A VÁSÁRLÁSRÓL AZ ŐSAGY DÖNT, AZ ŐSAGYRA PEDIG A KÉPEK VANNAK HATÁSSAL
Mózes és az égő csipkebokorstartappmarker.com/apostol/irott/8f_kiégés.pdfIstene. Mózes pedig...
Transcript of Mózes és az égő csipkebokorstartappmarker.com/apostol/irott/8f_kiégés.pdfIstene. Mózes pedig...
Mózes és az égő csipkebokor
„Mózes pedig őrzi vala az ő ipának, Jethrónak a Midián papjának juhait és hajtá a juhokat a
pusztán túl és juta az Isten hegyéhez, Hórebhez. És megjelenék néki az Úr angyala tűznek
lángjában egy csipkebokor közepéből, és látá, hogy ímé a csipkebokor ég vala; de a
csipkebokor meg nem emésztetik vala. S monda Mózes: Oda megyek, hogy lássam e nagy
csudát, miért nem ég el a csipkebokor. És látá az Úr, hogy oda méne megnézni, és szólítá őt
Isten a csipkebokorból, mondván: Mózes, Mózes. Ez pedig monda: Ímhol vagyok. És monda:
Ne jőjj ide közel, oldd le a te saruidat lábaidról; mert a hely, a melyen állasz, szent föld. És
monda: Én vagyok a te atyádnak Istene, Ábrahámnak Istene, Izsáknak Istene és Jákóbnak
Istene. Mózes pedig elrejté az ő orczáját, mert fél vala az Istenre tekinteni. Az Úr pedig
monda: Látván láttam az én népemnek nyomorúságát, a mely Égyiptomban vagyon és
meghallottam az ő sanyargatóik miatt való kiáltásukat; sőt ismerem szenvedéseit. Le is
szállok, hogy megszabadítsam őt az Égyiptombeliek kezéből és felvigyem őt arról a földről, jó
és tágas földre, téjjel és mézzel folyó földre, a Kananeusok, Khitteusok, Emoreusok,
Perizeusok, Khivveusok és Jebuzeusok lakóhelyére. Mivel hát ímé feljutott hozzám az Izráel
fiainak kiáltása és láttam is a nyomorgatást, a melylyel nyomorgatják őket az Égyiptombeliek:
Most azért eredj, elküldelek téged a Faraóhoz és hozd ki az én népemet, az Izráel fiait
Égyiptomból. Mózes pedig monda az Istennek: Kicsoda vagyok én, hogy elmenjek a Faraóhoz
és kihozzam az Izráel fiait Égyiptomból? És felele: Én veled lészek!” (2Móz 3,1-12)
A mai napon a hívő emberek kiégéséről, annak okairól, tüneteiről és természetesen a
megoldásról lesz szó. Amikor megbeszéltük ezt a témát, úgy láttuk, hogy nagyon időszerű.
Időszerű, mert sok olyan testvér van, aki kiégett. Sőt sokszor magunkon is látjuk ennek a
jeleit. Azért tartom fontosnak, hogy erről szóljunk, mert nemcsak a diagnózist mutatja meg az
Úr, hanem azt is elmondja, hogy ha már beleestünk, hogyan lehet kijutni belőle, meg azt is,
hogyan lehet megelőzni a jövőben, hogy ne essünk bele.
A Bibliában is találkozunk olyan kiégett emberekkel, akik Isten emberei, Isten szentjei voltak.
Az egyik ilyen, Mózes, akiről most olvastunk, és azért vele kezdjük, mert ez az égő
csipkebokor, amiben megjelent neki Isten, éppen a kiégett élet ellenképe. Ez a bokor égett, de
nem égett el. Nem lett hamuvá, mert Isten a bokorban volt.
Kit nevezünk kiégett embernek?
Először azt tisztázzuk, hogy mit értünk azalatt, hogy egy ember kiégett. Nézzük meg előbb
általánosan, aztán a hívőkre vonatkozóan.
A kiégett ember általánosságban
Általánosságban, tehát nemcsak a hívőkre, hanem minden emberre vonatkozóan azt
mondhatjuk, hogy az a kiégett ember, aki kimerültség, csalódottság, kiábrándultság állapotába
kerül, vagy akár depresszióba is süllyed azért, mert az az ügy, amiért óriási áldozatokat
hozott, amiért teljes odaadással élt és dolgozott, nem úgy alakult, ahogy elképzelte, ahogy
remélte, vagy ahogy szerette volna. Az a tapasztalat, hogy ilyen kiégett állapotba csak azok
kerülnek, akik a legjobbat akarják, akik szívvel-lélekkel teszik a dolgukat. Középszerű vagy
közömbös emberek nem fognak kiégni. A világban is sok kiégett ember van.
2
A kiégett hívő ember
A mai napon csak a hívő emberek kiégéséről szeretnék szólni. A kiégett hívő ember olyan, aki
a hívő életet veszi komolyan, és az Úrnak teljes odaadással akar szolgálni. Neki akar élni, de
egy adott pillanatban úgy látja, hogy nincs semmi eredménye. Nem látja az értelmét. Az ereje
végére ér, és kimerülten, csalódottan feladja.
A hívő emberek kiégésének az oka
Már most mondom, de erről még bőségesen lesz szó később, hogy a kiégés oka a hívő
embernél végső soron minden esetben az, hogy a maga erejéből, és nem Krisztusból él. Jó
szándékkal, teljes igyekezettel akarja követni az Urat, de a maga módján. A mi erőnk
akármilyen sok is lenne, előbb-utóbb elfogy. Előbb-utóbb a végére érünk, és akkor ott állunk
elgyötörve, kiábrándulva, csalódottan, keserűen, vagyis kiégve.
Sok kiégett hívő van. Vannak jól induló életek, akik szellemben kezdték - mint ahogy Pál írja
a galatáknak -, de testi módon folytatták. Ennek mindig kiégés a következménye.
Remélhetőleg nem a vége, mert a kiégésből van gyógyulás, megoldás.
Nézzük meg most Mózes életét, annak tanulságait magunkra vonatkozóan.
Hogyan égett ki Mózes?
Mózes tényleg kiégett?
Az első kérdés talán ez: Tényleg kiégett Mózes? Igen. Ez látszik abból az igéből, amit
felolvastunk: „Most azért eredj, elküldelek téged a Faraóhoz és hozd ki az én népemet, az
Izráel fiait Égyiptomból. Mózes pedig monda az Istennek: Kicsoda vagyok én, hogy elmenjek
a Faraóhoz és kihozzam az Izráel fiait Égyiptomból?” (10-11. vers). Igazán akkor értjük meg,
hogy Mózes szavai miért tükröznek kiégettséget, ha összevetjük az előző résszel. Ott arról van
szó, hogy Mózes meglátogatta felnőtt korában - a Cselekedetek könyvéből tudjuk, hogy
negyvenévesen -, az ő atyjafiait: „s látá, hogy egy Égyiptombeli férfi üt vala egy héber férfit
az ő atyjafiai közűl. Mikor ide-oda tekinte és látá hogy senki sincs, agyonüté az Égyiptombelit
és elrejté azt a homokba. Másnap is kiméne és ímé két héber férfi veszekedik vala. És monda
annak a ki bűnös vala: Miért vered a te atyádfiát? Az pedig monda: […] Talán engem is meg
akarsz ölni, mint megöléd az égyiptomit? Mózes pedig megfélemlék és monda: Bizony
kitudódott a dolog. A Faraó is meghallá azt a dolgot és Mózest halálra keresteti vala: de elfuta
Mózes a Faraó elől és lakozék Midián földén” (2Móz 2,11-15). Ott volt negyven évig, ezt is a
Cselekedetek könyvéből tudjuk. A negyvenedik év végén történt, amit olvastunk, hogy az Úr
megjelent neki az égő csipkebokorban. Akkor már így látta, és végig így látta magát a
negyven év alatt, hogy ő nem tudja azt megtenni, hogy kihozza Izráel népét. Pedig 40 évvel
korábban még azt gondolta, hogy képes erre, azért ütötte agyon azt az egyiptomit. A szívében
együtt érzett a népével. Nem volt számára közömbös népének a sorsa. A szívén hordozta őket.
Jót akart nekik. Ilyet olvasunk: „azt gondolá, hogy az ő atyjafiai megértik, hogy az Isten az ő
keze által ád nékik szabadulást; de azok nem értették meg” (ApCsel 7,25). Akkor Mózes
csalódott, és még negyven év múlva is alkalmatlannak tartotta magát erre: „Kicsoda vagyok
én” (11. v.).
Mi vezetett Mózes kiégéséhez?
3
Most elolvasom, ahogy István vértanú elmondja ezt a történetet az Úr Szelleme által: „És
Mózes taníttaték az Égyiptombeliek minden bölcseségére; és hatalmas vala beszédben és
cselekedetben. Mikor pedig negyvenéves kora betölt, eszébe jutott, hogy meglátogassa
atyjafiait, az Izráel fiait. És mikor látta, hogy egyik bántalommal illettetik, megoltalmazá, és
az égyiptomi embert megölvén, bosszút álla azért, a ki bosszúsággal illettetett. És azt gondolá,
hogy az ő atyjafiai megértik, hogy az Isten az ő keze által ád nékik szabadulást; de azok nem
értették meg. Másnap meg olyankor jelent meg köztük, mikor összevesztek, és inté őket
békességre, mondván: Férfiak, testvérek vagytok ti; miért illetitek egymást bosszúsággal? De
az, a ki felebarátját bántalmazta, elutasítá őt magától, mondván: Kicsoda tett téged
fejedelemmé és bíróvá mi rajtunk? Csak nem akarsz engem is megölni, miképen megöléd
tegnap az égyiptomit? E beszédre aztán Mózes elfuta és lőn jövevény a Midián földén, a hol
két fia születék. És negyven esztendő elteltével megjelenék néki a Sínai hegy pusztájában az
Úrnak angyala csipkebokornak tüzes lángjában” (ApCsel 7,22-30).
Azt látjuk ebből, hogy Mózes negyvenéves koráig kitűnő nevelést kapott a fáraó udvarában.
Ekkorra „hatalmas vala beszédben és cselekedetben” (ApCsel 7,22). Alkalmasnak látszott
arra, hogy Isten az ő keze által adjon a népnek szabadulást. (ApCsel 7,25) Csakhogy rá kellett
döbbennie Mózesnek arra, hogy negyven év minden tanulása a fáraó udvarában, Egyiptomnak
minden bölcsessége, saját jóakarata és szívének együttérzése sem volt elég ahhoz, hogy ő
megszabadítsa Izráelt.
Mi volt a megoldás?
A megoldás az volt, amikor Isten küldte. Akkor már nem érezte magát hatalmasnak
„beszédben és cselekedetben”. Nem volt önbizalma, de azért volt alkalmas, mert Isten azt
mondta neki: „Én veled lészek!” (12. vers). Ez pontosan így van minden hívő ember életében.
Akármilyen jól neveltek vagyunk, akármilyen tanultak vagyunk, akármennyi világi
bölcsességünk van, akármennyi lelki erőnk van, akármennyire kiképeztek bennünket bizonyos
dolgokra, egy ideig megy, de elfogy ez az erő, és akkor kiégünk. Csak egy segít, ha az Úr
küld, és az Úr velünk van.
Hogyan éghet ki ma egy hívő ember?
Először példákat hozok, azután a kiégés okairól lesz szó.
Példák
A példák egy részét olvastam,1 másik részét én magam láttam, vagy átéltem.
Lelkészek és gyülekezeti munkások
Egy lelkipásztorról olvastam, aki nagyon lelkesen szolgált a saját gyülekezetében, de egy idő
után otthagyta az egészet csalódottan, és beállt biztosítási ügynöknek. Az okáról azt mondta:
hiába igyekezett, senki nem változott meg a gyülekezetben. A prédikáció alatt a hallgatók
bólogattak, azután odamentek hozzá, kezet ráztak vele, és elmondták, hogy mennyire jó és
áldásos volt az igehirdetése, de észrevette, hogy még haza sem értek, már pletykálkodtak,
egymás ellen acsarkodtak. Egy idő után elege lett a gyülekezet üres, vallásos életéből, abból a
vallásos álarcból, amit mindenki hordott. Saját magát sem tartotta kivételnek ez alól. Kiégett,
és otthagyta az egészet. Beállt biztosítási ügynöknek.
1 Malcolm Smith: Kiégett hívő élet („Jó Hír” Iratmisszió Alapítvány, Bp. 2000.) 9-12. old.
4
Olvastam egy másik fiatalemberről, aki miután elvégezte a lelkészképzőt, a teológiát, egy kis
csoportnak lett a lelki pásztora. A csoport számban gyorsan növekedett, de egy idő után viták
pattantak ki a testvérek között. A jobbkezének tartott vezető testvér kiszakította a gyülekezet
felét, és eltávozott. Nem volt ereje tovább megbirkózni a terhekkel. Minden lelki tartaléka
kimerült. A maga építette gyülekezetben megutálta azt, hogy mindennapossá vált az egymás
háta mögötti gonosz rágalmazás. Keserűen kifakadt, és azt mondta: egy mulatóban, egy
kocsmában több szeretet van, mint a gyülekezetben. Elege lett belőle. Összecsomagolt,
távozott, és egy élelmiszerbolt vezetője lett.
Egyszerű hívő emberek
Nemcsak lelkészek, gyülekezeti munkások, igehirdetők égnek ki, hanem egyszerű hívő
emberek is. Mégpedig éppen a lelkes, odaadó, példamutató testvérek. Amikor kiégnek,
otthagyják a gyülekezetet valami miatt. Ha mégis ott maradnak a gyülekezetben, akkor vagy
folyton könnyes szemmel panaszkodnak, vagy már nem is panaszkodnak, hanem savanyú,
unott arccal ülnek. Kialszik a szemükből a régi fény. Marad a megszokás, a vallásosság, a
beletörődés.
Valahol több ízben beszélgettem egy idős nőtestvérrel. Több éven keresztül, ahányszor csak
beszélgettünk, mindig sírva mondta ugyanazt: Imre testvér, fiatal lány koromban nagy
reménnyel indultam neki a hívő életnek. Egy hívő fiúval kötöttem házasságot. Minden
szertefoszlott, pedig nagyon igyekeztünk. Különösen a nőtestvér nagyon igyekezett minden
tőle telhetőt megtenni. Nem tudja, mi lehet az oka, hogy nem úgy alakultak a dolgok, ahogy
szerette volna. Látja a férje gyengeségeit, bukásait, de látja a saját maga nyomorúságát is.
Hiába akarta hűségesen követni az Urat, nem úgy sikerült. Most, az élete legvégén szomorú és
csalódott. Már nem remél semmit. Úgy gondolja, eljárt az idő, de nincs is kiút. Pedig van,
csak a kiégett ember úgy látja, hogy mindennek vége.
Mi a kiégés oka?
Alapvetően az, amit már mondtam is, hogy a hívő életet nem tudjuk megélni a saját erőnkből.
Hiába akarjuk, nem megy. Egyszerűen ehhez kevés az erőnk. Valaki egyszer így fogalmazta
meg: „Még nem fogadtuk el azt a tényt, hogy keresztyén (hívő) életet élni nem nehéz, hanem
teljességgel lehetetlen. Erre egyedül Krisztus képes.”2 Hívő életet csak Jézus Krisztus tud élni,
senki más. Ha nem Krisztusból élünk, előbb vagy utóbb biztos a kudarc. Ez sokféle formában
nyilvánulhat meg, de most csak azt nézzük meg, ahogyan Mózes életében volt. Mi volt nála a
kiégés oka?
Az Úr munkájában nem elég a testi erő és a bölcsesség
Mózesnek sem volt elég az egyiptomi neveltetés, hogy „hatalmas vala beszédben és
cselekedetben”. Hatalmas küldetéstudata volt, hogy „Isten az ő keze által ád [Izráelnek]
szabadulást” (ApCsel 7,25). Akármilyen kiváló is valaki, a természetes adottsága egyszer
kimerül, hamuvá ég. Ez a kiégés.
Az ember nem tudja elviselni, ha nem értik meg
Különösen, ha folyamatosan nem értik meg a jó szándékát, a jó akaratát, a törekvését, az
áldozatkészségét. Nem tudja elviselni az ember, ha az erőfeszítéseit nem értékelik éppen azok,
akikért történik az erőfeszítés. Nehéz, ha visszautasítják. Mózest később sem értették meg,
amikor az Úr elküldte, de mindaddig nem égett ki, amíg az Úrra figyelt és Benne bízott.
2 Bob George: Az igazi keresztyénség – Az élet túl rövid ahhoz, hogy elvesztegessük. (Grace Ministries
Alapítvány) 57. old.
5
A természetes emberi adottság nem elég a mindennapi hívő életben sem
Nemcsak ilyen nagy munkára, amire Mózest bízta meg az Úr, hanem a legegyszerűbb hívő
ember mindennapi életére sem elég csupán a magunk ereje. Aki nem az Úrból él naponta,
nem az Úrtól veszi el hívő élete útjához a bölcsességet, az erőt, a kitartást, a türelmet, az
egyszer kiábrándultan abbahagyja az egészet.
Ismertem egy udvarias, mosolygó fiatalembert, aki egy másik debreceni gyülekezetbe járt.
Egyszer találkoztam vele az úton, és nagyon megdöbbentem, amikor azt mondta: „Imre,
elegem van. Nem bírom tovább.” Mit nem bírsz tovább? – kérdeztem. „Azt, hogy a
gyülekezetben állandóan mosolyogni kell, állandóan kedvesnek kell lenni, állandóan
alkalmazkodni ahhoz, amit ott elvárnak tőlem. Ezt nem bírom tovább.” Ekkor ért a saját ereje
végére. Addig bírta a maga erejéből, de aztán kiégett. Ennek a fiatalembernek nagyon
szomorú lett a vége, de erre most nem akarok kitérni. Egyszerű, szürke tag volt abban a
gyülekezetben, mégis összeroppant. Nem lehet sem a gyülekezeti, sem a családi, sem a
mindennapi életben, sem a munkahelyen hívő módon élni a magunk erejéből.
Az ember beleroppan, ha a munkájának hosszú időn át nincs eredménye
Nem csak a gyülekezetben, a családban is igaz ez. Ha a gyerekek makacsak, ellenállnak, ha a
szülőnek a legjobb szándékát is félremagyarázzák, visszautasítják. Ha hiába imádkozik a
szülő a gyerekéért: nincs változás. Ezt természetes erővel, türelemmel nem lehet bírni.
Valaki egyszer elmondta, hogy a gyermekéért már nagyon sokat imádkozott. Éveken
keresztül imádkozott, és nem volt változás, sőt egyre rosszabb lett. A gyermek a
serdülőkorból már felnőtté vált, és akkor sem történt változás. Ez a nőtestvér a végsőkig
elkeseredett, és csaknem megingott még az Úrba vetett hitében is. Úgy látta, hogy minden
erőfeszítése hiábavaló volt, és az ereje végére ért. Kiégett.
Mi a megoldás?
Az égő csipkebokorban látszik a megoldás. Abban a pusztában, ahová Mózes ment, a Sínai-
hegy tövében, szárazság és hőség volt. Ha ott akármilyen bokor lángra kapott, rövid időn
belül hamuvá égett. Miért nem lett hamuvá az a csipkebokor, amit Mózes látott? Azért, mert a
tüzet nem a bokor fája táplálta, hanem az Úr, Aki megjelent benne. Ebből megtanulhatjuk azt,
hogy nem a bokor számít. Bármilyen másik bokor is megfelelt volna, hogy az Úr megjelenjék
benne. Akármelyik bokorban jelent volna meg az Úr, mindegyikből kiáradt volna az a fény,
az a tűz, és egyik sem égett volna el. Ha azonban valamelyik bokor lángra kap, de nem az Úr
jelenléte miatt, akkor hamuvá ég. Ez azt jelenti, hogy mindannyian ilyenek vagyunk. Ha nem
az Úr élete lángol bennünk, akkor hamuvá égünk. Kiégünk. Mindegy, milyen kiválóak
vagyunk. Ha azonban az Úr élete van bennünk, akkor nem fogunk kiégni, bármilyen satnyák
vagyunk is önmagunkban.
Amit meg kell tanulnunk
Ne dicsekedjék Isten előtt senki
„Hanem a világ bolondjait választotta ki magának az Isten, hogy megszégyenítse a bölcseket;
és a világ erőtleneit választotta ki magának az Isten, hogy megszégyenítse az erőseket; És a
világ nemteleneit és megvetettjeit választotta ki magának az Isten, és a semmiket, hogy a
valamiket megsemmisítse: Hogy ne dicsekedjék ő előtte egy test sem” (1Kor 1,27-29).
Szégyenüljenek meg a valakik. Ez történt Mózessel is. Valami ilyesmit ábrázol ki ez a
csipkebokor. Mózes kiváló volt, mégis kiégett; ez a satnya csipkebokor pedig nem égett el.
Akkor már Mózes is ilyen satnyának látta magát: „Kicsoda vagyok én” (11. vers). Akkor már
6
nem mondja, hogy „hatalmas beszédben és cselekedetben”, hanem így szólt: „nem vagyok én
ékesenszóló” (2Móz 4,10), nem tudok beszélni, senki vagyok. Így már alkalmassá vált Mózes
a feladatra, mert nem a maga erejére és bölcsességére fog támaszkodni. A senkiket választja
az Úr, hogy megszégyenüljenek a valakik, és megdicsőüljön Isten neve.
Az Úr kegyelme elég
Pál apostol megértette, amit az Úr mondott neki: „Elég néked az én kegyelmem” (2Kor 12,9).
Nem azt mondta, hogy sok, hanem elég. Amennyi kell, pontosan annyi az Ő kegyelme. Ha az
Úrból élünk, akármilyen nehézség elviselésére mindig van annyi kegyelem, amennyi elég. Az
Úr erőforrása, bölcsessége kimeríthetetlen. Akármilyen nagy szükségben elég.
Krisztus bennünk és köztünk van
„Krisztus ti köztetek [bennetek] van, a dicsőségnek ama reménysége” (Kol 1,27). Krisztus
bennünk van, számítsunk rá. Éljünk Belőle. Akármilyen rozogák és gyengék vagyunk, ha
hívő emberek vagyunk, akkor Krisztus bennünk él. Azt akarja megtanítani velünk, hogy
Belőle éljünk, ne a saját erőnkből. Nem könnyű megtanulni, mert minden problémánál az a
természetes reakciónk, hogy mi akarjuk megoldani. Az embernek van is bizonyos testi és lelki
ereje. Van bizonyos rutinja is, különösen, ha már régen hívő. Azt kell megtanulni, hogyan
vegyem el az Úrtól adott helyzetben, hogy az Ő akaratából és az Ő erejével tegyem, amit
teszek.
Mindenre van erőm a Krisztusban
Ha nehéz, ha úgy érezzük, összeroskadunk, mert hiába minden jó szándék, akkor gondoljunk
Krisztusra, Aki olyan bennünk, mint ahogy az Úr megjelent abban a csipkebokorban.
Nyilvánvaló, hogy a pusztában csenevész csipkebokrok nőttek. Amiben az Úr megjelent
ugyanolyan satnya lehetett, mint a többi. Pál tapasztalatból írta: „Mindenre van erőm a
Krisztusban, a ki engem megerősít” (Fil 4,13). Az előző versekben leírja: „mindenekben
ismerős vagyok a jóllakással is, az éhezéssel is” (Fil 4,12), a megaláztatásban is, a meg nem
értésben is, a szenvedésekben is, de „mindenre van erőm a Krisztusban”. Nem önmagában,
hanem „a Krisztusban, a ki engem megerősít.”
Mit jelent ez a gyakorlatban?
Az említett prédikátorok tapasztalata valóban nagyon csüggesztő. Nagyon csüggesztő, amikor
valaki évtizedekig szolgál egy gyülekezetben, és azt látja, hogy bólogatnak, de vége az
alkalomnak, és pletykálkodnak, egymás ellen acsarkodnak, feszültség van, meg nem értés és
sok minden más. Nagyon csüggesztő. A mi elődeink is beszámoltak ilyenekről.
Egri testvér tapasztalata
Visszaemlékszem arra, hogy Egri testvérrel egyszer beszélgettem, nem egészen az élete
végén, de a vége felé, amikor még aktívan járt az országban, látogatta a gyülekezeteket,
közösségeket. Egyszer azt mondta: Imre, nézd meg, és sorolta: jártam ide, jártam oda, jártam
amoda. Mit értettek meg ezek a testvérek, amikor ezt csinálják, így viselkednek, úgy
viselkednek? Úgy néz ki, semmi eredménye, semmi értelme egész életem szolgálatának.
Konkrét példákat mondott. Nem akarom elsorolni ezeket. Igen, csüggesztő, amit látunk. Ki
tudunk égni, ha nem megyünk oda az Úrhoz, és nemcsak a Bibliából az eszünkkel, hanem a
szívünk mélyén meg nem értjük: „Azért szerelmes atyámfiai […] buzgólkodván
[munkálkodva] az Úrnak dolgában mindenkor, tudván, hogy a ti munkátok nem hiábavaló az
Úrban” (1Kor 15,58). Nem tudjuk, hogyan, de akkor az Úr más látást és erőt ad. Ne
7
csüggedjünk el! Majd az Igét számon kéri azoktól, akik hallották, de megígérte „nem tér
hozzám üresen” (Ézs 55,11). Ha az Ő Igéjét szóljuk, nem tér vissza üresen.
Volt, amikor én is fel akartam adni
Visszaemlékszem arra, hogy én is voltam olyan ponton, egy alkalomra különösen emlékszem,
amikor azt mondtam: feladom az egészet. Nem hirdetem tovább az Igét. Leülök a legutolsó
sorba. A számat ki nem nyitom. Nem beszélek senkivel. Ezt nem lehet bírni. Hogy nem égtem
teljesen ki, annak az volt az oka, hogy imádkoztunk. Többen is imádkoztunk azokban a nehéz
napokban. Egyszer egy éneknek egy mondatát elevenítette meg az Úr. „Tied az ügy, Úr
Krisztusunk…” Az Övé az ügy, nem az enyém. Megérttette velem az Úr, hogy nekem nem
kell arra nézni, hogyan fogadják az Igét, mi lesz, vagy mi nem az eredménye. Nekem az a
dolgom, hogy „Hirdesd az ígét, állj elő vele alkalmatos, alkalmatlan időben” (2Tim 4,2).
Kihozott az Úr ebből a mély csüggedésből, hogy végképp ki ne égjek. „Tied az ügy…” Belőle
élhetek. Ígéretére támaszkodhatom. Nem kell elcsüggednem. Bízhatok Benne.
A kiégést nem lehet egyszer és mindenkorra elintézni
Nem úgy van, hogy egyszer eljutottam odáig, hogy majdnem vagy egészen kiégtem, de
azután megtaláltam a kiutat, és soha többet az életemben elő nem jön. Újból visszajöhet a
csüggedés, és megint ott lesz a kiégés veszélye. Mózes életében is visszajött a kiégés egy
későbbi időpontban. Ez a kiégés akkor jött elő, amikor már hosszú ideje a pusztában
bolyongtak, körbe-körbejártak. Nagyon tanulságos ez a számunkra.
A pusztai gyülekezet és Mózes ismételt kiégése
A negyvenéves pusztai vándorlás nagyon tanulságos sok tekintetben, de most csak a kiégés
szempontjából nézzük meg. Sokkal hamarabb bemehettek volna az ígéret földjére. Nem
kellett volna negyven évig a pusztában maradniuk. Azért maradtak ott, mert néhány kivétellel
az egész nép megkeseredett és kiégett. Még Mózes is.
Mi volt a kiégés oka a pusztában?
Nem hitték el, hogy Isten képes őket bevinni az ígéret földjére. Az erősített városokat, az
óriásokat nézték, nem Istent. Nem hitték, hogy Isten, Aki hatalmasan kihozta őket
Egyiptomból, ugyanolyan hatalmasan be is tudja vinni őket Kánaánba. Azt gondolták, hogy a
kijövetel az Úr erején múlott, de a bemenetel az ő erejükön múlik, pedig ez nem így volt.
Az ígéret földje ebben a vonatkozásban azt ábrázolja ki, amikor a hívő ember Krisztusból él.
Bemegy a szombatnapi nyugodalomba. Az Ige beszél így a Kánaánról: „még ez ideig nem
mentetek be a nyugodalmas helyre, és az örökségbe a melyet az Úr, a te Istened ád néked”
(5Móz 12,9). Ez a nyugodalom azt jelenti, hogy „a ki bement az ő nyugodalmába, az maga is
megnyugodott [megszűnt a saját] cselekedeteitől, a miképen Isten is a magáétól” (Zsid 4,10).
Isten a hetedik napon megpihent. Vagyis a Kánaánba bemenetel azt jelenti, hogy már nem a
magunk erejére, cselekedetére számítunk, hanem az Úrra.
A kijövetel Egyiptomból másként megfogalmazva azt jelenti: megértették azt, amit mi már
így mondunk: Krisztus meghalt értünk, hogy „kiszabadítson minket e jelenvaló gonosz
világból” (Gal 1,4). Meghalt azért, hogy eltörölje a bűneinket, megbékítsen bennünket az
Atyával. Meghalt azért, hogy az ember „el ne vesszen, hanem örök élete legyen” (Jn 3,16).
Bemenetel a Kánaánba azt jelenti a mi nyelvünkre fordítva, hogy Krisztus nemcsak meghalt,
hanem fel is támadt. Azért támadt fel többek között, ami most a földi életünkre vonatkozik,
8
hogy bennünk éljen, és megtartson minket ebben a gonosz világban. Még testileg benne
vagyunk e világban. Így olvassuk: „Mert ha, mikor ellenségei voltunk, megbékéltünk Istennel
az ő Fiának halála által, sokkal inkább megtartatunk az ő élete által minekutána megbékéltünk
vele” (Róm 5,10).
Jézus Krisztus halálára szükségünk van. E nélkül nem lenne örök életünk. E nélkül elvesztünk
volna a bűneinkben a világgal együtt. Azonban nemcsak a halálára van szükségünk, hanem az
Ő életére is szükségünk van, a feltámadt életére, mert csak így tudunk az Ő tetszésére élni
ebben a világban. A magunk erejéből nem, csak az Ő feltámadt élete erejéből. „Eltemettettünk
azért ő vele együtt a keresztség [bemerítés] által a halálba…” (Róm 6,4). Ez nem a vízbe,
hanem Jézus Krisztusba való bemerítést jelenti: „Tőle vagytok pedig ti a Krisztus Jézusban”
(1Kor 1,30). A Római levélből a megkezdett ige így folytatódik: „hogy miképen
feltámasztatott Krisztus a halálból az Atyának dicsősége által, azonképen mi is új életben
járjunk. Mert ha az ő halálának hasonlatossága szerint vele egygyé lettünk, bizonyára
feltámadásáé szerint is azok leszünk” (Róm 6,4-5). Igen, ezt jelenti a bemenetel a Kánaán
földjére.
A hívő emberek kiégésének oka ma
Elhittük, hogy a bűneinkért Jézus Krisztus eleget tett, váltsághalálával megszerezte az
üdvösségünket. „Elvégeztetett!” (Jn 19,30). Azonban abba a tévedésbe esünk, én is abban
voltam sokáig, hogy nekünk magunknak kell megvalósítani a szent életben való járást:
„egymást szeressétek” (Jn 13,34), „Ne gyűjtsetek magatoknak kincseket a földön” (Mt 6,19),
legyetek türelmesek, stb. Mintha ezeket már nekünk kellene megvalósítani, és minden
nehézséggel egyedül kellene megküzdeni. Van nekünk is részünk ebben, de csak annyi, hogy
elvegyük Krisztus feltámadt erejét. Belőle éljünk. Krisztus „bölcseségül lőn nékünk Istentől,
és igazságul, szentségül és váltságul” (1Kor 1,30).
Igen, az a hívők kiégésének oka, hogy megállunk annál a ténynél, hogy Krisztus meghalt
értünk. Nem valósul meg a mindennapi életünkben, hogy Ő nemcsak meghalt, hanem
feltámadt és él. Nemcsak fenn a mennyben, az Atya dicsőségében „üle a Felségnek jobbjára”
(Zsid 1,3), hanem bennünk is él, és mi Belőle élhetünk.
Valamikor A békesség fejedelmének útján című füzet egyikében le volt írva egy párbeszéd egy
kisgyermekkel. Megkérdezték tőle, hogy őt is Isten teremtette-e? Igen, de csak ilyen kicsinek,
a többit már én nőttem hozzá - felelte. Így vagyunk mi is. Igen, Isten Krisztust küldte, hogy
megszülessünk, újonnan szülessünk - ilyen kicsikének, a többi már az én dolgom. Nem, nem
az én dolgom! Mindent magára vállalt Krisztus. A mi erőnk és bölcsességünk kevés, hogy
tovább nőjünk.
Jézus Krisztusra sokan tekintenek úgy, hogy megmentett a kárhozattól, hogy a mennybe
jussunk. Azután elmondta nekünk, hogyan kell élnünk ezen a földön, és felment a mennybe.
Szent életet élni már a mi dolgunk. Legfeljebb kérhetjük a segítségét, hogy támogasson
bennünket abban, amit tenni akarunk. Ez azonban nem így van. Ő azt akarja, hogy „ne
dicsekedjék ő előtte egy test sem” (1Kor 1,29). Ő akarja élni a hívő életet bennünk.
Milyen volt Izráel népe a pusztában?
Volt egy rövid örömteli időszak, amikor átjöttek a Vörös-tengeren. Azután jöttek a
nehézségek. Isten adott nekik vizet, kenyeret, mannát minden nap. A saru nem szakadt le a
lábukról. A lábuk nem dagadt be. A ruha nem kopott le róluk. Az Úr velük járt, védte őket,
mégis elégedetlenkedtek.
Elégedetlenkedtek, zúgolódtak
9
„És zúgolódék Izráel fiainak egész gyülekezete ” (2Móz 16,2). Visszavágytak Egyiptomba:
„Bár megholtunk volna […] Égyiptom földén, a mikor a húsos fazék mellett ülünk vala”
(2Móz 16,3), ráuntak a mannára egy idő után.
Ma is a kiégett hívő életnek az egyik jele, hogy unalmassá, egyhangúvá válik az egész élete.
Kötelességből olvassa a Bibliát. Nem találja benne Krisztust, vagyis unalmas lesz a manna.
Mindenki azt tette, amit jónak látott
Jellemző volt a kiégett népre a pusztában, hogy mindenki azt tette, amit jónak látott. A bírák
idejében is ez volt a jellemző, amikor nem volt király, és „mindenki azt cselekedte, a mi jónak
látszott az ő szemei előtt” (Bír 21,25).
„Ne cselekedjetek ott [amikor bementek a földre] mind a szerint, a mint mi cselekszünk itt
most, mindenik azt, a mi jónak látszik néki. Mert még ez ideig nem mentetek be a
nyugodalmas helyre, és az örökségbe, a melyet az Úr, a te Istened ád néked” (5Móz 12,8-9).
Még nem mentek be, és a pusztában mindenki azt tette, amit jónak látott. Nem direkt akartak
ők rosszat. Rossz volt, amit tettek, de a szemeikben jónak látszott.
Ez jellemző ma is a kiégett hívő életre. Teszi, ahogy jónak látja. A maga feje szerint, a maga
felfogása szerint. Szemben azzal, ahogy az Úr Jézus cselekedett, és cselekedni akar bennünk
is. Ő nem azt tette soha, amit jónak látott, hanem ami az Atya akarata volt: „legyen meg a te
akaratod” (Mt 26,42). Ha az Atya akarata nehéz volt a testének vagy a lelkének, akkor is azt,
mondta: Igen, Atyám, „ne az én akaratom, hanem a tiéd legyen!” (Lk 22,42).
Micsoda zűrzavar van egy családban vagy egy munkahelyen, ha ott mindenki azt tesz, amit
akar, amit jónak lát. Egy helyi gyülekezetben is legtöbbször emiatt vannak zűrzavarok. Jót
akar mindenki, mert hívő emberek. Hívő ember nem akar gonoszt tenni, csak azt, amit ő jónak
lát. A másik meg mást lát jónak. A harmadik a harmadikat látja jónak. Ebből aztán nagy
zűrzavar lesz. Ha megszűnünk a magunk cselekedeteitől, és azt kérdezzük: „Uram, mit
akarsz, hogy cselekedjem?” (ApCsel 9,6), akkor lépünk rá arra az útra, ami kivezet a
zűrzavarból és a kiégésből.
Szembeszálltak Mózessel és Áronnal, mert ők a maguk szemében szentek voltak
Jellemző volt még a pusztában az is erre a kiégett népre, hogy nem voltak megelégedve
Mózessel. „És támadának Mózes ellen, és velök Izráel fiai közül kétszáz és ötven ember, a kik
a gyülekezetnek fejedelmei valának, tanácsbeli híres neves emberek. És gyülekezének Mózes
ellen és Áron ellen, és mondának nékik: Sokat tulajdonítotok magatoknak, holott az egész
gyülekezet, ezek mindnyájan szentek, és közöttök van az Úr: miért emelitek azért fel
magatokat az Úr gyülekezete fölé?” (4Móz 16,2-3). Igazat mondtak abból a szempontból,
hogy tényleg szentek voltak, hiszen az Úr külön választotta a népek közül az egész Izráelt.
Ezek a léviták még külön is szentek voltak, mert külön választotta a szolgálatra is őket Isten,
csak nem arra, amire Áront, és nem arra, amire Mózest. Ők ugyanazt akarták csinálni, amit a
papok. Meg is tették, de nemhogy kiégtek, hiszen már kiégettek voltak, hanem elégtek: „És
tűz jöve ki az Úrtól, és megemészté ama kétszáz és ötven férfiút, a kik füstölő szerekkel
áldoznak vala” (4Móz 16,35). A kiégett, a pusztában bolyongó és az ígéret földjére, a
nyugalomba be nem ment hívő ember olykor nagyon szent a maga szemei előtt. Azonban
milyen szent az eljárásában az, aki elöljárója ellen, végeredményben pedig az Úr ellen támad?
Végül Mózes is kiégett
A sok kiégett ember között egyszer Mózes is kiégett. Végzetesen kiégett. Röviden elmondom.
A nép húst kért, és „monda Mózes az Úrnak […] Hol vegyek én húst, hogy adjam azt mind ez
egész népnek? […] Nem viselhetem én magam mind ez egész népet; mert erőm felett van. Ha
így cselekszel velem, kérlek, ölj meg engemet, ölj meg, ha kedves vagyok előtted, hogy ne
10
lássam az én nyomorúságomat” (4Móz 11,11.13-15). Ez bizony kiégés. Élni se volt kedve
tovább. Ez azonban még nem volt végzetes. Az Úr azt mondta neki, hogyha nem bírja
egyedül hordozni, megosztja a terhet. „Gyűjts egybe nékem hetven férfiút Izráel vénei közül
[…] elszakasztok abból a lélekből [szellemből], a mely te benned van, és teszem ő beléjök”
(4Móz 11,16-17). Abból a szellemből vett el Isten, ami Mózesben volt. „Nem viselhetem én
magam mind ez egész népet” – mondta Mózes. De hát Mózes hordozta a népet egyedül? Nem
ő hordta, az Úr hordozta ezt a népet! Meg is mondta: „hordoztalak titeket sas szárnyakon”
(2Móz 19,4), de Mózes úgy látta, hogy ő hordozza, és már tovább nem bírja. A szíve
megterhelődött, megkeseredett.
Mózes gondatlanul szólt
„Megharagíták a Meribáh vizeinél is, és baja támadt Mózesnek miattok, Mert megkeseríték az
ő szívét, és gondatlanul szólt ajkaival” (Zsolt 106,32-33). Mi volt ez? A nép megint lázongott,
víz kellett nekik. Mózes és Áron az Úr elé ment, és azt mondta az Úr: „szóljatok ím e
kősziklának az ő szemeik előtt, hogy adjon vizet” (4Móz 20,8). Tudjuk, hogy: „ittak a lelki
[szellemi] kősziklából, a mely követi vala őket, e kőszikla pedig a Krisztus volt” (1Kor 10,4).
Menj oda, szólj ennek a kősziklának. Korábban olvassuk, hogy azt mondta Isten ugyanilyen
esetben, amikor vizet kértek: „Ímé én oda állok te elődbe a sziklára a Hóreben, és te sujts a
sziklára, és víz jő ki abból, hogy igyék a nép” (2Móz 17,6). Mit jelent ez a kép?
Mózes nem vihette be a népet az ígéret földjére, mert csak a megfeszített Krisztust hirdette
A kősziklának a megsújtása, megütése Krisztus halálát jelenti. Az Ő vére tette lehetővé a
kijövetelt Egyiptomból. Később a kőszikla, aki velük járt a feltámadott Krisztust ábrázolja ki,
akinek szólni kellett volna, de Mózes megütötte. Ez azt jelenti, hogy Mózes megint csak a
megfeszített Krisztust hirdette, nem a feltámadt Krisztust. Ezzel az üzenettel félmunkát
végzett. Kivezette a népet Egyiptomból, de nem vihette be a Kánaánba, mert oda csak a
feltámadt Krisztussal lehet bejutni, saját erőnk és igyekezetünk ehhez kevés. Pedig Mózes
kiváló ember volt: „igen szelíd vala minden embernél inkább, a kik e föld színén vannak
[…] És nem támadott többé Izráelben olyan próféta, mint Mózes, a kit ismert volna az Úr
színről-színre” (4Móz 12,3; 5Móz 34,10). Ez a kiváló ember nem tudta bevinni a népet
Egyiptomba, mert csak a megfeszített Krisztust értette és hirdette, a feltámadtat nem.
Az igehirdetők nagy felelőssége
Micsoda felelőssége van az igehirdetőknek! Nehogy fél üzenetet adjunk át a gyülekezetnek!
Nehogy mindig csak a bűnbocsánatot, az üdvösséget, a megfeszített Krisztust prédikáljuk!
Szólnunk kell arról is, hogy Krisztus feltámadt. A szívünkben akar lakozni. Ő akarja
megcselekedni Isten akaratát. Ő akar hívő életet élni bennünk. Aki ezt hittel magáévá teszi, az
nem ég ki. Az nem fogja csalódottan feladni a hívő életet. Az nem fog pusztai, lázadó,
versengő hívő életet élni.
Befejezem
A hívő élet nem megjavított élet, hanem kicserélt élet. A mi életünk kicserélve Krisztus
életére, mert lehetetlen hívő életet élni a magunk erejével és bölcsességével. Ezért mondja
Pál: „Élek pedig többé nem én, hanem él bennem a Krisztus” (Gal 2,20). Ha ez így van,
olyanok leszünk, mint az égő csipkebokor. Nem égünk ki, de világítunk és meleget árasztunk.
Szentség árad körülöttünk, mint Isten mondta: „oldd le a te saruidat lábaidról; mert a hely, a
melyen állasz, szent föld” (5. v.). Erre mások is felfigyelnek, mint Mózes is felfigyelt az égő
11
bokorra. Talán közelebb jönnek az ilyen hívő emberhez, akiben Krisztus élete látszik, mint
ahogy Mózes is közelebb ment az égő csipkebokorhoz, hogy megtudják, mi a boldog,
kiegyensúlyozott hívő életnek a titka. Megtudják, hogy ez titok: „a Krisztus ti köztetek
[bennünk] van, a dicsőségnek ama reménysége” (Kol 1,27).
Ámen.
Budapest, 2009. november 21.
Illés is kiégett
„És Akháb elbeszélé Jézabelnek mindazokat, a melyeket Illés cselekedett és a többek között,
hogy hogyan ölte meg mind a prófétákat fegyverrel. És követet külde Jézabel Illéshez,
mondván: Ezt cselekedjék velem az istenek és úgy segéljenek, ha holnap ilyenkor úgy nem
cselekszem a te életeddel, mint a hogy te cselekedtél azoknak életekkel mind egyig. A mit
mikor megértett, felkelvén elméne, vigyázván az ő életére. És méne Beersebába, a mely
Júdában volt; és ott hagyá az ő szolgáját. Ő pedig elméne a pusztába egynapi járó földre, és
elmenvén leüle egy fenyőfa alá, és könyörgött, hogy hadd haljon meg, és monda: Elég! Most
óh Uram, vedd el az én lelkemet; mert nem vagyok jobb az én atyáimnál!” (1Kir 19,1-4)
Amikor idáig jutott Illés, hogy „hadd haljon meg” (4. v.), ez a kiégésnek biztos jele volt.
Izrael népe és Mózes is meg akart halni a pusztában. Ugyanide jutott Illés is. Az ő kiégésében
az a különös, hogy a Kármel-hegyi nagy győzelem után akart meghalni, szemben Mózessel,
aki a kudarcok, terhek súlya alatt jutott ide. Különbség még az is, hogy Mózes első kiégett
állapota 40 évig tartott, és aztán a pusztában megismétlődött, és ezért nem mehetett be az
ígéret földjére. Illésnél ez a kiégés csaknem 40 nap alatt lerendeződött, és többé nem tért
vissza. Az Úr elragadta a mennybe.
Nézzük meg, hogy mit tanulhatunk Illés esetéből!
Történelmi háttér
Milyen volt Izrael állapota Illés idejében?
Illés idejében az ország már kétfelé szakadt. Északon a tíz törzs istentelen királya Akháb volt,
aki Jézabelt, Szidon pogány királyának a lányát vette feleségül. Jézabel behozta Izraelbe a
Baál és az Asera bálványok imádását. (1Kir 16,30-33) Ezzel nem elégedett meg, hanem
megölette az Úr prófétáit (1Kir 18,4), és helyettük Baál 450 és Asera 400 prófétáját
támogatta. (1Kir 18,19) Ilyen körülmények között bízta meg Isten Illést egy nagyon nehéz
küldetéssel. Nagy bátorság kellett hozzá.
Illés küldetése
12
A királyhoz kellett mennie, és bejelenteni, hogy bűneik és bálványimádásaik miatt évekig
nem lesz eső, de még harmat sem. (1Kir 17,1) Ez igen nagy csapás volt nemcsak a népre,
hanem szellemileg Baálra, a bálvány istenre is, akit az élet és a termékenység istenének
tartottak, mert nem volt termő idő azalatt a három és fél év alatt. Nagy csapás volt Aserára is,
akit Baál feleségének tartottak, és őt is a termékenység és az élet istennőjeként tiszteltek.
Három és fél év után Isten esőt adott, de előtte elküldte Illést, hogy találkozzon Akhábbal, és
mondja meg neki, hogy gyűjtse hozzá a Kármelre Izrael népét és a bálványok prófétáit is.
Isten ott a Kármelen megmutatta az egész népnek, hogy Baál nem isten. Az ő oltárára nem
szállt tűz alá, hiába kiáltoztak és vagdalták magukat a Baál papok, de Izrael Istene Illés
imájára meggyújtotta a Neki készült oltáron az áldozatot, bár még vízzel is leöntötték. (1Kir
18,38) Amikor a nép meggyőződött erről, és belátta, hogy az Úr az Isten, megfogták Baál
prófétáit, mind a négyszázötvenet, és Illés megölte őket. (1Kir 18,40) Illés kiégése közvetlen
ezek után történt, ezt olvastuk el az alapigében.
Illés kiégésének jelei, okai és tanulságai
A kiégés jelei
Ilyen jelekről olvastunk: menekült, egyedül akart maradni, keserűség töltötte el, a halálát
kívánta, s még testileg is halálosan kimerült. Nézzük meg sorban ezeket, röviden.
Menekülés
Korábban Illés nem félt, és nem menekült el Jézabel elől. Korábban egymaga szembeszállt
Jézabellel, Akhábbal és a bálványpapokkal, de amikor kiégett, félt és menekült. Ma is jelei
ezek a kiégettségnek: bizonyos félelem és menekülés az elől, ami addig nem volt probléma.
Egyedüllét
Azt olvastuk a 3. vers végén, hogy amikor Beersebába ért, „ott hagyá az ő szolgáját”, és a
pusztának teljesen egyedül vágott neki. Még a szolgáját sem tűrte maga mellett. Pedig ebben a
nagy pusztaságban ember nem volt, csak kígyók és skorpiók. „Aki vezérlett téged a tüzes
kígyóknak, skorpióknak, és szomjúságnak nagy és rettenetes pusztáján” (5Móz 8,15). A
Hórebhez sokára érkezett meg, „negyven nap és negyven éjjel” (1Kir 19,8) ment. Úgy látszik,
nem oda igyekezett céltudatosan, hanem mindegy volt neki, hogy hová megy, csak egyedül
legyen. Végül aztán elérkezett „az Isten hegyéig, Hórebig. És beméne ott egy barlangba”
(1Kir 19,8-9).
Ez most is így van. A kiégett ember életének ebben a szakaszában kerül mindenkit, elege van
mindenkiből. A hívő embernek ilyenkor főleg a többi hívőből van elege.
Keserűség és csalódás
Illés szívének a keserűségét ismerjük, mert kiöntötte az Úr előtt a Hóreben: „És ő felele: Nagy
búsulásom van az Úrért, a Seregeknek Istenéért, mert az Izráel fiai elhagyták a te
szövetségedet, lerontották a te oltáraidat, és a te prófétáidat megölték fegyverrel, és én
egyedül maradtam, és engem is halálra keresnek” (1Kir 19,10). Vagyis azt mondotta
tulajdonképpen, hogy mindennek vége, egyedül maradt, mindenkiben csalódott.
Végeredményben még az Úrban is csalódott.
A kiégett hívő ember is ilyen. Csalódott az emberekben, a családjában, a többi hívőben,
végeredményben Istenben is.
Kívánta a halálát
13
„Elég! Most óh Uram, vedd el az én lelkemet […] leüle egy fenyőfa alá, és könyörgött, hogy
hadd haljon meg” (4. v.). Ma is így gondolkozik minden kiégett hívő ember. Nincs értelme a
munkámnak, hiábavaló minden jó szándékom, törekvésem, és ez már hosszú idő óta így
megy, nincs értelme élnem. Isten másképpen gondolkozott, nem engedte meghalni Illést, sőt
Énókh után ő volt a második ember, akit egyáltalán nem engedett meghalni, hanem a
mennybe ragadta.
Halálos kimerültség
Így olvastuk: „És lefeküvék és elaluvék a fenyőfa alatt. És ímé angyal illeté őt, és monda
néki: Kelj fel, egyél. És mikor körülnézett, ímé fejénél vala egy szén között sült pogácsa és
egy pohár víz. És evék és ivék, és ismét lefeküvék. És az Úr angyala eljött másodszor is és
megilleté őt, és monda: Kelj fel, egyél; mert erőd felett való utad van” (1Kir 19,5-7). Lefeküdt
és elaludt. Fizikailag, testileg is elfáradt. Amikor az angyal felköltötte, hogy egyék és igyék,
azután megint lefeküdt, és megint elaludt. Tehát nemcsak a lelki és szellemi erejének, hanem
a fizikai erejének is végére ért.
Ez tulajdonképpen így van ma is. Ha egy hívő ember szellemileg kiég, a lelke is igen
megrendül, és a testében is nagyon kifárad. A kimerültség jelei világosan felismerhetők.
Ezek voltak a kiégés jelei, és most nézzük meg az okait.
Illés kiégésének az okai
Ezek nála nehezen felismerhetők, nem úgy, mint Mózesnél. Nehezen felismerhető, hogy miért
éppen a nagy győzelem után történt, miért éppen akkor ijedt meg Jézabeltől, holott előtte
egyáltalán nem félt tőle. Vegyük hát sorba az okokat.
Illés hozzánk hasonló ember volt
Először is világosan kell látnunk, hogy Illés ugyanolyan ember volt, mint mi. „Illés ember
volt, hozzánk hasonló természetű” (Jak 5,17). Igaz, nagyon bátor volt, lánglelkű próféta volt;
de ember volt. Az emberről pedig van megírva: „Elfáradnak az ifjak és meglankadnak,
megtántorodnak a legkülönbek is” (Ézs 40,30). Illés a legkülönbek közé tartozott, Mózes is,
és mégis kiégtek. Mert a legkülönbek ereje sem elég végigjárni azt az utat, ami erőnk felett
való. A hívő életút erőnk felett való. „Azért a ki azt hiszi, hogy áll, meglássa, hogy el ne
essék” (1Kor 10,12). Illés állt, erősen állt, és hirtelen összeomlott, elesett, kiégett. Mik voltak
a közvetlen okai ennek?
Hirtelen nem az Úrra, hanem a körülményekre nézett
Úgy látszik, hogy eljött az életében egy időpont, amikor - nem úgy, mint korábban - elkezdett
a körülményekre nézni, és nem az Úrra. Addig éveken keresztül a legnagyobb szükség és
veszély esetén mindig az Úrra nézett: Ezt mondta az Úr, tehát megyek és teszem. Míg az Úrra
nézett, addig bátor, rendíthetetlen volt, és most egyszer csak valami miatt a körülményekre
tekintett; arra, mit üzent Jézabel, és elkezdett süllyedni, mint Péter, amikor a hullámokra
nézett, „látva a nagy szelet, megrémüle” (Mt 14,30).
Mit látott Illés?
Azt, hogy nem úgy folytatódnak a dolgok a Kármel-hegyi győzelem után, ahogy talán ő
gondolta. Most olyanokat sorolok el, amelyek nincsenek szó szerint leírva az Igében. Mivel
azonban Illés hozzánk hasonló ember volt, feltehető, hogy ezek megfordultak benne, mert
hasonló helyzetben mi így gondolkozunk. Ilyen helyzetben én legalábbis így gondolkoztam
volna.
14
Azt várta talán, hogy Jézabel is belátja: a bálványai csődöt mondtak. A történtek után ez
elvárható volt. Talán Illést megdöbbentette, hogy Jézabel ezt nem látta be, sőt támadott,
fenyegetődzött, meg akarta öletni.
Talán azt is várta, hogy Akháb majd szembeszáll a feleségével, hiszen Akháb ott volt a
Kármelen, és láthatta, hogy Baál és Asera nem isten. Látta, hogy mi történt, látta, hogy milyen
hatalmas az Úr. De Akháb nem szállt szembe a feleségével, Jézabel továbbra is azt tette, amit
akart.
Talán azt várta, hogy az egész nép fellázad Jézabel ellen, mint idegen ellen. Nem is lett volna
szabad Izraelben egy idegennek Izrael királyával vagy akár egyszerű izraelitával sem
házasságot kötni. Jézabel pogány volt. Talán várta Illés, hogy a népnek kinyílik a szeme, és
fellázadnak ellene: elkergetik vagy megölik, hiszen a törvény szerint a bálványimádásért halál
járt. De nem ez történt. Illés talán csalódott Jézabelben, csalódott Akhábban, és csalódott
Izrael népében is.
Talán még azt is várhatta, hogy az a száz próféta nyíltan és bátran mellé áll. Az a száz próféta,
akikről Abdiás gondoskodott ötvenenként elrejtve egy-egy barlangba, és ott táplálta őket
kenyérrel és vízzel. Addig félhettek, de a nagy győzelem után ők is ellenállhattak volna
Jézabelnek. A próféták azonban nem jöttek elő a barlangokból.
Úgy látta, hogy egyedül maradt, senki nem hű az Úrhoz, csak ő. Mindenki cserbenhagyta,
nemcsak őt, hanem az Urat is. Őt magát pedig halálra keresik. (1Kir 19,10) Úgy gondolta, ha
őt megölik, már nem lesz senki hűséges Izraelben az Úrhoz. Minek akkor élni?
Az Úrnak áldozott életű hívő embereknek a kísértései is ugyanezek
Most is megtörténik, hogy éppen egy-egy kemény harc és nagy győzelem után szoktunk
kimerülni és kiégni. Én magamon is észrevettem ezt egy-egy jó konferencia után, vagy egy
olyan igehirdetésem után, amikor magam is megtapasztaltam, hogy az Úr különösen szólt,
kijelentést adott. Nem tudom megmagyarázni miért, de utána gyakran levertség, csüggedés
szokott erőt venni rajtam, néha napokig. Ez így van, ez történt Illéssel is.
Amikor másoktól is elvárjuk, hogy ugyanazt tegyék, amit mi, ugyanúgy álljanak helyt, mint
ahogy mi helytálltunk, és nem az történik, amit vártunk, az csüggesztő. Amikor
szolgatársaink, igehirdető testvéreink, a gyülekezet vezetői, elöljárók vagy akár egyszerű hívő
emberek nem azt teszik, ami elvárható lenne, akkor csalódunk, hogy nem értették meg az Úr
üzenetét. Marad minden a régiben? Mindent elfelejtettek? Mintha nem szólt volna semmit az
Úr? Hát akkor tényleg nincs semmi értelme a fáradozásunknak?
Lehet bennünk bizonyos „lenézés” a kevésbé hűségesek iránt. Lehetséges, hogy Illés
kiégésében az is közrejátszott, ami olykor egy kicsit benne van a bátor, az Úrhoz hűséges
emberekben: azok bizonyos fokú lenézése, akik nem annyira odaszántak, nem annyira buzgók
az Úr ügyéért, mint ők. Nem értékeljük azokat, akik nem állnak ki olyan bátran, hűségesen,
lobogó lélekkel, mint ahogy Illés kiállt, vagy ahogy mi magunkról gondoljuk, hogy kiálltunk.
Talán gondolhatta, hogy az a száz próféta, miért bújik el a barlangokban. Micsoda dolog ez?
Nem lehetne elvárni azoktól a prófétáktól, hogy ugyanúgy, mint ő bátran kiálljanak? Azonban
látszik, hogy Isten a barlangokban elbújt prófétákat is értékelte, és az Illéseket meg éppen a
kiégésükkel vezeti rá arra, hogy fel ne fuvalkodjanak: „Lobogtál, de nézd meg mivé lettél? A
másik nem lobogott annyira, de még most is hű.”
Ez a kiégés, amin Illés átment, fenyegeti Istennek mai hűséges, lángoló szolgáit is
Lobog, lobog, aztán egyszer csak ellobban, mert az ereje végére ért. Biztosan többen ismerik
Bob George Az igazi keresztyénség című könyvét3. Saját magáról is ír ebben a könyvben. Ő
3 Bob George Az igazi keresztyénség – Az élet túl rövid ahhoz, hogy elvesztegessük. 17-19. old. (Grace Ministries
Alapítvány)
15
világi ember volt, sikeres vállalkozása volt, milliomos akart lenni, hollywoodi hírességekkel
járt szórakozni, mindene megvolt, de nem volt boldog. Egyszer csak megutálta ezt az egész
életet. Az Úrhoz jött, megtért, új élete lett, hátat fordított a réginek. Úgy tett, ahogy az Igében
olvassuk: amiképpen odaszánta magát régen a bűnnek meg az igazságtalanságnak,
ugyanolyan lelkesedéssel és örömmel szánta oda magát az Úrnak. Nyolc évvel a megtérése
után kiégett. Egy hétfő reggel, amikor az irodája felé hajtott, nem tudta a könnyeit
visszatartani, mert igen nyomorultnak érezte magát. Nem értette, hogy miért, hiszen teljes
idejével az Úrnak szolgált. Mindent megtett, ami egy jó keresztyéntől elvárható.
Mélyrehatóan tanulmányozta a Bibliát, mindenkinek bizonyságot tett, akivel csak találkozott,
szüntelenül imádkozott, rendszeresen ott volt gyülekezetének minden alkalmán. Ott volt a
vezetőségi megbeszéléseken, részt vett különböző bizottságok munkájában, rendszeresen
látogatta a betegeket, a testvéreket, a nyomorultakat. Tanított egy bibliaiskolában,
bibliamagyarázó könyveket írt, minden nap keresztyén rádióadást vezetett, szemináriumokat
tartott, és még mindent fel sem soroltam, amit tett. Nagyon elfoglalt volt. Azonban ez alatt a
nyolc év alatt ebben a sok munkában egyszer csak eltűnt a boldogsága, semmivé lett a hívő
életének elején átélt öröme, és nem értette, hogy mi történt vele. Miért lett minden olyan
szürke, mint az őszi, ködös reggel? Állandóan rohant az Úr munkájában, mégsem jutott előre,
és azt kérdezte, hogy hol rontotta el. Miért égett ki? Hol a hiba? Mit tett rosszul? Ő is ilyen
égő szívű volt az Úrért, és nyolc év alatt az erejének a végére ért. Eddig tartott a saját ereje.
Elég sokáig, de egyszer mégis véget ért.
Igen testvérek, tudom, hogy nagyon sok drága, hívő testvér kérdése ugyanez. Annyit
fáradoznak az Úrért, de ez nem hozza el számukra a megelégedést, az örömet, hanem inkább
könnyeket és kiábrándultságot, mert nem úgy lesz, ahogyan elképzelték. Az ő kérdésük is
ugyanez: mit tettem rosszul, miért történt így, ahogyan történt.
Olvastam misszionáriusokról,4 akik otthagyták a hazájukat, Amerikát, Angliát, a jólétet,
elmentek fekete Afrikába az Igét hirdetni, és ott, igehirdetés közben, mikor tényleg az
életüket, a családjukat, a gyermekeik ügyét, mindent feltettek az Úr oltárára, a munkára,
egyszer csak kiégtek. Ennek az volt a jele, hogy egy kis telepen, ahol néhány
misszionáriuscsalád együtt lakott a dzsungel közepén, eljutottak odáig, hogy nem tudtak
egymáshoz egy jó szót sem szólni. Mindnyájan angolul beszéltek, mindnyájan hívők voltak,
mindnyájan misszionáriusok, mindnyájan az Úrért tették, amit tettek, teljesen idegen
környezetben, és nem tudtak egymással még beszélni sem, annyira haragudtak egymásra és
annyira megutálták egymást. A feleségeik veszekedtek, irigykedtek egymásra. Kiégtek, pedig
jót akartak.
Feltehetjük a kérdést: Nem így van-e ez ma is némely gyülekezetben? Annyi drága testvér jut
el nagy igyekezetében, jóindulatában, az Úrnak való szolgálatában addig, hogy szinte látni
sem akarja a másik testvért. Miért? Van-e kiút, van-e megoldás, és ha igen, akkor mi a
megoldás?
Egy háziasszony is ugyanúgy kiéghet, nem csak a misszionáriusok, igehirdetők és vezető
testvérek. Van, aki hittel sok gyermeket vállal, Isten áldásaként fogadja, de lehet, hogy egy
kicsit kezdi lenézni és kishitűnek tartani azokat, akiknek kevés gyermekük van. Egyszer aztán
ő is az ereje végére ér. Ha tudná, hogy nem az ő ereje az, amivel ilyen nagy családot gondozni
tud, hanem ez az Úrnak az ereje, akkor nem nézné le a másikat. Mikor az ereje végére jut,
halálosan kifárad, megesik, hogy másokat hibáztat: Miért nem segítenek? Van, amikor a
gyülekezetet hibáztatja: Miért nem törődnek velük? Nem látják, hogy milyen nehéz
helyzetben vannak? Valahogy úgy, ahogy Illés hibáztathatta a szíve mélyén azt a száz
prófétát: ti csak elbújtok gyáván, nemhogy segítenétek nekem. Mások hibáztatása a kiégés
biztos jele.
4 Malcolm Smith: Kiégett hívő élet („Jó Hír” Iratmisszió Alapítvány, Bp. 2000.) 65-66. old.
16
Akkor is ki lehet égni, ha az ember nem lesz gőgös, kritikus, nem hibáztat mást, egyszerűen
csak annyi dolga, annyi feladata van, hogy az meghaladja az erejét. Ebbe aztán belefárad,
belekeseredik, nem bírja tovább, és kiég.
Mi a megoldás a kiégésre?
Az, amit Illés tett, illetve amit Isten tett Illéssel. Illés végül is annyit tett, hogy a panaszát
elmondta az Úrnak. Pedig először menekült, de az Úr rátalált, és megszólította: Mit csinálsz
itt, Illés? Mit csinálsz itt? Miért jöttél ide? Mi van veled, Illés?
Isten nem dorgálta meg Illést
Nem sújtott rá a törvény erejével, pedig a Hóreben voltak. A Hóreb, az a Sínai-hegy, ahol a
törvényt adta az Úr Mózes által. Akkor ez a hegy tűzben égett, füstölgött, rengett; villámlás,
mennydörgés, szélvész és erős kürtzengés hangzott. Az egész nép megrémült. Oly rettenetes
volt a látvány, hogy Mózes is megijedt és remegett. (2Móz 19,16-18; Zsid 12,18-21) Az Úr
megmutatta az erejét ezen a hegyen Illésnek is.
Szélvihar, földindulás, tűz
Jött először „nagy erős szél, a mely a hegyeket megszaggatta és meghasogatta a
kősziklákat…” (1Kir 19,11). Talán kődarabok röpködtek a levegőben.
Egy jó hónappal ezelőtt Debrecenben is volt egy nagy vihar. A lakásunkkal szemben lévő
utcában óriási nagy japán akácfák vannak. Valami miatt a vihar idején ott jártam, azon az
úton. Félelmetes volt. Szemerkélt az eső, zúgott a szél, és hatalmas ágakat tört le, olyan vastag
ágakat, akár a combom. Ezek zuhantak rá egy-egy ház tetejére nagy recsegéssel, és bezúzták a
tetőt. Aztán a másik oldalon szakadt le egy ág, az meg ráesett egy kocsi tetejére. Aztán egy
másik ág letépte a villany- és telefonvezetékeket. Igen igyekeztem hazafelé, lapultam a fal
mellé, de azt nem lehet elmondani, hogy mit él át az ember, amikor a feje felett hatalmas
szélvihar szaggatja a fákat. Milyen lehetett a Hóreben, ahol meg a kősziklákat hasogatta?
Isten ereje mutatkozik meg, és nincs ellene hatalom.
Azt olvassuk tovább, hogy mikor elmúlt ez a szél, akkor „földindulás lett” (1Kir 19,11).
Amikor a talpunk alatt megmozdul a föld, nincs egy biztos pont. Hallottuk, és képeken láttuk,
milyen iszonyatos pusztítást végez egy-egy földrengés.
„A földindulás után tűz jöve” (1Kir 19,12). Nem tudjuk pontosan, talán a hatalmas viharban
és a földindulásban a villámok felgyújtották a fákat, vagy máshonnan jött a tűz, Istennek
számtalan módja van rá, de jött a tűz, az égető, perzselő tűz. Isten ereje mutatkozott meg
ebben is: hatalma, ítélete; de mindez nem változtatta meg Illést.
Halk és szelíd hang
Hanem akkor „egy halk és szelíd hang” (1Kir 19,12) megszólította. Halk, szelíd hang, mint
fuvallat, mert az Úr Szelleme volt benne, az Úr volt benne. Az már megérintette Illés szivét.
Ezeket azért mondtam el, mert talán mi is azt várjuk, amikor kiégünk és csalódunk valakiben,
csalódunk a testvérekben, a gyülekezetben, a családtagjainkban vagy másokban, akik a mi
megítélésünk szerint gyávák, és nem állják meg a helyüket úgy, ahogy kellene; azt várjuk,
hogy Isten mutassa meg nekik hatalmát és erejét. Vagy a világi embereknél, akik nagy
gazemberségeket csinálnak, azt várjuk, hogy sújtson már rájuk az Úr, és mutassa meg Isten,
hogy Ő az Úr a világ felett, és nem ezek a gonosz emberek. Az Úr pedig nem sújt le. Sem a
világi emberekre, sem a hívő emberekre, hanem halkan és szelíden szól: „Nem erővel, sem
17
hatalommal, hanem az én lelkemmel! [szellememmel], azt mondja a Seregeknek Ura” (Zak
4,6).
Isten szólt Illéshez és új látást adott neki
Így olvassuk: „De meghagyok Izráelben hétezer embert: minden térdet, mely meg nem hajolt
a Baálnak, és minden ajkat, mely meg nem csókolta azt” (1Kir 19,18). Azt mondta Isten
Illésnek: Nézd, Illés! Nem igaz, hogy egyedül maradtál, még hétezer ember van Izraelben,
akikről te nem tudsz, de én ismerem őket. Ez a hétezer nem olyan, mint te, de én elismerem
őket, hogy nem hajtottak térdet a Baálnak, nem csókolták meg a bálványokat. Nem olyan
lánglelkűek, mint te, de nem is égtek ki, mint ahogy te kiégtél. Illés, te ne búsulj énértem és az
én ügyemért. Az ügyemet én jó végre viszem, akaratom és tervem megvalósul, sőt még téged
is felhasznállak, nem doblak félre ezek után sem. „És monda az Úr néki: Menj el, térj vissza a
te utadon a pusztán át Damaskusba, és mikor oda jutándasz, kenjed királylyá Hazáelt
Siriában; És Jéhut, a Nimsi fiát kenjed királylyá Izráelben, és Elizeust, az Abelméholabeli
Sáfát fiát pedig kenjed prófétává a te helyedbe. És lészen, hogy a ki megmenekedik Hazáel
fegyverétől, azt Jéhu öli meg, és a ki megmenekedik a Jéhu fegyverétől, azt Elizeus öli meg”
(1Kir 19,15-17). Látod, Illés, a bűn nem fog büntetlen maradni, mert Istenből nem lehet gúnyt
űzni. „Isten nem csúfoltatik meg; mert a mit vet az ember, azt aratándja is” (Gal 6,7). Lesz
próféta a helyedbe: Elizeus.
Érdekes, hogy nem is Illés, hanem Elizeus végezte el a többit: ő kenette fel Jéhut (2Kir 9,1-3),
és ő találkozott Damaszkuszban Hazáellel. Amikor meglátta, „sírni kezdett […] és monda
Hazáel: Miért sír az én Uram? És felele: Mert tudom a veszedelmet, a melyet Izráel fiaira
hozol; az ő erős városait megégeted, az ő ifjait fegyverrel levágatod, és kis gyermekeit a
földhöz vered, terhes asszonyait ketté vágod” (2Kir 8,12). Illés talán azt szerette volna, hogy
ha a nép nem áll ki az Úr mellett, akkor Isten rögtön csapja őket agyon. Az Úr azonban úgy
látta, hogy majd eljön az ideje ennek is, és azt Szíria királyára bízza. Talán azt szerette volna
Illés, hogy Akhábot, Jézabelt, a háza népét akkor rögtön törölje el az Úr a föld színéről. Isten
azonban ezt is későbbre halasztotta, és Jéhura bízta. „Mikor Jéhu Jezréelbe ment és Jézabel
meghallotta, arczát megékesíté kenettel, felékesítette fejét, és kitámaszkodott az ablakon”
(2Kir 9,30). Jéhu meglátta, hogy vannak ott főemberek, és megkérdezte: „Ki van ott velem?
[…] Vessétek alá őt” (2Kir 9,32). Kidobták az ablakból, és eltaposták. Mire Jéhu érte küldött,
„semmit sem találtak belőle, csak a koponyáját, a lábait és a keze fejeit” (2Kir 9,35). Istenből
nem lehet gúnyt űzni, de nem a mienk a bosszúállás, az Úr pedig nem akkor és nem úgy áll
bosszút, ahogy mi gondoljuk.
Mi tehát a megoldás, ha kiégtünk?
Az a megoldás, hogy Isten megszólítson, nyissa meg a szemünket, és lássuk meg Őt, Akit
addig nem láttunk, mert másra néztünk. Az a megoldás, ha „nem a láthatókra nézünk, hanem
a láthatatlanokra” (2Kor 4,18), és úgy látjuk a dolgokat, ahogyan Ő. Ha Istennel helyreáll a
kapcsolatunk, akkor minden megoldódik. A kapcsolatot Isten segített helyreállítani. Ő vezette
Illést a Hórebre, Ő szólította meg: „Mit csinálsz itt, Illés?” (1Kir 19,9). A legfontosabb pedig
az, hogy az Úr önmagát adja nekünk, hogy Belőle éljünk, ne a magunk erejéből.
Van egy régi ének (Hallelujah 383), ami elmondja, mi is hát a megoldás:
Porból kiáltok! A magasban
Halld meg kérésemet!
Oh szállj le hozzám, hogy magamban
Megérezhesselek!
18
Oh, nem futó árnyad kívánom,
Nem tűnő képedet!
Kegyelmed lényegét sóvárgom!
Szentlelked! Tégedet!
Ah! Ez elég! Reménynek, vágynak
Elég tartalmat ád!
Beszélni Véled, hallni vágylak!
Illetni! Nézni Rád!
Legyek, ki ég: de Tőled lángol!
Fényt szór, de lényedet!
Ki lelkesül: de Lelked által!
S szerelmeddel szeret!
Oh, ez minden vágyam, reményem!
Királyom! Add meg! Add!
Ne éljek én, csak élted éljem!
S csak Érted s Általad!
Ez az ének szépen kifejezi, amit Isten akar az életünkben. Ha ez megvalósul, akkor olyanok
leszünk, mint a Mózes égő csipkebokra: égünk, de nem égünk ki.
Befejezem
Illés esetében ugyanaz a tanulság, mint Mózesnél. Az ember a maga erejéből nem képes
végigjárni a hívő élet útját, az Úr útját. Nem vagyunk erre képesek. Az Úr követésének az útja
mindig erőnk feletti, és ez így van jól, hogy ne dicsekedjék Őelőtte egy test sem. „És az Úr
angyala eljött másodszor is és megilleté őt, és monda: Kelj fel, egyél; mert erőd felett való
utad van” (1Kir 19,7). Igen, a hívő ember útja erőnk felett való, akármilyen erősek vagyunk,
akármilyen kiválóak vagyunk, akármilyen lánglelkűek vagyunk, akármilyen jó emberi
természetünk van, akármilyen képzettek vagyunk, ez az út erőnk feletti. Az Úr azt cselekszi
most is, amit Illéssel tett: Egyél! És a kenyér, amit ad, Jézus Krisztus, „amaz élő kenyér, a
mely a mennyből szállott alá” (Jn 6,51). Az erőnk felett való utat csak ezzel a kenyérrel,
Krisztussal, és az Ő erejével lehet végigjárni.
Ismétlem: A magunk erejéből hívő életet élni nem nehéz, hanem lehetetlen. Erre egyedül
Krisztus képes. A hívő élet nem megjavított, hanem kicserélt élet. Ahogy Pál apostol mondja:
„Krisztussal együtt megfeszíttettem. Élek pedig többé nem én, hanem él bennem a Krisztus”
(Gal 2,20).
Ámen.
Budapest, 2009. november 21.
19
Aszáf és a kiégés különböző okai
„Bizony jó Izráelhez az Isten, azokhoz, a kik tiszta szívűek. De én?! Már-már meghanyatlottak
lábaim; és kis híjja, hogy lépteim el nem iszamodtak. Mert irígykedtem a kevélyekre, látván a
gonoszok jó szerencséjét. […] Bizony hiába tartottam én tisztán szívemet, és mostam
ártatlanságban kezeimet; Mert nyomorgattatom minden napon, és ostoroztatom minden
reggel! Ha azt mondom: Ilyen módon szólok: Ímé, a te fiaid nemzedékét árulom el.
Gondolkodom, hogy ezt megérthessem; de nehéz dolog ez szemeimben.” (Zsolt 73,1-3; 13-16)
Aszáf szavait olvastuk el az Igéből. Azt mondja saját magáról: „Már-már meghanyatlottak a
lábaim; és kis híjja, hogy lépteim el nem iszamodtak” (2. v.). Az eliszamodott ember az, aki a
csúszós úton elesik. „Már-már meghanyatlottak lábaim” - a meghanyatlott ember nem tud
továbbmenni. Aszáf tehát azt mondja magáról, hogy alig tudott továbbmenni, mert majdnem
elcsúszott, csaknem elesett. Ezek a kiégés előjelei. Mi volt az oka Aszáf életében, hogy
csaknem kiégett, vagy talán ki is égett? Ennek kapcsán még más okokról is szeretnék szólni,
ami a mai ember kiégését idézheti elő.
Szeretném megjegyezni, hogy a kiégés nem azonos az elégéssel
„Kérlek azért titeket atyámfiai az Istennek irgalmasságára, hogy szánjátok oda a ti testeiteket
élő, szent és Istennek kedves áldozatul, mint a ti okos tiszteleteteket” (Róm 12,1). Mit jelent
élő áldozatul odaszánni magunkat az Úrnak? Az Ószövetségben voltak égő áldozatok, amikor
az áldozati állatot levágták, és az oltáron az elégették. Amikor a hívő ember odaszánja magát
az Úrnak élő áldozatul, akkor nem kíméli magát, nem kedvez sem testének, sem lelkének az
Úrért, vagyis az élete mintegy „elég az Úr oltárán”. Nem kiég, hanem elég az Úrért. A kiégett,
csalódott ember talán egy ideig égett az Úr oltárán, de egyszer csak valami közbejött, mint
Mózesnél, Illésnél vagy Aszáfnál, amikor úgy tűnt előtte, hogy ez hiábavaló; nincs értelme
odaszánni az életét, feláldozni az idejét, erejét, mindenét az Úrnak. Csalódik, és feladja az
egészet.
Ki volt Aszáf?
Mielőtt megvizsgálnánk, hogy mi vezetett Aszáfnál a kiégéshez, azt kellene megnéznünk,
hogy ki volt Aszáf, mert így értjük meg az Ige nekünk szóló üzenetét.
Aszáf lévita, zsoltáríró és próféta volt
Aszáf Dávid és Salamon király idejében élt, és tizenkét zsoltárt írt. A 73. zsoltártól, amit most
olvastunk, a 83. zsoltárig és még az 50. zsoltárt is Aszáf írta. Nemcsak zsoltáríró volt, hanem
próféta is. Így olvassuk: „És megparancsolá Ezékiás király és a fejedelmek a Lévitáknak,
hogy az Urat dícsérjék a Dávid és az Asáf próféta dicséreteivel” (2Krón 29,30). Dávid sem
csak zsoltáríró volt, hanem próféta is, és vele egy sorban említi az Írás Ezékiás király idejéből,
hogy Aszáf is próféta volt. „Dávid és Asáf próféta dicséreteivel” dicsérték az Urat.
Aszáf Dávid idejében fiatalember lehetett
Ez abból látszik, hogy még Salamon idejében is szolgált az Úrnak: „az énekes Léviták mind, a
mennyien valának, Asáf…” (2Krón 5,12). Itt az egész 5. részben és a következőben a
20
templomszentelésről van szó. Salamon idejében már elkészült a templom, és Aszáf még akkor
is azok között volt, akik az Urat dicsérték, sőt vezette ezt a dicséretet. Tehát Dávid idejében
még fiatalember lehetett.
Először akkor tűnik fel Aszáf, amikor az Úr ládáját Jeruzsálembe vitette Dávid. A lévitákat
kérte meg, hogy amíg viszik a ládát, dicsérjék az Urat. A léviták három énekest választottak:
„Éneklők: Hémán, Asáf és Etán…” (1Krón 15,19), és ők énekkel és zenével dicsérték az Urat.
Ezután, amikor a ládát elhelyezték Jeruzsálemben, nemsokára Dávid Aszáfot bízta meg azzal,
hogy a szövetség ládája előtt az ő vezetésével állandóan dicsérjék az Urat. „És rendele az Úr
ládája elé a Léviták közül szolgákat, a kik hirdessék, tiszteljék és dícsérjék az Urat, Izráel
Istenét. Asáf vala a fő…” (1Krón 16,4-5), utána sorolja, hogy kik voltak még. Csak
megjegyzem, hogy amikor a ládát vitték, ott volt Hémán is, meg Etán is. Aztán még valaki:
Jedutun. Hémánt és Jedutunt viszont Gibeonban hagyatta Dávid, mert a szent sátor még ott
maradt, csak a ládát vitették Jeruzsálembe, ők meg ott a szent sátornál dicsérték az Urat.
Aszáf fiatalon igen nagy kitüntetésben részesült, hogy a szövetség ládája előtt vezethette az
Úr dicséretét.
Aztán ugyanitt olvassuk: „Azon a napon adott Dávid először éneket az Úrnak dícséretére
Asáfnak és az ő atyjafiainak kezébe” (1Krón 16,7). Azokból a zsoltárokból, amit Dávid írt,
adott Aszáfnak, és azoknak, akik Aszáf vezetése alatt dicsérték az Urat, hogy azokkal a
zsoltárokkal is dicsérjék az Izraelnek Istenét. Itt úgy olvassuk, hogy „először”. Ez azt jelenti,
hogy Aszáf később is kapott zsoltárt Dávidtól. (Nagyon sok zsoltár kezdődik így: az
éneklőmesternek, Dávid zsoltára. Bővebben ennek nem néztem utána, de valószínűnek
tartom, hogy Dávid ezeket adta oda Aszáfnak, esetleg még más éneklőmesternek, hogy
ezekkel dicsérjék az Urat.)
Aszáf tehetséges volt
Mivel Dávid adott neki zsoltárt, neve egybeforrt a Dávidéval, mint ahogy olvastuk, hogy még
a későbbi időben is Dáviddal együtt emlegették mint zsoltárírót és prófétát. Azonban látnunk
kell, hogy Aszáf fiatalemberként hirtelen és kevés tapasztalattal jutott ilyen magasra. Nem
ment át nagy próbákon, nem ment át összetöretéseken, mint Dávid. Ez a helyzet éppen ezért
veszélyes volt a számára, és ez volt a fő oka, hogy egyszer csaknem meghanyatlott,
elcsúszott. Ugyanis az óriási ének- és zenekar, amit vezetett, Isten felé emelte a lelkét. (Nem a
szellemét, a lelkét.) Bár a zsoltárokban szellemi dolgok vannak, de az ének és a zene
különösen alkalmas arra, hogy általa a lelkünk, az érzelmeink emelkedjenek. Ilyenkor
gyakran úgy érezheti magát az ember, hogy szinte a mennyben van, de ez csak érzés. Amikor
a karizmatikus gyülekezetekben dicsérettel vezetik be az összejövetelt, akkor az ember lelkét
emelik fel. Ez az érzés azonban soha nem pótolja senkinél, Aszáfnál sem azt, amikor az Urat
az Igén keresztül, és a próbák között ismerhetjük meg.
Ez a nagyszerű ember, Aszáf ott az Úr ládája előtt, mindennap az Urat dicsérve, szépen
fokozatosan meghanyatlott, megcsúszott, végül elesett és kiégett.
Aszáf kiégésének közvetlen oka és gyógyulása
Nézzük meg, hogy mi volt a közvetlen oka Aszáf kiégésének, és hogyan gyógyult meg. A
közvetlen okot ő maga írja le: „Mert irígykedtem a kevélyekre, látván a gonoszok jó
szerencséjét” (3. v.).
Aszáfot a törvény szellemében nevelték
21
A törvény azt mondja, hogy annak, aki nem marad meg mindabban, amit Isten mondott, aki a
törvényt áthágja, annak rosszul megy a dolga. Ezzel szemben azt látta, hogy az
istenteleneknek „halálukig nincsenek kínjaik, és az ő erejök állandó. A halandók
nyomorúságában nincs részök, és az emberekkel nem ostoroztatnak. Ezért nyakuknak
ékessége kevélység, ruha gyanánt erőszak borítja őket. A kövérség miatt kinn ülnek az ő
szemeik, elméjök gondolatjai csaponganak. Gúnyolódnak és gonoszságot szólnak;
elnyomásról beszélnek fennhéjázással. Az égre tátogatják szájokat, és nyelvök eljárja a földet.
Azért fordul az ő népe ide, hogy tele pohár vizet szürcsölnek; [Az új fordítás azt mondja,
hogy a szavaikat, mint a vizet isszák. Vagyis bizonyos tekintélyre tesznek szert, figyelnek
rájuk] És mondják: Mint tudhatná ezt az Isten, s van-é a Magasságosban értelem? Ímé, ezek
gonoszok, és örök biztonságban vagyont gyűjtenek!” (Zsolt 73,4-12). Nem tudta, hogyan
lehetséges ez: istentelenek, gúnyolódók, és mégis jól megy a soruk.
Ugyanakkor a törvény szerint Isten megjutalmazza azokat, akik megcselekszik a törvényt,
akik abban megmaradnak, azoknak jó lesz a dolga. Ezzel szemben azt látta: „Bizony hiába
tartottam én tisztán szívemet […] nyomorgattatom minden napon, és ostoroztatom minden
reggel!” (13-14. v.). Nyilván gondolkozott ezen, ahogy a 16. versben mondja is, és ez nehéz
dolog volt a szemei előtt. Nem tudta megérteni, hogyan lehet ez, hiába gondolkozott rajta.
Hasonló dolog történt Jóbbal is. „Mi az oka, hogy a gonoszok élnek, vénséget érnek, sőt még
meg is gyarapodnak? Az ő magvok előttök nő fel ő velök, és az ő sarjadékuk szemeik előtt.
Házok békességes a félelemtől, és az Isten vesszeje nincsen ő rajtok. Bikája folyat és nem
terméketlen, tehene megellik, és el nem vetél. [Tehát gazdagodnak] Kieresztik, mint nyájat,
kisdedeiket, és ugrándoznak az ő magzataik. Dobot és hárfát ragadnak, és örvendeznek a síp
zengésének. Jóllétben töltik el napjaikat, és egy pillanat alatt szállnak alá a sírba; Noha azt
mondják Istennek: Távozzál el tőlünk, mert a te utaidnak tudásában nem gyönyörködünk!
Micsoda a Mindenható, hogy tiszteljük őt, és mit nyerünk vele, ha esedezünk előtte?” (Jób
21,7-15). Jób rögtön ezután hozzáteszi, amit Aszáf a 73. zsoltárban még nem tudott azonnal
elmondani, csak miután bement az Úr szent helyébe. Jób azt mondja: „Mindazáltal az ő javok
nincsen hatalmukban, azért a gonoszok tanácsa távol legyen tőlem! Hányszor aluszik el a
gonoszok szövétneke, és jő rájok az ő veszedelmök! Hányszor osztogatja részöket haragjában.
Olyanok lesznek, mint a pozdorja a szél előtt, és mint a polyva, a melyet forgószél ragad el”
(Jób 21,16-18). Vagyis Jób megértette, hogy átmenetileg jól mehet az istentelenek dolga, de
egyszer csak, mint a polyvát elragadja őket a forgószél, és végük lesz.
Aszáf kesergett és háborgott
Gondolkozott, hogy miért van jó dolguk az istentelenek, és miért nehéz őneki. Nem gondolt
arra például, hogy Dávid, aki szintén istenfélő volt, milyen sok szenvedésen ment keresztül.
Dávid élete nehéz, küzdelmes volt, sokat szenvedett Saultól. És íme, egyszer eljött az ideje,
amikor Isten felemelte őt. Csak egy átmeneti idő volt, amíg rosszul ment a dolga. Ez a sok
nehézség elkészítette arra, hogy igazi, Isten szíve szerint való király lehessen.
Ekkor Aszáf nem az Úrra nézett, hanem megnézte, mi van a világban: az istenteleneknél csak
a külső jót látta, magánál meg a nehézségeket. Addig volt ez így, mígnem egyszer bement az
Isten szent helyébe. (Zsolt 73,17) A napokban beszélgettem a feleségemmel arról, hogy sok
baj van a világban, az országban, nem is érdemes rádiót hallgatni, mert „ha ezt hallgatom,
akkor a gondolataim ezzel kezdenek el foglalkozni, és akkor az emberben mindig feltámad a
saját igazságérzete, és ilyen gondolatok, hogy miért engedi ezt Isten. Miért megy ilyen jól az
istenteleneknek, meddig tűri el ezt még az Úr?” Igen, amivel foglalkozunk, amire nézünk, ami
betölt bennünket, az befolyásolja, hogy hogyan gondolkozunk. „Akik ő reá néznek, azok
felvidulnak, és arcuk meg nem pirul” (Zsolt 34,6).
22
Aszáf bement Isten szent helyébe
Mit jelent ez? Aszáf minden nap oda járt, minden nap az Isten szent helyébe ment be, minden
nap az Úr ládája előtt dicsérte az Urat. Mit jelent hát akkor ez: „Mígnem bemenék az Isten
szent helyébe”? Úgy gondolom, ez azt jelenti, hogy egy napon másképpen ment Isten elé,
mint korábban. Ezen a napon, amikor másképpen ment be, nem a zene kötötte le, nem a
kötelessége, hanem az Úr, Akiért szólt a zene, Akiért volt az egész templom és a szövetség
ládája, Akiért fennállottak az ének- és a zenekarok. Tehát Istenért ment be, mégpedig úgy,
hogy a külső dicséret helyett a szívének az igazi tartalmát öntötte ki őszintén, képmutatás
nélkül.
Aszáf ugyanis egy idő után eljutott odáig, hogy a dicsérete már nem volt igazi. Csak a
szájából jött, megszokásból, rutinból, kötelességből, jó zenei tehetségéből, de már nem a
szívéből. Eközben nem az Úrra nézett, hanem a látható világ dolgaira, és a szíve
megterhelődött. Egyszer azonban azért ment az Úr elé, hogy szíve egész keserűségét, bánatát
kiöntse Neki. Őszintén, képmutatás nélkül feltette a kérdéseit, és egész lázadását kitárta az Úr
előtt: Uram, nem értem, miért! Mi az oka annak, hogy a gonoszok élnek? Mi az oka, hogy az
ártatlanokat nyomorgatják? Miért van ez így?
Nem régen, egy beszélgetős gyülekezeti alkalmon az egyik nőtestvér azt kérdezte: „Istennek
elmondhatom még a lázadozásomat is? Isten elleni lázadozásomat is? Félek még magam előtt
is bevallani, hogy sokszor van bennem lázadás, pontosan ilyen dolgok miatt, amit látok,
milyen jól megy másnál, és az istenfélőknél meg mennyi nehézség van.” Akkor azt feleltem:
Ki más elé tudnánk vinni a lázadozásunkat? Ha azonban őszinte szívvel feltárjuk: Uram,
lázadás van bennem, magam sem értek vele egyet, de ez van bennem, könyörülj rajtam!-
akkor mindent megold az Úr. Azt kérdi erre ez a testvérnő: Nem képtelenség ez? Istenhez
jönni segítségért, Tőle kérni a választ, amikor éppen Ellene lázadok? Nem képtelenség! Ilyen
a mi Urunk, ilyen kegyelmes! „Uram, kihez mehetnénk?” (Jn 6,68) – mondjuk Péterrel
együtt: Ki máshoz mehetnénk? Így volt Aszáf is. Senki más nem érthette meg őt, és nem
magyarázhatta meg neki, egyedül csak Isten. Isten kegyelmesen felelt is neki, és
meggyógyította őt.
Aszáfban tehát egy olyan hívőnek a képét látjuk, aki nem tesz nagy bűnöket, rossz dolgokat.
Nincs is nagyon megterhelve, mint ahogy Mózes volt. Ott van az Úr előtt, ott van az
alkalmakon, meg otthon a csendességében is dicséri az Urat. Nincs kitéve olyan nagy
harcnak, mint amilyennek Illés ki volt téve. Ő csendben ott él az Úr ládája előtt, de valahogy
az idők folyamán ez kezd csupán szokássá válni, „természetessé”, vagyis „vallásossá” válni.
Valahogy Istenről másra tevődik át a hangsúly, és amikor már nem Isten, nem Jézus Krisztus
van a középpontban, hanem bármi más, akármilyen szép és szent dolgok, mint az Isten
dicsérete is, vagy a bibliaolvasás, a testvéri közösség, a szolgálat vagy bármi más; az biztosan
a kiégéshez fog vezetni. Mert így vagyunk teremtve, hogy senki más nem elégít meg, és senki
más nem tart meg bennünket, egyedül csak az Úr. Nagy szükségünk van Rá, igazán csak Rá
van szükségünk. Aszáfnak éppen az Úrral való közössége kezdett ellaposodni, majd
megszűnt, és átadta a helyét a vallásos külsőségnek.
A gyógyulás
Azt olvastuk: „De én mindenkor veled vagyok, te fogod az én jobb kezemet” (Zsolt 73,23).
Amikor bement az Úr szent helyébe, akkor Aszáf az Úrral akart lenni. „De én mindenkor
veled vagyok” - ezt Aszáf mondja az Úrnak, nem Isten mondja neki. Persze Az Úr is velünk
van: „én ti veletek vagyok minden napon a világ végezetéig” (Mt 28,20). Itt azonban Aszáf
mondja: Uram, én mindenkor veled vagyok, most Hozzád jöttem, most őszintén jöttem
Hozzád. Ezek után megtapasztalta: „te fogod az én a jobb kezemet”. Az Úr megfogta a jobb
23
kezét, és tanácsával igazgatta (Zsolt 73,24). Igazgatta az életét, a gondolatait, és elvezette
odáig, hogy láthatta: „azután dicsőségbe fogadsz be engem. Kicsodám van az egekben?
Náladnál egyébben nem gyönyörködöm e földön!” (Zsolt 73,24-25).
Kiégett állapotban egészen másképpen látjuk, hogy milyen az istentelenek sorsa. Legtöbbször
csak a jó szerencséjüket pillantjuk meg. Mikor azonban az Úr nyitja fel a szemünket, akkor
meglátjuk, hogy nem is olyan jó az istentelenek sorsa, mint amilyeneknek gondoltuk. Így volt
Aszáf is: „Mígnem bemenék az Isten szent helyébe: megértém azoknak sorsát. Bizony síkos
földön helyezted el őket; pusztaságokra vetetted ki őket. Mind elpusztulnak egy
szempillantásban! Elvesznek, elenyésznek a rettegéstől. Mint álmot, ha felserkenünk: te
Uram, ha felserkensz, úgy veted meg képöket. Hogyha keseregne szívem, és háborognának
veséim: Akkor balgatag és tudatlan volnék én, oktalan állat volnék te irántad” (Zsolt 73,17-
22).
Azt is megértette, hogy neki sem olyan rossz, mint ahogy kiégett szíve állapotában gondolta:
„Kicsodám van az egekben? […] Ha elfogyatkozik is testem és szívem: szívemnek kősziklája
és az én örökségem te vagy, oh, Isten, mindörökké! Mert ímé, a kik eltávoznak tőled,
elvesznek; mind kiirtod azokat, a kik elhajolnak tőled. De én? Isten közelsége oly igen jó
nékem. Az Úr Istenben vetem reménységemet, hogy hirdessem minden te cselekedetedet”
(Zsolt 73,25-28). Igen, Isten közelsége nagyon jó. Itt most igazgat bennünket, aztán majd
dicsőségébe fogad be.
„Kicsodám van az egekben? Náladnál egyébben nem gyönyörködöm e földön!” Nos, ez a
titka annak, amiről eddig is szó volt, hogy ne égjen ki a hívő ember: Belőle élünk, és Benne
gyönyörködünk. Az Úr az egekben van, de a szívünkben is él. Az egekben vár: „Kicsodám
van az egekben? […] dicsőségbe fogadsz be engem”, de itt van velünk a földön is, fogja a
kezünket, Benne gyönyörködhetünk, nem hagy el, Belőle élhetünk; Őreá nézzünk!
Miért várnánk mi anyagi áldásokat?
Aszáf várhatta, mert az ószövetségi istenfélő embereknek az Úr megígérte, hogy megáldja
őket földiekben, anyagiakban. Nekünk azonban azt mondja az Ige: „E világon nyomorúságtok
lészen; de bízzatok: én meggyőztem a világot” (Jn 16,33). Miért várnánk földi, anyagi
áldásokat az Úrtól? Sőt, tudnunk kell azt, hogy éppen a nehézségekben, a nehéz, fájdalmas
dolgokban rejti el az Úr az igazi áldásokat, ahogyan énekeljük is: „Az Úr csodásan működik,
de útja rejtve van […] Ne félj tehát kicsiny csapat, ha rád felleg borul. Kegyelmet rejt, s
belőle majd áldás esője hull. Bízzál az Úrban, rólad Ő meg nem feledkezik. Sorsod sötétlő
árnya közt szent arca rejtezik.” Viharfelhőket hozhat, de ebből áldás esője fakad, mint ahogy
Dávid életében is így volt.
Itt, most ennek kapcsán, egy nagyon fontos kérdést kell, hogy megbeszéljünk. Mi a földi
életünk célja? Mi, hívő emberek miért vagyunk itt e világban?
Mi a célja a földi életünknek?
Ha ezt nem látjuk világosan, akkor könnyen beleesünk abba, amibe Aszáf. Ránézünk a világi
emberek szerencséjére, aztán a hívők nyomorúságára, és akkor meghanyatlunk. Ez a kérdés
nemcsak azért fontos, hogy ki ne égjünk, hanem az egész életünknek a helyes irányba való
állása és Isten szerinti tartalmas élése miatt is.
Mi a célja az életünknek? Gondolkoztunk-e ezen? Miért vagyunk itt a földön? Miért van az,
hogy amikor hívővé lettünk, és örök életünk lett, nem visz el rögtön az Úr bennünket? Nem
halunk meg azonnal, vagy nem ragad el az Úr azonnal. Mi örömmel mennénk a mennybe,
hiszen amikor elfogadtuk az Úr Jézust, már örök életünk van. Miért hagyott itt mégis
bennünket az Úr? Miért vagyunk ezen a földön?
24
Az lenne az egyetlen cél, hogy örök életünk legyen?
Lehet, hogy sokan úgy gondolják, talán mindannyian gondolkoztunk egy bizonyos ideig úgy,
hogy a földi életünknek az egyetlen célja az, hogy fogadjuk el az Úr Jézus kegyelmét, legyünk
hívők, vagyis legyen örök életünk. Nagyon kedves igénk a hitéletünk elején: „Mert úgy
szerette Isten a világot, hogy egyszülött Fiát adta, hogy aki hisz őbenne, el ne vesszen, hanem
örök élete legyen” (Jn 3,16. új ford.). Különösen kedves nekünk úgy értelmezni ezt az igét,
ami igaz is, hogy Isten szeret bennünket. Nagyon szeret bennünket, nagyon drága árat fizetett
értünk. Nem akarja, hogy elvesszünk, Jézus Krisztus is ezért jött erre a földre.
Egyszóval: úgy gondolkozunk, mintha mi lennénk a világmindenség középpontjában. Mintha
minden mi körülöttünk forogna. Isten is azért van, hogy szeressen bennünket. Krisztus is azért
van, hogy haljon meg értünk. Ebben kétség nélkül van igazság. Szeret és meghalt értünk.
Beszél olyanról is az Ige, hogy „minden ti érettetek van” (2Kor 4,15). Sok mindent
összemunkál értünk az Úr, megtett mindent értünk, de azért a világmindenség középpontja
nem mi vagyunk. Nem mi értünk van minden. A középpont más. A középpont Jézus Krisztus.
A földi életünkkel Istennek van célja
Azt olvassuk a Római levélben: „ő tőle, ő általa és ő reá nézve vannak mindenek” (Róm
11,36), vagyis az Úr Jézus Krisztusért van minden. Mi is Érte vagyunk. Amiért szeretett és
szeret bennünket, amiért meghalt értünk az Úr és megszabadított, ennek csak az egyik célja,
vagy mintegy az igazi cél feltételének a biztosítása az, hogy az ember „el ne vesszen, hanem
örök élete legyen” (Jn 3,16). Az igazi feladatunk, vagy Isten céljának az igazi megvalósítása
csak azután következik, miután már hívőkké lettünk. Van, aki azt az igét, hogy „Elérvén
hitetek czélját, a lélek idvességét” (1Pét 1,9) úgy érti, hogy ez az egész hívő életünknek a
célja az, hogy üdvözüljön a lelkünk. Ez azonban a tulajdonképpeni kiindulópont. A hitnek, az
üdvözítő hitnek valóban az a célja, hogy el ne vesszünk, hanem örök életünk legyen. Isten
nagy tervének azonban ez csak a kiindulópontja, amit azokkal tud végrehajtani, akiknek már
örök életük van Krisztusban.
Nem cél, hogy Isten megóvjon minden nehézségtől
Ha úgy gondolkozunk, hogy csupán annyi az életünk célja, hogy üdvözüljünk, akkor ebből
különböző ferde gondolatok származnak, mint amiről Aszáf is gondolkozott. Ha Isten így
szeret, akkor meg kell, hogy óvjon bennünket mindenféle nehézségtől, jól kellene, hogy
menjen a dolgunk ezen a földön. Ha csak valóban annyi Istennek a célja, hogy üdvözüljünk,
és az Ő gyermekei legyünk, akkor úgy gondolkozunk, ahogy szokás tanítani karizmatikus
körökben, hogy királyi gyermekek vagyunk, semmi baj nem érhet bennünket, gazdagoknak és
sikereseknek kell lennünk. Ez azonban helytelen gondolkozás.
Nem csak annyi a cél, hogy másoknak bizonyságot tegyünk
Természetesen ez is feladatunk. Ha azonban úgy gondolkozunk, hogy elértem a célt azáltal,
hogy üdvösségem van, akkor ebből az is következik, hogy a földi életemnek még csak egy
célja lehet: tegyek meg mindent azért, hogy mások is üdvözüljenek. Tehát tegyek
bizonyságot, hirdessem az evangéliumot másoknak is, hogy értük is meghalt az Úr. Persze,
ezt is meg kell tennünk, és ez Isten bennünk lévő szeretetéből önként fakad, de az Úrnak nem
ez a fő célja velünk e földön.
Ha ebbe vetjük bele magunkat, úgy járunk, mint Bob George, akiről szó volt. Ki fogunk égni.
Szomorúan látjuk, hogy sokan nem fogadják el az evangéliumot. Túlhajszolhatjuk magunkat a
szolgálatban, mégis terméketlenek maradunk. Azt kell meglátnunk, hogy a földi életünkkel,
25
miután hívőkké lettünk, Istennek van célja. Nem nekünk kell célt kitűzni, Neki van velünk
célja.
Istennek célja van velünk
Azért adott üdvösséget, örök életet, azért mosott meg minket a bűneinktől, azért tett a
gyermekeivé, azért tart itt a földön, és nem vitt még el bennünket a mennybe, mert van valami
célja velünk itt a földön. Ha ezt a célt megértjük, akkor helyére kerül minden. Ha ebben benne
maradunk, nem fogunk kiégni, és akkor tényleg hasznos lesz az életünk. Akkor nem éltünk
hiába. Akkor úgy lesz, ahogy az Úr Jézus földi élete vége felé elmondta: „elvégeztem a
munkát, a mit reám bíztál, hogy végezzem azt” (Jn 17,4). Elvégezte, amiért eljött erre a
világra. A legutolsó szava a kereszten ez volt: „Elvégeztetett!” (Jn 19,30).
Mi Istennek a célja az életünkkel?
Azért vagyunk még itt, hogy az Úr Jézus Krisztus éljen bennünk, és testünket, lelkünket,
szellemünket használja arra, amire Ő akarja. Ő akar valamit velünk, nem nekünk kell valamit
akarni, és kérni hozzá az Ő segítségét. Úgy gondolkozzunk, ahogy Ő, amikor ezen a földön
járt, hozzánk hasonló testben, neki nem volt külön célja, hanem Isten akaratát tette: „testet
alkottál nékem […] Ímé itt vagyok […] hogy cselekedjem, óh Isten a te akaratodat” (Zsid
10,5.7). Az a mi életünknek is a célja, hogy cselekedjük Urunk akaratát. Tegyen velünk azt,
amit akar: „legyen meg a te akaratod” (Mt 26,42). Minden akaratát elfogadjuk: „Igen, Atyám”
(Mt 11,26).
Mostanában hallgattam Ungár testvér néhány szolgálatát 1969-ből. Ő is arról beszél ezekben,
hogy a hívő életünk titka szívből kimondani: legyen meg a Te akaratod! Igen, Atyám! Vagyis
elfogadunk minden nehézséget az Ő kezéből, s azt keressük, hogy mi az Ő akarata. Ha ezt
keressük, mindig számíthatunk az Ő bennünk lévő életére, erejére, bölcsességére, szentségére,
jóságára, hűségére. Ahogy meg van írva: „Krisztus […] bölcseségül lőn nékünk Istentől, és
igazságul, szentségül és váltságul” (1Kor 1,30). Ha valami Isten akarata, akkor azt nem
nekünk kell véghezvinni, nem olyan, mint a törvény parancsa, mert akkor Isten akaratát
képtelenek lennénk megcselekedni, de Jézus Krisztus bennünk képes erre, Ő megteszi.
„Napjait meghosszabbítja” (Ézs 53,10). Most Krisztusnak mi vagyunk a „teste”, hívő
emberek, és ugyanazért vagyunk itt, amiért Ő 2000 évvel ezelőtt testben eljött a földre: „testet
alkottál nékem […] hogy cselekedjem, óh Isten a te akaratodat” (Zsid 10,5.7). Ha mi az Ő
akaratát tesszük, számolhatunk azzal, hogy Ő majd használja a kezünket, a lábunkat, a
fejünket, az eszünket, de Ő adja hozzá az erőt, a bölcsességet is. Az én dolgom csak az
odaszánás: „szánjátok oda a ti testeiteket élő, szent és Istennek kedves áldozatul, mint a ti
okos tiszteleteteket” (Róm 12,1).
Miért vannak a rendkívüli nehézségek?
Talán ezt mi sem értjük olykor, mint ahogyan Aszáf sem azonnal értette meg, hogy miért
„ostoroztatom minden reggel […] nyomorgattatom minden napon” (14. v.). Ha rendkívüli
nehézségek jönnek, akkor ezek rendkívüli alkalmak arra, hogy az Úr Jézus Krisztus
megmutathassa feltámadt életének rendkívüli erejét és nagyságát. Ő meg akarja ezt mutatni. Ő
nem arra kíváncsi, meg az emberek sem, hogy mi mutassunk valami rendkívülit magunkból.
Kiégünk, ha ezt tesszük. Ő akarja megmutatni, hogy lássuk az Ő nagyságát, hatalmát,
szeretetét, bölcsességét, és ezt lássa a világ meg az angyalok is. Ha van egy rendkívüli nehéz
helyzet, amiből nincs kiút, lássák meg, hogy milyen bölcsen és csodálatosan oldja meg azt az
Úr. Azt olvassuk, hogy: „megismertettessék most a mennybeli fejedelemségekkel és
hatalmasságokkal az egyház [gyülekezet] által az Istennek sokféle bölcsesége” (Ef 3,10). Ezt
akarja az Úr, ezért ad rendkívüli nehézségeket, és ezért nem kell félnünk ezektől. Ezek a
26
nehézségek nem nekünk szólnak. Nem nekünk, nem nekem szóló kihívás, hogy „mutasd meg,
hogy ki a legény a gáton!” Ez Krisztusnak szól. Ő mutassa meg, hogy kicsoda: milyen
szerető, bölcs és hatalmas.
Szőlőtő és a szőlővesszők
Csak akkor megyünk át ezeken a nehézségeken győztesen, ha Belőle élünk úgy, mint ahogy a
szőlővessző él a szőlőtőből. A szőlővessző nem kapkod, a szőlővessző nem izgul, nem lót-fut,
de nem is ég ki, amíg a szőlőtőn marad. Szép csendesen csak ott marad, szívja a nedvet, és
gyümölcsöt terem.
Ezek a nehézségek, amik jönnek, pontosan arra szolgálnak, mint amikor egy szőlővessző
gyümölcsöt terem: dicsőíteni az Atyát. Ezek a gyümölcstermésnek és az Atya dicsőítésének a
rendkívüli lehetőségei. Nem várja el tőlünk Isten, hogy valami nagy vagy rendkívüli dolgot
tegyünk, csak a csendes gyümölcstermést. Ezek a gyümölcsök: „szeretet, öröm, békesség,
béketűrés, szívesség, jóság, hűség, szelídség, mértékletesség” (Gal 5,22). Tudunk-e
szeretetlen környezetben szeretni? Tudunk-e békétlen környezetben Benne békességet találni,
békességben maradni? Ebben a világban, ebben a „fogyasztói társadalomban” - amikor
minden azt harsogja: „vegyél, és még többet fogyassz, ez is kell, meg az is kell neked” -,
tudunk-e mértékletesek maradni? Hűnek maradni, mert Ő hű.
Néhány más ok, ami kiégéshez szokott vezetni
Eddig már a kiégés jó néhány okát láttuk. Most még hármat említek meg.
Vallásosság
Ez nagyon kapcsolódik Aszáf esetéhez. A vallásosság az, amikor az ember minden áron
eleget szeretne tenni Istennek, mert azt gondolja, hogy az Úr a saját teljesítményünkért fogad
el bennünket, ezért vagyunk kedvesek Ő előtte. Az ebbéli igyekezetünkben mi magunk is
állítunk fel magunknak vallásos szabályokat, például: hogyan és mikor kell Bibliát olvasni,
mennyit kell imádkozni, énekelni, gyülekezetbe járni; hogyan kell az Úrnak és másoknak
szolgálni. Ezek lassan szertartásokká válnak, amiben már nem az Úr személye lesz a lényeg,
hanem hogy én megtartsam azt, amit úgy gondolok, hogy egy hívő embernek meg kell
tartania. Úgy járunk, mint Aszáf: lassan kiégünk az Úr ládája előtt.
A vallásosság teherré válik
Teher lesz a gyülekezetbe járni, ha ott nem találkozunk az Úrral, csak olyan emberekkel, akik
vagy unalmasak, vagy bosszantóak. Teher lesz imádkozni, ha nem az Úrnak öntjük ki a
szívünket, hanem azért imádkozunk, hogy hallják az emberek. Teher lesz énekelni, ha nem az
Úrnak zengedezünk a szívünkben, hanem azért, mert a többiek is énekelnek. Teher lesz
bármilyen szolgálat, ha kötelességből tesszük, és nem ezzel a szívvel: „Uram, itt vagyok,
cselekedj velem, amint Neked jónak tetszik. Szeretlek Téged, mert Te is szeretsz engem.” A
sok teher a végén kimerít, belefáradunk és kiégünk. Nos, ez a baj.
Ha olyat várunk el Istentől, amit Ő nem ígért meg
Itt térnék vissza Aszáfhoz. Nála érthető volt az elvárás, hogy Isten áldja meg a földiekben, de
a mi esetünkben ez már nem érthető. Mi nem várhatjuk el, hogy Isten minden bajt és
nehézséget hárítson el, hiszen megmondta, hogy „sok háborúságon által kell nékünk az Isten
27
országába bemennünk” (ApCsel 14,22). „E világon nyomorúságtok lészen; de bízzatok: én
meggyőztem a világot” (Jn 16,33).
Olvastam egy hívő házaspárról, ahol az asszony rákos beteg lett.5 A férje kérte a gyülekezetet
és az ismerős testvéreket, hogy imádkozzanak az asszony gyógyulásáért. A felesége néhány
hét múlva meghalt. A temetésen, a felesége koporsója mellett a férj teljes komolysággal
kijelentette, hogy ő ölte meg a feleségét, mert hogyha több hite lett volna, meggyógyult volna.
Akkor rámutatott a gyászolókra, és azt mondta: Ha nektek, akik itt álltok, több hitetek lett
volna, a feleségem ma is élne. Azt gondolta, hogyha igazi hittel imádkoztak volna, nem halt
volna meg a felesége. A temetés után a férj kiábrándultan és megkeseredve otthagyta a
gyülekezetet.
Ígért nekünk valaha Isten olyat, hogy ha betegek leszünk és imádkozunk, akkor biztos, hogy
meggyógyulunk? Ilyet az Úr nekünk most nem ígért.
Manapság sokan úgy gondolják, hogy erre a világra a közeljövőben még nagy ébredés, nagy
megújulás következik. Sokan meg fognak térni. Ígért az Úr ilyet a mostani végidőkre? Nem,
de az ellenkezőjét igen. Megmondta: „az utolsó időben némelyek elszakadnak a hittől”. Nem
megújulás, ébredés, nagy megtérések lesznek, hanem „némelyek elszakadnak a hittől, hitető
lelkekre [szellemekre] és gonosz lelkek [szellemek] tanításaira figyelmezvén” (1Tim 4,1).
Nos, ha valaki beleveti magát a missziós munkába, mondjuk, mint Bob George, és nincs
eredménye, akkor Istent okoljuk? Nagy kegyelem, ha meg tudunk maradni az Úr vezetése
alatt ebben a zűrös, szellemileg sötét világban.
Ha valaki azt gondolja, hogyha hinnénk, akkor nagy ébredés lenne, meggyógyulnának a
betegek, akkor téved. Az ilyen hit körmönfont, emberi hit. Nem Istenbe vetett hit, hanem a
magunk hitébe vetett hit. Azért, mert a hitünkben bízunk, nem az Úrban. Márpedig nekünk
Istenben kell hinnünk, mert csak az valósul meg, amit Ő ígért. Az igazi hit mindig arra
támaszkodik, amit az Úr ígért. Az ember ezzel a saját maga hitébe vetett hittel megpróbálja
Istent rákényszeríteni valamire, például arra, hogy gyógyítsa meg a feleségét, legyen ébredés.
Istent azonban semmire nem tudjuk rákényszeríteni, hanem magunkat kellene Rá bízni, s ha
ezt nem tesszük, akkor előbb-utóbb kiábrándulunk, kiégünk, megkeseredünk.
Kísértések
Amin Aszáf átment, az kísértés volt. Szétnézett, és látta, hogy milyen a gonoszok útja, és az a
kísértés támadt a szívében, hogy nem jól van valami. A kísértésekről Jakab levelében azt
olvassuk, hogy a magunk kívánságából fakad: „mindenki kísértetik, a mikor vonja és édesgeti
a tulajdon kívánsága” (Jak 1,14). A bűnös természetünk megmaradt. Bár hívőkké lettünk, de
ebben a testben vagyunk. Ennek a régi, bűnös testnek megvannak a maga kívánságai, és
ezekből fakadnak a kísértések. A kísértéssel kapcsolatban kétféle nehézség szokott felmerülni.
Azt gondoljuk, hogy már maga a kísértés is bűn
Ez az egyik probléma, ami miatt a testvérek elszomorodhatnak és kiéghetnek. Azt gondoljuk,
hogy ha már X éve hívő vagyok, nem lehetnének bennem ilyen gonosz kívánságok.
Testvérek, vegyük tudomásul, ha száz éve hívők vagyunk is, a testünk nem változik. „Ha azt
mondjuk, hogy nincsen bűn mi bennünk, magunkat csaljuk meg…” (1Jn 1,8). Jönnek a
kívánságok, különböző életkorban, különböző élethelyzetekben más és más, de jön a
kívánság, a kísértés. Ez még maga nem bűn. Ugye ismerős az a mondás, hogy nem
akadályozhatjuk meg, hogy a madár átröpüljön a fejünk felett, csak ne rakjon ott fészket? Ezt
már megakadályozhatjuk. Az Ige is azt mondja: „a kívánság [kísértés] megfoganván bűnt
5 Malcolm Smith Kiégett hívő élet („Jó Hír” Iratmisszió Alapítvány, Bp. 2000.) 16. old.
28
szül” (Jak 1,15). Ha foglalkozunk vele, ha dédelgetjük, ha terveket szövünk, hogyan lehetne
megvalósítani, akkor egyszer csak megfogan, és megszületik a bűn.
A test ellen a Szellem harcol
A másik probléma az, hogy magunk harcolunk a kísértések vagy a kísértésbeli bűnök ellen,
hogy el ne kövessük azt a bűnt. Pedig az Ige kijelenti: „a test a lélek [Szellem] ellen törekedik,
a lélek [Szellem] pedig a test ellen” (Gal 5,17) Ezt a harcot az Úr magára vállalta. Csak
beleesünk egy másik kísértésbe, abba a nyomorúságba, hogy elkezdünk mi magunk harcolni
ellene. Biztos, hogy nem győzünk, mert nekünk erre nincs erőnk, hanem a sok harcban
kimerülünk, és elbukunk. Ha ez sokáig tart, akkor kiégünk. A hívő ember elsősorban nem a
kísértésnek mond nemet, hanem Krisztusnak mond igent. Ez ugyanazt jelenti, amit az előbb
mondtam, hogy nem nekünk kell harcolni, hanem az Úr, a Szent Szellem harcol. Neki kell
átengednünk a „terepet”.
Olvastam egy fiatalemberről, aki súlyos kábítószerfüggő volt mielőtt megismerte az Urat.6
Megtérése csodálatos volt, és utána újra együtt élt feleségével, aki szintén megtért. A felesége
egy hajnalban kétségbeesetten hívta fel az írót, hogy a férje, H. az előző nap nagyon
felháborodott valamin, elment és nem tért haza. Felesége szerint ismét kábítószer-
kereskedőhöz ment. (Ha valaki egyszer az életében kábítószerfüggővé válik, amikor nehéz
helyzetbe kerül, ismét vágyakozik utána, hogy a kábítószerrel feledtesse a problémáját.)
A reggeli szürkületben az író a városnak abba a részébe ment, ahol H. kábítószeres
korszakában a napjait töltötte, és meg is találta egy koszos játékteremben. Amikor az írót (aki
egyébként lelkész volt) meglátta, nagyon megijedt, szégyenkezett, és azt mondta: „Tiszteletes
úr, kérem, hagyjon békét. Cserbenhagytam Istent, önt is becsaptam, és csalódást okoztam
minden testvéremnek a gyülekezetben. Kár a fáradságért, nem éri meg, hogy ennyit törődjön
velem.” A lelkész nem hallgatott rá, hanem elvitte reggelizni, de H. állandóan azt hajtogatta,
hogy Isten végzett vele, hisz újra kábítószerhez folyamodott.
A lelkész azt mondta neki: „Isten téged akkor is szeretett, amikor a csatornában éltél, és onnan
kimentett. Azt hiszed, hogy most, amikor a gyermeke vagy, nem szeret ugyanúgy? Még most
is szeret, bár ezzel ártottál magadnak és családodnak is. Ugyanúgy szeret, mint amikor
boldogan énekeltél. Isten szeretete nem attól függ, hogy mit teszel, vagy mit nem teszel.” Erre
H. szemmel láthatóan felderült, majd az író (lelkész) azt kérdezte tőle, hogy mit tett, amikor
jött a kísértés, hogy ismét kábítószerhez nyúljon. H. ijedten nézett rá, és azt bizonygatta, hogy
ő állandóan nemet mondott a kísértésnek, de egyúttal bűntudata is volt miatta, hogy ő ilyen
gyenge, hogy még mindig ilyen kísértései vannak. Maga előtt látta a többi hívőt, akiknek
nincsenek ilyen kísértései, és azt mondogatta: Nem szabad megtennem… Akaratát
megfeszítve végsőkig ellenállt, mégis elbukott.
A lelkész elmondta neki, hogy az ember ilyen: Ahol a törvény uralkodik, ott az ember
megszállottan retteg attól a bűntől, amit a törvény tilt, de ugyanakkor mégis irtózatos vágyat
érez arra, hogy elkövesse. A hívőben Krisztus él, és a kísértésnek való ellenállás az Ő ügye.
Isten gyermekének Krisztus az ereje, még akkor is, ha nem úgy érzi. Ezután H. megnyugodott
és visszatért a családjához és a gyülekezetbe is.
Néhány hónap múlva megint nehézségei adódtak, és ismét az járt a fejében, hogy kábítószert
fogyasszon. Újra és újra nemet mondott, de az ellenállása napról napra gyengült, míg végül
azon a helyen állt, ahol a drogot beszerezhette magának. Ott felsírt: „Istenem, kérlek, segíts
nekem!” Akkor a szíve mélyén eszébe jutott a pár hónappal korábbi beszélgetésük:
„Meghaltam Krisztussal, most az Úr az én életem. Már megint úgy akarom megoldani a
problémámat, mintha nem is Ő élne bennem. Úr Jézus, gyenge vagyok, nem tudok ellenállni.
Kérlek, vedd át az irányítást, és éld bennem a Te győzelmes életedet!” Vagyis megértette,
6 Malcolm Smith Kiégett hívő élet („Jó Hír” Iratmisszió Alapítvány, Bp. 2000.) 100-103. old.
29
hogy ő egy szőlővessző, és rendelkezésére áll a szőlőtőkének, Krisztusnak az élete. Ezért
sikerült legyőzni a kísértést.
Ez néhány évvel ezelőtt történt, és azóta soha nem tért vissza a kábítószerekhez.
Nálunk az ital tart rabságban sok embert. A mi gyülekezeteinkben nem tudok
kábítószerfüggőkről, viszont tudok olyanokról, akiket az ital kötözött meg. Ha valaki egyszer
az ital rabja volt, amikor nehéz helyzetbe kerül, ismét vágyakozik utána, hogy az itallal
feledtesse a problémáját hasonlóan a kábítószerfüggőkhöz. Úgy gondolja, ha iszik, akkor
elmúlik minden búja és bánata. Tudok testvérekről, akik harcolnak ez ellen a kísértés ellen,
mégis elbuknak. Ugyanaz az alaphelyzet, mint a kábítószerfüggő H. esetében. Ha a kísértés és
a bűn ellen harcolunk, tulajdonképpen a törvény alá helyezzük magunkat. Azt mondjuk, hogy
nem szabad megtennünk; hajtogatjuk magunkban, hogy nem, nem, egyszer mégis elbukunk.
Az Ige megmondja miért. Azért, mert a bűn ereje éppen a törvény. Minél jobban hajtogatjuk,
és mondjuk, hogy nem, nem szabad, annál kívánatosabbá válik előttünk.
Nem vagyunk a törvény alatt
Ennek az igazságnak a megvilágítására egy jó illusztrációt olvastam.7 Ha elmegyünk egy
deszkakerítés mellett, fel sem tűnik, hogy itt-ott lyukak vannak rajta. A deszkákon ez
megszokott látvány, és senkinek nem jut az eszébe, hogy benézzen a lyukakon, mi van a
kerítés mögött. De ha valaki egy feltűnő táblát tenne egy lyuk fölé: „Ezen a lyukon benézni
szigorúan tilos!” felirattal, akkor biztos, hogy majdnem minden arra járó ember megállna,
körülnézne, hogyan tudna úgy bekukucskálni, hogy észre ne vegyék. Ilyen a törvény. „De a
bűn alkalmat vévén, a parancsolat által nemzett bennem minden kívánságot; mert a törvény
nélkül holt a bűn” (Róm 7,8). Nem kell, hogy a törvény alá helyezzük magunkat, ott a
kegyelem. Mondhatjuk: Uram, nem bírom, de Te meg tudsz szabadítani, Te meg tudsz
menteni, Neked hatalmad van rá.
Vannak más kísértések: anyagiasság, testiesség, engesztelhetetlenség, hajthatatlanság, harag,
sok minden. Mindenfajta bűnre és kísértésre érvényes: ha azt hajtogatjuk, hogy nem szabad
elkövetnünk, akkor előbb-utóbb elbukunk. De ha azt mondjuk: Uram, eleve kudarcra vagyok
ítélve, de Te megcselekedheted, hogy ne bukjak el, akkor nem fogunk beleesni a bűnbe.
Egy régi ének írója is megtapasztalta ezt. (Dicséretek. Magyarországi Metodista Egyház,
Budapest, 1971):
Légy szerelmes hű Uradnak,
Megváltódnak foglya ma!
Bűnbilincsen örök rabnak
Új reményt ad Golgota.
Téged is megment Urad,
Bűn s halálnak át nem ad,
Higgy csak! Elvégezte már,
S rád csupán a hála vár!
Bűntől félig szabadultan:
Ez szívednek nem elég.
Teljes váltság van az Úrban:
Állja Ő ígéretét.
Téged is…
7 Bob George Az igazi keresztyénség – Az élet túl rövid ahhoz, hogy elvesztegessük. 153. old. (Grace Ministries
Alapítvány)
30
Ne azt kérdezd: sikerül-e
Bűnt legyőzni szüntelen!
Csak ne te vívj véle küzdve!
Jézus küzd győzelmesen.
Téged is…
Sokan feladták már a bűn elleni harcot, mert halálosan belefáradtak. Sokan kiégtek,
elszomorodva félreálltak, mert látták, hogy mi lett a bűneik következménye. Például egy
italos hívő ember családja tönkremegy, kiábrándulnak a gyerekek, és eltávolodnak az Úrtól.
Tönkremegy a gyülekezet, nincs tovább bizonyság a környezetében, különösen, ha ez egy kis
faluban történik, mert erről tudomást szerez az egész falu. Amikor erre rádöbben az a testvér,
akkor nagyon belekeseredhet.
Van kiút
Nincs olyan mélység, amiből az Úr ki nem tud szabadítani. Az Ige azt mondja: „Krisztus ti
köztetek [bennetek] van, a dicsőségnek ama reménysége” (Kol 1,27). Ha Belőle élünk, nem
égünk ki. Olyanok leszünk, mint az égő csipkebokor, amit Mózes látott. Ha meghanyatlanánk
és elterülnénk, akkor is fel lehet állni, mint Mózes, Illés és Aszáf: „ha hétszer elesik is az igaz,
ugyan felkél azért” (Péld 24,16). Szeretném biztatni azokat, akik elbuktak és kiégtek, hogy ne
azon sopánkodjanak, hogyan volt, miért égtek ki, hogyan estek el. Fel lehet kelni. „De én az
Úrra nézek, várom az én szabadításom Istenét; meghallgat engem az én Istenem! Ne örülj, én
ellenségem! Elestem ugyan, de felkelek, mert ha még a setétségben ülnék is, az Úr az én
világosságom!” (Mik 7,7-8).
Összefoglalás és befejezés
A probléma mindig ugyanaz, akárhány formában és akárkinél jelentkezik – Mózesnél,
Illésnél, Aszáfnál vagy nálunk –, hogy a saját erőnkkel lehetetlen hívő életet élni. Egy darabig
erőlködünk, aztán kiégünk, meghanyatlunk, elcsúszunk, elterülünk, ahogy Aszáf írja. Ez még
a templomban (gyülekezetben) is lehetséges, miközben a szánkkal dicsérjük az Urat. A
megoldás is mindig ugyanaz: Krisztus bennünk a dicsőség reménysége. Hívő életet csak Ő
tud élni bennünk, de Ő tud, és Belőle élhetünk. Azt mondja az Ige: „Maga pedig a
békességnek Istene szenteljen meg titeket mindenestől, egész valótok, szellemetek, lelketek és
testetek, feddhetetlenül őriztessék Urunknak, a Felkent Jézusnak megérkezésére” (1Thessz
5,23. Csia). És akkor a következő versben csodálatos ígéretet kapunk: „Hű az, a ki elhivott
titeket, és ő meg is cselekszi azt” (1Thessz 5,24).
Ámen.
Budapest, 2009. november 21.
31
Márta és az asszonyok kiégése
„Lőn pedig, mikor az úton menének, hogy ő beméne egy faluba; egy Mártha nevű asszony
pedig befogadá őt házába. És ennek vala egy Mária nevezetű testvére, ki is Jézus lábainál
leülvén, hallgatja vala az ő beszédét. Mártha pedig foglalatos volt a szüntelen való
szolgálatban; előállván azért, monda: Uram, nincs-é arra gondod, hogy az én testvérem
magamra hagyott engem, hogy szolgáljak? Mondjad azért néki, hogy segítsen nékem.
Felelvén pedig, monda néki Jézus: Mártha, Mártha, szorgalmas vagy és sokra igyekezel: De
egy a szükséges dolog: és Mária a jobb részt választotta, mely el nem vétetik ő tőle.” (Lk
10,38-42)
Szükségesnek láttam, hogy külön csak a nőtestvérek nehézségeivel és kiégési lehetőségeikkel
foglalkozzunk. Azért gondoltam, hogy külön is nézzük meg az Ige útmutatását velük
kapcsolatban, mert az ő kiégésük főleg a családnak nagy veszteség, persze veszteség a
gyülekezetnek is. Néhány példán keresztül az Igéből is megvizsgáljuk ezt a kérdést, de
szeretnék majd a mindennapi életből is példákat hozni. Ebből mi férfiak is tanulhatnak, mint
ahogy az asszonyok is tanulhatnak abból, amit a férfiak jól vagy rosszul tettek: Mózes, Illés,
Aszáf vagy bárki más.
Márta
Márta fogadta be a házába az Urat, gondolom a tanítványaival együtt, akik Vele jártak. Ő
tartotta kötelességének, hogy a vendégeit ellássa, szolgáljon nekik. Márta nagyon tevékeny
asszonynak tűnik. A háztartásban ő lehetett a „kapitány”. Megjegyezem, hogy a háztartás
tipikusan az asszonyok feladata. A vendégszeretet gyakorlása az Úr előtt kedves cselekedet.
Ennek a legnagyobb része is a nőtestvérekre hárul. (Tudom, hogy a mostani világi felfogás
szerint nincs tipikusan női és férfi munka. Sőt egyesek már teljesen el akarják tüntetni, le
akarják tagadni a férfi és nő közti különbséget. Mindent összemosnak. Elvesztették a
józanságukat. Beteljesedett az ige: „Magokat bölcseknek vallván, balgatagokká lettek” (Róm
1,22). Majd később rátérek arra, hogy az Ige szerint mi az asszonyok, és mi a férfiak feladata.)
Márta azt tette, amit egy asszonynak tenni kell: háztartást vezetett, vendéget fogadott. Mégis
valami baj volt Mártával: „kiborult” a vendéglátásban. A „kiborulás” kiégéshez szokott
vezetni, és ez bizony előfordul a nőtestvéreknél.
Miből látszik Márta kiégése?
Miből látszik ma, amikor egy-egy nőtestvér kiég? Mártánál abból látszott, hogy az Úr Jézus
volt a vendége, az Ő csodálatos lénye, tanítása betöltötte a Rá figyelő emberek szívét, lelkét,
és eközben Márta mégis örömtelen, elégedetlen volt. Zúgolódott, panaszkodott a túlterheltség
miatt. Szembe került a testvérével, Máriával. Szerinte Mária igazságtalanul járt el. Önző volt.
Lelkiismeretlen. Talán még lustának is tartotta. Nem segített, ott ült, és beszélgetett. Azt
szokták mondani ilyenkor az asszonyok: kezem-lábam majd elhányom, a nyelvem lóg, és nem
segítetek. Nekem kell mindent csinálnom.
Úgy látszik ebből az igéből, hogy Márta szerint még az Úr Jézus sem járt el helyesen. Márta
nagyon fonákul viselkedett: vendégül látta az Úr Jézust, majd szembe került Vele. Amikor
odament Hozzá, Márta azt mondta: „Uram, nincs-é arra gondod, hogy az én testvérem
magamra hagyott” (40. vers). Ennek az értelme végeredményben ez: „Nem látod, hogy
32
mennyit dolgozom Érted? Teérted teszem, még sincs gondod rám? Nemhogy küldenéd
Máriát, hogy segítsen, még a beszédeddel le is kötöd! Mintegy bátorítod a magatartásoddal a
semmittevésben, ahelyett hogy küldenéd, segítsen nekem.”
Emberileg Mártának igaza volt. Mindenkinek igaza van a maga szempontjából. Isten
szempontjából azonban Mártának egyáltalán nem volt igaza. „Mária a jobb részt választotta”
(42. vers).
Kedves asszony testvérek! Tudom, sokan vannak ma is ugyanebben. Túlterheltek a sok
munkában. Az összeomlás szélén állnak, vagy már ki is égtek. A háztartásnak, a
gyermeknevelésnek, a családnak a feladata jóval meghaladja az erejüket.
Márta az Úrnak szolgált
Így olvastuk: „foglalatos volt a szüntelen való szolgálatban” (40. vers). Ő nem másoknak,
magának az Úrnak akart a tetszésére tenni. A viselkedését meg tudta volna magyarázni, ha
megkérdezte volna tőle valaki. Az asszonyok ma is meg tudják magyarázni, azt mondják: az
igazi szeretet tettekben nyilvánul meg. Nem abban, hogy leülök és beszélgetek. Márta azt
gondolhatta: „Érted dolgozom, Uram. A tetteimet nézd meg, mennyit teszek Érted!” Azt is
mondhatta volna: „Én is szívesen leülnék, és hallgatnálak Téged, Uram, de akkor ki fogja
ellátni a vendégeket.” Ezek mind valós dolgok. Megfordulnak az emberi szívekben.
Feltehetnénk a kérdést: talán az Úr Jézus Krisztus lebecsülte, alábecsülte Mártának a
szolgálatkészségét, azt a szolgálatát, amit érte tett? Nem becsülte le, hiszen azt olvassuk
például, hogy maga az Úr mondja: „Boldog az a szolga, a kit az ő ura, mikor haza jő, ilyen
munkában talál!” (Lk 12,43). Azt olvassuk: „Az igyekezetben ne legyetek restek; lélekben
[szellemben] buzgók legyetek; az Úrnak szolgáljatok” (Róm 12,11). Nem ezt tette-e Márta?
Mi volt a baj Mártával?
Mi a baj sokszor a nőtestvéreinkkel, amikor túlhajszoltak, kiborulnak, kiégnek? Azt
gondoljuk meg, hogy amikor ez az esemény történt az Úr Jézus Krisztus úton volt. „Lőn
pedig, mikor az idő elközelgete, hogy ő [az Úr Jézus] felvitessék, eltökélte magát, hogy
Jeruzsálembe megy. És követeket külde az ő orczája előtt; és azok elmenvén, bemenének egy
samaritánus faluba, hogy néki szállást készítsenek. De nem fogadák be őt, mivelhogy ő
Jeruzsálembe megy vala. Mikor pedig ezt látták az ő tanítványai, Jakab és János, mondának:
Uram, akarod-é, hogy mondjuk, hogy tűz szálljon alá az égből, és emészsze meg ezeket, mint
Illyés is cselekedett? De Jézus megfordulván, megdorgálá őket, mondván: Nem tudjátok
minémű lélek (szellem) van ti bennetek: Mert az embernek Fia nem azért jött, hogy elveszítse
az emberek lelkét, hanem hogy megtartsa. Elmenének azért más faluba” (Lk 9,51-56).
Aztán eljutottak abba a faluba, ahol Márta volt. Márta befogadta őket. Befogadta az Urat,
holott mások, a samaritánusok nem fogadták be. Úton volt az Úr Jézus. Jeruzsálembe ment,
ott meghalt, és utána felvitetett. Tudniuk kellett, hogy mi következik, mert az Úr megmondta:
„felmegyünk Jeruzsálembe, és az embernek Fia átadatik a főpapoknak és az írástudóknak, és
halálra kárhoztatják őt” (Mk 10,33), megölik, megcsúfolják. Ha ezt tudták, akkor a
minimálisra, a feltétlenül szükségesre kellett volna csökkenteni a vendéglátásra fordított időt,
energiát, és maximálisra a Vele való közösség idejét. Mária ezt tette. Leült, hogy hallgassa az
Urat. Márta kitett magáért. Nem azt szoktuk-e mi is mondani, amikor vendéget látunk, hogy
az Urat vendégeljük meg? Az Úrnak a legjobbat kell, hogy adjuk. Így gondolta Márta is,
mégsem az volt a jó.
Gondoljuk meg, hogy mi is úton vagyunk!
33
A földi életünk rövid. Nincs időnk és nincs erőnk mindent megtenni, amire szükség lenne a
családban, a gyülekezetben, a környezetünkben, a világban. Nem tudjuk megoldani a
társadalom problémáit. Hiába szeretnénk, nem tudjuk megszüntetni a földön a nagy
igazságtalanságokat. Olyan sok szegény, olyan sok éhező van. Azt nem mondom, hogy ne
csináljunk semmit, mert ha a környezetünkben látjuk, hogy valaki éhezik, a hívő embernek is
megindul a szíve. Az Úr is késztet rá, hogy cselekedjünk, de nem tudunk mindent megoldani.
Minden éhezőnek nem tudunk kenyeret adni. Minden ruhátlant nem tudunk felruházni. Nem
támogathatjuk az összes szegényt. Képtelenek vagyunk mindent maximálisan megtenni, amire
szükség van a családban, a munkahelyen, a gyülekezetben. Megpróbálhatjuk, de akkor
összeomlunk. Ki fogunk égni. Úton vagyunk, nem tudunk mindent megtenni.
Ki mondja meg nekünk, mit tegyünk?
Ezt egyedül az Úr tudja megmondani. Ezért fontos megkérdezni: Uram, mi a Te akaratod?
Fontos, hogy Ő mondja meg, mit csináljunk. Az Ő kezébe fut össze minden szál. Ha Ő
megmondja, mit tegyünk, akkor ad erőt és bölcsességet is hozzá. Azonban ezt nem értjük meg
másképpen, csak az Ő lábainál. Azért kell leülni, mint ahogy Mária is leült az Úr Jézus
lábához. (39. v.) Isten nekünk Krisztust adta, és Vele együtt mindent. (Róm 8,32) Ha a
szolgálatunk innen indul ki, Krisztustól, az Ő lábaitól, akkor nem leszünk túlterheltek, mégis
gyümölcstelenek, akkor nem égünk ki. Kell, hogy legyen szünet. Kell, hogy legyen
csendesség „a szüntelen való szolgálatban” (40. vers).
Gondoljuk meg, hogy az Úr Jézus nem volt túlhajszolt
Nem volt lusta sem, sokat munkálkodott, de nem volt túlhajszolt. Azt tette, amit az Atya
bízott rá. Sok minden mást lehetett volna tennie. A szükség nagyon nagy volt akkor is. Bele
vethette volna magát a szolgálatok rengetegébe. Ő azonban mindig azt kérdezte: Atyám, mit
akarsz, hogy cselekedjem?
Egyszer Egri testvérrel elmentünk egy katolikus paphoz, akit még abból az időből ismertem,
amikor az ötvenes években feloszlatták azt a rendet is, amiben ő volt. Engem tanított általános
iskolás koromban. Akkor nem is tudtam, hogy ő katolikus pap. Később derült ki. Nagyon jó
kapcsolat alakult ki köztünk. Tartottuk a kapcsolatot később is. Írásaiból, gondolataiból sok
mindent elküldött nekem, és láttam, hogy jó. Benne volt egy bizonyos keretben, de a kereten
belül az Urat kereste. Elmentünk hozzá Egri testvérrel, és ő nehéz kérdéseket tett fel ennek a
papnak. Pl., mi a véleménye a purgatóriumról? Ezekre nem akarok most kitérni, csak arra,
hogy amíg ott voltunk, többen keresték. Egyszer csak azt mondta: látjátok, sokszor
elgondolkodtam azon, hogy a mi Urunk, Jézus Krisztus 33 évig élt. 33 év után elmondta:
„Elvégeztetett!” (Jn 19,30), és „elvégeztem a munkát, a melyet reám bíztál, hogy végezzem
azt” (Jn 17,4). Soha nem láttuk Nála azt a kimerültséget, amiben mi benne vagyunk. Ekkor
felém fordult: Imre, már te is túl vagy a 33. éven, én meg már a kétszer 33. éven is. Mi lótunk-
futunk. Egyik gyűlésről, megbeszélésről a másikra, egyik miséről a másikra, egyik feladatról
a másikra. Azt sem tudjuk már, hogy hol tartunk, és mégsem végeztük el a munkánkat.
Nagyon megjegyeztem, amit mondott: Valami nem jól van. Itt valami nem jól van. Ez
valahogy nem a krisztusi út.
Ez van az asszonytestvéreknél is. Ugyanez. Egy családban, egy háztartásban annyi munka
van, hogy annak soha sincs vége. Bele lehet roppanni, de éppen ez a kérdés: „Uram, mit
akarsz, hogy cselekedjem?” (ApCsel 9,6). Mi az, amit meg kell tennem? Mi az, amit nem kell
megtennem, hiába van elvárás? Figyeljük meg az Úr Jézust! Nem gyógyított meg minden
beteget. Akit hozzá vittek, azt meggyógyította, de nem ment sorban Izrael minden falujában
és városában, hogy ahol csak betegek vannak, meggyógyuljanak. Nem mondta: Gyerünk,
tanítványok, gyerünk, mert minden beteget meg kell gyógyítani, nem lehet senki beteg. Nem
34
űzött ki minden ördögöt. Nem csendesített le minden vihart. Nem támasztott fel minden
halottat. Figyelt. Amit az Atya elébe hozott, azt megtette. Amit nem, azt nem tette meg. „Nem
küldettem, csak az Izráel házának elveszett juhaihoz” (Mt 15,24). Nem gondolkozott úgy,
hogy Ő megy el a pogányok közé, nem Pál apostol. Amit az Atya bízott Rá, azt tette.
Kedves testvérek! Ezt kell nekünk is, férfi- és nőtestvéreknek egyaránt megtanulni: Mit bízott
ránk az Úr? Minden problémát nem tudunk megoldani. Sőt semmit sem tudunk megoldani,
nemhogy mindent. Minden nem is a mi dolgunk. A kérdés ez: Mit bízott ránk az Úr? Bár az
Úr nem gyógyított meg minden beteget, nem támasztott fel minden halottat, mégis elmondta
élete végén: „elvégeztem a munkát, a melyet reám bíztál, hogy végezzem azt” (Jn 17,4). A
kereszten elhangzott: „Elvégeztetett!” (Jn 19,30). Az Úr előtti csendességben el kell kérni
Istentől: Uram, a szükség nagy, az elvárás nagy; de mit bíztál rám?
Néhány terület, ami a nőtestvérek feladata
Olyan területek, feladatok ezek, amit Isten bíz rájuk, de akkor is kiégnek benne, ha nem az Ő
akarata szerint végzik.
Vendéglátás
Erről van szó ebben az igében; vendégül látták az Urat. Márta és Mária történetében ezen a
területen tanulhatunk a legtöbbet. „A vendégszeretetről el ne felejtkezzetek, mert ez által
némelyek, tudtokon kívül, angyalokat vendégeltek meg” (Zsid 13,2). Némelyek nem is
tudták, hogy angyalokat vendégeltek meg. Az angyalok Isten követei, akik az Ő üzenetét
hordozzák. Arra kérem a nőtestvéreket, hogy a vendégeikre, különösen, ha azok hívők, így
tekintsenek: Isten angyalai, akiket valamiért, valamilyen üzenettel hozzájuk küldte az Úr.
Nem a szépen terített asztal a fontos. Nem a sokfogásos, finom étel a lényeg egy
vendéglátásnál. Nem is az, hogy mielőtt a vendég jön az utolsó porszemet is kiüldözzük a
lakásból. Nem az, hogy a szőnyeg rojtjai is ki legyenek fésülve, és szigorúan párhuzamosan
álljanak. A lényeg a közösség: a kötetlen, nem feszélyezett, őszinte beszélgetés. Ha úgy
várom a vendéget, hogy mire megérkezik, a sok takarításban, mosásban, sütésben, főzésben és
bevásárlásban már kimerültem, és ebben a feszült állapotban a férjemmel is összevesztem, a
gyerekeket is „leteremtettem”, akkor már nem tudok leülni és őszintén beszélgetni a
vendéggel. Elsikkad a lényeg. Akkor a sok munkában túlterhelten, panaszkodva, belefáradva
kiégés lesz a vendégfogadás vége, nem pedig áldásul lesz számunkra a vendég.
Ez a kérdés tehát: Uram, mit tegyek? Mennyit takarítsak? Milyen ebédet főzzek? Az Urat kell
megkérdezni. Ő biztos megmondja, hogy nem a szakácstudományodat kell fitogtatni.
Megmutatja, hogy mit főzzünk.
A háztartás vezetése
A mindennapi háztartásról van szó, amikor nincs vendég. Most megemlítek olyan igéket,
amiből kitűnik, hogy igenis vannak női feladatok az Úr szemében. Nem jelenti azt, hogy a
férfiak ne segítsenek, ha feleségük beteg, vagy tényleg nem bírja, túlterhelt; de ezek az
asszonyok feladatai. Az idősebb asszonyok „megokosítsák az ifjú asszonyokat, hogy férjöket
és magzataikat szeressék, Legyenek mértékletesek, tiszták, háziasak, jók, férjöknek
engedelmesek, hogy az Isten beszéde ne káromoltassék” (Tit 2,4-5). Az özvegyasszonyok
közül „a fiatalabbak férjhez menjenek, gyermekeket szűljenek, háztartást vigyenek, és
semminemű alkalmat se adjanak az ellenségnek a szidalmazásra” (1Tim 5,14). A
gyülekezetben „Özvegyasszonyul hatvan éven alul levő meg ne választassék; egy férj felesége
35
lett légyen, […] ha vendéglátó volt, ha a szentek lábait mosta, ha a nyomorultakon segített, ha
minden jó cselekedetben foglalatos vala” (1Tim 5,9-10). Ebből egyet se a férfiaknak mond,
hanem a nőtestvéreknek. Nekik nem kell a gyülekezetben igével szolgálniuk, nem kell
tanítaniuk. Nem szabad uralkodniuk, vezetniük, hanem ez a dolguk. Ha ezt teszik a
nőtestvérek, a helyükön vannak, biztos nem fognak kiégni. Sokszor a kiégésnek az is az oka,
hogy magunkra veszik a nőtestvérek a gyülekezetnek a gondjait is, meg sok minden más
gondot. Természetes, hogy nem bírják.
A derék asszony
A Példabeszédekben szó van a derék asszonyról. Elolvasok egy kis részt belőle, mit mond az
Ige, milyen is a derék asszony. Tudom, azt kérdezik erre a nőtestvérek, ki tudja ezt megtenni a
mai időkben. „Derék asszonyt kicsoda találhat? Mert ennek ára sokkal felülhaladja az
igazgyöngyöket. Bízik ahhoz az ő férjének lelke, és annak marhája el nem fogy. Jóval illeti őt
és nem gonosszal, az ő életének minden napjaiban. Keres gyapjat vagy lent, és megkészíti
azokat kezeivel kedvvel [jó kedvvel]. Hasonló a kereskedő hajókhoz, nagy messziről behozza
az ő eledelét. Felkel még éjjel, eledelt ád az ő házának, és rendel ételt az ő szolgálóleányinak”
(Péld 31,10-16). Azt mondta nekem egyszer egy nőtestvér: ha szolgálóleányaim lennének,
akkor én is képes lennék a háztartást így vezetni. Mondtam neki, hogy míg dolgoztam, hosszú
ideig voltam főnök. Egyszer, mikor egy másik munkahelyre kerültem, volt egy kikötésem:
főnök nem leszek, mert a legnehezebb emberekkel bánni. Nézzük meg, itt sem azt emeli ki az
ige, hogy jó neki, hogy annyi szolgálóleánya van, mert helyette megcsinálják a munkát,
hanem velük is dolga van: rendel eledelt a szolgálóleányainak. Ez gonddal jár, nem olyan
egyszerű. „Gondolkodik mező felől […] Kezeit veti a fonókerékre, és kezeivel fogja az orsót.
Markát megnyitja a szegénynek, és kezeit nyújtja a szűkölködőnek. Nem félti az ő házanépét
a hótól; mert egész házanépe karmazsinba öltözött […] Gyolcsot sző […] Erő és ékesség az ő
ruhája; és nevet a következő napnak” (Péld 31,16.19 -21.24-25).
Testvérek egyet szeretnék ebből kiemelni. Rengeteg dolga van az asszonynak, még éjjel sem
alszik. Amit csinál, azt kedvvel teszi, és a következő naptól sem retteg, hanem vidáman néz
elé. Nem azért, mert annyira erős és kiváló. Más a titka. Csak azt teszi, ami rá van bízva. Ezt
magunknak így fogalmazhatnánk meg: nem nyom agyon a háztartás sok feladata és terhe,
mert félem az Urat. Krisztusból élek, az Ő tetszését keresem. Csak azt teszem, amit Ő akar,
amit Ő bíz rám. Akkor nem leszek túlterhelt. Nem azt jelenti, hogy nagyon könnyű lesz, nem
lesznek nehéz napok, nehéz percek, nem kell sokszor megfeszíteni magunkat, de ha jó
kedvvel tesszük, nem égünk ki.
Emberi elvárások
Mindenki kiég, aki:
- nem az Úr elvárása szerint teszi az otthoni munkát, hanem emberi elvárások, mások elvárása
szerint, ha sokra igyekszik: „Mártha, Mártha, szorgalmas vagy és sokra igyekezel” (42. vers).
Ha nem tudjuk, hogy mennyi az elég, azaz „sokra igyekszünk”, akkor biztos kimerülünk.
Mások elvárásait teljesíteni idegesítő és kimerítő.
- kötelességből, nem pedig az Úr iránti szeretetből, az Úr által rá bízott feladatot végezve
takarít, mos, főz, vasal, stb.
- nemcsak azt teszi, amit az Úr kíván, hanem beleveti magát a munkába, mint Márta, és
önmagának állít fel magas mércét.
- családja vagy a férje rabszolgájának tekinti magát, és arra néz, hogy a munkájának semmi
látszatja és eredménye nincs. Lesz látszatja, ha nem csinálja.
- a körülményeire néz, és belekeseredik abba, hogy nincs segítsége, és úgy érzi, hogy nem
becsülik sem őt, sem a munkáját.
36
Kétségtelen, hogy a házi munka olyan, mint a taposómalom. Meghaladja az ember erejét,
kimerítő, de lehet Krisztusból élni a háztartás területén is. Lehet az Ő bölcsességével
megítélni, hogy mi az, amit tennem kell, és mi az, ami nincs rám bízva, ezért nem kell
tennem. Lehet, szabad, sőt kell bizonyos dolgokra nemet mondani, mert nem Isten bízta ránk.
Amit Ő bíz ránk, arra az Ő erejét igénybe vehetjük. Az Ő erejével végezve, nem omlunk
össze.
A gyermeknevelés
Ez az apáknak is feladatuk, de mégis az anya van otthon, különösen, amíg a gyermek kicsi.
Nagy rész hárul rá a gyermeknevelésből. Igen nehéz terület ez. Látom a szülőket, különösen
az anyukákat, akik munkával agyon vannak terhelve, és emellett ott van a sok „rossz
gyermek”. A gyermekekkel igen nehéz bánni. Különösen, ha már serdülnek. Makacsok,
ellenállóak, a szülőnek a legjobb szándékát visszautasítják, félremagyarázzák, kiforgatják.
Ahogy már délelőtt is szóltam róla, nagyon fáj a szülőnek, amikor próbál szívére beszélni,
meg imádkozik érte, és hiábavalónak látszik a nevelés.
Egyszer egy nőtestvér mondta el, akinek több gyermeke volt, de egyikkel igen sok probléma
adódott, hogy nagyon sokat imádkozott a gyermekéért. Nem úgy alakult, ahogy ő elképzelte.
Nem mondom, hogy rosszul alakult, csak nem úgy, ahogy ő elképzelte. Azt mondta: majdnem
megrendültem még az Úrba vetett hitemben is.
Hogyan lehetséges, hogy a gyermeknevelésben ki ne égjenek a nőtestvérek?
Vigyázni kell arra, hogy nehogy a maguk vágyait akarják a gyermekeikben kiélni,
kiteljesíteni. Például, hogy a gyermek kitűnő tanuló legyen. Van, aki ezt a terhet is felveszi a
sok más munka mellett. Kitűnő legyen akkor is, ha csak közepes képességű. Úgy gondolja,
hogy szükséges, hogy a gyermek nagyon művelt legyen. Járatos legyen a kultúra minden
területén: zenében, képzőművészetben, irodalomban, sportban, stb. Ezért töri magát, de nem
biztos, hogy ez kell annak a gyermeknek, csak a szülő szeretné. Talán a gyermekkorában ő ezt
szeretette volna, de neki nem adatott meg, akkor most a gyermekének mindent megad. Azt
mondja az Ige a gyermekekről: „neveljétek azokat az Úr tanítása és intése szerint” (Ef 6,4).
Nemigen tanít az Úr minket arra, hogy úgy neveljük a gyermeket, hogy kiválóak, nagy
műveltségűek legyenek a világ dolgaiban. Olyan területen is járatosak legyenek, ami könnyen
bűnre csábíthatja őket. Számoljunk azzal, hogy nekünk csak azt mondja az Úr, hogy neveljük
a gyermeket. Sokszor nem is sikerül jól nevelni. Azt írja az Ige, hogy atyáink „tetszésök
szerint [neveltek] fenyítettek” (Zsid 12,10). Mi szülők sok hibát el tudunk követni, de vessük
az Úrra a terhünket. Vessük rá, és nyugodjunk meg Őbenne. A mi dolgunk a nevelés, az
eredményt meg Istenre kell bízni. Akkor is rá bízhatjuk, ha sokszor eltévesztjük a dolgot.
Tudja az Úr, hogy hibákat követünk el, és „megemlékezik róla, hogy por vagyunk” (Zsolt
103,14). Istenre kell bízni, mert vannak olyan gyermekek, akiknek meg kell járni a tékozló fiú
útját, mielőtt értékelik az atya szeretetét. Nem megy másként. Nem tudjuk hívővé tenni a
gyermekeinket. Egyet higgyenek el az anyukák, hogy van, aki jobban szereti még tőlük is a
gyermeküket. Isten jobban szereti, mint ők. Ő többet megtesz a gyermekért, mint az anyuka.
Neki minden lehetősége megvan, ezért rábízhatja nyugodtan. A mi feladatunk csak ennyi:
„neveljétek azokat az Úr tanítása és intése szerint” (Ef 6,4). Ha felvesszük annak a terhét is,
hogy hamar hívőnek kell lennie, ilyennek-olyannak kell lennie, akkor ki fogunk égni.
Házasság és a férj
37
Még egy terület, ami az asszonyok kiégéséhez vezethet. Itt szó lesz a lányokról is, nemcsak az
asszonyokról. Ez a házasság és a férj, a férjhezmenetel kérdése.
Házasság előtt
A házasság előtt a nőknek a szívébe bele van plántálva a családi élet és a gyermekek utáni
vágy. Nagyon ritka az olyan lány, akinek ez ne lenne benne a szívében. Ezt Isten bölcsen így
gondolta, és ez a jó. De nem minden lány mehet férjhez. Egy lány akkor mehet férjhez, ha
megkérik. Ha elmúlik az idő, és nem lesz kérő, nem lesz férj, bizony bele tudnak keseredni a
lányok. A hívő lányok is. Jön a kísértés, hogy segítsen magán. Forgolódjon olyan körökben,
ahol vannak fiúk, különösen, ha tetszik neki valaki. Van, akit annyira leköt a férjhezmenés
utáni vágy, hogy nem látja meg a neki készített utat, az egyéb lehetőségeket, amit az Úr
rábízott. Aki ezt nem látja meg, annak keserűségben telnek el a napjai. Irigykedik azokra,
akiknek van vőlegényük vagy férjük, sőt vádaskodik, mert ilyen is van.
Eszembe jut egy aranyos hívő lány. Míg el nem érte a harminc éves kort váltig bizonygatta, ő
letette az Úr kezébe a férjhez menést. Ha ad az Úr ad, ha nem ad, nem ad. Neki nem ez a
fontos. Nagyon derekasan harcolta ezt a harcot. Amikor azonban elmúlt harminc éves,
egyszer csak azt mondta: a testvérek az okai, hogy nem mentem férjhez. A testvérek így
tanítottak, meg úgy tanítottak. Meg a szüleim az oka, meg a fiúk. Olyan „maflák” a hívő fiúk.
Mindenkit vádolt, és keserűen otthagyta a gyülekezetet. Férjhez ment egy vallásos férfihez.
Nem tudom, hogy most milyen az élete. Fennáll az a veszély a lányoknál, hogy a harcot egy
bizonyos ponton túl nem bírják, és kiégnek, ha nem fogadják el szívből azt, hogy nekik más
utat szánt az Úr. Van, akinek így, van, akinek úgy adja az Úr, de ahhoz ad erőt, amilyen utat
Ő választ nekünk. Azt válasszuk mi is!
Voltak olyanok is, akik ebben a harcban nemcsak a gyülekezetnek, hanem Istennek is hátat
fordítottak. Az Ige utasításaival ellentétesen, tudatosan hitetlenhez mentek férjhez. Ez azután
végképp súlyossá tette az életüket. Rengeteg bajt vettek a nyakukba.
Kedves lánytestvérek, ezen a területen az Úrban meg lehet és meg kell nyugodni. Figyelni az
Úrra, mert ha nem, akkor ki fogtok égni. Haszontalan, boldogtalan lesz az életetek. Aki
elfogadja az Úr kezéből, annak boldog lesz az élete, és főleg hasznos lesz az Úr kezében, mert
nem a mi boldogságunk a legfontosabb, ez csak melléktermék. Azon az úton járjunk, amit
Isten készített nekünk. Az Ő akarata legyen meg az életünkben.
Ismerek olyan idős lánytestvéreket is, akik meglátták mit bízott rájuk az Úr lányként, és azt
örömmel végezték. Az életük hasznos lett az Úr és a környezetük számára is. Olyan, amiről az
Ige ír: „Még a vén korban is gyümölcsöznek” (Zsolt 92,15). Nincs családja, gyermeke, mégis
gyümölcsözik, mert azt teszi, amit az Úr bízott rá.
Házasságban
Mikor valaki azután férjhez megy, előbb-utóbb rá kell döbbennie minden fiatalasszonynak,
hogy a legkiválóbb, a leghívőbb, a legnagyszerűbb férj se helyettesíti az Urat. Az Urat senki
nem képes helyettesíteni.
A férj nem képes az Úr helyét betölteni a feleség szívében
Ismerek egy házaspárt. A feleség fiatalasszony korában azt mondta mindenkinek, többször
bizonyságot tett, hogy még elképzelni se tudott volna jobb férjet, mint amilyet kapott.
Túlhaladta az álmait. A férje szereti, szolgálja az Urat. Szereti őt is, kiváló jellemű ember,
szorgalmas, tapintatos. Szóval minden jó megvan benne, amit csak képzelt, vagy el sem tudott
képzelni. Mégis az idők folyamán rá kellett jönnie ennek a kedves fiatalasszonynak, hogy
38
vannak a szívében olyan mély kérdések, és vannak olyan dolgok, amit csak az Úr tud
megoldani. A férje hiába igyekezik, nem tudja, mert csak ember.
Ismerek egy idős hívő házaspárt. A nőtestvér egyszer elmondta nekem, hogy egész életén
keresztül nem tudott a férje örömet szerezni neki. Miért? Hívő férje volt, de nem úgy csinálta,
ahogy ő elképzelte. Anna módjára sokszor sírta el a bánatát Istennek. Igazából nem tudott a
férje az ő kérdéseire válaszolni, nem tudta betölteni azt az űrt, ami a szívében volt. Ha ez a
testvérnő nem az Úrnak sírta volna el a bánatát, akkor már régen összeomlott és kiégett volna,
de jó, hogy tudta kihez kell mennie.
A gyermek sem töltheti be az Úr helyét az anya szívében
Itt van például Anna, Sámuel prófétának az anyja. Ismerjük a történetét. Kiváló férje volt.
Szerette őt. Nem volt gyermeke. Látszólag ez volt a probléma, de igazából nem ez, csak ez
hozta ki, hogy mi van benne. Azt mondta neki a férje: „Anna, miért sírsz, és miért nem eszel?
Mi felett bánkódol szívedben? Avagy nem többet érek-é én néked tíz fiúnál?” (1Sám 1,8). Az
Úrtól biztos nem ért többet. Tulajdonképpen Annának ez volt a baja. Onnan lehet tudni, hogy
elment az Úrhoz, az Úr templomába, és ott azt mondta: „bánatos lelkű asszony vagyok én […]
csak szívemet öntöttem ki az Úr előtt […] bánatomnak és szomorúságomnak teljességéből
szólottam eddig. És felele Éli [a főpap], és monda: Eredj el békességgel, és Izráelnek Istene
adja meg a te kérésedet, a melyet kértél tőle. Ő pedig monda: Legyen kedves előtted a te
szolgáló leányod! És elméne az asszony az ő útjára és evék, és arcza nem vala többé
szomorú” (1Sám 1,15-18). Pedig még nem született meg a gyermek, de az Úr előtt
megoldódott a problémája. Kiöntötte a szívét, ahogy Aszáf is tette. A férje Elkána nem tudta
megvigasztalni, de az Úr igen. Nem a gyermekre volt neki elsősorban szüksége. Látszik ez
abból is, hogy mikor a gyermek megszületett szoptatta, felnevelte, de még kicsi korában
odaadta az Úrnak. Azután az Úr adott helyette, de se a gyermek, se a férj nem tudja azt a
helyet betölteni, ami az Úrnak a helye a szívünkben. Ha a férjünktől vagy a gyermekeinktől
várunk valami olyasmit, amit igazán csak az Úr tud betölteni, akkor azt hiába várjuk.
Elvárásunkban lehet, hogy keserűen nézünk a férjünkre, hogy nem tudja megadni azt, ami
hiányzik. Csalódunk a gyermekünkben is, és kiégünk, de ha az Úrhoz megyünk, akkor
megvigasztal, és betölti minden szükségünket.
Kedves nőtestvérek!
Látjuk, házasság előtt is férj nélkül, meg házasságban is férjjel és gyermekkel együtt
mindenhogy az Úrra van szükségünk, hogy Belőle éljünk. Nem tudja senki helyettesíteni Őt.
Befejezem
Úgy olvastuk az Igében: „Mártha, Mártha, szorgalmas vagy és sokra igyekezel: De egy a
szükséges dolog: és Mária a jobb [jó] részt választotta, mely el nem vétetik ő tőle” (42. vers).
Nem arra buzdít bennünket az Úr, hogy ne legyünk szorgalmasak. Legyünk szorgalmasak,
csak mindig a jobb [a jó] részből induljunk ki, az Úr előtti elcsendesedésből, hogy megtudjuk:
Uram, mit akarsz, hogy cselekedjem? (ApCsel 9,6).
Ámen.
Budapest, 2009. november 21.
39
Bővölködő élet
„… én azért jöttem, hogy életök legyen, és bővölködjenek.” (Jn 10,10)
Mielőtt kimondottan a bővölködő életről szólnék, szeretnék a tegnapi alkalomra visszatérni.
Három olyan területre, amiről nem volt szó, ami elsősorban nem is a hívő ember kiégését
okozza, de megszegényíti, és nem lesz bővölködő az élete. Az Úr Jézus először is azért jött,
hogy életünk legyen, másodszor azért, hogy bővölködjünk.
„A kié a Fiú, azé az élet” (1Jn 5,12). Normális esetben a hívő emberben a krisztusi élet, a
belső ember növekedik, és bővölködő lesz. Vannak azonban „nem normális” esetek, mikor
zavar van, amikor közbejön valami, és a hívő élet szegényes marad.
A szegényes hívő élet okai
Nézzük meg azt a három területet, ami oka lehet a szegényes hívő életnek.
Szűnni nem akaró bűntudat
Amikor még nem voltam hívő, nagyon nehezen tudtam elfogadni, hogy Isten még nekem is
megbocsát. Elhittem, hogy a latornak és minden bűnösnek megbocsátott, de hogy még nekem
is megbocsát, ezt valahogy nagyon nehezen tudtam elfogadni. Azt mondja Dávid: „Boldog
ember az, a kinek az Úr bűnt nem tulajdonít” (Zsolt 32,2). Olyan nehezen jutottam el erre a
boldogságra. Tudom, hogy vannak olyan esetek, amikor valaki elfogadja Jézus Krisztusban
Isten felkínált kegyelmét, a bűnbocsánatot, hívővé lesz, és utána elkövet valami bűnt, amiről
azt gondolja, és a kísértő is azt erősíti benne, hogy azt már nem bocsátja meg Isten: „Hitetlen
korodban elkövetett bűneidet az Úr mind megbocsátotta, de hívő létedre elkövetett bűneidet
már nem bocsátja meg.” Ez persze nem így van, de sokáig megkeserítheti az életét annak, aki
helyt ad neki.
Olvastam, hogy egyszer egy igehirdető Istennek a bűnbocsátó kegyelméről szolgált, és utána
odament hozzá egy ember, akiről nehezen tudta volna meghatározni, hogy milyen idős. El
volt gyötörve az arca, s azt mondta az igehirdetőnek: „Jó lenne elhinni mindazt, amit mondott,
de én, miután fiatal koromban hívő lettem, olyan nagy bűnt követtem el, hogy nem tudom
elhinni, hogy még nekem is megbocsát az Úr.” Ez a bűn már ötven évvel azelőtt esett meg, és
ez az ember azóta többször is kérte: „Uram, bocsásd meg a bűneimet, bocsásd meg ezt a nagy
bűnömet!”, de nem jutott el odáig, hogy el is fogadja, el is higgye Isten bocsánatát.
Gyötrődött, szinte az egész hívő életét végig gyötrődte. Megkérdezte tőle az igehirdető, hogy
hány éves, és van-e gyermeke? Mondja, hogy 62 éves, és három gyermeke van.
- Annak idején szoktak-e rosszak lenni a gyermekeid?
- Persze, melyik gyerek nem rossz!
- Amikor egy gyerek rosszat tett, de megbánta, és bocsánatot kért, megbocsátottál-e neki?
- Persze, hogy megbocsátottam!
- No, és mi lett volna akkor, ha a gyerek mindennap jött volna, hogy apu, bocsáss meg! Apu,
bocsáss meg! Ez így ment volna éveken keresztül. Mit csináltál volna akkor?
- A szívem szakadt volna meg!
40
- Akkor te miért szaggatod Isten szívét, amikor Ő kész megbocsátani?8
Azt mondja az Ige, hogy az ószövetségi áldozatok, a bűnre emlékeztettek, mert naponta újból
és újból vinni kellett. Jézus Krisztus azonban „egyetlenegy áldozatával örökre tökéletesekké
tette a megszentelteket […] Járuljunk hozzá igaz szívvel, hitnek teljességével, mint a kiknek
szívök tiszta a gonosz lelkiismerettől” (Zsid 10,14.22). Az Ő áldozata örökre megelégítette
Istent, eltörölte a bűneinket. Ha valaki nem ad hitelt Isten szavának, nem tudja hittel elfogadni
azt, leélheti – akár hívő emberként is – szellemi és lelki szegénységben az életét, ebben a
körforgásban: Óh, Uram, bocsáss meg! Óh, Uram, bocsáss meg!
Engesztelhetetlenség
Ez egy másik terület, ami szegényessé tesz, és nem lesz olyan bővölködő az életünk, amilyen
lehetne az Úr Jézus Krisztusban. Aki nem képes a másik embernek megbocsátani, az a hívő
ember nagy nyomorúságban, szegénységben tölti el az életét, egészen addig, amíg meg nem
tud bocsátani. A hívő emberekre jellemző, hogy ha hitetlenek vétkeznek ellenük, sokkal
könnyebben megbocsátanak, mintha hívő emberek teszik velük ugyanazt. Ezt mindenki
tudhatja, aki egy kicsit is nyitott szemmel jár. A hívőktől nem úgy vesszük a bántást, mint a
hitetlenektől. Azt gondoljuk, hogy nekik már nem lenne szabad, nem kellene ezt tenniük, és
ha mégis megtörténik, nagyon nehezen viseljük el.
Ismerjük az Úr Jézusnak a példázatát a Máté evangéliuma 18. részben, amikor a
megbocsátásról van szó. Ez a példázat egy királyról szól, akinek egyik szolgája tízezer
talentummal volt adós. Mivel a szolga nem tudta kifizetni, a király elengedte neki ezt a
mérhetetlen nagy adósságot. Mikor azonban ez a szolga találkozott egy szolgatársával, aki
neki száz dénárral volt adós, fojtogatta, hogy fizesse meg! Mi lett a következménye, amikor
meghallotta a király? Azt mondta, hogy átadja a hóhérok kezébe, és ki nem jön onnan, míg
meg nem fizeti minden adósságát. (Mt 18,23-34)
A megbocsátásnak a hiánya másoknak is árt, de annak árt a legtöbbet, aki engesztelhetetlen,
aki nem tud megbocsátani. Ott fortyog belülről a méreg, és olyan az élete, olyanná lesz,
mintha hóhérok kínoznák. Szemem előtt játszódott le egy testvérnek ilyen irányú
nyomorúsága, amikor fiatal korában valami történt a feleségével, és ő nem tudott neki szívből
megbocsátani. Tényleg, mintha hóhérok kezébe került volna, úgy kínlódott, olyan
nyomorúságossá vált az élete. Abba is hagyta az úrvacsorát, nem kellett neki szólni, ő magától
tudta, hogy méltatlan rá. Egyre nyomorúságosabbá lett, egyre mélyebbre süllyedt. Csak egyet
említek: sokszor öngyilkos akart lenni. Akárhányszor beszélgetésre került a sor, mindig ott
kötött ki, hogy neki igaza van, és amit a felesége elkövetett ellene, azt nem lehet
megbocsátani. A maga szemszögéből igaza volt.
Biztosan sokan emlékeznek arra az esetre, amit Pócsy Guszti bácsi mondott el, amikor neki is
„igaza volt”, és nem akarta elengedni a másiknak a tartozását. Ő is fortyogott belül, és azt
mondta, úgy érezte, mintha azt kérdezte volna tőle az Úr:
- Igazad van, Guszti?
- Igazam, persze. Uram, igazam van, egyezik az Igével, amit én képviselek.
- Na és boldog vagy, Guszti?
- Nem, Uram, nem vagyok boldog; nyomorult, békétlen, szerencsétlen vagyok!
- Nos, Guszti, engedd el akkor inkább az igazságodat, és békülj meg!
Testvérek, ilyen az, amikor nem tudunk szívből megbocsátani. Az előbb említett testvér
életében 25 vagy 30 év telt el, míg végül maga az Úr vette ki a hóhérok kezéből, s felkínálta
neki még egyszer a kegyelmét: Nos, én megbocsátottam neked, megbocsátasz a feleségednek?
8 Bob George Az igazi keresztyénség – Az élet túl rövid ahhoz, hogy elvesztegessük. (Grace Ministries
Alapítvány) 61-67. old.
41
Megbocsátasz mindenkinek? Talán már meg tudott bocsátani, de az a 25-30 év már elveszett,
tönkrement. Már nem hozható vissza, de mégis Istené a dicsőség, hogy még adott időt,
lehetőséget kijönni a mélységből, a tömlöcből. Nagy az Úr kegyelme!
Az engesztelhetetlen embernél az a baj, hogy tulajdonképpen a saját bűneinek a bocsánatát
sem veszi komolyan, mert akinek tízezer talentumot elengedtek, ha ezt igazán, szív szerint
megértette volna, akkor azt mondta volna, hogy milyen nagy kegyelemben részesültem,
mérhetetlen nagy adósságom volt, és most semmi adósságom nincs. Örömömben én is jót
teszek: azt a száz dénárt elengedem, az már semmi az én adósságomhoz képest!
„Mert a kiben ezek nincsenek meg, az vak, rövidlátó, elfelejtkezvén a régi bűneiből való
megtisztulásáról” (2Pt 1,9). Mik ezek, amik nincsenek meg? Csak a legutolsót olvasom: „A
kegyesség mellé pedig [ragasszatok, mutassatok] atyafiakhoz való hajlandóságot, [vagyis a
testvéri szeretetet] az atyafiakhoz való hajlandóság mellé pedig szeretetet” (2Pt 1,7). A
testvéri szeretet mellé minden ember iránt való szeretetet kell tennünk. A szeretethez
hozzátartozik a megbocsátás is. Akiben ez nincs meg, az vak és rövidlátó, elfelejtkezik a régi
bűneiből való megtisztulásról. Mennyi gyötrelmet szerzünk magunknak!
Az úrvacsora alkalmával most is, és minden alkalommal, az Úr Jézus nagy kegyelmére,
bocsánatára emlékezünk, és ezért különösen a szívünkre helyezi az Úr: „a ki méltatlanul eszik
és iszik, ítéletet eszik és iszik magának” (1Kor 11,29). Tízezer talentumot engedett el nekünk
az Úr, ha nem tudjuk elengedni másiknak a 100 dénárt, nem becsüljük az Úrnak a kegyelmét,
oda kerülünk a hóhér kezébe. „Ezért van ti köztetek sok erőtlen és beteg, és alusznak sokan”
(1Kor 11,30). De mihelyt készek vagyunk megbocsátani, az Úr felemel, és a szegényes élet
után bővölködő életünk lehet.
Laodíceai állapot
Amikor tegnap a kiégett hívő életekről szóltunk, akkor láttuk, hogy akik komolyan veszik az
Úr követését, akik teljes odaadással akarnak szolgálni az Úrnak, azokat szokta leginkább
veszélyeztetni a kiégés. A kiégésnek az oka végső soron az, hogy a magunk erejéből akarunk
megfelelni az Úrnak, de a mi erőnk elfogy, annak vége lesz, és akkor kiégünk. A laodíceai
állapot ennek éppen az ellenkezője: „sem hideg nem vagy, sem hév” (Jel 3,15). Nem lobog
bennük az Úr iránti odaadás és szeretet tüze, mint ahogy például Illésben. Ők közömbösek,
langyosak, langymelegek voltak.
Ugyanakkor azt gondolják, hogy gazdagok: „Gazdag vagyok, és meggazdagodtam és
semmire sincs szükségem” (Jel 3,17). Az eszünkkel sok mindent megértünk, hogy
Krisztusban milyen gazdagságot kaptunk, de attól, hogy ezt az Igéből megértettük az
eszünkkel, és elfogadtuk, mint tényt, attól még nem a mienk. Ha nem járja át a szívünket, ha
nem forrósítja át a bensőnket, akkor ennek nem lesz olyan következménye, hogy Uram, itt az
egész életem, fogadd el, nem akarok magamnak élni! Az emmausi tanítványok szívét
átforrósította, amikor beszélt nekik az Úr. (Lk 24,32) Ha az Ő szava nem éri el a szívünket,
akkor langymelegek maradunk, ez szegényes laodíceai állapot. Azt mondja nekik az Úr: „és
nem tudod, hogy te vagy a nyomorúlt és a nyavalyás és szegény és vak és mezítelen” (Jel
3,17). Azonban nem kell ilyennek maradnunk.
„Ímé az ajtó előtt állok és zörgetek; ha valaki meghallja az én szómat és megnyitja az ajtót,
bemegyek ahhoz…” (Jel 3,20). Ebből is ugyanaz a kiút, mint a kiégett állapotból, vagy az
engesztelhetetlenségből. Maga az Úr: Itt vagyok az ajtó előtt, ha beengedsz, hajlandó vagyok
leülni veled: „… vele vacsorálok, és ő én velem” (Jel 3,20). Ebből az Úrral való közösségből
fakad aztán a gazdag és a győzelmes élet. Így mondja tovább a laodíceai gyülekezetnek az Úr:
„A ki győz, megadom annak, hogy az én királyiszékembe üljön velem, a mint én is győztem
és ültem az én Atyámmal az ő királyiszékében. A kinek van füle, hallja, hogy mit mond a
Lélek [Szellem] a gyülekezeteknek” (Jel 3,21-22).
42
A szegényes hívő élet másokra gyakorolt rossz hatása
Ennek a szegényes életnek másokra nagyon rossz hatása van. Környezetünkre, családunkra,
gyülekezetünkre, testvérekre, a munkatársakra, a szomszédainkra is. Nem akarok most ezzel
az összes rossz hatással foglalkozni, csupán egyetlen egyre szeretnék kitérni. Arra, hogy
milyen hatással van a fiataljainkra, a gyermekekre, akár a családban, akár a gyülekezetben
növő gyermekekre vagy fiatalokra.
Mit tapasztalnak a fiatalok, ha nem bővölködő a hívő életünk?
Milyen hatással van rájuk, ha az életünk nyomorult, gyáva, vak, szegény, mezítelen,
feszültséggel, engesztelhetetlenséggel, nyavalygással van tele?
Beszélgetés serdülőkkel Amerikában
Egy igehirdető Amerikában9 olyan serdülőkkel, fiatalokkal beszélgetett, akiknek a szülei
hívők, evangéliumi gyülekezetekhez tartoztak, és ezek a fiatalok is rendszeresen részt vettek
gyülekezeti és ifjúsági alkalmakon.
Megkérdezte tőlük:
- Kit nevezünk hívőnek? - Azt felelték, hogy aki befogadta az Úr Jézust.
- Hogyan fogadjuk be a Megváltót?
- Egy összejövetelen feltesszük a kezünket, előre megyünk, és imádkozunk.
- Ezt miért tesszük? Mit imádkozunk, amikor előre megyünk?
- Hát, megígérjük Istennek, hogy jobbak leszünk, felhagyunk a bűnnel, és az Úr segítségét
kérjük, hogy jók lehessünk.
- Mi történik, ha valaki megtér?
- A lányoknak rosszabb! - válaszolta egy kislány kuncogó hangon.
- Miért rosszabb a lányoknak?
- Mert a hívő lányok nem viselhetnek miniszoknyát, nem festhetik magukat, nem
dauerolhatják a hajukat, nem viselhetnek fülbevalót.
Akkor aztán a fiúk is bekapcsolódtak, és az egyik azt mondta:
- A fiúk meg nem cigarettázhatnak, ha hívők lesznek, nem ihatnak sört és bort, nem
káromkodhatnak, nem hallgathatnak rockzenét, nem olvashatnak bizonyos könyveket és
újságokat.
Ekkor felhívta a figyelmüket, hogy eddig csak azt mondták el, hogy mit nem szabad tenni egy
hívő embernek, most akkor mondják el, hogy mivel tölti el egy hívő az életét. Nagy csend lett,
és aztán valaki felkiáltott: Hát, nem sok mindennel! Mikor ezt válaszolta, nagy nevetés tört ki,
és aztán elmondták, hogy egy hívőnek az egész vasárnapot és a szerda estét kötelező a
gyülekezetben töltenie, kötelező továbbá minden nap egy félórás bibliaolvasás és imádkozás.
Az igazi, átadott életű hívő bizonyságot tesz, traktátusokat osztogat, és hívja az embereket az
összejövetelekre.
- Nos, és mi készteti a hívőt erre? – kérdezte.
- Az, hogy nagyon kell igyekezni, sokat kell imádkozni, újra és újra oda kell szánni az
életünket az Úr Jézusnak, és keresztyén rádióműsorokat kell hallgatni – felelte egy kislány.
- Létezik olyan ember, aki így él?
- Hát a többség mindig visszaesik.
- És ha visszaesik, akkor mit kell tenni?
- Megint előre kell mennünk, újból oda kell szánnunk az életünket, újra meg kell próbálnunk.
9 Malcolm Smith Kiégett hívő élet („Jó Hír” Iratmisszió Alapítvány, Budapest, 2000) 50-54. old.
43
Akkor az igehirdető várt egy kicsit, és feltette a következő kérdést:
- Mit gondoltok, szerintetek nem a hívő élet a legcsodálatosabb, legnagyszerűbb élet a
világon? Erre kitört a nevetés, és az egyikük felkiáltott:
- Ilyen kérdést még feltenni is őrültség!
- Biztosak vagytok benne, hogy a mennybe fogtok jutni?
- Ha nagyon igyekezünk Istennek tetszeni, akkor talán!
Az író 15 év múlva érdeklődött, hogy mi lett ezekkel a gyerekekkel? Megtudta, hogy csaknem
kivétel nélkül a világ és a bűn útját járták. Hogy miért, arra rávilágít az, amit elmondtak. Ha
ennyit látunk csak a hívő életből, hogy ezt vagy azt ne tedd, ezt és amazt pedig tedd meg, és
mindezt a magunk erejéből, akkor abból csak bukás és csőd következhet.
Beszélgetés egy fiatalemberrel
Most is megremegek, amikor visszagondolok egy fiatalemberrel folytatott beszélgetésemre.
Hívő családban nőtt fel, gyülekezetbe is járt, ahol hallott az Úr Jézusról, de valahogy azt
értette az egészből, amit az előbb felolvastam, hogy nekünk kell igyekeznünk Istennek
tetszeni, mert különben nem jutunk a mennyországba. Ez a fiatalember kapott egy viszonylag
nagy örökséget, és úgy gondolta, hogy Istennek tetsző, ha ezt ő szétosztja a szegények között,
hogy ne maradjon semmije, ne kösse őt semmi anyagi e földhöz. Először nem osztott szét
mindent, egy kis házat vett magának falun, hogy abban húzza meg magát, de úgy is
boldogtalan maradt. Ő maga mondta el, hogy nyomorult, bukdácsoló maradt az élete. Akkor
azt gondolta, hogy talán ennek az az oka, hogy még azt a kis házat megtartotta. Azt is eladta,
azt is szétosztotta, és velem ezek után beszélt.
Azt mondta, hogy Imre bácsi, szegény vagyok, úgy, ahogy az Úr Jézus mondta: „add el
minden vagyonodat, és add a szegényeknek” (Mk 10,21). Egy másik fiatalemberrel együtt
albérletben lakunk, semmim sincs most már. És akkor elkezdett zokogni. Nyomorultabb,
boldogtalanabb vagyok, mint valaha az életben! Mi az oka?
Elmondtam neki, hogy jócselekedeteinkért nem lehet elnyerni sem az örök életet, sem az igazi
boldogságot, ezt ingyen adja az Úr Jézus Krisztus. Ez a baj, hogy ezt még nem fogadtad el!
Keserűen ment el. Aztán hallottam, hogy otthagyott mindent, gyülekezetet, testvéreket.
Megnősült a világból, de az sem hozta el neki a boldogságot és a békességet. Sőt még
nehezebb és békétlenebb lett az élete. Nem tudom, hogy most mi van vele.
Felteszem azonban a kérdést: Miért ennyit értett az egész hívő életből? Nem hibáztatom ezért
az idősebbeket, a hívőket, azt a közösséget, ahová a szülei vitték. Nem hibáztatom a szüleit
sem, mert nem csak rajtuk múlik. De azért feltehetjük a nagy kérdést: mit látnak, mit tanulnak
tőlünk a fiatalok. Látnak boldog hívő életeket? Látnak bővölködő, hívő életet, vagy csak
nyomorúságokat látnak, és azt szűrik le belőle, hogy ezek csak mondják, hogy hívők, meg
boldogok, de valójában ők is nyomorultak! Látom, mi van, és én nem akarok így élni! Ő azt
gondolta, hogy akkor lesz boldog, ha megfogadja azt, amit az Úr Jézus a gazdag ifjúnak
mondott: „add el minden vagyonodat […] jer, kövess engem” (Mk 10,21).
Testvérek, feltehetjük a kérdéseket magunknak az Úr előtt: mennyi a mi részünk abban, ha a
fiatalok elhagyják a gyülekezetet? Az a legfontosabb a számunkra is, hogy milyen ruhába
öltözz, milyen legyen a hajad, és hogy olvasol-e minden nap fél órát a Bibliából? Ez majd a
következménye lesz annak, hogy valaki elfogadta az Urat. Valahogy azt kell meglátni a
fiataloknak, hogy számunkra szabadítás, hogy nem kell miniszoknyában járni, nem is
akarunk. Áldjuk az Urat, hogy megmentett attól, hogy ilyen meg olyan vicclapokat olvassunk,
meg gonosz műsorokat hallgassunk, meg italozzunk. Ez szabadítás! Ha meglátják ezt a
szabad, bővölködő életet, akkor az is hatással lesz rájuk.
Jó példák: akik nem égtek ki, hanem bővölködő életük volt
44
Azt olvastunk az Igében: „én azért jöttem, hogy életök legyen, és bővölködjenek” (Jn 10,10).
Tegnap több példát láttunk olyanokról, akik kiégtek: Mózes, Illés, Aszáf. Most két példát
szeretnék hozni az Igéből, akiknek bővölködő életük volt. Persze, nem csak az Igében van jó
példa, van a testvérek között is. Például Ungár Aladár testvérnek is bővölködő volt az élete, és
még mást is tudnék említeni.
Dávid
Amikor Góliát ellen harcolt
Dávid nálánál jóval erősebb, tapasztaltabb és jobban felfegyverzett harcossal állt ki
megmérkőzni, mégsem félt. Boldogan ment, a győzelem biztos tudatában. S mi volt ennek a
titka? Bővölködő élte volt, volt valamije, ami Góliátnak nem. Neki Istene volt. Izrael Istene
nevében megyek! – mondta. Tudta, hogy az ő Istene legyőzhetetlen, s az ő Istenére számíthat,
azért, mert Góliát „gyalázattal illeti az élő Istennek seregét” (1Sám 17,26). Dávidot az Úr
Szelleme vezette, hiszen akkor már felkent király volt, s az Úr Szelleme rajta volt. Számított
az Úrra, és győzött. (1Sám 17,51)
Amikor menekülnie kellett Saul elől
Az üldöztetése évekig tartott, mégsem égett ki. Istenbe vetette a hitét, és Isten kezéből fogadta
el az üldözéseket. Úgy, ahogy az Úr Jézus mondta: „Igen, Atyám […] legyen meg a te
akaratod” (Mt 11,26; 26,42). Amikor alkalma nyílt volna, hogy bosszút álljon Saulon, nem
tette. Megbocsátott újból és újból. Nem állt bosszút, „hagyta az igazságosan ítélőre” (1Pt
2,23). Azt mondta, hogy Saul az Isten felkentje, hogyan emelhetné fel a kezét ellene? (1Sám
24,7) Rábízta Istenre magát és minden ügyét. Bővölködő élete volt.
Volt ugyan olyan eset, amikor már közel került a kiégéshez. Egyszer azt mondta: „egy napon
mégis el kell pusztulnom a Saul keze miatt […] gyorsan elmenekülök a Filiszteusok
tartományába” (1Sám 27,1). De Isten irgalmas volt hozzá akkor is, amikor az embereivel
Siklágban lakott, az ellenség pedig feldúlta, „és felégették azt tűzzel” (1Sám 30,1). Az
emberei, amikor minden odaveszett, fellázadtak, és azon tanakodtak, hogy agyonkövezik,
megölik Dávidot, de azt olvassuk, hogy „megerősíté magát az Úrban, az ő Istenében” (1Sám
30,6). Odament az Úrhoz és megkérdezte: Uram, mit tegyek? Már annyi erejük sem volt,
hogy sírjanak, és az Úr azt mondta: „Üldözzed” (1Sám 30,8). Bár alig volt erejük, elindultak.
A patakon már sokan át sem tudtak kelni, de Dávid mégis ment az embereivel. Isten ereje
segítette át őket az erőtlenségükön. Bizalmát az Úrba vetette, és kapott annyi erőt, amennyi
kellett. Kiszabadították feleségeiket, gyermekeiket, jószágaikat. (1Sám 30,18-19) Nem égett
ki, mert hatalmas és szerető Urában bízott, és Vele számolt akkor is, amikor lehetetlennek tűnt
megtenni, amit az Úr mondott: menni és harcolni, amikor elfogyott minden erejük. Ilyen a
bővölködő élet.
Amikor vétkezett
Egyszer paráznaságba és gyilkosságba esett. Amikor ennek a bűnnek a következményeit le
kellett aratnia, a bővölködő élete abban nyilvánult meg, hogy igent tudott erre is mondani.
Nem perlekedett Istennel, elfogadta Isten kezéből. Elfogadta, hogy menekülnie kell, mert
gyalázta az Úr nevét. Akkor is, amikor választhatott, hogy mi történjen vele, azt mondta:
„Hadd essem inkább az Úr kezébe (mert igen nagy az ő irgalmassága)” (1Krón 21,13).
Mindig az Urat kereste, mindig az Úrba kapaszkodott, és Hozzá ragaszkodott. Megtapasztalta,
hogy Isten olyan, mint egy gazdag, bővizű forrás. Belőle jut minden nyomorultnak, aki Hozzá
jön. Ezért volt bővölködő az élete. Az Úrhoz jött bűnbocsánatért, és Hozzá jött tisztulásért is:
„tisztíts meg engem izsóppal, és tiszta leszek” (Zsolt 51,9).
45
Szerette az Urat
„Szeretlek Uram, én erősségem!” (Zsolt 18,2). Ezért azt akarta, hogy a szövetség ládája
Jeruzsálembe kerüljön, hogy közel legyen hozzá. (1Krón 15,3) Amikor vitték, örvendezett az
Úr előtt, vágyódott az Úr után. A 63. zsoltárban leírja, hogy amikor „a kiaszott, elepedt
földön” (Zsolt 63,2) volt, akkor is Utána vágyott: „jó reggel kereslek téged; téged szomjúhoz
lelkem, téged sóvárog testem […] Hogy láthassalak téged a szent helyen, szemlélvén a te
hatalmadat és dicsőségedet” (Zsolt 63,2-3). A 42. zsoltárban Kóráh fiai mondják, de az ő
szívében is ez volt: „Mint a szarvas kívánkozik a folyóvizekre, úgy kívánkozik az én lelkem
hozzád, oh Isten!” (Zsolt 42,2).
Dicsérte az Urat zsoltáraival és énekeivel
Bővölködő életének a legszebb zsoltára a 23. zsoltár: „Az Úr az én pásztorom; nem
szűkölködöm” (1. vers). Nem szűkölködött az élete minden nyomorúsága ellenére, elkövetett
bűnei ellenére sem. Aztán sorolja, hogy miben mutatkozik ez meg. „Füves legelőkön nyugtat
engem” (2. vers). Füves legelőkön nyugtat? De hiszen külsőleg egyáltalán nem volt
nyugalmas az élete: barlangokban, elhagyatott helyeken járt, menekült az ellensége, Saul elől.
De ő mégis azt mondja, az Úr „Füves legelőkön nyugtat engem, és csendes vizekhez terelget
engem”, mert a szívében minden nyomorúság között érezte, hogy vele van az Úr. „Lelkemet
megvidámítja” (3. vers), nem nyomta le a külső körülmény. „Lelkemet megvidámítja, az
igazság ösvényein vezet engem az ő nevéért. Még ha a halál árnyékának a völgyében járok is,
[sokszor járt ott] nem félek a gonosztól, mert te velem vagy; a te vessződ és a botod, azok
vígasztalnak engem” (3-4. vers). Olyan gazdag volt, hogy azt mondja: „Asztalt terítesz nékem
az én ellenségeim előtt” (5. vers). Azért volt bővölködő, mert gazdag Istene volt, aki asztalt
terített az ellenség előtt. „Elárasztod fejem olajjal; csordultig van a poharam. Bizonyára
jóságod és kegyelmed követnek engem életem minden napján, s az Úr házában lakozom
hosszú ideig” (5-6. vers), vagy örökké. Ilyen egy bővölködő élet!
Isten kedveltje volt
Dávid ember volt, bűnös ember, mint amilyenek mi vagyunk. Vétkezett is, mint ahogy mi is
vétkeztünk. Kísértései voltak, ahogy nekünk is, de volt egy titka: a gazdag, hatalmas és
szerető Istenéhez nagyon ragaszkodott, minden körülmények között, és ezért Isten kedveltje
volt. Így olvassuk: „Találtam szívem szerint való férfiút, Dávidot, a Jesse fiát, ki minden
akaratomat véghezviszi” (ApCsel 13,22). Hogy vitte véghez minden akaratát ez az esendő,
gyenge, bűnös ember? Így vitte véghez, ahogy le van írva: „Mert te vagy az én szövétnekem,
[világosságom] Uram, S az Úr megvilágosítja az én sötétségemet. Mert veled harczi seregen
is átfutok, Az én Istenemmel kőfalon is átugrom” (2Sám 22,29-30). Nem önmagában, hanem
Istennel együtt. A következő zsoltárt nem ő írta, de igaz az ő életére is: „minden forrásaim te
benned vannak” (Zsolt 87,7). Ez a titka a bővölködő életnek, ezért jött az Úr Jézus: „azért
jöttem, hogy életük legyen, és bővölködjenek” (Jn 10,10).
Pál apostol
Az ő bővölködő életének is ugyanez volt a titka, mint a Dávidé. Minden forrása az Úrban volt.
Kiapadhatatlan, kimeríthetetlen, felette bővizű forrás az Úr.
Sokat munkálkodott
Tegnap arról volt szó, hogy azokat veszélyezteti leginkább a kiégés, akik szívvel-lélekkel, égő
vággyal az Úr iránt a legtevékenyebbek. Pál apostol sokat munkálkodott, és mégsem égett ki.
„De Isten kegyelme által vagyok, a mi vagyok; és az ő hozzám való kegyelme nem lőn
46
hiábavaló; sőt többet munkálkodtam, mint azok mindnyájan [a többi apostol] de nem én,
hanem az Istennek velem való kegyelme” (1Kor 15,10). A titok ez: nem én, hanem Isten
kegyelme. Ez a kegyelem Krisztusban nyilvánul meg. A kegyelem és az igazság Jézus
Krisztus által lett. (Jn 1,17) Ez a titok: „Élek pedig többé nem én, hanem él bennem a
Krisztus” (Galata 2,20). Tehát nem a saját erőmből, hanem Belőle merítek. Mindig ehhez a
forráshoz jövök, akármennyi a dolgom, akármennyit bíz rám az Úr.
Sokat szenvedett
Azon kívül, hogy sokat munkálkodott, sokat is szenvedett. Tegnap láttuk Mózes életében,
hogy amikor a pusztában Izrael fiai állandóan panaszkodtak, sírtak, egyszer csak ő is kiégett.
Pál apostol is sokat szenvedett, és nemcsak a külső körülményekben, hanem a testében is:
„tövis adatott nékem a testembe”. Nem akármilyen tövis, „a Sátán angyala, hogy gyötörjön”
(2Kor 12,7). Isten megengedte, hogy a Sátán angyala gyötörje a testében. Emlékszünk, hogy
mit mondott a Sátán Jóbról az Úrnak? „Bőrt bőrért, de mindent, amije van, odaad az ember az
életéért” (Jób 2,4). Amikor a testünkben fájdalmak vannak, gyötrődünk, és könyörgünk az
Úrnak, hányszor tesszük? Csak háromszor, mint Pál apostol? Elfogadjuk-e, ha Isten nekünk is
azt mondja, amit neki? „Elég neked az én kegyelmem; mert az én erőm erőtlenség által
végeztetik el.” Őszintén valljuk-e mi is Pál apostollal együtt: „Nagy örömest dicsekszem azért
az én erőtlenségeimmel, hogy a Krisztus ereje lakozzék én bennem” (2Kor 12,9). Mikor
erőtlenek vagyunk, akkor érezzük legjobban, hogy erőre van szükségünk. A másik ember
azonban nem adhat erőt, menjünk az Úrhoz. Ez volt a titka Pál apostol bővölködő életének,
ezért volt ereje elszenvedni mindazt a nyomorúságot, amiben része volt.
Sokat üldözték
Ezenkívül bőven volt része külső üldözésekben is. Leírja a második Korinthusi levélben, hogy
mi mindenen ment keresztül, de nem hátrált meg. Amikor Lisztrában „megkövezék Pált, és
kivonszolák a városból, azt gondolván, hogy meghalt. De mikor körülvették őt a tanítványok,
felkelvén beméne a városba” (ApCsel 14,19-20), és hirdette tovább az evangyéliumot. Azt
olvassuk, hogy „Erősítve a tanítványok lelkét, intvén, hogy maradjanak meg a hitben, és hogy
sok háborúságon által kell nékünk az Isten országába bemennünk” (ApCsel 14,22). Mi volt a
titka, hogy nem apadt ki, gazdag volt, bővölködő volt az élete? Ő maga írta: „Mindenre van
erőm a Krisztusban, a ki engem megerősít” (Fil 4,13). Nincs más forrás, csak Krisztus, de Ő
rendelkezésünkre áll. Az Úr Jézus azt mondta: „azért jöttem, hogy életük legyen, és
bővölködjenek” (Jn 10,10). Mindnyájuknak rendelkezésünkre áll az Úr Jézus, kivétel nélkül
mindnyájunknak.
Mennyei látása volt
Sokat foglalkozott a mennyeiekkel, az odafelvalókkal. Azt mondja nekünk is: „Az
odafelvalókkal törődjetek, nem a földiekkel” (Kol 3,2). A mennyei látásban eltörpültek a földi
dolgok. Nemcsak a nehézségek törpültek el, hanem a világ csillogása is. Viszont Krisztus
egyre nagyobb lett a szemei előtt, és az egyre nagyobb Krisztusban egyre nagyobb lett a hite,
és egyre jobban meg akarta ismerni Őt. „De a melyek nékem egykor nyereségek valának,
azokat a Krisztusért kárnak ítéltem. Sőt annak felette most is kárnak ítélek mindent az én
Uram, Jézus Krisztus ismeretének gazdagsága miatt: a kiért mindent kárba veszni hagytam és
szemétnek ítélek, hogy a Krisztust megnyerjem, És találtassam Ő benne, mint a kinek nincsen
saját igazságom a törvényből, hanem van igazságom a Krisztusban való hit által, Istentől való
igazságom a hit alapján: Hogy megismerjem Őt, és az Ő feltámadásának erejét, és az Ő
szenvedéseiben való részesülésemet, hasonlóvá lévén az ő halálához” (Fil 3,7-10). Ezt a
forrást akarta egyre jobban megismerni. Nem az eszével, nem az írásokból csupán, hanem a
gyakorlatból, a szenvedések között. Őt megismerni, semmi más nem számított: a saját
47
igazsága, a múltja sem. Egy énekíró is így tesz erről bizonyságot: „Ami szép volt, amit
szeretek, […] ami jó volt, tervek, sikerek…” - minden kerüljön a hátam mögé, viszont „a
melyek előttem vannak, nékik dőlvén czélegyenest igyekszem…” (Fil 3,14).
Krisztusban bővölködő élete volt
A bővölködő életre rávilágít az is, amit így írt az emberről: „szűkölködnek az Isten dicsősége
nélkül” (Róm 3,23). Testvérek, ez nagyon fontos ige, rávilágít az Úr gondolkozásmódjára.
Amíg nem látszik rajtunk Isten dicsősége, addig szűkölködünk. Emlékszünk, a zsoltárban mit
ír Dávid? „Micsoda az ember - mondom - hogy megemlékezel róla? és az embernek fia, hogy
gondod van reá? Hiszen kevéssel tetted őt kisebbé az Istennél, és dicsőséggel és tisztességgel
megkoronáztad őt! Úrrá tetted őt kezeid munkáin, mindent lábai alá vetettél” (Zsolt 8,5-7).
Mikor a Zsidókhoz írt levél idézi ezt az igét, nyilvánvaló, hogy Jézus Krisztusra
vonatkoztatja. De a 8. zsoltárban meg nyilvánvaló, hogy általában az emberről van szó, hiszen
amikor Isten az embert megteremtette, akkor azt mondta: „Teremtsünk embert a mi képünkre
és hasonlatosságunkra” (1Móz 1,26). Istennek az volt a terve az emberrel, hogy Hozzá
hasonló legyen, Ő pedig dicsőséges! Ez a zsoltár arról tesz bizonyságot, hogy Isten az embert
megkoronázta dicsőséggel és tisztességgel. Amíg ez a dicsőség nincs rajtunk, szűkölködünk,
ha minden egyéb megvan is.
Az Úr Jézus Krisztus nemcsak azért jött, hogy a bűneinket megbocsássa, nemcsak azért jött,
hogy az ember „el ne vesszen, hanem örök élete legyen” (Jn 3,16). Nemcsak azért jött, hogy
majd a mennybe jussunk. Nemcsak azért jött, hogy valahogy átvezessen bennünket ezen a
földi életen, hanem azért is jött, hogy bővölködő életünk legyen, hogy az Isten dicsősége
korona gyanánt ragyogjon rajtunk. A dicsőség sok mindent magába foglal: gazdagságot,
nagylelkűséget, kegyelmet, jóságot, szentséget, hatalmat, az uralmat is, hiszen így olvastuk:
„mindent lábai alá vetettél” (Zsolt 8,7). Sok mindent magába foglal a dicsőség. Az Úr Jézus
Krisztus azért jött, hogy ezt a dicsőséget azoknak adja, akiknek a szívében Ő él. Mégpedig
nemcsak a szívünkben elrejtve, hogy semmi ne látszódjon Belőle, hanem úgy, hogy
meglátszik rajtunk. Ahogy az Ige mondja: „Gyermekeim! kiket ismét fájdalommal szülök,
míglen kiábrázolódik bennetek Krisztus” (Gal 4,19). Ebben a kiábrázolódásban látszik rajtunk
az Ő dicsősége is. Azt olvassuk: „miképen feltámasztatott Krisztus a halálból az Atyának
dicsősége által” (Róm 6,4). Ismétlem: az Atya dicsősége által. A feltámadt életben ott van az
Atya dicsősége, és rólunk is azt mondja, hogy Vele együtt támasztott fel.
Jézus Krisztus feltámadt életében járni azt is jelenti, hogy ez a dicsőség kiábrázolódik rajtunk.
Ha mi Vele foglalkozunk, meg a mennyeiekkel, és Rá tekintünk, akkor úgy lesz, mint az Ige
mondja: „Mi pedig az Úrnak dicsőségét mindnyájan fedetlen arccal szemlélvén, ugyanazon
ábrázatra elváltozunk, dicsőségről dicsőségre, úgy, mint az Úrnak Lelkétől [Szellemétől]”
(2Kor 3,18). Tegnap is, ma is többször említettük: „Krisztus ti köztetek van, a dicsőségnek
ama reménysége” (Kol 1,27). Csak a dicsőséges Krisztussal együtt lehet bővölködő életünk,
egyébként szűkölködünk. Szűkölködünk Isten dicsősége nélkül. Ha csak annyit tettünk
magunkévá Krisztusból, hogy meghalt a bűneinkért, hogy örök életünk legyen, akkor van
ugyan életünk, de ez még nem bővölködő. Ő azt akarja, hogy bővölködő életünk legyen.
Testvérek, befejezem
Isten jól tudja, kik vagyunk, hogy mi telik ki tőlünk, és Ő tudja, hogy tőlünk csak a kudarc
telik ki, nem is vár mást. A bennünk levő Jézus Krisztustól várható el, hogy igazi, bővölködő
hívő életet éljünk. A mi részünk ebből csak annyi, amit Dávidnál vagy Pál apostolnál láttunk:
Hozzá menni! Tisztában lenni azzal, hogy csak a kudarc telik ki tőlem, de jövök Hozzá!
Éljünk hát Krisztusból! Azért jött, hogy életünk legyen, és bővölködjünk.
48
Mit szólnánk egy olyan emberhez, akinek van egy nagyon jó kocsija, van benne
működőképes, nagyon erős motor, van üzemanyag, és az ember ezt az autót állandóan
tologatná a saját erejéből. Bizonyára azt mondanánk, hogy ez az ember ostoba. Nekünk olyan
Krisztusunk van, aki hatalmas, működőképes, erős, dicsőséges, nem kell hát az életünket a
magunk erejével „tologatni”, éppen csak vánszorogni egyik napról a másikra, bukdácsolni.
Van Krisztusunk, és Ő bennünket a szőlővesszőhöz hasonlít; Ő a szőlőtőke, mi a
szőlővesszők. A szőlővessző természetesen él a szőlőtőkéből, azzal eggyé van forrva teljesen.
A szőlőtőből él a vessző, minden erőlködés nélkül. Ugyanolyan bővölködő egy
szőlővesszőnek is az élete, mint a szőlőtőé. Mindenből részesedik, amije csak van a
szőlőtőnek. Nem lót-fut, nem hangoskodik, hanem csendben, szépen termi a gyümölcsöt Isten
dicsőségére.
Ámen.
Budapest, 2009. november 22.