POLITIKAI PSZICHOLÓGIA – POLITIKAI MAGATARTÁSVIZSGÁLATOK

A politikai pszichológia szemléleti sajátosságairól szóló megfontolások megvitatása

Vitakötet

Írták:

LÁNYI GUSZTÁV

és vitapartnerei:

A. GERGELY ANDRÁSBUDA BÉLA

CSIZMADIA ERVINGARAI LÁSZLÓ

KISS ENDREKISS PASZKÁL

MÜNNICH IVÁNPATAKI FERENC

PLÉH CSABASZABÓ ILDIKÓ

SZABÓ MÁRTON

ZSOLT PÉTER

ELTE Társadalomtudományi Kar

Politikai Magatartásvizsgáló Kutatóközpont

Kiadványai1.

Sorozatszerkesztők:

A. Gergely AndrásKabai Imre

Lányi Gusztáv(főszerkesztő)

Előkészületben:

A politikai jelenségek pszichológiai vizsgálata:Magyarország 1990-2005.

TARTALOM

ELŐSZÓ

BEVEZETÉS: A politikai pszichológia (még mindig?) új tudomány Magyarországon

I. MI A POLITIKAI PSZICHOLÓGIA?

1. Implicit politikai pszichológiákA politikai pszichológia tudománytörténete a poszt/modern világban - Az ókori implicit politikai pszichológiák - A középkori keresztény politikai pszichológiák. - Néhány újkori politikai pszichológia: Machiavelli és "A fejedelem" - Spinoza politikai pszichológiája - Mandeville és a "politikai pszichológiai" tudatosság. 2. Homo Politicus PsychologicusAz individuális-racionális "politikai ember" - Az individuális-irracionális "politikai ember" - A kollektív-irracionális "politikai ember" - A kollektív-racionális "politikai ember". 3. A politikai pszichológia megszületéseA pszichológia önállósodása - Az önálló politikatudomány - A pszichológia "államtani" alkalmazása Európában - A politikai pszichológia alapító atyja: H. D. Lasswell.

II. A POLITIKAI PSZICHOLÓGIA MEGSZÜLETÉSE MAGYARORSZÁGON

4. A tartalmas semmiDékány István és politikai pszichológiája - A hazai pszichológia (viszonylagos) fejlettségéről – Harkai Schiller Pál kezdeményezései 5. Álruhás politikai pszichológiákA szellemtudományos politikai pszichológia - A szellemtudományos politikai pszichológia csábító ereje - Az állam- és jogtudományok pszichologizálása - A politikatudomány "segédtudománya" a lélektan - A világnézet-lélektan - A magyarság-lélektan - A "magyar észjárás" társaslélektana és politikai pszichológiája - A nemzetnevelés politikai pszichológiája. 6. Pszichoanalitikus politikai pszichológiákFreud tömeglélektani koncepciója és hatása Magyarországon – A pszichoanalitikus politikai pszichológia „kalandjai” Magyarországon: Ferenczi Sándor nem létező politikai pszichológiája – A Tanácsköztársaság „kalandja” és Kolnai Aurél szociológiába rejtett politikai pszichológiája – A freudomarxista „kaland” – Az individuálpszichológusok békére nevelő kalandja 7. Rejtett politikai pszichológiák - szakrális politikaPolitikai én versus tudományos ész: Bibó István és Mérei Ferenc nem létező politikai pszichológiájáról 8. Az interregnum

Rejtőzködés: a pavlovi reflexológia és a makarenkói pedagógia - A szocialista lélekgyógyászat (gyilkos) „kalandja” - A "marxista pszichológia": a kör négyszögesítése - Ideológia versus szaktudományok - Az adaptáció körei, amelyek azonban nem vezettek a politikai pszichológiához - A politológia és a pszichológia hazai aszinkronitása - Politikai pszichológia helyett közéleti pszichológia és propaganda-módszertan 9. A rendszerváltozásRendszerváltozás-lélektan és/vagy politikai pszichológia? – A rendszerváltozás sokkja, szociológiai és pszichológiai vizsgálatok – A magyar pszichoanalitikus politikai pszichológia, amely nem létezik, mégis népszerű és virul: Az „antallo-freudizmus” kalandja – A rendszerváltás „kalandja” – Az ezredvég politikai változásai és a pszichoanalízis – Pszichoanalízis(ek) versus politikai pszichológia – A „sorskérdések” politikai pszichológiája. – Két szöveggyűjtemény.

III. TÉMÁK, PARADIGMÁK ÉS MÓDSZEREK

10. A politikai gyakorlat optimalizálásaA politikai pszichológia: alkalmazott tudomány – Tudomány-rendszertani kérdések – Politikai és /vagy gazdaságpszichológiai "eszmék" Magyarországon - Politológia és pszichológia 11. Kis (magyar) alkotmánytani pszichológiaAlkotmánytan, (nép)lélektani alapokon – A legitimitás szociálpszichológiai kérdései: konszenzus versus szokásjog és a kollektív tudattalan – A szerződéses elv történeti és politikai szociálpszichológiája – A magyar (történeti) alkotmány, pszichológiai diagnózis? – „Jogi díszlet”, miképpen töltődhet fel „lélekkel”? – Lehetséges-e az alkotmánytani politikai pszichológia? 12. A diszciplináris keretekAz intézményes feltételekről – A politikai pszichológia multidiszciplinaritása – A pszichológia nélküli politikai „lélekbúvárkodás” – A politikai pszichológia pszichológiai tudomány – Kutatás és/vagy cselekvés – Politikai tudás versus pszichológiai szakértői tudás 13. A (politikai) pszichológia nézőpontjaiBiológiai nézőpont - Behaviorista nézőpont - Kognitív nézőpont - Pszichoanalitikus nézőpont - Fenomenológiai nézőpont – Az alaklélektan és a mezőelméleti politikai pszichológia - A "járásvégzés" fenoménja és a tüntetés - A humanista pszichológia mint politikai pszichológia - Pszichológiai EGÉSZség és politikai EGÉSZség - Az etnometodológia mint politikai pszichológia – A politika diszkurzív értelmezése, a politikai magatartás dramaturgiája 14. Nézőpontok - paradigmákParadigmaküzdelmek és a politikai pszichológia nézőpontjai - A politika

pszichológiai fogalma 15. A politikai magatartásA politikai magatartás pszichológiai sémája - A politikai magatartás prediszpozíciói - A politikai magatartás interakciós modellje - A politikai magatartás idői (történeti és szocializációs) szerkezete és dimenziói BEFEJEZÉS (helyett): A politikai pszichológia minimális és maximális programjaA társadalomtudós szakértői szerep 16. A minimális és a maximális program modelljeiA pszichológus: szakértő tanú - A pszichológus: a politika kiértékelője - A pszichológus: társadalmi mérnök - A terápiás és támogató tanácsadás

IV. REFLEXIÓK

1. Alkalmi gondolatok a politikáról és a politikai pszichológiáról (Pataki Ferenc)2. Diszciplináris hatások, tudományközi viszonyok – lélektan és

politika/tudomány/ (Buda Béla)3. Gazdaságpszichológiai kommentárok egy politikapszichológiai alapvetéshez

(Garai László)4. A politikai pszichológiáról a naiv pszichológus szemével (Pléh Csaba)5. A politológia és a pszichológia „megbonthatatlan” kapcsolata (Münnich Iván)6. Politikai pszichológia: lehetőségek és kihívások (Kiss Paszkál)7. A politikatudomány mai arcai (Csizmadia Ervin)8. Lélek(tan)politika? (A. Gergely András)9. A politikai pszichológia alapkérdései (Szabó Ildikó)10. Megjegyzések Lányi Gusztáv koncepciójához a politikai pszichológia

megalapításáról (Kiss Endre)11. Önfeladás vagy kiteljesedés? Kritikai észrevételek egy tudományos transzfer

tárgyában (Gyáni Gábor)12. A politikai pszichológia jövője (Zsolt Péter)13. Pszichológia, politológia, kommunikáció (Szabó Márton)

V. REFLEXIÓ A REFLEXIÓKRA:MI A POLITIKAI MAGATARTÁSVIZSGÁLAT?

IRODALOM

ELŐSZÓ

Ez a kötet egy sajátos műfajú vitakötet. Egyfelől én már megírtam a

megvitatásra szánt alapszöveget (Lányi 2001a), másfelől ezt az alapszöveget elküldtem a vitapartnereknek. A vitapartnerektől visszakapott – kritizáló, támadó

vagy támogató, értetlenkedő vagy problémákat felvető és továbbgondoló stb. – válaszokra én egyenként reflektáltam, valamint az összes reagálást mint egészet is kezelve a „végső”, vagyis inkább az „érettebb” változatban összefoglaltam a vita eredményeit, tanulságait.

Az általam írt alapszöveg: a vitatandó kérdések exponálása. Az alapszöveg az én készülő – különböző „előfutamokban” ilyen-olyan szövegvariánsokat ugyan már eredményező (Lányi 1997a, 1999b, 2001b), de a „végső” formában sajnos még mindig nem elkészült – politikai pszichológiai tankönyvem propedeutikája vagy prolegomenája; magyarán: alapozó bevezetése. Ez a bevezetés azért csak „propedeutika”, mert valójában még nem politikai pszichológia: nem a politikai pszichológia jelenségeit tekinti át, hanem a politikai pszichológiáról mint diszciplínáról szóló gondolatok – és gondok – összefoglalására tesz kísérletet. Azért tartom szükségesnek a „propedeutika” kiemelését – és ilyen vitatkozó kommunikációs térbe való beemelését –, mert a vitakötetben kifejtett problémák és gondok áttekintése elősegítheti a politikai pszichológia és a komplex módon felfogott (azaz a társadalomtudományos orientáltságú) politológia szerves(ebb) illeszkedését.

Ezért ebben a „propedeutikában” arra törekedtem, hogy felderítsem a politikai pszichológia hazai tradícióit. De mivel a politikai pszichológia hazai tudománytörténeti bonyodalmai – a „tartalmas semmi” – önmagában, a nemzetközi tudománytörténeti és tudományelméleti ismeretek nélkül bajosan volnának érthetőek, a politikai pszichológia egyetemes tudománytörténetét és tudományelméleti kérdéseit is szükségképpen érintenem kellett.

Munkámban a tudománytörténeti kérdésekkel párhuzamosan határozott elkötelezettséggel érvelek – tudományelméleti összefüggésekbe ágyazva – a politikai pszichológia pszichológiai jellege mellett. Ez persze – így, itt az előszóban – banális kijelentésnek is tűnhet, de a dolgozat érvelve kifejtő eszmefuttatásaiban a tét (szándékom szerint) egyáltalán nem banális. Ez a tét pedig nem más, mint a hazai politológia – és oktatása – szemléleti alapjainak a kérdése: az, hogy a politológiának lehet-e úgy az alapja a (politikai) pszichológia, mint a biológiának a kémia, a kémiának a fizika.

Tanulmányomban amellett érvelek, hogy: igen!Ezért igyekszem bemutatni a pszichológia paradigmatikus viszonyait, azokat

a tudományelméleti kérdéseket is, amelyek ismerete nélkül a politikai pszichológia mint alkalmazott diszciplína csak érthetetlen – jobb esetben „érdekes” – mesterkedések egyvelegének tűnne.

Ezt a „propedeutikát” tehát azért tartom fontosnak megvitatni, mert a tudományos nyilvánosságban feltehetően egyfajta serkentő szerepet tölthetne be, arra ösztönözné az érdekelt feleket, hogy gondoljuk végig a (hazai) politikatudomány pszichológiai alapjainak a kérdéseit. Az elmúlt évek és a közelmúlt tapasztalatai, s ezek között számomra – és az ELTE Társadalomtudományi Kar keretei között elindult politológus képzés szempontjából különösen – azért lehet fontos egy ilyen vitakötet nyilvánosságra hozatala, mert éppen a komplex módon felfogott társadalomtudományos politológia létrehozása és megerősítése érdekében alapítottuk meg a Politikai Magatartásvizsgáló

Kutatóközpontot.Félreértés ne legyen! Nem a pszichológia által uralt politológus képzést

szorgalmazok, a politológusokból sem akarok szakképzett pszichológusokat faragni – tanulmányomban azonban kétségtelenül amellett érvelek, hogy gondoljuk végig a (hazai) politikatudomány pszichológiai alapjainak kérdéseit. Szerintem ugyanis ezek a „pszichológiai alapok” léteznek.

Ezt a problémát – és természetesen egyéb, a politikai pszichológia (jobbára hazai) kérdéseit is – vitapartnereimmel igyekszünk végiggondolni. Nem hisszük azonban, hogy a „bölcsek kövét” megtaláltuk, de éppen ezért hívjuk kollegáinkat és tanítványainkat a további vitára.

Vitapartnerek. Az általam megírt, illetve vitára felkínált szövegre a következő szakemberektől kaptam válaszokat: A. Gergely András (politológus), Buda Béla (pszichiáter), Csizmadia Ervin (politológus), Garai László (pszichológus), Gyáni Gábor (történész), Kiss Endre (filozófus), Kiss Paszkál (pszichológus), Münnich Iván (pszichológus), Pataki Ferenc (pszichológus), Pléh Csaba (pszichológus), Szabó Ildikó (szociológus), Szabó Márton (politológus), Zsolt Péter (szociológus).

*

A vitakötet kézirata nagyjából-egészéből 2003 végére elkészült. De hiába a

kiváló, vitára ösztökélő alapszöveg (szerény személyem irománya), hiába a vitapartnerek még zseniálisabb, sziporkázóan villódzó szövegkompozíciói – így együtt pedig valóban egy új minőségű egészet: a tudományos gondolkodás diszkurzív univerzumát és universitását alkotva –, mert ez a (nyilvánvalóan lenyűgöző[1]) kézirat a könyvkiadás felé botorkáltában elakadt. Mindközönségesen szólva: nem volt pénz a könyv megjelentetésére. Megszokott helyzet ez, a vitakötet résztvevői is edzettek ezen a téren (is). A különböző és kudarccal végződő pénzszerző futamok után a „happy end” halvány esélyét aztán onnan kaptuk, ahonnan nem is reméltük. Onnan, ahonnan persze másfelől (egyfajta normális és így megszokott körülmények között) természetesen remélhetnék a magunkfajta egyetemi, oktató-kutató csodabogarak: az egyetemtől. A mai, pénzszűke, ínséges időkben – amikor attól hangos az egyetemek világa (is), hogy „nincs pénz” – az ELTE Társadalomtudományi Kar dékánja 2004 decemberében könyvkiadási támogatásra pályázatot írt ki saját oktatói, kutatói számára. Nem sok reménnyel – hiszen „sok az eszkimó, kevés a fóka” –, de én is megírtam pályázatomat. És csodák-csodája: a dékán támogatásra méltónak találta vitakötetünket. A megítélt összeg persze édes-kevés volt (elvégre az egyetemek valóban nem Dárius kincseivel ékeskednek), ám mégis olyan „lökést” adott, amivel aztán a Jószöveg Műhely Kiadó vezetője, Fóti Péter is eredményesen tudott további pályázati pénzeket mobilizálni. Ennek révén a kiadó remélhetőleg nullszaldósan ki tudja adni a mi (mint föntebb is kellő szerzői szerénységgel körülírtam: minden bizonnyal zseniális) vitakötetünket, az alkotók természetesen a honoráriumukról szintén lemondtak – de a kötet, most már (azt hiszem) megjelenhet.

Nekünk ez – végül is – jutalom. Ez a jutalom!Éppen ezért magam mindenekelőtt vitapartnereimnek tartozom hálával, mert

– bár időnként egyikük-másikuk érthető türelmetlenséggel érdeklődött kézirata sorsáról – bíztak közös vállalkozásunk értelmében. És köszönettel tartozom az ELTE Társadalomtudományi Kar dékánjának, illetve azoknak, akik a dékáni döntést előkészítették, ezzel megadták az esélyt vitakötetünk megjelenésének. És – nem utolsó sorban – köszönettel tartozom Fóti Péternek is, aki nemcsak vitakötetünk, hanem a Politikai Magatartásvizsgáló Kutatóközpont további, tervezett kiadványai megjelentetésében is partnerünk, azaz kiadónk lesz. Reményeink szerint ugyanis ez a vitakötet csak az első, s további kiadványaink is megjelenhetnek majd. Kutatóközpontunk szellemi műhelyében további kéziratok várják a megjelenést – már csak azt kell elérnünk (e szintén reményteljesen izgalmas szövegekkel is), hogy „nullszaldós” kiadásuk lehetséges legyen. Ha első kötetünkkel ezt – reményeink szerint – sikerül elérni, akkor minden bizonnyal a folytatás is lehetséges lesz. Talán.

Budapest, 2005. április 23. Lányi GusztávItt van az én vitára felkínált szövegem, de ezt most az „emilezés” praktikus

okán mellőzöm, és persze feltételezve, hogy egyébként is ismert szövegről van szó. Ráadásul ennek a szövegnek a korrekturája egyébként is az én gondom. IV. REFLEXIÓK

Miként az előszóban jeleztem, a fenti szöveget – ami Lélek(tan) és politika címmel jelent meg 2001-ben a Jószöveg Műhely Kiadónál – elküldtem jó egynéhány kollegámnak, szakmai barátomnak és ismerősömnek. Ez a könyvosztogató buzgalom azonban ez esetben nem pusztán a kötelező és tiszteletteljes udvariassági gesztus szerepét akarta eljátszani, nem is a szintén érthető és talán jogos szerzői „hiúság vására” csábításának engedett. Nem, mert amikor nagyjából-egészéből összeállt a vitakötet csapata – legalább is azok köre, akik megígérték a részvételüket –, 2001. novemberében egy levélben írtam meg számukra a felkérés indokait, s az „elvárásaimat”. A levélben ezeket írtam: 1. Mindenekelőtt azt jelzem, hogy nem ilyen furmányos módon akarok

„Lélek(tan) és politika” című kis könyvemről recenziókat íratni. – A recenziót ugyan igen hasznos és szükséges műfajnak tartom, de ezt leginkább valamiképpen már lezárt, befejezett mű, alkotás stb. érdemli meg. Az én munkám még nem ilyen. (Ezt meglehetős didaktikus módon jelzem is: „Befejezés [helyett]” – írom a tanulmány végén.)

2. Továbbá, mivel valóban egy készülő s nem befejezett munkáról van szó, nem is opponensi szövegeket várok. Legalább is nem abban az értelemben vett „opponensi szövegekre” gondolok, ahogyan az a tudományos minősítési rítusokban szokványos. Az ilyen rituális szövegek is fontosak, a funkcióik is dicséretesek, ám a vitára kínált szöveg ilyen értelemben sem lezárt, és az alkalom sem a „tudományos minősítés” ismérveivel jellemezhető.

3. Ez a vitakötet – reményeim szerint – olyan lenne, mint egy „kerekasztal-beszélgetés”, azzal a nem lényegtelen különbséggel, hogy a szokványos „kerek-asztalos” alkalmakkor a résztvevők általában olyan („négyszögletű”) keretek

közé vannak szorítva, amelyek között többnyire töredékesen, vázlatosan, netán kapkodva, nem lezárva a gondolatmenetüket képesek csak előadni mondandójukat. Terjedelmi keret persze a mi esetünkben is van, de ezt nem a pillanatnyi kommunikációs helyzetbe szorítva kell figyelembe venni, hanem az írásban inkább lehetséges megfontolt szelektálás és tömörítés módján.

4. Végül azt is szeretném jelezni, hogy azért (is) kértelek föl Titeket, mert valóban szükségem van a segítségetekre: a politikai pszichológia tankönyvét megírni nem könnyű, ám izgalmas kihívást jelentő feladat. És miként hallgatóimtól is igyekszem tanulni, s ezt mások számára is lehetővé tenni (ezért szerkesztettem a „Politikai Pszichológiai Tanulmányok”-at, s jelentettem meg az MTA Politikai Tudományok Intézete Etnoregionális Kutatóközpontja Munkafüzeteiben, eddig tíz ilyen Munkafüzet jelent meg A. Gergely András jóvoltából, lásd Lányi 1999, 2000, 2001) – ennek a vitakötetnek is hasonló feladata lenne. Tanulni, ötleteket, szempontokat is szeretnék „begyűjteni”. Ezt mások számára közzé tenni szintén nem lenne érdektelen (legalább is ezt remélem). És nem mellesleg még talán a politikai pszichológia hazai intézményesítésének ügyét is tudnánk így szolgálni.

A reflexiók 2002-ben és 2003-ban elkészültek és aztán (szépen-lassan: lassan, de remélem szépen is) „összeálltak”. Az itt következő „összeállítás” egy olyasfajta szerkesztői aktivitás eredménye volt, amelynek segítségével az egyes reflexiókat igyekeztem mintegy egymásra is rímeltetni, összekapcsolni. Mindegyik reflexióhoz magam is egy-egy probléma-exponáló és válaszkísérlettel próbálkozó észrevételeket kapcsoltam. Ime! 1. Alkalmi gondolatok a politikáról és a politikai pszichológiáról Problémák. A politikai pszichológia vajon a rendszerváltozás epifenoménje? Nem szó szerint, de Pataki Ferenc ezzel a problémával is szembesít bennünket. De a további kérdések, gondolatok és reflexiók is feszítő problémákat hordoznak. A politikai pszichológia létjoga vajon igényli-e az „apologetikus” tanulmányokat? A „politika” fogalmának definíciós bonyodalmai a politikai pszichológia ügye? A politikai pszichológia diszciplináris keretei – ha vannak ilyenek – miképpen vetik fel a tárgyközpontú integráció szükségességét? És nem utolsó sorban a politikai pszichológia és művelője hogyan és miképpen lehet autonóm?

*Pataki Ferenc(pszichológus)

Lányi Gusztáv makacs ember, ám makacssága szelíd és tapintatos. Az elmúlt másfél évtizedben senki sem tett oly sokat a politikai pszichológia hazai meghonosításáért, mint ő. Konok és eltökélt szívóssággal írta tanulmányait, szerkesztette szöveggyűjteményeit, tartotta egyetemi kurzusait, vezette hallgatói szárnypróbálgatásait. A diszciplína intézményesülése elválaszthatatlan nevétől.

Megszolgálta hát, hogy gondolatai és törekvései ne maradjanak visszhangtalanok. Erre rá is szorul, hiszen nagy fába vágta fejszéjét: a propedeutika után – s okulva a „tartalmas semmi” történeti tapasztalatából – meg akarja írni a tárgy „opus magnum”-át – első hiteles honi tankönyvét. S mert bizonyosan meg is fogja csinálni, feltehetően hasznát veszi majd minden megfontolásra érdemes gondolatnak. Történelmi szociálpszichológia és politikai pszichológia Nem tanulság nélkül való, hogy Lányi kezdetben a történeti szociálpszichológia – akkoriban, az 1980-as évek közepén divatos – eszmekörével kacérkodott. Majd a történelem alig átlátható, kusza szövevényéből mindinkább kiemelkedett a politikai mező élesen körvonalazható látványa. Érkeztek a hírek a politikai pszichológia első hullámának sikereiről, intézményesüléséről: tanszékek és folyóiratok szervezéséről, tudós társaságok alapításáról, a közlemények szaporodásáról. Gyanítható azonban, hogy az érdeklődés áthangszerelésében a hazai fejlemények játszották a döntő szerepet. A rendszerváltozást megelőző és követő évek a politikát a közérdeklődés és a közérdekeltség tárgyává tették. Ez volt a változás „anyanyelve”; a leglátványosabb és leggyorsabb ütemű átalakulások ebben a szférában zajlottak le. A politika minden mozzanata és szereplője újra a nyilvánosság szabad tematizációinak és megítélő ellenőrzésének tárgya lett. Mindez láthatóvá tette a politikai kultúra sokat emlegetett hiányait és anakronisztikus vonásait is. Mindezen nem változtat az a körülmény, hogy a kezdeti lelkesültség idővel megcsappant, és a politika újólag elidegenült, kevéssé kívánatos övezetté vált a honpolgárok tekintélyes része számára. Ez persze nem új jelenség; a közvélekedés visszazökkeni látszik az „úri huncutság” formulában rögzített tapasztalat medrében. A boldog emlékezetű Tömegkommunikációs Kutatóközpont (TK) még az 1960-as években derítette fel a politika-távolítás jelenségét a hazai lakosságban. Minél közelebb esett valamely tevékenység, szervezet vagy szituáció az egyén személyes-intim világához, annál kevésbé vélte azt politikai jellegűnek. A szakszervezetet úgy általában mindenki politikai intézménynek ítélte, de a műhelybizalmi a maga funkcióját a legkevésbé sem tekintette politikai posztnak (Tomka 1973). Bár ez irányú újabb kutatások nem születtek, sejthető, hogy e tekintetben nem következett be gyökeres változás. A politikai pszichológia létjoga Lányi eddigi erőfeszítései főképpen arra irányultak, hogy kivívja egy sajátos és hite szerint önálló pszichológiai diszciplína – a politikai pszichológia – létjogát, és körvonalazza illetékességi körét, belső szerkezetét és fogalmi apparátusát. Ismétlem: ez irányú munkássága megkerülhetetlen. Egyebek közt azért is, mert számos nyitott és vitatható kérdést tár olvasói elé. Az alábbiakban ezek közül reflektálok néhányra, éspedig a kerek-asztal beszélgetések töredékes és laza, kevéssé kifejtett stílusában.

(Déja vu) Lányi egyik-másik írása a „déja vu” benyomását keltette bennem. Az 1960-as évek jellegzetes műfaja volt – ahogy akkor neveztem – az „apologetikus tanulmány”: az afféle tudományos „maga mentsége”. Ez a műfaj a korábban törvényen kívüli állapotban leledző diszciplínák – a szociológia, szociálpszichológia, genetika, kibernetika és más tudományok – újraélesztését és legitimitásuk indoklását szolgálta. Az érvelés több pilléren nyugodott. A legkritikusabb pont, a marxizmussal való összeférhetőség elemzésének – őszintén átélt és mérlegelt vagy csupán rituális kötelezettségként lerótt – művelete jóvátehetetlenül a múltba tűnt, és anakronisztikusnak (vagy pusztán a személyes választás aktusának) tűnik fel. Az érvek további csoportjai azonban változatlanok maradtak, nevezetesen: a gyakorlati relevancia, a hasznosság bizonygatása; az ilyen vagy olyan hazai előzmények feltárása és felmutatása; a nemzetközi fejlemények, tudományos eredmények és intézményes formák felvonultatása. Ezek tették ki a honosítás aktusát. E műfajban magam is vétkeztem, midőn az 1960-as évek derekán napirendre került a szociálpszichológia újraélesztése (Pataki 1967).

Az efféle írások – bizonyos körülmények között – hasznosak és szükségesek, sőt a maguk helyén egyenesen nélkülözhetetlenek. Valamiképpen azonban mégis az elmaradást, a kívül rekedést, olykor az erőszakolt monopóliumok állapotát tükrözik: a „valamit be kell hozni”, valamit „utol kell érni” hangulatát sugallják. Emellett gyakran nem is magáról a valóságról, hanem csupán annak „égi másáról” – definíciós, fogalmi és diszciplináris dilemmáiról – szólnak. Hellyel-közzel ez Lányi írásaira is jellemző.

(Mi a politika?) Végül is nem az a kérdés, hogy mi a politikai pszichológia,

és miképpen létezhet tudományként, hanem az, hogy mi a politika. Van-e, s ha igen, miben rejlik ontológiai valósága? Avagy az erkölcshöz hasonlóan úgy szétárad és szétoszlik a társadalom pórusaiban, hogy csupán konvencionális megállapodás kérdése, mit is minősítünk a politika szférájához tartozónak? Az elsőrendű kérdés magának a dolognak a mibenlétére irányul, csak ebből származhat a róla szóló tudomány természetét firtató elmélkedés. Mintha Lányi gondolkodásmódjában megfordulna ez a kívánatos sorrend.

A politika tudományos vizsgálódás tárgyává tehető – miként?

A kérdés itt ismét csak kettéágazik. Az egyik leágazás azt vizsgálja, vajon

tudományos reflexió tárgyává tehető-e egyáltalán a politikum. A másik: szükség van-e ehhez egy önálló, jól elhatárolható és intézményesült (vagyis tanszékekkel és az egyetemi képviselet egyéb kritériumaival, valamint társaságokkal, folyóirattal rendelkező) diszciplínára, még akkor is, ha az „csupán” jelzős diszciplína. A két kérdés nem azonos, és a rájuk adható válaszok is önálló mérlegelést igényelnek. Tüstént leszögezném, hogy nem támaszthat kételyeket a politika világának tudományos elemezhetősége: a politika valóban tudományos vizsgálódás tárgyává tehető. A kérdés csupán az, hogy miképpen. Lányi válasza így hangzik: a politika mibenlétéről a politológia illetékes nyilatkozni, ám ezt csak akkor teheti meg, ha alaptudományának tekinti a politikai pszichológiát. (Így azután ez utóbbira nem is tartozik a politika mibenlétének feszegetése.)

(Diszciplináris osztódás – tárgyközpontú integráció) Tegyünk most egy apró

kitérőt. Napjaink társadalomtudományában minden jel szerint két tendencia feszül egymásnak: a diszciplináris osztódás és a tárgyközpontú integráció. Meghökkentő ütemben emancipálódnak az új és új tudományágak; kezdetben mindegyik önmaga demarkációs határvonalainak megvonására és függetlenségének kinyilvánítására törekszik. Nem kivétel ez alól sem a politológia, sem a politikai pszichológia. E fejlemény távlata meglehetősen nehezen felbecsülhető. De jó okkal feltételezhető, hogy az önálló vagy pszeudoönálló diszciplínák számosságának növekedése elé elvi és gyakorlati okok egyaránt gátat emelnek. E tényből származik a másik rendező elv: a tárgy, jelenség körüli integratív, multidiszciplináris egybekapcsolódás eszméje és gyakorlata. Részben ezzel magyarázható az ilyen vagy olyan (feminista, kisebbségi, „zöld” és egyéb) „studies” megjelenése a tudományban és a felsőoktatásban. (Lányi egyébként finom érzékkel jelezte a problémát egy 1984. évi cikkében, amelyben a problémaközpontú és a tudományközpontú kísérletezést vetette szembe a Pszichológia 2. számában. Lásd Lányi 1984.)

Az oly gyakran s helyenként konjunkturálisan emlegetett inter-, multi- vagy polidiszciplinaritás eszméje valójában ezt a fejleményt tükrözi. A valóságban nincsenek diszciplináris birodalmak és kontextusfosztotta, elszigetelt tények és folyamatok. Fogalmi hálónkkal mi hasítjuk ki a valóság egy-egy szeletét, s tesszük a diszciplínaalkotás kiindulópontjává. Manapság egyre gyakrabban a valóság komplex jelenségei válnak az érintett és szóba jöhető tudományok szerves együttműködésének, integrációjának szervezőivé. Kétségtelen, hogy a család, a deviáció, a szocializáció, a nevelés, a társadalmi kommunikáció vagy a politika fogalma mögött valódi, kemény társadalmi tények húzódnak meg. A sort persze vég nélkül folytatni lehetne. De vajon a sor minden tagja önálló diszciplínát követel? Vagy kínálkozik másfajta megoldás is?

Végül is közömbös számomra, hogy vajon létezik-e vagy létezzen-e „családtudomány”, „szocializáció-” és „deviáció tudomány” és további társaik. Fontosabbnak tartom annak rögzítését, hogy a politika módszeres, tudományos elemzés tárgyává tehető, vagyis lehetséges tudományos gondolkodás a politikáról. Ez azonban csakis számos így vagy úgy érintett diszciplína együttes erőfeszítésének és hozzájárulásának a terméke lehet.

(Komplex „stúdiumok”– diszciplináris keretek) A társadalomtudományok

jövőjét az effajta komplex „studies” számának szaporodásában és konszolidálódásában – ám egyúttal szakadatlan dinamikus átalakulásában – vélem felfedezni. Ez lehet a sorsa a „politikai tanulmányok” (s benne a politikai pszichológia) eljövendő alakulásának is. Ez a tendencia nem számolja fel a diszciplináris tudományszerveződést; az ismeretek felhalmozása, a tudományos szocializáció, az oktatás s az intézményes tudományos élet változatlanul diszciplináris keretekben zajlik majd, jóllehet ezek jóval nyitottabbak lesznek. Termékenyen társulni egyébként is csupán mélyreható diszciplináris tudás alapján és birtokában lehet. A tudományos integráció nem a filmbeli Schneider úr logikája szerint működik: „ebből is egy kicsit, abból is egy kicsit”.

Ez a megfontolás fölöslegessé teszi azt a kérdést, amely felett Lányi oly

sokat töpreng: „a politológiának lehet-e úgy az alapja a (politikai) pszichológia, mint a biológiának a kémia, a kémiának a fizika”. A válasza: kategorikus igen. Magam azonban úgy vélem, hogy ilyen „alap” egyszerűen nem létezik. Egyebek közt azért sem, mert „regressio ad infinitum”-hoz vezet. (Ma már olvashatunk a szubatomi folyamatok és a pszichikus történések lehetséges kapcsolatairól is.)

A társadalmi jelenségek és a róluk szóló tudományok nem hierarchikus viszonyban állnak egymással, hanem sajátságos determinációs hálóba illeszkednek: nagyszámú – olykor gyakorlatilag áttekinthetetlen és számon nem tartható – kodeterminánsuk van. S ezek között ott vannak a pszichológiai tények és folyamatok is (beleértve még a pszichopatológiát is), de mindig és szükségképpen más tényezőkkel összefonódva és együtthatva. E tényezők súlya helyzetről helyzetre változhat. Egy-egy kodetermináns hatása – akár a pszichológiai történéseké is – olykor a nulláig csökkenhet, máskor meg döntő jelentőségűvé válhat.

A társadalmi jelenségek egyszerre túl- és aluldetermináltak. A túldetermináltság a kodeterminánsok nagy számából, míg az aluldetermináltság a helyzetek kontextuális nyitottságából ered. E helyzetek ugyanis mind szerkezetük, mind a benne résztvevők személyisége irányába nyitottak s így kontextusfüggőek. Aligha véletlen, hogy napjaink társadalomtudományában oly nagy hangsúlyt kap ez a körülmény. S ez nem szükségképpen a posztmodern viszonylagosság-eszméjének lerótt adó. Sokkal inkább a Lewin-i dinamikus mezőelmélet újrafelfedezéséből eredő következtetés. Nemrégiben került a kezembe az amerikai Engel önéletrajzi emlékezetről írott könyve; a címe felettébb sokatmondó: „Context is everything”. Mindez csupán azt jelenti, hogy óvatosan kell bánunk az általános igényű megállapításokkal.

A tudományos tisztesség és korrektség valójában azt követelné, hogy minden kijelentésünkhöz rendeljünk hozzá egy valószínűségi indexet, amely pontosan jelzi a szóban forgó kijelentés érvényességi körét. Ez persze illuzórikus igény, kivált a társadalomtudományok érettségének mai állapotában. De az igényt mégsem lehet egyszerűen félresöpörni. A politikai pszichológia különösképpen alkalmas lehet arra, hogy megkísérelje mérlegelni kijelentései érvényességének valószínűségi határait, még akkor is, ha egzakt mércéhez nem juthat el.

(A politikai pszichológia önállósága) Tüstént szeretném azonban eloszlatni

az elmondottak nyomán támadható félreértést. Készséggel osztom a Lányi által táplált felfogást: ám legyen emancipálódott és legitim politikai pszichológiai diszciplína! Szülessék tanszéke, legyen tankönyve, folyóirata, tudományos társasága meg minősítési procedúrája s minden, ami egy komolyan vehető tudományhoz illik. Csak éppen legyünk tisztában e diszciplína nyitottságával, tudásanyagának alternatív szerveződési módjaival és változékonyságával, státusának sokfajta feltételességével.

A politikum mibenléte és létmódja

Úgy vélem, hogy a politikai pszichológia alapkérdései nem választhatók el a

politikum mibenlétének és létmódjának vizsgálatától. A továbbiakban erre nézve

kockáztatnék meg néhány időszerűnek vélt kérdésfeltevést.A kiinduló pont annak megválaszolása (vagy legalább is megválaszolásának

kísérlete): hol vonhatók meg a politikum határai? Miben rejlik a politika lényege? A választ bonyolítja, hogy megfogalmazására – legalább is részlegesen – számos tudomány hivatott. S bár itt visszakanyarodunk egy korábban érintett problémához (t.i. a multidiszciplinaritás gondolatköréhez), tekintsük csak át a legfontosabbakat: a történettudomány, szociológia, politológia, pszichológia, antropológia, demográfia, közgazdaságtan, társadalomstatisztika, kommunikációkutatás hozzájárulása egyaránt mellőzhetetlen. S a sort még folytatni is lehetne, egyebek közt a biotudományok egyikével-másikával is. Mindegyikük nézőpontja, értelmezési kerete, eredménye és távlata szükségeltetik a kielégítő válasz megfogalmazásához.

Természetesen mi sem könnyebb, mint kijelenteni: a politika a hatalom megszerzésének és megtartásának (a hatalmi-igazgatási apparátus működtetésének) gyakorlata; ez a tág értelemben vett gyakorlat alkotja a politikai tudományok csoportjának tárgyát. A bonyodalmat az a tény okozza, hogy ez a tárgy módfelett illékony, változó arculatú és kiterjedésű, dinamikusan alakuló jelenség.

(Totalizáló politika versus személyes szabadság) Ez a dinamika két pólus

közötti erőtérben zajlik le: a totalizáló politika agresszív bekebelező expanziója (minél több megnyilvánulást politikai kontextusba emelni), illetve a személyes szabadságnak és autonómiának, a magánlét tiszteletben tartásának garantálása között. Ez utóbbi a politika ésszerű önkorlátozásán nyugszik. Mindkettőnek meghatározott és jól ismert politikai szerkezetek és stílusok felelnek meg; az elmúlt század történetéből ismerjük őket. A mindenkori konkrét politika e pólusok között mozog, s ölti magára lényeg-meghatározó, típusos alakját; a totalitárius államok és a parlamenti demokrácia intézményrendszere képviseli a két alapváltozatot. Ám mozgások és eltolódások egy-egy típuson belül is lezajlanak. Ékesen példázza ezt a szeptember 11. utáni fejlemények nyomában születő aggodalom: a polgári magánszféra növekvő korlátozása és hatalmi ellenőrzése. Úgy vélem, hogy elsőrendűen fontos lenne elméletileg megragadni a politikai szférának ezt a dinamikus, a mindenkori erőviszonyoktól függő változó-alakuló jellegét. A statikus állapotokat rögzítő meghatározások vajmi kevéssé célravezetők. A politikai pszichológiának is meg kellene lelnie azokat a megközelítésmódokat és fogalmi eszközöket, amelyek révén hozzájárulhatna a politikai dinamizmusok természetének megvilágításához. Elvben persze eljárhatna úgy is (s ma gyakran ezt is teszi), hogy kiszemelgeti a politika ama „pszichológiai mazsoláit”, amelyekre nézve vitán felül áll a pszichológia illetékessége. A témajegyzéket sem túlságosan nehéz felsorolni; Lányi írásai ezt kielégítően megteszik. Pusztán emlékeztetésként hadd említsek néhány effajta „mazsolát”: befolyásolás, meggyőzés és manipuláció; kampánypszichológia; a hatalom pszichológiai alapjai és működésmódja; a választói magatartás; a politikus személyisége, kiválasztódása és szocializációja; politikai színterek és szervezetek; a hatalomgyakorlás technológiája s megannyi más, hasonló kérdés. De fordítsuk meg a dolgot, s tegyük fel ezt a kérdést: van-e egyáltalán olyan politikai jelenség és történés, amelynek nincs és nem is lehet pszichológiai dimenziója és mozzanata is? A válasz aligha kétséges: nincs ilyen jelenség, legfeljebb a pszichológiai aspektus közrehatásának mértéke lehet talányos.

Ezért a politikai pszichológiai reflexió illetékessége a politikai szféra egészére kiterjed, pontosabban mindarra, amit a maga fogalmi eszközeivel és elméleti-interpretációs lehetőségeivel meg tud ragadni.

(Politika – közélet) A legidőszerűbb feladatok egyike alighanem az, hogy

elméletileg és gyakorlatilag gátat vessünk a politika mindegyre megújuló s a hatalmi logika természetéből eredő expanziós (pán-politikai) törekvéseinek. Ennek hagyományai – érthető módon – megülik a hazai közlégkört; emellett szinte szükségszerűen kisarjadnak a hatalmi helyzet voluntarisztikus és racionalisztikus csábításaiból, s mindegyre fenyegetik a szakszerűség és a polgári autonómia függetlenégét. Evégett bizonyára célszerű lenne megkülönböztetni a politika és a közélet fogalmát. Intuitíve azt lehetne mondani, hogy az előbbi többé-kevésbé lefedi az intézményes politikai élet (a parlamenti demokrácia) hatalomgyakorlási intézményrendszerének folyamatos működését. Az utóbbi inkább a sokat emlegetett civil társadalom képzetét idézi fel. Persze a politika és a közélet is egyaránt „res publica”, mi több: a politika színtere és megnyilvánulási módja a közélet. Mindkettőben a közösség sorsát érintő döntések és cselekvések (vagy éppen cselekvésmegvonások, például szavazói passzivitás) születnek. Más szóval közélet és politika keresztül-kasul átszövi egymást, de feltételes elkülönítésük már csak azért is kívánatos, hogy a politikával szemben táplált esetleges averzió ne nőjön át a közélettől való általános elfordulásba.

Némileg durván szólva azt mondhatnánk, hogy a politika mindig, minden aktusában és megnyilvánulásában a hatalmi logika (lényegében véve a szavazat-maximalizálás) gondolatkörében és célrendszerében mozog. A közélet viszont mindig a kisebb vagy nagyobb társadalmi részrendszerek működésének optimalizálására, a partikuláris érdekek érvényesítésére és – ezt különösen fontosnak vélem – a társadalmi integráció növelésére, a társas hálók megszilárdítására törekszik. A politika rendszerint a közélet „gyarmatosítására” áhítozik, míg az állampolgár a közéleti aktivitása révén inkább személyes szabadságterének garanciáit óhajtja kiépíteni. Félreértés ne essék: ezek nem értékítéletek. Nem kívánják azt sugalmazni, hogy a politika „alantasabb”, a közélet pedig „nemesebb” és emelkedettebb. Szó sincs róla! Egyszerűen egyben-másban eltér a funkciójuk, jóllehet sok tekintetben átfedik egymást. Még kevésbé ajánlatos erkölcsi mércékkel közelíteni hozzájuk. Bár tüstént hozzáteszem, hogy a hatalomnak mindig nagyobb az erkölcsi kockázata és sérülékenysége, mivel túlságosan sok olyan eszközt birtokol, amelyek révén emberi sorsokat tömegesen képes befolyásolni.

(Szakpolitikák) Tovább árnyalja a képet, ha az úgynevezett szakpolitikák

létét is tekintetbe vesszük (gazdaság-, oktatás-, egészség-, tudomány-, agrár- és egyéb politikák). Erre viszonylag kevés figyelmet szokás fordítani a politikai tudományokban. Pedig ebben a szférában különösen kiélezetten szembesül a szakszerűség és a politikum eltérő logikája és idősíkja. Megszokott és gyakran használt formula: „ebben és ebben a kérdésben politikai döntésre van szükség”. Ebben a szövegezésben az a meztelen tény képeződik le, hogy a szakszerűség mindig a politikai racionalitás logikájának alárendelve érvényesülhet. Való igaz: a

professzionális szakszerűség és szakértelem – bár számot vethet a megvalósítás szempontjaival – nem lehet közvetlen forrása a politikai döntéseknek, vagyis nem számolhat a hatalmi motivációból eredő tényezőkkel. E tekintetben a politika primátusa nem vonható kétségbe. A szakszerűség és a politikum közötti elkerülhetetlen feszültség azonban igencsak eltérő hevességű lehet. A politikának mindig több eszköze lesz arra, hogy maga alá rendelje a szakszerűséget, mint viszont. (Meglehet, e feszültség megnövekedéséből származik a „szakértői kormány” alkalmankénti igénye.)

Egy bizonyos értelemben Bibó jól ismert tipológiája (a „hamis realisták” és a túlfeszült lényeglátók” megkülönböztetése) ugyancsak erre a feszültségre utal. Még akkor is, ha a lényeglátók nem a szűk érdeklődésű szakembert, hanem a szellem elhivatott képviselőit testesítik meg. E két tendencia – t. i. a pragmatikus realitásigény, illetve az utópisztikus illúziótáplálás (vagy jövő-álom) – különös elegyként más és más arányban fonódhat össze a gyakorlati politika stílusában; ennek pedig messzemenő következményei vannak.

(Szaktudományos kompetencia – szakértői, tanácsadói szerep) Bármiként is

legyen, bizonyosra vehető, hogy napjaink politikai technikusainak nem csupán politikai tudásra és kultúrára van szüksége, hanem szaktudományos kompetenciára is. Ezzel kapcsolatban merülhet fel az az érdekes kérdés, hogy vajon milyen legyen a politikus szakmai kvalifikációja: a jog, a közgazdaságtan, valamelyik természettudomány? Vagy magának a kérdésfeltevésnek sincs értelme, mivel az intuitív-ösztönös politikai tehetség „felülírja” a szűkebb szakmai hozzáértést? Mindebből egy további probléma is ered, nevezetesen a politikus és szakértői-tanácsadói körének viszonya. A politika által befolyásolt folyamatok óriási komplexitása és sokrétűsége, valamint a politikusi szerep „tanult mesterséggé” válása mind fontosabbá teszi a szakértői-tanácsadói kör közreműködését a szakszerűség és a politika közötti feszültség áthidalásában, a valósághű helyzetmegítélések kialakításában és a kiegyensúlyozott prognózisok megfogalmazásában. A politikus elemi érdeke, hogy tanácsadói köre valóban a független szakszerűséget képviselje, ne pedig a klientelikus hűséget. Egyébként nem fogják elkerülni a „csoportgondolkodás” csapdáit.

A történeti idő

Mindig meglep, hogy a társadalomtudományok – s így a politikai

pszichológia is – milyen kevés figyelmet fordítanak a történeti idő problémájára. Pedig oly kézenfekvő, hogy minden tervnek, szándéknak, elgondolásnak, minden társadalmi folyamatnak más és más a hozzárendelt ideje. Egy kedvezőtlen demográfiai folyamat megfordítása, valamely bonyolult nemzetközi kérdéskomplexum (mint például a kisebbségi kérdés) megoldása, egy társadalmi nagyrendszer (egészségügy, oktatási rendszer, honvédelem) gyökeres reformja vagy egy jogalkotási aktus, politikai intézményi változtatás merőben más idődimenzióban helyezkedik el. Mindegyiknek más és más a hozzárendelt ideje, jóllehet ennek mértékét csak közelítő nagyságrenddel – nem pedig pontos évszámokkal – tudjuk megjelölni. E kérdés azért is fontos, mert rávilágít: a

politikában mindig megvan a hajlandóság a történeti idő voluntarisztikus kezelésére. Különösen szembeötlő ez a totalitárius hatalom esetében: az „utolérni és túlszárnyalni” új és új időhorizontjaival, a már lerakott „alapokkal” s az áhított jövő kézzelfogható közelségének sugalmazásával. Meglehet, hogy minden (politikusi) generációban megvan a hajlandóság arra, hogy a nemzedék számára kirótt három évtizednyi aktív időszak alatt bevasalja a történelem minden reményét és illúzióját, s meglássa óhajainak valóságát. Emellett a választási ciklusok időtartama, amely nem képes befogadni nagyobb léptékű reformvállalkozásokat, ugyancsak voluntarisztikus megoldások felé terel, vagy éppenséggel a messzi jövőbe távolított (s ezért nem ellenőrizhető) célkitűzések kultiválására indít. Bármiként legyen is, a történelmi idő és a politika viszonyát fontos és időszerű, beható elemzésre érdemes kérdésnek ítélem.

A politikai pszichológia nézőpontjai – „political studies”

Végezetül – csupán jelzésként – hadd említsek még egy dilemmát. Lányi

kitűnő érzékkel és tájékozottsággal jellemzi könyvecskéje egyik zárófejezetében a „politikai pszichológia nézőpontjait”. Más szóval világosan ráeszmélt arra, hogy általánosságban beszélni a pszichológiáról, a politikai pszichológiáról valójában csupán feltételesen lehet. Hiszen merőben mást jelent a mélylélektani hagyomány, a fenomenológiai nézőpont, mint a behaviorista, a kognitivista vagy az evolúciós pszichológiai, az affektív pszichológiai áramlat kínálta magyarázó modell. A pszichológia multiparadigmatikus tudomány, s ez meglehetősen bonyolulttá teszi a képet. Ma még kevés a sikeres irányzatközi integrativ vállalkozás. Inkább az egyre gyorsuló differenciálódás látható mind az empirikus kutatások, mind a középszintű elméletképzés és a metaelméletek világában. A fejlemények belátható távlatait ma még sűrű homály burkolja be. Lányi azonban gyakran úgy értekezik a pszichológiáról, mintha az az egyértelműségek és evidenciák birodalma lenne, s csupán az alkalmazásának mikéntje okozhatna gyakorlati nehézségeket. Hogy mi a kiút ebből a helyzetből, azt nem tudom; csak sejtéseim lehetnek a dologról, ám azok nem közérdekűek. Abban azonban bizonyos vagyok, hogy ha a pszichológiát a politikatudomány alapjaként szeretnénk látni, akkor árnyaltabban és konkrétabban kell reflektálni magának a pszichológiának az aktuális állapotára és belső lehetőségeire.

Egyebekben pedig hadd ismételjen meg: Bibó országában aligha kell hosszadalmasan bizonygatni, hogy a politika módszeres tudományos reflexió tárgyává tehető; ebben azonban egy egész tudománybokor érintett és érdekelt, egyebek közt a pszichológia is. Hogy azután ez a közreműködés egy önálló politikai pszichológia alakjában valósul-e meg, vagy pedig az illetékes tudományok dinamikusan változó-alakuló integrált szerveződéseként („political studies”), úgy vélem, másodlagos és inkább gyakorlati, semmint elméleti kérdés.

*

Válaszkísérlet. A politikai pszichológia a (magyarországi) rendszerváltozásnak nem pusztán „kísérő tünete”, noha az kétségtelen tény: e történeti és politikai

változás nélkül politikai pszichológia sem lenne (vagy legalább is nem tehetnénk arra kísérletet, hogy legyen) Magyarországon is. Ez a sajátos feszültség eredményezte azt (legalább is bennem), hogy a politikai pszichológia hazai lehetőségei mellett afféle apologetikus attitűddel érveljek. Nem azért, mert – mint az 1960-as években a szociálpszichológia hazai adaptációja ezt igényelte – valamiféle kötelező ideológiai keretbe illesztés szofisztikált feladványát kellett volna megoldani, hanem azért, mert mint diszciplína mind a politológusok, mind pszichológusok körében jószerivel ismeretlen terület volt. Az apologetikus attitűd sajátos kényszere miatt gondoltam (és gondolom), hogy a politikai pszichológiának „súlyt” kell(ene) adni. Ezért érvelek inkább – a politológiához való kapcsolódását illetően – a politikai pszichológia „alapozó” jellege mellett, miközben én is úgy gondolom: a tudományok világában sincs merev hierarchia, a jelenségvilág(ok) univerzumában a determinációs hálózatok dinamikusan pulzáló „csomópontjait” érdemes keresnünk. A politika és a társadalmi-társas viszonyulások egyik ilyen csomópontját talán a politikai pszichológia képes legjobban felfejteni, megismerni, szorításán lazítani, egyáltalán formázni, a (lélek)halászat műveletére alkalmasabbá tenni.

2. Diszciplináris határok, tudományközi viszonyok – lélektan és politika(tudomány) Problémák. Buda Béla „advocatus diaboli” szerepben? Mindazonáltal én mint „szelíd vitapartner” fontosnak tartom az ő szemléleti kérdéseket feszegető gondolatait (is). Pataki Ferenchez hasonlóan Buda Béla is kétségeit írja körül az én – a politikai pszichológia alapozó jellege mellett érvelő – „erős állításommal” kapcsolatban. Igencsak megfontolásra érdemes a következő probléma is: a politikai szempontból is érzékeny, egyébként pedig látszólag csak a pszichológiát népszerűsítő „színes eszmék”, „gurumodellek” vajon alkalmas és hasznosítható tudást adhatnak a politikai pszichológiának? És másfelől: a szolidan, vagy hát nagyon is gőgösen, a maga tudományos palotáiba bezárkózó arisztokratikus (akadémikus, egyetemi) pszichológia természettudományos-módszertani kötöttségeivel valóban irreleváns lenne a politikai pszichológia számára?

*Buda Béla

(pszichiáter) Lányi Gusztáv könyvéhez aligha kívánkoznék magamtól hozzászólni, legfeljebb értékelő és lelkes recenziót írhatnék róla, ha kell. Méltatnám a szerző törekvését a nagy rendezésre és alapozásra, azt a gondosságát, amely nemcsak abban nyilvánul meg, hogy a politikai lélektan összefüggéseit nemzetközi viszonylatban is, és kiváltképpen hazai szempontból (mint írja, szinte archeológiai buzgósággal) is feltárni igyekszik, hanem abban is, hogy alaptételének kimunkálásához ezt az első könyvet mintegy előtanulmánynak szánja, még inkább vitaalapnak, és a kérdés továbbfejlesztéséhez más szakemberek kritikus álláspontjait is fel akarja használni. Jó téma-áttekintések még csak jelennek meg a

hazai lélektani és politológiai irodalomban, és kivált a politikatudomány nyomán divat a közelmúlt pontos rekonstrukciója is, de az szinte egyedülálló, hogy egy szakember bepillantást engedjen a maga tudományos kételyeibe és igyekezzen figyelembe venni kortárs szakemberek reflexióit is. Lányi Gusztáv tétele az, hogy a politikai lélektannak nagyobb szerep jár a politikatudományban, ill. hogy a lélektant alaptudománynak kell tekinteni, ami nélkül – ez már az én olvasatom – a tárgy szinte szubsztrátum nélküli, nem áll össze igazi és önálló tudományággá, sajátos interdiszciplináris szakterületté. Ez a ritka nyitottság és készség a párbeszédre szükségessé teszi a véleménynyilvánítást. Mivel a könyv érvelése meggyőző, a könyv gondolatmenete magával ragad, magam a tézissel nem is vitatkoznék, a reflexióhoz egyfajta advocatus diaboli szerep felvételéhez kell folyamodnom. Faktuális kételyt vagy cáfolatot nem tudok megfogalmazni, ezért inkább szemléleti dilemmákra hívnám fel a szerző és választott vitapartnerei figyelmét.

Szemléleti dilemmák Szerintem Lányi tételében fennáll annak a paradoxonnak vagy tévedési lehetőségnek az esélye, hogy valami tisztázatlan dolgot evidensnek látszó, de még homályosabb dolog összefüggésében igyekszünk magarázni. Ezt az ókori retorika „clarus per obscurium” néven írta le. Rendben van, a politikai pszichológia pszichológiai természetű (lásd a könyv érvelését a látszólag tautologikus kijelentéssel kapcsolatosan), ill. a pszichológia a politikatudomány alapja, de mit is mondtunk ezzel? Annyira világos, hogy mi a pszichológia? Vagy az is magától értetődő, mi tartozik a politikába? Szerintem nem. (Dekonstrukció és konstrukció) A könyv sokat utal és sejtet e kérdésekkel kapcsolatosan, és olyan sokrétű kontextust sző köréjük, és a mondanivaló annyira tetszetős struktúrát kap, hogy tételét készséggel elfogadjuk. (Szinte példázza a könyv, hogyan kell a jó politikai retorikának működnie, hogy meggyőzze hallgatóit ill. olvasóit). Szinte el kell szakadnunk ettől a gondolatmenettől, hogy kritikai távolságot vehessünk fel. Lányi mesterien bánik a dekonstrukció és a konstrukció eszközeivel. Számos filozófiai, társadalomtudományi és politikai tézist eszmetörténetileg dekonstruál, és ezzel hozzáférhetővé tesz a pszichológiai elemzés számára, míg pszichológiai elméletekből vagy állításokból politikai pszichológiát konstruál. Ez utóbbira példa, hogy pl. a magyar közelmúltban egy sor lélektani életművet vagy szakmunkát rejtett politikai lélektani tartalmát kiemelve (mondhatjuk, megkonstruálva) visz bele abba az építménybe, amelynek architekturális körvonalait ez a könyv megpróbálja megrajzolni. Ehhez természetesen erősen támaszkodnia kell a közelmúlt magyar történelmére és eszmetörténetére, mint szövegkörnyezetre, sőt, azokra az értelmiségi gondolati áramlatokra, amelyek a magyar pszichológusok eszméit befogadták. Ezt nem könnyű mindig explikálhatóvá tenni, és ebből a szempontból tulajdonképpen kellene a nemzetközi tudománytörténeti háttér felvázolása is, amely nyilván óriási munka lenne.

(Magyar előzmények, példák) A könyvben tárgyalt magyar szakemberek között a legeredetibb gondolkodó nyilvánvalóan Karácsony Sándor, aki gyökeresen szakított a kora tudományában már rítussá váló citációs kényszerrel, emiatt nagyon szuggesztíven varázsló eszmekonstruktőrként írt. (Ma sokat emlegetik, hogy ezzel szinte felismerhetetlenné tette gyökereit és előképeit.) De még ő is szervesen összefügg egy sor tudományos és társadalmi „szövegkörnyezettel”, amely megértéséhez és elemzéséhez szinte nélkülözhetetlen. Wundt, Claparéde, Saussure, a többször is említett Gombocz Zoltán, stb. mellett a 20. század elejének magyarságeszméi, az első világháború után „ébredő” református gondolkodás, az ifjúsági mozgalmak, a közművelődés, a népfőiskolák, stb. gondolatai mind kellenének. Mérei Ferencnél még tágabb a kör, hiszen ő már a francia szociálpszichológiai hagyományt is hozza, és nagyon jól rezonál az Európában akkor még szinte ismeretlen amerikai szociálpszichológiára. Olyannyira, hogy ott előfutárként tartják nyilván. Még összetettebb a pszichoanalízis helyzete, amennyiben a magyar „input” a „főáramba” is beletartozott a fejlődési folyamaton belül, de azután sajátosan provincializálódott. (Nemzetközi tendenciák) De a pszichoanalízis sajátos nyitás is olyan szempontból, hogy eredetileg tudományos indítású elmélet eszmei mozgalom alapja lett, ideológiai funkciókat kapott és politizálódott. Később már a pszichológiai iskolák egy része korán aspirált erre a szerepre, és több-kevesebb sikerrel követte is ezt az utat. Vannak pszichológiák, amelyekből szinte vallás lett (pl. szcientológia), mentalitás alapja lett (mint a humanisztikus lélektan a „new age” lelkületben) vagy szabadalmazott módszer a világ problémáinak megoldására (pl. NLP), és még szelídek azok az irányzatok, amelyek csak a szemléletüket terjesztik (pl. korábban az individuálpszichológia vagy a pszichodráma és a szociometria, ma a tranzakcionális analízis vagy az etnometodológia – mindezt persze a teljesség igénye nélkül említve, és bocsánatot kérve a mellőzésekért vagy a markáns állítás kedvéért történő kvalifikálatlan vagy summás kiemelésekért). Minden irányzaton belül megfigyelhető az ortodoxia törekvése és harca a (gyakran ugyancsak ortodox igényű) „elhajlásokkal”, újításokkal. Mindez ma már a nyilvánosság előtt megy, ezért minden új irányzat kénytelen nagyot „dobni”, közérthető és egyszerű modelleket felvillantani, mint pl. az „őssikoly” elmélet és módszer, a „megoldás-orientált” megközelítés, stb. – nem minősítve ezeket az iskolákat, elismerve (esetleges) tudományos és gyakorlati értékeiket, csak példaként hozva most szóba őket. (Akadémikus lélektan versus „színes eszmék”) Eközben a pszichológiában a jó öreg kísérletes empíria uralkodik, az ún. akadémikus lélektan, amelynek német hagyományait az amerikai pragmatizmus majd behaviorizmus tette eszmeileg piacképessé, világos utat jelölve meg, hogyan csatlakozhat a lélektan a tudományokhoz, és ezzel hogyan válhat le a filozófiáról. Ez a „főáram” máig is, és ez már az egész pszichoanalízist is eljelentékteleníteni igyekezett (igyekszik), még ha ez nem is mindig világos a művelt értelmiségi köztudat és a szellemtudományi diskurzusokban partner szakemberek számára, és a többit pedig egyenesen

érdektelennek vagy zagyvaságnak tartja. A tisztánlátást az nehezíti, hogy a pszichoanalízis előbb Amerikában, majd most egyes nyugat-európai országokban olyan mozgalmi és politikai befolyásra tett szert, hogy a tudomány(politikában) is figyelembe kellett venni, legalább is a „lip service” ill. a „politikailag korrekt” nyelvhasználat szintjén. Meg azért is, mert a pszichológiát igazán népszerűvé azok az új irányzatok, (Chomsky-t parafrazeálva) „színes eszmék” tették, amelyek a pszichoanalízishez hasonlóan tömegek fantáziáját ragadták meg. Ezért özönlenek a pszichológia szakra az emberek, közöttük elenyésző, aki kísérletes tudós akar lenni, mérni és számolni szeretne. A szakmaválasztás sajátos motivációja, az öngyógyítási vágy, hajtja a többséget (és így van ez a határterületeken, a pszichiátria szakválasztásában, vagy a sok segítő szakmáéban, amely mind életfilozófiát kínál, amelyekben „gurumodellekkel” lehet azonosulni, sejtelmes citátumaikkal quasi tudományosan értelmezhetővé lehet tenni minden élethelyzetet…). Ezért azután bele kell számolni a lélektan protokolláris történetébe az új iskolákat is, miközben azért az nem „komoly” dolog, ami nem „kísérletes” (ill. elmélkedni komolyan annak szabad, aki már kísérletezőként elfogadtatta magát – lásd pl. a konstruktív és narratív megközelítés fejlődéstörténetét, recepcióját, mai idézettségi térképét).

Hol a pszichológia mostanában? Mindez azt a kérdést veti fel, „hol a pszichológia mostanában”, melyik „barátságos és meleg szobában” (akadémiai intézetekben, laboratóriumokban, egyetemi tanszékeken vagy tanácsadói ill. terápiás rendelőkben, szervezetfejlesztő műhelyekben, stb.)? Nem szeretném érvelésem túl szélesre kiterjeszteni, mert akkor nekem is legalább akkora könyvet kellene írnom, mint Lányi Gusztávnak. Csak utalok a pszichológia és határtudományai folyóirataira és szakkönyveire, az akadémikus hatalomra (hatalompolitikára) és ennek pszichológiai vetületeire, a pszichológiai diszciplínák helyzetére (amelyekben általában a tudományos „összetétel” és konstelláció folyamatosan vitatott, pl. a fejlődéslélektanban, a pszichopatológiában, stb. ma szinte a genetika, etológia, neurobiológia, neurofiziológia, stb. az uralkodó), és így tovább. Nagyon sokban – ha utalásos jellegében áttetszően és „balladailag” is – releváns mindez Lányi gondolatmenete szempontjából. Elsősorban úgy, hogy melyik pszichológiát is kell a politikai pszichológia, ill. a politikatudomány alapjává tenni? Másodsorban úgy, hogy nyer-e egy tudományág azzal, ha „megtalálja” (vagyis megtalálják neki) a megfelelő alaptudományt? Pl. jó-e a pszichológiának, hogy ennyire a biológiára alapozódik? Hogyan is kell azt értelmezni, hogy a most már iparággá váló tudományos „felvilágosító” irodalomban a látványos biológiai állítások válnak a köztudat számára ismertté. (Naponta fedezik fel minden lelki és szociális összefüggés génjeit, esetleg szociobiológiai – evolúciós lélektani, neurobiológiai, pszichoneuroendokrinológiai – alapjait. Külön tanulmányt lehetne írni a több tucatra tehető, önálló diszciplináris igényű új terület meghatározásokról és ezek háttereiről.) (Akadémikus lélektan és politikatudomány) Az első gondolatkörhöz

lapidárisan azt mondanám: az „akadémikus” lélektan irreleváns a politikatudomány számára. Fő érdeklődése a természettudományos metodológia utánzása, a görcsös ragaszkodás az „elidegenített” empíriához. Nincs tehát „lélekképe”, hacsak nem olyan egyszerűsített formában, mint a behaviorizmus vagy a szépemlékű pavlovizmus, ill. úgy, ahogy a kognitív lélektan, a kognició emeli ki minden vonatkozásban (amit a korai konstruktivizmus „csavarjával” G. A. Kelly fejtett ki nagyszerűen korai munkájában). Nem véletlen, hogy ami ebből a köztudatban és a társtudományokban megmarad, a biológiai háttér, tehát a kognició szempontjából a memória és az információfeldolgozás neuroanatómiája, biokémiai szubsztrátuma, stb. a nemlétező emberkép szempontjából pedig a genetikai vagy evolúciós örökség. (A kvalitatív megalapozottságú, gyakorlatorientált pszichológiai iskolák és irányzatok szerepe) Ami a politikatudomány szempontjából releváns lehet, az az új, kvalitatív megalapozottságú, gyakorlatorientált iskolák és irányzatok világa. Ezeknek elméletei felhasználási és értelmezési lehetőségeket kínálnak, a koncepciók és az ontológiai jellegű tételezések analógiákat villantanak fel, az összefüggések metaforikusan átvihetőnek látszanak. Nem véletlen a pszichoanalízis nagy jelentősége a politológiában vagy a csoportdinamika ill. a pszichodráma modellje. (Már a több tízezerre tehető kísérletes csoportdinamikai irodalom aligha ér itt valamit, a használt fogalmak a közgondolkodás ide passzoló „common sense” metaforizációi – lásd szerep, norma, érték, vezetés, kommunikáció, stb., tehát ezekből itt semmi specifikus, csak akkor kezd amúgy is „tudományossá” válni az egész, amikor számok vagy legalábbis mennyiségi állítások – x nagyobb mint y – kapcsolódnak hozzájuk.) Ha viszont ezeket a kvalitatív ágazatokat tekintjük, akkor az utóbbi évtizedekben tanúi vagyunk annak, hogy ezek lényege mindinkább „dekonstruálódik” és előtérbe kerül az „implicit” pszichológia, a „naiv” pszichológus, a mindennapi tudat, a konstrukció, mint általános modell (lásd Kelly), a szociokulturális programozása a lelki viselkedésszabályozó működésének, stb.

Politikai gondolkodás és pszichológia Bármelyiket is tennénk a politikai pszichológia alapjának, inkább fordított összefüggés mellett lehetne érvelni: Nem a pszichológia a politikatudomány alapja, hanem a politikai gondolkodás rejlik a pszichológiai elméletalkotás, ill. struktúra- és funkciómodellezés mélyén. Legalábbis újra kellene gondolni és (konszenzuálisan) újra kellene definiálni a pszichológiát, hogy pontos szerepét meg tudjuk határozni. Ez pedig olyan tudományelméleti mélységekbe vezetne, amelyekbe sem időm és módom nincs merészkedni, sem kompetenciám nem elegendő. Csak fel tudom tehát vetni ezt a vita kedvéért. Csak megemlíteni tudom, hogy a szociológiában is hasonló a helyzet. Ott is sokféle vita van a diszciplináris határok és összetételi konstellációk körül. Nem véletlen egy sor bonyolult megnevezés, mint „policy sciences”, „administrative sciences” stb. Minden nagyobb alkalmazási ágnak megvan a maga

önálló, interdiszciplináris területi igénye, de megvan – átfedően és vitatott hatókörrel – az alaptudományi változata. (Például kriminológia, kriminálszociológia, kriminállélektan, hogy pl. penológiáról ne is beszéljünk, hogy a kibontakozó – „emerging” – control sciences igényt ne említsük. Ennek egy felvetését e sorok írásakor csak pár hetes kötet mutatja a drogok terén: P.B. Heymann, W.N. Brownsberger (eds.): Drug Addiction and Drug Policy. The Struggle to Control Dependence. 2001. Harvard University Press.) Vagy például gondoljunk a gazdálkodási paradigma diszciplinatermelő hatására, a pszichoökonómia, kapcsolati „gazdaságtan”, vagy akár az említett, kitágított értelmű kontrollelmélet gazdaságossági, gazdálkodási alapmodelljére, a chicagoi közgazdasági iskola „cost of rights – cost of services” modelljének széleskörű alkalmazására a legkülönbözőbb humán alkalmazási diszciplínákban, stb. Általában egyes tudományágak ismert elméleti, konceptuális vagy módszertani metaforái nagyon könnyen átvihetők más területekre, és ott megtermékenyítő, ösztönző hatásúak lehetnek. Ám kétséges, hogy mennyire „ontologizálhatók”, verifikálhatók a kialakuló összefüggések a területek sajátos diszciplínái és a felhasznált tudományok között. A szakemberek egy része ma leginkább konceptuális vagy elméleti térképről, kategorizációs rendszerről, modellezésről beszél, hangsúlyosan elzárkózva a „lételméleti” tételezésektől. Valami új tudományteória ill. konceptuális rendezés kellene tehát ahhoz, hogy a politika/tudomány/ és a pszichológia viszonyát meghatározzuk, és a pszichológia szerepéről hasznos (nyilvánvalóan nem végleges) elméletet alkossunk. Ennek során nemcsak a pszichológiát kellene meghatározni, hanem a politikát és a politikatudományt is.

(A politika metaforája) A politika metaforája is veszélyesen széles módon kiterjeszthető, és beszélhetünk így a lélektan politikájáról, a család kapcsolati politikájáról (Laing érelmében pl.), a szervezetek mikro-politikájáról (hogy a „humánpolitikáról” ne is beszéljünk). De mi a politikatudomány? Most tekintsünk el a diszciplináris határterületektől, területi fedésektől, átjárásoktól, és csak vegyük azt, hogy a politikatudomány elsősorban a politika hatáskörébe konvencionálisan sorolt jelenségek kutatásához szükséges megközelítésmód, ill. ismeretanyag, vagy az értelmezések, értékelések, a politikán belüli eszmeáramlatok ill. intézményi működésmódok öntörvényű (tehát sui generis politikaelméleti) értelmezéséhez tartozó eszmék, modellek, értéktételezések, stb. egésze? Netán a politika érdekében alkalmazott tudományok sora, tehát az, amit ma akár politikai szociológiának, politikai pszichológiának nevezhetünk? Egyáltalán, hol vannak a politikai szféra „ontológiai” határai? Jogos-e a diktatúrák „orwelli” víziója, hogy gondolatainkat és érzelmeinket is a politikának kell meghatároznia, hogy a magunknak leírt gondolatokkal vagy intim körben kimondott szavainkkal is vétkezhetünk – mint ezt még nemrég megélhettük itt a kis hazánkban. Vagy az-e a jogos, ami boldog régi demokráciákban (számos közülük formálisan még királyság is …) lehetséges, hogy akár észre se vesszük a politikai szférát és csak élünk „életvilágunkban”? Nagyon sok konceptuális dilemma vetődik fel tehát, amelyet, attól tartok, Lányi Gusztáv tételeinek kritikus végiggondolása nem nélkülözhet. „Első menetben” nem tudom tovább vinni a jelzett szempontokat, csak jelzem őket, és

bízom, hogy a szűk vitakör érti, mire gondolok. Remélem, lesz még több „menet” is, és akkor félreértéseket lehet eloszlatni, vagy gondolatokat továbbvinni. (Az emberképek fontossága) Most még annyit, hogy a témához Gadamer „új antropológiájának” példáját említeném, mert ez jól mutatja, hogy a tudományok és a diszciplínák valamiféle háromdimenziós kristályszerkezeti modellként képzelhetők el, amelyben attól függően változnak a kapcsolódások, honnan nézzük őket. Gadamer az antropológia metaforáját terjeszti ki. Szerinte minden tudománynak vagy tudományágnak van saját emberképe, ez tradicionális, és időnként változó az adott területeken felhalmozódó ismeretek nyomán, de – nagyjából így egzegetálható Gadamer felfogása – a Kuhn-féle teorémához hasonlóan nem induktíve (tehát „tudományosan”) épül fel az új kép, hanem használhatósága miatt szelektálódik és válik egy ideig uralkodóvá. A filozófiai antropológia dolga a szakterületek emberképeinek rendezése, értékelése. Valamiféle neokantiánus felfogás sejlik itt fel, a mentális kategóriák elsődlegességéről. A Gadamer-féle megközelítés nagyon sok jelenségben mutat valamiféle rendező effektust. Nekem például néhány évvel ezelőtt orvosegyetemen át kellett vennem az orvosi antropológia oktatását, és ennek során figyeltem fel, hogy napjainkban az orvoslás ill. az egészség vetületében milyen gyorsan merülnek fel új „emberképek” és milyen gyorsan kapnak ezek rendkívül messze ható társadalmi relevanciát. Pl. a testtel, egészséggel kapcsolatos információs és döntési jogok terén, az egyéni autonómia vetületében, a társadalmi felelősség és gondoskodás távlataiban, a halálhoz és meghaláshoz való viszonyban, stb. úgy merülnek fel eszmék és válnak gyorsan társadalmi valósággá, hogy közben szociológiai és lélektani alapjaikat senki sem vizsgálja (legfeljebb utólag), nincs közgazdasági racionalitás bennük, látható konfliktusveszély áll elő létező jogi normákkal, érdekekkel, stb. Valamiféle emberkép rejlik a régi és új paradigmák mélyén, és ezekre történnek a legitimációs utalások, ezekből lesz foglalkozási etika, morál, törvényalkotás, stb. Csak egy példa; még a nyolcvanas években akár elítélhető volt, de mindenképpen elmarasztalható az az orvos, aki betegének a kedvezőtlen kórjóslatot megmondta. Ma elítélhető, ha nem mondja meg, azonnal, kéretlenül. Régen se érdekelt senkit, hogy miképpen mondta meg az orvos a rideg tényt, ma sem (persze egyes diszciplínákban, mint pl. az orvosi pszichológiában, etikában, antropológiában tanítják, hogyan lehet ez optimális), csak az alapvető helyzet az érdekes. A viszonylag gyors, kb. másfél évtized során végbement változást, amelynek persze voltak amerikai előzményei és magyarázatai, lehet politikailag, lélektanilag, szociológiailag kutatni, de mindenfajta értelmezés visszanyúlik valamilyen „antropológiai” tételezésig, implicit emberképig.

A lehetőségek Most tehát ki az illetékes? Kit kell felkérni a jelenségek kutatására? Kit kérdez meg a politika ez ügyben? Mivel lehet indokolni a szakvéleményt? Empirikus adatokkal? Eszmetörténelmi értelmezéssel? Etikai elvek alapján (és azok mely verziói és milyen legitimációi nyomán)? Ilyen és ehhez hasonló kérdések rajzolódnak ki Lányi Gusztáv könyve ill.

gondolatmenete nyomán. Ezeket nagyon fontosnak, aktuálisnak és relevánsnak tartom, és nagyon jó, hogy ezeket a könyv most exponálja. Szívesen mennék bele magam is, vizsgálatukba, először azonban azt javasolom, próbáljunk meg valamilyen kritikus területrendezést, esetleg együtt.

*

Válaszkísérlet. A politikai pszichológia témái, különösen az „eszmei előzmények” valóban szerteágazó vizsgálódásra adnak alkalmat. Magam azonban azt gondolom – s ezt Buda Béla szolid „advocatus diaboliként” kiválóan re-konstruálta írásomból –, hogy ezeket az implicit politikai pszichológiákat a dekonstrukció és konstrukció eszközeivel tudjuk csak explicitté tenni. Ez, meggyőződésem szerint, nem mesterséges tudománytörténeti múlt-teremtés, hanem csak afféle gondolati fókuszálás: ami eddig homályban volt (de ott volt!), azt most láthatóvá tettük. Érdemes ezt a fókuszálást – pontosabban: a fókusz irányváltoztatásait – nemcsak eszmetörténeti, hanem jelenségszinten is érvényesíteni. Ezért tehát alapvetően egyetértek Buda Béla azon gondolataival, amelyekben a politikai pszichológia szempontjából külön választja az akadémikus pszichológiát és a gyakorlatorientált pszichológiákat, ám én ezt inkább úgy tenném, hogy meglegyen közöttük a kapcsolat is. Az akadémikus (vagy természettudományos) pszichológia ugyan valóban távol van a „színes eszmék” vérbő kavargásától, de éppen a túlságosan misztikus, különböző világmegváltó próféciákkal üzletelő „gurumodellek” csábító konstrukcióit nem árt időnként dekonstruálni. Buda Béla másik „erős állításával” is vitatkozom: a pszichológiai elméletalkotás, illetve struktúra- és funkciómodellezés mélyén nem biztos, hogy minden esetben a politikai gondolkodás rejlik, hiszen ebből az következne, hogy minden pszichológia egyben politikai pszichológia is (lehetne). Ha van megoldás erre a dilemmára, akkor az az irány, amit ugyanakkor Buda Béla is feszeget: az „emberképek” jelentéseinek megvizsgálása. De magam azt gondolom, hogy ez inkább már filozófia, elismerve persze azt, hogy a politikai pszichológiának is lehetséges (többféle) filozófiája.

3. Gazdaságpszichológiai kommentárok egy politikapszichológiai alapvetéshez

Problémák. A politikai pszichológia vajon elméleti tudomány is, nemcsak alkalmazott diszciplína? (S ez így nem vezethet üres, skolasztikus okoskodásokhoz?) Ha Buda Béla reflexiói csak érintőlegesen feszegették általában a pszichológia – és ezzel kapcsolatban a politikai pszichológia – filozófiai kérdéseit, akkor ezt Garai László igencsak tovább mélyíti, természetesen a maga látószögéből. A gazdaságpszichológia és a politikai pszichológia sajátos közös (elméleti) problémavilága ugyanúgy visszavezethető a (természettudományos) pszichológia „válságára”? Miért nem nyújtanak megoldást a különböző (tehát például a gazdasági, a pszichológiai) magatartástudományok? Miért kell(ene) Garai Lászlóval együtt „búcsút intenünk” a természettudományos pszichológiának, ha

politikai pszichológiát akarunk művelni?

*Garai László(pszichológus)

Amikor megkaptam Lányi Gusztáv felkérését, hogy vegyek részt a politikai

pszichológiai tankönyvének alapozó bevezetéséről szóló vitában, nagyszerűnek találtam az ötletet, hogy ez a vita, amely politológusok, pszichológusok és szociológusok egymásétól eltérő szempontjait exponálja majd könyvének propedeutikájáról, része lesz ennek a bevezető kötetnek. Pontosabban fogalmazva azt is mondhatnám, hogy a guta ütött meg, hogy nekem miért nem jutott eszembe ugyanez, amikor most egy gazdaságpszichológiai egyetemi tankönyvet írok. Politikai pszichológia és gazdaságpszichológia: elméleti és/vagy alkalmazott

tudomány

Az, hogy a politikai pszichológiáról a gazdaságpszichológia jutott eszembe, nemcsak attól van, hogy – mint a viccbeli Mórickának – mindenről az jut eszembe. Hanem azért is, mert teljesen egyetértek Lányi Gusztávval, amikor azt írja, hogy a gazdaságpszichológiát: “nagyon is fontos, mondhatnám: az alapok mélységéig lenyúló… közös szálak fűzik a politikai pszichológiához”. És akkor is majdnem teljesen egyetértek vele, amikor így folytatja: “Azért sem feledkezhetünk meg erről a kapcsolatról, mert nálunk különösen erős szálak kapcsolják össze ezt a két alkal-mazott pszichológiai diszciplínát.” Azért gondolom hozzá egyetértésünk megvallásához, hogy “majdnem”, mert én pontosabbnak érezném, ha két elméleti és alkalmazott pszichológiai diszciplínáról beszélnénk a politikai és a gazdaságpszichológia tekintetében. Lehet, hogy ez csak kényszerűségből van így és csak ideiglenesen lesz, de ma a gazdaságpszichológiáról bizonyosan tudom, a politikai pszichológiáról pedig már csak az is gyanítanom engedi, hogy elméleti diszciplína is kell hogy legyen, amit Lányinál olvasunk a szálakról, amelyek a mi térségünkben különös erővel kapcsolják össze e két tudományt:

„…arról van szó, hogy Közép- és Kelet-Európában az az illúzió uralkodott (és uralkodik), hogy a gazdasági és a politikai aktor maga a rendszer” – írja Lányi Gusztáv és idézi egy gazdaságpszichológiai szöveg megállapítását, mely szerint e térségben „a személyiséget nem alapnak, hanem csupán derivátumnak tekintik”, vélvén, hogy „a pszichológiai ismeretek inkább csak az alapvető, mélyen fekvő rendszer-törvények felületi megnyilvánulásait ragadják meg; …olyasvalamik, amiktől a rendszertörvények tiszta felismerése érdekében minél hamarabb el kell tekinteni.”

Amit itt Lányitól idézek, s az is, amit ő meg Magyari Beck Istvántól, az pontos leírása egy pszichológia-ellenes közkeletű vélekedésnek, amelynek “következtében ebben a régióban - így Magyarországon is - a politikai pszichológiához hasonlóan a gazdaságpszichológia sem tudott kialakulni”. De ha eközben azt érzékelteti, hogy e hatás okozóját a térség politika- és egyáltalán társadalomtudományának környékén kell keresni (a környékhez sorolva a

hétköznapi tudatnak is a tárgyra vonatkozó evidenciáit), akkor méltányos, ha rámutatunk a társ-tettesre is.

Lányi megnevezni éppen megnevez egy társ-tettest, amikor ugyanabból a gazdaságpszichológiai szövegből egyetértőleg idézi: „A valóság, amely az ismertetett szemléletet ontológiailag megtámogatni látszott, az individuum hosszan tartó, nagyfokú kiszolgáltatottsága volt Közép- és Kelet-Európában.” S tény, hogy ha Közép- és Kelet-Európa politikai (és gazdasági) gyakorlata olyan, hogy benne a pszichikus tényező nem játszik szerepet azokkal az egyénfeletti hatalmakkal szemben, amelyeknek az individuum ki van szolgáltatva, akkor a politikai (és a gazdasági) struktúráknak és ezek működésének megismeréséhez nemigen van szükség pszichológiára. Pszichológia-ellenesség és anti-idividualizmus

Ámde vegyük csak szemügyre a következő kijelentést: „A gazdaságtudományok érdeklődésének gyújtópontjában áruk viselkedése áll, nem pedig embereké”. Szerzője nem a mi vidékünkről való, a Michigani Egyetem közgazdász-professzora ő. Azon a tájon az egyént (legalábbis, ha fehérbőrű volt, keresztény és középosztálynál nem alább való) nem sanyargatták, az utóbb Nobel-díjjal kitüntetett Boulding pedig, lám itt egy olyan álláspontot juttat kifejezésre, amely arrafelé is széleskörűen elterjedt vélemény, s amely az egyéni magatartást azért tartja irrelevánsnak az áruk piaci magatartásának szempontjából, mert a pszichológiai véletlenek nagy száma egymást kiegyenlíti, s a piac “láthatatlan keze” így biztosítja, hogy a gazdasági törvényszerûség érvényre jusson. Az – érdektelen – egyénektől függetlenül, sőt, ha kell, olyiknak akarata ellenére.

Vajon különbözik-e bármiben ez a felfogás attól, amelyről Lányi Gusztáv meg tudja győzni az olvasóját (engem is), hogy felelőssé tehető, amiért Közép- és Kelet-Európában politikatudomány és pszichológia egymásra találása oly sokat késett?

Ezt a kérdést szónokinak tekintem, annyira szemmel látható, hogy ugyanarról az anti-individualizmusról van szó akkor is, amikor erről beszélünk, meg akkor is, amikor azokról az okokról, amelyek miatt a gazdaságtudomány késlekedett – Észak-Amerikában, igaz, még annál is többel Nyugat-Európában s még a többnél is többel Közép- és Kelet-Európában –, hogy megleljék egymást a pszichológiával.

Van viszont egy további kérdésem, amely cseppet sem szónoki: Vajon bizonyos-e, hogy ez az anti-individualizmus egyszersmind pszichológia-ellenesség is? A közgazdasági Nóbel-díjasok pszichológiai teljesítményei

Érdemes ebből a szempontból megtekinteni a gazdaságpszichológia történetének egy szűk de jellemző szegmensét: a közgazdasági Nobel-díjak történetét:

Ezt a díjat 1956-ban ítélték oda először, s az első huszonkét évben kivétel nélkül olyan munkák nyerték el, amelyek éppúgy, mint szerzőiknek (pl. a fentebb szóba hozott Bouldingnak) egész munkássága szigorúan megmaradt a

gazdaságtudomány diszciplínájának keretein belül. 1978-ban viszont a díjat Herbert A. Simon "a gazdasági szervezetekben előálló döntési folyamatok úttörő vizsgálatáért" kapta, amely stockholmi formula, akárhogyan is nézzük, gazdaságpszichológiai teljesítményt ír körül. Az azóta eltelt 24 év alatt pedig 11-szer történt, hogy a Nobel-díjat olyan közgazdászok nyerték el, akiknek vagy maga a díjazott tudományos felfedezése volt gazdaságpszichológiai, vagy egy olyan további kutatása, amelyet a díjazotthoz hasonlóan szintén nemzetközi érdeklődésével tüntetett ki a közgazdaságtudomány

Írjuk ide a névsort: az említett Herbert Simonon kívül ilyenek az ifjabbik James M. Buchanan (1986), Ronald H. Coase (1991), Gary S. Becker (1992), John C. Harsanyi , John F. Nash és Reinhard Selten (1994), valamint Theodore W. Schultz, aki az 1979-ben díjazott munkáján kívül nemzetközi feltűnést keltett Beruházás emberi tőkébe című könyvével, és az 1988-ban díjazott Maurice Allais, akinek felfedezése, az ô nevét viselő paradoxon szintén olyan, amely gazdaságpszichológiai kézikönyvekben nem maradhat említetlenül.

A még nem teljes névsort azért írtam ide, hogy látnivaló legyen: miközben a díjazott teljesítmény pszichológiai volt, akik előálltak vele, maguk nem pszichológusok, hanem közgazdászok voltak.

Mi lehet vajon az oka, hogy itt a dolgok menete eltért attól, ahogyan egy tudomány határán elő szokott állni, amikor a határon innen támadó keresletnek a határon túlról megfeleltethető egy kínálat? A kérdésre közelebb hozhatjuk a választ, ha beillesztjük az iménti listába a legutóbb megosztva odaítélt közgazdasági Nobel-díj kitüntetettjei – George Akerlof, Michael Spence és Joseph E. Stiglitz – közül különösen az elsőt.Nem azért szorgalmazom Akerlof megkülönböztetését a másik kettőtől, mert ő írta több mint harminc évvel ezelőtt azt a cikket, amelynek nyomán azután később a másik kettő is azt vizsgálta, mi történik a piacon olyankor, amikor az eladók és a vásárlók közül az egyik fél a másikkal szemben alulinformált. El akarod adni a használt autódat a "tragacsok piacán" (nem én illetlenkedek ezzel a tudományos igényű szöveg fennköltségébe nem való kifejezéssel, csak lefordítom Akerlof cikkének címéből: "Market of lemons"), vagy meg akarod vásárolni egy biztosítónak a szolgáltatását betegséged és halálod esetére. Én, aki autót keresek az egyik piacon vagy egészség- és életbiztosítást kínálok a másikon, személy szerint téged nem ismerlek, de ismerni vélem az ilyen "magadfajtákat", tudni vélem, hogy átlagban mi telik ki tőletek: nem tudatjátok velem autótok általatok jól ismert hibáit, nehogy alacsonyabb árat ajánljak az áruért, s az egészségetek előlem rejtett hibái is rejtve maradnak, nehogy magasabb árat számoljak a szolgáltatásért. Erre mit csinálok én, hogy mégse érjen kár? Mindenesetre alacsonyabb árat ajánlok az autódért, magasabb árat számolok a biztosításért, mert az általam kalkulált árat eleve az általam kalkulált átlaghoz szabom. S mit csinálsz te, aki tudod, amit tudsz, s amit én nem? Mit csinálsz, ha tudod, hogy az autód, az egészséged állapota történetesen jobb az átlagnál? Egy darabig próbálkozol, hogy meggyőzzél engem is, majd belátván, hogy eszközeid erre végesek, előbb vagy utóbb feladod és kivonulsz a piacról, mert az általam továbbra is tartott ár olyan alacsony, hogy annyiért nem éri meg neked eladnod a jószágodat, illetve olyan magas, hogy annyiért nem ér-demes megvásárolnod tőlem a szolgáltatást. Miután pedig hozzád hasonlóan

kivonul a piacról mindenki, aki hozzád hasonlóan előnyösen tér el az átlagtól, ott pedig végül a korábbi átlag fogja képviselni a jó végletet olyan eladásra kínált autók, illetve olyan biztosítást kereső egészségi állapotok között, amelyeknek az átlaga silányabb minőségű lesz, mint amilyen a korábbi átlag volt.Hogy a piaci választék elsilányulásának gazdasági jelenségét itt pszichológiai tényezők közvetítik, erre nézve, gondolom, nincs különbség a három új Nobel-díjas között. Amiért a kitüntetettek közül kitüntetném Akerlofot, az az, hogy ő tudatosan vallja és – például, Nobel-interjúiban – híreszteli is, hogy egy teljes értékű gazdaságtudomány produkálásához nélkülözhetetlen a pszichológia. Őnála tehát pszichológiaellenességről aztán igazán nem lehet szó.

(Melyik és milyen pszichológia nélkülözhetetlen?) Csak hogy Akerlof ezt a gondolatmenetet például úgy folytatja, hogy rámutat: ő nem ért egyet ennek az interdiszciplináris programnak egy olyan formulájával, amilyent a behavioral economics valósít meg, mert szerinte az építkezéshez a pszichológián kívül szükség van még pl. a szociológiára és az antropológiára is.Árulkodó megjegyzés. Vajon miért a pszichológián kívül, holott pl. a szociálpszichológia azzal a programmal műveli a pszichológiát, hogy a szociolügia szempontja e határtudományon belül legyen, s ugyanígy jár el a pszichoanalízis, amennyiben az antropológia szempontjáról van szó.Én úgy gondolom, hogy közelebb juthatunk ahhoz, hogy magyarázni tudjuk Akerlof megjegyzésének – meg az egész helyzetnek, amelyre vonatkozik – a furcsaságát, ha annak a mély és elhúzódó elméleti-módszertani válságnak az összefüggésében tekintjük, amelyen a pszichológiának túl kell előbb jutnia ahhoz, hogy részt tudjon venni olyan határtudományának kifejlesztésében, mint amilyen akár a gazdaságpszichológia, akár a politikai pszichológia.

A természettudományos pszichológia és a pszichológia „válsága” Jelen politikapszichológiai kommentárnak, természetesen, nem lehet tárgya e válság elméleti-tudománytörténeti összefüggéseinek az ismertetése,[2] annak megállapításán túl, hogy a pszichológiát ugyanaz vitte a válságba, ami a legfőbb erőssége volt a válság előtti időszakban: az, hogy önmagát természettudományként azonosította. Tárgyunk tekintetében mármost az a helyzet, hogy a természet-tudomány eszközeivel épp azt lehetetlen értelmezni és vizsgálni, ami például a gazdaságpszichológia jelenségvilágának a legsajátosabb tartománya. Például a három Nobel-díjas által vizsgált jelenségtartományt.A természettudomány ugyanis kauzális vagy statisztikai összefüggéseket tud. Egy természettudományos pszichológia a kauzális összefüggések vizsgálatára alkalmas eszközeit alkalmazni tudja pl. annak leírásában, ami az áruját eladó konkrét egyén és azt megvásároló másik konkrét egyén között végbemegy – de az Akerlofék által szóbahozott jelenségvilág nem ez. Másfelől kiválóan helyt tud állni a természettudomány eszközeivel egy tudomány akkor is, ha tömegjelenséget kell vizsgálnia: pl. egy piac működését, teljesen függetlenül attól, hogy Hajmási Péter milyen árut ad el és Hajmási Pál mennyi pénzt fizet ki érte. Az a jelenségvilág azonban, amelynek a vizsgálatát most Nobel-díjjal tüntették ki, sem nem egyének

között előálló jelenségekből, sem nem tömegjelenségekből áll, hanem olyanokból, amelyek egyéni, pszichológiailag motivált cselekvések és makrogazdasági folyamatok határán állnak elő, s így leírásukban, különösen pedig prognosztizálásukban a kauzális törvényekre történő hivatkozás éppúgy csődöt mond, mint a statisztikai törvényszerűségekre történő. A közgazdász teoretikus tehát nem tehet mást, mint egyfelől megállapítja, hogy olyan jelenségekre bukkant, amelyek félig pszichológiaiak s csak felerészben közgazdaságiak – utána pedig lemond arról, hogy a pszichológiai térfél tekintetében az ott illetékes tudománytól várja a segítséget, s e várakozás helyett azt csinálja, hogy a pszichológia ajánlásain kívül a szociológiáét meg az antropológiáét is tekintetbe véve maga barkácsolja össze a maga használatára szüksége gazdaságpszichológiát.Azért gondolom, hogy a politikai pszichológia művelőjét hasonló sors várja, ha a természettudományos pszichológia oldaláról érkezett meg a politikatudománnyal való határra, mert neki ugyanilyen jelenségvilágban kell tudnia a közlekedést: amely nem írható le sem egyének közötti interakciók, sem tömegfolyamatok eredőjeként, ahol az egyéni megnyilvánulásról mindazt el lehetne mondani, amit fentebb idézett szavaival ama korai Nobel-díjas a piaci folyamatokkal összefüggésben elmondott. Hanem a, mint éppen ezekben a napokban is, például választó egyén úri (vagy éppenséggel népi) kedve és az összességnek az a tendenciája ütközik itt össze, amelynek eredményeként nem X párt, hanem Y párt fog egy ideig kormányozni.

Politikai pszichológiai terepgyakorlatok Jómagam húsz évvel ezelőtt kényszerűségből kezdtem el foglalkozni a politikapszichológiai univerzumnak éppen ezzel a tartományával. Mondhatni természetes hajlamaim engem is természettudósi ambíciókkal ruháztak fel, s ezeket viseltem akkor is, amikor húsz évvel ezelőtt megérkeztem Franciaországba, hogy egyik egyetemén éppen az Akerlof által kitüntetett két tudomány, a szociológia és az antropológia egyetemi tanoncainak szociálpszichológiát tanítsak. Éppen elnökválasztási kampány folyt az országban, s a diákok azt a vizsgafeladatot kapták, hogy a kampánynak ki-ki tetszése szerint megválasztott mozzanatáról esettanulmányt készítsen, megvizsgálva egyik vagy másik bemutatásra kerülő szociálpszichológiai elmélet jelenségmagyarázó erejét. Ezeknek az esettanulmányoknak messze a legtöbbek által kezelt kérdése az volt, hogyan hat az egyén szándékára, ha más egyének szándékával az összesség tendenciájává összegeződik s erről az egyén visszajelentést kap. Amikor például, a választások elõtt a közvélemény-kutatásokból, választások közben pedig az elsõ forduló eredményeiből minden egyes választó megtudhatja, hogy együttes hajlandóságuk a bal- vagy a jobboldalnak kedvez-e, ennek vajon milyen hatása lesz: ha kedvemre van a visszajelzéskor kapott információ, akkor vajon cselekvésre mozgósít-e, mert “küszöbön a győzelem” – vagy, ellenkezőleg, passzívvá tesz, mert “gyakorlatilag már győztünk”; s vajon a kedvem ellen való értesülés aktivizál-e annak tudatát kialakítva, hogy “meg kell menteni a helyzetet”, vagy az a tudat veszi az embernek ilyenkor kedvét a cselekvéstől, hogy “már úgyis minden hiába”.

Azoknak a franciaországi egyetemi hallgatóknak egy markáns többsége

akkor, húsz évvel ezelőtt egy olyan elméletet tüntetett ki egyetértésével, amely szerint az, hogy a politikapszichológiai információ mikor hat így és mikor amúgy, attól függ, hogy az általa jelzett politikapszichológiai folyamatok iránya (tehát esetünkben az emberek növekvő vagy csökkenő hajlandósága, hogy inkább ezt, mint azt a politikai irányzatot válasszák) megfelel-e annak az iránynak, amelyben a csoport életének nem-pszichológiai tényezõi történelmileg éppen alakulnak. Amikor igen, a politikapszichológiai visszajelentés erősiti az irányzatot, amelyről tájékoztat; amikor nem, akkor pedig mintegy korrigálja a csoport egyes részeinek magatartását, hogy ez ne zavarja a mélyben ható tényezők érvényre jutását. Így, példánknál maradva, amikor 1981-ben a munkanélküliség növekedése, a vásárlóerő csökkenése, a külkereskedelem alakulása és más nem-pszichológiai tényezők Franciaországban kedveztek egy baloldali fordulatnak, az elnökválasztás első fordulója által nyújtott visszajelentés arról, hogy Giscard d''Estaing – Mitterrand – Chirac – Marchais a vezetõ elnökjelöltek sorrendje, a következőket eredményezte: a jobboldal híveit passzívvá tette a tudat, hogy “gyakorlatilag már győztek”, s különösen Chirac híveit késztette a második fordulótól való tömeges távolmaradásra a felismerés, hogy ezen belül Giscard-t lehagyni már nincs mód; a baloldalt viszont valamilyen eufóriás aktivitás töltötte el a felismeréstől, hogy “az nem lehet, hogy ezek győzzenek”, s különösen a Mitterrand táborát aktivizálta a második fordulóban az a tudat, hogy megmutathatják a Marchais-t követőknek, hogy végleg elmúlt az az idő, amikor a szocialistáknak a kommunisták diktáltak. Így történt, hogy a politikapszichológiai visszajelentés korrigálta azt, amiről tájékoztatott: hiába előzte meg az első fordulóban a liberális Giscard d''Estaing két és fél százalékkal a szocialista Mitterrand-t, a második fordulóban éppen ezért a baloldal fölényesen győzött.Miután ezt a gondolatmenetet akkor az egyik előadásomban bemutattam mint a lehetséges forgatókönyvek egyikét, az egyik diák esettanulmányában a következőképpen érvelt: Az elnökválasztás végeredménye – tehát az, hogy az első fordulót kis fölénnyel megnyert liberális Giscard d''Estaing helyett a második fordulóban derekas fölénnyel a szocialista Mitterrand győzött – maga is visszajelentés, ezúttal a politikapszichológiai folyamatoknak olyan irányáról, mely immár megfelel a nem-pszichológiai tényezők éppen adott irányának, ezért a hipotézis szerint most erősítenie kell azt a tendenciát, amelyről a franciákat informálja. Ha tehát ennek a politikapszichológiai elméletnek igaza van, írta a diák az elnökválasztást követő napokban, akkor egy esetleg előre hozott parlamenti választáson néhány hét múlva a jobboldalnak majd még passzívabbnak kell lennie, de ezúttal nem attól a tudattól, hogy “gyakorlatilag győztünk”, hanem attól, hogy “gyakorlatilag minden elveszett”; s a baloldal sem attól a kilátástól lesz majd még aktívabb, hogy győz a jobboldal, hanem attól, hogy veszít a jobboldal.

Amikor azután Mitterrand a nemzetgyűlési választásokat, aligha a diákom politikapszichológiai ajánlása mentén, de tényleg előre hozta s ezen a szocialisták már az első fordulóban megszerezték a szavazatok abszolút többségét, akkor ez a siker nemcsak Mitterrand híveinek táborában erősítette az önbizalmat, hanem ezekben az akkor jövendőbeli társadalomtudósokban is: úgy látszik van lehetőség, hogy a társadalomtudós olyan – például politikapszichológiai – megállapításokat

tegyen, amelyeknek nemcsak diagnosztikai, de úgy látszik még prognosztikai érvényességük is lehet. Búcsú a természettudományos pszichológiától

Eközben azonban tanáruknak csak az egyik szeme nevetett – a másik eközben sírt. Korántsem volt annyira tragikus a felismerés, mint Semmelweis Ignácé, de olyasféle volt, amikor rá kellett jönnie, hogy a fenti kérdésre, amelyet korántsem Lányi Gusztávnak tettem fel először, hanem húsz évvel korábban saját magamnak, hogy ki a társ-tettese annak, aminek nyomán ma nem, de már húsz évvel korábban sem kellett a pszichológia vele határos tudományoknak, amikor pedig pszichológiai kérdéseket feszegettek, a pontos válasz: a társ-tettes maga a pszichológia. S hogy ezért a pszichológia – legalábbis politika- vagy gazdaságpszichológiaként való – használhatóságát a pszichológus csak azon az áron tudja megvásárolni, ha, akár saját hajlamai ellenére is (mint jómagam akkor), búcsút tud mondani annak a rögeszmének, hogy ő a természettudományoknak műveli egyikét. E nélkül a pszichológus óhatatlanul kauzális vagy statisztikai törvényszerűségeket keres, s így rákényszeríti kollégáját, aki a pszichológia határán túli birodalmakat lakja, hogy megpróbáljon őnélküle boldogulni.

Engem a magam búcsúja egy természettudományos pszichológia illúzióvilágától végül is a gazdaságpszichológia felé vezetett. De a politikapszichológia felé ugyanez az út vezet.Ennek végigjárásához jó utat kívánok a politikapszichológus Lányi Gusztávnak.

*Válaszkísérlet. Miként a gazdaságpszichológiát nem pszichológusok hozták létre, akként a politikai pszichológia létrehozásában sem jeleskedtek a pszichológusok – Harold Lasswell, a politikai pszichológia „alapító atyja” nem pszichológus, hanem politológus volt. Ám én mégis amellett érvelek, hogy pszichológia (és pszichológusok) nélkül nem lehet igazán művelni sem a gazdasági, sem a politikai pszichológiát. Ez a pszichológia azonban – érvel Garai László – nem lehet a természettudományos pszichológia. Sok igazság van abban, amit állít, ugyanakkor én nem tulajdonítok akkora forradalmi erőt a pszichológia válságának nevezett problémának, mint Garai László. A pszichológia fontos önreflexiós erejét látom inkább benne, azt az erőt, ami éppen abból adódik, hogy a pszichológia egyszerre természettudomány és társadalomtudomány. Számomra sem kétséges azonban, hogy a politikai pszichológia inkább a társadalomtudományos pszichológiához kapcsolódik – de a természettudományos pszichológiától nem búcsúznék el végleg.

4. Politikai pszichológiáról a naív pszichológus szemével Problémák. Míg Garai László a természettudományos pszichológiától való „elbúcsúzásban” látja a politikai pszichológia hatékony művelésének lehetőségét, addig Pléh Csaba éppenséggel ebből az irányból – közelebbről a biológia, az evolúciós

összefüggések, az antropológiai preferenciák felől – véli látni az igazán izgalmas problémákat. Igaza van? Kinek van igaza? Egymást kizáró, ellentétes irányokba mozgó utak ezek? A Buda Béla által is feszegetett Gadamer-i (azaz hermeneutikai) „emberkép” kiegészíthető lehetne egy evolúciós koncepcióval? De miért lehet ez érdekes a „gyakorlatorientált” politikai pszichológiának? Az ember (politikai) természete – ami tehát a biológiai-organikus létben gyökerezik – a politikai pszichológia számára sem érdektelen összefüggéseket tárhat fel?

*Pléh Csaba

(pszichológus) Valóban csak néhány megjegyzésem van az igen olvasható, és számos dologba nagyon hasznos taxonómiákat kínáló programkönyvhöz. Ezek nem a politikai pszichológia egészét érintik, hanem Lányi Gusztáv bemutatását. A modern nyilvánosság és a politikai technológiák

Úgy érzem, amikor a könyv többször visszatér, mind a történeti fejezetekben, mind a taxonómikus részben arra, hogy hogyan lép be a politikai pszichológia a modern társadalom politikai technológiái közé, nem szabad megfeledkeznünk arról, hogy maga ez a technológia igény a modern politikai demokráciával jelenik meg. Valójában a demokrácia, ha komolyan vesszük, új társadalmi integrációs mechanizmusokat igényel. Mindaz, amit kicsit pejoratívan gondolunk a tömegközléstől kezdve a közvélemény-kutatásig és a politikai marketingig az integráció új feladati révén alakul ki. Tudom, hogy ez közhely, van azonban sugallata: mindeközben, mint emberek, nem veszítjük el antropológiai preferenciáinkat a közvetlen kontaktus s ennek velejárói iránt, s a modern élet sok feszültsége – nemcsak a politikai pszichológiában – ebből a kettősségből fakad.

(Többször) kétféle értékrend

A könyv is felveti a politikai pszichológia interdiszciplináris beágyazottsága kapcsán a biológiai szempontokat. Azt hiszem, ez sokkalta élesebben is megfogalmazható. Az alkotmányozás alapjait és a törvénykezés lényegér érintő fejezetekre vetíthető leginkább a kérdés, ami sok pszichológiai irány mellett a politológián keresztül a politikai pszichológusokat is kellene mozgasson. Vajon van-e emberi természet, s ennek megfeleltethető-e egy természet alapú jog, vagy az ember teljesen hajlékony, s ezért egy teljességgel önkényes intézményes jogi és társadalmi világban él?

A kérdést azért érdemes élesen felvetni, mert a mai pszichológia evolúciós irányzataiba azután több változat bontakozik ki magáról a feltételezett emberi természetről. A tekintélyelvű mellett megfogalmazható egy sokkal kooperációs hangsúlyúbb emberi természet elv is, ha úgy tetszik, egy nőiesebb emberkép. A politikai pszichológiának érdemes az ezzel kapcsolatos kettősségeket értelmeznie az egyébként meglévő politikai kettősségek fényében.

A megrendelő dilemmái

Vonzó a könyvben, ahogyan az alkalmazott lélektannak tekintett politikai pszichológia lehetséges alkalmazási modelljeit ironikusan bemutatja. Azt hiszem, sokat tanulhatna a politológia és politika is abból, ha megszívelné, hogy a tudományt ne önbecsapó módon használja. Az igazi tükröt el kell tűrni, ha valóban instrumentálisan akarják használni a társadalomtudományokat, talán ez a könyv legfontosabb üzenete.

*Válaszkísérlet. A Pléh Csabának szimpatikus politikai pszichológia elsősorban az evolúciós pszichológián nyugodna – számomra sem kétséges: termékeny út lehet ez is. Ugyanakkor azt gondolom, hogy hasonló módon lehetne érvelni más pszichológiai összefüggések, sőt paradigmák mellett is. Magam éppen ezért a politikai pszichológia perspektívájából az eklektikus álláspont mérlegelő attitűdjét vallom. A mérleg nyelve attól függően billenhet erre vagy arra (a biológiai, a kognitív, a szociális vagy a történeti stb. irányba), hogy a szóban forgó, vizsgálni kívánt politikai jelenség, összefüggés mely terület irányából szenzitív. Nyilvánvaló például, hogy a politikai indulatokat, érzelmeket inkább vizsgálhatjuk az evolúciós pszichológia, az ösztönlélektan vagy éppenséggel a pszichoanalízis segítségével, míg a politikai döntéseket – különösen, ha a matematikai játékelméletek normatív logikájára is szeretnénk hagyatkozni – a kognitív pszichológiával eredményesebben ismerhetjük meg. Az összefüggések „dialektikus bonyodalmaihoz” persze az is hozzátartozik, hogy a politikai jelenségek összetett világa rétegzett is – hogy miképpen: erről az „emberképek” fogalmának kibontásával tudhatunk meg többet. És ez bizony nem pusztán elvont filozófiai okoskodások tétje – Pléh Csaba által röviden vázolt példák (különösen a [többször] kétféle értékrend összefüggésében) ezt világosan mutatják is –, mert a politikai jelenségvilág természete az ember organikus létezésétől nem függetleníthető.

5. A politológia és a pszichológia „megbonthatatlan” kapcsolata Problémák. Szép-szép a tudományos-fogalmi erőfeszítések eredményeként felépíthető politikatudomány és politikai pszichológia. De azért a politikai gyakorlat nagyon is prózai egyszerűséggel teszi fel az alapvető kérdéseket, s leginkább azt: „mit tegyek, ha győzni akarok?” Münnich Iván kérdése is ez. A kérdés valóban meglepően egyszerű, de a probléma már korántsem. Ezek szerint a politikai pszichológia – az úgynevezett „gyakorlat” felől nézve – azonos lenne a kampány pszichológiájával? Münnich Iván csak ezt sugallná? Az általa hangsúlyozottan kiemelt tranzakció analízis csak egy „színes eszme” lenne?

*Münnich Iván (pszichológus)

Teljesen egyetértek azzal a gondolattal, hogy a politológia nem létezik a

pszichológia nélkül (nem csak azért ez a véleményem, mert pszichológus vagyok).

„Mit tegyek, ha győzni akarok?”

A politológia, mint tudomány bizonyára többféle módon definiálja magát. Számomra a definíciók nem érdekesek, de az a tény igen, hogy ezt a tudományt egy igény hozta létre, amelyet a politikai kűzdőtér szereplői fogalmaztak meg, és mint tudjuk, anyagilag is szponzorálták (pl. a politikatudománnyal foglalkozó intézményeket alapítottak és alapítanak). Az igény pedig egyszerűen is megfogalmazható: a politikust és a pártokat egy dolog különösen érdekli, hogyan lehet a hatalmat megszerezni, és hogyan lehet megtartani. Információra van szükségük (akár ún. tudományosra is), de egy biztos: a „megrendelés” lényege – mit tegyek, ha győzni akarok?

A konkrét információkra leginkább természetesen a választási kampányok idején van szükség, és itt a hangsúly a konkrétumon van. Most, amikor e sorokat írom (2002. március-áprilisában), mit tegyek, mit mondjak, kihez szóljak, milyen szlogeneket alkalmazzak stb. Ilyen időszakokban a „képzett” politológusok médiaszereplése is megnő, nyilatkozatok hangzanak el, amelyek egy része „elkötelezett”, ugyanis annak a pártnak az érdekében fogalmazódik meg, amelyiknek pénzéért dolgozik, vagy amelyikkel akár személyes okok miatt is szimpatizál. A kampánycsinálók neve, személye persze háttérben marad, rendszerint csak utólag ismerjük meg őket, de akkor sem nagyon. Termékük szó szerint az utcán hever, mindenki láthatja, olvashatja. Minősítésüket a választás végkimenetele jelenti. Utána a politológia szakértői mindezeket elemzik (a plakátokat, szlogeneket, stb.). Az alapelv persze az, hogy aki győz, az mindent jól csinált! A győztest (a politikust, a pártot) az eszköz utólag már nem nagyon érdekli, a tanulékony persze nagyszerűen használhatja a jövőben, különösen, ha a saját bőrén tapasztalta az eseményeket. Egy kicsit itt is érvényesül a labdarúgásban már elterjedt mondás: csak a győzelmet nem kell megmagyarázni!

Amiről idáig írtam, minden elemében, tömény pszichológia, hiszen a politikus személyéről volt szó, a meggyőzési technikákról, a használt szlogenek hatékonyságáról, a választó lélektanáról, a médiumok „sugallatáról”. A kampány tudatosan felépített, minden elemében pszichológiai jellegű. Mivel, mint említettem, a politológia felé a megrendelő igény elsősorban az, hogy győzelemre vezessen, ezért nincs politológia (személyiség-, reklám- és a többi között még szociál-) pszichológia nélkül. További gyakorlati kérdések

A praktikumra rátérve, egy-két gondolatra összpontosítok. A pszichológust természetszerűleg csábítja, hogy a közélet szereplőiről személyiségképet alkosson magának. Szakmai ismeretanyagának felhasználása esetén feltehetően nagyobb a valószínűsége, hogy diagnózisának hitelképessége a laikus olvasó számára is elfogadható. Személyiségrajzok konstruálásával más szakmák képviselői is

foglalkoznak, például történészek, újságírók, politológusok, írók. Szinte „műfajról” beszélhetünk. Nap, mint nap jelennek meg interjúk, visszaemlékezések, önéletírások, dokumentumok. Ezen publikációk nyíltan, vagy rejtetten azt sugallják, hogy az érintett szereplő (politikus, sportoló, színész, énekes, stb.) viselkedése, média-megjelenése mögött rejtőzik az „igazi személyisége”. A belső, az intim környezeti világának feltárása, amelyhez a legtöbb esetben a fókuszba került személy maga is tevékenyen hozzájárul, kemény üzleti, politikai célokat szolgál. A piaci és politikai kampányok úgy gondolják, hogy amikor „terméket” adnak el, ilyen a tejpor vagy a politikus, jól jön, ha sok pozitív, emberközeli információt ismer meg a vevő, a választópolgár. Arculatépítés és -rombolás

Politikusok esetében hatalmas mennyiségű információ áll rendelkezésre. A közéleti megnyilvánulásairól gyakorlatilag mindenki tud, ráadásul kritikus kommentátorok tömkelege árasztja el az írott és elektronikus médiumokat, beszédeik olvashatók, előadásaik láthatók. A kampányok során a választási brosúrák részletes életrajzi adatokat közölnek. A karizmatikusabb emberekről hivatásos történészek és magán-kutakodók minden adatot igyekeznek regisztrálni. Önjelölt tollnokok könyveket produkálnak, a PR-tanácsadók ötletére önéletrajzokat jelentetnek meg, felkérnek „barátokat”, hogy rögzítsék a nyilvánosság számára emlékeiket.

Gyakorlatilag olyan mennyiségű információ áll a rendelkezésre, amely egy klinikai diagnózist készítő pszichológus számára szinte soha. A pálya szabad, mindenki azt ír, amit akar, olyan forrásokra hivatkoznak, amelyet ugyancsak szubjektív módon szelektáltak.

(A „jellemrajz” fabrikálás bukatói) Ezeknek a jellemrajzoknak persze igazi

buktatói vannak, amelyek ugyancsak megkérdőjelezik valóságtartalmukat:• az információs halmaz többsége manipulált (rendszerint politikai okokból),• minden a médiumok sajátságos szemüvegén szűrődik át, amelyre

mindenekelőtt az jellemző, hogy csak a „hír” értékűt preferálja, csak a bombasztikus dolgokkal foglalkozik, azt pedig a szerkesztő dönti el, sokszor nem követhető erkölcsi és anyagi meggondolások alapján, hogy számára mi az, ami fontos, és azt milyen kontextusban hozza nyilvánosságra,

• az emlékezők, önéletrajzírók stb. pedig ugyancsak szubjektívek, még a jó, vagy rossz szándékot sem kell feltételezni esetükben,

• természetesen vannak a politikus népszerűségét növelni szándékozó kiadványok, amelyek nem is kendőzik az ilyen irányú törekvéseiket. Persze olyanok is megjelennek, melyek valakinek a lejáratása érdekében íródtak,

• probléma, hogy az írók nagy része sohasem ismerte közvetlenül azt az embert, akiről oly bátran alkot személyiségképet.

(A céltudatos, feltáró pszichológiai munka) A pszichológus jogosan

kérdőjelezheti meg ezen emberképek valóságtartalmát, hiszen a motivációk, a viselkedésjellemzők csak céltudatos, feltáró diagnosztikai munkával ismerhetők

meg, amelynek viszont speciális pszichotechnikáik vannak (anamnézis, mélyinterjú, teszt, stb.). De a pszichológus szakmai bajba is kerülhet, ha megkérdezzük, hogy milyen pszichológiai irányzat, fogalom és értelmezési rendszerében gondolkodik, vizsgálódik (kognitív, pszichoanalitikus, tranzakció-analitikus, stb.). Még egyszer hangsúlyoznom kell, hogy a klinikai pszichológus rendelkezésére szinte sohasem áll olyan mennyiségű elemzésre is hasznosítható ún. „külső adat”, mint a politikusok esetében.

A kampányok idején nem véletlenül megjelennek olyan célkeresztbe helyezett, értelemszerűen igen ismert és vezető politikusokról készített jellemrajzok, amelyek egyértelműen annak lejáratását szeretnék elérni. Ezek az „álcázott” írások személyes kapcsolatokra hivatkoznak, utalnak, amelyek lényege, hogy a végső kicsengés, negatív. Például azt írják: ez az ember, amikor a pályáján indult, rendes, okos volt, de ma már megfertőzte a hatalom, személyiségében eltorzult. Az író üzenete: „ne szavazzatok egy ilyen jellemhibával rendelkező politikusra”. Ezek az írások valószínűleg konkrét megrendelésre készültek és általában exhibicionista, s megfizethető szerzők tollából származnak. Az ő esetükben különösen érvényes Spinoza mondása: „abból, amit Pál mond Péterről sokkal inkább Pált ismerjük meg, mint Pétert”. A politikai viselkedés megértése

Elszakadva a kampány pszichológiájának kérdésétől, nehezen kerülhető el annak végiggondolása, hogy milyen más célból készülnek politikusokról személyiségrajzok és milyen logikával értelmezhetők a politikai viselkedés megértésének keretében.

Csak egy pszichológiai gondolatsort említek: · az ember (általánosságban) rendelkezik ún. mélytudattal, tudatalattival

stb.,· személyiségének ez a része sokaknál indulattal, agresszióval,

ellenséges érzülettel telítődik,· ez a főleg emócióval töltött személyiségrész kifutást, kielégülést,

partnert keres,· ebben a keresésben talál(hat) egy politikust, akinek figurája a mélyen

rejtett vágyait kielégíti. Olyanokat mond, amit ő is mondana. Ilyen alapérzés lehet az agresszió, vagy a szorongás is. Valószínűen a többség a biztonság igénye miatt a középre szavaz, így egy olyan emberre és pártra, akinek személyisége megnyugtató, akinek a környezete és programja bizalomgerjesztő. Ha a külsőségek is támogatják ezen érzését, például szlogenek, szimbólumok stb., akkor az ún. irracionális döntés is érthetővé válik.

Az természetesen mindig nagy téma, hogy az olykor népek, országok sorsát befolyásoló személyiségek (Hitler, Gandhi) karizmája, hogyan működött. A trasnzakcióanalizis (TA) és a politikai pszichológia

Magam részéről a TA pszichológia értelmezési kereteit tudnám ajánlani a politikai történések elemzésére is. Olyan irányzatról van szó, amely kommunikációs, terápiás, fejlődés-lélektani, személyiség-lélektani koncepciót rejt magában. Több eleme hasznosítható egy adott kampány tervezésében, kivitelezésében, a politikai történések (pártok küzdelme tisztázásában, pártok belső szervezeti életének megértésében) elemzésében. Közel áll hozzá egy olyan elképzelés, hogy a személyiség hasonló elvek alapján működik, mint a szervezet. Így az egyén sorsa megérthető és követhető a szinte élőlényként funkcionáló közösségben. Vegyünk egy példát. A TA szerint a személyiségnek három funkcionális egysége van:1. Szülői Én állapot (korlátozó és segítő szülő), amelyet az ember a szüleitől

tanult gondolatokkal, viselkedésmintákkal, érzelmekkel működtet,2. a Felnőtt Én állapotban az ember racionálisan viselkedik, gondolkodik és dönt,3. a Gyermeki Én állapotban lehet kreatív, alkalmazkodó és rebellis.Kommunikációs és kampány szempontból vizsgálva a politikusnak képesnek kell lenni arra, hogy Szülői Én állapotból beszéljen, azt sugallva, hogy én „megmutatom, megmondom, hogy mit tegyél, mert az apád ezt tudja”. De egy másik pillanatban érzékeltetnie kell, hogy döntéseit csak a racionális érdek-vezérlés határozza meg. Egy harmadik pillanatban pedig bizonyítania kell, hogy ő nem egyszerűen alkalmazkodó ember, hanem kreatív, cselekvőképes, ötlet-dús stb. A közszereplő politikusnak természetesen metakommunikációjával mindezeket hitelessé kell tenni. A kérdés persze az, hogy amikor a politikus a szülői én állapotából nyilvánul meg, akkor hol talál célt, „vevőt”: számára ideális esetben a választó Alkalmazkodó Gyermeki Énjében. Ezt más szóval tanári attitűdnek is szokták nevezni. De ha rosszul céloz, akkor a gyermeki elutasító rebelliót váltja ki. Ekkor mondják azt, hogy a szavazó nem valaki mellett, hanem valaki ellen teszi le a voksát.

Megítélésem szerint ezt a pszichológiai tranzakciós folyamatot politikai kampányok tervezésénél nem lehet kizárni. Elemzési keretei szinte felkínálják magukat a politizáló világ befolyásolására, megértésére. Ilyen keret lehet a stroke is. Ez alatt a pozitív jutalmazást, s adott esetben a negatív elutasítást értjük. Egy menedzsernek, aki a beosztottjait irányítja és egy politikusnak, aki a választóit menedzseli, tudnia kell, hogy mikor ad jutalmat, mikor kér elismerést, miképpen fogadja, ha dicsérik, vagy ha kritizálják. Azt is tudni kell, hogy az egyén esetében ezek arányára mi a jellemző. Azzal is tisztában kell lenniük, hogy a szervezet, a párt miképpen él a strokokkal.

(Életpozíciók és politikai stílusok) A TA talán leghasználhatóbb elméleti kerete, amelyet már a köznyelv is ismer, az ún. életpozíció: az „Én oké vagyok”, „Te oké vagy” minősítése. A feltételezések szerint az emberek egy bizonyos szemüvegen keresztül nézik a világot. Ez egyben azt is jelenti, hogy minden információt, amely bennünket ér, úgy szelektálunk, hogy megfeleljen ennek a nézőpontnak.

Az alapattitűdök a következők:• Én oké vagyok (+), Te oké vagy (+)

• Én oké vagyok (+), Te nem vagy az (–)• Én nem vagyok oké (–), Te oké vagy (+)• Én nem vagyok oké (–), Te nem vagy oké (–)Ez a négy életpozíció jellemezheti az egyént, a vezető menedzsmentet és a

szervezet egészét is (pl. a pártot). Ha most csak a pártok életpozícióit tekintjük, „szabad a gazda” annak

felismerésére, hogy melyik párt milyen pozícióban él, hogyan gondolkodik és nyilvánvalóan ennek megfelelően miképpen választja meg kampányának stílusát, szlogenjeit, előtérbe állított emberei beszédének tartamát, programját stb.

A legtöbb párt természetesen azt akarja bizonygatni, hogy „Ő oké”, de az ellenfél „nem oké”. Ez az attitűd rendszerint nem vezet sikerre. Az igazi megoldás a legtöbb esetben az, ha a párt abszolút megbízik magában, de nem értékeli le a kihívóit, hiszen a „magyar ember” sem szereti az ún. negatív kampányt. Ennek a szemüvegnek az érvényesítése igazság szerint komoly önuralmat igényel.

Az elemzést folytathatjuk, azt nézve, hogy az egyes pártok vezetői milyen életpozícióból irányítják embereiket, sőt azt is, hogy ők személy szerint melyik típusba sorolhatók.

Az egész folyamat dinamikájának van egy olyan motivációs háttere is, amelyet úgy nevezünk, hogy a szervezet tudattalanja. Arról van szó, hogy az egyik párt iszonyúan fél a vereségtől. De ezt még magának sem meri bevallani. Ha megkérdezzük a prominens vezetőit, csak azt merik nyilatkozni, hogy sikeresek lesznek. Egymás közt sem illik a kudarcot emlegetni. Ezért nehezen tudnak pozitívak lenni, kreativitásuk csak a destruktív jellegű negatív kampányban érvényesül, amely viszont szinte sohasem vezet sikerre.

Ilyen elemzésekre a TA rendkívül alkalmas, s a praktikum számára közvetlen használható tanácsokat adhat.

*Válaszkísérlet. A politikai pszichológia, szerintem is, gyakorlatorientált diszciplína (is). Az is kétségtelen, hogy a kampány – és célja: a győzelem, vagy tágabban: az esélyek optimalizálása – központi tevékenysége a mindennapi politikai üzemnek. A politikai pszichológia tehát ebben az „üzemben” nem tesz mást, mint a munkapszichológus egy gyárban, a pedagógiai lélektan művelője egy iskolában, vagy a klinikai pszichológus egy kórházban. Ez bizony ennyire egyszerű. Ennyire „egyszerű”?

6. Politikai pszichológia: lehetőségek és kihívások Problémák. Van-e kiút, nyílik-e valami ígéretes lehetőség – a pszichológia és a politikatudomány kapcsolódásában (Ψ + Politológia ⇒ PolΨ ?) – a gyakorlatorientált pragmatizmus és a politológia „alapjait” is kereső elméleti fogalomépítkezés között? A „poli-pszi viszony” a kognitív hídon haladva találhat rá erre az ígéretes lehetőségre? A politikai pszichológia ne legyen elméleti tudomány, de elméletileg mégis legyen igényes? Kiss Paszkál írása mintát ad erre a kiegyensúlyozó és kiegyensúlyozott kutatói attitűdre?

*

Kiss Paszkál

(pszichológus)

A „politikai pszichológia” elnevezés mögött érdekes kapcsolat rejlik. McGuire professzor, az amerikai szociálpszichológia doyenje és rendszerező kedvű elemzője is erre hívja fel a figyelmet, amikor a „poli-pszi viszony” történetét követi végig egy magyarul is olvasható tanulmányában (McGuire, 1998). Ő a történész hűvös távolságtartásával tekint tárgyára, így mutatja be a módszerek, elméletek és kutatási témák rendszerében. Mi viszont játsszunk el egy pillanatig a gondolattal, mi tükröződne e kapcsolatból az író szemében.

A poli-pszich viszony: egy jó dráma

Minden együtt van ugyanis egy jó drámához. Ebben a – tudományok életéhez mérten – még csak bimbózónak tekinthető kapcsolatban ott feszül számos dramaturgiai mozgatórugó. Magyarázva talán azt is, miért érintett meg olyan nagy szellemeket akár csak a szociálpszichológia szűkebb területéről is. (Az elválasztó távolság) Itt van az elválasztó távolság. A diszciplínák között a pszichológia és a politológia (a politika tudományos tanulmányozása) nem kifejezetten szomszédos egymással. A pszichológia mellett inkább találhatjuk a biológiát, élettant, antropológiát, a szociológiát és talán a történelmet. Míg a politológiát, a közgazdaságtan, kommunikációelmélet mellett, a történelem és szociológia másik határán, a makro-folyamatok elemzésének szintjén találjuk. Kalandos útjuk van tehát az egymást keresőknek, míg célba érnek. Mindez azonban – jól tudjuk – sokszor csak fokozza a vágyat, bár nem könnyíti meg az egymásra találást. (Szemléleti különbségek) A távolság mellett le kell győzni a szemléletbeli különbséget is. Bár az emberi viselkedés tanulmányozása kétségkívül összekötő kapocs lehet, mégis, láthatjuk az eltérő nézőpontokból fakadó különbségeket. A pszichológusok általában kerülik, hogy nagyobb csoportokról, akár egész társadalmakról fogalmazzák meg tudományos elméleteiket. Úgy ítélve, hogy ekkora komplexitás mellett az emberi tényező vizsgálata könnyen vezethet pszichologizmusra, az egyéni folyamatok túláltalánosítására. Míg a politológusok sokszor elhanyagolható epifenoménnek tekintik a kiscsoportokon és főleg az egyénen belül zajló folyamatokat, amik túlságosan komplikálnák a politika elemzését és egyébként is lokális jelentőségűek csupán (Staub, 1998). Hajlanak tehát a környezeti determinizmusra, amely nem kalkulál az egyénnel.

(Módszertani eltérések) Ennél is nagyobb akadály lehet két komoly tudomány felelősségteljes találkozásában, hogy nem kifejezetten ugyanazt a módszertani hagyományt hozzák magukkal. A tudományos pszichológia előszeretettel végez laboratóriumi kísérleteket (és hajlamos ezek eredményét azután az egész emberiségre, az emberre általában vonatkoztatni). Míg például a politikai magatartás tanulmányozásában a közvéleménykutatás, és az azon keresztül végzett (kontextuálisan meghatározott) attitűdkutatás vált általánossá. Ennek a helyzetnek a

visszásságaira mutatott rá Hovland. Furcsa kettősség volt az attitűdkutatás hőskorában, hogy míg, a meggyőzéssel foglalkozó pszichológusok az attitűdök változékonyságára, dinamikus jellegére találnak meggyőző bizonyítékokat, ugyanakkor a politikai kommunikáció kutatói arra a következtetésre jutnak, hogy a politikai kampányok nem változtatják lényegesen a közönség pártpreferenciáit. Az egymással homlokegyenest ellentmondó eredményekre éppen a két tudomány eltérő módszerei, a laboratóriumi– és a survey-módszerek erősségei és gyengéi vezetnek. Míg kárhoztatható volt az elméletileg jól megalapozott kísérletezés túlzott művisége, a közvéleménykutatásokra ugyanakkor nem volt jellemző az elméleti építkezés és kevéssé voltak alkalmasak az ok-okozati viszonyok kibogozására.

(Közelítések) A módszertanban azóta lezajlott fejlődés jó példája annak, hogy a két tudomány – akár egymástól függetlenül is – közelítő pályán halad. Ha csak az attitűdkutatás területén maradunk, a szociálpszichológia híres-hírhedt válságának legfontosabb következménye az volt a hetvenes években, hogy a laboratóriumi kutatások ökológiai érvényessége vált a kutatók és a kutatások egyik fontos kérdésévé. Azóta már nem elég csupán a „laboratóriumi attitűdök” mérése. A statisztikai módszerek fejlődése, a másik oldalról, egyre inkább lehetővé teszi a komplexebb folyamatok modellezését. Így a politikai eseményeket és viselkedést is részleteiben magyarázhatjuk, tágabb módszertani keretet szabva ezzel a kalandozó kutatói fantáziának.

(Hiányok) Ahogy mi is a politika és pszichológia kapcsolatának viszontagságaival kezdtük, Lányi Gusztáv történeti és tudományelméleti bevezető írásában is a hiányoknak jut a legnagyobb szerep (Lányi, 2001) a politikai pszichológia magyarországi helyzetének áttekintésekor. Legfőbb hiányként az mutatkozik, hogy ez az interdiszciplina még nem intézményesült Magyarországon, formálisan, kifejtett formában nincsen is. Csak „implicit” formákban létezett/létezik. Ha így van – és ebben többé-kevésbé egyet is érthetünk a szerzővel – valóban biztos alapokat teremthetünk azzal, hogy előbb a történeti előzményeket vesszük számba, és kijelöljük az új diszciplína helyét a már meglévők között, mielőtt belekezdenénk a tudományterület művelésébe. Lányi metaelméleti prolegomenája éppen ezzel a céllal íródott.

Implicit politikai pszichológiák

Az implicit politikai pszichológiának egyébként sok értelme felmerül a tanulmányban. Ilyenek azok a szerző által nagy műgonddal és archeológusi igénnyel feltárt korai kezdemények, melyek a 20. század első felében már jelzik, hogy a korabeli magyar pszichológia és társadalomtudomány igyekezett átvenni a politikai pszichológia úttörőinek szemléletét, kérdésfelvetését. A „tartalmas semmi” paradoxonjával jellemzi Lányi sommásan mindazokat a munkákat, melyek a második világháború előtt Magyarországon e tárgyban születtek. Dékány István Politikai lélektana pusztán recepció, Harkai Schiller Pál által végzett közvéleménykutatások nélkülözik a politikai pszichológiát. Más politikai pszichológiák álruhát öltenek, így Kornis Gyula társadalomlélektani elemzései, Krisztics Sándor állam és jogtudományi munkái is. A „világnézet lélektant” (Noszlopi László) a „magyarságlélektant” (Boda István, Karácsony Sándor),

általánosabban a korban virágzó számos nemzetkarakterológiát is megemlíti, ám ezek sem maradnak fenn a szigorú diszciplináris rostán. Bár a budapesti pszichoanalitikus iskola nagy hatású volt, Hermann Imre tollából megszületik az Antiszemitizmus lélektana, Kolnai Aurél elemzi a kommunista mozgalom pszichopatológiáját, azonban ezekből az elszigetelt alkotásokból sem lett politikai pszichológia Lányi ítélete szerint. Annyiban egyetérthetünk e megállapítással, hogy aki ma a politikai pszichológiát keresi Magyarországon, ezekkel a korai – egyébként a kor tudományos igényeinek eleget tevő – kezdeményekkel aligha éri be.

Ezután csak rosszabb következik. A pszichológia és politológia két géniusza Mérei és Bibó, ugyan a második világháború után közvetlenül alkot politikai pszichológiának értékelhetőt, ám a csoportdinamika kísérletező felhasználását, illetve a magyarság történelmi útjának és politikai lehetőségeinek elemzését is rejtettnek (implicitnek) minősíti Lányi Gusztáv. Bár talán itt is arról van szó, hogy önmagukban értékesek, csatlakoznak is a világban éppen aktuális tudományos és politikai dilemmákhoz, ám elszigeteltek, és ilyen értelemben nem teljesedhetnek ki. Ezek után következik az anyatudományok, a pszichológia és a politológia tiltása, majd az éppen csak hogy megtűrés évtizedei, melyek nyilván nem kedveznek a kalandozó kedvnek, a tudományok végső védállásaiból egyébként is nagy utat kellene megtenni egymás keresésében. A szerzővel mi is csak azt állapíthatjuk meg, hogy a pszichológia és a politológia az 1940-es és 60-as évek között nem, vagy csak alig létezett. Azután érdekes azonban, és nyilván a kapcsolatok megtalálását is befolyásolja, hogy a szaktudományos pszichológia hamarabb éled újra, mint a politológia, mely csak a nyolcvanas években kezd meg-megfogalmazódni, mint sajátos szemléletű diszciplína.

Azonban a saját empirikus gyökereihez visszatalált pszichológiában az ilyen irányú kezdeményezések sem minősülnek politikai pszichológiának Lányi szerint, hiszen nem mondják ki magukról expliciten, hogy azok lennének. Ráadásul Hunyady sztereotípiakutatásai nem elég alkalmazottak, túl kognitívak; Pléh-Czigler módszertani kísérlete a szemantikus differenciál politikai alkalmazására pedig a „cizellált” módszertannal politológiai „közhelyeket” tár fel csupán. Nem kvantitaív az identitás kutatása (Pataki, Hankiss). Marad tehát a magyar politikai pszichológia implicitté minősítése. A későbbiekben, a politikai pszichológia fejlődésének egészét áttekintve azonban tapasztalni fogjuk, hogy ezek a kezdeményezések is korszerűek (60-as években attitűdkutatás, 80-as 90-es években politikai kogníció, identitás). A probléma nem annyira e kutatásokban magukban, hanem abban áll, hogy maradnak-e elszigetelt vállalkozások, mint a korábbi (implicit) politikai pszichológiai munkák, vagy hagyományt teremtenek, és így intézményesülnek. Lesz-e, van-e a politikai pszichológiában évtizedes identitás-, attitűd- és sztereotípiakutatás.

Az explicit politikai pszichológia Mi is kell azonban ahhoz, hogy „explicit” legyen egy tudományterület? – tehetjük fel e joggal a kérdést, miután a politikai pszichológia „implicit” voltának különböző formáit megtapasztaltuk.

(Összefoglaló munka) Elsőként, egy szaktudomány életében nagy szó, ha összefoglaló munka jelenik meg, címében hordozva az új elnevezést. Ilyen volt Magyarországon az említett Dékány-mű. Ám ez tudományos folytonos építkezés híján valóban inkább csak történelmi jelentőségű ma már, nem épült rá a tanítványok és bírálók által folyamatosan újrafogalmazott tudományos diskurzus. Hosszú, sok évtizedes kihagyás után jelent meg két politikai pszichológiai szöveggyűjtemény, mely nyolcvanas, majd a kilencvenes évek szakirodalmából kínált ízelítőt (Lányi, 1996; Hunyady, 1998).

(Intézmények) Másodszor, segít a tudományos elismerésben, ha tudományos tanszék, laboratórium, azaz egyetemi egység alakul. A politikai pszichológia a világ különböző tájain általában graduális program formájában, vagy speciális kurzusokként jelentkezik. Talán meglepő, de létezik Magyarországon ilyen szakirányú képzés, például az ELTE Pszichológia szakán néhány év óta felvehető a Történeti és politikai pszichológia c. program, melynek lelkes hallgatói nem egyszer szakdolgozatuk tárgyául is valamilyen politikai vagy történeti témát választanak. De máshol is hallgathatók politikai pszichológiai kurzusok.Ψ

(Fórumok) Harmadszor, nem árt, ha a szakterületnek több tudós művelője van, akik megteremtik az egymás közti érintkezés és a világnak való bemutatkozás fórumait. Lányi Gusztáv módszeresen mutatja ki, hogy sem a Magyar Pszichológiai Társaságban, sem a Politológiai Társaságban nincs, csupán a Szociológiai Társaságban alakult politikai pszichológiai szekció. Ennek kiterjedését, hatását természetesen nem is mérhetjük az Amerikai Politológiai Társaság hasonló szekciójának súlyához, amit Lányi mintául választ. Érdekes, hogy az 1978-ban alakult Nemzetközi Politikai Pszichológiai Társaságot nem említi kiindulópontként, melynek konferenciáira el-eljut magyar tudós is, és amelyet nem is olyan régen magyar származású elnök irányított, Ervin Staub személyében, aki a rendszerváltozás utáni turbulens közéletben maga is megkísérelte a konfliktusfeloldásban szerzett politikai pszichológiai jártasságát itthon kamatoztatni. Ennek a társaságnak évtizedek óta van elismert folyóirata, mely a tudományos intézményesülés talán egyik legfontosabb eszköze. Magyarországon hasonló kiadvány nincsen, ha csak a nemrég indult, Alkalmazott pszichológia c. lapban, vagy a politológia, pszichológia és szociológia különböző szakfolyóirataiban több-kevesebb rendszerességgel megjelenő politikai pszichológiai írásokat nem tekintjük embrionális formában ebbe az irányba mutató törekvésnek. Külön lapról azonban fölösleges is volna ábrándozni, amíg a politikai pszichológiai publikációk, és kutatások száma csekély.

(Kutatások) Ez talán a legnagyobb hendikepje a magyar politikai pszichológiának, melyet Lányi Gusztáv figyelmébe is ajánlhatunk. Méltányolandó ezért is, hogy az intézményesülő diszciplína magyarországi történetének feldolgozásával, és diszciplináris kereteinek meghatározásával ezt, azaz a végre minél nagyobb számban meginduló kutatásokat igyekszik maga is előkészíteni.

Magyar politikai pszichológia

Lehetnének pedig sajátos színei, érzékenysége a magyar politikai pszichológiának. Ezek közül néhányat fogalmazott meg, inkább csak ígéretként

Hunyady György történeti és politikai pszichológiai szöveggyűjteménye utószavában (Hunyady, 1998). Egyrészt, józan mértékletességgel megállapítja, hogy a recepció is tudományos aktivitás, melyet vezet a befogadó kulturális, tudományos szemlélete, és a rendszerezésben, konceptuális elemzésben is rejlik megbecsülendő szellemi teljesítmény. Másrészt, egy megkülönböztethető magyar politikai pszichológia lehetséges szerepét abban látja, hogy kiemelheti a történeti-politikai kontextus szerepét a politikai folyamatok elemzésében, árnyalni képes ezek leegyszerűsítő pozitív-negatív minősítését, a szituáció változó erejű szorítását mutathatja ki egy ország vagy egyén politikai irányvételében, ugyanakkor rámutathat a külső társadalmi modellek meggyökereztetésének ellentmondásaira is. Akár sajátos érdemei is lehetnének tehát egy kialakuló politikai pszichológiának, amellyel hozzájárulhatna a diszciplína egészének fejlődéséhez. De mindez csupán ábránd ma még.

A formálódó, újjá születő magyar politikai pszichológia sorsa azonban történet a történetben, csupán része a terület kialakulásának, és térhódításának. Sajnos sokszor kevés hangsúly esik e rész-történetre, ezért is értékes Lányi Gusztáv munkája, melyből viszont a nemzetközi folyamatok árnyalt bemutatása hiányzik. Minden tudománynak, természetesen a politikai pszichológiának is feltalálhatók a klasszikus kiindulópontjai, akár az ókori görögöknél, akár a keresztyén vagy az újkori gondolkodók írásaiban. Ezek mellett azonban igazi diszciplináris formálódás kezdődik a 19. század végén és a 20. század elején.

Nemzetközi összefüggések és teljesítmények Egymást követő földrajzi centrumok szerepét elemzi a tudományos (explicit) politikai pszichológia születésében van Ginneken (1988) a több kiadást is megélt, Stone és Schaffner által szerkesztett politikai pszichológiai kézikönyv bevezető fejezetében. Nagyvonalúan, ám találóan nem az amerikai kezdetektől, hanem az európai gyökerektől indítja történetét, melyben a kulturális, eszmetörténeti adottságokból vezeti le a politikai pszichológia indulását.

(Latin hatás) Mindenek előtt a latin hatást mutatja ki, mely Párizsból és Torinóból indítja útjára a politika empirikus, lélektani mozgatórugókat kereső tudományos elemzését. A szociálpszichológia történetéből jól ismert tömeglélektan szerinte meghatározó a politikai pszichológia kialakulásában. Taine gondolataiból pedig azt emeli ki, hogy ő világosan megfogalmazta, a pszichológián és más empirikus tudományokon alapuló politológiát akar létrehozni. Érdekes, hogy már Taine is hangsúlyozta az öröklődés, a környezet és a szituáció (la race, le millieu, et le moment) hármas meghatározottságának szerepét, ami a társadalmi jelenségek elemzésében oly gyakran elkövetett leegyszerűsítések ellenében, több szintű, összetett folyamatok eredményeként fogja fel a politikai eseményeket, viselkedést.

Bár a Le Bon vagy Tarde nevével fémjelzett tömegpszichológiának nagyobb hatása volt, nem elhanyagolható az érem másik oldalaként az itáliai elitszociológusok (Mosca, Pareto), vagy akár a kriminológus Lombroso szerepe sem. Mosca például az 1880-as években sorozatban publikált a nemzeti identitásról, a parlamentáris kormányzásról és a modern alkotmányokról. Az elit szerepét kiemelő politikai

pszichológiájának alapmotívuma, hogy nem a szervezetlen többség, hanem a szervezett kisebbség vagy az egyén birtokolja a hatalmat, „Nem a szavazók választják meg a képviselőt, hanem az kerül megszavazásra általuk”. Pareto ugyanekkor mutatott rá az elitek társadalmi felemelkedésének, virágzásának és bukásának törvényszerű voltára.

(Német nyelvterület) A második földrajzi központ német nyelvterületen, Bécs és Frankfurt. Az előbbiben természetesen meghatározó Freud és a pszichonalízis hatása, melyet két tanítvány, Adler és Jung társadalmi vonatkozásokat is tartalmazó pszichoanalitikus irányzata visz tovább. Wilhelm Reich szerkeszt németül 1934-35 között Svédországban egy nagy nyugati nyelven valószínűleg elsőként megjelenő politikai pszichológiai lapot. A másik oldalról a Frankfurti iskola maga is épít a marxizmussal elegyített pszichoanalízisre. A Horkheimer által szerkesztett, a tekintélyről és a család szerepéről értekező kötetbe a „szociálpszichológiai” második fejezetet Fromm írta, a harmadik, művelődéstörténetit Marcuse. Ez a kötet a német kultúrkörben olyan fontos tekintély problémájának elemzésével szolgál alapjául a korabeli német társadalom későbbi átfogó kritikájának, melyet akár maga Fromm is az Egyesült Államokban fejt ki teljesen. A mozgalom számos jeles képviselője kényszerült a nácizmus elől az USA-ba emigrálni, melynek eredményeként alaposan felpezsdült az amerikai társadalomtudományok légköre. A második világháború után Horkheimer barátja, Adorno csatlakozott a Sanford vezette berkely-i kutatócsoporthoz, ahol az Amerikai Zsidó Tanács támogatásával 1944-ben végezett kutatásaik korszakalkotónak bizonyultak. Ezek eredménye a Tekintélyelvű személyiség (1950), mely a számos szakmai kérdőjel ellenére is bátor próbálkozás a végletes társadalmi, történelmi helyzetekhez vezető társadalompszichológiai tényezők feltárására.

(Angolszász terület) A politikai pszichológia harmadik sűrűsödési pontja van Gineken szerint is angolszász területen van már. Londonban és Chicagóban. Angliában a lassez faire gazdaságpolitikának éppen megfelelő ideológiai-tudományos hátteret nyújtó szociáldarwinizmusból kiábránduló társadalomtudósok fedezik fel, hogy maga Darwin is beszélt a faj túlélése szempontjából fontos, társas ösztönről. Ennek nyomán haladnak a különböző társas ösztöntanok, melyeket jól példáz McDougall híres Group Mind-ja. Ugyanakkor a két világháború között kétségkívül Chicago volt az amerikai szociológia és pszichológia egyik legmozgalmasabb centruma. Itt találkozik az óhaza és az újvilág. Az attitűd és értékkutatás úttörője Thomas és munkatársa Znanieczki a kivándorló lengyel parasztok kultúráját elemzi, a Tarde és Simmel tanain cseperedő Robert Park, magát a várost használja természetes laboratóriumként etnometodológiai megfigyeléseihez.

A Chicagói Egyetemen vezeti a politológiai tanszéket Charles Merriam, aki tanítványaival az első tökéletlen közvéleménykutatásokat végezte. Az ő tanítványa H.D. Lasswell, a politológiai pszichológia „alapító atyja” vagy nagyatyja (ha az igazi intézményesülés késői időpontját tekintjük). Az ő munkáit sokan sokféleképpen elemzik, mindenképpen érdemes Lányi összefoglalóját azzal kiegészíteni, hogy valójában mi is volt a híres Psychopathology of Politics (1930) empirikus háttere. Lasswell politikusok klinikai kórlapjait elemzi, és ebből vonja le

alaptételét, mely szerint a politikusok személyes motívumaikat hajlamosak publikus tárgyra kivetíteni és a közös érdekek alapján racionalizálni. Lasswell később a propaganda és a személyiség viszonyával foglalkozik, szerinte „a politika tanulmányozása tulajdonképpen a tekintély és a tekintéllyel bírók tanulmányozása”. Pszichoanalitikus mestereihez híven elsősorban a nem tudatos folyamatok elemzését hangsúlyozta. Ebben a korszakban mások is a politikai személyiség felé fordulnak, mint elsőszámú téma felé. McGuire szerint e korban a kutatások közös nevezője mégis az elmélet, legyen ez pszichoanalízis, marxizmus vagy behaviorizmus. Elsősorban környezeti hangsúllyal, akár a kora gyermekkori tapasztalatok, akár a társadalmi intézmények vagy más külső hatás által formált személyiség áll a kutatások fókuszában. Ekkor születik a politikai pszichológia egyik klasszikus műfaja, a pszichobiográfia, mely csúcsteljesítményeiben már-már művészien ötvözi a pszichológiai elméleti hátterét és gyakorlati klinikai tapasztalatait a történelmi helyzet és személyiség feltárásával. Rosszabb esetben viszont hajlik a kissé történelmietlen intimpistáskodásra.

A politikai magatartás igazi tömeges vizsgálataihoz azonban – ahogy arra Lányi Gusztáv is felhívja a figyelmet – nem elég a provokatív társadalmi-történelmi szituáció, a gyümölcsöző elméleti újítások, a tudósok érdekélődése. A közigazgatásban és a gazdaságban társadalmi tervezés igénye ad munkát az alkalmazott tudományterület művelőinek a gazdasági és a politikai viselkedés nyomon követésére és minél pontosabb bejóslására. Az attitűdkutatásban 1920-as és 30-as években lezajlott módszertani forradalom, Thurstone, majd Likert egyszerűbb attitűdmérési eljárásai teremtik meg ezeknek a kiterjedt méréseknek a lehetőségét. Ebben az időben válik a politikai preferenciák pontosabb mérése fontossá a közönség számára is, izgatni kezd szerkesztőket és olvasókat egyaránt. George Gallup 1932-ben indul el a közvélemény kutatásának rögös útján, igyekezvén egy reprezentatív vizsgálattal segíteni anyósa politikai kampányát. Azután az 1936-os választások fordulópontot jelentenek számára és közvélemény-kutatások történetében is, mikor néhány ezres mintán végzett felmérése alapján helyesen jósolja meg Roosevelt újraválasztását, míg mások nagyságrendekkel több megkérdezett mellett is a rivális győzelmét jósolják, tévesen.

Ezután magánalapítványok sora kezd a média- és közvélemény-kutatások finanszírozásába, ilyeneket végez Cantrell és Lazarsfeld is. Így születik meg Lazarsfeld és munkatársai tollából a People’s Choice, amely az 1940-es országos választások alatt végzett panelvizsgálatokon alapul és a hasonló vizsgálatok egyik kiindulópontjává válik. A második világháború után nem meglepő, hogy a választói viselkedés bejóslása áll a politikai pszichológia fókuszában. Egészen a hetvenes évek végéig. Ezt a korszakot McGuire is az attitűdkutatás és a választói magatartás idejének látja. A kutatókat ekkor elsősorban a módszertani érdeklődés vezeti a mind kiterjedtebb közvéleménykutatásokra. Ezek hátterében a racionális választó elmélete sejlik fel, két rejtett előfeltevéssel, az attitűd és viselkedés közötti szoros kapcsolatra és a vonatkoztatási csoportok állandóságára vonatkozóval együtt.

Napjaink politikai pszichológiájának viszont a politikai kogníció és a döntéselmélet áll jellemzően a hátterében. E kutatások közül egy kötetre valót olvashatunk magyarul is (Hunyady, 1998). A finomabb elemzések, az összetettebb

közvetítő folyamatok vizsgálata kerül előtérbe, a módszertani lehetőségek bővülésével és a tematikus érdeklődés részletek felé fordulásával. Elméleti hátteret mindehhez az információfeldolgozási paradigma és a komputermetafora nyújt/nyújtott.

A jelen és a jövő kihívásai

A történet végére érkezve, a jelenben, izgalmas kérdés, hogy merre fordul a politikai pszichológia. Mely meghatározhatja azt is, hogy hol keresse a helyét, a tudományközi kapcsolatait ez a fiatal és ereje teljében lévő diszciplína. Számolva természetesen a kezdetektől meglévő adottságokkal is, amelyekre, a történeti áttekintés mellett, Lányi Gusztáv írása – más bevezető tanulmányokhoz hasonlóan –felhívja a figyelmet.

(A pszichológia „alapozó” jellege?) Az ő felfogásában a pszichológia alapozza meg a politológiát. Az első kérdés, hogy milyen értelemben: általános szemléletet segít kialakítani; egyfajta segédtudományként védi a politológust (mint a forráskritika a történészt) a tévedések elkerülésében; bizonyos területeken elméleteket kölcsönöz; netán a politológiai elméletalkotás általános kiindulópontjául szolgál. Erős a gyanú ugyanakkor, hogy más társadalomtudományok, így például a szociológia, vagy a közgazdaságtan legalább ilyen fontos kiindulópontul szolgál a politológia számára. Sőt egy a saját szakmájára büszke politológus valószínűleg azt is megállapítaná, hogy vannak olyan összefüggések, melyeket csak a politológia által kínált keretben és „elemzési” szinten lehet vizsgálni.

(Kiegészítő viszony) Lányi Gusztáv természettudományos példáját alapul véve, furcsa volna, ha a biológus a darwini evolúcióelmélet helyett használná a biokémiát. A biokémia csillagzata akkor emelkedhet tehát, ha a fontos kérdések a határterületen, mondjuk éppen a sejtek szintjén fogalmazódnak meg. Lehetővé, sőt szükségessé téve így a két tudomány eredményes együttműködését. Kérdés, hogy a politika tudományos elemzésében eljön-e a sejtek korszaka? Segít-e ebben a politika vagy a politológiai megközelítések változása? Akár a posztmodernnel, akár más társadalmi-tudományos paradigmaváltással. A politológia és pszichológia viszonya azonban ekkor is inkább kiegészítő, egymást gazdagító, mint derivatív jellegű lehet. Éppen ezt az egyenrangú kölcsönviszonyt emeli ki McGuire is, mely szerinte nem írható le az egyik vagy másik tudomány dominanciájának formájában.

Kétségtelen tény, hogy a politikai intézményeket mindenkor emberek hozzák létre, tartják fenn, vagy éppen szüntetik meg. Az ember tehát nem elhanyagolható tényező a politika elemzésében. Azonban a pszichológia és politológia tisztázandó kapcsolatától függetlenül is, magának a politikai pszichológiának nem biztos, hogy éppen az elméleti tudományos alapozás feladatát kell célul tűznie. A szociálpszichológiáról sem mondható el például, hogy a szociológia és a pszichológia viszonyában az utóbbira építve meghatározza az előbbit. Sokkal inkább közvetítő határterületként szolgál, mely profitál a határforgalomból, és egyben elő is segíti azt. Nem kell talán az önmagát alkalmazott pszichológiaként definiáló politikai pszichológiától sem elvárnunk a politológia elméleti megalapozását. Az kétségtelen, hogy maga az elméleteit általában a pszichológiából

meríti, és ezeket alkalmazza a politika területén, ám kérdés, hogy általában alapot nyújthat-e a politológiának.

A politológia művelői is eltérően állhatnak a politikai pszichológia alkalmazásához. Leginkább talán a közvéleményt és a választói magatartást vizsgáló politológusok lelkesednek érte, bár nyilván más területekről is hozhatnánk fel példát a gyümölcsöző kapcsolatra. A pszichológián belül sem egyformán indítja meg az interdiszciplináris kapcsolat a különböző részterületek képviselőit. Árulkodó ebből a szempontból, hogy friss tanulmánygyűjteményüket, Iyengar és McGuire három részre osztották, az elsőben az attitűdkutatások eredményeit foglalják össze, a másodikban az információfeldolgozási, a harmadikban a döntéspszichológiai megközelítéseket. Természetesen itt is lehetne sorolni az ebből a hármas felosztásból „kilógó” munkákat és megközelítéseket, azonban a két tudomány közötti kapcsolatok főútvonala mégsem érint egyformán minden részterületet. Iyengar azzal zárja egyébként a politológia és pszichológia kapcsolatára optimistán tekintő bevezetőjét, hogy a szép közös eredmények ellenére, nem tagadható a két tudomány episztemológiai távolsága, és talán nem fordul bennük mindig ugyanazon részterületek felé a figyelem.

Egy ígéretes példa: a nemzetközi kapcsolatok politikai pszichológiai kutatása Talán segít a két tudomány közötti együttműködés és az interdiszciplináris terület szerepének megrajzolásában, ha egy apró szeletét vizsgáljuk e kapcsolatoknak, mégpedig a nemzetközi kapcsolatok tanulmányozása (mely maga is egy önálló szakterület) és a szociális percepció szociálpszichológiai területei között. Mit tud adni a politikai pszichológia a nemzetközi kapcsolatok elemzéséhez? Érdekes módon, ez a terület is magán hordozza a politika tudományos elemzésének általános dilemmáit. Elméletei kiindulhatnak egyrészt az államok közötti viszonyokból, akár történeti, kulturális, akár rendszerszerű megközelítésben. Másrészt viszont, koncentrálhat magára a külpolitikára, a nemzetközi kapcsolatokban meghozott döntések folyamatára. Ha ez utóbbit teszi, akkor óhatatlanul előterébe kerül az ember, a csoport, a szervezet vagy maga a társadalom, mely részt vesz ezeknek a döntéseknek a meghozatalában.

(Külpolitikai döntések) A nemzetközi kapcsolatok kutatóit mindig is érdekelte a külpolitika megfogalmazásának, eldöntésének és végrehajtásának folyamata, ennek körülményei. Elsőként a diplomáciatörténeti munkák, vagy önéletírások engedtek bepillantani a döntési folyamat kulisszái mögé. Megjelentek azonban előbb-utóbb a tudományos elemzések is. Nyilvánvalóan kulcsszerepet játszik minden döntésben, a személy (csoport, szervezet…) aki a döntést meghozza, tehát fontos, hogy mi motiválja, miként képezi le a maga számára a helyzetet, mik a döntésének prioritásai. Itt van tere a politikai pszichológiai megközelítésnek. Ha a vizsgálat tárgya a külpolitikai döntés, a politikai pszichológia olyan pszichológiai, pszichoszociológiai változókkal tudja kiegészíteni a nemzetközi kapcsolatok elméleteinek hagyományos független változóit (az ország súlya, az államközi kapcsolatok, geopolitikai tényezők), melyek elengedhetetlenül szükségesek lehetnek egy adott (akár téves, ami rosszul számol a geopolitikai tényezőkkel)

döntés magyarázatához.

(Realizmus) A második világháború után a nemzetközi kapcsolatok vizsgálatán belül uralkodóvá vált az ún. realizmus, mely abból indult ki, hogy az államok racionális döntéseket hoznak a végcéljuk, a hatalom megszerzésének érdekében. Ez a megközelítés hangsúlyozottan az államokat tekinti az elemzés alapegységének, külpolitikájukat pusztán a közöttük lévő viszonyból magyarázza. A modern realisták szerint lehet ugyan a motivációknak és a döntéshozók percepciójának is fontos szerepe, ám sajnos azokat nem vagyunk képesek hitelt érdemlően feltárni. Ott keressük tehát a kulcsot, ahol a lámpa van, ne ott, ahol elveszítettük. Waltz (1975) úgy fogalmazza meg, hogy a nemzetközi rend az államok csoportosulásain és azok relatív lehetőségein, mint két faktoron nyugszik, a többi tényező kihagyandó az elemzésből. Fölösleges bonyodalommá válik így például az illető ország életszínvonala, hagyományai, a vezető politikusok karaktere, a politikai kultúra konfrontatív-kooperatív jellege, a közvélemény befolyásoló hatása, vagy maga a döntéshozatali folyamat. Sok minden kimarad tehát.Megközelíthetjük azonban másik oldalról is a kérdést, mind a nemzetközi körülményeket, mind a belső tényezőket (társadalmi, személyes) tekinthetjük korlátoknak, ahelyett, hogy okokként vizsgálnánk azokat. Elképzelhető olyan helyzet, mikor a nemzetközi környezetben olyan erősek a korlátok, hogy a belső tényezők nem fontosak, máskor viszont, éppen ezek válnak a folyamatok szűk keresztmetszetévé (pl. diktátorok, forradalmak esetében). (Motivációk és helyzetértelmezések) Elsőként Snyder, Bruck és Sapin (1954, 1963) állította fókuszba a döntéshozatal folyamatát a külpolitika elemzésében. Az ő megközelítésükben kulcsszerepe volt a döntéshozó motivációjának a döntési helyzetben, mely nem írható le pusztán a racionális döntés szabályai szerint. Ez nagy lépés volt az akkoriban egyeduralkodó rendszerszemléletű, racionális megközelítésekhez képest. Éppen a Snyder és munkatársai által képviselt álláspontból, és a pszichológiai elméletek párhuzamos fejlődéséből alakul ki a „kognitív forradalom”, mely szerint a döntéshozók motiváció és percepciója nem csak fontos, de megismerhető is. Sprout és Sprout (1956, 1957) hasonlóképpen a szubjektív folyamatokra koncentrálnak, mikor megfogalmazzák „pszichomiliő”, a döntéshozók által észlelt környezet szerepének fontosságát a döntésben. A percepció (a döntéshozók helyzetértelmezése) azóta is fontos része a külpolitikai döntések elemzésnek. Jervis (1976) kifejezetten Perception and Misperception címmel ír könyvet a témában. Singer (1961) már azt a kérdést is felveti, hogy nem mindegy kinek a percepcióját vizsgáljuk egy országon belül, kinek a percepciója (milyen mértékben) fogja a külpolitikát befolyásolni.

Különféle mentális reprezentációk, így a mentális kép (imázs), a séma, a forgatókönyvek vagy a mentális modellek is szolgálhatnak a környezetben a koherencia, stabilitás keresésére és a komplexitás értelmezésére. A nemzetközi kapcsolatok irodalmában leggyakrabban az imázs fogalma használatos, mely lehet egy egyénről (pl. Adolf Hitler vagy Winston Churchill) vagy egy országról (pl. az USA vagy Afganisztán) kialakított kép. Országok képének lehetnek földrajzi, gazdasági, kulturális, politikai és érzelmi komponensei. Ezek tulajdonképpen az ellenség vagy a szövetséges sztereotípiái (Cottam, 1977; R. Hermann, 1984).

(A döntéshozó világképe) A motivációs és percepciós szempontokat integrálta

Richard Cottam, aki szerint az ország által gyakorolt politikából megközelítően fel lehet tárni a feltételezett döntéshozó világképét (worldview). Egy országban ugyan a különböző vezetőknek, vezető csoportoknak eltérő világképük lehet, ám a legerősebbé lesz az adott külpolitikával megegyező. Megállapította azt is, hogy az észlelt fenyegetés─lehetőség, az észlelt kulturális hasonlóság és az adottságok észlelt egyenlősége vagy különbsége határozza meg a döntéshozó által kialakított képet. Ötféle imázst különböztetett meg: „ellenség”, „szövetséges”, „birodalom”, „gyarmat” és „komplex”. Számos kutatás vizsgálta, hogyan észlelik az emberek más országok kormányait és polgárait (Boulding, 1959; Broffenbenner 1961, Buchanan és Cantril 1953, Oskamp 1965). Holsti (1967) egyetlen ember ellenségképét elemezte a Szovjetunióról. Martha Cottam (1986) alkalmazta Rosch természetes kategorizációs szintjeit Richard Cottam és Holsti eredményeire alapozva. Ennek segítségével hétféle országimázst kategorizált és az őket megkülönböztető vonásokat (katonai erő, belpolitika, gazdasági szerkezet, kultúra, támogatás, flexibilitás, célok) írta le. Majd 250 kormánytisztviselőt megkérdezve, azt találta, hogy ők a hét imázsból legalább ötöt használnak országok kategorizálásában. A leggyakoribb megkülönböztetési alap a régió, földrajzi elhelyezkedés, USA-iránti politikájuk, ideológiai álláspont politikai vagy vallási kérdésekben és a méret. Azt is találta, hogy az adott országról kialakított kép együtt járt egy krízisre adott válasszal.

(A másik csoportról kialakított kép) A másik csoportról (nemzetről) kialakított

kép az utolsó két évtizedben ugyanakkor a szociálpszichológia főáramának, a szociális kogníció kutatásának is fontos témájává vált. Azonban egészen a legutóbbi időkig kellett várni, míg a két kutatási terület legújabb eredményeinek egyeztetésére is sor kerülhetett. Egy fiatal kutató doktori dolgozatához megnyerte a nemzetközi kapcsolatok és a sztereotípiakutatás egy-egy neves képviselőjét, így próbálva hidat építeni a szakterületek között. Alexander, Brewer és Herrmann (1999) igyekeznek az imázs és a sztereotípia modern felfogásait elegyíteni, és kísérletileg ellenőrizni. Ezzel a sztereotípiakutatásnak is új lendületet szeretnének adni, visszatérve a kezdetekre jellemző szemponthoz, a szociális funkció kereséséhez. Ugyanakkor a nemzetközi kapcsolatok tudományterületének szempontjait is érvényesítik szociálpszichológiai problémafelvetésükben. A másikról formált kép (sztereotípia) fontos meghatározója szerintük egy olyan reprezentáció kialakításának, ami a kínálkozó viselkedési lehetőség (pl. agresszió) megvalósítása mellett is fenntarthatóvá teszi a pozitív önképet, és arra morálisan elfogadható magyarázatot ad. Beállíthatja például a másikat eredendően gonosznak, erősnek és fenyegetőnek, vagy éppen hozzánk hasonlónak. A konfliktusba kerülő csoportokban az egymásról kialakított képek közül leginkább az „ellenségképet” vizsgálják, de emellett e szerzők megkülönböztették a „szövetségesek”, az „imperialisták”, a „barbárok” és a „függő helyzetben lévők” képét.

Alexander és munkatársai egy modellkísérletben tesztelték a vizsgálati személyek válaszait. Bár a művi helyzetben problémák adódtak a kísérleti személyek motivációjával, az így kapott empirikus eredmények mégis alapvetően

megerősítették a sztereotípaformálás funkcionális megközelítését, miszerint a másik csoportról alkotott nézeteket a csoportok közötti viszony befolyásolta. E funkcionális megközelítés tehát alkalmasnak bizonyult a nemzetközi kapcsolatok területén való alkalmazásra is. Talán jó hír, hogy itthon is indult a sztereotípiakutatás eddigi eredményeit a nemzetközi kapcsolatok sajátos területén próbára tevő kutatás (Kiss, 2001), mely a személy- és csoportpercepció egymásba fonódó folyamatait vizsgálja egy nemzetközi konfliktusban. A résztvevő nemzetek és vezetőik sztereotipikus megítélésében kísérelve meg kimutatni a szociális megismerést befolyásoló speciális kontrollfolyamatok szerepét.

(A kétpólusú világrend összeomlása) A kétpólusú világrend összeomlása igazi

kihívás a nemzetközi kapcsolatok kutatóinak. A nemzetközi kapcsolatok radikális változása alapvetően új megközelítéseket kívánhat meg a szakterület elméletalkotóitól. Lehetséges, hogy éppen a percepciós megközelítés kínálhat ehhez a megfelelő kiindulópontot (Voss és Dorsey, 1992). Az államközi kapcsolatok strukturális modelljei jobban működhettek a hidegháború világos viszonyai között, a mai helyzet viszont nehezebben definiálható. A nemzetközi kapcsolatok képlékenyebbek, ezért nagyobb szerep juthat bennük a nem strukturális, a döntéshozó motivációin, percepcióján alapuló megközelítéseknek. Felfoghatjuk tehát a nemzetközi kapcsolatok területén a politikai pszichológiai megközelítéseket a strukturális politikai modellek kiegészítőiként, vagy riválisaként is, ám érdekes módon Singer és Hudson (1992) az együttműködés lehetőségeit áttekintve, arra a következtetésre jut, hogy a politikai pszichológia nem pusztán egy másik út, hanem éppen a nemzetközi kapcsolatok történetében felmerült elméleti viták feloldását segítheti. Akárhogy is van, a politikai pszichológia fontos eszköze lehet a nemzetközi kapcsolatok tudományos elemzésének, aminek azonban meg kell találnia a viszonyát a terület más megközelítéseihez is.Ugyanakkor a másik oldalról az is kérdés a külpolitikai döntésekre alkalmazott politikai pszichológián belül, hogy milyen módszerekkel vagyunk képesek, a rendelkezésre álló adatok komplexitását megőrizve, olyan rendszert, összefüggéseket kimutatni, melyek a tudományos magyarázat alapjául szolgálhatnak. Milyen kutatási standardok állíthatók fel a történelmi információkra épülő magyarázatok párhuzamosságainak elkerülésére. Hiszen a laboratóriumi kísérletek általánosíthatósága mégiscsak korlátozott, és a közvéleménykutatás mellett leggyakrabban használt, tartalomelemzési módszerek pontosításra szorulnak a számítógépes eljárások lehetőségeinek kihasználásával.

A politikai pszichológia új lehetőségei

Ezen az apró példán keresztül is érzékelhető talán, hogy a pszichológia és politológia kapcsolatában számtalan lehetőség van, még ha nehézségekkel van is az egymáshoz vezető út kikövezve. Az egymásra rímelő kutatások esetenként párhuzamosan fejlődnek, nem is tudván egymásról, vagy a terminológiai különbségek miatt nem ismerve fel az érintkezési pontokat. A pszichológiai elméletek sokat segíthetnek a politikai magatartás, események magyarázatában, azonban azt sem szabad figyelmen kívül hagynunk, hogy vannak olyan politológiai

elméletek, melyek teljesen más oldalról közelítik meg e problémákat. Meg kell tehát találni a kölcsönösen előnyös, az elméleti vitákat áthidaló együttműködési formákat. Ezek a feladatok mind a formálódó politikai pszichológia előtt állnak, amelynek mindenekelőtt azonban sok-sok elhivatott kutatóra és jó minőségű kutatási programokra van szüksége a kiépülőben lévő intézményi keretek között.

*

Válaszkísérlet. Kiss Paszkál bemutatta, hogy milyen a kiegyensúlyozó és a kiegyensúlyozott kutatói attitűd. Ennek azonban az az „ára”, hogy egyfelől redukálni kell(ene) az elméleti tudásvágy kalandos szárnyalását, másfelől a nem kevésbé kalandos (azaz kockázatos) politikai üzemekben folyó szakértői, tanácsadói pragmatikus élet-közeliséget. Ez is egy lehetséges – sőt: a leginkább kívánatos – út. Ám kétségtelen, hogy erre az útra a kognitív szociálpszichológia által felépített híd(ak) vezetnek leginkább. Szépen ívelő híd(ak) ez(ek). A kalandozó kedvű fogalom(lég)vár-építők és a különböző (anyagi és politikai) haszonleső, győzelmekre áhítozó pragmatikusok talán ugyanúgy idegenkedhetnek is ettől a kognitivista hídverő cizelláltságtól. Magam nem tartozom közéjük – de nem is vagyok kognitivista. Talán hídverő igen.

7. A politikatudomány mai arca

Problémák. A hídverés kődobálással is jár? A politikatudomány állóvizébe csobbant a pszichológia néhány (síkos vagy érdes) kavicsa, némi hullámverést okozva? Csizmadia Ervin jól diagnosztizálja szakmája állapotát akkor, amikor azt állítja: baj az, ha a politológia túlságosan intézmény- és struktúra-centrikus? Miért lenne mégis jobb, ha ebből az állóvízből kilépne? Miért éppen a pszichológia felé tegye ezt? Ez az „állóvíz” ugyanakkor (némi képzavaros módon) miféle „olvasztótégelyben” lötyög, fortyog, áramlik ide-oda?

*Csizmadia Ervin

(politológus)

Lányi Gusztáv: Lélek(tan) és politika című könyvéről nehéz írni egy magamfajtának. A „magamfajta” ebben az esetben olyan valakit jelent, aki a barikád „másik oldalán” áll, tehát politológusnak gondolja magát.

A politológia állóvizébe dobott pszichológiai kavics

Nem könnyű megnyilvánulni, hiszen Lányi az utóbbi évek legnagyobb

kavicsát hajította a sima vízbe, és hát az ember már csak úgy működik, hogy amíg áll az a víz, eszébe nem jut, hogy kérdéseket tegyen magának. Most ellenben ott a kő, fodrozódik a víz, és nem lehet úgy tenni, mintha nem hangzott volna el az „ajánlat”. Lányi Gusztáv egyenesen azt mondja: a politikatudományt a politikai pszichológia segítségével kellene újragondolni és megújítani. Nem fogom végigkísérni a szerző gondolatmenetét, már csak azért sem, mert nem vagyok

politikai pszichológus. Ellenben nagyon is érdekel az a kérdés, hogy vajon a kifejtettek kínálják-e szakmám megújulását. S egyáltalán: meg kell-e újulnia a politikatudománynak?

(A politológia intézmény- és struktúra-centrikus) Lányi dolgozata amellett

érvel, hogy az embert csak a politikai pszichológia hozhatja vissza a politikatudomány számára, lévén a mi tudományunk túlságosan is intézmény- és struktúracentrikus. Az emberi-politikusi motivációk vizsgálata pedig csakis a politikai pszichológia adta fogalmi és tartalmi keretek között lehetséges. Én úgy látom, hogy a 21. század politikatudománya végtelenül szerteágazó, s nagyon sok fajta irányzatból áll. Valójában eldönthetetlen, hogy mi felé akar haladni. Vannak, akik ismerik és alkalmazzák a politikai pszichológia eredményeit, mások nem. Általában inkább az a helyzet, hogy a politológusok kevéssé fordítanak figyelmet más diszciplínák eredményeire. A politikatudomány meglehetősen kevéssé interdiszciplináris tudomány.

(Az „ember”) Az „emberre” vonatkozó ismereteket természetesen

használhatnák a politológusok. De nem (vagy kevéssé) teszik. Ennek a tartózkodásnak eléggé behatárolható oka van. A politológus ritkán merészkedik idegen területre, mondjuk a történeti elemzések világába. A politológusoknak (tisztelet a kivételnek) alig van történeti ismeretanyaguk, történetszemléletük, amit tudnak kétségbeejtően jelenhez kötött. A politológus valahogy úgy van ezzel, hogy a történeti folyamatok elemzését előszeretettel átengedi a történészeknek, holott egyáltalán nem kellene így tennie. Az egyén és a csoport politikai szerepének vizsgálatát pedig rábízza – mondjuk a politikai pszichológusra, miközben a legkevésbé sem érzi, hogy ezáltal valami veszteség érné. A politikatudós riadtan áll a rokondiszciplínák fölött, és fogalma sincs, mit hasznosíthatna belőlük.

A politológia „olvasztótégelye”

Ami azt illeti, nem is könnyű a helyzete. Hiszen a politikatudomány egy

hatalmas nagy olvasztótégely, rengeteg részterülettel, résztudással, minek ezeket még bővíteni. A politológus meggyőződése, hogy ő az autentikus politikai ismeretek egyedüli avatott elemzője, és erről eddig valóban jól gondolkodott. Lányi tanulmánya viszont elgondolkodtathatná: létezik a politikáról való ismereteknek egy másfajta rendszerezése is, amelyeket talán mégis csak hasznosíthatna.

A legjobb azonban az lesz, ha röviden jelzem, hol tart szerintem a jelenlegi politikatudomány, s e tendenciákhoz képest mit jelent a Lányi-féle ajánlat esetleges elfogadása.

(A politikai ember – hatékonyság) A politikatudomány természetesen – ha

áttételesen is – a politikai emberrel foglalkozik. Az a kérdés izgatja, hogy a politikában hogyan szövetkeznek össze embercsoportok a minél hatékonyabb eredmény elérése érdekében. Korunk politikatudománya erősen vizsgálja a politikai hatékonyságot, mindenekelőtt a pártok választási hatékonyságát. A választási hatékonyság egyik fokmérője az alkalmazkodóképesség: immáron jó húsz éve

foglalkozik a nemzetközi politikatudomány a pártok adaptációjával a környezet kihívásaihoz. Vajon hogyan lehetséges az – kérdezik a politikatudósok –, hogy bizonyos pártok jobban, hatékonyabban alkalmazkodnak, mint mások. Mennyiben játszik ebben a folyamatban szerepet az intézményi struktúra és mennyiben a politikai személyiség? Az bizonyosra vehető, hogy például az egyes pártok nem egyforma személyi innovációval rendelkeznek, de mennyiben párt- és ideológiafüggő mindez.

(Személyi innováció – politikai perszonifikáció) A személyi innováció végül

is érintkezési felület lehet a politikatudomány és a politikai pszichológia között. A politikatudomány az elmúltévtizedekben igen alaposan feltárta a jelentős politikai személyiségek kiemelkedésének folyamatát, sőt ennél tovább is ment, amikor a politika perszonifikálódásának projektjét felvázolta. Valóban: a pártok ma már nem pusztán (vagy nem elsősorban) programmegvalósító szervezetek, hanem mindenekelőtt személyi iniciatívák realizálását szorgalmazó projektek. Azaz: a politikatudomány maga is tisztában van vele, hogy a személyi tényező milyen fontos szerepet játszik a modern politikában.

(Személyiség-felfogások – diszciplínák közötti átjárhatóság) A politikai

pszichológia személyiségfelfogása persze – ez jól kiderül Lányi könyvéből – más, mint a politikatudományé. A politikai pszichológiai elemzéseknek vannak sztenderdjei, amelyeket a politológusoknak is ismerniük kellene, ha partiban akarnának maradni a pszichológusokkal, máskülönben csak amatőr lélekbúvárok lesznek. Meglehet, így van. De az is tény, hogy a politikai pszichológusoknak is tudniuk kell: a politológusok nem azért nem vették tekintetbe eddig a politikai pszichológiát, mert nem tartják kellően tiszteletre méltónak, hanem azért, mert a pszichológusok eredményeit éppen úgy nehéz integrálni, mint bármely más diszciplína eredményeit. Voltaképpen tehát a diszciplínák közötti átjárhatóság kérdéséről és nehézségeiről van szó, nem pedig szubjektív korlátokról. A politológus éppen úgy nem számít a pszichológus felismeréseire, mint ahogy a történészére sem. Persze – s talán ez a legfontosabb kérdés – miért is éppen a politológusnak kellene integrálnia más tudományterületek eredményeit? Miért nem várunk el ilyesféle munkát a közgazdásztól, a jogásztól vagy a szociológustól?

A politikai folyamatok komplexitása

Ezekre a kérdésekre azt a választ adhatjuk, hogy a politikatudós a politikai

folyamatok legkomplexebb kutatója, aki az egész politikai versenyre rálát. Ezért ő egy átfogó képpel, szemlélettel kell rendelkezzen, amihez szempontokat találhat más tudományterületek szemléletében és tudományos logikájában. Csakhogy ez csak látszatra van így. A politika komplexitása csak elvontan érvényes, a gyakorlatban politikakutató specialisták légióival találkozhatunk, akik a legkevésbé sem a „komplex” politikát, hanem a nagyon is parciálisat vizsgálják. Akárhogyan is: nem evidencia, hogy a politikatudósnak nyitnia kellene más tudományterületek képviselői felé. Ha elfogadjuk azt a sokak által képviselt szemléletet, miszerint a politika éppen úgy egy szakma, mint bármi más, akkor – sajnálatunkra – azt kell

mondanunk, hogy ezt a szakmát is lehet pszichológiai ismeretek nélkül művelni. Ugyanúgy, ahogyan a többi szakmát.

Politológia és politikai pszichológia

Mindez természetesen nem von le semmit sem Lányi Gusztáv érdemeiből, akinek meggyőződése, hogy a politikatudománynak csak a politikai pszichológiával kombinálva van értelme, vagy másképpen: a politikai pszichológiának olyannak kell lennie a politikatudomány számára, mint a természettudomány számára a fizikának. Ez persze roppant kihívó megállapítás, de Lányi nagyon következetesen érvel mellette.

(A politika nem „egytermészetű”) Ami miatt mégis vitathatónak tartom, az

nem más, mint az, hogy a politikát nem tartom „egytermészetű” világnak, azaz könnyen megismerhetőnek. A politika „pszichologizálódik” – mondja Lányi, és ebből ő a politikai pszichológia létjogosultságára következtet. A két dolognak azonban nem feltétlenül van köze egymáshoz. Először is a politika pszichologizálódása nem mai jelenség, legfeljebb ma figyelünk erre fel jobban. Az, hogy korábban kevéssé írták le ezeket a pszichológiai jelenségeket, még nem jelenti azt, hogy ez nem volt releváns.

(A „politika” pszichológiája és a „politikai” pszichológia) Másodszor a

politika pszichológiája nem ugyanaz, mint a politikai pszichológia. Azért nem, mert az előbbi pszichológia nagyon is sokféle, sokjelentésű, differenciált valóság, amelyet nagyon nehéz fogalmi keretek közé zárni.

(A politikai érzelmek) A leginkább a politikai érzelmek területén látom a

társdiszciplína jelentőségét. A „hagyományos” politikatudomány ugyanis lényegében – és leegyszerűsítve – felfogható az állampolgári politikai racionalitás tudományának. Az elmúlt évszázad politikatudományi iskolái nagy részben azzal foglalkoztak, hogy leírják és megindokolják: hogyan szavaznak racionálisan az állampolgárok. Ugyanakkor vajmi kevés figyelmet fordítottak arra, hogy vizsgálják: milyen módon vannak jelen az érzelmek a politikában? Márpedig ma már az nyilvánvaló, hogy az érzelem a politikában nem defektus, hanem természetes állapot. Számomra, megvallom, ez a kínálja a legérdekesebb kihívást és együttműködési lehetőséget politikatudósok és politikai pszichológusok között.

Egy új diszciplína?

Mindezzel nem azt mondom, hogy maga a kísérlet egésze ne lenne

elgondolkodtató. Lányi nagyot markol, amikor egy új diszciplínát kíván megalapozni. Ez a törekvés helyes, hiszen mégis csak egy fiatal tudományszak identitásáról van szó. Rokonszenves az a meggondolása is, hogy a politikai pszichológiát alkalmazott tudományként próbálja definiálni, tehát nem akar mindjárt nagyelméletet írni. Csak jelzem, hogy a politikatudomány belső fejlődése is afelé tart, hogy lassan elválik egymástól az akadémiai és az alkalmazott

politikatudomány. Lányi címzettje ezért mindenekelőtt az alkalmazott politikatudományt művelő réteg, amelynek azonosítása persze nem könnyű, hiszen van itt némi bizonytalanság és bizalmatlanság a címkék körül.

De a szerzőnek számolnia kell majd az érintettek ódzkodásával, mégpedig pontosan abból adódóan, mert a politológusok mindenki mást illetéktelennek tekintettek eddig saját tudományterületük határainak kijelölésében. Gyaníthatóan most sem lesz másként. Lányi minimális és maximális programja kifejtésekor nem véletlenül állít fel alternatívát. Nagyon sok múlhat a közeg reagálásán. Nézetem szerint a politikai pszichológiának kizárólag a minimális változata életképes, a maximálisat nem szabad erőltetni.

A politikatudomány képviselői nyilván érdeklődéssel várják, hogy valaki az ő folyójukba (is) beledobja a maga kavicsát. A víz egyelőre sima. Kíváncsian várom, mi fog történni.

*Válaszkísérlet. Nagyon helyes, hogy a politológusok is egy saját diszciplináris univerzumot birtokolnak. Ennek határait szükségképpen „belülről” is védeni ajánlatos, de Csizmadia Ervinnel együtt magam is azt gondolom: a politológia is jobban jár, ha dinamikus módon viszonyul a határaihoz. Magam, talán a látszat ellenére, nem gondolom, hogy az egész politológiát (mint ilyent) a pszichológiai „alapra” kellene felhúzni. De azt állítom: lehetséges egy ilyen is!

8. Lélek(tan)politika ? Problémák. A politikai pszichológia a homo politicus megértésének fő eszköze legyen, és mellőzze a politikai marketinget, a tudásmanipuláló technikákat? De még inkább: a politikai antropológia és a politikai pszichológia hogyan hathat egymásra? A. Gergely András tanácsára tegyünk kitérőt az „Indiák” földjére, Lappföldre, Közép-Afrikába, Dél-Nyugat Ausztrália törzsi világába? Ezek nem pusztán egzotikus utazások lennének? De képesek lehetünk erre egyáltalán, mert hiszen inkább lebénulhatunk a feltárandó és megismerésre méltó, egyelőre azonban „hiánylistaként” elénk sorjáztatott feladatok garmadájától? De amiben talán kompetensek lehetünk, ez (a politikai antropológiához viszonyítva mindenképpen) a szűk értelemben felfogható politikai pszichológia: a politikai pszichológia legyen (csak) a politikai gondolkodás pszichológiai interpretációja?

*A. Gergely András

(politológus) Vitakötetre kellene készülnöm, s emiatt kínosan érzem magam. Mintha nem érteném a feladatot... Vitatkozni lehet azon, amit a szerző állít, vagy amit éppoly érvényesnek tekintett szakirodalom alapján másképpen is lehet interpretálni, továbbá azon, amit nem írt le. De mit lehet vitázni azon, aminek jogosságát, fontosságát, hiánypótló voltát, felépítését és tartalmas mondanivalóját egészében is, részleteiben is elfogadhatónak tartom...? Sőt, aminek jelentőségét, hasznosságát,

perspektíváit már-már megkésettnek vélem kimondani is...? A megoldást ezért abban keresem, hogy elfogadva (és talán félre sem értve) Lányi Gusztáv kötetének szándékát, elsősorban a kötet anyagában lévő olvasatra építem kiegészítéseimet, másodsorban pedig e pótlásokba szövöm asszociációim körét. Egy „lélektanpolitikai” alapvetés Lányi Gusztáv stílusos szerénységgel egy „lélektanpolitikai” alapvetéssel mesterkedik elő a „Lélek(tan) és politika. Bevezetés a politikai pszichológiába” című kötetben. S ha (politikai aspektusból) túldicsérően vagy (lélektudományi szempontból) túlságosan is „alkalmazott tudományi” redukciónak tűnik e megfogalmazás, hadd szolgáljak magyarázatával rögtön úgy, hogy az alaptudományi és az alkalmazási dimenzió közé csempészem be okoskodásaimat.

Egészen nyilvánvaló, hogy minden diszciplináris érdekkörben megvannak a támogatott-megtűrt-tiltott témák, sőt az ezeket „lefoglaló”, megülő szereplők is, ezért bármely máskéntgondolást szükségképpen azzal kell kezdeni, hogy bárkinek, aki a diszciplináris határokat lazítani-tágítani vagy relativizálni próbálja, hatalmas belső ellenállással kell megküzdenie.

Lányi Gusztávot sok éve látom ebben a sziszifuszi küzdelemben, s igen elismerésre méltó, amit eközben elért. (Elegendő csak utalni köteteinek és tanulmányainak számára, szöveggyűjteményeire, tankönyv-értékű alapvetésére). Mi több, a társadalomtudományokra éppúgy, mint az élettudományok számos területére is az jellemző, hogy a kutatók és intézmények által „lefedett” tudástartományba rendkívül nehezen engednek betolakodót, s még ennél is nehezebben olyasvalakit, aki sarkaiból emeli ki vagy odébb rakja a diszciplína határait. Ha egyáltalán lehet még ennél is nehezebb feladatot vállalni, nevezetesen a tudományterületek és interpretációs felületek közötti falak vékonyításával, átlátható ablakok beillesztésével, ajtók és átereszek nyitásával megteremteni azt a köztes szférát, amelyben immár nem számítanak ugyanakkora súllyal a tételek, bizonyítások és interpretációk, hanem relativizálódnak és kontextusba kerülnek másokkal is – nos ez az, amit talán a legnehezebb elvégezni, s főként haragosok hadával szemben utóbb kitartóan védeni még nehezebb... Lányi pedig ezt teszi. Hogy lélektanilag jó pillanatban-e, azt nem tudom, de hogy a politológia számára építő módon, az bizonyos. A tudományos udvarlás vagy recenzensi lelkesültség nélkül is könnyedén védhető minősítést részemről az a találkozás indokolja, amely néhány esztendeje, a hazai politikai tudományok egy új szemléletmódját meghonosítani kívánók körén belül történt meg Lányival, akinek az új diszciplína érdekében vállalt szélmalomharca hirtelen ráébresztette a szimbolikus politika, a politikai retorika, a politikai kultúra és a politikai antropológia honosításán munkálkodókat arra, hogy bizony a politikai pszichológia hiányzik körükből. (Azóta vagy tucatnyi kiadvány pótolta immár a hiányt, s bizonyította a politológusok számára is azt, hogy tudományuk szegényebb volt enélkül a kortárs diskurzus-szint nélkül). Politikai pszichológia: marketing-eszköz vagy a homo politicus megértése

E rövid felvezetés részben válasz (és csatlakozás is) amellett, amit Lányi a

kötet bevezetőjében alapkérdésként felvet: lehet-e a politológia alapja a (politikai) pszichológia éppúgy, „mint a biológiának a kémia, a kémiának a fizika”. Itt ő amellett érvel (s egész kötetével ez a célja), hogy igen. Elfogadva az érvelés után következő százoldalas bizonyítást, ezt azért egy kissé pontosítanám a magam nézőpontjából (illetve a politikai antropológia hasonló helyzetű diszciplína-alapozó szemlélet-iránya felől). Ha ugyanis „boszorkányos technikák receptkönyve” lehet majd a politikai pszichológiából a közeles jövőben, akkor marketing-eszközzé, tudásmanipuláló technikává silányodhat, s akkor hiába is kívánna bázistudománnyá válni. Ha viszont a politikatudomány pszichológiai szempontú társ-területévé, netán az ember mint homo politicus megértésének fő eszközévé válik(-válhat), akkor méltán törekedhet a fizikáéval rokon rangra, s meg is kaphatja azt – legalább a kutatók és értők körében, ha nem is mindjárt az akadémikus szinteken.

(Értékmentesség?) E ponton azonban egy aggályom azért mégis volna. Lányi a politikai pszichológia alkalmazott tudományi lehetőségéről szólva az értékmentességet is fölveti. Ezt a státust már számos embertudomány magának követelte, de utóbb a többségükről kiderült, hogy hiába, hisz magában a prekoncipiált értékfelmutatásban, válasz-válogatásban és textualizált interpretációban is fölmerülnek a korántsem értékmentes álláspontok, így végül is értékfelmutató, értékközvetítő, értékmegerősítő lesz mindegyik a maga módján. S ha jól értelmezem Lányi álláspontját, ő sem hiszi, hogy ne védene, ne képviselne értékrendet mindaz, amit megjelenít. S talán éppen ennek része az is, amit Lányi javasol; a pszichológiának, s keretén belül a politikai pszichológiának (az alapozó és a szakképesítés szintjén, vagy a politológus egyetemi képzésben is) éppoly fontos szerepet kellene vinnie, mint az intézmények rendszerét föltáró politológia-történeti tudományosságnak. Az összhang bizonnyal megteremthető lenne, vagy megérthetnénk és értelmezhetnénk eltérően is attól, ahogy eddig megszoktuk. Való igaz, hogy szemben az állam- és jogtudományok politikai katedrálisával és a normatív politikum-kezelési gyakorlattal, létezik egy másik fajta szerveződési modell is, amely azonban leginkább a premodern társadalmak sajátossága (avagy dzsungele, hogy Lányi szavát használjam). Ebben főként ugyancsak emberekről van szó, illetve ember-közi viszonyokról, hagyományokról, kulturális és mentális tradíciókról, melyek a politizáló ember egy sajátos típusát ölelik át. S átölelik, övezik, meghatározzák úgy, mint nem elsősorban a fennálló politikai-uralmi viszonyok által definiált egyedet, hanem mint öndefiniáló közösséget, amelynek nem csupán a formalizált politikai viszonyok adják életterét, hanem azok a más típusú intézmények, amelyeknek ugyan nincs etatizált építményük, mégis fenntartják a társadalom kereteit, szervezik a kommunikációt, legitimálják a hatalmat és a döntéshozó rendszert, avagy: a szabadság apró köreibe szervezik az együtt-élőket. Ekként intézmény a rokonsági rend, a leszármazási hálózat, a mítoszok és a kultúra megannyi formája-hagyománya, a jogszokások rendje, a normák, a csere és a munkamegosztás számos bonyolult változata, a szimbólumok ereje, a hit, a nemek közti viszonylatok, a nők vagy a férfiak háza, a titkos társaság,

a kommunikációk szabályozott rendje, s még egy sor intézmény-funkciójú reláció (lásd többek között A. Gergely 1999: 513-556). Politikai antropológia és politikai pszichológia

Nehezményezni persze nemigen lehetne, hogy Lányi ezekre nem tér ki, hisz jószerivel egy másik tudományterület, a politikai antropológia tematizálja őket és változataikat. De épp azért, mert a politika és a politikai rend(szer) nemcsak implicit, hanem kiterjesztett megközelítéseihez tartoznak, bizton lehet állítani, hogy valójában az állam, a pártrendszer vagy a választási szisztéma politológusok általi bemutatása éppenséggel kisebb népesség politikai egzisztálását érinti, mint a politikai piacok más köreinek és érdekeltségeinek deskripcióját vállaló megjelenítésmódok, köztük a politikai pszichológia és a politikai antropológia területe. S ha már az antropológiát ide kevertem, engedtessék megjegyezni, hogy az „implicit politikai pszichológiák” fejezetében említett „elődök és tradíciók tisztelete” nemcsak azt kínálja, hogy egykori tudások mai érvényességét teszteljük a klasszikusok szövegeinek olvastán, hanem azt is, hogy akár ki is léphessünk a görögök előtti és tipikusan európai keretből, kitérőt téve akár az „Indiák” földjére, akár Lappföld vagy Közép-Afrika és Dél-Nyugat Ausztrália törzsi világa felé, amelyek éppúgy archaikus kor előtti, mint kortárs politikai rendszert mutatnak föl (természetesen nem változatlan, de általunk nem kellőképpen kontrollált dimenziók között).

Ha Platónnál „antropomorf organizációt” találunk vagy a városállami lét közösség-elvű prioritásainak dicséretére hivatkozunk, miért ne lehetne ugyanily érvénnyel példákra lelnünk a domesztikáció előtti, vagy épp szaharai-sztyeppei népek politikai hierarchiáiban, amelyek ugyanakkora komplexitást, rejtettséget és bonyolultságot tartalmaznak, mint a plurális pártrendszerek...? Sőt: az amerikai „csúcsdemokrácia” belső szervezettségét vizsgáló McIver Weatherford az 1980-as évek hajnalán éppoly rokonsági hálózatok által átszőttnek mutatja a Szenátus masinériáját, mint a sztyeppei indiánokét ugyanabban az évtizedben, Marc Abélčs pedig az „európai törzsként” elemzi az EU-adminisztrációt, érzékelve azt a folyamatot, amely a modern társadalmak „re-tribalizációs” változásaiból következik (McIver és Weatherford 1981, Abélčs 1990, Maffesoli 1992).

Jószerivel talán egyetlen érv szól ezek ellen, mégpedig az, hogy a szisztematikus politikatudomány vagy politikai pszichológia (magyarországi) alapjaiként nem hivatkozhatók azok a ritka és főként a nem-európai nyelvű források, amelyek egyáltalán bármilyen korai nyomát mutatják a politikai működés- vagy rendszerleírásoknak olyan alapon, hogy az érintettek mentális terét tanulmányozták volna előtte. Bősz antropológusok persze előkaphatnák a pár ezer éves maja vagy észak-kínai forrásokat, egyiptomi vagy mezopotámiai töredékeket, bizonyítandó a rendszerelemzések hiányát, vagy épp az álmoskönyveket, mint Hahn István tette akadémiai székfoglalójában egy 1800 éves példánnyal, fölidézve belőle hatalom és tömeg, álom és normatív szabályozás eseteit (Hahn 1985) – de mindezekből csupán interpretációk, „másod-olvasatok” formájában hámozhatók ki közösségre jellemző mentális tartalmak, szociálpszichológiai érvényességű vagy tömeglélektani sajátosságok, s talán ez esetben is csupán a politikai archeológia egy

formájáról volna szó. A politikai pszichológia megszületése Igaza van tehát Lányinak abban, hogy a politikai pszichológia megszületését a „politikai mintázatokon” túli tartományban keresi, az önálló politológia és az önálló pszichológia kialakulását előfeltételnek tekintve, illetve interdiszciplináris kapcsolatukat aláhúzva. Nagyon fontosnak vélem magam is az államtan (Jellinek), a néplélektan (Wundt), s főképp Lasswell bekapcsolását ebbe a folyamatba. Az utóbbit már csak azért is, mert a választáskutatók és az intézményrendszer-feltáró politológusok hajlamosak elfeledni Lasswell alapműveinek pszichológiai alapállását, maguk építve falat a politológia köré és ugródeszkát az adathömpölygető választás-statisztikai piac elrugaszkodása elé.

(Egyén és környezete, hatalom és társadalmi terek) De fölmerül bennem a kérdés: nem volna-e érdemes legalább hivatkozni a kiemelt gondolkodók mellett olyanokra (vagy olyan problematikákra), akik és amelyek például az egyén és környezete, a hatalom és a társadalmi terek, a konszenzusos demokrácia feltételei mentén Hegelnél korábban is fölvetettek csoport- vagy tömeg-szinten is mindmáig érvényes kérdéseket: a szerződés-elméletek mentén Rousseau, Locke, vagy a tömegbefolyásolás mentén Gobineau, Ratzel, esetleg Marx szerepe is hivatkozható itt. A „tömegember” öntudatlan fogalmához a Voltaire-i „vadember” képzete, amelyet lehet, hogy csupán a vékony értelmiségi vagy hatalmi elit-réteg szemével nem célszerű úgy értelmezni, mintha a legnagyobb társadalmi tömegek mozgását vagy vélekedését fejezte volna ki. Itt ugyanis a kollektív tudattalan egy vélhetően érdekes változatáról van szó, egyebek mellett azért is fontos szempontról, mert a későbbi elemzések (pl. Canetti, Camus, Hobsbawm és mások) akár a mítoszról írnak, akár a kollektív emlékezetről, akár a társadalmi rítusokról vagy a szimbolikus politizálás retorikai furfangjairól, valamiképp mindig olyan rejtett, de sokarcú intézményesedésről beszélnek, amely utóbb szinte önálló diszciplínák fő kutatási területévé lesz. Elég ha a börtönre és a felügyeletre utalok, vagy a szexualitásra és a testek rítusaira, az „idegen”-felfogásokra vagy a stigmatizációkra, a „primitív lázadókra” és a rendszerellenes mozgalmakra.

Keveslem továbbá az „egyetemes” történeti résznél (a marxizmus mint „pártállami vallássá” ideologizáló törekvés kiemelt említése mellett) olyan felfogások vonatkozó tételeit, amilyenek pl. Mircea Eliade valláseszme-történetéből, Victor W. Turner „Communitas és tranzíciós rítusok” teóriájából, vagy éppen Hannah Arendt autoritas-fogalmából nagyonis közvetlenül kapcsolódnak nemcsak egy eszmetörténeti vázlathoz, hanem a megértések és interpretációk történetét is színező kortárs felfogásmódokhoz.

A „magyar lélek” megértése

A kötet magyar pszichológia-történeti részével nem kívánnék (s nem is igen tudnék) vitázni, legföllebb ha hiányolnám ama kevesek (legalább fölsorolás-szerű) említését, akik a „magyar lélek” megértésében vagy egy univerzális jelenség

átlátásában többé-kevésbé tudományos igény mentén voltak jelen (pl. Illyés Gyula, Szabó Zoltán, vagy Szalay László, Károlyi Mihály, Jászi Oszkár, Róheim Géza, Hajnal István, Mannheim Károly stb.). Nem volna bölcs elvárás minden külső hatás nyomon követésére buzdítani Lányit, de azt gondolom: a tudományhatárok közötti mozgások, az interdiszciplináris kölcsönhatások lehetőségei és a (jó értelemben vett) „átvételek” épp azt a puha átjárást biztosítják, amelyek megkeményedvén az akadémikus falak és kerítések formáját öltik majdan, amikor a politikai pszichológia bebocsáttatásért esedezik a tudományok nagycsarnokába. Határterületek S hogy e kritikai felület ne csupán a látszólagos opponensi játék része legyen, hivatkoznék néhány határterületre, amelyek nemcsak nem állnak távol a politikai pszichológia taglalta-tematizálta kérdésekhez, de olykor ezek kiegészítői is lennének, valamint új viták, lehetséges nézőpontok kulcs-problematikáit is kínálják.

Ilyen például a „beszélő politika” Szabó Márton újabb munkáiban bőségesen taglalt egész tartománya; a Popper-i nyitott társadalom; ilyen a politikai rábeszélőgép és manipuláló masinéria széles tartománya (az Antall-korszak kapcsán idézett és felhasznált „nyugodt erő”, vagy a Lengyel László bevezette aesopusi mesealakok mellett), legutóbb Bourdieu televíziós kötete, Paul Virilio számos műve, Bruno Latour „Sohasem voltunk modernek” könyve, Jean Baudrillard „Utolsó előtti pillanat”-a, Philippe Breton manipuláció-kötete, Hofer Tamás nemzeti ünneplés-rítusunkról írt alaptanulmánya, Simon János és Bruszt László megannyi politikai kultúráról közreadott elemzése, Papp Zsolt egykor igen széles páston mozgó mentális-ideológiai barangolásai, Kovács András (Erős Ferenc mellett) is kiemelkedő szociálpszichológiai vállalása, Heller Ágnesnek a biopolitika kérdéskörén túli emberképe, idegen-recepciós és a zsidó Jézus kapcsán univerzalizáló etikája, Nyíri Kristóf hagyományfilozófiába és hálózati kommunikációba formált egész kérdés-arzenálja, Konrád György antipolitikus és mellesleg morális eleganciával mégis kombattánsként megformált attitűdje, Lányi András „együttéléstana”, Szabó Máté akcionalizmust, tiltakozáskultúrát és civiltársadalmi buzgodalmakat évtizede elemző munkássága, Szalai Erzsébet elitmagatartásokat vizsgáló szigorúsága, Fritz Tamás és még inkább Csizmadia Ervin ellenzékiség-történeti opuszai, Bruszt László testületiség (korporatizmus) és intézményesülés-kultúrát taglaló munkái, Pokol Béla entrópia-elmélete, Schlett István „opportunizmus”-a, Karády Viktor, Csepeli György vagy Pelle János zsidóságot, antiszemitizmust és interkulturális konfliktusállapotokat oknyomozó tevékenysége... – és még sorolhatnám.

Ámde magam is megrémülök immár azon, mi mindent számon nem kérnék Lányi kötetén...! Talán túl sok is lenne mindez.

Ugyanakkor mégsem állhatom meg, hogy mondjuk a szerződéses elv taglalásából kimaradt Ludassy Mária, a liberális politikai attitűdök említéséből Lánczi András, a konzervatív politizálás egész hatalmas tartománya Burkétől Scrutonon keresztül Mannheimen át a magam szerény politikai konzervatizmus-elemzéséig, az érdekek hatalmas szakirodalmának szinte alig van nyoma, a civil társadalom mint politikai nyomásgyakorló (tömeg)jelenség szinte fel sem tűnik

(még a tiltakozáskultúra említése dacára sem), emiatt hiányzik Moscovici, Rosanvallon, Raymond Aron, Camus, Duverger, A. Arató, P. Manent, Sorel, L. Dumont. De hiányoznak szinte elenyésző kivétellel a franciák mind, s főképp Foucault... – nélküle hogyan is bölcselkedhetnénk ma már a politika és a pszichikum viszonyáról...! De nekem az etnometodológia mellett Clifford Geertz is kényelmesen elfért volna, vagy Bourdieu számos közelítésmódja a politikához, nem is beszélve a politika antropológiai aspektusú diskurzusáról (Cohen, Balandier, Rivičre, Clastres), amely persze egy másik tudományterület, de határait nem merném távol meghúzni a politikai pszichológiától. Meg aztán ott, ahol a „politikai cselekvés dramaturgiájáról” van szó, a politikai jelenetváltozásokhoz is alkalmazkodni lehet; ez pedig a nyilvános és személyes szempontjából a jelölt/rejtett határok szerint is alakítja a színpadi díszleteket és eseménymenetet. Ebben pedig talán azok a kortárs felfogások is érvényesülnek, amilyen pl. Victor W. Turner-é, aki az élet szabályainak leírásában társadalmi drámát fogalmaz (vagy azt is). Ugyanitt, a határok kérdésénél egy kis kanyart megérdemelne Fredrik Barth határok-teóriája is, mint használható gondolati asszociáció. Továbbá még ugyanitt kézre esne a politikai megegyezés mint minimálkatarzis akként megfontolva, hogy ez a szerepkonstrukcióktól is függ, de része a szerep-ráruházás vagy szerepfelvétel is, amelyről a Marc Abélés mereng egy sort Az állam antropológiája c. kötetében. Fontosnak gondolom, hogy mint a kortárs színpadok egy részénél, a szereplők „kimutatnak” a nézőkre, feléjük szúrnak egy felelősségátruházó mozdulattal, megszólító gesztussal (jóféle amerikai politikus és táncdalelőadói mozdulat, érezd magad „lelkiismereten” vagy „szemen szúrva”...!), amiből a test-technikák nyelve kínálkozik ebbe a kérdéskörbe, legalább utalásként. /Egyébiránt ezektől az átutalásoktól, hypertextes gondolatfutamoktól, kereszhivatkozásoktól eléggé mentes az egész szöveg, amit nem mindig jó, még akkor sem, ha rendkívül összeszedett, áttekinthető az egész/. Egyszóval nekem a „megbízatás–szavazómechanizmus–felkentség” folyamata hiányzik innen, amely pedig óhatatlanul együtt jár a kvázi-egyezség és kvázi-egészség tartalmainak kifejtésével.

Végül: ugyanennek a politikai színpadnak része még a dramaturgiailag nehezen tervezhető, díszletekkel teli tér is, abban a Heller Ágnes-féle értelemben, ahogyan a térpolitika-biopolitika közrehat a világ talányainak bonyolódásaiban, s mindez jó eséllyel okozza a marginalizálódást, az exklúziót is, a jelen kortárs folyamataiból való kizárást, kicsukást... A 13. vagy 15. fejezetből nekem a politikai attitűdök „alapszerkezete” is hiányzik. Kérdés persze: van-e ilyen? Ki konstruálja? Meddig él? Hogyan néz ki kívülről és belülről...? Itt a hiedelem fogalma ugyanúgy bekúszik, mint V.W.Turner egyéb munkái, aki a rítusok és ritualizálódás folyamatáról (is) szól. De még itt kacsintgatnék el Zygmunt Bauman felé is, aki a test indusztrualizációját oly szépen megírta modernitásaink témakörén belül, hogy politikai magatartásokról immár ezek után nehéz lesz nélküle beszélni, ahogyan Foucault nélkül a tudás akarásáról, a hatalom archeológiájáról vagy Virilio nélkül a sebesség és uralom „eltűnés-esztétikájáról”. A jövő

Mivel pedig sikerült néhány lábjegyzetnyi megjegyzésből egy másik kötetet

gondolatban összeállítanom, sőt „megrendelnem” a kötet anyagában lévő olvasatra építve kiegészítéseimet és asszociációim körét, rövidre zárom hozzászólásomat. Nem kívánok mást, mint hogy a politikai pszichológia fejlődéstörténetét fölvázoló Lányi-monográfia semennyivel se kerüljön távolabbra a társadalmi recepciótól és a politikai tudomány(ok!) körétől, mint e tudományterület nyugati és hazai eredményeinek recepciója a politikai gondolkodás egyre karakteresebb pszichológiai interpretációjától.

*Válaszkísérlet. A politikai pszichológia rétegzetten kettős, de nem skizofrén, tudathasadásos módon megosztott diszciplína. Egyszerre elméleti kihívásokat gerjesztő, s ugyanakkor a politikai üzem gyakorlati szükségleteihez is kapcsolódó tudomány. Az egyik réteg a politikai antropológiához kapcsolja. A. Gergely András lenyűgöző módon bemutatta – a maga burjánzó kvázi-szabadasszociációs köreivel, hypertextes gondolatfutamaival – a politikai antropológia és a politikai pszichológia közötti puha átjárásokat, azokat az érintkezési felületeket, amelyeken keresztül közlekedhetnénk, még a távoli Dél-Nyugat Ausztrália törzsi világa felé is. Számomra azt mutatta fel, hogy ezek az utazások nem egzotikus, de valódi tudásteremtő kalandozások. Éppen ezért paradox módon „szűk perspektívának” találnám, ha a politikai pszichológia (csak) a politikai gondolkodások pszichológiai interpretációjára szorítkozna, noha én magam kedvelem ezt a „műfajt”.

A több vonatkozásban tematizált „elmélet versus gyakorlat” problémát A. Gergely András a politikai pszichológia oktatása felől is érinti. Meggyőződésem: a politikai pszichológia oktatásában érhető leginkább tetten az elmélet és a gyakorlat komplex és rétegzett jelenléte, mert olyan szakembereket kell(ene) képeznünk, akik elméletileg igényes, a politikai üzemekben is használható, szakmai és emberi integritásukat is megtartó szakértőkként érvényesülhetnek. Ennek megvalósítása legalább olyan „nagy kaland”, mint elutazni Dél-Nyugat Ausztráliába. 9. A politikai pszichológia alapkérdései Problémák. A politikai antropológiai kvázi-szabadasszociációs körözések után a politikai pszichológiai tudás Szabó Ildikó által feszegetett szociológiai kérdései vajon miért lehetnek fontosak? Miért érdemes a diszciplináris fejlődés morális összetevőivel is foglalkoznunk? Nem moralizálás ez? (Moralizálni egyébként tilos?) A politikai szocializáció a politikai pszichológia szempontjából érdekes lehet? Akkor még inkább érdekes, ha az 1970-es és 80-as évek Magyarországán nézzük meg közelebbről (mondhatni személyes érintettségünk érzékeny emlékein átszűrve azt)? A különböző definíciós problémák (netán félreértések) feloldhatók, vagy nem is kell ezeket „feloldani”?

*Szabó Ildikó

(szociológus)

A születéstől a nagykorúvá válásig A nagy ívű folyamatokra ritkán figyelünk. Az a folyamat pedig, ahogy egy szemléletmód fokozatosan elkülönül egyrészt a tapasztalati világtól, másrészt a valóság leképezésének különböző, már létező elvont (teológiai, történeti, filozófiai) formáitól, és maga is önálló diszciplínává válik, meglehetősen nagy ívű: átfogja az emberiség egész történetét. Lányi Gusztáv egy ilyen folyamatra összpontosította figyelmét, amikor lélek(tan) és politika viszonyának végiggondolására vállalkozott. Jó, hogy megírta a politikai pszichológia ontogenezisét, tudományági klasszifikációjának dilemmáit, és hogy felvetette e tudományágnak nem csak a más tudományokhoz, hanem a politikai és társadalmi valósághoz való viszonyát is, mert az olvasót is rákényszeríti, hogy vele együtt – vagy éppen ellenében – gondolkozzon ezekről a kérdésekről. A politikai pszichológia természetéről pedig jól esik gondolkozni.

Egy tudományág akkor válik nagykorúvá, amikor már létrejötte is reflexiók tárgyává válik. Lányi Gusztáv jóvoltából az olvasó a politikai pszichológia nagykorúvá válásának részesévé válhat (hogy ne mondjuk: beavatottjává), és azon a színpadon süröghet-foroghat, ahol Történelem, Mitológia, Politika, Teológia, Erkölcs, Filozófia, Politológia, Pszichológia és végül (akárcsak kezdetül) Szociológia alakítják az avatás szertartásrendjét. Ahhoz azonban, hogy nagykorúvá váljon egy diszciplína, meg is kellett születnie. Az egyik kérdés, amelyik végig kíséri Lányi Gusztáv művének olvasóját, éppen az, hogy mikor és hogyan született meg a politikai pszichológia? Erre a kérdésre keresve a választ, rádöbbenünk, hogy hosszú és nehéz szülés eredménye volt, amíg önálló létre kelhetett, és hogy történetének nagy részét a vajúdás története alkotja.

Lányi Gusztávval együtt induljunk ki abból, hogy politikai pszichológiai jelenségek mindig is voltak, amióta az ember szervezett társadalomban és hatalmi viszonyok között él. Vizsgálódásunk tárgya, a politikai pszichológia legfeljebb csak önálló tudományként számít viszonylag újnak. Ahol politikai pszichológiai jelenségek vannak, ott lehetőség van e jelenségek befolyásolására is. A politikai pszichológiai jelenségekkel egyidős a politikai pszichológiai manipuláció is: a politikai jelenségek politikai célból való fel- és kihasználása.

Társadalomban élni – úgy tűnik – annyit tesz, mint valamely, társadalmilag meghatározott oldalról személyes viszonyt kialakítani a hatalmi renddel. A társadalmilag meghatározott viszonyokban pedig leglényegibb emberi tulajdonságunkból: a biológiai védtelenségünket ellensúlyozó teleologikus gondolkozási és cselekvési képességünkből következően benne rejlik – még, ha nem is válik mindig valósággá – annak lehetősége is, hogy az adott viszonyokat érdekeinknek megfelelően befolyásoljuk. Gondoljunk csak arra, hogy Jákob hogyan vette meg az elsőszülöttséget egy tál lencséért ikertestvérétől, Ézsautól, és hogy később hogyan vette el ugyanő (és ugyancsak Ézsautól) halni készülő, elhomályosult látású apjuk elsőszülött fiának szánt áldását politikai szövetségese, anyja ravasz ötletét megvalósítva (Mózes I. könyve 25. és 27.). De tudjuk, hogy pár ezer évvel később, csekély ezeregyszáz évvel ezelőtt a magyar honfoglalás is

politikai trükkökkel kezdődött. Az olvasókönyvek jóvoltából máig a magyar ravaszság bizonyítékaként őrzi kollektív tudatunk, hogyan szerezték meg eleink fehér lóért zöld füvet cserélve a Kárpát-medence feletti uralmat.

A politikai pszichológiai jelenségek észlelésétől hosszú út vezetett az implicit politikai pszichológia megjelenéséig. Mint oly sok minden, a politikai pszichológiai gondolkozás is Platónnal kezdődött, mondja Lányi Gusztáv: Platón „először fogalmazta meg, hogy az állam és az emberi személyiség között összefüggés van.”[3] Ahhoz azonban, hogy e sajátos gondolkozási dimenzió megjelenésétől – azaz, a politikai pszichológiai jelenségek és a változtathatóságuk (vagy változtathatatlanságuk) mögötti, általános összefüggések keresésétől – eljussunk az önálló fogalmi rendszerrel, logikával, szakmai legitimitással és kutatási területtel rendelkező, explicit politikai pszichológiáig, még több, mint két évezrednek kellett eltelnie. Ez alatt a mintegy kétezer háromszáz év alatt pedig a – mai fogalmaink szerinti – politikai pszichológiai jellegű kérdések egyre csak szaporodtak, ahogy a rájuk adott gyakorlati és elméleti válaszkísérletek formái, módjai és műfajai is. Már pedig – tudjuk a tudománytörténetből (hogy most csak a mégoly gyakorlati indíttatású, de formailag mégis csak elméleti válaszkísérletekre koncentráljunk) –, hogy szinte valamennyi emberi reflexió-rendszer, mítosz, teológia és diszciplína megpróbálkozott azzal, hogy érvényes összefüggésekre leljen az egyén, a társadalom és a hatalom háromszögében. Más diszciplínákhoz hasonlóan a politikai pszichológia is akkor született meg a két világháború közötti időszak Amerikájában, amikor a politikai pszichológiai jelenségek aktuális kérdéseire a már meglévő tudományokból kiindulva nem lehetett többé érvényes választ adni. S tegyük gyorsan hozzá: a 20. század európai történelme gondoskodott arról, hogy további, bőséges mennyiségű kérdésekre kelljen – legalább a tudomány világában, ha már a materiálisban nem lehetett – érvényes válaszokat találni.

Átmenetek izgalma

A politikai pszichológia fejlődéstörténetében is valóban az a legizgalmasabb kérdés, ami valamennyi, modern társadalomtudományéban: az, hogy implicitből hogyan és miért vált explicitté. Végigtekintve a politikai pszichológia eddigi történetén, megállapíthatjuk, hogy elemzésünk tárgya eddig leginkább „út közben” volt, mint ama klasszikus közép-európai vicc Kohn bácsija, aki ide-oda utazva kereste igazi hazáját. Tudományágunk az emberi reflexivitás tárgyává válásának folyamatában három utat járt be.

1. Valóságból történelem. Tudománytörténetileg az átmenetek első útja az, amikor a politikai pszichológiainak tekinthető történések megörökítődnek: okulásunkra történelemmé válnak. Elmúltukkal is megmaradnak szóbeli vagy írott, képi és térbeli emlékek formájában, és ezzel párhuzamosan az általánosság síkjára emelkedve beépülnek a létezés formáiról, értelméről és jó vagy rossz módozatairól – tehát a közérdekről – való, erkölcsi és vallási gondolkozásba.

2. Történelemből tudományosság. Az átmenetek ezt követő útja az, amikor a politikai pszichológiai jelenségek leválnak az emlékezésről, a történelemről, illetve, a művészetekről és teológiáról, és vizsgálatuk tudományos keretek

közé kerül.3. Tudományosságból tudomány. Végül pedig az átmenetek harmadik útját az

egyes tudományterületek közötti átmenetek alkotják: ebben a folyamatban a politikai pszichológia levált a többi tudományról, és – ide-oda csapódva, itt-is, ott is keresve a kapcsolódási pontokat – önálló diszciplínává vált.A Platónnal kezdődött politikai pszichológiai jelenségekről való

tudományos gondolkozásnak volt egy – ekkor már evidenciának számító – tudásszociológiai előfeltevése. Eszerint a társadalom, illetve az állam (e két fogalom ekkor még nem vált el egymástól) nem egyenlő tagjainak összességével; még pedig azért nem, mert a tagok között valamilyen – önmagában is gondolkozási kihívást jelentő – elv szerint szerveződő kapcsolatok vannak, amelyek révén az egyének társadalmi együttese több is, de egyúttal más is, mint összességük. A politikai pszichológiai jelenségekre való elméleti reflexió megjelenése tehát feltételezi egy olyan, az egyénekhez képest önálló szubsztanciával bíró társulásnak a fogalmát (ezt Platón iránti tiszteletből egyelőre mi is nevezzünk államnak), amely különböző, valószínűsíthető, de nem determinált – és mindenekelőtt változtatható – sajátosságokkal rendelkezik.

Platón mondja ki először, hívja fel rá a figyelmet Lányi Gusztáv, hogy az államnak emberi formája van: a tökéletes állam olyan, mint a tökéletes ember. Hozzátehetjük: ennek az alapvető felismerésnek az inverzét is Platónnál találjuk meg – azt, hogy az embernek meg állami, politikai formája van. Ebből az utóbbi felismerésből is kinőtt egy másik diszciplína (körülbelül akkor, amikor a politikai pszichológia): az e sorok írójához oly közel álló politikai szocializáció tudománya. Platón ugyanis az állampolgárok magatartásának a megváltoztathatóságáról is ír. A politikai szocializáció tudománya pedig azon az – ugyancsak tudásszociológiai – evidencián alapul, hogy társadalmi magatartásunk a körülményeinkkel való kapcsolataink eredménye. Ebből egyrészt az következik, hogy ha körülményeink változnak, társadalmi magatartásunk is változhat. Másrészt pedig az, hogy életünk során interakciók sorozatában felépítjük magunkban a politikailag szervezett társadalmat, ugyanakkor az objektíve létező társadalmon is megpróbáljuk rajta hagyni a magunk nyomát. Az egyik oldalon van az egyén, aki a világról gondolkozva újraépíti magában az őt betagoló állam, társadalom és politika együttesét – a másik oldalon pedig az állam, társadalom és politika együttese, amely betagolja magába a rá reflektáló egyént.

Mai társadalmi tudásunk alapkategóriáival – az állam, a politika, a társadalom és az egyén kategóriáival – élve azt mondhatjuk, hogy a politikai pszichológia kérdései nem választhatóak el az államtól és a politikától, de – és erre később szeretnék majd külön is kitérni – nem választhatóak el a társadalomtól sem. Platónnál még nem válik el igazán egymástól az állam, a társadalom és a politika (ezért is van műveinek olyan szép politikai szocializációs olvasatuk). A későbbi gondolkozók számára azonban ezek a területek mind jobban elkülönülnek egymástól, és majd csak az úgynevezett posztmodern tudományos paradigma próbálja őket újból együtt kezelni (természetesen nem előzmények nélkül: az integratív szemléletnek a tudományokban ismét létjogosultságot biztosító inter- és a multidiszciplinaritás elvét folytatva).

A filozófia nyomán kibontakozó társadalomtudományi gondolkodás – amely

majd a különböző társadalomtudományokban válik rendre explicitté – ugyancsak Platónnal kezdődik. Ahhoz azonban, hogy a politikai pszichológia önálló tudományként próbáljon majd választ adni a politikai pszichológiai jelenségek aktuális kérdéseire kétezer-háromszáz év múlva, előbb meg kellett születniük azoknak a tudományoknak is, amelyek e kérdésekre már nem tudnak majd érvényes választ adni.

A „jó” és a „rossz” politikai pszichológiája

A „jó” és a „rossz” pólusai között feszülő emberi természet és az ember által létrehozott természet (amit – legyen bár „jó” vagy „rossz” – társadalomnak is szoktak nevezni) sémája átszövi az emberi történelmet és az emberi gondolkozás történetét. Az ember világképe évezredeken át kétpólusú, dichotóm értékek mentén szerveződő világkép volt. Bár sokféle világkép élt és él egymás mellett, és a világképek sokat változtak, úgy vélem, a különböző világképekben – köztük az értékpluralizmus alapján álló, modern világképekben is – a mai napig rendre felbukkan a „jó” és a „rossz” dichotómiája.

Annak, hogy a világképek minden finomodásuk és árnyalódásuk ellenére is megőrizték bipoláris struktúrájukat, több oka van. Ezek közül a következőket érdemes kiemelni: a társadalmi praxist a „jót” a „rossztól” megkülönböztető társadalmi normák vezérlik; az egyéni érdek és a közjó viszonyában adódó konfliktusok az egyént választásra késztetik; az egyént a társadalom nem csak felnőtté válása, hanem egész élete során jutalmazza vagy bünteti; az egyén társas kapcsolatait szövetségesek keresése és az ellenség kerülése vezérli; környezete törvénytisztelőkre és törvényszegőkre osztható; az egyén maga is könnyebben igazodik el a világban, ha a világ hozzá való viszonyát abból a szempontból minősíti, hogy az neki jó-e vagy rossz.

Ezért nem meglepő, hogy a politikai pszichológia először feltett alapkérdése az, hogy ha van megfelelés az egyén és közössége (társadalma), valamint közösségszerveződési módja (állama, politikája) között, akkor honnan jön az egyént és a közösséget kormányzó „jó” és „rossz”?

Platón emberi jellem analógiájára felfogott, emberi arculatú, emberi tulajdonságokat hordozó államának képe magában hordozza a róluk való gondolkozás morális jellegét. Ő ugyanis éppen morális szempontból keresi a választ arra, hogy milyen összefüggés van az egyén és az állam között.[4] Platón szerint mind az embert, mind az államot egy központi kategória: a bölcsesség szervezi, ami valamiféle önálló törvényszerűségnek megfelelő szubsztanciát alkot az emberben, illetve az államban. Ez a szubsztancia különböző hatásfokkal munkálkodhat: ha jól – érvényesül a bölcsesség; ha rosszul – nem érvényesül.

A morál szekularizációja A jó és a rossz problémája talán a legitimitás kérdése felől nézve a legérdekesebb[5]. Az antikvitás felfogása szerint az érték az emberben (az államban) van, a legbensőbb lényegéhez tartozik, de az értékrend eredete, legitimációja az emberen kívül. Ha a jó mellett van rossz is, akkor adódik a kérdés: hogyan lehet ezt

leküzdeni vagy visszaszorítani. Ez a kérdés az állam, a politika, a társadalmi rend változtathatóságának kérdése, amely elválaszthatatlan a legitimitás kérdésétől. Hiszen a társadalmi rend változtatásával lehetséges ugyan, hogy a bennünk (az államban) lévő rossz ellen lépünk fel, de ezzel be is avatkozunk az értékek rajtunk (az államon) kívüli rendjébe, s valamiféle isteni feladatkört vállalunk magunkra.A legitimitás kérdése tehát abból következik, hogy az antikvitás felfogásában az állam emberi, de az állam rendje – amitől elválaszthatatlan az ember „természete” – isteni. Arisztotelész a Politikában ezt úgy fogalmazza meg, hogy "az ember természeténél fogva állami életre hivatott élőlény. (…) A természetnél fogva az állam a háznépnél és mindegyikünknél előbbre való. Hiszen az egész szükségszerűen előbbre való, mint a rész: ha megsemmisítem az egészet, nem marad meg se kéz, se láb. (…) A városállam természet szerint előbbre való, mint az egyes ember. (…) Aki nem képes a társas egyesülésre (…), az nem része az államnak, mint az állat vagy az isten”. A „társas egyesülés” tehát az ember sajátossága, amelyre sem a nála alacsonyabb, sem a magasabb rendű lény nem képes. Az embernek ez a képessége isteni eredetű: ha államot alkot, isteni akaratot vált valóra.Lányi Gusztáv emlékeztet arra, hogy Cicero Arisztotelész nyomán ugyancsak úgy fogja fel, hogy az államban való élet természetes emberi ösztön, és hogy az ember éppen az állam megalkotásával válik hasonlatossá az istenihez. Ezt az összefüggést és az emberi életnek ezt a meghatározottságát isteni akaratnak vagy az isteni akaratnak megfelelő erkölcsi normatívának tulajdonították. Hogy lehet, hogy szabad akkor tehát megváltoztatni az állami rendet?A legitimitás kérdése szorosan összefügg az állam, a hatalom, a politika emberi vagy isteni eredetének kérdésével. Erre a kérdésre az elmúlt évezredekben az egyén és a politika viszonyáról gondolkozók sokféle választ adtak. A politikai pszichológia önállósodásának története szempontjából talán az a legérdekesebb, hogy e folyamat elválaszthatatlan az államot, társadalmat, politikai rendszert alkotó emberre vonatkozó, rajta kívüli, isteni magyarázatok szekularizálódásának folyamatától. A politikai pszichológia addig nem jöhetett létre külön tudományágként, amíg az embert a természeténél fogva benne rejlő isteni lényege révén tekintették állami életre hivatott élőlénynek (Arisztotelész), illetve, amíg úgy látták, hogy az ember éppen az állam megalkotásával válik hasonlatossá az istenihez (Cicero).

A sokáig feloldhatatlannak tűnő ellentmondást először Szent Ágoston, majd Aquinoi Szent Tamás kísérelték meg feloldani az emberi és az isteni rend hierarchiába való foglalásával és összeillesztésével, és így az emberi jó újraértelmezésével. Ahogy Lányi Gusztáv is kiemeli munkájában, Szent Ágoston már hatalmi viszonyként fogalmazza meg az "Isten városa" és a "földi város" közötti viszonyt, amelyek természetes, transzcendentális eredetű hierarchiát alkotnak egymással. Platónnál az államnak még emberi formája volt, Szent Ágostonnál és később majd Szent Tamásnál azonban már annak ellenére isteni, hogy az állam létrehozása szerintük is az emberi természettel függ össze. Az emberek ugyanis az istenivel való hierarchikus viszonyban értelmezett, transzcendentálisan megalapozott, természetes és valódi természetüknek is megfelelő közjó alapján működtetik az államot[6].

Az államnak a működési elve tehát isteni. A közjó fogalmában az isteni rend az állami rend részévé vált, és az ember akkor cselekszik helyesen – csak akkor jó –, ha eredeti természetének megfelelően közösségalkotó (tehát társadalom- és államalkotó) tevékenységében a transzcendentális állami rendben érvényesülő közjónak megfelelően viselkedik. Ebből pedig az következik, hogy csak a közjót megtestesítő állam legitim; ami rossz (például a rabszolgaság), nem. Az ítélkezés jogával azonban – úgy tűnik – nem rendelkezik mindenki, hanem csak a beavatottak: a politikai teológia „papjai”. Az „isteni rend” ugyanis az alapja minden társadalomnak; az utópiákra épülő társadalmaknak és a diktatúráknak is, csak éppen az „isteni rend” minden esetben másfajta teleológiát jelent. Ki tudja megmondani, hogy a különböző megvalósulási módok közül melyek szolgálják az isteni akaratot? Az „isteni rend” megvalósulásának megítélésére a politikai teológiák szolgálnak, amelyekben a társadalomhoz képest külsődleges politikai moráltól függ, hogy mi számít jónak és mi rossznak.

Az igazi változást Machiavellinél és később majd Spinozánál találjuk meg, akiknél már nyoma vész az abszolút és tőlünk függetlenül létező morális mércének. Machiavellivel vált lehetővé a politikai pszichológia tárgyának, mint a körülmények függvényében változó és értékelendő politikai gyakorlatnak és magatartásnak a megfogalmazása. Ő is abból indult ki, hogy van valamilyen összefüggés az állam milyensége és az emberi természet között, de elődeihez képest azzal a merész módosítással, mondja Lányi Gusztáv, hogy „eleve rossznak gondolta az emberi természetet”.

De Machiavelli nem gondolta eleve rossznak az emberi természetet. Ő egész egyszerűen csak abból indult ki, hogy „minden emberben találunk dicséretes vagy kárhozatos tulajdonságokat”, és tudta, hogy még, ha Isten akaratából uralkodó fejedelemről van is szó, az ember-fejedelem sem képes az emberi természet korlátai és az „emberi feltételek” miatt magára venni mindazokat a (jó és rossz) tulajdonságokat, amelyeket neki szoktak tulajdonítani. Ezért Machiavelli a következőket tanácsolja: „a fejedelem legyen óvatos, hogy kerülje azon rossz tulajdonságok hírét, amelyek országától megfoszthatnák, de ha módja van rá, még azokat is, melyek ezzel a veszéllyel nem fenyegetik. Azzal viszont ne törődjék, ha olyan rossz tulajdonságokat tételeznek fel róla, amelyek nélkül nehezen tudná hatalmát megőrizni; mert ha jól meggondoljuk a dolgot, mindig akad erény, melynek gyakorlása a fejedelem romlását okozhatja, míg más tulajdonság, ha kárhozatosnak tűnik is, általa jólétbe és biztonságba kerül.”[7]

Machiavelli tehát relativizálja a jót és a rosszat azáltal, hogy úgy értelmezi: a fejedelem (és cselekedeteiben a hatalomgyakorlás) milyensége sajátos kontextusban – mondhatni, az idő és a tér kontextusában – mérettetik meg. Ezzel az uralkodó erkölcsi minősítését szekularizálja a szónak abban az értelmében, hogy változónak és viszonylagosnak tekinti. A morál így a körülményektől el nem vonatkoztatható egyéni döntés kérdésévé és a gyakorlat teleológiájává – hogy ne mondjuk: a próbájává – válik, amelyet utólag az eredmények igazolnak, illetve az, hogy érvényesült-e a döntések nyomán a közjó.

Spinozának az ész vezérelte magatartásba és az „igaz ész” kormányzásába vetett hite újabb bizonyítéka a kétpólusú, a jó és a rossz morális dichotómiájára épülő politikai logikának. De Spinoza még tovább megy, mint Machiavelli. Ő már

abból indul ki, hogy az ember, így az uralmat gyakorló ember maga is eredendően, természetéből adódóan gyarló, mert nem mindig választja az ésszerűt (Machiavelli a fejedelmi tulajdonságoknak az „ontogenezisével” nem foglalkozott). Ezért egyenesen szükséges rossznak tekinti a politikai kényszert, mivel ezzel lehet az embereket a társadalmi együttélés szabályainak betartására rávenni. A politikai kényszer nélkül a gyarló emberek együttesének társadalma kormányozhatatlan lenne. Az erőszak az emberi viselkedés törvények által történő szabályozásának nélkülözhetetlen eszköze: "semmiféle társadalom nem állhat fenn kormányzás és erőszak, s következőleg törvények nélkül, amelyek az emberek vágyait és féktelen ösztöneit mérséklik és korlátozzák."[8]

Mi hát a jó Spinoza szerint? Elődeihez képest a nagy eszmetörténeti fordulat az, hogy Spinoza gondolkozásában a jó – egyértelműen a kisebbik rossz: „Azonban az emberi természet mégsem viseli el feltétlenül a kényszert. (...) Az erőszakos uralmat senki sem bírja sokáig; a mérsékelt uralom hosszantartó.”[9] Ebből egyrészt azt a következtetést vonhatjuk le, hogy a rossz uralom megváltoztatása legitim. Másrészt pedig megszületett az evilági morál alapján megítélhető és megítélendő, valószínűségekkel számoló, választani kénytelen és választani tudó politikai individuum – a modern polgár – koncepciója, és ezzel az emberek csinálta politika felelősségének – benne az egyén politikai felelősségének – koncepciója.

Spinoza homo politicusának morálja is viszonylagos, mint a Machiavelliéjének, de ez a morál a döntés és a választás révén individualizálódik, és így olyan politikai felelősség hárul a döntés hozójára, amivel immár a döntésben érintettek elszámoltathatják. Úgy vélem, a politikai pszichológia önálló diszciplínává válásának tudásszociológiai feltétele született meg azzal, hogy a politikai felelősség individualizálódott, méghozzá úgy, hogy a társadalomban választási lehetőségek között élő, meghatározott helyet elfoglaló (és így társadalmilag meghatározott) személyiség döntéseihez kötődött, valamint, hogy ez a politikai felelősség az – ugyancsak gyarló és folyamatosan választásra kényszerülő emberekből álló – társadalom által számonkérhetővé vált. E koncepcióban az egyén és politika közötti viszonyok interakcionista értelmezése is benne rejlik.

A politikai cselekvés és magatartás, mint teleologikus cselekvés és magatartás emberen kívüli, isteni magyarázatai szekularizálódásának folyamata nem zárult le Spinozával. E folyamat szinte napjainkig tart. Hegel Szelleméből valahogy Politikai Rendszer lett, amely talán kevéssé transzcendentális, mint előzményei, de amely ugyanúgy képes életvilágunktól függetlenedni (ha nem is transzcendentálódni), mint előzményei, és ugyanúgy meg is határozza az emberi viselkedést. A bennünk lévő gonoszból a freudi tudattalan lett. Az ember politikai ártatlansága képének megkonstruálására kínálkozó lehetőségek kimeríthetetlenek.

A szekularizálódott, emberen belüli morális magyarázatokból hosszú út vezetett a pszichológiai magyarázatokhoz. Maguk a morális magyarázatok azonban nem tűntek el teljesen, csak átalakultak. Lányi Gusztáv az implicit politikai pszichológia explicitté válásában látja e diszciplína fejlődéstörténetének lényegét, s ez minden bizonnyal így is van. Ha azonban azt vizsgáljuk, hogy a politikai pszichológiai reflexiók morális tartalmai hogyan változtak, és hogy e tartalmak történelmi változásait mi jellemezte, e kategóriákat kölcsön véve azt mondhatjuk, hogy a morális tartalmak az idők folyamán éppen ellenkező irányban változtak:

explicitekből mindinkább implicitekké váltak. Izgatott idők, avagy kis magyar kvázi-politikai pszichológia A politikai pszichológia megszületésének nemzeti vajúdásai azért nagyon érdekesek, mert talán rajtuk keresztül a legkönnyebb megérteni, hogy egy társadalomtudományi ág számára mit is jelentenek az adott politikai rendszerben gyökerező társadalmi feltételek. Különösen tanúságos hát a magyarországi politikai pszichológia története. Lányi Gusztáv jóvoltából az is képet nyerhet a magyar politikai pszichológia létjogosultságáért és intézményesüléséért folytatott heroikus küzdelmekről, aki ennek történetét nem ismerte.

Az igazán meg sem születő magyar politikai pszichológia történetében engem különösen két dolog ragadott meg: e diszciplína sajátosan magyar szakmai alternatívái és sajátosan magyar metaforái.

Elgondolkoztató, hogy az 1930-as és az 1940-es évek Magyarországán a politikai pszichológia művelői előtt milyen szakmai alternatívák álltak: a.) vagy sterilizálják a politikai pszichológiát, azaz, elvágják a politikától; b.) vagy, éppen ellenkezőleg, kiszolgálják a politikát; c.) vagy a tudományosság szempontjai elé helyezik a társadalomjobbító gyakorlatot (mint Karácsony Sándor); d.) vagy elmennek külső vagy belső száműzetésbe. Déjà vu, láttunk már ilyet más tudományterületeken is (meg későbbi időszakokban is), írhatnám be zárójelben többször is ezekbe a mondatokba.

A politikai pszichológia kezdeteinek magyarországi történetében a legmegragadóbbak talán a korabeli és az utólagos metaforikus kategóriák: a Dékány István szociológus által a harmincas években használt „izgatott idők” kifejezés, vagy Lányi Gusztáv sokat mondó képei a háború előtti magyar kvázi-politikai pszichológia jellemzésére: a „tartalmas semmi” és az „álruhás politikai pszichológiák”. Az olvasó számára nagyon inspiratív az a rész, amelyben Lányi Gusztáv „a tartalmas semmit” elemzi; azt, hogy Magyarországon a politikai pszichológiai megfigyelésekből miért nem jött létre strukturált és explicit politikai pszichológia.

Nekem személyesen különösen a zseniális érzékű Dékány István „izgatott idők” kifejezése tetszett. Talán nem véletlen (bár túl nagy jelentősége sincs), hogy Dékány a szociológia felől indult el a politikai pszichológia felé. Pontosan látta, hogy „minden politika alkalmazott lélektan”, és hogy a politikai érzületek szerepe "főként izgatott időkben tűnik ki": háborúk, gazdasági és/vagy politikai válságok és általában az életformaváltások idején – a 20. század Magyarországának történetének tehát minden pillanatában. „Izgatott időkben – idézi Lányi Dékánytól –, mikor a tömegek megszokott politikai világképükből kiábrándultak, vagy midőn egy új rendszer még nem bírt stabilizálódni, a kivezető utak nem tudtak tisztázódni, az érzületek szerepe akarva-nemakarva előtérbe kerül, az érzületek revíziója lesz az első cél”. Az érzületek a modern parlamentáris országokban kiegyensúlyozottak, „a vörös Keleten viszont az érzületek valóságos rohamperiódusa” figyelhető meg, mert ott valakit nem egyszerűen cselekedeteiért büntetnek, hanem érzületéért. „Az egyén jellemének megítélésében is súly esik arra, minő volt valakinek a pártállása s ezzel az érzülete, ami lélektanilag érdekes tényállás: egy új rendiség jele.” Kialakul

a gyanakvás, a „vad érzület és fanatizmus”.[10]

Dékány István szakmai története arról győzi meg az olvasót, hogy ahhoz, hogy egy új tudomány elméleti megfogalmazása meggyökeresedjen, piaci és tudománypolitikai feltételekre egyaránt szükség van. Piaciakra, hogy az új tudománynak legyen eltartója és tudjon megélni, és tudománypolitikaiakra: hogy a politikának legyen rá szüksége, és intézményesítse. Ezek a feltételek nálunk hiányoztak, máshol megvoltak. Újra és újra elolvasom Dékány Lányi által idézett gondolatait, és – nagyon otthon érzem bennük magam.Hogyan reagált Magyarországon a politikai vonatkozásokra a pszichológia? Úgy tűnik, szükségszerű volt, hogy a Horthy-korszak hivatalos támogatását élvező egyik „álruhás” politikai pszichológia, a „szellemtudományos politikai pszichológia” – amit talán nem is nevezhetnénk politikai pszichológiának – elakadjon az explicit politikai pszichológiához vezető úton, bár a politikai viselkedés sok, finom részletére volt fogékony. Lányi Gusztáv kifejezésével élve „álruhás” politikai pszichológusok művelték a szellemtudományos politikai pszichológiát: olyanok, akik – ismerték vagy nem a kortárs explicit politikai pszichológiát és a magyar Dékány István munkáját, de – nem vállalták fel. Ehhez ugyanis valamennyi politikai demokráciára is szükség lett volna. És ez a harmincas és a negyvenes évek Magyarországán csak a pszichológia addigra már elfoglalt állásait, adott intézményi lehetőségeit veszélyeztette volna. A politikai valóság elől Kornis Gyula a filozófiai normatív etatizmusba menekült – emlékezhetünk rá: a nyugati világban éppen ellenkezőleg, a politikai pszichológiai gondolkozás fejlődéstörténetét éppen, hogy az explicit morális tartalmak implicitté válása jellemezte.Az állambölcselet felvirágzása azért árul el sokat a kor társadalomtudományi viszonyairól, mert a politikai filozófia meg tudja őrizni normativitását és tud valamennyire függetlenedni a szociológiai és politikai realitásoktól – az explicit politikai pszichológia nem. Kornis szellemtudományos politikai pszichológiája csábító, de mégis csak "álruhás" politikai pszichológia volt, mondja Lányi Gusztáv, még, ha sok, valóságos pszichológiai megfigyelést is tett. Hozzátehetjük: Kornis a lehetetlennel próbálkozott. Politikai jellemképeket gyűjtött és festett maga is aprólékos pepecseléssel – úgy, hogy közben megpróbált rá sem gondolni a politikára; ha pedig véletlenül mégis eszébe jutott, gyorsan az égnek emelte a szemét, az etikai normák etatista magasságába.Kornis és a „szellemtudományos politikai pszichológia” nem tudta és nem akarta úgy elegyíteni az állambölcseletet és a lélektant, hogy új, az „itt és most” gyakorlatát általánosabb és egyetemesebb elméleti keretben értelmezni képes minőség jöjjön létre. De a korabeli Magyarországon éppen ez a – társadalmi és politikai tényekre nem reflektáló, az egyetemeset a társadalmi és politikai tények ellenében kereső – politika- és állambölcselet élvezte az intézményes támogatást. A hatalomgyakorlásnak nem volt szüksége a tudományok segítségére sem legitimációja fenntartásához, sem pedig megerősítéséhez – nem demokratikus rendszerként a társadalomlélektani legitimitás nem is volt igazán fontos számára.Ahol a két világháború közötti időszak pszichológiai indíttatású irányzatai meghaladták a politikai pszichologizálás normatív-filozófiai vagy individuál-pszichológiai szintjeit – ilyen volt a másik „álruhás politikai pszichológia”: a magyarság-lélektan –, nem a jogi konstrukciójú politikai dimenzióhoz jutottak el,

hanem az érzelmi konstrukciójú nemzetihez, és ott Lányi Gusztáv kifejezésével élve „belebonyolódtak” a nemzetkarakterológiába.Érdekes kérdés, hogy a hatalom által nem igazán kedvelt pszichoanalízistől vajon miért nem lehetett eljutni a politikai pszichológiához. Ami a hivatalos tudománypolitikán kívüli pszichoanalitikus kvázi-politikai pszichológiákat illeti, azt látjuk, hogy a politikatudományi szempontokat és értelmezési kereteket ezek is negligálták. Apolitikus aufklärizmusuk a társadalom gyakorlatának – és nem a politikai rendszernek – a jobbításában vélte elérhetőnek az emberbarát politikát. Számukra nem a politika volt a pszichológiai folyamatok vonatkoztatási kerete, hanem a társadalom mikroszövedéke. Jól példázza ezt Ferenczi Sándor tevékenysége, aki – bár ismerte Lasswellt és fogékonyabb is volt a politikai tartalmak iránt, mint Freud (ez később több követőjére hatott is) – maga mintha egy politikamentes társadalom illúziójába kapaszkodott volna. Talán, mert – Közép-Európában nem egyedüliként – miközben az utópiákra építkező politikai ideológiákat elutasította, a társadalmi gyakorlat jobbítására irányuló politikára nem látott reményt. Maradt tehát a társadalmi bajok orvoslásának kísérlete az egyén boldogságának elősegítésével és a társadalomnak a nevelés útján való jobbítása.

Bár Ferenczinek az egyén segítéséből kiinduló társadalomjobbító elképzelései kétségtelenül megkerülték a társadalom politikai dimenzióját, egyáltalán nem voltak valóságtól elrugaszkodottak és példa nélküliek. A korabeli magyar és nyugat-európai, valamint amerikai társadalomjobbító elképzelések között inkább a politikai oldal viselkedésében: hivatalos támogatásukban, intézményesülésükben és társadalompolitikai hasznosításukban voltak különbségek. Az olyan társadalmakban, amelyek politikai konstrukcióját és intézményrendszerét a politikai elit képesnek gondolja a megújulásra, és maga is igényli, hogy a tudományok támogassák a társadalomjobbító törekvéseket, találunk megvalósításukra példát. Napjainkban is ilyen példa sok országban az állampolgári nevelés koncepciója, rendszere és gyakorlata.A politika és a modern társadalomtudományok érintkezési pontjain felvirágzó kutatások pragmatikus, társadalom-jobbító szándékaiból és lehetőségeiből a nyugati világban már viszonylag korán (Nyugat-Európában a húszas évek elejétől, de az Egyesült Államokban már a század elejétől) további, hogy így mondjuk másodlagos tudományos lehetőségek, alkalmazott kutatási területek nyíltak az iskolai állampolgári szocializáció működésének megértése, hatásfokának javítása, oktatási programjainak kidolgozása felé – azaz, a tudományos eredmények társadalom-politikai megvalósítása felé. Magyarországon más volt a helyzet. A pszichoanalízis politikakerülő koncepciójáról már volt szó. Ami pedig a Karácsony Sándor nevéhez kötődött „magyar észjárás” társaslélektanát és politikai pszichológiáját illeti (amely Lányi Gusztáv megfogalmazása szerint „nem egy pozitivista értelemben vett tudományos alapokon nyugodott, hanem a transzcendentálisan megalapozott autonómián”), ez inkább elszigetelt pedagógiai közösségekben élt, a hatóságoktól éppen csak megtűrve. A „nemzetnevelés politikai pszichológiája” pedig, ahogy Lányi Gusztáv nevezi a Horthy-kor pedagógiai „álruhában” jelentkező ideológiai indoktrinációját, nem a modern politikai állam érdekeivel összhangban álló állampolgári nevelést célozta, hanem egy politikai ideológia nevében történő nemzeti összetartozás érzésének megerősítését.

A magyarországi kvázi-politikai pszichológia panorámája nem volna teljes Bibó István és Mérei Ferenc megidézése nélkül. Nem tudom, hogy Bibó per definitionem politikai pszichológiát művelt-e (annak ellenére, hogy munkásságának alfája és omegája kétségtelenül a politika volt, és hogy tudományos attitűdjét markáns politikai ethosza határozta meg), vagy pedig szociálpszichológiailag is végiggondolt politikatudományt, esetleg politikai szociológiát. Talán ennek nincs is túlságosan nagy jelentősége. Lányi Gusztáv szerint Bibó nem politikai pszichológiát művelt, mert a politikai pszichológia pszichológiai tudomány, Bibó pedig szaktudományi értelemben nem pszichológiát művelt. A tudományterületi határok megállapításának nehézségeivel kapcsolatban itt csak utalnék arra, hogy a Harold Dwight Lasswell által létrehozott politikai pszichológiát Lányi Gusztáv maga is politikatudománynak nevezi, és munkásságáról is mint politológiai munkásságról beszél.Mindenesetre Bibó István munkássága megkerülhetetlen a magyarországi politikai pszichológia fejlődéstörténetében is. Az biztos, hogy más csapásokon járt, mint a Lasswellben kicsúcsosodó és az ő nyomdokain kibontakozó politikai pszichológia. Bibó más szaktudományos paradigmát is – nem követett, hanem – hozott létre, mert Európának ezen a részén a politikai pszichológiai kérdések is kissé másképpen vetődtek fel, mint mondjuk, Amerikában. Mérei Ferencet sem könnyű értelmezni a politikai pszichológia klasszikus keretei között. Érdemes lenne végiggondolni, hogy a magyar politikai pszichológia Bibóval és Méreivel lezáruló, sajátos fejlődéstörténetében milyen szerepet játszottak a jellegzetes, kényszer-szülte magyar értelmiségi szerepek, az elkötelezett magatartások felmutatásának és a tudományok művelésének összekapcsolására irányuló kényszerek. Érdemes lenne azt is végiggondolni, hogy témánk, a magyar politikai pszichológia szempontjából milyen jelentősége van annak, hogy Bibó és Mérei színrelépéséig a politikai pszichológia felé ugyancsak ugródeszkát jelentő politika szociológia is csak alig-alig létezett. Az biztos, hogy ha meg akarjuk érteni a magyar politikai pszichológiát, a társadalom-történeti szempontokat nem hagyhatjuk figyelmen kívül.Mint minden tudományág meghonosodásának, úgy a politikai pszichológiáénak is vannak tudományon túli feltételei. Ezekre Lányi Gusztáv is utal. Magyarországon a politikai pszichológia politikai rendszerben gyökerező alapjai egészen a rendszerváltásig nem voltak meg. A tudomány nyugati intézményesülésének története arra enged következtetni, hogy ezek az alapok nélkülözhetetlenek hozzá. „A pszichológia viszont mégis csak már úgy-ahogy kialakult, voltak intézményei, gyakorló szakemberei, ez került veszélybe”, mondja Lányi Gusztáv az államszocialista rendszer kiépítésének időszakáról. Kétségtelen, hogy mind a Horthy-korszakra, mind a késői Kádár-korszakra igaz volt, hogy míg a pszichológia különböző ágait többé-kevésbé megtűrte, addig az explicit politikai pszichológiát már nem. A hatalom politikai pszichológia-ellenes viselkedése mind a két világháború közötti időszakban, mind pedig az államszocialista rendszerben azt mutatja, hogy reprezentánsai féltek: a hatalom „Istentől adott” vagy küldetéses, azaz, ideológiai evidenciában és legitimációban gyökerező természete kérdőjeleződött volna meg a politikai pszichológia térnyerésével, hiszen ez a tudományág kölcsönhatásokban, változásokban, dinamikákban, valószínűségekben gondolkozik, állampolgári nevelés-leágazása pedig reformokban – olyan

folyamatokban tehát, amelyek nincsenek tekintettel az államideológiákra. A politikai pszichológia szociologikuma Lányi Gusztáv szerint a politikai pszichológia létrejöttéhez önálló pszichológiára és önálló politikatudományra van szükség. Az eddigiekből is kiderül talán, hogy úgy vélem: ezek szükséges, de nem elégséges feltételek.

A politikai pszichológia kialakulásának társadalmi és politikai rendszerbeli feltételei, valamint társadalomtudományi feltételei is vannak. Emellett olyan magyarázatra váró problémákra és kínzó kollektív élményekre is szükség van ahhoz, hogy megszülessen és megerősödjön, amelyek a politika és az egyén viszonyában vetődnek fel. A politikai pszichológia akkor lett külön tudomány az Egyesült Államokban, amikor már sem az nem volt elég magyarázat, hogy az emberi lélekben mi van, sem az, hogy az emberen kívüli tényezők milyenek, hanem arra kellett választ találni, hogy milyen (és milyen lehet) a hatalom és az emberek viszonya. E válaszokat olyan időszakban várták el, amikor a tudományos magyarázatok iránti szükségletek (politikai, gazdasági okokból, valamint a társadalmi élet változásainak okán) parancsolóakká váltak, és amikor már a tudományon belüli feltételek is készen álltak, mivel szinte minden modern társadalomtudomány alapproblematikája kidolgozódott vagy kidolgozódóban volt. Ami pedig a kínzó és megértésre váró kollektív élményeket illeti, ilyen volt 1917-ben az októberi forradalom és a már emlegetett náci Németország létrejötte és tevékenysége.Lányi Gusztáv munkája jól illusztrálja, hogy a politikai pszichológiát nem könnyű elhelyezni a társadalomtudományok rendszerében, és nem könnyű tárgyát körülhatárolni. Sok irányból vezetett felé út, és sok irányból lehet jelenleg is eljutni hozzá. Ezen nem csak azt értem, hogy többféle tudomány felől, hanem azt is, hogy többféle problematika felől. Ilyen szűkebb szakterületem, a politikai szocializáció problémája is, de a közvélemény, a legitimitás vagy éppen a piac problematikájára és kutatásuk politikai pszichológiai aspektusaira és hozadékaira ugyancsak gondolhatunk.A politikai pszichológia kibontakozásának társadalomtudományi feltételei közül külön is szeretném felhívni a figyelmet a politikai szociológiára, amely felől – ahogy erre már utaltam – szintén el lehet és el lehetett jutni a politikai pszichológiához. Ebből a szempontból érdemes elemezni ennek egy részterületét: a politikai szocializáció problematikáját és e problematika önálló tudományterületté válását is. Én úgy vélem, hogy a politikai pszichológia önálló tudománnyá válásában és problematikájának kialakulásában a Lányi Gusztáv által is emlegetett tudásszociológiai szempontok – és általában a szociológiai szempontok – jelentős szerepet játszottak. A közöttünk lévő véleménykülönbség valószínűleg azzal függ össze, hogy nem pontosan ugyanazt a választ adjuk arra a kérdésre, hogy mivel is foglalkozik a politikai pszichológia? Lányi Gusztáv szerint a politikai pszichológia a politizáló emberrel foglalkozik.[11] Szerintem a politika és az egyén közötti interakciókkal foglalkozik, melyek nélkül nincs politizáló ember.

A politikai pszichológia önálló diszciplínaként való kiformálódásában szerepet játszó szociológiai és tudásszociológiai szempontok közül a következőket

emelném ki:· Az érdek problematikájának felfedezése és kidolgozása. Az érdekvezérelt

magatartás azt jelenti, hogy nem (vagy nem pusztán) a bennünk lévő jó vagy rossz, nem is feltétlenül külső tényezők és körülmények (Isten, társadalom, politikai rendszer, normarendszerek stb.) vezérlik magatartásunkat, hanem jól-rosszul felismert érdekeink. Az érdek kategóriájának felismeréséhez és kidolgozásához pedig a kapitalizmus kiteljesedése, majd pedig a demokratikus működést biztosító intézményrendszer érdekharcokban történt kivívása kellett.

· Az egyén politikai kompetenciájának felismerése. E felismeréssel függ össze az egyén politikai magatartásában benne rejlő morális felelősség felismerése.

· A modern polgár magatartáseszményének megfogalmazódása. Amikor már a rendiség által meghatározott magatartásnormák tették (a kívülről vezérelt embereszmények) érvényüket veszítették, az új, individuum normái még nem kristályosodtak ki, a pszichológiának, a szociológiának és a pedagógiának végig kellett gondolnia a kívánatos magatartási erényeket megtestesítő ember legitimitását, politikai kezelhetőségét és társadalmi „hasznosságát”. A politikai pszichológia, a politikai szociológia és a politikai szocializáció kimunkálásához az emberek társadalmi és politikai magatartásának változása és változtathatóságának felismerése nagy kihívás volt. A polgári társadalom működőképességének fennmaradása és megújulási képességének fenntartása ugyanis elválaszthatatlan attól, hogy tagjai mérlegelnek, választanak (politikai erők között is, de a társadalmi élet megannyi területén is), döntenek, övék a felelősség és a kockázat.

· A történetiség, a dolgok viszonylagosságának és változékonyságának a felfedezése. Ez a hegeli dialektikával és a társadalomtörténettel vált lehetővé.

· Azok a világpolitikai konfliktusok és a demokrácia-deficitek, amelyek felrázták a 20. századi modern társadalmakat, és további sorsukat meghatározó, kollektív élményeikké váltak.

· Tudományos deficit-élmények arról, hogy a meglévő tudományos keretek nem elegendőek az értelmezéshez.

A jelzett társadalmi és tudásszociológiai problémákra a modern társadalomtudományok sora reflektált, és az ágazati szociológiák már-már követhetetlen sokasága készítette elő a talajt az új, integratív, a szakterületek „felségterületeit” újraíró tudományos paradigmák számára.A politikai pszichológia diszciplináris feltételei közül Lányi Gusztáv is kiemeli az önálló politikatudomány létrejöttét. A politikai pszichológiának a politikához és a politikatudományhoz való viszonyát érdemes lenne pontosan tisztázni, mert ez a kérdés szorosan összefügg klasszifikációjának és tárgyának kérdésével. A politikai pszichológia nem segédtudománya a politológiának – de Lányi Gusztávval ellentétben én úgy vélem, a politikának sem. A politikai világ politikai pszichológiai szempontú jobbításának gondolatával egyet lehet érteni, de ez nem a politikai pszichológia specifikuma. Ez igaz minden társadalomtudományra. A politika természetesen alkalmazhatja a politikai pszichológia eredményeit – de ezt más diszciplínák eredményeivel is megteheti.Lányi Gusztáv keresi a kapcsolódási pontokat a politológia, a politika és a pszichológia között – és az alkotmányozásban meg is véli találni: „Az

alkotmányozás folyamata nem lenne más, mint a történetileg is kondicionálódott "néplélektani" érzületek, attitűdök (értékek és normák) stb. kikristályosodása - de nem elidegenedése - a jogi normaszöveg megfogalmazásában.” Ami az alkotmányozásnak, mint a néplélektani érzületek kikristályosodásának a folyamatát illeti, nem biztos, hogy a politikai pszichológiával kell összekapcsolni. Mondhatnánk azt is, hogy közvélemény-kutatási eredmények alapján kell alkotmányozni, de annak sem lenne sok értelme. A népfelség nem azonos a népérzülettel. A hatalom legitimitásának tényleg van egy társadalom-lélektani – ha tetszik: politikai pszichológiai – dimenziója is. Ez azonban nem az alkotmányozásban ölt testet. A népérzület nem lehet normatív! Fordítva inkább el tudom képzelni a folyamatot: azt ugyanis, hogy egy alkotmány válik népérzületi ténnyé (Durkheim után szabadon).A politikai pszichológia politikához való viszonyának a tisztázása nem azt jelenti, hogy alkalmazott tudományként meg kell mondanunk, hogy milyen kapcsolat erkölcsös a politikával és milyen nem – erre ugyanazok a szabályok érvényesek, mint mondjuk a biológiára vagy a történelemre –, hanem, hogy tudományterületként való megerősödésének milyenek a politikai szociológiai feltételei. A politikától való függetlenség és az ilyen vagy olyan politika szolgálata nem speciálisan a politikai pszichológia problémája, és nem azzal függ össze, hogy alkalmazott-e vagy nem alkalmazott tudomány. A társadalomjobbítás pragmatikus céljai nem csak a politikai pszichológiát vezetik, hanem más tudományokat is. A politikai pszichológiának van, és lehet is politikai befolyása, de ne legyen politikai cselekvési tere. A cselekvés felelőssége ugyanis a politikai aktoroké. A politikai pszichológiával foglalkozó kutató felelőssége pedig a mérlegelés, a következmények végiggondolása. A politikai pszichológia meghonosodásának problémái Miért nem tudott megszületni a politikai pszichológia a késő-kádári korszakban, teszi fel a kérdést Lányi Gusztáv. Ebben minden bizonnyal szerepet játszott a politológia ideológiai kötöttsége, mondja. Úgy látja, hogy a politikai pszichológia azért nem tudott Magyarországon megszületni a hetvenes és a nyolcvanas években, mert a diszciplináris feltételek közül ekkor még csak a pszichológia állt készen, ”a politológia ekkor még (hivatalosan) nem létezett”. Nem kérdéses, hogy ebben az időszakban a politika által kijelölt mozgástér nem volt kielégítő a politikai pszichológia hazai recepciójához. A diszciplináris feltételekhez azonban hozzá kell tennünk azt a – strukturálisan nehezen érthető és tudomásom szerint tudásszociológiai szempontból eddig még nem elemzett – tényt, hogy ugyanebben az időben viszont egy másik, szintén politikaközeli, modern társadalomtudomány, a nem ideológiai fogalmakkal operáló (és a marxista ihletésű, a tudományos szocializmusból kinövő politikatudománytól módszertani szempontból is teljesen különböző) politikai szociológia be tudott törni Magyarországra (magam is ezt művelem a hetvenes évek közepe óta). Meghonosodott a közvélemény-kutatás is, a politikai szociológia egyik alkalmazott ága. A politikai szociológia felől pedig Magyarországon is volt leágazási lehetőség a politikai pszichológia felé.

Azt, amit Lányi Gusztáv úgy lát, hogy a hetvenes években „a már akkoriban is "készen álló" pszichológusok egyike-másika a "fejéről a talpára állított" világnézet-lélektan és magyarság-lélektan művelésére adta magát”, tehát, hogy olyasvalamit csinált, mint amilyen a háború előtti nemzetkarakterológia volt, csak „a "politikai-történeti tudat" címkéivel megjelölve (-bélyegezve)”, nehéz értelmezni. Egyrészt azért, mert a listájában szereplők egy része (Angelusz Róbert, Diósi Pál, Lázár Guy, Szabó Ildikó) nem volt pszichológus; másrészt pedig azért, mert a közvélemény-kutatási módszerekkel végzett kutatások politikai szociológiai jellegűek voltak, méghozzá az első ilyenek Magyarországon. A nemzetkarakterológiához semmi közük nem volt sem módszereikben, sem a hatalomhoz, sem a nemzethez való viszonyukat, sem pedig vizsgálati tárgyukat tekintve.

Lányi Gusztáv az „egyébként készen álló” pszichológiára és a nemzetnevelésre (és mások között az én személyemre is) még egyszer utal olyan összefüggésben, hogy a Kulcsár Kálmán-féle „szociologizáló politológia nem igazán volt képes rátalálni (…) az egyébként "készen álló" pszichológiára. Helyette a "fejéről a (lúd)talpára" állított (szocialista) nemzetnevelést űzte "politikai szocializáció" címen (Boros és Kéri 1984; Gazsó 1987; Kéri 1984, 1988; Stumpf 1985; Szabó és Csepeli 1984[12], 1984a; Tamás 1981).” Lányi ebben a zárójelben is sok – egymástól mind az alapvető tudományos kérdésekben, mind szemléletben, mind pedig módszerekben igen különböző – szerzőt sorol fel. Ami engem illet, fel nem foghatom, hogy abból az empirikus adatfelvételen alapuló politikai szociológiai munkából, aminek az egyik szerzője vagyok, hogy tudta kiolvasni a politikai szocializáció címen űzött "fejéről a (lúd)talpára" állított (szocialista) nemzetnevelést”. Az sem derül ki számomra írásából, hogy a Kulcsár Kálmán-féle szociologiázáló politológiának miért kellett volna rátalálnia az „egyébként készen álló” pszichológiára.

A későbbiekben Lányi Gusztáv utal egyik könyvemre (Az ember államosítása) is, mégpedig a következő összefüggésben: „Idővel persze a "lúdtalpas" totyogások szépen koreografált tánclépésekké csinosodtak – a nyugati modern tudományosság ötvöződött a hazai társadalmi-politikai reformtörekvésekkel (lásd például Angelusz 1983, 1989; Csepeli, é.n. [1985]; 1992; Szabó 1991).” Ebben az esetben azt nem tudom értelmezni, hogy a nyugati tudományosságot hogyan ötvözhettem a hazai társadalmi-politikai reformtörekvésekkel.[13]

Lányi Gusztáv abban látja a politikai pszichológia hazai recepciójának problémáját, „hogy a hazai politológia ekkor még a "tudományos szocializmus" burkában volt elzárva, miközben szinte az adott kvázi-politológiai fogalmi hálót, amely például a "társadalmi tudat" köré szerveződött, az empirikus szociológiai, pszichológiai, néprajzi, nyelvészeti stb. kutatások szinte már szétfeszítették.” Ezzel kapcsolatban megjegyezném, hogy a „társadalmi tudat” legalább annyira „kvázi-politológiai” fogalom, mint amennyire politikai szociológiai, tudásszociológiai és szociálpszichológiai is. Utal még Hankiss Elemér munkáira, és megjegyzi, hogy ezek a „szociológiai-társadalomlélektani elemzések hasonlóképpen hozzájárultak a hazai politikai viszonyok már-már politológiai(nak is tekinthető) "diagnosztizálásához" - de ebből sem lett politikai pszichológia.”Úgy látom, hogy abban, hogy Lányi Gusztáv a hetvenes-nyolcvanas évek

Magyarországán sem az empirikus politikai szociológiai, sem pedig a társadalomtörténeti szociálpszichológiai munkákban nem fedezi fel a politikai pszichológia meghonosodásának mozzanatait és az e diszciplína meggyökeresedéséhez való hozzájárulásokat, alapvetően a politikai pszichológia pszichológiai jellegéről alkotott elképzelései játszanak szerepet. Ugyanakkor tény, hogy önálló diszciplínaként valóban nem gyökeresedett meg a hetvenes évek társadalomtudományi nyitásával a politikai pszichológia Magyarországon. Ezt több dologgal is magyarázhatjuk.· A politikai pszichológia a maga elnevezésével meglehetősen direkt módon

utalt a politikusokra, mint személyekre, és ezzel egy addig kikezdhetetlen tabu – a politikusok bírálhatatlanságának tabuja – megsértésének veszélyét vetítette előre.

· A politikai pszichológia a maga elnevezésével meglehetősen direkt módon utalt az ilyen vagy olyan politikai viszonyok között élő egyénre. Ez magában hordta annak a veszélyét, hogy az államszocialista rendszer egy ütemre, egyszerre lépő, uniformizált politikai szocializációval „előállított” tömegemberének eszménye megkérdőjeleződik.

· Mire az önálló politikai pszichológia meggyökeresedhetett volna, már túl késő volt. Ekkorra mindinkább elmosódtak és relativizálódtak a tudományterületek közötti határok, és kezdtek újrafogalmazódni külföldön is, nálunk is a társadalomtudományos megközelítések új paradigmái. Kis leegyszerűsítéssel azt mondhatnánk, hogy egyre inkább csak a problémákat lehetett és volt már érdemes jól azonosítani, a megközelítési módok és módszerek, valamint elemzési kategóriák pontos azonosítása másodlagos jelentőségűvé vált.

· A politikai pszichológia azért sem tudott ekkor már gyökeret ereszteni, mert a hetvenes évekre megváltozott a tudományok és a politika viszonya. A „politikai részletek” kutathatókká váltak, ha maga a „politikai egész” nem is. Legitimálódott és intézményesült a per definitionem reformata tudományok köre: a nevelés, az iskolaszociológia, az állampolgári nevelés, a politikai szocializáció stb. A hatalom szemében azonban a politikai pszichológia az „egész” kutatásának: a politikai rendszert megtestesítő és működtető személyek kutatásának veszélyét rejtette magában.

· Mire lehetővé vált volna az önálló politikai pszichológia meggyökeresedése Magyarországon, problematikája maga is elkezdett változni, átalakulni, új értelmezési formákat keresni. Egyrészt problematikáján több tudományág is osztozott: a magatartásszociológia, a politikai szociológia, a politikai szocializáció-kutatás, a politikai szociálpszichológia. Másrészt a politikai pszichológia szempontjai feloldódnak a politikatudományban; mintegy kutatási alirányokká, újabb szakterületekké válnak.

Én tehát azt gondolom, hogy a politikai pszichológia a hetvenes évektől kezdődően fokozatosan meghonosodott Magyarországon, csak nem úgy, ahogy ez várható lett volna, és szerteágazó, sokféle tudományos indíttatással rendelkező tudományos terület lett. Az igazi nagy nyitás, ahogy Lányi Gusztáv is írja, Nyugaton is csak a hetvenes években történt meg: amikor a politikai pszichológia intézményesen is kezdett megerősödni. Kétségtelen azonban, hogy nálunk önálló intézményrendszere

a mai napig sincs. A politikai pszichológia intézményesülésének problémái Ahogy Lányi Gusztáv is írja, „a politikai pszichológia hazai megjelenésének, fölhasználásának és (lehetséges) fejlődésének természetesen a pszichológiától független strukturális és történeti-politikai föltételei is vannak: a valódi polgári demokrácia, azaz a horizontálisan szerveződő civil politika megerősödése. A diszciplináris feltételek ehhez kapcsolódhatnak: a politológia és a pszichológia, elméleteikkel, fogalmi és módszertani apparátusaikkal, a szakemberképzés intézményeivel, tudományos fórumaival.” Jogosan tehető fel a kérdés, hogy amikor a rendszerváltással a strukturális feltételek is teljesültek, miért nem épültek ki a politikai pszichológia intézményei. Érdemes erre a kérdésre magában a politikai pszichológiában keresnünk a választ.a.) Lehet, hogy a politikai pszichológia már maga sem igazán akar

külön tudomány lenni. „Lányi a következőket írja: „Hiszen még az 1980-as évek közepén is úgy tűnt, a tőlünk napnyugatra eső régiókban is, hogy igen kevés társadalomtudós mondta magát "politikai pszichológusnak", még akik politikai pszichológiai témával is foglalkoztak, ők is inkább szociológusnak, pszichológusnak, szociálpszichológusnak nevezték magukat.” Az is lehet, hogy – amire talán a leginkább hajlik Lányi Gusztáv – a politikai aktorok, az alkalmazott politikai pszichológia felhasználói és megrendelői nem akarják ezt a diszciplínát támogatni.

b.) De lehet, hogy a helyzet nem is rossz igazán: a politikai pszichológia jelen van a magyar társadalomtudományban, csak nem ott keressük, ahol van, illetve, ahol például Lányi Gusztáv is keresi – a politikai marketingben, a politika által alkalmazott tudományok sorában –, ahol esetleg egy másfajta, „álruhás” politikai pszichológia rejtőzködik. Úgy vélem, nem érdemes abszolutizálni a politikai pszichológia pragmatikus hasznát. A megismerés önérték is, miközben praktikus hozadéka is van.

Van-e vagy nincs ma intézményes politikai pszichológia? Hogy erre a kérdésre milyen választ adunk, definíciónktól is függ. Ha a politikai pszichológia tárgyát a személyiség és a politika közötti interakciókban véljük megtalálni, könnyebben találunk példát a Magyarországon meggyökerezett politikai pszichológiára is. Abból kell azonban kiindulnunk, hogy a napjainkban érvényesülő tudományos megismerési paradigma szerint nincsenek felségterületek. Az alkalmazott tudományokra különösen igaz, hogy egymástól is képesek "zsákmányolni" témákat, módszereket és technikákat. Lányi Gusztávhoz hasonlóan én is azzal a kutatói attitűddel tudok a leginkább azonosulni, amellyel a vizsgálandó probléma természetéből jutunk el a diszciplínákig és a módszerekig, és közben nem nagyon törődünk azzal, hogy milyen paradigma milyen felségterületeire tévedtünk.A politikai pszichológiát nem feltétlenül a „politikai pszichológia” címszó alatt kell keresnünk. Az én válaszom benne van Lányi Gusztáv válaszai között. Ahogy ő is írja: „A politikai pszichológiáról ugyanis joggal lehet mondani, hogy multidiszciplináris tudomány: a szociológiai, a történeti, a pszichiátriai, az antropológiai megközelítések sajátos és eltérő vonásait tudja összekapcsolni, s ezért

nem idegenkedik a módszerek többszínűségétől sem. A hagyományos tudományos módszerek – kérdőíves felmérések, kísérletezés, szimulációs eljárások stb. – mellett kedveli az esettanulmányokat, a történeti elbeszéléseket és általában a kvalitatív technikákat is. Egyébként erre vezethető vissza az a nézet is, hogy a politikai pszichológiát tudományos pluralizmusa inkább egy témává teszi, s nem tényleges tudományággá.” A politikai pszichológia illetékessége

A politikai pszichológiának van egy pszichológiai nézőpontú és vagy egy politológiai nézőpontú felfogása. Lányi Gusztáv az előbbi mellett kötelezte el magát: „Ez a fogalom (…) nem lehet jogi, ökonómiai, szociológiai, történeti, de még a politológia "politika" fogalmát is a pszichológiához kell igazítani. (…) A politika pszichológiai nézőpontú definíciója a pszichológiai paradigmákon nyugodhat: a politikát tehát behaviorista, kognitív, pszichoanalitikus és fenomenológiai szempontok alapján határozhatjuk meg, figyelemmel egyfelől a biológiai, másfelől a szociológiai "határokra" is. Amikor fentebb áttekintettem ezeket a nézőpontokat, valójában nem tettem mást, mint a politika pszichológiai definícióit jártam körül. Ezért most ezekre is hagyatkozva - és mintegy a szintetikus fogalom-meghatározás igényének is eleget téve - azt hangsúlyozom, hogy a politika pszichológiai szempontból elsősorban egyéni és csoportos magatartás. A magatartást a pszichológiai paradigmák alapján specifikálhatjuk.” Lányi hozzáteszi: „A politikai magatartás nemcsak a pszichológiai térben – az intra- és interpszichikus világban – strukturálódik, hanem a pszichológiai időben is.”

Én hajlok arra, hogy mind a pszichológiai, mind pedig a politológiai nézőpontnak létjogosultságot tulajdonítsak, rajtuk kívül pedig még a szociológiai nézőpontnak is. Talán a klasszifikációnál is fontosabb a politikai pszichológia alanyának, a politizáló embernek a fogalma. Újra kellene fogalmazni a politizáló ember fogalmát, aki állampolgár, közösségek tagja, személyiség, társadalmilag meghatározott életet él, cselekvéssel, eszmékkel, viselkedéssel stb. fejezi ki magát. Meghatározásához nem elég az ember = fiziológiai adottságok + organizáció + mentalitás képlete.

A másik fontos kérdés a politikai pszichológiában alkalmazott logikai műveletek kérdése. Paradoxon, de a politikai pszichológiát is kísérti a pszichológia természettudományos hagyományainak öröksége, amely szerint egy-egy témáról szükségszerűségekben, bizonyosságokban, determinációkban – azaz, zárt láncú folyamatokban – kell gondolkozni. Ez különösen felhívja a figyelmet arra, hogy e tudományterületen is csak valószínűségekről beszélhetünk, mint a társadalomtudományokban általában, és ezért sok tényezőben, folyamatban, tendenciákban, lehetőségekben, kölcsönhatásokban kell gondolkoznunk.Lányi Gusztáv sorra veszi a politikai pszichológia kínálta különböző pszichológusi szerepeket. Elemzésében ilyen a pszichológus, mint szakértő tanú, mint a politika kiértékelője, mint társadalmi mérnök, mint terápiás és támogató tanácsadást nyújtó. Úgy látja, hogy ha „a politikai pszichológia, amely nemcsak megérteni - a lehetőleg minél pontosabb leíráson keresztül megismerni - akarja vizsgált objektumát (a politikát), hanem azon "változtatni" is óhajt, vagy legalábbis ilyen irányú szakértői

javaslatai is vannak: akkor ez a politikai pszichológia maximális programja.”A szakértés profizmusának és a jobbító változtatás nemes szándékának törékeny egyensúlya könnyen felborulhat. Egyrészt az alkalmazott társadalomtudományok, másrészt az aktuális hatalomhoz vagy egy politikai értékrendhez való lojalitás, harmadrészt pedig a szakértői szerep – érdekes és sok konfliktus forrásává válható viszony. A szakértői szerepnek megvannak a maga veszélyei. A „terápiás javaslatokkal” lehet elcsúszni a tudományos objektivitáson alapuló kutatói magatartásból a politikai vagy szakigazgatási apparátus tudományosan képzett, de mégsem kutatói magatartásába. A politikai pszichológia művelői esetében is igaz az, hogy nem csak kétpólusú skáláról beszélhetünk, hanem hárompólusú viszonyrendszerről: a független tudós, a szakképzett szakalkalmazott és a szakképzett mediátor a három lehetséges szerep. Szociológiai szempontból megközelítve ezt az ellentmondást, egyrészt az intézményes határok jelenthetnek garanciát a szereptévesztés, illetve a politikacsinálás kísértése ellen, másrészt a morálisak. Magyar és közép-kelet-európai sajátosság, hogy a szakértő és a kutató, a tudományos elemző és az esszéista (kolumnista) vagy a szakíró között elmosódnak a határok. Ezzel összefüggésben figyelemre méltó a média érdekes, valóság- (kvázi-tudományos valóság-) konstituáló szerepe is, amennyiben az ilyen vagy olyan tudományok „tudósává”, „kutatójává” avathatja a képzett közvetítőt.

Amit tehát Lányi Gusztáv a politikai pszichológia maximális programjának nevez – a politikai változtatás igényével fellépő politikai pszichológia modelljét – nem lehet in abstracto megítélni. A „jóslás” persze, komolytalan – hogy ne mondjuk: tudománytalan – dolog, még, ha magukat komolynak és tudományosnak gondoló szakemberek művelik is. A pszichológia minden bizonnyal tudja, hogy a társadalmi valóságban lejátszódó folyamatok soktényezős folyamatok. A társadalom, a társadalom tagjai és a közöttük lévő viszonyok logikája nem technikai logika; a tudományok pedig – köztük a pszichológiaiak – nem bizonyosságokban, hanem valószínűségekben gondolkoznak.

A tényleges döntéseket a politika hozza. A modern demokráciákban azonban a politika a társadalom-tudományos kutatások eredményeinek a felhasználója. Jó példa erre az általam többször is említett állampolgári nevelés. A társadalompolitikai programmá váló állampolgári nevelés azt is jól példázza, hogy a tudományterületek közötti, a tudományok és a politika közötti, valamint a politika és a gyakorlat közötti határok elmosódtak. A végeredmény politikai; de a végeredményhez vezető folyamatnak egy sor eleme egyáltalán nem az. Mondhatunk példát a fordított irányú folyamatokra is: a hatalmi- és a csoportviszonyokra vonatkozó politikai pszichológiai tudás hasznosítható minden olyan helyen, ahol hatalmi viszonyok vannak (börtön, munkahely, iskola stb.) – de kérdés, hogy ennek a végeredménye már politikai-e?

Ha a politikai pszichológia képes különböző gyakorlati javaslatokat kidolgozni, s ha ezeket a javaslatokat a politikusok alkalmazzák is – akkor ez valóban a politikai pszichológia maximális programjának: a társadalom megváltoztatásának a megvalósulása, s ez tényleg nem kevés. De akár a minimális, akár a maximális programot nézzük, nyilvánvaló: a posztmodern és demokratikus politika pszichologizálódik. Lányi Gusztávnak abban is igaza van, hogy ha a politikai pszichológiai tudás a tudások részévé válik, akkor ilyen módon is „testet

ölthet” a politikai pszichológia magában a politikai gyakorlatban. Tudjuk azonban a történelemből és jelenkori világunkból, hogy a politikai pszichológiából eredő tudást nagyon másképpen használják fel a demokratikus és a diktatórikus rendszerekben. A kutatói (és a politikusi, meg a szakalkalmazotti) morál – és a makrotársadalmi viszonyokban kikristályosodó értékek demokratikus, humánus jellege az egymással szorosan összefüggő garanciái annak, hogy a politikai pszichológiai tudás ne az emberek közös érdeke ellenében hasznosuljon.

*Válaszkísérlet. Szabó Ildikó az általam leírt gondolatokat helyenként szinte – bár tömörítve – szó szerint megismételte; mégis más és átstrukturált szövegvariánst alkotott. Igazi és további gondolatokat ébresztő vitairatot, szöveg(em)interpretációt komponált: a hangsúlyokat átrendezte, az azonos nézeteinket, gondolatainkat kiemelte, a vitapontokat élesen exponálta. A hangsúlyátrendezés fő vezérelve: a szociológiai és a tudásszociológiai megfontolások érvényesítése. Az egyén, a társadalom és a hatalom háromszögében elhelyezkedő összefüggések, vagyis a politikai pszichológiai tudás szociológiai beágyazottága megkerülhetetlen támpontokat adhat számos elméleti és gyakorlati kérdéshez is. Az itt feszülő problémák egyik csomópontja a moralitás köré rendeződik – mutatta be Szabó Ildikó, egyáltalán nem moralizáló attitűddel, hanem nagyon is tárgyszerűen. Funkcionális összefüggésekre mutatott, amikor felhívta a figyelmünket: a politikai pszichológia önálló diszciplínává válásának feltételére, arra, hogy a politikai felelősség individualizálódott. Amiként A. Gergely András reflexióiból kitűnt a politikai antropológiával összefüggésben, Szabó Ildikó is jelzett egy puha érintkezési felületet: a politikai pszichológia és a politikai szocializáció majdhogynem egy (és azonos) diszciplínának is tűnhet. Ez nem csalóka látszat, én mindazonáltal nem az azonosságra helyezem a hangsúlyt. Egyébként Szabó Ildikó sem teszi ezt. A köztünk lévő különbség – és vita – diszciplináris kötődéseink és kutatás-módszertani elveink (illetve - gyakorlatunk) eltérő hátteréből is adódhat. Szabó Ildikó a szociológia és az empirikus (ezen belül a szociológiában leginkább használatos kérdőíves, reprezentatív mintavételeken alapuló) vizsgálatok tapasztalatai alapján közelít a politikai pszichológiai tudás mibenlétét, sajátosságait firtató problémák felé. Én elsősorban a pszichológia felől, módszertani elveim és eddigi kutatásaimban alkalmazott szempontjaim nem az úgynevezett „kemény”, hanem inkább a „lágy” (kvalitatívnak is mondott) technikákat preferáltam: az élettörténeti vizsgálatokat, történeti szociálpszichológiai, pszichohistóriai és pszichobiográfikus összefüggéseket keresve, ha lehet, még a hagyományos eszme- és tudománytörténeti témák területein is (lásd például az éppen itt vitatott „Lélektan és politika” című írásomat). A kiinduló – vagy inkább az egyik legfőbb viszonyítási – alap azonban a kemény, szcientikus világ volt és maradt (nem véletlenül írom a „tudományost” a távolságtartó nem-magyar terminussal!).

De miként Szabó Ildikó, én sem tudtam és tudok teljes mértékben azonosulni ezzel a „szcientikus világgal”. Ő a politikai szociológia hazai adaptációját és önállósodását belülről, azaz a szociológia felől küzdötte végig (és járult hozzá jelentős mértékben eredményeihez), én ezt kívülről (noha viszonylag közelről)

szemlélhettem. Az 1970-es évek végén, az 1980-as évek elején, éppen átpaszirozódva a szcientikus pszichológia egyetemi csatornáin és az „intenzív szociológiai” kurzusokon is, a pszichológiától nagyon távolinak láttam az akkori (különösen a „társtud”-os[14], de nem mellesleg a „polfő”-s[15]) politikai szocializációs és ifjúságszociológiai kutatások eredményeit taglaló szövegeket. Ezt így láttam a „Lélek(tan) és politika” írásakor is – ráadásul ezt ma is így látom!

Szabó Ildikónak abban persze igaza van, hogy értékeléseim, összefoglaló leírásaim során nem differenciáltam: az akkori „tudszoc”-os[16] és politikai szociológiai alapokon történő vizsgálódásokat látszólag egy kalap alá veszem. Ennek valószínűleg az volt az oka, hogy az akkori politikai szociológia adaptációjának „apologetikus szövegei” kénytelenek voltak tiszteletköröket róni a „marxista szociológia” oltára körül (lásd az akkori Kulcsár Kálmán-köteteket). Félreértés ne legyen: én ezeket a próbálkozásokat dicséretes törekvéseknek tartottam és tartom, az „utólag bölcsek” pózolásai pedig ellenszenvesek. Egy sajátos tudományos életrajzi önreflexióval pusztán azt mutattuk meg – Szabó Ildikóval közösen –, hogy a politikai pszichológiai tudás tudásszociológiai beágyazottsága (a mi életünkben is) tetten érhető, ha tetszik: nem életidegen tudásról van szó. De éppen ezért álláspontomat nem revidiálom!

10. Megjegyzések Lányi Gusztáv koncepciójához a politikai pszichológia megalapításáról

Problémák. A Szabó Ildikó által is feszegetett tudásszociológiai problémákat érdemes tovább bonyolítani: „elmélyíteni” a tudományelméleti, filozófiai kérdésekkel? Ez a mélység – vagy éppen magasság – nem okoz inkább szédülést? Az előzetes reflexiókra minden vonatkozásban szükség van? A „még alapvetőbb alapfogalmak” alapjai vajon hol találhatók? (S ez politikai pszichológiai probléma?) A politikai pszichológiából így mi marad(hat)? Ugyanakkor a politikai pszichológia valóságos és gyakorlatilag fontos területei elvál(hat)nak az elmélettől, miközben a „genuin pszichológiai indíttatások csak meglehetősen kiegészítő jelentőségre” tehetnek szert? A gondolat-törmelékekből és -foszlányokból lehet fogalom-katedrálisokat felhúzni?

*

Kiss Endre(filozófus)

Additiv tudományfelfogás

Lányi Gusztáv átfogó tudomány-alapító törekvéseihez szél-jegyzeteket

szeretnénk fűzni. Úgy gondoljuk, hogy ez a legcélravezetőbb eljárás, hiszen Lányi vitaindító, alapító munkája maga is vázlatos, az egyes témakörök megalapozásának és kifejtésének részletei azért sem vitathatók teljes alapossággal, mert ilyen szinten a vitaindító anyag nem tartalmaz téziseket, illetve állásfoglalásokat. E helyzetnek

természetesen olyan kettős alapja van, amelyre gondolatmenetünk végeztével még vissza kell térnünk. Az egyik az előbb említett “helyzet”, amit lerövidített formában akár technikainak vagy szituatívnak is tekinthetnénk. A másik azonban mélyebb és a szemlélet alapvető rétegeit érinti (amiért már önmagában mi is csak érintőlegesen térhetünk ki rá). Ez a mozzanat Lányi Gusztáv tudomány-értelmezésének mélyebb dimenzióit érinti, mégpedig elsősorban abban az összefüggésben, hogy tudományfelfogása alapvetően „additiv”, az egyes eddigi kérdésfeltevések, paradigmák gondos és érzékeny „összeillesztésé”-re alapul. Nincs tehát egy érvényesített teoretikus-paradigmatikus alapkoncepciója, amelynek centrumából mintegy “kifelé” törekszik a paradigma részterületeit meghatározni, ezzel szemben gondos és érzékeny aprómunkával rakosgatja össze egy lehetséges politikai pszichológiai paradigma körvonalainak egészét. Ez a magatartás hatja át Lányi diszciplina-alapító tevékenységét. Értékelésére természetesen csak mondandónk végén térhetünk ki, rokonszenves vonásai kézenfekvőek, esetlegesen problematikus oldalai talán kevéssé nyilvánvalóak.

Megjegyzéseinket ezért meghagyjuk a maguk szingularitásában, jelezzük mondandónk irányát és mindenképpen követhetővé, felismerhetővé tesszük Lányi Gusztáv számára, hogy nehézségek nélkül vizsgálhassa őket. Sem negatív-kritikai irányban nem mélyíthetjük el őket egy bizonyos szintnél intenzívebben, hiszen ebben az esetben Lányi joggal mondhatná, hogy ő a koncepcionális elemeket ugyancsak jelzésszerűen fejthette csak ki. Ugyanez vonatkozik természetesen azonban a pozitiv kifejtésre is.

Oktatás és/vagy paradigma

Mivel Lányi Gusztáv nem egy koncepció teljes paradigmává alakítását tekinti feladatának, de összegező, összerakó, szintetizáló tudományalkotást gyakorol, ezért az ide tartozó részdiszciplínák, elsősorban és különös tekintettel a teoretikus és a tárgyi-leíró diszciplínák egymásmellé-kerülése, sorrendje és hierarchiája sok esetben véletlenszerűnek és önkényesnek tűnik, függetlenül attól, hogy a mindenkori elrendezettség lehet megalapozott és indokolt. Még egyszer leszögeznénk, hogy Lányinak ez az attitűdje rokonszenves s még az is nagy valószínűséggel felvethető, hogy a tudomány közélete számára egyenesen produktív, tudományelméleti szempontból pedig mindenképpen meghatározó és egyben minden kétséget kizáróan problematikus is. A jelenlegi összefüggésben elsősorban azt kell kiemelnünk, hogy azért, mert egy sor alkalmazásban, diszkurzív vagy stratégiai döntésében nem vezeti egy koncepció koherenciájának jó esetben kikerülhetetlen logikája, amelynek hiányában számos tárgyi-tartalmi kapcsolódás ha nem is mindig önkényesnek, de sokszor tetszőlegesnek tűnik.

Ebben a szituációban e megjegyzések írója is sajátos helyzetbe kerül. Állandóan hangoztatnia kell, hogy egy oktatás- és képviseletképes politikai pszichológia megalkotása nem azonos egy ilyen tárgyú önálló paradigma megalkotásával, miközben nagyon is tisztában van egy ilyen tantárgy megalkotásának fontosságával, szükségszerűségével és nehézségeivel, sőt, adott esetben egy tantárgy létrehozását maga is így tartaná korrektnek és rokonszenvesnek. A tudományelméleti nehézség azonban mindvégig jelen van: egy

tantárgy értelmében vett diszciplínára más szabályok vonatkoznak, mint egy önálló paradigma megalkotására.

A társadalmi relevancia

Az alapvetés egy bizonyos pontján hangsúlyoznánk, hogy a politikai pszichológia reflexiójához hozzátartozik e tudomány korszakonként és helyzetenként szélsőségesen eltérő társadalmi relevanciájának és fontosságának végiggondolása is. Ez azt jelenti, hogy hosszú (alvó) történelmi korszakok vannak, amelyekben specifikusan társadalomlélektani mozzanatok viszonylag kevéssé jelentősek és vannak más korszakok, történelmi fordulatok, amelyekben e lélektani mozzanatoknak világtörténelmi, ha éppen nem világtörténetileg egyenesen döntő, sulyuk és szerepük van. Ez természetesen megmutatkozik magának a társadalomlélektannak a történetében is, s egyáltalán nem véletlen, hogy mikor és milyen árnyalatokban indul meg és folyik a diszciplína kialakulása.

E viszonylatokban kifejezetten lüktető különbségek mutatkoznak. Ez nemcsak egy lehetséges tudomány önreflexiója miatt fontos, de sajátos tárgyi kérdésfeltevések is kinőhetnek belőle. Elsősorban a látens és a manifeszt viszonylatok konkrét egymásra épülésére gondolunk, a hosszú látencia és a döntő, rövidtávú manifesztáció tényleges összefüggéseire, de adott esetben a tárgy “kezelésé”-re, “fontosságá”-ra nézve is, amelyek meghatározhatják a diszciplína társadalmi, akadémiai, egyetemi beágyazódását is. A középiskolában tanított tárgytól a “titkos” tudományig ezen a skálán minden lehetséges, különösen, ha a politikai pszichológia olyan vetületeire gondolunk, mint a drogfogyasztás, a tömegkultúra vagy a szimulált, illetve virtuális valóság új, meghatározó formái.

Tudománylogikai komplexitás

A politikai pszichológia megalapozásakor erre vonatkozó elmélyült tapasztalatok nélkül is gondolnunk kell arra, hogy egy sokszorosan interdiszciplináris és mint az anyag ezt helyesen tartalmazza is, e tudományok igen bonyolult kereszteződési pontjain kikristályosodó kérdések formájában manifesztálódik. Egyfelől jelezni kell azokat a nehézségeket, amelyek e kérdések tudománylogikai komplexitásából, másfelől azokat, amelyek e kérdések elvileg végtelen variációnak számából és nagyságrendjéből következnek.

Professzionális politika és „szakértők”

A politikai pszichológia a professzionális politika számára a hétköznapokban, azaz nemcsak a kiemelkedő történelmi helyzetekben is rendkívül fontos. Újabb tudománylogikai s egyben gyakorlati szingularitás, hogy a professzionális politika ezen szükségletében azonban nemcsak paradox helyzetbe kerül, de kimondottan ön- és közveszélyes helyzetbe is lehet. A professzionális politikának (természetesen) nincs módja a maga hétköznapjaiban azzal foglalkozni, hogy eleget tegyen a politikai pszichológia szélsőségesen nehéz tudományelméleti-módszertani követelményeinek. Ezért minden lehetségesen érdemleges

tudományelméleti törekvése mellett is megmarad az asztrológia, a tenyérjóslás, a klasszikus kávéházi politikai pszichológia, a lényeglátónak kikiáltott “szakértők” igénybevételénél. Klasszikus pragmatikus feszültség és konfliktus ez, amely reflexiójának ugyancsak helyet kell kapnia a politikai pszichológia egy új diszciplínájában.

Alapfogalmak és a „még alapvetőbb alapfogalmak”

A politikai pszichológia megalapozásánál természetesen nem lenne felesleges a még alapvetőbb fogalmak koncepciózus kibontakoztatása sem, s itt a hangsúly mind a két mozzanaton egyként lenne. Egyrészt: a még alapvetőbb fogalmakon, hiszen úgy kell keresni a politikai pszichológia saját mozgásterét és feladatait, hogy előbb a társadalom és a politikai problematika deskriptív alapjaiban így vagy úgy már állást kellett foglalni. Ugyanúgy van hangsúly azonban a még alapvetőbb alapfogalmak koncepciózus kifejtésén is – hiszen az alapvető alapfogalmak bármely kifejtése már egy koncepción alapuló, arra épülő kifejtés. Azaz, mint erről még számos más vetületben is szó lesz, a politikaelmélet alapjainak tisztázása meg kell, hogy előzze a politikai pszichológia diszciplínájának kifejtését. Ha ez esetleg nem történne meg, nem feltétlenül katasztrofális, de mindenképpen meg kell virtuálisan történnie, ha valójában sor kerül rá, ki kell jelölni a politika sajátos szisztematikus helyét ebben az összefüggésben.

(A természettudományos alapok) Tudományelméletileg kitüntetett figyelmet érdemelnének azok a törekvések, amelyek a társadalomlélektant, a politikai pszichológiát valamelyik valamely korszakban kurrens természettudomány alapján képzelték el. Erre a különös figyelemre természetesen nem azért van szükség, mert az ilyen analógiákat szó szerint szeretnénk értelmezni, hanem azért, mert az ilyen tág és logikus analógiák erőteljesen ráirányíthatják a figyelmet a politikai pszichológia specifikumaira, annál is inkább, mert a visszatérő társadalomontológiai állandók helyenként képesek a természet állandóinak megfelelő feltételeket megjeleníteni a politikai pszichológia számára. Természetesen az már paradigmaválasztás kérdése is. Egyrészt úgy, hogy ha egy ilyen választás rendelkezik önálló paradigmatikus keretekkel, ezek a természettudomány analogikus szerepét és lehetőségeit is erőteljesen meghatározzák. Másrészt úgy, hogy egy ilyen jellegű összegezés nem testesít meg önálló paradigmát, ebben az esetben másként kell viszonyulnia az analógia-szinten feltétlenül komolyan kezelendő természettudományos párhuzamokkal.

(Irodalmi és művészeti alkotások) A politikai pszichológia diszciplináinak/diszciplinájának kialakításakor sokszoros és reflektált módon tekintetbe kell venni azt is, hogy az irodalom és a művészetek legkiemelkedőbb műveinek és alkotóinak érdeklődését a később diszciplináris megközelítés legfontosabb kérdései érdekelték. Ha tudományosan-diszciplinárisan lehet is mondani, a kulturális tudat vagy civilizatórikus hagyomány oldaláról ezért természetesen egyáltalán nem igaz a politikai pszichológiai diszciplína teljes újszerűségének tézise.

Politikai léthez-kötöttség

Ahogy a társadalom, a politika, vagy később a hatalom alapkérdéseinek

valamiféle előzetes reflexiója szükséges a politikai pszichológia megalapozásánál, legalább olyan fontos tisztázni a politikai léthezkötöttség előzetes fogalmi változatait is. A politikai léthez-kötöttségnek legalább két nagy kiinduló jelentésváltozata van.

Az egyik a strukturális politikai léthez-kötöttség (a politikai helyzet, legalábbis kiinduló koordinátáinak együttese), a szerző, a csoport vagy más lehetséges szubjektum társadalmi-politikai helyzete.

A második: a mentális-kognitív-lelki politikai léthez-kötöttség, a politikai érzékelés, az aktuálisan használt fogalmi készlet és paradigma, a hagyomány tartalmaihoz fűződő viszony előzetes feltételeinek és lehetőségeinek függvénye.

Ez a második szempont hasonlít a tudásszociológiához, de annak egy sajátos, szelektív változata. E két aspektus egyenként is elengedhetetlen lenne a politikai pszichológia megalapozásához, de legalábbis a léthez-kötöttség általános fogalmát érvényesíteni kellene, hiszen e nélkül a legkülönbözőbb szintű politikai képletek lélektanilag leírhatatlanok, megszűnik a közvetítés lehetősége politikum és pszichikum között.

(Politikai attitűdök és ideológiák) A politikai attitűdök és ideológiák vizsgálatának terepe a sajátosan politikai léthez-kötöttség tematizálása. Az összes átfogó elméleti kezdemény és koncepció a politikai attitűdök értelmezésére az önkényes lebegés közegében, ha nem vetítjük azokat a politikai léthez-kötöttség kemény és meghatározó dimenzióira. Ha például a tekintélyelvűség, az autoritatív személyiség vagy éppen a szabadság elől való menekülés problematikus, ellentmondásos vagy egyenesen paradox jelenségeire gondolunk, ezek politikai léthez-kötöttsége mindenképpen problematikus, a specifikusan politikai léthez-kötöttség nélkül azonban elszakad a valóságos politikai gyökérzettől. Az autoritativ személyiség vagy a “menekülés a szabadság elől” sajátos és sajátos történelmi helyzetben relevánssá váló attitűdök, középponti szerepük egy általános érvényű, releváns és kurrens politikai pszichológia számára nem indokolt, még akkor sem, ha történelemfilozófiai vagy történelemelméleti szempontból esetleg e tipus relevanciáját nagyon is fel lehet értékelni. A politikai léthezkötöttség egy elemzésének azért is meg kell előznie a középponti problematika kijelölését, mert ellenkező esetben meg lehet az az érzésünk, hogy azért jelenik meg ez vagy az a probléma középponti jelentőségűként, mert a történelem forgatagában ez vagy az van aktuálisan a legmélyebben kidolgozva.

Tudománylogikai rendezés

A politikai attitűdök és ideológiák megjelenítése egy készülő politikai pszichológia-paradigmában további tudománylogikai problémákat felvet a politikai léthez-kötöttség (vagy talán a politikai „egzisztencialitás”) témakörén kívül is.

Egy tudománylogikai rendezés megmutathatja, milyen heterogén dolgok és

megalapozások kerülhetnek egymás mellé. Ez bizonyos értelemben természetesen elkerülhetetlen, de mégis jár egy sor reflexió kötelességével is. A “tekintélyelvűség”, a “nyitott-zárt”-, a “kemény lágy”-szembeállítás vagy a ”machiavellizmus” rendszerezési alapja példaszerű heterogenitást mutat. A tekintélyelvűség, egyszer már említett módon, egy meghatározó, de kivételes állapot sajátos lélektana lehet. A nyitott–zárt-viszony egy viszonylag uj rendezési szempont, amelynek alapján (megítélésünk szerint) még nincs számottevő tudományrendezés elvégezve. A kemény-lágy-szempontrendszer egy még ennél is újabb, nagyon termékeny, de ugyancsak még kevéssé megalapozott megkülönböztetés (ugyancsak szubjektív megítélésünk szerint). A machiavellizmus a politikai hatalom archetípusa, de annyira alapvető, hogy éppen ezért nem is lehetne nyomban pszichológiai dimenziójában vizsgálni, hanem vissza kellene vezetni a politikum lényegére, hogy ezek után véleményt tudjunk alkotni a sajátosan pszichológiai, azaz a pszichológiainak “megmaradó” terület kiterjedéséről és sajátosságairól (hiszen a machiavellizmus politikai ontológiai ereje akár olyan erős is lehet, hogy szélsőségesen eliminálhatja a politikai tartalmat).

Politikai személyiségelméletek

Az eddigiekből adódik a politikai személyiségelmélet bevezetésének szükségszerűsége, legalábbis azon az alapvető és elvi szinten, amelyet a politikai pszichológia elemi definíciója megkövetel. Azzal számot vetve természetesen, hogy mennyire hiányzik és hogyan kompenzálható e sajátos tudomány kettős alapozásának pillanatnyi helyzete, mégpedig a politikai hatalom alaptermészete és a léthez-kötöttség egymásra vonatkoztatott értelmezése.

(Politikai rendszer és személyiség) A politikai rendszer és személyiség viszonyának, a személyiség társadalmi terének elvi meghatározása strukturális és szakpolitikai probléma, amelynek összefüggésében a személyiség mozgásterét nem kell előre meghatározni, ez az aktuális végrehajtó hatalom problémája. Ebben a dimenzióban a politikai pszichológia új kérdésfelvetései jönnek létre, sőt, az sem elképzelhetetlen, hogy ebben a térben jön létre a politikai pszichológiai valóságos és gyakorlatilag fontos területe. A politikai térben elfoglalt hely kezdetben nyilvánvalóan nem pszichológiailag meghatározott. Minden lélektan és minden lélektani orientáltságú perszonifikáció egyre erősebb kontúrokat kap oly módon, hogy idővel a politikai szerep intézményes oldalai kiüresednek, rutinná válnak, kiszámíthatóvá lesznek, a személyiség eredeti pszichológiai vonásai egyre erősebben ütnek át a politikai szerep politikai és adminisztratív ellenőrizhetőségén. Ez az a folyamat és egyben az a mechanizmus, hogy a politikai élet minden szintjén megjelenhetnek fiók-Mussolinik, fiók-Churchillek és más lélektani attitűdök realizációi. A politikai szerepek e pszichológiai feltöltődése, átitatódása tehát túlnyomórészt nem primér, hanem a megfelelő politikai-intézményes szerep elhasználódásának, rutinná válásának egyenes következménye. Érzésünk szerint ez a folyamat értékeli fel a politikai pszichológiát, egyébként a genuin pszichológiai indíttatások csak meglehetősen kiegészítő jelentőségre tehetnének szert. Ezért lehet végső pszichológiai mozzanatokról (ressentiment, hatalom) általánosítóan is

beszélni a politika területén. Ez tehát nem azért van, mintha a politika közvetlenül pszichologizálható lehetne vagy mert valamilyen okból pszichologizálni szeretnénk a politikát, de azért, mert a szociológiai és más tárgyi mozzanatok kiürülnek, elveszítik kényszerítő motivációs- és információtartalmukat. Nem arról van tehát szó, hogy a politika közvetlenül pszichologizálható, de arról, hogy a politikai szféra ezen a mechanizmuson át nemcsak pszichologizálható, de pszichologizálódik is.

(A hatalomért vívott harc) A politikai magatartás lélektani elemzései Lányi Gusztáv programjában (és nyilvánvaló módon erőteljes objektív feltételek következményeként) a legtöbb esetben az egyénre összpontosult. Megvan természetesen ebben az összefüggésben a helye a csoportnak, de nem annyira a sajátosan és felcserélhetetlenül politikai csoportnak, mint annak a csoportnak, amelyeket a lélektan a politikától meglehetős távolságban már feltárt. Körvonalazni kellene a politikai mozgalmak és a politikai szervezetek pszichológiáját, de ami ezen kívül is különösen fontos, általában a hatalomért vívott harc pszichológiáját. Olyan mozzanatok kerülhetnének ide, mint a hatalom (e megjegyzésekben már másutt is felbukkant) pszichológiája, a létformák és szervezeti szerepek (illetve a szervezeti szerepek és létformák) kapcsolatrendszere, a szervezet-ember lélektana, a politikai apparátus mint pszichológiai alaphelyzet.

(A demokratikus választás) Politika és pszichológia bonyolult viszonyának új változata jelenik meg a (demokratikus) választás problematikájában. A demokratikus választás ugyanis a reprezentativitás politikai logikája alapján ugyan támadhatatlan, mégsem teljesen problémátlan vagy magától értetődő jelenség. A választás fenomenológiai leírása ugyanis hamar kimutathatja, hogy a választás a politikai végrehajtó hatalom újraelosztását a társadalmi értelemadás (Sinngebung), kicsit tágabban és pontatlanabbul, az értékek közötti választásként fogalmazza meg. Nos, éppen sajátosan lélektani problémák nagy sorát vetheti fel, hogy a valóságos modern értékvilág és a politikai választásban megjelenő értékkészlet erőteljes konfliktusban áll egymással, hiszen nyugodt lélekkel feltételezhetjük egymásról, hogy az értelemadás szintjén mindenkiben a választható összes érték képviseltetve van. A “valóság”-ban (és természetesen nem egyedül lélektani vonatkozásban) az értékek egyáltalán nem úgy válnak el egymástól és kerülnek szembe egymással, amint azt a politikai választások egyébként kifogástalan logikája megkívánja.

(Kampány) Az előzőekhez hasonlóan legalábbis részproblémaként külön politikai-pszichológiai figyelmet érdemelne a kampány jelensége is. Mint jelenség ugyancsak alávetendő egy olyan általános leírásnak, ami felülemelkedik a szűk demokráciaelméleti közelítésen, hiszen csak egy ilyen leírás tudja megteremteni a valóban pszichológiai mozzanatok konstituciójának lehetőségét. A “kampány” lélektana szorosan érintkezne a mediatizáció, a médiatársadalom, sőt, a nem-politikai reklám és marketing teljes elméletéből is ki kellene tudni indulni. Ez ismét jó példa arra, hogyan merül fel a politikai pszichológia összefüggésében egy másik területről való megalapozás szükségszerűsége, egy olyan területről, amelynek természetesen a maga alapzatán semmiféle lehetősége nincs arra, hogy maga tevőlegesen részt vegyen a politikai pszichológia megalapozó kérdéseinek

megoldásában.

(Karizma és ressentiment) Egy utalás erejéig jeleznénk, egyszer, feltehetően évtizedes kutatómunka eredményeképpen talán meg lehet alkotni az olyan fundamentális és a pszichológiával már most is belátható módon ezer szállal összekapcsolódó jelenségek autentikus és diszciplinárisan rendezett politikai pszichológiai interpretációját, mint mondjuk a karizma és a ressentiment. Mindaddig azonban jó lenne, ha a készülő diszciplináris keretben szó esne erről.

Politikai pszichológia – társadalom- és tömeglélektan

A politikai pszichológia diszciplináris megalapozásában – akár egy egységes koncepcióra akarja valaki felépíteni azt, akár összegező-additív módon jár el – mindenkor és száz oldalról újra meg újra megjelenő problémája a társadalom- vagy tömeglélektanhoz való viszony. Részben azért, mert a politikai pszichológia korpuszának máig legnagyobb felülete gyakorlatilag azonos a társadalom- vagy tömeglélektan korpuszával. Ehhez járul a tömeg, illetve az egyén lélektanának hatalmas és ugyancsak száz oldalról újra meg újra új módon újratermelődő kérdésköre. A politikai pszichológia és a társadalomlélektan (tömeglélektan), az egyén és a tömeg lélektana mint egy négyes alakzat négy csúcsa a lehető legbonyolultabb módon hatja át egymást, érintkezik egymással és fedi le egymást.

(A „normális” és a „kivételes”) Azt a szempontot is valamilyen módon reflektálnia kellene a készülő diszciplinárisan rendezett politikai pszichológiának, hogy nemcsak egyén és tömeg, de az egyén és a tömeg (csoport) “normális”, a nem-rendkívűli állapotokban minősíthető paradigmatikus, empirikusan és módszeresen problémák nélkül vizsgálható, illetve az egyén és a tömeg (csoport) kivételes állapotokban észlelhető és leírható magatartására reflektáló lélektan között is erőteljesen különbségek vannak. Ha tehát teljesen komolyan vennénk a terminológiát, mindig kifejtett módon meg kellene neveznünk, melyik állapot melyik magatartásában viselkedő egyénről, illetve tömegről (csoportról) van szó. Azaz a “normális” egyén, nép- és tömegérzület mindig megkülönböztetendő lenne a “kivételes” egyén-, nép- és tömegérzülettől. És ez nemcsak abból a szempontból jár komoly tudományelméleti következményekkel, mert ez a két viselkedés egymástól erőteljesen eltér, de azért is, mert mind a két viselkedés tudományos szempontból egyformán lényegesnek tekinthető, ugyanolyan nagyságrendű megismerési érdeknek kell fűződnie ugyanis minden “szubjektum” (egyén, csoport, nagycsoport, tömeg, nemzet, osztály, vallás, stb.) “normális” és “kivételes” magatartásának kutatásához. Minden megkettőződik.

A posztmodern

Egy megjegyzés erejéig arra is kell utalnunk, hogy az egyre erőteljesebb tért nyerő “posztmodern” jelzőt ne azonosítsuk hosszabb gondolkodás nélkül a posztmodernre vonatkozó a köznyelvben aktuálisan éppen közkeletű terminussal, illetve tartalommal. Így a posztmodern mindennapi tudat, a posztmodern létfeltétel

vagy éppen a sajátosan posztmodern lélektan bizonyosan nem azonos azzal, hogy egyszerűen lélektani tárgyakra vagy összefüggésekre alkalmazzunk olyan meghatározásokat mint például “önkényes”, “relativizáló”, “virtuális” és más hasonlók. A “posztmodern” jelző legitim lélektani (így politikai pszichológiai) alkalmazását(is) következetes kutatómunkának kell megelőznie.

A politikai mítosz

A politikai “mítosz” fogalma a kialakulóban lévő politikai pszichológia egyik olyan lényeges határterülete, amelyiknek ugyancsak döntő változásokon kell átmennie abban a folyamatban, ami az értelmes köznyelv és közfelfogás (illetve az értelmes köznyelvnek és közfelfogásnak az eddigi tudományos paradigmákban való beépítése, illetve alkalmazása) és egy átgondolt és koherens paradigma kialakítása között megy végbe. Amilyen pontosan körvonalazott fogalom a mítosz eredeti fogalma, olyan meghatározatlan és körvonalazatlan azoknak a jelenségeknek a közös tartalma, amelyeket egyenként mind joggal nevezünk “modern mítosz”-nak. Ismét találkozunk tehát egy konkrét tárgyi szférával, ami pozitívan és normáltudományosan gyakorlatilag teljességgel kikutatlan, miközben rögtön annak már pszichológiájára kérdezünk rá. A kérdésfeltevés érdekeltsége újabb látszatot kelt, azt, hogy a modern politikai (vagy nem politikai, mert ilyen is van) mítosz kérdése elsősorban, genuin módon pszichológiai kérdés lenne, ami természetesen ebben az esetben sincs így.

Politikai szocializáció

Az előzőekhez hasonló az eset a sajátosan politikai szocializáció

pszichológiai elemeivel is, azzal a különbséggel természetesen, hogy maga a szocializáció jórészt ugyancsak pszichológiai fogalom. Ez teremti meg azt a látszatot, mintha a szocializáció alapjai könnyedén összekapcsolhatók lennének a politikai pszichológia belső alapkérdéseivel. Egy specifikus, komplex, interdiszciplináris, bevallottan metatudomány (mint ebben az esetben a politikai pszichológia) a saját megalapozásánál maga lebbenti fel a fátylat más tudományok, vagy akár csak más lényeges kérdések alapvetően hiányzó megalapozásáról.

Hagyományok, mentalitások – reprezentációk

A politikai hagyományok és mentalitások természetesen ugyancsak egy lehetséges politikai pszichológia részei kell hogy legyenek. Napjainkban e kérdéskörök (beleértve az “ideológia” vagy éppen a “reprezentációk” jóval korszerűbben ható problematikáját is) nagyon érdekes kétoldalú megközelítést írnak elő.

Egyrészt változatlanul tartja magát az a klasszikus filozófiai és tudásszociológiai felfogás, ami mindig releváns, bizonyos történeti korszakokban pedig különlegesen is fontos,. miszerint hagyományok, mentalitások, értékrendszerek a történelmi folyamat „objektivált” eredményei, többé-kevésbé spontán módon többé-kevésbé objektív státusra tettek szert.

Másrészt, és különös módon nem ritkán éppen a pszichológia és annak csatolt részei révén megfogalmazottan, az reprezentációk és objektivációk e többé-kevésbé spontán és többé-kevésbé az objektivitás státuszát megközelítő felfogásával szemben, egyre erőteljesebben terjed el a szakmai diskurzusokban a reprezentációk és objektivációk konstrukciójának felfogása.

Mint annyi más hasonló helyzetben, a valóságos különbség e két felfogás között nem igazán nagy (a spontaneitás és kvázi-objektivitás képviselőinek is világos fogalmai vannak a reprezentációk konstruált mivoltáról és annak összes következményéről, miközben a tárgyukban valóságosan elmélyült konstruktivisták is látják a valóságos konstrukciók kvázi-spontán és kvázi objektivista jellepét).

A valóságos távolság a két szögesen ellentétes vélekedés között nem igazán nagy, ez azonban egyáltalán nem zárja ki a két szögesen ellentétes fogalmi nomenklatúra egymás ellen forduló használatából származó összes lehetséges ál-problémát. Egy diszciplínává szerveződő politikai pszichológia számára egyáltalán nem lehet közömbös, hogy mennyire látja ezt a helyzetet és hogyan foglal állást benne úgy, hogy végső álláspontja egyik vélemény igazságtartalmát se csorbítsa, ő maga azonban ne essen áldozatul az objektivitás és a konstrukció hamis ellentétpárjának.

Politikai mentálhigiéné és politikai patológia

A politikai mentálhigiéné felébreszti a figyelmet a politikai patológia teljes kérdéskörének a politikai pszichológia egy új diszciplínába való maradéktalan integrációja iránt. A politikai patológiának természetesen van néhány olyan kitüntetett megközelítési perspektívája, amelyek már jóval a politikai pszichológia diszciplínájának kialakulása előtt is a lehető legszélesebb körben foglalkoztattak mindenkit. Ezek közül a két legfontosabb alapkérdés talán a következő:

a) miért foglalkozik oly kitüntetetten sok patologikus ember politikával;b) miért kerül a végrehajtó hatalom (még demokratikus viszonyok között is) patologikusnak tekinthető egyének kezébe?

Ezek óriási kérdések, amelyek egyáltalán nem merülnek ki az ezekhez

“hasonló” tradicionális vagy szokványos kérdésfeltevésekben, így mondjuk a politikusok, vagy akár a “nagy” politikusok személyes lélektanának kérdéseiben, amely kérdésfeltevések irányából is gyakran el lehet jutni a deviancia vagy a patológia felvetéséhez. Meglepően elterjedtnek mondható a politikai patológia “kompenzatórikus” természetének felismerése, ez a széleskörű belátása azonban még távol áll a feltett kérdések diszciplinárisan szakszerű feltevésétől.

Szükségesnek tűnik e patologikus mozzanatok specifikusan politikai mozzanatainak, egyenesen alapjainak kidolgozását. Ez részben újra a politika sajátszerűségeinek érintéséhez vezetne, de vannak sajátosan pszichológiai tartalmai is (vannak-e itt olyan specifikus politikai mozzanatok, olyan elemei a pszichológiai habitusnak, amelyek csak a politikában jönnek vagy jöhetnek ki).

Tudományelméleti probléma ebben a következő: lehet-e úgy alapja a

politológiának a (politikai) pszichológia, mint a biológiának a kémia, a kémiának a fizika, amint ezt Lányi Gusztáv anyaga sugallja? Pozitív válaszát részben elfogadhatjuk, hiszen éppen előbb mondtuk, hogy vannak olyan pszichológiai képletek, amelyek voltaképpen változatlanul, egy “meghosszabbítás” révén kerülnek át a politikai pszichológiába. Ez a dolgoknak azonban csak egyik oldala. A politikának mint közegnek és alrendszernek vannak egyrészt olyan sajátosságai, amelyek másutt nem meglévén, feltétlenül átalakítják a pszichológiai alapképleteket (bár nem kell mindegyiket és nem kell mindig átalakítaniuk ezeket). A magában is sokrétű és komplexen közvetítő politikai szféra másrészt új, talán rejtett és csak későbbi kutatásokkal tisztázható mutációkba mehet bele, amely nem adódik mechanikusan pszichológia és politika találkozásából.

A történetiség

Minden hasonló diszciplínaalapító törekvésnél nagyon fontos, hogy a lényeges és meghatározó történeti mozzanatoknál ne csak a történelmi véletlen vagy az elkerülhetetlen történeti relativizáció mozzanatait tudatosítsuk, de mindezeken kívül még azt is, hogy a történeti fejlődés eltérő típusú paradigmák története is. A történeti folyamat utólagos egységesítő hatása rendre rátelepül e három folyamat mindegyikére. Csak a harmadik összefüggésre és ezen belül is csak az amerikai-európai paradigmák kettősségére utalva szembeszökő, hogy az első koncepciók az új paradigmán belül alapító koncepciók, amelyek rendszerint rányomják a bélyegüket az egész későbbi fejlődésre. Az amerikai és az európai paradigmák sokszorosan eltérnek egymástól az elméletalkotás, a módszertan vagy a tudománylogika “finom” dimenzióiban, amely kettősségek éppen a történelmi vonulat egységesítő hatásának árnyékában gyakran háttérbe szorulnak. A történeti fejlődés és a módszertani kettősségek sok változata ellentétes prioritásokhoz és értelmezésekhez vezethetnek.

Komplex tárgyiasság

Talán az ellenőrzés valamelyik fázisában gyakorlati haszna is lehet annak a reflexiónak, ami egy ilyen típusú tudományrendszerezés és diszciplínaalkotás sajátos tudománylogikai problematikájával kapcsolatos. A politikai pszichológiai tárgyiasság a maga sajátosságaiban először is rendkívül különleges tárgyiasság (éppen a szubjektív mozzanatok szélsőségesen nehéz eliminálhatósága miatt). Mindezzel együtt egy diszciplína vagy tantárgy felépítése sem azonos az egyes tudományos problémák felépítésével. Ilyen sajátos és komplex tárgyiasság esetében a releváns tapasztalatok rendje, a diszciplína rendje és a megoldottnak tekinthető tudományos problémák rendje még akkor is három eltérő rend, ha az eltérés nem ellentétként, különösen pedig nem ellentmondásként értelmezendő, de a rendszerezés három változatának tekinthető.

Politikai affektusok

Már utaltunk arra, hogy a politikai pszichológia erőteljesen használja az

“ösztön(ök)” fogalmát. Ez adja a lehetőséget, hogy egy ilyen diszciplináris politikai pszichológia ne térje-e ki valamilyen összefüggésben az affektus-problémára, mint egy olyan pszichológiai-filozófiai kiindulásra, amely szintén alkalmas lehetne egy politikai pszichológia megalapozására.

A politikai pszichológia konkrét lokalitása(i)

Egy rövid megjegyzés: nem teljesen indokolt, hogy a politikai pszichológia megalapozása egy időben voltaképpen átmegy a magyar, vagy magyarországi politikai pszichológia megalapozásába. Ez még akkor is így van, ha természetesen egy magyar politikai pszichológiai koncepció helyesen teszi, hogy különleges figyelmet szentel a magyar (közép-európai, stb.) politikai térnek, hiszen a politikai pszichológiának mindig van konkrét “lokalitása”.

Ezzel kapcsolatban persze a koncepció számos érzékeny aránytalanságot mutat. Az ú.n. “világnézet”-lélektan felidézésénél igényes, de jelentéktelennek tekinthető magyar szerzők mellől hiányoznak e műfaj nagyjai (Scheler, Jaspers, Dilthey, Spranger).

Meglehetősen nyugodt lélekkel tér napirendre a behaviourizmus megalapozó szerepe fölött a politikai pszichológia történetében, de (miközben nyomban a magyar szerzők feldolgozása következik) nem tér ki a behaviourista kiindulópont gyökeres eltéréseire az európai filozófia és történelem legnagyobb vonulataitól.

Miközben a magyar régiót szem előtt tartja, Európát nem. Kolnainál meg kellene említenie, hogy a nagyon fiatal magyar gondolkodó valószínűleg a pszichoanalízis egyetlen közvetlenül legitim szociológiai (társadalomtudományi) alkalmazását hozta létre.

Egy megjegyzéstől eltérően (amit nem igazol a dolgozat számos helye sem) úgy gondoljuk, hogy Bibónak van politikai pszichológiája (még ha az ajánlatosnál, sőt, az ésszerűnél jobban kíméli is mindenki érzékenységét).

(Politikai tudás és pszichológiai tudás) Visszatérés a bevezető gondolatokra: „a politikai tudásban rejlő implicit pszichológia még nem azonos – a "pszichologizálás" látható és nyilvánvaló jegyei ellenére sem – a szaktudományos politikai pszichológiával. De másfelől a pszichológiai tudásban implicit módon meghúzódó politikai, ideológiai kérdések, problémák szintén nem azonosak magával a politikai pszichológiával” – írja Lányi. De – tehetjük hozzá – mind a kettő szükséges része annak.

(Demokrácia és totalitarizmus) A dolgozat egy helyén – Erős Ferencre hivatkozva – egy fasizmus-értelmezés okán (Méreiről van szó) arról ír, hogy Mérei „fasizmus-értelmezése a kommunista kollektivizmus igazolásává alakult át, a kor (és nem utolsó sorban Mérei személyes) ideológiai szükségleteinek megfelelően”. Ilyen összefüggés nyilvánvalóan van, de az éleslátó tudásszociológia és ideológiakritika nem feledkezhet meg arról, hogy a marxizmus (és ez még a vulgármarxizmusra is igaz) kivételesen előnyös helyzetben volt és van a klasszikus fasizmus-értelmezésben és joggal félhetünk, ha ilyen rövidre zárások végrehajtása után maholnap a fasizmus elemzésére sem leszünk képesek.

Demokrácia és totalitarizmus szembeállítása nem mehet el addig, hogy eközben megszűnjék a “politika” fogalma. Nincs a demokráciának és a diktatúrának eltérő politikai pszichológiai elmélete.

(Marxizmus és pszichológia) A marxizmus és a pszichológia kapcsolata nem egy helyütt problematikus a gondolatmenetben. A marxizmus – hogy csak az egyik legfontosabb és valóban meghatározó összefüggést emeljük ki – azonban nemcsak azért volt pszichológiaellenes, mert egy nem túl szerencsés történelmi helyzetben az ideológia szerepét játszotta, de paradigmatikus okokból is. A filozófiailag releváns marxizmus nem egy változata egyenesen paradigmatikus okokból volt pszichológiaellenes (ld. a hegelmarxizmus, az univerzális történetfilozófia, a produkcionizmus vagy a praxis-filozófia lehetséges értelmezési kereteit, amelyek közül egyik sem igazán nyújt szisztematikus helyet a pszichológia egyetlen változatának sem).

(Dezideologizálás) Nem látunk érdemleges kapcsolatot a politikai

pszichológia megszületése és a “dezideologizált” feltételek megjelenése között, általában (de nem minden esetben szükségszerűen) a kapcsolat éppen fordított, az éles politikai harcok hívják életre az új politikai pszichológiai felismeréseket).

(Az identitás mint „uralkodó eszme”) Az identitás témájának az 1970-es évektől szinte "uralkodó eszmévé" válása korántsem a nyomás csökkenésének fázisával hozható kapcsolatba. Ez a tematika a nyomás csökkenése utáni, a rendszeren belül végbemenő és ott lehetséges továbblépéssel kapcsolódott össze. Részben a nagyobb szabadságban egyre kivehetőbbé váltak az identitás végiggondolásának ajánlásai, nem egy esetben követelései, miközben a hatalom oldalán egyáltalán nem engedték meg maguknak azt, hogy ilyen kihívás elől elzárkózzanak. (Gondolatmeneten kívül: erre az időre esett Erikson igazi recepciója is – és ugyancsak gondolatmeneten kívül, ha jól emlékszem, 1982-ben a Valóságban írtam egy ezekre vonatkozó recenziót.)

Politikai pszichológia: „alkalmazott” tudomány?

Nem biztos, hogy szerencsés megfogalmazás a politikai pszichológia alkalmazott tudományként való felfogása. Az világos, miért tűnhet ez jó megoldásnak. Nem biztos azonban, hogy a valóban politikai pszichológia alapkérdései minden gyakorlat közeliségük vagy a gyakorlatban való alkalmazhatóságuk ellenére nem önálló és a maguk alapzatán megálló kérdések-e.

(Egy :(teljes)) Záró-reflexió

Friedrich Nietzsche filozófiájának vitalista értelmezése csak egy olyan rekonstrukció eredményeként lenne elfogadható, amely egy TELJES filozófiai Nietzsche-monográfiában sem lenne elvégezhető. Addig jó lenne nem bolygatni a hatalom akarását politikai pszichológiai szempontból. (Utólagos megjegyzés: Nietzsche Spinoza-értelmezésének felfedezése itt javít a helyzeten.- K.E.)

*Válaszkísérlet. Kiss Endre olyan vitapartner, aki lenyűgöző sodrással a TELJESSÉG örvénylő igényét szegzi szembe töredékes próbálkozásommal. De nem akarok „szemérmesen szerény” lenni: Kiss Endre teljesség-igénye talán nem véletlen – egy olyan szövegből sarjad, ami őt erre késztette. Töredékes reflexiói egy még meg sem írt – noha (vagy éppen ezért?) teljességre törekvő – mű propedeutikájához kapcsolódva igazán érdekes paradoxont járnak körül: a nem létező(k) teljességét. Ez azonban valódi kihívás! A „még alapvetőbb alapfogalmak” keresése: a konceptuális igényesség. A politikai pszichológia persze nem filozófia, ezt világosan kell látnunk – Kiss Endre mintha ezt akarva-akaratlanul nem fogadná el. De a koncepció-nélküli, a végig-gondolatlan gondolatok ártalmasak lehetnek a gyakorlatorientált „alkalmazott” tudományok számára is – vonhatjuk le a tanulságot Kiss Endre reflexióiból. Ezért – bár nem a filozófiai teljesség igényével, de a konceptuális alapokra érzékenyen – azt gondolom: ha az én gondolat-kísérleteimből Kiss Endre „szétszórt” gondolatfoszlányai sziporkázhattak fel, akkor már érdemes volt azokat megírnom.

11. Önfeladás vagy kiteljesedés?Kritikai észrevételek egy tudományos transzfer tárgyában

Problémák. Mi a különbség az interdiszciplinaritás és a tudományok közötti transzfer fogalmai között? A képzett pszichológus műkedvelő politizálása és a képzett politológus műkedvelő pszichologizálása miért probléma? A pszichológia sajátos redukciós szemlélete – mondjuk a „politikai makro-környezet” vonatkozásában – szükséges vagy, miként Gyáni Gábor érvel, „teljesen tarthatatlan” következtetésekbe sodorhat bennünket? Az etikai dilemmák miért kísérthetnek rém(es)álomszerűen is?

*

Gyáni Gábor(történész)

Lányi Gusztávnak a politikai pszichológia lehetséges mibenlétéről szóló tanulmánya tiszteletet ébresztő munka. A szerző széles tárgyismerettel, kétségtelen erudícióval és egyúttal komoly szellemi bátorsággal fogott hozzá, hogy szisztematikus áttekintést adjon egy ágendáról: a politikai pszichológia szükségességéről és majdani lehetőségeiről. Kívülállóként, olyasvalakiként tehát, aki nem pszichológus, nem politológus, sőt még csak nem is szociológus, néhány kötetlen észrevételre vállalkozhatom csupán Lányi „diszciplína-teremtő” felvetését kommentálva.

1. Interdiszciplinaritás és/vagy tudományos transzfer Abban bizonyára nincs, nem lehet érdemleges vita, hogy jogosan érvel Lányi a politika pszichológiai nézőpontú diszkurzív megismerése mellett. Azon

viszont már több joggal meditálhatunk, hogy hol a pontos helye és mi a tudomány-rendszertani státusa az általa javaslatba hozott politikai pszichológiának. Lányi álláspontja egyértelmű: ez a hely a pszichológián belül található, mivel a politikai pszichológia e tudomány egyik újabb alkalmazott válfaja lehetne. Indokolja is döntését, amikor a politika olyan tudományos vizsgálatára tesz átgondolt, tudománytörténetileg is előkészített javaslatot, melynek a pszichológiai tudás képezné szerinte az alapját. Úgy tűnik azonban, hogy álláspontja rögzítése során nem nézett Lányi kellően szembe az interdiszciplinaritás, vagy e terminus helyett az újabban gyakran használt kifejezést idézve, a „tudománytranszfer” természetével. Mindenekelőtt azzal, hogy nem a tárgy (ez esetben a politika) általában vett megismerési kívánalmai, hanem a tárgyra irányuló huzamos megismerő (tudományos) tevékenység akut állapota szokta valójában kiváltani két vagy több tudomány egymáshoz közelítésének és egyesítésüknek a sürgető igényét. Valamilyen egyre feszítőbb belső megismerési szükséglet (főként az addigi gyakorlat kimerülése, valamiféle tudományos válság érzete) hat tehát ezen törekvések mélyén. Nem látom, Lányi szövegéből nem derül ki ugyanis, hogy a mostani esetben is valami ilyesmivel van-e dolgunk, s vajon itt is ez a motiváció érvényesül-e? Mi az tehát, ami a megszokott, az általános megfontolások mellett, azokon túl külön is indokolná a politológia és a pszichológia kívánatos egymásra találását. Ezt mindenképpen tudnunk kellene ahhoz, hogy meggyőzőnek tartsuk, majd elfogadjuk Lányi javaslatát a politikai pszichológia létjogosultságát illetően. Minden tudományközi transzferre érvényes, hogy csak részlegesen valósul meg: két tudomány nem a maga egészében, teljes keresztmetszetében, hanem csak bizonyos oldalai (paradigmái) révén kerül egymással szimbiotikus kapcsolatba. Lányi fejtegetései viszont azt sugallják, hogy a pszichológia egésze, összes ma forgalomban lévő szemléleti iskolája kell hogy utat találjon a politika világához. Ezt a szerző ugyanakkor kívánatos elméleti eklekticizmusként is deklarálja, majd külön figyelmet szentel annak, hogy a politika mely szegmenseiben látja elsősorban érintettnek, vagy tudományosan illetékesnek a pszichológia egyik-másik paradigmáját. Őszintén szólva kételkedem benne, hogy akár még alkalmazott tudományként is (ez utóbbiról később szólnék kissé részletesebben) termékeny kapcsolat lenne létesíthető két diszciplína között úgy, hogy azok teljes felületükkel egybefonódjanak. Mindenekelőtt azért él bennem kétely ez iránt, mert a transzfer valamely éppen most időszerűnek (érdekesnek, izgatónak) tűnő tudományos probléma jobb megértésére és magyarázatára szolgáló, legalábbis egy erre irányuló igényből fakad, amely így meghatározott paradigmákra tart csupán igényt. Mindazok, akik ilyen transzfer létesítésére törekednek (s magam is e körbe tartozom), egész egyszerûen túl szeretnének lépni egy bizonyos problémát illetően az adott tudományban éppen vagy általában forgalomban lévő magyarázatok (sőt olykor akár a leírások) diszkurzív készletén. Ez készteti őket arra, hogy máshonnan kölcsönözzenek a maguk számára termékenyítő vagy annak gondolt nézőpontokat (ami magyarán témák, fogalmak és különféle elemzési technikák átvételét jelenti). Nem látom azonban, hogy milyen „elégedetlenség” tölti el Lányit akkor, amikor a politika eddigi pszichológiai diskurzusát ki szeretné terjeszteni a politika irányában túl azon, hogy hiányolja egy ennek megfelelő tudományos érdeklődés külön

tudomány-rendszertani megbecsülését. További gond, hogy úgyszólván egyetlen szó sem esik a szövegben a másik, vagyis a megtermékenyíteni kívánt diszciplína, a politológia „belső” állapotáról, azokról a paradigmákról, amelyek ezt a diszciplínát ma, vagy jó ideje jellemzik és szemléletileg meghatározzák. Arról sok mindent megtudhatunk, hogy mit vinne be a pszichológia e közös vállalkozásba, arról viszont mélyen hallgat a szerző, hogy milyen politológiai elméleti építményekkel kerülne ekkor a pszichológia közvetlen kapcsolatba, vagyis a transzfer eredményeként a paradigmák milyen konfigurációi jöhetnének újólag létre, illetve melyek lennének az általa különösen ajánlatosnak ítélt konfigurációk. S egyáltalán: milyen alapon találhat egymásra egy pszichológiai és egy politológiai (political science értelemben használva a terminust) paradigma: azonos/hasonló logikai felépítettsége, az egymáshoz illeszkedő világnézeti irányultsága, vagy valamilyen más, az elective affinities elve szerinti egymásra vonatkoztatottság nyomán? Mindezek hiányában nem tudom kellőképpen megítélni: miként hozható tető alá a politika pszichológiai nézőpontú és immár autonóm (diszciplináris rendű és rangú) megismerési gyakorlata, hogy az lehetőleg több legyen a képzett pszichológus műkedvelő „politizálásánál” (politika értelmezésénél). Az egész gondolatmenet feltűnő hiányossága az új tudomány tárgyának, a politikának, a szinte teljes definiálatlansága. Ami abból fakad, hogy Lányi agendája kizárólag a pszichológia oldaláról közelít a témához, és elhanyagolja a transzfer másik diszciplináris terének, a politika tudományának a világát. Hogy egy apró gyakorlati példán is érzékeltessem az ebbõl az elnagyoltságból eredő gondokat, a következő esetre hivatkoznék. A „politikai makro-környezet” fogalmával Lányi a politikának arra a történetileg kontextualizált voltára utal, amely meghatározott jelentést kölcsönöz egyik vagy másik politikai magatartásnak. Ennek példájaként említi a magyar történeti hagyományok „erőterét”, mint amely „így vagy úgy minden magyar politikai cselekvő makro-környezetét” alkotja. Ha affirmatív kapcsolatot ápolnak velük kapcsolatban, írja, akkor nacionalisták és patrióták lesznek az emberek; ha elutasítóak velük szemben, akkor internacionalistákká és kozmopolitákká válnak. Ez a következtetés nyíltan feltárja, hogy milyen komoly veszéllyel jár, ha tisztázatlan politológiai fogalmakkal dolgozik valaki. Implicite azt sugallja ugyanis Lányi, hogy a hagyományok affirmációja (vagy éppenséggel a tagadásuk) csupán egyféle politikai magatartásnak válik az eredőjévé, holott ez a feltételezés történeti és politológiai értelemben teljesen tarthatatlan. Hiszen: a nemzeti hagyomány (többes számban) többféle kanonikus változatban örökíthető, több különféle verzióban adódik tovább. A hagyománynak ugyanis nem létezik egy egységes, mindenki által egyaránt és egyforma módon osztott unikális fogalma, mivel a kanonizált tartalmak és formák uralma, vagy a kanonizálásra irányuló törekvések dacára a hagyomány lényegében plurális jelenség. Még maga a nemzeti hagyomány sem jelent kivételt e szabály alól: a nemzeti hagyományok igenlése ti. vezethet is, meg nem is aktuálisan (most és itt) nacionalista politikai beállítódáshoz. Mint ahogy az internacionalista (kozmopolita) sem pusztán csak a hagyománytagadás továbbélése (vagy annak örököse), hanem mondjuk egy másik, nem kevésbé érvényes magyar hagyomány (a polgári liberalizmus hagyományának a) mai

politikai letéteményese. Könnyen elkerülhetők lennének az ilyen és hasonló leegyszerűsítések, ha Lányi nem zárkózna el a politika politikatudományi (s olykor talán történettudományi) fogalmi számbavételétől sem. Ez egyúttal meggyőzőbbé is tehetné a transzfert illető javaslat tudományos megalapozottságát.

2. Etikai dilemmák „Szolid szaktudományos” gyakorlatként, bár nem igazságkereső, hanem a tudományos igazságot napi aprópénzre váltó alkalmazott diszciplínaként képzeli el Lányi a politikai pszichológiát. Többször és ismételten kifejti, hogy e stúdium fõ vagy kizárólagos célja nem más (és nem több) mint a „politikai gyakorlat optimalizálása”. Egy ilyesfajta diszkurzív gyakorlat jogszerűségét bizonyítandó hivatkozik azután a hadsereg igényeit (megrendeléseit) kielégítő pszichológiára, mint pozitív tudománytörténeti példára. Nem tudom, mennyire szolgálhat ösztönző példaként ez a fajta „alkalmazott tudomány” tudós emberek számára, az viszont egészen biztos, hogy az utóbbi jóval lukratívabb tevékenység, mint a pőre „paradigmagyártó” igazságkeresés. Ám nem is ez itt a fő probléma, hanem az, hogy milyen etikai dilemmák merülhetnek fel a tudomány ilyetén alkalmazása kapcsán, ha immáron a politika a fő vagy egyedüli megrendelő (a referens és fogyasztó egy személyben). A politika a hatalom megszerzésének, a hatalom gyakorlásának és a hatalom megtartásának intézményes megnyilvánulása. A politika szervezeti világa a hadseregtől eltérően (bár államból a nemzetállamokban is csak egy van) a legkevésbé sem valamilyen belülről homogén entitás: politikai erőből, vagyis a hatalom megszerzésében, annak gyakorlásában és megtartásában érdekelt társadalmi csoportokból ugyanis (a diktatúrákat most nem tekintve) rendszerint kettő vagy több is akad minden (demokratikus politikai berendezkedésű) országban. A tudós, amikor nem a megismerés céljait szolgáló intézmény (a Tudomány) érdekében kezd el tevékenykedni, s egyúttal ráadásul egymással harcban álló intézményes erők konfliktusos erőterében érvényesíti a szakértelmét, nyomban egy sor tudományetikai dilemmával kerül élesen szembe. S ennek nyomán vetődik fel válaszra váró kérdés gyanánt, hogy meddig érvényesítheti vajon a kutató elme szakértői szerepét ott, ahol mindenekelőtt az érdekérvényesítés s nem pedig a tudományos megismerés etosza játssza a főszerepet. Az a pszichológus szakértő, aki Lányi ábrázolatában mint „tanú”, vagy a „politika kiértékelője” és kivált mint „társadalmi mérnök” lép a színre, tudós-e még egyáltalán, vagy olyasvalakivé lényegül át időközben, aki egy másmilyen, a tudományétól elütő logika alkalmazásával inkább csak kiaknázza a szakszerű tudás az ideig felhalmozott roppant készletét. A „tudás-alkalmazás” a politika jelenségei esetében (sokkal élesebben és jóval egyértelműbben, mint a munka, a klinika, vagy a hadsereg világán belül), nem jár-e vajon együtt az értékek sorrendjének végzetes felcserélésével? A magam részéről határozottan úgy vélem, hogy ez a veszély igen komolyan fenyeget ekkor; ezt a jól megalapozott gyanút a political science és különösen annak prózai alkalmazási területei (politikai marketing, közvélemény-kutatás) többnyire mind vissza is igazolják számunkra.

3. Eklektikus paradigmaválogatás?

Lányi azt az álláspontot vallja magáénak, hogy a politikai történések és gyakorlatok optimális megvalósulása (ami számomra teljesen érthetetlen megfogalmazás) végett szorgalmazott alkalmazott politikai pszichológiának eklektikus módon kell a különféle elméleteket alkalmaznia (s vajon ez szabná meg e tudomány politológiai paradigmákhoz fűződő viszonyát is?). Ha így áll a helyzet, semmi garanciát nem látok arra nézve, hogy ebben a felettébb szabad mozgástérben a tudományos magyarázóeszközök megválasztása során a kutató ne a megrendelő explicit vagy implicit (a kettő egyre megy) elvárásait, vagyis ne a politikai cselekvők intencióit tekintse mérvadónak a maga számára. Van-e ezzel szemben bármilyen ténylegesen bevethető ellenszer? Kivédhető-e majd egy ilyen tudományon kívüli impulzus? S meddig lehet egyáltalán elmenni a „szabad” paradigmaválasztásban? Végül: meddig marad meg a tudomány határain belül a politikai pszichológia és mikor lép át végérvényesen a politika (és nem a tudomány) alkalmazott szakszerűségének a birodalmába? Ezek azok a Lányi által meg sem fogalmazott kérdések, melyek megválaszolásán áll vagy bukik az általa javasolt tudományos transzfer végső értelme. Fel kellett, hogy vessem ezt a dilemmát, mivel Lányi politika fogalmát túlságosan is technokrata fogantatásúnak találtam. Már az, hogy a politika úgymond optimalizálható, sőt: optimalizálandó, azt bizonyítja számomra, hogy a szerző nyíltan érték-semleges jelentést kölcsönöz az intézményes alakban jelentkező partikuláris társadalmi akaratoknak. Vajon a hatalom akarása és érvényesítése optimalizálandó dolog-e egyáltalán? Nem arról van inkább szó, hogy bizonyos politikai értékrendek szerint igen, más politikai hitvallások szerint viszont a politikával szembenálló, legalábbis tőlük határozottan elkülönülő társadalmi létformák optimalizálása lenne inkább kívánatos. Például úgy, hogy hatékony védekezésre késztetik és készítik fel az embereket a szakértő tanú, a politika kiértékelője, valamint a társadalmi mérnök szerepében tetszelgő, ekként közreműködni kívánó pszichológusok által is támogatott hatalom ellenében. Hiszen a 20. században bekövetkezett demokratizálódás és a tömegpolitika minden ma ismert formája ellenére sem vesztette el a politika öröktől adott lényegét, nevezetesen, hogy benne ölt testet a kevesek hatalomra törése, valamint hatalomgyakorlása. S, az utópikus várakozások dacára, ez a helyzet még sokáig így marad Távol áll tőlem, hogy kétségbe vonjam a Lányi által kezdeményezett politikai pszichológia mint alkalmazott pszichológia tudományos létjogosultságát. Sőt: kifejezetten üdvösnek tartom, ha a merev diszciplináris keretek ily módon is tovább lazulnak. Nem tűnik azonban számomra teljesen megnyugtatónak az általa körvonalazott ágenda megalapozottsága. Mindenekelőtt azért nem, mert kidolgozatlan maradt tanulmányában egyrészt a tudományos transzfer pszichológián túli másik felének, a politika tudományának a problematikája; másrészt azért nem, mert Lányi szerintem nem, vagy nem a kellő mélységben reflektált arra a vitális kérdésre, hogy mi vagy mi lehet politika és tudomány viszonya akkor, amikor a tudomány a politika „szolgálólányának” a szerepét

képzeli vagy vindikálja a maga számára.

*Válaszkísérlet. Gyáni Gábor igazi vitairatot írt, nem hosszan, afféle extenzív teljességre törekedett, hanem a számára legfontosabb problémákra összpontosított. Ennek során valóban nagyon lényeges kérdéseket sikerült exponálnia – sőt mintegy kinagyítania –, ugyanakkor nem egyszerűen a saját szakmai perspektívájából jól észlelhető jogos hiányosságokat tárt fel a szövegemben, hanem bizony olyanokat is, amelyeket inkább „beleolvas”. A félreértelmezésekből adódón (különösen az etikai dilemmák vonatkozásában) pedig olyan veszélyek ellen hadakozik, mintegy „ellenem”, amelyek számomra sem elfogadható princípiumok. Így viszont felkínálja azt a lehetőséget – s ez egy vitakötet fontos műfaji sajátossága –, hogy saját álláspontom karakteresebb megfogalmazására tegyek kísérletet: 1. Nem gondolom, hogy a pszichológia és a politológia „teljes felületükkel”

egybefonódhatnának. Ez egyszerűen téves interpretációja az általam leírtaknak. Valószínűleg azonban nem véletlen ez a „téves interpretáció”. Én ugyanis amellett érveltem (és érvelek), hogy a politikai pszichológia egyszerre alkalmazott diszciplína és a politológia elméleti problémáiban is illetékes tudományos szemlélet, látásmód, pontosan úgy, ahogyan a filozófia, a történelem vagy a jogtudomány.

2. Gyáni Gábor utal arra, hogy nemcsak a képzett politológus műkedvelő pszichologizálása lehet tévút, hanem – amit én talán nem annyira tettem meg – a képzett pszichológus műkedvelő politizálását is bírálnunk illene.

3. Vitapartnerem nagyon érzékenyen észrevette a pszichológiai redukciós szemlélet következményeit a „politikai makro-környezet” jelentésében. Kritikai észrevételeit félig elfogadom: ez az ára a pszichológiai vizsgálódásoknak. De azt látnunk kell, hogy ennek révén nem a tények vagy a tudományos igazság sérül, hanem csak más összefüggésbe kerül. Ezzel a pszichológiai redukcióval ugyanis azt a nyereséget könyvelhetjük el, hogy minden eltérőt visszavezethetünk egy (pontosabban a lehető legegyszerűbb) tényezőre, ami persze továbbra is őrizheti az előző, azaz értelmezni kívánt jelenségvilág komplexitását. Ha ez így homályosnak is tetszhet, valójában csak egy alaklélektani értelmezési keret logikáját követtem. Azért utaltam erre, mert a „környezet” idézett és bírált fogalma is ebben a paradigmában foglal helyet. Kétségtelen: a mezőelméleti szociálpszichológia itt idézett fogalmai, összefüggései mindenekelőtt topologikusak (a téri viszonylatokat leképezők), s sajnálatosan nem történetiek. Bármily furcsa lehet: a hagyományok pluralitása mint történeti, azaz tartalmi tény mezőelméleti-strukturális vonatkozásaiban egyként makro-környezeti Gestalt.

4. A politikai pszichológia mint alkalmazott diszciplína a POLITIKÁT optimalizáló, s nem a HATALMAT kiszolgáló munka – vitapartnerem ezt a lényeges különbséget nem veszi észre. Ezért teremt magának fantomokat, ott ahol nincsenek is: az én szövegemben az általa elítélt – és az én álláspontom szerint is elítélésre méltó –machinációk (és egyebek) nem abban az összefüggésben szerepelnek, ahogyan azt ő ki- (vagyis inkább) beleolvassa.

Kétségtelen: a plurális polgári demokráciák politikai (kormányzati és párt-) hatalmai is hasznosíthatják az „alkalmazott” pszicho- és egyéb technikákat (politikai marketing, közvélemény-kutatások stb.) A fizetőképes kereslet és az eladható tudás piaci mechanizmusai ezek az összefüggések. (Ha itt befejezném gondolatmenetemet, Gyáni Gábor joggal jegyezné meg: szofisztikált módon mégis csak a PÉNZHATALOM mellett [netán érdekében?] érvelek.) Én nem idealizálom ezt a piacot (sem), csak arra utalok, hogy az „alkalmazotti tudás” a piaci integrációs mechanizmusok révén funkcionál a modern polgári demokráciákban.

5. A politikai pszichológia minden polgári demokráciában létezik: oktatják, tankönyvek, kutatások, folyóiratok, tudományos társaságok stb. jelzik létezését. Én magam (de persze nemcsak magam) azt gondolom, hogy erre Magyarországon is szükség van. Amikor ennek hiányára az 1980-as évek közepén rádöbbentem, még valóban nem lehetett beszélni és írni az itt szóban forgó „politikai pszichológiáról”. Az akkor uralkodó állampárti gátak időközben leomlottak a politikai pszichológia szabad művelése előtt is, ám bizonyos (többek között technofóbiás) fenntartások továbbra is zavarhatják megértő elfogadását és alkalmazását, mint ez éppen Gyáni Gábor érveléseinek egyes részeiből is látható. Amiként tehát nem idealizálom a (tudományos és alkalmazotti) piaci integráció mechanizmusait, úgy a „politika” fogalmam sem igazán technokratikus – mint ezt vitapartnerem véli –, noha talán nem is technofóbiás. Gyáni Gábor, úgy tűnik számomra éles elméjű vitairatából, kissé arisztokratikus, távolságtartó jóindulattal szemléli a politikai pszichológia (s valószínűleg a politikai világ) körüli huzavonákat. Etikai fenntartásait éppen ezért (is) magam is osztom! A dilemmák megoldását – vagy inkább „kimenetelét” – azonban valószínűleg eltérő utakon keressük, de ezek az utak (reményeim és meglátásom szerint) nem párhuzamosak, amelyek csak a végtelenben találkozhatnak, hanem kölcsönösen keresztezhetik is egymást (egy ilyen vitakötetben például, vagy miként ezt eddig is tettük: olvassuk egymás írásait).

12. A politikai pszichológia jövője Magyarországon Problémák. Gyáni Gáborhoz, Szabó Ildikóhoz hasonlóan, Zsolt Péter is fontosnak tartja a politikai pszichológiával kapcsolatos erkölcsi kérdéseket. Érdemes ezeket a problémákat megbeszélnünk? Ha netán érzéketlenek lennénk ilyen erkölcsi dilemmákban, akkor már nem lennénk „progresszívek”? A politikai pszichológia vajon lehet „nem-progresszív” is? Az etikátlan és nem-progresszív politikai pszichológia egyben az aktuálpolitizálás mocsarába is elsüllyedhet? És ha már (nem) akar elsüllyedni, miért jobb, ha még Ockham borotvájával is megborotválkozik?

*Zsolt Péter

(szociológus)

A politikai pszichológia intézményesedését segítő észrevételek

A politikai pszichológia jövője úgy vélem nem kétséges Magyarországon, hiszen a nemzetközi trendek a társadalomtudományok terén az elméleti tagolódásoktól a tematikus és alkalmazott tagolódások felé haladnak, s ami nyugaton elterjed, azt hazai viszonyokban is követnünk kell. Nálunk mindig sokkal izgalmasabb kérdés a megkésettség, s esetleg az önálló irányzatok, nézőpontok megszületése, mely aztán termékeny lehet a világ számára is. Lányi Gusztáv könyvében – Lélek(tan) és politika (2001) – számtalan kapcsolódási pontot fedez fel, melyeket a politikai pszichológia integrálhat, ám úgy gondolom, ez a bőség még inkább a letisztulatlanság jele, úgy gondolom, a nagy integrálási kísérleteket szükségképp meg kell előznie egy karakteres politikai pszichológiai paradigma térnyerésének. A hazai politikai pszichológia-oktatásban ugyanis még mindig egy kis tanácstalanságot, bizonytalanságot érzek abban a tekintetben, hogy mi is alkossa e tudomány magvát. Mindez az intézményesedés elején tartó tudomány esetében érthető, ugyanakkor az intézményesedés sikere sem független – az őt alkotó lelkes tagokon túl – a karakteres arcél meglététől. Lányi Gusztáv a kellő elszántsággal közelít választott témájához, véleménye szerint a politológiának lehetne akár úgy az alapja a (politikai) pszichológia, mint a biológiának a kémia, a kémiának a fizika. Bár a kijelentés első pillanatra túlontúl merésznek tűnt a számomra, néhány feltételét meglévőnek érzem. Ezek megerősödése pedig, ha nem is központi, de mindenképp méltó helyére tehetik a politikai pszichológiát.

Három jelenségkörre szeretném felhívni a figyelmet, melyek felgyorsítják a fentebb vázolt intézményesedést. Az egyik az iskolateremtés emberi vonatkozása. Ahogy azt Kuhn oly szemléletesen megírta A tudományos forradalmak szerkezete (1984) című művében, egy tudományos irányzat attól függően is lehet sikeres vagy sikertelen, hogy milyen hatalmi erőforrások vonulnak fel ellene vagy mellette. Ebben a történetben úgy gondolom, aki felismeri, hogy a kelet-európai fiatal demokráciák számára a politikai pszichológia könnyen az érdeklődés középpontjába kerülhet, az a jövő útját járja, aki viszont a szakterület kikristályosodása ellen lép fel – például azért, mert elemei más tudományterületekről származnak –, a múlthoz ragaszkodik. Mind a politikusok, mind az egyetemi hallgatóság nagy tudásszomjjal és elvárással fordul a politikai pszichológia felé. Valószínűleg ez az elvárás nálunk magasabb is, mint nyugaton, s ez tulajdonképpen kedvez az intézményesülésnek, s komoly hajtóerő a politikai pszichológiát művelők számára, hiszen nem okozhatunk csalódást. (Ebben a vonatkozásban hasonlatos az információs társadalom diszciplínához, melyet szintén nem a tudóskörök hívtak életre, hanem a valóság, s amelyre elsőként a tudás igény a fiatalok oldaláról jelent meg, hogy aztán az iparág is benyújtsa a maga elvárásait, s csak ez után alakul a tudományos reputációs logika.)

A második jelenségkör, mely itthon és külföldön a politikai pszichológiát vonzóvá teheti, az a tudományossági igényeknek és a közérthetővé tételnek való együttes megfelelés. A tudományos igényekben a mérhetőség, az ismételhetőség, az ellenőrizhetőség, a megbízhatóság stb. jól ismert feltételeinek kell eleget tenni, s ez

a politikai pszichológia egyes irányzatai számára kedvezőek – gondolok például a kognitív irányzatra, vagy a szociálpszichológiára támaszkodó politikai pszichológiai kutatásokra –, más irányzatai számára kedvezőtlenek. Viszont amennyire alig rendelkezik a mérhetőségi kritériumokkal egy diktátor személyiségének freudista alapon történő elemzése, legalább akkora érdeklődésre tart számot. Mégis úgy gondolom, a húzóerő itt kevésbé lehet a politikai pszichológia számára a pszichoanalízis, az érdekesség önmagában nem elégséges feltétel.

Ugyanakkor sajátos, s komoly problémákkal küzd a „tisztább” tudomány is, melynek módszertanát ugyan nem érheti kritika, viszont komoly vajúdások árán viszonylag kis eredményeket hoz. Itt a politikai pszichológia gyors sikerének feltételét a leegyszerűsítési folyamatokban látom. Ez nem jelenti a tudományos eredmények leegyszerűsítését, de jelenti a hozzá vezető utak egyszerűbbé tételét. A középkori skolasztikát bíráló Ockham szerint egy problémára adott magyarázat közül tudományosan az a maradandó, amelyik az egyszerűbb. Meg kell tehát találnunk a különböző választói magatartásoknak, vagy a politikai jelenségekre való emlékezési megfigyeléseknek, a „miért megyünk el szavazni?” stb. kérdéseknek a legegyszerűbb magyarázatát.

Ockham XIV. századi filozófiai munkássága egy olyan korszakra esett, amikor a skolasztika elveszítette lendületét, s a bomlasztó ám parttalan kritikának adta át a helyét. Ma is egy olyan korszakot élünk, amikor a precíz tudományos módszertannal végzett kutatásokat minél előbb meg kell tisztítani Ockham-borotvájával, máskülönben a tudományban már nem igazán bízó (posztmodern) társadalom a politikai pszichológiát azelőtt a szemétdombra hajítja, mielőtt az még megmutathatná használható eredményeit.

Harmadik megjegyzésem, amelyet a politikai pszichológia sikerének feltételeként ki szeretnék hangsúlyozni, művelőinek aktuálpolitikai érdekeltségektől való mentessége. Ez természetesen erkölcsi dimenzió, amely egyúttal a tudományos tevékenységgel szembeni elvárás is. Ez az, ami miatt osztozni tudok Lányi Gusztáv elsőre talán túl sokat váró reményeiben, mely szerint a politikai pszichológia lehetne az alapja a politológiának. A politológiának, mint tudománynak szüksége van a pártatlanságra, ám épp azt láthatjuk, hogy – legalábbis – hazai képviselőik jelentős része nehezen találja azokat a pontokat, melyek alapján bizonyíthatná elfogulatlanságát.

Az erkölcsi elvárásokat illetően konszenzus van. Azaz, a vitatkozó felek elfogadják, hogy nem helyes politikai célok érdekében eljátszani a független elemzőt, mert ebben az esetben azt a tőkét, amit a tudomány biztosít, s melynek tekintélyével fellépnek, gyakorlatilag aprópénzre váltják. Nem helyes ez sem a tudomány érdekei szempontjából, sem pedig a közönséggel szembeni manipuláció szempontjából. A szakma egésze, hogy legitimálhassa magát erkölcsileg is, kapaszkodók után kutat. Meggyőződésem, hogy a politikai pszichológiában találhatunk olyan módszereket és irányzatokat, amelyek ideológiailag nem terheltek. Ezek előtérbe hozása feltétele is egy gyors intézményi fejlődésnek, s sokat segíthetne magának a politológiának is.

Hasonlatként említeném csak a tömegkommunikációs modellek közül Westley és McLean (1957) modelljét, melynek maradandóságát a többivel szemben

épp az adta, hogy mind a konfliktuselméletek, mind pedig a rendszerelméletek felé nyitottnak mutatkozott. Nem akarta eldönteni azt a kérdést, hogy a média befolyásolja-e az embereket, avagy az emberek igényei határozzák meg a médiát, mely kérdések egyúttal balra és jobbra is elvitte a későbbi tudósokat, s az ideológiai befolyás szélsőséges esetben zsákutcát is eredményezett. Egy lehetséges új rokontudomány: a tömegkommunikáció elméletek

Lányi Gusztáv nem tagadja, hogy a politikai pszichológia nem alaptudomány, ez azonban a legkevésbé sem tekinthető problémának, hiszen például maga a politológia sem az. Ebből következően tárgyára irányuló tudomány, mely a közgazdaságtantól kezdve a pszichológiai irányzatokon át a pedagógiáig, sok helyről összegyűjtheti tudásanyagát.

Mivel jelen írás célja a politikai pszichológia tárgyának körvonalazása, itt ragadhatom meg az alkalmat, hogy a Lányi Gusztáv által felsorolt politikai pszichológiát feltöltő és érintkező területeket a magam részéről eggyel szaporítsam, ez pedig a tömegkommunikáció kutatása. Részben a tömegkommunikáció sem alaptudomány, de már megírta saját múltját – melyet McGuire révén (1998) egyébiránt a politikai pszichológia is megtett –, valamint hasonlóképp meghúzta körvonalait, s összegyűjtötte a rá vonatkozó tudásanyagot.

A media studies-nak azonban nem elhanyagolható része pszichológiai magyarázatokkal is él. Teszi ezt például az ügynökségek vizsgálatával, melyek ha tisztán reklámügynökségek, nyílván nem tartoznak bele a politikai pszichológia témájába, de teszi ezt a közvélemény vizsgálata során, a médiaüzenet befogadása során, melyek ha politikai üzenetek, s a közvélemény esetében politikai vonatkozású attitűdök, a politikai pszichológiának is tárgya kell, hogy legyen (Zsolt P. 2002).

Rendkívül sok érintkezési pontot látok a tömegkommunikáció kutatása és a politikai pszichológia között. Vannak közös metszetek is, mint például a napirend-megállapító hatás, vagy az elhallgatási spirál. Aztán vannak olyan elméletek, melyek a tömegkommunikációs hatását próbálják bizonyítani, mint például Gerbner kultivációs hipotézise, s amelyek egyáltalán nem a politikára fókuszálnak, de nyilvánvalóan ugyanazokat az elemzési hipotéziseket és módszereket a politikai üzenetek esetében is el lehet végezni, s át lehet gondolni.

Tekintve, hogy a politikai szereplés, az üzenetek megszerkesztése, a hatások kiváltása közvetett módon a médián keresztül történik, ezért mára a médiáról szerezhető ismeretek nem nélkülözhetők a politikai pszichológiában sem. A befolyásolási lehetőségek ugyanakkor nem mentesek a specifikumoktól, azaz nem igaz az, hogy a politikus is épp olyan tárgy, mint egy fogyasztási cikk, és épp ugyanolyan módon kell és lehet eladni.

Például hatékony reklámozási stratégia lehet, ha az ismert színésznő belenéz a kamerába, s úgy ajánlja a terméket, de a politikus nem nézhet a kamerába, mert azt a nézők túlságosan pökhendinek, agresszívnak és önzőnek fogják találni. Vagy: a politikus kissé alulról fotózása mind a mai napig kedvelt technika, ám ugyanezt meg a fogyasztási cikkek esetében rendkívül ritkán használják, s talán nem

véletlenül.A példák tehát arra vonatkoznak, hogy a politikai piár által megfigyelt

szabályokat nem lehet felcserélni a médiában megfigyelhető egyéb hatásmechanizmusokkal, ez azonban nem jelenti azt, hogy a politikai pszichológiának újra fel kellene találnia a tömegkommunikációs elméleteket, tekintve, hogy ezek az elméletek már eleve külön kitértek a politikai vonatkozásokra is.

Más tekintetben a két tudományterület tudatos érintkezése már megtörtént, mert például Lazarsfeld, akit a politikai pszichológia-történet mint freudizmussal rokonszenvező atyát tart számon, a tömegkommunikáció tudományában is megkerülhetetlen helyet foglal el. Ő volt az, aki a korábban elfogadott, bár nem bizonyított médiahatás elméleteket cáfolta. Lazarsfeld vizsgálataiig ugyanis úgy gondolták, hogy az első világháborúért lelkesedő tömegek nyilvánvalóan a médiában megjelenő propaganda hatására váltak háborúpártivá, következésképp a médián keresztül olyan attitűdöket lehet kialakítanunk, amilyeneket akarunk.

Lazarsfeld ezeket a téziseket cáfolta, s alakította ki saját elméleteit, közöttük például a kétszakaszos kommunikációáramlást, ahol az üzenet először a vélemény vezérekhez (opinion leader) érkeznek, akikre aztán odafigyelnek a többiek. Bár Lazarsfeld ezt a tézisét egy 1948-as elnökválasztási kampány vizsgálata során alakította ki, nem csodálkozhatunk azon, hogy később más kutatók a közügyekről szóló vélekedésektől kezdve a divatig vizsgálat tárgyává tették, kihangsúlyozva, hogy az ember nem elszigetelt, hanem közösségi hálózatokban egzisztáló lény. A politikai pszichológia oktatásának célja

A politikai pszichológia oktatása több célt tűzhet ki maga elé. Ez a tudomány is ablakot nyit a pszichológiai és szociológiai ismeretek megszerzéséhez, ezért hozzá járul az alaptudományok ismereteinek jobb megértéséhez is. Nyilvánvalóan azonban nem ez a fő cél. Célja lehet viszont, hogy piacon is hasznosítható ismeretekkel szolgáljon azok számára, akik a politikai marketing területein kívánnak elhelyezkedni, vagy például épp aktív politikusokként a döntéshozatali folyamatok hibáit szeretnék elkerülni. Célja lehet – ahogy azt Lányi megfogalmazza –, hogy a politikai pszichológia művelője ne a politika, hanem a pszichológia művelőjévé váljon, s ezáltal ne segédtudományként, hanem pszichológiai tudásként tekintsen tárgyára. Ezek fontos dolgok, mégis a számomra legvonzóbb feladata a politikai pszichológiának, a tudományos gondolkodás átadhatósága. Az, hogy ezen a tudományágon keresztül is – épp úgy, ahogy a többi esetében – megmutatható, miként lehet egy problémát körbejárni. Különösen vonzónak tartom morális szempontból azoknak az ismereteknek az átadását, melyek során a politikai pszichológiai jóvoltából élményszerűen is megtapasztalhatóvá válik, hogy nem bízhatunk saját kognitív vagy esztétikai képességeinkben, mert léteznek olyan módszerek, amelyek segítségével befolyásolhatóak, becsaphatóak vagyunk. Ez a szociálpszichológiában is központivá váló gondolat, mely szerint a tudás bár megfoszt minket sebezhetőségünk illúziójától, épp segítségével lehetünk védettebbek. Ennek a lehetőségnek a kihasználása reményeim szerint a politikai

pszichológia oktatásában is központi jelentőségű lesz. A politikai pszichológia az élet politikai vonatkozásaival kapcsolatos

területein biztosít mindenki számára nagyobb körültekintést, s nem csak az olyan szélsőséges esetekben, mint a diktatúrák, a népirtások, az agresszió stb., melyeknél a szociálpszichológia feltárta a „rendszer” erejét, hanem a demokratikus és békésen működő világunk olyan hétköznapi politikai megnyilvánulásaiban is, mint például a politikai percepció torzulásai vagy a politikai mozgalmakhoz való vonzódásaink, értékítéleteink érzelmeink befolyásolhatóságai. Mindez a tudás közelebb hozza azokat az embereket egymáshoz, akik a jövőben csak azért nem tudnának beszélgetni a másikkal, mert más politikai szocializáción mennek át gyerekkorukban.

Míg az ellentétes pártokkal szimpatizálók kommunikáció képessége a nyugati polgári társadalmakban immár több száz éves csiszolódáson ment keresztül, addig nálunk igen kevés idő áll rendelkezésre, mely miatt az egyetemi politikai pszichológia oktatása Közép-Kelet-Európában szocializációt pótló feladatokat is elláthat, s épp azáltal, ha tudományosak, s nem pedig politikai-orientáló jellegűek kívánnak lenni.

*Válaszkísérlet. A politikai pszichológia progresszív erejében magam is hiszek – de ez valóban inkább hit, vagyis inkább motiváció kérdése. Ezért aztán én erről nem is szoktam írni, beszélni; jó, hogy ezt helyettem megtette Zsolt Péter! A tudományosság-igény, az oktatás kérdéseiben is osztozom Zsolt Péter gondolataiban. Az erkölcsi kérdések sem kerülhetők meg, ez adhat tartást egyebek mellett az aktuálpoltikai kihívások és (el)csábulások közepette. Ugyanakkor azt gondolom, hogy a politikai pszichológia (és művelője) sem élhet tudománya elefántcsont-tornyában; a pszichológia és a szociológia más területeihez hasonlóan a politikai pszichológiát is az emberek és társas-társadalmi ügyeik, problémáik stb. megismerésére és (ha lehet) „gyógyítására” alkalmazzák. 13. Pszichológia, politológia, kommunikáció

Problémák. Ha Zsolt Péter a politikai pszichológia progresszív törekvéseiről írt, akkor Szabó Márton meg is mutatja: hol, mely területeken kell(ene) a politikai pszichológiának tovább „lazítani” a politológia szilárdnak vélt bástyáit és falait. De azért – vagy éppen ezért – a „lazító” (netán „lázító”?) munka közben (előtt), tegyük fel azt a kérdést is: Miért baj az, ha „agyon nyomnak” bennünket a politikai intézmények, a „nagy eszmék”? Miért jobb, ha a köznapi ember világát értelmezzük? Ezért hát előre a fenomenológia szelíden lazító (és lázító?) útjain, vagy inkább lágyan kanyargó ösvényein? Ezen az úton – kecsegtet bennünket kedves útitársunk, Szabó Márton – nem leszünk egyedül: a diszkurzív politológia biztos támaszunk lesz. Ha ezen az úton maradunk, akkor egy jutalomban mindenképpen részesülünk: a tudás- (sőt: a „boldogság-”) -haszonban? A politikai pszichológia pedig nem lenne más, mint boldogságszérum? Miként eddig, továbbra is legyen tehát vezérelvünk az összefogó építkezés? Így legyen?

*

Szabó Márton(politológus) 1992-ben Lányi Gusztáv tollából egy figyelemre méltó tanulmány jelent meg. Írásának hőse a nem létező magyar politikai pszichológia, amely eleddig álruhában és mellékszereplőként lépett csak az ország politikai és tudományos színpadára. Lányi úgy érvel, hogy a magyar tudósok a huszadik században a szisztematikus-módszeres vizsgálatok helyett pszichologizáltak és mellékutakon jártak, a politikusok pedig rendre vagy belebarmoltak a tudományba, mert minden áron saját hatalmuk szolgálatába szerették volna látni, vagy egyszerűen semmibe vették. Ez annál is szomorúbb – véli –, mert pár évtizede már Nyugat-Európában és az USA-ban a politikai pszichológia sikeres diszciplína, amely a politikusi mesterség egyik alapja és az eredményes politizálás elismert segítője. (Lányi 1992a) A tanulmány megjelenése óta már több mint tíz év telt el, és nálunk is történt egy s más. A társadalomtudományok felszabadultak a központi hatalom belebarmoló gyámsága alól és el kezdték élni a modern társadalmakban szokásos életüket. A politikatudomány bevett diszciplínává vált és létrejöttek alapvető intézményei. A politikai pszichológia sem ott tart, mint a kilencvenes évek elején: úgy ahogyan számba vette hagyományait, megkezdte a nemzetközi tudományosság recepcióját (Lányi 1996; Hunyady 1998a), és el kezdte vizsgálni a magyar viszonyokat. Két egyetemen is tanulnak politikai pszichológiát a politológus hallgatók, évente mintegy százan. Mindebben a fő érdem Lányi Gusztávé, aki kitartóan dolgozik azon, amit a rendszerváltozáskor a fejébe vett: legyen Magyarországon is politikai pszichológia.

A politikai pszichológia helyzete Magyarországon

Azt gondolom azonban, hogy a politikai pszichológia helyzete egyáltalán nem lefutott ügy hazánkban. Talán nem is azért, mert a formálódó politikai pszichológia túlságosan egyszemélyes tudomány: Lányinak segítői már vannak, követői is előbb utóbb lesznek majd. Abban is bízhatunk, hogy a politikusok nálunk is felismerik a „lélekismeret” és a pszichológus hasznát hatalmuk optimalizálásában; ismerünk pártok és politikusok körül szorgoskodó pszichológusokat, még ha a számuk össze sem hasonlítható a jogászok s a közgazdászok töménytelen mennyiségével. Úgy vélem ezért, hogy a politikai pszichológia jövője ma már elsősorban tudományon belüli ügy, ha úgy tetszik tudománypolitikai kérdés. Hazai sorsa egyrészt azon múlik, hogy az intézményesedő és stabilizálódó magyar politikatudomány prominensei tudományukon belül milyen helyet szánnak a pszichológiának, másrészt pedig azon, hogy a pszichológia művelői a lehetséges politikai pszichológiák közül melyik mellet kötelezik el magukat. A kettőt a politika felfogása fűzi egybe. Az elsőről csak röviden szólnék, két példa erejéig. Az egyik. A két egyetem, ahol a politológus hallgatók pszichológiát tanulnak, igen fontos képzési bázisok, de sokkal több azon helyek száma, ahol a szakos hallgatók nem tanulnak politikai pszichológiát. Ezeken a helyeken a tematikában tárgyilag dominál az eszmetörténet

és az intézménytan, azt sugallván, hogy a köznapi ember politikai magatartásának vizsgálata – hozzá tenném: gondolkodásának és beszédmódjának kutatása is – kívül esik a politológia illetékességén, leszámítva talán a „kérdőívezést”. A másik. Nem túl régen jelent meg egy tanulmány a hazai politikatudomány állapotáról, amiben a szerző a következőket írja Lányi munkássága kapcsán: „a magam részéről nem vagyok meggyőződve arról, hogy a politikai pszichológiai megközelítés termékeny lehet a racionális, kalkuláción és okosságon alapuló politika világában.” (Lánczi 2000: 161) Tudható persze, hogy az ilyen és ehhez hasonló vélemények nem unikálisak, a politikai magatartást sokan azonosítják az érdekvezérelt kalkulációval és a racionális tudattal, amit persze nem szabad „elpszichologizálni”. De azt talán még sem állíthatjuk komolyan, hogy ez lenne a politikai magatartás empirikus valósága, hiszen az ember eszes lény ugyan, de nem észlény. Túl ezen, a pszichológiai nézőpont még a kalkulatív cselekvés értelmezésében is hasznos lehet, ahogyan ezt meggyőzően bizonyítja a kognitív pszichológia és a „választás-politológia” egymásra találása. (Lányi 2001a: 138–139) Azt pedig akár evidenciaként is kezelhetnénk, hogy a politikai valóság szimbolikus realitás is, amit olyan nagyhatású életművek bizonyítanak, mint Harold Lasswell és Murry Edelman munkássága. Vagyis ma még nem kevés azoknak a politológusoknak a száma, akiket „agyon nyomnak” a bonyolult politikai intézmények és a megalapozó nagy eszmék, ezért a politológia komolyságát s hasznát is azon mérik, hogy a tudomány mire képes ezek feltárásában, leírásában és ismertetésében. Az enyhén arisztokratikus felfogásban láthatóan nincs helye köznapi ember világának és magatartásának, legfeljebb a kormányozhatóság erejéig. Érdemes pedig tudnunk, hogy az a Harold Lasswell, aki az empirikus politikatudomány kezdeményezője és első nagy alakja volt, egyben a politikai pszichológia alapító atyja (Lányi 2001a: 30-33) és a politikai szemantikai kutatások elindítója is (Szabó 1998: 20–39). Nyilvánvalóan azért, mert úgy látta, hogy a pszichikum és a beszéd elválaszthatatlanok a politika mindennapi valóságától. Ha tehát a politológia nem úgy definiálja önmagát mint intézménytan és a szervezeti viselkedések vizsgálat, máris egy összetett szimbolikus világgal szembesül, amelyet nem „megtisztítani” kell a lelki és beszédbeli tényezőktől, hogy ezek mögött valami lényegi realitást ragadjunk meg, hanem a politikai valóság konstitutív tényezőinek kell őket tekintenünk. Illúziókban persze nem érdemes ringatni magunkat. A politikai elit mindig is kezelni fogja az állampolgárokat, amihez a politológia asszisztálni fog, és abban is csak reménykedhetünk, hogy a politikai kommunikáció divatja nem egyszerűen a jó öreg propaganda hatékonyabbá tételét fogja jelenti.

Politológia és politikai pszichológia Lehet tehát úgy értelmezni a politológiát, ezt a viszonylag friss tudományt, hogy nincs benne helye a politikai pszichológiának, mint ahogyan olyan politikusi gyakorlat is van, amely idegenkedik a pszichológiai ismeretek használatától. Ennek ellenére a politológiában van fogadó készség a pszichológiára, és a politikai pszichológia is kezdi megmutatni arcát s lehetőségeit. Legitimitása ma már nem kétséges. Ezért azt gondolom, hogy a következő tíz évben sok múlik magán a

politikai pszichológián, vagyis azon, hogy milyen teljesítményei lesznek, és milyennek mutatja fel magát a politikát. Lányi Gusztáv írásai egyértelművé tették, hogy nincs egységes politikai pszichológia, a politikai pszichológia behaviorista, kognitív, pszichoanalitikus és fenomenológiai tradíció alapján egyaránt létrehozható. (Lányi 2001a: 113–125) Természetesen mindegyik terület nemzetközi eredményeit illik ismernünk, de kérdés, hogy művelhető-e és művelendő-e mindegyik tradíció hazánkban. Úgy vélem ez részben elvi, részben praktikus kérdés. A praktikusságról annyit, hogy ez alapvetően tudományos kapacitás és érdeklődés kérdése: kizárni egyiket sem lehet, de ha nincs aki csinálja és nincs rá igény, akkor nem lesz, ha pedig valaki ambicionálja, akkor vélhetően meg is csinálja vagy megcsinálhatja. Mondhatjuk, ez ilyen egyszerű. Az elvi kérdés már bonyolultabb, és a következőkben ezzel foglalkozom részletesebben. (Alkalmazás – megrendelés) Az alkalmazott politikai pszichológia megrendelésfüggő. Nem csak a témája, hanem a szemlélete is a megrendelőtől függ. A politikusoknak sokan akarnak tanácsot adni, ami nem könnyű feladat, de az tudható, hogy csak az általuk képviselt szemléleti kereteken belül van erre lehetőség. Igényeik, kívánságaik, megrendeléseik is ehhez igazodnak. A választási csatákba és kormányzási ügyekbe bonyolódott politikusok pedig nyilvánvalóan olyan pszichológiai ismertekre kíváncsiak, amelyeket alapvetően egy behaviorista és kognitív, esetleg pszichoanalitikus szemléletű elemzés szállíthat a számukra, hiszen uralni akarnak egy helyzetet és befolyásuk növelésére törekszenek. Elvileg ezért nálunk is lehet számítani ilyen típusú elemzésekre, illetve arra, hogy számuk gyarapodni fog. Ilyennek tekinthetjük például a kampánytanácsadást, vagy a „hogyan győzzünk” típusú receptgyűjteményeket és használati utasításokat. (A fenomenológiai pszichológia) Lányi Gusztáv politikai pszichológiája azonban más tradíciókhoz kapcsolódik. Természetesen végzi a diszciplína nemzetközi trendjeinek magyarországi ismertetését (Lányi 1996) és recepcióját (Lányi 2001a: 11–32, 103–133), azonban a hazai jelenségek elemzésében (Lányi 2001b: 69–243) a fenomenológiai alapú pszichológiát favorizálja, még ha vegyíti is ezt más iskolák módszereivel. Ez az irányzat nem a cselekedetek (hozzá tenném: mindig is konstruált) okainak feltárására törekszik, hanem azt a szabályrendszert vizsgálja, amelyet a személyek viselkedésük és mások megértése során követnek, és az iskola nagy újítása, hogy komolyan veszi az emberek köznapi magatartását és tudását, vagyis nem ezek mögött keresi a „lényeget”, hanem ebben találja meg a lelki tényezők jelenlétét is. Empirikusan ez a világ csak a köznapi diskurzusokban érhető el, abban a beszédfolyamban és szövegvalóságban, amelyben a választópolgárok és a politikusok is megkonstruálják saját világukat, politikai identitásukat. A tudomány természetesen mindezt értelmezi. Lányi Gusztáv ehhez – az iskola hagyományainak megfelelően – előszeretettel használja a dramaturgiai metaforát és a történeti összefüggéseket, és még abban is követi a tradíciót, hogy a politikai pszichológia legfontosabb feladatát a politikai gyakorlat humanizálásban, nem pedig a mindenkori hatalom és az irányítás menedzselésében látja. Én ezt a törekvést még akkor is perspektivikusnak tartom, ha politikai tanácsadóknak és szakértőknek (a funkciót egyébként Lányi nem tekinti

elhanyagolhatónak) többnyire nem azokat szokták felkérni, akik az ilyen jellegű tudomány mellet kötelezték el magukat. Szimpátiám oka egyrészt az, hogy ezen szemlélet alapján olyan politikakép konstruálható, amely szakít a politika arisztokratikus szemléletével. (Szabó 2001a: 264–266) Itt ugyanis egymás mellé kerül a választó polgár és a politikus, az „egyszerű” ember és a ”bonyolult” személyiség, a politika univerzuma nem a hatalmi helyzet, hanem a különböző értelmezések és jelentések mentén kialakuló szerepek szerint differenciálódik. Vagy ahogyan Lányi írja: „egyrészt azt firtatom, hogy milyen emberek a politikusok – másrészt arra is kíváncsi voltam (vagyok), hogy milyen emberek a (választó)polgárok.” (Lányi 2001b: 69) Ezt a szemléletet már csak azért is értékelnünk kell, mert a politikatudományban nagy a hajlam arra, hogy a politikát alig áttekinthető intézményrendszernek és köznapi tudással felfoghatatlan „mögöttes struktúrának” ábrázolja, a politizáló értelmiségben pedig arra van hajlandóság, hogy a politikát egybemossa a pártok működésével, ezt pedig a pártpolitikusok gyakran nemtelen vetélkedésével, nyíltan felvállalt konok egyoldalúságaival. A fenomenológiai szemléletű pszichológia viszont a politikát a közösség közös és nyilvános ténykedésének tekinti, amelyben természetesen pszichés mozzanatok is jelen vannak és szabályokat követő befolyásoló erővel bírnak.

A fenomenológiai szemléletű és kommunikatív alapú politikai pszichológia Egyetértek Lányi Gusztávval abban, hogy a politikai pszichológiának nem kell állást foglalnia a pszichológiát megosztó paradigmatikus vitákban, hiszen nem ez a tárgya és a feladata. Azt azonban okkal feltételezhetjük, hogy nem maradhat ártatlan az irányzatok csatájában. Mindenképpen választania kell közöttük, választása azonban nem csak metodológiai kérdés, hanem a (politikai) világ adott konstrukciója melletti elkötelezettség is. A feladat nem egyszerű, hiszen a döntés egyszerre tudományos és morális kérdés, amely – ráadásul – a választás függvényben eltérő tudományos karriereket jelöl ki. Én ezért kitartásra és következetességre biztatnám Lányi Gusztávot. Kitartásra, mert a fenomenológiai szemléletű és kommunikatív alapú politikai pszichológia szellemében történő valóságértelmezés további nagy feladatokat ró a követőjére. És következetességre, mert erős a csábítás arra, hogy az egyszerűbb és „hatalmilag” hatékonyabb (hogy ne mondjam: kifizetődőbb) paradigmák eltérítsék a tudóst a maga választotta úttól. (A tudományok „hierarchiája”) Az eltántorulás természetesen lehet tudományos is, a választott elvek következetes alkalmazásának megbicsaklása. Megemlítenék két problémát, amely szerintem efféle eltántorulást jelent Lányi egyébként következetes munkásságába. Az egyik az a törekvés, hogy Lányi a politikai pszichológiát a politika alaptudományának igyekszik beállítani. Az írja: „a szisztematikus politikai tudásnak a politikai pszichológia olyan alapját képezné mint a biológiának a szerves kémia és a kémiának a fizika”. (Lányi 2001a: 93) Nem az a probléma ezzel az állítással, hogy írója érvel a politikai pszichológia fontossága mellet, hanem az, hogy ezt úgy teszi, mintha létezne a politikai tudásnak bármilyen diszciplináris alapismerete, amely más diszciplináris tudásokhoz képest előbbre

való, mert hozzájuk képest mélyebb, alaposabb, fontosabb. Én ugyanis úgy vélem, hogy a politika tanulmányozásában nem létezik tudományos hierachia, a jogtudomány nem előbbre való a filozófiánál, a szociológia a történettudománynál. Észre kell vennünk, hogy éppen a hiarachizálásra való törekvés szorítja háttérbe a pszichológiát vagy az antropológiát, ami viszont a politikai valóság hierarchikus szemléletéhez kapcsolódik: az intézmények a topon vannak, a köznapi emberek politikai magatartása viszont a béka feneke alatt. Nem segít a szemléleten, ha megfordítjuk a hierachiát, ebből csak az a kiút, ha több egyenrangú tudomány együttműködéseként képzeljük el a politikatudományt. (Alkalmazott és/vagy értelmező tudomány) A másik meghátrálásnak azt tekintem, hogy Lányi túlságosan is az alkalmazott tudományhoz köti a politikai pszichológia státusát. Tekinthető ez persze védekezésnek, a tudomány hasznossága melletti érvelésnek, ám tartalmaz egy nagy lemondást. Nevezetesen, mintha a politikai pszichológia nem lehetne a politika értelmező tudománya, mindenféle konkrét alkalmazhatóság és eseti felhasználás nélkül, csak úgy a megismerés és a szemléletformálás vagy a kultúra gyarapítása okán. Én ezt nem hiszem! Egyébként is, ha a pszichológiának Lányi a politika világában humanisztikus funkciót szán, akkor ez nem állítható párhuzamba a sport- vagy a munkapszichológiával. A humanisztikus tudomány célja nem egy konkrét tevékenységterület optimalizálása, hanem a közösségi ügyek közös intézéséhez történő tudományos hozzájárulás, a közgondolkodás szintjének emelése, amely csak akkor nevezhető alkalmazásfélének, ha egyúttal minden tudományt alkalmazott tudománynak tekintünk. A politikai pszichológia igenis lehet a politika szuverén diszciplínája, amely maga is megkonstruálja a maga politikai képét vagy politikai valóságát. Ha olvassuk Lányi elemzéseit, akkor ezekből egy olyan politikai valóság néz ránk, amely semmilyen más politológiai elemzésben nincs benne. Mi más bizonyítaná meggyőzőbben, hogy fenomenológiai szemléletű politikai pszichológia nem az intézményi ember kormányozhatóságát vizsgálja, hanem a politika valóság természete érdekli, ha úgy tetszik szigorú akadémiai normák szerint?

Diszkurzív politológia és politikai pszichológia Ez a politikai pszichológia erős rokonságot mutat a diszkurzív politológiával, másképpen szólva a társadalmi kommunikáció ontológiai felfogásának (Béres – Horányi 1999: 13) politológiai specifikációjával. Ezt Lányi két alkalommal is explicitté tette egy-egy tanulmány erejéig. Az első tanulmányában még csak jelezte az összefüggést, mintegy programszerűen vázolta a lehetséges kapcsolódást: „a politika diszkurzív értelmezése, azaz a nyelvi fenomén, a politikai »beszédtest« (mint sajátos »Narratív Gravitációs Központ«) visszavezethető a politikai magatartás »dramaturgiájára«. (…) Az tehát, hogy KI a beszélő, MIT mond és HOGYAN vitázik a politikai valóságról és annak határairól – a politikai személyiség magatartásának teátrális és színfalak mögötti »dramaturgiájában« érhető tetten: a nyilvánosság és a titok, az én-prezentálások és politikai játszmák, a bizalom és a bizalmatlanság stb. pszichológiai folyamataiban”. (Lányi 1997: 119–120) Második tanulmányában pedig ennek szellemében részletesen kifejtette,

pontosabban szisztematikusan vázolta a politikai magatartás dramaturgiáját, amely a nyelvileg artikulálódó és pszichológiailag értelmezett szerepek konvergenciájára épül. (Lányi 2000a) Természetesen a konvergencia nem véletlen. (Nyelv és lélek) A nyelv és a lélek egymáshoz való kötődése régi felismerés, még ha ez igencsak különböző értelmezésekben jelent és jelenik is meg. Hadd utaljak itt Arisztotelész Rétorika című munkájára, amely az első fennmaradt szisztematikus affektusinterpretáció is. A szerző a nyilvános beszéd hatását vizsgálva jut arra következetésre, hogy az érzelmek komoly befolyással vannak a közéleti gondolkodásra és magatartásra, márpedig ezek egyrészt a beszédekben öltenek testet, másrészt beszédekkel befolyásolhatóak. Így aztán a retorika keretei között megvizsgálja, hogy milyen érzelmek vannak, hogyan jut el valaki az egyik érzelmi állapotból a másikba és mely tényezőkkel lehet ezeket befolyásolni. Hangsúlyoznám, hogy mindezt a retorika keretei között, a közéleti beszédvalóság integráns részeként. (Arisztotelész 1999: 81–111) De utalhatunk Harold Lasswellre is, aki úgy vélekedett, hogy „életünk rendkívüli mértékben függ közvetlenül a szavaktól és gesztusoktól (…), személyiségünknek mint egésznek a státusa bele van szőve a verbális megfelelés folyamatába” természetesen a közélet színterein is. (Lasswell 2000: 13) A pszichológia azonban csak akkor vonja le mindennek a konzekvenciáit, amikor szakít a természettudományos ihletésű emberképpel és magatartás-felfogással, s a beszédet és a jelentést állítja elemzése „gravitációs” középpontjába. (Politikai jelentésadások) Amikor a diszkurzíve felfogott politikai valóság értelmezésére és leírására teszünk kísérletet, akkor is valami hasonlót teszünk; megpróbálunk eltávolodni mind az objektivista ténytudományok mind a szekularizált teológia szemléletétől. Ez azért nehéz feladat, mert gondolkodásmódjuk mélyen áthatotta a köznapi és a tudományos valóságértelmezéseket, ahol is az objektív tény, az ok és az igazság „szentháromsága” embertől független, mondhatnám embertelen entitások, amelyekre a jelenségeket visszavezetve a dolgok állítólag el vannak rendezve, meg vannak magyarázva. A diszkurzíve értelmezett politikai valóság sem azért problematikus sokak számára, mert azt kellene elfogadniuk, hogy a politizáló egyének beszélnek és kommunikálnak, hiszen ez evidens, hanem azért, mert azt kellene megérteni, hogy ez nem az intézményi státusok és tárgyi állapotok függeléke és kiegészítése, hanem ehhez képest egy másféle politikai valóság megjelenése. A politikai jelentésadások törvényszerűségei és a jelentésfeltételek szabályrendszerei nem az intézményeket vagy az „objektív” cselekedeteket ragadják meg, hanem a politika jelentéses világát írják le, amelyek nem kevésbé lényegesek a politikai közösségek életének alakulásában mint mondjuk az intézmények és szervezetek által megszabott lehetőségek és keretek. A szavak mögött tehát nem kell vizionálnunk valami igazabb realitást magyarázandó a szavak éppígy létét: a jelentéseknek vannak persze jelentésfeltételei és szabályai, de ez maga is nyelvileg artikulálódik, még ha esetleg más nyelven vagy szinten is. A kutató és a tudós is része saját politikai és tudományos közösségének.

(A diszkurzív szerepek és tematizációk pszichológiai értelmezése) Amikor Lányi Gusztáv a politikai diskurzusokat vagy diszkurzív szerepeket és tematizációkat pszichológiailag értelmezi, akkor ugyanannak a jelenségnek egy másféle értelmezését vagy jelentésadását végzi el, mint amit a nyelvi elemzés feltár. Nem az okát írja le a politikai diskurzusoknak vagy kommunikációknak, vagyis nem vezeti vissza őket valami objektív entitásra, hogy igazságukat megmutassa. Úgy is mondhatjuk, hogy a nyelv és a lélek, a beszéd és a pszichikum azonos szinten helyezkednek el, egyik sem magyarázza meg a másikat, egyik sem oka vagy következménye a másiknak. A politikai élet egymáshoz tartózó, esetleg egymásra reflektáló, két aspektusáról van itt szó, amelyek mindenekelőtt tágítják egy-egy adott jelenség értelmezési lehetőségeit, vagyis új perspektívákat nyitnak a dolgok megértésében. Az eredmény: a viták szofisztikáltabbak és értőbbek lehetnek, bővülhet a cselekvések köre és gazdagodhat a közösség tudása, irányítói a lehetőségek nagyobb tárházából válogathatnak. Amikor valaki tudományosan úgy érvel, hogy ő cáfolhatatlanul kimutatta egy-egy vélemény és magatartás okait, vagy prognosztizálni tudja adott társadalmi okok majdnem holtbiztos következményeit, akkor úgy viselkedik, mint az egyszeri vicc hőse, aki egy sötét szobában próbál megfogni egy nem létező fekete macskát, és közben magabiztosan kiabálja: megvan, megvan.

Pszichológiák, amelyek hidat képez(het)nek a diszkurzív politológia és más társadalomtudományok felé is

A pszichológia tudománya valójában mindig is közel volt a beszédhez és a jelentéshez. Már a kognitív törekvések arról szóltak, hogy a motívum és a következmény között ott van a tudás, az ember egész feldolgozó-értelmező apparátusa, amely megbonyolítja az inger és a válasz között eladdig feltételezett egyszerű viszonyt. A pszichoanalitikus iskolák pedig már kifejezetten az ember elbeszélt álmai, történetei, köznapi kijelenései nyomán igyekeztek megragadni a személyiséget, tudományosan újraértelmezve, megfejtve a páciens saját szavait. A tendencia az utóbbi egy-két évtizedben is folytatódott, és a pszichológia „második kognitív forradalmát” megvalósító törekvések nyomán teljesedett ki. Közülük háromra utalok. (A szociálisreprezentáció-elmélet) A Serge Moscovici által kezdeményezett szociálisreprezentáció-elmélete – amely némi hányattatás után ma már versenyben van a második kognitív forradalom „vezető elmélete címért” (László 1999: 25) – vizsgálatának centrumába a common sense és a pszichológiai realitás kapcsolatát állította. Az irányzat képviselői szerint a társadalom jelvalósága egyszerre a pszichikum s a társas kommunikáció tükre és feltétele, másképpen szólva, a lélek s a társadalom a nyilvános kommunikációkban létezik, ezek szabályrendszereiben és működési módjaiban. Az elmélet nem fogadja el azt a feltételezést, hogy a társadalom objektív eszenciák létezése lenne; a társadalmi valóságot maguk az emberek teremtik meg, mégpedig interszubjektív kommunikációs tevékenységük révén, amelyben egyrészt feltárul a pszichikum természete, másrészt a csoportkohéziót fenntartó köznapi vagy természetes logika, amely radikálisan

különbözik a tudományos gondolkodásmódtól. (Diszkurzív pszichológia) Rom Harrè diszkurzív pszichológiájának is kulcseleme, hogy a pszichikum vagy a lélek nem privát képződmény, hanem publikus jelenség, amely a mindennapi interszubjektív nyelvhasználatban mutatkozik meg. (Ortmayr 1997) Az irányzat alapvető törekvése „a cselekvő számára releváns jelentések megállapítása és vizsgálata, nem pedig a pszichológus által előírt mércéhez történő igazodás mértékének a megállapítása” (Bodor 1997: 114), ami annál is fontosabb, mert a tudomány fogalmai rendre eltorzítják a köznapi kulcskategóriák konceptuális struktúráit. (Narratív pszichológia) A narratív pszichológia egyik vezető képviselője, Jerome Bruner még egyértelműbben tesz különbséget tudományos és mindennapi gondolkodás között. Úgy látja, hogy a köznapi embert nem érdeklik az univerzális magyarázó sémák, ő mindenekelőtt elmeséli a valóságot, pontosabban az emberek életszerűségre törekedve elbeszélik egymásnak azt, ami van, mégpedig nyilvános értelemadás és koherencia teremtési szándék által vezettetve. A narratív pszichológia ezért egyrészt vizsgálja a narratívumok formáit, struktúráit és működésmódjukat, másrészt azt, hogy ezek milyen szerepet játszanak és milyen funkciót töltenek be az emberek életében. (László 1999: 42–78) (Diszkurzív társadalomtudományok) Ezek a nézetek nem társtalanok, más társadalomtudományokban is lehet találni hasonló törekvéseket. Clifford Geertz pontosan ilyen szemlélet alapján újította meg az antropológia szolid tudományát, és adott neki új távlatokat. (Szabó 2001b) Paul Ricoeur pedig minden társadalomtudomány létezési feltételének tekinti, hogy vizsgálati tárgya leírt vagy leírható beszédként, azaz jelentéssel bíró kommunikált valóságként legyen elemezhető. (Ricoeur 2001) Lehet úgy summázni ezeket a törekvéseket, hogy az interszubjektív kommunikációs köznapi beszédvalóság az emberi létezés primer ténye és valósága, amely közvetíti és hordozza a különböző történelmi-társadalmi állapotokat, megteremtve az emberi együttélés lehetséges módozatait és ezek változásait. És az már tudományos tradíció vagy szituáció kérdése, hogy ennek éppenséggel milyen aspektusa kerül elemzésre. Mondjuk pszichológiai, eseménytörténeti, kulturális vagy a jelen hatalmi harcaihoz kapcsolódó politológiai.

Redukciók és távlatok Nem gondolom tehát, hogy akár a diszkurzív elemzés, akár a politikai pszichológia fenomenológiája leszűkítené a politika fogalmát, különösképpen, hogy indokolatlanul redukálná valami mellékes mozzanatra, ahogyan Lányi ezt egy helyen mentegetőzve megfogalmazza. (Lányi 2000a: 218) Minden elemzés leszűkül ugyanis valamilyen sajátos nézőpontra, ez tehát önmagában nem hiba. A kérdés ugyanis mindig az, hogy az érintettek ott és akkor mit tartanak éppen elfogadott értelmezésnek, ennek következtében valóságosnak. A mi nézőpontunkból éppen az látszik világosan, hogy mennyire szűkkeblű a politológiai szervezettan és kalkulatív emberfelfogás, és hogy mennyi minden kicsúszik így a tudomány kezéből, amely

viszont megmutatkozik az értelmező és jelentéses kommunikációs valóság felől. Még világosabban: azon fordul meg minden, hogy milyen logikát fogadunk el tudományosan magyarázatnak és milyet nem, és hogy az elfogadott magyarázatokat rivalizáló, kiegészítő vagy egymást kizáró értelmezéseknek tekintjük-e. A késő modernitás korában pedig már nyilvánvalóan nemcsak a tudományos objektivitás „szentháromságtana” (tény, ok igazság) az elfogadott nyelvezet, hanem a társadalmi világ saját természetére rákérdező kommunikatív és jelentéses pozíció is (konstrukció, motiváció, érvényesség) mind a pszichológiában, mind a politológiában. Ami a legérdekesebb: ez nem kevésbé praktikus, mint az önön gyakorlati hasznától eltelt kalkulációs felfogások, a magatartásbefolyásolást nagy hangon ambicionáló eljárások vagy éppen a különböző biztos prognózisokat gyártó tudományok. Ha a hasznosságot úgy értjük, hogy mi váltható be közvetlenül pénzre és hatalomra, befolyásra és hírnévre, akkor persze a tudománynak általában is kevés haszna van: a másokon való agresszív felülkerekedés sem a múltban sem a jelenben nem a tudomány használatának egyenes következménye. A tudomány politikai és emberi haszna azonban lehet kulturális és mentális, megismerési és tudáshaszon, sőt uram bocsá’ boldogsághaszon is. Másképpen szólva az összefogó építkezést is lehet hasznosnak tekinteni, nem csak a romboló felülkerekedést. Akkor pedig a megismerési és humanisztikus funkciót teljesítő fenomenológiai indíttatású és diszkurzív szemléletű politikai pszichológia fölöttébb hasznos tudomány. Lányi tanulmányai (mondjuk a politikusok lehetséges típusairól, a politikai társas kölcsönhatás természetéről vagy a politikai színpad dramaturgiájáról, esetleg a magyar politikusok pszichológiai jellemrajzai, a rendszerváltásról és a választási küzdelmekről közzétett elemzései) egyrészt tudományos igényességükkel mint példák, másrészt a közéleti tudásszintet emelő vonásukkal mint ismeretgyarapítók töltenek be igen praktikus funkciót.

A homo politicus által konstruált valóság „lelki arca” A társadalomtudományokat egyébként sem lehet olyan módon felosztani, mint a természetmegismerő diszciplínákat: egyrészről vannak az elméleti vagy alaptudományok, amelyeket a puszta megismerési vágy hajt előre, másrészről a technológiai tudományok, amelyek találmányokká és eszközökké transzformálják az elméleti felismeréseket. Minden társadalomtudomány ugyanis közvetlenül része az adott közösség tudományos kultúrájának, amely különböző hatású gondolkodásmódokban, nyelvezetekben, szemléleti pozíciókban manifesztálódik az óvodától az egyetemig. Ezért itt nem az a kérdés, hogy melyik az elméleti és melyik az alkalmazotti tudományszak, hanem az, hogy az adott tudományos iskola milyen pozíció alapján értelmezi és konstruálja meg a társadalmat vagy annak egy szeletét. A Lányi Gusztáv által preferált és művelt politikai pszichológia azért is perspektivikus, mert nem az emberinek vélelmezett természeti-tárgyi objektivitások érdeklik, hanem a specifikusan emberi realitás, a homo politicus által konstruált kommunikációs valóság „lelki arca”. Mind a nemzetközi, mind a hazai politológia messze van attól, hogy megszabaduljon az objektivista ténytudományok szemléleti terrorja és terhe alól. Ezért aztán az embernek jól esik belepillantani egy olyan

világba, ahol a politika nem a létért folytatott vadállati küzdelem, a rendszerszerűen objektív rendszerek nyomasztó rendszere, vagy a felfoghatatlan isteni eszmék földi mása, hanem a mindközönséges emberek, a választópolgárok és a politikusok felemelően zűrzavaros élete, a lélek és a beszéd köz-társasága, ahol a résztvevők a közjó érvényesítésére tesznek meg-megújuló kísérleteket.

*Válaszkísérlet. A diszkurzív politológia és a fenomenológiai pszichológia rokon törekvései biztató távlatot kínálnak. Azt a távlatot, amelyben megerősödhet bennünk a gondolat: A POLITIKAI PSZICHOLÓGIA IGENIS LEHET A POLITIKA SZUVERÉN DISZCIPLINÁJA, AMELY MAGA IS MEGKONSTRUÁLJA A MAGA POLITIKAI KÉPÉT ÉS POLITIKAI VALÓSÁGÁT! A HOMO POLITICUS ÁLTAL KONSTRUÁLT VALÓSÁG „LELKI ARCA” ÉRDEKEL, A VÁLASZTÓPOLGÁROK ÉS A POLITIKUSOK FELEMELŐEN ZŰRZAVAROS ÉLETE, A LÉLEK ÉS A BESZÉD – TÖRETÉNETI ÉS SZEMÉLYES IDENTITÁSBA ÁGYAZOTT – KÖZ-TÁRSASÁGA, AHOL A RÉSZTVEVŐK A KÖZJÓ ÉRVÉNYESÍTÉSÉRE TESZNEK MEG-MEGÚJULÓ KÍSÉRLETEKET.

V. REFLEXIÓ A REFLEXIÓKRA:MI A POLITIKAI MAGATARTÁSVIZSGÁLAT?

A vitapartnereim által fölvetett problémák – természetesen nem függetlenül a vitára kínált szövegtől – nagyjában-egészében a következő főbb témákat érintették:

• a „politika” fogalma, mibenléte• az erős állítás(om) gyöngesége: a politikai pszichológia „alapozó” jellege

(kétséges)• a politikai és a pszichológiai tudás sajátosságai• a természettudományos és/vagy társadalomtudományos modell• elmélet/gyakorlat• oktatás• etikai dilemmák

Mindezek természetesen olyan problémák, amelyeket újabb és újabb gondolat-futamokkal tovább tudnék (és mindannyian tudnánk) árnyalni. A tömörítő érvelés logikájára hagyatkozva – és persze a tartalmi súlypontok kiemelése érdekében – a következő két szempont figyelembe vételével foglalom össze vitapartnereim által exponált problémákra adható válaszkísérletemet:

• a politikai pszichológia „központi” helye a politikatudományok rendszerében,

• a politikai magatartásvizsgálatok tudomány-rendszertani, azaz elméleti/gyakorlati, oktatási és etikai szempontjai.

A politikai pszichológia „központi” helye a politikatudományok rendszerében A vitára felkínált szövegben a megfelelő szakirodalmi hivatkozásokkal is alátámasztott érvelésem szerint én amellett kardoskodom – vitapartnereim szerint

meglehetősen reménytelenül –, hogy „a szisztematikus politikai tudásnak a politikai pszichológia olyan alapját képezi, mint a biológiának a szerves kémia és a kémiának a fizika.” Ez a fundamentális, elméleti-rendszertani – mondhatni axiomatikus – állítás ráadásul abban a gyakorlatorientált kijelentésben nyer értelmet, mely szerint: a politikai pszichológia alkalmazott diszciplína. Vitapartnereim igencsak kiváló és éles elméjű érvekkel figyelmeztetnek: nem olyan könnyű megtalálni a biztos határvonalakat – ha ilyenek egyáltalán vannak – a tudományok összetett hálózatában. Ezért hát a következő gondolatmenetet vélem megfontolásra méltónak: (A társadalmi gyakorlat) A társadalmi-politikai gyakorlat felől adódtak és adódnak olyan kihívások, amelyek a pszichológia irányába történő tájékozódást elindítják – ebben központi szerepe volt/van a polgári demokráciák egyik alapvető politikai intézményének, a választásnak. Ez szociológiai értelemben azt jelenti, hogy a politikai tér szereplői (a POLGÁRok és a POLITIKUSok) mellérendelő és kölcsönösen függő viszonya a KONSTRUKTÍV KONFLIKTUSKEZELÉSHEZ szükséges tudás (gyakorlati készségek és ezt szolgáló elméleti háttérismeretek) iránti igényeket hívja életre.

Ez pedig talán a következő tudománylogikai séma szerint tekinthető át: A politikai pszichológiai tudás tudásszociológiai jellegzetessége és genezise –

(a) Nagy hatalmi különbség: A politikai tér intézményes szerkezetét a

HATALOM és az ALATTVALÓK alá-fölérendelő viszonya jellemzi. – A politikai tér szereplőinek legfőbb magatartásjegye a MEGTORLÁS és a KISZOLGÁLTATOTTSÁG. – A politikai tudást a „szakralitás” és a „titok” övezi. (Pl. ókori despoták, XX. századi diktatúrák.)

(b) Közepes hatalmi különbség: Bár csökken a HATALOM és az ALATTVALÓK alá-fölérendeltségének merev hierarchiája (mert pl. a „felvilágosult hatalom” engedékeny), az alattvalók is szervezetten képesek sajátos „ellenhatalom” létrehozására (civil mozgalmak, szakszervezetek stb.), de az alapszerkezet nem változik. – A politikai tér szereplőinek legfőbb magatartásjegye a BIZALMATLANSÁG és az ELLENSÉGESKEDÉS. – A politikai tudás már nem szakrális, de továbbra is „titok” övezi. (Pl. Ferenc József még félig-meddig „Isten kegyelméből” volt uralkodó, de Kádár Jánosról ez nem volt elmondható, ám hatalmát 56 „titkainak” köszönhette.)

(c) Kis hatalmi különbség: a politikai tér intézményes szerkezetében és a szerepek tartalmában is minőségi változás lép fel, azaz hatalom és alattvalók helyett POLGÁROK ÉS POLITIKUSOK lépnek a színre, viszonyuk a PIACI logikán alapuló MELLÉRENDELŐ struktúrával jellemezhető. Ez a „polgári társadalom”. – A szereplők legfőbb magatartásjegye: a KÖLCSÖNÖS FÜGGÉS ÉRZETE, A KONSTRUKTÍV KONFLIKTUSKEZELÉS. – A politikai tudás „racionális”: a tudományok

szerepe felértékelődik (pl. a közvélemény-kutatások, kommunikációs technikák stb.) …

…Ezért hát szükség lehet:

a politikai magatartásvizsgálatok tudomány-rendszertani, azaz elméleti/gyakorlati, etikai és oktatási szempontjai meggondolásaira:

A politikai magatartásvizsgálatokra(elmélet, gyakorlat, oktatás, etika)

Ennek intézményes víziója:

APOLITIKAI MAGATARTÁSVIZSGÁLÓ KUTATÓKÖZPONT

(PMK) Néhány munkatársammal és tanítványainkkal elképzeltük: mi is lehet(ne) ez a

PMK

1. A PMK mint oktatási „központ”

A PMK egyetemi Kutatóközpont, ez nem „kényszer” adta nyűg, hanem tudatos pedagógiai törekvés: a szakember képzés műhelye, olyan műhely, amely az ELTE Társadalomtudományi Kar tanszékeivel, szakirányaival és kutatóközpontjaival karöltve hallgatóiból (a tanítványokból) a XXI. századi magyar társadalom viszonyaival, problémáival, kihívásaival hatékonyan foglalkozni képes szakembereket nevel. Olyan műhely lenne, amely ugyanakkor a klasszikus egyetemi hagyományokat nem feledve törekszik a „mester-tanítvány” alkotói közösség létrehozására is. A PMK oktatási tevékenységének középpontjában a politikai magatartásvizsgálatok állnak.

Az alapképzés után speciális kollégiumi formában, műhelyszemináriumokban és kutatószemináriumokban történik meg az ismeretek elmélyítése, a különböző alkalmazási területek kibontása. Ez a szint értelemszerűen mobil lenne, mert itt nyílik lehetőség arra, hogy a Kar által oktatott egyéb stúdiumokhoz lehessen kapcsolódni, illetve az éppen aktuális hallgatói igények és a rendelkezésre álló oktatók mit tesznek lehetővé.

2. A PMK mint kutatási „központ”

A PMK olyan egyetemi Kutatóközpont, amely a politikai magatartásvizsgálatok terén a tág értelemben vett viselkedéstudományi orientáció jegyében a „politikai magatartásban” tetten érhető pszichológiai, szociológiai és politológiai összefüggések feltárását, mintegy a „tudományos igazság” rangjával is bíró ismeretek megszerzését célozza. A „tág értelemben vett viselkedéstudományi orientáció” azt jelenti, hogy nem egy szempontú – egy paradigma mellett

lecövekelt, egy módszert istenítő – elkötelezettség uralná a kutatásokat, ám nem is engedne teret a „mindent szabad” parttalanságának. Különösen ügyelnénk a „politika” aktuálpolitikai csábításainak kontrollálására. A PMK ugyanakkor természetesen nem lenne „elefántcsonttorony”: a politikai, társadalmi problémaérzékenység a tudományos kutatásnak is nem elhanyagolható egyik előfeltétele az alapos tudományos felkészültséggel együtt.

A PMK a Társadalomtudományi Kar adta intézményes lehetőségekre támaszkodva olyan kutatásokat szervezne, amelyekben a politikai szociológiai, a politikai pszichológiai és a politikai antropológiai megközelítések hangsúlyos szerepet kapnának.A PMK tehát olyan tudományos műhely lenne, ahol a „politikai magatartás” vizsgálata során az „igazság” firtatásának különböző útjai egyenrangúak és legitimek lennének. Így például a módszertani pluralizmus jegyében a hagyományos szociológiai vizsgálati technikák, attitűdmérések stb. mellett tág tere lenne az idiografikus, élettörténeti, tudásszociológiai, esetelemzéseket végző „lágy” eljárásoknak is. 3. A PMK mint szolgáltató „központ”

A PMK olyan egyetemi kutató „központ”, amely a magas szintű tudományos szakembernevelés és -képzés programját összekapcsolja a társadalmi és politikai gyakorlat felől adódó piaci igényekkel. A PMK olyan intézmény (lenne), ahol nemcsak a különböző tudományok (a mi esetünkben elsősorban a pszichológia, a szociológia és a politológia), hanem az oktatás, a kutatás és a szolgáltatói tevékenységek is egymásra hatásukban volnának jelen.

Az oktatásban a nevelési, képzési célokat, a kutatás során a tudományos igazságo(ka)t, a szolgáltatások terén a piaci szempontokat vesszük figyelembe. A politikai magatartásvizsgálatokat végezve erre, mondhatni, magától értetődő módon van lehetőség, erre hagyatkozni, „kihasználni” – vagy legalább is ezek módozatairól számot vetni – igencsak kívánatos lenne. Egyfelől kívánatos az „anyagi alapok” vonatkozásában, de a szűk és szükséges pragmatizmuson túl az oktatatás és a kutatás terén is jelentkező hatáselemről van (lehet) szó. A politikai magatartásvizsgálatok részét képező politikai pszichológia mint alkalmazott tudomány a legkülönbözőbb formákban a „tanácsadói” tudás részét képezi. Ezt a gyakorlatorientált és (végső soron) a piaci logikát követő szakértői tevékenységet összefogó és szervező fórum és artikulációs keret is lehet majd a PMK.

*

Ebből a vízióból minden bizonnyal kitetszik: a politikai pszichológia, szerintünk, a homo politicus megértésének legfőbb eszköze – és piacképes tudás is (lehet)!

*És:

A folytatás következik.

(Talán!)

(Remélem!)

[1] Ez a furcsán öntömjénező szöveg ironikusan önreflexív: azt a paradoxont mutatja, hogy alkotni csak „nagyot akarva” lehet. Ez az (ön)heroizáló akarat viszont nem más, mint illúzió: de szükséges illúzió – ilyen fajta „hit” nélkül nem jönne létre egy szikrányi „ön-álló (mozgó)” gondolat sem.

[2] E tágabb összefüggések iránt esetleg érdeklôdôk megtisztelô figyelmébe két olyan szövegemet tudom ajánlani, amely sem nem politikapszichológiai, sem nem gazdaságpszichológiai:Természettudomány-e a pszichológia? Magyar Tudomány. 1994. [XXIX.] 1. 62-73. (Hozzászólások: Pléh Csaba, Fehér Márta, Vajda Zsuzsanna és Buda Béla. Uott. 74-81). http://www.jate.u-szeged.hu/~garai/Termtud.htm

Another crisis in the psychology: A possible motive for the Vygotsky-boom (társszerzô: Köcski Margit). Journal of Russian and East-European Psychology. 33:1. 82-94. (a 3. Nemzetközi Tevékenység-elméleti Kongresszuson – Moszkva, 1995 – tartott fôreferátum szövegének elôzetes publikációja; utóbb a szöveget a kongresszusi vita tapasztalataival bôvített változatban a Voproszy Filoszofii [1997/4. 86–96] is leközölte): http://www.jate.u-szeged.hu/~garai/Vygotor.htm

Ψ Például és mindenekelőtt, bár ez itt és most szerénytelen lábjegyzetes közbeszúrás (-szólás), az én kurzusaim ezek, 1990 óta folyamatosan az ELTE szociológia szakos hallgatóinak (LG).3 Lányi Gusztáv szerint az egyéni lélek és az állam természete közötti megfelelések keresése Herbartig ível. Én azonban úgy vélem, hogy e megfelelések keresése napjainkig tart, csak éppen az egyéni lélek helyébe a néplélek, a mentalitás-típus, a kollektív identitás vagy éppen a politikai kultúra lépett. És napjainkig társadalmi normának számít, hogy összhangnak kell lennie az ember és az állam tevékenységét szabályozó értékek és normák között. Az Allport által felidézett Vico-féle gondolat – hogy az uralkodásnak, az államvezetésnek összhangban kell lennie a kormányzott emberek természetével - hagyománya visszanyúlik az európai politikai gondolkodás kezdetéig, és a tudományos vagy "modern" politikai pszichológia meghatározó előfeltevése is ez a gondolat.[4] Csak lábjegyzetben merjük megjegyezni, hogy nincs ez másképpen egyik olyan, modern társadalomtudomány esetében sem, amelyik az egyén és az állam, illetve az egyén és a politika viszonyát feszegeti, legfeljebb csak áttételesebbé és rejtettebbé vált a morális szempont az egyéb, kétségtelenül sokféle szempont között. Platón kérdése és kérdésének morális dimenziója semmit nem veszített aktualitásából.[5] Rendkívül érdekes lenne végiggondolni, hogy a jó (a „milyen”) és a legitimitás problémája hogyan függ össze a racionalitás (a „miért”, valamint a „hogyan”) és a legitimitás problémájával, azaz, hogy a (köz)jóból hogyan lesz majd Spinozánál észszerű – talán, majd egyszer erre is sor kerül.[6] Eltekintve a kivételektől, például a rabszolgaság gyakorlatától.[7] N. Machavelli: A fejedelem. Magyar Helikon, 1964. 77-78. oldal[8] B. Spinoza: Teológiai-politikai tanulmány. Budapest, Akadémiai Kiadó, 1953. 81. oldal[9] u. i.[10] Dékány István: Politikai lélektan. A politikai érzületek szerepe a mai társadalomban. Társadalomtudományi Füzetek, 13. sz. Budapest, a Stádium Bizománya, 1932. 2-4. oldal[11] „Bármily meglepő – olvashatjuk Lányi Gusztáv tanulmányában –, a politikai eszmék dzsungelében nem az "eszmék, hanem az emberek kavarognak. Az állami rend jogi normákból (is) felépített "katedrálisaiban" is az emberek igyekeznek, például, a maguk oltárát felépíteni vagy éppen mások szentképeit lemeszelni. Az ökonómiai-pénzügyi kényszerek gazdaságpolitikai abroncsait is az emberek rakják egymásra (vagy inkább, aki tudja, a "másikra"). A politikai intézmények struktúráiban és funkcióiban is – legyen az egy nagy múltú monarchia "királyi" és/vagy "császári" méltósága, vagy egy dicsőséges forradalmi küzdelemben kivívott parlamentáris demokrácia republikánus "elnöki" megbízatása – emberek élnek, mozognak, adják elő jól vagy rosszul szerepeiket stb.”[12] Aki ezt leírta, nem (vagy csak nagyon régen olvasta) ezeket a Csepeli Györggyel közösen írt tanulmányainkat (Szabó Ildikó és Csepeli György: Nemzet és politika a 10-14 éves gyermekek gondolkodásában. Tanulmányok, beszámolók, jelentések 4. szám, Tömegkommunikációs Kutatóközpont, 1984.; Szabó Ildikó és Csepeli György Politikai érzelmek iskolája. Jel-Kép, 1984. 2. sz.[13] A „társadalmi-politikai reformtörekvésekhez” való személyes viszonyomról csak annyit, hogy

Az ember államosítása című munkám 1986-87-ben készült, kandidátusi értekezésként 1988-ban védtem meg; e dolgozat egyenes következményeként még ugyanebben az évben munkanélkülivé váltam. Az ember államosítását még 1988-ban elfogadta kiadásra a Magvető Könyvkiadó a Gyorsuló idők sorozatba, és bár meg is szerkesztették, végül több mint három éven keresztül (!) nem adták ki; ahogy többször is céloztak rá: „rajtuk kívül álló okokból nem állt módjukban megjelentetni”. (A könyvet végül 1991-ben a Tekintet Kiadó jelentette meg – miközben angolul már 1988-ban megjelent belőle egy kisebb könyv.)

[14] Az MSZMP Társadalomtudományi Intézete akkori beszédbeli rövidítése.

[15] Szintén az akkori MSZMP másik (tudományosan nem annyira rangos, mint a Társadalomtudományi Intézet, de a politikai-ideológiai indoktrinációban igencsak jeleskedő) pártintézmény, a Politikai Főiskola beszédbeli rövidítése volt.

[16] A „tudományos szocializmus” tantárgyának, mondjuk így, diákos nyelvi fordulattal történő megnevezése volt. Az egyetemen például mi nem „tudományos szocializmust” tanultunk (ez legfeljebb az indexbe volt így beírva), mert egy normális, hétköznapi beszédben csak a „tudszoc” formulával éltünk.

További információk: http://www.pointernet.pds.hu/kissendre