Fordította Rónay György

Paul Gauguin

NOA NOA

Filum Kiadó, Budapest

„ ...Dites, qu ’avez vous vu? ” „...M i mindent láttatok?”

Baudelaire: Az utazás

1.

Június nyolcadikán, hatvanhárom napi vál­tozatos hajóút után - amely számomra a lázas várakozás s a vágyva vágyott föld felé szálló türelmetlen ábrándok hatvanhárom napját jelentette - furcsa, zegzugosan kibontakozó tüzeket pillantottunk meg a tengeren. A sötét égen csipkés, fekete kúp rajzolódott elő.

Megkerültük Moreát, és megpillantottuk Tahitit.

Néhány óra múlva virradni kezdett. Las­san közeledtünk a szirtekhez a Vénusz-fok irányában, átsiklottunk Papeete szorosán, és baj nélkül horgonyt vetettünk a kikötőben.

Első pillantásra e kis sziget képében nincs semmi tündéri, semmi, amit például a nagy­szerű Rio de Janeiró-i öbölhöz hasonlíthat­nánk. Csak néztem, tág szemmel, s eszembe se jutott, hogy egybevessem valamivel. Egy a vízözön hajdani napjaiban alámerült hegy­ségnek az orma ez: csúcsa magányosan uralkodott a vizeken: egy család menekült rá (alighanem), nemzetséget alapított; korallok is kúsztak falára, körülvették, fejlesztették az

5

új szigetet. S az egyre terebélyesedett, de megőrizte eredetéből a magánynak, a szűkös­ségnek azt a jellegét, amelyet végtelenségé­vel csak még nyomatékosabbá tesz a tenger.

Reggel tízkor megjelentem a kormány­zónál, a néger Lacascade-nál. Úgy fogadott, mint valami tekintélyes személyiséget. E meg­tiszteltetést annak a küldetésnek köszönhet­tem, amellyel a francia kormány bízott meg - magam se igen tudom, miért.

Igaz, művészi megbízás volt, ám e szó a néger szemében csupán a kémkedés hivatalos szinonimáját jelentette, s én hiába vetettem latba minden képességemet, hogy meggyőz­zem tévedéséről. Ebben egyébként egész környezete osztozott, s amikor azt hangoztat­tam: megbízatásom ingyenes, senki sem akar­ta elhinni.

A papeetéi életet hamarosan terhesnek éreztem. Ez is csak Európa volt - Európa, melytől, úgy véltem, végre megszabadultam - , és ráadásul a gyarmati nagyképűség, a gyerekes és a torzképig groteszk majmolás nyomasztóbb formájában. Nem ezt kerestem, nem ezért jöttem olyan messziről idáig.

Egy nyilvános esemény mégis érdekelt.Pomáré király ez idő tájt esett halálos

betegségbe, és napról napra várhatták a katasztrófát. A város lassankint sajátságos képet öltött. Akik Európából kerültek ide, kereskedők, hivatalnokok, tisztek és katonák,

6

azok változatlanul tovább nevetgéltek és énekeltek az utcákon, míg a bennszülöttek komor arccal, halkan beszélgettek a palota körül. A narancsszínű vitorlák szokatlanul élénken nyüzsögtek a kikötőben, a kék ten­geren, melyet a napfényben szaporán neki- nekisuhanva borzolt meg a sziklapart felől szálló ezüstös fuvalom. A szomszédos szigetek lakói látogattak át napról napra, hogy tanúi legyenek királyuk utolsó perceinek - meg annak, hogy Franciaország végképpen uralma alá hajtotta birodalmukat. Égi jelek figyelmeztették őket: mert valahányszor ki­rály hal meg, a hegyek némely lejtőjén sötét foltok csillannak meg alkonyaikor.

A király meghalt, és tengemagyi díszru­hájába öltöztetve felravatalozták palotájában. Ott találkoztam a királynéval - Marau volt a neve virágokkal és gyolcsokkal díszítette a királyi fogadószobát. Mikor a közmunka­ügyek vezetője tanácsot kért tőlem a gyász­pompa művészi elrendezésére vonatkozóan, válasz helyett egyszerűen a királynéra mutat­tam: a maorik szép ösztönével szinte ontotta maga körül a bájt, s amihez hozzáért, mindent műtárggyá varázsolt.

Ezen a napon azonban még csak fogya­tékosán értettem meg őt. Bizonyos mértékig vak voltam: ezek az emberek és dolgok, melyek oly mélyen különböztek attól, ami után sóvárogtam, csalódást keltettek bennem;

7

ez az európai közönségesség undorított; s még túlságosan frissen szálltam partra ahhoz, hogy fölfedezzem e legyőzött népben hatásunk riasztó burka és mesterkéltsége alatt azt, ami változatlanul nemzeti, valóságos és szép.

Ebben a már érett korú királynéban nem láttam egyebet, mint jelentéktelen kövér asz- szonyt, arcán a szépség romjaival. Az is lehet, hogy ekkor az ereiben élő zsidó vér minden más hajlamot elnyomott. Később aztán, mikor újra láttam, ráeszméltem maori varázsára. Felülkerekedett benne a tahiti vér. Őse, Táti nagyfőnök emléke a nagyság, a valóban megragadó nagyság bélyegét nyomta e nőre, akárcsak testvérére és egész családjára. Őt is jellemezték a méltóságteljes, szoborszerű, egyszerre telt és kecses délövi fofmák, a sima, egyenes karok, melyek olyanok, mint egy templom oszloppárja, meg a csúcsívben végződő törzs - e testalkat ellenállhatatlanul a Szentháromság nagy háromszögét idézi föl bennem. Tekintetében megcsillant olykor ama szenvedélyek homályos sugalma, amelyek hirtelen lobbannak föl, s egyszerre tűzbe borítják maguk körül a világot. Maga a sziget is így támadt egykor az óceánból, így virultak ki rajta a virágok a nap első sugaraira.

A tahitibeliek mind feketébe öltöztek, és két álló napon át gyászdalok zengtek, halotti énekek. Mintha a Patétikus Szonátát hallottam volna.

Eljött a temetés napja. Katonaság és a hivatalos előkelőségek, fekete ruhában, fehér sisakban, és bennszülöttek gyászöltözetük­ben... A kerületek rendben sorakozva vonul­tak el, vezetőik előttük vitték a francia lobogót. Hatalmas fekete tömeg volt ez. Árué kerület szélénél megálltak. Leírhatatlan emlékmű emelkedett itt, dermesztő ellentétben a lég­körrel és a növényzet díszével: cementtel egy­betapasztott korallkövek formátlan halmaza. A néger Lacascade beszédet tartott a szokásos közhelyekkel; ezt aztán tolmács fordította le a maori közönségnek. Utána a protestáns lel­kész szónokolt. Végül Táti, a királyné testvére felelt. Ennyi volt az egész; s máris útnak in­dultak, a hivatalnokok a fogatokba zsúfolód­tak...; úgy hatott, mintha lóversenyről térné­nek haza.

Eloszolva az úton - ahol a franciák közö­nye vitte a hangot - a néhány napja oly mély­ségesen komoly nép újra nevetni kezdett. Az asszonyok ismét megfogták férjük kezét, farukat ringatták, és pucér, széles lábuk lomhán tiport az út porában. A Fatana patak mellett szétszóródtak. Itt is, ott is, kövek közé bújva, asszonyok kuporodtak a vízbe, szok­nyájukat övig fölemelve, csípejüket, gyalog­lástól és hőségtől fólhevült lábukat hűsítget- ték. S miután így lemosakodtak, ismét útra keltek Papeete felé; mellüket előrefeszítették, s a két kagyló, melyben keblük végződik, az

9

egészséges, fiatal állatok elevenségével és bájával csúcsosodott ruhájuk selyme alatt. Állati és növényi keverékillat áradt belőlük: vérük illata, meg a gardéniáké, melyeket fejdíszül hordtak a hajukban. Teine merahi noanoa - most erősen illatoznak - mondták.

Minden visszatért a rendes kerékvágásba. Nem történt semmi, csak egy királlyal lett kevesebb. S a halottal eltűntek a régi szoká­sok, a régi nagyság utolsó nyomai is. A maori hagyomány is vele szállt a sírba. Valóban véget ért. Győzött - sajnos! - a katonás, üz­leties, hivataloskodó civilizáció. Mélységes szomorúság lett úrrá rajtam. Milyen hosszú utat tettem meg, és csak azért, hogy ezt talál­jam a végén, ezt, amitől menekültem! Az álmot, amely Tahitiba vonzott,'kegyetlenül meghazudtolta a valóság: én a hajdani Tahitit szerettem, és nem tudtam beletörődni, hogy mindenestől megsemmisült, hogy ez a szép fajta sehol, semmit nem őrzött meg régi ragyogásából. De hogyan fedezzem fel egy- magamban, útbaigazítás nélkül e távoli, titok­zatos múlt nyomait, ha még egyáltalán létez­nek: megtalálni a kialudt tűzhelyet, újra föl- szítani a lángot a hamu közepén...

De akármennyire is lesújt valami, nem szoktam föladni a harcot, mielőtt mindent meg nem próbálók, akár a lehetetlent is. Ha­marosan döntő elhatározásra jutottam.

Elutazni Papeetéből, itt hagyni ezt az eu-

10

rópaias várost. Sejtettem: ha teljesen együtt élek a bennszülöttekkel, az ő életüket élem a vadonban, végül is kellő türelemmel sikerül legyőznöm bizalmatlanságukat, és akkor min­dent megtudok.

Egy csendőrtiszt szolgálatkészen fölaján­lotta kocsiját és lovát. Egy reggelen elindul­tam, megkeresni a kunyhómat.

Barátnőm is velem jött: Titinek hívták. Félig-meddig angol volt, törte valamennyire a franciát is. Ezen a napon legszebb ruhájába öltözött; füle mellé maori módra virágot tűzött, és nádszalmából font kalapját, amelyet maga készített, a szalmavirágos szalag fölött narancsszínű kagylódísszel ékesítette. Haja vállára omlott, és valóban csinosnak hatott így, büszkén, amiért kocsiban ül, amiért elegáns, és amiért olyan embernek a vahinája, akiről azt hiszi: jelentős, gazdag; ám büszke­ségében nem volt semmi nevetséges, olyan jól illik e fajta arcára a méltóságteljes kifejezés. Ősi, hűbéri történelmükből és nagy fejedel­meik ódon emlékeiből máig őrzik a gőg kitö- rülhetetlen vonását.

Jól tudtam, hogy szerelme, melyben igen sok az érdek, szűkebb európai szempontból nem lett volna nyomosabb, mint egy szajha megvásárolható kedvessége. Én azonban valami mást is észrevettem benne. Ez a szem­pár, ez a száj nem hazudhatott. E tahiti nőknek annyira az életükhöz tartozik, annyira vérük­

11

ben van a szerelem, hogy akár érdekből szeretnek, akár nem, szerelmük mégiscsak - szerelem.

Az utat meglehetősen gyorsan megtettük; némi jelentéktelen csevegés, és körülöttünk a gazdag és egyhangú táj... Jobboldalt változat­lanul a tenger, a korallsziklák és a végtelen víz, amely néha, amikor a hullám túlságosan hevesen vágódott a szirtnek, úgy csapott föl, mint a füst.

Délben, negyvenöt kilométernyi út után, Mataiea kerületbe értünk.

Körülnéztem a járásban, és végül is egy meglehetősen szép kunyhóra bukkantam. Tulajdonosa szívesen bérbe adta. Ő majd épít magának másikat a szomszédságban.

Másnap este, amikor Visszatértünk Papeetébe, Titi arra kért, hogy egyezzem bele, hogy ő is velem jöjjön.

Majd később, néhány nap múlva, ha beren­dezkedtem. Tudtam: ez félig már fehér nő, aki sok európai férfival való viszonyában jófor­mán el is felejtette fajtáját és különbözőségét, semmire nem taníthat meg abból, amit meg akarok tudni, semmit nem adhat abból a sajá­tos boldogságból, amelyre áhítozom. Külön­ben is, mondtam magamban, ott lent, vidéken, könnyen megtalálom majd azt, amit keresek, csupán választanom kell.

*

12

Néhány nap óta elég beteg vagyok - annak a légcsőhurutnak a maradványa ez, amelyet télen szerezetem Párizsban - , és meglehetősen egyedül érzem magam Papeetében; de végre is! Türelem, hamarosan ott leszek, negyvenöt kilométernyire innét.

- la orana Gauguin.A hercegnő lépett szobámba; én ágyamon

hevertem, ruhaként mindössze egy pareóval a köldökömön, ami nem a legalkalmasabb öltözet egy rangos asszony fogadására.

- Beteg vagy - mondta - , eljöttem, hogy meglátogassalak.

- A neved? - kérdeztem.- Vaitua.Vaitua valódi hercegnő volt, ha egyáltalán

akad még ilyen, amióta az európaiak mindent a maguk színvonalára züllesztettek ebben az országban. Annyi tény, hogy mezítláb jött, füle mellett virággal, fekete ruhában. Nagy­bátyját, az imént elhalt Pomaré királyt gyá­szolta. Apja, Tamatoa, az európaiakkal való érintkezés, meg a tengernagyi fogadások ellenére sem akart soha más lenni, mint egy királyi vérből való maori, aki haragjában óri­ás módjára üti le az embereket, és dorbézolá­saiban félelmetesen telhetetlen szörnyeteg.

Vaitua, azt mondják, nagyon hasonlít hozzá.

Mint minden európai, aki fehér sisakban száll partra a szigeten, kételkedő mosollyal

13

néztem ezt a lecsúszott hercegnőt, de udvarias akartam lenni, és így szóltam hozzá:

- Kedves tőled, hogy eljöttél. Megiszunk együtt egy pohár abszintot? - És ujjammal az üveg felé böktem, amelyet legutóbb vettem vendégeim számára.

Hűvösen, és egyébként igen egyszerűen, odalépett, ahová mutattam, és lehajolt az üvegért. Könnyű, átlátszó szoknyája megfe­szült a csípőjén, mely akár egy világot is elbírt volna; kétségtelen: valóban hercegnő volt; ősei? - bátor és erős óriások. Hatalmas vállán szilárdan pihent a feje. Egy pillanatra nem lát­tam, csak emberevő állkapcsát, marcangolás- ra kész fogait, sunyi, állatian alattomos tekin­tetét, és bár nemes homloka nagyon szép volt, tökéletesen rútnak találtam. Csakvide ne üljön az ágyamra: ez az ingatag alkotmány sem­miképpen sem bír meg kettőnket. És éppen ezt tette: az ágy aggasztóan recsegett, de ellenállt. Iddogálva ismerkedtünk össze. A beszélgetés mindkettőnk részéről akadozott, és a hallgatás feszélyezett. Figyeltem őt, ő meg engem nézett. De az üveg ürült... Vaitua derekasan ivott. A nap rohamosan hanyatlott. Tahiti cigarettát sodort, aztán végighevert az ágyon. Meztelen talpa az ágy végének fáját simogatta, mint egy tigris nyelve egy koponya csontját. Arca csodálatosan megenyhült és megélénkült. Mintha egy szörnyű érzéki örömön ábrándozó macska dorombolását hal­

14

lottam volna. Milyen változékony az ember! - Most már szépnek találtam, nagyon szépnek. És amikor hangjában némi szemrehányással azt mondta: „Csinos vagy” - mélységes zavar öntött el. Végre is, a hercegnő kívánatos volt.

Nekifogott s igen komoly, érces hangon végigszavalta La Fontaine meséjét a tücsökről meg a hangyáról.

(Tanítói, az apácák közt töltött ifjúságának kedves emléke volt ez.)

A cigaretta elhamvadt, s ő fölállt.- Tudod, Gauguin - mondta - , nem

szeretem a te La Fontaine-odat.- Hogyan! Hiszen mi a jó La Fontaine-nak

hívjuk.- Lehet, hogy jó, de megőrjít a hitvány

erkölcsi példázataival.- A hangyák! - Száján utálkozás látszott.- A tücskök! Mennyire szeretem őket! Mi­

lyen szép, milyen jó is énekelni.- Mindig énekelni.- Mindig, mindig csak adni...És büszkén hozzátette: „Milyen szép or­

szág volt a miénk, melyben az ember éppúgy pazarolta adományait, akár a föld, és egész éven át énekeltünk.”

- Azt hiszem, túl sokat ittam; elmegyek, még valami bolondot csinálok.

A kert kapujából egy fiatalember szólította Vaituát. Egyike azoknak az ifjaknak, akik mindent tudnak, és mégsem tudnak semmit.

15

Vaitua eltávozott, és közben azt mondta rá: úri (kutya).

Fejemet ismét a párnára fektettem és fülem­ben, mint valami moraj zengett ez a mondat:

la orana Gauguin, la orana hercegnő.Pihenni kezdtem...

*

Már nem vagyok Papeetében; Mataiea járásban lakom. Egyfelől a tenger, másfelől a hegy - a tátongó hegység, a szörnyű sza­kadék, melyet a sziklára támaszkodva egy csoport mangófa borít be. A hegység és a tenger közt emelkedik buraofából épült házam, és mellette egy másik kis kunyhó, faré amu (étkezőház).

Reggel van. A tengeren, szemközt a part­tal, fatörzsből vájt csónakot látok, és a csó­nakban egy asszonyt; a parton egy majdnem egészen meztelen férfi; a férfi mellett a beteg kókuszpálma óriási papagájnak látszik; aranyszínű farka hátracsuklik, karmában egy kövér fürt kókuszt tart. A férfi két kézzel, har­monikus és sima mozdulattal súlyos fejszét lendít föl, a szerszám a magasban az ezüstös égre villantja kék nyomát, aztán belevágódik a halott fába, amelyben egy lángoló pillanatban újra fellobban a naprólnapra fölhalmozott évszázados hő.

16

A bíborszínű földön az ércesen sárga, kígyózó, hosszú levelek olyanok, mint valami távoli, keleti nyelv betűinek ábrái - és mintha ezt az óceáni szót olvashatnám bennük: atua, Isten, Taata vagy Takata, aki Indiából hinti szét fényét mindenhová, és minden val­lásban él...

Tathagata szemében a királyoknak és kor­mányzóiknak legragyogóbb pompája sem egyéb, mint por és köpedelem;

Az ő szemében a tisztaság és tisztátalanság olyan, mint a hat naga tánca;

Az ő szemében Buddha útjának a keresése virágokhoz hasonlatos...

A csónakban az asszony hálókat ren­dezgetett. A tenger kék vonalát megtörte a korallgátakra zúduló hullámok tajtéka.

Ezen az estén kimentem a homokos tenger­partra cigarettázni.

A nap sebesen szállt le a látóhatáron, s korongját már félig eltakarta Morea jobb felől emelkedő szigete. A szemberagyogó fény éle­sen és hatalmasan rajzolta ki a hegyeket, feketén a tűzvészes égen; élük úgy sötétlett, mint megannyi csipkés oromzatú, ódon várkastély.

Értelmetlenség, hogy ez a hűbéri gondolat támadt fel bennem e természetes látványra: ott túl az a csúcs: akár egy óriási sisakforgó. A hul­lámok, melyek úgy zúgtak körülötte, mint egy roppant tömeg, nem érik el soha. Egyedül

17

talpon e romba dőlt nagyságban, ez a védelmező sisak megmarad, szomszédosán az éggel.

Rejtett tekintet merül onnét a mély vizekbe, amelyek elnyelték az élők tömegét - e tömeget, mely bűnbe esett, mert megérin­tette a tudás fáját, vétkezett az elme bűnével. És a sisak, maga is mint egy fej mely nem tudom, milyen hasonlóság alapján idézi a szfinxet - , mintha egy hatalmas hasadékon, akár egy szájon át, méltóságosan hintené szét a gúny vagy együttérzés mosolyát a múlt álmait ringató habok felett... Rohamosan leszállt az éj - Morea aludt. Csönd. És én megismerkedtem a tahiti éjszaka csendjével.

Csak a szívem dobogása hallatszott. Agyamból tisztán kivehettem' a beszűrődő holdfényben kunyhóm egymás mellett, egy­forma távolságban sorakozó nádvesszőit. Mintha valami hangszer lett volna, a régiek nádsípja, amelyet a tahitibeliek vívónak hív­nak. Ám ez a hangszer egész napon át néma, csak éjszaka, az emlékezetben és holdfény illetésére zengi el újra a kedves dallamokat. Erre a zeneszóra aludtam el. Köztem és az ég közt semmi más, mint a könnyű és magas tető pandanuszlevelekkből, melyben gyíkok tanyáznak. Almomban magam elé képzelhet­tem fejem fölött a szabad teret, az ég boltoza­tát, a csillagokat. Jó messze voltam az európai házaktól, ezektől a börtönöktől. A maori kuny­

18

hó nem rekeszti ki, nem száműzi az embert az életből, a térből, a végtelenségből.

Mégis meglehetősen egyedül éreztem magam. Kölcsönösen figyeltük egymást a járás bennszülötteivel, de semmivel sem csökkent köztünk a távolság.

Két nappal később elfogyott az élelmem. Mitévő legyek? Úgy képzeltem, pénzzel megszerezhetem mindazt, ami életemhez szükséges. Tévedés! - A természethez kell for­dulni érte, és a természet gazdag és nagylelkű: nem tagad meg semmit attól, aki azokból a kincsekből kéri ki részét, amelyeket rak­táraiban, a fákon, a hegyekben, a tengerben őriz. Csakhogy ahhoz sok mindent kell tudni: megmászni a magas fákat, behatolni a hegységbe, és súlyos zsákmánnyal térni visz- sza, halászni, alámerülni a tengerbe, s kira­gadni fenekéről a kavicshoz hozzátapadt kagylót.

így hát én, a kultúrember, legalábbis ez idő szerint, alacsonyabb rendű voltam, mint a kö­rülöttem boldogan élő vadak: itt ezen a tájon pénzzel, mely nem a természetből ered, nem lehet megszerezni azokat a nélkülözhetetlen javakat, amelyeket a természet hoz. És amint üres gyomorral szomorú helyzetemen tűnőd­tem, egy bennszülöttet pillantottam meg: ne­vetve integetett felém. Kifejező mozdulatai lefordították számomra szavait; megértettem: szomszédom ebédre hív. Szégyelltem magam.

19

Fejcsóválva visszautasítottam. Néhány perc­cel később egy apró lányka szó nélkül frissen szedett levelek közé ágyazva némi ennivalót tett ajtóm küszöbére, aztán eltávozott. Éhes voltam; némán elfogadtam az ajándékot. Nem sokkal később a férfi elhaladt kunyhóm előtt, rám mosolygott, és anélkül, hogy megállna, kérdő hangon azt a szót vetette felém: Paieu?- Megértettem: „Elégedett vagy?” - kérdezte.

így kezdődött kölcsönös barátkozásom a vadakkal. Vadak! Elkerülhetetlenül tolult ajkamra a szó, amikor ezeket a kannibál fog­sorú feketéket néztem.

Ám közben lassanként, már kezdtem fölfedezni valódi bájukat. Ez a nyugodt tekin­tetű kis barna fej, lent a földön, a gironom- levelek fürtjei alatt, ez a kisgyerek, aki észrevétlenül figyelt és elmenekült, mihelyt pillantásom találkozott az övével... Mint én őket, ők is úgy figyeltek engem, az ismeret­lent, aki nem ismeri sem nyelvüket, sem szokásaikat, sem az élet legtermészetesebb, legkezdetlegesebb módszereit. S mint ők az én szememben: az ő szemükben én is „vad” voltam. És lehet, hogy. én tévedtem.

*

20

Dolgozni kezdtem: mindenféle vázlatokat és jegyzeteket. De a táj nyílt, izzó színeivel elkápráztatott, el vakított. Hajdanában mindig bizonytalan voltam, a kákán is csomót ke­restem... És most milyen egyszerű volt úgy festenem, ahogy látok, hosszadalmas számít- gatás nélkül vetni vásznamra egy-egy piros vagy kék színt! A patak tükrében aranyos for­mák ejtettek varázslatba; miért haboznék ugyanezt az aranyat, a napnak ugyanezt az ujjongását villantani föl vásznamon? - ócska európai megszokások, kiélt fajták gyávaságai a kifejezésben...!

Hogy minél jobban behatoljak egy-egy tahiti arc oly mélyen sajátos jellegébe, egy- egy maori mosoly minden bájába, régóta szerettem volna megfesteni egyik szomszéd­nőmnek, egy valódi tahiti asszonynak az arc­képét.

Azt az alkalmat használtam fel rá, hogy megkérjem erre, amikor egy napon beme­részkedett kunyhómba, és a festmények fény­képeit nézegette. Az Olympia képét külön­leges érdeklődéssel vette szemügyre.

- Mit szólsz hozzá? - kérdeztem. (Amióta- hónapok óta - nem beszéltem franciául, megtanultam néhány szót tahiti nyelven.

- Igen szép - felelte szomszédnőm.Elmosolyodtam erre a megjegyzésre, és

meghatottságot éreztem. Élt benne a Szépség érzéke! De mi volna róla a véleményük a Kép­

21

zőművészeti Főiskola professzorainak? S ő hirtelen, megtörve a csöndet, mely a követ­keztetésükig jutó gondolatokat előzi meg, hozzátette:

- A feleséged?- Igen.Hazudtam! - Én, mint az Olympia tanéja!Míg nagy kíváncsisággal az olasz primi­

tívek vallásos festményeit nézegette, meg­próbáltam fölvázolni az arcképét; főként talányos mosolyát igyekeztem megragadni. Kelletlenül elfmtorodott, majdnem haragosan jelentette ki: - aita (nem) - , és elmenekült.

Egy óra múlva ott volt, új ruhában, virág­gal a füle mellett.

Mi mehetett végbe a lelkében? Miért jött vissza hozzám? Kacérkodás volt ez? Tartóz­kodás, amely után annál édesebb engedni? Vagy a tiltott gyümölcs vonzotta? Vagy egy­szerűen csak szeszélyből tette, semmi másból, mint hamisítatlan tiszta szeszélyből, mely annyira jellemzi a maori nőket? Tudtam, hogy mint festőnek, vállalkozásomhoz úgy tartozik hozzá a modell benső világának tanulmá­nyozása, mint valami testi birtoklás, mint valami néma és sürgető kérés, mint a végső és tökéletes meghódítás.

Végeredményben az esztétika európai szabályai szerint csöppet sem volt csinos. Mégis szép volt. Vonásain a vonalak ívében raffaeli összhang élt, száját pedig olyan szob­

22

rász formálta, aki a gondolat és a csók, az öröm és a szenvedés minden nyelvét beszéli. S én az ismeretlen félelmet, a keserűség örömmel vegyülő mélabúját olvastam le róla, meg azt a passzivitást, amely látszólag enged, és valójában mégis mindig lebírhatat- lan marad.

Sietve dolgoztam - , sejtettem, hogy haj­landósága egyáltalán nem eltökélt - , sietve és szenvedélyesen. Belevittem ebbe az arcképbe mindazt, amit szívem láttatott a szememmel, és talán főként azt, amit a szem egymagában meg sem tudott volna látni, a visszafojtott erőnek ezt a heves lángját... Nemes homloka emelt vonalaival Edgard Poe-nak ezt a mon­datát idézte emlékezetembe: „Nincs olyan tökéletes szépség, amelyben az arányokban ne lenne valami különlegesség.” És füle mellett a virág szelíden ontotta illatát.

Most, hogy szabadabb voltam, jobban ment a munka.

A magány azonban nehezemre esett. Nem egy nyugodt tekintetű fiatal nőt láttam, igazi tahiti nőket, s némelyikük talán szívesen meg­osztotta volna életemet. De mind azt kívánják, hogy elragadják őket, maori szokás szerint (;mau: elragadni) egyetlen szó nélkül, brutáli­san; mindnyájunkban él valaminő módon az erőszak utáni vágy. Én meg valósággal megfé- lemedtem előttük, legalábbis azok előtt, akik nem tanéval éltek együtt - olyan nyíltan,

23

olyan méltósággal és büszkeséggel néztek rám meg a többi férfira.

Meg aztán azt is hallottam, hogy sokan betegek közülük, megfertőzte őket az a betegség, amelyet az európaiak hoztak be a vadak közé, mint műveltségűnk első és két­ségkívül lényeges elemét.

Hiába mondták a vének rá-rámutatva valamelyikükre: mau tér a - vedd magadhoz ezt - , nem éreztem sem elég bátorságot, sem a szükséges bizalmat.

Tudattam Titivel: örömmel látom. Papeeté- ben rettenetes tekintélynek örvendett, miután sorozatosan több szeretőjét is eltemette...

Kísérletem egyébként nem járt sikerrel, s az unalmon, amely ennek a hivatalnokok fényűzéséhez szokott nőnek a:> társaságában lett úrrá rajtam, könnyen lemérhettem, milyen komolyan előrehaladtam már az „elvadulás- ban”. Néhány hét múlva véglegesen elvál­tunk, Titi meg én.

Újra egyedül.

24

2 .

Szomszédaim jóformán a barátaim lettek. Úgy öltözködöm, úgy táplálkozom, mint ők; amikor nem dolgozom, megosztom velük nemtörődöm, örömteli, olykor hirtelen elboru- lásokkal tarkított életüket.

Esténkint csoportokba gyűlnek a kókusz­fák alatt a sűrű cserje tövében - férfiak, asz- szonyok és gyerekek. Némelyikük Tahitiból való, mások Tongából, ismét mások Arorai- ból, vagy a Marquise-szigetekről. Testük bar­nasága szép összhangba olvad a levélzet bár­sonyával; ércesen csillogó mellükből vibráló dallamok törnek elő, aztán elsimulnak, neki­verődve a kókuszfák vörhenyes törzsének. Egy-egy nő kezdi: hangja, mint merész madár száll föl hirtelen. Hatalmas kiáltása alámerül és újra fólcsap, madárként lebegve, míg a töb­biek úgy szállnak a csillagok körül, mint hűséges bolygók. Aztán a férfiak, együttesen, egyetlen rikkanással befejezik, összhangban az alaphanggal. Ezek a tahiti énekek, az imené k.

25

Máskor meg, énekelni vagy beszélgetni valami közös kunyhófélében gyűlnek össze. Imádsággal kezdik, előbb egy aggastyán mondja el, lelkiismeretesen, aztán az egész gyülekezet refrénként ismétli. Majd énekel­nek. Ismét máskor mulatságos történeteket mesélnek. Vagy ritkábban komoly kérdé­seken vitatkoznak, és bölcs javaslatokat tesznek.

íme az egyik; egy estén hallottam ezt, és sokáig hatott rám a meglepetés erejével.

A mi falunkban - mondta egy aggastyán - egy idő óta itt is, ott is olyan házakat látni, amelyek romba dőlnek, tetejük elrohad, beomlik, és ha esik az eső, becsorog a résen a víz. Miért? Szükséges, hogy mindenkinek legyen hajléka. Van elég fánk és levelünk, hogy kijavítsuk a tetőzeteket. Azt ajánlom, fogjunk össze, dolgozzunk egy ideig közösen, építsünk a lakhatatlanná váltak helyébe tágas és szilárd kunyhókat. Fokozatosan mindnyá­jan részt veszünk majd a munkában.

A jelenlevők kivétel nélkül mind tapsoltak.- Jól van.És az aggastyán javaslatát egyhangúan

megszavazták.Másnap azonban, amikor kimentem érdek­

lődni, nekifogtak-e az elhatározott munkának, meglepve láttam: már senki nem gondol rá. Kérdésemre csupán tétova mosollyal feleltek, s e mosoly sokat jelentő vonalakat vésett az

26

álmodozó homlokokra. Visszavonultam, tele ellentétes gondolatokkal: igazuk volt, amikor megtapsolták az öregember javaslatát, és ta­lán akkor is igazuk volt, amikor semmit nem tettek meg abból, amit tanácsolt. Mire jó dol­gozni? Nem biztosítják-e Tahiti istenei hí­veiknek a mindennapi megélhetést? Holnap? Talán! És holnap a nap mindenesetre ugyan­úgy föl fog kelni, mint ahogy ma is fölkelt: jótékonyan és derűsen. Nemtörődömség ez, könnyelműség vagy - ki tudja? - a legmé­lyebb filozófia: óvakodj a fényűzéstől, óva­kodj tőle, hogy az előrelátás orvén belekóstolj ízébe...!

Dolgom napról-napra jobban megy, végül is elég jól értem már a nyelvüket. Szomszéda­im - három közelebbi és számosán kisebb- nagyobb távolságban - úgy tekintenek, mint közülük valót. Talpam a folytonos kavics- tiprásban megkeményedett, hozzászokott a talajhoz; jóformán mindig meztelen testem nem szenved többé a naptól.

A civilizáció lassanként leválik rólam. Kezdek egyszerűen gondolkodni; nem érezni, csak nagyon halvány gyűlöletet felebarátom iránt - inkább szeretetet érzek. Enyém a szabad, állati és emberi élet minden öröme. Lehámlik rólam a mesterkéltség, idomulok a természethez, azzal a tudattal, hogy a holnap éppen olyan lesz, éppen olyan szabad és szép, mint a ma, békesség száll szívembe; a ter­

27

mészet törvényei szerint bontakozom ki, és nem gyötörnek hiábavaló gondok.

Barátom is akadt, önként és egészen bizo­nyosan érdek nélkül. Egyik szomszédom, egy nagyon egyszerű és nagyon szép fiatalember. Festményeim, fafaragásaim kíváncsiságot keltettek benne, kérdéseire adott feleleteim oktatást nyújtottak neki. Nem telt el nap, hogy át ne jött volna hozzám, nézni, hogyan festek vagy faragok.

Este, mikor a napi fáradalmaimat pihenem ki, az érdeklődő fiatal vadember szomjúságá­val faggatott az európai dolgokról, főként a szerelem dolgairól, és kérdései gyakran zavar­ba ejtettek. Feleletei azonban még naivabbak voltak. Egy napon rábízva szerszámaimat, arra kértem, próbáljon meg faragni valamit. Megdöbbenve rám nézett, s egyszerűen, őszin­tén azt mondta: én nem vagyok olyan, mint a többi ember, én olyasmit tudok, amire a töb­biek képtelenek. Azt hiszem, Jotéfa az első ember a földön, aki így beszélt hozzám, ezen a gyermeki nyelven - mert valóban gyer­meknek kell lenni hozzá, hogy azt képzelje valaki: a művésznek is van valami haszna...

Egy alkalommal szoborterveimhez rózsafára volt szükségem; széles, tömör törzset szerettem volna. Jotéfától kértem tanácsot.

- Föl kell menni a hegységbe - mondta - , ott tudok egy helyet, ahol több szép fa áll. Ha

28

akarod, veled megyek, kivágjuk, amelyik tet­szik neked, és együtt lehozzuk.

Kora reggel indultunk útnak. Európai ember számára a tahiti indiánösvények megle­hetősen nehezen járhatók. Két megmászhatat- lan hegység, két magas bazaltfal közt sza­kadék nyílik, benne patak kanyarog a sziklák közt; ha vize megdagad és rohanó áradattá nő, kitépi a szírieket, kissé távolabb elejti, aztán újra fölkapja, és végül belöki, begörgeti őket a tengerbe.

E zuhogókkal sűrűn meg-megszakított patak mindkét oldalán ösvényféle vezet össze­vissza a fák közt; kenyérfák, vasfák, pandanu- szok, burao- és kókuszfák, roppant páfrányok ezek, eszeveszett növényzet, mely egyre va­dabb bujasággal, mind szövevényesebben nő, minél beljebb nyomul az ember a sziget kö­zéppontja felé.

Kettesben haladtunk, meztelenül, derekun­kon kötény s kezünkben fejsze; át-átvágtunk a patakon, hogy megrövidítsük az utat, amelyet társam mintha inkább a szimatjával követett volna, mint a szemével, ragyogó zűrzavarával annyira elborít itt minden talpalatnyi helyet a levélzet, a fű és a virágözön.

Tökéletes csönd borult körénk, ama pana­szos moraj ellenére is, amelyet a víz vert a szirteken - úgy hatott ez az egyhangú zson­gás, mint a csend kísérőzenéje.

És ebben a csodálatos erdőben, ebben a

29

magányban, ebben a csöndben csak ketten voltunk - ő, a még egészen ifjú férfi, meg én, már-már aggastyánként, oly sok illúzióból kiábrándult lélekkel, oly sok fáradalomtól elgyötört testtel, s lényemben egy erkölcsileg és fizikailag beteg társadalom bűneinek nagy múltú és végzetes örökségével.

Előttem lépkedett, kecses, androgin for­máinak állati hajlékonyságával: mintha a körülöttünk nyüzsgő növényi ragyogás testesülne meg és lélekzene benne. S e ragyo­gásból, általa és belőle, a szépség illata párol- gott és áradt: megrészegítette lelkemet, s mint valami erős esszencia vegyült belé annak a barátságnak az érzése, amelyet egyszerűség és bonyolultság kölcsönös vonzása keltett köztünk.

Férfi volt, aki előttem haladt? - Ezeknél a pucér népeknél, éppúgy, mint az állatoknál, a nemek különbsége sokkal tompább, mint a mi égövünk alatt. Mi azzal, hogy a nőt megkí­méljük a fáradalmaktól, vagyis a fejlődés lehetőségeitől, hangsúlyozzuk gyengeségét és hozzáidomítjuk alakját a könnyed karcsúság hazug eszményéhez.

Tahitiban viszont az erdő és a tenger leve­gője egyformán erősít minden tüdőt, egyfor­mán edzi a vállat, csípőt, s a part kavicsai meg a nap sugarai semmivel sem kímélik kevésbé a nőket, mint a férfiakat. Mindketten ugyanazt a munkát végzik, mindketten egyformán

30

kényelmesek: a nőkben van valami férfiasság és a férfiakban valami nőiesség. A nemek e hasonlósága kapcsolatukat is könnyebbé teszi, meztelenségük viszont tökéletes tisztaságban őrzi meg: kirekeszti erkölcseikből az isme­retlennek, a titokzatos kiváltságnak, a boldog véletlennek vagy tolvaj lásnak minden moz­zanatát, mindazt, ami szégyen: az alattomos­ság színét, s a szadizmus bélyegét nyomja a civilizáltak szerelmi életére.

Mi lehet az oka, hogy a nemek különb­ségének ez az elmosódása, mely a vadaknál - férfit és nőt inkább barátként, mint szere­tőként fűz egymáshoz - a véteknek még a fogalmát is elhárítja: bennem, a megrögzött kultúremberben hirtelen az új és az isme­retlen félelmetes hatalmával éppen a bűn ízét idézte - zaklatott halántékkal közeledtem felé. Ketten voltunk, magunkra hagyva. Mintha a bűn sejtelme csapott volna meg...

De az ösvény véget ért; társam ismét át akart kelni a patakon; hátrafordult, s ezzel a mozdulattal felém tárta mellét.

Az androgin egyszerre eltűnt. Valódi fiatal férfi állt előttem, ártatlan szemében a nyugodt víz áttetsző tisztaságával.

Lelkembe nyomban visszaköltözött a béke, s végtelen lelki és testi gyönyörűséget jelen­tett a patak hideg vizébe merülnöm.

- Toetoe (hideg) - mondta.- Ó nem! - feleltem.

31

S e felkiáltás - végszóként ama harcra, amelyet csak az imént vívtam meg lelkemben egy egész elfajzott civilizációval - zengő vissz­hangot keltett a hegységben. A természet meg­értett, meghallott, s most, a küzdelem és a győ­zelem után ő is felemelte szavát, hogy tudtom­ra adja: úgy fogad ölébe, mint édes gyermekét.

Sebesen hatoltam be a bozótba, mintha föl akarnék olvadni a roppant anyai természetben. Társam közvetlenül mellettem haladt, egyfor­mán nyugodt tekintetével. Ő nem gyanított semmit: egymagamban hordoztam a gonosz kísértés terhét.

Célunkhoz értünk. A hegység meredek falai kitágultak; tisztásféle nyílt felénk kusza fák függönye mögött; mélyen elrejtőzött, vezetőm azonban jól ismerte: Mintegy tíz rózsafa ringatta itt sűrű koronáját. Neki­támadtunk fejszénkkel a legszebbiknek, s tövéből ki kellett döntenünk, hogy levághas­suk a tervemnek megfelelő ágát.

Azzal a boldog dühvei, azzal az átható örömmel sújtottam törzsére, véreztem be ke­zemet, hogy lendületemmel, ki tudja, milyen isteni brutalitást csillapítok le magamban. Már nem is a fára ütöttem; úgy tűnt, már nem is azt döntöm ki. S mégis, mikor földön he­vert, szívesen hallottam volna fejszém dalla­mos csapását más törzseken is. S íme, mintha a csattanó ütések ütemére fejszém így szólt volna hozzám:

32

Vágd ki tövestől az egész erdőt,Melynek magjait hajdan a halál fuvalma

vetette beléd,Tépd ki magadból az önszeretetet,Ahogyan ősszel a lótuszvirágot tépi a kéz le.

Alaposan összeomlott, alaposan meghalt bennem a régi kultúrember! Újjászülettem: vagy inkább egy tiszta és erős férfi kezdett élni bennem. Ez az elszánt viadal a civilizá­ció, a gonoszság végső búcsúja volt. A rom­lott ösztönök, melyek minden dekadens lélek mélyén ott szunnyadnak, s melyek az imént egészen addig hevültek, hogy borzalmuk versenyre kelt a lélekzetemmel belém áradó fény ragyogó tisztaságával, mert éppen ezzel az ellentétükkel adtak most hallatlan varázst az élet egészséges egyszerűségének, amelyet már én is megízleltem. Belső megpróbáltatá­som az önuralom próbája volt. Most már én is emberré lettem, „vademberré”, maorivá.

Hazafelé indultunk Jotefával, nyugodtan és örvendezve, vállunkon a rózsafa terhével: Noanoal

A nap még nem nyugodott le egészen, mikor kifáradva kunyhóm elé értünk.

- Elégedett vagy? - kérdezte Jotefa.- Igen.És szívem mélyén megismételtem magam­

nak: igen.Egyetlen vonást sem róttam vésőmmel e

33

fadarabba anélkül, hogy minden egyes alka­lommal s mind erősebben ne éreztem volna a győzelem és a megifjodás illatát.

*

A Punaru völgyén, Tahiti nagy szakadékán át Tamanau fennsíkra jutni. Onnét láthatni a Diadémot, az Orofénát s az Arorait, a sziget középpontját. Sokan beszéltek róla, és én el­határoztam: nekivágok, s néhány napot töltök ott magánosan.

- De mi lesz veled éjszaka?- Gyötörni fognak a tupapauk.-Vakmerő vagy, vagy megbolondultál,

hogy elmégy, s megzavarod a .hegység szel­lemeit!

Tahiti barátaim szorongó aggodalma csak növelte kíváncsiságomat.

Egy reggelen tehát útra keltem.Majdnem két órán át nyugodtan haladhat­

tam a Punaru mentén húzódó ösvényen. Később azonban több ízben is át kellett kel­nem a folyón. S ráadásul a hegység falai mindkét parton egyre meredekebbek lettek, roppant sziklagátakat vetítve egészen a folyam tükrének közepéig. Végül is kénytelen voltam a vízben folytatni utamat, s az áradat hol a térdemig, hol a vállamig ért.

A két rendkívül magas fal közé csak alig

34

szitált le a fény. A lángolóan kék égen világos nappal jóformán a csillagokat is látni lehetett.

Ot óra tájban, ahogy alkonyodott, éppen tűnődni kezdtem rajta, hol töltöm majd az éjszakát, amikor jobb felől mintegy jó hek­tárnyi majdnem sík területet pillantottam meg; sűrű összevisszaságban páfrányok, banán- és buraofák nőttek rajta. Szerencsémre találtam néhány érett vadbanánt. Sietve némi fát vág­tam, és megsütöttem őket; ez volt a vacsorám. Utána jól-rosszul elhelyezkedtem egy fa tövében; ágai közé banánleveleket raktam sátornak, ha esni találna az eső.

Hideg volt, s én amúgy is átfáztam, amíg a vízben gázoltam. Rosszul aludtam. Attól fél­ve, hogy a vaddisznók esetleg belemarnak a lábamba, fejszém nyelét csuklómhoz kötöz­tem. Mélységes éjszaka borult fölém. Semmit sem lehetett látni benne, kivéve közvetlenül a fejem körül valami viliódzó porfélét, ami rendkívül izgatott. Elmosolyodtam, amint eszembe jutottak a maorik meséi Tupapauról, erről a kártékony szellemről, aki együtt ébred föl az éjszakával, hogy az alvókat meggyötör­je. Székhelye a sziget szívében van, s körül­fonja sötétjével az erdő. Ott sokasodik, s a holtak lelkei mind hozzá szállnak, szaporítani légióit. Jaj annak az élőnek, aki e démonok által nyugtalanított vidékekre merészkedik! - s én ilyen oktalan voltam. Igaz, álmaim is meg­lehetősen zaklatottan folytak.

35

Később megtudtam, hogy ez a világító por egy különös apró gombafajtából árad.

Nyirkos vidékeken nő, elszáradt faágakon, olyanokon, amilyenekből én raktam tüzet.

Másnap kora hajnalban folytattam utamat.A folyó - egyre változatosabban, mert hol

patak, hol zúgó áradat, hol vízesés - mind töb­bet kanyarog; sokszor elvész lábam alól az ösvény; gyakran csak a kezem segítségével haladok előre, ágról ágra kapaszkodva, s alig támaszkodva közben a talajra.

A víz mélyéről szokatlanul testes rákok bámultak felém, mintha azt mondanák: mit akarsz itt? - és százados angolnák menekültek tova lépteim zajára.

Hirtelen, egy váratlan fordulónál, meztelen fiatal lányt pillantottam meg; a sziklafalhoz tapadt, inkább hozzá simulva, mint két kézzel kapaszkodva belé: a magasból, a kövek közül csobogó forrásból ivott. Mikor lecsillapította szomjúságát, vizet vett tenyerébe és végigc- sordította keblei közt. Aztán - pedig semmi zajt nem ütöttem - , mint félénk antilop, mely ösztönösen megérzi az idegent, előrehajtotta fejét, s úgy kémlelte a bozótot, amelyben meglapultam. Tekintetünk találkozott. Alig­hogy észrevett, nyomban elmerült, ezt a szót kiáltva: taehae (kegyetlen)! Én tüstént a víz fölé meredtem: senkit nem láttam és semmi egyebet, csak egy óriási angolnát, mely a folyómeder apró kavicsai közt kígyózott.

36

Sok nehézség és fáradság után végre elér­tem a sziget csúcspontja, a rettegett hegység, Arorai közvetlen közelébe. Este volt, fölkelt a hold, s nekem, amint néztem, eszembe jutott a szent párbeszéd, pontosan azon a helyen, amelyen a legenda szerint lefolyt:

„Hina azt mondta Tefatunak:Támaszd föl az embert, ha meghalt.A Föld istene így felelt a Hold isten­

nőjének:Nem, egyáltalán nem fogom föltámasztani.

Az ember meg fog halni, meghal a növényzet is, mint azok, akik belőle táplálkoznak, meghal a Föld is, a Földnek is vége lesz, és nem fog többé újjászületni.

Hina így felelt:Tégy, ahogy tetszik. Én majd fóltámasz-

tom, a Holdat.És ami Hináé volt, tovább élt, ami pedig

Tefatué volt, elenyészett, s az embernek meg kellett halnia.”

37

3 .

Kedélyem néhány napja elborult. Munkám is megérzi ezt. Igaz, sok szerszámomnak is híját érzem, de legfőképpen a kedvem hiányzik.

Jó néhány hónap telt el azóta, hogy Titit visszaküldtem Papeetébe, jó pár hónapja, hogy nem hallottam kedves női fecsegését, mely mindig ugyanazokat a kérdéseket tette fel, ugyanazokról a dolgokról, és amelyekre változatlanul ugyanazokkal a történetekkel feleltem. És ez a némaság nem vált a javamra.

Elhatároztam, hogy útra kelek, körutat teszek a sziget körül; célomat nem határoztam meg pontosabban.

Míg néhány könnyű csomagot készítettem úti szükségleteimre, s míg tanulmányaimat rendezgettem, szomszédaim és házigazdám, Anani barátom nyugtalanul figyelt. Végül is rászánta magát, s megkérdezte, el akarok-e menni. Azt feleltem neki: nem, csupán néhány napi kószálásra készülődöm, aztán vissza­jövök. Nem hitte el, és sírni kezdett. Felesége

38

is odajött, azt mondta, szeret engem, pénzre nincs szükségem hozzá, hogy köztük éljek; egy napon majd mindörökre elpihenhetek itt, s a kunyhója melletti tisztásra mutatott, melyen egy növendékfa díszlett...

S bennem föltámadt a vágy, hogy itt nyu­godjak el örökre; itt legalább senki nem zavar a hosszú örökkévalóságon á t...

Ilyenek maguk európaiak - tette hozzá a felesége -; mindig megígérik, hogy marad­nak, s amikor az ember végre megszereti magukat, eltávoznak. Fogadkoznak, hogy visz- szatémek, és mégsem térnek vissza soha.

- Nos, én megesküdhetek rá, hogy néhány nap múlva valóban vissza akarok térni. Később - (nem mertem hazudni) - , később majd meglátom.

Végre elindultam.Letérve a tenger partján húzódó útról, egy

szűk ösvényt követek át a bozóton, mely mélyen benyúlik a hegységbe, és parányi völgybe érek. Lakói még a régi maori szoká­sok szerint élnek. Boldogok és nyugodtak. Álmodoznak, szeretnek, lustálkodnak, énekel­nek, imádkoznak, s én, mintha valóban ott volnának, határozottan látom női istenségeik szobrait, a Hina-szobrokat, meg a Hold isten­nőjének tiszteletére rendezett ünnepségeket. Az egy tömbből faragott bálvány válltól vállig tíz láb széles, magassága negyven láb. Fején kalapként óriási, vörhenyes színű követ hord.

39

Körülötte a hajdani rítusok - Matamua - sze­rint táncolnak, s a vivő váltogatja világos és vidám, mélabús és sötétes hangjait, a tovaha­ladó órák szerint.

Folytatom utamat.Taravaóban, a sziget végén egy csendőr

kölcsönadja lovát, s én az európaiaktól alig látogatott keleti parton haladok tova.

Faonéban - apró járás ez Itia körzet előtt - hallom, amint egy bennszülött így kiált felém:

- Hé! Embereket formáló ember! Tudja, hogy festő vagyok. Haere mai ta maha! (Gyere, egyél velünk!) - Ez a vendégül hívás tahiti szólásmódja.

Nem sokat kéretem magam, olyan meg­nyerő és kedves a meghívást kísérő mosoly. Leszállók lovamról; vendéglátó gazdám szol­gai alázat nélkül, egyszerűen és ügyesen fogja meg és köti oda lovamat egy fához. S mind­ketten belépünk egy kunyhóba; már többen vannak odabenn, férfiak, asszonyok és gyere­kek; a földön ülnek, beszélgetnek, dohá­nyoznak.

- Hová mégy? - kérdi egy negyven év kö­rüli szép maori nő.

- Itiába.- Minek?Nem tudom, milyen ötlet villant át az

agyamon, s talán inkább csak véletlenül bök­tem ki utam valódi, eddig még magam előtt is titkolt célját.

40

H

- Asszonyt keresni - feleltem.- Itiában sok van és csinosak. Akarsz

közülük?- Igen.- Ha akarsz, én adok neked egyet. A lá­

nyomat.- Fiatal?- Igen.- Egészséges?- Igen.- Jól van. Keresd meg!Az asszony kiment.Negyedórával később - közben behozták

az ennivalót: vadbanánt, rákokat és halat - visszatért; nyurga fiatal lány jött a nyomában, kezében apró batyuval. Áttetsző rózsaszín muszlinruhája alatt látszott karjának és vállá- nak aranyos bőre. Melle rózsája feszesen sejlett a ruha alatt. Kedves arcán nem sikerült fölfedeznem azt a jellegzetességet, amelyet eddig szerte a szigeten tapasztaltam, és sűrű, bozontos, enyhén göndör haja is nagyon különös volt. A napfényben úgy hatott mind­ez, mint a krómszínek valóságos tobzódása.

Hamarosan megtudtam, hogy a Tongákról való.

Mikor mellém ült, néhány kérdést intéztem hozzá.

- Nem félsz tőlem?- Aita (nem).- Akarsz örökre a kunyhómban lakni?

41

-E h a (igen).- Soha nem voltál betegl- Aita.Ennyi volt az egész. Szívem hevesen vert,

míg a lány szenvtelenül rakta elém a földre, egy nagy banánlevélre az étkeket, amelyekkel megkínáltak. Jó étvággyal ettem, de elfogó­dottságot, félénkséget éreztem. Ez a mintegy tizenhárom éves lány elbájolt és meglepett. Mi mehetett végbe a lelkében? S végül is én, holott olyan öreg voltam hozzá képest, igen, végül mégis én haboztam aláírni ezt az oly sietve elhatározott és megkötött szerződést. - Talán vitatkoztak rajta egymás közt, mint valami alkun - gondoltam. - Talán anyja erőszakolta rá és követelte tőle; meglehet, s mégis, mindennek ellenére: világosan láttam a nagy gyermeken a függetlenségnek és büsz­keségnek fajtájára oly jellemző vonásait.

Legfőképpen pedig az nyugtatott meg, hogy kétségkívül azt a nyugodt kifejezést figyelhettem meg benne, amely az ilyen fiatal lényeknél a dicséretes és tiszteletre méltó cse­lekedetekkel jár együtt. Egyébként jóindulatú, gyöngéd és érzéki szájának gunyorkás vonása azonban figyelmeztetett rá: ezúttal inkább engem fenyeget veszély, mint ő t...

Nem mondhatnám, hogy amint a küszöbön kiléptünk, nem markolta meg szívemet valami különös aggodalom, valami fájó szorongás - valóságos félelem.

42

Lovamra ültem; a lány mögöttem jött; anyja, egy férfi meg két nő - mint mondták, a két nénje - követték.

Visszaindultunk Taravaóba, kilenc kilo­méternyire Faonétól

De alig tettünk meg egy kilométert, így szóltak hozzám: Parahi teie! (Állj meg itt!).

Leszálltam lovamról; tágas, szinte gazdag­nak ható kunyhóba léptünk. A föld javainak gazdagsága látszott benne. A padlóra hintett szénán csinos gyékényszőnyegek húzódtak. Rendkívül szívélyes, még fiatal házaspár lakott itt. Menyasszonyom az asszony mellé ült és bemutatta őt:

- íme, az anyám.Aztán teljes csöndben friss vizet öntött

egy kehelybe, s mi sorjában ittunk belőle, mintha egy családi vallás szertartásának áldoznánk. Ezután az a nő, akit menyasz- szonyom úgy mutatott be mint anyját, meg­hatott tekintettel, nedves szemmel hozzám fordult.

- Jó ember vagy te?Megvizsgáltam lelkiismeretemet, s nem

minden zavar nélkül feleltem:- Igen.- Boldoggá teszed a lányomat?- Igen.- Nyolc napon belül jöjjön vissza hozzánk.

Ha nem boldog, el fog hagyni téged.Hosszú csönd. Végül kijöttünk, újra lóra

43

szálltam, s útnak indultam, nyomomban kí­séretemmel.

Útközben többekkel találkoztunk, akik ismerték friss családomat; köszöntöttek ben­nünket, és így szóltak a lánykához:

- Mi az! Egy franciának lettél a vahinája? Légy boldog! Sok szerencsét!

És szemükben kétkedés látszott.Egy mozzanat határozottan nyugtalanított:

hogy lehet, hogy Tehurának - (így hívták új feleségemet) - két anyja van. Tudakozódni kezdtem hát attól, aki elsőnek ajánlotta fel őt.

- Miért hazudtál?- A másik is az anyja - felelte - , ő a dajká­

ja, aki gondját viseli.Mélyen gondolataimba merültem; lovam,

érezve, hogy nem törődöm vele, bizonytala­nul bóklászott, s meg-megbotlott a testes kavi­csokon.

Taravaóban visszaadtam a csendőrnek a lovát. Felesége - jóindulatú, de tapintatlan francia asszony - fölkiáltott:

- Hogyan! Ezt a szajhát viszi magával?És gyűlölködő pillantása szinte levet­

kőztette a lányt, aki büszke közönyét szegezte e káromló vizsgálat ellenébe. Egy pillanatra eltűnődtem a jelképes látványon, amelyet a két asszony nyújtott: kiéltség és friss virágzás feszült szembe egymással, törvény és hit, mesterkéltség és természet, s amaz a hazugság tisztátalan levegőjét árasztotta emerre.

44

Két fajta állt itt előttem, és én szégyen­keztem a magamé miatt. Mintha valami mocs­kos füst felhőjével ámyékozía volna be a ragyogó eget. Sietve elfordultam, ennek az élő aranynak a ragyogásán pihentettem meg és üdítettem föl tekintetemet - mert máris sze­rettem őt.

A családi búcsúzkodás Taravaóban történt, a kínainál, aki egyformán árul minden jót, embereket is, barmokat is.

Bérkocsiba szálltunk menyasszonyommal, és huszonöt kilométernyi út után hazaértünk Mataieába, otthonomba.

*

Feleségem meglehetősen szűkszavú volt, mélabús és gunyorkás.

Fáradhatatlanul és kölcsönösen figyeltük egymást; ő azonban kiismerhetetlen maradt, s én hamar megadtam magam ebben a harcban. Hiába határoztam el: éber leszek és ural­kodom magamon, hogy mindvégig éles szemű tanú maradhassak; idegeim a legko­molyabb elhatározáshoz sem voltak elég erősek, és hamarosan nyitott könyv lettem Tehura előtt.

így bizonyos fokig a magam kárán és a ma­gam személyében tapasztaltam, milyen mély szakadék választja el egymástól az óceániai meg a latin s főként a francia lelket. A maori

45

lélek nem nyílik meg nyomban; sok türelem és tanulmányozás kell hozzá, hogy végül is meghódíthassuk.

Eleinte kisiklik a kezünkből, és száz meg száz módon hagy bizonytalanságban változás és mosoly leplébe burkolózva; s míg mi engedjük, hogy megejtsen látszata - mintha legmélyebb igazságának megnyilatkozása volna-, s eszünkbe sem jut, hogy szerepet ját­szik: ő gyermeki könnyedsége és mosolygó gondtalansága fedezékéből nyugodt bizton­sággal figyel minket.

Eltelt egy hét, s én ezalatt olyan „gyermek­séget” éltem át, amely eddig teljesen ismeretlen volt előttem. Szerettem Tehurát, és meg is mondtam neki; ő mosolygott rajta: nagyon jól tudta! Viszont úgy látszott, ő is szeret, de soha nem beszélt róla. Ám néha éjszaka villámok barázdái ragyogtak Tehura bőrének aranyán...

A nyolcadik napon - mintha csak most lép­tük volna át először kettesben kunyhónk küszöbét - engedélyt kért, hogy meglátogat­hassa anyját Faonéban, amint megígérte. Szomorúan egyeztem bele, s néhány fillért kötve zsebkendőjébe az utazás költségeire, meg hogy rumot vehessen apjának, a bérko­csihoz kísértem.

Úgy éreztem, örökre búcsút mondunk egymásnak. Visszatér-e vajon?

Kunyhóm magánya valósággal üldözött.

46

Semmiféle munka nem tudta lekötni gondo­lataimat.

Néhány nap múlva hazajött.

*

Tökéletesen boldog élet kezdődött akkor; a másnap biztonsága, a kölcsönös bizalom, a szerelem kölcsönös bizonyossága volt az alapja.

Újra dolgozni kezdtem, és házam a bol­dogság lakása lett: a nappal együtt kelt föl e boldogság, s épp oly ragyogóan, mint a nap.

Tehura aranyló arca örömmel és fénnyel árasztotta el otthonomat és a környező vi­déket. S mindketten oly végtelenül egysze­rűek voltunk! Milyen jó volt reggelenként - akár az első ember és az első asszony a paradicsomban - fürödni mentünk a szomszé­dos patakba!

Tahiti paradicsom! Nave nave fenua!S e paradicsom Évája egyre simuléko-

nyabb, szeretetreméltóbb.Valósággal bebalzsamoz: noanoa! Éppen a

legjobbkor lépett életembe: korábban talán nem értettem volna meg, és később - nagyon is késő lett volna. Ma megértem úgy, ahogyan szeretem, és általa végül is számtalan titokba sikerült behatolnom, amely mindeddig rejtve maradt előttem. Egyelőre azonban nem ér­telmem ragadja meg, nem emlékezetem rend­

47

szerezi mindezt. Amit mond, érzelmi felfo­góképességemnek mondja Tehura: érzéke­imbe és érzelmeimbe írja szavait, s én később majd ott lelem meg őket. így, mindennapi élete tanításával minden más módszernél sokkal biztosabban vezet fajának teljes megértéséhez. S én már nem veszem tudomá­sul a napokat és az órákat, a rosszat és a jót. A boldogság számára oly idegen az idő, hogy még a fogalmát is kiirtja, és minden jó, ha minden szép.

Tehura soha nem zavar meg, ha dolgozom vagy álmodozom; ilyenkor ösztönösen hall­gat. Nagyon jól tudja, mikor szólhat hozzám anélkül, hogy háborgatna; akkor aztán Európáról, Istenről és az istenekről beszél­getünk; kölcsönösen oktatjuk egymást.

*

Egy napon el kellett mennem Papeetébe. Azt ígértem, még aznap este visszajövök, de a kocsi, melyet fogadtam, félúton otthagyott, és nekem az út hátralevő részét gyalog kellett megtennem. Hajnali egy óra volt, mikor haza­értem.

Ekkoriban csak nagyon kevés világítóesz­közünk volt; éppen most akartam felfrissíteni készletünket.

Ahogy benyitottam, a lámpa nem égett, a szoba homályba borult. Hirtelen vad szoron­

48

gás és gyanú támadt bennem: a madárka bizonyára elrepült. Sietve gyufát gyújtottam, és akkor láttam...

Mozdulatlanul, meztelenül, hason fekve az ágyon, félelemtől mértéktelenül kitágult szemmel meredt rám Tehura, s mintha meg sem ismerne. S én néhány pillanatra szinte megbénultam a furcsa bizonytalanságtól. Tehura rettegéséből valóságos ragály áradt; úgy tűnt, merev tekintetéből viliódzó fény sugárzik. Soha nem láttam még ennyire és főként ilyen megindítóan szépnek. Azonfelül még attól is féltem, nehogy mozdulatom a végletekig fólcsigázza a gyermek rémületét e félhomályban, melyben bizonyára veszedel­mesjelenések és kétértelmű sejtelmek kísérté­sét gyanította. Mert tudhattam-e, mit jelentek számára e pillanatban? Nyugtalan arcommal nem tart-e valaminő démonnak vagy kísértet­nek, vagy ama tupapauk egyikének, akikkel fajtájának legendái népesítik be az álmatlan éjszakákat? S vajon egyáltalán tudhattam-e, ki ő a valóságban? Annak az érzelemnek a he­vessége, mely babonáinak testi és erkölcsi ha­talmával megejtette, valósággal idegen lény- nyé varázsolta őt számomra, idegenné és oly különbözővé mindattól, amit eddig láthattam.

Végre magához tért, s én igyekeztem meg­nyugtatni őt, újra bizalmat önteni belé. Duzzogva figyelt, aztán zokogástól remegő hangon mondta:

49

- Ne hagyj többé így magamra világosság nélkül.

De alighogy félelme eloszlott, fóltámadt féltékenysége.

- Mit műveltél a városban? Biztos asszo­nyokhoz mentél, azokhoz, akik a vásárokon táncolnak és isznak, aztán odaadják magukat a tiszteknek, matrózoknak, mindenkinek...

Nem bocsátkoztam vitába vele, s ez az éjszaka édes volt, édes és izzó, igazi trópusi éjszaka.

*

Tehura hol nagyon okos és szeretetre méltó, hol meg bolondos és hiú, két rendkívül különböző lény egy személyben, s e két lény mintegy rögtönzésszerűen, zavarba ejtő gyor­sasággal váltakozik benne. Nem változékony, hanem kettős: régi fajta gyermeke.

Egy szép napon megérkezik a járásba az örök bolygó zsidó, aki egyformán kalandozza be a tengert és a szárazföldet; kis dobozt hozott magával, tele aranyozott rézből készült ékszerekkel. Kiteregeti áruját, s nyomban kö­rülveszik. Egy fülbevaló kézről kézre jár, csil­lognak a szemek, minden asszony vágyakozik a holmira.

Tehura homlokát ráncolja, és rám néz. Szeretné a fülbevalót, és tekintete világosan

50

elárulja vágyát. Úgy teszek, mintha nem érteném.

Félrevon.- Akarom!Figyelmeztetem rá, hogy Franciaországban

ez a kis hitványság alig ér két franc-t, rézből van.

- Noatou! Akarom!- Őrültség lenne húsz franc-t adni ilyen

vacakságért. Nem.- Akarom!És szenvedélyes bőbeszédűséggel, könny­

ben úszó szemmel folytatja:- Hogyan! Nem szégyellnéd magad, ha

más asszony fülében látnád ezt az ékszert? Az ott már arról beszél, eladja a lovát, csak hogy megvehesse vahinájának a fülbevalót.

Nem tudok beletörődni ebbe az ostobaság­ba, és ezúttal kereken elutasítom.

Tehura egyre néz, legyőzötten; nem szól többet, sír.

Odébb megyek, visszajövök, odaadom a húsz franc-t a zsidónak - és újra kiderül az ég.

Két napra rá, vasárnap. Tehura kiöltö^ik. Haját megmosta szappannal, aztán megszárí­totta a napon, végül bekente illatos olajjal; föl­veszi ruháját, kezében egyik zsebkendőm, fü­le mellett virág, de mezítláb van. Templomba indul, a zsoltárokat mormolja, amelyeket nemsokára énekelni fog.

- És a fülbevalód? - kérdem.

51

Megvető fintort vág.- Hiszen rézből van! Alt a piro, piru-piru.Kicsattanó kacagással lép ki a kunyhóból,

aztán hirtelen elkomolyodva indul a temp­lomba.

Ebéd után levetkőzve, meztelenül egysze­rűen térünk pihenni, aznap éppen úgy, mint máskor: egymás mellett fekszünk, alszunk vagy álmodozunk - és Tehura talán másfajta fülbevalók ragyogását látja álmában. Én pedig szeretnék elfelejteni mindent, amit tudtam, és aludni, örökre...

*

Mataieában nagy lakodalmat tartottak, igazi törvényes esküvőt, ahogyan a hittérítők kívánják a megtért tahitibeliektől.

Meghívtak, s én Tehurát is magammal vittem.

Az ünnepség fénypontja a lakoma volt. S az ilyen mennyegzőkön a legnagyobb fényűzést szokás kifejteni a konyhaművészetben: forró kavicsokon sütött malacok, a halak özöne, vadbanán és tarokgyökerek alatt roskadozott az asztal. Hevenyészett tető árnyán állították fel, virágokkal és levelekkel díszítették, s nagyszámú vendégsereg ülte körül.

Az ifjú pár valamennyi rokona és barátja megjelent.

A lány - a környékbeli tanítónő ez a már

52

majdnem fehér nő hamisítatlan maorit válasz­tott férjül: Punaania főnök fiát. A papaeetéi szerzetesiskolából került ki, s állítólag a pro­testáns püspök, aki maga is érdeklődött iránta, unszolta erre a kissé sietve összecsapott házasságra. Mert e távoli vidéken, amit a hit­térítő akar, Isten akarja.

Bőségesen esznek és isznak, aztán egy jó óra múltán jönnek a felköszöntők. Igen sok ilyen beszédet mondanak. Körülményesen és módszeresen adják elő őket, s úgy hat ez, mint valami rendkívül érdekes, meglepetésekkel teli ékesszólási verseny.

Ezt követi a fontos kérdés: a két család közül melyik adjon nevet a menyasszonynak. Ez az ősi időkből eredő nemzeti szokás értékes és irigyelt kiváltság. A körülötte folyó vita gyakran verekedéssé fajul.

Ezúttal azonban nem került sor ilyesmire. Minden a legnagyobb rendben ment. Szívé­lyes, vidám volt a hangulat - és alaposan má­moros. Szegény kis vahinám, akit szomszéd­női példája is buzdított - (én nem ügyeltem rá)

holtrészegen távozott a mulatságból, sajnos! s alapos fáradságomba került hazavinni: rend­kívül jó kedvű volt, de nagyon nehéz!

Az asztalfőn Punaania főnök felesége trónolt, csodálatos méltósággal. Rikító és bizarr narancsszínű selyemruhájában úgy hatott, mint egy vásári komédiásnő. De fajá­nak vele született bája és rangjának tudata,

53

magam sem tudom, milyen nagyságot köl­csönzött e talmi ragyogásnak; mintha a fogá­sok aromájához meg a sziget virágainak illatához valami mindeniküknél erősebb és valamennyit egyesítő illatot adott volna hozzá- noanoa!

Mellettem egy százesztendős, roskadozó vénségében riasztó anyóka ült; sértetlen kan­nibál fogsora csak még szörnyűbbé tette. Nem törődött vele, mi történik körülötte; mozdulat­lanul, mereven ült, akár egy múmia. Arcán azonban tetoválás látszott, határozatlan for­májú, komor jel, egy latin betű vonalait idézte, s mintha helyette beszélt volna.

Sokféle tetoválást láttam már, de ilyen for­májút még soha: ez föltétlenül európai volt. Mint mondták, hajdanában a misszionáriusok- a bujaság vétke ellen harcolva - némely nőt az aljasság jelével, a pokol bizonyságával jelölték meg; ez szégyenkezéssel töltötte el őket, de nem az elkövetett bűn, hanem a rom­lás e bélyegének nevetségessége és gyalá­zatossága miatt. Ekkor értettem meg a maorik bizalmatlanságát az európaiak iránt, e gyanak­vást, mely ma is él még, bár a nagylelkű óceá­niai vendégszeretet jelentősen enyhíti. Az éveknek milyen szakadéka nyílik a pap által megbélyegzett anyóka meg a pap által kihá­zasított fiatal lány közt! De a jel még látható, mint az aljasság kettős tanúsága: egyfor­mán vall rá arra a fajtára, amely elviselte,

54

meg arra, és főként arra, amely az arcokra rásütötte...

Öt hónap múlva az ifjú asszony egészséges gyereknek adott életet. A szülők fölháborodva követelték a válást. A férj semmiképpen nem akart beleegyezni: szeretjük egymást, a többi nem fontos. Nem szokás-e nálunk, hogy örökbe fogadjuk a mások gyerekeit? Nos, én ezt fogadom örökbe.

A történet egy mozzanata azonban ho­mályban maradt: vajon miért sürgette annyira a kiváló gall kakas hírében álló püspök a há­zasság törvényes és vallási szertartását? A rossz nyelvek váltig hangoztatták: azért, mert... eh! Mit ki nem találnak a rossz nyel­vek! A kinyilatkoztatás angyala talán erre a rejtélyre is tud választ...

És talán nem is olyan fontos!

55

4.

Esténként az ágyban hosszadalmas és gyakran igen komoly beszélgetéseket foly­tatunk Tehurával. A távoli és társadalmilag régen halott múlt nyomait keresem ebben a gyermeki lélekben, és nem minden kérdésem marad felelet nélkül. A férfiak, akiket meg­szédített civilizációnk és leigázott hódításunk, talán már elfeledkeztek erről a múltról. A haj­dani istenek az asszonyok emlékezetében találtak menedéket. És Tehura megható kü­lönös látványt nyújt számomra, amint nemzeti istenei lassan fóltámadnak lelkében, s meg­mozdulnak ama leplek mögött, amelyek alá a protestáns misszionáriusok vélték eltemetni őket. A térítők munkája végeredményben nagyon fólületes. Tanításuk olyan, mint vé­kony lakkréteg, mely a legkisebb ügyes érin­tésre is könnyen enged és lepattogzik. Tehura rendszeresen jár templomba, s ajkával, ujjaival híven gyakorolja a hivatalos vallást. Ugyanakkor azonban betéve tudja a maori Olympos valamennyi istenének nevét. Ismeri

56

történetüket, hogyan teremtették a világot és hogyan kell tisztelni őket. Ami a keresztény erkölcstan szigorú törvényeit illeti, azokat nem ismeri, vagy nem törődik velük, és egyál­talán nem bántja, hogy házasságon kívül él együtt tanéjával. Nem látom világosan, ho­gyan egyezteti össze Taorában és Jézusban való hitét. Azt hiszem, mindkettőt egyformán tiszteli.

Alkalomszerűen az egész tahiti teológiával megismertet, én pedig megpróbálom, hogy európai ismereteim szellemében magyaráz­zam meg neki a természet némely tüne­ményét.

A csillagok rendkívül érdeklik. Megkérdi, hogy hívják franciául a hajnali meg az esti csillagot. Azt, hogy a Föld a Nap körül forog, csak nehezen tudja megérteni.

O viszont a csillagok tahiti nevére tanítgat, s amíg beszél, az égitesteknek - ezeknek az istenségeknek - fényében mintha a Föld és az Ég maori urainak szent és tétova árnyát pil­lantanám meg.

Valószínű, hogy Tahiti lakói a legrégibb időktől fogva meglehetősen széles körű csil­lagászati ismeretekkel rendelkeztek. Annak a titkos társaságnak, amelyről még módomban lesz szót ejteni: az areoiknak ismétlődő ün­nepségei a csillagok állásához igazodtak. Alighanem a holdváltozás természetével is tisztában voltak. Úgy vélték, hogy a Földhöz

57

hasonló égitest, azon is laknak, és ugyanolyan terményekben gazdag, mint a Föld. A két égitest távolságát a maguk sajátos módján becsülték meg.

Az orafa magvát egy fehér galamb hozta le a Holdból a Földre. Két holdjárásnyi időre volt szükség, míg elérte a mellékbolygót, s amikor ismét két holdjárás múltán lecsapott a földre, tollai már mind kihulltak. A maorik hite szerint az általuk ismert madarak közt ez a galamb a leggyorsabb röptü.

De lássuk a csillagok tahiti nevét. Tehura leckéit kiegészítem Morenhout-nak, az egyko­ri konzulnak gyűjteményében talált adatokkal. (Goupil úr, egy tahiti gyarmatos szívességé­nek köszönhetem, hogy elolvashattam ezt a müvet.) ?

Talán nem túlságos merészség, ha mind­ebben inkább jól átgondolt csillagászati rend­szer kísérletét, mint a képzelet puszta játékát látom.

Rua - nagy az ő nemzetsége - feleségével, a sötétlő Földdel hált. Az szülte aztán királyát, a Napot, majd az Alkonyt, és végül a Sötétséget. Akkor azonban Rua eltaszította ezt az asszonyt.

Rua - nagy az ő nemzetsége - azzal az asz- szonnyal hált, akinek Nagy Egyesség a neve. Az szülte aztán az ég királynőit, a Csillagokat és Haitit, az esti csillagot.

Az aranyos egek királya, az egyetlen király,

58

feleségével, Faunival hált. Tőle született Taurua (Vénusz), a Hajnali Csillag, Taurua király, aki törvényt ad az éjszakának és a nap­palnak, a csillagoknak, Holdnak, Napnak, és aki a tengerészek vezetője. Jobbra vitorlázott, észak felé, s ott feleségével hálva nemzette a Vörös Csillagot, azt, amely esténként kettős arccal világít.

A Vörös Csillag, ez a keleten szárnyaló isten, elkészítette csónakját, fényességes csó­nakját, amely az egek felé siklik. Naptámad- takor elvitorlázott.

Rehua tovavonul a térben. Feleségével, Ura Taneipával hált: tőlük származnak az Ikerkirályok, szemben a Fiastyúkkal.

Ezek az ikrek minden bizonnyal a mi Castor és Pollux csillagképünknek felelnek meg. Történetük igen érdekes.

Bora Borából származtak. Meghallották, hogy szüleik el akarják választani őket; elhagyták hát az atyai házat, és együtt vonul­tak Riateába, aztán Uhaméba, Eimóba és Otatitibe. Aggódó anyjuk keresésükre indult, nyomban azután, hogy elszöktek. Csakhogy mindig későn ért a különböző szigetekre. Otatitiben mégis sikerült megelőznie őket, s itt megtudta, hogy a hegyekbe rejtőztek, s ott végül is rájuk bukkant. Azok előtte mene­kültek, egészen az Arorai csúcsáig, aztán onnét, éppen abban a pillanatban, amikor zokogó anyjuk már-már utolérte őket, fol-

59

repültek az égbe. Most is ott láthatók a csil­lagképek közt.

A Vörös Csillag bizonyára a mi kétarcú Nyilasunkkal azonos. A régiek gyakran ilyen kettős arccal ábrázolták.

Tehura megemlíti még az Atuaehi nevű csillagot is, mely gyapjas felhőkben tűnik föl; ez a mi Kosunk.

Azt sohasem volt hajlandó elhinni, hogy az e tájon oly gyakori hulló csillagok nem tupa- paulc, száműzött rontószellemek: lassan, mélabúsan haladnak át a nagy völgyön, új hazát keresve.

*

- Ki teremtette az Eget és a Földet?Morenhout és Tehura így felelnek:- Volt: Taaora volt a neve. Az űrben lakott

- előbb élt, mint a Föld, az ég, meg az embe­rek - Taaora szól; semmi nem felel neki; egyedül csak ő él és a Mindenséggé változik.

A gyökerek: Taaora így nevezte el maga­magát. A sziklák is Taaora, a homok is Taaora.

Taaora a világosság, a csíra és az alap: a mindenség nem egyéb, mint Taaora csi­gaháza. Ő indítja el mindenben a mozgást, és ő irányítja a Mindenség összhangját.

„Gyökerek! Sziklák! Homok! - vagyunk. Jöjjetek, nektek kell alkotnotok a Földet.”

És tenyerében összenyomja a sziklát és a

60

homokot, sokáig nyomja őket, de nem akar­nak egyesülni. Akkor jobbjával fölveti a hét eget, alapjául a világnak, s ezzel megteremti a fényt. Minden láthatóvá válik, a Mindenség legmélyebb mélységéig ragyogni kezd, és az Isten elragadtatással szemléli a végtelenséget.

A semmi mozdulatlansága megszűnt; létrejött az élet, és minden mozog.

A szó megtette művét, és a kövek betöltöt­ték hivatásukat. A gyökerek megszilárdultak; homok és szikla helyére talált. Az egek fölemelkednek és forognak. A tenger kitölti medrét.

Megszületett a Mindenség.A genezisnek ez az első változata varián­

sokkal bonyolódik, ám ezek talán csak ennek az elsőnek a továbbfejlődései.

Taaora együtt hált azzal az asszonnyal, akit a Kinti Világ (vagy a tenger) istennőjének hív­nak. Tőlük származtak a fekete felhők, a fehér felhők meg az eső.

Taaora együtt hált azzal az asszonnyal akit a Benti Világ (vagy a Föld) istennőjének hív­nak. Tőlük született az első csíra.

Ezután született mindaz, ami a föld színén nő. És ezután született a köd a hegyeken.

Ezután született az, amit Erősnek hívnak. Ezután született, amit Szépnek vagy Tetszé­sünkre Díszeskedőnek hívnak.

Egy másik, a Föld teremtésére vonatkozó változat:

61

Mahui - akinek alakja kissé összezavaro­dik Taaorával meg a csillagokat teremtő Ruával Mahui elindítja csónakját. Ő a csó­nak fenekén ül. Jobb felől lóg a horga, haj­fonatok kötik a lánchoz. Ő kezében tartja e láncot és e horgot, kiveti, és a Mindenség mélységébe meríti őket, hogy kifogja a nagy halat, a Földet.

A horog fónnakad. S már látszik a vízfenék- látszanak a tengelyek - , s az Isten már érzi a világ roppant súlyát.

Tefatu, a Föld előmerül az éjből, ráakadva a horogra, s még a végtelenségben lebegve; Mahui kifogta a nagy halat, mely a térben úszik, s melyet most már akarata szerint irányíthat. Kezében tartja.

Azonfelül Mahui szabja meg a Nap pá­lyáját, úgy, hogy a nappal és az éj'szaka egy­forma hosszú legyen.

Megkérem Tehurát, nevezze meg isteneit.Taaora Ohina asszonnyal, a levegő isten­

nőjével hált. Tőlük született a Szivárvány, a Holdfény, aztán a vörös felhők, a vörös eső.

Taaora együtt hált Ohina asszonnyal, a Föld keblének istennőjével: tőlük született Tefatu, a Földet átható szellem, aki föld alatti morajokban nyilatkozik meg.

Taora együtt hált azzal az asszonnyal, akit a Minden Földön Túl Valónak hívnak.

Tőlük származott a két isten: Teirii és Rananua.

62

Azután Roo, aki anyja oldalán át jött a világra.

Ugyanettől az asszonytól születtek a Harag és a Vihar, a Dühöngő Szelek meg a nyomuk­ban járó Béke.

És a szellemek forrása azon a helyen van, ahonnan a követek küldettek.

De Tehura megjegyzi, hogy ezeket a szár­maztatásokat sokan kétségbe vonják. íme a hitelesebb osztályozás:

Az isteneknek két rendjük van: az Atuák és Oromatuák.

Mindez azonban rendkívül hosszadalmas és túl bonyolult, egyelőre hagyjuk abba.

Engedjék meg hát, hogy megszakítsam a fölsorolást, és elmondjam egy sétánkat Tehurával.

*

Isten tudja, melyik napján történt az évnek, ragyogó idő volt, mint mindig; s mi kora reggel kettesben útra keltünk, visszaadni egy barátunk látogatását - kunyhója mintegy tizenkét kilométerre állt a miénktől.

Hat órakor indultunk el, s a hűvös reggel­ben elég szaporán haladtunk, mert fél kilencre már oda is értünk. Nagy meglepetést keltet­tünk, s kölcsönös üdvözlés után a háziak neki­láttak, hogy egy malacot kerítsenek a lako­mához. Leölték, s mellé két tyúkot is; egy

63

aznap reggel fogott nagyszerű polip, taro- gyökerek és banán tették még gazdagabbá és ígéretesebbé az ebédet.

Azt ajánlottam, míg az ebéd elkészül, néz­zük meg a merai barlangokat; útjaimon több­ször elhaladtam már mellettük, de soha nem jutott eszembe megtekinteni őket. Hatan voltunk: egy fiú, három lány, Tehura meg én. Vidáman indultunk a kurta kirándulásra: a barlang a közvetlen közelben nyílt.

Mélyen elrejtőzve a goyafák közé, az útról első pillantásra csupán véletlenül levált szik­lának látszik az üreg. De hajtsd félre az ágakat, csússz beljebb egy jó métert, és sötét lyukban találod magad. Semmit nem látsz; a szem a kint uralkodó világosságnak még az emlékét is elveszti; aztán eléd tűnik az üreg; vége - mintegy száz méternyire - olyan, mint egy apró, függöny nélküli, vörös padlójú színpad.

Falain kétoldalt óriási kígyók - legalábbis annak látszanak - siklanak lassan lefelé, mintha szomjukat akarnák oltani e földalatti tó tükrén.

Gyökerek ezek, a szikla hasadékain törnek elő. Fürödjünk meg, vetem föl az ötletet, de sikertelenül: azt felelik, nagyon hideg a víz. Félrevonulnak, hosszadalmasan tanácskoz­nak, nevetés csattan, és ez bosszant. Ragasz­kodom ajánlatomhoz. A lányok engednek, levetik könnyű ruhájukat; végre a vízben

64

vagyunk, s nincs rajtunk egyéb, mint derekun­kon a pareo.

Általános kiáltozás: toe toe; permetezve hull a víz; aztán a visszhang visszaveri: toe toe.

- Velem jössz? - kérdem Tehurától, és a barlang vége felé mutatok.

- Megbolondultál? Oda, olyan messzire... és az angolnák! Soha nem mennék be olyan mélyre.

Es lágy hullámokat vetve, kecsesen siklott a part mellett ta vízben, mintha büszke volna rá, milyen jól úszik.

Szorongó szívvel, amiért egyedül kell nekivágnom, útnak indultam hát, magam is büszkén úszási tudományomra. De valami különös tünemény folytán a barlang vége, minél erőteljesebben haladtam felé, annál job­ban távolodott. Tovább úsztam, s kétoldalt a kígyók gunyorosan néztek. Egy pillanatra mintha lebegő, nagy teknőst pillantottam volna meg; vagy pontosabban szólva: csupán feje nyúlt föl a víz fölé, s fitymálva végig kémlelt. Ostobaság - édesvízben nem élnek tengeri teknősök.

Úgy látszik, vagy elment az eszem, vagy én is igazi maori lettem, és már magam is hi­szek mesés babonáikban. E pillanatban nem tudom legyőzni aggodalmaimat; szinte félek Vagy legalábbis szorongok. És ez a hullám­verés előttem... az angolnák!

Le kell győznöm e rettegést; nagy lendület­

65

tel alámerülök, milyen mély a víz: nem érek talajt, újra fölbukom. Még csak a sarkammal sem érinthettem meg a földet, hogy erőt me­rítsek belőle. Tehura felém kiált: gyere vissza!

Megfordulok, nagyon messze látom őt; ismét valami furcsa tünemény: a távolság errefelé is a végtelenbe nyúlik, Tehura nem egyéb már, mint apró fekete pont egy fénykör közepében.

Az ördögbe is... az utolsó szó mégis az enyém lesz! Egy óra út után végre elérem célomat.

Semmitmondó kis fennsík, s egy mély üreg, ki tudja, hova vezet. Rejtelem. Be kell vallanom: félek.

Visszaindulok... Tehura egyedül vár. Közönyös társnői otthagyták. ;

Imát mormol, aztán visszamegyünk.Kint a levegőn, s miután Tehura jól meg­

dörgöl, végre átmelegszem, és újra jól érzem magam.

De ajkán mintha gunyorkás mosolyt lát­nék, amint megkérdi:

- Nem féltél?- Mi franciák soha nem félünk - vágok

vissza szemtelenül.Bámulatnak egyébként semmi nyoma

Tehurán; s egészen természetesnek találja, hogy az út mentén letépek néhány szál illatos tiarét, és haja bodrai közé tűzöm.

A kirándulás szép volt, a tenger nagyszerű,

66

és szemközt Morea büszke és lenyűgöző. Milyen jó élni, s milyen jó éhségünkben nagyot lakmározni a vendéglátó gazdáinknál váró malacból.

*

A fölsőbbrendű Atuák mind fiúk vagy unokák: Oro, apja után a legelső isten, akinek magának is két fia volt: Tetai Mati és Tefeta, Raa, Tetua, Uru Ura apja és így tovább.

Minden egyes istennek sajátos tisztsége van. Tefatu, Mahiu művét már ismerjük.

Tané szája a hetedik ég: vagyis ennek az istennek - aki nevet adott a férfinak - szája az ég végső pontja, ahonnét a világosság árad a Földre.

Rii választotta el az Eget a Földtől. Rui duzzasztotta fel az óceán vizét, tördelte széjjel és osztotta föl a szárazföld szilárd tömbjét számtalan apró részre: a mai szigetekre.

Fanura, akinek feje a felhőket érte, lába pedig a tenger medrét, és Fatuui, a másik óriás, együtt szállt le Eviába, erre az isme­retlen földre, hogy megküzdjön az embereket fölfaló szörnyeteg sertéssel, és legyőzze a ret­tenetes vadat.

Hiro, a tolvajok istene vájt üregeket ujjai­val a sziklába. O szabadította meg a szüzet, akit az óriások tartottak fogságban egy elva­rázsolt vidéken. Fél kézzel szaggatta ki a fá-

67

kát, amelyek ezt a bűnös helyet takarták, s erre megtört a varázs.

Az alacsonyabb rendű Atuák az emberek életével és munkájával foglalkoznak.

Ezek a következők: a Mahok, a cápais­tenek, a hajósok védelmezői; a Pehok, a völ­gyek istenei és istennői, az énekesek, színészek és táncosok pártfogói; a Raauk, az orvosok patrónusai; a No Apák, azok az istenek, akiknek azért adnak ajándékot, hogy védjenek a rontás és a varázslat ellen; az O Tanuk, a szántóvetők istenei; a Tané Sté Huák, az ácsok és építészek istenei; a Miniák és Papeák, a tetőfedők védelmezői; a Matatinik, a hálófonók pártfogói.

Az Oromatuák házi istenek.Két fajtájuk van: a tulajdonképpeni

Oromatuák és a szellemek.Az Oromauták büntetik meg a bajkeve­

rőket, ők őrzik meg a családi békét. Ezek: a Varua Taaták, a család elhunyt férfiainak és asszonyainak lelkei; az Erioriók, a zsenge korukban természetes halállal elhalt gyerekek lelkei; a Pouarák, azoknak a gyerekeknek a lelkei, akiket születésükkor megöltek, és akikről azt hiszik, szöcskék testébe költözve térnek vissza.

A szellemek olyanfajta istenségek, akiket az ember föltételez vagy tudákosan kitalál. Kiválaszt valaminő élőlényt vagy tárgyat, amely éppen a szeme elé kerül, minden

68

különösebb válogatás nélkül, vagy legalábbis a válogatás minden különösebb szándéka nélkül, s ennek a lénynek vagy tárgynak isteni értelmet tulajdonít: így lesz például isten a maori számára a cethal; jelképes értelemmel ruházza fel, s ettől fogva minden fontos eset­ben kikéri tanácsát. Történeti énekeik és le­gendáik tele vannak olyan mesékkel, ame­lyekben az istenek állattá változnak. Nagyon valószínű, hogy a maorik ismerték az indiai lélekvándorlást.

Az Atuák és Oromatuák után az égi hierar­chia rendjében utolsó sorban a Tiik következ­nek. Taaroa és Hina - a Hold - e gyermekei rendkívül sokan vannak. Alacsonyabb rendű szellemek az isteneknél, s idegenek az ember­től; a maori lét magyarázatában ők a közvetí­tők a szerves és szervetlen lények közt, s ez utóbbiak jogait, hatalmát és kiváltságait vé­delmezik minden bitorlástól.

íme származásuk története.Taaroa Hinával hált, s tőlük született Tii.Tii feleségével, Anival, a vággyal hált, s

tőlük született az éjszakai vágy, a sötétség és a halál hírnökei; a nappali vágy, az élet és a fény hírnökei; az istenek vágya, az égi érdek hír­nökei; az emberi vágy, az emberi érdek hírnökei.

Utánuk születtek: .a belső világ Tiije, aki az állatokat és a növényeket őrzi; a külső világ Tiije, aki a tenger dolgait és lényeit őrzi; a par­

69

tok és a mozgó földek Tiije; a sziklák és a szilárd földek Tiije.

Még később születtek az éjszaka meg a nappal eseményei; a jövés és a menés; az apály és a dagály; az adás és a kapás; a gyönyör.

A Tiik képmása a Maraek, templomok szélén állt, és a szentelt földek határát jelezte. Az európaiak beözönlése és az egyistenhit lerombolta a nagy múltú szigettengeri civili­záció e nyomait. Ma már a velünk való érint­kezésben a szigetlakok elvesztették azt az érzéket, amely hajdan oly termékenyen hatot­ta át őket: az emberi lények meg az állati és növényi élet szükséges összhangjának érzékét. Most, miután kitanulták iskoláinkat, igen, csak most lettek igazán vadak: szépek, akár műremekek, de erkölcsi és testi tekintet­ben egyformán meddők.

A Holdnak igen nagy szerepe van a maorik metafizikai elképzeléseiben. Hajdanában nagy ünnepségeket rendeztek tiszteletére, és az Areoik hagyományos elbeszélései sűrűn idézik. Azt azonban nehéz volna eldönteni, vajon pozitív vagy negatív szerepet tulajdoní- tottak-e Hinának a világ harmóniájában.

Az olvasó bizonyára emlékszik még Hina és Tefatu korábban említett párbeszédére.

Az ilyenféle szövegek szép anyagot nyúj­tanának a kutatóknak, akik az óceáni bibliát akarnák összeállítani és magyarázni. Egy, a

70

természet erőinek imádásán alapuló vallás nyomaira bukkannának bennük - ez egyéb­ként közös sajátsága minden kezdetleges val­lásnak - , mindenegyes maori isten végered­ményben valamely elem megszemélyesítője. Két dologban azonban különbözni látszanak a primitív vallásoktól; én csupán jelzem e kü­lönbséget, föltevésem igazolása tudósokra vár.

Az első mozzanat az a határozottság, amely- lyel a maorik az élet két lényeges és egyetemes elvét különválasztják, s azután föl­sőbb egységbe olvasztják. Az egyik elv, a lélek és értelem, Taora, hímnemü; a másik, amely tisztán anyagi természetű és mintegy az előbbi isten testét alkotja, nőnemű, ez Hina. Ám Hinának nemcsak a Holdat hívják. Van Hinája a levegőnek, a tengernek és a belső világnak is. Ez a név azonban csupán a levegő és a víz, a Föld és a Hold elemét illeti; a Nap és az Ég, a világosság és birodalma - ez Taaora. De anyag és szellem e határozott megkülönböztetése ellenére is, úgy látszik, lényegi egységüket észlelhetjük a maori genezis alapvető kinyilatkoztatásában: a szent és hatalmas Mindenség csupán Taaora csi­gaháza. E naiv természetimádást tehát vala­minő, a primitíveknél meglehetősen ritka böl­cseleti sejtelem jellemzi. Taaorának Hina különféle megnyilvánulásaival való sorozatos egyesüléseiben félreérthetetlenül ráismerünk a Napnak az elemekre ható folytonos és vál­

71

tozatos tevékenységére, egyesülésük gyü­mölcseiben pedig arra a módosulásra, amelyet a fény és a forróság hajt végre szüntelenül ezeken az elemeken. Egymástól távol eső tá­jakon, különféle formájú jelképek alatt ugyan­arra az alapvető felfogásra bukkanunk. De a szülő ok, a megtermékenyített anyag és gyümölcse, a mozgató ok, a mozgatott tárgy és maga a mozgás, a szellem, az anyag és az élet mind egyetlen egységet alkot: íme, ez ama jellegzetes vonás, amely, úgy hiszem, méltó a tudósok figyelmére.

A másik érdekes mozzanat: a maorik a Holdban látták a múlandó lények elvét, vagy inkább a mozgás jelképét, mely bár ő maga nem azonos az élettel, jele az életnek, és a végtelenségig újrateremti az életet; tehát valaminő lényegesen női elvet láttak benne; míg a Földet és a férfit viszont, úgy látszik - mert határozottan állítani valamit megle­hetősen kockázatos itt - , mint az élet fejlődésének olyan elért pontját fogták fel, amelyen a létnek túl kell haladnia. Eltűnődöm ezen a szón: fejlődés , s bármily furcsa lenne is Taaora híveivel kapcsolatban e nyugati elméletet hangsúlyoznunk, lehetetlenség föl nem ismernem nyomait a következő szavak­ban: „a Föld elmúlik, és az ember meghal... a Hold soha nem ér véget... az embernek meg kell halnia”. A Holdat változásai ellenére vagy tán épp e változások ismétlődése miatt -

72

amelyben a folytonos mozgás elvét vélték felfedezni - az égi rend középpontjába helyezték. Csupán azért alszik, hogy újra föl- gyúljon; csak azért hal meg, hogy újjászü­lessék; s ez mindörökre így lesz, mert így ren­delik annak az anyagnak a törvényei, amely­ben minden csak átváltozik, és semmi nem megy veszendőbe. Hina tehát lényénél fogva az anyagot jelenti, és a maori elmélet határo­zottan állítja, hogy az anyag örök. Örök a Nap is; Taaora, a szellem, örökké él, örökké mozgásra ösztönzi az anyagot, s vele egye­sülve folytonosan új életet nemz. De az ember és földi lakása, melyek Taaora és Hina ter­mékeny egyesülésének gyümölcsei, a Föld és az ember, melyek az élet egyetemes köl­teményének futó mozzanatai: a Föld véget ér, és az ember meghal, s nem fog újjászületni többé. Ha hagyjuk, hogy a gondolat e szavakkal: a Hold soha nem ér véget, tovább: haladjon útján, s ha emlékezetünkbe idézzük, hogy a Hold a szellem fénylő sugarai által örökösen megtermékenyíthető anyag jelképe: lehetetlen arra a következtetésre nem jutnunk, hogy a megsemmisült Föld és a végképpen elpusztult ember helyébe valaminő új lakóhe­lyen valaminő új lény fog lépni. És semmi nem teszi kockázatossá a feltevést, hogy ez az új lény tökéletesebb lesz annál, amelyet fél­reállított: s mindez nem a fejlődés tanának egyik formája-e? Másféle erkölcsi és történeti

73

szempontból viszont Hina és Tefatu párbe­szédét egészen másként is értelmezhetjük. Eszerint a Holdasszony tanácsa ama női gyöngeség csalékony útmutatása lenne, amely nem tudja, hogy egyedül csak a halál őrzi meg az élet titkait. Tefatu válasza pedig nemzeti jóslat lehetne: egy hajdani nagy szellem fontolóra vette egykor faja életképességét, előre megérezte annak vérében az újjáéledésre képtelen, az üdvösség valószínűsége nélkül szűkölködő halál csíráit, s így szólt: Tahiti meg fog halni, meghal, és nem fog soha újjászületni.

A lényeg egysége, a fejlődés tana: ki számított volna rá, hogy a nemrég még kan­nibál nép gondolatvilágában ilyen magas kultúra bizonyságára bukkan. Mégis az a meggyőződésem: semmit nem toldottam hozzá az igazsághoz. Semmi okunk nincs kételkedni Morenhout jóhiszeműségében.

Igaz, Tehurának sejtelme sem volt ezekről a bonyolult spekulációkról, s makacsul ragaszkodott hozzá, hogy a hullócsillagokban gyászoló szellemeket, vándorló tupapaukat lásson. Öntudatlanul, s ugyanabban a meg­győződésben, mint ahogyan ősei, - akik szen­tül vallották, hogy az Ég maga Taaora, és hogy Taaora szülöttei, az atatuák, szintén égi jelenségek - , Tehura is emberi érzékenységet tulajdonított a csillagoknak. Nem tudom, mennyire válnának e költői elképzelések

74

I

kárára a leghitelesebb tudománynak, s azt sem tudom, mennyire sorvasztaná el őket még a legemelkedettebb tudomány is.

Tehura rejtelmes borzongással beszélt egy vallásos és politikai szektáról vagy inkább tár­saságról, melynek hatása döntő volt a szige­teken a hűbéri nagyság hajdani korszakában. Az areoik társasága ez. A gyermek kissé zava­ros, a tisztelet és félelem élénk érzésével átha­tott szavaiból kihámozhattam egy hatalmas, sajátos, félelmetes intézmény emlékét, ame­lyet a régiség bizonyos szakrális jelleggel ruházott föl. Egy tragikus, nagyszerű, bűnök­től hemzsegő történelem bontakozott ki előt­tem, egy jól őrzött titok, egy nehezen tolmá­csolható mítosz rejtelmes erénye.

Előre biztos voltam benne, hogy kezdeteit e társaság maga is homályba burkolta, de meg akartam ismerni a legenda eredetét, azt a magot, amely köré a századok ábrándjaikat vonták. Talán éppen ama nagy jelentőségű szellemi kincsek egyik legfontosabb elemére bukkanok itt, amelyek keresésére Tahitiba jöttem.

Miután Tehura mindent elmondott erről, amit tudott, nyomozni kezdtem; íme, itt a történet, amelyet helyreállítanom sikerült: mesés bonyodalom ez, melynek leple alatt csak félig látható a történeti igazság.

Oro, Taaora fia, s apja után a legnagyobb isten, egy napon elhatározta, hogy a halandók

75

közül választ feleséget magának. Azt kívánta, szűz és szép legyen, s képes rá, hogy vele az emberek tömkelegében a többinél magasabb rendű, kiváltságos fajtát hozzon létre.

Áthaladt hát a hét égen, s leszállt a Paiára, Bora Bora sziget legmagasabb hegyére, ahol nővérei laktak, a két istennő, Teuri és Oaaoa. Mindhárman emberi formát öltöttek, Oro fiatal harcossá változott, nővérei ifjú lányokká, s elhatározták, hogy végigjárják a szigeteket, hátha rábukkannak arra a teremt­ményre, aki méltó az isteni csókra.

Oro megragadta a szivárványt, egyik végét a Paia csúcsára helyezte, másikat a Földre; így vonult át az isten nővéreivel a völgyeken, hul­lámokon.

Pompásak és elbűvölőek voltak, s a külön­böző szigeteken, ahol ünnepélyesen fogadták őket, a három vándor nagyszerű lakomákat adott. Ezekre a vidék valamennyi nője odató­dult, és Oro szemügyre vette őket. Szíve azon­ban megszomorodott, mert bár szerették, ő nem szeretett. Nem akadt anyaszülte lány, akin az ifjú harcos tekintete hosszabban elidőzött volna. Végül, hiábavaló erőfeszí­tésekkel eltelt napok után elhatározta: vissza­tér az egekbe. Ám ekkor Vaitapéban, Bora Bora szigetén megpillantott egy csodálatosan szép lányt, amint épp furdött az Avai-Aia nevű kis tóban.

Magas termetű volt, bőre aranyán a nap

76

tüze lángolt, haja éjszakájában a szerelem titkai aludtak.

Orót elbűvölte a látvány, megkérte nővére­it, beszéljenek érdekében a lánnyal, ő ezalatt visszavonult a Paia csúcsára, ott várta meg, mi az eredménye húgai követségének.

Az istennők, amint a lány közelébe értek, illendően köszöntötték, dicsérték szépségét, s azt mondták, Avanauból, Bora Bora egyik körzetéből jöttek.

- Fivérünk kérdezteti - tették hozzá - , akarsz-e a felesége lenni.

Vairaumati - így hívták a lányt - meg­szemlélte az idegeneket, és azt mondta:

- Ti nem Avanauból valók vagytok. De nem fontos, ha fivéretek főnök és szép és fiatal, ám jöjjön, Vairaumati a felesége lesz.

Teuri és Oaaoa sietve visszatértek a Paiára, hogy tudassák fivérükkel a várva várt hírt.

Oro, ugyanúgy fölrakva a szivárványt, mint első ízben, azon nyomban leszállt Vaitapéba.

Vairaumati fogadásukra gyümölcsökkel megrakott asztalt terített, s a legpompásabb kelmékből, a legfinomabb gyolcsokból ágyat vetett.

S a tamariszkuszok és pandanuszok alatt, a tenger partján szeretkezett a két kecses isteni ifjú. Az isten minden reggel visszatért a Paia csúcsára, minden áldott este leszállt, hogy együtt háljon Vairaumatival, ettől fogva

77

emberi lény nem látta őt halandó formában, s a Paia és Vaitapé közt folyton ott ragyogott hídjául a szivárvány.

Közben több Hold ragyogott föl és hunyt ki, s az elárvult egekben senki nem tudta, hol rejtőzik Oro. Taaora két másik fia, Orotéfa és Uretéfa, ők is emberi alakot öltve, testvérük keresésére indultak. Sokáig hasztalanul kutat­ták át a szigeteket. Végül Bora Borán megpil­lantották az ifjú istent: Vairaumatival egy szent mangófa árnyékában ült.

Oly mélyen elámultak az asszony szép­ségén, hogy ajándékok nélkül közelíteni se mertek hozzá. Orotefa emsévé változott, Uretefa piros toliakká; aztán tüstént visszavál­toztak önmagukká, de megmaradt az emse, megmaradtak a tollak is, így közelítettek aztán a szeretőkhöz, kezükben ajándékaikkal. Oro és Varaumati örvendezve fogadták a magasz­tos vándorokat.

Az emse még azon éjszakán hét malacot ellett. Az elsőt megőrizték későbbi céljukra. A másodikat föláldozták az isteneknek, a har­madikat a vendégségre szánták, és lakomát készítettek belőle az idegeneknek; a negyediknek ez lett a neve: A Szerelem Tisz­teletére Rendelt Áldozat Malaca; az ötödiket és a hatodikat életben hagyták egészen első ellésükig, fajtájuk sokasítására.

Végül a hetediket maori módra forró ka­vicsokon megsütötték és megették.

78

Oro testvérei ekkor visszatértek az egekbe.Néhány hétre rá Vairaumati közölte Órá­

val, hogy áldott állapotban van.Oro nyomban megragadta a hét malac

közül az elsőt, azt, amelyiket annak idején megkíméltek, s elindult Vapoa isten temp­lomába. Ott egy Mahi nevű férfit talált. Annak odaadta a malacot, és azt mondta neki:

- Mau maitai oe teinei bouaa. (Vedd és őrizd jól ezt a malacot.)

S az isten ünnepélyesen hozzátette:- Ez a szentelt malac. Ennek vére festi meg

az utánam jövő férfiak nászát. Mert apa lettem e világon. Ezek az utánam jövő férfiak lesznek az areoik. Én pedig nem maradhatok itt tovább. De téged, téged areoinak nevezlek.

Mahi meglátogatta Raiatea főnököt, elmondta neki kalandját, és mert a gondjaira bízott szent állatot csak úgy őrizhette meg, ha barátja a főnöknek, így szólt hozzá:

- A te neved az enyém, és az én nevem a tiéd.

A főnök beleegyezett, és mindketten föl­vették a Taramanini nevet.

Közben Oro visszatérve Vairaumatihoz, tudtára adta, hogy fiút fog szülni, és ezt a fiút Haa Tabouté Riának (Az Istenek Szent Barát­jának) fogja hívni; számára azonban betelt az idő, és el kell hagynia őt.

Ekkor hatalmas tűzoszloppá változva méltóságteljesen a levegőbe emelkedett,

79

egészen a Pirireré, Bora Bora legmagasabb hegye fölé. Ott aztán zokogó felesége meg az ámuló nép elvesztette a szeme elől.

Haa Tabouté Rai kiváló fejedelem volt, és sok jót tett az emberekkel. Halála után az égbe szállt, ahol közben Vairaumati is helyet kapott az istennők sorában.

Könnyen lehet, hogy Oro vándor brahman volt, aki - ki tudja, mikor - elhozta Brahma tanait a társaság szigeteire. Utaltam már az óceániai vallásban az indiai lélekvándorlás nyomaira; nagyon valószínű, hogy a maori szellem ennek a bölcseleti tannak a vilá­gosságánál ébredt öntudatra. A fogékonyabb és értelmesebb szellemek egymásra találtak, és szövetkeztek - természetesen.# tömegből kivonulva - bizonyos szabályos rítusok gya­korlására. Értelmesebbek voltak és magasabb­ra törtek, mint általában fajtájuk férfiai, így csakhamar magukhoz ragadták a szigetek val­lási és politikai vezetését, fontos kiváltságokat tulajdonítottak maguknak, és rendkívül erős hűbéri rendet alapítottak. Uralmuk a sziget­tenger történetének legdicsőségesebb kor­szaka.

Bár az írást nem ismerték, az areoik valóban bölcsek voltak. Egész éjszakákat töltöttek az ősi hagyományok aggályos, szóról szóra való fólmondásával, írásban megrög­zíteni és lefordítani csak hosszú évek kitartó

80

munkájával lehetett ezeket. Az istenek e ki­nyilatkoztatásához viszont magyarázatokat csatolhattak, ez bizonyos felsőbbség biz­tosságát nyújtotta az areoiknak és elmél­kedésre szoktatta, ugyanakkor pedig valaminő emberfölötti nagysággal is övezte őket, s ennek tekintélye előtt minden fejnek meg kel­lett hajolnia. Elképzelni sem tudok nagysze­rűbben félelmetesei, mint e harciasan vallásos társaságot, amelynek minden hatalma az istenek nevéből származott, az állam érdekében működött, s az életről és halálról döntött.

Az areoik azt tanították, az istenek előtt kedvesek az emberáldozatok, s templomban az elsőszülött kivételével valamennyi gyer­meküket föláldozták. Ezt jelképezi a legenda hét malaca: mind megölték őket, annak az egynek a kivételével, amelyet a faj fenn­tartására őriztek meg.

E barbár szokásnak, mely a legtöbb primi­tív népnél megtalálható, föltétlenül mély tár­sadalmi és általános érdekű oka lehet. A na­gyon szapora fajtáknál, amilyen hajdan a maori is volt, a népesség határtalan sza­porodása roppant veszélyt jelentett. A szi­geteken az élet kétségtelenül könnyű volt, és semmiféle mesterkedés nem kellett hozzá, hogy mindenki hajlékot és megélhetést találjon. De a természetszerűen korlátolt terület, melyet roppant, áthatolhatatlan tenger

81

vett körül, csakhamar nagyon szűknek bizo­nyult volna az egyre szaporodó faj számára.

A tenger nem adott volna elég halat, az erdő elég gyümölcsöt. Az emberevésnek talán soha nem is volt egyéb oka, mint a túlsza- porodás következtében beállott éhínség, sőt azt is meg merem kockáztatni: a malthusia- nizmus problémájára, különféle formáiban, soha nem találtak egyéb megoldást, mint az emberevést. Akár jelképesen, akár a szó szo­ros értelmében, mindig olyan népek vetemed­tek emberevésre, amelyek túl sűrűn szorultak össze a föld egy bizonyos pontján. A kiván­dorlás - mely talán szintén csak a halál szám­talan álarcának egyike - elhalasztja a megoldást, eltolva helyükről a probléma okait. A maorik nem fordulhattak ehhez a módszerhez; elfogadták hát a gyökereset: hogy elkerüljék az emberölést, beletörődtek a gyermekgyilkosságba. Lehet, sőt valószínű, hogy előzőleg átestek már az emberevés borzalmain, s az areoiknak alighanem rend­kívüli erőfeszítésükbe került megváltoztatni e téren a nemzeti szokásokat. S ezt csupán azzal érték el, hogy a vallási tekintéllyel meg ama ősrégi hagyományoknak a tekintélyével, ame­lyeknek általános tisztelt letéteményesei voltak, uralmuk alá hajtották a népet.

A gyermekgyilkosság hosszú időn át a faji kiválasztás eszköze volt. A testi és erkölcsi erő, amely az ifjú szülőktől származott gyer­

82

mekeknek az elsőszülöttség félelmetes jogát - magát az élethez való jogot - biztosította, fönn­tartotta e népben az elszántság és büszkeség erényét. A halál állandó látványa, kitartó szemlélete oktatást is nyújtott, haszonnal is járt számára. A harcosok megtanulták, hogy félelem nélkül nézzenek szembe vele, s az egész nemzet érezhette a belőle fakadó mély megindultság jótékony hatását, mely megvéd­te őt a trópusi renyheségtől és fölrázta örökös tunyaságából. Történeti tény, hogy a maori faj akkor vesztette el termékenységét, amikor lemondott tragikus szokásairól: ha a kettő közt esetleg nincs is okozati kapcsolat, egyidejűségük mindenesetre föltűnő.

Az areoik társadalmában a prostitúció szent intézmény volt. Mi e téren lényeges vál­tozást hoztunk: ma már nem szent, nem kötelező - nincs is benne többé semmi, ami mentené vagy nemesebbé tenné.

A papi hivatás örökletesen szállt apáról fiúra, s a fiúk már kora gyermekkorukban gyakorolni kezdték.

A Társaság kezdetben tizenkét páholyra oszlott; élükön az első tizenkét areoi állt. Utánuk az alsóbb rangok következtek, végül pedig a tanítványok. A különféle méltósá­gokat sajátos tetovált jelekkel jelölték meg a karon, a test oldalán, a vállon, a combon és a csuklón.

*

83

Minthogy már szóba került Tahiti hűbéri nagyságának ama korszaka, amelyben az areoik vezették a népet, szeretnék még egyet- mást a királyválasztás szertartásairól is meg­jegyezni.

Mindez nagyon régen volt. Hajdan! Matamua!

Az új fejedelem pompázó ruhában lépett ki palotájából, körülötte a sziget méltóságai, s előtte az areoik vezetői, hajukban ritka tol­iakkal.

Kíséretével a templomba vonult. A papok a küszöbön várták, s amint megpillantották, kagylótrombiták és dobok zsivajával jelezték, hogy a szertartás megkezdődött. A király és kísérete előtt léptek a templomba, s áldozat­ként egy férfi friss holttestét helyezték az isten bálványa elé.

Aztán a királlyal együtt imákat mondtak és énekeltek. Majd a pap kivájta a hulla két szemét, a jobbikat a bálvány elé tette, a balt a királynak nyújtotta; az fölnyitotta száját, mintha föl akarná falni; a pap azonban nyomban visszahúzta, s az áldozat teteméhez rakta.

Ezután az isten képmását hordozható állványra emelték, s megindultak vele; a ki­rály, főnökei vállán, körmenetszerűen követte a bálványt a tengerpartra, nyomában az areoikkal, éppen úgy, mint a templomba vonuláskor. A papok egész úton fáradhatat­

84

lanul, táncot lejtve zengették trombitáikat, és verték dobjaikat.

A parton már várta őket a szentelt csónak, melyet friss virágokkal ékesítettek az ünnep­ségre. Beléfektették a bálványt, aztán le­vetkőztették a királyt, s az egyik pap mezte­lenül a tengerbe vezette. A nép hite szerint az Atua Maók, a cápaistenek simogatták és mosták meg ekkor a hullámokban. 0 , miután a tenger csókja fölavatta, a szentelt csónakba szállt, s a főpap fölövezte derekát a Maró Uruval, homlokát a Taumatával: a fő hatalom jelképes szalagjaival.

Ekkor, a szentelt bárka orrában állva, a ki­rály megmutatkozott a népnek, mely e lát­ványra megtörte az addig néma csöndet, s föl- harsant a hagyományos rivalgás:

- Maeva Arii! (Éljen a király!)Mikor az ujjongásnak ez az első kitörése

lecsillapult, a királyt arra a szentelt ágyra fek­tették, amelyen a bálványt hozták ki a temp­lomból, s visszaindultak a Maraéba, nagyjából ugyanabban a körmeneti sorrendben, ahogyan jöttek. A papok vitték az istent, a vezérek vit­ték a királyt; a papok haladtak elöl táncukkal és zenebonájukkal, s a nép követte őket. Most már azonban örömébe merülve szüntelen kiál­tozással:

- Maeva Arii!A bálványt ünnepélyesen visszahelyezték

az oltárra; ezzel a vallásos ünnep véget ért.

85

Kezdődött a nép ünnepe. Azt, ami ekkor történt, nehéz leírni. Erős gyanúm azonban, hogy mint annyi egyébben, a hittérítők - átlát­szó célzatból - ezen a téren is megrágal­mazták kissé híveik elődeit.

A király gyolcsain feküdve fogadta „népe végső hódolatát”. Férfiak és nők, anyaszült meztelenül, buja táncokat lejtve tolongtak körülötte, s mindenáron meg akarták érinteni testének némely részeit, úgy, hogy csak nagy nehezen tudta megvédeni magát a legfajtala­nabb kísérletektől.

Bizonyára megbotránkoztató jelenetek lehettek ezek. De elhallgassam, hogy szépség volt bennük? A király, miután közösségre lépett a templomban Taaorával, az Éggel, a tengerben pedig a kinti világ Hinájával: most, e végső hódolatnyilvánításban népével is közösségre lépett. A szertartás kétségkívül erőszakos és barbár, s elismerem, egyes moz­zanataiban visszataszító is. Én azonban még brutalitásában is látok nagyszerűséget: egy nép szerelme nyilatkozik meg egyetlen férfi iránt, és ez a férfi a király. Holnap már úr lesz, s kedvére rendelkezik az alája rendeltek sorsá­val. A népnek csupán egy órája van, egy­órányi szabadsága, mely rohamosan forró­sodik az őrjöngő szabadosság kábulatáig. Mi volna ebben undorító? Vadak ezek, s isteneik jóváhagyásával vetik magukat vadságukba.

Am egyszerre megzendülnek a szent trom­

86

biták: a visszavonulás jele ez; az ünnepségnek és a hódolatnak vége. A legfólhevültebbek is engedelmeskednek; nagy nyugalom támad; tisztelgő, néma csöndben áll föl a király, s kíséretével palotájába vonul.

87

5.

Eddig alig akadt légy; most, mintegy két hete, csak úgy hemzsegnek, s egyre elvisel­hetetlenebbek.

A maorik mind boldogok: a nyílt tenger felől hamarosan özönleni kezdenek a makré­lák és tonhalak. A legyek a nagy halászat évadjának - Tahitiban az egyetlen munkás évadnak - hírnökei. *

Mindenki hálóit, horgait vizsgálgatta. Asszonyok, gyerekek, minden épkézláb em­ber dolgozott: hálókat vagy inkább kókusz­levelekből font hosszú kerítéseket vontak a szárazföld meg a zátonyok közti tengerfenék sűrű korallszirtjei közé. így fogják ki azokat az apróbb halfajtákat, amelyeket a tonhalak rendkívül kedvelnek.

Mikor az előkészületekkel végeztek - nem kevesebb, mint három hét kellett ehhez - , két nagy, egymáshoz kötött bárkát bocsátottak útnak; elejükön hatalmas rúd feszült, melyet két, a bárka farához erősített kötéllel hirtelen föl lehetett rántani. A pózna végén horog és

88

csalétek: ha a hal belékap, nyomban kirántják és a csónakba vetik.

Áthaladtunk a zátonyok vonalán, s messze kimerészkedtünk a nyílt tengerre. Egy teknős képe most is előttem van: fejét a víz fölé emelve bámult utánunk.

A halászok mind vidámak voltak, s élénken eveztek.

Olyan tájra érünk, ahol a tenger igen mély; Tonhal-odúnak hívják ezt a helyet. Állítólag ide, e cápák számára elérhetetlen mélységbe járnak aludni a tonhalak. Fölötte egy madárfel- hő lebeg, a halakat lesi. Ha egy-egy fölbukkan, a madarak lecsapnak a vízre, aztán csőrükben húscafatokkal húznak ismét a magasba.

A tengerben, a levegőben és csónakjaink­ban is mindenütt a mészárlás gondolata kí­sért, és mindenütt a mészárlást hajtják végre.

Mikor megkérdeztem, miért nem bocsá­tanak le hosszú láncon horgot az „odúba”, azt felelték: lehetetlen, szent hely ez! Itt lakik a tenger istene.

Sejtettem, legenda ködlik itt; s könnyű­szerrel elértem, hogy elmondják.

*

Rana Hatu, a tahiti Neptun, ezen a tájon aludt a tenger medrében. Egy halász egyszer meggondolatlanul idejött halászni; horga beleakadt az isten hajába, s az fölébredt.

89

Mérhetetlen haragra gyúlva bukkant a föl- színre, megnézni, ki az a vakmerő, aki meg­zavarta álmát; s midőn látta, hogy a bűnös ember, nyomban eltökélte: a sérelem jóváté­telére az egész emberi fajnak ki kell vesznie.

Ám a bűnhődés, valaminő titokzatos irga­lom folytán, éppen csak az egyetlen bűnöst nem érte.

Az isten meghagyta neki, menjen családos­tul a Toa Maramára, mely egyesek szerint sziget vagy hegység, mások szerint csónak, „bárka”

(Morenhout úgy tudja, Toa Marama annyit jelent, mint „a Hold harcosa”; ez a származ­tatás veti föl a gondolatot, hogy e vízözönben, legalábbis a néphit szerint, Hinának is volt némi szerepe.) ;

Midőn a halász családjával a jelzett helyre ért, a tenger áradni kezdett. Lassankint a leg­magasabb hegységeket is elöntötte, s az élők mind elpusztultak, kivéve azokat, akik a Toa Maramára (vagy Toa Maramába) menekültek. Később azután ők népesítették be újra a szigeteket.

*

Elhaladtunk hát a tonhalak odúja fölött, s a csónakos gazda utasítást adott az egyik férfi­nak, merítse a tengerbe a póznát, és vesse ki a horgot.

90

Hosszú perceken át vártunk, de hal nem akadt fönn.

Utána egy másik halászra került sor, s ezút­tal egy hatalmas tonhal kapott a horogba úgy, hogy a pózna meghajolt. Négy erős kar feszült a kötélnek, hátrahúzták, s a zsákmány a föl­színre fordult. Ám ekkor testes cápa vetette rá magát: néhány szörnyű harapás, és halunkból nem maradt egyéb, csak a feje.

Én következtem, a gazda nekem intett. Kivetettem a horgot. Alig telt el pár pillanat, s egy óriási tonhalat fogtunk - hallom, társaim suttognak és nevetgélnek, nem törődöm vele. Botokkal verték szét az állat fejét; az a halál­tusa görcseiben rángott, és teste, pikkelyes tükörré változva, sugarakat villámlott.

A következő alkalommal megint jól jár­tam. A francia határozottan sikert hozott: tár­saim vidáman üdvözöltek, erősítgették, hogy szerencsefi vagyok, én meg, dicsőségben úszva hallgattam. Ám a magasztalások özöné­ben, akárcsak az első alkalommal, suttogást és megmagyarázhatatlan kuncogást is észleltem.

Egész estig halásztunk. Mire elfogytak a csaléteknek használt apró halak, a nap vörös tűzvésze lángolt az égen, és bárkánk alig bírta hatalmas terhét. Hazafelé indultunk.

Amíg rendbe szedték a holmikat, megkér­deztem az egyik legényt, mit jelentenek hal­kan váltott szavaik meg a nevetés, mellyel két fogásomat kísérték. Nem akart felelni, én vi­

91

szont unszoltam; tudtam, mily kevéssé tudnak ellenállni a maorik, mily könnyen engednek, ha erélyesen sarokba szorítjuk őket. Végre bevallotta: ha a hal alsó állkapcsával akad horogra - s ez történt - , a távol levő tanét megcsalja vahinája. Hitetlenül mosolyogtam.

Hazatértünk.A trópusokon hamar leszáll az éjszaka;

meg kellett előznünk. Huszonkét erős kar húzott az evezőkkel; ütemes kiáltásokkal biz­tatták egymást. Csónakunk mögött villogó barázda nyílt a vízen. Mintha esztelen mene­külés volna ez: a tenger félelmes urai üldöz­tek, s mint valami nyáj csapdostak körülöt­tünk a kíváncsi halak.

Két óra múlva elértük a sziklák közt nyíló bejáratot. A tenger itt dühöngve tajtékzik, s az örvénylés miatt nehéz az átkelés. Egyáltalán nem könnyű irányban tartani a csónak orrát.

A bennszülöttek azonban ügyesek, s én élénk érdeklődéssel, bár nem minden szoron­gás nélkül figyeltem munkájukat. Tökéletesen sikerült.

Előttünk a szárazföldön imbolygó tüzek lobogtak: hatalmas, száraz kókuszágakból gyújtott fáklyák. Csodálatos látvány volt: a part homokján, a megvilágított hullámok végében várt ránk a halászok családja; moz­dulatlan, ülő alakok látszottak, mások a part hosszában futottak, s mellettük gyerekeik ugrándozva, éles rikoltozással.

92

A bárka hatalmas lendülettel fönnakadt a fövenyen.

Megkezdődött az osztozkodás. Az egész zsákmányt kirakták a földre, s a gazda annyi részre osztotta, ahányan - férfiak, asszonyok, gyerekek - a vállalkozásban, akár a tonhalak, akár a kisebb fajták fogásában részt vettek. Harminchét rész volt.

Vahinám egyetlen percet sem késlekedett, megragadta a fejszét, fát hasogatott, tüzet gyújtott; én meg közben rendbe hoztam magam kissé, s mert az éj hűvösnek ígérkezett, takarót vetettem hátamra.

Mi két részt kaptunk; Tehura az egyiket megsütötte, a másikat nyersen tette el.

Aztán hosszadalmasan faggatott a halászat eseményei felől. Szívesen elégítettem ki kíváncsiságát. Mindennek örült, naivul és elégedetten; én meg közben szemügyre vet­tem, óvatosan, nehogy eláruljak valamit titkos töprengésemből. Lelkem mélyén oktalan nyugtalanság támadt, s nem akart elcsön- desedni. Szinte égetett a vágy, hogy föl­tegyem neki a kérdést, azt az egyet... s hiába mondtam magamnak: mire jó? - a néma felelet egyre csak ez volt: ki tudja?

Elérkezett a lefekvés ideje. Mikor már egymás mellett pihentünk, hirtelen hozzá for­dultam.

- Jó voltál ma?- Igen.

93

- Meg voltál elégedve a szeretőddel?- Nem volt szeretőm.- Hazudsz. A hal elárulta.Tehura fölemelkedett és rám meredt.

Arcán méltóság és titokzatosság; soha nem láttam még ilyennek, és soha nem hittem volna, hogy e gyermeki vonások képesek e hallatlan kifejezésre. Kunyhónkban új légkör támadt, s én éreztem: valami magasztos lény fuvalma száll közénk. Igen, akaratlanul is megigézett a vallás, fölülről vártam a fólvilá- gosítást; s míg lelkemen újra átsuhant mohón és fájdalmasan kételkedésünk kicsinyessége, szemben e lángoló, hívő bizonyossággal - s mit számít, ha hite babona! - egy pillanatig sem kételkedtem benne, hogy e felvilágosítás­nak valóban el is kell jönnie.

Tehura szelíden bezárta az ajtót, visszajött a szoba közepére, s fónnhangon a következő imát mondta el:

Ments meg engem! Ments meg engem!Este van, az istenek estéje van.Virrasszfölöttem, ó én istenem! Fölöttem, ó uram! Oltalmazz a varázslatoktól és a gonosz

tanácsoktól,Oltalmazz a hirtelen haláltól,A vágytól az átokra meg a bűnre;Oltalmazz a titkos üzelmektől,A földek fölosztásáért vívott harcoktól; Uralkodjék körülöttünk mélységesen a béke;

94

O istenem! oltalmazz meg a dühöngő harcosoktól,

Attól, aki bosszúállón kóborol,Aki örömét leli benne, hogy megijesszen,S akinek égnek áll a haja szála.Add, hogy éljek és szellemem is éljen,O istenem!

S ezen az estén majdnem én is vele imád­koztam.

Ahogy befejezte, hozzám lépett, szeme csupa könny.

- Meg kell verned - mondta. - Nagyon meg kell verned.

Úgy tekintettem e megnyugvással teli arcra, e csodálatos testre, mint egy tökéletes bálványképre.

Atkozott legyen a kezem, ha valaha is rá­emelném a Természet e remekművére!

Meztelenül állt előttem, de mintha a tiszta aranysárga ruhája, Bhixu köntöse takarná. Aranyos, szép virág, melyből a tahiti noanoa illata áradt, s amelyet egyformán imádott ben­nem a férfi és a művész...!

Megismételte:- Meg kell verned, nagyon meg kell

verned engem, különben sokáig haragudni fogsz, és belébetegszel.

Megcsókoltam, és szememben, mely im­már bizalmatlanság nélkül csodálta őt, Buddha igéi ragyogtak:

95

„Igen, szelídséggel kell legyőznünk az erőszakot, jósággal a rosszaságot, igazsággal a hazugságot.”

Bizonyára igen különösnek talált. S én még különösebbnek találtam Tehurát ezen az isteni éjszakán.

*

Tündöklő napra ébredtünk. Kora hajnalban beállított anyósom, friss kókuszdiót hozott.

Tekintetével megkérdezte Tehurát. Min­dent tudott.

Rendkívül finom arcjátékkal fordult hozzám:- Halászni voltál tegnap? Jól ment minden?- Remélem, hamarosan újra kezdhetem -

feleltem. ^

96

6 .

Vissza kellett térnem Franciaországba. Halaszthatatlan családi ügyek szólítottak.

Isten veled, vendégszerető föld, drága föld, szabadság és szépség hazája! - két évvel idősebben hagylak el, és húsz évvel fiatalab- ban, barbárabbul, mint ahogy megérkeztem, és mégis műveltebben. Igen, a vadak sok min­denre megtanították a vén kultúrembert, e tudatlanok sokat elárultak neki az élet és a boldogság tudományából.

Mikor elhagytam a rakpartot s nekivágtam a tengernek, még egyszer utoljára visz- szanéztem Tehurára. Éjszakákon át sírt. Most fáradt volt és változatlanul szomorú, de nyu­godt; a kőgáton ült, lelógatva lábát, s erős, széles talpával a mocskos vizet simogatta. A virág, melyet a füle mellett hordott, most térdén hevert, elhervadva.

Szerte a parton más lányok is álltak, s mint ő, azok is fáradtan, némán, gondolattanul bámultak a hajó lomha füstjébe, a távolodó gőzösre, mely tovaragad minket, mind-

97

nyájunkat, egykori szeretőket. S a hajóhídról messzelátóinkkal mintha még nagyon sokáig kivehettük volna ajkukon e réges-régi maori igéket:

„Könnyű keleti és nyugati szellők, kik fejem fölé szálltok játszadozni és enyelegni, siessetek a szomszédos szigetre; kedves fája alatt ülve ott rátaláltok arra, aki elhagyott engem. Mondjátok meg neki: könnyek közt találtatok engem.”