Hernádi Gyula tehát a tőle megszokottmagabiztossággal, veszélyérzet nélkülmerész vállalkozásba fogott. Ujjgyakor-latait különösebb rendezői invenció nél-kül ujjgyakorlatként színpadra állította.

Az előadás

Hernádi Gyula, a rendező etűdjeinekelőadásához három gyakorlott színésztválasztott. Papírforma szerint hármasukkalvalószínűleg semmi égbekiáltó baj nemtörténhet, persze csodákra sem kellszámítani. Tordai Teri, Iglódi István ésHarsányi Gábor hűen a helyzethez, magais ujjgyakorlatként fogta fel aLélekvándorlást. Kellemesen előadják aszöveget, úgy látszik, különösebb játékotnem kívánt tőlük a rendező, tehát amúgybárhol, bármikor előadhatóan játsszák aszerepeket. Stílusegységre nemtörekednek, de hogyan is törekedhetnénekegy olyan darabban, amely maga semtudja, milyen stílusban íródott. Imigyen ajelenetek, az alakok, ha úgy tetszik, alelkek messzire vándorolnak egymástól.Stílusegységet ebben az elő-adásban csaka két néma szereplő - Komáromi István ésCzanka Gyula - jelent. A valamennyirészben visszatérő két törpe megérezvalamit a móka lehetőségéből. Ám, aminta negyedik jelenetben az egyetlen rendezőiötlet - talán a nagyérdeműbennfentességét, pletyka-éhségétpukkasztani akaró trükk - megszólalnikényszeríti őket, biztosak lehetünk benne,ha ez volt a nagy rendezői elképzelés,mégiscsak jobb lett volna egyfőfoglalkozású rendezőt fölkérni evázlatsor színpadra állítására.

Mindez persze nem jelenti azt, hogyegyedül a rendezőé a felelősség. Alap-vetően az íróé.

Aki azonban kedveli a megelevenedettblöfföt, nyugodtan elmehet a Játék-színbe.Még az is lehet, hogy jól fog szórakozni azegymás után következő anekdotákon. Csakattól óvakodjék, hogy azt képzelje,komolyan színházat lát, netán elhiggye,hogy ez Hernádi Gyula írói képességénekakár csak átlagos színvonala is.

Hernádi Gyula: Lélekvándorlás (Játékszín)

Rendezte: Hernádi Gyula. Díszlet- és jelmez-ervező: Banovich Tamás. Rendezőasszisztens:Szepesi Gábor. Koreográfus: Pethő László.

Szereplők: Tordai Teri, Harsányi Gábor,Iglódi István, Komáromi István, CzankaGyula.

NÁDUDVARI ANNA

Nevetséges-e az életünk?

A Három nővér a Madách Színházban

Meg nem értett szerzőnek érezte magátszázadunk legnagyobb drámaírója, AntonPavlovics Csehov. (Századunké, hiszen haéletének, munkásságának java része a múltszázadra esett is, korunk kérdéseit,életérzéseit, jelenségeit színpadi művekbensenki sem ábrázolta érzékenyebben,sokértelműbben nála.) Meg-győződéseszerint, nem csupán egyfelvonásosait, denagy színműveit tekintve is, „hallatlanulmulatságos" komédiákat írt, vaudeville-eket, operetteket, és akkor másoktragédiának nevezték, mélabúséletképeknek tartották e darabokat, melyeksírást, kétségbeesést válta-nak ki. Ettől ővalóban a kétségbeesésig szenvedett,mégpedig, mint kortársai emlékezései éssaját levelei tanúsítják, leginkább abban azidőben, mikor úgy tűnt, művei értőkezekbe kerültek: 1898 és 1904 között amoszkvai Művész Színháznak színházikorszakot teremtő rendezői, Nyemirovics-Dancsenko és Sztanyiszlavszkij állítottákszínpadra azokat. A siker ezzel Csehovdarabjai mellé szegődött, a szerző azonbanelégedetlen volt: érzelgősekké tették őket.

Persze, számítsuk le a „komoly", a„finom", a magányosan alkotó embersóvárgó, beteljesülhetetlen szerelmét, már-már erőszakos vágyakozását a komédia, ajáték, az együttes világa iránt, melybenrészt akarván venni, bizonygat-ja, hogy őis képes játszani, mulattatni, de ma már ígysem kétséges, hogy a Csehov-daraboknakcsupán legfelszínibb rétegét veszi észre az,aki melankolikus állóképeket lát bennük.Sokan méltatták, és sokan igyekeztek mára színpad nyelvére is átfogalmazni edarabok „szelíd", „fanyar", „groteszk",„abszurd" humorát, de sajátos, öntörvényű,a puszta látvánnyal erőteljesen üzenőszínpadi világot teremteni is, a még mindigtalán elfogadottabb „csehovi halkság" he-lyett. A Csehov munkásságát elemzőJermilov, 1949-ben megjelent könyvé-ben,a csehovi komikum kérdésével éppen aHárom nővérrel kapcsolatban isfoglalkozva, ezt írja: „Ami a Háromnővérben komikus, operettszerű, annakforrása az az ellentmondás, amely az

ábrándok ereje, lendülete és az ábrándozókgyengesége között van." Ez a rejtettdiszharmónia leginkább úgy jelenik meg,hogy a szereplők által mondottak nemfelelnek meg a látványnak, a mozdula-toknak. Mindezt Csehov óta számtalanszerző csinálta meg „direktben", teháteleve például azt írva: „Menjünk", szerzőiutasítás : "(maradnak)"; ő azonban sajátbevallása szerint: „Egyszerűen ésbecsületesen csak azt akartam mondani:nézzétek meg magatokat, nézzétek csakmeg, milyen unalmasan és rosszul éltek."

Volt rendező - a lengyel Hanuszkiewicz-, aki ki nem állhatta ezt a három nővért,üresen fecsegő, rosszindulatú, az elől,hogy tenniük kelljen valamit, meddő„lelkizésbe" menekülő, pusztánmulatságos figuráknak ábrázolta őket,holott, ismét Jermilovot, de egyúttal azáltalánosan elfogadott véleményt isidézve: „Mennyi lelki gazdagság, mennyikészség az önzetlen munkára, mennyimegértés minden iránt, ami az életben, azemberekben ragyogó, mily nagy,szenvedélyes szomjazása a tiszta, szépemberi életnek, mennyi boldogság vanezekben a csodálatos nőkben, ebben abámulatos három nővérben!"

„És mindez a gazdagság nem találvisszhangra, nem juthat szóhoz. A seké-lyes, durva, torz valóság mindenfelőlszorongatja a három nővért." Az el-herdált, értelmetlenül felőrlődő értékek-ről beszélnek talán leginkább előszere-tettel a darab előadásai. Az elmúlásról, azelkopásról. Efrosz egy néma jelenetet isbeiktatott erről rendezése elejére: háromzöld ruhás nőalakra lassan füst-színű fényvetül. (Lawrence Olivier viszont a darabvégét toldotta meg, megajándékozva ahárom nővért és bátyjukat, AndrejtMoszkvával és az Internacionálézenéjével.) Igen jellemző volt az utóbbiévek Három nővér-előadásaira a szereplőkideges nyugtalansága, fel-fokozottmozgása. Prágában, Krejča színpadán, „azemberek hajszoltan sodródnakegymáshoz, majd találkozás nél-kül újraeltávolodnak", Szolnokon, Székely Gáborrendezésében „mindenki türelme végétjárja, mindenki heves". És emlékszünk aVígszínházban bemutatott, Horvai Istvánrendezte Három nővérre, különösen az utolsójelenetre, ahogy a nővérek egymástátölelve forognak és kiáltoznak, delegalább enynyire a színpadra hullófalevelekre, melyek a szobában hulltak, akertben nem, télen igen és ősszel nem.

Hiszen legalább annyira ellentmondá-

sos például az első felvonás szövegében -ugyanakkor teljesen természetes is,egyszerűen, nem veszik észre, mirőlbeszél a másik, ilyesmi nap mint nap,számtalanszor előfordul -, hogy noha Olgaarról panaszkodik, mióta dolgozik,állandóan fáj a feje, megvénült, egyre fogyaz ereje, Irina néhány perccel utóbb lelkesbeszédet mond a munkáról, mely „az életértelme és célja, az ember boldogsága ésgyönyörűsége". A másik szavainak felnem fogása a jelenet - egyik --komikumforrása, de hogy sose válhatnaegyszerű viccé, azt biztosítja, hogymindkettőjüknek tökéletesen igaza van: amunka értelmetlen is, és az életvalószínűleg legfőbb értelme is. Azutóbbin nem változtat az sem, hogy Irinakésőbb szintén kiábrándul a munkából,egy sürgönyhivatalban, majd a „városnál"

helyezkedik el : „ ... és gyűlölöm,megvetem a munkám ... Elmúltamhuszonhárom éves, már régóta dolgozom,az agyvelőm kiszáradt, sovány lettem,csúnya lettem és vénülök, és semmi,semmi, sehol semmi kárpótlás." Az összenem illő, az egymásból nem következőelemek egymás melletti, sőt, egy-másbanvaló létezése mint a komikum alapfeltételetehát adott. A kapcsolódás hiányátszembetűnővé tehetjük - mint ahogyCsehov is megteszi ezt - egy-egyjellemnek vagy egy adott helyzetnek akomikum szokásos jelrendszerével valóábrázolásával, de ennél tovább jutva, azélet egészét, minden mozzanatát átfogóértelmetlenségérzés bárkiből előpattint-ható nevetségességet biztosít. Végigkö-vethetnénk a Három nővérben szereplőbármelyik figura eszméinek önmaga vagymások általi megcsúfoltatását. Irina esz-méje, hogy örömünket a munkábanlelhetjük meg, sem másoktól, a környe-zettől, sem magától a munka végzőjétőlfüggetlenül nem valósulhat meg, hamindezek között nincs összhang, réskeletkezhet szándék és következményközött. A szép, harmonikus világ, az áhí-tott igazi emberi élet egyre messzebb kerülezektől az emberektől. Rájönnek, hogy akorábban reménytelinek képzelt útjárhatatlan, nem azt találják ott, amireszükségük volna, mert vagy nem ismertékeléggé önmagukat, vagy pedig ugyan-az adolog különböző egyéniségek számáramást és mást jelenthet (sőt, feltét-lenülmást jelent), és segítségre, szövetségesre -aki nem tartaná őket nevetségesnek, haabban fedeznék fel életük értelmét- nem isszámíthatnak.

A Madách Színház színpadán már az

első pillanatban láthatjuk, hogy ÁdámOttó rendezése elutasítja a diszharmóniamegjelenítését. A nővérek ragyogófényben, nyugodtan kezdik mondaniKosztolányi Dezső fordításának klasz-szikus szövegét, Olga panaszkodása nemfeltűnő, hiszen annyira kiegyen-súlyozottnak tűnik, Irina sugárzik ésboldog, talán csak az alig-alig szólóMásában érezhetünk feszültséget. SzinteGábor díszlete a szalon a szükségesbútorokkal, Irina névnapi virágaival, azoszlopok között belátni a „nagy ebédlőbe".A távolban aprócska faházak, kicsitmeseszerű hangulatot árasztva, ha estevan, kivilágított ablakokkal, télenbehavazott tetők kel. A szalon oszlopaimagasra felnyúlnak, mintha emeletet tar-tanának, rájuk épült, timpanon alakbanvégződő ablakokkal azt fognák közre,ugyanakkor e csúcsos építmények őrtor-nyok képzetét is keltik, a köztük feszülődrót drótkerítését, de néha táv-íróvezetékekre is emlékeztet. Az ele-meknek azonban nincs kapcsolatuk egy-mással, mintha a véletlen műve lenne,hogy épp ilyenek az oszlopok.

A szalonban a nővéreken kívül hama-rosan megjelenik a kisvárosban állomáso-zó ezred három tisztje, a család barátai,Tuzenbach báró, Csebutikin ezredorvos ésSzaljonij százados, tehát benépesül aszínpad, de ha éppen nem monológokatmondanak a szereplők, a történés,beszélgetés akkor is inkább párjelene-tekben folytatódik : a beszélő egy bizo-nyos valakihez intézi szavait, a többiekcsendben - mintegy kívülállóként -figyelnek. Itt eleve meg sem próbálkoznakegymás sorsába férkőzni, hogy majdesetleg kiábrándultan újra eltávolodjanakegymástól, de ez nem közömbösség --mint látni fogjuk -, hanem a már tudott ésvállalt magány. A szalon képe, hangulatacsak Versinyin alezredes, a társaságukbanelőször megjelenő ember hatására alakulát; izgatottan állnak elé-be, mindenáronmondani akarnak neki valami fontosat, afigyelmét felkeltőt, jelentőségtelit, „önmoszkvai?", hajtogatják csodálkozva anővérek, „az, moszkvai", feleli Versinyinmeglepve attól, hogy ez az egyszerű tényitt mekkora vihart kavar. Ám el is ül azizgatottság, ahogy az új ember, a„moszkvai" is közéjük simul, kiderül,miben sem különbözik, talán mégtehetetlenebb náluk. A remény, hogyvalakihez kapcsolódva változást élhetnekát, alig villant fel, el is veszett, de ez nemokoz semmi-féle törést, hiszen nem isgondolták

komolyan, hangulat volt csupán, egy kisöröm, elgyengülés.

Mindenki éli a színpadon a maga sorsát,amely kiméretett rá, észrevéve és betöltvea lehetőségek árnyalatait is, de nempróbálva tágítani rajtuk, s így az, hogy aszínészek milyenné formálják a rájukbízott alakokat, különösen fontossá válik.

Olga - Bencze Ilona. Á lenyugodottéletűek között is a leginkább lenyugodottéletű. Ő az, aki leginkább odafigyelmásokra, együtt él velük, anélkül, hogyéletük alá rendelné magát. Mindjárt vanegy mosolya, ha valakinek az örömét látja,vagy valakinek ezzel örömet okoz-hat, demégis, a mosolyt megtartja magának, ezcsak a véleménye, nem közeledésrészéről; a mások ízléstelenségét,őrültségét, butaságát is észreveszi. Jel-lemző az a jelenet, mikor Irinának azttanácsolja, menjen férjhez a báróhoz,

.. azt mondom neked mint nénéd, mintbarátnőd, azt tanácsolom neked..." Aszöveg szépségével szinkronban vanelőadásának szépsége. Merevnek tűntviszont a darabot záró monológ: nemesenzengő hangon, de inkább program-beszédszerűen, mintsem megindítónhangzott. Bár kétségtelen, hogy ígyilleszkedik leginkább az előadás állóképmozdulatlanságú befejezéséhez.

Almási Éva Másaként olyan szék -gyönyörű ruhákat tervezett számáraMialkovszky Erzsébet amilyennek „a nőt"

képzelhetjük. Ezt nem csupán külsőmegjelenésével éri el, hanem titok-zatosságával, Mása szeszélyeinek rebbe-nések általi megjelenítésével, azzal, hogyha a megszokottaknál csak egy kicsivelérdekesebb férfit lát, lénye máris fel-szabadul. Szerelmet akar, a szerelemérdekli. Figyelmesen nézi a háttérből,mikor Irina a báróval vagy AndrejNatasával beszélget: azok vajon mirejutnak egymással, s hogyan? S amikor márneki is van kinek mondania a zsongóverssorokat, melyek korábban csupánrosszkedvét növelték, diadalmasan te-kintVersinyinre: ami szép bennem, a tiéd!Aztán kipróbálja a szerelmességkülönböző formáit -- játékos, izgatott,önző, okos, megértő, csendes, szenve-délyes, őrült - mind végigéli, de jobb islesz általa.

Az Irinát játszó Piros Ildikó együttérez afigurájával, néha túlságosan is igazat adneki, nem hívja fel a figyelmet egy-egyellenszenves vonására. Irinája kezdetbenlelkesedő, kislányos, érzi, hogy mindenkiszereti. Később is ő a leg-

őt ilyen célra - és kellően gyámoltalan -,hogy ne történjék semmi - Huszti Péter.Az első felvonásban, mikor meg-meg-hökkenten nem tud mit mondani vagyfélbemaradnak a mozdulatai, megté-veszthet, akkor arra vélhetjük bizony-talankodását, hogy még nem illeszked-hetett be ebbe a társaságba. De későbbsem illeszkedik be, pontosabban, nemképes azt csinálni, amire szükség volna. Atűzvész kellős közepén jut eszébekülönösen szenvedélyes szerelmesnekmutatkozni; ahogy nevetve taktust dobol aszéken, tudjuk - amit már korábban issejthettünk a „teavadászat" az eljátszottnálleírva groteszkebb jeleneté-ben: dehogyisszámíthat erre az emberre a „jövendő".

Tímár Béla mint Tuzenbach báró, úgyis, mint a darab férfiszereplői közül a leg-jóravalóbb, a szerep zeneiségét külső-ségekben is megjeleníti. Tuzenbachnálfeltűnő az a csehovi jellegzetesség, hogytulajdonképpen jó és szép dolgokról kezdbeszélni, de látva, hogy nem értik - esetlegépp egy frivol dallamfutam hangzik felmellette -, elhal a szava, mint egy zeneiszólam. Tárgyszerűvé teszi a figurát amaszkja, a szemüveg, mely elrejtitekintetét, a ritkuló szálú, vöröses paróka,a színész mozgása is tárgyat idéz, amikorrészegsége tudatában, mozdulatairagondosan ügyelve vonul ki, vagy mikor

A

vágyakozóbb, aki leggyakrabban mon-dogatja: „Moszkva! ... Moszkva! ..."Irinában rettenetet keltenek azok a dol-gok, melyeket maga körül észrevesz,rémülten figyeli, ahogy feltárul előtte apokol, melyben a nővére él a férjével.Neki kell észrevennie azt is, hogy lassanmindent elfelejtenek: ő az olasz szavakat,Mása zongorázni. Legyűri, maga alátemeti ez a felismerés, meg az, hogy amunka se teszi boldoggá. Irina lányos,riadt tehetetlenségét, még a tehetetlenségközönnyé változását is jól közvetíti PirosIldikó, de nem ítéli, s így nem ítélteti elezt a közönyösséget.

Andrej "kövér": Sztankay Istvánkövérre játssza. Nyugodt kedélyű fiatal-ember, egy olyan „báty a háznál". Nemakarja, hogy észrevegyék: nem tetszikneki ez a szerep. De csak azért is szerel-met vall annak a lánynak, akiről tudja,hogy nem kedvelik a húgai. Mintha márisegy moszkvai kávéházban ülne,elegánsan, ismeretlenül, amikor végrekibeszélheti magát ábrándjairól is,gyengeségéről is a süket szolga előtt.

Később egyre inkább befogja ő is a fülét,már nem is álmodozik. „Megelégedett"

lesz. Át-átballag a színen, baba-kocsittolva, akár egy felhúzott, szomorú bábu, sez a gépiesség, mint az ember gépiességemindig, furcsa és nevetséges.

A gépiesség agresszív formáját figyel-hetjük meg Natasánál. Schütz Ila - akitmint „a Schütz Ilát" tapsoltak meg, mikorNatasa fiatal lányként izgatottan ésbutuskán beszalad - olyan utálatos nő-személyt keltett életre, hogy nem ma-radhatott kétséges, milyen romboló sze-repet tölt be abban a házban. Natasavisszataszító belső világát olyan külsőjelekkel is ábrázolja, mint saját magánakmár-már gusztustalan simogatása. Azérzés is, az értelem is hiányzik ebből azasszonyból, s mivel így sem meghatódás,sem gondolkodás nem gátolhatja,természetes, hogy ő győzi le azokat, akikilyesmire képesek vagy képesek voltak.

Versinyin alezredesként kellően rokon-szenves - hogy Mása beleszerethessenvagy legalábbis alkalmasnak tekinthesse

élénk gesztusokkal szónokol, s ahogyelhal a szólama, keze még fennmarad alevegőben.

A kettős szereposztású CsebutikintMensáros László szikárabban, NémethyFerenc szenvedélyesebben játssza. Kü-lönösen tetten érhető a különbség a cso-dálatos monológ elmondásánál: „Talánnem is vagyok már ember, csak tettetem,mintha kezem volna, lábam volna, fejemvolna. Talán nem is élek már, és csak úgyrémlik nekem, hogy megyek, eszem ésalszom..." Mensáros László előadásaszaggatott, kopár, rémisztő, NémethyFerenc még a kezét nézi, amely az orvosihivatásra készült vala-mikor, beszédébenrészeg akarnokság, de mindez már csakemlékezés.

Márkus László mint Kuligin a sok„boldog vagyok, boldog vagyok" ki-jelentést azzal ellenpontozza, hogy ami-kor ránk tekint, szemei halottak. Ami-korfelesége és Versinyin alezredes vi-selkedésükkel nyíltan bevallják, hogyegymáshoz tartoznak, mit tehet ez az

ember? Élőhalottá válik, majd feltűnőnyüzsgéssel próbálja bizonyítani, hogymégis él, hogy még mindnyájan élnek.

három nővér: Bencze Ilona, Almási Éva és Piros Ildikó

Szaljonij századost jelentős alakká növeliKoltai János, nem csupán ostobaságokatfecsegő, kellemetlen fráter, de a végzetképviselője is. Komorság, ugyan-akkorkönnyedség árad belőle, ez látványban ismegjelenik, ahogy például a párbaj előtt adoktori-a várva háttal áll a nézőtérnek,szálfaegyenesen és nemtörődömül.

Az előadás, miként ragyogó fénybenkezdődött, úgy is fejeződik be. Amivelegyáltalán nem értettem egyet, az a fel-felhangzó, Natasa gyerekeihez kapcsolódó,gyönyörű, tiszta altatódal. Ennek a szörnyűnőszemélynek a nyilván majd szinténutálatossá nevelt gyerekeit nem jelezheti ilyenzene. Ahogyan az érzéketlen Natasakiszorította a házból, vagy pedig magáhozsilányította a lelki és szellemi értékekbennálánál gazdagabb embereket, úgy veszik majdle-származottai is egyre inkább birtokukba avilágot, mert ők az erősebbek; nemelandalodni kéne hát tőlük, ellenkezőleg, azeddiginél jobban felfigyelnünk a veszélyre.Adám Ottó rendezése enged a darabbanmeglevő komikus - mert össze nem illő -mozzanatoknak, de csak egy-egy figura kereteiközött. Szereplői együttesen nem mutatják beaz ábrándjaik és önmaguk, az ábrándjaik éslehetőségeik közötti távolságot. Másképpen:túlságosan megértőkké szelídí-

tik a nézőket maguk iránt, nem vallják bebűneiket - ha a visszahúzódást is, amagányosság vállalását is bűnnek vesszük,ugyanis belőlük semmi érték, semmi jó nemszármazik.

Jó lenne hosszabb ideig gondolkodnunk azelőadásról, hiszen a színháznak nagy ahatalma, egy-egy jelenet évtizedeken át iselkísérhet. A látványa, a tere, a csendje, aszavak hangsúlya. A látvány-színházatfenyegetheti, hogy üres marad, alélekábrázolót pedig, hogy túlságosan halk ahatása. A kettő együttese az, ami messzirevelünk jöhet. Ez az elő-adás halkan gyönyörű,s alig-alig akaródzik útitársunkká szegődni.

Csehov: Három nővér (Madách Színház)Fordította: Kosztolányi Dezső. Rendező:Ádám Ottó. Díszlet: Szinte Gábor. Jelmez:\lialkovszkv Erzsébet. Világítás: Götz Béla.Maszkok: Bajkai István.

Szereplők: Sztankay István, Bencze Ilona,Almási Eva, Piros Ildikó, Schütz Ila,Huszti Péter, Tímár Béla, Mensáros László,Némethy Ferenc, Márkus László, KoltaiJános, Kalocsay Miklós, Gyabronka József,Zenthe Ferenc, Kelemen Éva, CsizmadiaGabriella.

Jelenet a Madách Színház előadásából (Mensáros László és Piros Ildikó)

Almási Éva (Mása) és Márkus László (Kuligin) Csehov drámájában (lklády László felvételei)