NEMERE ISTVÁN

Kalózok az űrben

ORION TUDOMÁNYOS-FANTASZTIKUS KÖNYVSOROZAT

Fedél és illusztráció: Lengyel Gyula

© Nemere István, 1983

ISBN 963 322 027 0

Kiadja a Népszava Lap- és KönyvkiadóA kiadásért felel: dr. Jandek Géza igazgató

Felelős szerkesztő: Kondra IrénMűszaki szerkesztő: Kovács Pálné

Megjelent 12,56 A/5 ív terjedelembenMSZ 5601–59

Budapest, 1983

65 300 pl. 83. 1576 Pannon Nyomda, VeszprémFelelős vezető: Danóczy Balázs

1

– Te vagy a legszebb nő, akit valaha láttam – mondta Raito melegen.– Ezért vettél feleségül? – kérdezte Begga hamiskás mosollyal. Szép arcát

világosbarna hajkorona keretezte.– Ezért is – hangsúlyozta a férfi, majd magához húzta a nőt. – Senkinek

sincs ilyen csinos felesége! Ilyen kislányos derekú, karcsú, szép szemű, bájosasszonya. Csókolj meg!

– Itt? Most? – Begga nevetve bontakozott ki férje karjaiból. – Elfelejtetted,hol vagyunk.

– "A mérhetetlen mindenség közepén, iszonyú távol a lakott és lakatlanvilágoktól…" – idézett Raito egy verset. Begga válaszul megsimogatta a férfihomlokát:

– Térj magadhoz, szívem. Az igaz, hogy a mérhetetlen kozmosz közepén,de egy harmincszemélyes utasszállító fedélzetén vagyunk, ahol bizony rajtunkkívül is akadnak utasok. Annál is inkább, mert erre a járatra az összes jegyeteladták…

Borles kapitány elgondolkozva keverte a kávét. A fekete folyadék már-márkicsapott a csésze szélén – akkor végre abbahagyta. A kiskanál megcsörrent atálcán. A férfi behunyt szemmel emelte szájához a csészét. Mindig így tett,amikor – napjában kétszer – szertartásszerűen felhajtotta kávéját.

Glinda Vaale türelmesen állt előtte, kezében a kis tálcával. A magas,karcsú, fekete bőrű lány kedvelte Borles kapitányt. Ismerte már a reggeli ésebéd utáni kávézással járó hangulatot. Tudta, hogy a kapitány számára aceremónia minden apró mozdulatának megvan a maga jelentősége, és azonBorles nem változtatna soha, semmilyen körülmények között.

Borles magas, de nem túl széles vállú férfi volt. A halántéka őszült, és jólállt rajta az egyenruha. Ennyiben hasonlított az űrhajós társaságok, éventeismétlődő reklámkampányaiban oly előszeretettel használt csábító fotóhoz. Atévéképernyőkön gyakran éppen ilyen, középkorú, deresedé halántékú,napbarnított és szerfölött elegáns férfiak feszítettek, valamelyik cégjelvényével a nyakkendőjükön, így toborozták a fiatalokat a polgári repülésgépeire. Borles ötvenöt éves volt. Az űrhajókapitányok ebben a korban mármás foglalatosság után néznek, hiszen mindnyájan tudják, hogy hamarosanbúcsút kell venniük a kozmosztól. Mert eljön a nap, amikor az egyik –kéthavonta kötelező – orvosi vizsgálat után a doktorok hümmögni kezdenek,össze-összenéznek a delikvens háta mögött, hosszan szemlélik a

vizsgálógépek által mért, komputerektől összesített adathalmazt, és az irántérdeklődnek hirtelen, mi a páciens kedvenc hobbija… Borles kapitány maga istisztában volt vele, hogy nagyon közel van már ehhez a naphoz. Most –miután kiitta a kávét, és a csészét visszatette a tálcára – Glindára pillantott. Alány fekete szemében megértést fedezett fel. "Sejtik már" – gondolta hirtelen.No persze, hiszen jó ideje repülnek együtt, a vizsgálatokra is együtt járnak.Előttük az ilyesmi nem maradhat titok.

– Finom volt, köszönöm – mondta halkan.– Egészségére, kapitány. – Glinda szokásos válasza ezúttal kellemetlen

benyomást ébresztett Borlesben. Egészség? Persze, nem beteg. De azűrhajózásban igen szigorúak a követelmények, és aki ötvenöt éves, az már…

– Minden rendben? – kérdezte. A hangja most megint úgy csengett,ahogyan máskor. Ahogyan kellett. Ahogyan harminc éve mindennap.

A lány kihúzta magát. Most is vakító fehér köpenyt és puha cipőt viselt:Glinda mindig nagyon sokat adott az öltözetére. És lehetett rá számítani. Sohasehonnan nem késett el, és mindenre emlékezett, amit megígért.

– Igen, kapitány úr. Csak… – Glinda elakadt, és tekintetét nem emelte fel.– Csak?– Dalma megint… indiszponált.Dalma Ouden a másik utaskísérő lány volt. "Ideges, szeleburdi teremtés" –

jutott Borles eszébe. Indiszponált?… Micsoda szó! Egyszerűen megint rájött ahisztéria.

– Amint hazaérünk, intézkedem, hogy levegyék a hajóról. – Ígérte Borles.– Talán… talán nem kellene, kapitány úr. Nem azért mondtam. Csak mert

önnek tudnia kell mindenről, ami a hajón történik. Végtére is… Nem ártsenkinek. – Glinda alapjában véve jószívű lány volt.

– Többet pihen, mint amennyit dolgozik – dohogott Borles –, és azutasokra ki gondol? Egy stewardess kiesését mindenképpen megérzik,óhatatlanul romlik az ellátás színvonala.

– Majd gondoskodom róla, hogy…– Nem áldozhatja fel magát állandóan, Glinda. A fekete lány

elmosolyodott:– Dalma is ezt tenné, ha… ha nekem lenne problémám.Borles nyelt egyet:– Maga annál okosabb lány, Glinda. Nem hisztériázik egy férfi miatt.– Az a férfi elhagyta Dalmát, uram. Másfél év után…– Nem a férje, csak a vőlegénye volt, ha jól tudom. Valami közepes kis

automatabeállító a Mars–3-ban… – Borles legyintett. Bár ezt soha nemvallotta be magának, de – oly sok pályatársához hasonlóan – csak az űrbendolgozó férfiakat becsülte valamire. Az itteni nehéz körülmények között

mutatkozik meg igazán, ki mit ér, mire képes. Még manapság is, ebben a fenemodern világban…

Glinda még állt egy percig kezében a tálcával, aztán megfordult, és kimenta vezérlőből.

Borles rutinpillantást vetett a műszerekre. Bár a szerelvényfalon legalábbhatszázötven kijelző, lámpa, kis számítógép-képernyő, gomb és kar volt,Borles tudta: minden rendben van. Egyetlen vészjelző sem égett. És… azösztönei sem jeleztek bajt. Annyi éve hajózott már, hogy munkájábanszámíthatott a megérzésre, az intuícióra is.

Leült székébe, és maga elé húzta a hajónaplót. Közben azért odanézett anagy központi radarernyőre is. A kerek, halványzöld ernyőn foszforeszkáltak aradarhullámokat visszaverő égitestek. Néhány kisbolygó, nagyobb meteor –ezek elég gyorsan száguldottak. A legközelebbiek pályáját és sebességét aradarral összekapcsolt számítógép egy kisebb képernyőre vetítette. Borlesazonnal látta, hogy ezek a pályavonalak nem metszik a hajó irányát, így nemjelentenek veszélyt az Atlasz számára. Mellesleg az automata ütközésgátlóúgyis időben eltérítené a hajót.

A tiszta lapra beírta:2251–10–16 (Egys. világidő)Mars–Föld pálya, IX-es variáns, 2. szakaszHajtómű: 0,6Belső és külső – műszerek: rendbériSzemélyzet: 5 főUtasok: 30 főBeteg: nincsKülönleges esemény: nem történtItt tartott, mikor nyílt az ajtó. A másodpilóta lépett a vezérlőhelyiségbe.– Üdv, Jan. Kialudta magát? – kérdezte Borles, és egy vonalat húzott a

naplóba. A jobb szélére, a margó mellé tette a kézjegyét.Jan Labin pilóta negyvenéves múlt. Magas volt, szőke, rózsaszín arcú és

jóvágású. Kisportolt termetén feszült az egyenruha, a nők szeme gyakranmegakadt rajta. Tizenegy éve szolgált a Föld–Mars vonalon, és – ahogymondani szokta – errefelé már a kóbor meteorok is "szervusszal" köszönnekneki… A járat vonalain, az utasszállító flottában valóságos legendákatmeséltek a Labin által elcsábított nők számáról… Borles tudta, hogy jó, haennek a fele igaz (a szám így is imponálóan magas volt), és kedvelte Jant. Amásodpilótákat első tisztnek is hívták a hivatalos nómenklatúrában, és JanLabin ezen a poszton is helytállt. Jól értett a kozmikus navigáláshoz, ritkánvesztette el hidegvérét –, és tulajdonképpen jó űrhajós volt. Más lapra tartozik,

hogy majdnem minden Föld–Mars–Föld úton udvarolt valamelyikhölgyutasnak. Természetesen a legcsinosabbnak.

– Mondjuk, hogy kialudtam magam. – Labin nyújtózkodott egyet, aztánmegigazította egyenruháját. Gyorsan ellenőrizte a főbb műszerkijelzőket.Borles felállt, és Jan elé tolta a hajónaplót. Amaz szintén kézjegyével vettetudomásul, hogy az indulástól számított második napon átvette a szolgálatot.

– Szóval semmi újság – mormolta Borles; Dalmáról nem akart mostbeszélni. Aztán eszébe jutott még valami, megtorpant a küszöbön: – Porovranincs szüksége, Jan?

Yvan Porov a hajó fedélzeti mérnöke és rádiósa volt. A hajtóművek, atávközlés és az energetikai berendezések tartoztak a felügyelete alá, determészetesen részt vett a hajó irányításában is, ha rákerült a szolgálat sora.

– Egyelőre biztosan nem. Azt hiszem, ő is alszik.– Rendben. A kabinomban leszek, ha valami történnék – mondta Borles, és

elindult. Csak a személyzeti folyosón jutott eszébe, hogy ezt a mondatot azAtlasz fedélzetén legalább ezerötszáz alkalommal mondta el eddig. Négy éveövé a hajó, és megkedvelte. Ahányszor – letéve a szolgálatot – kilépett avezérlőből, mindig meghagyta váltótársának: a kabinban találják meg, "havalami történnék"… De sohasem történik semmi. Eddig nem történt. AzAtlasz új hajó volt, öt évvel ezelőtt állították forgalomba, műszerei ellen eddigsemmi kifogás nem merült fel. Még a garanciális szemléken, az évi egyszerikötelező dokkba vontatásnál végzett alapos vizsgálatokon se leltek fel hibát azárgus szemű műszakiak, így hát csak a hajtómű váratlan meghibásodása vagyegy kósza meteor miatti pályakorrekció okozhatott kellemetlen meglepetést…Így morfondírozott magában Borles kapitány, aztán benyitott kabinjába.Mellkasában érezte a fáradtságot.

– Mi lesz vacsorára? – kérdezte az öregúr. A nevét senki sem tudta; miótaelindultak a Marsról, csupán két nap telt el, és ezalatt az öreg senkinek nemmutatkozott be. Amúgy különben rokonszenves volt szép formájú fejével,tömött ősz bajuszával, szálegyenes termetével, pirospozsgás arcával.

– Itt a menü, uram – felelte Dalma. A fiatal nő sovány arcán ideges, gyorsmosoly futott át. Nem volt kedve hosszan magyarázkodni. Még akkor sem, haa Mars–Föld–Mars vonalat fenntartó vállalat előírásai szerint az utasokkalmindig kedvesen kell bánni. "A stewardess is ember" – szokta erremondogatni Dalma, de csak rossz napjaiban. Igaz, ilyen napjai egyregyakrabban voltak.

Most az étterem melletti helyiségben állt, a hatalmas ételautomata mellett.A klaviatúrán beprogramozta harmincöt közepes nagyságú adag leves,

harmincöt dakari rizses hússzelet és ugyanannyi párizsi torta "lassú ütemű"kiadását. Glinda már korábban kiadatta a gépből a frissítőket, sőt nekifogott aterítésnek is. Nem fárasztotta a munka, még örült is neki, hogy az utasszállítógépeken a tervezők nem tartották kifizetődőnek az élelmiszer-kiadás teljesgépesítését. A stewardessekre úgyis szükség volt, hiszen az utasokkalvalakinek foglalkoznia kellett. A pszichológusok nemegyszer hangoztatták,hogy ennek nagy jelentősége van az űrben, ahol az élettelen és veszélyeskörnyezet tudata lehangolóan hat az emberek egy részére. Dalma ezenfelülörült, hogy egy kis fizikai munkával színesítheti napjait. Nem tartottamegalázónak, hogy mások asztalára kellett kihordania a tányérokat. Még az istetszett neki, hogy az ultramodern űrhajókon ilyen "ősi" módszerrel szolgáljákfel az ételt: Ez is javította az utasok közérzetét, és családias hangulatotteremtett az Atlasz fedélzetén. A helyiségben még alig voltak utasok. Alegtöbben a kabinjaikban pihenték ki a délelőtti géptenisz és a délutáni úszásfáradalmait. De Dalma sejtette, hogy még az uszodában és a tornateremben islehetnek néhányan, lenyomta hát a belső hangszórók mikrofonjának gombját:

– Kérjük kedves utasainkat, fáradjanak az étterembe. Tálalva van.Glinda az előírás szerinti hófehér köpenyben bukkant fel mellette, felkapta

az első tálat, kivitte az asztalokhoz. Mire az ételautomata kivette a hűtőből, éssugarakkal felmelegítette a rizses hússzeleteket – mind a harminc utasasztalnál ült.

– Vigyázz a gyomrodra, szívem – mondta a lila hajú asszony. A többieknem jegyezték meg a nevét; a hajszíne csakugyan világoslila volt, és attólkezdve csak a "lila hajú nőnek" emlegették egymás közt az erős testalkatú,ötvenes nőt.

A férje – teljesen jelentéktelen külsejű idősebb férfi – bólogatott:– Tudom, drágám, majd jól megrágom a húst… A mellettük ülő

mandulaszemű lány, Mika, ügyet sem vetett rájuk. Egyetlen mozdulattal dobtahátra súlyos fekete hajfonatait, és szótlanul hajolt a tányér fölé. A másikasztalnál két férfi falatozott némán. Apa és fia. Az apa bőre egészen feketevolt, a fiáé viszont majdhogynem kávébarna. Mindketten gyorsan ettek, ésnem is néztek körül.

– Ettem már különbet is. – Ventenor úr eltolta maga elől a kiürültlevesestányért, és érdeklődve figyelte Glindát. A stewardess mosolyogva tetteeléje a húst, és elvitte az üres tányért. A férfi körülnézett. – Maguknakfogalmuk sincs, milyen bonyolult szerkezet egy ilyen kis űrhajó is.

– Kicsi? – csodálkozott Begga. – Hiszen van vagy százméteres! – Afiatalasszony most élénksárga, rövid ruhát viselt, minden ékszer nélkül, mégaz arcát sem festette ki.

– Száztizennyolc méter – javította ki Raito azonnal. A vállas, rokonszenvesarcú férfi vidáman nézett asztalszomszédjukra; Rövidre vágott hajába mégnem lopóztak ősz szálak – éppen harmincéves volt.

Ventenor szeme megcsillant.– Ez jó! Az adat helyes. Száztizennyolc méter. Szeretem, ha valaki ilyen

alaposan tájékozott…Begga csodálattal nézett férjére:– Honnan tudod?– Szokásom megjegyezni az adatokat. Ez a szakmámba vág – felelte a férfi

mosolyogva. Ventenor azonnal lecsapott:– Miért, mi a szakmája?A fiatalember kissé zavarba jött:– Állami tisztviselő vagyok…– Kár. – Ventenor arcán némi csalódás látszott. A középkorú, mégis fehér

hajú, széles vállú férfi szeretett beszélni.A Földön kétszáz éve használatos világnyelvet – mint annyian mások – ő is

táj szólással beszélte. A nyelvészek egy része már komoly tanulmányokat is irterről a jelenségről. Az indoeurópai világnyelv szavait lágyan ejtették a kelet-ázsiaiak, keményen az egykori spanyol nyelvterület mai lakói, harsányan-hangosan a szibériai sztyeppék és ausztrál síkságok emberei. A gyakorlott fülűszakember még ma is felismerte a szláv anyanyelvűeket, a torokhangokatkedvelő arabokat. Persze a legtöbben már ügyet sem vetettek az effélekülönlegességekre – az volt a lényeg, hogy a Földön vagy az űr emberlaktatámaszpontjain bárki meg tudta magát értetni másokkal.

Ventenor ibériai keménységgel ejtette az r-eket, erősen hangsúlyozta az a-kat és g-ket. Beggára mosolygott, és folytatta:

– Én sokáig dolgoztam az űrhajóépítő iparban. Részkonstruktőr voltam…Tudják, mi az?

– Nem – rázta fejét Begga.

Glinda körbepillantva ellenőrizte, mindenki megkapta-e az adagját. A baloldali sarokból rámosolygott az ázsiai kisfiú, aki Glinda kedvence volt. Dalmaaz ételkiadó ablakon át nézte az utasokat, és Raitóra mutatott:

– Még mindig nem tudod, kicsoda az a fiú?– Az utaslistán a foglalkozási rovatba azt írta, hogy tisztviselő.– Én inkább karatebajnoknak nézem.

– Az egyik nem zárja ki a másikat… Tetszik?– Tetszik – bólintott Dalma komolyan.– De vele van a felesége – tette hozzá Glinda józanul, és diszkréten

Beggára mutatott. – Ráadásul egy hónapja házasodtak össze.– Szóval nászutasok.– Mint azok ott, az ajtónál.A kijárat melletti asztalnál egy másik fiatal pár ült. A férfi sovány volt és

keskeny arcú, az asszony teltkarcsú, mosolygós. Vörös haja szeplős válláraomlott. Az ételre is alig néztek, folyton sugdolóztak.

– …A részkonstruktőrök tervezik az űrhajók egyes részeit. Nem ahajtóművekkel kapcsolatos berendezéseket, hanem a belső helyiségeket, azenergiatovábbító rendszert, az információs csatornák beépítését az egészhajóba…

– Elnézést az indiszkrécióért, de ön múlt időt használt – mondta Begga, ésa tortaszeletért nyúlt. – Már nem konstruálja azokat a részeket?

– Nem. Nyugdíjba mentem. – A férfi lehajtotta a fejét.– Ilyen fiatalon? – csodálkozott az asszony. Raito erre az asztal alatt

meglökte Begga combját, és gyorsan másról kezdett beszélni. Ventenorhamarosan befejezte az ebédet, és búcsút vett tőlük.

– Miért rugdostál az imént? – tört ki az asszonyka szemrehányóan.– Először is, nem rugdostalak, szívem. Csak finoman figyelmeztettelek.– Hát, ha neked ez finom módszer…– És hatásos, hiszen azonnal elhallgattál. Tapintatlan voltál. Miért

kérdezősködtél annyira?– Mert feltűnt, hogy a fickó alig negyvenvalahány éves, és már nyugdíjba

ment. Nem különös?– Igen, különös. De ennek sok oka lehet. Köztük olyan is, amit az illető

nem szívesen mesél el vadidegeneknek.– Jól van, jól van. Végül is ő kezdte… Néha túlzásba viszed a tapintatot, és

éppen te, akinek a foglalkozása…– Csitt! Mára elég az indiszkréciókból! – Raito lenyelte az utolsó falatot is.

– Mit csináljunk délután?– Menjünk úszni – javasolta Begga. A férfi nem válaszolt; elragadtatva

nézte szép feleségét.– Mondtam már, hogy tetszel nekem? – kérdezte.– Úgy rémlik, hallottam már tőled ezt az egyszerű bókot. – Az asszony

rámosolygott férjére, és felállt. Lassan mentek ki a teremből. Glinda utánuknézett, aztán az asztalhoz lépett, hogy összeszedje az üres tányérokat.

Jan Labin a belső telefon kagylója után nyúlt:– Dalma, kaphatnék egy kávét?– Még négy utas ebédel – felelte a lány kitérőén. A másodpilóta ebből

megértette, hogy a stewardess most nem szívesen hozná azt a kávét.– No jó, akkor majd később – felelte Jan, és letette a kagylót. Egy pillanatig

töprengett. Ez a Dalma nem csúnya lány, van benne valami vonzó. Persze,azért taszító is… Például a változó-hullámzó kedve, a hisztériás rohamai.Kérdés, hogy a vállalatnál tudnak-e erről. A hajózószemélyzetet felügyelőosztályt persze inkább a pilóták természete, viselkedése, egészsége érdekli –ez végül is érthető. A hajó és az utasok biztonsága nem függ attól, hogy egyDalma Ouden nevű huszonéves leányzó morcos arccal szolgálja-e fel avacsorát…

Jan ellenőrizte a belső műszerek működését, aztán a külső érzékelőkellenőrző programját is lefuttatta a számítógépeken. A képernyőn monotonfehéreszöldes betű- és számsorok futottak végig, egyszer sem merevedett ki akép, nem villogott vörös figyelmeztető fény. Tehát ez is rendben van, óránkéntbe kell írni a hajónaplóba az ellenőrzések megtörténtét… "De minek?" –füstölgött magában a pilóta. "Hiszen minden hajóban van fekete doboz, azautomata ellenőrző rendszer úgyis feljegyez mindent…" Újra eszébe jutott aza tavalyi szakszervezeti gyűlés a Marson, ahol nem csupán a Föld–Marsvonal, de a Merkúr–Föld és a Vénusz–Föld–Mars kombinált vonalak járataindolgozó pilóták is képviseltették magukat, nem is beszélve a bányász- ésteherűrhajók személyzetéről, akik még a Jupiter, a Szaturnusz, sőt a Plútóövezetéből is eljöttek… Mégis, hiába emelték fel szavukat a szerintükértelmetlen és felesleges adminisztráció miatt (ennek tartották a hajónaplóbaóránként kötelező bejegyzéseket is), az admiralitás és a szállítóvállalatokvezetői hajthatatlanok maradtak. Arra hivatkoztak, hogy hajónaplók mindigléteztek az űrben, és az "emberi tényezőt" kizárni nem lehet. Már így is túl sokfeladatot végeznek a gépek, és az embereknek a hajókon alig maradmunkájuk. Azonkívül – érveltek tovább – a "fekete doboz" is mechanikusszerkezet, tehát el is romolhat. Márpedig az űrben számtalan veszélyleselkedik a hajókra, és ha katasztrófa történik, annak okát később avizsgálóbizottság csak a hajónapló és az esetleges túlélők vallomásai alapjánkutathatja fel. "Szép kis perspektíva" – gondolta Jan, de ahogy a műszerekrenézett, újra elöntötte a nyugalom. Az Atlasz biztonságban volt. Minden aprórésze jól működött, a gépek dolgoztak. Valahol a többszörösen biztosított,vastag falak mögött kábelekben áram, csővezetékekben folyadékok vagysűrített gázok haladtak, ha kellett, önmaguktól kapcsoltak be és ki a szükséges

berendezések. A külvilágot mutató képernyőkön távoli világok aprófénypontjai ragyogtak. Az Atlasz mozgását szabad szemmel nem lehetett látni– pedig a hajó elképzelhetetlen sebességgel száguldott a mindenségen át.

A medence szélén a karcsú, keskeny arcú férfi Raitóhoz lépett:– Elnézést, uram. Hallottam, hogy önök is nászutasok… Ezen a hajón csak

két ilyen pár van,Raito jókedvében volt. Fel sem állt, csak a kezét nyújtotta az idegennek:– Raito Kuomeni a nevem.– Jagel Korgen.– Hívja ide a feleségét is… – Raito körülnézett, merre van Begga. A

fiatalasszonyt az úszómedence túlsó partján fedezte fel; egy bordásfalonlógott, és a lábait emelgette. Az arca nem sok örömet árult el, de úgy látszik,fejébe vette, hogy ezeken a "kínzószerszámokon" naponta elvégzi azönmagának kiszabott gyakorlatokat. Hja, a szépséget nem adják ingyen…Raito intett: gyere! Begga alighanem unta már a bordásfalat, örömmel vetettemagát a vízbe. Lassú, egyenletes csapásokkal úszott.

Közben egy alacsony, hízásra hajlamos, vörös hajú, szeplős vállú fiatal nőlépett hozzájuk. Jagel – Raito csak most látta, milyen sovány és sápadt ez ahosszú, fekete hajú férfi – magához ölelte a nőt:

– Ez hát az én feleségem, Irina.Begga elkapta a medence szélét. Azonnal megértette, íni történt

távollétében, és vidáman üdvözölte Korgenéket.– Mi, fiatalok, tartsunk össze!…– Nem láttalak én már téged valahol? – kérdezte Irina, kisegítve Beggát a

vízből.– A képernyőn – mondta Raito gyorsan és büszkén. – Begga ugyanis

színésznő.– Igen? – álmélkodott Irina boldogan. De Begga feddő pillantást vetett

férjére:– És még te tartottál nekem előadást a diszkrécióról… Nos, igen – fordult a

másik párhoz. – Ha már újdonsült férjuram leleplezett, kénytelen vagyokbevallani: tévészínésznő vagyok… persze, csak kezdő. Még csak két filmbenjátszottam.

– Lesz abból több is – biztosította Jagel gálánsan. Raito nevetett:– Szerintem is hamarosan fel fogják fedezni… Akkor lesz csak kutya

életünk. Egy sztár férje leszek, hát nem szörnyű? Brrr! – rázkódott meg afiatalember, de látszott az arcán, hogy ez a perspektíva nem ijeszti el.

– Menjünk a büfébe – javasolta Irina. – Megszomjaztam a sok mozgástól.

– Te is alaktartó kúrát folytatsz? – karolt bele Begga. A két férfi vidámanegymásra pillantott, és elindult az asszonyok után.

Labin majdnem elaludt. Az állandó hőmérséklet, a csend és az éjszakaivirrasztás együttes hatására most megrohanta az álmosság, félrebillent a feje.De azonnal magához tért; az évek során belénevelt fegyelem hatására az agyarögtön kitisztult. Ha egy űrhajó ügyeletes pilótája elalszik, az főbenjáróvétségnek számít. Ha valami történnék ilyenkor a hajóval…

Már a telefonért nyúlt, mikor nyílt az ajtó és Dalma lépett be egy tálcával.– A legjobbkor – örvendezett a másodpilóta. – Már majdnem elnyomott az

álom. Hol az a nektár? – Rámosolygott a lányra. – Amúgy mi újság, Dalma?– Semmi érdekes – vont vállat a lány. – Ahogy az lenni szokott, minden

úton akad néhány furcsa utas…– Most kik az ügyeletes furcsák? – kérdezte Labin, élvezettel kortyolgatva

a forró kávét.– Például az a két fekete. Apa és fia, azt hiszem. Hasonlítanak egymásra,

csak a fiú…– …Világosabb bőrű, én is láttam őket – bólintott Labin.– Igen, az apa szénfekete, a fiú kávébarna. De persze nem ezért furcsák.

Ma reggel bekopogtam hozzájuk. A mosóautomatából vittem el nekik akimosott fehérneműt, és mikor beléptem, azok ketten… sírtak.

– Tessék? – Labin meglepetten letette a csészét.– Sírtak?– Igen. A fiúnak könnyek folytak az arcán, a férfi is gyanúsan krákogott, és

mikor beléptem, gyorsan elfordult.Hirtelen a vezérlőpult egyik képernyőjén pulzáló zöld jel tűnt fel.– Rádióhívás – mormolta Labin. Csodálkozott. Ki hívhatja őket ilyenkor,

kétnapi útra a Marstól?– Minket keresnek, az Atlaszt? – kérdezte a lány.– Vagy kifejezetten minket, vagy egy általános, minden hajónak szóló

hívásról van szó – morogta Jan. A jel optikai képe nem változott, de azinformatív képernyő felső jobb sarkában vörösen felizzott egy nagy R betű.

– Elmehet, Dalma – mondta Labin. A lány a képernyőt nézte, és habozott.A másodpilóta erélyesen megismételte: – Elmehet!

Dalma összeszorította ajkát, és kiment. Jan szíve a torkában dobogott,mélyeket lélegzett, és a kapcsolókhoz nyúlt.

Amikor felerősítette az űrből érkező jelzéseket, nem volt már kétsége.Elindította a tartalék hangszalagot, és utasítást adott a nagy központivevőantennát forgató számítógépnek, álljon rá pontosan a vételre. Feszülten

várta, mikor jelennek meg a képernyőn annak az objektumnak a koordinátái,amelyik a világűrbe sugározza a segélykérő SOS jeleket.

– Valamikor nem volt ám olyan kényelmes egy ilyen Mars-utazás, mintmanapság. – Jagel elterpeszkedett a szolárium izzó mennyezete alatt. A két nőa hátán feküdt, behunyták a szemüket. Raito egy színes magazint forgatott, deazért a társalgásra figyelt.

– …Az ősidőkben, szóval a huszonegyedik században még hónapokigtartott egy ilyen Föld–Mars utazás, no és persze turisták nem jártak a Marsra –folytatta Jagel. – Csak felfedezők, kutatók, aztán geológusok,támaszpontépítők, utánuk a bányászok, a kozmometeorológusok, rádiósok…

– Gondolom, a hajók sem voltak ilyen kényelmesek – vetette közbe Raito.– Persze hogy nem. Első osztályú luxushajók, mint az Atlasz, egyáltalán

nem voltak. Meg kabinok sem… hogy úszómedencéről vagy tornatermekrőlne is beszéljünk… Csak azok indultak az űrbe, akiket a munkájuk odaszólított. Gondolom, azok se mindig repestek az örömtől. Hja, az volt ahőskorszak…

Jan Labin lenyomta a kapitány kabinjának számát. A kagyló hűvösensimult a kezébe. Közben a tekintetét nem vette le a központi információsképernyőről, ahol egy számsor fölött szembántóan virított a felirat:

SOS JELZÉS VÉTELE TÖRTÉNT – KÖTELEZŐ A SZEMÉLYZETIRIADÓ ELRENDELÉSE

Borles kapitány álmos hangon dörmögte a kagylóba:– No, mi történt, Labin?– Személyzeti riadót rendeltem el, uram.A csönd csak egy másodpercig tartott. Amíg Borles mérlegelte a helyzetet.

Az öreg tudta, hogy Jan Labin megfontolt ember, és ilyen lépést nem tenne oknélkül.

– Azonnal megyek – felelte, és letette a telefont.

– Igen? – kérdezte Glinda. A szeme kerekre tágult, Dalmára pillantott, ésmegszorította a telefonkagylót. – Személyzeti riadó? Értem. Szólok neki.

Visszatette a kagylót a fali mélyedésbe.– Hallottad?– Igen. – Dalmára a hír nem tett különösebb hatást. – Valami rádiójelzés

jött az előbb, mikor a vezérlőben voltam.

– Rohanok Porovhoz. – Glinda kisietett a folyosóra.Yvan Porov különc volt: az utasszállító flottában persze akadtak ilyenek

többen is, de Porov valamennyin túltett. Fedélzeti mérnök létére – akinekfeladatköréhez elsősorban az Atlasz hajtóműve és berendezései tartoztak – ahírközlés volt a mindene. Ez a kopaszodó, bár alig harmincöt éves fiatalemberkét évvel ezelőtt saját építésű rádiójával elsőként folytatott beszélgetést aNegyedik övezetből tizenegy év után hazatérő Amaranthys kutatóűrhajólegénységével – amikor azok még a földi rádióadók hatókörén kívül jártak.Nemrégen pedig egy találmánya első díjat kapott a Földön.

Szabad idejében Porov a "barkácsszobában" tevékenykedett. Az Atlaszegyik ritkán használt kis raktárhelyiségét alakította át műhellyé –természetesen Borles kapitány engedélyével. A raktárban nem volt fedélzetitelefonkészülék, és Porov – nem ok nélkül – gondoskodott arról, hogy ne islegyen… Gyűlölte, ha munkaidőn kívül zavarták.

Glinda megállt a küszöbön. A látvány nem lepte meg. Porovról oly sok furadolgot meséltek a flottánál, hogy azon se csodálkozott volna, ha egy szépnapon Földön kívüli idegen civilizációval lép rádiókapcsolatba… Yvan éppena padlón feküdt, és nagyítóval a kezében keresgélt valamit.

– Jó, hogy jössz, Glinda – jegyezte meg. – De maradj az ajtónál. Leejtettemegy mikroalkatrészt, és roppant szomorú lennék, ha rátaposnál… Várj,mindjárt megtalálom.

Borles megtörölte a szemét. Hátul a fejében halvány fájdalom kezdettlüktetni, de a kapitány igyekezett nem gondolni rá. Hirtelen ébresztés utángyakran érezte ezt. "öregszem" – futott át az agyán, aztán gyorsan elhessegettemagától a gondolatot. Hiszen ötvenöt év az még semmi, különösen manapság,mikor a Föld tele van százévesekkel, sőt még öregebbekkel… A képernyőrekoncentrált, és rekedten kérdezte:

– A koordináták pontosak?– Még nem – felelte Jan. – Az antennával összekapcsolt irányjelző még

bizonyos tűréshatárok között adja meg a labilis bemérés eredményét… Elégtávol vagyunk a jelzés forrásától.

– Milyen jellegű a jelzés?– Automatikus.A két férfi összenézett. Tudták, mit jelenthet ez. A bajba került objektum

legénysége működésbe hozta az automata vészjelzőt, aztán… Ki tudja, mitörtént velük. Persze lehet, hogy élnek… Majd kiderül.

– Ezek már többé-kevésbé használható koordináták – mondta gyorsan Jan aképernyőn villogó számokra figyelve. – Már csak a tizedfokok meghatározásakétséges.

– Nekünk most már ennyi is elég – felelte Borles. "Én vagyok aparancsnok. Nekem kell döntenem." Harminc éve járja már az űrt – de mibendönthetett eddig? Manapság még az indulási parancsokat is a kikötök vezetőiadják ki. Az Atlasz pedig csak kikötőből kikötőbe jár, akár régen,évszázadokkal ezelőtt a fehérre festett, tavi kirándulóhajók. Milyen önállódöntései lehetnek a kapitánynak két űrkikötő között? Gyorsítás, lassítás, azoptimális pályasík kiválasztása – de már ezt az utóbbit is mindig egyeztetniekell a Földdel, a repülésirányító központtal.

Igen, a földiek. Értesíteni kell őket.– Szolgálatra jelentkezem – mondta hirtelen Yvan Porov. Ott állt a hátuk

mögött: nem is hallották, mikor jött be.Borles nem válaszolt. Jan elé tette a hajónaplót, intett: írja be az eseményt.

Maga pedig a rádióadóhoz ült, lenyomta a mikrofon gombját:– Ártasz hívja a Földet. Rendkívüli eseményt jelentek. Föld, jelentkezz

Atlasznak!Borles hátradőlt, a falon csillogó folyadékkristály mutatókra pillantott. Az

Atlasz még közel van a Marshoz; a kilencnapos útból csak alig több mint kétnapot tett meg. A Földtől tehát olyan messze vannak, hogy a rádióhullámokmindkét irányba körülbelül száztíz-száztíz másodpercig vándorolnak. A Földválasza legkorábban három és fél perc múlva érkezett meg.

– Majdnem utunkba esik az objektum – jegyezte meg Por öv. – Alig kellkitérnünk. Mikor kezdjük meg a manővert?

– Amint a Föld beleegyezik – felelte Borles. – A földközeli körzetben csakaz ő engedélyükkel változtathatunk pályát.

– A radar még nem jelzi az objektum nagyságát. A távolsága tizenhategység, A vészjelzés a normál SOS – sorolta az adatokat Jan Labin, és gyorsanfel is jegyezte a hajónaplóba.

Porov leült a hátsó fal tövébe, és az egyik manipulációs lámpa fénykörébennéhány számítást végzett kis kézi komputerén. "Az optimális fékutat számítjaki" – gondolta Borles, és kissé irigyelte Yvant. A fiatalember tárgyilagos, éscsak a valós problémák érdeklik. Vagy a saját ötletei, vagy azok a feladatok,amelyeket az élet állít eléje. Mint ez a mostani…

Megszólalt a fali hangszóró:– A földi űrforgalmi irányítóközpont beszél – mondta egy érces férfihang.

A körülbelül hatvanegymillió kilométeres távolság ellenére a hangot olyan jól,tisztán hallották, mintha az ismeretlen forgalomirányító itt ült volna mellettüka vezérlőhelyiségben. – Atlasznak jelentkezem. Várom a jelentését.

Borles kapitány ismét a mikrofonhoz hajolt, és szabatosan, rövidenösszefoglalta a tényeket. Hozzátette: a rádiómérések eddigi elemzései –amelyeket ilyenkor az Atlaszt vezérlő számítógépek önműködően elvégeztek –arra mutatnak, hogy a segélykérő jeleket az ismeretlen objektum automatikájaelég kis adáserővel sugározza ki, feltehetően csak 10-15 millió kilométereskörzetben lehet venni. Utasítást kért arra vonatkozóan, hogy az Atlaszelinduljon-e a segélykérő objektum felé, vagy van a közelben egy másik hajóis…

– Talán akad egy – mormolta Labin reménykedve, mikor Borles befejezteaz adást. Nem sok kedve volt ahhoz, hogy hős űrmentőket játszvaelvesztegessenek egy-egy napot –

– Honnan tudod mindezt? – kérdezte Raito Jageltól. A kis társaság közbenjól összemelegedett. Most éppen a videoszobában ültek. Begga a címtárbanfelfedezte azt a tévéfilmet, amelyikben másfél évvel ezelőtt élete elsőjelentősebb szerepét játszotta. A kazettát gyorsan betette a gépbe, és a társasághelyet foglalt a kényelmes fotelokban. Raito persze már vagy tízszer látta afilmet, hát közben Jagellal tárgyalt suttogva.

– Történész vagyok – felelte a sovány férfi. – Az úgynevezett koraiatomkorra szakosodtam.

Begga szemrehányóan hátrafordult:– Titeket nem érdekel a zseniális alakításom? Raito megnyugtatóan tette

kezét a fiatalasszony vállára.

Ventenor a fürdőmedence partján sakkozott egy mandulaszemű férfival, akiroppant hallgatag volt. Amióta elindultak a Marsról, az ázsiai talán négy szótejtett ki összesen. Reggelente csak néma meghajtással üdvözölte a többi utast,napközben pedig hallgatott, mint a hal. Ventenort ez nem zavarta, ő még játékközben is beszélt, önnön kérdéseire maga adta meg a válaszokat is:

– Mit szól, milyen drágák lettek ezek a Mars-kirándulások is? Emlékszem,öt évvel ezelőtt jóval olcsóbban meg lehetett úszni, a sógorom ment akkor aMarsra. Most meg… Jobb nem is gondolni rá. Persze, a hajózóvállalat azüzemanyagköltségek emelkedésére hivatkozik… És mennyi időt elvesz ez azátkozott utazás! Kilenc nap oda, kilenc vissza, az tizennyolc, akárhogyan isszámolom… Az egy hónapból mennyi ideje marad az embernek a Marsra?Tizenkét nap. Csak tizenkettő! Az embert elviszik mind az öt kupolavárosba,de kérdezem – én, minek? Hiszen olyan egyformák. Jó, jó, tudom, mindegyikmás éghajlati és talajövezetben fekszik, és megszállva a városi szállodákban,

könnyebb kiruccanni a környékre… Hogy milyen átkozottul zajosak azok apöfögő rakéta-repülőgépek! Nem is beszélve a…

Az ázsiai ekkor megmozdult. Odébb tolta egyik figuráját, aztán felnézettVentenorra, és diadalmas örömmel tekintetében csak egy szót mondott. Azötödiket az indulás óta:

– Matt.

– Közlöm az Atlasz kapitányával, hogy az egész szektorban az Atlaszonkívül nincs másik űrhajó, tehát induljon azonnal a veszélyhelyzetet jelzőobjektum felé. Közlöm továbbá, hogy a bajba jutott jármű valószínűleg aLunorit nevű, kis méretű teherszállító űrhajó, amely a Phobosz holdról szállítkitermelt ércet… Induljanak. Az eseményekről folyamatos tájékoztatástkérünk. Vége.

Borles nyugtázta a vételt, és jelentette, hogy az Atlasz letér eredetipályájáról. Az új pályaadatokat Jan tette eléje. Aztán csend lett a vezérlőben.

– Pályaváltoztatásra felkészülni! – mondta Borles komoran. Hátul akoponyájában ismét érezte a fájdalmat. De mintha már eltávolodott volnatőle… Talán elmúlik – remélte.

Jan Labin a helyén állt. Keze a műszerek fölött. Yvan Porov az energetikaikijelzőket figyelte. Borles az új irányba fordította a radarnyalábokat.Negyvenezer kilométerig üres volt a tér. Még mikrometeorokat sem észleltekaz érzékeny készülékek.

– Alfa tizenöt fokkal kitérés! – vezényelt.– Alfa tizenöt… Megtörtént – jelentette Labin.– Sebesség változatlan. Hajtómű nyolcvan – mondta Porov nyugodtan. Az

Atlasz nukleáris hajtóműve jelen pillanatban nyolcvanszázalékos hatásfokkaldolgozott. "Erre a kis távolságra bőven elég egy ekkora lökés, még túl sok is"– futott át Borles agyán. Nem fordult Labin felé, úgy kérdezte:

– Mikor érünk oda?– Négy óra húsz perc múlva. Az Atlasz saját ideje szerint este 21 óra 50

körül.– Fékezés?Most Porov válaszolt:– A célközelbe jutás előtt huszonnyolc perccel a lassú, hat perccel előbb

pedig az intenzív szakasz. A maximum, az utasokra való tekintettel, nemlépheti túl a 3 g-t.

– Rendben. – Borles még egy pillantást vetett a hajó új útirányát kijelzőképernyőre, és rászólt Janra. – Helyesbítés béta nulla egész hat tized!

– Helyesbítés béta nulla-hat – ismételte Labin fegyelmezetten. AztánBorles utasítására leállították a hajtóműveket. Az Atlaszt most már lendületevitte előre a fekete űrben.

Sarah Aspach kinyitotta a kabin ajtaját. Az utasok számára fenntartotthálóhelyek az Atlasz középrésze mögött, az étterem és a raktár közötthelyezkedtek el. A nem túl széles folyosón majdnem úgy lehetett járni, mint aföldön – az űrhajó mesterséges gravitációs terében az emberek testsúlya aligtért el valóságos, földi súlyuktól, izmaiknak a mozgás érdekében ugyanannyierőt kellett kifejteniük, mint otthon.

"Otthon" – gondolta Sarah, és kissé megkeseredett a szájíze. Ismét magaelőtt látta az erdészeti hivatalt, a napvédő ablakos szobákat. A lépteket halkítóvastag szőnyegeket. A feliratot a folyosó végén: "DAM osztály". Csak abeavatottak tudták, hogy a "DAM" Dél-Amerika rövidítése: a caracasifelhőkarcoló-rengetegben levő hivatal a világ erdőgazdálkodásávalfoglalkozott. A világkormány majdnem nyolcvan évvel előbb hozta létre, és itttörtént öt kontinens erdőgazdálkodásának teljes adatfeldolgozása. Sarah ahivatalban töltött tizennyolc év alatt megismerkedett a különböző fafajtákkal,a kitermelési mutatókkal, a csemetetelepítés közgazdasági és éghajlatitényezőivel, a kéregfeldolgozás egyre gazdaságosabb módszereivel, abiotömeg-kiszámítás legújabb irányzataival. Mindezt úgy, hogy a tizennyolcév alatt Caracasban egyetlen fát sem látott közelről, legfeljebb a belvárosiBolívar parkban. Az adathalmaz kijelzőkön érkezett, képernyőkön villant fel,forgó mágnesdobok és kristálytárolók őrizték őket gépemlékezetükben,műpapiron formálódott mindez számokká és grafikonokká, ritkábbanszöveggé. A hivatal rendszeresen adott információkat a gyárak és feldolgozótelepek, a mezőgazdasági szervek vezetőségének, de az útépítőknek ésfolyami hajósoknak, sőt meteorológusoknak is. Sarah a kollégák szemébencsak egy volt a kétmillió caracasi nő közül. Nem szép és nem csúnya, nemmagas- és nem alacsony, nem kövér és nem sovány. Hogy milyen színű aszeme – azt talán azok sem tudták volna megmondani, akik évek óta együttdolgoztak vele. Sarah sohasem tűnt ki semmiben, a DAM osztály szürke kisegere volt oly sok éve már –

Végigment a folyosón, és az ebédlő ajtajában megállt egy pillanatra.Megigazította seszínű haját, ruhája ujját, és belépett. Ahogy sejtette –érkezésére senki ügyet sem vetett. Tíz-egynéhány asztalnál ültek az utasok, alegtöbben beszélgettek valakivel. Sarah elvett az ételkiadó ablakából egytálcát – vacsorára mindig hideg ételt kaptak. "Még egy hét… és vége a nagykalandnak. Jártam a Marson… életemben először voltam az űrben és egy

idegen bolygón…" – gondolta. De most már maga sem tudta megérteni, miértis jelentkezett erre az útra. Az űr felfoghatatlan és idegen maradt számáraugyanúgy, mint addig volt. Bár benne volt most is, nem érezte semmilyenhatását. Itt az étteremben pedig azonnal arra koncentrált, amivel éppenfoglalkozott: az evésre. Az étel kicsit íztelen volt, de Sarah már megszokta.Falatozás közben fel sem nézett. Caracas jutott eszébe, a kis lakása, ahivatalba vezető út. A mozgójárda, a föld alatti tér a tropikus halakakváriumával, ahol hazafelé menet mindig megtorpant egy percre. Azerkélyen a testét körülölelő meleg szél. A tenger látványa, amitől még ma is –közel a negyvenhez – elszorult a torka. Furcsa, de a tenger többet jelentettneki, mint a világmindenség. A fekete csillagoktól-bolygóktól alig-alig zavartvégtelen térség taszította.

– Szabad? – kérdezte valaki egészen közelről. Középkorú férfi állt az asztalmellett, kezében tálcával. Sarahnak úgy rémlett, eddig nem látta még.

– Tessék – bólintott kényszeredetten. Az idegen leült, és enni kezdett. Sarahlopva rápillantott. Negyvenöt körüli, sportosan öltözött férfi. Barna bőr, apróráncok a szem körül. Izmos felépítésű – biztosan sokat sportol. A ruhájaalapján semmit sem lehetett róla megállapítani – egyáltalán, lehet ma bárkirőlvéleményt alkotni az öltözéke után?

Váratlanul megszólalt a fali hangszóró:– Hölgyeim és uraim, figyelmet kérek. A kapitány beszél. Tudatom

önökkel, hogy hajónkat műszaki okokból le kell fékeznünk: sebességünkkörülbelül negyven perc múlva a nullára csökken. Kérem, hogy perceken belülhagyjanak fel minden más tevékenységgel, és foglaljanak helyet azúgynevezett biztonsági fotelokban. Ilyen, övekkel ellátott ülőhelyek mindenhelyiségben a falba építve találhatók. Ismétlem: üljenek a biztonságifotelokba, és csatolják be az öveket… A fékezés harmincnégy percig fogtartani, öt perc múlva egy hangjelzés figyelmezteti majd önöket a kezdésre. Astewardessek előtte ellenőrzik a biztonsági öveket. Köszönöm figyelmüket.

– Nofene! – fakadt ki a férfi, és Sarahra nézett. – Maga érti ezt?– Nem – felelte a nő. A többi utas is felbolydult. A két fekete bőrű férfi –

apa és fia – most végre szót váltottak másokkal is. A hallgatag ázsiai azonnal alegközelebbi fotelhoz ment, és beleült. Imponáló önfegyelme jó példátmutatott a többieknek is. Senki sem tudta, miről van szó. Glinda azutaskabinokba indult. Dalma pedig az étteremben levőknek bizonygatta, hogya fékezés művelete nem jár veszélyekkel…

– Hát, menjünk mi is – mondta az ismeretlen, és Sarahra mosolygott. Amosolya rokonszenves volt. Sarah úgy érezte, engedni kezd a hidegség amellében. Felállt. Az idegen nyugalma átáradt rá is. A férfi nagyontermészetesen viselkedett:

– Az űrhajón a kapitány az úr – mondta. – Olyan ez, mint régen azóceánjáró hajókon volt. "Isten után az első", így nevezték a kapitányokat…

Sarah a mellette levő széket nyitotta le a falból. Attól tartott, az idegenbeképzeltnek tartja, ha tovább hallgat. Kis mosoly kíséretében hátmegkockáztatott néhány szót:

– Ön talán történész?– Dehogy – nevetett a férfi. A lány látta, hogy megszokott mozdulattal, oda

sem nézve csatolja be az övet. Sarahnak ez nem ment ilyen simán; a férfisegített neki, aztán folytatta: – Csak a magam mulatságára szoktam régitörténeteket olvasgatni. Az atomkor előtti időkből… Különben algabúvárvagyok.

– Alga… micsoda?– Algabúvár – nevetett a férfi. – Hivatalosan persze nem így hívják ezt a

foglalkozást. De a lényege az, hogy óceániai algatenyésztő telepen dolgozom,ahol főleg élelmezési és ipari célokra egyaránt használatos, úgynevezett Ayo-algát termesztünk… Engedje meg, hogy bemutatkozzam: Juan Trivento anevem…

Borles az időjelzőt figyelte. Nem azt, amelyik az egységes világidő örökszámsorát pergette. Most az Atlasz saját ideje sem érdekelte. A radarralegybekapcsolt távmérő mutatta a két objektum között rohamosan csökkenőtávolságot, és azt az időt is, ami változatlan sebesség mellett a két objektumtalálkozásáig fennmaradt.

Jan Labin egy pillanatra behunyta a szemét, és elképzelte, milyen is lenne a"találkozás". A rendkívül gyorsan száguldó Atlasz egyszerűen belerobbanna aveszteglő Lunoritba; a két hajó égett-izzó fémdarabjai több ezer kilométerestávolságra repülnének szét, és a katasztrófa következtében a nukleárishajtóanyag egy része is nyilván az űrbe szabadulna… Aztán a pilóta kinyitottaa szemét. A rábízott jelzőket figyelte. Minden készen állt a fékezési manőverelindítására.

Yvan Porov tulajdonképpen unatkozott. Az űrmentés – bármennyire isrendkívüli eseménynek számított – valahogy nem tudta izgatni. – Persze máslett Volna a dolog, ha elromlik a rádióadó, és Borles kapitány ráparancsolna:javítsa meg kilenc és fél perc alatt, ellenkező esetben végzetesszerencsétlenség következik be… "Ez igen, ez lenne az igazi feladat" –gondolja Porov, bár természetesen nem kívánja, hogy ez bekövetkezzék.Megrázza a fejét, és a motor teljesítményszintjét figyeli. Az nullára esik vissza– a hajtóművek állnak. Aztán kigyúl egy piros lámpa, Borles pedighatározottan kiáltja:

– Fékezés!Labin lenyomja a programot elindító gombot.Az Atlasz fékezi rohanását. A radarernyőkön pedig feltűnik egy ezüstösen-

magányosan csillogó kis pont. A szerencsétlenül járt ismeretlen hajó, amelyen– lehet – már csak halottakat találnak.

2

A földi irányítóközpont tulajdonképpen nem is a Földön volt, hanem azűrben. Az anyabolygótól kétszázezer kilométer távolságban) Föld körülipályán keringett az a nagyméretű űrállomás, amelyen a forgalomirányítókéltek. "Éltek" – ezt kell mondani, mert kéthetes váltásokban dolgozott ottnyolc-nyolc ember, aki nagy teljesítményű műszerekkel percnyi szünet nélkülfürkészte a világmindenséget. Különösen a Föld közeli körzetben haladóűrhajók felügyelete tartozott rájuk. Ez egy több mint 200 millió kilométerátmérőjű képzeletbeli gömböt jelentett, amelynek középpontjában mindig aFöld "állott" – függetlenül attól, hogy a Nap körüli hosszú pályájának éppenmelyik szakaszát rótta az űrben.

Azon a csütörtökön a déli ügyeletet Halden, az indián származású, hosszú,szikár, fekete hajú fiatalember vette át. A helyettese és társa Sietti volt, aki bármajdnem ugyanolyan magas volt, mint Halden, hihetetlen kövérsége miattjóval alacsonyabbnak tűnt.

– Aránylag csend van – mondta Sietti. – Csak egyetlen probléma van aláthatáron.

– Az is olyan messze innen, akár a Nap – felelte Halden, és az egyikkomputer által kinyomtatott kis lapot nézegette. Ezen időrendi sorrendbentüntették fel az Atlasz űrhajó és a forgalomirányító központ között lezajlottrádióbeszélgetés minden szavát.

– Az Atlaszon nem az a… hogy is hívják… Borles a kapitány? – kérdezteHalden töprengve.

– Lehet. Akarod, hogy lehívjam az emlékezőből a legénység névsorát? –Sietti természetétől fogva szolgálatkész és barátságos volt.

– Hagyd. Nem fontos… egyelőre nem ez a fontos. A Lunoritról mittudunk?

– A Phoboszról indult egy ércszállítmánnyal. Legénysége két fő. Tudod, ezegy régi típusú, kis méretű teherhajó, ilyeneket manapság már nem gyártanak.

– Az imént szóltak az Atlaszról, hogy megkezdik a fékezést. – A mondatelső hallásra nem illett ide, de Sietti tudta, mire gondol társa. Évek óta együtt

dolgoztak, és – anélkül, hogy erről valaha akár csak fél szóval említést tettekvolna – kedvelték egymást.

– Az Atlasz fékútja hosszabb, mint ide a Föld… De hamarosan kiderül,hogy mi történt.

– Aztán alhatunk tovább. – Sietti most persze túlzott, a hatórás szolgálatalatt legfeljebb a központi irányítóteremből nyíló mosdóba léphettek ki azügyeletesek, akkor is egyiküknek odabenn kellett maradnia. Alvásról pedigszó sem volt. A férfi egy papírhalmazt nyújtott társának:

– Azért közben ne feledkezzünk meg egyéb feladatainkról sem… Akövetkező órákban három távolsági űrhajó készül dokkolópályára állni a Földkörül. Két hajó száll le a Holdon, ezenfelül egy jön a Merkúrról és egy aMarsról, az utóbbi lehet, hogy már nem a mi ügyeletünk alatt ér ide… No éskilenc indulást jeleztek, főleg a földi rakodópályákról.

– Hát nem fogunk unatkozni, az biztos – mondta Halden kimérten, éselsimított homlokáról egy makacsul visszatérő hollófekete haj tincset.

– Sebesség nyolc… hét… öt… – Jan száraz torokkal folytatta: – Négy…három…

– Jó az ütem – morogta Porov elégedetten.– Fékezőerőt növelni, rakétákat indítani! – vezényelt Borles. Közben a

távolságjelzőt figyelte.Mind a három férfi érezte, ahogy az ülés biztonsági öve a vállába vágódik.

Igen, a többi fékezőrakéta egyidejű bekapcsolásával sikerült az Atlasztmindjobban lassítani.

– Csak az utasok kibírják… – mondta halkan Borles, inkább csak magának.Eszébe jutott, hogy a fékezés elkezdése óta nem törődött az utasokkal. "Pedighát egy utasszállító kapitánya vagyok" – gondolta kissé szégyenkezve.Felvette a belső telefont.

– Glinda…– Igen, kapitány úr.– Hogy vannak az utasok?– Minden rendben, uram.Borles ettől megnyugodott. A kisebb fékezőrakéták kiégtek, az Atlasz

sebessége csökkent. A külső kamerák automatikusan befogták a célt.– Régi típusú kis teherhajó – mondta Labin. A kamerák egyike

teleobjektívvel nagyított képet adott a központi képernyőre. Ormótlan, hengeralakú tárgy csillant az űrben, visszaverve a ráeső távoli fényeket. Olyan volt,mint egy rövidre vágott teleszkópcső. "Évszázadokkal ezelőtt az emberek nem

ilyennek képzelték el az űrhajókat" – gondolta Labin, és eszébe jutottak akozmotörténelmi tanórák anyagai. De tekintete visszatért a számsorokra:

– Sebesség kettő… Egy egész nyolc tized… egy-hat… egy-három.– Távolság negyvenhat kilométer – mondta Porov. Borles lenyomta a

nagyadó mikrofongombját:– Halló, Föld, itt az Atlasz. A Lunorit közelébe értünk. Kézi irányítással

közelítjük meg, utána dokkolunk. A következő jelentésünk tizenöt perc múlvavárható. Vége. –, Elvette kezét a gombról, és máris kikapcsolta az automatavezérlést. Mikor megérintette az irányítókarokat, kimondhatatlanul jó érzésvett rajta erőt. Most végre igazán irányította a hajót. Kezében-testébenérezhette az Atlasz mozgását. Egy apró mozdulat bal kézzel – és valahol afalakban surrogva indul el egy gép, a gázdinamikai kormányokkal változtathatirányt, miközben az egyre lassuló hajó szinte úszik a feketeségben… Úszik,igen! Ahogy régen az igazi tengeri hajók szelték a vizet, a kapitányok szélben-fagyban-viharban álltak a parancsnoki hídon.

– Sebesség nulla egész hat tized… öt… négy és fél…– Az eddig bevetett fékezőrakéták kiégtek – intett Porov a sorban kigyúló

kis jelzőlámpákra.– Többre nincs szükség – felelte Jan.– Célra mérést kérek! – vetette oda neki Borles kurtán.– Eltérés gamma három fok… gamma kettő… delta nulla-hat, kicsit

túlment, vissza… nulla-hat, nulla-négy… mindjárt jó.– Távolság tizenegy kilométer – jegyezte meg Porov mintegy mellékesen.Három perccel később az idegen hajó közelébe értek. A készülékek most

már sokkal erősebben, tisztábban vették az SOS jeleket. Porov a Lunoritracélozta a nagy teljesítményű infravörös letapogatókészüléket.

– Az objektum közelében semmi mozgás – mormolta. – Optikai jelzéseksem érkeznek felénk. Az űrhajó külső burkolata sértetlennek látszik.

Borles két gázdinamikai sugarat bocsátott ki, egyet előre, a másikat oldalt.Mindhárom férfi tekintete a nagy képernyőre szegeződött. A Lunorithengerteste szemmel láthatóan növekedett. Még néhány "igazítás" az irányonés –

– Sebesség nulla-egy… nulla-nulla… megállt.– Távolság százötven méter. Borles mélyet lélegzett:– A többi már gyerekjáték… Mindjárt odaállunk melléje. Remélem,

akármilyen régi is az a roncs, a zsilipnyílásai szabványméretűek… – Ezttréfának szánta, hiszen legalább kétszáz éve egyforma minden űrhajó bejáratinyílása. Másképpen sem az űrben, sem a Föld körül keringő hatalmasűrdokkok és rakodóterek nyílásaihoz sem állhatnának oda.

Borles beleszólt a fedélzeti megafonok mikrofonjába:

– Figyelem! A kapitány beszél. Űrhajónk a fékezést befejezte. Hölgyeim ésuraim, elhagyhatják a biztonsági fotelokat, de még ne menjenek aludni. Egyórán belül a hajó ismét elindul, akkor majd újra a fotelokba kell ülniük rövididőre… Köszönöm figyelmüket, vége.

– Gyerünk a zsiliphez. – Porovon látszott: alig várja, hogy véget érjen ez a"cirkusz" és mehessen vissza kedvenc barkácsműhelyébe.

Borles csak rápillantott a fiatalemberre, de hallgatott. Az Atlasz lassanközeledett a Lunorithoz. Így telt el egy teljes perc, és a kapitány csak ekkorszólt ismét:

– Labin, Porov, készüljenek fel. Mindketten átmennek arra a hajóra, amintmegnyílik a zsilip. Én a vezérlőben maradok, rádión tartjuk a kapcsolatot,öltözzenek a különleges űrruhába, hiszen odaát esetleg tűz tombol vagyrobbanásveszély áll fenn. Sőt füstre, esetleg különböző gázokra is számítanikell. – A kapitány nem várt választ, lenyomta a telefon gombját:

– Dalma!– Kapitány?– Készítse elő a betegszobát, lehet, hogy sérülteket kell fogadnunk! – Egy

másik gombot nyomott meg:– Glinda?– Igen, kapitány úr.A fekete lány hangja nyugodtan csengett a hangszóróban. "Igen, őrá lehet

számítani" – gondolta Labin elismerően.– A B 2-es folyosót tegye szabaddá, mostantól fogva kizárólag a

személyzet részére van fenntartva. Utána pedig az elsősegélynyújtófelszerelésével jelentkezzék a zsilipajtónál. Most megmutathatja, mit tanult azorvosi tanfolyamon – a kapitány arra célzott, hogy mint minden utasszállítóűrhajón, úgy az Atlaszon is az egyik stewardesst képezték ki az egészségügyiteendők ellátására. Glinda állítólag jó eredménnyel végezne el a tanfolyamot,megtanulta a gyógyszerek használatát, a sebek kötözését, tudta, mi a teendőhirtelen eszméletvesztés, égési sérülés vagy szülés esetében… Efelől tehátnyugodtan alhattak az Atlasz utasai.

Borles elengedte a gombot, a műszerekre nézett. Már csak harminc méterrevoltak a Lunorittól. Két társa elment, a kapitány pedig egyedül manőverezte akis teherhajó mellé az Atlasz kétszer akkora testét.

– Hát te ki vagy? – kérdezte Raito, és leguggolt, így szeme egy magasságbakerült a sárga bőrű kisfiú sötét mandulaszemeivel. A gyerek nem ijedt megtőle, éppen ellenkezőleg. Látszott, hízeleg neki a felnőtt komoly érdeklődése.Meglepő hangerővel, magabiztosan szólt:

– Én vagyok Walter, az Űr Sárkánya. – A hosszú nevet pillanatnyi habozásnélkül citálta. – És Gorr Gordon, a Neptunusz Hőse… És Gravitti, a FeketeGalaktika Lovagja…

– Ez mind te vagy? Nem hiszem, azok ósdi kis videofigurák – nevetett aférfi. ~– Engem az érdekel, hogy ki vagy te akkor, amikor nem ülsz a tévéelőtt. Amikor reggel felébredsz és amikor ebédelsz és amikor elesel ésmegütöd a térdedet és sírva fakadsz…

– Nem fakadok sírva! – ellenkezett a gyerek keményen, sötét szemébendacos fény gyúlt, aztán megenyhült, és halkabban tette hozzá: – Szóval, ritkánsírok… Különben pedig Csing a nevem, és Ázsiában lakom.

– Nagyszerű – örvendezett Raito, és komolyan kezet nyújtott. – Engempedig Raitónak hívnak, és Európában lakom.

Begga ott állt mellettük, és mosolygott. Glinda jött arra, hóna alatt egyfehér táskával, megtorpant:

– Kérem, a bal oldali folyosót ne használják egy ideig – mondta, és agyerekre nézett. – Csing, egyelőre menj a kabinodba!

– Egy utasnak nem lehet parancsolgatni! – vágta rá a gyerek azonnal ésmakacsul, de a szeme elárulta (vidám szikrák gyúltak benne): – A hajón azutas az úr! – Azért mégis engedelmeskedett. Búcsúpillantást vetett Beggára ésRaitóra, büszkén felvetette a fejét, néhány díszlépést tett, aztán futásnak eredt,és eltűnt a folyosó kanyarulatában.

– Egyedül utazik – intett a lány mosolyogva Csing után.– Hogyhogy egyedül? – csodálkozott Begga. Szép szeme elkerekedett.– A Marson volt rokonoknál Felhozták a hajóra, érvényes jegye van. A

Földön pedig várják majd… önálló utas, elvégre tízéves! – nevetett Glinda, éselment. A férfi komoran nézett utána. Begga rászólt:

– Mi van, drágalátos férjuram, tetszik a leányzó?– Nem erről van szó, szívem. Egészen máson legeltettem a szememet.

Láttad, mit vitt a vállán?– Nem néztem meg olyan alaposan, mint te…– Ne csipkelődj, komolyan beszélek. Itt bűzlik valami.Begga beleszippantott a folyosó levegőjébe:– Nem érzek semmit…– Átvitt értelemben használtam a szót; ez egy régies nyelvi fordulat. Ide

figyelj, kedvesem, sorolom. Egy: az űrhajó megállt a nagy fene kozmoszkellős közepén, minden látható ok nélkül. Kettő: az egyik folyosóról kitiltottákaz utasokat. Három: a lány elsősegélynyújtó felszerelést vitt a zsilip felé.

– Neked megártott a kozmikus sugárzás. Vagy a túl hosszú szabadság –felelte Begga. – Egy kis szaglászás nélkül nem is érzed jól magad. Szakmaiártalom?

E pillanatban a hajó kissé megdöccent a lábuk alatt.– Érezted? – kérdezte Raito gyanakodva.– Súroltunk egy csillagot – nevetett Begga.– …és ez a negyedik pont – mondta a férje komolyan. – Ez a koccanás

érezhető volt az egész hajóban, tehát valamilyen külső tárgyhoz ütődött azAtlasz… Utána kéne járni a dolognak.

– Inkább menjünk innen. Glinda mondta, hogy utasok ezt a folyosót nemhasználhatják. És én egészen más programot terveztem ma estére…

– Nem szeretem, ha körülöttem rejtélyes ügyek zajlanak – mondta Raitohabozva.

Labin és Porov a zsilipben álltak. A pilóta a szürke fémfalak között nemérezte magát jól – különösen abban az öltözetben, amelyet ezúttal viselt. Akülönleges veszélyhelyzetekre rendszeresített – és szerencsére ritkán használt– páncélszerű űrruha kényelmetlen volt, kissé merev, a talpakra mágneseketszereltek, hogy a súlytalanság állapotában az űrhajók fémfalán haladhassonvele a benne lévő személy, ha úgy kívánja. Ez is nehezítette a járást. Labinarra gondolt, mi várhat rá a fal túlsó oldalán. Egy másik hajó, ahol a járástnem ismeri. Több emelet, raktárak, lépcsők. Más környezet és ráadásul –ahogy Borles mondta – esetleg gáz vagy tűzvész. Robbanások, csökkentettlégnyomás, pusztulás képe. Halottak… Jan nagyon nem akarta, mégis érezte,hogy a térdei kissé reszketnek és hideg borzongás fut végig a hátán.Tulajdonképpen egész eddigi űrhajósélete során nem volt még ilyenhelyzetben. Veszélyhelyzetben…

A sisakrádió reccsent egyet:– Jan, nyitom a zsilipet.– Készen állok, parancsnok.A fémfal két szárnya lassan elmozdult egymástól. A levegőt a gépek már

előzőleg kiszívták a kamrából. Labin szürkésfekete, égett falat látott magaelőtt. Csak némi nehézség árán tudta elképzelni, hogy ez az idegen hajó külsőfala, amit az eddigi használat évtizedei során mikrometeorok barázdáltakérdessé.

– A zsilipkapcsok szinkronban – jelentette Labin.– Már megy a hidraulika – felelte Borles nyugodtan. A hangja kicsit

fémesen csendült a rádióban. – Most lesz a legizgalmasabb, Jan. Kinyitják-eők is?

Jan teljesen megfeledkezett Porovról – bár egész idő alatt érezte, hogy társaott áll a háta mögött. Ám Porov mozdulatlan volt, szinte beleolvadt a szürkeháttérbe. Mintha ott sem lett volna… Jan magára maradt gondolataival,

aggodalmával. Tudta: a veszélyhelyzetben lévő, vészjelzéseket sugárzóűrhajón automatikusan életbe lépnek a különleges viszonyok. A központiszámítógép érzékeli, ha a zsiliphez idegen hajó kapcsolódik, és ebben azesetben harminc másodperc elteltével kinyitja azt. Persze csak akkor, ha aszámítógép nem semmisült meg…

Labin a lélegzetét visszafojtva várakozott. Aztán úgy tűnt neki, mintha… aszürke fal megmozdulna… De nem volt benne biztos, hát hallgatott még.Aztán… igen! Középen függőleges rés nyílott.

– Nyílik! – mondta, és nyelt egyet.A fémfalak szétfutottak. Egy hasonló, de kisebb méretű zsilipkamrát látott

maga előtt. Mindezt azonnal jelentette rádión, közben a különleges űrruhakarjába épített érzékelőket is megnézte. Egyelőre valószínűleg semmifélemérges gáz nem áradt az idegen hajóból. Az érzékelők magas hőmérsékletetsem jeleztek.

Bátrabban indult előre. Az akusztikus készülékek semmilyen zajt semtovábbítottak a fülébe – saját lépéseinek neszén kívül. Nehéz csizmáivallassan mozgott. Porov szótlanul követte, akár az árnyék. Jannak biztonságasugallt a jelenléte – ha vele bármi történnék, Yvan biztosan segít rajta… Apilóta bátrabban lépkedett tovább. Kiment a Lunorit zsilipjéből, elindult egyfolyosón, amely alacsonyabb és keskenyebb volt, mint az Atlaszon megszokottfolyosók. Éppen azt jelentette Borlesnak, hogy a világítással is mindenrendben vari, amikor égy árnyék mozdult az előtte lévő falon. Egy emberárnya…

Labin megperdült.Egy férfi állt mögötte, űrruha nélkül. Az arcát nem láthatta, mert fejére

fekete álarcot húzott – csak a szája és a szeme számára maradt nyílás…A látvány úgy meglepte az Atlasz pilótáját, hogy mozdulni sem tudott. Az

első pillanatban úgy érezte magát, mintha az eddig látott ezernyi űrkalandfilmegyikének forgatásába csöppent volna bele… Minden valószerűtlennek, sőthihetetlennek tetszett. Akár egy álom.

De nem álom volt. A rémület csak akkor szorította el a torkát, amikorészrevette, hogy az ismeretlen férfi lézerpisztolyt szegez rá.

Porov akkor már feltartott karokkal állt a másik falnál, őrá is lézerpisztolyszegeződött – ezt egy másik álarcos férfi tartotta a kezében, A mérnöklehunyta a szemét, és érezte, hogy egész testében reszketni kezd. Yvan Porov –félt.

– Gyere a szobánkba – húzta Begga a férjét maga után. – Megígérted, hogya szabadságod alatt nem fogsz szaglászni. És különben is, úgy terveztük, hogy

végignézzük a kosztümtervek videoszalagját, amit Jamagucsi rendező adottindulás előtt. Azt mondta, ezekből válasszam ki, amit az új szereprealkalmasnak tartok majd…

Raito még habozott. Az asszony megsimogatta az arcát:– Ne légy olyan undok, Rai…– No jó – nevetett a férfi. – Menjünk a kabinba.

– Egy szót sem! – mondta gyorsan az álarcos férfi a zsilip ajtajában. – Hakiabálni kezd, lelövöm. Meg azt a másik kettőt is…

Glinda csak görcsösen szorította az elsősegélytáska szíját. Az arcahamuszürkére sápadt. Nem mert mozdulni. Még eszébe jutott, hogy a zsilipkijárata mellett a falon van egy belső telefon… De akkor hirtelenmegelevenedett a zsilipkamra. Három másik álarcos férfi bukkant fel. "Mintegy szörnyű álom" – futott át a stewardess agyán. Felbukkant Porov és Labinis. "Legalább ők élnek" – könnyebbült meg a lány.

– Gyerünk! – lökte meg Glindát durván az egyik álarcos, aki szemmelláthatóan a többieknek is parancsolt. – Menjen előre, mutassa az utat avezérlőbe! Gyorsan!

Glinda bordái között érezte a lézerpisztoly sugárvető nyílását, és tudta:engedelmeskednie kell.

A vezérlő ajtaja felpattant. Borles meglepetten fordult arra, de torkán akadta szó. Az ajtónyílásban egy fekete álarcos alak állt, és lézerpisztolyt szegezettBorles mellének:

– Csak nyugalom, kapitány – mondta az ismeretlen. Két sötét szem tűzöttaz álarc résén át Borlesre. – Ne csináljon őrültséget. Álljon a falhoz.

– Ki… kicsoda maga? – dadogta Borles. Semmit sem értett. Az elsőpillanatban még hajlamos volt azt hinni, hogy… hogy néhány utas éretlentréfájáról van szó… De a lézerpisztoly hamar meggyőzte, hogy ez nem tréfa.Közben az ajtónyílásban még két ugyanilyen álarcos férfi tűnt fél: Labint,Porovot és Glindát terelték maguk előtt. Jan sápadt volt, űrruhájának sisakját ahóna alatt hozta. Porov még tulajdonképpen nem is értette meg, valójában mitörtént. A tekintete értetlenül röpködött ide-oda. Glinda összeszorította ajkát. Ahárom ember közül ő látszott a legnyugodtabbnak. Borles mindezt szintetudtán kívül összegezte, közben a gyomrát egy hideg vasmarok szorította.

Az egyik álarcos nyugodt léptekkel a faliszekrényhez ment. Pisztolyávalfelütötte a zárat: a kis, jelképes plomba a szőnyegpadlóra esett. A férfi kitártaaz ajtót, és elővette a polcon heverő három lézerpisztolyt.

"Tudták, hogy ott tartjuk a szolgálati fegyvereket – gondolta Borlesvillámgyorsan. – Persze ez nem is csoda. Minden űrhajóban ugyanilyenleplombált szekrénykében vannak a fegyverek. Most már teljesen a kezükbekerültünk…"

– Hány ember van a hajón? – kérdezte az első álarcos. Fegyverét közbenhol Borlesre, hol Labinra irányította. A társai is ugyanezt tették, hasonlófegyvereik voltak. Porovot és Labint a vezérlő hátsó falához lökdösték.Egyikük az ajtó mellett állt.

– Még nem feleltek a kérdésemre – mondta váratlanul keményen Borles. Afekete álarc réséből előparázsló szemekbe nézett. Az a férfi éppoly magas volt,mint ő, de biztosan fiatalabb. Borlesnek az volt az érzése, hogy nem lehetnegyvennél idősebb, vagy talán még annyi sem. A mozdulataiból azt ismegtudta, hogy ő lehet a támadók vezetője; társai az ő intéseinekengedelmeskedtek. – Kicsodák önök?

Az ajtónál álló támadó megfordította pisztolyát, hogy agyával fejbe vágjaBorlest, de a vezetőjük tiltón emelte fel a kezét:

– Várj! Nyugalom… Maga pedig, kapitány, ne ellenkezzék, mert könnyeneljár a kezünk… Az Atlaszt elfoglaltuk, a legénység és az utasok e perctőlkezdve túszok lettek.

Még egy álarcos jött be, Dalmát kísérte. Borles látta, hogy a szőke lányközel áll az ájuláshoz… "Vajon hányan lehetnek ezek?" – futott át rajta agondolat. Ugyanakkor tudta: az ellenállás felesleges lenne, hiszen az Atlaszonsenkinek sincs fegyvere.

– Nos! Hány ember van a hajón, kapitány? – kérdezte újra az idegenekvezetője.

– Harminc utas és öt fő személyzet – mondta csendesen Borles, s arcábóllefutott a vér.

– Rendben. Megafonon szólítsa fel az utasokat, hogy azonnalgyülekezzenek az étteremben. Mindenki! – tette hozzá fenyegetően,könyörtelen hangon.

A letűnt kor divatos női viseleteit bemutató videoszalag csakugyan nagyonérdekes volt. Begga és Raito igen jól mulattak a régi miniszoknyák, fodrosblúzok, nadrágok láttán. Raito a legfurcsább ruhadarabokat ajánlotta nejének,hogy azokból válasszon a tervezett történelmi, kosztümös filmjéhez.

– Ugyan, mit képzelsz? – tiltakozott az asszony. – A végső döntés úgyisJamagucsira tartozik. Én legfeljebb sugallhatok neki egyet-mást a kosztümökterén.

– Hát igen. Sugallni, azt nagyon tudsz… – nevetett a férje, és megcsókolta.

Hirtelen nyílt az ajtó. Aztán majdnem ugyanolyan gyorsan be is csukódott,ám a szobában már ott állt… Csing. A gyerek arcán most nyoma sem volt avidámságnak.

Begga zavarában a haját igazgatta:– Nem szoktál kopogni?– Megszállták a hajót! – közölte a gyerek, és hangjában ezúttal nem volt

vidám évődés, az arca is komoly volt. – Fekete álarcos banditák rohantak be,lézerpisztolyokkal… A legénység már a kezükbe került!

– Ez melyik kalandfilmben volt? – érdeklődött Raito kedélyesen. Tetszettneki Csing élelmessége. "Egyszer nekünk is lesz egy fiunk…"

A gyerek dühösen a levegőbe csapott, az öklével:– Nem filmet mesélek, hogy az a hetedik galaktikán túli szomorú gázfelhő

essen belé! Ez most tényleg megtörtént, itt a hajón!– Ugyan. Fantáziálsz – mondta Begga, és kikapcsolta a videokészüléket.– Négyen vagy öten jöttek a hajóba. Most a vezérlőben vannak. A saját

szememmel láttam őket a folyosón! – kiabált a gyerek. – Dalmát és Glindát isa vezérlőbe kísérték. Egy emberük pedig a zsilipet őrzi. És annak is feketeálarc van a fején, láttam!

– No, lám csak… – Raito először mosolygott, de a gyerek arcába nézvelassan lefagyott arcáról a mosoly.

– Te, Csing…– Ha nem hiszel nekem, gyere, nézzük meg. – A gyerek a kezét nyújtotta a

férfi felé. – Ha a zsilipnél látsz egy álarcos fickót fegyverrel, akkor hinni fogsznekem?

– Akkor… Igen – mondta Raito komolyan, és az ajtóhoz lépett.

Az Atlasz összes helyiségében megszólaltak a hangszórók.– Itt a kapitány beszél. Felkérem utasainkat, hogy gyülekezzenek az

étteremben. Ismétlem: minden utas haladéktalanul jöjjön az étterembe…

A Nap ismét kibukkant. Az űrforgalmi irányítóállomás elhagyta a Földárnyékát, és újra a központi csillag sugaraiban fürdött. Az éles fény néholbetört a nem kellőképpen árnyékolt hatalmas kerek "ablakokon". Mivel ittnem volt légkör, amely csökkentette volna a fényt, Haldent egy pillanatra el isvakította az a hirtelen megjelenő fehér özön.

Sietti fehér műanyag poharakban pezsgő szörpöt hozott az automatából. Azegyiket Halden elé tette, aztán belemerült a Föld körüli dokkolópályáról mainduló teherhajók előre elkészített starttervébe.

Halden a Holdon leszállni készülő egyik hajó kapitányának jelentéséthallgatta, majd ellátta őt utasításokkal. Közben a Vénusz felől befelé igyekvőkutatóűrhajó jelentkezett rádión.

Itt tartottak ügyeletük második órájában, amikor váratlanul megszólalt afali hangszóró:

– Az Atlasz hívja a központot. Borles kapitány beszél. Jelentem, hogyhajónkat ismeretlen fegyveresek támadták meg, a hajót elfoglalták, az utasokés a személyzet a hatalmukba került.

Halden először azt hitte, rosszul hallotta az adást. De Sietti kövér arcábapillantva nem voltak már kétségei. Társa szemében döbbent csodálkozástlátott. Tehát jól hallotta… Ismeretlen fegyveresek? Az Atlasz fedélzetén? Miez?

– Jelentse részletesebben, mi történt! – vetette a mikrofonba. És miveltudta, hogy ezek a szavak az űrben – elektromágneses jelek formájában –majdnem két percig repülnek majd, mielőtt az Atlasz vevőantennáibaérkeznének, gyorsan társához fordult:

– Azonnal értesítsd a Földet. A kormány űrrepülésügyi minisztériumát és avilágőrség központját. Én közben a másik hullámhosszon szólok a Marsnak…

Négy perc múlva ismét megreccsent a hangszóró:– Itt Borles. A támadók hamarosan közlik követeléseiket. Csak a

világkormány teljhatalmú megbízottjával hajlandók tárgyalni. Az utasok életeés biztonsága érdekében kérem, hogy ezt mihamarább tegyék lehetővé…

Az utasok csodálkozva gyülekeztek az étteremben. A legtöbben arragondoltak, hogy Borles kapitány valamilyen műszaki hibáról fogja őkettájékoztatni. Az Atlasz váratlan fékezése és megállása is erre utalt.

Az ősz öregúr csendben rágcsált valamit. Két dél-amerikai nő szüntelenülfecsegett egymással. Egy testes, fekete hajú asszony a Marsról hozott színes,háromdimenziós utazási prospektust nézegetett elmélyülten; alighanem akövetkező turistaútjára készült. Ventenor, a részkonstruktőr a legszívesebbenmegint sakkozott volna; ám szokásos partnere, a hallgatag ázsiai most késett.A fekete apa és fia egy sarokba telepedtek. Jagelnak feltűnt, hogy astewardessek is ott állnak a falnál.

– Úgy látszik, a kapitány fontos bejelentésre készül – mondta afeleségének.

– Elhúzódik az utunk? – kapcsolódott a társalgásba Mika, éselmosolyodott. – Biztosan elromlott a hajtómű, és talán napokig itt fogunklebegni.

– Lehet, hogy nem is tudják megjavítani – mondta valaki a másik asztalnál.Egy sovány férfi kopaszodó fejét vakarta, és felpillantott:

– Csak nem azt akarja ezzel mondani, hogy visszamegyünk a Marsra?– Hát az van még a legközelebb, oda bevontathatják az Atlaszt – vélte

partnere, egy napbarnított, hivatalnokkülsejű úriember.– És ott rostokolhatunk, míg a Földről küldenek értünk egy másik hajót! –

Ezt megint Ventenor mondta, az örökké elégedetlen utas.Ez a hangulat aztán hirtelen megváltozott. A személyzeti folyosón feltűnt

Borles és két társa, Porov és Labin. Mögöttük pedig… kezeslábast és feketeálarcot viselő férfiak léptek a terembe.

Az utasok közül többen rémülten felkiáltottak. A lila hajú öregasszony aszívéhez kapott. Egy másik asszony sikoltott. Ám közben az álarcosok elálltaka kijáratokat. Egyikük – kezében tartva pisztolyát – az asztalok között sétálvagyorsan megszámolta az utasokat.

– Mi ez?… – Kik ezek?… – Mit akarnak? – kiabálták az emberek. Borleshallgatott, megvárta, míg lecsendesednek. Akkor kissé reszkető hangon,röviden elmondta, mi történt. Raito az ajkát harapdálta, és most igyekezettnem nézni sem Beggára, sem Csingre… Megint felzúgott a hangzavar. Dalmaegy pohár vizet vitt egy asszonynak, aki elfehéredett ujjakkal, görcsösenmarkolta az asztal szélét. Az utaskísérő alig tudta lefejteni a nő kezét aműanyag lapról; megitatta, és halk szóval próbálta csitítani.

– Csönd legyen! – kiáltotta váratlanul a Borles mellett álló álarcos. Ameglepetés és a rémület elvétté az utasok szavát. A legtöbben mozdulni semmertek. Raito hirtelen arra gondolt, hogy valaha régen így kezdődtek adiktatúrák is… – Maguk most itt maradnak, ebben a teremben. Aki szöknipróbál, azt lelőjük. Nem tréfálunk.

Jéghideg lett az étteremben. Begga sápadtan szorította össze az ajkát. Jagelés Ventenor maga elé nézett. Raito keze ökölbe szorult.

– Meddig… maradunk itt? – kérdezte Labin, a pilóta.– Amíg másképp nem határozunk – felelte habozás nélkül a terrorista, és

pisztolyával intett társainak: – Tartsátok nyitva a szemeteket! – Maga pedigjöjjön a vezérlőbe, kapitány.

Az étteremre ijedt csend zuhant.

– Meddig fogunk itt lebegni? – kérdezte a kapitány, és hirtelen érezte:gyűlöli ezt az embert. Ezt a férfit, akiről semmit sem tudott, Csak a termetét, amagasságát látta, a hangja színét hallotta. És látta a fegyverét, amellyelegyetlen szempillantás alatt megölhette volna őt vagy bárkit.

– Ne veszítse el a türelmét, kapitány, azt tanácsolom… Mert akkor a dologrosszul végződhet, önnek is és az utasoknak is. Látja, mi már napok ótalebegünk az Atlaszra várva, mégsem vagyunk türelmetlenek.

A férfi a rádióadó mikrofonjához ment, közben pisztolyával intettBorlesnek, jöjjön közelebb. Úgy látszik, nem akarta, hogy a kapitány az ajtómellett álljon… "Azért, tartanak tőlünk. Sőt talán félnek is…" – futott átBorles fején a gondolat.

– Üljön csak le, Borles. Érezze magát otthon – mondta gúnyosan amaz.Borles az ajkába harapott. Tudta, fékeznie kell magát. Ha ő elveszti azönuralmát, a dolog végzetes fordulatot vehet. Felelősséggel tartozikembereiért és az utasokért is. Egy percre eszébe jutott az is, amire néhányórával ezelőtt gondolt. Amikor átadta a szolgálatot Labinnak. "ötvenöt évesvagyok, és minden utam a Marsra… az utolsó is lehet. Bármikor leszedhetneka gépről az orvosok. Vagy… nem is az orvosok?" Összehúzott szemmel nézteaz idegent. Az – fél szemét Borlesen tartva – lenyomta az adógombot:

– Az Atlasz hívja a Földet.

Halden úgy fordította el a két képernyőt, hogy ülőhelyéről jól lássa őket.Az elsőn már ott látta Flayat űrrepülésügyi miniszter ősz fejét. Halden látásbólismerte a férfit; legutóbb a Holdon találkoztak egy új, minden eddigitfelülmúló leszállóhely felavatásán. Aztán a másik, addig szürke képernyő iskivilágosodott, és egy bozontos szemöldökű, sűrű hajú, napbarnított férfi arctűnt fel. Igen, ez Klein felügyelő, a földi rendőrség egyik főosztályánakvezetője.

– Halden vagyok, a központi űrforgalom-irányító – mondta Halden, éselhallgatott. Tudta, hogy amazok – bár a Föld két, egymástól távol esővárosában voltak e pillanatban – rajta kívül egymást is látták. Mindnyájukhivatalában két ugyanilyen nagy fali képernyő függött. Halden nyelt egyet, ésfolytatta: – Az imént megkapták már a gyors tájékoztatást. Perceken belüldöntenünk kell a legfontosabb kérdésben, hajlandók leszünk-e tárgyalni azemberrablókkal vagy nem…

Elsőként Flayat válaszolt:– Én itt a világkormányt képviselem. Egyelőre azt javaslom, tárgyaljunk.

Hiszen anélkül arról sem szerezhetünk tudomást, hogy azok a… azemberrablók miért követték el tettüket.

Klein megvakarta az állat:– Egyetértek. Én ugyan nem veszek részt a tárgyaláson, ez a kormány

teljhatalmú megbízottjának a feladata. De ha valamilyen ellenakcióra szánjuk

el magunkat, akkor természetesen fenntartom magamnak az akció felőlidöntés jogát… ön már tett valamilyen intézkedést? – kérdezte Haldentól.

– Igen, felügyelő. Riadóztattam a Marson állomásozó mentő űrhajót, amelyszükség esetén rendőri feladatokat is elláthat…

– Rendben van. Indítsa el az Atlasz után.– Hadd figyelmeztessem, felügyelő úr, hogy a mentőhajó csak két nap

múlva érhet az Atlaszhoz…– Akkor is indítsa el. Ha bármi történnék, mégis lesz néhány emberünk a

közelben.Halden engedelmeskedett. Intett Siettinek, és tudta: társa lelkiismeretesen

el is végzi ezt a feladatot. Maga pedig lenyomta a mikrofon gombját:– Föld hívja Atlaszt. Atlasz, jelentkezz… A kormány megbízottja várja,

hogy közöljék feltételeiket.Hamarosan megérkezett a válasz. Most nem Borles kapitány beszélt,

hanem az az idegen, aki egyszer már jelentkezett a hajóról.– Közöljük követeléseinket. Csoportunk neve: Zemun Akciócsapat. Mint

ebből a névből már sejtik is, a nemrégen elítélt Alex Zemun harcosai vagyunk.Elfoglaltuk az Atlasz űrhajót, és harmincöt túsz van a kezünkben. Aztköveteljük, hogy a földi hatóságok bocsássák szabadon Alex Zemunt és a veleegyütt elítélt három társunkat: Dalaast, Nyborgot, és Rudint. A túszok és afoglyok kicserélésének technikai feltételeit kedvező válaszuk esetén beszéljükmeg rádión…

"Száraz, üzleties szöveg és beszédmodor" – gondolta Halden. Eszébe jutott,hogy hasonló esetről utoljára tíz vagy tizenkét évvel ezelőtt hallott, a Holdontörtént. Akkor egy űrmeteorológiai támaszpontot támadtak meg néhányan,túszokat szedtek…

– Mit tesznek abban az esetben, ha nem teljesítjük a feltételeiket? –kérdezte Flayat. Klein felügyelő közben telefonált valahová.

– Nagy mennyiségű thoratit nevű robbanóanyagot hoztunk magunkkal –válaszolta az ismeretlen férfi. – Társaim most rakják át az Atlaszra… Hanéhány órán belül nem kapunk kedvező választ, visszamegyünk a kisteherhajóra, és távirányítással az űrbe röpítjük az Atlaszt. Harmincöt emberélete van a kezében, kormánybiztos!

Flayat nem válaszolt. Halden hajolt a mikrofonhoz:– Itt a Föld. A kormánybiztos most utasítást kér az elnöktől. Utána majd

jelentkezünk – és hátradőlt. A hangszórók is hallgattak. Aztán Klein felügyelőszólalt meg:

– Alex Zemun és négy társa Afrikában felrobbantott egy vízi erőművet. Abírósági tárgyalás előtt Zemunt elmeszakértők is megvizsgálták. Régi típusúbűnöző alkat, amilyenekből szerencsére egyre kevesebb akad…

– Mégis akad még, mint látjuk – szakította félbe Flayat kesernyésen.– Persze. – Klein nem jött zavarba. – De ha ez ebben a helyzetben

egyáltalán vigaszt jelenthet, hát hadd közöljem önökkel: jelen pillanatban azegész Földön és a más bolygók emberlakta övezeteiben összesen sincsötvennél több ilyen bűnöző…

– Koncentráljunk most azokra, akik az Atlaszon vannak – vetette közbeHalden józanul.

– Csak egynek a hangját hallottuk – folytatta a felügyelő. – Az erről készülthangkristályt különben máris elküldettem a fonikai laboratóriumba,azonosításra. De Borles kapitány előzőleg "fegyveresekről" beszélt, akik azűrhajót "megtámadták", tehát az idegenek nyilvánvalóan többen vannak. –Mondja, nem lehet, hogy ezek az emberek azonosak a Lunorit teherűrhajószemélyzetével?

– Nem valószínű – rázta fejét Halden. – A Lunorit típusú hajókonmindössze ketten szolgálnak. Az a gyanúm, hogy ezt az akciót többen végzik.Gondolják, hogy két ember sakkban tarthatna egy olyan nagy hajót, mint azAtlasz?

– Majd kiderül, hányan vannak. Most mindenesetre szóljon a Phobosz-bányák felügyelőségére, nézzenek utána, hol, mikor, milyen körülményekközött rakodott ércet a Lunorit.

– Máris intézkedünk.Flayat ezalatt élénk taglejtésekkel beszélt valakinek telefonon. Aztán letette

a kagylót, és az éteren át Kleinre nézett:– Mondja, felügyelő… Nincs lehetőségünk arra, hogy kiszabadítsuk a

túszokat?Klein megrázta a fejét:– Uraim, még nem találták fel a fénysebességgel száguldó űrhajót, így

aztán nincs olyan jármű, amelyik negyvenöt-ötven óránál korábban érhetne azAtlaszhoz. Még a hozzá legközelebb levő Marsról sem. Addig a terroristák aztcsinálhatnak az utasokkal, amit akarnak.

– Egyet nem értek – mondta Halden. – Ha teljesítenénk is a feltételeiket,utána hová mehetnek? Zemun és társai, meg azok a Lunoritról…

– Nem tudom, de nyilván végiggondolták, és kitervelték az egészet. Nemvette észre, milyen magabiztosan beszélt a vezetőjük az imént?Meggyőződésem szerint ezeknek van az űrben valami búvóhelyük – például akisbolygóövezetben vagy a Mars távoli, ember által nem lakott részein –, aholelrejtőzhetnek az igazságszolgáltatás – elől a következő akcióig. Mertnyilvánvaló, hogy a jövőben is ilyen tevékenységet óhajtanak majd folytatni…a gazemberek.

Flayat felemelte a kezét:

– Uraim, beszéltem az elnökkel.– És?… – Halden érezte a testében eluralkodó feszültséget.– Az elnök úr kijelentette: a kormány nem teljesítheti a terroristák

követelését.

3

Nyolc órával később – az Atlasz fedélzeti ideje szerint kora hajnalban – azegyik álarcos bejött a vezérlőbe. Borles ült a műszerfal előtt, és azálmossággal küszködött. A fáradtság ólomként lapult testében.

A támadók vezetője a kapitány háta mögött, a falnál ült egy másik fotelban.Mozdulatlan fekete árnyvolt – amíg nem nyílott az ajtó. Akkor hirtelenmegelevenedett, pisztolya sugárvető nyílását a jövevény felé fordította.

– Nyugalom, főnök. Én vagyok – mondta a társa. A hangjában titkolatlanidegesség remegett. A főnök ezt azonnal kiérezte:

– Mi baj, történt valami?– Hát persze hogy történt – fakadt ki társa. – Micsoda ötlet volt, hogy az

utasokat az étteremben, egybecsődítve őrizzük?!…– Igen? – A főnök kelletlen pillantást vetett a kapitány mozdulatlan

alakjára. Talán nem volt ínyére, hogy egy kívülálló is tudomást szerez belsőügyeikről. De társa nem vette észre a pillantást, folytatta panaszáradatát:

– …azt hittem, sohase lesz már reggel. Ezekkel meg lehet őrülni! Még csakle sem ülhettünk egész éjszaka, attól féltünk, ránk vetik magukat. Némelyikolyan tekintettel méregetett bennünket!… És folyton kérdezősködtek. Hogymiért csináljuk ezt? Hogy tényleg megölnénk a nőket és a gyerekeket is?Miért ártunk nekik, hiszen ők nem bántottak minket?!… Az egyik öreglányszívbeteg, kétszer elájult, alig tudták felmosni. Ötpercenként kikéredzkedettvalaki a mosdóba. Persze mindig egyenként el kellett kísérni az illetőt,ilyenkor a másik őrszem magára maradt, mondhatom, néhányszor alaposanmegizzadtam…. Az egésznek semmi értelme, főnök! Hidd el… Mi azördögnek kell mindet ott tartani? Napokig őrizgessük őket ott a székeken?Kikészülnek, de mi is… Hiszen úgysem szökhetnek el ebből az átkozotthajóból…

A főnök elgondolkozott. Társa szemében látta a fáradtságot. Rögtönmegértette, hogy helyettese nem a többiek tudta nélkül jött. Társai reggelrekimerültén meghányták-vetették az éttermi őrszolgálat ötletét, és az nemnyerte el a tetszésüket. Talán igazuk van. Az utasok csakugyan az Atlaszbavannak zárva, – onnan el nem menekülhetnek. Bárhogyan is alakuljanak a

Földdel folytatott tárgyalások – az utasok most már mindig itt lesznek a kezükügyében.

– Rendben van – sóhajtotta, maga is fáradt volt már. – Ereszd el őket.Menjenek a kabinjaikba, és aludjanak.

– No végre – derült fel a társa. – Egy gonddal kevesebb…

Tíz perccel azután, hogy az étteremben töltött szörnyű éjszaka után azutasokat elengedték – Raito a kabinjukba küldte a feleségét, maga pedigelindult hátra, a raktárak irányába. A hajóban – úgy tetszett – a szokásosnál isnagyobb csend állt be.

Raito most elkerülte a zsilipkamra környékét. Az űrhajó ellenkező oldalánment hátra, a raktárak irányába. Az elágazásnál látott csak – messziről –, egyfalra vetődő árnyat. Egy mozdulatlanul álldogáló férfi árnyékát. "Őrködnek afickók…" – mormolta csalódott-dühösen, és csendben továbbosont. A raktárakközött már alig volt világítás, csak a folyosó kanyarulataiban égett egy-egylámpa. Raito éles fülével meghallotta, hogy a háta mögött halkan, nagyonhalkan nyikordul egy ajtó… Elhajolt, és karjait védekező állásba helyezvevillámgyorsan megperdült…

Yvan Porov, az Atlasz fedélzeti mérnöke állt mögötte. A fiatalember hajátvesztett magas homloka szinte világított a félhomályban. A férfi leeresztettefelemelt öklét:

– Maga az? – mondta megkönnyebbülten, ugyanakkor kissé csalódottan is.– Igen, csak én vagyok – felelte Raito, és ő is leeresztette a kezét.

Elmosolyodott: – Csak nem egy… hm… álarcos utast akart megtámadni?– Ha lenne fegyverem… – morogta a férfi, és sarkon fordult. Becsukta

maga mögött az ajtót, amelyen a 21-es számot látta Raito. "Úgy látszik, nemosontam elég halkan" – vonta le a tanulságot, és továbbment. A 24-es ajtótnyitva találta; az utaskabinnál alig nagyobb helyiségben különféle tárgyakhevertek. Alighanem ide hordta a személyzet egy-egy úton a törött lábúszékeket, leszakadt polcokat, összekarcolt edényeket, elromlott takarítógép-alkatrészeket, üres élelmiszeres, konténereket. Az egyik fal mellett egyelrontott szobakerékpár állt. Raito átkutatta a szobát, míg fellelte, amitkeresett. Az egyik törött konténert megfordította, és oldaláról leszerelte akapaszkodóvasat, így egy körülbelül hatvan centiméter hosszú súlyos vascsőretett szert. A tárgyat zakója ujjába csúsztatta, és visszalopakodott a kabinjukba.

Begga nyitott szemmel ült az ágyon:– Te vagy? Jaj, de megijedtem. Hol csatangolsz ilyen korán?– Nézd, szívem, a "korán" és a "későn" bizony eléggé relatív fogalmak az

űr kellős közepén… Tudsz varrni?

A kérdés meglepte Beggát. Szép szeme még inkább elkerekedett:– Úgy érted, hogy… gép nélkül?– Úgy értem, szívem. Kézzel. És persze: tűvel. Ahogy egykor ősanyáink

varrtak.Begga összeráncolta a homlokát. Arca ilyenkor egy töprengő macskára

emlékeztetett.– Utoljára a nagyanyámat láttam kézzel varrni… Maradt bennem egy ilyen

gyermekkori emlékkép. Ott üldögélt szegény nyáron a Balaton partján, éscsillogott a tű a kezében. Az ujján meg volt még valami… valami…

– Gyűszű – segített a férje.– Igen, gyűszű. De miről van szó, Rai?Raito előhúzta a csövet:– Ezt kellene bevonni vékony textilréteggel, varrni rá valami borítót. Hogy

ne látszódjék fegyvernek… Begga óvatosan vette kézbe a csövet:– Szóval ez… fegyver?– Azzá lesz a kezembe. – Ígérte Raito, és az arca most nagyon komoly volt.

Akkor már az összes földi tévéállomás – műsorát megszakítva – csak azűrben történt terrorcselekményről beszélt. Többfelé fényképet és filmet ismutattak az utóbbi ötven év hasonló eseményeiről. Előkerült egy félpercesarchív filmtekercs is az Atlasz űrhajó ünnepélyes felavatásáról. A hajózásitársaság szóvivőjét is kamera elé ültették; a mongolos arcvonású férfikétségbeesetten bizonygatta, hogy ettől a kellemetlen esettől eltekintve, atársaság hajóin az utasok biztonságban érezhetik magukat és milyenkényelmesen utazhatnak!… A világtévé központi adóján – amely jelenleg akeleti féltekének nappali, a nyugati féltekének pedig esti-éjjeli műsortsugárzott – azonnal a kamerák elé hívtak egy bűnügyi szakértőt, aki AlexZemun eddigi viselt dolgairól beszélt. A szakértő ezenkívül egy rövidtörténelmi áttekintést is adott a régi terroristacselekményekről. Különösenkihangsúlyozta, hogy az efféle káros tettek legtöbbjét a huszadik századbankövették el. A riporter kérdésére próbálta meghatározni a jelenlegi terrorizmusgyökereit, méreteit és céljait. Úgy vélte, a világon mintegy ötven-hatvanterrorista lehet. Ezek javarészt anyagi gondoktól mentes családokbanszülettek, vagyis semmiben sem különböznek a Föld lakóinak túlnyomótöbbségétől. Világos eszmék nem irányítják őket; a mai társadalmi viszonyoknéhány objektíve még rossz vonását szeretnek megjavítani – legalábbisáltalában ezt hangoztatják letartóztatásuk után. A tulajdonképpeni nemes célígy fordul visszájára, hiszen ezek az emberek – ahelyett, hogy komolymunkával segítenék a társadalmat – csak rombolni képesek. Fel akarják hívni

a szerintük tespedt társadalom figyelmét a hibákra; de ezt merényletekkel,emberrablásokkal, létfontosságú berendezések megrongálásával – tehátazoknál a bizonyos hibáknál sokkal károsabb tettekkel – próbálják elérni. "Atársadalomnak természetesen védekeznie kell az efféle emberek ellen" –mondta a szakértő a beszélgetés végén.

A szerkesztőségekben, űrhajózási irodákban, sőt egyeskormányhivatalokban is szünet nélkül csengtek a videotelefonok. Rengetegenérdeklődtek az utasok felől. Még olyanok is jelentkeztek, akiknekhozzátartozójuk, ismerősük dolgozott valahol az űrben. Tudni szerették volna,nincs-e az illető az Atlasz utasai között… Húsz perc sem telt el, és az –illetékesek a lakosság megnyugtatása érdekében máris közzétették azutaslistát, amelyet azután a televíziós képújságok hírrovatából bárkilehívhatott otthoni készüléke képernyőjére.

Délelőtt az utasok közül néhányan késői reggelire gyűltek az étterembe.Dalma csak kevés ételt hívott le az automatából, lassan mozgott az asztalokközött. Raito a többieket figyelte. A kapitány is bejött a terembe, egy percigszótlanul nézte az utasokat, aztán halk szóval próbálta őket vigasztalni.

Ventenor ellökte maga elől a tányért, és tenyerébe temette a fejét. Amozdulat kétségbeesést, reménytelenséget sugallt. Az idősebb fekete férfifelemelte a kezét, mint aki szólni szeretne – de hirtelen le is engedte, éshallgatott.

– A Földön már elterjedt a híre az esetnek – mondta Borles. – Nyilvánközzétették az utasok és a személyzet névsorát. A rokonaik, a családjukráveszi a kormányt, hogy segítsenek az Atlaszon…

– A családjaink aggódnak értünk – mondta Mika halkan. – Nemértesíthetnénk őket?

Az álarcosok vezetője magához intette egyik társát, suttogva tárgyaltak.Raito már kezdte őket megkülönböztetni egymástól. A fekete álarc ugyanelfedte egész fejüket, az öltözetük és testalkatuk azonban eléggé különbözött.A "vezér" izmos, középtermetű, de keskeny vállú férfi volt. Ha sietett, gyorsmacskaléptekkel lopakodott előre. Az, akivel most beszélgetett, a helyetteselehetett; ő is sötét színű űrhajós-kezeslábast hordott, de a lábán régimódi sárgabőrcipő volt, amit manapság már csak kevesen viseltek. A vezérlőhelyiségajtajában egy hosszú, sovány terrorista állt, jobb csuklóján vékony aranykarpereccél. Az étterem kijáratát pedig egy köpcös, vállas férfi őrizte, akivalószínűleg a saját méreténél néhány, számmal nagyobb nadrágot hordott,mert a ruhadarab szárai a térde alatt harmonikaszerűen összegyűrődtek.

– Ez jó lenne. Az utasok is nyugodtabban viselnék el ezt az állapotot, és aFöld is meggyőződhetnék arról, hogy a túszoknak nem esik bajuk. – Borlesreménykedve fordult a terroristákhoz. Remélte, hogy ezek az érvek segítenek.

Lehet, hogy tényleg így volt: a "vezér" beleegyezően bólintott:– Írjanak, de a szöveget ellenőrizni fogjuk. Röviden… Maximum húsz-

harminc szavas rádiótáviratokat engedélyezünk fejenként. A másodpilóta majdaz egyik emberem felügyelete alatt továbbítja őket a Földre.

– Itt az alkalom, szívem – hajolt Raito Beggához.– Mire?– Hogy értesítsem a Földet. Hiszen a "cégnél" aligha tudhatják, hogy éppen

ezen a hajón utazom, és hogy nem fogok itt ölbe tett kezekkel ülni.– Tényleg tenni akarsz valamit?– Persze. – Raito komolyan nézett a felesége szemébe. – Ez a

kötelességem, Begga. Felesküdtem a bűnözők elleni harcra. És te is tudod,hogy mindig betartom a szavamat.

Borles kapitány papírlapokat tett az asztalokra. Közben Glinda elvitte atálcákat. Dalma makacsul összeszorított szájjal állt az ételautomata mellett.

– Mi bajod van? – súgta oda a fekete lány. Dalma csak a fejét ingatta, nemfelelt. De olyan gyűlölködő pillantásokat vetett a terroristák felé, hogy azfölért egy válasszal.

– Két távirat, dupla esély – mondta gyorsan Raito. – Mivel kénytelenekleszünk röviden fogalmazni, hát a tiéd és az enyém ki kell hogy egészítsékegymást. Anyádnak címezd… Úgy, diktálom:

KEDVES MAMA MINDEN RENDBEN ÉRTESÍTSD RAITOSZÜLEIT HOGY FIUK MUNKÁBA ÁLLT AZ IKREKETELVÁLASZTJUK EGYMÁSTÓL CSÓKOL BEGGA

– Mit jelent ez? – csodálkozott az asszony suttogva. – Miféle ikrekrőlbeszélsz? Lázas vagy?

Raito nem felelt. Azt számolgatta, hány terroristát látott eddig. Azzalegyütt, amelyik a zsilipet őrizte, hatan lehetnek… A maga táviratát szüleinekcímezte és azt írta:

KEDVES SZÜLEIM EGÉSZSÉGES VAGYOK SZÓLJATOK AHIVATALBAN KLEIN URNAK HOGY AZT A HAT AKTÁT AMINÁLAM VAN MAJD LEADOM SOKAT GONDOLOKIZABELLÁRA CSÓKOL RAITO

– Ki az az Izabella? Miféle nőszemély? – harciaskodott Begga, és az arcaelkomorult. De Raito finoman leintette:

– Az egy jelszó, szívem, majd később elmagyarázom. A "cégnél" tudják, eza lényeg.

– Gondolod, hogy eljut oda a táviratunk?– Csak kerüljön ki az éterbe, akkor már biztosan célba ér. Mi persze ettől

függetlenül akcióba lépünk.Borles kapitány összeszedte a papírlapokat:– Hölgyeim és uraim, elmehetnek. A terroristafőnök hozzátette:– Viselkedjenek úgy, mintha semmi sem történt volna. Csak a

zsilipfolyosóra ne menjenek.Raito magához intette Csinget. A gyerek azonnal odaszaladt.– Akarsz egy jó kis akciót? – kérdezte a férfi halkan, bizalmasan, egy

összeesküvő hangján. A gyerek szeme felcsillant:– Olyat, amit Gorr Gordon, a Neptunusz Hőse csinált a Lila denevérek

barlangjában?– Még annál is érdekesebbet, mert ez igazi lesz… Gyertek. – Beggával és a

gyerekkel a tornaterem felé indult. Csak a folyosón folytatta a mondatot: –Meg kell várnunk, míg elmennek a táviratok. Előtte nem akarom megijeszteniezeket a nyomorult álarcosokat, akik csak azért olyan bátrak, mertlézerpisztolyokat szorongatnak a markukban…

– Időt kell nyernünk – mondta Flayat. A miniszter nem érezte jól magát."Vajon minden, közállás ilyen nehéz?" – tette fel magának a kérdést. Márelőre sejtette, hogy az elkövetkező órák – vagy napok? – alatt több ősz szálkerül a hajába, mint eddig bármikor. Kényelmetlen, sőt rossz helyzetbe került.A kormány elnöke közölte vele hajthatatlan álláspontját. Ki tudja, minek kelltörténnie ahhoz, hogy az elnök megváltoztassa döntését. Erre egyelőre semmijel sem mutat. Flayat tudta: a régi mondás szerint most ő került az üllő és akalapács közé.

– Elmondhatjuk, hogy ez már egy ősi módszer – felelte Halden. –Amennyire én tudom, vagy háromszáz éve ez a fő szempont a terroristákkaltörténő tárgyalások esetén. A zsarolt fél előnyhöz akar jutni. Ez az előny: azidő. Mivel reméli, hogy ezalatt a körülmények számára kedvezőenmegváltoznak.

– Így van, és nem is lehet másképpen. – Klein felügyelő jegyzeteitrendezgette. – A régi mondás szerint "aki időt nyer, életet nyer".

– A túszok életét? – kérdezte Halden. Egyik partnere sem válaszolt. Súlyoscsönd támadt.

– Egy biztos: a túszok életét egyelőre nem fenyegeti veszély. – Kleinhangja megkeményedett. – Az a tény, hogy a terroristák engedélyezték arádiótáviratok elküldését a hozzátartozóknak, némi jóakaratról tanúskodik.

– Ami nem jelenti azt, hogy a terroristák lágyszívű és jóságos emberek –vélte Halden.

– Mennek még a táviratok? – kérdezte Flayat. Halden Siettire nézett. Társaelértette, és bólintott; az egyik sugárzásjelzőn csaknem folyamatosan égett azöld fény.

– Igaz, mi lesz Zemunnal? – kérdezte Halden.– Csak nem képzelik, hogy elengedjük? Hiszen a bíróság jogerősen elítélte.

Most társaival együtt a társadalomtól elszigetelten él.– Harmincöt ártatlan emberről van szó… – mondta Halden halkan.

Ügyetlenül. De volt valami a hangjában, ami hatott a másik kettőre. "Mostkezdődik" – gondolta Flayat, és érezte, hogy valahonnan a gyomra mélyérőlalattomos, hideg, kínzó fájdalom kúszik fel a mellébe.

– Régi dilemma – folytatta Klein. – Az állam, a kormány tekintélye forogkockán. Az ilyen esetekben a hatalom mindig bajba kerül, mert bárhogyan ishatároz, döntése csak negatív lehet. Ha emberbaráti indítékoktól vezettetveenged a terroristáknak – tehát egy kicsi és tulajdonképpen erőtlen csoport általalkalmazott pillanatnyi erőszaknak –, akkor értelmét veszti azigazságszolgáltatás, és a jövőben vérszemet kapnak más terrorista hajlamúegyének is… Az esetet követően tehát megszaporodnak a hasonlóterrorcselekmények, a társadalom pedig – elismerés helyett – gyengeségéértátkozza a kormányt… Ha viszont a hatalom képviselői úgy döntenek, hogynem engednek az erőszaknak – akkor lelkűkre veszik az ártatlan túszokhalálát…

– Valami kiútnak mégis kell lennie – suttogta Flayat. Amit Kleinelmondott, azt előzőleg ő már végiggondolta. Éppen ez okozta a gyomrábanazt a szorítást.

– A terroristák csak néhány órás haladékot adtak. – Ezt Halden mondta.Flayat a telefonhoz nyúlt:– Megpróbálok ismét beszélni az elnökkel. Hátha változtat a döntésén.Klein ebben erősen kételkedett, de nem tartotta érdemesnek, hogy

véleményt nyilvánítson. Ehelyett Haldenhez fordult:– Ahogy a miniszter úr mondta az imént… Időt kell nyernünk. Halden,

legyen szíves, közölje a terroristákkal, hogy a kormány fontolóra veszifeltételeik teljesítését, de… egyelőre csak Zemun három bűntársát hajlandószabadon engedni, magát Alex Zemunt – nem.

Raito a tornateremben érte utol Ventenort.– Uram, egy percre…A széles vállú férfi megtorpant.– Az ügy nem tűr halasztást – súgta Raito. Ezt a mondatot egy

huszonegyedik századi filmből leste el, amit – egyszer a tévé muzeálissorozatában látott. A sarokba vonultak. Ventenor leült egy tornapadra, és intettRaitónak. A közelben nem volt egyetlen utas sem.

– Tud űrhajót vezetni? – kérdezte Raito kertélés nélkül.– Szóval szaglászott utánam, – horkant fel a férfi, a hangja most cseppet

sem volt barátságos. – Kitől hallott arról az átkozott esetről?– Semmiféle "átkozott esetről" nem tudok, ön említette tegnap az asztalnál,

hogy hajókonstruktőr volt. Legjobb tudásom szerint körülbelül tizenöt évevezették be azt a szokást, hogy tapasztalatszerzés céljából a hajóépítőkkel iselvégeztették az alapfokú, úgy is mondhatnám: amatőr űrhajó-vezetőitanfolyamot…

– Egyezik – bólintott Ventenor, de komorsága – gyanakvása? – még nemengedett fel. Figyelmesen nézte Raito arcát, és alighanem azonmorfondírozott, "civilben" mi lehet a foglalkozása…

– Szóval képes lenne elvezetni egy hajót?– Hát… ha rádiókapcsolatom lenne valami szakemberrel, akitől olykor

kérdezhetnék és aki segítene…– Rendben. Hamarosan jelentkezem önnél. – És Raito minden további

magyarázat nélkül váratlanul ott hagyta a meglepett részkonstruktőrt.

Borles kapitány fáradt volt. A fejében a fájdalom egyre élesebben, mindérezhetőbben lüktetett.

A rádióban a földi központ éppen az imént közölte, hogy a kormány esetleghajlandó tárgyalni, de Alex Zemun szabadon bocsátásáról hallani sem akar.

– Mit szólsz hozzá, Egyes? – kérdezte az a terrorista, akit társai Kettesnekszólítottak. A kapitány hamar rájött, hogy a támadók fontossági sorrendetalakítottak ki maguk között, valószínűleg a "mozgalomban" elfoglaltrangsorukat követve. E hierarchia szerint a vezetőjük az Egyes, helyettese aKettes "névre" hallgatott; a vezérlőbe még Négyes és Ötös járt be. A Hármasés a Hatos számút alighanem pihenni küldték. Az egyik terrorista méghajnaltájt közölte Borlesszel, hogy saját céljaikra lefoglaltak néhány raktár- ésegyéb helyiséget. A kapitány nem kételkedett abban sem, hogy azt arobbanóanyagot csakugyan elhelyezték a hajón, talán többfelé osztva, többponton… A hátán végigfutott a hideg. Eddig sohasem érezte ilyen erősen,hogy nem akar még meghalni.

Behunyta a szemét. Az unokái jutottak eszébe, a két kis vasgyúró.Európában élnek, nem messze Rómától. A szemük örökké nevet, és olyancsilingelő a kacagásuk… Jó lenne még találkozni velük. Élvezni azt azörömöt, amikor belép a kertbe, és a két kis ördög feléje fut a pázsiton. Akiáltásuk, amikor az ölébe ugranak… Aztán látni őket, amint felnőnek.Megérni az ükunokák születését. Megérni a századik évét –

Kinyitotta a szemét, és hátrahőkölt. Egyes fekete álarcos arcát látta magaelőtt, a posztónyíláson kivöröslő széles ajkat:

– Mi van magával, kapitány? Állva alszik?– Kimerültem – felelte Borles őszintén.– Nem szanatóriumban van – jegyezte meg amaz válaszul.– Úgysincs rám szükségük, megyek pihenni. – És Borles önmaga számára

is meglepő bátorsággal egyszerűen elindult az ajtó felé. A vezérlőteremkijárata nem volt messze, mégis – azt hitte – soha nem volt még ennyire távolettől az ajtótól. Szerencséje volt – a küszöbön éppen Labin tűnt fel.

– Vegye át a szolgálatot, Jan – mondta Borles kissé nyersen, és kilépett afolyosóra. A terroristák nem is jutottak szóhoz. Egyes már nyitotta a száját,hogy mondjon valami keményet, de szerencsére a fali hangszóróbanmegszólalt a földi irányítóközpont:

– Az Atlaszt hívom. A kormány különmegbízottja most próbál egyezkedniaz illetékesekkel, hogy esetleg Alex Zemun is csatlakozhassék a kicserélendőszemélyekhez…

– Csak az időt húzzák! – mondta Négyes. Ő volt az, akinek a nadrágja túlnagy volt, cipője fölött harmonikaszerűen gyűrődtek a szárak.

– Éppen ez a gyanús – töprengett Egyes, ügyet sem vetve Labin jelenlétére.– Azt hiszem, valamit forralnak…

– Semmit sem tehetnek ellenünk – vélte egyik társa mély, dörmögőhangon. – Olyan messze vagyunk tőlük, hogy…

Egyes legyintett. Labin a műszereket ellenőrizte. Kettes bizalmatlanul apilótára nézett, aztán Egyeshez fordult:

– Mit válaszolunk nekik? – A fali hangszórókra intett.– Éppen azon gondolkozom – felelte a vezér.

Borles kapitány lefeküdt, és aludni készült – a szeme előtt piros és feketefoltok táncoltak –, amikor egy rejtélyes telefonhívást kapott. A hívó férfi volt,de – a kapitánynak legalábbis úgy tűnt a dolog – valami módon igyekezettelváltoztatni a hangját:

– Egyedül van a kabinban, kapitány? – kérdezte az ismeretlen.– Igen. Ön kicsoda?

– Még nem mondhatom meg. Csak azt akarom közölni, hogy a csapdábólvan kiút.

– Kiút? – Borles felült az ágyán.– A harcot nekünk kell megvívnunk, kapitány. A Föld túl messze van… Ne

csodálkozzék, bármi is történik a hajón. Az akció megkezdődött – és egykattanás; a titokzatos férfi megszakította a vonalat.

Borles kapitány sokáig feküdt még nyitott szemmel, és az imént hallottszavakat ismételgette: "A Föld túl messze van…" Igen, ez sajnos igaz. Onnanhiába is várnának segítséget. De miféle akció kezdődött? – kérdezteönmagától nyugtalanul.

– Uraim, kidolgoztam egy tervet. – Klein sűrű hajába túrt, aztánmegvakarta a fülét. Szemlátomást megfeledkezett arról, hogy video-felvevőkamerák kereszttüzében ül íróasztala mögött…

– Halljuk – mondta Flayat fáradt hangon.– Hosszas tárgyalások és alkudozások után kiegyezünk a terroristákkal.

Teljesítjük feltételeiket: Alex Zemunt és társait oda szállítjuk, ahová kivánják.Feltételezem, hogy egy kis méretű űrhajóban az Atlasz közelébe vitetikmagukat, és a két csoport egyesül, majd a Lunoriton próbálnak egérutatnyerni… De végül is, mindegy. A lényeg az, hogy a Zemunt és társait szállítóhajón ott lesznek a legjobb embereim, persze úgy, hogy Zemun és társai errőlne tudjanak. A döntő pillanatban aztán – mikor a túszok már kiszabadultak –embereim akcióba lépnek és… – Klein egy igen hatásos kézmozdulattaljelezte, mi is történik majd akkor. "Úgy elintézik őket, hogy…"

Halden nem volt elragadtatva a megoldástól, de nem szólt. Nekitulajdonképpen nincs itt döntő szava. Formálisan véve nem is tagja a hirtelenalakult kis válságstábnak. Legfeljebb segítője, űrforgalmi szakértője lehet,nem több. Siettire nézett. Kövérkés barátja egyedül is jól ellátta a feladatokat.A mélybarna, itt-ott feketébe hajló fali óriás képernyőn tízegynéhány fénypontcsillogott. Mindegyik mellett egy-egy szám. A sárga számok a Földhözközeledő, a zöldek az onnan indult és már távolodó űrhajók koordinátáitjelentették. Az irányítóközpont komputere az összes hajó sebességét éspályáját "fejben tartotta", és ezeket az állandóan változó értékeket is mutatta.

– Gondolja, hogy ez sikerrel kecsegtet? – kérdezte a miniszter eléggészkeptikusan.

– Olyan messze vagyunk az Atlasztól, hogy mást nem tehetünk. Ahhoz,hogy bármilyen akcióba kezdhessünk, oda kell jutnunk a hajóhoz. Ezt nyilváncsak akkor tehetjük meg aránylag veszélytelenül, ha Alex Zemunt és társaitvisszük a mi hajónk fedélzetén. Furcsa kimondani, uraim, de az a helyzet,

hogy most ez a hétpróbás terroristafőnök a mi túszunk… Ha kiegyezünk azAtlaszon lévőkkel, akkor tulajdonképpen túszcserére kerül sor. Amit perszemég idejében meg kell majd akadályozniuk az embereimnek…

"Igen – gondolta a miniszter –, így válik szabadulásában joggalreménykedő tússzá az a bandita is, akit egyszer már a földi bíróságtörvényesen elítélt. Hát idáig süllyedünk?… A saját törvényeinket, a sajátelőző ítéleteinket tapossuk sárba néhány csirkefogó miatt…"

Flayat nehéz döntés előtt állt. Az imént hiába hívta ismét az elnököt: atitkárság közölte, hogy az elnök lepihent. Persze, a fővárosban most vanéjszaka… Flayat sejtette, hogy a döntéseket végül is neki magának kellmeghoznia. "Rajtam az egész felelősség" – lüktetett benne a baljós tény. Aztánkimérten bólintott:

– Rendben van, Klein. Meglátjuk, mennyit tudunk elérni ezen a vonalon…Kezdjük el.

Raito a fal tövében guggolt, Csing mellett. A kabinban rajtuk kívül csakBegga volt. A férfi a gyerek szemébe nézett:

– Biztos?– Igen, Raito. Jól megnéztem mindent. Tudod, rám ügyet sem vetnek az

álarcosok… Meg az utasok sem. Mindenütt voltam. A vezérlőbe is benéztem.Labin pilóta ül ott és két álarcos, a főnökük meg egy másik. A zsilipet egyfickó őrzi. Hárman pedig elmentek aludni; a hátsó raktárban rendezték be aszállásukat.

Raito feszülten gondolkodott. Az a hátsó raktár ugyanazon a szinten volt,ahol a zsilipkamra, csak éppen a hajó másik oldalán. A fémfalak – hiába aműanyag borítás és a műpadló – eléggé vezetik a hangot… Ha az a háromterrorista nem alszik, és ha a zsilip körüli akció túl zajosra sikerül…

– És ha lelőnek? – kérdezte most Begga. Raito felnézett, a két tekintettalálkozott. Begga rettenetesen féltette a férjét.

– A "cég" a saját halottjának tekint majd, a hamvasztással meg az egyébceremóniákkal nem lesz gondod – felelte a férfi, de maga is érezte, most nemhelyénvaló a viccelődés. Felállt, futólag megsimogatta a felesége arcát. –Mindig elfelejted, hogy én tulajdonképpen szolgálatban vagyok. A rendkívülihelyzet első percétől kezdve.

– Miért, mi vagy te? – kérdezte a kis Csing kíváncsian.– Majd később – elmondom… Emlékszel mindenre?– Igen. – És a gyerek felemelte a textilborítású vascsövet.Raito telefonált:

– Ventenor úr? Az imént beszélgettünk arról, tud-e űrhajót vezetni… Igen.Emlékszik arra is, hogyan néz ki a normális űrhajók vezérlőpultján ahajózsilip kapcsolója? Nagyszerű. Kérem, jöjjön az emeleti folyosóra! –Letette, és azonnal tárcsázott megint. A lila hajú asszony és férje kabinjáthívta. Őket is arra kérte, hogy menjenek a folyosóra. Közben Begga kiment akabinból, végigjárta a folyosókat. A fürdőterembe is benyitott. Irina hívogatóintésére csak egy mosollyal válaszolt, és ment tovább. A pirospozsgás öreguratkereste. Meg is találta, néhány szót váltottak. Begga afelől faggatta az öreget,szed-e valamilyen orvosságot. A férfi büszkén rázta a fejét: nem. Az asszonybelekarolt, úgy vezette a második szint folyosójára. Addigra már ott állt a lilahajú nő is a férjével.

– A férje küldött bennünket – újságolta az asszony Beggának. – Szólt, hogya gyógyszereinket is hozzuk magunkkal… Miről van szó?

– Egy perc és megtudják – felelte Begga. Raito és Csing akkor mentek el acsoport mellett. Begga utánuk nézett, és elszorult a szíve. "Csak sikerüljön,csak sikerüljön" – suttogta sápadtan.

– Felügyelő úr!… – esett be Klein szobájába egyik alárendeltje, egyszalmahajú, szeplős őrnagy. – Szenzáció! Igazi bomba!…

– Most robban vagy később? – érdeklődött hűvösen Klein, és olyantekintetet vetett az őrnagyra, hogy annak arcáról azonnal lefoszlott az izgalom.

– Nem úgy értettem, felügyelő úr. Rendkívüli eseményt kell jelentenem…– Ügyetlenül összekapta magát, vigyázzba merevedett, ez volt nála a fegyelemegyetlen jele. Majd' szétrobbant a türelmetlenségtől. Klein felügyelőodavetette az őrnagynak: – No, jelentsen.

– Az űrhajón tartózkodik a világőrség egyik tisztje, a kollégánk! – vágta kiaz diadalmasan.

– Melyik űrhajón? – kérdezte Klein először kicsit szórakozottan, aztánhirtelen kapcsolt. Felugrott: – Az Atlaszon?

– Igen, uram!– És ezt csak most közlik velem?– Ebben a percben szereztünk róla tudomást, felügyelő úr. A hajót

üzemeltető vállalattól kapott lista alapján a rendőrségi nyilvántartó utánanézettmind a harminc utasnak. Ugyanakkor megérkeztek a személyzet tagjainaktörzslapjai is…

– Arról beszéljen, mi van azzal a tiszttel! Ki az?– Ön is jól ismeri, uram, az erőszakos cselekményeket elhárító osztályon

dolgozik. Raito Kuomeni hadnagy…

– Ismerem, csakugyan! – bólintott Klein felvillanyozva. – Igen tehetségesés bátor fiatalember!

Az őrnagy arcán látszott, hogy még van egy híre. Mivel a felügyelő erre asugárzó arcra nem is figyelt, hát kérés és engedély nélkül kivágta:

– Az az érzésem, hogy Kuomeni hadnagy máris akcióba lépett a terroristákellen.

– Miből gondolja?– Ebből, ni! – a férfi egy rádiótávirat fénymásolatát rántotta elő a háta

mögül: a mozdulat a felügyelőt a bűvészekre emlékeztette. – Az utasoktáviratoztak hozzátartozóiknak. Raito Kuomeni szülei az imént szóltak idevideotelefonon Európából, és telefoto-berendezéssel rendelkezésünkrebocsátották a távirat másolatát: Az a gyanúm, hogy ez tulajdonképpen nem isa szülőknek, inkább… nekünk szól. Azaz önnek, uram.

Klein türelmetlen mozdulattal nyújtotta a kezét a papírlapért.

Csing a zsilipfolyosón szaladt a kamra felé. Két kezében vízszintesentartotta a vascsövet, sportűrsikló kormánya volt az most, a gyerek hangosanberregett a jármű hajtómotorját utánozva:

– Drrrr… Drrrr-drrr-drrr… – És szaladt előre. Mögötte rohant Raito:– Hé!… Várj!… – szólt. De a gyerek csak futott a zsilip felé…A két űrhajót összekapcsoló kamra mellett őrt álló terrorista nyugtalanul

figyelt. A közelgő léptek zajára megmarkolta lézerpisztolyát…Csing szaladt vékony pálcikalábaival, a botot markolva:– Drrr… drrr…– Hé, te! – szólt rá az álarcos. – Itt nem lehet játszani, fordulj vissza!Feltűnt Raito is.– Csing, gyere vissza, nem szabad arra menni!A gyerek egyikükre sem hallgatott. Elfutott a terrorista mellett, és a kamra

fala mentén keringett körbe, hangosan berregve:– Drrrr… drrr-drrr…Raito lassú léptekkel közeledett:– Kisfiam, gyere vissza, nem látod, hogy zavarod a bácsit?– Menjenek innen! – förmedt rájuk az álarcos. Raito széttárta karjait,

vádlón a gyerekre mutatott:– Látja, milyen engedetlen… Segítsen elkapni! Csing próbált eliszkolni az

egyik fal tövében…Raito még négy méterre volt az álarcostól. Még három méterre…

– Drrrr… drrrr… – Csing a bot markolatán "gázt adott", és leszegett fejjelfutásnak eredt. Raito és az álarcos a fal mellett majdnem egyszerre kapták elegy-egy karját –

– Köszönöm, uram! – hálálkodott Raito a banditának. Csing közben Raitojobb kezébe csúsztatta a vasbot egyik végét, a másikat pedig elengedte, és apadlóra vetette magát…

Raito félfordulatból lecsapott a rúddal. Az álarcos fejére… A férfifelhördült, tétován a pisztolyát kereste öve körül. Erre Raito gyorsan rávágotta karjára: az álarcos térdre esett, fején a fekete szövetet elöntötte a vér… Dekezével sikerült elkapnia a fegyvert. Raito azonnal a csuklójába rúgott, alézerpisztoly a fal tövébe repült. Harmadszor is felemelte a rudat – de erre márnem volt szükség. A terrorista eldőlt a padlón, és nem mozdult, csak hörgöttvéres fejjel.

Csing elismerő pillantást vetett Raitóra, és már rohant is el a folyosón.Raito megmarkolta a sebesült két karját, és a magatehetetlen testet átvonszoltaa Lunorit zsilipkamrájába. Ledobta a fémpadlóra, és visszajött. Mire felkapta alézerpisztolyt, lépteket hallott.

Begga jött az öregekkel és Ventenorral.– Befelé! – intett nekik Raito. A lila hajú öregasszonynak elakadt a

lélegzete is; a férjét Begga lökdöste át a másik hajóba. A pirospozsgás öregúrcsak annyit mondott: "Ejha", de rögtön megértette, miről van szó.

– Szökünk? – kérdezte Ventenor, és az izgalomtól cserepes szája szélétnyalogatta.

– Csak maguk. Én maradok. – Raito belökte őket a kis teherhajóba. Alézerpisztolyt a konstruktőr kezébe nyomta: – Vigyázzanak a sebesült fickóra!Zárja le a zsilipet, és távolodjék el a gázdinamikai kormánnyal!

– De én régen vezettem utoljára… és nem teherhajót – akadékoskodottVentenor.

– A Föld majd rádión segít, tűnés! – Raito idegesen lesett ki a folyosóra. Haa banditák meghallottak valamit, és iderohannak –

Mikor ismét a zsilip felé nézett, váratlanul Beggával találta magátszemközt.

– Hát te? Visszajöttél?– Csak nem képzeled, hogy itt hagylak? – kérdezte az asszony mosolyogva.Csing is ott volt. Begga kezét fogta, és nagyon komoly képet vágott.– Menjetek velük! – parancsolta Raito a zsilipre mutatva. – Meneküljetek!

…– Inkább egy hatkilós meteort a hasamba! – fakadt ki Csing. – Most

kezdődik a buli, én meg menjek el?

Ebben a pillanatban becsukódott a Lunorit zsilipnyílása. A vastagtitánötvözet falak zajtalanul siklottak össze.

Raito újra Begga szemébe nézett:– Késő… Gyerünk, mert bezárul ez a zsilip is!Végigfutottak a folyosón. Raito tudta: mikor Ventenor a Lunorit belsejében

utasítást ad a gépeknek, hogy oldják szét a két hajót összekapcsoló hidraulikusrendszert, az Atlasz zsilipkamrája is automatikusan bezárul –

Labin fáradtan ült a vezérlő közepén egy karosszékben, és a meteorjelzőtfigyelte. A szerkezet óránként egyszer összefoglaló jelentést adott az űrhajókörül százezer kilométer sugarú körzetben feltűnő meteorokról. Az álló-lebegőhajót semmilyen veszély sem fenyegette – kívülről.

Megcsendült a telefon. A vezérlőben most csak egy terrorista ült, a Kettes.Azonnal lecsapott a készülékre:

– Halló!– Dalma vagyok, a stewardess – mondta egy női hang. – Ott van Labin

pilóta?– Itt van. Mit akar neki mondani? – kérdezte az álarcos ellenségesen.

Gyanakodva.– Jelentenem kell az ételraktárban lévő anyagok jegyzékét. Ezt írja elő a

szabályzat.Az álarcos egy másodpercig gondolkodott.– No, jelentse – egyezett bele aztán, és Labinnak adta a kagylót. A pilóta

azonnal tudta, hogy nem a stewardess beszél, hiszen jól ismerte Dalmahangját. Nagyon csodálkozott, mert az ismeretlen nő igen közvetlenül szólthozzá:

– Jan? Tegyen úgy, mintha Dalmával beszélne. És ne nézzen avezérlőpultra.

– Tessék?– Mondom, ne nézzen a műszerekre. Éppen most jön be egy jelzés, amit

önnek nem szabad észrevennie. Ez mindnyájunk érdeke, Jan. Legalábbmásfél-két percig ne szóljon erről az álarcosoknak.

– Igen… Értem – feszengett Labin, és titkon Kettesre pillantott. Látta, hogyaz idegen éppen őt figyeli, hát gyorsan elkapta a pillantását. – És mi van még?– próbált áttérni hivatalos hangnemre.

– Még az van, hogy ne csodálkozzék, bármi is történik a következőórákban – folytatta az ismeretlen nő lassan. Láthatóan húzta az időt. – És haválasztania kell, tartson velünk.

– Vagyis?

– Velünk. Hogy kik vagyunk, azt sejtheti. Majd meglátja, Jan. Most széplassan tegye le a telefont, aztán vegye észre a jelzést. De ne siessen… – avonal megszakadt. Labin a homlokát ráncolta, aztán az álarcosnak nyújtotta akagylót. Az átható pillantást vetett a tisztre, aztán lassan a készülékre helyeztea kagylót. Labin érezte, hogy megborzongott; a hátán végigfutott a hideg.Lassan megfordult, és a műszerekre pillantott… Megdöbbent. A hangja iselcsuklott: vörösen villogott az egyik jelzőfény.

– Né… nézze csak! –dadogta, és a lámpára mutatott.– Az mit jelent? – kérdezte Kettes.– Bezárult a zsilipkamra! – kiáltotta Labin.Nem kellett többet mondania. Az álarcos felugrott, és elrohant, riasztani a

többieket. Labin reszkető kézzel kapcsolta be az egyik külső kamerát. Mikor aképernyőn feltűnt a végtelen bársonyfekete háttér előtt tompán csillanó fémesfolt, a Lunorit, behunyta a szemét, és – bár semmit sem értett a történtekből –újra félni kezdett.

"Kedves anya és apa, egészséges vagyok. Szóljatok a hivatalban Kleinúrnak, hogy azt a hat aktát, ami nálam van, majd leadom. Sokat gondolokIzabellára, csókol Raito" – olvasta Klein felügyelő értetlenül. Közben kattognikezdett egy telexgép, az őrnagy a szerkezet fölé hajolt, aztán diadalittasantépte ki a lapot:

– Csodálatos fickó a hadnagy, felügyelő úr! A felesége szüleinek is küldötttáviratot, azzal a kéréssel, hogy értesítsék annak tartalmáról Raito szüleit. Őkvannak éppen a telexvonalban. Nyilvánvaló, hogy ezt is nekünk szánta.Olvasom:

"Kedves mama, minden rendben. Értesítsd Raito szüleit, hogy a fiukmunkába állt. Az ikreket elválasztjuk egymástól. Csókol Begga."

– Ki az a Begga? És miféle ikrekről van szó? És milyen aktákról? – Kleinmég mindig nem értett semmit az egészből, túl hirtelen követték egymást azesemények. Erre az őrnagy parancs nélkül is beszélni kezdett:

– Felügyelő úr, hadd válaszoljak sorban: Begga Raito hadnagy felesége.Egy hónapja házasok. Hogy kik az ikrek, azt nem tudom; Begga szülei semtudják. Raitóéknak még nincsenek gyerekeik… Világos, mit jelent a másiküzenetnek az a mondata, hogy Raito munkába áll.

– Világos – bólintott Klein. Szorongása kissé felengedett, a képernyőrőlfigyelő Flayatra pillantott, és hirtelen büszke lett. Igen, most legalább afőnökök is látják, hogy az ő részlege – az erőszakos cselekedetek elleni harcralétrehozott osztály – milyen operatív. És ha egy emberük – igaz, véletlenül, de

mégis! – ott van már az elrabolt űrhajó fedélzetén, akkor talán nem olyanreménytelen a helyzet, mint kezdetben hitték.

– Az "Izabella" szó vagy név jelentését, megvallom, magam sem értem –folytatta eszmefuttatását az őrnagy. – Már szóltam a kódcsoportnak, fejtsékmeg.

– A terroristák a hajón nyilván cenzúrázták a táviratok szövegét – szóltközbe Halden a fali képernyőről. – Az önök embere ezért volt kénytelen úgyírni, ahogy írt.

– És miféle hat aktát emleget? – Klein felnézett a mennyezetre, aztántekintete visszatért az őrnagyra. Alighanem ugyanabban a pillanatban értettékmeg mindketten az üzenet értelmét.

– Akta, akta… személyi akta! – mondta az őrnagy.– Bűnöző személyek aktája! – vágta rá Klein; most örült, hogy az általános

és egy időben a rendőrségnél is ámokfutásszerű komputerizálás megkíméltelegalább a bűnözőkről felfektetett irathalmazokat, a személyi aktákat.

– Nincs kétség, uram. Raito kifejezetten önnek üzeni, hogy "le fog adni hataktát", vagyis…

– …hat csirkefogó van az Atlasz fedélzetén – fejezte be Klein a mondatotkissé meglepő, régies stílusban. Az őrnagy szívesen pontosította volna a"csirkefogó" szót "terroristára", de most jobbnak látta hallgatni.

Halden érezte, hogy mellkasában kissé felenged a szorongás. Az Atlaszonnem volt egyetlen ismerőse sem, mégis aggódott az utasok miatt. "Annyiveszély fenyegeti az embereket az űrben – gondolta –, miért van az, hogy mégma is veszélyt jelenthet az ember számára – a másik ember?… "

– Ez új körülmény, és alighanem szerencsésen változtat az erőviszonyokon– dörzsölte kezét Klein felügyelő. De Flayat leintette:

– Nem értem, miért változtatna. Az az ember is éppolyan túsz, mint atöbbiek. Nyilván fegyvertelen is. Gondolják, hogy tehet valamit?

A felügyelő összeráncolta a homlokát:– Miniszter úr, Raito Kuomeni az egyik legjobb emberem. Igaz, hogy eddig

csak egyetlen komoly akcióban vett részt, de csak azért, mert egyszerűen – ésszerencsére! – oly ritkák az ilyen komoly akciók… Ám a kisebb jelentőségűügyekben is nagy találékonyságról és személyes bátorságról tett tanúságot.

Flayatnak nem volt ínyére a vita, sajnálta már, hogy az imént közbeszólt.Halden ezt megérezte:

– Uraim, javaslom, közöljük a terroristákkal a kormány legújabb javaslatát.Bármi is történjék az Atlasz fedélzetén, arról úgysem szerezhetünk tudomást,hiszen a hajó egyetlen rádióadója az ellenőrzésük alatt áll. Még kevésbészabadna azt sugallnunk a terroristáknak, hogy egy ilyen ütőkártya van akezünkben, mint az a… Raito.

– Igaza van – intett azonnal Klein. – Tovább kell játszanunk a megijesztettés rémülten kapkodó, tehetetlen válságbizottságot.

Flayat gyorsan megfogalmazta az üzenet szövegét. Siettinek nem voltdolga: a délelőtti indulásra bejegyzett hajók már elmentek, a külsőövezetekből érkezők pedig még túl messze voltak a dokkolópályáktól. Mostnéhány órás nyugalomra volt kilátás.

– …És ti hagytátok, hogy elmenjen? – üvöltötte Egyes; az álarc nyílásánkivillantak hófehér fogai. Labinnak olyan benyomása támadt, hogy egydühöngő vadállattal áll szemben. Kettes és ötös voltak még a vezérlőben. Azimént jöttek vissza a zsilipkamrától.

– És mi lett Telmonttal? – kérdezte ötös értetlenül. Kezeslábasa ujjarövidebb volt a kelleténél, kilátszott alóla vékony, fehér csuklója.

– Ne mondd ki a nevét! – dörrent rá a főnök. – A száma Hatos volt, igaz?– Igen.– Biztos, hogy nincs a hajón?– Hiába kerestük. És te is láttad a fémsarkos bányászbakancsai nyomát a

padlón, főnök. Áthúzták a Lunoritra, méghozzá alighanem eszméletlenállapotban. És mintha vérnyomok is lennének a kamra körül… A fegyvere isamazokhoz került – intett a férfi a képernyőre, ahol a Lunoritot láttákhalványan csillogni az űrben. A kis teherhajó szemlátomást távolodott tőlük.

Egyes dühösen tenyerébe csapott öklével, és Lábúihoz fordult:– Maga zárta be a mi zsilipünket?– Nem. Ha a másik, velünk összekapcsolt objektum kilazítja a hidraulikus

összehúzó horgokat, a mi zsilipszárnyaink is önműködően becsukódnak –felelte a pilóta. – Mikor itt a szerelvényfalon bejött a jelzés, hogy zárul azsilip, már késő volt.

A banditák a képernyőt nézték. A fekete űrben ott lebegett a Lunorit,amelyen idejöttek, így, szabad szemmel, nehéz lett volna megállapítani atávolságát, de a távmérő műszerek szerint már vagy két kilométerre távolodottel. "Csak a gázdinamikai oldalkormányok mozgatják – futott át Labin fején agondolat –, így nem jutnak messzire. Aki vezeti, nem ért hozzá eléggé… Talánbe sem tudja indítani a hajtóművet?"

– Hányan szöktek el? – kérdezte Egyes. Senki sem válaszolt. – A kapitányitt van? Nézzétek meg!

– Biztosan itt van – mondta Labin. Lassan megnyugodott. – Egy kapitánynem hagyhatja el a hajóját.

– A fenébe ezzel a romantikus szöveggel! – torkollta le Egyes, és Labinkezébe nyomta a mikrofont. – Nekem most mindenki gyanús! Hívja az összesutast az ebédlőbe, megszámoljuk őket!

– Még mindig nem érted, miért?… – nézett fel Raito. Begga arcáncsakugyan értetlen kíváncsiságot fedezett fel. Ekkor szólalt meg a hangszóró;az utasokat a kapitány nevében az étterembe hívták. A férfi felnevetett:

– Alighanem ellenőrizni akarják a létszámot. A terroristák tudni szeretnék,kik mentek el a Lunorittal.

– Miért éppen az öregeknek szóltál?– Mert még sok izgalom lesz az Araszon, drágám. Azt akartam, hogy

elsősorban azok meneküljenek el, akik gyengébbek, kevésbé viselnék el azezután következő megpróbáltatásokat.

– Kösz' szépen. Hiszen engem is közéjük soroltál volna, ha hagyom –mondta az asszony morcosan. – Szóval, én gyenge vagyok? Vagy netán…öreg? – Begga felhúzta az orrát. Közben kijöttek a kabinból. A férfimosolyogva átkarolta felesége vállát:

– Ne butáskodj, szívem. Féltettelek… Azért akartam, hogy elmenj innen.– Nélküled?– Én szolgálatban vagyok, ne felejtsd el.– Akkor én is szolgálatban vagyok, mint Kuomeni hadnagy első segédje.– Csak a második. Az első… Csing.– No jó, második. De miért kellett megszabadulnunk a Lunorittól?– Még mindig nem érted, szívem? A banditák aláaknázták az Atlaszt. Azzal

fenyegetőznek, hogy felrobbantják a hajót, ha a Föld nem teljesíti akívánságaikat… De kíváncsi vagyok, hogyan nyomják meg arobbantógombot, ha előtte nincs mivel elmenekülniük innen… ha ők isugyanarra a sorsra vannak ítélve, mint mi, az Atlasz utasai…

4

Halden éppen a kormánybiztos üzenetét továbbította az Atlaszhullámhosszán, amikor Sietti észrevette, hogy egy nagyon gyenge, másodikjelzés érkezik a vevőantennára. A komputer azonnal közölte a hullámhosszotjelölő számsort; a műszer próbálta "tisztázni" ezt az adást, lefosztani róla arárakódott, más eredetű elektromágneses jeleket és zavarokat. Ugyanakkorvilágossá vált, hogy erősítésre van szükség. Sietti gyorsan megérintette a

szenzoros gombokat, és intett Haldennek. A kövérkés férfi arcán lehetettvalami, ami arra késztette társát, hogy gyorsan befejezze az adást, éskikapcsolja a mikrofont.

– Mi történt? – kérdezte.– Figyelj csak, rákapcsolom az egyik erősítőt… A fali hangszórókból

kezdetben halkan, aztán egyre erősebben és tisztábban hallották a monotonbeszédet:

– …hívja a Földet… jelentkezz… volodtunk a… lasztól… norit… ja aföl… entkezz…

– Még erősítést! – kiáltotta Halden, leszólt az űrállomás műszakihelyiségeibe, utasításokat adott. A műszakiak az egyik irányantennát isráállították a rejtélyes adóra. Az adás megközelítő koordinátái… szintepontosan egyeztek az Atlasz helyzetével.

A hangszórókból közben ismét hallották az ismeretlen adón beszélő férfihangját:

– …Lunorit hívja a Földet, Föld jelentkezz!– Lunorit? – csodálkozott Sietti. A képernyőkön feszülten figyelt Flayat és

Klein is. Természetesen ők is jól hallottak minden szót.– Lehet, hogy a terroristák máris visszamentek a kis teherhajóra, és

felrobbantják az Atlaszt? – töprengett Sietti hangosan, széles ajkát rágva.Halden maga elé kapta a mikrofont:

– Itt a Föld. A Föld jelentkezik Lunorit űrhajónak. Ha érti az adásomat,közölje, ki beszél, kik vannak a hajóban?

"Száztíz másodperc oda, száztíz vissza" – Halden megnedvesítette ajkát ésa folyadékkristály-óra számjegyeit figyelte. A kétszázhúsz másodperc mostolyan gyorsan telt el, mint eddig soha… Megreccsent a hangszóró:

– Itt a Lunorit. A hajó eltávolodott az Atlasztól. Négy utas a fedélzeten ésegy bandita… Segítséget kaptunk az Atlaszon, sikerült kiszabadulnunk…

Klein felkapta a fejét. Alighanem ugyanarra gondolt ő is, amire Halden. Aforgalomirányító azonnal lenyomta a mikrofon gombját:

– Lunorit, Lunorit!… Még ne mondjon semmit szabadulásuk módjáról. Értiaz adásomat? Egyelőre hallgasson, kapcsolja át a rádiót kódolt adásra.Ismétlem, kódolt adást kérek, amit illetéktelenek nem hallhatnak az űrben. Akódszám három-nulla-egy, ismétlem: három-nulla-egy. Igazolja a vételt ezen ahullámhosszon, utána mindketten átkapcsolunk. Vége.

– Nagyon helyesen tette, Halden! – Klein akkorát fújt, hogy íróasztalárólelszálltak a papírlapok. – A banditák az Atlaszon esetleg hallják a Lunoritrádióját. Márpedig nem tudhatják meg, hogy az Atlaszon ki segítette aszökésüket.

– Lehet, hogy Raito is a Lunoriton van – mondta Flayat.

Sietti arca felragyogott:– Uraim, értem már!…– Mit?– A táviratból az "ikreket"… Az ikrek: a két űrhajó összekapcsolva lebeg az

űrben… Raito azt táviratozta: a célja az ikrek szétválasztása.– Zseniális ötlet! – szaladt ki Flayat száján. – Így a banditák is ott rekedtek

az Atlaszon!A beálló csendben Klein csak annyit mondott:– Bár lenne az Atlaszon még vagy három olyan emberem, mint ez a

Raito… Egy-kettőre rendet csinálnának azon a hajón.

– Mindenki itt van? – kérdezte Egyes. Borles kissé kábultan nézett körül.Porov a falat támasztotta, és ajka körül apró, gúnyos mosoly játszadozott.Dalma idegesen tördelte a kezét. Glinda és Labin egymás mellett álltak. Azűrhajó vezérlőtermében nem maradt senki. De az egyik álarcos a helyiségajtajához közel állt, és figyelt, nem szól-e ide rádión a Föld.

Egyes megtapogatta az övébe tűzött lézerpisztolyt. A fegyver súlyosanhúzta le az övet. Még várt… Aztán még két embere is bejött az étkezdébe,ahol az asztalok körül az Atlasz utasai ültek. A látvány régi kalandfilmekreemlékeztetett. Volt valami valószerűtlen abban, ahogy a fekete álarcos férfiakszinte természetesen mozogtak az asztalok és az utasok között. Most az egyikEgyes felé bólintott; a férfi villámgyorsan megszámolta az utasokat.

– Négyen hiányoznak – mondta dühösen.– Lehet – hagyta rá Borles. A szó kihozta sodrából a férfit, dühösen a

kapitány felé fordult:– Vigyázzon magára! Feltétlen együttműködést követelek, különben…– Különben? – kérdezte a kapitány. Maga is meglepődött önnön

bátorságán, de folytatta: – Különben felrobbantja a hajót? Szeretném tudni,hogyan… Hacsak nem akarnak öngyilkosok lenni…

Egyes a fogát csikorgatta:– Mi el vagyunk szánva mindenre.Erre viszont Borles nem tudott válaszolni. Labin érezte, hogy ideje

közbelépnie:– A hiányzó négy utas adatai, uram. – A pilóta természetesen Borlesnek

nyújtotta a papírt. De mielőtt azt a kapitány átvehette volna, a terroristafőnökkitépte a kezéből, és ránézett.

– A pokolba!… Ez nem lehet igaz!– Mi van? – lépett melléje Kettes.

– Csupa öreg! – fakadt ki Egyes. – Két hetvenéves férfi, egy hatvannégyéves nő meg egy középkorú férfi… Ezek tették harcképtelenné Telmontot? –Felindulásában maga sem vette észre, hogy társának valódi nevét mondta aszáma helyett. De erre most senki sem figyelt. A férfi végignézett az utasokon.Az asztalok mellől fehér, fekete, sárga, barna arcok meredtek a bejárat mellettálló csoportra. A terroristák álarcnyílásaiból dühödt tűz sütött… Úgy látszik,ez sem félemlített meg mindenkit. Az elmúlt órák alatt az emberek –amennyire lehet – megszokták a gondolatot, hogy egy hajón tartózkodnak abűnözőkkel. Yvan Porov Glindára nézett:

– Éhes vagyok. Mi lesz az ebéddel?…Glinda a kapitányra tekintett. A személyzet mindig tőle várta a parancsot,

és ez jól láthatóan most is így volt. Labin, Porov, Glinda – nem ismerték el,hogy a terroristák uralják a hajót.

Borles kényszeredett pillantást vetett Egyesre, majd vállat vont:– Éppenséggel… ehetnénk.Az általános határozatlanságot Dalma törte meg. Gyors léptekkel az

ételkiadóba ment. Hallották, hogy működésbe hozta a gépet. Erre Glinda is akisablakhoz lépett, felvette az első üres tálcát…

Egyes összehúzott szemmel figyelte a lányokat, aztán félrevonta Kettest:– Érted már, mi történt? – kérdezte suttogva, miközben a szemét le nem

vette az utasokról. Mintha attól rettegett volna, hogy valamelyik – eddig békés– férfi egyszer csak váratlanul ráveti magát, és már arra sem jut ideje, hogyelőrántsa fegyverét.

– Nem én, főnök.– Azok az öregek puszta kézzel és egyedül nem mertek volna

szembeszállni Telmonttal. Eszükbe sem jutott volna… Hiszen lézerpisztolyavolt, mint nekünk. Valaki ezek közül segített nekik.

– A személyzetből valaki, úgy gondolod? Egyes gyanakodva nézett körül,és halkan folytatta:

– Vagy a személyzetből, vagy… az utasok közül. Ha megtudom, ki volt az,nem ússza meg élve…

– Megjött a jelentés a Phoboszról. – Sietti elhatározta, hogy mostantólsemmin sem fog csodálkozni. – Kérésünkre a kisbolygó bányafelügyelőségekutatást indított abban a körzetben, ahol néhány nappal ezelőtt a Lunoritteherhajóra ásványérceket rakodtak… Egy raktárhelyiségben megtalálták ahajó két pilótáját, akikbe a banditák kábítószereket injekcióztak be. A két férfiazóta is eszméletlenül hevert az ásványraktár egy félreeső bázisán. MielőttHalden válaszolhatott volna, megreccsentek a hangszórók:

– Itt a Lunorit. Föld, veszi a kódolt adást?

– Itt a földi űrforgalom-irányító központ. Jól hallom az adását. Kérem,mondja el az eseményeket.

A férfi, aki beszélt, túl izgatottnak tűnt:– Azt majd később!… Most inkább segítsenek rajtunk! Hiszen alig tudtunk

eltávolodni az Atlasztól! Nem tudom, hogyan kell beindítani a hajtóműveket!Rám bízták a hajó vezetését, de én nem ismerem ezeket a régimódiszerkezeteket…

– Ön nem pilóta?– Nem, részkonstruktőr voltam, és csak egy amatőr vezetői tanfolyamot

végeztem. Olyan gépen, amelyiken minden automatizálva volt… Itt meg vanegy csomó szerkentyű, amik… szóval, fogalmam sincs, melyik mire szolgál.

Halden halkan odaszólt társának:– Dobd a képernyőre a marsi mentőhajó pályaadatait! – Aztán lenyomta a

mikrofon gombját:– Figyelem, Lunorit. Hamarosan közöljük egy mentőhajó adatait, amely

önök felé tart. A mentőhajó az önök hullámhosszán fog jelentkezni. Tőlekapnak majd utasításokat a hajó irányítására vonatkozóan is… Most mondjákel, hogyan kerültek a Lunorit fedélzetére.

Hat perccel később fejezték be a beszélgetést. Halden elégedetten dőlthátra. Szóval, négyen már megmenekültek, és az utasok közül kikerült"pilóta" szerint a Lunoriton jelenleg az a legfőbb gond, hogy a sérült, de talánmégis veszélyes terroristát jól megkötözve ártalmatlanná tegyék… Flayatceruzájával kopogtatta asztalát, de ezt most maga sem vette észre:

– Ügyes az a Raito… Nem vitás, hogy róla beszéltek, de a nevét nemismerik.

– Igen, ráillik a személyleírás, amit arról a bizonyos "agilis fiatalemberről"adtak. – Klein nagyot fújt ismét, ám ezúttal elégedetten. – Raito elintézte azsilipnél őrködő banditát, az öregeket feltette a hajóra, maga pedig ott maradt.Nyilván további akciókat tervez.

– Valami fiatal nőt is emlegettek, aki szintén benne van a dologban – vágottközbe Sietti. – Alighanem a felesége, igaz?

Senki sem felelt. Flayat gondolataiba merült. Halden érezte, hogy ezt mégisneki kell kimondania:

– Uraim, lehet, hogy ami történt, az alapvetően befolyásolja a helyzetet,mégis… Nekünk tovább kell alkudoznunk a terroristákkal.

– Igen. – Klein újra jegyzeteibe merült. – Már csak azért is, mert ezzelRaito hadnagynak biztosítunk időt.

– Időt? – értetlenkedett Flayat.– Persze. A további merész akciókhoz.

Ebéd után elcsendesült a hajó. Irina és Jagel kabinjukba mentek, ahallgatag ázsiai valamilyen könyvbe merült a társalgóban. Csing – szokásaellenére – most nem rohangált zajosan a folyosókon. Az utasok – anélkül,hogy összebeszéltek volna – igyekeztek eltűnni a terroristák szeme elől, aligmutatkoztak a közös helyiségekben.

– Hát ez sikerült – mondta Raito elégedetten. De Begga elég régóta ismerteahhoz, hogy észrevegye a férfi hangjában rejtőző feszültséget. – Remélem, apilóta nem ismerte fel a hangodat.

– Biztosan nem. Egy ifjúsági darab csábító szirénjének szerepébenhasználtam ezt a hangot…

– Veszélyes vagy.– Te is. Ha arra gondolok, hogy képes voltál a vascsővel fejbe vágni azt a

férfit…Raito lehajtotta a fejét, és halkan szólt:– Soha senkinek nem vallanám be… Csak neked, Begga. Tulajdonképpen

sajnáltam azt a fickót, és olyan furcsa érzés volt kezet emelni egy másikemberre. Akkor is, ha az terrorista, bűnöző… Más dolog ám az edzésekenholmi karate- és egyéb cseleket tanulni, támadást színlelni, élettelencéltáblákra lőni… De ez most igazi harc.

– Megértelek. De gondolj arra, hogy ezek gonosz emberek, akik – ha úgyhozza a sors – nem haboznák fegyvert emelni ránk. – Begga szája szélereszketett. – Raito, én csak most kezdem felfogni, hogy életveszélybenvagyunk!

– Nyugodj meg, szívem. Eddig tényleg próbáltuk vidáman venni adolgokat, de… Ezután alighanem komolyabb lesz a helyzet.

– Mit… mit fogunk most csinálni?– Látod, ezt szeretem benned – mosolygott a férfi bátorítóan. – Eszedbe

sem jutott, hogy mi már be is fejeztük volna a küzdelmet.– Amíg egyetlen álarcos is van a hajón… – Begga ökölbe szorította apró

kezét. Raito mosolyogva megcsókolta ezt a kis öklöt:– Igazi hadnagyfeleség vagy. Bátor és erős.– De csak melletted vagyok ilyen – tette hozzá Begga.

Borles kapitány zaklatottan ment vissza kabinjába. Megint érezte, hogyfejében alattomosan lapul egy kis fájdalomgóc. "Egy tabletta kéne – gondolta,de az orvosság ismét eszébe juttatta a betegséget, és ettől megrázkódott. –Harminc éve járom a kozmoszt, és sohasem voltam beteg még öt percig sem.Most adjam fel a küzdelmet, amikor ilyen szükség van rám?"

A kabinban fáradt pillantást vetett a polcokra. Űrkövek, meteorok,kristálydarabok. Az elmúlt évtizedek útjainak emlékei. A polcokon akézikönyvek, a csillagtérképek, az emlékezőkristályok. Jó lenne mostbármivel lefoglalnia magát. A kis képernyőre a hajó központi komputerébőllehívhatna valamilyen videofilmet. Főleg a régebbiek közül, legyen azbármilyen naiv kozmosztori, most talán eloszlatná azt a mellkasába-agyábatelepedett feszültséget –

Ám mielőtt eldöntötte volna, mit tegyen – vonzotta az ágy is, bár sejtette,hogy nem jönne álom a szemére –, megcsendült a belső telefon. "Megintvalami baj van?…" – gondolta ösztönszerűen. Borles csak kis habozás utánnyújtotta kezét a hallgatóért:

– Borles.– Elnézést a zavarásért, kapitány… – Ugyanaz a férfi beszélt, aki néhány

órával ezelőtt bejelentette, hogy "valami készül"… Borles azonnalmegfeledkezett minden másról. A rejtélyes idegen fojtott-feszült hangon szólt:

– Az első akciónk sikerrel zárult. A következők sikeréhez azonban márönre is szükségünk lesz.

Borles nyelt egyet:– Önök tulajdonképpen… kicsodák?– Erről még korai lenne beszélni, kapitány. Egyelőre csak annyit

mondhatok: vagyunk itt néhányan, akik nem nézzük tétlenül a dolgokat.Lecsapunk, amikor eljön az ideje…

– De fegyver nélkül nem szállhatnak velük szembe.A mondatból féltés sugárzott, aggódás. Mintha máris eldöntötte volna,

hogy "ezek" oldalán áll… Az idegen talán mondott volna valamit erre, ámelharapta a szót. Fél percig csend volt a kábelben, aztán az ismeretlen férfi ígyfolytatta:

– Önnek hivatalból is kötelessége együttműködni velünk.– Téved – felelte Borles keményen. – Az ilyen esetekre az a parancs, hogy

elsősorban az utasok és a hajó biztonságára kell ügyelnem. Ez azt jelenti, hogyoktalanul nem kockáztathatok…

– Elég, kapitány. Éppen az utasok biztonsága követeli, hogymegszabaduljunk a terroristáktól, mielőtt azok végzetes lépésre szánnák elmagukat.

Súlyos csönd állt be, aztán Borles sóhajtott. Az idegen alighanem érezte akapitány habozását, mert gyorsan folytatta:

– Az orvosi, szoba gyógyszerszekrényében van Narkotex?– Tizenöt ampulla tartozik a kötelező felszereléshez – felelte Borles

automatikusan. A szer neve csak utána hatolt el tudatáig. – Narkotex? Hiszenaz…

– Tudom én is. Szükségünk van rá."Szükségünk van rá!" – A szavak gyémántkeményen koppantak Borlesben.

És a többes szám most nem "amazokat" jelentette, nem csupán a titokzatosférfit és társait, hanem őt, Borles kapitányt is.

– Az orvosi szoba kulcsra van zárva – mondta az idegen.– Igen, a kulcsa mindig a kapitánynál van.– Tíz percre tekintsen el ettől a szabálytól – folytatta az ismeretlen gyorsan.

– Odaküldök valakit a kulcsért, aki hamarosan vissza is viszi önnek.– De mit akar azzal a szerrel?… Halló! – A kapitány hiába kiabált már, a

vonal megszakadt. "Ki lehet ez?" – tűnődött. Még eszébe jutott az is, hogy azesetet utána – bárhogyan is végződjék – különleges bizottság fogjakivizsgálni. Ha az utasok és a legénység mégis életben maradnak, a bizottságannak is nagy figyelmet szentel majd, mit tettek szabadulásuk érdekében –

Az ajtó kopogtatás nélkül nyílott. Egy fekete álarcos alak állt a küszöbön.– Maga… – döbbent meg Borles.– Miért csodálkozik? Mást várt? – Egyes bejött, az ajtót becsukta maga

után. Borlesnek, az álarcos alakot megpillantva, az a fantasztikus ötletetámadt, hogy talán az egyik terrorista állt át az ő oldalukra, ő jött a kulcsért…De a hangjáról, mozgásáról felismerte a banditák vezérét. Ez aligha a kulcsértjött…

Egyes szemmel láthatóan elégedetlenül lépett közelebb, fesztelenül felültaz íróasztal sarkára.

– Nem valami fényesek a kilátások, kapitány. A Föld ugyan tárgyalgatvelünk, de sejteni lehet, hogy ezt csak kényszerűségből teszik.

– Biztosan maga sem hitte, hogy örvendezni fognak. – A kapitány kissémeglepődött saját hanghordozásán. "Bátor vagyok" – gondolta, éscsodálkozott. Soha nem volt még hasonló helyzetben, nem tudta hát, hogy haeljön egy ilyen pillanat – éppen így fog viselkedni… Ez a mondat is olyankönnyedén, gondtalanul csúszott ki a száján. Mintha máris erősebbnek ereznémagát, mióta tudja, hogy varrnak a hajón többen is, akik szembe mernekszállni ezekkel a… Ugyanakkor hirtelen elfogta a rémület, bátorsága asemmibe tűnt – "azok" közül valaki mindjárt idejön a kulcsért… És csapdábaesik?

– Látom, magát nem aggasztja a dolog. – Az álarcos gyanakodva, hosszannézett Borles arcába. – Pedig a maga élete is attól függ, megegyezünk-e aFölddel.

– Ha azt akarják, hogy az akció sikeres legyen, akkor legyenek türelemmel– tanácsolta a kapitány; nem is vette észre, milyen fonák helyzetbe került, ő adtanácsokat a terroristáknak… – Ha Alex Zemunt és társait tényleg ki akarjákszabadítani, ne játsszák ki túl hamar az ütőkártyáikat.

– Vagyis idő előtt ne robbantsuk fel az Atlaszt, ugye? – nevetett Egyesgúnyosan.

Ekkor kopogtattak az ajtón. Borles idegesen felkapta a fejét. Egyesnyugtalanul megmozdult. Jobb keze azonnal az övére csúszott. A lézerpisztolyagyának fémes érintése megnyugtatta.

Borles habozás nélkül az ajtóhoz ment, és kinyitotta. Lázasan töprengett,mit mondjon annak, aki most az ajtó előtt áll, hogyan vágja ki az ismeretlentés önmagát a bajból…

Aztán csodálkozva torpant meg – az ajtó előtt a kis Csing állt.

– Tudom már!…. – újságolta az őrnagy széles mosollyal. – Felügyelő úr,tudom már! – Kopogtatás nélkül rontott be ismét Klein szobájába. Kleinlassan letette a kezében tartott papírlapot, egy kétségbeesett pillantást vetett aközvetítőkamerára, és haragját alig leplezve folytatta az imént elkezdettmondatot:

– …Éppen ezért, miniszter úr, kénytelenek vagyunk továbblépni. Javaslom,azonnal induljon egy gép Zemunért és társaiért. Jó, ha kéznél vannakvalamelyik földi rakéta-repülőtéren, vagy még jobb, ha már egy Föld körülidokkolópályán, egy gyors járatú hajóban, így bármikor elindíthatjuk őket azűrbe.

– Gondolja, hogy tényleg szükségünk lesz rájuk személyesen? Úgy értem –nem helyettesíthetjük őket másokkal?

– Nem. Hiszen valószínű, hogy az Atlaszon lévő társaik rádión akarnakmajd beszélni velük, így ellenőrzik a túszcsere előtt, csakugyan betartottuk-e aszavunkat.

Kis szünet állt be. Az őrnagy ezt használta ki:– Felügyelő úr, kiderítettük, mire célzott Raito hadnagy azzal a szóval,

hogy "Izabella".– Igen? – Klein kényelmesen hátradőlt foteljában, és olyan pillantást vetett

az őrnagyra, mintha abban a hónapban először látta volna. – És mire jöttek rá?– Az Izabella fedőnevű Merkúr-bázison harmincnyolc évvel ezelőtt volt

egy terrortámadás. A banditák elfoglalták a bázist, és feltételeket szabtak aMerkúron lévő többi emberi támaszpontnak. Tizenöt-húsz túszuk volt. Ezt azesetet a rendőrtiszti kiképzéseken példaként tanítják újabban, Raito is nyilváninnen ismeri…

– Mondja már a lényeget!– Az Izabella-bázison néhány túsz összefogott, és kezdték "lefogyasztani" a

banditák létszámát. Akciójuk sikerrel is járt, mert mire a kiszabadításukra

küldött űrhajós kommandócsapat odaért, a túszok egyenként harcképtelennétették a terroristákat. Persze nekik is voltak veszteségeik.

– Ez igen! – Klein felugrott, fel-alá járkált néhány percig. Teljesenmegfeledkezett Flayatról és Haldenről.

– Nyilván erre a módszerre célzott Raito. De – a dolog veszélyes, és talánok nélkül sodor vele veszélybe másokat is. Kétlem, hogy sikerülhet neki.

Az őrnagy azonban telve volt optimizmussal. A szeme ragyogott, mikor – akelleténél alighanem jóval hangosabban – bejelentette:

– Felügyelő úr, Raito már egyet elintézett a hat ellenfél közül. És ha másokis segítenek neki – felveszi a harcot a többi banditával is.

Halden leszólt a műszakiaknak, nézzenek utána, miért csökkent az adásenergiája a kettes antennán. Sietti egy dokkolópályához közeledő vénusziteherhajót irányított. A megafonok most hallgattak. De mintha a csöndtőlfélne, Flayat gyorsan beszélni kezdett:

– Foglaljuk hát össze, hogyan is állunk ebben a pillanatban. Az Atlaszon ötterrorista van, akik hatalmukban tartják a hajót és utasait. De nem hagyhatjákel az Atlaszt, bármennyire is szeretnék… Tehát a hajót csak akkor robbantjákfel, ha őrültek. Ami persze nincs kizárva. Aki terrorizmusra adja a fejét, nemlehet teljesen normális. A követeléseik teljesítésének határidejét egyszer mármeghosszabbították, a következő határidő három óra múlva jár le. Azutasokkal nem tudunk kapcsolatba lépni, így tulajdonképpen azt sem tudjukvalójában, mi is történik a fedélzeten. Csak a terroristák által közölt hírekrevagyunk utalva…

– Egy pillanat. Elnézést, hogy félbeszakítom. – Klein egy frissiben kapottértesítést lobogtatott. – A fonikai laboratórium a hangelemző komputer révénminden kétséget kizáróan megállapította annak a terroristának aszemélyazonosságát, aki velünk rádión tárgyalt.

– Ki az?– Gustav Leffrey. A rendőrség ismeri, volt már büntetve. Ezért tudtuk

beazonosítani… Hamarosan megkapom az adatait.Flayat bólintott, és folytatta:– Eddig annyi engedményt csikartak ki tőlünk, hogy megígértük: Alex

Zemunt és három társát kivisszük az űrbe. Ők ellenben továbbra is aztkövetelik, hogy Zemun és társai önállóan mehessenek el a Földről, a mifelügyeletünk nélkül. Nyilván az Atlasz felé vennék útjukat. Legalább hatnapba telnék, míg odaérnének. Ezalatt a hajón a túszok idegilegkikészülhetnek. Ezt nem tehetjük meg velük.

– Hát mit tehetünk? Ezt legkésőbb három órán belül el kell döntenünk –felelte Halden.

Klein összekulcsolta ujjait:

– A végén mégis egy rendőrkommandót kell az Atlaszra küldenem –morogta elégedetlenül.

Csing a nyitott ajtón át jól látta az álarcos férfit a kapitány kabinjában, denem ijedt meg. Úgy tett, mintha nem vette volna észre Borles zavartarckifejezését sem:

– A játékszoba kulcsáért jöttem, kapitány úr. Azt tetszett ígérni az előbb,hogy megkapom.

– Mi?… Ja, igen. A játékszoba… – Borles megfordult. Magábanelismeréssel adózott a gyerek találékonyságának. Vagy azok adták a szájábaezt a ravasz szöveget, akik ideküldték? A kapitány kinyitotta a szolgálatifaliszekrényt. Remélte, Egyes nem látja, hogy a kis vöröskeresztes jel mellőlakasztotta le a kulcsot. Ugyanakkor a "J. szoba" felirat melletti kulcsotgyorsan átcsúsztatta a vöröskeresztes jel mellé, és behajtotta a szekrény ajtaját.

– Nesze. De amint kivetted a… játékokat, hozd vissza.– Természetesen, kapitány úr. – Csing egy alig észrevehető, ősi mozdulatot

tett: meghajolt Borles előtt. De ez nem volt több gerince apró mozdulatánál.Majd kiegyenesedett, tekintete a másodperc töredékére összeakadt a kapitánytekintetével. Aztán Csing elment.

Egyes ugyanolyan tartással ült az íróasztal szélén, mint a gyerek érkezéseelőtt. Borlest nézte:

– Nem hallott valamit?– Mire céloz?– Az utasok miről beszélgetnek egymás között? Nem forralnak ellenünk

valamit?– Semmit sem hallottam. – A kapitány a fejét rázta, aztán merészen

folytatta: – Miért gondolja, hogy egyáltalán eszükbe jutna ilyesmi?– Sohasem lehet tudni – mormolta Egyes válaszul.– És komolyan azt hiszi, hogy ilyen esetben éppen én figyelmeztetném

magukat?– Igen. Mert az a személyzet érdeke is. Ha valami baj lesz – az idegen

erőteljesen hangsúlyozta a baj szót –, előbb önöket vonjuk felelősségre. Apilótákat, a mérnököt, sőt a stewardesseket… – Valami eszébe juthatott,hirtelen felállt. Csak a küszöbről szólt vissza: – Én a maga helyében nemhaboznék, kapitány. Az Atlaszon csak a mi oldalunkon lehet állni. Akiszembeszáll velünk, az meghal.

És elment.

A vezérlőteremben Kettes furcsa, torz mosollyal fogadta Egyest:– Az imént szóltak ide a Földről… Gustav Leffreyt kérik a rádióhoz.Egyes, keze ökölbe szorult. A beálló csendben tisztán hallották az éterből a

földi forgalomirányító hangját, az Atlaszt hívta.– Szóval azonosítottak. – Leffrey-Egyes tudta, hogy a jelenlévők most

mind őt nézik. Ezért az akció parancsnokához méltóan akart viselkedni. Annális inkább, mert jól tudta, hogy Kettes, Hármas és a többiek elvesztenék afejüket, ha ő pánikba esnék. A mikrofonhoz lépett:

– Itt az Atlasz.– Itt meg a Föld, Leffrey úr! – Halden hangját kevéssé torzították el a

műszerek. – A kormány nem hajlandó beleegyezni abba a változatba, hogyZemun és társai minden felügyelet nélkül hagyják el a Földet. Ráadásultöbben ellenzik azt is, hogy odaadjunk a terroristáknak egy hajót…

– Én a maga helyében nem nevezném őket terroristáknak. – Leffrey hangjamegkeményedett. – Alex Zemun és mi a Föld régi, megcsontosodott politikairendszere ellen küzdünk, azért, hogy a puhány vezetőket merész fiatalokváltsák fel, akik a maguk mostani, természetellenes, mesterséges egyenlősdijehelyett egy új, más alapokon nyugvó világot teremtenének…

– Ez nem a legalkalmasabb idő az ideológiai előadásra, Leffrey! –szakította félbe Halden keményen és kíméletlenül. – Az idő most másra kell. Akormány legutolsó ajánlata a következő: egy általunk ellenőrzött hajó visziZemunt és a három másikat az űrbe. Az Atlasz haladéktalanul induljon el, és alegnagyobb sebességével haladjon, hogy a két hajó minél előbb találkozzék. Ahajók egy később egyeztetendő azonos pályán haladnak majd. Körülbelül két-két és fél nap múlva találkoznak valahol félúton a Mars és a Föld között.Egymáshoz zsilipéinek, és kicserélik Zemunt és társait az Atlasz utasai ésszemélyzete ellenében.

– És mi elmehetünk innen azzal a másik hajóval? – kérdezte Leffrey.– Természetesen. De előbb szétszerelik az Atlaszra vitt robbanószerkezetet.

Amint erről a mieink meggyőződtek, maguk és a Zemun-féle társaság azon amásik hajón szabadon eltávozhatnak, ahová csak akarnak.

– Mi a biztosítéka, hogy a zsilipelés után a Zemunt szállító kommandósoknem támadnak ránk?

– És mi a biztosítéka, hogy önök betartják a játékszabályokat? – jött aválasz az éterből, az irdatlan, távolságból.

Leffrey az ajkát rágta, aztán kurtán gondolkodási időt kért, és kikapcsolta amikrofont. Kettes várakozva állt mellette:

– Belemegyünk ebbe? Lehet, hogy csapda.– Lehet – bólintott a főnök. – De ha most hagyjuk magunkat kéretni, talán

még jobb feltételeket is kicsikarhatunk. Csak ügyesen kell ezt csinálni… –

Nem részletezte ötletét, hanem hirtelen mozdulattal lerántotta sapkaálarcát.Megvakarta a fejét. Leffrey vörös arcú, magas homlokú, szőkésbarna férfivolt, az állán apró, alig észrevehető anyajeggyel. Vonásaiban volt valamitaszító. Mint általában az olyan emberek arcán, akik soha nem néznekbeszélgető partnereik szemébe. Egy pillanatig határozatlanul lóbálta kezében afekete sapkát, aztán a vezérlőpultra hajította:

– Nekem már nincs rá szükségem. A Földön tudják, ki vagyok. De ti csaktartsátok a fejeteken a tiéteket! – És elindult az ajtó felé. Övében megigazítottaa pisztolyt.

– Hová mégy? – kérdezte társa kicsit nyugtalanul.– Valami eszembe jutott – felelte a főnök, és elment.

Raito félrevonta Jagelt. A fiatal történész gondterhelt arcán röpke mosolyfutott át:

– Mi van, Raito? Te mindig olyan vidám vagy. Még ebben a helyzetbenis…

– Az álarcosokra gondolsz?– Persze. Ez szörnyű, hogy ennyi évszázad után még mindig nem sikerült

megszabadítani az emberiséget az erőszaknak ettől az aljas formájától.Raito szívesen szállt volna most vitába Jagellal: "Hiszen az erőszaknak

minden formája aljas és elitélendő dolog" – kezdte volna válaszát-érvelését, detudta, erre most nincs idő. Irina, Jagel felesége a kabinhoz tartozófürdőfülkébe zárkózott. A két férfi egyedül volt.

– Ide figyelj, Jagel. Nincs kedved egy kalandra?– Kalandra? – kerekedtek el Jagel szemei, és a fürdőfülke felé pillantott. –

Mi jut eszedbe?!– Nem szerelmi kalandról van szó – legyintett a férfi türelmetlenül. –

Inkább… egy verekedésről.– Verekedésről? Éppen az imént említettem neked, miként vélekedem az

erőszakról.– Gondolod, hogy filozofikus érvek hangoztatásával legyőzhetjük a

terroristákat?– A terr… – Jagel elharapta a szót, mert nyílt a fülke ajtaja, és Irina jött a

kabinba fürdőköpenyben, papucsban, feltűzött hajjal. A beszélgetésbe merültférfiak arcán észrevehetett valamit, mert gyanakodva szólt:

– Miben töritek a fejeteket?– A, semmi, semmi… Csak egy kis testmozgásra lenne szükségünk –

mondta Raito.

– Menjetek csak. Sportoljatok valamit, mert a végén még be rozsdásodnakaz izmaitok. – Irina gyöngyfogsort villantott feléjük, és leült a kistoalettasztalka elé. Hosszú vörös haját kezdte fésülni. A férfiak egyetértőpillantást váltottak a háta mögött, és kimentek a folyosóra.

Leffrey előbb gondosan körülnézett – egyetlen utast sem látott akörnyéken. Csak ezután nyitotta ki az ajtót. A kellemes, pasztellszínre festetthelyiséget csak néhány mennyezetbe süllyesztett lámpa világította meg.Dalma Ouden utaskísérő a nagy asztal mellett ágyneműt rakott ki atisztítógépből. Külön halomban emelkedtek a frissen szárított ésösszehajtogatott lepedők, a párna- és paplanhuzatok. A lány idegesen simítottael homlokából a haját. Nem is fordult meg az ajtónyitás zajára – azt hitte,Glinda jött be. Ide utasoknak tilos volt a belépés, hát csak guggolva mondta:

– …Te még biztosan emlékszel, néhány évvel ezelőtt vissza akarták állítaniaz egyszeri használatú papír ágyneműket… De az utasok tiltakoztak, és… –megfordult, és észrevette az idegent: – Maga kicsoda?

– Álarc nélkül nem ismer meg? – Leffrey szigorú pillantást vetett körbe.De semmi gyanúsat nem láthatott, mert tekintete visszatért a lányra.

– Mit akar? Ide utasok nem jöhetnek be! – pattogott Dalma. De a férfi jóllátta, hogy remeg a keze, a szája széle. "Ideges, és fél… Ez jó. Annálkönnyebben kiszedhetem belőle, mit tud…"

– Sok a szöveg, kislány. Majd inkább a kérdéseimre feleljen ilyenbőbeszédűen.

– Semmire sem felelek. Menjen innen, jót mondok! – Dalma megpróbáltaleküzdeni félelmét. – Azt hiszi, egy pisztollyal mindenkit meg lehet ijeszteni?

– Igen, azt hiszem. – Leffrey kezébe vette a fegyvert, ránézett, aztánfelemelte a tekintetét. Egyetlen mozdulattal bezárta belülről az ajtót, ésDalmához fordult: – Maga telefonált Labin pilótának éppen akkor, mikor aLunorit elhagyta a zsilipet?

– Senkinek sem telefonáltam. Miért, Jan talán azt mondta, hogy én…– Itt én teszek fel kérdéseket.– De nem nekem. Menjen, dolgom van. – És Dalma lehajolt, újabb adag

lepedőt vett ki a szárítóból. A gép kis kerek üvegajtaját a fémkerettel együttmár előbb leemelte. Most kivette az utolsó lepedőt is, és fogta az ajtót, hogyvisszaillessze a csapokra és lezárja a gépet.

Erős szorítást érzett a vállán:– Teee!… Ne ellenkezz velem. Az én emberem vette fel a telefont…

Dalma majdnem felkiáltott a fájdalomtól. A férfi erős marka szinte acsontját törte, a fájdalom tűz volt, testébe nyilallt. Vörös és fekete foltoktáncoltak a szeme előtt. Megmarkolta a szárító ajtaját –

– Kitekerem a karodat, te… Mondd el gyorsan, ki segítette aszökevényeket… Te?

– Ne… fáj! – kiáltotta a lány szinte fuldokolva. Már a padlón térdelt.Leffrey föléje hajolt, és a másik kezével is megragadta a lány felső karját:

– Beszélj, mert…Leffrey nem folytathatta. Dalma hirtelen a magasba csapta a kerek

üvegajtót, feje fölött a háta mögé – oda, ahol a terrorista fejét sejtette. Az ajtóállon vágta a férfit, erre azonnal elengedte Dalmát. A lány felugrott,megfordult. Felemelte az ajtót, hogy újra lecsapjon…

Leffrey vérző állal ugrott hátra. Már nem gondolkodott. Valaki bekopogottaz ajtón. A terrorista felemelte fegyverét, lenyomta a kioldógombot –

Dalmát szinte kettészelte a sugár. A lány felsikoltott. Az üvegajtó a padlórazuhant. A lány fehér köpenyén barnára égett foltok jelentek meg, aztán aruhába égett lyukakon át vér buggyant elő…

– Dalma! Nyisd ki! – kiabált odakünn Glinda.Dalma lassan a padlóra rogyott. Orrán és száján habos vér bukott ki. Még

néhányat mozdult, a lába görcsösen megrándult.Leffrey megtörölte a homlokát. Néhány mély lélegzetet vett, közben

meredten figyelte a mozdulatlanná vált lányt. Csak utána mozdult – kinyitottaaz ajtót. Glinda és az egyik utas állt ott. Leffrey lassan, övébe csúsztatta apisztolyt, és csak annyit mondott:

– Az a nő kezet emelt rám… Ha még valaki megpróbálja, ugyanígy jár.És elment. Akkor sem fordult hátra, mikor Glinda éles sikolyára kitárultak

a kabinajtók –

Sietti leült Halden mellé. Egyetlen pillantással meggyőződött arról, hogysem Flayat, sem Klein nem figyelnek most ide. Mosolyogva kezdte:

– Tudod, mire derült fény? Az a Ventenor, tudod, aki a Lunoritot vezeti,nahát, az aztán egy hétpróbás fickó. Lehívtam az adatait a központimunkaügyi nyilvántartóból. Sehol nem dolgozott három évnél tovább.Utoljára részkonstruktőr volt a Marson, s egyszer fogadásból elkötött egykutatórakétát, és bár alig értett a vezetéséhez, akrobatarepüléseket végzett adéli félteke légterében… Akkor kényszernyugdíjazták.

– Lehet, hogy most majd ünnepélyesen megbocsátanak neki, ésvisszaveszik az állásába. Elvégre nagyon szépen vezeti most a Lunoritot –vélte Halden.

– Igen, mert betartja a mentőhajótól rádión kapott utasításokat.– És mi van a banditájukkal?– Jól megkötözték, és becipelték a vezérlőbe, hogy állandóan szemmel

tartsák.Nem folytathatták, mert a hangszóróban – némi zúgás után – meghallották

az Atlasz jelentkezését.– Borles kapitány hívja a Földet…– Itt a Föld – vetette közbe Halden. De a kapitány aligha várhatott a

válaszra, mert azonnal folytatta:– …Újabb rendkívüli eseményt kell jelentenem. Dalma Ouden utaskísérőt

megölték.Flayat letette papírjait. Klein úgy meredt a hangszóróra, mint aki nem hisz

a fülének. Megölték? Miért?– Miért… miért ölték meg? – Hogy kik tették, nem kérdezte. Ez világos

volt. Halden szája furcsán kiszáradt. Behunyta a szemét, hogy ne lássa Siettifájdalmas fintorát. A Földön oly ritka volt már a gyilkosság. Évek teltek elanélkül, hogy ember kezet emelt volna emberre… Haldennek tulajdonképpena szó is idegen volt. "Gyilkosság". – Hogy lehet valaki arra képes, hogy –

– …Átadom a mikrofont… Leffreynek. – A Földön még hallották Borlesfáradt sóhaját. Néhány felismerhetetlen eredetű zörej és reccsenés utánfelismerték a kihívó, ellenszenves hangot:

– Hé, Föld! Hallhatták hát, hogy nem tréfálunk. Aki velünk szembeszáll, azmeghal! Most figyeljenek jól, mert nem ismétlem meg. Elmondom az utolsófeltételünket: Alex Zemun és társai jöjjenek gyors járatú kutatóűrhajóval.Rajtuk kívül csak öt személy lehet a hajón. A túszcsere lebonyolítása után mimég néhány embert magunkkal viszünk innen az Atlaszról, nehogymeglepetés érjen bennünket.

– Hová viszik őket?– Majd megtudják. Azonnal indítsák el azt a hajót a Földről, legkésőbb egy

órán belül közöljék a pályaadatait, hogy eléjük mehessünk.A hangszórók még egyet reccsentek, aztán nagyon nagy csönd lett az

űrben.

5

Jagel falfehérre sápadt arccal nézte a padlón heverő Dalmát. A lány véresteste tehetetlen rongycsomóhoz hasonlított. Irina elfordult, és sírva fakadt. Azutasok összetorlódtak a folyosón. Begga átölelte Irinát:

– Gyere… Menjünk innen.A színésznő nehezen lélegzett. Csak egy pillantást vetett Glindára; a

stewardess hamuszürkén, állt az ajtó mellett. Raito félrevonta Jagelt, és halkankérdezte:

– Még most is az a véleményed, hogy semmit sem kell tennünk azálarcosok ellen?

Mielőtt a férfi válaszolhatott volna, a fehérneműraktárból kijött YvanPorov. Körülnézett – az utasok rémült tekintetét látva egy pillanatra lesütötte aszemét, aztán Raitóhoz és Jagelhoz lépett:

– Hozok egy hordágyat. Két férfira van szükségem… Segítenének?– Természetesen – bólintott Raito. Jagel csak az ajkát harapdálta.Dalma Ouden véres testét a hordágyra tették. Akkor már ott állt az összes

utas. Borles kapitány is felbukkant egy másodpercre, de gyorsan elment. Kétterrorista felszólította az utasokat, oszoljanak szét.

Porov és Raito vitték a hordágyat, Jagel előttük ment, és ha kellett, ajtókatnyitott. A gyászos, hallgatag menet elhagyta az űrhajónak azt a részét, ahováaz utasok még beléphettek. Maguk mögött hagyták a halványsárga fénnyelégő figyelmeztető feliratokat. Egyre kényelmetlenebb, keskenyebb folyosókonmentek, ahol takarékossági okokból nem is volt állandó világítás;közeledtükre az automaták kapcsolták fel a lámpákat. Látszott, hogy erre aszemélyzet is ritkán jár. Néhol takarítógépek álltak egy-egy sarokban. Falbasüllyesztett, ismeretlen rendeltetésű ajtókat is látott Raito, aki feszülten figyelt,és igyekezett mindent pontosan feltérképezni, agyába vésni.

– Állj! – vezényelt hirtelen Porov. A mérnök otthonosan mozgott errefeléis. "Már közel lehetünk a hajtóművekhez vezető átjárókhoz és a nukleárisvédőpajzshoz" – gondolta Raito. Letették a hordágyat. Jagel igyekezett nemnézni a lepedővel letakart holttestre.

Porov kinyitott egy ajtót, fényt gyújtott. A kis előtérből rekeszek nyíltak afalon.

– Itt a hűtő – mondta komoran. Az egyik rekesz vasajtaját feltárta, és intettRaitónak: – Csúsztassuk be…

– Most látom csak, hogy egy ilyen hajón mennyi praktikus berendezés van– mormolta a hadnagy. Porov nem válaszolt. Betették a halott lányt a hűtőbe.A hideg levegő az arcukba csapott. Raito megvizsgálta a kamra zárját, aztán atiszthez fordult:

– Sok ajtóval ellentétben ezt kulcsra lehet zárni.– Igen. – A kulcs Porov kezében volt.– Örülnék, ha ideadná az ön példányát.A két férfi egészen közelről nézett egymás arcába.– Mit akar vele? – kérdezte a mérnök rekedten.

– Mindnyájunk érdekében fogom használni.A mondat szinte ott lógott a levegőben, idegesítően. Egy pillanatra olyan

csend lett, hogy hallották egymás lélegzését. Porov aggódó pillantást vetettJagelra. Raito ezt is elértette:

– Ne aggódjék. A társam is a mi oldalunkon áll.– A mi… oldalunkon? Hányan vannak?– Máris annyian, mint a terroristák.– De fegyvertelenek.– Már nem sokáig.Porov pillanatnyi habozás után intett:– Menjünk.Kívülről bezárta a kamrát, aztán a mágneses kulcsot Raito kezébe nyomta,

és gyorsan elment.– Gondolod, hogy… megbízhatunk benne? – suttogta Jagel.– Azt hiszem, igen. Hiszen ideadta a kulcsot. – Raito még egyszer

körülnézett, aztán előrement. A folyosó itt éles kanyart vett. A rejtett fényekalig törték át a félhomályt. Ez tetszett a férfinak. Az egyik falba süllyesztettajtót kinyitotta. Embernyi helyet csinált a kis fülkében tárolt tűzoltófelszerelés között, majd visszahajtotta az ajtót.

– Mehetünk. Akarsz segíteni, Jagel?– Igen, de… Nincs fegyverünk. Porov is erről beszélt.– Sőt én is erre gondolok. – Így Raito. – Éppen most igyekszem, hogy

szerezzünk egyet. Alighanem ostobaságot csináltam, mikor Ventenornakadtam az első leütött álarcos pisztolyát.

– Te? Hát te szöktetted el őket?– Nem egyedül – mosolygott a hadnagy, de közben figyelt. Már az

utastérben jártak. – Gyere, ugorjunk be hozzánk. Megbeszéljük a következőlépés haditervét.

Leffrey összehívta társait a vezérlőbe. Négy fekete ruhás férfi állt aszobában, négy szempár szegeződött a főnökre.

– Megegyeztem a Földdel, fiúk. Kiadják Zemunt és a többieket. Elénkhozzák őket egy hajóval.

– És mi melyik hajón megyünk tovább? – kérdezte ötös.– A másikkal. Az egy kisebb és gyorsabb űrhajó lesz, így nem érnek a

nyomunkba.– És Telmont?– Nem feledkeztem el róla. Azt akartam, hogy hozzák utánunk a Lunoriton.

De ebbe nem mentek bele – hazudta Leffrey. – Telmont állítólag súlyos

fejsérülést szenvedett, műtétre van szüksége. A Lunorit egyenesen a Marsraviszi.

– Szóval most meg ő kerül majd börtönbe – elégedetlenkedett Négyes.– E pillanatban Zemun és a többiek fontosabbak nekünk, mint Telmont. –

Leffrey láthatóan szívesen napirendre tért volna már a Telmont-ügy fölött. –És ugye ti is szeretnétek kikerülni a bajból, nem?

Ez az érv hatott. Kettes a többiekre nézett, bólintott:– Rendben. Folytasd, főnök.– A csere lebonyolítása lesz a legnehezebb. Persze addig még van időnk,

kigondoljuk a módját. Ügyeljetek jobban az utasokra.– Még mindig gyanítod, hogy tennének ellenünk valamit?– Sőt most gyanakodom csak igazán. Ha Telmontnak tényleg súlyos

fejsebe van, akkor szép nagy ütést kaphatott. De kitől? A reszketeg öregektől,akik elmentek?

– Az a Ventenor nevű fickó nem volt se öreg, se gyenge. Láttam.– Lehet, hogy igazatok van. Mégis tartsátok nyitva a szemeteket.Hármas eddig hallgatott, most komoran szólalt meg:– Nem kellett volna kicsinálni azt a lányt. Leffrey ránézett, aztán a

többiekre. Az álarcok miatt csak a szemüket látta. És vállukat, tartásukat.Nem, nem volt ez fenyegető dolog – mégis, a férfi érezte, hogy –

– Hagyjuk ezt a hangot, fiúk! A lány megtámadott, itt a nyoma – kapottállán a sebhez. – Védekeznem kellett.

– Attól függ, mit akartál tőle – mondta halkan ötös.Kettesnek nem volt ínyére ez a hangulat. Félt, hogy veszekedés tör ki.

Márpedig most mindennél fontosabb az egyetértés. Az összetartás… Érezte alevegőben lógó feszültséget, gyorsan közbelépett:

– Hagyjuk ezt most, fiúk. Beszéljük meg a teendőket.Leffrey lassan kifújta tüdejéből a levegőt. Érezte, hogy megkönnyebbült.

"Óvatosabbnak kell lennem, még velük is" – gondolta, és nem vette le atekintetét álarcos barátairól.

A kapitány kabinjában Borlesen kívül ott volt az egész legénység. Labin aszekrény melletti falat támasztotta. Porov az ajtónál állt. Glinda Borlesíróasztala mellett ült, és ujjait tördelte. Az arca még mindig hamuszürke volt.

– Dalmáról egyelőre… ne beszéljünk… – A szavak nehezen szakadtak ki akapitányból. – Rajta már úgysem segíthetünk.

– Szegény… – suttogta Glinda, és a padlót nézte.– …Ám annál fontosabb, miként fogunk viselkedni a következő napokban.– Lázadjunk fel, tagadjuk meg a szolgálatot – mondta Labin.

De Borles határozottan rázta a fejét:– Csak bosszút állnának rajtunk is, az utasokon is… Figyelmeztetem

önöket, tartózkodjanak a terroristák ingerlésétől. Ennek semmi értelme.– És az utasok? – kérdezte Porov.– Ezzel mit akar mondani? – nyelt egyet a kapitány. Eszébe jutott a

rejtélyes telefonáló…– Az a gyanúm, hogy őket hiába is kérnénk tapintatra. Fél órával ezelőtt

ketten közülük elég átlátszó célzásokat tettek nekem arra, hogy szervezkednekaz álarcosok ellen.

– No és az a nő, aki engem felhívott, mikor a Lunoritot elzsilipelték azAtlasztól… – mondta gyorsan Labin.

Borles összeráncolta a homlokát. Féltette embereit. Most már különösenféltette, amióta Dalmát megölték. És féltette a hajót is. Az elmúlt években azAtlasz a szívéhez nőtt. Ez volt az igazi otthona. Nem napfényes, pázsittalövezett ház, nem hatalmas üvegablakokon beözönlő fényáradat, boldogmozdulatlanság – nem. Ám az űrben száguldó hajó is ház volt. Az ő háza. Ésha arra gondolt, hogy ez a ház egyik percről a másikra felrobbanhat, hogysemmi sem marad belőle, apró darabokra szakadva szóródik szét az űrben –

– Nekünk a hajó és az utasok biztonságára kell ügyelnünk. Az utasokellenben… nos, az ő dolguk, hogy mit tesznek. Amíg lehet, tegyünk úgy,mintha lojálisak lennénk a terroristák iránt.

– Egy biztos: én nem hódolok be nekik – sziszegte Glinda haragosan.– Erről szó sincs – folytatta gyorsan a kapitány. – Csak arról, hogy új

helyzet alakult ki: a terroristáknak ismét szükségük lesz ránk, ugyanis aFölddel történt megegyezés értelmében az Atlasz perceken belül elindul.

Kopogtattak. Porov figyelmeztető pillantást vetett társaira, és ajtót nyitott.Sarah Aspach állt a küszöbön. Seszínű haja vállára omlott. A nő arcába két

alig észrevehető vékony ránc mélyült. Határozatlan mozdulattal emelte fel akezét – meglepte, hogy ennyi embert talál a kapitányi kabinban.

– Engem keres? – kérdezte Borles türelmetlenül.– Igen… Tulajdonképpen önt. – A nő zavarba jött. – Csak azt akarom

mondani, hogy… mivel Dalmát… Szóval, szívesen beállnék a helyére. El kelllátni az utasokat…

Glinda felállt:– De hiszen ön… utas.– És utasként kifizette a viteldíjat – tette hozzá Labin józanul. Porov

hallgatott. Az esze alighanem egészen másutt járt.– Ez most nem számít – felelte Sarah. A caracasi DAM osztályra gondolt,

újra maga előtt látta a hivatalt, hallotta a komputerek halk zúgását, érezte a

komor folyosók szőnyegszagát, és csaknem megrázkódott. – Elvállalom, hogyhelyettesítem Dalmát, amíg a Földre érünk.

Glinda a kapitányra nézett. Borles először szívesen megtagadta volna akérés teljesítését; normális körülmények között ebből neki is bajaszármazhatott később. "Az utas – az utas, Borles kapitány úr" – szinte hallottaa hajóstársaság személyzeti vezetőjének megrovó hangját. "De mostabnormális körülmények közé kerültünk" – tette hozzá magábanmagyarázólag, jó mentséget keresve-találva. És bólintott:

– Rendben van, Aspach kisasszony. Az ajánlatát köszönettel elfogadjuk.Igaz, Glinda?

– Igen – bólintott a fekete lány. – Húsz-egynéhány utast és a személyzetet,no meg ezeket a… az álarcosokat nem tudnám egyedül ellátni.

– Még valamit – szólt Borles. – Ha… sikeresen véget ér ez az ügy,elintézem majd, hogy a társaság valamiképpen megjutalmazza önt.

– Nem azért teszem – felelte Sarah, és Glindával együtt kiment. Porov azajtócsapódásra hirtelen megelevenedett:

– Tehát… indulunk?– Igen. És azt hiszem, egyelőre nem kell tartanunk tőlük. A terroristáknak

szükségük van ránk. A szakértelmünkre. Nem hiszem, hogy egy ekkora hajótképesek lennének elvezetni…

Begga félrevonta Irinát. Az étterem és az uszoda közötti széles folyosónálltak.

– Maradj itt. Ha erre jön valamelyikük, tudod, mit kell csinálnod.– Könnyű azt mondani. A szívem majd kiugrik a helyéből.– Állj a fali telefon mellé. Ha az álarcosok közül bármelyik kijön a

vezérlőből, és látod, hogy hátrafelé indul, hívd a nyolcvanhatost. Az akabinom száma. Elég, ha kétszer kicseng, aztán leteheted. Tudni fogjuk, mitjelent.

– Mondd, Begga… Mit terveztek tulajdonképpen? Nem valami veszélyesdolgot?

– De igen, meglehetősen veszélyes lesz.– Jagelnak nem esik baja?– Reméljük, nem.Irina ettől persze egy cseppet sem nyugodott meg. De Beggának nem volt

sem kedve, sem ideje magyarázkodni. Az étkező ajtaja körül nyüzsgést látott,sietve elment hátra, a kabinok felé. Irina egész testében reszketve ült egyszékre a telefon mellé.

Már túl voltak a gyorsulás első fázisán. Az Atlasz ismét sebesen száguldottaz űrben – bár az utasok ebből a száguldásból semmit sem éreztek.

A fiatal nő az úszómedencét nézte. A víztükör majdnem mozdulatlan volt, ahalványzöld csempék síkosan fénylettek. Visszatükröződtek a mennyezetikerek lámpák.

– Nem fürdik? – kérdezte valaki a háta mögött. Irina majdnem felkiáltottrémületében. Megperdült. Juan Trivento állt mögötte. Fürdőnadrágban,mezítláb. "Ezért nem hallottam, hogy jön…" – gondolta az asszony görcsösen,de megkönnyebbülten is.

– Nem… nem… – hebegte zavartan. – Most nem. Telefonálnom kell.– Parancsoljon – intett a készülékre a megtermett férfi, és jóindulatúan

mosolygott.– Majd… majd mindjárt. – Irina próbált mélyeket lélegezni, és arra

gondolt, vajon mit eszelt ki Raito, Jagel és Begga?– Én mindenesetre beugróm – jelentette ki Trivento, és ezt azonnal meg is

tette. A medence vize csobbanva csapott fel, és kis hullámok szaladtak acsempefalakat csapkodva. Az algabúvár teste fürgén siklott a víz alatt. Irina jóllátta, hogy Trivento a felszín alatt végigúszta a medencét, és csak a szemköztifalnál merült fel prüszkölve, mint egy jókedvű fóka.

Két álarcos alak jött ki a vezérlőből. Irina úgy tett, mintha nem látná őket.A két terrorista megállt az étterem mellett, néhány szót váltottak. Aztán azegyik az alsó szintre vezető lépcsőre indult, a másik a medencéhez közeledett.Irina próbált uralkodni remegésén, felállt, és a telefonhoz ment. A hátábanérezte az álarcos tekintetét.

A férfi lézerpisztollyal az oldalán lassan, kényelmesen ment el mellette. Azasszony feltárcsázta a 86-ost. Hagyta kétszer kicsengeni, aztánvisszaakasztotta a kagylót a helyére, és megfordult. Trivento a hátán úszkált amedence közepén. Az álarcos eltűnt a folyosó kanyarulatában.

Irina megkönnyebbülten lerogyott a székre, és úgy érezte, hogy a szíve atorkában dobog.

A magányos terrorista a hátsó raktárak felé haladt, mikor egy keskenyoldalfolyosóról váratlanul egy feldúlt arcú, csinos fiatal nő bukkant eléje:

– De jó, hogy jön!… – kiáltotta ijedten, szeme elkerekedett a rémülettől. –Ott… ott hátul… – Nem tudta folytatni, ujjai görcsösen mélyedtek a férfikarjába. Egész testében reszketett.

– Mi történt?… – mondta amaz, és nyugtalanul körülnézett. Csapdát sejtett.De senkit sem látott. Csak ezt a nőt –

– Egy férfi… férfi hever ott a sarok mögött.– Meghalt? – kérdezte a terrorista. Álarca nyílásaiból élesen villant elő

sötét szeme.

– Lehet… Nem tudom. Mozdulatlanul fekszik. Jöjjön gyorsan! – A nőmagával húzta. Az álarcos a lézerpisztolyra tette egyik kezét, még egyszerkörülpillantott, de közben már lépkedett is a nő után. A kis folyosóelkanyarodott. A mennyezeten csak minden második lámpa égett. A nőajkához kapott:

– Jaj istenem… ott van.A folyosó túlsó végén mozdulatlan test hevert a padlón.– Félek… – rebegte a fiatal nő, és fájdalmas grimasz szaladt át arcán. A

terrorista hallgatózott – csend volt a hajóban. A legszívesebben visszamentvolna a vezérlőbe, hogy szóljon társainak.

– Nézze meg – suttogta a nő. – Hátha él…– Jöjjön velem. – Az álarcos bizalmatlan volt, nem engedte el a nő karját,

magával vonta a folyósón. Közelebb értek a padlón fekvő testhez. A terroristaföléje hajolt –

Nem hallotta, hogy mögötte halkan kinyílt az egyik falba süllyesztett ajtó.A veszélyre talán csak ösztöne figyelmeztette. De mire megfordult volna,Raito már odaért. Egyetlen erős karateütést mért az álarcos tarkójára.

Ám az erősebbnek bizonyult, mint Raito hitte. Nem vesztette el azeszméletét. Tenyere pisztolya agyát kereste… A földön fekvő Jagel elkapta aterrorista karját, az utolsó pillanatban lökte el maga felöl a rá irányítottfegyvernyílást –

Az ibolyaszínű sugár sisteregve vágódott-égett bele a folyosó falába,fekete-füst csapott fel

Raito másodszor is lesújtott. Az ütés most az álarcos halántékát érte. Aterrorista teste elernyedt – már kiáltani sem tudott. Jagel lelökte magáról amagatehetetlen férfit, odébbgördült a padlón, és fellélegzett:

– No, ez megvan…– Begga, menj vissza az őrhelyedre – parancsolta Raito. Gyorsan beszélt,

kissé rekedt hangon. Nem is nézett a feleségére. Kivette az ájult férfi kezébőla lézerpisztolyt, és intett Jagelnak:

– Talpra, fiú. Segíts…Felemelték a terroristát. Elég nehéz volt, de sietniük kellett, hisz bármelyik

percben arra jöhetett valaki. Ha utasok, nincs baj – Begga a folyosó kijáratánálvalamilyen ürüggyel megállíthatja őket. De a terroristákat?…

Csendesen nyílt a hűtőkamra ajtaja. Jagel érezte, hogy a hátán végigfut ahideg borzongás. Nem mert arra a vasajtóra nézni, amelyik mögött DalmaOuden hideggé merevedett teste feküdt…

– Emeld – suttogta Raito. Talán őrá is hatott a halott lány közelsége.Némán elővette a műanyag kötéldarabokat, amiket előzőleg készítettek össze.A történész ámulattal nézte, hogy Raito milyen szakértelemmel kötözi össze

előbb a férfi karjait, aztán a lábait. Utána lehúzta a fekete álarcot ésmegszemlélte a férfi arcát. "Mintha már láttam volna egy körözésben" –gondolta, de ebben nem volt biztos. A dolognak most különben sem voltjelentősége.

– Hol tanultad ezt? – kérdezte Jagel, a kötözésre célozva.– Majd később megtárgyaljuk… Elő az "orvossággal"…Jagel elővette az egyik tubus Narkotexet. Raito a már lassan éledező-

mozgolódó terrorista orra alá spriccelte a permetet. Aztán várt – alig fél percmúlva a férfi egyenletes lélegzése elárulta, hogy alszik.

– Mennyi időre elég egy adag? – kérdezte Raito.– Hat-hét órára, azt hiszem.– Rendben. Ha addig nem találnak rá, idejövök, és ismét az orrába

csöpögtetek, hogy csak aludjon nyugodtan. Tegyük be. Raito kihúzta a másikhűtőkamra acéllapját. Jagel segítségével rátették a férfit. Betolták a kamrába,és ráhajtották az ajtót. "A résen kap majd elég levegőt" – gondolta a hadnagy.

– Szép álmokat, fiú – mondta.– De ugye… nem hűtjük le? – kérdezte Jagel rekedten.– Persze hogy nem. Még megfáznék szegény – tréfált Raito. A hőmérők

kijelzői húszfokos szobahőmérsékletet jeleztek.– Gyerünk! – Kulcsra zárták a kamrát, és visszasiettek az utastérbe.

– Egy emberem mindig itt lesz a vezérlőben. – Leffrey érezte, hogy Borlesés Labin félnek tőle. Ez a félelem ott lebegett a levegőben, vibrált, jelen volt,ott látta a tisztek szemében, és ez elégedettséggel töltötte el. "Így könnyebblesz kordában tartani őket" – gondolta, és folytatta: – A rádiót csak az énengedélyemmel használhatják. Ha megtudom, hogy akár csak egyetlen szót isbeszéltek a Földdel titokban, hát… – jelentőségteljesen felemelte pisztolyát.Borles kapitány Dalmára gondolt. Labin mozdulatlan arccal állt. A szemesarkából látta a másik álarcost – az alacsony termetű fickó ragadozó vadállatraemlékeztette, ahogy a fal mellett állt, feszülő izmokkal, kezét a fegyveréntartva, az álarc nyílásain át csak ide-oda járó szeme villogott. – "Veszélyes éskiszámíthatatlan fickók…" – gondolta a pilóta aggódva.

– Az utasok mit csinálnak? – kérdezte Leffrey.– Vacsorára gyűlnek – mondta Borles.– Megnézzük őket. – Leffrey Borleshez fordult tettetett nyájassággal. –

Jöjjön, kapitány… Te meg tartsd nyitva a szemedet! – szólt vissza társának, éselőreengedte Borlest, hogy lássa, minden mozdulatát. A folyosón nemváltottak egyetlen szót sem.

Az étteremben Glinda szolgált fel. A hallgatag ázsiai az ételre várva egysakk-könyvet tanulmányozott. Mika és a két fekete már kimért mozdulatokkalkanalazták a levest. Begga, Raito és Trivento, az algabúvár, türelmetlenülfigyelték Glindát, mikor hozza már az ő adagjukat… A másik asztalnál Jagel,Irina és két asszony ült, akik szüntelenül sugdolóztak. Egy vékony indiai –senki sem tudta, mi okból – vacsorára mindig népviseletbe öltözött. Hosszúfehér leplet csavart teste köré, ezt aranyozott övvel fogta össze. A szandálja isaranyozott volt. Begga már-már arra gondolt, hogy az illető is színész lehet, dea mindent tudó Glinda felvilágosította: a férfi egy kalkuttai atomerőműfőmérnöke, és "eltekintve ettől a fura szokásától, teljesen normális" –bizonygatta a stewardess.

Csing most egy középkorú dél-amerikai házaspárral ült egy asztalnál, akikmindenáron "vigyázni" akartak rá. A kisfiú semmit sem utált annyira, mintéppen azt, ha idegen felnőttek kéretlenül is rajta tartották a szemüket. Vacsoraközben hát azon töprengett, hogyan szabaduljon meg tőlük. Lopva Raitóra ésBeggára pillantott. A fiatalember az elmúlt órákban óriássá nőtt a gyerekszemében. Hát igen, Raito igazi hős. Olyan, mint a háromdimenziósképregényekben és a videofilmekben a Gyémántöklű Walter, az Űr Sárkánya.

Glinda behajolt az ételkiadó ablakon:– Na, hogy megy?… – és rámosolygott Sarahra. A nő felnézett rá:– Elég jól. Csak kicsit fárasztó, mert nem szoktam hozzá… Mennyi a

kompót kódszáma?– Négyszáztizenhatos. És összesen harmincötén vagyunk, ha jól

számoltam.Leffrey megállt az ajtóban. Kettes jött arra:– Nem láttad Pablót? – kérdezte félhangon a főnöktől.– Biztosan aludni ment, bár nem kért rá engedélyt – felelte Leffrey enyhe

bosszúsággal a hangjában. – Tudod, hogy milyen. Folyton csak aludna.– Megkeresem, fel kell váltania Hármast. – Kettes továbbment a hátsó

folyosó felé.Juan Trivento mosolyogva újságolta, hogy Sarah átvedlett felszolgálóvá.

Érződött a hangjából, hogy ez tetszik neki.– Össze kell tartanunk – mondta halkan az algabúvár. Raito a férfi arcát

kémlelte. Mire érti ezt?… A nyílt, őszinte tekintet meggyőzte, hogy Triventonem provokálni akarja őt. De azért hallgatott. Még nem látta elérkezettnek azidőt, hogy beavassa Triventót a terveibe. "Lehet, hogy erre már nem is leszszükség" – gondolta.

– Az a hajó elindult – jelentette Halden Flayatnak. A miniszter abejelentésre csak kesernyés fintorral válaszolt, és a képernyőn Kleinre nézett:

– Nos, mi van a hajóban, felügyelő?– A négy terrorista bilincsben, némi fegyver és az öt legjobb emberem. A

terroristaellenes harc minden elemére kiképezték őket, de értenek azűrhadviselés egynémely formájához is. Hárman közülük űrhajós-képesítésselis rendelkeznek.

– Gondolja, hogy… – Flayat nem fejezte be a mondatot, de a felügyelő ígyis elértette:

– Nem gondolok semmit, csak remélek. Amint a két hajó találkozik,embereim akcióba lépnek. Még ha látszólag létre is jön a túszcsere, ők azutolsó percig nem adják fel a harcot. Bódító gázfegyvereket is vittekmagukkal… Mindent meg kell tennünk, hogy azt az egész bandátletartóztassuk vagy… – hirtelen elhallgatott, és legyintett. Haldenmegnedvesítette az ajkát:

– Vagy…– Ne beszéljünk erről – rázta a fejét Klein. – Én, a saját felelősségemre, egy

bizalmas parancsot adtam az embereimnek. Ez így szól: ha olyan helyzet állelő, amikor más kilátásuk nincs, hát fegyvert is használhatnak. Mert nemszabad elfelejteniük, uraim: ez a Leffrey egymagában is veszélyes ellenfél. AMarson kezdte a pályafutását, egy bányában kisiklatott egy tehervonatot, akatasztrófának két áldozata volt. Leülte a büntetését, aztán a Földön kiraboltegy fegyverraktárt, ezután már nem sikerült elkapnunk, két éve körözzük…

– Az iménti finom megfogalmazás – "fegyvert használni" – nyilván aztjelenti, hogy megölhetnek egy vagy több terroristát, igaz? – csattant fel Flayat.– És a túszokra nem gondol, felügyelő?

Klein farkasszemet nézett a miniszterrel:– Éppen hogy rájuk gondolok állandóan, uram. Ha ők nem lennének

Leffreyék kezében, Zemunt és társait el sem indítottam volna az Atlasz felé.Súlyos lett a csend. Flayat úgy érezte, jobb ha most nem feszegeti ezt a

kérdést. A férfiak hallgattak hát.

Labin fáradtan jött ki a vezérlőből. Az elmúlt három órában ő irányította ahajót. A feladat máskor rutinmunkának számított és különösképpen nem voltmegterhelő, hiszen minden a legvégső határokig gépesítve volt. Ám mostzavaró tényezőként hatott az az álarcos férfi, aki ott ült a teremben, és a hajótirányító tiszt állandóan a hátában érezhette szúrós pillantásait. "Az ilyenekúgysem egészen normálisak… sohase lehet tudni, mit tesznek a következőpercben. Fogják a lézerpisztolyukat, és szép kis lyukat égetnek belém…"

Labin most nem érezte jól magát. Az ellenőrző műszerek leolvasását kétszer iselmulasztotta.

A pilóta kabinjába vonult. Még nem döntötte el, lefekszik-e. A szolgálatotPorovnak adta át. Ha probléma merül fel a repüléssel kapcsolatban, Yvanbiztosan a kapitányt hívja és nem őt, Labint. Ezért nyugodtan ledobta zakóját,és ruhástól az ágyra dőlt. A hajó "helyi ideje" szerint éjfél felé járt; de Labinnem érezte, hogy álmos lenne. Sőt egyre inkább nőtt benne a meggyőződés,hogy úgysem tudna most elaludni.

Amint így habozott, megcsörrent a telefon. Nem tudni, miért, de a tisztsejtette, ki hívja. Még mielőtt füléhez emelte volna a kagylót, már tudta, hogy–

– Jó estét, Jan.Ugyanaz a nő volt, aki egyszer már hívta. Amikor a Lunorit elszökött a

zsiliptől.– Maga az?– Szükségünk van önre, Jan.– Rám? – A férfi nyelt egyet, és habozva folytatta. – Kinek a nevében

beszél?– Csak annyit mondhatok, hogy akadt a hajón néhány bátor ember, akik

nem ijednek meg senkitől. Az álarcosoktól sem. – Az utolsó mondatot a nőnagyon komolyan mondta. Labinnak olyan érzése volt, hogy a nő igyekszikelváltoztatni a hangját. Nem így beszélhet máskor… A pilóta közbengörcsösen töprengett, szeme előtt megjelent az Atlasz utasnévsora: Vajonmelyik nő lehet ez?

– Én sem félek tőlük – felelte, megkeményítve hangját.– Ennek örülök. Tehát ön is velünk tart? Labin lehunyta a szemét. Mit

válaszoljon…– Mint tudja, a személyzetnek elsősorban a hajó és az utasok biztonságát

kell szem előtt tartania…– Ne keressen kibúvót, Jan. Ez nem méltó magához.Csend lett, de csak nagyon rövid ideig. Aztán az ismeretlen nő gyorsan

folytatta:– Különben akad itt olyan feladat is, amely éppen a hajó biztonságát érinti.

Számíthatunk magára, Jan?"Már másodszor kérdi" – vibrált a pilóta agyában a gondolat. Maga előtt

látta Borles kapitány hideg, kemény tekintetét. "Hasonló esetben ő semmondhatna mást…"

– Igen, számíthatnak rám.– Köszönöm. Nos, arra kérjük, járja be az egész hajót.– Most… éjjel?

– Igen, most. Sok szempontból ez a legalkalmasabb időpont, ön aszemélyzet tagja, elvileg mindenhová jogos bejárása van.

– Elvileg. A mostani körülmények között azonban… Félek, hogy azálarcosok nem minden helyiségbe engednek be.

– Számunkra az is nagyon értékes információ lesz, ha megtudjuk, hol nemlátták önt szívesen.

– Értem… És mit keressek?– Az ürügy lehet gázszivárgás vagy bármi más; találjon ki valamit. A

valóságban viszont a robbanóanyagot keresse, Jan.– A thoratitot? – Labin érezte, hogy a szíve gyorsabban kezd verni.

Ugyanakkor vigyázott, hogy a hangja ne árulja el izgalmát. Persze meglepte ajavaslat. Hogy ő most végigjárja az egész hajót, minden szintet, mindenhelyiséget?

– Az utaskabinokat, az étkezőt és környékét természetesen kihagyhatja, ottbiztosan nincs thoratit. Még azt sem tudjuk – csak sejtjük –, hogy ládákbanvagy fémtartályokban hozták a hajóra, És valószínűleg detonálószerkezetet! isfelszerelték.

Labin megnedvesítette az ajkát:– Rendben. Megpróbálom. A raktárak körül kezdem a keresést. És önt…

hogyan értesítsem az eredményről?– Majd felhívom, Jan – és kattant a készülék Labin egy percig töprengve

nézett maga elé, aztán visszatette a kagylót a helyére, és a zakójáért nyúlt.

Csend volt az űrhajóban.Aludtak az utasok. Biztosan aludt néhány álarcos is. A folyosókon csak a

biztonsági fények égtek. Félhomály terjengett. A vezérlőben Yvan Porovfigyelmesen hajolt a radar fölé: "Tízezerig üres a pálya" – mormoltamegkönnyebbülten. A háta mögött, a fal tövében Kettes üldögélt, jobb kezétlézerpisztolya agyán tartva.

A hűtőkamrában két test feküdt. Az egyik már nem lélegzett.Jan Labin a felső szintet járta. Óvatosan nyitott be a nagyobb

raktárhelyiségekbe. Léptei magányosan kongtak.Borles kapitány telefonon beszélt valakivel.A kis Csing nehezen aludt el. Hánykolódott ágyán, próbált nem gondolni

Raitóra és Beggára. A férfira felnézett, igazi hősnek tartotta. Igaz, ami igaz, avideofilmek hősei nagyobb dolgokat vittek végbe, mint Raito, de Csing mártudta, hogy azok… nem léteznek. Sem Walter, az Űr Sárkánya, sem Gravitti, aFekete Galaktika Lovagja, sem Gorr Gordon, a Neptunusz Hőse. Azokat azalakokat valakik csak kigondolták, lerajzolták, filmre vették, megírták,

eljátszották… De Raito Kuomeni, a rettenthetetlen, az Atlasz hőse itt volt aszeme előtt, egy hús-vér valódi ember, aki most néhány kabinnal odébb aludt,ha ugyan aludt –

Csing képzeletében Raito felmagasodott. Feje már a csillagokba nyúlt,egyik lábával a Földön állt, a másikkal szinte átlépett egy ezüstösen csillanómásik bolygóra, és széttárta izmos karjait –

Csing nem vette észre, mikor aludt el.Csend volt az űrhajóban.

Hajnali három óra körül egyszerre több esemény zavarta meg az űrbenszáguldó Atlasz nyugalmát.

Leffrey kialvatlan, vörös szemmel rontott be a vezérlőbe. Labin pilótátterelte maga előtt, és úgy tűnt, rögtön szétrobban a haragtól. MegparancsoltaPorovnak, telefonáljon a kapitányért, aztán elküldte Kettest a fiúkért.Mindeközben Jan Labinra szegezve tartotta a pisztolyát. A pilóta sápadtan állta falnál. Látta, hogy Leffrey a dühtől és a feszültségtől igen labilislelkiállapotba került. A terrorista arca el-eltorzult, és Porov – aki szokásaszerint hallgatagon szemlélte az eseményeket – megértette: a terroristavezér…fél. A mérnök egy pillanatra próbálta magát beleképzelni az álarcosokhelyzetébe. Igaz, hogy kívülről nem fenyegeti őket veszély, de itt, a hajóbannincsenek egyedül. Foglyul ejtettek harminc embert – és ezek az emberektalán nem mindnyájan nyugodtak bele a rabságba. Bármelyik pillanatbanfellázadhatnak, minden ajtó és folyosókanyarulat mögött ellenség leshet rájuk.Sőt a lázadás talán már el is kezdődött… Leffrey rendkívüli idegessége valamiilyesmire utalt. Borles álmosan jött. Mögötte feltűnt Kettes.

– Itt valami bűzlik, kapitány! – Leffrey még türtőztette magát. – A pilótaéjnek idején a hajót járja, és mindenhová benyitogat. Mi a fenét keres?

– Mondtam már. A műszerek szivárgást jeleztek… – próbált Labin szóhozjutni. De legnagyobb meglepetésére ekkor olyasmi történt, amire senki semszámított:

– Elég! – kiáltotta Borles keményen. A hangja most határozottan, ércesencsendült. – Labin pilótának én adtam utasítást egy gázszivárgás helyénekkiderítésére.

Labin elnémult. Nem nézett Borlesre. Nem mert ránézni. Az agyában csakegyetlen gondolat dübörgött: "Tudja!… Borles kapitány is be van avatva!"Nem beszéltek erről ők ketten, Labin és Borles, a kapitány mégis tud a"gázszivárgásról" és Labin rejtélyes éjszakai útjáról! Erről csak "amazoktól"szerezhetett tudomást!… Szóval… ő is csatlakozott az "ellenállókhoz"?

– Ne olyan peckesen, kapitány! – Leffrey kezdett megnyugodni, sőt márarra is tellett tőle, hogy csupa gúny legyen. – Olyan hangot használ, minthamaga lenne itt a főnök.

– Mert én vagyok a parancsnok – vágta rá Borles. Mindnyájan ismétmeglepődtek, még Porov is. A kapitány nem beszélt így, mióta az álarcosokeluralták az Atlaszt. Valami történhetett vele. Még a külseje is más volt, mintaz utóbbi két napban: most állat felszegte, tekintetét bátran szegezte aterroristákra, és az egyik keze ökölbe szorult.

Leffrey mindezt jól látta. Egy gyors pillantást vetett Kettesre, ésfelfortyant:

– Mi ez, lázadás? Kapitány! Térjen észre, ezen a hajón most miparancsolunk, ha még nem vette volna észre!

– Ha önök parancsolnak, akkor oldják meg az Atlasz irányításánakproblémáit is – vágta rá a kapitány. Látszott: előzőleg már végiggondolta ezt alehetséges vitát, amelyik most aztán be is következett. – Én és az embereimvisszavonulunk, és magukra hagyjuk önöket a vezérlőben. Kíváncsi vagyok,hogyan fogják kikerülni a meteoráramlásokat és hogyan fékezik majd le ahajót, ha elérkezik az ideje…

Leffreyben ismét fellobbant a düh. Nem ügyelt már Labinra, csak Borlestlátta. A férfihoz lépett, az arca eltorzult:

– Ez szabotázs! – sziszegte.– És ezt éppen ön mondja? – csodálkozott Borles. – Amióta itt vannak,

mindent a fejére állítottak a hajón. Gyanítom, hogy maguk között nincsképzett űrhajós. Azt hiszik, itt minden automatizálva van? Nagyon tévednek.Csak igazán hozzáértők dönthetnek ebben a teremben. Ha rosszul döntenek,katasztrófa lesz a vége… A döntést pedig csak ember hozhatja meg. Nem lehetmindenben a gépekre számítani.

Leffrey összeszorított fogsorral hallgatott. A képlet világos volt: Borlest éstársait pisztollyal is hiába kényszerítené a kormányállásba. Sőt akkorkezdenének csak igazán szabotálni… így, ha most enged – vagy legalábbengedékenyebbnek mutatja magát –, helyreáll a személyzet nyugalma.Szükségük van rájuk, ezt jól tudta Leffrey. Egyelőre mindenképpen szükségükvan Borles és emberei együttműködésére. Abban nem kételkedett, hogy apilóta és a mérnök ugyanazt fogja tenni, amit a kapitány.

– Labin, menjen, és folytassa a keresést – mondta Borles, és nem nézettLeffreyre. Labin pillanatnyi habozás után az ajtó felé indult. Ketteshatározatlanul állt a küszöbön, aztán Leffrey intésére kiengedte a pilótát.

– Ezzel még nincs vége az ügynek. – Leffrey körbejárta a vezérlőt, úgy tett,mintha a műszerek skáláit figyelné. Közben Porov megnézte a radart;

tizenkétezer kilométerig üres volt előttük az űr. A rádió is hallgatott. – Kettes,még semmi?

– Semmi, főnök.– Miről van szó? – kérdezte Borles. Kicsit megkönnyebbült az iménti kis

győzelem után. És elégedett volt magával. Most először, attól a perctől fogva,hogy a Lunorit mellé kormányozta az Atlaszt…

– Eltűnt egy emberem. – És Leffrey erősen Borles szemébe nézett. – Órákóta kerestetem, de nem találjuk.

"Szóval… mégis! – csapott a kapitányba a gondolat, akár a villám. – Arejtélyes telefonáló máris megtette a következő lépést…" Ám Borlesvigyázott, hogy a terrorista he fedezhessen fel örömet a szemében.

– És… nekünk mi közünk ehhez? – kérdezte rekedten.– Azt még nem tudom. Ha kiderül, hogy valami történt vele, és abban

maguknak is szerepük volt… – Leffrey hol Borlesre, hol Porovra nézett. Afedélzeti mérnök flegmán meredt maga elé.

Borles végigsimított a homlokán:– Ha egyéb mondanivalója nincs, visszamegyek aludni. – Porovhoz fordult.

– Yvan, a kabinomban leszek, ha valami történnék.És Borles kapitány lassú, nyugodt léptekkel elhagyta a vezérlőt. Nem is

nézett vissza.

Glinda korán ébredt. Nem volt álmos – megszokta már, hogy az ügyeletesvezérlőtisztet nem számítva, mindig ő az első, aki az Atlaszon elkezdi az újnapot. "Egy: Glinda, kettő: Dalma! – Így szokta emlegetni a sorrendet Labinpilóta.

Dalma… Glinda egy percre behunyta a szemét, maga elé képzelte a szőkelányt. A vékony, csontos termetet, az idegesen mozduló ajkakat. Azt a – csaknéha – megjelenő ráncot a homlokán. Nehéz volt erre gondolnia. Elképzelnimeg végleg lehetetlennek tűnt: a lobbanékony, örökösen vitára kész lány –nincs többé? Glinda eddig sohasem gondolt a halálra, jószerivel halottat semlátott még. A családjában mindenki egészséges volt, a szülei, a két bátyja. AMarsról kéthetenként felhívta őket videotelefonon, és az Atlasz mindenharmadik Föld körüli dokkolása vagy a Holdra szállása után kivette azidőközben összegyűlt szabadnapjait, és elugrott haza, Hararéba.

Furcsa volt belegondolni, hogy Dalma meghalt. Hogy évek óta ma tesz azelső reggel, amikor Glinda egyedül lép a gépkonyhába. Hogyha behajol azételkiadó ablakon, nem Dalma szalmaszőke fejét látja majd az adagoló föléhajolni…

Glinda felkelt. A mosdófülkében a hűvös zuhany vízsugarában állva eszébejutott Sarah. No igen, Dalmát valakinek helyettesítenie kell. Ahogy mindenkit,aki hiányzik valahonnan. Aztán arra is gondolt, hogy át kellene mennie Dalmakabinjába, összeszedni szegény lány holmiját. Becsomagolni minden tárgyat,ruhát. Az apja fényképét… Dalmának csak az apja él valahol a Balti-tengerkörnyékén; a lány keveset beszélt róla. A hajótársaság biztosan ismeri a címét.Ott feljegyzik, a nyilvántartó komputerekbe táplálják minden hajózó dolgozóhozzátartozóit, hogy baleset vagy katasztrófa esetén értesíthessék őket.

Katasztrófa… Glinda erre már többször gondolt. Régebben is. Hisz az életsehol sem veszélytelen, az űrben pedig különösen nem az. Aki ilyen munkáraszerződik, tudatában van a veszélynek. Sejtjeiben kell hogy érezze –mindennap, minden éjszaka. A lánynak most gyermekkorában látottrémfilmek jutottak eszébe – űrhajók titánburkolatába fröccsenő hatalmasmeteorok, órák alatt minden utast elpusztító járványok, idegen lényektámadása… Elméletileg bármelyik csapás bármikor bekövetkezhet. Mégis,beletelik ötven vagy száz év is, míg egyszer előfordul. Dalmát sem meteorvagy járvány vitte el –

A lány gyorsan megmosdott, és a telefonhoz lépett. Tudta, hogy fel kellébresztenie Saraht; az "új lány" még nem érzi az Atlasz kiszolgálásánakritmusát, amely Glindának az évek során a vérébe ivódott.

Raito megvárta, míg Glinda bemegy a kabinjába. Akkor körülnézett, és azajtóhoz sietett. Kopogtatás nélkül benyitott, és belépve az ajtón, belülrőlráfordította a zárat.

– Uram!…– Glinda éppen a köpenyét vetette le, alsóruhában volt.Meglepődve és felháborodva meredt a férfira. Fekete arcában megcsillant aszeme fehérje. Aztán gyorsan egy fürdőköpenyt dobott magára.

– Elnézést, Glinda, de nagyon fontos ügyben kell beszélnem magával.– Most?– Igen. Kérem, üljön le. Ha valaki jön, mondja azt, hogy öltözik.– De… miről van szó?– Mindnyájunkról. Előbb egy kérdés: az álarcosok hol szoktak enni?Glinda egy másodpercig még csodálkozva nézte Raitót. A fiatalember

szálegyenesen állt előtte, és világos szemével figyelte a lányt. "Nem, nem úgynéz ki, mintha valami rosszat forralna!" – futott át a lány agyán. Kicsitmegenyhült:

– …Vagy a vezérlőbe, vagy abba a raktárba kérik az ételt, aholberendezkedtek. A hármas számúba, az első szinten, hátul… Kerülik azutasokkal való közös étkezést.

– Én is észrevettem. Üdítőket szoktak kérni?– Elég gyakran. Legtöbbször banánszörpöt, narancslevet, ilyesmiket… A

főnökük megtiltotta, hogy akár csak a leggyengébb alkoholos italokból isfogyasszanak.

– És ezt be is tartják?– Hát… – Glinda arcán bizonytalan fintor jelent meg. – Az egyik, akit

Kettesnek szólítanak, tegnap este rámparancsolt, hogy adjak neki egy üvegMercuriust…

– Elég erős ital.– Bizony erős. Mit tehettem volna? Adtam neki. Raito nézte a lányt.

Megbízhat-e benne?… A döntés nem volt könnyű. De – ismét – kockáztatniakellett:

– Beavatom magát egy titokba, Glinda. Többen szövetkeztünk az álarcosokellen.

– Sejtettem. A Lunorit nem repült el csak úgy magától – felelte a lánynyugodtan. Raito nyelt egyet, és folytatta:

– Magára is számítunk. Nyíltan nem eshetünk neki az álarcosoknak –ugyanis felmerült a gyanú, hogy az Atlaszt csakugyan aláaknázták, nemcsakfenyegetőznek ezzel. Egy közvetlen támadás esetén talán még maradna annyiidejük, hogy – akár csak tehetetlen bosszúból is! – működésbe hozzák adetonátort. Egyelőre nem tudjuk, hová rejtették a robbanóanyagot és azt sem,milyen rendszerű robbantószerkezetet alkalmaztak. Addig pedig csak finoman,"kesztyűs kézzel" tevékenykedhetünk.

Glinda sóhajtott. A férfi feszülten figyelte az arcát. A lány habozott. Raitofolytatta:

– Gondoljon Dalmára.Glinda hirtelen elfordult. "Kedvelte azt a lányt" – gondolta Raito. A lány

lassan visszafordult, a padlót nézte, úgy kérdezte:– Mit kell tennem?

Az ajtó reccsenve felpattant. Két álarcos alak állt a küszöbön.Jagel Kirgen éppen inget cserélt; félmeztelenül állt a kabin, közepén. Irina

a haját fésülte. Döbbenten fordultak a hívatlan látogatókhoz:– Mit akarnak?– Maga velünk jön – mondta az egyik jövevény határozottan. Durván

megragadta a nő karját, felrántotta a székről.– De kérem!… Mit művelnek? – ugrott oda Jagel. Nem számított az ütésre.

Nem is gondolt ilyesmire. Még soha életében nem ütötték meg. Az egyikálarcos pontosan Jagel állat találta el.

A történész hátratántorodott, és az ágyra zuhant. Eltelt egy perc is, miremagához tért, állkapcsa lüktetve fájt. Körülnézett – a kabinban már egyedülvolt. Még fülében hallotta szinte az asszony sikoltását. "Mi történt Irinával?" –ez volt az első gondolata, és jeges rémület kúszott fel a gyomrából. Felugrott,és kiszaladt a folyosóra –

– Maga is velünk jön – mondta Kettes Sarahnak. A nő éppen az étkezdeajtaján lépett ki.

Juan Trivento felkapta a fejét. Nem messze az ajtótól sakkozott Ikedadoktorral. A durva hang hallatán felállt:

– Őt hagyják békén! – mondta rekedten. Az indulat a torka mélyén forrt.– Semmi köze hozzá – vágta rá Kettes, és intett társának, vigye a nőt. Az

álarcos habozás nélkül megragadta Sarah karját. A nő felsikoltott, és próbáltakitépni magát az űrkalóz szorításából. Juan arcát elöntötte a vér, felemelteöklét, és odaugrott –

De még mielőtt ellenfeléhez ért volna, hirtelen éles fájdalom nyilallt akoponyájába –

Kettes a nehéz lézerpisztoly agyával, hátulról ütötte le az algabúvárt, aztánövébe dugta a fegyvert, és vigyorgott:

– Láttad?… Majdnem ránk rohant a disznó…Leffrey jelent meg az ajtóban. Egyetlen pillantással megértette a helyzetet.

Az algabúvár a padlón hevert, Sarah sikított – az ázsiai pedig mozdulatlanulült a sakktábla mellett, a fejét sem emelte fel. Mintha észre sem vette volna,mi történik körülötte.

– Hülye vagy – mondta Leffrey halkan, nyugodtan. – Ez a nő moststewardess. Ha lecsukjuk, egy másikat kell betanítaniuk… Ereszd el, Van ittelég utas.

Jagel a folyosón szaladt. Izgalmában majdnem eltévedt, egy sarkonlefékezett, és hallgatózott. Eleinte csend volt, aztán mintha valahonnan hangosvitát hallott volna. Utol kell őket érnie, vibrált benne a döntés. De amikor atornaterem mellé ért, és elsietett az ajtó előtt, az váratlanul kinyílt, és egy erőskéz berántotta Jagelt.

Raito volt.– Elvitték… Irinát! – hörögte a történész félig eszét vesztve. Az arca

eltorzult, és szabadulni igyekezett. – Eressz! Utánuk megyek, és…– Maradj. Nem mégy sehová. Egyelőre nem tehetünk semmit.

Gondolkoznunk kell.

Ebben a pillanatban megszólalt a fali hangszóró. Az Atlasz összeshelyiségében hallották az utasok. A beszélőnek nem kellett bemutatkoznia –felismerték már azt a hangot. Leffrey volt:

– Mivel egy társunk tegnap nyomtalanul eltűnt és még nem került elő,kihirdetem: bezártunk négy nőt és két gyereket. Csak akkor engedjük őketszabadon, ha társunk előkerül. Addig a túszok nem kapnak sem ételt, semitalt… Felolvasom a nevüket…

Jagel öklével verte a falat kétségbeesett dühében. Raito egyik kezével aférfit tartotta – el ne rohanjon ismét! –, és közben a neveket hallgatta. Tudta,hogy Begga nincs köztük; a terroristák által rendezett razzia alatt éppen nemtartózkodott a kabinban. Micsoda szerencse!… "Óvatosabbnak kell lennünk,sokkal óvatosabbnak!… Főleg mostantól fogva, hiszen ahogy a hajóban nő afeszültség, úgy válik itt minden egyre veszélyesebbé. Senki sincs márbiztonságban!…"

Az álarcosok véletlenszerűen szedték össze áldozataikat. Két középkorúeurópai nőt, egy fiatal dél-amerikai lányt, Irinát, a fekete apa barna bőrű fiát ésCsinget hurcolták el a modern kalózok.

– Irina… – suttogta Jagel.– Szedd össze magad! – rázta meg Raito a férfit.– Te könnyen beszélsz – felelte amaz majdnem könnyek között. – És ha

Begga került volna a kezükbe?– Begga?… – Raito megrázta a fejét. Nem, erre jobb nem is gondolni.

Sajnálta Jagelt, látta, hogy a férfi szenved. De nem volt vesztegetni valóidejük sem.

– Mindnyájan a kezükben vagyunk, nem érted? Akár szabadonjárkálhatunk a hajóban, akár bezárnak valamelyik szobába….

– Vedd elő a lézerpisztolyt, Raito. Te biztosan értesz a kezeléséhez.– Értek.– Gyerünk, és öljük meg őket…– És a hajó? Felrobbantják, te örült! Maradj nyugton!Raito feszülten töprengett. Mit tegyenek?… A Labintól telefonon át

szerzett információkból tudta, hogy a robbanóanyagnak valószínűleg az alsószinten kell lennie, mivel a kalózok a pilótát az éjszaka folyamán nemengedték be a 9-es, 10-es, 13-as és 14-es raktárhelyiségekbe, amelyek – egykivételével – a nukleáris hajtómű fala (az űrhajós-szakzsargon "védőpajzsnak"nevezi) mellett helyezkednek el. Ez a néhány, vegyi anyagot tartalmazó,különleges betontitánból készült, több rétegű fal védi az utasteret a magfúzióshajtómű esetleges káros sugárzásától. Ha a robbanóanyag csakugyan azokbana helyiségekben van, nagyon nagy a veszély. A thoratitban iszonyú erő feszül.Nemhiába használják az idegen, lakatlan vagy ember számára lakhatatlan

bolygókon ércek kitermelésére. Néhányszor tíz kilogramm segítségével félkilométer átmérőjű, nyílt fejtésre alkalmas bányakrátereket robbanthatnak kimég az évmilliók alatt összedermedt sziklás kőzetben is –

– Adjuk oda nekik azt a fickót, és elengedik őket – javasolta Jagel.– Ebben egyáltalán nem lehetünk biztosak – rázta fejét Raito. – Akkor majd

azt fogják követelni, hogy jelentkezzenek a tettesek, akik elkábították azt akalózt. És adjuk vissza a lézerpisztolyt, mert ha nem, hát… Újabbfenyegetések egész sorát halljuk majd. És ne feledkezz meg arról sem, hogy aza kábult terrorista látta Beggát, és látott téged is!… Tudod, mit jelent ez?

Jagel fásultan bólintott:– Tudom, Raito, tudom.

Sarah vizes borogatást tett Trivento fejére. A férfi sziszegve tapogatta a kissebet, aztán rámosolygott a nőre:

– Szóval mégsem hurcolták el…– Nem, Juan. Tulajdonképpen magának köszönhetem, hogy… – Nem tudta

folytatni, elfordította a fejét. Valami csodálatosat érzett. Zene harsogott alelkében, az agyában, minden bajt és gondot elsöprő jóságos hullám. Mégegyszer rámosolygott a férfira, felugrott, és elszaladt a kabinjába. Még sohaéletében nem érezte magát ilyen jól. Csak a kabinban döbbent rá, hogyalighanem ez az, amit boldogságnak hívnak –

Juan Sarah után nézett, aztán tekintetét a fotelban mozdulatlanul ülőázsiaira vetette. Ikeda a sakktáblát figyelte.

– Miért nem segített? – dörrent rá szemrehányóan és szigorúan azalgabúvár, A vizes kendővel a fején visszaült a helyére. Egyetlen pillantássalellenőrizte, hogy a táblán minden figura a helyén van-e.

Ikeda mosolyogva mutatta üres tenyerét.– Hogy nincs fegyvere? – "fordította le" Juan a jelzést. – Az még nem ok!

Nekem sem volt, mégis közbeléptem."Kapott is a fejére" – mutatta Ikeda. Juan dühösen csapott a térdére:– Azért tartunk itt, mert ezen az elátkozott hajón mindenki úgy

gondolkodik, mint maga. Szerintem jól oda kellene vágni ezeknek aférgeknek, a fenébe is!…

Ikeda most váratlanul megszólalt:– Majd annak is eljön az ideje. – És e számára rendkívül hosszú mondat

után tenyerei közé hajtotta fejét, és a játszmába merült.

6

Glinda két pohár narancslét egyensúlyozott a tálcán. Nem sietett – lassanment végig a személyzeti folyosón. Óvatosan nyitotta ki a vezérlő ajtaját.

Borles kapitány volt az ügyeletes. Éppen a legutóbbi, kismértékűpályakorrekciót ellenőrizte. A helyzetjelző számítógép közömbösen vetítette kia hajó térben elfoglalt hármas koordináta-számsorát. Az utolsó számjegyekpercenként változtak, ahogy az Atlasz az űrben száguldva változtatta helyzetét.

A vezérlőpult előtt Hármas álldogált. Mélyen benyúlva zubbonya alá,vakarózott. Borles látta a férfi piszkos ingét, és undort érzett. És tehetetlendühöt, hogy kapitány létére nem tudja, mi történik a hajóján. Leffreynek igazavolt – az Atlaszon lényegében most az álarcos űrkalózok, a terrorista idegenekaz urak. De nem csupán ők tevékenykednek. Az utasok sem tétlenek,legalábbis közülük néhányan biztosan nem… Borles gyanította, hogy aháttérben valamilyen játszma folyik. Játszma, hatalmas téttel – hiszenmindnyájuk életéről van szó. A kapitány még azt is sejtette, ki állhat az utasokszervezkedése mögött. "Gyanús" volt neki Trivento, az algabúvár, de mégIkeda doktor is. Lehet, a két férfi örökös sakkjátszmája csak álcázás. No éspersze ott van az a Raito Kuomeni nevű fiatal férfi is. Bátor embernek tűnik.És ami a legfontosabb: nincs – nincsenek – egyedül. Tulajdonképpen őt,Borlest is beszervezték, és Labin is dolgozott már nekik. Van egy nő is, akisegédkezik nekik; lehet, hogy Raito felesége?…

Glinda az asztalra tette a tálcát. Az álarcos unott pillantást vetett a lányra.Ebben a másodpercben megcsörrent a telefon. A készülék ott volt Borles kezealatt. Hármas megmoccant, indult volna a telefonhoz, de a kövérkés férfi túllusta volt. Mikor határozatlanul felemelte a karját, csuklóján megcsillant avékony arany karperec. És a kapitány máris felvette a kagylót.

– Borles.– Ne igyon narancslevet, kapitány – mondta Raito, és máris kattant a

készülék. Borles döbbenten felnézett, tekintete Glindát kereste. Közben magánérezte Hármas szemét, ezért gyorsan úgy tett, mintha szolgálati ügyben kapottvolna jelentést. Hát tovább beszélt a már néma készülékbe:

– Értem, Porov. Az a felmelegedés nem, veszélyes, azt hiszem. A gáz semszivárog. Köszönöm. – És csak akkor tette vissza a kagylót.

Glinda Borlesre pillantott. Szénfekete szemében néma figyelmeztetéslobogott. A kapitány alig észrevehetően bólintott, mintha mondaná: tudom.Glinda megnyugodva ment el. Borles úgy tett, mintha a hajónaplóbajegyezgetne, közben csak egyetlen gondolat járt a fejében, azt ismételgettegörcsösen: "Glinda is nekik dolgozik… Glinda is nekünk dolgozik…"

– Új feladat vár rád, szívem – mondta Raito halkan. Már a sajátkabinjukban álltak, a férfi nem mert túl hangosan beszélni.

Begga odahúzódott hozzá:– Félek, Raito… Ezek vadállatok. Elhurcolták szegény Irinát is… És láttad,

mit tettek Dalmával!– Csak a nőkkel és gyerekekkel szemben olyan bátrak… Ne félj, most már

nem tart sokáig.– Persze, te nem mondhatsz mást. Csak vigasztalni akarsz.– Nem bízol bennem?– Dehogynem! – Az asszony a férjéhez simult. – De tudod… Ideges

vagyok. Olyan feszültségben élünk, és…– Valamit tennünk kell, hogy minél előbb vége szakadjon ennek az

állapotnak. Ha te, aki erős vagy, így kikészültél, mit érezhetnek a többiek?Begga sóhajtott:– Gondolod, hogy sikerülhet?– Sikerülnie kell – bólintott Raito eltökélten. – Nem vetted észre?– Mit?– Hogy itt már tulajdonképpen nem is az űrkalózokról van szó. Alex

Zemun az álarcosok számára már csak egy legenda, még ha valóban létezik is.A távoli, ködös hős, a misztikus próféta. Azt hiszik, ha egyesülhetnek Zemuncsapatával, rögtön megoldódik minden problémájuk. Nekünk viszont mindentmeg kell tennünk azért, hogy Zemun soha ne érjen ide. Leffrey órái megvannak számlálva. Az utasok, akik nekünk segítenek – a zsarnokság ellenlázadnak, érted, Begga? Amit évszázadok óta senki sem tapasztalt a Földön –mert hisz' nem is volt rá szükség! –, az most az Atlasz fedélzeténbekövetkezett… Egy kis csoport, fegyverrel a kezében, másokat kényszeríthol erre, hol arra. Sőt rajtunk keresztül tulajdonképpen az egész Földetzsarolják. Meg kell hát szabadulnunk tőlük, mielőtt a Föld túl nagy és márvisszavonhatatlan engedményeket tesz.

Raito egy palackot vett elő. Az üvegben áttetsző folyadék volt.– Ez egy üveg Mercurius – mondta. – Az imént kinyitottam, és Narkotexet

csöpögtettem belé, eléggé jellegzetes szaga van… A banditák a 3-as raktárbanrendezték be szállásukat. Azt hiszem, most nincs ott senki. Együtt megyünk.Én őrt állok a folyosón a lézerpisztollyal, te beviszed a palackot, és kicseréledegy ugyanolyan Mercurius-üvegre, amit valószínűleg az egyik fekhely melletttalálsz.

– Az ajtó zárva van?– Lézerrel kiolvasztom.

Begga felsóhajtott. Nem egészen értette még a tervet, hiszen férje, az időhiánya miatt, nem magyarázott el neki mindent. Az asszony tele voltaggodalommal. Raito látta, hogy alig észrevehetően remeg az ajka. Hirtelenmegsajnálta:

– No… ha félsz, maradj. Megcsináljuk Jagellal. Bár őt most alighahasználhatom, teljesen összetört.

Az asszony felállt, és férjére mosolygott. Úgy érezte, fáradtsága és félelmemúlófélben van. Hiszen annyi feladat vár még rájuk –

– Gyerünk, Rai.Glinda félrevonta Saraht:– Kedvesem… Bizalmas dologról kéne szót váltanunk.– Valamit rosszul csináltam? – kérdezte a nő ijedten, és az ételautomata

programozóbillentyűzetére nézett.– Dehogy, másról van szó… Előfordulhat, hogy valamelyik terrorista

rosszul lesz.– Mitől?– Emlékszel az előbbi narancslére? Az egyik pohárban kábítószer van. Aki

abból a pohárból iszik, elkábul.Sarah elismerően nézett Glindára:– Ez igén… Jó ötlet, de miért nem tettél mind a kettőbe?– Így nem vádolhatnak bennünket, hiszen remélhetőleg a másik is iszik a

szörpből… A kérésem pedig az: te is légy rosszul.– Tessék? – Sarah nem hitt a fülének.– Igen, jól hallottad – erősítette meg Glinda. – Produkáld ugyanazokat a

tüneteket. Tántorogj fel-alá, beszélj összefüggéstelenül, feküdj a padlóra, éstégy úgy, mintha aludnál.

– Kérlek… ha akarod, megteszem. De miért?– Túl bonyolult a dolog, és nincs sok időnk. Tégy így és kész. Csak egyre

vigyázz: akkor kezdd el a dolgot, ha már meggyőződtél arról, hogy a szervalamelyik álarcosnál hatni kezdett. De jól figyelj, mert ez nem következik beazonnal… Eltart egy ideig, amíg a gyomorban felszívódik. És még valamit –van az utasok között olyan személy, akiben megbízol?

– Nincs – rázta fejét a nő, de hirtelen eszébe jutott Juan, az "algabúvár".Könnyed mosoly jelent meg a szája sarkában:

– Egy pillanat… Azt hiszem, mégis tudok valakit.– Nos, akkor beszéld rá őt is.– Mire?– Hát arra, hogy majd ő is produkáljon ilyen rosszullétet, ha eljön az

ideje…

Az egész alig egy percig tartott. A zár körül megolvadt a fém és a műanyagkülső borító. Szürkés füst csapott fel, de el is oszlott azonnal. A mágneseszárlapok szétugrottak. Raito vállal belökte az ajtót. Begga fürgén siklott be anyíláson. A férfi előrement a folyosón. Egy pillanatra meghűlt benne a vér,mert lépteket hallott. Az alsó szintről felfelé vezető lépcsőn ketten jöttek. Kétférfi.

Raito villámgyorsan a falkiszögellés mögé ugrott, és mozdulatlannádermedve hallgatózott.

– Mindent megnéztél?– Meg, főnök. Egészen a nukleáris védőfalig. Nálam vannak a kulcsok

másodpéldányai, a kapitány kénytelen volt odaadni. A pajzson túl csak nemlehet…

– Ha ott van szegény Pablo, akkor már úgyis menthetetlen. – A férfiakmegtorpantak a lépcsőfordulóban. Raito megmarkolta a pisztolyát. "Haideérnek, nem lesz más választásom" – gondolta. Lőnie kell. Kettővel kellfelvennie a – talán csak másodpercekig tartó – küzdelmet. Ha addig Begganem jön ki. A lépcsőt nézte, és azt számítgatta, mikor kell először lőnie. Haamazok a harmadik lépcsőfokra lépnek.

De a kalózok egyelőre álltak. Beszélgettek. Nem siettek. Fojtott hangon,feszülten tárgyaltak. Raito nem minden szót hallott tisztán.

– Nem létezik, öregem. Hiszen… tegnap este még… volt.– És ki tüntette el?– Fogalmam… Hiszen fegyvere volt, ezeknek meg nincs.– "Ezeknek"? Kikről beszélsz?– A fene tudja. Van… érzésem, hogy valami készül. Mintha állandóan

figyelnének bennünket…Begga halkan, kezében az üveggel, kilépett a 3-as raktár ajtaján. Raito

intett: Fuss! Megvárta, míg az asszony eltűnik a folyosó túlsó kanyarulatában.Az álarcosok akkor indultak fel a lépcsőn –

Raito lábujjhegyen rohant a felesége után.

Halden letette a telefont, és Siettire nézett:– Nem volt könnyű, és csak részben sikerült.– Az a fő, hogy meggyőzted őket – örült kövérkés társa, és összedörzsölte

lapát méretű tenyereit. – Az egész rutinmunkát elláthatják a többiek.– És tudod, mióta vagyunk szolgálatban? – Halden érezte, hogy a fáradtság

ólomként nehezedik el testében, egy másodpercre olyan kényszerképzetetámadt, hogy a mesterséges gravitáció hirtelen a tízszeresére nőt,

elképzelhetetlen, addig soha nem érzett erő szorítja testét, többé nem leszképes felállni székéből. Behunyta a szemét,

– Tudom. Mégis, mit mondott a főnökség?– Hogy a rendkívüli helyzetre és tárgyismeretünkre való tekintettel

kivételesen engedélyezik ezt a hosszú ügyeletet. De az összes többi feladatotelvették tőlünk, a Föld közeli forgalom irányítását egy emelettel lejjebb, atartalék vezérlőteremből fogják végezni a kollégák.

– Jobb is így. – Sietti az automatából hideg szörpöt engedett egy pohárba,lassan, élvezettel ivott. Csak szemöldöke emelésével kérdezte társát, kér-e őis. Halden a fejét rázta. – Végül is, csak mi tudjuk kezdettől fogva, mi történtés hogyan.

– Nekem is ez volt a legjobb érvem. És azt hiszem, csak ezértengedélyezték, hogy itt maradjunk, amíg véget ér az ügy. "Amazok" ishozzászoktak már az én hangomhoz…

Halden az "amazok" szónál bizonytalanul intett valahová – ki, az űrbe.Sietti arra gondolt, hogy itt aztán az ember bármerre is mutat, mindenütt az űrveszi körül. "No igen, erről az apróságról olykor igencsak megfeledkezünk."

– Nem alszol egyet?– Köszönöm. Most rajtad a sor. A miniszter és a felügyelő is alszanak. Az a

parancs, hogy csak rendkívüli esemény, valamilyen fontos fordulat miattszabad őket felébreszteni.

– Mikor találkozik végre az Atlasz a rendőrségi hajóval, amelyik AlexZemunt viszi?

– Tizennégy és fél óra múlva.

Irina a sarokban ült, és az arcán folytak a könnyek. De ezt maga sem vetteészre. Ahányszor Jagel és saját helyzete jutott eszébe, újra és újra előtörtek akönnyei. Eddig soha nem tudta, mi a félelem. A szinte teljesen üres, bútoroknélküli helyiségben néhány órával ezelőtt rátört ez az érzés, és azóta nem ishagyta el. A mellét és szívét szorította, rosszul volt, és legszívesebben elbújtvolna valahová. Ugyanakkor élesen látta önnön helyzetét és viselkedését.

A másik három asszony sem beszélt. A Földön nemzedékek nőttek fel,éltek és haltak meg anélkül, hogy akár csak percekre eluralta volna őket arettegés… Az egyik fal tövében ültek a padlón, maguk elé meredtek. Az egyikegy zsebkendőt szorongatott, a másik ujjait tördelte.

Csing a csokoládébarna bőrű fiúval az ajtó mellett guggolt. Amandulaszemű gyerek megvetően pillantott a kétségbeesett nőkre, ésfélhangosan szólt:

– Ezek csak bőgnek meg hallgatnak… Ahelyett, hogy tennének valamit.

– De mit? – kérdezte amaz fásultan. Csing felpattant, és – ahogy afelnőttektől elleste – hátratett kezekkel sétált fel-alá, közben dohogott:

– Gravitti, a Fekete Galaktika Lovagja az ilyen helyzetekből mindigkivágta magát. Mi mért vagyunk nála rosszabbak?

– Mert mi csak gyerekek vagyunk – felelte a szomorú, fekete bőrű apa fia.Tizennégy éves lehetett. Nyúlánk volt, karcsú, a haja egészen rövid. Nagyfekete szeme őzre emlékeztetett.

– Egy fenét! – csapott öklével a levegőbe Csing. – Gyávák vagyunk! Ha abarátom odakünn nem csinál semmit, majd magunk teszünk valamit, hogykiszabadulhassunk.

– Például mit?– Jól fejbe kólintjuk az első kalózt, amint belép.– Mivel? – kérdezte társa józanul. Erre Csing is csak a vállát vonogatta,

tanácstalanul.

Leffrey és Kettes a vezérlőbe mentek. Borles volt az ügyeletes; csak egy, aválla fölött odavetett pillantással nyugtázta jöttüket. Elhatározta, hogy amíglehet, úgy tesz, mintha nem is látná a terroristavezért. Az ott őrködő Hármasmegvakarta a hasát, majd lassú mozdulattal tűrte be ismét a zubbonyát. Kettesszótlanul a falhoz támaszkodott. Leffrey Borles mellé állt, és egy percigszótlanul nézte a műszereket. A radarernyőt, a helyzet jelzőt. Az automatavezérlés egyenletes zöld fényeit. Aztán megszólalt:

– Az emberem nem került elő.– Lehet, hogy a fedélzetről a tengerbe esett – próbált tréfálni Borles, de

rögtön meg is bánta. Leffrey elkapta a kapitány vállát, maga elé penderítette aférfit:

– Mellőzze a hülye vicceit, öregem! Maga sincs jobb helyzetben, mint azutasai… Itt a mikrofon, szóljon nekik!

Borles arcán lassan megkeményedtek a ráncok. Megjelent egy új is, ahomlokán. Lassan felemelte tekintetét. Két komor szempár találkozott.

– Mit mondjak nekik?– Harminc perc múlva kerüljön elő Pablo, épen, egészségesen! Ha nem, a

nőket a nukleáris védőpajzs mögé vitetem!Borles összeszorította ajkát. A nukleáris védőpajzs mögé? Hiszen ott a

sugárzás –– A sugárzás megöli őket – suttogta. Érezte, hogy a homlokán hideg

verejtékcseppek ülnek.– De nem azonnal – felelte Leffrey. A szemében könyörtelen indulat

fénylett. – A sugárfertőzés csak két-három óra múlva hat. Jól tudom?

Borles közben némileg lecsillapodott. "Ez örült – gondolta. – örült, őrült,őrült…"

– Ha a hajtómű nem működik, kisebb a sugárveszély – mondta aztánhalkan. – De aki a falon túl tölt egy órát, az súlyosan megbetegszik. Asugárzás már kis mennyiségben is ártalmas lehet, főleg a vérképzőszervekre… – Maga sem tudta, miért mondja mindezt.

– Eltűnt az emberem – ismételte a terrorista keményen. – És én nemhagyom őt veszni. Mindenkire szükségem van, így is kevesen vagyunk… Aztsem engedhetem meg, hogy az utasok vagy a személyzet közül valakikellenünk forduljanak! Tiszta és világos a helyzet, nem? Vagy előkerítik azemberemet, vagy maguk ítélik halálra a túszokat. A nőket meg a gyerekeket…

Borles hallgatott. Sokáig. A csönd megsűrűsödött a helyiségben. Aztán akapitány Leffrey elé tolta a mikrofont:

– Ezt maga mondja meg nekik. Leffrey Borles szemébe nézett:– Túlfeszíti a húrt, kapitány. Azt hiszi, nélkülözhetetlen ezen a hajón?– Ebben biztos vagyok – felelte Borles. Megkönnyebbülten érezte, hogy az

imént váratlanul visszatért félelem apadni kezd testében-tudatában. Most mármeg volt győződve arról, hogy harcolni kell. Mindenkinek. Neki is. A kalózokvad és idegen erőt képviseltek, ők voltak az ellenség, akivel szemben a szómár rég nem bizonyult elégséges fegyvernek. "Mi is vagyunk valakik. Érünkannyit, mint ők. Sőt – többet. Nem szabad többé megalázkodnunk."

Lehet, hogy Leffrey mindezt többé-kevésbé pontosan leolvasta Borlesarcáról. Egy percig meredten nézte a kapitányt, aztán olyan halkan suttogta,hogy

– Vigyázzon… mert lehet, hogy elsőként maga kerül a pajzs mögé.Hirtelen sarkon fordult, és elment. Kettes tanácstalanul nézett utána, majd

úgy döntött, hogy marad. Körülnézett. Hanyag mozdulattal a vezérlőpult melléállított kis asztalhoz ment, fogta az egyik poharat, és kiitta a narancsszörpfelét.

Borles az első, ösztönös mozdulatával tiltakozni akart – de felemelt karjalehanyatlott. Úgy tett, mintha a radarkép vizuális finombeállítóját csavargatná."Dögöljetek meg!" – futott át az agyán, és egy percre csodálkozott, hogy ilyenfurcsa érzelmek vannak benne. Még soha nem tapasztalt ilyesmit. A"megdögleni" szót sem ejtette ki eddig, most az mégis oly könnyedén jutotteszébe –

Hármas fogta a másik poharat, és kiitta az egészet. A hűvös szörpkortyokban csurrant le torkán, néhány csepp végigfolyt az állán. A feketeálarcon. Borles úgy érezte magát, mint aki filmet néz. Nem érezte magátszereplőnek, noha a félelem még benne lapult, valahol agya mélyén rejtőzött,ugyanott, ahol napok óta bujkált az a meghatározhatatlan fájdalom is –

– Elmehetsz – mondta kettes a társának. – Most majd én maradok.Hármas elment, Borles kapitány pedig a műszereket nézte. De nem látott

egyetlen kijelzett értéket sem. Minden idegszálával azt várta, mi fog történni.Vajon mikor kezd hatni a Narkotex? Mert nem kételkedett abban, hogy ez aszer volt a narancslében.

Néhány perc múlva – vigyázva, hogy mozdulatai ne Játszódjanak túlgyorsnak, idegesnek – feltárcsázta az ételkiadót:

– Glinda? A vezérlőből elviheti az üres poharakat.

– Azt hiszem, beszélgetnünk kellene – mondta Raito, és megállt aküszöbön. Még egyszer kinézett a folyosóra, csak utána csukta be abarkácsműhely ajtaját.

– Velem? Miről? – Yvan Porov a műszerekkel és alkatrészekkel telezsúfoltasztal mellett ült. Az alacsonyra eresztett különleges lámpa vakító fehér fényea valóságosnál is sápadtabbnak mutatta a férfi arcát. Orra szélesedő árnyékotvetett ajkára. Szeme a hadnagyra szegeződött:

– Hallotta az iménti hirdetményt?– Hallottam – bólintott a mérnök. – És mi erről a véleménye?– Nem tudom, miért kellene ezt éppen önnel közölnöm.– Nem bízik bennem? Pedig akkor, mikor a hűtőkamra kulcsát odaadta, azt

hittem, a mi oldalunkon áll.– Kik azok a "mi"?– Hadd mondjak csak annyit – Raito közelebb ment az asztalhoz –, hogy

hat terrorista jött az Atlasz fedélzetére két nappal ezelőtt. Most már csaknégyen vannak… Remélem, érti, mire céloztam.

Porov nyelt egyet, és elfordította a fejét:– Sejtem.– Már majdnem mindenki a mi oldalunkon áll. A személyzet is. Kivéve önt.Porov hallgatott, Raito gyorsan folytatta:– Egyre kevesebb időnk maradt. Jeffrey el van szánva mindenre. Most már

szükségünk van magára is. – Megragadta a mérnök vállát. – Ember, szóljonmár valamit!

– Félek – lehelte halkan a férfi.– Tessék? – Raito hátrahőkölt meglepetésében.– Mit mondott?– Jól hallotta. Félek. Lehet, hogy az ön számára ez egy furcsa szó… Én

sohase voltam bátor ember.– A mérnök most a padlót nézte, és halkan folytatta. – Bár az űrben

szolgálok, mégis általában igyekszem nem gondolni a veszélyekre. Az

emberekkel szemben félénk és óvatos vagyok, nem szívesen kötökismeretségeket. Nagyobb társaságban meg sem szólalok. Az emberek… nemaz én világom, uram. Azért foglalkozom a gépekkel – intett az asztalra.

Raito egy pillanatra megsajnálta Porovot. Nem először találkozott ilyenemberrel. A modern kor milliószámra termelte ki a Porovhoz hasonlókat. Nemvoltak rosszindulatúak, de néha bizony nagyon elveszettnek érezték magukat,a világ, ha nem is ellenségesnek, de velük szemben közömbösnek tetszett. ÁmRaitónak most nem volt ideje ezen töprengeni.

– Megértem magát, Yvan. De most csak maga tud segíteni. Tizenöt percmúlva Leffrey valóra váltja fenyegetését. Glindától hallottam, hogy magaszokta irányítani a javítórobotokat a pajzs mögött…

– Glinda… beszélt rólam?– Nagyon rendes lány, Yvan. És tiszteli magát. Porov elfordult, felállt:– Csak nem arra gondol, hogy… – elakadt. De a hadnagynak ennyi is elég

volt:– De igen. Azt is tudom, hogy a pajzs mögött sem kell okvetlenül

meghalni… Kész tervvel jöttem ide, Yvan. Hallottam, hogy hamarosan magaveszi át Borles kapitánytól az ügyeletet a vezérlőben. Figyeljen ide. Ez a döntőjátszma kezdete. Különösen két esemény fogja megrázni a terroristákat…

Juan Trivento, az "algabúvár" bedugta a fejét az ételkiadó ablakán:– Sarah?– Igen? – A nő éppen levette fehér köpenyét, és a fogasra akasztotta.– Jöjjön, meghívom egy teniszpartira. Igaz, hogy a hajón csak egy

minipálya van, de talán ezen is legyőzöm magát. – Nevetett, őszinte arcábólrokonszenves mosoly sugárzott Sarah felé. A nő megint érezte azt a kellemeszsongást az agyában. Kijött az ajtón:

– Csak azért hív engem, mert a hajón nincsenek fiatal lányok –incselkedett.

– Szó sincs róla! Ha lennének, akkor is magát hívnám. – Juan ezt mostegészen másképpen mondta. Hangjában nyoma sem volt az eddigividámságnak. – Nem kedvelem a húszéves lányokat. Komolytalanok. Velükcsak a legújabb pszichozeneegyüttesekről lehet beszélni, semmi másról.

– És velem? – A kérdés kissé provokáló volt, ugyanakkor vidám is. Sarahmég soha életében nem érezte magát ilyen jól, mint éppen ezekben apercekben. Hiszen mindenről megfeledkezett. Az Atlaszon levő feszülthelyzetről, az életveszélyről, a bizonytalanságról. És most végremegfeledkezhetett Caracasról, a DAM osztályról is. A képernyőkön felkúszóunalmas, számoszlopokról. A hétköznapokról.

Ám ez a hangulat nem tarthatott sokáig. Megreccsentek a falj megafonok,és Leffrey ellenszenves hangja törte át a csend jóleső falát:

– Még öt perc maradt! Már kiválasztottuk az első nőt, aki a védőpajzsmögé megy. Ha addig nem kerül elő az emberem…

– Ez maga az ördög! – sziszegte Juan. Ökölbe szorult a keze. Márnevetségesnek érezte iménti ajánlatát. Teniszezni – most? Mikor valakit éppenmeg akarnak gyilkolni? Majdnem a szemük láttára?

Sarah a folyosó falának vetette a hátát. A boldogság másodpercnyi fehérfelvillanás volt csupán, széltépte tajték, elfoszlott nyomtalanul… A valóság, azAtlasz utasainak idegtépő helyzete nem hagyta, hogy a nő elmerüljön abban azérzésben, amely tudatában egyre több helyet foglalt el. Amit úgy kapott asorstól, mint egy már-már alig várt ajándékot.

– Mit tehetnénk ellene? – suttogta. Az is eszébe jutott, hogy nem sokhiányzott, és most ő is a raktárba hurcolt nők között lehetne. Ha neki kellene areaktorhoz mennie… Nem vájná-e körmét-ujjait a fémfalakba, nemsikoltozna? Vagy felemelt fejjel menne, kábultan a fájdalomtól, deösszeszedve maradék büszkeségét?

– …És azt a nőt Irina Korgennak hívják! – mondta még Leffrey amegafonba, aztán csönd lett az Atlaszon, iszonyú csönd.

– Menj előre, és tisztítsd az utat – parancsolta Leffrey Hármasnak. Avezérlőben Porov akkor váltotta fel Borlest. Leffrey a mellette álló Ketteshezfordult:

– Te meg hozd azt a nőt.– Egy pillanat! – Borles végigsimított homlokán, és Leffrey elé lépett.

Erezte ugyan a kalózokból áradó feszültséget, de úgy vélte, nem várhattovább. Most már nem…

– Komolyan gondolta, hogy Irina Korgent a hajtómű mellé viteti? –kérdezte. Leffrey övéhez nyúlt, kezét pisztolyára tette. A mozdulat ösztönösvolt.

– Ne szóljon bele, kapitány. Már éppen elegem van az örökösellenvetéseiből… Talán vele akar menni? Parancsoljon! – mutatott gúnyosanaz ajtóra. Porov a vezérlőpult elől nézte a jelenetet, és látta, hogy Leffrey…fáradt. Legalább két napja talpon volt, borostás arcába ráncok vésődtek,véreres szemében nyugtalan tűz lobogott.

– Én felelős vagyok az utasaimért, és nem engedem, hogy… – Borleselhallgatott. Most maga is érezte, hogy nemcsak a hangja erőtlen. Mit tehetnea kalózok ellen?

Leffrey megvetően végigmérte a kapitányt:

– Bohóckodik?A kapitány egy pillanatra behunyta a szemét. A gondolatok villámgyorsan

kergették egymást a fejében. Azt a Róma melletti házat látta maga előtt, aholaz unokái éltek. Még egyszer, legalább egyszer eljutni oda! De becstelenemberként? Az Atlasz utasait őrá bízták. Meg kell védenie őket. Az ilyenkegyetlen banditák ellen, mint ez a Leffrey –

Belevágott a szó. "Bohóc"! Kinyitotta a szemét. És… ütött. A mozdulatgyors volt és határozott. Tulajdonképpen Borles tudatán kívül játszódott lemindez, nem is gondolta végig, mit tesz.

Az ökle állon találta Leffreyt. Nem volt túl erős a csapás – a terroristamegtántorodott, de nem esett el. A szeme elsötétült –

Porov is meglepődött. Mielőtt mozdulhatott volna – ösztönösen a kapitánysegítségére akart sietni –, Leffrey visszaütött. Pontosan és erősen… Borlesvérző arccal dőlt a falnak. És Porovra máris egy lézerpisztoly szegeződött:

– Ne mozduljon! Kettes ugrott be az ajtón;– Mi történt?– Megütött a disznó… – És Leffrey káromkodva tapogatta az állat, aztán

Borlesre kiáltott: – Állj fel, öreg! Most megkapod a magadét… – Leffrey arcaeltorzult a kegyetlen örömtől.

– Ne bántsák! – kiáltotta Porov. Senki sem figyelt rá.Kettes mondott valamit, Leffrey kicsit lecsillapodott. De dühe nem múlt el,

tovább kiabált a kapitánynak:– Azzal a nővel… te is bemész a védőpajzs mögé!Borles a falhoz támaszkodott. Irina Korgen, akit Kettes vezetett ide,

rémülten állt mellettük. Sikítani szeretett volna – de Kettes hirtelen elkapta akarját, és meglódította:

– Gyerünk!Borles Porovra nézett. Talán… segítségre várt. De a mérnök bénultan állt a

vezérlőpult előtt. A tekintetük találkozott. A kapitány szemében fájószemrehányást látott Porov, igyekezett valahogy Borles tudtára adni, hogynincs még veszve minden.

Aztán Borles elfordult, arcán megkeményedtek a vonások. Felső ajkafelrepedt, a férfi érezte a vér ízét. Elindult.

– Ne… ne! – sikoltotta Irina. Kettes meglökte az asszonyt, az tántorogvaindult a folyosóra; Borles és Leffrey követték. A terroristák fegyverüketmarkolták. Így haladt a furcsa menet a néptelen folyosókon az Atlasz hátsófedélzete felé. Hármas már előzőleg elparancsolta az utasokat az útból.

A vezérlőben Porov magára maradt. Egyetlen pillantással ellenőrizte aműszereket; rendben volt minden. Gyorsan telefonált. Csak néhány szótmondott valakinek. Aztán elfordult – a tárva hagyott ajtó nyílásán át jól látta a

személyzeti folyosót. Ha valaki jön – előbb az árnyéka vetődik a falra. Tehátnem lephetik meg…

És a mérnök gyorsan a rádiókészülékhez lépett.

Halden tulajdonképpen nem aludt – mégis álmodott. Furcsa, kábult, féligéber, félig alvó állapotban bóbiskolt az asztalra borulva. Magas, szélfúttafennsíkon járt, de nem ismerte fel a tájat, lehet, a valóságban soha nem járt ott.

Arra riadt fel, hogy Sietti megmarkolja a vállát. Előzőleg úgy egyeztekmeg, hogy felváltva őrködnek. Most éppen kövér barátján volt a sor. Haldenhirtelen hátravetette a hátát, érezte lapockáin a szék támláját, kinyitotta aszemét. Előbb csak néhányszor reccsent a hangszóró – erre felfigyelt. Aki adnikészült, öreg róka lehetett a szakmában. Négyszer-ötször lenyomta a mikrofongombját, ütemes, figyelmeztető recsegéseket eresztve az éterbe. Mintegyfelhívta a figyelmet a hamarosan kezdődő adásra. Aztán maga is megszólalt:

– Itt az Atlasz, Yvan Porov beszél. Ez az adás a terroristák tudtán kívültörténik, ezért kérem, ne nyugtázzák. Az emberrablók már csak négyenvannak, a hajón igen feszült a helyzet, Borles kapitányt és egy női utast mostakarnak meggyilkolni. Raito és a többiek megtesznek mindent, amit lehet.Zemunt és társait ne adják ki nekik, mi előbb megpróbáljuk – – – – – – – – – ––

Az adás váratlanul megszakadt, aztán csak az űr végtelensége zúgott ahangszórókban.

Porov meglátta a falon a közeledő férfi árnyékát, és elugrott a mikrofontól.Úgy tett, mintha a fékezőrakéták begyújtóprogramját tanulmányozná.

Az ajtóban Négyes állt.– Hol van Leffrey? – kérdezte szemmel látható izgalommal. A kis köpcös

férfi hol a kezében tartotta, hol öve mögé dugta pisztolyát, idegesen toporgott.Túl hosszú nadrágszára teljesen eltakarta cipőjét.

– A kapitányt meg azt a nőt viszi hátra – felelte a mérnök. A szíve majdnemkiugrott a helyéről. "Nem vette észre, hogy rádióztam…" – dübörgött benne amegkönnyebbülés.

A köpcös egy ideig nézelődött, aztán félig feltűrte álarcát, megvakartaorrát, majd lehúzta a szövetet az álláig, és habozva pillantott a folyosóra.Eszébe juthatott Leffrey parancsa: a vezérlőt nem szabad őrizetlenül hagyni.Megállt hát az ajtó mellett, és tekintetét Porovra vetve várakozni kezdett.

Ott álltak az ajtó előtt. Szürke, vigasztalan fém –, itt már nem díszítették afalakat pasztellszínű műanyag bevonattal. Hűvös volt és félhomály –

Borles érezte a testén átfutó borzongást, a lecsorgó verejtéket. A térdefurcsán remegett. Nem mert Irinára nézni, félt az asszony kétségbeesetttekintetétől. "Ha most megfordulnék, és rávetném magamat valamelyikre…Mielőtt megfojthatnám, a többiek lézersugarakkal megölnének…" De talánjobb lenne rögtön meghalni, a lézer másodpercek alatt öl – mint utána hetekigkínlódni menthetetlenül, látni saját testének elsorvadását, érezni erejefogyását… Tudta, hogy tehetetlen, és ez teljesen megbénította. Csak a falakatlátta. Mögötte… a halál várja. A hajtómű környéke, ahová javítani is csakrobotokat küldenek, hiszen a sugárzás –

Irina görcsösen szorította Borles karját, és zokogott. A kapitány a fogátcsikorgatta.

Leffrey és két társa ott álltak mögöttük.– Nyisd ki – intett a főnök Kettesnek, és apró, mágneses kulcsot nyújtott át

neki. A férfi a fali kapcsolószekrényhez lépett. A kulccsal kinyitotta afémlapot, mögötte egy vörös és zöld szenzoros gombot láttak. Kettesmegérintette a vörös üveglapocskát. A kapcsolószerkezet fölött azonnalkigyulladt a sugárveszélyt jelző piros fény.

– Nem került elő az emberem – mondta Leffrey halkan.– A barátaink… feláldoznak minket… – suttogta Irina a könnyein

keresztül. Borles önkéntelenül magához ölelte a nőt, és nézte a feltárulónyílást. Előbb balra csúszott el egy fél méter vastag páncélfal, mögötte jobbrahúzódott a falba a másik sugárelnyelő réteg. Vaksötét folyosót láttak, "Mégrájuk vethetem magamat!" – gondolta a kapitány, ám tudta, ez céltalan lenne.A feltáruló feketeségbe nézett, és valamilyen irracionális reménykedés vettrajta erőt. Lehet, hogy mégis… sikerülne megmenekülni, még ODABENN is?

– Befelé! – kiáltotta Kettes durván, és felröhögött.– Jó szórakozást – tette hozzá Leffrey, és meglökte Borlest.Irina és a kapitány beléptek a sugártérbe. Még hallották a banditák

röhögését – azután az ajtószárnyak a helyükre csúsztak megint,összekattantak.

– Meghalunk… – mondta Irina, és görcsösen markolta újra a kapitánykarját.

Borles nem válaszolt.

– Ébreszd fel őket! – Halden a fali képernyők felé intett. Sietti működésbehozta a videotelefonok akusztikus jelzőit. Halden közben elsimítottahomlokáról azt a mindig makacsul odahulló fekete tincset, és a központi

információs komputer egyik kis végkészülékéhez lépett. Hosszú, vékonyujjaival "lezongorázta" a kért adat kódszámát. Közben maga is a kezérepillantott, és eszébe jutottak az ősei. Azok a távoli ősök, akiket nemismerhetett, hiszen az idő iszonyú távolságra húzódott közöttük. Képzeletébenolyannak hitte őket néha, akár egy idegen civilizáció lényeit. Akikről hallott,olvasott, akiket fura, régimódi, primitív, kétdimenziós filmeken látott: festettarccal, tollkoronával a fejükön, tomahawkot – afféle fegyverként használtbaltákat. – dobálva támadták a fehérek településeit. Foltos szőrű, alacsonylovakon vágtattak boszorkányos ügyességgel, csúcsos tetejű, állatbőrökbőlépített kunyhókban éltek, és bölényekre vadásztak, néha pedig rohanó hegyipatakok sodrában száguldottak le könnyű kenuikon –

A képernyőn egy arckép és néhány adat tűnt fel.– Ez hát Yvan Porov, az Atlasz fedélzeti mérnöke – mondta hangosan.– Mutassa meg nekem is – szólt Flayat. Alighanem a miniszter is aludt

eddig; most álmosan pislogott a kamerába, és gyűrött ingét igazgatta. Egy nőikéz – ennyit láttak csak a képernyőkön – egy pohár kávét tett eléje, amitFlayat gyorsan felhörpintett.

Halden egy gombnyomással a miniszter készülékéhez továbbította Porovképét, közben egy másik ernyőre nézett. Klein felügyelő borzasan ült a helyén,és a szemét dörgölte.

– Hallgassák meg ismét a hangszalagot – javasolta Sietti, látva, hogy a kisválságbizottság tagjai még nem tértek magukhoz.

– …az emberrablók már csak négyen vannak… Borles kapitányt és egy nőiutast most akarnak meggyilkolni… megtesznek mindent, amit lehet. Zemuntés társait ne…

Klein hangosan kifújta tüdejéből a levegőt. Flayat mereven maga elénézett. Sietti. – talán, hogy a pillanatnyi feszültséget feloldja – gyorsanközbeszólt:

– A Marsról indított mentőhajó az előbb találkozott a Lunorittal, és afedélzetére vette az öregeket. A mentőhajó egyik pilótája a Lunoritot a Marsraviszi. Mi legyen a mentőhajóval?

– Mehet vissza a Marsra – intett Flayat. Halden hallgatott. Tudta: mostnincs joga beleszólni a döntéshozók vitájába. Vita? Egyelőre csend volt, úgytetszett, a miniszter is és a felügyelő is arra várnak, hogy előbb a másiknyilvánítson véleményt. Végre a felügyelő szánta el magát:

– A különös jelentés utolsó mondatával kezdeném. Ha ezt elemezzük,kiderül belőle, hogy a fedélzeten dúló harc résztvevői remélik: sikerül azügyet dűlőre vinniük a mi segítségünk nélkül is. Erre céloznak azzal akéréssel, hogy Alex Zemunt és társait ne adjuk ki a terroristáknak.

– Gondolja, hogy most kifejezetten rosszkor, történnék, ha a két hajótalálkozna az űrben? – kérdezte Flayat.

– Pontosan – bólintott Klein, és folytatta. – Az Atlasz fedélzetén kialakulthelyzettel nem lehetünk tisztában, még e jelentés után sem. De azért feltehető,hogy a dolog komolyra fordul és maximum néhány órán belül eldől…Javaslom, rádiózzunk a mi hajóinknak, amelyik Zemunt és társait viszi…hogy álljanak meg.

– Leállítani őket? Ezt komolyan gondolja? – Flayat szemöldöke a magasbaszökött.

– Persze, hogy komolyan. Ezzel időt adunk az Atlaszon levőknek, ígyleszámolhatnak a banditákkal.

– Vagy éppen fordítva fog történni – jegyezte meg Flayat. Kellemetlencsend lett. No igen, gondolta Sietti, a terroristák fel vannak fegyverkezve, azutasok pedig nem. Mi lesz, ha az űrkalózok dühükben véresen leszámolnak azutasokkal? Ki vállalja a felelősséget a válságbizottságból?

Halden érezte, hogy valamiképpen fel kell oldani ezt a hangulatot:– Igaz, hogy Porov adása kifejezetten arra kért bennünket, amire Klein

felügyelő céloz. Ám nem szabad elfelejteni egy másik lehetőséget em. Mi vanakkor, ha ez az egész rejtélyes rádióüzenet… hamis?

– Ezt hogy érted? – Sietti nem állhatta meg, hogy döbbenten bele neszóljon.

– Úgy, hogy az űrkalózok esetleg fegyverrel kényszerítették Yvan Porovotaz általunk hallott szöveg elmondására… A végén a megszakítást pedig azértprodukálták, hogy az egész hitelesebbnek tűnjék.

– Nincs igaza. – Klein a fejét ingatta. – Ne haragudjék, Halden, de nekemnagyobb gyakorlatom van az ilyesmiben. Ha így történt volna, másféle lenneaz üzenet tartalma.

– Lehet. – Flayat villámgyorsan analizálta az ügyet, és döntött. –Maradjunk tehát abban, hogy a találkozóra siető hajónk lefékezhet, sőt meg isállhat. Ezzel az Atlasz néhány órával később, találkozik vele; de a terroristákúgysem vehetik észre, hogy a mi hajónk már állva várakozik. Hiszen amintfeltűnik a másik hajó a radarokon, nekik is hamarosan fékezniük kell.

– Ami lényeges, az úgyis az Atlaszon játszódik le – bólintott Klein. Haldenarra gondolt, hogy ötvenmillió kilométerre tőlük – elképzelhetetlen távolság! –e percekben talán élethalálharcot folytat néhány ember. Az űrforgalmi irányítókörülnézett a teremben. Csend, luxus, kényelem, biztonság. És a férfi mostszégyellte, hogy itt van és nem az Atlasz fedélzetén.

Leffrey, Kettes és Hármas visszafelé indult a személyzeti folyosón. Kettesgondosan szemügyre vette az ajtókat, az elágazásoknál elsőként lépett ki,körülnézett. De semmi veszélyeset nem látott. Leffrey is óvatos volt; ezért ővette észre elsőnek, mi történik Hármassal. A férfi néhányszor megtántorodott,majd gyorsan a falhoz támaszkodott. Az arca elsápadt, tekintete révedt,bizonytalan lett.

– Mi van veled? – lépett oda a főnök. Kettes is megállt, és figyelt. Hármasnem válaszolt. Lehunyt szemmel állt egy pillanatig, aztán… a padlóra rogyott.

– Eltalálták? – kiáltotta Kettes, és pisztolyt rántva fedezéket keresett.Leffrey nem bújt el – ő már sejtette, hogy itt másról van szó. Letérdelt társamellé, és felhúzta a szemhéját, megtapogatta pulzusát. Az arany karperecfelcsúszott a fekvő terrorista vékony, fehér karján.

– Elvesztette az eszméletét? – kérdezte Kettes nyugtalanul, rekedteshangon.

– Igen. De mitől? – Leffrey dühösen felnézett.– Elkábították, érted? Lélegzik, de magatehetetlen, semmire sem megyünk

vele! Valamit beadtak neki! – dühöngött a főnök.– Csak nem azt akarod mondani, hogy injekciót lőttek a bőre alá, és maga

sem vette észre? – ellenkezett Kettes.– Mit tudom én? És ha az ételébe csempészték?– Akkor biztosan minket se hagytak ki. Mi is odaleszünk… – Kettes szeme

kitágult a rémülettől. Leffrey meredten nézte a padlón heverő testet. Hármasláthatóan mély álomba merült.

– Ne sápítozz! – Leffrey már döntött. Elöntötte a düh, de igyekezetturalkodni magán. Megint eszébe jutott: nem véletlenül lett a csoport vezetője,miután Zemun lebukott. "Annak kell utasításokat osztogatnia, akinek alegerősebb az akarata, aki jól ismeri a célt, és sohasem hátrál meg…" – Segíts!Felemelték Hármast, és az étterem felé vitték. Kettes berúgta a lengőajtót. Egyasztalon otthagyott üvegpoharakat pillantott meg, erről eszébe jutott, hogy –

– A narancslé! – mondta. – Azt ittunk utoljára, Hármas meg én!– De te mégsem – kábultál el – jegyezte meg Leffrey józanul. Közben egy

székre ültették Hármast – a férfi az asztalra borult, és úgy aludt, mint egygyerek.

– Kinyírom őket! – Kettes feltépte az ételkiadó ajtaját. A kis helyiségbensenki sem volt. Leffrey hangokat hallott közeledni az egyik folyosóról – intetttársának, és a falhoz húzódott A másik ajtón Glinda lépett be – Sarahttámogatta. A nő furcsán nevetett. Az egyik székhez botorkáltak, úgy látszott,észre sem veszik a fegyvereseket. A fekete lány leültette Saraht.

– Miféle disznóságot műveltek? – kiáltotta Leffrey. Glinda megperdült, ésúgy tett, mintha most venné észre őket. – Elkábították a társamat, ezértmegfizetnek! Maguk is a védőpajzs mögé kerülnek!

– Glinda nem vesztette el hidegvérét. Leffreyt nézte, aztán a kábultHármasra pillantott. Sarah közben az asztalra borult és… elaludt.

– Ne essen pánikba, nekem rosszabb hírem van – felelte Glinda. A feketelány, mint mindig, most is felemelt tekintettel, bátran állt. Nem félt. MiótaDalma meghalt, úgy érezte, senkitől sem fél. – Mint látják, a társam iselkábult, és még jó néhány utas is.

– Maguk csinálták! – Leffrey ujja fenyegetően emelkedett a lány felé."Mint egy pisztoly csöve!" – futott át Glinda agyán. Mégsem félt. Raito

jutott eszébe, és a többiek, őket sem hagyhatja cserben, hiszen ők isszembefordultak már a banditákkal.

– Lehet, hogy ételmérgezés történt – vont vállat a lány. – Én sem érzemmagam valami jól. És nézzen Sarahra… Gondolja, hogy önmagunkat ismegmérgeztük volna?

– A narancslé! – lépett közelebb Kettes fenyegetően.– Lehet, hogy abban is volt valami. De ki tette bele? Egy órával ezelőtt az

egyik álarcos settenkedett az ételautomata körül…Leffrey sarkon fordult, és benézett a szomszéd helyiségekbe. Az étterem

ajtaja előtt Trivento, az algabúvár hevert mozdulatlanul, mellette egy nő ült aszéken félrebillent fejjel. Egy kabinajtó nyitva volt, a küszöb fölött egy feketeférfikéz markolta görcsösen az ajtófélfát. Aztán zajt hallott – fegyverétmarkolva perdült a nyíló ajtó irányába. Mika, az ázsiai lány lépett ki afolyosóra. Meredten nézte Leffreyt – szemében furcsán csillant valami –,aztán megtántorodott. Nem esett el, a korlátba kapaszkodva, összeakadólábakkal, megroggyanó térdekkel vonszolta magát a tornaterem irányába.

– Hogy az a…! – Leffrey visszament az étterembe. Hármas az asztalraborulva aludt. Kettes rázta a vállát, aztán felnézett:

– Főnök, ez aligha méreg. Inkább altatónak nézem.– Fogd a pisztolyát, és menjünk a vezérlőbe… Alig tűntek el a személyzeti

folyosón, Glinda oldalba bökte Saraht:– Ébredj, mozgás! Ahogy megbeszéltük. Szedd össze a többieket!Sarah azonnal "felébredt", és munkához látott. Glinda bekopogott

Labinhoz:– Jan, gyere!A pilóta frissen, tettre készen lépett elő. Körülnézett.– Tiszta a levegő?– Mind a hárman a vezérlőbe mentek.– Szegény Yvan, most az ő nyakán a banda.

– Megvannak a kulcsok? – Glinda hűvös volt és tárgyilagos, mint mindig.– Igen, elhoztam Borles kabinjából az egész készletet. Remélem a kapitány

megbocsátja majd, hogy feltörtem a szekrényt… – Labin arca elkomorult. HaBor lesre gondolt, aki most a védőpajzs mögött…

– Ide a 26-ost, a másikkal tudod, mi a dolgod?– Persze. – Labin az egyik lapos mágneskulccsal a kezében otthagyta

Glindát. A fekete lány a "kábult utasok" csoportja után indult, Labin pedig azegykor üres kis raktárhelyiség felé vette útját, ahová a terroristák túszaikat – anőket és a gyerekeket – zárták.

Irina még mindig Borles karját markolta. A rémület elvette az erejét. Avégeláthatatlannak tetsző feketeség minden oldalról körülvette őket. Ott álltakaz idegen területen, ahol talán minden lépés veszélyt jelenthetett. De akkorsem voltak biztonságban, ha nem tettek egyetlen lépést sem…

– Kapitány… – A nő hangja elcsuklott.Borles a falnak vetette a hátát. Még egyszer eszébe jutott Yvan Porov. A

mérnök csak néhány szóval állt ki mellette; de nem kelt a kapitány védelmére,meg sem mozdult. Ennyire gyáva lenne? Csak nézte, hogy elhurcolnak… – Akapitány gondolatban próbálta számba venni mostani helyzetüket. Tudta, hogya sugárzást nem lehet érezni – mégis, akárha millió tű hatolt volna betestébe… "Képzelődöm." Megrázkódott. A hajtómű áll. Az Atlasz most régilendületénél fogva száguld az űrben. A nukleáris sugárzás kisebb ugyan, de azemberi szervezetre ez is károsan hat. Meddig bírják itt ki? Fél napig, húszóráig? Hét vagy nyolc óra múlva megérkezik Zemun és a földiek, kicserélik atúszokat. De mire őket is kiszabadítják – késő lesz. A sugárzás alattomosanbelopózik a testükbe, fészket rak a Rossz, a Kór… És ez elöl nincs menekvés!Itt kell lapulniuk addig a reaktortól legtávolabb eső részen, szinte a pajzs külsőfalához tapadva? Hiszen ez sem segít, nem segíthet rajtuk…

Most úgy tetszett Borlesnek, hogy itt még a levegőnek is más illata van.Néhány fokkal hűvösebb volt, mint az utastérben.

Irina felsírt. A hang jajkiáltáshoz hasonlított. Egyszer, gyermekkorában,erdő mellett hallott ilyet Borles. A sötét éjben madár kiáltott. A kapitányelfordította a fejét. Azt hitte, lát valamit… Valahol a távolban, a reaktor felölioldalon mintha fény mozdult volna… De nyilván csak a szeme káprázott.

Ám ekkor zajt is hallott. Nem, ez nem a padló csikordulása volt. Nem Irinaruhája surrogott…

– Maga nem hall semmit? – kérdezte suttogva. Az asszony visszatartottalélegzetét is:

– Tessék? Nem. Miért?

És akkor mindketten tisztán hallottak egy csattanást. Mintha valaki leejtettvolna egy tárgyat. Fémet a fémpadlóra. Aztán…

A kapitány vette észre először. Az egyik, távolba kanyaruló folyosón fényjelent meg. Bizonytalanul mozgó, halványsárga folt; ide-oda mozdult…

– Istenem! – Irina most megint a kapitány karját markolta. Borleshallgatott, de a szíve valahol a torkában dobogott, és megfeledkezett mindenmásról. A veszélyről. A halálról.

Az ismeretlen eredetű fény gyorsan közeledett. A kapitány már látta, hogyegy lámpa. Erős fényszóró, magasan közeledett. Halványan feltűnt egy emberialak is – a fényt szinte annak feje árasztotta. De ez az alak hatalmas volt,szinte óriás. Nagyobbnak tetszett, mint bárki, akit eddig életükben láttak. Vagycsak a fény és az árnyék játszott érzékszerveikkel? Az ismeretlen lény lassú,bizonytalan léptekkel közeledett, mintha számára is idegen terepen mozogna.A falakra félelmetes árnyékot vetett…

– Felénk jön! – sikoltotta Irina. – Ki ez? Borles nem tudott válaszolni. De arémület őt is eluralta. Kitágult szemmel, riadt állatként, megbabonázva meredta közelítő, vakító fénybe…

7

– Főnök! – fogadta őket Négyes a vezérlőben. – A hátsó raktár ajtaját…– Ezt majd később mondod el. Most fontosabb dolgunk van – intette le

Leffrey. – Hármast elkábították. Csak mi hárman maradtunk… – észrevettePorovot, hirtelen elhallgatott. Nem volt ínyére, hogy kívülálló is halljagondjaikat. A mérnök a műszereket nézte – de Leffrey nem ok nélkülgyanította, hogy hallgatózik. "Itt mindenki ellenünk van" – káromkodottgondolatban. Belső feszültsége nem múlt el, ellenkezőleg –

– Mikor találkozunk azzal a másik hajóval? – lépett Porov mellé. A mérnökelőbb Leffrey feszült arcába nézett, aztán összevetette a képernyőkön csillogókét pozícióadatot.

– Ha minden jól megy, körülbelül hat óra múlva… A radarokon még felsem tűnt az a másik objektum.

– A fenébe! – Leffrey nyugtalan volt. Erezte, hogy valami történik a hajón.Valami a hátuk mögött, ellenük – és ez ellen semmit sem tehetnek. Az volt alegszörnyűbb, hogy az ellenség tulajdonképpen… láthatatlan. Nem tudták, kiaz, aki uralmuk ellen lázadni merészelt. Leffrey szeretett volna erről beszélniKettessel és Négyessel, de attól tartott, csak rémületet keltene bennük. Jobbanszámíthat rájuk, ha biztonságban érzik magukat. Hát összeszorította ajkát, és

hallgatott. Hat óra – még hat órát kell kibírniuk az Atlaszon. Aztánkiválasztják a legértékesebb túszokat és… Alex Zemun örülni fog. "Csaknekem köszönheti, hogy szabad lett!" – gondolta a férfi, aznap már nem elsőízben.

Megcsendült a telefon. Négyes állt a legközelebb, felvette, belehallgatott –majd némi csodálkozással Leffreynek nyújtotta a kagylót:

– Téged keres egy nő, főnök.Leffrey mély lélegzetet vett, és füléhez emelte a kagylót.– Leffrey úr? – A nő hangja nyugodt volt, majdhogynem parancsoló.

Érződött, hogy cseppnyi habozás nélkül beszél. Tudja, mit akar. Célratörő,erős egyéniség lehet…

– Én vagyok. Ki maga?– Ez most mellékes. Két fontos információt kap tőlem, Leffrey úr.– Nem hiszek magának – mondta gyorsan Leffrey. "Csapda! – vibrált

agyában a figyelmeztetés. – Még egy csapda…"– Rosszul teszi – felelte a nő azonnal. Leffrey észrevette, hogy – gyorsan,

de megfontoltan beszél. Ugyanakkor olyan benyomást kert, mint aki elevefelkészült Leffrey ellenkezésére, bizalmatlanságára.

– Nem kérek értük cserébe semmit. Csak segíteni szeretnék önöknek.– Miért?– A bátyám… Olyan volt, mint maguk. Tizenkét évvel ezelőtt a Holdon, az

Izabella-bázison lőtték le a rendőrök… Volt ott egy akció, abban vett részt.Vartley volt a neve.

Leffrey habozott. A nő ezt biztosan megérezte, mert most már emlékezéstőlmentes, de még kissé megindult, fátyolos hangon folytatta:

– A bátyám emléke miatt szeretnék segíteni maguknak, Leffrey. Az utasokmiatt ezt nem tehetem nyíltan, ugye, érti… Megmondom, hol van az embere,aki eltűnt.

Leffrey feszülten hallgatta a következő rövid mondatot – aztán meglepettenszólt a készülékbe:

– Halló…– Letette – mondta Négyesnek. Kis ideig gondolkozott, majd intett

Kettesnek: – Te maradj itt. Négyes, gyere.Elsiettek. A folyosón senkivel sem találkoztak. A hátsó raktáraknál Leffrey

kézbe vette lézerpisztolyát, körülnézett.– Lehet, hogy mégis csapda – morogta. Négyes is nyugtalanul figyelt. A

félhomályos folyosón csak lépteik kongtak; úgy tetszett, rajtuk kívül egyetlenélőlény sincs a hajóban.

– Hová megyünk? – suttogta társa.– A hűtőkamrába – felelte Leffrey komoran.

Labin körülnézett. A bal oldali folyosó a felső szinten üres volt. A pilótagyorsan az egyik ajtó zárjába illesztette a mágneses kulcsot, és benyitott:

– Gyerünk! Jöjjenek ki!Elsőként a fekete fiú és Csing ugrottak az ajtóhoz. A három nő szaporán

követte őket.– Mi történt? Elmentek a terroristák? – kérdezte az egyik.– Még nem. Önök most megszöknek, és el kell rejtőzniük – felelte a pilóta.

Csing csalódottan nézett körül: hol van Raito? De Labin arcára nézett, és nemkérdezett semmit. Elkapta új barátja, a fekete Genter karját, és apró lábaitsebesen szedve a felnőttek után eredt.

Labin az alsó szintre vezette a kis menetet. Az asszonyok még mindig azátélt feszültség hatása alatt voltak – és most, amikor megtudták, hogykálváriájuk nem ért véget, nyomott hangulatban követték a pilótát. Labinmaga is kételkedett, van-e értelme ennek a menekülésnek. Hiszen a terroristákuralják az egész Atlaszt, körös-körül pedig a végtelen űr… A "végtelen" szómost félelmetes és szörnyű értelmet nyert. Hisz a végtelen azt is jelentette,hogy segítség sehonnan sem érkezhet. Csak önmagukra vannak utalva-ítélve.

Az alsó szint 26-os helyisége előtt már állt néhány utas. Jagel arca fehérvolt. Sarah és Trivento egymás mellett várakoztak, bár őket nem hívták ide.Tizennégy nő csoportosult még a folyosón; a legtöbben középkorúak ésijedtek voltak. Glinda a kis helyiség belsejében, csaknem egy méter átmérőjűkerek nyílást mutatott. Közben Begga még három nőt vezetett le a hátsó,kisebb lépcsőn. Valaki pisszegett, csitt, csendesebben!

– Másszanak be – mondta Glinda fojtott hangon. – Ez az űrhajó egyikszellőzőberendezése. Az alumínium csövek behálózzák a szintek közti teret.Az utasoknak több mint a fele elrejtőzhet az űrkalózok esetleges bosszúja elől.Itt biztonságban lesznek.

– Csak a nők? – kérdezte valaki.– Igen, és a gyerekek… Csing, menj elsőnek – intett Glinda a gyereknek.

Csing Genterre nézett, és vállat vont:– Semmi kedvem hozzá. Én verekedni akarok! Begga meghallotta,

odafurakodott hozzá:– Ne húzd az időt, Csing. Te már megtetted a magadét, szépen viselkedtél.

Az egész Föld megtudja majd, hogyan segítettél… tudod, kinek. És lehet,hogy a szellőzőcsőben is szükség lesz férfiakra. – Begga magához húzta a kétgyereket. – Csak ti lesztek ott férfiak, rátok bízzuk az asszonyokat.Vigyázzatok rájuk!

Csing szeme fölcsillant. Ez igen, ez tetszett neki. Meglökte Gentert:

– Hallod, öregem? Mi leszünk Kasztór és Pollux, a két hős robotgyerek. AMacskabolygó című filmből, emlékszel rájuk?

– Ühüm – bólintott a barna bőrű Genter, és Csing után mászott. A kétgyerek hamar eltűnt a sötét nyílásban. Az asszonyok gyorsan követték őket.

Irina hátraugrott, és felsikoltott:– Ne! Ne nyúljon hozzám!A lény ott állt előttük. Magas volt és széles, de emberformájú. Borles

kapitánynak a gyomrába markolt a fájdalom, ám a következő másodpercbenkissé megkönnyebbült. Először maga sem tudta, miért. Aztán hirtelenmegértette: az alak űrruhája volt számára ismerős. Ilyeneket viselnek aszerelők, ha a robotok nem bizonyulnak elégségesnek, és az embereknek isrészt kell vállalniuk a nukleáris hajtómű megjavításában.

A rejtélyes alak ügyet sem vetett Irina sikoltozására. Lehet, hogy nem ishallotta? Némán lépett eléjük. Borles akkor vette észre, hogy valamit hozott akét hóna alatt: lágyan omló batyuk hullották a lábuk elé, a padlóra. A rejtélyeslény hol a batyukra, hol Irinára és Borlesre mutogatott, sürgetően. Alámpájával is a padlóra világított –

– Sugárvédő ruhák! – ismerte fel a batyukat a kapitány. – Azt akarja, hogyoltsuk fel!

Irinát a sírás rázta. A mondat értelme az első percben nem is hatolt el atudatáig. A könnyek elöntötték a szemét. Aztán – Borles segítségével, azidegen lámpájának imbolygó fényénél. – magára vette a ruhát. A "szörny"közben némán várakozott. "Ezekben a sisakokban nincs rádiókészülék" –jutott a kapitány eszébe. Felcsatolta a sisakot Irinára is, aztán önmagára. Attóla pillanattól kezdve süket csend vette körül, csak saját lélegzését hallotta.Tudta, hogy egyelőre nem érthet szót Irinával.

Az idegen intett: kövessék. És megindult visszafelé, ahonnan jött. Irina ésBorles követték – az asszony remegve értette meg, hogy most a védőpajzstóltávolodva egyenesen az Atlasz nukleáris hajtóműve felé vették útjukat…

– Csak nem félsz? – Leffrey kitárta az ajtót, és mozdulatlanná merevedvehallgatózott. Pisztolyt tartó keze körbejárt. De csend volt, és semmifélemozgást nem tapasztaltak. Négyes hangosan szusszantott, széles vállán feszülta – ki tudja, honnan szerzett – kezeslábasa. A nadrágszárak a padlót seperték.

– Maradj az ajtónál. – Leffrey bement, és sorban kitárta a hűtőkamrákajtaját. Amikor az egyik rekeszből jéghideg levegő csapott az arcába és Dalmalábait pillantotta meg – gyorsan becsukta az ajtót. Négyes mindezt látta, de

nem szólt. Leffrey halántékán kidagadt egy ér: a férfi nagyot nyelt, éskinyitotta a következő kis kamrát…

– Itt van – húzta elő Pablo testét. Az alvó férfi hangosan felhorkant, éstovább szuszogott. Nem volt kétséges, hogy valakik "fogságba ejtették", hogynem önszántából mászott be ide – vékony kötéldarabokkal a hordágyhoz voltkötözve. Leffrey egy pillanatig dühösen nézte magatehetetlen társát. Azarcához közel hajolva ismét érezte ugyanazt az illatot… Egy orvosságkesernyés illatát. Narkotikum. Hol is? Igen. Félórával ezelőtt érzett hasonlószagot, amikor Hármast próbálták felébreszteni álmából, sikertelenül.

– Gyere már, a fenébe is, segíts! – förmedt társára. Elvágta a köteleket.– Mit csinálunk vele? – kérdezte Négyes, miközben a folyosón cipelték

társuk folyton oldalra billenő testét.– Letesszük az étterem mellett, Hármas mellé… Most már nem tart sokáig

az egész.Négyes főnökére sandított. Sejtette, hogy Leffreynek is elege lehet az

Atlaszból. Viharfelhők gyülekeztek a fejük felett.– Hárman is sakkban tarthatjuk őket – morogta. Leffrey nem válaszolt.De amikor az étteremhez értek, kellemetlen meglepetés várt rájuk.A magatehetetlen, kábult Hármas… eltűnt.

– Ha félnek, maradjanak itt. Próbáljanak elbújni – mondta Labin aférfiaknak. Ott álltak az alsó szint folyosóján. A asszonyokat már elnyelte aszellőzőberendezés. A pilóta a gyér világításban – mintha az egészemberiséget látta volna maga előtt. Trivento és néhány más férfi: fehér bőrűvolt. A fekete férfi – Gallognak hívták – még mindig a szellőzőberendezés felénézett, ahol fia eltűnt. A hallgatag ázsiai kiálló arccsontja alatt megült egy apróárnyék. Az indiai mérnök barna bőre szinte feketének tetszett a különösfényben.

– Nem félünk – válaszolta Trivento, és ökölbe szorult a keze. Úgy érezte, atöbbiek nevében is szólhat.

Sarah és Glinda kijöttek a szellőzőkamrából. Juan először nem szóltsemmit, Saraht nézte. Gallog elindult a pilóta után, és csak annyit mondott:

– Nem bújunk el, a kabinjainkban leszünk. Lehet, hogy szükség lesz ránk.Hátha hasznunkat veszik…

Az indiai hallgatott. Több férfi jött mögöttük, valahogy senkinek sem voltkedve beszélni. Trivento bevárta a menet végén haladó két nőt.

– Maga is elbújhatott volna – jegyezte meg a férfi elégedetlenül.

– Most az Atlasz személyzetéhez tartozom – felelte Sarah. Hangjában eddigszokatlan keménység, határozottság csendült. Juan, az algabúvár, egy percremeghökkent, aztán… elmosolyodott:

– Maga tetszik nekem – mondta váratlanul Egyenesen. Őszintén. Glindaazonnal meggyorsította a lépteit – érezte, hogy a beszélgetés olyan fordulatotvett, amely már nem őrá tartozik. Sarah és Juan észre sem vették, hogyegyedül maradtak. A felső szint folyosóján, a gépteniszterem mellettmegtorpantak, összenéztek.

– Idestova negyvenéves leszek. És csúnya vagyok – mondta a nő. Magasem tudta, honnan vette a bátorságot, hogy a férfi szemébe nézzen. Eddigsohasem csinált ilyesmit. És hogy éppen ezt mondja? A tekintete mosolygós,mégis komoly szempárral találkozott:

– Én magát szépnek látom, Sarah – felelte a férfi. – És tudom, mennyirekülönbözik azoktól az ostoba huszonévesektől.

Sarah lehunyta a szemét, és megint úgy érezte, súlytalan lett. Hogy repül,meleg földi délelőttön, langyos tengerparti szélben, hajladozó pálmák közöttrepül egyre magasabbra, magasabbra –

– Csak egyet tehetünk – mondta Klein felügyelő, és mielőtt folytatta volna,Flayatra sandított. A képernyő ezer és ezer apró fényfelvillanásból összeállómezőjén a miniszter most egy pillanatra távolinak, idegennek tűnt."Képzelődöm – futott át a felügyelő agyán. – A megerőltetéstől van. Vizuálisképzelgés az egész. Már belefáradtam. Nem vagyok elég fiatal azilyesmihez…"

– Tudom, mire céloz – felelte Flayat. – Fenyegessük meg a terroristákat.– Pontosan! – Klein örült, hogy nem kell hosszasan magyarázkodnia.

Flayat maga elé nézett, az ajka mozdult, de hangtalanul. Az elmondandószöveget fogalmazta.

Halden lassan átment az irányítóközpont termén. A keresztcsontja fájt a soküléstől, a szeme káprázott. Egy percre megtorpant, behunyta a szemét. Aztánkinyitotta, és az automatából üres poharat vett elő. Sötéten, szurokfeketéncsurrant a kávé. A másik poharat Siettinek vitte. Társa karikás szemmelköszönte meg. Az indián Halden kínosan elmosolyodott:

– Most már nem tart sokáig, öregem. – Flayat intett, hogy kapcsolják azűrbe sugárzó nagyadót. Aztán mély lélegzetet vett –

Porov úgy tett, mintha ügyet sem vetne a belépőkre. Leffrey arca vörös volta dühtől:

– Pablót megtaláltuk, de most meg Hármast vitték el valahová! Micsodapiszok banda!

De Kettest nem rázta meg a dolog:– Az elkábítottaknak úgysem vesszük hasznát. Akkor meg teljesen

mindegy, hol fekszenek a fiúk. Amint Zemunék megérkeznek, előhozzuk, ésátvisszük őket a másik hajóra. És elmegyünk… Néhány óra múlva magukhoztérnek. A fegyverük nálunk van, nem?

– Egy kivétellel… – morogta Leffrey, de belátta, hogy társának igaza van.Kissé lecsillapodott. Négyes nyugodtan állt a félig nyitott ajtónál, és olykor afolyosóra is vetett egy-egy éber pillantást.

Ekkor szólalt meg a hangszóró:– Itt a Föld. A kormánybiztos beszél. Borles kapitányt kérem a

készülékhez.Leffrey azonnal felélénkült. Maga lépett a mikrofonhoz:– Borles kapitány lepihent. Közölje, mit akarnak.Porov lehunyta a szemét. Egy kicsit megkönnyebbült. Tehát a Földön

vették előző, titokban leadott mondatait, és ez a válaszuk. A Föld szeretnemeggyőződni arról, mi történik a kapitánnyal. Igaz-e, hogy az űrkalózokmeggyilkolták? Remélhetőleg nem derül ki, hogy a Borlesról szóló információinnen származik. Porov a védőpajzson túli nukleáris térre gondolt, afélelmetes, sötét folyosókra… Aztán kinyitotta a szemét, és órájára nézett.Már alig néhány perc maradt addig a megbeszélt időpontig, amikor –

– A földi kormány aggódik a túszok testi épsége miatt, Leffrey. A rendőrigyakorlatból tudjuk, hogy ilyen hosszú úton igen sok lehetősége van akonfliktusnak… Figyelmeztetjük magát, Leffrey: Zemunt és társait csak akkorkapják meg, ha az Atlasz személyzete előzőleg rádión biztosít bennünketafelől, hogy az összes túsz ép és egészséges.

Leffrey ajkába harapott, és Porovra nézett. A mérnök visszanézett rá, aztánvállat vont. A mozdulat most nem tanácstalanságot fejezett ki – inkábbszemtelenséget… "Úgy kell nektek. Dögöljetek meg." Leffrey szinte pontosanmegérezte.

– Tudomásul vettük – mondta a mikrofonba, Ekkor csendült meg afedélzeti telefon. Kettes nyúlt érte, de Leffrey intett:

– Hagyd! – És felvette.– Igazat mondtam, ugye? – kérdezte a rejtélyes nő közvetlenül. Mintha

nem is szakadt volna félbe az előző beszélgetésük.– Igen, megtaláltuk az emberemet.– No látja. De a java ezután jön, Leffrey… Egy órával ezelőtt kihallgattam

egy beszélgetést. A maga két embere suttogott a hátsó raktárfolyosón. Azegyik azt magyarázta a másiknak, hogy Leffrey nélkül kellene fogadniuk

Zemunt. Merthogy akkor Leffrey helyébe léphetnek, mondta az egyik. Amásik csak bólogatott. Aztán – nem tudom, miért – lézersugárralkiolvasztották a raktárajtót, pedig biztosan volt hozzá kulcsuk. Alighanemazért tették, hogy a betörést majd másokra kenjék… Mikor kijöttek, aztmondta a magasabbik: "Ettől alszanak majd, mint a tej…" Igen, így mondta.Az volt az érzésem, hogy többek között magáról beszéltek, Leffrey.

– Hogy nézett ki az a magasabbik? – kérdezte Leffrey.– Hát tudja… Olyan egyformák az emberei azokban a kezeslábasokban

meg az álarcokban… De akiről én beszélek, annak olyan fura, régimódi sárgacipő van a lábán, ebben biztos vagyok.

– Köszönöm. – Leffrey letette a kagylót, és önkéntelenül is Kettes lábáranézett. Mert a helyettese viselt régimódi sárga cipőt.

– Ön nem bújt el, asszonyom? – kérdezte Glinda meglepődve, mikor akabinok között Beggával találkozott.

– Más feladatot bíztak rám – mosolygott talányosan a fiatalasszony, és nemállt meg. Glinda csak annyit látott, hogy Begga – aki valószínűleg az egyiktornateremből jött – most a kabinok felé siet. A fekete lány csodálkozott, denem szólt.

Sarah, Trivento és az ébenbőrű, örökké szomorú férfi megállt az étterembejárata előtt. Sarah nem tudta, mihez kezdjen most. Trivento gondolataibamerült. "Meddig tarthat még?" – töprengett. Az Atlasz személyzete révénkiszivárgott hírekből már minden utas sejtette, hogy alig néhány óráról vanszó. Ennyi ideig kell elviselniük az embertelen feszültséget –

Az algabúvár csak ekkor tudatosította magában, hogy a fekete férfi hozzábeszél:

– …Hiszen, ha vele történnék valami… Valami rossz… Akkor mársemminek sem lenne értelme a számomra, ő az egyetlen gyermekem…

– A kis Genter? – érdeklődött udvariasan Sarah, és a férfira pillantott.Meglepte az a hihetetlen szomorúság, ami a fekete arcról sugárzott. A nőJuanra nézett, és most mindketten érezték, hogy itt többről van szó, mintegyszerű aggodalomról.

– Ne féljen. Minden rendben lesz… – Ígérte Sarah, bár ebben maga semvolt biztos. Amaz talán nem is hallotta – reszkető kézzel egy fényképet vettelő:

– Nézzék, a feleségem… – És egy sóhajjal tette hozzá: – Volt… Sarah nézte a képet. Vakító szőke, szép, harminc körüli, fehér bőrű nő

nézett vele farkasszemet a képről. Az arcában volt valami végtelenülrokonszenves… Trivento is a képre nézett:

– Mi… mi történt vele?– Meghalt. – A fekete férfi válla megrázkódott. – Tizenkét évi házasság

után. A Marson érte baleset. Geológus volt, mint én. Ott is temették el. Afiammal minden évben elmegyünk a sírjához, most is ott voltunk,

Sarah akkor vette észre, hogy már Glinda és a hallgatag ázsiai is mögöttükáll. Egy pillanatra kínos csönd telepedett a kis csoportra. Elsőként Juan találtafel magát:

– Menjünk a társalgóba… Azt hiszem, mindnyájan szívesen innánk egyteát.

Glinda elértette:– Máris hozom.Az algabúvár a nyomasztó hangulatot akarta eloszlatni. Sarah hálásan

pillantott rá. Juan megfogta a fekete férfi karját, és a folyosóról nyíló társalgóegyik foteljához vezette. Mire maga is leült, az ázsiai az egyik polcról egybűvész ügyességével sakktáblát varázsolt elő, és az asztalra tette. Sarahmosolygott. A szobában érezhetően csökkent a feszültség. Trivento Sarahtfigyelte, a nő szeméből sugárzó érzés megnyugtatta. "Minden rendben lesz…"– gondolta. Aztán sóhajtott egyet, és nem is nézve ázsiai partnerére, asakktábla fölé hajolt.

Porov a fali digitális időjelzőt figyelte. Még egy perc… Érezte, hogyannövekszik benne a feszültség. Igyekezett nem nézni az ajtóhoz közel álldogálóterroristára.

Az időjelzőn átfordult az utolsó számjegy. Yvan Porov határozottmozdulattal nyúlt a vezérlőpulthoz, és megérintett két szenzoros gombot. Ajelzőfények megnyugtatóan gyulladtak ki – az utasítást tehát teljesítették agépek…

– Mit csinál? – kérdezte a terrorista, és közelebb jött.– A radarsugarak pásztázószélességét növelem – felelte Porov készségesen.

Régi – szokásos? – félelme mintha nyomtalanul elszállt volna. Nem, nemrettegett már. Más emberré lett, úgy érezte. Ő, Yvan Porov fedélzeti mérnökűrhajós, ezen az útján megváltozott –

Fölényesen gondolt a terroristára, aki nem ért ezekhez a bonyolultberendezésekhez. Aki, ha megfeszül is, nem tudhatja, mit művel a mérnök avezérlőpult előtt… És Porov nevetett magában, elöntötte az elégedettség:"Becsaptam őket." És fél perc múlva az újabb gondolat: "Nem is érdemelnekmást…"

Labin és Jagel a hátsó raktárak mögött, az alsó szint végén álltak. A folyosóitt kiszélesedett. A falak mellett kétembernyi magas, szögletes, kiálló

manipulátorkarokkal ellátott kerekes robotok álltak. Nem volt bennük "élet",kikapcsoltán, mozdulatlanul meredeztek a félhomályban…

Jagel torka elszorult:– Mit akar?… Miért hozott ide? Labin az óráját nézte, vontatottan felelt:– Még egy perc türelmet kérek, Korgen úr. Jagel már nem is figyelt a

pilótára. Irinát látta maga előtt. Irinát, akit szeretett, és akiért mindenre képeslett volna. Mi lett vele? Miért nem tudta megvédeni, miért nem áldozta felmagát Irina helyett, Irináért? Behunyta a szemét, és ismét elfogta areménytelen kétségbeesés.

A férfi visszaemlékezett a filmre, amit egyszer látott. A sugárbetegség alegalattomosabb kór, mióta a rákot legyőzték. És aki megkapja, még ma ismenthetetlen. A környezete szeme láttára haldoklik hetekig, senki sem tehetmár semmit, az ítélet kimondatott és –

Jagel rettegett Irináért.

Az ismeretlen óriás előttük ment. A fekete fémfalakra csak néha-néha esettfény – az idegen lámpájának sárga fényköre inkább a padlót világította megelőttük. Mintha ügyelne rá, hogy az emberek lássák, hová lépnek… Irinareszketve lépkedett. Hallotta maga mögött a kapitány nehéz csizmáit. Azasszony nehezen mozgott a számára szokatlan, merev ruhában. De szívébenmár feléledt a remény. "Megmenekülök a sugaraktól… De kijutunk-e innen?"

A környezet félelmetes volt. A falak olykor – úgy tetszett – közelebbnyomulnak, szinte rájuk dőlnek. Az asszony még soha nem járt ilyenkörnyezetben. A szíve elszorult, ha eszébe jutott, hogy a védőpajzstóltávolodva tulajdonképpen egész idő alatt a nukleáris hajtóműhözközelednek… Hová vezeti őket ez a valaki? Ember-e egyáltalán?

Kongó fémlépcsők következtek. Lefelé haladtak. Borles észrevette, hogyirányt változtattak. Egy szinttel lejjebb ellenkező irányba mentek, vagyis mosta hajtóműtől távolodva ismét a védőpajzshoz közeledtek –

Aztán a lámpa fénye felemelkedett – az ismeretlen előrevilágított. Szürkefalakat láttak. Borles sejtette már, hol vannak.

És ekkor meglepő dolog történt.Mintegy varázsütésre – szétnyílt a fal. Vastag, súlyos fémszárnyak

húzódtak el balra és jobbra, a túloldalról fény szökött a sötétben várakozóemberek szemébe… A három, ormótlan, ezüstösen csillanó védőruhát viselőalakra két férfi várakozott: Jagel és Labin.

Olyan volt minden, mint egy álom. Fényözön és menekülés! Élet! Az örömBorlesbe vágott, önkéntelenül is fellélegzett, és széttárta karjait Irinánakelakadt a lélegzete, a könnyek megint elfutották a szemét –

Borles lépett ki elsőnek. Az idegen Irinát vezette Jagelhez. Labin pilóta márügyet sem vetett rájuk; a fali telefonhoz lépett, a vezérlőt hívta.

– Yvan? Minden rendben. Zárd be! – És már nem is nézett az ismétösszecsukódó falakra, segített Borlesnek kibújni a kényelmetlenszerelőruhából.

Jagel az örömtől fuldokolva ismerte fel a sisak ellenzője mögött Irinát.– Drágám! Itt vagy? Élsz? – És ügyetlenül próbálta lehámozni az

asszonyról az öltözéket. Labin segített. Irina sírt a boldogságtól, mikormegölelhette férjét.

Borles közben az idegennek segített levetkőzni. A kapitány különösebbennem is lepődött meg, amikor a "lény" leemelte sisakját, és a jelenlévőkmegpillantották… Raito arcát.

– Égy ideje már sejtettem, hogy maga szervezi az ellenállást a hajón –mondta a kapitány elégedetten, és kezet nyújtott. – Tulajdonképpen márodabenn is tudhattam volna, hogy csak ön lehet a megmentőnk.

– Semmiség volt – mosolygott Raito szerényen. – Yvan Porov nélkülsemmire sem mentem volna. Tőle tudtam meg, hogy a reaktortérnek kétbejárata van: az a fenti, amiről a terroristák is tudtak, és ahol önt és Irinát isbevitték. Ez itt az alsó szinten a szélesebbik bejáró, amely a javítórobotokszámára készült. Mikor önöket odafönn belökték a pajzs mögé, Porov aterroristák tudta nélkül, távvezérléssel kinyitotta néhány másodpercre ezt azajtót is. Én már védőruhában voltam, és vittem a Porovtól kapott tartalékvédőöltözékeket is.

– Szóval Yvan ezért nem segített, mikor a banditák elhurcoltak a vezérlőből– morogta immár megbékélten Borles. – Pedig akkor nagyon dühös voltam rá.

– Ok nélkül, mint látja! – Raito ledobta a védőruhát a padlóra, és megfogtaa sürgölődő Labin vállát. – Hagyja ezt most, Jan. Mi történt közben a hajón?

– A nőket és gyerekeket a terv szerint a szellőzőrendszerbe rejtettük. CsakGlinda, Sarah és az ön felesége maradtak kinn. És persze a férfiak.

– Remélem, Begga elvégezte a rá bízott dolgokat… – mormolta Raito, és afali telefonhoz lépett. Közben Jagel elkapta a vállát, és megölelte. Ez a hevesreakció kissé meglepte a hadnagyot – de a történész szemébe pillantva látta aférfi örömét.

– Raito, te egy hős vagy! Már azt hittem, minden elveszett. Hogy Irina…érted, ugye? És egyszer csak nyílik a fal, és kiléptek ti, épen, egészségesen…

Az utolsó szóra Labin pilóta is bekapcsolódott a beszélgetésbe: –– Mértem az időt, kapitány úr. Nem hiszem, hogy védőruha nélkül tíz-

tizenkét percnél tovább tartózkodtak odabenn.– Pedig óráknak tűnt… – Irina érezte, hogy a rémület csak most apad le

benne. Térdei remegtek, elgyengült, és pihenni szeretett volna.

– A hajtómű nincs bekapcsolva – számít gáttá Borles. – A sugárzás ilyenkorminimális, a védőruha nélkül töltött percek nem hagyhattak nyomot aszervezetünkben… – A kapitány mélyeket lélegzett, mintha mélyről, nagyonmélyről bukkant volna az életfelszínre. Oda, ahol a kozmosz és a Föld várta,Róma és egy ház kertje, ahol a pázsiton az unokái szaladnak…

– Jan, vezesse Irinát Porov barkácsműhelyébe. Ott talán senki sem fogjaháborgatni.

– Veled megyek – ugrott a férje. De Raito leintette:– Nem, Jagel. Lehet, hogy szükségünk lesz rád… Maradj. – És Borlesre

nézett. – Kapitány úr, arra kérem, ön is rejtőzzék el egyelőre. A legjobb, ha.Irinával megy. A terroristák hadd higgyék, hogy a pajzs mögött vannak.

– Elrejtőzzem a saját hajómon? – Borlesnek nem tetszett az ötlet, de tudta:Raitónak igaza van. – Jól van, megyek. Egyelőre…

Aztán a hadnagy telefonon a saját kabinját hívta. De a szám foglaltatjelzett. Begga valakivel beszélt éppen.

Leffrey már eléggé fáradt volt. Próbálta kiszámítani, mikor aludt utoljára,de erre sem emlékezett. Az Atlaszon töltött idő egybefolyt, az órák napoknaktetszettek. Agyában egymást kergették a gondolatok. Élt a gyanúperrel, hogybecsapják. De ha nem? Az az ismeretlen nő már egyszer igazat mondott.Elárulta, hová rejtették a fellázadt utasok az elkábított emberét, Pablót.Viszont amit utána mondott… Bár – Leffrey ezt nem tagadhatta önmaga előtt– ez a gondolat már az ő agyában is megfordult. Kettes minden dicsőségetlearathatna, ha öt, Leffreyt valahogy kikapcsolná a játszmából. "Persze csakakkor, mikor mindent megtettem a siker érdekében" – dühöngött a ([önökgondolatban. Közben éppen Kettessel mentek a felső szint B folyosóján hátra,a raktárak felé. Leffrey óvatosan lépkedett. "Milyen magabiztos – figyelteLeffrey gyanakodva. – Vagy úgy érzi, hogy baja sem eshet, hisz nem tudoksemmiről… vagy tényleg ártatlan. De Zemun annak hisz majd, aki őtkiszabadítja. És ha én holtan maradok itt az Atlaszon, Kettes és Zemun meg atöbbiek vidáman és szabadon elszáguldanak az űrbe… Eszükbe sem jut majdmiattam bánkódni… És ha engem is elkábítanak, ha beadnak nekem valamit?Zemun csak annyit lát majd, hogy elaludtam, hogy könnyedén kikapcsoltak ajátszmából. Soha többé nem bízza rám egyetlen akció vezetését sem…"Véletlenül Kettes sárga cipőjére pillantott, és újra elborult a kedve. "Egy perc– és minden kiderül."

– Gondolod, hogy tényleg erre vannak? – kérdezte Kettes.

– Nem gondolok semmit. De jobb, ha meggyőződünk róla. Már a másodikemberünk kábul el, mintha valamilyen narkotikumot kapott volna.Harcképtelenek lettek.

– No de az utasok is elkábultak…– Akkor most hol vannak? Az előbb az étterem mellett jöttünk el, és

egyetlen kábult utast sem láttam, pedig nemrégen még szerteszét hevertek.– Talán az orvosi szobába vitték őket – vélte Kettes.– Talán.A 3-as raktár ajtaját lézerrel szétolvasztva találták. Kettes nyugalma

elszállt, izgatottan tekintett körbe:– Feltörték, látod?– Látom. – De Leffrey közben azt gondolta: "Te csináltad, meg a társad…

Valamit terveztek ellenem, csak tudnám, hogy mit…" Belökte az ajtót. Magasem vette észre, hogy a keze mikor csúszott a fegyver agyára. A mennyezetilámpa gyér fényében az itt tanyázó társai fekhelyeit és szétdobált tárgyait láttacsupán. Mégis, sejtette, hogy kell valamilyen nyomot találnia. Ha az a nőigazat mondott…

A telefon megcsendült. Halkan, diszkréten. Porov vette fel. Négyes az ajtóközelében állt.

– Porov vagyok.– Adja azt a fickót – mondta azonnal a már ismert női hang. A mérnöknek

úgy tetszett, most egy árnyalattal mélyebb volt. Izgatottabb. És Yvan is kezdteérezni, hogy a hajóban ismét növekvő feszültség rá is átragadt.

– Magát keresik – mondta az űrkalóznak. Négyes bizalmatlan pillantástvetett a mérnökre. Nem jött túl közel, messziről, kinyújtott karral vette át akagylót, és rögtön félfordulatot tett, hogy a beszélgetés közben is szemmeltarthassa az ajtót.

– Halló!– Vigyázzon, veszély fenyegeti! – mondta a nő gyorsan. – Méghozzá a

barátja részéről!– Mit beszél itt összevissza? – döbbent meg az álarcos.– Leffrey úgy hiszi, hogy Kettes és maga kábították el a többieket.

Iszonyúan dühös. Vigyázzon, mert ha visszamegy a vezérlőbe, le fog számolnimagával! – Egy kattanás, a vonal hirtelen megszakadt.

– Micsoda? Halló! Halló! – Négyes hiába várta a folytatást. Dühösenkörülnézett, talán azt hitte, a rejtélyes telefonáló itt bukkan fel a közelben – decsak Porovot látta. A fedélzeti mérnök az egyik hőmérsékleti jelzőt figyelteösszeráncolt homlokkal. Az űrhajó lakóterének teljes belső hőmérséklete az

utóbbi negyedórában egy teljes fokkal emelkedett. A központi számítógép – azAtlasz "agya" – már jelezte a tényt, de még nem vont le belőle következtetést,és így a mérnök sem tudta, mire vélje a dolgot, őszintén szólva most kisebbgondja is nagyobb volt annál, hogy ezzel foglalkozzék. A lézerpisztoly csövéta hátában érezve egyre hosszabbnak tűnt a vezérlőben töltött idő –

Négyes fújt egyet, és az órára nézett. "Hány átkozott órát kell még ezen ahajón tölteni?" – gondolta dühösen. És most már ő is félni kezdett.

– Ez mi? – Leffrey a fal mellett heverő hálózsákok közül felemelt egypalackot. A színes címkés, szép formájú üvegben áttetsző folyadék csillant.

Kettes zavarba jött:– Hát szóval… tudod, tegnap elalvás előtt…– Azt mondtam, akció alatt nehogy alkoholt igyatok! – Leffreyben forrt a

düh, de még fékezte magát. Nagy lendülettel a falhoz vágta a palackot.Csörrenve spricceltek szét a cserepek és a folyadék. Kettes mozdulatlanul álltaz ajtónál, és nem tudta, mit tegyen.

Leffrey tovább matatott társa holmijában, és elsötétült az arca:– Gyere csak közelebb – mondta vészjósló hangon. A padlón guggolt

ugyan, de a tekintetét le sem vette Kettesről. – Emlékszel, mikor Hármas kiittaa narancslét és elkábult?

– Igen.– Te is ittál, de semmi bajod sem lett.– Szerencsém volt – felelte Kettes. – Az utasok nem mertek kockáztatni, és

biztosan csak az egyik pohárba tettek kábítószert. Nagyon ravaszak ám!– Bizony, ravaszak. De te sem maradsz el mögöttük! – Leffrey szabad

kezével hirtelen elrántotta az egyik hálózsákot. A padlón apró, barna tubusokhevertek. Rajtuk a felirat: Narkotex.

Kettes döbbenten nézte a látványt. Megértette: ravasz cselszövés áldozatáulesett. Akik idecsempészték a tubusokat, azt akarták, hogy Leffrey őt, Kettesthiggye ellenfelének… A keze a lézerpisztolyt kereste…

De Leffrey gyorsabb volt, már előrántotta a magáét: – Ne mozdulj!– Gustav, mit csinálsz? Megőrültél? – Kettes elsápadt.– Inkább most jött meg az eszem. Rájöttem, hogy ellenem vagy.

Elkábítottad az utasokat meg a társainkat. Tudtad: ha választania kell, Pablovelem tartott volna… Te akartad az Atlaszt Zemunhoz vinni, te akartad őtkiszabadítani, tiéd lett volna az egész dicsőség, mi?!

– Nem vagy normális! – Kettes körülpillantott. A félig nyitott ajtó elégközel volt…

– Képes lennél minket is eltenni láb alól, teee!… És hogy megjátszottadmagadat, átkozott! Kiolvasztottad a zárat, pedig van hozzá kulcsod…

– Nem én csináltam! Az utasok! Ők rejtették ide a. Narkotexet – kiabáltKettes kétségbeesetten.

– …hogy másokra kenhesd a bűnödet, te dög. Hát most megfizetsz érte! –Leffrey felemelte a fegyvert. Kettes a főnöke arcát nézte, és már nemmaradtak kétségei. A másodperc tört része alatt megértette, hogy vége – nincsmire várnia. Rábeszéléssel, fenyegetéssel vagy mentegetőzéssel semmire semmegy. Döntött – megperdült, és az ajtóhoz ugrott…

A sugár a levegőben érte. Iszonyú fájdalom csapott a hátába, úgy érezte,szakadékba zuhan. Tűz lobbant a testében –

Mikor a padlóra zuhant, utolsó erejével fegyverét kereste… De keze márnem találta. Elvesztette az eszméletét. Hörgött, szeme kidülledt…

Leffrey lihegve állt mögötte. Aztán átlépve volt barátját, kinézett afolyosóra. Senkit sem látott. Lehajolt, elvette Kettes pisztolyát, és sietveelment.

Porovban nőtt a meghatározhatatlan eredetű aggodalom. Halványan érezte,hogy a hajón – az emberek harcán kívül – valami nincs rendben.Tízegynéhány éve hajózott már az űrben, és néha úgy tetszett, sejtjeiben érzi agépeket. A hajtóműnek a valóságban soha nem hallható dübörgését, a falakbanáramló gázokat, a percenként ezer és ezer információ érkezését és indulását aközponti elektronikus agy végtelen számú részecskéjébe.

Megnézte a kijelzőt. Gyomra összerándult… Az elmúlt tíz percben ahőmérséklet újabb két fokkal nőtt! A hajó mindkét szintjén a középátlag márhuszonhárom és fél Celsius-fok volt. Még nem túl sok, de ha továbbemelkedik… Egy óra múlva elérheti a negyven fokot is… Valamilyenberendezés kétségkívül elromlott. Porovnak Borles jutott eszébe. Még az aszerencse, hogy a kapitány megmenekült. Élve kijutott a nukleáris védőpajzsmögül. Talán hamarosan itt áll majd a vezérlőben, és nyugodt hangonosztogatja utasításait.

"De még nincs itt, most mindenért én felelek!" – gondolta a férfi, ésutasította a központi agyat, derítse ki, miért emelkedik a belső hőmérsékletilyen rohamosan. Az eredmény azonnal megjelent az egyik képernyőn. Porovajkába harapott, és görcsösen igyekezett, hogy a rémület ne uralkodjék el rajta.Habozás nélkül leállította a fűtést, ami eddig is csak minimális mértékű volt,hisz a hajó belső világából nem szökhetett ki a meleg, erre a célra hát kevésenergiát használtak.

Gyorsan a mikrofonhoz lépett. Már lenyomta volna a gombot, de aterrorista ott termett mellette:

– Mit csinál?– Kisebb műszaki hiba. – Porov most nem habozott. Négyes szemébe

nézett – a fekete textil két, primitíven-szabálytalanul kivágott résén át hideg,könyörtelen szemeket látott –, és mégsem érzett félelmet; már nem. Porovtúlemelkedett egykori önmagán. Eltolta a férfi kezét, és lenyomta a gombot:

– Jan Labin azonnal jelentkezzék a vezérlőben! Labin pilóta jöjjön avezérlőbe!

A hangszórók az egész hajóban szétkiáltották Porov szenvedélyes, és kisséizgatott segélykérését.

– Te jó ég! – Begga szája elé kapta a kezét, és izgalmában a falhoz simult.– Nézd, egy halott!

– Nyugodj meg. – Raito a felesége elé állt, védelmezőleg. Előrántottazsákmányolt lézerpisztolyát, és éberen figyelt mindenfelé. De a folyosóncsönd volt. Csak a félig nyitott ajtóban heverő férfi hörgött halkan.

– Még él… Lehet, hogy csapda – mondta Jagel józanul. Arra gondolt, előzőnapon ők is ugyanilyen trükköt eszeltek ki, hogy tőrbe csaljanak egy űrkalózt,éppen ők hárman…

Raito a fal mentén közelebb lopakodott, aztán visszanézett. Majd pisztolyátelőre tartva berúgta az ajtót, és a raktárba ugrott.

– Sehol senki. Gyertek. Jagel, vigyázz az ajtónál! – Raito a férfi fölé hajolt.Megfordította. Látta lábán a sárga cipőt…

– Ez Kettes, az alvezér.– Sikerült a cselünk. – Begga szája széle reszketett. – Jobban, mint

reméltük. Leffrey elintézte a fickót a Narkotex miatt. Raito! – a színésznőmost értette meg a történteket. Amit most láttak, az ő cselszövésük eredményevolt. Ez az ember vérbe fagyva – miattuk jutott erre a sorsra… A nő majdnemelsírta magát, de eszébe jutott Dalma. És Irina a védőpajzs mögött…Megkeményítette a szívét. Ezek a banditák nem érdemelnek mást.

– Még nem halt meg… – Raito a férfi pulzusát tapogatta, felhúztaszemhéját is. – A hátába kapta a sugarat, de ha nem ért tüdőt, szívet vagyütőeret, akkor megmarad… Kevés vért vesztett.

– Mi legyen vele? – érdeklődött Jagel. A gyomra felfordult, nem tudott asebesültre nézni.

Raito egy másodpercig habozott, aztán döntött:

– Van egy ötletem. Begga, telefonálj Glindának, hogy az elsősegélytáskávaljöjjön Porov barkácsműhelyébe. Aztán csináld, amit elterveztünk… Jagel, tekapd el a hóna alatt.

– Hová visszük? – idegeskedett a történész elborzadva.– Hallottad, a barkácsműhelybe. Remélem, sikerül megmentenünk.– Megmenteni? – Jagel már semmit sem értett. De barátja sürgető tekintetét

látva felsóhajtott: – Hogy ezen a hajón a cipekedés mindig nekünk jut…És Kettes súlya alatt görnyedve elindultak.

A vezérlőben megcsörrent a telefon. Négyes felvette. Ugyanakkor lépett beLabin. A pilóta gyorsan Porovhoz sietett:

– Kerestél. Mi történt?Yvan örült, hogy Négyes nem hallja most őket. Mert amit közölni akart a

pilótával, azt nem hozhatták az űrkalózok tudomására. A telefon miattszerencsére nem volt szükség álcázott magyarázkodásra:

– A V 4-es szellőzőjáratban leállt a kettes számú ventillátor – felelteizgatottan. Jan azonnal megértette a dolog jelentőségét.

Négyes közben az ismeretlen nővel beszélt. Azzal a rejtélyes hanggal,amely már előbb is figyelmeztette:

– Vigyázzon, Négyes. Most maga következik.– Kivel beszélek?– Mindegy. A lényeg az, hogy Leffrey megőrült.– Miket beszél?– Az előbb magam láttam Kettest vérbe fagyva heverni. Leffrey lőtte le.– Leffrey? Kettest?– Igen. És az az ámokfutó egyedül akar maradni, mire ideér Zemun. Csak

az övé lesz a dicsőség, Négyes. Ezért mondtam: most maga következik.Leffrey elindult a vezérlő felé – és a vonal hirtelen megszakadt.

Közben Porov a vezérlőpultra intett:– Látod? A szellőzés leállt, a hőmérséklet emelkedik. De az igazi baj

más…– Értem. Mit csináljunk?– Vedd át a vezérlést, én lemegyek a szellőzőkamrába, és kibontom a

meghajtómotorok burkolatát. Vagy sikerül elindítanom újra a ventillátort,vagy… – Yvan nem fejezte be a mondatot, gyorsan kisietett a vezérlőből. Azagyában, a mellében akárha pörölycsapások döngtek volna, csak egyetlengondolat kínozta: minél előbb meg kell javítania a ventillátort. Mert ha nem –a szellőzőcsőbe rejtőzött utasok negyedórán belül megfulladnak…

8

Halden visszajött a mosdóból. A hideg víz lecsorgott a tarkóján, néhánycsepp az inge alá is került. Kellemetlenül csiklandozta. Szándékosan nemtörölte meg a haját – még bőrén érezte a hűvös zuhanyt, mikor újra leült ahelyére.

– Igyekezz, kihűl az ebéd – mondta Sietti. Halden a tálcára nézett, a fehérműanyag tányérokra. Egy cseppet sem volt éhes. Maga elé húzta ugyan a tálat,kanalát belemerítette a levesbe, aztán felnézett. Tekintete Siettiével találkozott.

– Megértelek – mondta a társa halkan. – Nekem is éppen az jutott eszembe,hogy amíg mi itt falatozunk, azok ott az Atlaszon talán éppen haldokolnak.

– Vagy harcolnak – felelte az indián ősök utóda. – Így vagy úgy, denéhányan közülük az utolsó percig sem adják fel.

– És jól teszik.Halden elnézett valahová messze. Az űrállomás most a Föld árnyékában

haladt, a sötétség oltalmazón vette őket körül. Legalábbis Haldennek úgy tűnt:a bársonyos fekete burkolat védelmezőén befogadta őket. Ugyanakkor tudta,hogy ez csupán hangulat. Semmi más.

– Lehet, hogy mi is így tennénk a helyükben – vélte Sietti.– Lehet – hagyta rá Halden, és kedvetlenül eltolta maga elől a tányért.

A Földön milliók várták a híreket. Az Atlasz személyszállító űrhajóvaltörtént tragédia napok óta izgalomban tartotta az embereket. A hozzátartozókszámára a kormány külön videotelefon-vonalat biztosított, ahol éjjel-nappalrendelkezésükre bocsátották a hajóról érkezett legfrissebb híreket. A világtévéközponti és regionális stúdiói rendszeresen tudósítottak a fejleményekről. Asanghaji körzet nézői szívszaggató jelenet szemtanúi lehettek – a kis Csingszülei üzentek az Atlaszt elrabló űrkalózoknak – kérték őket, hogy ne bántsáka gyermeküket… Csing édesanyja sírásban tört ki a kamerák előtt. Askandináv körzet egy riporterének sikerült fellelnie Dalma Ouden apját; a férfiegy távoli fafeldolgozó telepen dolgozott, de nem volt hajlandó nyilatkozni atévének. Többen próbáltak interjút készíteni Raito és Begga szüleivel, de azöregek – Klein felügyelő tanácsára – elzárkóztak minden nyilatkozat elől. Aszemfüles riporterek viszont nem adták fel a harcot, következő célpontjukJamagucsi videofilm-rendező volt, aki azonnal megértette az ügy jelentőségét.Közölte a riporterekkel, hogy új filmjének főszerepét Begga Kuomeni fogjajátszani…

A Föld lakóinak többsége döbbenten értesült az Atlasz sorsáról. Az új,fiatalabb nemzedék tulajdonképpen csak ekkor értette meg, hogy az erőszakmég nem halt ki világukból. Abból a világból, amelyet már olyannyirahajlamos volt tökéletesnek látni, hinni –

Leffrey elhatározta, hogy maga keresi meg a rejtélyes módon eltűntutasokat. A betegszobában hiába járt – a fehér falú kis helyiség üresen ásított.Lement az alsó szintre. A raktárak táján is süket csend fogadta.

Porov felsóhajtott. Elöntötte a kétségbeesés… Hát mégsem sikerül? Aventillátorok vezérlőberendezésében nem tapasztalt hibát. A mérnök ott állt anyitott faliszekrény előtt. A vezetékek, kapcsolók, összefonódott kábelcsomókés érintkezők halmaza számára nem jelentett titkot. Értette a szellőzőrendszerműködésének alapjait, és tudta már: a vezérlésben sem következett be hiba. Ahajó ventillációs csöveiben a belső, megtisztított levegő keringett. Az egyesszinteken külön-külön, egymástól függetlenül dolgoztak a gázcserélők,amelyek az elhasznált levegőt ismét feltöltötték a megfelelő százalékarányúoxigénnel. A rendszer végpontjai a hőmérsékletérzékelők voltak; ha valahol azelőre megállapított érték fölé emelkedett a hőmérséklet – akár csak egytizedfokkal is! –, a központi számítógép máris utasította a négy ventillációshálózat egyikét…

Porov meredten nézte a kis műszerfalat. A jelzések itt is félreérthetetlen ékvoltak: a kettes számú ventillátor nem működött. Ez azt jelentette, hogy sem akettes számú, méternyi széles szellőztető csővezetékben, sem az ahhozcsatlakozó, jóval vékonyabb csövekben nem áramlott a levegő. Gyakorlatilagtehát a V 4-es rendszer, leállt. És ők előzőleg éppen ebbe a csőrendszerberejtették a nőket és a két gyereket!

A mérnök érezte, hogy verejték cseppek ülnek a homlokán. Fázott ésmelege volt egyszerre. És visszatért a félelme. Pedig már azt hitte, ettőlegyszer s mindenkorra megszabadult…

Zajt hallott. A folyosón léptek dobogtak. De mire zsibbadt lábaimozdulhattak volna, az ajtó felpattant…

Porov megkönnyebbülten fellélegzett – az ajtónyílásban Begga és Raitoállt:

– Maguk azok?… – Yvan fújt egyet, és megtörölte a homlokát.– Mindent tudunk – közölte gyorsan Raito. – Labinnak sikerült telefonálnia

a vezérlőből. Nem tudja elindítani a ventillátort?

– Nem. Innen ez lehetetlen – felelte gyorsan a mérnök. – Csak egyettehetünk: lemegyünk a szellőzőkamrába, és kihívjuk a nőket a csőből…

– Nem lehet! Leffrey éppen azon a környéken mászkál.– És ha én elterelem a figyelmét? – kérdezte Begga. De Porovnak más

ötlete támadt:– Tudom már… gyerünk!Otthagyták a nyitott vezérlőszekrényt, és felrohantak a felső szintre. Yvan

megszállottan szaladt az élen, a házaspár követte. Szerencsére nem találkoztakterroristákkal. A mérnök feltépte az egyik félreeső helyiség ajtaját, odabenn afalhoz szaladt. Szétdobálta a felhalmozott ládákat. Raito – anélkül, hogy tudtavolna, miről van szó – segített neki. Ő is érezte a levegőben vibrálófeszültséget –

Néhány másodpercig úgy tűnt a hadnagynak, érti már, mit akar Porov. Araktár falán, alul, kicsi, rácsos szellőzőablakot pillantottak meg.

– Iszonyú forróság van… – suttogta Genter kiszáradt torokkal.– Mint odalenn délen… ahol a pálmafák nőnek. – Csing is szenvedett, de

igyekezett férfiasan viselni a csapást. A sötét, szűk csőben kényelmetlenül ült,lábai elzsibbadtak. Néha úgy tűnt neki, látja a többieket – de ez csak optikaicsalódás lehetett, ezt maga is sejtette, szeme játszott vele, képzelődött. Aszellőzőrendszerben nem volt világítás. Csak itt-ott szűrődött be – nagyontávolról – valami kis fény, a nagy csőből elágazó kisebb csövek végéről. Igen,azok a nyílások az űrhajó egy-egy helyiségébe csatlakoztak. A ráccsal takartkerek réseket innen nem látták, nem láthatták.

– Nem áramlik a levegő – mondta valaki dél-amerikai akcentussal. Asötétben egymás mellett kuporgó asszonyok keveset beszéltek. Ez a mondat isfurcsán hangzott most. Hallgattak tovább, de érezték, egyre nehezebbenlélegezhetnek.

Genter kigombolta az ingét. Mikor kiegyenesítette a lábát, véletlenülmegrúgott valakit.

– Bocsánat – mondta kényszeredetten.– Be vagyunk zárva – mondta valaki. Keserűen. Rettegve.– Azt az ajtót, ahol bemásztunk, csak kívülről lehet kinyitni.– Ha Glindáékkal történik valami… itt ragadunk.– Levegőt!– Megfulladok!– Csend legyen! – kiáltotta a kis Genter idegesen. A vékony gyerekhang

elvágta a vitát. A csőalagútban meglepett csönd támadt, csak néhány kapkodó

lélegzetvétel hallatszott. Aztán… Valahonnan – felülről? oldalról? – szinteföldöntúli, de halk, messziről érkező kiáltást hallottak: – Csing!… Csing!

Leffrey negyedórával később befejezte "őrjáratát" az alsó szinten, ésvisszament a személyzeti folyosóra. Belépett a vezérlőbe. Az űrkalózfigyelmét nem kerülte el, hogy Négyes az első másodpercben meglepettmozdulatot tett: keze az övére csúszott. "Mintha fegyvert akart volna rántani"– futott át a férfi agyán, de egyelőre nem tulajdonított a dolognak jelentőséget.Különben is, sok egyéb gondja volt:

– Miért van olyan meleg? – kérdezte Labintól. A pilóta készségesenválaszolt:

– Leállt az egyik ventillációs rendszer. Porov mérnök elment megjavítani.A hőmérséklet tovább már nem emelkedik, mert a másik háromszellőzőrendszert nagyobb teljesítményre kapcsoltam.

A műszaki részletek nem érdekelték Leffreyt. Négyesre nézett:– Menj a felső szintre, keresd meg a kábultakat. Az alsó szinten senkit sem

találtam. Az ördögbe is, jó lenne tudni, mi lett Pablóval és Hármassal?– Megyek. – Négyes láthatóan megkönnyebbült. Kiment a vezérlőből.

Leffrey megvárta, míg, a férfi eltűnt a személyzeti folyosó kanyarulatában,aztán a pilótához fordult:

– Mikor találkozunk Zemunékkal?– Talán már két óra múlva – felelte Labin szárazon, és összeszorította

fogsorát. A két férfi – a fegyveres és a fegyvertelen – hosszú percekig álltegymás mellett, néma csöndben.

– Csing!… Csing!– Itt vagyok! Én vagyok, Csing! – kiáltotta a gyerek. A meleg levegőben

nehezére esett a kiáltozás, forróságot érzett a mellében. – Ki hív?– Raito vagyok, Csing!A gyerek elmosolyodott a sötétben:– Hol vagy, Raito?– Ez nem fontos. Baj van, Csing, szükségünk van rád!A gyerek büszkén meglökte Gentert:– Hallod? Nélkülem semmire se mennek.A hang folytatta:– Figyelj jól, Csing. A kalózok miatt most nem tudunk benneteket kihozni

onnan. De elromlott a ventillátor, és a szűk csőben csak te férhetsz hozzá.

– Mert én vagyok a legkisebb… – morogta a gyerek elégedetlenül. Deaztán újból arra gondolt, hogy Raitónak van rá szüksége, csodált nagy barátjaaz ő segítségét várja – és ez büszke örömmel töltötte el.

A barkácsműhelyben Glinda egy ollót kért. Sarah az elsősegélytáskábólgyorsan kivette, és odaadta. Borles kapitány segédkezett a kötözésnél, Irinapedig a félig nyitott ajtónál állt őrt. Néha kilesett a folyosóra. Igyekezett nemnézni az asztalra, ahol Porov lesöpört alkatrészei helyén most egy véresemberi test feküdt.

– Glinda nem orvos – mondta Borles. – Még kevésbé sebész. Nem felelhetennek az embernek az életéért.

– Raito csak annyit mondott, próbáljuk bekötözni – suttogta. Irina.– Ez megtörtént. – Borles lesöpörte a gézmaradványokat a padlóra. Sarah a

sebesült arcát nézte. Furcsa volt most először látni Kettest – álarc nélkül. Azűrkalóz huszonnégy-huszonhat éves lehetett; a fekete hajú, borostás férfisápadtságát most különösen kiemelte az asztal fölött alacsonyan lógó erősfényű lámpa.

– …Mindenesetre belőttem a bőre alá egy dupla adag erősítő injekciót –tette hozzá Borles, és a sarokba ment, a vízcsaphoz. Széles sugárban eresztettea maga és a fekete stewardess kezére a meleg vizet. – Glinda, maga mostmenjen vissza. Elég, ha Sarah marad itt. Ha valami fontos dolog történnék,azonnal értesítsen.

– Igen, kapitány úr.Irina mélyet lélegzett. Borles ránézett, és visszatért szokásos nyugalma:– Asszonyom, ön még sápadtabb, mint ez a terrorista…– Nem… nem vagyok hozzászokva… az ilyesmikhez – nyögte a

fiatalasszony, és megrázta vörös haj koronáját. De láthatóan már jobban éreztemagát, mint a védőpajzs mögött.

– Hát az biztos, hogy ez a Mars–Föld utazás három nap alatt több izgalmatokozott, mint az utóbbi tíz év összes fordulója…

Borles lassan törölgette a kezét. Kettes felnyögött, az egyik lábát féligfelhúzta, valamit mormogott. Látszott, visszanyerte eszméletét, bár a szemétmég nem nyitotta ki. Sarah közelebb lépett, hogy vigyázzon rá, ha túl hirtelenmozdulatot tenne…

Csing az egyre szűkülő csőben mászott. Lassan haladt előre – a csőátmérője az utóbbi néhány méteren csökkent. A gyerek már vállaiban érezte afémgyűrűk szorítását. Lihegett, a verejték a szemébe csörgött, csípte.

– Csing!… – hallotta újra a távoli kiáltást.– Igen?– Már csak néhány méter, tarts ki!Csing nem válaszolt. Előbbre préselte magát. Most semmit sem látott – az

eddigi úton néha oldalról beszivárgott a fény a kiágazó szellőzőcsövekből.Némelyik biztosan egészen közel torkollt valamelyik helyiségbe… De Csingmost már saját testével zárta el a fényt, sötétben mászott. Fájt a könyöke, aválla, a térde. Nehezen lélegzett. Alig kapott levegőt. De fáradhatatlanuldolgozta magát előre a csőben, hisz Raito kérte rá… Még négy méter, aztmondta az előbb, körülbelül annyi lehet a távolság a cső beszűkült része és aventillátor között… Még kettő. A cső már olyan keskeny volt, hogy a fiú vállaiszinte teljesen beszorultak. Megrázta a fejét, egyik karját előre nyújtotta,kapaszkodót keresett. Éppen itt nem volt csőelágazás, nem volt mit fognia.Lábát csúsztatta hát előre, és rálelt egy nyílásra, ami mellett az imént csúszottel. Sarkát beleillesztette, előbbre lökdöste a testét… Úgy tűnt, lát valamit. Denem volt benne biztos. Mintha sötét tárgy magasodna előtte a csőben –

A kezével még nem érhette el. A füle zúgott, a verejték megint a szemébecsörgött. "Azért is!…" – suttogta. A vállába fájdalom nyilallt.

– Csing, ott vagy már a ventillátornál?– Igen! – válaszolta. De hangja most nem zengett úgy, mint máskor. Ezt

Raito még a távolban is hallhatta, mert váratlanul így kiáltott be aszellőzőrendszerbe:

– Csing, kitartás! Gondolj az Űr Sárkányára! Gordonra, a verhetetlenhősre! Gravittira, aki senkitől sem fél! Most te vagy Gordon, te vagy Gravitti!…

– Én vagyok… Gordon… – Csing hatalmas erőfeszítéssel lökte magátelőre. Szeme rég megszokta a sötétséget. Látta-érezte, hogy a ventillátor máritt van. Milyen messzire? Karnyújtásnyira?

Még két mozdulat. Már csak centiméterekkel csúszott előre; a szellőzőcsőhihetetlenül szűk volt. Csing lihegve pihent, aztán jobb kezét kinyújtotta és…megérintette a ventillátort!…

Körbetapogatta a kereket. Ujjbegyével érezte a ferde lapkákat. A könnyűkerék megmozdult, de elakadt ismét. Miért?… A gyerek egy utolsóerőfeszítéssel közelebb csúszott. Tapogatott. És akkor… alul, a ventillátorforgó része és a cső fala között valami puhát tapintott. Először ijedtenvisszarántotta a kezét, aztán erőt vett magán, odanyúlt ismét…

Porov kezében tartotta a telefonkagylót, és várt. Raito a raktár padlójántérdelt, és fülét a lyukra tapasztotta. A mérnök nem hallottá a gyerek kiáltásait

– de tudta, hogy Raito hallja, és ez a fontos. A négyes számú szellőzőrendszerkiágazó csöveinek bonyolult elhelyezésével az Atlaszon egyedül csak Porovmérnök lehetett tisztában. A mikrofilmekre vett tervrajzok előkeresésére semvolt idő. De Yvan Porov szerette az Atlaszt, és nem jött zavarba, ha bármelyikberendezés akármelyik kicsiny részletéről kérdezték… így most is azonnaltudta, hogy abból a kis szolgálati raktárhelyiségből nyílik a szellőzőcső,amelyik a legközelebb esik az elromlott ventillátorhoz. És a rendszerbenrekedt rejtőzködőkhöz…

Raito elkapta a fejét a nyílástól:– Egy textildarab akadt a ventillátor szárnyaiba. Alighanem valamelyik nő

kendője vagy zsebkendője lehet.– Amikor bemásztak, elvesztette a csőben, és a légáramlat a ventillátorra

húzta. – Porov azonnal kész volt a magyarázattal.– Lehet. Csing most leszedi, és amint kész lesz, kiált… De már alig hallom

a hangját. Fuldoklik a légszomjtól, és biztosan a többiek is… Hívja Labint.Amint a gyerek ideszól, azonnal indítsa el a ventillátort, így még van remény,hogy életben maradnak ott a csőben…

Csing megmarkolta a puha kendőt. Merev ujjai nehezen fonódtak rá.Összeszorította a kezét. Az anyag hersenve elszakadt. A gyerek továbbtapogatott. A ventillátorkerék lapküllői szélén itt-ott talált még textildarabokat.Leszedte mindet, inge alá gyűrte. A válla sajgott.

– Raito…– Igen, Csing?– Készen van!Alig fejezte be a szót – halk zúgás töltötte be a csövet. Légáramlat csapott a

gyerek arcába… A zúgás erősödött, és szél, szél fújta már Csinget, hűvös szél!Mint egykor otthon a tengerparton, íze volt a levegőnek –

Csing boldogan fellélegzett, szinte itta a jóízű, életszagú levegőt…

– Az a másik hajó már feltűnt a radaron – mondta Labin. Még egypillantást vetett a műszerekre. Mind a négy szellőzőberendezés tökéletesenműködött. A hajóban süllyedni kezdett a hőmérséklet.

Leffrey most nem tudta leplezni izgalmát. Talán nem is akarta. Csak őkketten voltak a vezérlőben – sem a személyzet, sem terroristatársai előtt nemkellett megjátszania magát.

– Mikor kezd fékezni? – kérdezte az űrkalóz. Ő is a radarernyőt nézte.

– Amint Borles kapitány parancsot ad rá – válaszolta Labin nyugodtan. Ahangja sem rezzent. Leffrey meglepetten lekapta tekintetét a radar zöldesképernyőjéről, a fel-felvillanó fehér pontokról, szeme összeszűkült.

– Mit mondott?– Jól hallotta, Leffrey. Fékezésre csak a kapitány adhat parancsot.– De a kapitány már… – Leffrey csak az állával intett hátra, az Atlasz

hajtóműve felé.– Az engem nem érdekel – vont vállat a pilóta. – Az űr kellős közepén csak

kapitányi parancsra lehet megállítani a hajót.Leffrey megmarkolta a pisztolyát. A pilóta mozdulatlanul állt a helyén.– Számítsa ki a féktávolságot! – Az űrkalóz lassan szűrte fogai között a

szavakat. – Aztán haladéktalanul kezdje meg a fékezést… Nem ajánlom, hogyellenkezzen. Gondoljon Dalmára. Maga is a lány sorsára juthat, Labin!

A pilóta nem válaszolt.

Négyes benézett az összes helyiségbe. Feltűnt neki, hogy alig pár kabinbanlátott utasokat, azok is mind férfiak voltak. A teniszpálya, az úszómedence, atornaterem üresen ásított. Négyes félni kezdett. Talán nem is az utasoktól. AzAtlasz csendje riasztotta meg, ez a fülben zúgó, fenyegető csend.

A terrorista minden ajtó előtt hallgatózott előbb, csak aztán tépte felvillámgyorsan. Lézerpisztolyát állandóan készenlétben tartotta.

De nem akadt ellenfélre. A felső szinten majdnem magányosnak érezhettemagát. Semmi nyomát sem lelte két elkábult társának. Azt sem tudta, merrejárhat Kettes? És miféle foltok voltak a hármas raktár előtt?… És ha vér volt?… Ha igaz az, hogy –

A bal oldali folyosón hangokat hallott, miközben az étterem felé tartott. Atársalgó ajtaja előtt megállt, óvatosan belesett. Az alacsony asztalka mellettegymással szemben ülve két férfi sakkozott. Az egyiknek ázsiai vonásaivoltak. Négyes úgy döntött, kikérdezi őket.

Juan Trivento éppen előrehúzta egyik tornyát, ezzel érdekes, új helyzetalakult ki a sakktáblán. Ikeda doktor – látszólag – se látott, se hallott, lehajtottfejjel ült. Trivento felnézett a váratlanul megjelent Négyesre, gyűlt benne adüh, de hallgatott. Annyit mindenesetre megállapított, hogy a köpcös férfiegyedül van.

– Figyeljenek ide – mondta Négyes. – Nem látták a többi utast?Ikeda és az algabúvár összenéztek. Mintha azt mérlegelték volna,

egyáltalán válaszoljanak-e a fickónak.– Itt nincsenek, láthatja. Keresse őket máshol – förmedt rá Trivento. A hang

durva és megvető volt, ez meglepte Négyest. Halványan érezte, hogy az

utasok szemtelensége már jelez valamilyen változást. Ha nem többet, hátannyit biztosan, hogy már nem félnek a terroristáktól… Akkor viszont nekik:Leffreynek és Négyesnek – kell tartaniuk az utasoktól… Négyes most hát csakállt a sakkozók mellett, izzadt az álarc alatt, a homloka viszketett, és félt. Afélelem pedig haragot ébresztett benne. Triventóhoz lépett, rászegeztepisztolyát:

– Maga most elvezet engem a rejtekhelyre. De gyorsan! – kiáltottaizgatottan. Túl hangosan. Juan csak nézett:

– Miféle rejtekhelyre?– Ahová elbújtak! A nők… – és dühösen a padlóra lökte a sakktáblát. A

fekete és fehér figurák szertegurultak a padlón.Ekkor meglepő dolog történt. Trivento, ha később megpróbálta

rekonstruálni az eseményeket, a látványt nem tudta felidézni teljes egészében.Csak annyit látott, hogy az idegesen hadonászó Négyes egy pillanatra hátatfordított Ikedának. És a doktor akkor – mintha rugók lökték volna fel – ülőhelyzetből a magasba pattant. Egy kar süvített, tompa ütés zaja hallatszott. Adöbbent algabúvár a Négyes fekete álarcából kilátszó szemeket nézte; azokat aszemeket, amelyeknek azonnal kifordult a fehérje, és a férfi egyenesen…Trivento karjába dőlt elernyedt testtel. A pisztoly a padlóra koppant.

Ikeda egy teniszlabda ruganyosságával ért földet, és máris az ajtóhozszaladt, kinézett.

– Senki – mondta megkönnyebbülten. Trivento a földre dobta az ájultterroristát, felvette a pisztolyt. Csak akkor nézett a doktorra:

– Hát ezt hogyan csinálta?– Tarkóütés – legyintett Ikeda könnyedén. – Tanultam valamikor.– Telefonálok Raitónak. – Trivento még mindig csodálkozott, lelkendezve

folytatta: – Nahát, doktor! Erre nem számítottam.– Ő sem – mutatott Ikeda az ájult álarcosra.– Miért lépett közbe, doktor? Eddig eszébe sem jutott lázadni a terroristák

ellen!– Mert ez a fickó megzavarta a sakkpartinkat – felelte Ikeda halkan, a rá

oly kevéssé jellemző bőbeszédűséggel, és a padlón heverő sakkfigurákramutatott.

Borles Porovra nézett. A barkácsműhelyben álltak; a lámpa nagyárnyékokat vetett a falra.

– Csúnyákat gondoltam magáról, Yvan. Mikor Leffrey elhurcoltatott avédőpajzs mögé, és maga nem állt ki mellettem…

– Nem volt rá szükség, kapitány úr. Én már tudtam, hogy Raito védőruhábaöltözve várakozik a pajzs másik bejáratánál.

Sarah a falnál guggolt, és egy dobozba rakosgatta Porov alkatrészeit ésszerszámait. Az asztalon fekvő sebesült Kettes már magához tért, de nemszólt. A kapitány Irinára nézett:

– Látja, asszonyom? Ez az ember gúnyolt bennünket, mielőtt belökött apajzs mögé… És most itt fekszik. Megölhetnénk. Egyetlen mozdulatbakerülne, csupán egyetlen mozdulatba…

– De ezt nem tesszük meg – lehelte halkan a fiatalasszony. – Ezzel mi isolyanná válnánk, amilyenek ők.

– Igazad van. – Jagel átölelte felesége vállát. Gallog, a fekete férfi, akiaddig a folyosón őrködött, most bedugta a fejét az ajtón:

– Jönnek Raitóék, hozzák azt a fickót.

Halden az egyik képernyőt nézte. A fel-felvillanó fénypontok ezreibőlösszeálló kép a világűr egy részletét mutatta. A távolban csillagok – vagyisnapok – ragyogtak. "Elméletileg mindenütt lehet élet, ahol e napok körülbolygók keringenek – gondolta. – A központi, energiát, fényt, életet adócsillagoktól se túl messze, se túl közel lévő bolygók milliárdjain pezseghet azélet valamilyen formában. Lehet, hogy egyszer találkozunk valahol. Vagy őkjönnek el ide, vagy mi megyünk el hozzájuk. Vagy egyszer valahol az űrbenvéletlenül találkozik két hajó. Vajon milyen külseje lehet az ő járműveiknek?"

– Ébredj, öregem – érintette meg a vállát Sietti.– Nem alszom. A képernyőt nézem.– Lehet aludni nyitott szemmel is – bölcselkedett kövérkés társa. –

Rádiótávirat jött Klein felügyelő embereitől, akik Zemunt kísérik.– Halljuk.– A radarjaikon már befogták a közeledő Atlaszt. De… – Sietti arcán zavar

tükröződött. Halden erre rögtön felfigyelt.– No, mondd gyorsan. Mi a baj?– Az Atlasz nem fékezett le. Az eddigi sebességével száguld tovább. Úgy

tűnik, a két hajó találkozásából nem lesz semmi…

Raito és Trivento belökték Négyest a barkácsműhelybe. Juan az ajtónálmaradt a második zsákmányolt lézerpisztollyal. A fal mellett Borles, Porov,Begga, Irina, Glinda, Sarah, Gallog és Ikeda álltak. A kis helyiségben éppenhogy elfértek ennyien.

Raito lerántotta a terrorista fejéről az álarcot. Négyes kövérkés, borostásarcán patakzott a verejték, kapkodva lélegzett. Apró sötét szeme volt, orramellett sebhely virított. Még eléggé bizonytalanul állt a lábán. Ikeda doktortarkóütése hosszú percekre elkábította. Két karját a férfiak még a folyosónhátrakötötték.

Raito az asztalon heverő Ketteshez lökdöste Négyest. A sebesült arcánlátta, hogy az magánál van.

– Kettes! Mondja el a barátjának, ki sebesítette meg!Kettes kiszáradt ajka megmozdult. Halkan szólt. Raito közelebb lökte

Négyest. Kettes most felnézett; csak Négyest látta maga előtt. Az utasokhátrább húzódtak.

– Gustav… az az átkozott… lézerrel… Vigyázz, mert téged is… –elhallgatott. De ennyi is elég volt. Négyes azonnal kijózanodott. Meredtennézte barátja arcát.

– Szóval mégis igazat mondott az a nő. Leffrey megőrült… – suttogta.– Mindig őrült volt. – Raito maga felé fordította Négyest, és a bandita

szemébe nézett. – Szerencséje, hogy a mi kezünkbe került, Négyes, ígylegalább életben maradhat. És ha tesz nekünk egy szolgálatot, még azt iselérhetjük, hogy az egész bandából maga kapja a legenyhébb ítéletet.

– Maga nem hivatalos személy, csak egy utas. – Négyes már láthatóanmagához tért, és ravasz szikra csillant a szemében. – A törvény nevében magasemmit sem ígérhet nekem.

– Téved! – Raito elővette igazolványát, felmutatta. Közben maga istisztában volt vele, mennyire színpadias ez a mozdulat. De ebben a percbennem tehetett másként. Tudta, hogy szüksége van most erre a kis mágneseslapra, amelyen a Föld címere büszkélkedett. Ez talán jobb belátásra bírja abanditát. – A világőrség hadnagya vagyok.

Meglepett csend támadt a kis szobában. Borles kinyitotta a száját, talánszólni akart – de hallgatott. Yvan Porov csak bólogatott, mintha mondaná:sejtettem. Ikeda talányosan mosolygott. Trivento a fejét vakarta.

– Csak egyet ígérhetek magának – folytatta Raito Négyes szemébe nézve. –A bíróság jelentősen csökkentheti a büntetését, ha szolgálatot tesz a túszoknak.

Négyes már csak Raitót látta. A fiatalember világos szemét.– Most még egyszer dönthet, kinek az oldalán áll. Ez az utolsó esélye.Négyes mélyet lélegzett. Búvár volt most, mélyről merült fel. Tekintetét

elszakította Raitótól, körölnézett. Sarah és Glinda szeme is rajta pihent. ÉsIrina… Jagel és Porov. No meg… Kettes. A társa csendben hevert, meztelenmellén és hátán vérnyomokkal és fehérlő kötéssel. De a tekintetét ő isNégyesre szegezte.

A bandita leszegte a fejét:

– Mit kéne tennem?Borles kapitány megkönnyebbülten felsóhajtott. Raito halkan, egyszerűen

mondta:– Mondja el, hová rejtették a robbanóanyagot.

A 14-es raktár ajtaját a zsákmányolt lézerpisztollyal olvasztották ki.Triventóról kiderült, hogy ért a fegyver kezeléséhez – nemrégen még hasonlópisztolyokkal védekeztek a cápák ellen Óceániában az algatelepekszórakozásképpen búvárkodó dolgozói.

Raito elküldte Jagelt és Beggát a személyzeti folyosó végéhez. Az volt az"előőrs" feladata, hogy jelezze, ha netán Leffrey közelednék a felső szintleghátsó részéhez.

Borles kapitány lépett elsőként a helyiségbe. Négyestől tudták, hogy athoratitot a banditák két jókora ládában hozták át a Lunoritról, és ebben ahelyiségben, a hátsó fal tövében helyezték el. "Pontosan a védőpajzs mellett"– gondolta Borles, magában átkozva az űrkalózok hidegen számítókegyetlenségét.

Néhány odavetett műgyanta lap mögött ráleltek a ládákra. A lámpafénybenfenyegetően csillantak a négyszögletes, bordázott alumínium tartályok –

– Két vékony kábellel kapcsolták őket össze, és az egyik tetejére valamitszereltek – mondta a kapitány; ő hajolt elsőként a ládák fölé. "Ha felrobban,vége a hajónak, és vele együtt nekünk is. Ha nem a detonáció, akkor egymásodperccel később az űr végez velünk. Az Atlaszból pedig csakkozmoszban bukdácsoló roncsok maradnak. A világmindenségben az időkvégezetéig repülnek majd ezek a fémdarabok és minden, ami belőlünkmarad…"

– Négyes szerint a banditák között ötös volt a robbantási szakértő – mondtagyorsan Raito. – Vagyis Pablo, akit elkábítottunk, és csak órák múlva térhetmagához.

Raito a többiektől hallotta, hogy míg ő a védőpajzs mögött járt, Hármast ésPablót a többiek Csing kabinjába vitték, ott újabb jókora Narkotex-adaggaltovább altatták őket.

– Nem várhatjuk meg, míg a fickó magához tér, nincs annyi időnk! –Trivento a ládára szerelt félgömb alakú vörös fémszerkezetet nézte. A tetejénlátható csavarokat és a két számskálát. – Ha a detonátor tényleg Leffreyzsebében van… – Márpedig ezt Kettes is megerősítette. Ez a "bomba"bármikor felrobbantható távirányítással, és az erre szolgáló kis készüléketLeffrey egyetlen percre sem adta ki a kezéből, még Kettesnek sem.

– Tehát most is nála van.

– És bármikor megnyomhatja a gombot…A férfiak hátán hideg borzongás futott át. Raito az ébenfekete férfira nézett:– Gallog úr… Azt mondta, esetleg tudna segíteni.Amaz már nem is figyelt Raitóra. Finoman félretolta Borlest, és alaposan,

közelről megszemlélte a rejtélyes szerkezetet. Leguggolt, és csak akkorválaszolt, a tekintetét le sem véve a ládákról:

– Geológus vagyok. Kutatórobbantásoknál használjuk a thoratitot, perszejóval kisebb mennyiségekben. Az a gyanúm, hogy ezt a detonátorfajtát a marsibányákban használják, főleg a külszíni fejtéseknél. Ebből következik, hogy őkis ott szerezhették…

– A Phoboszon rakodott a Lunorit – bólintott Borles.– Látott már ilyen detonátort? – kérdezte Raito türelmetlenül. Hisz' sürgette

az idő.– Igen. Ezekhez hasonlókat szoktunk használni mi is. – Gallog ismét a

piros félgömb fölé hajolt, jól megszemlélte minden oldalról, és felemelte akezét. – Ne kérdezze, Raito. A válaszom: igen… Megpróbálom szétszedni.Vagy sikerül, vagy sem…

Súlyos lett a csönd. Borles, Trivento és Raito összenéztek. Tudtákmindnyájan, mit jelentene a kudarc… Aztán a hadnagy észrevette a falon atelefonkészüléket.

– Én elmegyek. Maguk maradjanak itt. Kapitány, kérem, legyen atelefonnál. Juan, álljon az ajtóhoz. Ha Leffrey felbukkan, használja a fegyvert.

– Felhatalmaz rá? – kérdezte a férfi komolyan. Raito nyelt egyet. "Igen,most már tudják, hogy én képviselem a törvényt. Tehát enyém a felelősség is.Eddig soha nem tudhattam, milyen nehéz kiadni egy ilyen parancsot…"Bólintott:

– Igen, Juan, lője le, ha más mód nincs az ártalmatlanná tételére. – Kilépetta folyosóra, aztán visszaszólt. – Bár az az igazság, hogy… azzal a banditávalmagam szeretnék leszámolni.

– Utoljára mondom, kezdje el a fékezést – ismételte Leffrey komoran.Fenyegetően.

Labin az adattároló kijelzőjére nézett. Nem kellett utánaszámolni. – Így islátta, hogy már késő van. A Földről eléjük küldött hajó – úgy látszik –korábban megállt. Ki tudja, mióta várakozik már az űrnek ezen a semmivelmeg nem jelölt pontján. Ha most kezdi fékezni az Atlaszt, a hajó a nagyutazósebességéről csak harmincötezer kilométer megtétele után fog megállni.Csak akkor csillan majd a sebességmérő mattüveg számlapján az űrben oly

ritkán megjelenő "0" számjegy… És az Atlasz addig jóval túlszalad avárakozó földi hajón.

"De annak semmi akadálya, hogy becsapjam a fickót" – gondolta Labin, ésvallat vont:

– Rendben van. Néhány perc alatt kidolgozom az optimális fékezésiprogramot, és kezdhetjük.

Leffrey megkönnyebbült:– Mégis lehet magával okosan beszélni, pilóta… Csinálja!

Begga megfogta a férje karját:– Rai…– Igen, szívem.Egy pillanatig csendben álltak, összeölelkezve. Nem kellett beszélniük,

nem is volt szükség szavakra. Mindketten ugyanazt érezték. Aztán az asszonykibontakozott férje karjaiból:

– Vigyázz magadra! – A szeme könnyes volt.– Te is – felelte Raito halkan, és elment. Az asszony megvárta, míg

becsukódik a kabin ajtaja. Aztán a telefonért nyúlt.Glinda egy tálcán két kávét hozott. A fehér csészékből felkígyózó pára

láttán Labin nagyot nyelt, az illat rögtön betöltötte a vezérlőtermet.– Itt a kávé, uraim.– Jöhet – felelte Labin. Jobb kedvre derülten nézett fel a kis kézi

számítógép mellől.– Kábítószeres? – kérdezte Leffrey gúnyos-ellenségesen, összehúzott

szemmel figyelte a lány arcának mindén rezdülését; Hátha elárulja magátvalamilyen apró, alig észrevehető jellel…

– Sajnos nem volt kéznél Narkotex – vágta rá Glinda. Őt aztán nem olyanfából faragták, hogy megijedt volna Leffreytől. Vagy bárki mástól –

– Honnan tudja, hogy azt használtak? – csapott le a bandita.– Kik használtak? A terrorista barátai? – kérdezett vissza a lány. Labin

közben felhajtotta az egyik kávé felét, és beleszólt a borotvaéles szavakkalfolytatott társalgásba:

– Az sem baj, ha elkábulok tőle. Úgyis keveset aludtam az utóbbinapokban.

De amazok nem figyeltek rá. Mindketten tudták, érezték, hogy ellenfelek.Csak egymást látták… Glinda szájához emelte a másik csészét:

– Kiiszom, ha akarja.Leffrey már feleslegesnek érezte a maga kezdeményezte vitát,

türelmetlenül legyintett:

– Csináljon, amit akar.Glinda "csak azért is" ivott – szép mozdulattal, fejét kissé hátrahajtva.

"Tulajdonképpen egészen csinos lány – gondolta Labin. – Kár, hogy Porovotszereti…"

A fekete stewardess visszatette a tálcára a csészéket, és elindult. Az ajtóbólvisszafordult:

– Majdnem elfelejtettem… Jan, Borles kapitány, üzeni, hogy a hajót nemszabad lefékezni.

Leffreybe mintha a villám csapott volna bele:– Borles? Megőrült? Hiszen a kapitány…– A kapitány megtiltotta a fékezést – ismételte a lány Labin szemébe nézve.Leffrey előrántotta pisztolyát, és közelebb lépett:– A kapitány… kijött a pajzs mögül?Glinda és Leffrey farkasszemet néztek. A lány ajka remegett:– Igen… – suttogta, és a tálcát letette egy székre. Leffrey elsápadt.– Itt van?– Igen, az utastérben rejtőzött el – válaszolta a lány. Leffrey feljebb emelte

a pisztolyt:– Most azonnal odavezet hozzá!– Megöli?– Nem a maga dolga. Vezessen! – förmedt a terrorista a stewardessre.

Glinda lehajtott fejjel, lassan megfordult, és kiment a vezérlőből. Leffreyfegyverét rászegezve követte.

Labin egyedül maradt. És ekkor csengeni kezdett a telefon.

Gallog érezte, hogy a hátán, a gerince árkában verejtékcseppek csordulnakalá. Meleg volt a fal tövében. Ráadásul kényelmetlen testtartással voltkénytelen félig térdelni, félig guggolni a ládák mellett.

Azt hamar megállapította, hogy a bordázott alumínium fal túl vastag ahhoz,hogy a rendelkezésre álló szerszámokkal gyorsan átfúrhassák. Ez melleslegveszélyes is lett volna a fúrásnál keletkező hő miatt. A thoratit márháromszáztíz fokon robban… Belülről tehát nem férhettek hozzá akábelekhez. Maradt a detonátor –

A piros doboz alján két csavart fedezett fel Gallog. Azok rögzítették aládához. Borles már nyújtott is egy csavarhúzót; a helyiségben szerencsére ajavítórobotok felszerelését tárolták. Szerszám volt bőven.

Gallog óvatosan megfeszítette a csavarhúzót. Kilazult az első csavar. Féligkitekerte. "Szerencse – gondolta –, hogy alig néhány napja szerelték össze,még laza a menet." Gyorsan kicsavarta a másikat is. A vörös félgömbmegmozdult – és a férfi lassan, óvatosan a kezébe vette…

A pilóta felvette a telefont:– Labin.– Elmentek már? – kérdezte Begga a saját természetes hangján.– Kik? – Labin az első pillanatban nem értette, kiről van szó. Aztán

"kapcsolt". – Glinda és Leffrey? Ebben a percben mentek ki. Most hagyják ela személyzeti folyosót.

– Rendben van – és egy kattanás tudatta a pilótával, hogy Begga befejeztea beszélgetést. Labin egy perccel azelőtt még nem értette, miért beszélt GlindaLeffrey jelenlétében Borles kapitányról – ilyen hibát követett volna el? Ámmost Labin kezdte sejteni, hogy ez nem volt véletlen. Igen nagy játszma vettekezdetét. Glinda csak eszköz volt, ki kellett csalnia Leffreyt a vezérlőből… Ésez a játszma az eddigiek közül a legnagyobb, a legfontosabb. Mindnyájukéletéről van szó, most már mindnyájukéről.

Leffrey Glinda mögött lépkedett. A férfi rendkívül gyanakodva szemlélte akörnyéket. Az ajtókat, a folyosók beszögelléseit.

Glinda gyors léptekkel haladt az utastéren át. Elhagyták az éttermet, atársalgót, a géptenisztermet. A terrorista sehol sem látott mozgást. Mindennéptelennek tetszett.

A csönd a fülükben zúgott. Csak saját lépteiket hallották. Glinda ajkábaharapott. "Még tíz méter" – gondolta, mikor megpillantotta a kabinsor felévezető átjáró nyitott ajtaját.

Gallog óvatosan kezébe vette a vörös félgömböt. Fekete kábel vezetettbelőle a ládába. A geológus próbálta finoman kihúzni – de a kábel nemmozdult. Bekövetkezett, amitől tartott: szét kell szednie a detonátort.Felsóhajtott. Magán érezte Borles és Trivento tekintetét. Igyekezett eltitkolniidegességét. Arra nem gondolt, hogy a homlokán csillogó verejtékcseppekúgyis elárulják félelmét.

A gömbrész alján három különleges csavart látott: a rájuk vésett jelzésszerint fordított menetűek. Gallog egy pillanatra behunyta a szemét. Szélesmarsi mezőt látott – vöröses kősivatag, homokvihar. A levegőt szél kapja fel.

"Levegő"?… Ember nem lélegezheti be, igaz. Mégis levegő, marsi légkör. Ottálltak egyszer a feleségével és a többiekkel a robbantásra kijelölt helyen.Lábuknál a detonátor. "Induljunk" – mondta valaki. Elmentek ormótlanűrruháikban, ráérősen ballagtak a nagyobb sziklák mögé, hogy majd onnannézzék a robbanást. Gallog ma is emlékszik, hogy a távolból hogyan csillogotta detonátor a napfényben…

"Alighanem ehhez hasonló készülék volt az is" – gondolta most, éssóhajtott. Aztán a csavarhúzó végét a résbe illesztette, és finom, óvatosmozdulatokkal tekerni kezdte kifelé.

A személyzeti folyosó falára árnyék vetült. Labin – éppen a helyreállthőmérsékletet ellenőrizte a központi agy képernyőjének segítségével –megpillantotta a közeledő árnyat, és magában káromkodott. Azt hitte, márisLeffrey jön vissza. De nem. A vezérlőbe Begga és Porov léptek be. Az asszonykomoly arcáról feszültség tükröződött. Porov olyan volt, mint máskor.Szótlanul a belső hangosítóberendezéshez lépett, és egy hangkristályt tett bele.Közben Begga leült a telefon mellé:

– Mostantól itt lesz a telefonközpont – jelentette ki rövid, ideges mosolykíséretében, és máris hívott egy számot. Labin mindebből nem sokat értett, demár nem szólt. Ahogy a többiek, úgy ő is érezte, hogy a harc a végéhezközeledik.

A telefon megcsendült – Gallog akaratlanul is összerázkódott. Borlesazonnal felkapta a kagylót.

– Nem, asszonyom. Még dolgozik rajta – és visszatette. Gallog akkortekerte ki a második csavart. A detonátor burkolólapja megmozdult – Glindaalig egy méterre volt már az átjárótól, mikor valahonnan a hátuk mögülibolyaszínű lézersugár csapott a levegőbe. Leffrey mellett azonnal lyukatégetett a falba, füst csapott fel –

Az űrkalóz megperdült. Glinda ezt használta ki – amíg Leffrey háttal álltneki, kiugrott az ajtón, és elrohant jobbra. Leffrey nem tudott uralkodnimagán, és hosszú lézersugarakkal pásztázta végig a folyosót. Vaktában – hiszsenkit sem látott…

Raito a figyelmeztető lövés után csendben meglapult az uszoda ajtajamögött. Eddig minden a terve szerint történt; Leffrey figyelmét az elsőlövéssel sikerült elterelnie, Glinda pedig – aki előre tudta, hogy ez hol ésmikor fog bekövetkezni – elmenekült. A terroristának tehát nincs túsza. Nembújhat ismét ártatlanok élete mögé –

A hadnagy lassan, csendben lopózott el az uszoda fala mellett. Átért amásik kijárathoz. Kilesett a folyosóra – néptelen volt. Felemelte a pisztolyt,odalőtt az ajtónyílásba, ahol egy perccel ezelőtt állt. A medence mozdulatlan,nyugodt vize visszatükrözte a liláskék fénysugarat –

Üldözője – ha ott volt – most biztosan meglapult. Raito pedig rohant, hogyközben Leffrey hátába kerüljön.

Alig csendült egyet a készülék, Begga máris felkapta, belehallgatott. Aztáncsak annyit mondott:

– Jól van, Glinda. Nyugodj meg… Menj a betegszobába, ahogymegbeszéltük.

Letette, és intett Porovnak:– Jöhet a felszólítás, Yvan.

Leffrey habozva állt az uszoda mögötti keskeny folyosón. Hiábahallgatózott – csak a hajó szokott neszeit hallotta. Valahol a falakban gázzúdult tova a csövekben, hidraulikus rendszerek dolgoztak a padló alatt,ventillátorokból fújt elő a hűvös levegő. De mindez olyan volt, mintha valaholnagyon távol történne – a zajok neszekké szelídültek, szinte nem is léteztek. Aférfi érezte, hogy a harag mellett nő benne a nyugtalanság is. Hol lehetNégyes? Elő kell keríteni, szükség van rá. Ketten majd csak mennek valamire.És ki lőtt az imént? A stewardess elfutott. Lehet, hogy amit Borles kapitányrólmondott, nem is igaz… Ö, Leffrey, az "Alex Zemun Csoport" sok akcióbanrészt vett, kipróbált főnöke… csapdába esett volna?

És ebben a percben a feje fölött elhelyezett hangszóró megszólalt. Egyférfihang beszélt:

"Gustav Leffrey! Add meg magad! Egyedül maradtál, és nincs többesélyed… Raito Kuomeni, a világőrség hadnagya beszél. Akárhol vagy – tedda fegyveredet a padlóra, és feltartott kézzel indulj az étterembe. Leffrey, csakígy maradhatsz életben!…"

Gallog előbb a csavarhúzót, aztán a harmadik csavart tette a padlóra. Afélgömbnek két borítólapja volt – leszedte őket. A réz és alumíniumalkatrészek megcsillantak a lámpa fényében.

– Dupla távkapcsolós – suttogta. – Ha az egyik meghibásodik, a másikugyanúgy elvégzi a detonálást.

– Ha hozzányúl… nem robban? – kérdezte Borles súgva, kiszáradt szájjal.

– Attól függ… Elméletileg rádiójel kell hozzá. A jelre bemozduló fémtűhozza létre az érintkezést az áramkör két része között. Ha ez bekövetkezik,akkor már késő… – Gallog minden oldalról jól megnézte a gyerekfejnyiszerkezetet. Az alkatrészek között belátott a közepébe. Borles, aki laikus volt,csak ellenállásokat, egy mágneses tekercsei és néhány más, számáraismeretlen rendeltetésű alkatrészt látott. Gallog felnézett:

– Megpróbálok belenyúlni a közepébe. Ott a rádióvevő… látja, az a sárga.És a tű. Alig négy centiméter hosszú. A vége csak fél centire van az áramkörvaslemezkéjétől… Ha közéjük dughatok valamit, ami nem vezeti az áramot…– és a férfi tanácstalanul körülnézett.

Raito a társalgó és a tornaterem között fékezett le; még lihegett a futástól.Az egyik ajtó mögött állva úgy vélte, jó rejtekhelyet talált. A hangszórókonközölt felszólítás után Leffrey – ha nem adja meg magát – valószínűleg errefog jönni. Hiszen tudja, hogy a hangszórókat csak a vezérlőből lehet kezelni.Azt hiszi hát, hogy az a bizonyos Raito Kuomeni ott lapul. Ha le akar veleszámolni, arra indul –

És nem is tévedett. Leffrey jött is – csak éppen egy másik folyosón. Raitoaz utolsó pillanatban hallotta meg egy nyíló ajtó zaját. Megperdült, és lőtt,még mielőtt ellenfelét látta volna –

Ez volt a szerencséje. Leffrey a tornaterem másik ajtaján jött be. Raito a Bfolyosón várta – de az űrkalóz az A folyosón jött, és benyitott. Talán éppen atornaszerek között akart elrejtőzni –

Raito nemi találta el Leffreyt; a férfi kiugrott a folyosóra, és elszaladt. Ahadnagy óvatosan a nyomába eredt. Rohantak az Atlasz keskeny folyosóin. Alámpák fénye óriássá magasította árnyékaikat. Raito minden kanyar előttlefékezett – nem szeretett volna Leffrey lézersugarába rohanni… A bandita eztkihasználta, és előnyhöz jutott. Hamarosan eltávolodott. Fémlépcsőkdobogtak… "Lement az alsó szintre" – gondolta Raito, és megtorpant.

A hangszórók újra beledörrentek a csendbe:"Gustav Leffrey, add meg magad!…"

"…egyedül maradtál, és nincs több esélyed…"Leffrey megtörölte a homlokát, lihegett. Az alsó szinten állt, a hátsó

raktárak mellett. "Szóval Négyest is elkapták – dühöngött. – Lehet, hogytényleg egyedül maradtam. De akkor is… én, Gustav Leffrey megmutatomezeknek a nyomorultaknak, hogy rajtam nem lehet kifogni…"

"… akárhol vagy… tedd a fegyveredet a padlóra…"

Leffrey káromkodott, és elindult a gyéren megvilágított helyiségek között.

Trivento látta, hogy amazok ketten tanácstalanok. Nem mert elmozdulni azajtótól, hiszen vigyáznia kellett, hátha erre jön Leffrey. De támadt egy ötlete:

– Itt a lézerpisztoly… Nem lehetne vele elégetni azt a szerkezetet?Gallog szeme felcsillant:– Igaza van! Hogy ez nekem nem jutott eszembe!– Nem lesz ebből baj? – aggodalmaskodott Borles. – A nagy hő hatására

nem történhet robbanás?– Nem. – Az ébenbőrű, sovány geológus határozottan rázta a fejét. – Csak a

vevőkészüléket kell működésképtelenné tenni, így Leffrey hiába sugározná kia jelet, a detonátor azt már nem tudja "venni"…

Trivento az ajtónál maradt. Borles a pisztolyt odavitte Gallognak. A férfikörbeforgatta a detonátort – amennyire a ládához csatlakozó kábel engedte –,és kereste azt a pontot, ahova belőhetne a tűvékony, mégis roppant energiáthordozó sugarat –

– Hol van? – kiáltotta Raito dühösen a telefonba.– Nem tudjuk – felelte Begga. – De légy nyugodt, hamarosan kiderítjük.

Csak gyere közelebb a vezérlőhöz!– Rendben, megyek. – letette, és kilépett a lépcsőre. Hallgatózott. Aztán

fegyverét készenlétben tartva felszaladt a felső szintre.Ismét az uszoda körül járt már, mikor megdördültek a hangszórók:– Utasok, figyelem!… Begga beszél. Figyeljétek a folyosókat! Figyeljétek

a folyosókat! Aki látja Leffreyt, telefonáljon a vezérlőbe!…

Leffrey a fogát csikorgatta. Az az átkozott nő! Nem ez beszélt a telefonbanis?… Most nem volt ideje ezen töprengeni. Zajt hallott az utaskabinok felől.Egy ajtó csukódott. Zár kattant. Leffrey odaeresztett egy lézersugarat –sercegve égett a műanyag festék. Az utas azonnal telefonálhatott a vezérlőbe,mert alig néhány másodperc múlva Begga diadalmasan kiáltotta amegafonokba:

– Raito… Leffrey a felső szinten, az utas-folyosón van! Az utasfolyosón…– Az ördögbe! – Leffrey máris rohant. Csak el, minél messzebb attól a

helytől! Szívesen leszámolt volna az utassal, aki őt beárulta az imént, de jóltudta: ezzel is időt vesztene, ráadásul ott Raito is meglepheti. Sejtette, hogy e

perctől kezdve űzött vad lesz belőle. Az Atlasz fedélzetén már vesszőfutás vár,rá. Amíg le nem számol azzal a Raitóval…

Hiába futott, hiába futott. A megafonok elől nem menekülhetett:– "… akárhol vagy… tedd a fegyveredet a padlóra, és feltartott kézzel

indulj…"

A lézersugár kicsapott a pisztolyból. Az apró vevőkészülék szinte azonnalszétolvadt, az áramköröket záró fémtűvel együtt. Gallog akkorát sóhajtott,mint még életében soha. Átadta a pisztolyt Borlesnek, és bátran belenyúlt afélgömbbe; ujjai rátaláltak a detonátor kapcsolójára. Egy mozdulat, és azegyik távkapcsoló lemezkéi szétugrottak. Aztán ujját ráfeszítette a másiktávkapcsolóra…

Leffrey rájött a menekülés módjára. Ha a központ arról tájékoztatja azt aRaito nevű férfit, hogy Leffrey az utaskabinok körül ólálkodik – akkor ahadnagy nyilván oda jön majd. El kell tehát rejtőznie, és bevárni a "vadászt".Csak úgy szabadulhat a rettegéstől, ha megöli a fickót. Akkor mégvisszaszerezheti az uralmat a hajó fölött is… így is tett. Fél testtel a társalgósarokfala mögé bújt. Hamarosan lépteket hallott… De közben megszólalt amegafon is, elnyomva minden más zajt:

– Rai, vigyázz! Most sehol sem látják a fickót, elbújhatott valahová!"Átkozott némber" – gondolta Leffrey ajkát harapdálva. Felemelte

pisztolyát –

Raito számított rá, hogy Leffrey valahol itt bujkál. A két folyosókereszteződésén át kellett mennie. De ha a bandita itt lapul, gyorsan kellugrania…

És Raito ugrott. Ám ibolyaszínű fénysugár csapott fel… A hadnagy szúrófájdalmat érzett bal karjában. Majdnem felkiáltott –

Aztán lába padlót ért, fékezte lendületét. A falhoz dőlt. Vérzett a bal karja.Sziszegve tapogatta a sebet; néhány meleg vércsepp máris elindult a bőrén, azinge alatt. A seb lüktetett.

"De legalább tudom, hol van Leffrey" – futott át az agyán. Ha a bandita atársalgó mögé rejtőzött, kétfelől lehet megközelíteni. Itt a folyosón, vagy…Igen! Az uszodán keresztül! És Raito fájdalmát feledve rohant, hogy atornatermet megkerülve eljusson az uszoda másik bejáratához.

Leffrey sejtette, hogy eltalálta Raitót. Agya lázasan dolgozott. A hadnagyotnem érhette halálos találat, mert elmenekült. "Túszokat kéne szedni. Akkorazok ott a vezérlőben kénytelenek lennének megadni magukat – nekem…" Dehogyan?

A szeme a fali telefonkészülékre tévedt.

Sietti fejcsóválva nézett a képernyőn át Kleinre:– Felügyelő úr, már késő. Az Atlasz sebességét egyáltalán nem csökkentve

rohant el a találkozásra kijelölt pont mellett.– Szóval az embereim nem vethetők be – kesergett Klein, őszintén sajnálta

a dolgot.– Halden, maga mit tanácsol? – kérdezte Flayat. A miniszter kérdése

meglepte az irányítót. Nem hitte volna, hogy ilyesmire sor kerülhet. Akormánybiztos az ő véleményét kérdezi? Megköszörülte a torkát.

– Nos… Én azt mondanám, adjunk parancsot a mi embereinknek,induljanak vissza. Egy, az Atlaszéhoz közeli pályán kövessék Raitóékat. Haszükség lesz rájuk, hát közel lesznek. Ha nem…

– …úgyis vissza kell jönniük a Földre. Rendben van, Halden, azt fogjukcsinálni – döntött Flayat.

– Ne szóljunk az Atlasznak? – kérdezte Klein. Flayat a fejét ingatta:– Hagyjuk őket békén. Az az érzésem, most csak megzavarnánk az

eseményeket…

Leffrey telefonált:– Vezérlő… – megismerte Begga hangját, dühösen folytatta. – Egy túsz van

a kezemben, értik? Egy nő! Ha azonnal nem hagyják abba ezt a cirkuszt,megölöm!

– Ki az a nő, Leffrey? – kérdezte Begga. Nem ijedt meg. – Talán Glindavagy Sarah?

– Nem ismerem, az egyik utas! – hazudott tovább a férfi. Közben akörnyéket figyelte.

– Ez érdekes – felelte Begga. – Adja a telefonhoz, hadd mondjon valamit.Erősítse meg a szavait, mert ugyebár magának nem hihetünk, Leffrey.

Közben valahonnan egy férfihang kiáltotta:– Raito, most mozoghat, Leffrey telefonál!

Leffrey káromkodott, és lecsapta a kagylót. Szóval amazok még azt iskihasználják, hogy telefonált. Hol lehet az a fickó… A háta mögül zajt hallott,megperdült…

Semmi. A csönd újra körülvette."Hallucinálok" – jutott eszébe. Lépett volna tovább, de ekkor ismét hallott

egy koppanást. Aztán valami hosszan tartó neszt. Cipő csúszott a padlón?…Az uszoda… Igen. Most tisztán hallotta a vízcsobbanást. A falhoz lapulvaigyekezett közelebb kerülni az ajtóhoz…

Gallog szétrántotta a piros félgömböt. Az alkatrészek a padlóra hullottak.Borles arcán elsimultak a ráncok. A fekete férfi megtörölte homlokát, kitépte akábelt a ládákból, és… az eddig elfojtott feszültség kitört belőle. Nevetnikezdett – idegesen, megállíthatatlanul –, de közben reszketett a keze ésvacogott a foga. Leült a padlóra, egyszerre reszketett és nevetett,megkönnyebbülten…

Raito két öltözőszekrény között állt, – szappandarabokat dobált a medencemellé és a vízbe. Tudta, hogy a zaj előbb-utóbb idecsalja Leffreyt.

Bal karjából szivárgott a vér. A lézersugár cérnavékony sebet ütött rajta,néha belenyilallt a fájdalom.

És akkor… megpillantotta Leffreyt.A férfi az egyik ajtónyílás szélén jelent meg. Előbb csak a pisztolya

bukkant fel, aztán egy kar, egy váll… Végül hirtelen az ajtófélfa mellettbefordult Leffrey, egy vadállat fürge-feszült ruganyosságával, villámgyorsankörülnézett –

A megafonokban újra hallották Beggát.– Rai, valahol az uszoda és a társalgó körül van, vigyázz!Leffreyt megtévesztette a csend. Már hajlamos volt azt hinni, hogy az

imént képzelődött – mikor Begga most egészen más hangon kiáltotta afalakból:

– Rai, Gallog végzett! Rendben van, érted?Raito behunyta a szemét. Szóval a thoratit… a ládák… a detonátor… Nem

létezik, elfoszlott, akár egy rossz álom. Nem kell már attól rettegniük, hogyLeffrey megnyom egy gombot, és egyetlen másodperc alatt semmivé válikviláguk. Az életük.

Most már csak – Leffrey az ellenfél.

Raito erőt gyűjtve felemelte a pisztolyát. Óvatosan kilesett a szekrényekközül. Leffrey még mindig nézelődött… Raito bal kézzel a vízbe hajított egyszappant. Leffrey a csobbanásra odafordult.

Akkor Raito a háta mögött előlépett:– Ne mozdulj! Fel a kezekkel, gyerünk! A pisztolyt dobd a földre.Leffrey válla megrándult. Raito sajnálta, hogy most nem látja a férfi arcát.

Mit érezhet, hogy… vesztett?De Leffrey még nem adta föl. Úgy tett, mint aki eldobja a pisztolyt.

Meglendítette jobb karját, majd hirtelen megfordult, fél térdre vetette magát,és –

De nem tudott már lőni. Raito megelőzte. Az ibolyaszínű sugárrezzenéstelenül izzott a levegőben, összekaszabolta a terrorista mellét, fejét.Leffrey még kiáltott valamit, de hangja hörgésbe fulladt… Eldőlt, bele amedencébe. A test körül azonnal vörös lett a víz.

"Embert öltem" – gondolta Raito. Semmi más – csak ez a két szó dübörgőitaz agyában. Közben a megafonokból Begga aggódó-kedves hangja áradt:

– Rai?… Jól vagy?… Raito!

Halden ismét megpróbálta kiszámítani, mióta vannak ügyeletben. Sietti éső. De az idő összefolyt, emlékezetében az eddigi események egymásratorlódtak. Nagyot sóhajtott, és éppen mozdult volna, hogy egy újabb kávéthozzon az automatából, mikor megreccsent a hangszóró:

– Az Atlasz hívja a Földet. Föld, jelentkezz.– Jelentkezem – válaszolta Halden habozás nélkül, és Siettire pillantott. Az

elértette a kimondatlan kérdést:– Nem tudom, kinek a hangja. Talán egy másik terrorista?…Flayat és Klein is várakoztak. Hamarosan megérkezett az űrből a

magyarázat:– Itt az Atlasz, Raito Kuomeni beszél. Közlöm a kormánybiztossal, hogy az

Atlasz-akció véget ért. Az utasok összefogásával ártalmatlanná tettük az összesterroristát, ismétlem, az összes terroristát. Gustav Leffrey halott. Arobbanószerkezetet hatástalanítottuk. Az űrhajó folytatja útját a Föld felé.Vége.

És a kábelekben már csak az űr végtelen csendje zúgott.

– Csókolj meg!– Ennyi ember előtt?… Mindenki minket néz. És a tévések is itt vannak.

– Persze a rendeződ már elhíresztelte, hogy te vagy az új video- éstévésztár.

– Igazat mondott. Nézd csak, mióta leszálltunk, minden reflektort rámirányítanak.

– Szóval csókolj meg. Vagy egy felkötött karú nyomorékot nem lehetszeretni?

– Dehogynem, te buta… Hiszen szeretlek.– Én is… Siess, mert már rohamra indultak a riporterek.– Nyugalom, egyelőre a kis Csinget filmezik jobbról, balról.– Te jó ég, milyen kutya életem lesz ezután… Én leszek a híres színésznő

férje, a kis senki.– Vagy én a híres hadnagy jelentéktelen kis felesége….– Ezt a szerepet is biztosan eljátszanád. Nem is rosszul.– De csak rövid ideig, szívem.– No, akkor most már tényleg csókolj meg…