettem belőle egy tintarögöt és egy kisujjnyi vastagságú írónt.

- Daien, hozz egy tálkában vizet! - parancsoltam a tébláboló gyereknek.

Felvettem a nádat és ferdén bemetszettem a végét, hogy felszívja a festéket. A fiú közben visszajött; Nio-rah kivette a dobozból az alacsony peremű dörzstálkát, vizet loccsantott belé, majd gyakorlottan dörzsölni kezdte a fekete rögöt mely - ezt még mostanság is ne-hezemre esett elképzelni - az óceán legfélelmetesebb szörnye, a krák váladékából készül.

- Visszamehetsz a lovakhoz, Daien - mondtam. -Hamarosan indulunk.

Próbáltam összeszedni a gondolataimat, miközben Niorah a festéket készítette. Mire a lány elkészült, meg-fogalmaztam magamban a levelet, bemártottam a tollat a tusba, és cikornyás betűkkel róni kezdtem a sorokat. Hosszú ideig nem hallatszott más, csak a nád percegé-se, ahogy a hegy futott a papíroson. Amikor elkészül-tem, elégedetten csettintettem a nyelvemmel: lám, szó-forgató tudományom miatt sincs okom szégyenkezni! Niorah érdeklődve nézett, én pedig megköszörültem a torkomat és olvasni kezdtem:

„Astumnak, D 'Aquilor urának saját kezébe!

Barátom, ha nevezhetlek még így: hosszú évek múltán töröm szét a hallgatás béklyóit, melyeket a konok büsz-keség vert reánk. Tudd meg, nagy bajban vagyok, és a Te segedelmedet kérem - egy olyan emberét, akibe bi-zalmamat vethetem a nehéz időkben is. Kérlek, tedd fél-

141

re haragodat és hallgass meg: a Borganók ostrom alá vették váramat, tűzzel-vassal pusztítják háznépemet; a koronás hitszegő, a herceg újabb földekre vágyik. Sze-rencsémre paplovagok járták a vidéket, akik szorultsá-gomban oldalamra állottak. Vezetőjük maga indult, hogy sereget állítson a zsarnok ellen. Kérlek, bocsáss e sorok átadójának rendelkezésére annyi fegyverforgatót, amennyit nélkülözni tudsz - így nem csupán életemet és javaimat, barátságunkat is megmentheted. A paplovag Lorr határában, a déli lankán fog táborozni; ott gyűl-nek össze azok, akik megelégelték Borgano féktelen hír-vágyát s gaztetteit.

Ha haragod nem enyhült irányomban, vagy ha em-bereid birkák, s félsz harcba küldeni őket, arra kérlek, viseld gondját egyetlen gyermekemnek, Niorahnak, akit most a lovag oltalmaz!

Volt s majdani fegyvertársad:

Darnol C'Demorante"

- Nem rossz. — közötte a lány, mikor felnéztem. — Ezzel pecsételd le! - Ujjasa alól ezüstláncon függő gyűrűt hú-zott elő.

Felálltam, és az egyik polcról vastag faggyúgyertyát emeltem le. Meggyújtottam, előkotortam a dobozból egy darabka pecsétviaszt. Megolvasztottam, aztán a pa-pír aljára csorgattam a mézszerűen folyó, alvadtvérszín ragacsot, majd belenyomtam a gyűrűt. Elégedetten szemléltem művemet, visszaadtam a lánynak a gyűrűt, aki újból a láncra fűzte, és eltüntette ruhája alatt.

- Ki viszi a levelet? - A kölyökre gondoltam. - Meg tudja tenni? Vállat vontam.

142

- Ha nem, akkor nincs benne elhivatottság. - Elhivatottság? - Paplovagot akarok faragni belőle.Értem. Közben a fogadós újra előkerült, és mázos bögrék-

ben édesen illatozó, gőzölgő italokat rakott elénk. Bele-kóstoltam a bögrébe. Kellemes ízű, édeskés ital volt, fa-nyar utóízzel: elégedetten bólogattam, miközben szür-csöltem. Hamarosan Daien is megérkezett. A lány el-magyarázta neki, hogyan juthat el a leggyorsabban és a legbiztonságosabban D'Aquilorhoz. Daien komoran bólogatott, s már-már eliramodott, mikor megragadtam a vállát, és magam felé fordítottam. A szemébe néztem.

- Ez fontos. Nagyon fontos. Megértetted, fiú? - Nem fogsz csalódni bennem uram. - Remélem is. Lóval mégy. - A zsebembe kotortam,

és két ezüstöt nyomta a markába. - Ha valaki faggatna, mondd, hogy urad egy fertályórán belül érkezik, aztán állj gyorsan tovább! - Összecsavartam a tekercset, pu-ha bőrbe bugyoláltam s szorosan átkötöttem. - Lorrban találkozunk. Indulj!

Elfordultam tőle, ő pedig kisietett. - Vidd magaddal a kutyákat is! - szólt utána Niorah,

aztán hozzám fordult. - Azok talán megvédik. Nem va-gyok biztos benne, hogy jó ötlet őt elszalajtani; talán nekem kellett volna mennem.

A fejemet ráztam. - Rád itt van szükségem; nélküled nem találok meg

semmit. A kölyök miatt ne aggódj: helyén van az esze. Fogadós! - rikkantottam, mert nem láttam házigazdán-kat sehol. Pár pillanatra múlva előkerült. Öt ezüstöt tet-tem az asztalra. - Elég lesz?

- Bőségesen nagyuram. - A fiatal férfi beseperte a pénzt köténye egyik hatalmas zsebébe.

- A szobáinkat tartsd fenn; lehet, hogy még vissza-jövünk.

143

- Úgy lesz, nagyuram. Felálltunk és Kisétáltunk. Lovasok, szekerek minde-

nütt. A szűk utcán ki lehetett látni a főtérre, ahol zsúfolt összevisszaságban álltak a kereskedők sátrai. A hangos kiáltozás zsivajjá olvadt össze, hátat fordítottunk a nyüzsgésnek, és az istállóból kivezettük lovainkat. Daien már elindult, de a lovainkat felnyergelte, s azok mostanáig békésen várakoztak.

Átvágtunk a járókelők sokaságán, és az északi ka-pun keresztül elhagytuk a várost. Követtük a szélesen kanyargó utat, ami siváran kúszott előre a messzeségbe. A fogadós nem tévedett: rövid lovaglás után megtalál-tuk a települést amiről beszélt. A falucska kihalt volt, a portákon alig néhányan lézengtek. A gyerekek jöttünk-re elszaladtak, előkerült ellenben egy idős férfi. A kút mellett várakoztunk, amikor hozzánk ért, s üdvözlésre emelte kezét.

- Az emberek a városba mentek, de talán én is segít-hetek. Miben lehetek a szolgálatotokra?

- Egy tanyát keresünk - mondtam neki barátságo-san. - Biztosan tudsz útbaigazítást adni. Arman Haldax-hoz jöttünk.

- A közelben van - dünnyögte az öreg. - Menjetek arra - mutatott keletnek a botjával -, egészen az orgona-ligetig; onnét már látni fogjátok a nyárfákat. Feléjük in-duljatok, az árnyékukban meglelitek a bolond tanyáját.

Ajkamba haraptam szavai hallatán. Vajon mit érthet ezen? Arman bolondult meg? Noha nagy volt a kísértés, hogy tovább faggassam, inkább megköszöntem a segít-ségét és tovább lovagoltunk Niorahhal.

Könnyen rábukkantunk Arman lakhelyére. Távolról szép kis faháznak tűnt a központi épület, de közelebb érve láttuk, hogy meglehetősen elhanyagolt az állapota. Távolabb csűr és istálló szomorkodott. Disznóknak vagy egyéb jószágnak nyoma sem volt: íjászunk bizto-

144

san nem a gazdaságból élt. Az istállóhoz épített karám-ban két ló ácsorgott. Távolabb, szalmából font céltáblák mellett egy magányos alak sötétlett, kezében hosszú íj-jal. Érkezésünkre a lovak nyeríteni kezdtek; az ember hátranézett, de nem foglalkozott tovább velünk, hanem visszafordult céltáblái felé. A háznál leszálltunk a nyeregből, a lovak gyeplőit a karám rúdjához kötöttük, majd az íjász felé sétáltunk. A közelébe érve láttam, hogy fiatal fiú, olyan tizennyolc év körüli. Jöttünkre le-eresztette a fegyvert, s felénk fordult. Üdvözlésre emel-tem a kezem, ő pedig bólintott.

- Ez itt Niorah C'Demorante - köszöntöttem. - En-gem Airun al Maremnek hívnak. Arman Haldaxot ke-ressük; gondolom, nem te vagy az.

Niorah felém fordult. - Azt mondtad ismered! - szólt vádlón. - Hm... ő a város legjobb íjásza, és tudod... szóval

van rajta egy jel, arról felismerem. Az arcára már nem emlékszem. Rég történt, nagyon rég.

A lány fújt egyet. - Hát ez jó. Fel sem ismered, de azt mondod neki,

gyere velem csatázni, ő pedig boldogan igen mond. így képzeled, ugye?

- Jól van, jól van - csitítgattam. - Ennél azért bo-nyolultabb lesz a dolog.

- Te ki vagy? — fordult Niorah a szótlan fiúhoz. - Arman tanítványa. A nevem Yerlak. - Aztán meg tudja-e még feszíteni az íjat a híres

mestered? - Ő a legjobb - válaszolt Yerlak egykedvűen, de meg-

vetése jeleként hátat fordított nekünk. Vesszőt helyezett az íj idegére, és a mintegy húsz lépés távolságra lévő cél-táblára nézett. A malomkő méretű szalmatábla közepére könyöknyi sárga, azon belülre tenyérnyi piros kört festet-tek. A fiú lassan felemelte az íjat, könnyedén megfeszí-

145

tette az ideget, és hosszan célzott. Vártunk. A húr meg-pendült, a vessző surrogva elszállt, majd tompán csattant a szalmába. Sárga. Niorah megcsóválta a fejét.

- Megpróbálhatom? - kérdezte, és határozottan ki-vette a fiú kezéből az íjat.

- Persze - mondta Yerlak és egy vesszőt nyújtott ne-ki. A lány kikapta a nyilat a kezéből, megvizsgálta a he-gyét, a tollát, majd hátat fordított és eltávolodott jó tíz lépésnyit. Mi is elhátráltunk a táblától. Niorah felhe-lyezte a vesszőt az idegre, majd gyors mozdulattal fel-húzta az íjat, a másodperc töredékéig célzott és elen-gedte a vesszőt. Az süvítő hanggal hasította a levegőt, majd a vörös körbe csapódott. A lány visszatért hoz-zánk, és megvetően lökte a fiú kezébe a fegyvert. Yer-lak nem szólt semmit, de meglepve láttam, hogy szána-kozva méri végig a lányt. Újabb nyílvesszőt vett elő.

Újabb komótos célzás, tompa puffanás: a sárga kör széle foszladozni kezdett.

- Arman...? - firtatta a lány. - Bement a vásárba. Biztos a versenyre kíváncsi. -

Yerlak nem szólt többet, konokul folytatta a gyakorlást. Pár lövést megnéztünk még - egyszer a piros kör pere-mét is eltalálta aztán visszaballagtunk lovainkhoz. Niorah háborgott.

- Láttad ezt a szerencsétlent? Hihetetlen. Remélem, nem ez volt a legjobb tanítványa...

- Túl korán ítélsz - közöltem. - A fiú lehet ügyesebb is annál, amilyennek látszik. Nem gondoltál még arra, hogy a bolondját járatta veled?

Niorah legyintett és kacagott. Ahogy nyeregbe szálltam, a fülemet hegyeztem: úgy

rémlett, az udvari céltáblákba sokkal szaporábban csat-tannak a vesszők.

146

Visszalovagoltunk a városba, s korábbi tapaszta-latainkból okulva a Quintarha felé vettük az irányt. A fogadós örömmel látott minket - bár mostanra jóval többen ültek az ivóban, néhány morgolódó vendég ösz-szeültetésével üres asztalt biztosított nekünk. Megebé-deltünk, és tovább szövögettük terveinket. Niorah azo-kat az embereket vette számba, akik szóba jöhettek a Borganók ellen. Én hallgattam, néha közbekérdeztem, de inkább a magam gondolatai kötöttek le. Tucatnyi lehetőséget fontoltam meg és vetettem el az ostromlók megfutamítására - némelyik módszer túlontúl egysze-rűnek, egyik-másik túl bonyolultnak rémlett. A legcél-ravezetőbbnek a hajnali rajtaütés látszott: mielőtt ébre-dezni kezdenek, rájuk rontunk, felgyújtjuk sátraikat, és kész. Ez jó jel lesz Angusnak, hogy kitöljön; így két tűz közé kaphatjuk a herceget, akinek nehézlovasságával íjászokkal, gyalogosokkal aligha boldogulnánk.

Ebéd után megkérdeztem a fogadóst, mikor kezdődik a verseny, ahol eldől, ki is a város legjobb cél-lövője.

- A verseny már javában tart, uram - felelte nem kis bosszúságomra sőt, attól tartok hamarosan véget is ér.

A főtérre siettünk, ahol a látványosság idejére jó né-hány sátrat elbontottak, hosszú, téglalap alakú teret ala-kítva ki. Előrenyomakodtunk, hogy jobban lássunk. Még nyolcan voltak versenyben; a szervezők épp a so-ron következő ügyességi gyakorlathoz állították fel a célokat.

Szemügyre vettem az indulókat. A legfeltűnőbb je-lenség egy magas, karcsú férfi volt széles vállakkal, napbarnította arccal. Gyönyörű íjat tartott a kezében,

147

amit gazdagon díszítettek a csontberakások. Öltözéke jómódról tanúskodott; kimérten viselkedett, és szerény mosollyal fogadta a gratulációkat.

A következő versenyző a városi őrség egyenruháját viselte, természetesen láncing nélkül. Dísztelen tucatíj-nak tünő fegyver volt a kezében, a vesszőket sorban le-szúrta maga elé a földbe. Közvetlen alaknak látszott, nevetve válaszolgatott társainak, akik az elválasztókor-lát túlfeléről heccelték.

Odébb, kis csoportban, az emberek furcsálkodó pil-lantásainak kereszttüzében négy vékony alak állt: elfek. Egyikük az erdők népének klasszikus íját tartotta a ke-zében. Mindnyájan mohazöld ruhát viseltek, és versen-gő társuk kivételével bő köpeny lógott a vállukról.

A negyedik viadort szintén kisebb csoport vette kö-rül. Ezek harsányak voltak, egy percig sem kételkedtek társuk győzelmében. Az illető nagydarab, szőke férfi volt, karján és lábán csak úgy dagadoztak az izmok. Szellős öltözéke ágyékkötőből, saruból és bőrből ké-szült vállszámyakból állott, ez utóbbiakat széles szíjak tartották roppant felsőtestén. Derekára széles bőrövet kötött, amire rengeteg apró tasakot fűzött. Messziről látszott, hogy ő is, társai is kalandozók. Kezében furcsa, ezen a vidéken nem használatos visszacsapó íjat tartott.

Az ötödik lövész fiatal nő volt, unottan nézte a szor-goskodókat, akik még mindig az új célok felállításával bajlódtak. Ruházatából ítélve helybéli lehetett, fegyve-re szokványos volt, vagy ha nem, hát annak látszott.

Tőle pár lépésnyire görnyedt figura üldögélt egy hordón, igencsak részeg állapotban. Jókora tömlőt szo-rongatott, amiből időről időre nagyot húzott, és fel-fel-vihogott. Kész csoda volt, hogy egyáltalán eljutott ed-dig. Hiába, a bor alattomos nedű: pusztító hatását némi késéssel fejti ki, amikor az ember már nem számít rá. A hatodik íj a porban hevert: gazdája nemigen törődött ve-

148

le. A hordó oldalához támasztott tegezben csiricsáré tol-lú vesszők sorakoztak. A részeg a lányt nézte, olykor cuppogó hangokat hallatott. A fiatal nő leplezetlen un-dorral pillantott rá, majd elfordította tekintetét.

A hetedik versenyző öregember volt hófehér hajjal, fehér szakállal, de egyenes háttal és erős derékkal. Nagy, barna kezében régi, erősen megkopott fegyvert tartott, a markolaton rovások fehérlettek. Mindenttudó mosollyal méregette fiatal ellenfeleit; ruházata, akár-csak ő maga, a régi időket idézte.

Az utolsó lövész negyvenes éveiben járt, s jómódú polgár lehetett: a kordonnál állva beszélgetett az embe-rekkel. Láthatóan elégedett volt, gyakorta és szívesen pödörte tömött bajuszát. Combjához támasztva hosszú fekete íj, arany- és ezüstdíszekkel a markolatán.

- Na, melyik az? - firtatta türelmetlenül a lány. - Még nem tudom - vontam meg a vállam - Való-

színűleg az, amelyik győzni fog. Niorah elmerengett. - Istenem, add, hogy az a magas legyen...! Közben elkészült az új cél; távolsága úgy negyven

lépésnyi lehetett. Szalmából font szörnyeteget ábrázolt - hogy mifélét, nem tudtam eldönteni. Leginkább a látrányra és az andocsra emlékeztetett, de lehetett a helybéliek képzeletének szüleménye is. Mindenestre nem volt könnyű célpont: testét kerek acélpajzsokkal fedték, tenyérnyi helyet hagyva csak a nyak és a has tá-jékán. Az előtérbe térdeplő szalmabábot toltak, az „em-ber" feje a hasi célponttal volt egy magasságban. A szörny mancsával egy nőt formázó bábut húzott maga felé, ez a nyaki célpont egy részét takarta. A bábunak arcot is festettek - úgy láttam, a szeme kék. Nehezítet-te a versenyzők dolgát az is, hogy a szörnyön lévő, ha-lálos sebzéseknek megfelelő pontok - a szokástól eltérően - nem voltak rikító színnel megjelölve.

149

Gongszó jelezte, hogy a felkészülés ideje lejárt. A versenyzők elfoglalták helyüket, biztosan megvetették lábukat - kivéve persze a részeget, aki dülöngélve igye-kezett megőrizni egyensúlyát, s bambán a többieket bá-multa, mintha nem értené, mi az ördögöt keres itt volta-képpen. A nézők között esélylatolgatás kezdődött, izza-dó tenyerében aranyakat szorongatva ki-ki a maga baj-nokára kötött fogadást. Újabb gongütés jelezte a versenyzőknek, hogy itt a megmérettetés ideje. A nézők egycsapásra elnémultak, lélegzetvisszafojtva figyeltek. A gong harmadik kondulására felemelkedtek az íjak, megfeszültek az idegek, s nyomban ezután surrogva szállt hét vessző. A piás kicsit megkésve küldte útjára a magáét.

Mindenki meredt szemmel bámulta az eredményt. Több nyíl - melyik csengő, melyik reccsennő hanggal - lepattant a szörny páncéljáról. Kettő a szörny torkát fúrta keresztül, egy a nőt formázó bábu mellében rez-gett csúfondárosan - rikító színű tolláról mindenki tud-ta, kié. Egy fiú kihúzta a szörny nyakából a két vesszőt, és futva közeledett a nézők felé. Amikor a közelükbe ért, diadalmasan emelte magasba őket. A gárdista és a magas fiatalember mosolygott. Néhány pillanatnyi csend után, mikor az emberek is ráébredtek, kik a győz-tesek, ujjongás és tapsvihar köszöntötte őket.

Az elf sápadt arcát pír öntötte el de uralkodott ma-gán, és visszatért társaihoz. A szőke óriás tajtékzott a dühtől, és földhöz csapta fegyverét; a kalandozók egyi-ke kelletlenül nyomta aranyait egy vigyorgó polgár ke-zébe. Láttam, hogy a másik két jövevény összenéz, és tudtam, mire gondolnak: a kalandozók utóbb mindig visszaszerzik a nagystílű életvitelhez szükséges pénzt, és jaj annak, aki az útjukba áll...

A részeg bizonytalan léptekkel, vihorászva vonult el a küzdőtérről. Egyik kezében a kiürülőben lévő tömlőt

150

tartotta, a másikkal hanyagul vonszolta maga után vi-harvert íját. A nézők vonakodva nyitottak utat neki; va-laki a lába elé köpött, de ő nem méltatta egy szóra sem. Tegezét ottfelejtette. Egy jótét lélek felvette és utána eredt, hogy visszaadja, de hiába: a mólés eltűnt a tö-megben.

A lány csalódottan akasztotta vállára a fegyvert, majd könnyedén átlépett a kordon kötelén. Egy idősebb féri - az apja, a bátyja, netán a szerelmese - vigasztaló-an ölelte át a vállát. Az öreg lassan összeszedegette vesszőit, a tegezbe csúsztatta őket, s mindenttudó mo-sollyal elvonult: hosszú élete során veszíteni is megta-nult. A vastag bajszú hirtelen tűnt el - az ynevi polgá-rok utánozhatatlan képessége ez.

Csak ketten maradtak az arénában, s én még mindig nem tudtam, melyik az emberem.

A tömeg ismét hangoskodni kezdett, a hazardőrök növelték tétjeiket. A rendezők közben felállították az utolsó célpontot - ez már tényleg kemény dió volt. El-hűlve néztünk össze a Niorahhal. A két megmaradt versenyzőtől úgy harminc lépésnyi távolságra ütött-ko-pott páncélt, egy „lovagot" helyeztek el. A vért tetőtől talpig beborította, csak kerek sisakjának rostélya volt ujjnyira nyitva. A mellettünk állók fecsegéséből azt vél-tük kivenni, hogy a sisakrostélyon kell átlőnie annak, aki győzni akar. Alig néhány embert ismertem, aki képes ilyesmire - Tier Nan Gorduint például, de tudtam, hogy az ilanori széltoló hagyományos íjat sosem használ.

Minket is magával ragadott a verseny hangulata. Most már az első gongszó elhangzása után elcsendese-dett a tömeg. A vetélkedők erősen koncentráltak a lehe-tetlennek tűnő feladatra. Valaki hozzám hajolt, suttogva fogadást ajánlott, elutasító kézmozdulatom azonban tüstént elhallgattatta. A lövészek leeresztett íjjal vára-koztak, a feszültség tapinthatóan sugárzott belőlük. A

151

második figyelmeztető gongütésre éppúgy összerezzen-tem, ahogy ők. Tökéletes csend uralkodott az aréna kö-rül; a jókora réztányér harmadik zendülésére szemmel alig követhető gyorsasággal emelkedtek fel a fegyve-rek, s látszólag célzás nélkül röppentek ki a vesszők.

Hihetetlennek rémlett, de az egyik behatolt a az ujj-nyi résén, és szétdurrantotta a sisakba helyezett, vérrel telt marhahólyagot. A vér patakokban csorgott lefelé a kiszolgált vértezeten, tökéletessé téve a halálos lövés il-lúzióját. A másik vessző törötten, hosszában végigre-pedve hevert a földön. A fiú aki az imént visszahozta a győztes nyilakat, most leszedte a sisakot, és futva köze-ledett megint. Mikor a nézők és a versenyzők elé ért, ki-várt egy kicsit, és magasra emelte a véres fejfedőt. Az álladzó és a rostély résében még mindig ott himbálód-zott a vessző.

A nézők közt álló gárdisták csalódott mormogása hallatszott elsőnek, de szinte azonnal elnyelte a felcsapó örömrivalgás és tapsvihar, ami a magas fiatalembert kö-szöntötte. Az szégyenlős mosollyal meghajolt, először a rangosabb polgárok, majd a tömeg felé, aztán ellenfelé-hez lépett, és kezet nyújtott neki. A katona erőltetetten mosolygott, képéről nem tűnt tova a bosszúság. Elfo-gadta a felé nyújtott kezet, megszorította. Az emberek feldöntötték a kordonul szolgáló kötelek derékmagassá-gú oszlopait, a küzdőtérre sereglettek; hiába szabódott a győztes, a vállukra emelve vitték a kormányzó elé.

A város vezetője a szőnyegekkel takart emelvényre lépett, és dagályos ünnepi beszédet rögtönözve magasz-talta a várost, az íjászokat, majd magához intette az ifjút, nyakába akasztotta a súlyos medált, melynek vésetét ilyen messziről nem tudtuk kivenni. Az emelvény aszta-láról leemelte a brokát takarót — alatta pompásan meg-munkált, nemesfém díszítésű íj feküdt. A város kitett magáért: a fegyver kisebb vagyonba kerülhetett. A

152

győztes megfordult, magasra tartotta az íjat. Üdvrival-gás harsant, s én ebben a pillanatban felismertem a jelet.

Emlékeztem, hogy az íjász, akinek az életét megkí-méltem, ezüst kígyót hordott a nyakában függő láncon, s hogy a kígyó fejét egy darab smaragdból csiszolták. Ezen csillantak most a nap sugarai.

- Ő az! - kiáltottam. - Tudtam, éreztem! - ujjongott Niorah, és örömében

ugrándozni kezdett. - Olyan szerény, olyan jóképű - és ő a legjobb!

- Ki? - meredtem döbbenten a lányra. - Hát nem a győztesről beszélsz? - kérdezte. - Nem hát - mutattam ismét az ifjún túlra. A távolabbi épület mellett, a fal tövében ott hevert a ré-

szeg, mellén a smaragd sziporkázva verte vissza a fényt.

icsi, szegény Niorah valósággal fuldokolt a dühtől, miközben átvágtuk magunkat a kavargó töme-gen.

- Azt akarod mondani - sziszegte -, hogy ezt a ré-szeg disznót kerestük?

- Igen. A lány szeme elsötétült. - Az a fiatal férfi, a győztes, ő volt a legjobb, ő kell

nekünk! Ez a szerencsétlen patkány a lábán sem tud megállni, ráadásul undorító!

- Viszont ő eljön velünk, amit a szépfiúdtól hiába várnál - közöltem.

- De hát nem is tud lőni! Láthattad: a nőt találta el! 153

- Ne légy már ilyen kicsinyes - legyintettem. - Mel-lékes problémákon rágódsz.

- Mellékes problémákon? - sikoltotta Niorah. -Nézd már meg a hősödet!

Közben odaértünk Armanhoz, aki meglehetősen bü-dösen, de jóízűen hortyogott a fal tövében. A lányra néztem. Látszott rajta, jó darabig nem fog megbékélni a tudattal, hogy ezt a szerencsétlent kapta a sorstól a szépfiú helyett. Megragadtam a zekét Annán nyakán, és talpra állítottam a fickót. Messze eltartottam magamtól, hogy be ne mocskoljam vele a ruhám. Igazat kellett ad-nom Niorahnak: tényleg pocsékul festett.

Mindegy, gondoltam, azzal kell dolgoznunk, amit Darton ad nekünk.

- Ébredj cimbora! - dünnyögtem, és jobbról-balról képen teremtettem a részeget, remélve, hogy hamar ma-gához tér. Néhány pillanatra kinyitotta a szemét, értel-metlen szóhalmazt zúdított ránk, majd újra lezáródtak a pillái, és nemsokára ismét hortyogni kezdett.

- Vigyük a fogadóba - javasoltam. - Hozd, ha akarod, én nem nyúlok hozzá - közölte a

lány. A vállamra a világ minden kincséért sem dobtam

volna a fickót, ezért, más választásom nem lévén, a gra-bancánál fogva húztam magunk után. A Quintarha bejá-ratánál elváltam Niorahtól, és hátra, az istálló felé ke-rültem. Félrerántottam a kopottas függönyt a közfürdő bejáratánál, és az egyik dézsába hajítottam Armant, aki bugyborékolva merült el a jéghideg vízben.

Vártam. Jó erős tüdeje volt, de végül nem bírta tovább, és prüszkölve dugta ki a fejét. Tekintete zavaros volt, ahogy rám bámult. Kezdett kikapaszkodni a dézsából.

- Ázz még egy kicsit - javallottam, és visszanyom-tam. Rúgkapálni kezdett, erre elengedtem, s amikor új-ból előbukkant, és elkezdett kimászni, segítettem neki.

154

Józanabb nem lett, de a mocsok egy részétől megszaba-dult. Csak úgy dőlt belőle a savanykás borszag. Egy szalmabálára ültettem. Felesleges lett volna azt monda-nom, hogy „Itt maradsz!", mert azonnal eldőlt, és megint horkolni kezdett.

Visszatértem az ivóba. Niorah az egyik sarokasztal-nál ült, a szeme még mindig szikrákat szórt, ahogy rám pillantott.

- Most már tisztább - közöltem biztatóan. Válaszképp csak mordult egyet. Megkerestem a fo-

gadóst, és kértem tőle egy lovat, hogy hazavihessük Armant. Nem volt valami gyönyörű állat, széles háta azonban tökéletesen megfelelt a célnak, megtartotta ke-resztben fekvő utasát.

Alkonyodott, mire másodszor is Haldax távoli ta-nyájára értünk.

Egy nappal megint kevesebb, gondoltam sötéten. Nem tudhattam, meddig tartanak ki Angusék, de biztos-ra vettem, hogy az idő ellenünk dolgozik.

Arman birtokán nem találtunk senkit - úgy tűnt, Yer-lak nem lakik itt, csak gyakorolni jár ki mesteréhez. A lovakat bekötöttük az istállóba, aztán felfedező útra in-dultunk a házban. Inkább emlékeztetett valamilyen nagy madár fészkére, mint emberi lakhelyre: rendetlenség fo-gadott mindenütt, ruhák, edények hevertek szanaszét a földön. A ház legnagyobb szobájának közepén hatalmas asztal terpeszkedett, rajta korsók és kupák feldöntve, vagy épp besűrűsödött folyadékkal az aljukon. Az asztal egyik sarkán szétszedett íj darabjai sorakoztak.

Niorah döbbent hitetlenkedéssel járt körbe: az itteni rendetlenség a káosz legmagasabb, már-már művészi fo-kozatát érte el. Találtunk még egy hálószobát, természe-tesen bevetetlen ággyal, egy úgy-ahogy rendesnek nevezhető műhelyt, továbbá egy kis szobát, ami fóliáns-maradványokkal, könyvtekercsekkel, telerótt pergamen-

155

lapokkal volt dugig. Felvettem egyet, és érdeklődve ta-nulmányozni kezdtem. Aztán felvettem egy másikat, majd még egyet - hamarosan jókora paksamétát szoron-gattam a kezemben. A kézirat elejét és végét sajnos nem találtam meg, jó néhány oldal hiányzott középről is, de ennek ellenére érdekfeszítő olvasmány volt. Az íj művészete - ha rajtam múlik, ezt a címet adom neki. Arman olyan utat vázolt fel munkájában, ami a tiadlani fegyverforgatók Slan-útjára emlékeztetett.

A lány bekukkantott hozzám. - Segíts már! Letettem a kezemben tartott iratcsomót, és behúztam

magam mögött a szoba ajtaját. Arman fura, kifacsart test-tartásban aludt az egyik széken. Megfogtuk két oldalról, és bevonszoltuk a hálószobába. Amikor az ágyra ültet-tük, felébredt, s zavaros tekintettel bámult ránk. Megint halandzsázott valamit, aztán eldőlt, mint egy zsák.

- Menj, néz körül, hol tudnánk mi is megpihenni - kér-tem a lányt. - Én addig elrendezem ezt a szerencsétlent.

Visszafordultam Kythar legjobb céllövőjéhez, meg-ragadtam, lerángattam a csizmáját, és az ágy végébe ha-jítottam. Felvettem egy pokrócot, és rádobtam bortól bűzlő katonámra.

Mire visszaértem, Niorah szabaddá tette a fél asztalt és két, víztől csillogó ónkupát, meg egy kancsót kerített valahonnét.

- Találtam bort - újságolta. - Csak nem? - somolyogtam, aztán az udvarra men-

tem. A ház mögötti tüzelőhalomból kiválogattam pár fa-hasábot, és visszaballagtam velük. Hosszas piszmogás után, amit a kandalló megtisztításával töltöttem, sike-rült tüzet raknom. Közben a lány zsákokat tömött meg szalmával, az egyik sarokban ágyat eszkábált belőlük, melyet lepedő gyanánt köpenyeinkel terített le. Szeren-csére találtunk néhány pokrócot is, melyeket takarónak

156

használhattunk. Lassan telt az idő, múlását nem siettet-te hosszú halgatásokkal tűzdelt beszélgetésünk sem. Iszogattuk Arman karcos borát, bámultuk a tüzet, míg el nem álmosodtunk.

A bor és az unalom megtette hatását: elaludni nem tudtam, tompa kábultság ült az agyamon. Ledőltem, és kezemet a fejem alá téve bámultam a plafonon táncoló rőt visszfényeket. Egy idő múlva Niorah lefeküdt mel-lém, és hozzám bújt. Pár perc múlva már aludt is: hosz-szan hallgattam egyenletes szuszogását, míg végre el-nyomott az álom.

ásnap későn és kimerülten ébredtem; a lány nem volt mellettem. Felültem és megráztam a fejemet, de hiába vártam, hogy kitisztuljon. Végül felálltam, ki-botorkáltam a szabadba. Felhúztam a kútból egy vödör vizet, és a kávára téve egy hosszú pillanatig farkassze-met néztem sötét tükörképemmel. Megadóan merítettem arcomat a friss, hideg vízbe. A hatás azonnali volt, az éb-redés szörnye elmenekült. Felsőruházatomtól megsza-badulva tessék-lássék megmosakodtam. A csípős szél gyorsan megszárította hajamat: úgy éreztem magam, mint aki újjászületett. Felöltöztem és elindultam meg-nézni, milyen állapotban leledzik Arman barátunk.

Benyitottam a szobába, ahol előző este a részeget hagytuk. Már ébren volt: az ágy szélén ült, és jöttömre feljebb emelte elgyötört arcát. Mákos haja össze-vissza állt, szürke szemeinek fehérje úgy vöröslött, akár egy vadnyúlé. Állán több napos borosta sötétlett. Halánté-kát dörzsölve, rekedten kérdezte:

157

- Te meg ki az úristen vagy? - Üdv neked, Arman Haldax, akit valaha Chegornak

hívtak - válaszoltam. - Szóval nem emlékszel rám? Bambán nézett, lázasan kutatott emlékezetében,

eredménytelenül. - Hazudnék, ha igent mondanék - dünnyögte, és fel-

tápászkodott. Félreléptem az útjából, ő pedig dülöngélő léptekkel az udvarra indult. Utánaeredtem. Láttam, hogy ő is a kútnál keres felfrissülést, s úgy döntöttem, hogy amíg lelket ver magába, megkeresem Niorahot.

Jó fertályórán át csavarogtam a környéken, de nem bukkantam a lány nyomára. Visszatértem a tanyára.

Arman az asztalnál ült és reggelizett, mikor a házba értem. Lemosakodott, tiszta inget húzott - most már sokkal jobban emlékeztetett hajdani önmagára, szemei alatt azonban változatlanul karikák sötétlettek. Az asz-talhoz invitált. Leültem, s lekanyarítottam én is egy da-rabot a kamrában lelt füstölt húsból.

- Sokat gondolkodtam - kezdte az íjász -, és bár fo-galmam sincs, ki vagy, azt gondolom, téged illet a kö-szönet azért, hogy hazajutottam. Fogadd hálám érte.

- Úgy emlékeztem, te vagy a környék legjobb íjásza - mondtam. - Erre a tegnapi verseny rácáfolni látszott.

- Már rég nem kívánok érmeket nyerni - legyintett Arman. - Ha pedig veszítek, az biztosan azért van, mert rég nem én vagyok már a legjobb. A szemem homályo-sul, a kezem sem olyan biztos már, mint valaha volt.

- Szükségem lenne a segítségedre, Arman - mond-tam egyszerűen.

Ezen meghökkent. - Az én segítségemre? - Kellesz nekem. Te, és még vagy három tucat jó íjász. A lövész kutató pillantást vetett rám. - Aztán minek? - Nem vadászni - feleltem komoran.

158

Várt. - Nem hinném, hogy össze tudnék szedni ennyi em-

bert - mormolta végül. - Kicsit másképp ítélnek meg mostanában a helybeliek.

- Mégis, hányan vállalnának közülük egy kis kalandot? - Tán ha tizenöten. - Nem sok - dünnyögtem. - Nem. Elárulnád, miről van szó. - Hallottad már a C'Demorante nevet? - Valami dereng - tűnődött Arman. - A földjei nyu-

gatra vannak, a gazdagabb televényen. Csöndes öregúr hírében áll.

Bólintottam. - Borgano hercegéről, gondolom, másféle hírek ter-

jengenek. Arman lassan bólintott. - A herceget mindenki ismeri. Cégéres gazember. Most én bólintottam. - Épp az öreg lovag várát ostromolja. Az íjász összehúzott szemekkel várta a folytatást;

sejtette már, hová akarok kilyukadni. - Hosszas töprengés után úgy döntöttem - folytat-

tam -, hogy ennek a hercegnek lejárt az ideje. A C'De-moranték mellé állok katonáimmal. Szükségem van né-hány gyakorlott íjászra.

- És rám gondoltál. -Rád . Arman a fejét rázta. - Sajnálom, de visszavonultam már. Nem jó dolog az

urakkal egy tányérból cseresznyézni. Különben is, egyszer majdnem otthagytam a fogamat egy ilyen csetepatéban.

- Tudom, Arman, tudom - sziszegtem előrehajolva. - Éppen ezért fogsz eljönni velem: az életeddel tartozol nekem!

159

lövész nem volt ostoba: miután ráébredt, mi-kor és hol találkoztunk, nem kérette magát tovább. Vá-zoltam neki a helyzetet, és megállapodtunk, hogy annyi fegyverforgatót szed össze, amennyit csak tud. Két na-pot kért. Azt ígérte, várni fog ránk Lorr mellett, ahol -ha minden simán megy - addigra ott lesznek D'Aquilor katonái is. Valami derengés támadt végre a reményte-lenség ólomszürke tengerén.

- Keressük meg a nőt - javasoltam. - Itt kószál va-lahol a környéken.

Arman somolygott. - Csak nem kötötték be a fejedet, Airun al Marem? - Niorah az öreg C'Demorante lánya - világosítot-

tam fel. - Mostanság engem kalauzol. - Egész helyre teremtés. Vállat vontam. - A nyelve csípős, akár a dzsad fűszerek, de azért

kellemes a társasága. Az udvaron már gyülekeztek Arman tanítványai,

szám szerint öten. Felállították a tegnap látott céltáblá-kat, és közelről lövöldöztek rájuk. Yerlak is közöttük volt. Niorah épp a céllövés alapjait magyaráztak nekik. Egy darabig egykedvűen hallgatták, aztán elunták és lődöztek tovább a maguk ostoba módján: a lány szava-it úgy engedték el a fülük mellett, mint holmi kölyök-kutya ugatását. Hozzájuk sétáltunk. Niorah felélénkült jöttünkre, és elénk sietett.

- Á, vendéglátónk méltóztatott végre felébredni -epéskedett.

- Üdvözöllek, ifjú hölgyem - hajolt meg sután Hal-dax.

160

Niorah nem hatódott meg. - Csapnivalóak a legényeid - közölte -, bár te sem

tündököltél tegnap. - Az igazgyöngy rejtve marad, csak avatott szem is-

meri fel. A disznó... No igen, a disznóknak meg csak az emésztését zavaija meg.

A lány a homlokát ráncolta. - Csak emészthetetlen héját adod bölcsességednek? - Hogy érted ezt? - kérdezte a lövész. - Talán megmutadhatnád, mire vagy képes. - Nem hiszem, hogy erre szükség lenne - szóltam

közbe. - Már hogyne lenne? Ezek egy lovat sem találnának

el tíz lépésről! - állította a lány. - Azt mondod tíz lépés? - mosolygott Arman. - Le-

gyen inkább húsz. - Legyen - biccentett Niorah. - De a célt én válasz-

tom meg. Armand megadóan bólintott. A lány egy aranypénzt

vett elő, és gunyorosan elmosolyodott. - Remélem, értékeld. - Bah! - rázta meg fejét Haldax. Faképnél hagyott

minket, elindult az épület felé. - Most mi van? - kérdezte Niorah. Értetlenül vonogattam a vállamat. Arman hamaro-

san visszatért. Kezében egy butykost szorongatott, le-helete pálinkától bűzlött.

- Célzóvíz - közölte nyomatékkal. - Na, ide a ga-rast!

Niorah a kezébe nyomta a pénzdarabot. - Yerlak, eredj rakd ki ezt az egyik táblára! - paran-

csolta tanítványának a lövész, aztán hozzánk fordult. Felvette Yerlak íját, és átnyújtotta a lánynak. - Feszítsd meg!

A lány felhúzta az íjat, majd lassan visszaengedte az

161

ideget. Arman a földre támasztotta a fegyvert, és teljes súlyával rádőlve meghajlította a reflexeket. Megfogta az ideget, és még egyszer meghurkolta. Aztán megfor-dította a fegyvert, és újból elvégezte a műveletet.

- Most próbáld újra! A lány erőlködve bár, de megint felhúzta az íjat. - Kemény. - Az - hagyta rá Arman, majd a tábla felé nézett. Nem

állt senki a lővonalban, az arany ott csillogott a tábla kö-zepén. Armand jobbjával megragadta a középrészt, baljá-val az ideget. Felhelyezett egy vesszőt, és a fegyvert nyújtott karokkal maga elé emelte. Oldalt állt a célnak, s tekintetét a lányéba fúrta. Teste elernyedt, lassan széttár-ta a kaijait. Az íj meghajolt, a lövészen azonban nyoma sem látszott erőlködésnek. Armand egy pillanatra sem vette le szemét a lányról. Halk sóhaj, pattanó hang, aztán a surrogás hallatszott, ahogy a vessző útjára indult.

A lövész leeresztette a fegyvert. Hitetlenkedve bá-multunk - ilyet még én sem láttam. A céltábláról eltűnt a pénz, és én nem kételkedtem abban, hogy ha megke-resnénk, összegörbülve, kilyukadva találnánk meg a földön, a törött vessző mellett.

Armand húzott egyet a butykosból, csettintett a nyelvével, majd felém nyújtotta a célzóvizet. Nem kér-tem belőle.

- Mennünk kell - mondtam. - Emlékezz: két napod van, aztán találkozunk Lorr déli mezején!

- Ott leszek - biccentett a lövész. - Bár hozhatnám azokat is, akik most szabadultak fel Lord Gaiden birtokán!

Felfigyeltem. - Ki az a Gaiden? - Gaiden csak volt, barátom. Két napja, hogy meg-

halt; a ravatalon fekszik, s többé nincs szüksége a kato-náira. Kemény fickók, de otthonülők; kétlem, hogy akár jó szóval, akár csengő aranyakkal meggyőzhetném őket.

162

- Vagy úgy - mormoltam. - És hol lakott ez a te Gaidened?

- Nem messze innét, északra van a vára. Gyors lábú lovon csak pár óra az út odáig.

Felszerszámoztuk lovainkat, és elhagytuk a Haldax-tanyát. Mihelyt visszaértünk az útra, északnak vettem az irányt.

- Tudod - szólt át Niorah lehet hogy nem is olyan hitvány ez az ember.

- Mondtam, hogy ne ítélj a látszatból. - Airun - folytatta ő. - Nem a városba megyünk? - Nem, kedvesem, mi a helyes irányt követjük. - De a város... - A város várhat - közöltem. - Megtudhatom, hová tartunk? Bólintottam. - Megkérjük a néhai Gaident, hogy jöjjön velünk, s

esetleg hozza magával néhány katonáját is. - Ittál - mondta Niorah vádlón. - Vagy bolondabb

vagy annál, amilyennek látszol! - Tévedés. - Arman az imént mondta, hogy Gaiden halott! - De nem túl régen - zártam le a vitát, s előreugrat-

va vágtára fogtam lovamat.

163

Pár óra alatt elértük a néhai Gaiden várát, melyet enyhe túlzás volt várnak nevezni. A jókora területen szétszórt épületek közt egy nagyobbacska kőbástya állt, a környéket két ember magas földsánc vette körül. Kapu nem akadt rajta, az egyik oldalon hagyott nyílás szolgált ki- és bejáratul. Épp nem őrizték. Két oldalán fehér zász-lók lengtek, fennen hirdetve, hogy a közösségnek halott-ja van. Az épületeket között láttunk egy-két lézengő em-bert. Lépésre fogtuk lovainkat. Én felvettem a legkenet-teljesebb ábrázatot, amire csak képes voltam. Amikor át-értünk a védművön, az emberek unott arcára kiült vala-mi érdeklődésféle, de azért meg nem erőltették magukat; a birtokon valódi gyászhangulat uralkodott.

Leugrottunk a nyeregből, és zavartan álldogáltunk a belső téren, míg egy katonaforma ember végre hozzánk lépett.

- Üdv néked, hölgyem, és néked is, uram. Mi járat-ban vagytok felénk ezen a szomorú napon?

164

- Üdv néked - visszhangoztam. - Airun a nevem, a hölgyé pedig Niorah. Darton papja vagyok, a közelben tartózkodtam, amikor Gaiden úr halálhírét vettem. Azért jövök, hogy megadjam neki a végtisztességet. Azt beszélik, két napja fekszik a ravatalon; gondolom nem találtatok eddig papot, aki elbúcsúztassa...

- Igaz uram - dünnyögte a katonaforma. - Bár hí-vattunk egyet, jó pár napba telhet, míg ideér.

Bemutatkozott és beinvitált minket az egyik épület-be, ahol jó szokás szerint étellel, itallal kínált.

- Caddigan vagyok, Gaiden várnagya - mondta. - Mondd Caddigan - kezdtem óvatosan -, van örö-

köse néhai uradnak? - Már nincsen. - Valami betegség vitte el? - Nem. Az úr fia pár évvel ezelőtt nyugatnak indult.

Van ott egy mocsár, ahová nem merészkedik egyetlen épeszű ember sem...

- Ismerem - bólintottam. - A nyugati mocsár az, túl a C'Demorante-foldeken.

A várnagy a fejét rázta. - Tévedsz. Kis terület ez a nyugati láphoz képest.

Azt beszélik, él ott egy varázstudó öreg, lehet vagy százéves. Látni még nem látta senki, de a fiatalúr a fe-jébe vette, hogy megkeresi és megkéri, fogadja tanítvá-nyává. Útra is kelt néhány kísérővel - egyiküket sem láttuk soha többé.

- Uraddal, Gaidennel mi történt? -Az t az ördög sem tudja - mormolta a harcos. - Ki-

lovagoltunk vadászni, aztán hazajöttünk, mert az úrnak pokolian megfájdult a feje. A felcser eret vágott rajta, de az sem segített. Utána valamivel jobban lett, ám este, a vacsoránál beszéd közben egyszerre csak bíborszínt öl-tött a feje, a kés kifordult a kezéből, és az asztalra bu-kott. Odaugrottunk mind, hogy segítsünk rajta, de csak

165

a hab dőlt a száján; nem volt sem eleven, sem holt. Haj-nalra aztán eltávozott belőle a lélek.

- Hol van most a porhüvelye? - A torony alatti várkápolnában. Ott elég hűs és szá-

raz a levegő ahhoz, hogy frissen tartsa. Felálltam, és a várnagy szemébe néztem. - Vezess minket a kápolnába, jó Caddigan!

Átvágtunk a házak között. Az emberek, most, hogy a várnaggyal láttak minket, felélénkültek kissé: mindenünnen hallottuk a pusmogásukat.

A kerek torony földszintjéről kőlépcső vezetett a ka-takombákba. Caddigan fáklyával a kezében haladt előt-tünk. Ha a védmű pocsék is volt, a torony alatt kiterjedt alagútrendszer húzódott, amit alighanem természetes barlangokból alakítottak ki. Elértük a várkápolnát. Gaiden nem lehetett vallásos ember: kápolnája egyetlen teremből, meg egy oltárnak vagy pulpitusnak látszó, szögletesre farigcsált szikladarabból állt. A várnagy le-hozatott egy széles, nagy asztalt, amit selyempalásttal borítottak, s arra fektették uruk testét. A feje alá kis da-maszt párnát raktak. Gondosan megmosdatták, szép ru-hába öltöztették, végül felcsatolták rá harci vértezetét. A kardot hosszában a mellére rakták, kezeit a markolat-ra kulcsolták, sisakja a lába mellé volt téve.

Miután megvizsgáltam a holttestet, elégedetten néz-tem a lányra, és hamiskásan bólintottam. Nem értette; talán jobb is, bár az sem lesz könnyebb, ha kész tények elé állítom.

166

Körbejártam a csarnokot. A falakon kőtáblácskákat vettem észre, rajtuk nevekkel.

- Itt temettek is? - kérdeztem Caddigantól. - A fontosabb személyeket idelent helyezzük örök

nyugalomra. - Értem - bólintottam. - Most hagyjatok magamra,

kérlek: szeretnék imádkozni. Niorah tiltakozni akart, de szúrós pillantásom lesze-

relte. Belekarolt a várnagyba, és a fülébe súgta: - Hagyjuk az atyát, lovag. Vezess körbe inkább erős

váratokban! Caddigan boldogon teljesítette a kérést, s én egyedül

maradtam a kápolnában a boldogult Gaidennel. - Na fiam, lesz még egy kalandod - mondtam neki,

ahogy barátságosan megpaskoltam jéghideg arcát.

Gondosan mérlegeltem a lehetőségeket, mint mindig, ha friss holttal akad dolgom. Ellenőriztem az inakat, az izületeket. Gyorsan elvégeztem néhány szá-mítást, meghatározandó, meddig bírja az oszlás látható jelei nélkül. Szomorúan konstatáltam, hogy az agya tel-jesen használhatatlan. Bosszantó: az ilyet mindvégig teljes irányítás alatt kell tartani, mert önállóan nem ké-pes végrehajtani a legegyszerűbb utasításokat sem...

A helyzet súlyos, de nem reménytelen emlékeztettem magam. Fognom kell egy éteri lényt, olyat, aki ideigle-nesen bebörtönözhető. Nem tarthatók ugyan túl soká a testben, de egy időre hatékonyan pótolják a lelket. Iga-zában egy ember kellene, akiből kiemelhető a lélek - de

167

erre nem alkalmas sem a hely, sem az idő. Persze ha meghalna még valaki... De nem. Csak egy halott áll a rendelkezésemre, azt meg, hogy hol jár a lelke, Dar-tonon kívül nem tudja senki. Marad az éteri lény.

Felballagtam a szabadba, hogy megkeressem a lányt és a várnagyot. Édes kettesben találtam őket az egyik sánc tetején üldögélve. Caddigan elemében volt, Niorah a gyászhoz cseppet sem illő, csengő hangon nevetett tréfáin.

- Nem kell túlzásba vinni... - dörmögtem, míg felé-jük tartottam.

Caddigan, a vén kujon széles taglejtésekkel kisérve üdvözölt. Niorah rám emelte könyörgő, „Meddig kell még ezt a bugrist elviselnem?" tekintetét. Úgy tettem, mintha mi sem történt volna, és kiszámított dagályos-sággal viszonoztam a várnagy üdvözlését. Aztán ko-molyra fordítottam a szót és megkértem, hogy legalább három órán át senki ne zavarjon meg a magányban, amit a hajdani várúrral fogok eltölteni. Magyarázatkép-pen még hozzáfűztem:

- Az úr szénája nem áll túl jól a holt lelkek birodal-mának parancsolója, Darton előtt. Komoly imádságra van szükség. - Elmosolyodtam. - Ahogy elnézem, nem is nagyon fogok hiányozni.

Niorah majd' felnyársalt a tekintetével. A várnagy elvakultságában ezt is jó jelnek vélte. Kaján vigyorral indultam vissza a katakombákba, de még hátraszóltam:

- Legalább három óráig senki, de senki ne zavaijon meg! Egy lélek üdvéről van szó...

- Ne aggódj! — kiáltott utánan Caddigan. - Magam gondoskodom a nyugalmadról!

168

ásodjára magammal cipeltem egyik málha-zsákomat is a pincekápolna hűvösébe - azt, amelyikben kegytárgyaimat tartom. Előhúzkodtam a magam készí-tette gyertyákat, a füstölő-keverékeket, a bronzból és ezüstből vert láncokat, serpenyőket, kupákat; mindazt, amin a varázstudorok csak nevetnek, nem sejtve, hogy nélkülözhetetlen részét képezik Darton ceremoniális mágiájának. Az isten csak az erőt adja. Az ostobábbak-nak pár kész sablont nyújt, de mi, akik messzebbre ju-tottunk az általa kijelölt úton, tudjulj, hogy ez az erő másképp is felhasználható. Az istenek kedvelik, ha ke-gyeltjeik ily módon erősítik a hozzájuk fűződő szent köteléket - Dartonnak rám nemigen lehet panasza. Észak legjobb nekromantája csöpögtette belém a tudás maró folyadékát, kilúgozta vele az elsatnyult misztéri-um salakját, s csillogó aranyat hagyott maga után.

Felállítottam a ravatal előtt a gyertyákat, megrajzol-tam a pentagrammát. Sarkaiban elhelyeztem a bronz gyertyatartókat, aztán kihúztam közöttük a láncokat. Felrajzoltam egy nagyobb pentagrammát, melynek szá-rait rég elfeledett nevekkel róttam tele. Olyanok is akad-tak köztük, amiket ma is ismernek még, ám kevés halan-dót hord hátán ez a golyóbis, aki szájára meri venni őket. Végül berajzoltam a csillag közepébe az ősi amund je-let, amit tán még az aquirok hagytak örökül e gonosz faj számára. A halál lehelete szinte tapinthatóvá lett a kápol-na hideg levegőjében. Sebet ejtettem a karomon, és vért csorgattam az egyik edénybe. Néhány egyszerű ráolva-sás után már nem kellett azzal bajlódnom, hogy ne al-vadjon meg; tudtam, friss marad a szertartás idejére.

Először az animáció műveletét végeztem el. Ebben

169

már gyakorlatom volt; Gaiden, bár mozdulatlanul he-vert az asztalon, bármikor felkelhetett volna, hogy pa-rancsaimnak engedelmeskedjék. Ennyivel persze nem érhettem be. Fel kellett még ruháznom valami lélekfé-lével, hogy magától is cselekedjen, ne csak tehetetlen bábként kódorogjon körülöttünk.

Letérdeltem és imáimba merültem. Hamarosan le-csitítottam tudatom háborgását, ami egyébiránt teljesen természetes az embernek nevezett lényeknél - immár képesnek éreztem magam az anyagi világon túli lények megragadására. Felálltam; verbena-levelekből kevert füstölőszerrel töltöttem meg az edényeket, meggyújtot-tam a gyertyákat. Egyik kezemben a ceremoniális tőr-rel, a másikban a vért tartalmazó edénnyel beálltam a pentagramma közepébe, és elkezdtem zsolozsmázni a hosszú litániát. Ahogy a szöveg monotonitása átvette a testem feletti uralmat, egyre könnyebbnek és könnyeb-nek éreztem magam. Lassan emelkedni kezdtem. Le-néztem a lábam elé, láttam a pincét a halottal, s láttam a két földöntúli fénnyel ragyogó pentagrammát is: a belső hidegkék fényt sugárzott, a külső rőten izzott, akár a lebukó nyári nap. Láttam önmagamat, az anyagi testet, amint merev tartásban áll az amund rúna felett. Láttam a mozgó szájat, mely a vég nélküli litániát mor-molta, de a szavak nem jutottak el hozzám.

Puszta kívánságomra szellemtestem száguldani kez-dett a téren kívüli sík fura világában. Láttam itt ott lé-nyeket, kisebeket, nagyobbakat, egyedül vagy csopor-tosan, de egyik sem tetszett. Valami emberszerűt keres-tem. Az idő fogalma itt értelmét veszítette, a hamamak vagy a későnek sem volt értelme; a legfontosabb az volt, hogy találtam egy lényt, ami alkalmasnak látszott arra, hogy rövid időre irányítsa Gaiden porhüvelyét. Ezen túlvilági szörnyek mindegyike keresi a testben va-ló megjelenés lehetőségét, de amit akarnak, az élő hús,

170

a dübörgő véráram, semmi más. A holtakban még egy avatott varázstudónak sem sikerül néhány napnál hosz-szabb ideig megtartania őket.

A lény, amit kiválasztottam, persze nem volt ember-szerű: inkább majomnak tűnt, de még mindig jobb volt holmi hüllőnél vagy alaktalan masszánál. A torz, ma-jomszerű test magán viselte a hely sajátosságait is: szá-jában tűhegyes fogak sorakoztak, púpos vállain elcsö-kevényesedett szárnyak torzói meredeztek. Véreres sze-mei mohón meredtek a világba. Felé zuhantam, mint ra-gadozó vércse az áldozatára, a válla tájékán ragadtam meg sűrű szőrzetét, és visszalódultam vele Ynev anya-gi világába. Elbődült, de egy pillanatra tehetetlenné vált - ez a haladék elég volt ahhoz, hogy belódítsam a pen-tagrammák közé. Tehetetlenül üvöltött, én pedig vissza-kerültem fizikai valómba, s gyorsan egy másik szöveget kezdtem skandálni, hogy uralmam alá hajthassam.

Aztán megtörtént a baj. Niorah lökte be a kápolna ajtaját. A fa csikordulva

próbálta szántani a követ, de csak önmagát gyalulta. A külső pentagramma íve - amit akkorára húztam meg, amekkorára csak tudtam - az ajtó mellett kanyarodott. A csikorgó ajtósarok most megtörte a rajzolat folytonossá-gát; az erő, ami eddig bent tartotta a szörnyet, elenyé-szett. Niorah, aki csak engem láthatott, döbbenten szem-lélte mesterkedésemet. Kiestem a szerepemből és meg-szakítottam a saját pentagrammámat. Kiszökkentem a körből, tenyeremben vörös rózsaként nyílt ki a transz-cendens tűz virága. A majomszerű lény megorrontotta a veszélyt, és a mágikus béklyótól megszabadulva kirobo-gott az ajtón. Szomorkásán engedtem le a kezemet.

- Ez elment. - Kicsoda? - értetlenkedett a lány. Dühösen fordultam szembe vele. - Nem megmondtam, hogy senki ne zavarjon? Elfe-

171

cséreltem erőm java részét, nem oldottuk meg Gaiden problémáját, ráadásul egy szörnyet szabadítottam a vi-lágra! Hamarosan talál magának egy testet, aztán teljes lesz a hatalma itt is... - Lemondóan legyintettem. -Végeredményben mindegy: eggyel több vegy kevesebb igazán nem számít.

Niorah hunyorgott. - Miről beszélsz tulajdonképpen? - Nem fontos - dünnyögtem. Menjünk fel és keres-

sük meg a lovagodat. Caddigan gyorsan előkerült. Fáradt voltam, a kápol-

nában történtek testemet és lelkemet egyaránt kemé-nyen próbára tették. Fásultan vettem fel a beszélgetés fonalát, és teketóriázás nélkül a tárgyra tértem:

- A szerencse rátok mosolygott, Caddigan. - Milyen formában, atyám? - Uratok, Gaiden él. - Mit beszélsz? - A tetszhalál nem ritka jelenség. A várnagy arcából kiszökött a vér, kezei remegni

kezdtek. - Mit nem beszélsz, uram...? - Gyere, győződj meg róla a saját szemeddel! Ha

egy kicsit magához tér, Gaiden a saját lábán fog feljön-ni a kápolnából.

Caddigan reszketett, mint a nyárfalevél. - A z lehetetlen! - Mondom, hogy nem ritkaság az ilyen. Gyere! -

Belékaroltam, és húztam magammal. Nemigen értettem félelmét, a lépcsőfordulóban azonban, ahol végképp megmakacsolta magát, kiderült minden.

- Gaiden nem élhet! - kiáltotta. - Magam mérgez-tem meg a borát, amikor pedig a ravatalon feküdt, egy hosszú tűt döftem az átkos agyába! Nem élhet! Ez bo-szorkányság!

172

- Elhallgass, istentelen - sziszegtem. - Vagy lesújt rád Darton haragja!

A várnagy némán reszketett. - Gaiden él - közöltem megfellebbezhetetlenül. -

Menj, Niorah, hívd össze az embereket, hadd lássák urukat!

- Inkább maradnék. - Felmégy, és összehívod az embereket - ismételtem. A lány engedelmeskedett, én pedig megperdültem és

két erőteljes ütést mértem Caddigan állkapcsára. Mielőtt összerogyhatott volna, elkaptam és a vállamra dobtam: mégis megvan a hiányzó lélek.

A kápolnába érve az asztal elé csúsztattam a magate-hetetlen testet, felgyűrtem a zekém ujját, és gyorsan ösz-szeszedtem a legszükségesebbeket a lélek cseréjéhez. A várúr testének előkészítése nem tartott soká, de Caddi-gan felett megint elskandálhattam néhány hosszú szöve-get. Aztán megfogtam a fejét, és egy gyors mozdulattal elroppantottam a nyakcsigolyáját. Ezzel egyidőben citál-ni kezdtem a lelket befogó formulát. A folyamat minden baj nélkül lezajlott: a várnagy teste élettelenül hevert, Gaiden pedig felült. Szerencsére vértet viselt - így sen-kinek nem fog szemet szúrni, hogy nem süllyed és emel-kedik a mellkasa, mint a köznapi embereké. A beszédhez persze éppúgy be kell majd szívnia a levegőt, mint bárki másnak; egy idő után bárkit kikerget majd a világból el-múlásszagú leheletével - ezen legfeljebb fokhagymával segíthetek. Tisztában voltam azzal is, hogy a Gaiden tes-tébe börtönzött lélek előbb-utóbb kivonja magát a mágia hatása alól. Gaiden úr - Darton nyugosztalja - napról napra hülyébb és hülyébb lesz, végül élettelenül nyúlik el a földön. Nem baj. Nem rá, csak a katonáira van szük-ségem, ez minden, ami pillanatnyilag számít.

- Ki vagy te? - kérdeztem a bambán bámuló élőholttól. - Caddigan, várnagy.

173

A marha még nem jött rá, hogy nem a saját testében van. Meg persze arra sem, hogy valójában halott.

- Nem. Te mostantól Gaiden, a várúr vagy. Megér-tetted?

- Mostantól Gaiden, a várúr vagyok. Gaiden várúr... - Nekem engedelmeskedsz, és a nőnek, aki szintén

én vagyok. - Neked engedelmeskedem... - Megölted Caddigant, mert az életedre tört. - Megöltem Caddigant... Magára hagytam, hadd ébredezzen. A tudatát bi-

lincsbe vertem, ahhoz meg, hogy várúr módjára visel-kedjék, épp elég ideig élt a falak közt. Felmentem; a to-rony aljában már vagy negyvenen gyűltek össze a cso-da hírére. Kiléptem a fényre, hunyorogva kerestem a tö-megben a lányt. Hozzám lépett és belém karolt; a ház felé indultunk, ahol Caddigan vendégül látott minket. Valaki utánunk szólt:

- Hát a csoda? Gaiden úr? - Lenn van a kápolnában. Kíséijétek fel! A tömeg zajosan tódult lefelé. Néhány pillanat múl-

tán kiáltozás hallatszott a mélyből. Leültünk a ház előt-ti lócára; az asztalon egy üveg bort és cserép-poharakat leltem. Felemeltem az üveget, fogammal kirántottam a puha fadugót, aztán messzire köptem. Töltöttem a lány-nak, aztán magamnak is. Csendben ittunk, vártuk az eredményt. A tömeg gyűrűjében hamarosan megjelent Gaiden. Rogyadozó léptekkel járt, mindenfelől segítő kezek támogatták. Az akaratom alá vontam a tudatát. Tétován felemelte a karját és felénk mutatott, hozzánk kísértette magát. Akadozva forgott a nyelve, amíg be-széltettem, de ezt mindenki a nagy betegségnek tudta be. Nem mindennap tér vissza az ember a túlvilágról...

- Köszönöm atyám... amit értem tettél, és neked is... hölgyem...! Bármi légyen is a... kívánsá... gotok, teljesítem.

174

Fejet hajtottam előtte. - Én köszönöm, Gaiden uram, hogy általad bizo-

nyíthattam istenem végtelen kegyét! Ha pedig már szó-ba hoztad ezt a kívánság-dolgot.... Nos, nem akartalak ezzel zavarni, de most már elmondhatom: elkelne ne-kem is egy kis segítség. Szükségem lenne vagy hatvan jó kardforgatóra. Szent ügy - tettem hozzá a tömeg val-lásos áhítatára apellálva.

- Megkapod, csak... válaszd ki az... embereket...! - De uram csak harmincan vagyunk! - szólt hátulról

egy katonaforma fiatal férfi. - Akkor... menjetek har...mincan! Mostantól... az

atya rendelkezik veletek. - Az élőholt lába megbicsak-lott; össze is esett volna, ha el nem kapják.

- Vigyétek az urat a szobájába! - rendelkeztem. - Vigyetek... - ismételte az ál-Gaiden elhaló hangon. Az emberek szétszéledtek. Aki csak tehette, a várúr

szolgálatára akart állni. Egy öreg katona maradt csak velünk. Hosszan, kutatón nézett a szemebe, hogy kitud-ja az igazságot.

- Mi történt a várnaggyal, atyám? Metsző és határozott volt a hangja. - Fogalmam sincs - feleltem mogorván. - Kérdezd

az uradat! Még egyszer a szemembe fúrta pillantását; az a faj-

ta volt, aki állítólag az ember veséjébe lát. De hát én sem ma kezdtem a pályát - álltam a tekintetét, úgy, ahogy csak egy ártatlan állhatja, pillantásomból csak közöny és fáradtság sugárzott.

- Mi a rangod? - kiáltottam rá, mielőtt kereket old-hatott volna.

- Kapitány, uram - felelte fogcsikorgatva. - Kapitány, készítsd fel az embereket! Két óra múl-

va indulunk; a szokásos fegyverzeten kívül hozzanak magukkal hosszú lándzsákat is.

175

- Igen, uram. Amikor újra magunk maradtunk, belekóstoltam a

borba. Frissítően hatott rám a hűvös nedű. Niorah csil-logó szemekkel figyelt. Hozzáhajoltam és megcirógat-tam az arcát, eljátszadoztam a hajával, majd gyengéden magamhoz húztam. Nem ellenkezett. Megcsókoltam a száját. Hosszú percekig élveztük az ajkak ősi játékát, aztán szétváltunk. Szótlanul néztük egymást, kortyoltuk a bort és csak ültünk a kora délutáni verőfényben, mint-ha semmi dolgunk nem lenne ezen a világon.

Két óra elteltével a kapitány jelentkezett, hogy a katonák - vele együtt harminchatan - indulásra készen állnak. Könnyűgyalogosok voltak láncingben, rövid karddal, kis fémpajzzsal és az utasításomra hozott hosz-szú lándzsákkal. Felcihelődtünk, majd, amikor elhagy-tuk a várat, magamhoz intettem a tisztet és a lányt.

- Mi a neved, katona? - Soram, uram! - Nos, Soram, seregünk Lorr déli mezején gyüleke-

zik. Te elviszed oda a hölgyet, aztán, ha megérkezik, je-lentkezel a csapatoddal együtt Lord D'Aquilornál. Én később csatlakozom hozzátok. Megértetted?

- Igenis uram! - Elmehetsz - intettem, majd a lányhoz fordultam. -

Niorah, most elválunk egy kis időre. Hamarosan utána-tok indulok.

- Inkább veled tartanék.

176

- Nem. A katonákkal mégy Lorrba; nekem el kell in-téznem még valamit.

Kiugrattam a sorból és letértem az útról; nem érez-tem kedvet a további vitához. Mielőtt továbbrúgtattam volna keletnek, visszafordultam egyszer: C'Demorante úrhölgy aggódva nézett utánam.

z ifjabb Gaiden meg a titokzatos mágus dolgán tűnődtem a nyeregben. Majd' másfél órányi lovaglás után a talaj egyre nedvesebb lett, és itt ott megjelentek a felszivárgó talajvíz tócsái: elértem a néhai várnagy emlegette ingoványt.

Elkeseredetten néztem végig a tájon. Itt-ott karvas-tagságú fácskák nyújtóztak a leglehetetlenebb szögek-ben. Zsombékok mindenütt, a levegőben a poshadás bűze, a fűcsomók felett bogarak raja nyüzsög, ráadásul ez a baljóslatú csend...

Voltaképp persze örülhetnék, hisz láttam már ennél komiszabb mocsarat is, igazi mocsarat barna latyakkal és vérszomjas hüllőkkel. Az persze őszintébb hely volt; úgy éreztem, itt nem tudhatja az ember, mire számítson. A mocsár falánk ragadozó: mindet elnyel, amit csak bír, legyen akár ember, állat vagy élettelen tárgy.

A lovamat megint hátra kellett hagynom. Ennek na-gyon nem örültem, de beláttam, hogy egy négylábúval - legyen bár a halál hátasa - szinte lehetetlen átjutni itt. Mielőtt belevetettem volna magam a zsombékosba, ke-restem egy olyan helyet, amit viszonylag könnyen meg tudtam jegyezni. Leszerszámoztam a lovat, ástam egy

177

kisebb gödröt és belerámoltam a holmimat: a nyerget, a páncélt, a bőrzsákokat. Reméltem, nem lesz szükségem semmi fontosabbra. Ágakat nyestem és befedtem vele a kezdetleges rejtekhelyet, aztán földet hánytam rá. Bár merőben valószínűtlennek tűnt, hogy távollétemben bárki erre vetődik, védő rúnákat róttam a gödör köré, olyanokat, amik avatatlan szem számára láthatatlanok, hatásuk azonban annál félelmesebb. Tudtam, hogy lo-vam sem tűrné békésen, ha valaki megpróbálná kiásni a holmimat.

Egyedül a pallosomat tartottam magamnál. Régi szokásom szerint kelmébe bugyoláltam, a hátamra szí-jaztam. Végül vágtam egy másfél embernyi hosszúságú botot, és nekiindultam.

Bent, mélyen az ingoványban állítólag szilárd szige-tek ülnek, az egyiken ódon torony áll. Hogy ki építette és miért, az idők homályába veszett - tán még a Hatod-korban történt a dolog, mikor a sártenger helyén büszke városok emelkedtek. Most mindenesetre a varázsló lak-ta. Elég rég vonult vissza ide, de a környékbeliek még annyit sem tudtak róla, miféle praktikákat űz.

Kevesen voltak, akik bemerészkedtek birodalmába, és még kevesebben, akik vissza is tértek innét. Ők hoz-ták az első híreket arról, hogy megint lakója van az öreg toronynak - ez úgy tizenöt éve történt. A varázsló nem kereste az emberek társaságát, azok sem az övét; ennél a helynél alkalmasabbat keresve sem találhatott volna arra, hogy élve eltemesse magát.

Lassan haladtam, mindig nyugatnak tartva. Botom-mal vadul döfködtem magam előtt a talajt. Ahol várat-lanul a mélybe süppedt a fa, óvatosan tapogatóztam újabb szilárd hely után. Gyakran megesett, hogy „zsák-utcákba" értem és vissza kellett fordulnom, mert nem találtam ösvényt, amin tovább mehettem volna, másutt jó darabon szilárd csapáson vitt az utam.

178

Órák óta gyalogoltam már, amikor meghallottam a fura ütemes zajt.

Megálltam, fülelni kezdtem. Tompa, ritmikus zaj volt, nem származhatott állattól, de tudtam, ez nem fel-tétlenül jelenti, hogy emberek műve. Megálltam és vár-tam: egy idő után felhangzott újra. Dobok duhogását sodorta felém a szél, amennyire meg tudtam ítélni, dél felől. Erős volt a kísértés, hogy arrafelé vegyem utamat, de most fontosabb dolgokkal kellett törődnöm. Elhatá-roztam, hogy mihelyt dűlőre jutok a mágussal, megné-zem, kik és miért csapják a zajt.

Néha meg-megcsúsztam az ingoványos talajon, egy-szer térdig be is süppedtem, de szerencsémre kikászá-lódtam, mielőtt a folyékony fold csapdába ejtett volna, akár a friss gyanta a fatörzsön mászó hangyát. Nemso-kára nagyobb vizes területhez értem. Ocsmány egy hely volt: jöttömre krokodilszerű hüllők csúsztak a posvá-nyos vízbe és szelíd hullámokat vetve keresték a legjobb vadászleseket. Ez óvatoságra intett, nagy ívben kerültem el a „tavat". Az idő ólomlábakon vánszorgott, én a talajt döfködve küzdöttem magam előre. Távolabb végre fákat vettem észre, s feléledt bennem a remény, hogy hamaro-san elérem a szigetet. Kettőzött erőfeszítéssel iparkod-tam tovább, ám a látszat csalt; a facsoport mintha távo-lodott volna, újabb fertályóra múlt el az életemből, mire becserkésztem. Fáradozásomat végül siker koronázta: előttem, mint egy figyelmeztetően égnek meredő ujj, feltűnt az öreg torony.

A sziget lapos púpként emelkedett ki a környék tala-jából, rajta enyhe szögben megdőlve széles talapzatú, hirtelen keskenyedő derekú épület árválkodott. Kerek, csúcsos tetejének egy részét elnyűtte az idő: a varázsló vagy nem tudta megjavítani, vagy nem is törődött az ilyesmivel. A hely onnét, ahol megtorpantam, elhagya-tottnak látszott. Posvány vette körül, de egy helyütt vas-

179

tag törzsű facsoport vert gyökeret - úgy tűnt, itt lehet biztonságban átjutni, s mégis...

A hosszú évek alatt az ember megtanulja érezni a ve-szélyt. A szigetre vezető út biztonságosnak látszott, én mégis óvatosan jártam el: közelebb merészkedtem, majd megálltam egy nagyobbacska zsombékon, úgy fürkésztem a facsoportot és a tornyot. Semmi. Tekinte-tem visszavándorolt a fákra. Leveleiket már elhullatták, de az ágakon itt-ott még bogyók piroslottak.

Indulj!, parancsoltam magamra. Szedd a lábad, mielőtt elmerülsz!

Már jócskán a fák alatt jártam, amikor meghallottam a pikkelyek surrogó neszét. Felkaptam a fejem, és döb-benten ismertem fel a helyzetet: a vörös bogyók nem a fa kései gyümölcsei voltak, hanem az ágakra fonódó kí-gyók villogó szemei. Eszembe jutottak a mérges csú-szómászókról szóló történetek - ezek a magasból vetik magukat kiszemelt prédájukra, s olyan erős a mérgük, hogy az Ibara csörgőkígyói is megirigyelhetik őket.

Egy ilyen dög hullott most védtelen vállamra. Ordítva söpörtem le magamról, de már érkezett is a

másik. Úgy forgolódtam, mint egy veszett kutya, marást még nem éreztem a bőrömön, de csak remélhettem, hogy egyiknek sem lesz alkalma belém mélyeszteni fogait. Szinte öntudatlanul cselekedtem, amikor kihúztam rög-tönzött hüvelyéből a pallost. A pengén dérszín láng futott végig. Csapkodtam mindenfelé - nem reméltem, hogy kettészelhetem a csúszómászókat inkább a hideg tűz ha-talmában bíztam, s nem is hiába. A penge sisteregve tán-colt a levegőben, a kígyók hihetetlen gyorsasággal spric-celtek szét; néhány pillanattal később magamra maradtam a fák alatt. Az ágakat vizslattam, de nagy ívben eltávolod-tak tőlem; dühödt cserregésük megborzongatott.

Fellélegezni sem volt érkezésem: pár lépésnyire tőlem buborékok böffentek a posvány felszínére, torko-

180

mat a bomlás gázainak átható bűze kaparta. Ösztönösen oldalt léptem, s balszerencsémre térdig süppedtem a mocsokba. Kétségbeesetten próbáltam elrugaszkodni a semmiről, ennek eredményeként a másik lábam is alá-merült. Tekintetemmel kapaszkodót kerestem, de csak a pallost szoríthattam, a mohó fold pedig szép lassan, mint valami óriás ragadozó, nyelni kezdett. Már fél-combig süppedtem a sűrű, barnásfekete masszába, mi-kor egyik kezemmel kirántottam övemből a széles pen-géjű kést, amit pusztán megszokásból hordtam dereka-mon, a másikkal pedig keresztvasig merítettem palloso-mat a földbe. A jég rúnája felragyogott a szemem előtt, ahogy akaratom energiahulláma végigáramlott a karo-mon keresztül egészen a penge hegyéig. Először azt hit-tem, nem vált be a trükk - aztán a láp kásásodni kezdett alattam. A felszínen apró jégkristály-virágok nyíltak, és szétfutva, gyorsan terjedtek. Pár másodperc múlva már olyan voltam én is, mint egy gyökeret vert fa. Elenged-tem a markolatot, mielőtt teljesen a földbe dermedtem volna. Késem segítségével véstem utat magamnak a csapdából, ékes szitkokkal kisérve minden mozdulatot.

Jó negyedórás küszködés után végre kijutottam. Épp idejében: a mágikus fagy bilincse engedett, az ember-forma verem sáros vízzel telt meg. Előkerítettem a bo-tomat, aztán gyorsan körülnéztem, hátha a kígyók újra támadnak. Nem próbálkoztak: a távolabbi fák ágain gubbasztottak valamennyien, világosan értésemre adva, hogy kizártak lehetséges prédáik köréből.

Óvatosan folytattam az előrenyomulást, majd, miu-tán elértem a szárazulatot, leültem egy kidőlt fatörzsre, és lerángattam átázott csizmámat. Kiloccsantottam belőle belőle a megnevezhetetlen leveket, majd leva-kartam a lábszáramról azt a néhány undok piócát is, melyek a veremben tapadtak rám. Szívós dögök voltak: úgy ragaszkodtak hozzám, hogy némelyiket többfelé

181

kellett szakítanom. Maradványaiktól késemmel szaba-dultam meg. Visszahúztam lábamra a csizmát - persze semmivel sem lett jobb, mint előtte, de legalább meg-tettem, amit megtehettem.

Hamarosan ott álltam a torony aljában. Olyan érzé-sem támadt, mintha a suta, öreg épület szánakozva nézne le rám. Szűk faajtó volt a bejárat, sarokvasait teljesen el-borította a rozsda; sejtettem, már csak a fém tartja egy-ben a szúrágta vacakot. Erősen megdöngettem. A vasalás nyikorgott az ütések záporában, hullani kezdett a rozsda. Vártam egy kicsit, de sem zajt, sem mozgást nem hallot-tam odabentről. Bezörgettem megint, ezúttal valamivel erősebben. Újabb pár perc várakozás. Bosszúságom fo-kozódott. Rugdalni kezdtem az ajtót és beordítottam:

- Van itt valaki? A rugdosást már nem állta az ősrégi alkotmány: az

egyik pánt eltört, az ajtólap megdőlt, kétujjnyi rést tár-va fel előttem. Megpróbáltam betolni, de a bejárat belülről keresztfával volt elreteszelve.

- Valaki! Kiáltozásom nem maradt hatástalan: bentről csoszo-

gás és fojtott morgolódás hallatszott, majd fentről, az egyik ablakrésből igazi varázsló nézett ki.

Úgy festett, ahogyan az egyszeri ember képzeli a mágusokat: rőfnyi hosszú szakáll, fehér és zilált hajzat. A tarkójáig tolt, idétlen sipka látni engedte fejének ko-pasz foltját. Az arcot ezernyi ránc barázdálta, a dús szemöldök alatt indulattal teli fekete szempár villogott.

- Mit dörömbölsz itt? Nem látod, hogy nem akarlak beengedni?

- Eltévedtem, öreg - nyögtem. - Segíts ki a bajból! - Ha ide tudtál jönni, el is tudsz menni - köpte a sza-

vakat a házigazda, s máris visszahúzódott az ablaknyí-lásból. Újra dörömbölni kezdtem; bentről tompán érke-zett a válasz:

182

- Hordd el az irhádat! Megmakacsoltam magam. - Csak útbaigazítást adj, vén kókler, és már itt sem

vagyok! - Mi az ördögöt akarsz tudni? - dugta ki fejét a nyí-

láson nagy sokára az öreg. - Merre találom a varázslót, aki a mocsárban él? Meglepve nézett rám pár pillanatig. - Hát azt a vén bolondot meg minek keresed? - fir-

tatta azután. - Az nem tartozik az ilyen hóbortos remetékre, mint

te vagy. Elhúzta a száját. - Na, azért csak mondjad. Bizalmatlanul méregettem egy darabig, majd kiböktem: - Egy mágikus tárgyat akarok megvizsgáltatni vele. - Várj egy kicsit - hallatszott odafentről. - Jövök.

osszas szöszmötölés után végre kitárult a roz-zant ajtó, s én beléptem a félhomályos helyiségbe.

Ide az alsó szintre nem nyíltak ablakok, pusztán az a két gyertya világított, amit az öreg a középütt álló asz-talra helyezett. Körülnéztem a szobában - a torony kívülről határozottan tágasabbnak tűnt. Ez csak afféle feljáró lett volna, de a vén szemfényvesztő itt rendezte be a fogadótermét. Középen kecskelábú, nyersen meg-munkált asztal terpeszkedett, körülötte négy szék, mind másmilyen: az egyik magas támlájú, bőrrel bevont kar-szék, a másik inkább fa trónusra emlékeztetett - ez le-

183

hetett a mágus számára fenntartott hely a maradék kettő jellegtelen, támlátlan alkalmatosság volt. A falak mentén keskeny, könyvekkel zsúfolt polcok húzódtak. Látványuk meglepett kissé, mert a házigazdához inkább illettek a tekercsek meg a fóliánsok. Az egyik falon ko-pott keretben megfeketedett kép foszladozott: két gálya a viharos tengeren, az egyik lángol. Közelebb léptem a képhez, hogy jobban szemügyre vehessem. Bal alsó sarkában felismerhetetlen szignó göndörödött.

- Tetszik? - suttogta az öreg. - Nem én csináltam. Megfordultam és végigmértem. Benne volt már a

korban rendesen, háta meghajlott az évek súlya alatt. Hosszú köntöst viselt, akár a dzsadok, s bojtos végű, kopott és ízléstelen övvel szorította meg a derekán. Te-kintetem tovább vándorolt. A keskeny lépcsőfeljáró a falhoz tapadvo enyhe csavarvonallal kanyarodott felfe-lé. Alatta egy asztalkán vörös márványból faragott sza-lamandra szobor. A mennyezet fából készült, és gyaní-tottam, ez a felettünk lévő szint padlója is.

Levettem egy könyvet a polcról, és kíváncsian bele-lapoztam. Számomra érthetetlen nyelven íródott, meg-sárgult lapjai töredeztek, ahogyan hajtottam őket. Visz-szaraktam a polcra, majd az öreghez fordultam, de mielőtt beszélni kezdtem volna, zsémbes motyogással félretolt, kihúzta az előbbi könyvet, majd megfordítot-ta, és úgy rakta vissza a polcra.

- Na ki vele, mid van? - Az csak a varázstudorra tartozik. - Jó, jó, én vagyok az. Mutasd már! - Te? - játszottam az értetlent. - Ki más lenne? Vagy találtál még valakit itt a mo-

csárban? - Nem. Ott fent mi van? - intettem a feljáró felé. - Az nem tartozik rád. Előkotortam a fekete, fém fejpántot és szótlanul át-

184

nyújtottam neki. Buzgón tanulmányozta a finom rajzo-kat és a belső oldalra vésett írásjeleket. Hosszan hüm-mögött, majd levett az egyik polcról egy vaskos kötetet, és lapozgatni kezdett benne.

- Érdekes írás, láttam már ilyet valahol... Megle-hetősen ritka. - Belemerült az olvasásba. Lopva rápil-lantottam, aztán elindultam a lécső felé. Olvasott, buz-gón. Felléptem az első fokra. A másodikra. A harmadik-ra, de ő se látott, se hallott. Kezébe vette a fejdíszt, újra a véseteket tanulmányozta. A negyedik lépcsőfok nyi-kordulására felkapta a fejét.

- Hova mész? Gyere le onnét, de azonnal! Felpattant, az asztalt sebesen megkerülve lépett hoz-

zám, majd a karomnál fogva a szobácska lépcsővel át-ellenes oldalára vonszolt.

- Nézegesd inkább a könyveket, bár annak sem iga-zán örülök - tett hozzá rosszallóan. - Azt hiszem meg-találtam, amit kerestem. Ezek a szarkalábak itt a pánton északi írásjegyek, bár eléggé archaikusak. Tulajdonkép-pen minden mágiával kapcsolatos írás archaikus, ez sem kivétel, de azért a maikat meg lehet különböztetni a régiektől. Nos, ez régi. A szöveget nem értem, de a szárak futása, az ékek rovása a nekromancia titkos jele-ire emlékeztet. Itt vannak aztán ezek a rajzolatok... -Végigfuttatta ujját a cizellált véseteken. - És látod ezt itt? - fordította felém a diadémot, hogy én is lássam a belső ívét. - Ezek jellegzetes nekromanta szimbólu-mok, bár hogy mikor és mire voltak használatosak, nem is sejtem. Olyan az egész, mint egy intarzia: a pici, szí-nes darabkákból azt raksz össze, amit csak akarsz. Va-lahogy így működik a varázslás tudománya, bár, mint minden hasonlat, ez is sántít.

- És mire jó ez a micsoda? - tettem fel az együgyű kérdést.

- Egyenlőre még abban sem lehetünk biztosak, hogy

185

mágikus darab - mormolta az öreg. - Talán csak afféle védőamulett, tudod, a holtak ellen.

Elkezdett matatni a köpenye alatt, végül, mivel csak nem boldogult azzal, amit szeretett volna, kihúzta kezét a kelme alól. Feltűnt, hogy a nyakában nyolc lánc is lóg, mindegyik más függővel. Csak a pillanat tört részéig lát-hattam, de úgy rémlett, van ott fogtól kezdve, ékkövön át, vert medallionig minden az égvilágon. Újabb próbál-kozás árán végre levette az egyiket. Rézből készült lánc-nak tűnt, madárkaromszerű foglalatában apró, tojásfor-mára csiszolt borostyánkő. Az öreg a pántra tekerte a lán-cot úgy, hogy a kő érintkezzen a fémmel, majd az egészet az asztalra helyezte. Közelebb húzta a gyertyákat és in-tett, hogy üljek le. Megtettem; kíváncsian vártam, mi sül ki ebből. Imádom nézni, ahogy a varázslók elpiszmog-nak a dolgaikkal, bár nincs benne semmi érdekes, csak valami megnyugtató. A kaftán a kincsesláda szerepét tölthette be az öregnél: egyik feneketlen zsebéből egy könyv is előkerült. Az egyik gyertya alá rakta a tenyérnyi könyvecskét, buzgón lapozgatott benne, majd hirtelen megállva mutatóujjával koppintott az egyik lapon.

- Ez lesz az - mondta biztató hangon, közben rám sem pillantva.

Kántálni kezdett valami zagyva szöveget, ami neve-tésre ingerelt. A papi mágiából hatalom és erő sugárzik, ezekből a halandzsákból viszont csak a tapogatódzók bizonytalansága. Hirtelen abbahagyta, homlokráncolva nézett fel rám, majd a tojásforma kőre meredt. Semmi sem történt. Megcsóválta a fejét.

- Erős, nagyon erős - dünnyögte. - Ellenáll a fürké-szésnek, pedig csak arra vagyok kíváncsi, hogy milyen felépítésű a magnafluid tere.

Vadul lapozgatott újra, míg meglelte, amit keresett. Megint elkezdte a kántálást, de most furcsa torokhan-gon. Ezt már kevésbé találtam mulatságosnak: sugár-

186

zott belőle a fekete erő hatalma. Most rajtam volt a sor, hogy a homlokomat ráncoljam. Az ismeretlen szöveg szavai ridegen koppantak a szoba csendjében, a levegő szinte fagyos lett körülöttünk. A tojásdad kő hirtelen felizzott, vakítóan ragyogni kezdett. Eltakartam a sze-mem, aztán csattanást hallottam. Kilesve láttam, hogy a gyertyák ledőltek, viaszereket indítva útnak az asztal egyenetlen fáján. Az egyik kialudt, a másik még fekté-ben is világított. A láncon függő kő helyén csak kristá-lyos törmelék csillogott, felette barnás füstcsík kígyó-zott. Döbbenten néztünk össze a varázslóval. Elkaptam a pántot az asztalról.

- Remélem, nem esett baja... - Amiatt ne fájjon a fejed - dünnyögte. - Hanem az

én láncomnak vége. Bizalmatlanul tettem felém nyújtott kezébe a fejdíszt.

Nem örültem volna neki, ha tényleg valami baja esik. - Maradj itt! - utasított az öreg, és feltápászkodott

az asztaltól. Eltűnt a lépcső tetején, és hallottam, hogy nagy kutakodásba kezd odafenn. Úgy döntöttem, fel-megyek én is.

Odafent barátságosabb környezet fogadott. A lépcső tovább kanyargott felfelé - magasabban a lakószoba le-hetett, afelett pedig már csak a tető. Itt középen kis ke-rek asztal állt, de szélesebb, pultszerű asztalokat ácsol-tak a falak mellé is. Az asztalok felett a falra rögzítve egészen a plafonig nyúltak a könyvespolcok. Volt itt mindenféle írott anyag, rengeteg könyv, vékony fahen-gereken vastag papírtekercsek, Hatalmas bőrbe kötött fóliánsok az asztalok alatt. Itt-ott, a polcokra tűzött pa-pirosokon táblázatok, a legkülönfélébb rajzokkal, írás-jelekkel. Egyhelyütt még kopott zsinórokból álló ősi csomóírást is felfedezni véltem. Az asztalokon tárgyak, eszközök garmadája. Szobrocskák, tégelyek, számtalan apróság, ami a mágiával valamiféle kapcsolatban lehet.

Í87

- Nem megmondtam, hogy maradj lent? - zsörtölő-dött az öreg.

- És mit csináljak? Nézni akarom, hogy mit művelsz a fejékemmel - még kicseréled itt nekem!

- Hát jó - bólintott a varázstudó. - Maradj, csak ne nyúlj semmihez!

Megvizsgáltam a falakra erősített gömböket, melyek-ből a sárgás fény áradt, de sem anyagukra, sem természe-tükre vonatkozóan nem jutottam újabb támpontokhoz. Tekintetem a magasba tévedt. A plafon itt sokkal maga-sabban volt, mint az alsó szobában: ha két ember egymás vállára állna, a felülső feje akkor sem érintené a mennye-zetet. Középütt valamely istentelen jószág bőiredős szár-nya lógott. Hiába, a varázslók fura népek; az egyiknek majma van, a másiknak baglya, a harmadiknak kitömött krokodilusa — csak az ördög tudja, hol és milyen körül-mények közt tett szert az én mágusom erre a trófeára.

A középső, kerek asztalkára most egy kristálygömb került, ami háromlábú vas foglalatban trónolt. Az öreg ráillesztette a gömbre a pántot, mint valami fejre, majd újból a jegyzeteibe mélyedt. Én a fal mellett ácsorogva tanulmányoztam az asztalokon heverő tucatnyi érde-kességet. Nem messze tőlem felfedeztem valamit, ami felcsigázta kíváncsiságomat. Két hasas üvegben folya-dékok, mellettük kifeszített papírtekercs. Mögéjük állít-va, a falnak támaszkodva egy könyv.

Közelebb léptem, és a nyitott könyvet kezdtem ta-nulmányozni. Ódon nyelvezetű, zavaros szöveg volt, valamiféle versike. Gondoltam, ez is egy formula; né-zegettem még egy darabig, aztán úgy döntöttem, kipró-bálom én is. Felvettem az egyik üveget, és tartalmából jócskán meglocsoltam az ákombákomokkal telerótt te-kercset. A vöröses lé elkezdte oldani a tintát. Felvettem a másik üveget is, és tejszerű tartalmából a leírásnak megfelelően ráloccsantottam egy keveset a papírra.

188

Szemem sarkából az öreg felé pillantottam, aki nem vette észre ténykedésemet. Megköszörültem a torko-mat, és a papiros fölé hajolva fennhangon felolvastam a formulát. A papiros ellobbant, s én meghallottam hátam mögül a varázsló rekedt hangú ordítását. A papiros he-lyén most szürkés köd derengett, belőle visító, nyögdécselő hangok hallatszottak. Az öreg elrángatott onnét, üvöltve káromkodott, zsebeiben kutatott valami után. Közben a terjengő ködöcske darabokra szakado-zott és alaktalan, folyton változó felhőkké vált. Négy vagy öt résszé osztódott, a sikoltozó, sóhajtozó hangok továbbra sem maradtak abba. Az öreg végre valahonnan kerített egy ezüsthengert, és egy kis fekete dísztőrrel különféle rajzokat írt le a levegőbe, közben rövid, kur-ta mondatok, valamiféle parancsok pattogtak szájából. A henger elkezdte magába szippantani a ködpamacso-kat, kettő azonban már túl magasra emelkedett, s nem hagyta abba a panaszos jajongást.

- Megmondtam hogy ne nyúlj semmihez! Megértet-ted? Most mit csináljak, hogy szedjem le őket? - sopán-kodott az öreg, aztán kezembe nyomta az ezüsthengert, és rám parancsolt: - Felmászol a lépcső tetejére, és kiha-jolsz a drontowal együtt; majd én irányítalak. Össze kell szednünk őket, különben idecsődítik a mocsárból az ösz-szes többit! Csak tudnám, miért kellett hozzányúlnod...

Felkapaszkodtam a keskeny lépcsőn, és a korlát alatt, amennyire csak tudtam, előrenyújtottam a keze-met a hengerrel - vagy drontowal - együtt. Lentről új-ra felhangzottak a parancsszavak, de a felhőcskéknek is megvolt a magukhoz való eszük, úgyhogy jó időbe telt, mire sikerült őket a hengerrel beszippantanom.

Lekászálódtam. Az öregnek kezdett már elpárologni a mérge, de egy darabig még tovább pörölt:

- Megmondtam, hogy ne nyúlj semmihez! A vaksze-rencsén múlt, hogy nem esett bajunk...!

189

- Sajnálom - dünnyögtem, és szabódva emeltem magam elé a tenyeremet.

Az egyik asztalka alatt találtam egy magas, karcsú széket, arra ültem, úgy figyeltem tovább a varázsló ténykedését. Néha csillogó szemmel, mormogva olva-sott fel valamit a könyveiből, jobb kezét a kristálygöm-bön nyugtatta, de a várt hatás mindig elmaradt. Egy idő után eluntam a dolgot, és más szórakozás után néztem. Tekintetem alaposan megvizsgált mindent, mohó érdeklődéssel szívva be az újdonságnak tetsző tárgyak látványát. Szemem most egy, a polcok közé épített szekrénykén akadt meg. Nem bírtam a véremmel, ami-kor láttam, hogy az öreg megint nagyon belemerül va-lamibe: felemelkedtem ültömből, és hangtalanul a szek-rényhez osontam. Megfogtam csillogó vörösréz gomb-ját, kinyitottam.

Bent három kis polcon különféle tárgyak sorakoz-tak. Gyűrűk, medálok, apró üvegcsék a legkülönfélébb színű levekkel színültig töltve, egy kis könyv és egy fe-kete, selyemborítású szelence. A szelence érdekelt leg-inkább, mert valaki fehér krétával rúnákat rótt az olda-lára és a tetejére. Az volt benne a legfiirább, hogy Dar-ton olyan jeleit rótták rá, amiről azt hittem, rajtam kívül tán ha öt ember ismeri őket. Nagy a világ, hiába. Ezek védő rúnák: ha valaki megérinti őket, pillanatok alatt szívják ki belőlük azt az erőt, amivel az embert az iste-nek egy életre ruházták fel. Szerencsére e rúnák avatott ismerőire nem hat a mágia - márpedig én, Darton főpa-pja, akit Ő maga választott, szinte mindent tudtam, amit ember tudhat a halálról s rúnáiról.

Kezem a szelencét érintette. Foglalkoztatott, vajon miféle titkokat zártak ebbe a kis selyemdobozba; tud-tam, nem lesz nyugtom, míg ki nem derítem. Ujjaimat egy darabig még a dobozon nyugtattam, s az lassanként elveszítette gyilkos varázstöltetét. Látszólag elmerül-

190

tem gondolataimban, de valójában a fizikai sík ideje megszűnt létezni számomra. Meg kellett szabadulnom az erőtől, amit a dobozból nyertem ki. Alászálltam a Shandinba, és kerestem egy csomópontot; a szelencéből származó erő kapóra jött, hogy ne kelljen saját magam-ban felgerjesztenem azt. Alyrra koncentráltam, és az energiahullám szét terült a végtelenségben. Kedvelem a Shandint: van valami sajátos bája. Nem más, mint affé-le köztes lét; voltaképp nem is lenne szabad síknak ne-vezni. Itt vándorolnak a világokból távozott lelkek, sa-ját életük szobrai között, míg meg nem érkeznek Dar-tonhoz, a Halál Elemi Síkjára, ahol megmérettetnek, ahol eldől további sorsuk.

Visszazökkentem a valóságba, és hüvelykujjammal felpattintottam a doboz fedelét. A zajra az öreg is felné-zett. Bíborszínű lett a feje, amikor meglátta, hogy kö-nyékig a szekrényben turkálok, de elkésett a beavatko-zással. A dobozba nyúltam, és apró kövecskéket tapin-tottam. Kivettem és a szemem elé emeltem őket. Egy vérkőből készült lánc volt, amin oszlopot formázó, ugyancsak vérkőből faragott szobrocska függött. Lát-tam, hogy a varázsló elsápad.

- Azonnal tedd vissza! - ripakodott rám. Nem törődtem vele; olyan kedves kis ékszernek

tűnt! A nyakamba akasztottam. - Azonnal tedd le! - követelte az öreg. - Nagyon szép - suttogtam. - Ezt igazán nekem ad-

hatnád. - Még mit nem! Régi családi darab, add ide! -

Előrelépett, a nyakam felé kapkodott karvalyszerű ke-zeivel.

Furcsállottam, hogy így izgalomba jött a dologtól, de kicsit tartottam is tőle; ha igazán vissza akarja szerzni, bántani leszek kénytelen. Az ő teste védetlen az én erőmmel szemben, de engem sem véd semmi az ő

191

mágikus hatalmától. Szerencsére nem fordította elle-nem tudományát, amit biztató jelnek véltem - ha így folytatja, talán mégsem kell megölnöm. Félreütöttem nyúlkáló kezét.

- Hátrébb az agarakkal, öreg! Látszott rajta, hogy nagyon bántja a dolog, és már-

már azon voltam, hogy leakasztom és visszaadom a lán-cot, amikor komisz ötlet pattant ki agyamból.

- Ha nem adod vissza - fenyegetőzött -, nem mon-dom meg, mire való a pánt!

- Nem baj. Meghökkent a szerencsétlen. - Mi az hogy nem baj? Hát nem ezért jöttél ide? - Most már bevallhatom: nem. - Meg akarsz ölni... - roskadt magába az öreg. - Az

inkvizíciót szolgálod, igaz-e? Pedig milyen közel jár-tam már a megoldáshoz!

- Semmi közöm az inkvizícióhoz - mondtam. -Tőlem nem kell tartanod.

- Nem? - kérdezte összehúzott szemmel. Némán ráztam a fejemet és közben visszavettem a

fejpántot is. -Akkor add vissza a láncomat! - üvöltötte felhorga-

dó indulattal, és újfent nekem esett. Elkaptam a csukló-it és eltoltam magamtól, amíg le nem higgadt.

- Megveszem a láncodat. - Nem eladó! - Aztán miért nem? - Régi családi darab. - Gyanús vagy te nekem, öreg - dünnyögtem. - Szükségem van arra a láncra - mormolta ő. - Nél-

küle nem tudok dolgozni! Kérdőn néztem rá. - Hogyhogy nem tudsz dolgozni nélküle? Megadóan legyintett: belátta, hogy nem jut hozzá

192

többé jogos tulajdonához. Felhúzta magát a székre, és bánatosan fogott bele mondanivalójába:

- A lánc nagyon ritka, nagyhatalmú holmi. Már sok varázsló életét mentette meg a családunkban. Békés faj-ta vagyunk, de mindig akad valaki, aki szeremé megka-parintani egy mágus tárgyait, feljegyzéseit. A lánc fur-csa hatalommal bír, viselőjéről visszafordul minden mágikus támadás arra, aki felidézte azt. Hosszú évek óta van a birtokomban és gyakran vettem hasznát, főleg olyankor, amikor nálam képzettebb ember próbált elra-gadni tőlem valamit. Sajnos az évek figyelmetlenné tet-tek: soha nem gondoltam volna, hogy egy olyan ostoba kardforgató fogja megkaparintani, mint te. Bár arról fo-galmam sincs, hogyan bírtad ki a védő rúnák érintését, amikor én magam is homonkuluszok tucatját áldozom fel, ha ki akarom venni, vagy vissza akarom zárni a rej-tekébe...

Hátradőltem, és hanyagul feleltem az öregnek: - Nincs szükségem a láncodra. Szívesen vissza-

adom, de cserébe tégy meg nekem egy szívességet. - Mit akarsz? - nézett rám bánatosan. - Van egy kis nézeteltérésem egy helybéli herce-

gecskével. A seregem nagyon kicsi a hercegéhez viszo-nyítva. Gyere velem, segíts megnyernem a csatát! Visz-szaadom azt, ami a tiéd, sőt, esetleg kaphatsz többet is.

A varázsló csúf grimaszt vágott. - Nem jártam a mocsáron kívül már vagy öt éve. Mit

keresnék én az emberek világában? - Ezt - kacsintottam csúfondárosan, és megemeltem

a súlyos vérkő függőt. - De hát az az enyém! Miért tennék érte bármit is? - Próbáld meg elvenni - mosolyogtam. - Rohadt alak! - sziszegte nyáltól fröcsögve. Megvontam a vállam és elindultam lefelé a lépcsőn.

Tehetetlenül állt ott; sajnáltam a szerencsétlen flótást,

193

hisz nem volt rosszindulatú ember, de szükségem volt a segitségére, és nem voltam abban a helyzetben, hogy vá-logathassak az eszközökben. Átvágtam a lenti helyiségen is, vetve még egy búcsúpillantást a harcoló gályákra, az-tán kitártam az ajtót, s kiléptem a mocsár döglesztően ter-mészetes világába. Felvettem a botot és visszaindultam keletnek. Ha minden jól alakult, Niorah mostanra elve-zette a néhai Gaiden talpasait Lorr mellé. Reméltem, hogy buzgón gyengélkedik a megboldogult várúr.

Idefelé jövet szereztem már némi mocsáijáró tapasz-talatot, így az út valamivel könnyebbnek rémlett. Nem feledkeztem meg a kígyókról, elkerültem a fás zsombé-kost, ahol a rubin gyümölcsök ragyogtak. Már igencsak fáradt voltam, mikor a keleti parton végre szilárd talajt ért a lábam. Újabb keserves egy órámba telt, míg rábuk-kantam lovamra. Megtörtem a mágikus aurát a rejtek-hely felett, és kiástam holmimat gödörből. Szárazra dör-zsöltem a lábaimat, előszedtem az egyik zsákból egy rend tiszta ruhát és egy pár rövid szárú bőrcsizmát, olyasfélét, amilyet kobzosok használnak. Nem nagyon kedveltem az ilyen viseletet, de kevesebb helyet foglal, s addig jó lesz, míg másikat szerzek. A régi ruhákat ott-hagytam a földön egy kupacban, a csizmákat pedig messzire hajítottam. Felszerszámoztam a lovam, és rö-vid bíbelődés után már teljes vértezetben kapaszkodtam fel a hátára. Ismertem olyan lovagokat, akik órákat vol-tak képesek piszmogni egy páncél felöltésével, és segítő nélkül a nyeregbe sem tudtak felkapaszkodni. Mindig is lenéztem az ilyen szerencsételenkedő uracskákat.

Elindultam délkeletnek Kythar felé. A Quintarhában gyors fürdést terveztem, majd egy hosszú vágtát a talál-kahelyig. Talán beérem Niorahot, és...

Gondolatimból egy alak látványa zökkentett ki: szemközt, a Kytharba vezető út kanyarulatában üldögélt egy kövön. Most hatalmas, bő köpenyt csavart maga kö-

194

ré; az éjfekete szín baljóslatú aurát kölcsönzött neki. Elöl nem fogta össze, hagyta, hogy szárnyait kedvére le-begtesse a szél. A köpeny alatt is fekete ruhát hordott, nadrágja szárát csizmájába tűrte. Kezében faragott botot tartott, melynek csúcsán szürke kristály büszkélkedett.

- Örülök, hogy mégis velem tartasz, magiszter - üd-vözöltem a mocsári öreget.

Féloldalas pillantást vetett rám. - Nincs más választásom - mondta. - Gyors lábú lehet a lovad. - Az - hagyta rám, s nem szólt többet. Oldalról patacsattogást véltem hallani. Odafordítot-

tam a fejemet: egy ló közeledett. Meg mertem volna es-küdni rá, hogy néhány pillanattal előbb még nem volt sehol. Az öreg felkapaszkodott a szokványos barna ló nyergébe. Tenyerét nyújtotta felém.

- Velem tartasz? - kérdeztem. - Különben nem lennék itt. - Hosszan nézett a sze-

membe. - Visszaadod most már, ami az enyém? Leakasztottam a láncot a nyakamból, és az öreg ke-

zébe tettem. A csuklójára hurkolta, eltűntette bő köpö-nyege ujjában.

- Köszönöm - dünnyögte. - Köszönöm. Szótlanul lovagoltunk egy darabig. - Mi a neved? - kérdezte nagy sokára. - A1 Marem. Airun al Marem. - Az enyém Randlan Flabront. Kinek a katonája

vagy? Vagy talán úr volnál? - Dartoné. - Értetlenségét látva hozzátettem még: -

Főpapként szolgálom őt.

195

ényelmes tempóban haladtunk dél felé az egy-hangú úton; gondolataim újfent a küszöbön álló csata körül forogtak. Elmélkedésből az öreg kérdése zökken-tett ki:

- Hány embert sikerült hadra fognod? - Fogalmam sincs - feleltem. - Ha időm engedi,

majd összeszámolom őket. A varázstudó hüledezve pillantott rám, én pedig

fennhangon sorolni kezdtem a számba jöhető fegyvere-seket.

- Lord Gaiden harminchat gyalogost bocsátott a ren-delkezésemre egy Soram nevű tiszt irányítása alatt, Astum, D'Aquilor ura küld még vagy negyvenet. Ott vannak azután Arman Haldax íjászai, remélem, ők is lesznek huszonötén. Az ostromlott várban harcol tizen-hét jó lovagom - velünk együtt ez százhúsz embert je-lent.

- Hányan állnak ezzel a százhússzal szemben? - Félezernél nem lehetnek többen. Flabront felszisszent. - Esélyünk sincs... - Egy nyílt ütközetben - bólintottam. - De mi haj-

naltájt, alattomban fogunk támadni. Most, hogy valakivel végre megoszthattam gondjai-

mat, lelkesen magyarázni kezdtem. - Borgano hercege a várat ostromolja, fogalma sincs

róla, hogy a háta mögött kisebb csapat verődik össze. Éjnek idején megközelítjük táborát, és pirkadat előtt embereire rontunk. Szétszóljuk őket. Csapatai képzetle-nek és kedvetlenek, ha beléjük marunk, fejvesztve fog-nak menekülni.

196

- Derűlátó vagy. - No igen - hümmentettem. - Ha az első rohammal

nem söpörjük el őket, nagy bajban leszünk. - Százan ötször annyi ellen: kész öngyilkosság - le-

gyintett az öreg. - De te tudod. - Tudom - hagytam rá, de tudtam azt is, hogy igaza

van: ha Borgano csürhéje felveszi a kesztyűt és csata-rendbe áll, mind egy szálig ott veszhetünk. Ha a szeren-cse mellénk szegődik, esetleg bevehetjük magunkat a várba - akkor még hónapokig elhúzódhat az ostrom, ám végül mindenképp alul maradunk. Győznünk kell az elején, más út nincs.

- Te mivel fogsz kirukkolni, Flabront? - tudakoltam. - Gondolkodtál már rajta?

- Nem kellett sokat törnöm a fejem. - Tudnom kell, mivel számolhatok. - Majd meglátod - vigyorodott el az öreg. - Nem

fogsz csalódni bennem. A mágia útja kiszámíthatatlan és váratlan kanyarokkal teli - csak ennyit mondhatok.

Voltaképp mindegy, mit csinálsz, gondoltam, én csak a katonákkal fogok számolni. Túl sok minden múlik majd a véletlenen, de valami tervet biztosan kieszelt a vén csont, s örültem annak is, hogy itt van. Minden le-lek, melyet a mágiája küld Darton elé, ajándék a szá-momra; én emberekkel dolgozom, és eszerint a felfogás szerint ő csak egy a százhúszból.

Láttam, hogy mondana még valamit, de leintettem. Jó ideje nem hallottuk már a madarak csivitelését köröt-tünk, de csak most tűnt föl a csend, ami utunkat kísérte. Flabront idegesen rezzent össze, nem értette, mi ütött belém; én előre, a távolba kémleltem, ahol most kapott szárnyra egy csapatnyi seregély - vadul csapongtak a hely körül, ahol a ragadozó lapulhatott. Hangjuk fül-sértőnek rémlett a halotti csendben, de csakhamar el-nyomta a támadók üvöltése.

197

Előrántottam pallosomat, és a nyeregben felemel-kedve vártam rohamukat. A varázsló hátravetette köpe-nyét, valószínűleg azért, hogy ne zavarja mozgását, az-tán magasra emelte botját, és szinte megmerevedett az összpontosítástól: nem szívesen álltam volna most az útjában.

A szelíd táj hirtelen zajokkal - káromkodással, mor-gással, röfögéssel és hörgéssel - telt meg. A küzdelem kakofóniája ez, amibe gyakorta szövődik a halál félre-ismerhetetlen crescendója. Támadóink rengetegen vol-tak: mintha a föld is megelevenedett volna körülöttünk. A bokrok aljából, az árkok dús füvéből, a mohos fák kérgéből léptek, ugrottak, hemperedtek elő a torz ala-kok. Egy sem volt magasabb egy tíz-tizenkét éves for-ma gyereknél, rücskös, sárgászöld bőrük alatt azonban szálkás izmok feszültek. Jobbára állatbőrökbe öltöztek, de itt-ott láttam rajtuk emberi ruhadarabokat is. Lán-dzsákkal, bunkókkal voltak felfegyverezve, némelyi-kük kezében rövidkard villogott. Néhányan - talán a legjobb, vagy legtehetősebb harcosaik - bőrpáncélok és láncingek toldott-foldott maradványaival egészítették ki felszerelésüket.

- Góbiin fattyak - mormoltam utálkozva. Lehettek vagy ötvenen, és fenemód harciasan visel-

kedtek, amit nem szoktam meg ettől a fajtától. Orwella torz kreatúrái mára szinte mindenütt fellelhetők a kon-tinensen; vidékenként más-más néven ismerik őket, a kalandozók számára azonban csak goblinok maradnak - barlanglakó, sötétben bújkáló korcsok, akik falkákban civakodva tengetik nyomorúságos életüket, várva, mi-kor bukkannak valami dögre, amit szétmarcangolhat-nak.

Ezek a goblinok azonban vérmesnek, épp ezért még veszedelmesebbnek tűntek. Kihajoltam a nyeregből, és a legközelebbi felé suhintottam. A nyomorult állat meg-

198

próbálta rövidkardjával megakasztani a pallos súlyos vasát; a gyatra penge tompa - fémre nem jellemző csikorduló hangot hallatott, eltört, a pallos hegye mé-lyen a lény mellébe vágott. A sárgás agyarak közül bu-gyogva tört elő a vér, a góblin ernyedten csuklott össze.

Ki akartam rántani a pengét, hogy újabb csapára emelhessem a karom, de a fegyver a dög teste alá szo-rult. Bosszúsan rántottam rajta kettőt-hármat, mire megszabadítottam méltatlan terhétől: a góblin jó pár métert repült, s az útmenti árokban kötött ki. Társai mostanra teljesen körbevettek minket. Flabront mági-kus erejű szavakat ordított; hogy mit, a csata hevében nem fogtam fel, de azt hiszem, egyébként is nehezemre esett volna kihüvelyezni igéje értelmét. Közben valami csillámlót szórt a levegőbe. Lovam váratlanul megug-rott: hallottam a hátam mögül a csattanást, az azzal szinte egybeolvadó reccsenést, majd az artikulátlan üvöltést. Megtáncoltattam a lovat, hogy némi helyet szorítsak magamnak, aztán két marokra kaptam a pal-lost, és jobbra-balra dőlve osztogatni kezdtem a halált. Miután már a nyolcadik férget csaptam le, ahogyan a gyerek a paréjt vagdalja az erdőszélen, a goblinok tágí-tottak a körön, és acsarogva kiáltoztak mindenfélét a maguk érthetetlen nyelvén. Jutott néhány lélegzetvétel-nyi időm, hogy megnézzem, mit művel a varázsló. Saj-nálattal kellett megállapítanom, hogy az előbbi karaty-tyolás nem járt eredménnyel, sőt: mostanra tucatnyian vették körbe az öreget, aki botjával próbálta távol tarta-ni őket. Az egyik góblin tüskés dorongjával hatalmasat vágott a varázsló lovának fejére, az megroggyant, aztán farát leejtve az oldalára dőlt. Előre akartam ugratni, hogy segítsek, de a kör hirtelen szűkülni kezdett körü-löttem, s máris rám zúdult a második támadó hullám.

Ez már nem volt játék; tudtam, nem veszíthetem el Flabrontot. A kezemben tartott palloson végigfutott a

199

hidegfehér derengés, s én szabadjára engedtem dühö-met. A goblinok úgy hullottak, akár a legyek, az áldoza-taimat könnyű volt utólag felismerni a keményre fa-gyott testeket éktelenítő sebekről. Pillanatok alatt szab-daltam szét a támadó gyűrűt, s máris az öreg felé törtet-tem, aki a földön fekhetett, mert vagy tízen vették kör-be, és vadul csapkodták kardjaikkal, botjaikkal.

Tompa dörej hallatszott, mint amikor a zárt kemen-cében öreg rönköt vet szét a forróság. Rángatódzó, vinnyogó alakok repültek szanaszét, égett hús szaga ter-jengett a levegőben. Flabront villogó tekintettel emel-kedett fel, arcát zúzódások borították, ritkás haja zilál-tan meredezett, köpenye többhelyütt elszakadt. A lába mellől, mint valami dühös kígyó, lángnyelv csapott fel, és sebesen kúszott körbe körülötte. Az öreg két marok-ra kapta botját, és várta, hogy valamelyik, még támadó kedvű lény nekirontson, de a goblinok közt már nem akadt ilyen. Ordítva menekültek a szélrózsa minden irá-nyába, csak a holttestek hevertek gyászos mozdulatlan-ságban.

Gyorsan összeszámoltam, hányan vesztek oda az alig kétperces küzdelemben. A végeredmény megdöb-bentett. Tizenkilenc nyomorult! Hiába, a mágia tudorai és a rátermett fegyverforgatók együtt csodákra képe-sek...

Az öreg kilépett a tűzkörből, leguggolt és a lovát vizsgálgatta. A szerencsétlen pára halott volt, homlokát szétroncsolta a sötét teremtmény bunkója. Varázslóm megcsóválta a fejét, aztán elfordult az elpusztult állat-tól, és a mészárlás eredményét kezdte szemlélni. A tar-kóját tapogatta, majd gúnyos mosollyal hozzám fordult.

- Nem mondasz imát az áldozataidért? - Te mondanál a kiirtott gyomért? Megvonta a vállát. - Azt hittem így szokás.

200

Egy döglött góblin eltorzult arcába néztem. - Ha lenne lelkük, talán imádkoznék értük. Lehajoltam és felvettem egyet azok közül a csillám-

ló valamik közül, amiket az öreg varázslás közben szórt szét. Halpikkely! Elfintorodtam és undorodva messzire pöcköltem az ezüstös-nyálkás darabkát. Összedörzsöl-tem hüvelyk- és mutatóujj amat, aztán megszagoltam mindkettőt. Halpikkely, semmi kétség.

Mielőtt kérdést intézhettem volna társamhoz, újra felhangzott az ordítás, de most inkább kétségbeesett volt, semmint harcias. Flabront szélesen elmosolyodott, botját magasan a feje fölé emelte, aztán csavarintó moz-dulatokkal pörgetett rajta néhányat. Érdeklődve figyel-tem. Kisvártatva leeresztette a botot, kinézett magának egy darab földet, határozott mozdulttal beledöfte, majd kényelmesen rátámaszkodott.

Szótlanul álltunk. Én nem akartam feleslegesen fag-gatózni, Flabront pedig láthatóan el akart kápráztatni valamivel, várakoztunk hát. Ahogy teltek a másodper-cek, a kétségbeesetten ordítozó goblinok hangja egyre közelebbről és közelebbről hallatszott. Először a kavar-gó port láttuk a bozótos felett, majd feltűntek az egymás hegyén-hátán bukdácsoló teremtmények is; némelyek botladozva, mások a földön hemperegve közeledtek, ahogy valamely láthatatlan erő felénk terelte őket. Hu-szonötén, talán harmincan maradtak az eredeti csapat-ból. Az öreg befejezte a „halászatot", nem húzta köröt-tük tovább a különös erőteret. A zsivaj alábbhagyott, a káoszfattyak most zavarodottan álltak előttünk. Többen a földre kuporodva nyüszítettek.

Flabront előbbre lépett, és mély torokhangon feluga-tott, éppúgy, ahogy áldozatai tették a harc során.

- Usha maduga! A goblinok hirtelen elnémultak, döbbenten mered-

tek az öregre, aztán az egyik visszavartyogottneki. Sza-

201

vait nem tudtam kivenni, és Flabront elborult tekintetét látva már nem is voltam kíváncsi rájuk. Meglendítettem a pallost, és lesújtottam a lényre. A vas a felkarját talál-ta a jobb oldalán, s meg sem állt a gerincéig. A góbiin jobb kaija tehetetlenül hullott alá; a testet még tartottam egy pár másodpercig mielőtt a földre löktem volna.

- Hogy mondják ezek a patkányok, hogy vezér? -kérdeztem a varázstudót.

- Mundakka, ha nem tévedek. A goblinok felé fordultam. - Mundakka! - rikoltottam, aztán, hogy szavaimnak

nyomatékot adjak, a mellemre ütöttem párszor. Moraj futott végig a gyülekezeten; a sárgás, emberi

mérték szerint torz arcok egymáshoz hajoltak, aztán folytonos morgolódás közepette két megtermettebb ala-kot tuszkoltak elénk, akiknek láthatólag egy cseppet sem volt ínyükre ez a kitüntetés. Mindkettő magasabb volt az átlagosnál. Az egyik viharvert pikkelypáncélt és fából készült sisakot viselt, a másik nyakából kötény-ként hordott láncing csüngött jobb időket látott szíjaza-tán. Övükben egy-egy ócska rövidkard. A pikkelyvértes felugatott, s szemeit forgatva magyarázott valamit. Meglehetősen gusztustalan látvány volt, úgyhogy csak néhány pillanatig tartott a teketóriázásom, aztán ketté-szeltem. Ezúttal tökéletes időzítéssel rántottam vissza a pengét, és újra felkeltettem a benne szunnyadó tüzet. A vér - ha nevezhetjük annak a goblinok testnedvét - sis-teregve párolgott el, ocsmány hártyát hagyva maga után, ami pillanatok alatt megfeketedett, felhólyagoso-dott, hogy aztán füst formájában távozzon a fémről. Le-támasztottam a pallost, ami még mindig meggypirosán izzott. A megmaradt lény, a kötényes, nyekergő hangot hallatva a földre vetette magát, és a lábaimhoz kúszott, aztán a csizmámat kezdte csókolgatni. Elrúgtam ma-gamtól, és Flabronthoz fordultam.

202

- Hát nem förtelmes? Mindegy, nincs több időnk rá-juk; ilyen tempóban sose győzzük le Borgano seregét!

- Remélem, szorítasz egy helyet számomra a nyer-gedben.

Bólintottam. A pallost a kápára függesztettem, lóra pattantam, és a kezemet nyújtottam neki. Flabront fel-kapaszkodott mögém, s miután a fészkelődést befejez-te, tovább indultunk. A hátunk mögül pusmogás hallat-szott, aztán csoszogó léptek zaja. Odafordultam. A gob-linok, akik a nyomunkba siettek, megtorpantak, és za-varodottan karattyoltak. Megvontam a vállam, térdeim-mel indulásra ösztökéltem hátasomat. Időről időre hát-rapillantottam: a goblinok változatlanul követtek min-ket. Ha megálltam, ők is megálltak, ha elindultam, ők is elindultak.

- Mi a fenéért kajtatnak utánunk? - szóltam hátra Flabrontnak.

- Fogalmam sincs. Megöljük őket? - Le kéne ráznunk őket inkább; így mégsem lova-

golhatunk be Kytharba vagy L-orrba - bosszankodtam. Vágtára fogtam a lovat. Kettős teherrel megle-

hetősen kényelmetlen volt ez a tempó, de a nyomorult teremtmények hamarosan elmaradtak a hátunk mögött. Még egy jó darabon hajszoltam hátasomat, nehogy be-éijenek minket.

Késő délutánra járt az idő, amikor letelepedtünk, hogy harapjunk valamit. Kis tüzet raktam, nyársakon puhítottuk felette a sózott húst, amit még a fogadóban csomagoltattam; kényelmesen eszegettünk, a lángok lassú táncát figyeltük.

A mélázásból az öreg zökkentett ki, ahogy a lábával megbökött. Ránéztem; teli szájjal nem tudott megszó-lalni, így csak a fejével intett a hátam mögé.

Megfordultam, és elborult a tekintetem. Távolabb, a fák alatti bozótosban alakok mozgolódtak, itt-ott kivil-

203

lantak a levelek közül a fadárdák. Sóhajtottam, és egy kőre raktam az utolsó falatot; kezemet a Quintarha asztalkendőjébe töröltem. A fejek ide-oda mozgolódtak a sűrűben, aztán hirtelen felbukkant a lánckötényes góblin. Görnyedten óvakodott előbbre, laposan felfelé pillogott.

- Mundakka! Bakkanda! - kiáltotta, és előbb ránk, aztán magukra mutogatott.

- Mit akar ez az állat? — fordultam a varázslóhoz. - Azt mondja, te vagy a főnök, ők meg portyáznak

veled - közölte az öreg. - Na ne...! - Sokan vannak - dünnyögte Flabront. - És még

többen lehetnek. Lassanként rádöbbentem, mire céloz: a közelben,

valahol a mocsárvidék peremén egy góblin falunak is lennie kell.

- Nem rossz - mondtam. - Beszélj velük! Tudd meg, hol a tanyájuk és hányan élnek ott!

Hosszan tartó halandzsázás kezdődött. A kötényes néha az ujjait mutogatta a varázslónak - nem erőlködtem, hogy kihüvelyezzem a mondandóját, majd az öreg lefordítja. A hosszan tartó diskurzus végeztével Flabront közölte az eredményt:

- Pontosan nem tudta megmondani, de ha a sejtésem nem csal, lehetnek százan is a falujukban.

- Milyen messze? - Erőltetett menetben alig pár órányira. - Legyen - sóhajtottam, mert ismertem Darton igaz-

ságát, miszerint a cél minden eszközt szentesít. - Főnök vagyok, és ezek a ronda fattyak portyázni jönnek ve-lem...

204

ócskán ránk sötétedett, mire elértük a góblin falut. Nagy nyüzsgés vette kezdetét érkezésünkkor; a kor-

csok rengetegen voltak. Tanyájuk üregekkel teli, sziklás domb volt egy sötét liget mélyén - úgy festett, mint vala-mi termeszvár. Minden oldalról lyukak éktelenítették, ezeken át ki-be mászkáltak az ocsmány fajzatok. Csak most világosodott meg előttem, milyen ízetlen tréfát űzött Orwella az embernemmel, mikor megteremtette őket. A káosz, a sötétség teremtményei, mondták róluk, én azon-ban tudtam, hogy a halál szemében mind egyformák va-gyunk - filozófiai értelemben éppoly sok vagy kevés jo-gunk van létezni Ynev térségein, mint a goblinoknak.

Egy csontokkal és szeméttel telihajigált térség köze-pén tábortűz, vagy inkább máglya lobogott. Odébb fa-ragott bálvány állt, melyet a szagáról és a színéről ítél-ve gyakorta locsolgathattak vérrel. A primitív kézműves arcokat, karokat, lábakat és megnevezhetetlen végtago-kat formált a fából.

Zsivaj kísérte érkeztünket; a kötényes kétségbeeset-ten győzködte társait, akik fegyvereiket lóbálva acsa-rogtak ránk.

- Hmm... - dünnyögtem. - Lehet, hogy mégsem kel-lett volna idejönnünk.

Flabront nem szólt, a goblinokat figyelte. Most, hogy egymás közt beszéltek, az ő számára is érthetet-lenné vált a nyelvnek csak jóindulattal nevezhető ricsaj. Az események kicsúszni látszottak a kezünkből: köté-nyes csatlósomat hátulról taglózta le egy bunkócsapás, és a tömeg meglódult felénk.

A varázsló néhány szót mormolt - mindketten fel-emelkedtünk a talajról. Az ilyesmit nagyon nem szere-

tem, de az ostobákra mindig hat. A tábortűz felett eresz-kedtünk alá az égből, s a goblinok hirtelen feltámadt harci kedve tüstént lelohadt: visítva menekültek lyuka-ikba. Ideje volt, hogy kihúzzam pallosomat. Előcsaltam belőle a tüzet, azzal estem a bálványnak, mely pár perc elteltével már lángoló darabokban hevert a földön. A lyukakból méltatlankodó hangok hallatszottak - nem értettem, mit beszélnek, pedig kényszerből megtanul-tam egy-két ilyen sötét népség nyelvét is.

Az öreg mély torokhangon beugatott valamit közé-jük, mire nagy csend lett a termeszvárban. A hangsúlyok alapján úgy ítéltem, valószínűleg kérdést intézett hozzá-juk. Hogy nem kapott választ, a varázsló megdühödött. Az egyik lyukhoz sétált, kezei közt apró golyóbis jelent meg. Eleinte halványan derengett, ám fokozatosan erősödött a fénye, majd szinte vakító, fehér lánggal lob-bant fel. A lyukakban halálos csend uralkodott. Mágu-som, mintha az holmi rongydarab lenne gyűrögetni kezd-te a gömböt, mely lassan duzzadt a tenyerei között.

Megint beordította a torokhangú kérdését, és mivel megint csak nem érkezett felelet, a földhöz csapta láng-golyóját. Az gurulni kezdett az egyik nyílás felé, aztán gyorsulni kezdett. Hatalmas zene-bona támadt bent; ketten hárma kiugrottak és rohanni kezdtek. Az egyik pont felém futott - felemeltem a pallost és válltól deré-kig széthasítottam a szerencsétlent. Közben a golyóbis is eltűnt a domboldalra nyíló járatok egyikében. A hangzavar magasra csapott, majd fojtott robbanás vetett véget neki. Több nyílásból fehér füst dőlt, kis szünet után újabb visítozás támadt. A varázstudó most hosz-szabb körmondatot intézett a bentiekhez. A zsivaj har-sányabb lett megint, majd pár alak jelent meg nyílás-ban, két sivalkodót húzva maga után.

- A sámánjuk és a főnökük - fordult hozzám Flabront.

206

Megragadtam és ordítva megráztam a főnököt. Po-koli büdös volt. A földre löktem és a hátára tapostam. Újra felemeltem fegyveremet, és a nyakára csaptam: a fej levált a törzsről. Megragadtam és magasra emeltem a koponyát, aztán nagy erővel dobtam azok felé, akik a kezünkre adták.

- Usha, mundakka! - A mellemre csaptam és körbe-mutattam, jelezve, hogy a terület ura mostantól én vagyok.

A sámán nyugtalanul fészkelődött. Láttam, hogy szökésen jár az esze. Aztán benyúlt kötényszerű bőr-ruhája alá, és maréknyi kavicsot hajított felém. Az egyik eltalált; ahol a bőrömet érintette, hólyagos égési seb keletkezett. Kezemben felizzott a pallos: pengémet a sebre nyomtam, az égő hús bűze felcsapott, fiilemet sercegő hang töltötte be, mielőtt végigvágott volna raj-tam a fájdalom korbácsa. Dühödten lódultam a gazem-ber felé, de Randlan megállított.

- Nekem kell megölnöm - súgta -, méghozzá mági-ával, különben soha nem fogadnak el sámánjuknak.

Kántálni kezdet. A földből furcsa, póklábszerű vala-mik nőttek a góblin köré, s mint a futó növények indái, úgy ragadták meg a lény lábait, majd felkúsztak rajta, és szoros béklyóba fogták egész testét. Mindez olyan hir-telen történt, hogy a sámán még félreugrani sem tudott. A varázsló odasétált tehetetlen áldozatához. A mellette állók szét futottak, és biztonságos távolból szemlélték a fejleményeket. Flabront most egy bőrzacskóból marok-nyi, száraz tövist emelt ki, és alaposan meghintette a sá-mánt - az úgy üvöltött, mintha nyúznák. A várható mu-latság és a tudat, hogy csak a főnökeiket akarjuk, meré-szebbé tette a hitvány teremtményeket: mind többen óvakodtak elő üregeikből.

A törzs varázslója vergődni kezdett az indák szorításá-ban, de azok nem engedték. Az indákból most hegyes tüs-kék sarjadtak, és lassan a góblin bőre alá fúrták magukat...

207

Nem mondhamám, hogy a korcsok nehezen alkal-mazkodó népség voltak: miután látták, hogy a vezetőiken kivül mást nem akarunk megölni, az élet gyorsan visszatért a rendes kerékvágásba. A goblinok úgy vélték, az új főnök megér egy kis mulatozást, így pillanatok alatt ismét felszították a tábor tüzét, s min-denféle meghatározhatatlan eredetű és állagú ételeket és italokat kerítettek elő. Összevontam a szemöldökö-met, mikor felismertem köztük varázslóm lovának fe-jét. Letelepedtünk egy-egy nagy kőre, és zord arccal utasítottuk el a kínálgatást, néha pár rúgással nyomaté-kosítva, hogy nem közösködünk az alacsonyabb rendű-ekkel. Ezt tökéletesen elfogadták, sőt, nekem úgy tűnt, mintha örömüket lelnék a a megtisztelésben, hogy az új főnök csizmatalpát érezhetik vastag bőrükön. A varázs-tudó valami mákonyt szórt a tűzre. Eltávolodtunk kissé és hangosan beszélgettünk; a goblinok nem mertek kö-vetni minket, inkább szimatolták az édeskés füstöt. Né-hány perc múlva java részük hortyogott már.

Unalmas éjszakának néztünk elébe. Az öreg megke-reste és praktikáival magához térítette a portyázó csa-patból ismert lánckötényes goblint. Beszélgetésbe kez-dett az ostoba barommal, elmagyarázta neki, hogy haj-nalban portyára indulunk, úgyhogy jó lesz készülődni. A tűz körül majd' kétszáz harcost számoltunk össze, az-tán félrevonultunk megint, hogy megvitassuk a további teendőket.

Nem fűlött a fogam a mocskos társasághoz, így ha-marosan újra nyeregbe ültem; az öreg boldogul a faty-tyakkal nélkülem is.

- Hajnalban induljatok a C'Demorante várhoz, és ott váljatok!

A varázsló mosolygott. - Bízhatsz bennem, tisztelendő. Ebben maradtunk.

208

Lovagoltam egész éjjel, remélve, hogy nem vétem el az irányt; az út váratlan kanyarokat vett, s néhány óra múltán gyanakodni kezdtem, hogy ezúttal elhagyott a szerencse. A csillagok vaskos felhőréteg mögé rejtőztek, talán hogy a segítségükkel se tájékozódhassak.

Mindegy, gondoltam, itt az út alattam; csak nem fo-gok éjnek évadján a vadonban tekeregni! Legfeljebb hajnalban majd helyesbítem az irányt.

A sötétség nem zavart, de fáradt voltam már: jólesett volna ledőlni néhány órácskára. Végre-valahára kiér-tem az erdőből, a hold is kibukkant néha a felhők mö-gül, sápadt fényt ömlesztve a tájra. Harmat csapódott ki fegyvereimen és páncélomon, nagy cseppekben gördült alá a fémről. A hajnal izzadtsága beférkőzött a vért alá, átnedvesítve ruhámat - mondhatom, komisznak ígérke-zett a reggel.

Bosszúságomat a pirkadat érkeztével lassan a biza-kodás kezdte felváltani. Igaz, a város falai még nem lát-

209

szottak a távolban, de itt-ott megművelt földek kezdtek feltünedezni, ez pedig csak jót jelenthetett. Ujabb egy órának kellett eltelnie ahhoz, hogy eléljem a települést, de ekkorra teljesen fellelkesültem már. Vágtára fogtam lovamat, úgy közeledtem a házakhoz. Az épületek kö-zött felfedeztem az embereket, és a központi helyen ál-ló udvarházat.

Nem sokkal később dübörögve rúgtató lovam a tér-ség közepére ért. Nem lassítottam: a parasztok riadtan ugráltak félre utamból. Megrántottam a gyeplőt; háta-som vad táncba kezdett, majd hátsó lábaira ágaskodott, én pedig, a szárat fél kézzel tartva, végignéztem a pa-rasztokon. Az udvarházból többen kisiettek.

- Kinek a földje ez? - kiáltottam csengő hangon. - Rowan Boudlashé - felelte egy vörhenyes képű

paraszt. - Hát te ki fia-borja vagy? - Jobban megnéztem ma-

gamnak a pimaszt, mert az öltözéke elöljáróra vallott. Kövérkés kezei bütykösek voltak a munkától, vértolu-lásos képét szárazra égette a nap. Haját a régivágású ne-mesekhez hasonlóan rövidre nyíratta, hosszúszárú csiz-mát viselt, ebbe — a többiekkel ellentétben — betűrte a nadrágszárát.

- Eriggy, paraszt, közöld az uraddal, hogy Airun al Marem, Darton papja érkezett a házába. Na lódulj!

A kövér összeráncolta a homlokát, és keresztbefon-ta kaiját hordószerű hasa felett.

- Mondanám én, futnék én, ha paraszt volnék... Leugrottam a lóról, és a gyeplőt az egyik közeli osz-

lopra hurkoltam. - Bánom is én, hogy ki vagy, csak közöld az urad-

dal, hogy megérkeztem! - Már tudja. Kikötöttem hátasomat, és eléje léptem. - Ez remek. Akkor vezess elé.

210

- Már ott állsz. Ez kínos volt; zavartan köszörültem meg a torkomat. - Te lennél a birtok ura? - Nem tagadom. - Bocsáss meg, uram, hogy öltözéked alapján pór-

nak véltelek. Elég ritka ezen a környéken, hogy az úr együtt dolgozzon jobbágyaival, nekem pedig úgy tűnik, itt épp ez történik.

- Kerülj beljebb a házamba, lovag - invitált a gazda megbocsátó mosollyal.

- Sajnálom... - szabódtam. A település inkább nagy tanya volt, mintsem falu.

Gondolom, ez a Rowan magát nevezte ki földesúrnak. A kék vér az kék vér, az emberrel születik - ez a fickó csak paraszt volt, akárhogy néztem.

Beballagtunk a házba. Takaros kis épület volt, gaz-dája rendben tartotta. A fő helyiségbe vezetett. Hatal-mas kemence terpeszkedett az egyik sarokban, középen asztal, körötte lóca. Meglepetésemre az egyik sarokban egy teljes páncélzat állt. Alaposan szemügyre vettem: látszott rajta, hogy hozzá nem értő kezek válogatták össze különböző, egymáshoz nem illő darabokból.

- Látom, azonnal észrevette a szemed a különleges-séget.

- No igen, ritkaság ilyen szép darabot látni manap-ság - hazudtam.

Közelebbről is megvizsgáltam a vértezetet. Itt-ott horpadások éktelenítették, a shadoni mellvérttől igen-csak elütött a gorviki tornasisak. Alatta jellegtelen, olaj-ban feketére edzett láncing lógott. A karvédők egyfor-mák voltak ugyan, de más típusúak, mint a lábszár- és combvédők. A falakon, a pajzs mögé tűzve egész arze-nál sorakozott: hosszúkard, buzogány, különféle kopják garmadája, magán a pajzson tarka címer rikoltott. Egy herold sírva fakadt volna a láttán. Házigazdám mentsé-

211

gére szóljon, hogy a páncélt nedves homokkal gyönyö-rű fényesre csiszolta. Gyakorlatlan lehetett, mert a tükröző felületet alaposan megvizsgálva látszottak a homokszemcsék karcolásai.

- Olybá tűnik, nem csak gondozod, használod is -mondtam.

- Néhanap - mosolygott -, ha erre vetődik egy-egy lovag, bizony összecsapunk. Az öreg oroszlán néha ki-villantja még a foga fehéijét!

Kényszeredetten vigyorogtam. - Megpihenhetnék néhány órára a házadban uram? - Persze, lovag, pihenj csak, amíg jól esik! Ritka a

vendég nálunk. Ha kipihented magad, még akár ten-gelyt is akaszthatunk! - A fickó felnevetett, és hatalma-sat csapott a vállamra. Őszintétlenül köszöntem meg kedvességét. Fogalmam sem volt, miért akar tengelyt akasztani velem, de nem is firtattam.

Hamarosan fiatal, töltöttgalamb fehércseléd érke-zett, hogy ellásson minden földi jóval. Ételt nem na-gyon kívántam, ám nem akartam udvariatlan lenni, így megtörtem a cipót, és ettem egy keveset a bárány sültből is. A nő az egyik tisztaszobába vezetett. Lerúgtam a csizmámat, lehánytam a vértet, a láncinget és ruhástól az ágyra dobtam magam.

Álmom nyugtalan volt, fáradtan ébredtem. A késő délutáni nap laposan sütött be a szűk ablakon. Ki-dörzsöltem az álmosságot a szememből, csontjaimat ro-pogtatva nyújtózkodtam. Reméltem, megvan még az a reggeli sült, mert az étvágyam is megjött mostanra. Ki-

212

kémleltem az ablakon - de amit ott láttam, nem derített túlzott jókedvre. Megtörten ültem vissza az ágyra, arco-mat két tenyerembe temettem.

- Miért, miért? - suttogtam. - Mit vétettem, a kör-nyék összes barma engem akar tönkretenni?

Aztán megint kinéztem az ablakon. Az udvart fel-söprögették, Középre kerítést készítettek és ponyvákkal takarták le. Mindkét oldalon kopják álltak gúlában; az egyik mellett állványon a gazda fegyverei, a másik ol-dalon üres fegyverállvány.

Közelebb hajoltam az ablakhoz. Láttam, hogy ven-déglátóm messze oldalt, talpig páncélban gyakorlato-zik. Lóhátról, tompa kopjával döfködött vadul egy ho-mokzsákot, amire pajzsot kötöztek. A fegyver vége hangosakat koppanva lendítette meg újra és újra a súlyt, ahogy Rowan Boudlash harciasan nekirontott, ki tudja, hányadszor.

Elnyomtam egy ásítást, és felrángattam lábamra a csizmát. Kisétáltam az udvarra, a konyhában felvettem egy kisebb korsót - bor volt benne. Azt lóbálva érkez-tem a gyakorlatozó gazdához. Jót húztam az italból, és megtöröltem a számat, aztán letettem a korsót, hogy csatlakozzam a parasztok lelkes tapsolásához, amikor az úr bevitt egy-egy találatot.

Pusmogás támadt, Rowan felém fordult. Levette si-sakját - valaki tüstént kendőt nyújtott neki. A feje vö-röslött, csak úgy szakadt róla a víz. Megtörölgette a homlokát, az arcát, végül a tarkóját is.

- Bizony, nem vagyok a régi - kiáltotta. Intésére ket-ten kezdték leemelni a lóról. A hosszadalmas procedúra után csörömpölve hozzám baktatott, és barátságosan kezet nyújtott. Megszorítottam kövér, izzadt tenyerét, aztán, hogy lássa jóindulatomat, megigazítottam rosz-szul felcsatolt vállszárnyát, és erősen meghúztam a szí-jat. Zavartan vigyorgott.

213

- Meglazult... - Meg — bólintottam biztatón. - Mire ez a nagy

készülődés? Vendéget vársz? - Tréfás kedvedben leledzel, uram - mosolygott

rám. - Innét lovag nem áll odébb úgy, hogy meg ne küzdene Rowan Boudlash-sal!

- Én csak egy pap vagyok - dünnyögtem. - Isten szolgája.

- Hát a páncélt, a fegyvereket mi végre hordod? Ne áltass engem, és ne kéresd magad! Ha úr vagy, küzde-ned kell.

- Rám ne számits - közöltem. A házigazda arca elborult. - Ettél az ételemből, ittál az italomból, megpihentél

a házamban - most rajtad a sor, hogy felajánlj valamit. Ha mást nem, hát a kardodat! - fakadt ki.

- Jól van, jól van. Mi a győztes jutalma? - Mi lenne? Hát a páncél, a fegyverek és a ló. - Nem bánom - mondtam, és hatalmasat ásítottam.

- Bocsáss meg, az álom még nem szállt ki teljesen a fejemből.

Nem fűlött a fogam a harchoz, szerettem volna gyor-san túlesni az egészen, így nem is veszkődtem időhúzással.

- Mikor óhajtod? — tettem fel a kérdést. - Minél előbb, annál jobb! Megadóan bólintottam és a szolgák felé fordultam. - Hozzátok ki a fegyvereimet! A csatlósok futva jöttek vissza a házból páncélom-

mal és pallosomal. Vendéglátóm is elfoglalta magát a készülődéssel. Ketten segédkeztek a felöltözésnél, igaz, nemigen volt rá szükségem, de meg kellett adni a mód-ját, hogy Rowan elégedett legyen. Nem panaszkodha-tott, mert soká szöszmötöltem: beletelt vagy húsz perc-be, mire talpig beöltözve sorompóba álltam. Elszalaj-

214

tottam az egyik fiút, hogy hozzon a fegyverállványra néhány kopját, rövidebb és hosszabb nyelű buzogányo-kat, s egy hosszú kardot is. A másikkal a pallost vitet-tem vissza a szobába, amit a gazda bocsátott rendelke-zésemre.

Hamarosan futva érkezett hozzám Rowan díszesen öltözött fegyverhordozója.

- Uram kérdezteti, hogy miért nem a saját kardodat használod.

Alaposan végigmértem ízléstelen, bíbor és sárga szí-nekben pompázó, aranysújtásokkal díszített ruháját, mielőtt válaszoltam volna.

- A pallosom szent fegyver, nem képezi felszerelé-sem részét. Istenem tulajdona, és még ha veszítenék is, nem kaphatja meg a gazdád.

Szemrebbenés nélkül fogadta válaszomat - végtére az ő számára közömbös volt a dolog. Reméltem, Ro-wan sem támaszt kifogást, bár indokaimat civilizáltabb vidéken kikacagták volna: a kard ugyanúgy része a fegyverzetnek, mint bármi más. Ezek persze nem sejt-hették, hogy a pallos felbecsülhetetlen értékű ereklye.

A fiú visszasietett urához, én pedig a lovat készítet-tem fel az összecsapásra. Magamhoz intettem egy téb-láboló szolgát, és az istállóba szalajtottam a kisebbik málhazsákért. Közben visszaérkezett a másik csatlós is, fegyverekkel megrakottan. Egyesével vizsgáltam át a hegy nélküli tornakopj ákat, és akkurátusan az állványra állítottam őket. Megsuhogtattam a buzogányokat: a ki-sebbre valószínűleg nem lesz szükség, ezért a földre ha-jítottam, a nagyobbat, ami majd' a mellemig ért, az áll-ványra tettem.

- Hadd lássam a kardot! A fiú, mint valami csecsebecsét, úgy húzta elő a két-

kezes pengét a barna bőrrel bevont hüvelyből. Alapos vizsgálatnak vetettem alá a háromujjnyi széles acélt.

215

Átlagos munka volt, reméltem megfelel céljaimnak; volt némi jártasságom a fegyvertörés titkaiban, és sze-rettem volna kihívómat meglepni néhány trükkel. A markolatot vékony sodronylánccal tekerték körbe, kel-lemes fogást adott. A keresztvas egyszerű volt, kifele szélesedő; tömör acélból kovácsolták. Felemelve pró-bálgattam a kardot, csináltam néhány alapmozdulatot, s elégedetlenül nyugtáztam, hogy a súlyelosztása tökélet-len - bár lehet, hogy egyszerűen csak a pallos forgatá-sához voltam szokva. A többi fegyver mellé helyeztem ezt is.

Időközben megérkezett a málhazsák: a földön hevert az állványzat mellett. Kinyitottam, előszedtem belőle a lovamra szabott fekete takarót. Lenyergeltem, széthaj-togattam és a hátára borítottam; kicsit gyűrött volt, de azért látványos. Előkerült az ezüstösen csillogó hom-lokvédő is. Felszíjaztam a ló fejére, a fekete leplet az er-re szolgáló kapcsokkal a fejnél a homlokvédőhöz erősí-tettem.

- Rakd vissza a nyerget! - utasítottam az egyik szol-gát, én pedig elindultam, hogy körbejárjam a küzdőteret.

Rowan már készen állt, és türelmetlenül várta a pár-bajt. Segítői rég nyeregbe emelték, most nyugtalanul táncoltatta lovát. Nem zavartattam magam: végigbak-tattam a küzdőtéren, megvizsgálva a talajt. Sima volt és kemény, gonddal seperték tisztára. Elégedetten bólogat-tam, és odaintettem ellenfelemnek. Kelletlenül intett vissza, az állványzathoz léptette a lovát, és a kopják kö-zött kezdett válogatni. Visszaballagtam a lovamhoz. Át-vettem a zablát, alaposan ellenőriztem a nyerget, aztán megragadtam a kápát. Ketten ugrottak segíteni a fel-szállásnál, de csak nézhették, ahogy lóhátra lendülök.

- Uram, egy pillanatra... Lenéztem a mellettem álló fiúra.

216

- Gazdám szeretné, ha ezt viselnéd - nyújtott felém egy fémperemmel megerősített bőrsisakot. — Azt mond-ta, nem örülne neki, ha komolyan megsérülnél.

A fogamat szívtam. - Megnyugtat, hogy gazdád ennyire szívén viseli

sorsomat, de nem fogadhatom el ajánlatát: arra a sisak-ra még nagy szüksége lesz.

A fiú mondott volna még valamit, de nem vártam to-vább: felragadtam az egyik kopját, és elfoglaltam he-lyemet. Rowan velem szemben szintén sorompóba állt. Üdvözlésre emeltem a hosszú öklelőszerszámot. Viszo-nozta, és lecsapta dísztelen sisakja rostélyát, aztán mindketten előreszegeztük a fegyvert.

áérősen indítottam előre a lovat, fokozatosan gyorsítottam ügetésig. Rowan hátasa nehezen bírta a súlyt - hogy milyen páncélzatot raktak a szerencsétlen-re a fehér, cirádásan hímzett takaró alatt, nem tudom, de hogy lovasa tekintélyes tömeget képviselt, az egyszer biztos. Egyre gyorsabban közeledtünk egymás felé, ne-héz volt a kopját célra tartani; hagytam, hogy az enyém alacsonyabban legyen, mint ellenfelemé. A küzdőtér kö-zepére érve a lovak már teljes erejükből száguldottak, a paták robaja, a páncélok csörömpölés félelemtesebbé tette az összecsapást annál, amilyen valójában volt.

Minden idegszálammal az ütközésre koncentráltam, aztán az utolsó pillanatban felfelé lódítottam a fegyver hegyét. Éles csattanással ütköztek egymáshoz a kopják: Rowan fegyverhegye messze a fejem fölé emelkedve,

217

ártalmatlanul siklott el. Tovább robogtunk mindketten; lassítottam, és a sorompó végén megfordítottam lova-mat. A házigazda ugyanígy tett, majd felém intett, jelez-ve, hogy nem volt rossz menet.

Újra nekilendültünk. Amikor már elég közel volt, feljebb lódítottam a kopját, hogy hegye az övé felett le-gyen, aztán, kihasználva a nyereg himbálását, felé döf-tem. Rowan fegyvere a bal vállam mellett suhant el, az enyém erősen visszarúgott, ahogy vértet ért. Valahol a bal vállán, vagy mellkasának bal oldalán találhattam el, mindenesetre az akció sikeres volt: Rowan kiemelke-dett a nyeregből, hátrabukott és lefordult a nyeregből. Lába a kengyelbe szorult, így lassító hátasa még jó da-rabon húzta maga után. A fegyverhordozó és még két szolga kétségbeesetten rohant hozzá, hogy kiszabadítsa. Nem bántam volna, ha nekem is van egy fegyvemö-köm, de ki gondolta volna, hogy ilyen ostobaságba ke-veredem? így nem néztem, mi történik Rowannal, ha-nem rohantam fegyvert váltani. Az állványhoz érve át-lendítettem a lábam a nyergen, és lecsúsztam a ló taka-rásában a másik oldalon. Ha az ember sokat járja a va-dont, megtanulja, hogy a küzdelemben kihasználjon minden védelmet, még akkor is, ha látszólag biztonság-ban van. A ló farára húztam, hogy ne legyen utamban. Elugrott, én pedig felkaptam a buzogányt, megperdítet-tem a fejem felett és, ordítva futottam Rowan felé.

A lábát már kiszabadították, most a földön ült. Ami-kor látta, hogy felé rohanok, feltápászkodott és fegyve-rért ordított. A szolgák közeledtemre szétrebbentek, és biztonságos távolságba menekültek. A fegyverhordozó fiú karddal a kezében ugrott Rowan elé.

- Nem ezt, te barom! - ordította Rowan, és vaskesz-tyűs kezével hatalmas pofont kevert le neki. A válla fe-lett rám pillantva igyekezett a fegyvereihez; erősen húzta az a lábát, ami a kengyelbe ragadt. Az egyik szol-

218

ga, látva, hogy ura nem éri el előttem a buzogányt, két kézre kapta a vaskos fegyvert, és gazdája felé futott. Szándékosan lassítottam, hogy ne üres kézzel kellejen velem szembefordulnia.

Beértem, és végre ő sem volt már fegyvertelen. For-dult volna felém, de kihasználtam, hogy mozgását aka-dályozza súlyos vértezete; mögé csusszantam, csak az üres porondot látta maga előtt. Felemeltem a buzo-gányt, és teljes erőből a fejére csaptam. Megroggyant, de a sisakja bírta. Hátraugrottam, ő is megperdült. Ha-talmas ordítással támadott, így próbálva elleplezni bi-zonytalan mozgását, de nem tudott becsapni. Kitértem előle; körözni kezdtünk egymás körül. Felváltva csap-tunk néhányat egymás felé, de a páncélról koppanva csúsztak le az erőtlen ütések. Hátrébb léptem, a fegy-vert a fejem fölé emeltem, és felé lódultam megint. Le-eresztett karral próbált kitérni, ahogy számítottam. Ahe-lyett, hogy rácsaptam volna a vállvértre vagy a sisakra, egy lépésnyit hátracsusszantam, és a buzogánnyal eset-lenül bár, de végrehajtottam a kardművészek kedvenc fogását: teljes erőből fegyvert tartó alkarjára csaptam. Kínjában felüvöltött. Azzal a lendülettel, ahogy lesúj-tottam, azonnal fel is rántottam a buzogányt, és újra ütöttem, ezúttal nem őt, hanem a vaskos fanyelet céloz-va meg. A fa nem bírta ki a rázúduló csapást: siralmas reccsenéssel tört ketté.

Rowan szerencsétlenül állva meredt a fájó kezében árválkodó fejetlen buzogányra. Eszembe jutott, hogy még a kardért is el kell mennem, ezért félretettem a lo-vagiasságot, oldalt elléptem mellette, és ezúttal vízszin-tesen lendítettem a tömör vasgolyóbist, egyenest a si-sakrostély felé. Vésztjósló csattanás: Rowant csak az mentette meg a csigolyatöréstől, hogy a sisak álladzója nekifeszült a hátán összeérő vállszárnyaknak. A fém így is megroppant, a rostély pedig torzultan nyomódott el-

219

lenfelem arcára. Csak remélni mertem, hogy nem szen-vedett kritikus sérülést. Lábai az ütés pillanatában ki-szaladtak alóla, hanyat vágódott, porfelhő csapott fel körülötte.

Hátat fordítottam a küzdőtérnek, és a kardért lohol-tam. A buzogányt elhajítottam - minek is fárasztanám magam feleslegesen? Felvettem a kardot, és újra ellen-felemre figyeltem. Ahogy elnéztem, jó néhány percem lesz még, hogy kifújjam magam.

Rowan mellett ott állt a fegyverhordozója a kardjá-val, készen arra, hogy bármikor gazdájának nyújtsa. Az úr mellett két szolga térdelt, azon voltak, hogy valahogy lefeszegessék fejéről az össze-vissza görbült sisakot. Elbajlódtak vele egy ideig, s ezalatt én is kipihentem magam annyira, hogy ne kelljen lihegnem. Rowant közben talpra segítették. Húzta a lábát, a karját lógatta, fél arca cipó nagyságúra dagadt. Járomcsontján a bőr felszakadt, vércsik húzódott le egészen cserepesre repe-dezett ajkáig. Ennek se lesz kedve egy darabig párba-jozgatni! Közeledtemre kikapta a fiú kezéből a kardot, és vívóállásba helyezkedett. Két marokra fogtam a fegyvert, és a bevált taktikával fájós lába felé kezdtem körözni. Nyögve fordult utánam, majd hirtelen támadt energiával rontott rám. Csengve csaptak össze a pen-gék. Nem is vívott rosszul, de sérülései esélytelenné tet-ték. Megint arra készültem, hogy eltörjem a kezében tartott fegyvert. Módszeresen támadtam, mindig ugyan-azt a taktikát alkalmazva, hogy megszokhassa, aztán szándékosan lyukat hagytam a védelmemen. Majdnem rá is fáztam, mert azonnal reagált; kivédtem az alsó szú-rást, és a pengéjére vágtam, közvetelnül a markolat fe-lett. A fegyvere gyengébbnek bizonyult a vártnál, fémes roppanással tört ketté. Rowan most ügyesebb volt, azonnal hátraugrott - kard ellen, fegyver és sisak nélkül reménytelen volt a helyzete.

220

- Kardot, kardot! - ordította nekivadulva. Kihasználhattam volna a lehetőséget, hogy a földre

döntsem, és torkának szegezett vassal véget vessek a küzdelemnek - de miért rontsuk el más szórakozását? Ki tudja, mikor lesz újra része effélében? Elhátráltam és kivártam, hogy új fegyvert hozzon számára a fiú. Ha-ragtól villogó tekintettel méregetett. Nem szóltunk egy-máshoz, közönyösen néztem az arcába. A harcban a technika egy bizonyos szint felett másodlagos tényezővé válik, a küzdelem az első pillanatban eldől. Az első csapást a szemek mérik az ellenfélre, s Rowan nem bírta ki ezt a csapást.

A fiú gyönyörű, régi fegyverrel érkezett, a pengét első pillantásra úgy háromszáz évesnek néztem. A mai-aknál hoszabb és vékonyabb volt, a markolatot és a csa-varos, bonyolultan tekergző kézvédőt aranycirádás vé-setek díszítették. A pengébe a mester ódon ízű feliratot kovácsolt a régi abasziszi nyelven: „Azt iszom, amit a végzet ad nekem." Igazán szép darab volt, az a fajta, amit vétek egy teljes vértezetes küzdelemben tönkre-tenni, de Rowan tántoríthatatlannak látszott: talán az évdszázadok alatt kiontott vértől várta a segítséget - az erőt, ami győzelemmé változtatja vereségét.

Nem vesztegettem tovább az időt elmélkedésre: he-vesen támadtam, nagy erőt vive minden csapásba. Rowan védekezett, de a rázuduló ütések egyre hátrébb és hátrébb szorították. Nem hagytam élni, egyre erősebben csaptam le újra meg újra. Grimaszba torzuló arcán láttam, hogy nagyon sajognak a sebei; ki kellett használnom ezt az előnyt. A következő vágás után, pen-géjét félreütve közvetlenül eléje léptem, magasra emel-tem a kardot, és a markolat gombjával mellbe csaptam. Az ütés kibillentette amúgy sem túl biztos egyensúlyá-ból, karjai oldalra lendültek, igyekezett talpon maradni, de hiába. Dőlni kezdett. Újra emeltem a kardot, és a

221

markolattal arcának sérült felére sújtottam. Hatalmas nyögés szakadt ki belőle, feje hátrabicsaklott, orrábői dőlni kezdett a vér, még mielőtt - immáron harmadszor - a földre került volna. Kétségbeesetten próbált fekté-ben védekezni, és elkövette azt a hibát, hogy a kardot lapjával tartotta maga előtt. Egyszerűen képtelen vol-tam ellenállni a kísértésnek - a pillanat törtrésze alatt felmértem, hová kell ütnöm, aztán gondolkodás nélkül lecsaptam. Pendülés. Talán egy jó kovács még helyre-hozhatja...

Rowan széttárt karokkal, a hátán feküdt előttem a földön, orrábból még mindig szivárgott a vér, keze te-hetetlenül szorította az ódon abasziszi fegyver markola-tát. A penge odébb csillogott, de nem néztem feléje - a házigazda torkának szegeztem kardomat.

- Készülj a halálra, Rowan Boudlash! Nem átallot-tál párbajra kényszeríteni egy papot, most ürítsd is ki a keserű poharat!

A szeme könnybe lábadt a test, a lélek, esetleg mind-kettő kínjaitól. Fájlalta az arcát és fájlalta a kard elvesz-tését - mi tagadás, meg tudtam érteni.

- Kegyelem...! - nyögte. Terpeszben álltam felette, két kézzel, függőlegesen

tartva a torkának szegezett kardot. Aztán magasra emel-tem, és lefelé döftem: diadalkiáltásom együtt harsant rettegő üvöltésével. Az utolsó pillanatban félrelódítot-tam a hegyet, ami a feje mellett vágódott a homokba. Rowan szemei fennakadtak; azt hiszem, tényleg felké-szült a halálra.

- Magad alá csináltál, mi? - vetettem oda félvállról, aztán a földre dobtam a kétkezes kardot, és kimerülten indultam a ház oldalára vetődött árnyék hűvösébe, hogy egy kupa hideg bor társaságában felfrissítsem magam.

222

lhúztam a fal mellől a vékony lábú lócát, és óvatosan, lovaglóülésben ráereszkedtem. Féltem, hogy a látszatra törékeny ülőalkalmatosság nem birja el egy páncélos súlyát, de elbírta. Kézfejemmel letöröltem gyöngyöző homlokomat, de a páncél alatt is szakadt ró-lam a víz. Intettem az egyik ottmaradt szolgának, aki nem rohant urát pátyolgatni.

- Hozz innom! A kölyök hamarosan visszatért, s letett elém a padra

egy kancsót meg egy ónkupát. A kupával nem törődtem, az agyagedényből kezdtem nyakalni. A bor végigcsorgott a mellvértemen, de mert gyorsan akartam szomjamat oltani, ez sem zavart túlságosan. Ha Lorrba érek, a Daien gyerek majd megtisztogatja. Nem ártana egy rend tiszta ruha sem...

Eddig jutottam az elmélkedésben, mikor rosszullét tört rám. Pillanatokkal később egy árny vetült elém. Ösztönösen magam elé kaptam jobb kezemet - élete-met csak a súlyos alkarvédőnek köszönthettem. Hátul-ról fojtóhurok tekeredett a nyakam köré, de vassal borí-tott kezem is a hurkon belülre került. Az ismeretlen tá-madó nagyot rántott a garott két végén, jobbom az ar-comhoz szorult. Kétoldalt éles fájdalommal mart a nya-kamba a vékony acélhuzal. Elbődültem és megpróbál-tam felugrani, sikertelenül. Az a valaki, aki az orgyilkos szerszámot kezelte ott a hátam mögött, meglepően erős embernek bizonyult. Viaskodtunk pár pillanatig; nem tudtam kiszabadulni, de ő sem bírt velem. Beláttam, hogy ez így nem megy tovább, valamit tennem kell. Hirtelen ötlettől vezérelve ellazítottam izmaimat és ösz-szecsuklottam, mint valami báb. Támadómat úgy meg-

223

lepte a dolog, hogy némiképp megkésve rántotta újból szorosra hurkát. Ez a pillanat az én számomra ele-gendőnek bizonyult: gyors csípőmozdulattal oldalt for-dultam, és a baloldali vállszámyak tüskéivel durván vé-gighorzsoltam a hurokvető lábszárát, majd hurok alá szorult kezemen nagyot rántva kiszabadítottam magam, és odébb hemperedtem. Az orgyilkos - negyvenes éve-iben járó, kesehajú, nagydarab és ostoba tekintetű fickó - képe tüzelt a haragtól. Értetlenül meredt felszakadt nadrágszárára, s az alóla csordogáló vérpatakra. Szinte azonnal remegni kezdett, meztelen karjai lúdbőrössé váltak a véráramba jutott anyagtól. Nem támadott, ha-nem megroggyanva a földre ereszkedett. Én felültem.

- Toroni Pokol - közöltem, aztán, mintegy biztatóan hozzáfűztem még: - Beledöglesz.

Handabandázására már nem voltam kíváncsi; tud-tam, felőle többé nem fenyeget veszély, ezért körülnéz-tem. Rowan Boudlash félig lecsatolt páncélban ült nem messze a helytől, ahol harmadszor leterítettem. A szol-gák kisebb karszéket hoztak ki számára. Megrökönyöd-ve bámult felém. Fejét mentegetőzve rázta, de sokra nem ment vele; éreztem, hogy arcom eltorzul a dühtől. Felugrottam és felé lódultam. Reméltem, sikerül lecsil-lapodnom, mire odaérek, és meghagyom az életét. Le-het, hogy csatlósa saját elhatározásából támadott meg, s nem az ő parancsára...

Félúton járhattam a karszék felé, mikor a fegyvernö-kök egyike kardot ragadott, és nekem esett. Vörös köd ereszkedett az elmémre, kilúgozott belőlem minden megfontolást: tovább száguldottam, a penge megcsú-szott a páncélomon. A fiatal fiú a mellemnek ütközött, majd hátratántorodva hanyatt vágódott. Lehajoltam a dísztelen fegyverért, és a felemelkedő apród homlokára vágtam. Hallottam az elcsukló, nyikkanó hangot, ahogy a kölyök elindult a Shandinba. Ordítva rontottam a há-

224

zigazdára; a szolgák egymást taposva próbáltak mene-külni haragom elől. Az egyiknek utánacsaptam: karjait széttárva, fájdalmas rikoltással borult arcra, vére vörös-re festette a keményre döngölt földet. Négy lépésnyi tá-volságból vetettem magam Rowan Boudlashra, akinek szeméből csak úgy sütött a rettenet. Rázuhantam, székestől hanyatt döntöttem, az egyik kezemben gör-csösen szorítottam a kardot, a másikat felemeltem, és a könyökvédő csúcsos vasát a házigazda torkába mé-lyesztettem, aztán a kard markolatával az arcát kezdtem csépelni, ami hamarosan elveszítette minden emberi jellegét.

Felpattantam a földről, és vérszomjasan körülpillan-tottam. Az emberek egy része elmenekült, de néhányan tétovázva álltak, kezükben kardjukkal, lándzsájukkal. Nekem csak ennyi kellett: szabad kezem karmokká gör-bült ujjaival a levegőbe rajzoltam a Hívás rúnáját. Lo-vam vágtában közeledett a másik oldalról, az asztrál-hullám felkorbácsolta körülöttünk az érzelmek síkjának tengerét. Hátasom elértette a pusztítás néma parancsát, és hátulról a gyülekezetnek rontott. A szolganépség amúgy sem volt verekedő kedvében - látszott rajtuk, hogy nem szívesen fékeznének meg tombolásomban -de a rájuk támadó, gazdátlan harci ló szétzúzta maradék bátorságukat is. Fejvesztve menekültek a szélrózsa minden irányába, ketten azonban a földön maradtak kö-zülük. Lovam tombolt. Mellső lábaival az egyik tehe-tetlen, talán még élő testet kapálta, majd a másikra fa-rolt; a kavargó porban csontok recsegtek.

Hagytam hadd töltekezzen asztrállal - olyan volt ez az ő számára, mint tökéletlenebb, eleven társainak az abrak és a friss víz. Már kezdtem lenyugodni, de mivel hirtelen haragú vagyok, és ezt fel is vállalom, nem vé-geztem félmunkát, maradéktalanul érvényesítettem a dartoniták általam megfogalmazott életelvét: „Ha ve-

225

lem játszol, játsz keményen - vagy ne játsz egyáltalán!" A ház ajtajához tartottam, hogy levezessem a maradék feszültséget. Pár jól irányzott rúgással beszakítottam az ajtót. Feldöntöttem néhány széket és felrántottam a ven-dégszoba ajtaját. Felnyaláboltam pallosomat és a nye-regtáskákat, amiket a buzgó szolgák javarészt behord-ták. A bőrtáskákat a vállamra vetettem, a pallost a ke-zembe kaptam, így indultam kifelé, aztán megtorpan-tam, és visszafordultam. Nem veszkődtem azzal, hogy üszköt vagy parazsat keressek valamelyik zsíros szagú konyhai tűz maradékában - a szent fegyver pengéjét iz-zítottam fel, majd a vánkosok és takarók közé döftem, megforgattam jó alaposan, míg az egész derékalj láng-ra lobbant, majd, mint ki jól végezte dolgát, kisétáltam.

Menet közben az egyik kovácsoltvas falikarból ki-húztam egy szurtos fáklyát, és a még lángoló pengéhez nyomva meggyújtottam. Az udvarra érve rövid, rikkan-tó hanggal hívtam magamhoz hátasomat. Már ő is le-higgadt, s a szokásos kókadt, harci lovakra kevéssé jellemző tartásban állt az udvar közepén. A fáklyát nagy ívben a tetőre hajítottam, oda, ahol a fazsindelyek alól nádkötegek kandikáltak ki. Pár perc múltán recsegve-ropogva lángolt az egész tetőszerkezet. A pallost a nye-regkápára akasztottam, gyors mozdulatokkal felszíjaz-tam a táskákat is, aztán vágtázva hagytam el a néhai Rowan Boudlash birtokát.

Hamarosan magam mögött hagytam az udvarházat, ahonnét szürke füstoszlop kígyózott az ég felé, széthír-lelve Darton főpapjának némán is beszédes üzenetét: Memoram inquara est rexquiere, másként „Engem sen-ki sem bánthat meg büntetlenül."

226

ám esteledett, mire Lorr falaihoz értem. Nem vágtam át a városon: délkeletnek kerülve tar-

tottam a találkahely felé, ahol - reményeim szerint leg-alábbis - kis seregem táborozott. Tisztes távolságot tar-tottam a várost övező védműtől, kényelmes tempóban léptettem délnek, a fejem felett lassan kigyúltak a csil-lagok, utóbb komótosan felkelt a vörös hold.

A tüzek váratlanul bukkantak elő a fal egy kanyaru-lata mögül. Nem számoltam, hány lobog, de elégedet-ten konstatáltam, hogy meglehetősen sok. Fegyveres őrök vigyázták a pihenő katonákat, bár nem akadt a környéken olyan erő, amitől tartaniok kellett volna. Alaposan leírhatták nekik, hogy hogyan nézek ki, mert ahelyett, amit az ember megszokott a faragatlan katona néptől, üdvrivalgással fogadtak és a tábor belseje felé vezettek. Középütt hatalmas máglya lobogott, körülöt-tük emberek beszélgettek vidáman. Ha valaki gyanútla-nul a táborba tévedt volna, úgy érezhette volna, holmi ünnepségre érkezett. Talán csak egy furcsaság szúrt volna szemet neki: az ünnepelők között fegyvertelen embert nem lehetett látni.

Leugrottam a lóról. Az első kellemes meglepetést Niorah okozta: boldog sikollyal ugrott fel, és a karom-ba vetette magát. Alaposan megüthette magát a kemény vérten, de a fájdalom grimasza épp csak átsuhant az ar-cán, majd tüstént önfeledt mosolynak adta át helyét. Azonnal csacsogni kezdett. Átöleltem és a tűztől távo-labb összehordott rönkök felé vezettem, ahol az embe-rek üldögéltek.

Mindenki talpra ugrott, hogy üdvözöljön; tekintetem ismerős arcokat keresve suhant végig rajtuk. Kettőt is

227

találtam, az egyikük Soram volt, Gaiden első talpasa, a másik Annán Chegor, vagy ahogy mostanság nevezte magát, Haldax. A többieket nem ismertem, hozzájuk ér-ve bemutatkoztam hát. Ismeretlen nevek garmadája zú-dult rám; csillogó szemű harcosok, fiatalok és öregek szorongatták a kezemet. Sajnáltam, hogy sokan közü-lük úgy fognak meghalni ügyemért, hogy a nevükre sem fogok emlékezni...

Étellel, itallal kínáltak. Futótűzként terjedt a hír a tá-borban, hogy megérkeztem. Arman beszámolóját hall-gattam, aki buzgón mesélt az emberekről, meg hogy mennyit fáradozott, míg összegyűjtötte az íjászokat.

- Hányan vannak? - tettem fel a kérdést, mert szá-mot az istennek sem akart mondani.

- Jó íjászok, nem találsz náluk jobbat a vidéken, vagy legalábbis nem ennyiért - tette hozzá pillanatnyi szünet után.

- Hányan vannak, Arman? Az íjászkapitány előbb csücsörített, aztán végig-

nyalta felső fogsorát, végre nagy nehezen kibökte: - Negyvenen. - Az jó, nagyon jó! - lelkendeztem. - Negyven ta-

pasztalt, ereje teljében lévő férfi... - Nem egeszén. - Talán nem tapasztaltak? - Hát... - Nem értelek. - Elhoztam a tanítványaim zömét, meg pár öreget,

tudod, akiknek a vérükben van a nyíl művészete. Felvontam a szemöldökömet. - Hol találtad ezeket az öregeket? - A kocsmában - válaszolta Arman a vállát vonogat-

va - Azt hittem örülni fogsz neki. - Örülök is - mormoltam. - De tudnod kell, hogy ez

nem vadkanvadászat.

228

- Nekem ne gyere a hittérítő maszlagoddal, jó? - fa- . kadt ki. - Láttam már egy-két dolgot életemben.

- Bocsáss meg. - Nem! Nem! Nem térek meg, érted? Nem és

nem...! - Azzal lövészem felragadott egy butykost, és eltűnt a sötétben.

Soram, Niorah és én döbbenten néztünk egymásra. - Mindenkinek megvan a maga istene — zárta le a

közjátékot a talpas. Miközben az egybegyűjtött seregünkről faggatóz-

tam, a lány arca felderült. - Van itt számodra egy kis meglepetés... - mondta,

és elnézett a vállam felett. Hátrafordultam; néhány pil-lanatig csak a szememet meregettem, a tűz fénye vörö-ses fátylat varázsolt elém. Végre megláttam a közeledő alakot: igen furán öltözött. Hosszú, fehér csuhájára láncinget húzott, fején csúcsos, fényesre csiszatolt sisak meredezett. Széles bőrövére az egyik oldalon kardot, a másikon súlyos harci kalapácsot akasztott. Arcát nem tudtam kivenni, elrejtette az éj sötétje meg a sisak szé-les orrvédője, hangja azonban ismerősen csengett:

- Gondolkodtam szavaidon, s bár meggyőznöd nem sikerült, úgy döntöttem, segítek neked, Darton sötét za-rándoka. Élj bölcsen a hatalommal, amit urad adott ne-ked!

- Köszönöm, Fra Martén - mondtam, és hirtelen tá-madt hálával öleltem át az öreget, Gilron számkivetett szolgáját.

Rövidesen már a rajtaütés részleteit tervezgettük. Jobbára én beszéltem, méghozzá Soramhoz, akit az abasziszi falanxharc fortélyaiba próbáltam beavatni. Buzgón bólogatott; reméltem, meg is érti, mit várok tőle, s ennek megfelelően mozgatja majd gyalogosait. A farönk, amire eddig szénnel rajzolgattam, megtelt, most egy gallyat ragadtam fel, és a porba firkálva magyaráz-

229

tam tovább. A transzból Niorah zökkentett ki megjegy-zésével:

- Szép terv. Kár, hogy akik a végrehajtására hivatot-tak, szédelegni fognak az éhségtől...

Értetlenül meredtünk rá, ő pedig folytatatta: - Nincs a táborban élelem. - Hát az ellátásra senki sem gondolt? - fakadtam ki. - Ki szervezte volna meg? - morgott Soram. - Most

verődtünk csak össze. D'Aquilornak persze biztosan van némi tartaléka, de az mindnyájunk számára kevés.

- Na jó. - Felálltam, leporoltam a nadrágomról rajz-eszközeim maradványait, és a lovam felé indultam. Va-laki követett. Soram állt mögöttem.

- Elkísérlek, ha nem bánod. Belementem. Legalább meg tudunk beszélni még

néhány apróbb részletkérdést. Elporoszkáltunk Lorr felé. Éjközép felé járhatott az

idő - több társzekérnyi élelmet felhajtani - pénz ide vagy oda — szinte reménytelen vállalkozásnak tűnt.

Lorr városának főterén két fogadót is találtunk. Az egyik súlyos ajtaját már bereteszelték: flancos, úri hely lehetett. A másik a tér sarkában húzódott meg, a legroz-zantabb épületében. Rézből kivágott betűk hirdették ne-vét: a Víg Csatlós. Azonnal megtetszett. E kései órán is fény szűrődött ki ablakain, ajtaját súlyos barna kelme pótolta. Félrehúztam és beléptem a fáklyákkal megvilá-gított ivóba.

Nyolc-tíz asztal állt itt a legteljesebb összevissza-ságban, és vagy tizenöt ember üldögélt kisebb csopor-tokban. Hamisítatlan kocsmahangulat uralkodott: a vendégek kiabálva beszélgettek és nevettek, a kivörösö-dött arcokat gyakran takarták el felemelkedő kupák. Néhány nő együtt ivott a férfiakkal, öltözetük és visel-kedésük kétségtelenné tette örömlány mivoltukat. A fo-gadós középtermetű, széles vállú, mosolygós alak volt

230

rövid, gesztenyeszín hajjal és világos szemekkel; épp a poharazók egy csoportjával beszélgetett. Vele egykorú, csinos felesége a tálcákat rendezgette.

A söntéshez sétáltunk. Soram a vendégeket mustrál-ta, én pedig a deszkára könyökölve a nőhöz fordultam.

- Két kupa jó bort, aranyom. A fogadósné vidáman csillogó szemekkel tölötte ki

italunkat. - Aztán - mondtam, ahogy kortyoltam a jóféle aszú-

ból - beszédem lenne az uraddal is. - Üljetek oda - intett a sarokban álló asztal felé, ami

nyilván a személyzetnek, illetőleg a barátoknak volt fenntartva.

A fogadós pár perc múlva lezökkent az enyémmel szemközti székre.

- Szükségem lenne élelelmre és italra úgy százötven ember számára - tértem a tárgyra nyomban.

Nem lepte meg különösebben a dolog; várta a foly-tatást.

- Három napi ellátmányról van szó. - Megoldjuk - bólintott a férfi. - Százötven aranyat fizetek - közöltem, s hogy meg-

lepve emelte rám pillantását, hozzáfűztem: -, meg még százötvenet, ha pirkadatra le is szállítod az árut.

Nagyot nyelt, elgondolkodott. - Hová kéne szállítanom? - Csak ide, a város szélére. - Ahá - dünnyögött. - Hallottam már rólatok; az

egész város azt találgatja, vajon mire készültök. - Csak találgassák! Tehát hajnalra - zártam le a

megbeszélést, és felemelkedtem ültömből. - Ne haragudj uram, de nem áll módomban ennyi

pénzt hitelezni... Némán bólintottam. Övtáskámból előhúztam egy tö-

mött erszényt, és leszámoltam belőle tíz darab nyolc-

231

szögletű érmét. Az érmék egyik oldalát varjú díszítette, csőrében a két hold szimbólumával, a másik oldalon sa-ját arcmásom ékeskedett. Ezeket a tallérokat a legutób-bi Zászlóháború után verettem Rowonban - Darton ynevi helytartója mégsem fizethet akármivel. A város lakói lelkesedtek ötletemért - persze azután, hogy fel-szabadítottuk őket a Fekete Hadurak igája alól, bármi-lyen őrültséggel előállhattam volna.

- Száz - toltam a gúlát a fogadós elé, majd széles bőrövem egy titkos zsebéből apró brilliánst kotortam elő, s az asztalra tettem. - Ez meg még kettő.

Az aranyra csak egy pillantást vetett, aztán felvette a drágakövet, és megcsodálta a fáklyafényben. Eltette, és mosolyogva kezet nyújtott. Felálltunk.

- Mindenről magam gondoskodom - ígérte. Biccentettem. - Várunk rátok.

ögtönzött táborunk legnagyobb tüzénél Lord D'Aquilor már türelmetlenül várta érkeztemet. Meg-nyerő embernek találtam - ha megöregszem, talán én is pont ilyen leszek. Túljárt már hatvanadik évén; hosszú, ősz szakállat növesztett, és haját sem vágatta már évek óta. A varkocsa hátralógott kopott, szürke páncéljára. Egy fejjel alacsonyabb volt nálam, de robosztus alkatú, mélyen barázdált képű - igazi harcos, akivel a polgár nem szívesen akad össze holdtalan éjjeleken.

Harsány köszöntéssel fogadott, mintha régi jó bará-tot üdvözölne, és minduntalan „lovag uram"-nak szóllí-

tott; fűtötte a harci kedv és a lelkesedés, hogy vasát Borgano hercege ellen forgathatja. Lelkesen vezetett körbe a táborban: vállon veregette katonáit, tréfálkozott velük, s legalább egyharmadukat nevén szólította. Kezdtem megkedvelni a vén vadkant.

A lovak mellett külön sátrat vertek fel, ezt hat fegy-veres vigyázta lándzsával és kivont karddal. D'Aquilor biccentett feléjük, az egyik őr, alighanem tiszt, némán tisztelgett neki.

- Mit őriztetsz itt ily nagy gonddal, jó uram? -érdeklődtem.

- Titkos fegyveremet a herceg ellen - hangzott a ta-lányos válasz.

- Kíváncsivá teszel. - Épp ez a célom, lovag uram! - kacagott az öreg. Elmosolyodtam. Bár oldalamat tovább furdalta a kí-

váncsiság, hagytam, hadd legyen neki; az eszközök mellékesek, ha a dolgok egyébként az én óhajom sze-rint haladnak. Engem csak a szakrális lelet sorsa érde-kelt, meg az, hogy miután a lovagjaim elhagyták C'De-morante várát, a herceg ne vehessen bosszút segítőmön. Apró-cseprő hatalmi harcokba sosem bonyolódtam hosszú életem során - ha ilyesmivel találkoztam, rend-szerint egy-egy jól irányzott csapással döntöttem a szá-momra rokonszenvesebb fél javára. Ezt a csapást irá-nyoztam most a Borgano-hadsereg gerincének, s remél-tem, hogy Darton - szokása szerint - kiáll mellettem.

Időközben befutott a Víg Csatlós fogadósának első szállítmánya. A társzekerek, málhás állatok folyamato-san érkeztek; utasítotam Soramot, hogy tíz embert ren-deljen az ellátmány kezelésére. A katonák nagy része lepihent, mások a hajnali indulásra készülődtek. Én is elvackoltam magam az egyik tűz mellett, a fejemre húz-tam köpenyemet, és mély, álomtalan álomba merültem.

233

ora hajnalban Niorah csókja ébresztett. Hunyo-rogva ültem fel, szorosabbra húztam magam köré a kö-penyt: a pirkadatnak éles foga van, még akkor is az em-berbe mar, ha nappal pokoli a hőség. A lány durcásan kérdőre vont:

- Hol voltál egész éjjel? Vártalak, kerestelek... Még kába voltam, nehezen forgott a nyelvem. - Itt ültem, aztán meg elaludtam. - És miért nem kerestél...? -Mi t? - Hát engem! - Nem tudom. Dühödten csapta földhöz a botocskát, amit eddig a

kezében forgatott, és faképnél hagyott. - Ennek meg mi baja? - kérdeztem a mellettem

ébredező katonát, aki az alvástól dagadt szemekkel né-zett rám, majd egy ásítást elfojtva a lány után bámult.

- Mittomén - dünnyögte. - Ilyenkor sírni szoknak, de hamar abbahaggyák.

234

Feltápászkodtam és pár lépést tettem, hogy kitisztul-jon a fejem. Nők és könnyek! Az ilyesmi udvaroncok-nak, hereéletű nemesi kölyköknek való. Akik ezüsttál-cáról zabálják a kappant, talán még élvezik is az efféle játszadozást, a férfiember azonban, aki harcra és ural-kodásra termett, lúdbőrözik tőle.

Előkerítettem Soramot, aztán D'Aquilort. Riadót fú-vattam, laza menetoszlopba rendeztettem az embereket, s kiadtam az indulási parancsot. Soram menet közben eligazítást rögtönzött a Lord tisztjeinek - nagyon re-méltem, hogy a kieszelt stratégiánk beválik, s hogy az egyszerű katonák, ha át nem is látják, legalább megér-tik, mit kell tenniük.

Niorah és én D'Aquilorhoz csatlakoztunk. Mint ki-derült, csapatához tartozott egy húsz főből álló lovas-egység is. Most elől haladtunk. A lány egész a déli pihenőig nem szólt hozzám, s a Lord kérdéseire is csak kurta válaszokat adott: orrolt valamiért.

Déltájban megálltunk egy patak mellett itatni. A rö-vid pihenő alatt az öreg vadkannal rövid számvetést vé-geztünk és úgy döntöttünk, hogy késő délután tartunk egy hoszabb pihenőt, s az éj leple alatt nyomulunk to-vább. Hajnalra kell a C'Demorante-vár alá érnünk. Sze-rencsénkre a patakocska északkeletről folyt, így több-ször is keresztezte utunkat. A déli pihenő után Niorah egycsapásra kiengesztelődött, úgy csacsogott, mintha mi sem történt volna.

Az út unalmas volt és kimerítő; a gyalogosok nyil-ván átkozták a nevemet, de ez ellen nem tehettem. Arman, hogy elüsse valahogy az időt, jócskán felöntött a garatra, belekötött még az élő fába is, míg valaki ké-pen nem teremtette. Az íjászok persze rögtön a védel-mére keltek, s pillanatok alatt elmérgesedett volna a helyzet, ha nem lépek közbe. Miután helyreállt a béke, a hangadókra büntetésül az a feladatot róttam, hogy sa-

235

roglyán cipeljék tovább a merev részeg íjászkapitányt. Mire elérkezett a táborverés ideje, mindenki fáradt és mogorva volt: a lovasok a dühítőén lassú haladás, a gyalogosok az erőltetett menetelés miatt.

Őröket állítottunk, a szerencsés többség pedig elhe-vert; néhányan kisebb tüzeket raktak. Én is elvackolód-tam az egyik fa tövében, hátamat a vén tölgy törzsének vetettem, lábamat a nyereggel polcoltam fel. Nem járt semmin az agyam, a távoli tüzet bámultam, belefeled-kezve a lángok táncába. Csörömpöpésre riadtam, aho-gyan D'Aquilor mellém ereszkedett. Felé fordultam, ő pedig nyögdécselve kinyújtotta a lábát.

- Bizony, lovag uram, a legjobb acélt is kikezdi az idő...

Nem válaszoltam, mosolyogva hallgattam az öreget. Hímezett-hámozott egy darabig, aztán végre a lényegre tért:

- C'Demorante és én valaha jó barátok voltunk, de most nem erről, hanem a lányáról akarok beszélni ve-led. - Mivel még most sem szóltam semmit, folytatta: -Megkért, ha valami történne vele, vigyázzak Niorahra. - A szemembe nézett. - Mi a szándékod vele?

Megütköztem a kérdésén. - Nekem? Semmi. A vadkan köhintett. - Pedig úgy tűnt, gyengéd szálak szövődtek köztetek. - A látszat olykor csal - dünnyögtem. -Az t mondja, mióta visszatértél, furcsán viselkedsz.

Egyáltalán nem vagy kedves vele, keresztülnézel rajta, és...

- „Nem a szerelem, csak a tisztelet fűz össze majd ve-led. Ó nap, melengess, légy derűs, úgy, hogy ne süss!" -idéztem, s értetlen ábrázata láttán hozzáfűztem: - Busón Machado, ereni költő. Jó ötszáz esztendeje, alig harminc évet élt, de volt érzéke a dolgok lényegéhez.

236

- Különös dolgokat beszélsz, lovag uram - düny-nyögte az öreg.

- Senki sem hibátlan - fejeztem be a beszélgetést egyodalúan, s talán kicsit udvariatlanul; fejemet a fa-törzsnek támasztva lejebb csúsztam, és becsuktam égő szemem. D'Aquilor csörmpölve távozott.

Nem aludtam; a meditáció egy különös formáját választottam, ami képessé teszi az embert arra, hogy megtisztítsa elméjét és megpihentesse testét. Mikor a transzból visszatértem, már csillagok sziporkáztak fe-lettünk, a tábor csendes volt, a tüzek maradványai itt-ott még parázslottak. Felkeltem, hogy ellenőrizzem az őrséget.

A posztoló katonák éberen vigyázták társaik nyugal-mát. Elbeszélgettem velük erről-arról, aztán csak őgyelegtem. Megtaláltam az öreg titokzatos fegyverét rejtő sátrat is, amit ugyanaz a hat katona őrzött. Nem akartam a vadkan játékát elrontani, nem kíváncsiskod-tam ezúttal sem.

Volt még vagy két óránk az indulásig, úgyhogy elvo-nultam; kövekből meg farönkökből kis oltárt emeltem Dartonnak, aztán elvégeztem egy szertartást és áldoza-tot mutattam be uramnak. Csendes imába merültem, ami szavak nélküli kapcsolattá erősödött a legvalósabb halhatatlannal a halál és a tréfa mesterével; felé nyúl-tam, a segítségéért fohászkodtam, s ő, bár hallgatott, sö-tét elszánással töltötte el lelkemet. Mint rendesen, ezút-tal is értettük egymást.

Mire visszatértem, a katonák már az induláshoz készülődtek. Felnyergeltem én is, és lóra szálltam. A lány eltűnt valamerre, így a Lord mellé léptettem, aki végre jelt adott az indulásra. A csapat fegyelmetzetten, a lehető legcsekélyebb zajjal indult útnak a sötétben.

Jó tíz perce vonulhattunk már, mikor összerezzen-tem, és D'Aquiloré mellé kormányoztam hátasomat.

- Lord Astum, hol a gyerek, aki a levelet vitte? A vadkan felvonta szemöldökét. - A gyerek, akit a két kutya kísért? - Daiennek hívják. - Miután átadta a levelet, a lovai abrakot kaptak, ő

is megtömte magát meg a táskáját a konyhán, és vissza-indult hozzád.

- Miért nem veled jött? - Ezt kérdeztem én is, de nem lehetett marasztalni.

Azonnal indulni akart. - Na, még ez is... - dünnyögtem. - Ha végeztünk a

Borganókkal, mindenképp meg kell keresnem! - A fiad? - tudakolta az öreg. - A pártfogoltam - feleltem. - És tettem neki egy

ígéretet.

z elől haladók magasba lendülő kezei hangtalan „állj"-t vezényeltek. A jel futótűzként teijedt hátrafelé. A katonák fegyverüket markolták, s lassanként támadó alakzatba rendeződtek. Egy lovas léptetett hozzánk.

- Uram a felderítők szerint nem messze előttünk na-gyobb csapat tanyázik.

- Lehetetlen - mormoltam. - Még legalább három órányi út áll előttünk!

- Küldjetek ki négy embert! - sziszegte a Lord. -Tudnunk kell, kik azok.

Dermedt csendben várakoztunk, a lovak idegesen rángatták a zabiákat; hosszú időbe telt, mire a négy ka-tona visszatért.

- Goblinok! Nem kis csapat, hanem egész horda; le-hetnek vagy kétszázan.

Zordon vigyor derengett fel ajkamon. Ez csak Flabront lehet!

- Itt váljatok! - adtam ki az utasítást. - Egymagad akarsz közibük merészkedni, lovag

uram? - hüledezett a vadkan. - Nem ellenség keresztezi utunkat - magyaráztam. -

Bármi történne, bármit lámátok, bármit hallanátok, ne jöjjön utánam senki, értitek?

A Lord duzzogni látszott. - Ezt nem ígérhetem! - Akkor ne ígérd - mondtam engedékenyen, ahogy

nekiindultam. - Ne ígérd, csak engedelmeskedj; jutal-mad a győzelem lesz!

assan közeledtem a hordához. A félhomályban, ahogy tüzeik között jöttek-mentek, ezek a nevetséges kreatúrák is félelmetesnek tűntek; szinte az őrületbe kergettek szűnni nem akaró zsivajukkal. Nem kockáz-tattam, hogy esetleg felfedezzenek: ha nem ismernek fel, rám rontanak.

239

Egyszerűen oldottam meg a problémát: előhúztam a pallost, jégbe borítottam a pengéjét - halványkék fény-nyel derengett. Magasra emeltem, megsarkantyúztam lovamat, s végigvágtattam a rövid úton. A goblinok szétugrattak, és mielőtt fegyvert ragadtak volna, már célhoz is értem: a tűz fénykörén belül, teli torokból üvöltözve körbeléptettem, hogy biztosan felismerjenek. Egy pillanantra erőt vett rajtam a kétség - ha tévedtem, ha ez nem ugyanaz a törzs, nagy bajba kerülhetek...

Hátam mögül rekedtes hang hallatszott: - Azért nem kell túlzásba vinned. Megfordultam, és a tűztől távolabb álló alakban

Randlan Flabrontra, a mocsári öregre ismertem. Leug-rottam a nyeregből, odasiettem hozzá.

- Hogy ment? Nem válaszolt, de a képéről lerítt, hogy a goblinoké

nem épp kellemes társaság. Elárvult nyerge egy kidőlt fatörzsre volt vetve, azon üldögélt. Intett, hogy helyez-zem magam kényelembe.

- Hát te? - Minden a legnagyobb rendben. Nem messze innét

százötven katona várja a parancsainkat. Gyalogosok, íjászok, könnyűlovasság. A várban nehézlovasok is akadnak — mi kell még?

- Egy pofa ital - dünnyögte, és felemelte a lábunk-nál észrevétlenül megbúvó tömlőt.

- Milyen utad volt? - Unalmas. Tudod, magányos így egyedül a nyereg-

ben... - Elgondolkodott. - Új lóra lesz szükségem - kö-zölte.

Komoran összenéztünk, majd kirobbant belőlünk a nevetés.

- Flabront, belőled jó pap lehetett volna. - Lehet - somolygott. - De hagyjuk ezt, inkább a

tervedről beszélj!

240

Elmagyaráztam neki, hogyan képzeltem a hajnali rajtaütést. Buzgón bólogatott hozzá.

- Azt próbáld az alattvalóink fejébe verni, hogy aki arccal a vár felé áll, barát, aki meg háttal, az ellenség -adtam ki a végső utasítást, mielőtt visszafelé indultam.

- Nem lesz könnyű - érkezett a homályból a válasz. D'Aquilor megkönnyebbülten fogadott, a katonák is

megnyugodtak, hogy egy darabban tértem vissza. - Már azt fontolgattuk, hogy a nyomodba eredünk,

lovag uram! - harsogta a vadkan. - Amikor ordíttál, azt hittük, elkaptak. Ha csatazajt hallunk, aligha tudom visszafogni az embereket... Ez volt az utolsó alkalom, hogy ilyesmiben hallgattam rád!

- Többé nem korlátozlak semmiben - ígértem. -Ami pedig a várakozást illeti, megérte: góblin harcos-társaink csak úgy égnek a vágytól, hogy lecsaphassanak Borgano hercegére!

- Goblinok? Harcostársak? - hüledezett a Lord. -Nem mondom, az eszközökben aztán nem válogatsz...

- Magad sem tudod, milyen bölcsen szóltál - mor-moltam.

- Nem a rossebet. - Jobbról kerüljük az ellenséges tábort - folytattam

zavartalanul. - Meglapulunk, kivárjuk a pirkadatot, az-tán támadunk.

A vadkan bólintott. - Támadunk! - ismételte lelkesen.

241

gy óránk lehetett hátra hajnalig. Csendben la-pultunk nem messze a Borganók táborától. Az ostrom már jó ideje tartott, és mivel Angusékra nem volt jellemző, hogy éjszakánkén ki-kicsapjanak a várból, gyanítottam, a hercegi sereg nem veszi túl komolyan az őrködést. Főleg nem itt a hátukban, a C'Demorante-várral ellentétes oldalon.

Kézjelekkel kérdeztem végig az egységeket, hogy készen állnak-e. Számba vettem még egyszer a csapa-tot. Itt volt D'Aquilor hatvan embere és húsz könnyűlo-vasa. Hozzájuk csaptam a Gaiden-féle harminchatot. Mögöttük Arman Chegor és negyven jó íjász, felszerel-ve a legkülönfélébb vesszőkkel - a terv szerint tüzes nyilakkal fogják elborítani az ellenség sátrait. Hátul Randlan Flabront a varázsló, aki most a goblinokat ve-zette. Úgy beszéltük meg, hogy miután elindítja a hor-dát, mellém zárkózik, és mágikus tűzbe borít mindent.

D'Aquilor gyalogosainak élére Soramot állítottam, bízva abban, hogy van némi jártassága a hadakozásban. Ő vezette azt a kilencven talpast, akiknek a lassú előre-jutás és a stabil védelem lesz a feladata. Elmagyaráztam Soramnak, mi is az az abasziszi falanx - tudom, az ef-féle formációk mozgatását az akadémiákon évekig ta-nítják, nekem azonban kevés volt az időm, így beértem a hosszú lándzsák fontosságának hangsúlyozásával. Remélni sem mertem, hogy képes lesz kiaknázni az Otlokir-féle harcmodor összes előnyét, de ha együtt tudja tartani a csapatot, az, mint valami hullámtörő, biz-tos pontot jelenthet a tusában.

Az íjászoknak parancsom szerint a „falanx" felett kel-lett ellőniük - úgy számítottam, nehéz vesszőik szinte

242

fuggőlegesn fognak lecsapni a Borganókra, és átütik a legvaskosabb páncélt is. A goblinok nem számítottak: szervezett harcra képtelenség rábírni őket. Amilyen szá-mosak és agresszívek, meg fogják zavarni a herceg gya-logságát, jóllehet, ha győzünk, akkor is közöttük fog leg-inkább aratni a halál. Másra nem is igazán használhatók.

A legnehezebb dolga Astum D' Aquilor könnyűlova-sainak lesz: az ő feladatuk feltartóztatni Borgano nehéz-lovasságát. Reménytelen vállalkozás, ezt ők is tudták -de mert fiatalok és szilajok voltak, magabiztosan néztek farkasszemet Darton mosolygós arcával. Egyedüli esé-lyük a nehézvértezetű lovagok ellen a fürgeségükben rejlett. Mit nem adtam volna most ötven lovasíjászért, olyanokért, amilyeneket a déli nomádok közt találni! Ha Angusék idejében rájönnek, mi folyik idekint, kitör-nek a várból, és pillanatok alatt szétszórják a herceg elit gárdáját. A lelkem mélyén elégedett voltam: alig egy hét leforgása alatt sikerült összeszednem egy majd' há-romszáz fős sereget. Igaz, ennek a felét egy góblin törzs tette ki, de a sereg akkor is sereg.

Hamarosan visszaértek a kiküldött felderítők. Az el-lenség tábora nyugodt volt, az őrök, akik nem aludtak el, kábán gubbasztottak a tüzeknél; az emberek vagy a sátrakban, vagy a parázshalmok közelében hevertek. Felemeltem a kezem, és megadtam a jelet.

Lángok lobbantak mögöttünk, majd Arman fiai szórni kezdték tüzes vesszeiket. Hamar rájöttem, hogy elkövettünk egy apró taktikai hibát: talán jobb lett vol-na, ha az íjászok az ellenség lovait öldösik halomra.

243

Mindegy, a küzdelem elkezdődött, visszaút nem volt, a levegőt betöltötte a tüzes nyílvesszők surrogása. A csó-vák becsapódtak a sátrakba, a társzekerekbe, az embe-rekbe. Flabront nem tudta tovább féken tartani a meg-vadult goblinokat, akik bunkójukat, lándzsájukat rázva, visítva szökelltek előre.

Elindítottam a „falanxot"; a talpasok jókora pajzsok-kal és hosszú lándzsáikkal nyomultak előre. Nem akadt semmi, ami megállíthatta volna őket. A hátsó sorok egyikében ott baktatott az öreg Martén pikkelyvértben, sisakkal a fején. Oldaláról régies, széles pengéjű hosz-szúkard függött. Én is lóra kaptam, mellettem volt Nio-rah, és hamarosan megérkezett Randlan is; kíváncsian vártam, mit eszelt ki a megsegítésünkre. Eddigi tapasz-talatim szerint főként a tűz megbűvölésében jeleskedett, nem tartottam valószínűnek, hogy valami bizonytalan újdonsággal rukkol elő.

A Borganók táborában teljes volt a fejetlenség. Min-den lángolt, az emberek ész nélkül rohangáltak ide-oda, a herceg azonban - katonáival ellentétben - gyorsan re-agált a gárdájával együtt: mire a „falanx" elérte a tábort, mindannyian nyeregben ültek. D'Aquilor szélvészként rontott rájuk húsz lovasával, majd, mielőtt a nehézvér-tezetű ellenfelek észbe kaphattak volna, nagy ívben ka-nyarodtak és eltávolodtak megint. Borgano hercege kapkodva próbálta hadrendbe állítani katonáit. A gya-logsággal nem törődött, azt tisztjeire hagyta. Gárdistáit kurta utasításokkal alakzatba rendezte. Sajnos hamar kitetszett, hogy a könnyűlovasság nem képes komoly veszteséget okozni a gárdistáknak: inkább zavarta, sem-mint fenyegette őket. A hevenyészett falanx eközben el-érte a tábort, és mindent letiport, ami az útjába került. Néhány kisebb hercegi egység megpróbált nekik ronta-ni - ezek katonái értelmetlenül, de hősies harcban estek el. Armanék emberfeletti pontossággal zúdították vesz-

244

szeiket abba a széles sávba, amerre a talpasok útja ve-zetett, ritkás, de áthatolhatatlan védőpajzsot képezve.

A legnagyobb riadalmat mégis goblinjaim okozták a hercegi seregben. Gyilkoltak, aztán meglapultak az el-esettek közt, s minden mozdítható értéket maguk után vonszolva támadtak ismét a katonákra. Azok itt-ott si-keresen vették fel ellenük a harcot, jó párat levágtak kö-zülük, a goblinok azonban természetes taktikai érzékkel nyomultak a megfutamodók után maradt résekbe, s a menekülőket irgalmatlanul lekaszabolták.

A keleti horizonton a napkorong pereme csillant, halvány fény ömlött el a vidéken. Az ostromlók most már kezdtek csapatokba verődni; felmérték vesztesége-iket, s készültek a visszavágásra. Száznál több emberük esett el, de még így is nyomasztó túlerőben voltak. Most már az ő lövészeik is szorgosan küldözgették fe-lénk nyilaikat.

- Randlan! - bömböltem. - Foglalkozz az íjászaikkal! A mágus eltűnt mellőlünk, mi pedig lélegzetvissza-

fojtva vártuk a Borganók reakcióját. A gyalogosok a góblin csürhével voltak elfoglalva, a „falanxnak" nem mertek nekirontani, félő volt azonban, hogy a nehézlo-vasság áttör rajtuk; tudtam, ha ez bekövetkezik, nem lesznek képesek újra csatarendbe állni.

- Niorah, eredj Soramhoz! A falanx haladon tovább, de forduljon a nehézlovasság felé; kevesen vannak, de nagyon veszélyesek!

A lány elrúgtatott. A herceg időközben rájött, mit kell tennie: gárdistái

széles ívben kanyarodva félkört írtak le, és oldalról ron-tottak talpasaimnak. Tudtam, ha az alakzat megbomlik, legfőbb erősségünk vész oda, de tehetetlen voltam.

Nem úgy D'Aquilor és lovagjai! Mielőtt a gárdisták elérhették volna a hadtestet, húsz könnyűlovas vágtatott a nehéz lándzsák elé - ez megtörte a támadás lendüle-

245

tét, s a haladékot kihasználva a „falanx" lassan az ellen-ség felé fodult. Niorah átadta üzenetemet, most már csak azért aggódtam, hogy épségben vissza is térjen.

Ezen megrökönyödtem. Aggódom a lányért...? Igen, érkezett lényem legmélyéről a válasz, aggódsz

érte, pedig nincs több esze egy macskakölyöknél, ráadásul...

Aztán visszazökkentem a valóságba. Nekem is épp egy csata közepén kell ilyen ostobaságokra veszteget-nem az időt! Figyelmem ismét a lovasok felé fordult, sebtében felmértem a vadkan veszteségeit: tizenketten maradtak, nyolcan kidőltek közülük az öngyilkos vál-lalkozás során.

A herceg gyalogosai megfutottak, a tisztek, altisztek messze oldalt próbálták újra sereggé formálni őket. A lány visszaért.

- Soram üzeni, hogy veszteségeik elhanyagolha-tók...!

Biccentéssel nyugtáztam a hírt. Borgano visszavon-ta a lovasságot, és az íjászait vetette be, fő célpontnak jól szervezett gyalogosaimat, a „falanxot" jelölte ki szá-mukra. Elkeseredve láttam, hogy a harcosok közt mind több áldozatot szednek a felülről hulló vesszők.

Azt hittem, Randlan is elesett már, amikor az ellen-ség íjászai felé földből felbukkanó tűzkígyók kezdtek tekeregni.

A lövészek értetlenül meredtek a jelenségre, majd észbe kaptak és rohanni kezdtek az ellenkező irányba. A tűzkígyók egyre hosszabbak és fürgébbek lettek. El-kerülték a menekülő embereket, majd rajtuk túlfutva egymásba szaladtak, lángoló körbe zárva Borgano jó nyolcvan íjászát. Azok döbbenten várták a folytatást, akárcsak én. Nem kellett sokáig vámunk: hatalmas rob-banás rázta meg a levegőt, parázsló földrögök, emberi testek és tagok repültek a magasba, hogy aztán kaotikus

246

összevisszaságban hulljanak alá. Ez kemény csapás volt: Borgano félig felfejlődött gyalogsága irtózva hát-rált, „falanxharcosaim" lélegzethez jutottak.

A herceg nehézlovassága új rohamra indult. Sejtet-tem, hogy forralnak valamit, s valóban: mikor a nyilak hatósugarán belülre értek, hirtelen két csoportra szakad-tak, úgy lódultak tovább. D'Aquilorék ki akarták hasz-nálni a helyzetet és közibük vágtak, hogy ne tudjanak újra alakzatba fejlődni. Ez hiba volt az öreg katonától: a Borgano-lovasok egy kürtjelre irányt változtattak, s lándzsáikat előreszegezve, kétfelől rontottak a tizenkét vakmerőre, s acélos karéjukkal a „falanx" felé szorítot-ták őket. A Lord elvesztette a fejét; láttam a kézjeleiből, hogy kitörésre ad parancsot. Nem szívesen néztem vé-gig az elkövetkezőket; ketten jutottak ki, és D'Aquilor nem volt közöttük.

Keserű szájízzel fordítottam el a fejemet, ahogy a lo-vasok elnyargaltak a „falanx" elől. Tekintetem az ellen-séges gyalogságot kereste: szép lassan ékalakzatokba fejlődtek, és most óriási körön próbáltak minket ollóba fogni. Tempósan közeledtek. A góblin törzs már bevo-nult a történelembe: szétszóródtak és ez lett a vesztük. Lekaszabolták őket az utolsó szálig; ha akadtak is túlélők, rég elmenekültek.

Jobbról örömujjongás csapott fel. Éledő reményke-déssel fordultam arra; úgy éreztem, a legsötétebb órán Darton erős karja nyúl felém. A vár hídja nyitva állt, fe-kete páncélzatú lovasok dübörögtek ki a falak közül ne-héz csontú fekete ménjeik nyergében; köpenyük mint megannyi varjúszárny, úgy lebbent a reggeli ködben. Alakzatba fejlődtek és rohamtempóra gyorsultak, akár a shadoni Felföld, Ronna-gella feketerendi lovagjai; ó igen, az igazi küzdelem volt, embereim vérük árán ta-nulták ki az ellenség fortélyait. Elérték és oldalba kap-ták be a meglepett Borgano-gárdát: roppantak a súlyos

247

öklelőkopják, nehéz páncélzatú ostromlók repültek ki nyergükből; az elit gárda két percen belül mindössze hat épkézláb lovast számlált, akik kétségbesetten mene-kültek élükön magával a herceggel. Paplovagjaim az ül-dözésükre indultak. A futók elhajigálták lándzsáikat, egy vágtatott csak rúddal a kezében, de annak végén a herceg vörös-fehér csatalobogója lengedezett. Angus Magonor kiugratott a bolyból, beérte a zászlótartót, majd a feje fölé emelte pallosát, mely még ilyen messziről is hatalmasnak tűnt. Lecsapott, de nem a lo-vagra, hanem a zászlóra - a Borgano-lobogó aláhullt, hogy a paplovagok ménjei pillanatokkal utóbb mélyen a földbe tiporják.

Angus felemelt kézzel adott jelt a fordulóra: harco-saim fegyelmezetten váltottak irányt, most visszafelé nyargaltak.

A herceg elbizonytalanodhatott, mert a gyalogosai is hátrálásba kezdtek. A haladékot kihasználva rendeztem sorainkat; szomorúan kellett megállapítanom, hogy százhúsz, esetleg százharminc katonánk képes csak a folytatásra. Odaveszett könnyűlovasságunk - igaz, he-lyette itt vannak Angusék, de a veszteség akkor is vesz-teség marad.

Előrelovagoltam. Magonor hozzám rúgtatott, majd szertartásosan megszorítottuk egymás alkarját. A többi-eket felemelt ököllel üdvözöltem; ők, ahogyan az oli-garchikus etikett megkívánja a feljebbvalóval szemben, ökölbe szorított jobb kezüket a bal vállukhoz lendítet-ték. Mindnek csillogott a tekintete az örömtől és a har-ci láztól: ilyenkor voltak igazán elemükben.

Időközben az öreg varázsló is előkerült, és mellém szegődött. Mosolyogva fordultam hozzá.

- A magiszter megtette a kötelességét, a magiszter mehet.

- Majd ha győztél, elmegyek, nyavalyás pap...! -

248

sziszegte, de az ő szemében is a vidámság szikrái csil-logtak. Örültem, hogy örül, mert nekem, mikor előre néztem, olyan érzésem támadt, mintha vackorba harap-tam volna. Szemközt csatarendben állt mintegy három-száz megmaradt Borgano-gyalogos, mögöttük lovas-tisztek nyargalásztak; szemmel láthatólag sikerült úrrá lenniük a fejetlenségen. A sereg előtt maga a herceg állt dölyfösen: az ütközet még nem ért véget, s én tudtam, hogy egy háborúban mindig az a fél győz, amelyiknek nagyobbak a tartalékai.

Ám ahhoz sem fér kétség, hogy a csatákat olykor a legváratlanabb dolgok döntik el - most sem történt másképp. Valahonnét oldalról néhány lovas ügetett elő. Meresztgettem a szemem, hogy megállapítsam, kik le-hetnek - aztán szélesen elvigyorodtam, mert rádöbben-tem, hogy az élet számomra is tartogat még meglepe-tést. A lovasok vezetője D'Aquilor volt.

Kezében felhúzott számszeríj, két kísérőjének kezé-ben hasonlóképp. Három lovat vezettek kötőféken. A nyeregben ülőknek - két nőnek és egy fiatal fiúnak -volt egy közös vonása: kezüket összekötözték a hátuk mögött, mellükre vésztjóslóan meredtek a számszer-íjak.

- Borgano asszonya és gyermekei! - suttogta Niorah meglepetten. - Hogy az ördögbe kerültek ezek ide?

D'Aquilor előre lovagolt a térség közepéig, és átki-áltott a másik oldalra:

- Borgano! Azt ajánlom, tárgyaljunk, mert ha foly-tatod ezt az ostoba torzsalkodást, nem csak hogy várad, de családod sem lesz!

A herceg képe eltorzult a dühtől. Kellemes melegsé-get éreztem a szívem körül, és vidáman fordultam lo-vagjaim felé.

- Soram! - kiáltottam. - Igen uram - jött szinte azonnal a válasz.

249

- Én itt végeztem; a feljebbvalód mostantól Lord D'Aquilor. Míg vissza nem tér, te vagy a sereg parancs-noka.

Nem vártam választ; intettem Niorahnak és Angus-nak, elindultunk a vár felé. A bástyák magasából örömuj-jongás fogadott minket. Belovagoltunk a C'Demoranték erősségébe, s az udvaron lekászálódtunk a nyeregből.

- Hol a vár ura, nem siet elébünk? - kiáltottam vidá-man.

Az emberek összenéztek, a vállukat vonogatva tana-kodtak.

- Hol van Damol úr? Ki látta? Egy fertályórája még az őröket ellenőrizte a gyilokjárókon...

Angushoz fordultam. - Ne vesztegessük az időt! Míg a vár ura megkerül,

hadd lássam azt, amiért ennyit szenvedtünk! A nagydarab ember mosolygott. - Gyere hát, Airun! A láda fenn van az öregtorony-

ban, ott, ahol a páncélodat is tároltuk. Felkapaszkodtunk a keskeny lépcsőn a szűk torony-

szobába. Elől Angus, utána én, harmadikként a lány. A lovagom a lépcső tetején megállt.

- Halljátok ezt? Mozdulatlanná dermedtünk; fentről különös neszek

hallatszottak. Tovább csörtettünk a vékony falépcsőn. Itt képtelenség lett volna pallost használni, úgyhogy vil-logó tőrökkel a kezünkben törtünk előre. Benyomakod-tam a szűk résen Angus után: a szobában minden felfor-gatva. A fal mellett nyitott tetejű láda, korom és az égés nyomai mindenütt. A láda mellett egy szőke nő össze-égett holtteste hevert, odébb, hátát a falnak vetve Damol C'Demorante szedte - saját vérétől fuldokolva -a levegőt. A lány felsikoltott, térdre vetette magát az öreg előtt.

- Apám!

250

Hangja zokogásba fűlt. Magához ölelte a várúr fejét: a félrecsúszott mellvért nyaki nyílásnál két, furán ismerős, rövid favessző kandikált ki a páncél réséből.

Darnolhoz térdeltem. Valamit még mondani akart, de szavak helyett habos vér tört elő a torkából; szemei felakadtak, és nem mozdult többet. A lányt keserves zo-kogás rázta. Megfogtam az öreg még meleg kezét, és le-hajtott fővel imát suttogtam érte.

Hosszú percek teltek el; a lány zokogása nem csilla-podott. Összenéztünk Angussal.

- Tűzrúnákkal pecsételtem le a ládát... Lábammal undorodva fordítottam át a nő holttestét. - A papnő a sziklasírból - állapítottam meg. Angus nem kérdezett semmit. - Úgy látszik, a skorpió marását túlélte a ringyó, de

a tűzön már nem tudott kifogni! - Leköptem a tetemet, és indulatosan belerúgtam. - Az elf vakarék is megúsz-ta: ezek az ő nyilai, ilyennel lőtte át a lábamat - intet-tem Damol felé. - Menjünk le! - parancsoltam aztán, s amikor kiértünk az udvarra, folytattam: - Mit is mond-tál, mi volt a ládában?

Angus komoran lépdelt mellettem. - Pontosan nem tudom megmondani. Olyan... - és

kezével bizonytalan köröző mozdulatokat tett - ...olyan koporsóféleség.

- Koporsó? - Félig emberre, félig madárra hajazott. Vésett rú-

nák díszítették, amiket nem ismertem. Még az oldala is gazdagon teli volt róva velük.

- Ez nem sok. Mi volt benne? - Nem nyitottam fel - ingatta fejét a harcos. - Gon-

doltam jobb lesz, ha ezt egy, a mágiát nálam jobban ismerő testvér teszi meg.

A bástya magasából kiáltozás hallatszott. A baj nem jár egyedül: míg a herceg és D'Aquilor a távolban tár-

251

gyaltak, a seregek pedig ugrásra készen vártak, észak felől fekete füstöt sodort felénk a szél.

Felhágtunk a falra, a távolba meredtünk. A füst for-gószélként, kígyózva tekergett, és sebesen közeledett. A várnép ijedten szaladt össze, a két seregen is látszott, hogy nyugtalanul szemlélik a nem mindennapos tüne-ményt. Először azt hittem, Flabront tartogatott még va-lamit a tarsolyában, de ez a szélörvény nem vallott rá. Magam mellé vettem öt lovagot. Angust hátrahagytam: legyen valaki, aki kézben tartja a dolgokat a falak kö-zött. Sebesen rúgtattunk a közeledő valami elébe; tudni akartam, kivel-mivel állunk szemben.

Az örvény, mintha észlelte volna érkeztünket, lassul-ni kezdett. Mire megfékeztük hátasainkat, már csöndes füstoszlopként lebegett a talaj felett, alapzata kezdett szétterülni, lovaink térdig topogtak a hideg ködben - ma-gam sem tudtam miért, de az egész valahogy ismerősnek tűnt. Vártam a magyarázatot, vártam a folytatást.

A füstből hamarosan két alak bontakozott ki. Nem emlékeztettek semmilyen ismert élőlényre: leginkább egy kráni ló és egy sárkány frigyéből született korcsok-ra hajaztak. Sötét pikkelyes testük két hátsó lábukon tá-maszkodott, izmos, hegyes végű farkuk segítette őket az egyensúlyozásban. Nyakuk hajlékony kígyónyak, fe-jük holmi őrült mágus lidércálma, kobracsuklyával egy-begyúrt, szívforma madárfej. A csőrszerű szájban ülő tépőfogak résein olykor villás nyelv lükként ki. Ha az ember sokáig szemlélte őket, úgy érezte, átlát rajtuk, mint a füstös üvegen - gyanítani kezdtem, hogy pom-pásan kivitelezett illúzióval van dolgunk.

Az egyik lovag közelebb léptetett, mire a lények sziszegő hangot hallattak, és figyelmeztetőn kitárták griffkarmokban végződő ujjaikat.

- Hagyd! - mordultam fel. Emberem visszatáncoltatta lovát. Néhány pillanat

252

múltán a megnevezhetetlen anyagú ködből újabb ala-kok kezdtek kibontakozni. Elhátráltunk és vártunk. Ha-talmas izomzatú, tagbaszakadt férfiak léptek ki a fény-be, vállaikon pattanásig feszülő kötelek. Négyen von-szoltak elő a miazmás gomolygásból valamit; annyira elmerültek tevékenységükben, hogy megint közelebb férkőzhettem - a sárkánykorcsok ezúttal nem sziszeg-tek. A kolosszusok mostanra elővonszolták a ködből terhüket, és dolgukvégezetten oldalt léptek.

Hatalmas ólomkoporsó szürkéllett előttem. Agyam-ban hirtelen világosság gyúlt, széles mosollyal fordul-tam gyanakvó lovagjaimhoz.

- Le a fegyvert! Bár engedelmeskedtek, a feszültség lassan engedett

bennük, szemüket változatlanul az ólomkoporsón nyugtatták. A koporsó fedele, mintha mágikus erő moz-gatná, megemelkedett: a nyílásból kiáradó hidegben hó-pelyhek kavarogtak. A koporsófedélen, az oldalakon dérszakáll jelent meg, de tüstént olvadni kezdett, víz-erek futottak le a fémen mindenütt. A fedél, mintha ele-nyészett volna a nekifeszülő erő, hatalmas döndüléssel zuhant a földre. A koporsó mellé léptem. Az őrzők nyomtalanul eltűnek, a sötét oszlop is oszladozott. A koporsó tartalmát még nem lehetett látni, mert belsejét tejfehér köd borította, ami a külső légmozgás hatására átsodródott a peremen, és vízként folyt le kétoldalt. Az-tán mozgás kezdődött a fehérségben, valami villant, s én azon kaptam magam, hogy nyílt térség közepén ál-lok, s egy köpönyeges alakkal nézek farkasszemet.

Karcsú volt és alacsony; arcát nem, csak finom ke-zét láttam, amivel hosszú, unikornisszarv módjára csa-varodó botját markolta. Fakó bőrén átsejlettek a kék erek, arcát bő, mohaszín csuklya rejtette.

Leugrottam a lóról. - Alyr Arkhon, te vén csavargó!

Hozzá futottam és megöleltem, ropogtattam párat az ősi vérből származó csontokon. Alyr némán várta, hogy befejezzem, aztán féloldalas pillantást vetett rám.

- Vastag a bőr a képeden - mondta. - Mit tegyek, ha így örülök neked? - tártam szét a

karom. - Örülsz? - Arkhon dühösen mellen bökött a botjá-

val. - Legutóbb bezzeg nem voltál ilyen serény, hogy kimutasd az érzéseidet. Magamra hagytál két nyavalyás Ikerrel!

- Ne haragudj, nem tudtam őket megkülönböztetni... - Vicces - hunyorgott ő. - Mint mikor ott felejtettél Arhikandnál, tudod, lenn

a tárnában... - morogtam sértődöttséget színlelve. - A z más volt. Hányszor fogod még a szememre vet-

ni? Mindig ezzel takaródzol, ha kényes helyzetbe ke-rülsz. Kezd már unalmas lenni.

- Nem! - vágtam rá dacosan. - És ha csak gyaláz-kodni jöttél, mehetsz is vissza az illúzióid közé.

- Disznó - dünnyögte a félelf, és sarkon fordulva tá-volodni kezdett az oszladozó ködben.

Hirtelen, magam sem tudom, miért, torkon ragadott a rémület. A francba, ezt mégsem kellett volna...

- Gyere vissza! - Kéred vagy parancsolod? - perdült meg Alyr. - Ez az óhajom. Biccentett, és mosolyogva közeledett ismét. A régi

Alyr Arkhon volt, egy a kontinens leghíresebb kalando-zói közül, aki tehetségét emberöltőkön át az északi Doran, a Vörös Hadurak szolgálatában kamatoztatta -ám mindvégig talpköve maradt Darton általam vezetett egyházának, a rendnek, melynek terhei harmadrészben az ő vállán nyugodtak. Arra gondoltam, hogy Alex con Arvionival alkotott szentháromságunk nagy utat tett meg a kezdetek óta, s hogy Arkhonnak voltaképp igaza

254

van: keveset teszek enyéimért az utóbbi időben. A Bát-rak Karavánjának gro-ugoni kudarca óta Alyr megszál-lottan kutatta Tier Nan Gorduin nyomát - az ilanori hű fegyvertárs, igaz barát volt, én mégis lemondtam róla, s csak abban reménykedtem, hogy nem kellett időnek előtte elfoglalnia helyét Darton jobbján. Olykor össze is kaptunk Alyrral emiatt - azzal, hogy most mégis fel-bukkant, s az oldalamra állt, a maga fanyar módján lec-két adott nekem.

Mire visszaértünk a várhoz, már kicseréltük egy-mást között a friss híreket. Sajna, mindketten csak bosszúságokról számolhattunk be. A legvégére hagy-tam a legújabbat:

- Van két apró gondunk, testvér. Az egyik egy mági-kus tárgy, amit meg kéne vizsgálni. A másik meg az, hogy a tárgyat elrabolták.

- Csalódtam volna benned, ha másképp történik. Összeráncoltam a homlokomat. - Ez a dolog fontos, Alyr. Több szempontból is. - Éreztem; ezért vagyok itt - biccentett a nekroman-

ta. - És ezért fogjuk azt az ereklyét villámgyorsan elő-keríteni.

íg Alyr mély transzban kereste a mentáisíkon legközelebb pulzáló mágikus aurát, én röviden beszá-moltam lovagjaimnak a történtekről. Két-három fős csoportokra oszlottunk, hogy ha kell, tűvé tegyük az egész környéket az idolért.

Mire az emberek felkészültek az indulásra, a nekro-manta is visszatért a valóságba.

- Jót szundítottál? - érdeklődtem. - Amennyire lehet, ha egy ilyen szenesvödör csö-

römpöl az ember körül. - Talált - dünnyögtem. - Akár mehetünk is; Damoso

di Unamuno jön velünk. Jól ért a nyomolvasáshoz. - Pazar - somolygott Alyr. - A mocsárban várható-

an rengeteg nyomot fogunk találni. - A mocsárban? - Megtaláltam őket, azaz a mágiahasználót; nyugat-

nak tart az ingoványon át. Még nem jutott messzire. - Öröm az ürömben - mondtam kedvetlenül. A vár

nyugati oldalának egyik dombján álltunk, ahonnét messzire elláthattunk - az elénk táruló panoráma, a zsombékos végtelenje nem sok jóval kecsegtetett.

Elindultunk. A kis egységek legyezőalakban távo-lodtak egymástól; bennünket Alyr vezetett csalhatatlan biztonsággal - a menekülő elméje az ő számára olyan volt, mint tengeren a vakító fényű világítótorony. Itt-ott még láttuk a többieket, aztán elértük a mocsárvidék pe-remét, ahol a fű közöt egyre nagyobb területeket foglal-tak el a tócsák, hogy lassanlént átadják helyüket a fo-lyékony földnek.

Széthúztuk háromszemélyes csatárláncunkat: Alyr haladt középen, Damoso és én a két oladalán, jókora tá-volságra, de mindig úgy, hogy ne tévesszük szem elől. Hamarosan kiáltást hallottam a túloldalról. Alyr odain-tett azzal, hogy di Unamono talált valamit.

Damoso szintén a kedvenceim közé tartozott; a leg-mélyebb Dél egy mocskos városában szedtem fel vagy tizenöt évvel ezelőtt. Tehetséges volt a maga szakterü-letén, bár általam igencsak lenézett foglalkozást válasz-tott: bérgyilkos volt, vagy ahogy akkoriban fenhéjázva nevezte magát, „fejvadász". Három vagy négy kioltott életet tudhatott már maga mögött, amikor a helyi igaz-ságszolgáltatás hosszú keze kinyúlt érte. Darton akarta,

256

hogy találkozzunk: átutazóban voltam éppen, s látva, hogy tömeg gyűlik össze, magam is a főtérre indultam. Épp akkor vezették elő a haramiát. Egy pillanatra ösz-szeakadt a tekintetünk; ő nem vett észre semmit, én azonban azonnal megláttam benne az elhivatottságot. Úgy döntöttem, élnie, de tanulnia és okulnia kell, ezért csak késő éjszaka vágtam le az Andur-keresztről. Már eszméletlen, szinte halott volt, én mégis magammal vit-tem, és lám, nem okozott csalódást.

...Közelebb érve láttam, hogy Alyrék valamit tanul-mányoznak. A nekromanta felém fordulva elismerően biccentett.

- A fiú tényleg jó nyomolvasó. Nem hittem volna, hogy ilyen apróságot is észrevesz.

Félretoltam, hogy lássam végre, mire bukkantunk. Előttem az egyik zsombékon, háromnegyedig a sárba süppedve mocskos bőrnyereg árválkodott. Vetettem egy lesújtó pillantást Alyrra.

- Látom, vicces kedvedben vagy. Alyr nem lett volna Alyr, ha nem ekkor fordítja ko-

molyra a szót: - Akit keresünk, itt van a közelben -mormolta. - Retteg.

Ahogy kimondta, a hátunk mögül madárcsapat reb-bent fel.

- Arra - sziszegtem. - Én megnézem a madaras he-lyet, ti menjetek a másik irányba! - Azzal kétkézre fog-tam fegyveremet, és elindultam a bokáig érő latyakban a rejtőző ellenség felé. Alyrék eltűntek a hátam mögött.

Óvatosan megkerültem egy nagyobb bokrot, de nem láttam semmit, aztán jobbról, a hátam mögül baljóslatú suhogás hallatszott. A szemem sarkából láttam, ahogy a bokor ágai szétnyílnak, és egy fényes penge villanva csap felém. Mögötte eltorzult, törött orrú arc meredt rám elszánt, gonosz tekintettel. Az elf?

A penge a páncélt találta, alig egyujjnyira a nyak-

257

szirtemtől. Az acél szikrát vetett, az ütés erejétől előre tántorodtam.

Eressz gyökeret!, villant át agyamon a gyalogharc vezérelve. Lejjebb helyeztem súlypontomat, és gyors csipőmozdulattal száznyolcvan fokot perdültem. Védekező tartásba helyezkedtem, a pallos markolatát mélyre engedtem, vasam hegye az elf torkának szegeződött. Zúzmara borította be, pillanatok alatt ké-ken derengő jégpengévé változott.

- Hát túlélted a sziklasírt, erdei görény? - ziháltam. - Téged is túléllek, perc-emberke - acsargott az elf,

és fogást váltott saját fegyverén. Mindkettőnket meglepett a villám, mely vakító lob-

banással sújtott le a közelünkben. A fény-nyalábbal együtt érkezett a dörej is. Én ocsúdtam fel előbb: az elf felé vágtam. Hárított, de nem próbálta megakasztani a pengémet, inkább, amennyire tudott, hátratáncolt a la-tyakban. Óvatosan körözni kezdtünk egymáskörül, váltig a másikra koncentrálva. Párbajunkat újabb fura esemény zavarta meg. Mindketten a rikoltó hang irányába kémlel-tünk: a halódó fák iszamós törzsei között, a bokrokon és a tócsákon átgázolva kopasz, csúnyán megperzselődött ember menekült valami elől. Ezt az alkalmat használtam ki az újabb támadásra: felülről sújtottam az elfre, aki el-követte a hibát, hogy kivédte a csapást. A pallost kemé-nyen a kardjához szorítottam, és nyomni kezdtem a föld felé. Felordított, hátraugrott és megpróbálta elhajítani a fegyvert. A markolat a tenyeréhez tapadt, a jobb kezét felrántotta, és azonnal vér borította el az ujjait is. A bőre hideg kardjához tapadt, amin a párás levegő zúzmaraként csapódott ki. Sziszegett a fájdalomtól; úgy ítéltem, ez már nem lesz képes harcolni, úgyhogy vetettem egy pil-lantást arra, amerre az előbb a kopasz menekült. Alyrt láttam komótosan baktatni, egyik kezében a botját lóbál-ta, a másikkal a vállára vetett súlyos zsákot tartotta.

Ismét ellenfelem felé sandítottam, aki - más válasz-tása nem lévén - menekülőre fogta a dolgot: rohanni kezdett. Súlyos páncélomban, a lassanként lábszárközé-pig érő vízben nehezen tudtam követni. A sárrengetegből egy kisebb domb emelkedett ki néhány fával, sűrű aljnö-vényzettel - az elf oda igyekezett. Megvetette a lábát, ví-vó tartásba helyezkedett. Sérült kézfejét időközben -hogy mikor, nem láttam - kendőbe csavarta.

Bátorságot meríthetett kilátástalan helyzetéből, mert mint valami förgeteg, úgy támadott rám, mikor a közelé-be értem. Nem győztem védeni a csapásait; szerencsém-re páncél védett, így az a pár ügyes vágás, amit nem si-került hárítanom, ártalmatlanul siklott le rólam. Váratla-nul elhajoltam, és a lábai felé kaszáltam. Felugrott, én pedig előrelendültem és teljes súlyommal - meg a vért súlyával - nekivetődtem. Az ütközés ereje a földre dön-tötte, de én sem bírtam megállni a lábamon. Hátrafelé kúszva menekült, mint valami rák, kardját elnyelte a pos-vány. Bosszúsan emelkedtem fel - sár folyt végig a pán-célomon, itt-ott gusztustalan békanyál tapadt csomókban a fémhez. Előreszegeztem a pallost, és előre indultam.

- Hol az idol? - tettem fel a kérdést az elfnek, aki hátrafelé araszolva már a domb közepére küzdötte fel magát. Én is megvetettem lábamat a szilárd talajon, és közelebb nyomultam hozzá.

Mielőtt válaszolhatott volna, fura, mormogó hang töltötte be a levegőt, s a talaj remegni kezdett a lábunk alatt. Ide-oda tántorogtam, a vakarcs üvöltött. A fák re-csegve-ropogva hajladoztak; sosem gondoltam, hogy egy mocsárban is képes rengeni a föld. A talajból bu-gyogva törtek fel a gázok, a sáros felszín valószínűtlen gyűrűkben hullámzott.

Reccsenés, puffanás, fejhangú visítás zökkentett visz-sza a valóságba. Az elfet kerestem a feldúlt szigeten; lát-ni nem láttam, de a jajjgatás csakhamar felfedte rejtekét.

259

A mocsári gazba temetve feküdt, combján ferdén ke-resztben széles fatörzzsel. Bal lábának sípcsontja töröt-ten meredt ki a felszakad bőrön át. A látványtól grimasz-ba rándult az arcom - aztán egykedvűen a fatörzsre tele-pedtem, és sztoikus arccal néztem zavaros szemébe.

- Na, te aztán jól ráfaragtál - dünnyögtem. - Hogy hívnak?

- Dögölj meg, tetves pap! - sziszegte. Felém köpött, de nem talált el.

- Váljunk csak... - tűnődtem. - Sunor, vagy valami efféle a neved. Singar, ez az! - Közelebb hajoltam. - Os-tobák voltatok. Okulnotok kellett volna a sziklasírban történtekből.

- Meg fogsz dögleni, emberfattyú! - Csak utánatok - mormoltam. - Gyanítom, te vagy

az utolsó a kis kompániából. Na beszélj, hol az idol? Erre aztán elvigyorodott; mit mondjak, haldoklókat

is láttam már szebben vicsorogni ennél. - Sosem fogod megtalálni! A hátam mögül csobbanások hallatszottak, arra for-

dultam. Alyr érkezett komótosan. - Mi ez a kis piknik? - kérdezte, és a sárba ejtette a

súlyos zsákot. - Ezt itt találtam - böktem a törött orrúra. - Csinos jószág - közölte Alyr. Nem nézett a sebe-

sültre, ahogy helyet foglalt mellettem a fatörzsön. - Re-mélem, nem harap.

Magam mellé emeltem a zsákot, és lehúztam a szö-vetet a bene rejlő tárgyról.

Aprólékosan megmunkált, obszidiánból metszett varjú került napvilágra. Széles, kerek talapzatára isme-retlen szöveget véstek. Megbillentettem, s alulról is megvizsgáltam: vésetek, szöveg mindenütt.

- Szép darab - dünnyögtem. - Mire szolgál? - Azt nem tudom - suttogta Alyr -, de olyan erő su-

260

gárzik belőle, ami eltorzítja az asztrál- és mentáiteret. Rég találkoztam ilyen nagyhatalmú ereklyével.

Csörtetve érkezett Damoso is. - Dartonnak hála, megvan! - kiáltotta, ahogy meg-

látta varjút. - De hol a koporsója? - Miféle koporsó? - fordultunk megütközve testvé-

rünkhöz, aki szabódva állta pillantásunkat. - Én magam a varnyút nem láttam - mondta -, mert

a koporsót vagy szarkofágot, tudom is én, hogy híjják, nem nyitottuk ki. Cizellált fadoboz volt arany beraká-sokkal meg szöveggel, rúnákkal és más effélékkel.

Alyr elkeseredetten fordította az ég felé tekintetét, majd hozzám fordult.

- Enélkül nehéz lesz használnunk a madarat, Airun. Az elf a fatörzs alatt gúnyosan felkacagott. - Nem találjátok meg soha! - kiáltotta, és szinte ful-

dokolt a csúfondáros röhögéstől. A fatörzset megkerülve a torkára léptem. - Ki vele, hol van? Úgy hahotázott, hogy alig bírt beszélni. -A posvány legmélyén, ákozott pap! Kérd az istene-

det, hogy pottyantson egy másikat a tenyeredbe - hátha meghallgatja a kérésedet!

Komótosan visszahúztam a zsákot a varjúra. - Feltétlenül szükséged van a szarkofágra? - kérdez-

tem a nekromantától. - Igen. Pontosabban a szövegekre és rúnákra, amik

borították. Eltöprengtem, és hamarosan találtam egy jónak

ígérkező megoldást - utólag úgy rémlik, az egyetlen célravezetőt.

- Damoso, ragadd meg a haját! - mutattam a sebe-sült elfre. Di Unamono jobb kezére csavarta az elf fakó haját, és hátrafeszítette a fejét.

- Erdei görény - szóltam ünnepélyesen ismerkedj

261

meg közelebbről kedves barátommal, Alyr Arkhonnal, a nekromancia legnagyobb élő mesterével. Ő holtodban is kiolvashatja belőled mindazt, amire a szarkofággal kapcsolatban emlékszel. Pusztulj tehát!

- Ne...! - hörögte az elf szinte ugyanabban a pilla-natban, mikor lecsaptam rá. Tiszta vágás volt, elválasz-totta Singar fejét a törzstől. Damoso felemelte a trófeát: a szemek még rebbentek egyet-kettőt, ahogy kicsorgat-ta belőle a vért, majd méla undorral a varjú mellé gyö-möszölte, és elkötözte a zsák száját.

- Megéheztem. Ideje visszatérnünk a várba - düny-nyögte Alyr Arkhon.

262

éső délután a lovagteremben üldögéltünk; a vámép minden jóval ellátott, s tapintatosan magunkra hagyott minket. Mindnyájan könnyű, fekete öltözéket viseltünk - a szolgák páncéljainkat fényesítették, a lo-vászok hátasainkat csutakolták. A lovagok lézengtek; volt, aki a kandalló mellett üldögélt, mások a fegyvere-iket, páncéljaikat tisztogatták, rendezgették. Alyr, Flabront, én és még két lovagom az asztalnál ülve ta-nulmányoztuk a varjút.

A két varázsló parázs vitába bonyolódott az idol ere-detét illetően. Flabront hevesen, széles gesztusokkal kí-sérve védelmezte a maga igazát, Alyr unott cinizmussal mutatott rá tévedéseire, s a szeme sem rebbent, ha társa nagynéha csúsztatáson kapta. Két dologban azért egyet-értettek: a varjú kráni eredtű, legalább ezer éves, de in-kább több. A szöveget eredménytelenül próbálták fejte-getni. Mi, akik nem voltunk jártasak a mágia vulgáris ágazatában, csak hallgattuk őket. Alyr azzal biztatott, hogy Singar „kifaggatása" után sokkal többet mondhat

263

majd. A sarokban álló ládikára pillantottam, ami az elf kalandozó fejét rejtette. Abdzsan al Hagmerk lefagyasz-totta elkeseredett ellenségünk trófeáját, ládába zárta, körmönfont ceremóniákkal jégrúnákat rótt a doboz bel-sejébe, hosszú időre megóvva a fejet az enyészettől. Flabront ugyan felajánlotta, hogy kővé változtatja, így akármeddig eláll, de Abdzsan ragaszkodott a maga módszeréhez.

A vitát az ajtó nyikorgása szakította félbe: Lord D'Aquilor érkezett, barázdált arca elégedettséget sugár-zott. Felálltam, magukra hagytam a varázstudókat, hadd bosszantsák egymást tovább nélkülem; az öreg elé siet-tem, megszorítottuk egymás kezét, és a kandalló előtti, időközben megüresedett karszékekbe telepedtünk.

- Azt hiszem, van bőven meséinivalód, uram - néz-tem a Lordra. Nem kérette magát, színről-színre előad-ta, mit ért el.

- Jól alakulnak a tárgyalások. Borgano kénytelen-kelletlen nagyobb területeket fog átadni nekem - ez persze további csatározásokkal jár majd, de ork legyek, ha bánom. Hírnökeim szerint a környék kisnemesei mind lázadoznak, hozzám akarnak csatlakozni... - Elé-gedetten dörzsölte a kezeit.

- Válj! - szakítottam félbe. - Előbb a titkos fegyve-redről mesélj!

Az öreg harcos hátradőlt a székben, lábát a tűz mel-letti zsámolyra helyezte.

- Amikor megkaptam Damol üzenetét, összegyűj-töttem az embereimet, de ahelyett, hogy azonnal a talál-kahelyre indultam volna, nekiálltam megvalósítani sa-ját tervemet. Az aszonyokkal Borgano-lobogókat var-rattam, és kockázatos játékba kezdtem. Embereimmel a herceg várához indultunk. A lobogók miatt azt hitték, hogy a herceg, vagy valamelyik tisztje tért vissza, így gondatlanul leengedték a hidat. Berontottunk, lemészá-

264

roltuk a kapuőrséget, aztán megvetettük a lábunkat a kapu közelében. Hat legjobb emberem elindult, hogy túszul ejtse a herceg asszonyát és gyermekeit. A várka-pitány későn kapott észbe. Bár a falakon többen voltak nálunk, bár nyílt harcban könnyen pórul járhattunk vol-na, nem látták át a helyzetet. Küzdőkedvük legott alábbhagyott, mikor meglátták a hercegnét és a két kölykét késsel a nyakukon. A tiszteket megadásra szól-lítottuk fel, azokat, akik letették a fegyvert, a töm-löcökbe zártuk. Az egyik emberem ismeri a füvek titka-it, így titokban kicsit megfűszereztük a kútjukat, mielőtt eljöttünk volna, nehogy túl korán utánunk induljanak. Gyanítom, azóta is gyomorgörcsöktől szenevednek...

Az öreg még vagy egy órán át ecsetelte csapata hőstetteit, utóbb tárgyalásait a herceggel. Számomra Borgano szinte nem is létezett többé: visszaszereztük, ami a miénk, bosszúvágy nem fűtött. Apja haláláért Niorahnak kell elszámolnia a herceggel - persze ha a segítségemet kéri, nem fogom tőle megtagadni. Kezdett álmosítani az öreg politika terve, hogy hogyan válik a környék jótevőjévé és urává. Szerencsére a hatalmas fa-ajtón Damoso di Unamono dugta be a fejét.

- Airun, üzenetet kaptunk! - Igen? - Fent északon, kéthónapi járóföldre innét egy sírra,

benne valami leletre bukkantak a mieink. Jó lenne, ha néhány emberrel te magad kísérnéd egy biztonságos rendházba, azt mondják...

Felkaptam a legközelebbi súlyos kupát, és az ajtó fe-lé hajítottam. Damoso nevetve húzódott vissza, a fém hatalmasat koppant a fán. Nehézkesen feltápászkodtam ültömből; megállapítottam, hogy bizonyos tréfákra ér-zékeny lettem az utóbbi időben.

- Bocsáss meg, D'Aquilor uram, elzsibbadtam kis-sé. Megyek, járok egyet.

265

Az ajtóhoz érve odakiáltottam az udvaron átvágó Damosónak:

- Dam! Gyere, járjunk egyet fenn a bástyán! - Nem bánom. Felkapaszkodtunk a gyilokjáróra. Erős keleti szél

fujt, a nap már lenyugodott, de az ég alja még a na-rancs és bordó színekben játszott. Borgano serege el-kotródott, valahol távolabb vertek tanyát. A bástyán és a falakon fehér lobogókat cibált a szél. Az öregtorony felé fordultam, ahol Lord Darnol várta, hogy utolsó út-jára kísérjék. Megfordultam, és a lovag mellé könyö-költem a mellvédre. Szótlanul bámultuk az esti eget. A csendet Damoso törte meg:

- Megyek, egy kis dolgom van még. - Hová...? - kérdeztem volna, de nem is figyelt rám;

fürgén ereszkedni kezdett lefelé. Visszafordultam a mellvédhez, és hátrahőköltem a meglepetéstől. Előttem Niorah állt fekete ruhában - sápadtabb volt, mint vala-ha, szemei karikásak. Szinte könyörögve nézett rám.

- Az embered igazi úr - suttogta. Magamhoz öleltem.

z éjszakát együtt töltöttük. Másnap kora reggel tartottuk Lord Damol C'De-

morante temetését: a szertartást én magam celebráltam. Az elhuny vár urat post mortem, Darton lovagjai közé fogadtuk, neve bekerül majd a birodalom hőseinek név-sorába. A várudvaron helyeztük örök nyugalomra, az öregtorony tövében. A szertartás végeztével nem bú-

csúzkodtunk senkitől, mindenki szótlan volt, amilyenek Darton paplovagjai általában lenni szoktak. Kilovagol-tunk a várból. Én vezettem a menetet, jobbomon Alyr Arkhon, balomon Angus Magonor rúgtatott.

Egyszer visszapillantottam: Niorah C'Demorante a kapubástyán állt, és utánunk nézett. Fekete ruháját, mint valami gyászleplet lobogtatta a szél. Tekintetemet visszakényszerítettem az útra. A pillantását még sokáig éreztem magamon: olyan volt mintha kést forgattak volna a hátamban.

- Gyűlöl - állapította meg Alyr. - Úgy gyűlöl, ahogy csak egy nő gyűlölhet, akit megrövidítettek, akinek sze-relméért fájdalommal fizettek; amíg él, könnyelműség lenne visszatérned erre a vidékre...

Sóhajtottam, majd teleszívtam tüdőmet a hűvös le-vegővel. Régóta vallom, hogy a fájdalom megtisztítja, nemes pengévé edzi a lelket - C'Demorante leányának pedig keménységre lesz a legnagyobb szüksége az elkövetkezőkben. Az úmő, akivé a szertelen Niorahnak válnia kell, idővel ráébred majd, hogy Darton evilági helytartója mégsem érzéketlen fenevad - hogy csak a javát akarta, mikor boldogság helyett erőt, halál helyett életet ajándékozott neki.

Vége

267