Ódákat és himnuszokat zeng nekem önmagáról a természet csendje... Nem a fülemmel, aszívemmel hallom...” vallja ebben a könyvében Molnár Gábor, a brazíliai őserdő szerelmese.Leírja találkozásait az Amazonas menti vadonnal; kajmánokkal, jaguárokkal, óriáskígyókkal — éskülönös erdőjáró emberekkel. vakmerőkkel és félszegekkel, félelmetesekkel és félénkekkel... —magunk is ott élünk a szerzővel a Tapajos mentén, s naplója nyomán mi is átéljük izgalmaskalandjait Fordlandiában, a nagy autógyár brazíliai kaucsukültetvényén.

MOLNÁR GÁBOR

A FEHÉR ARANYVADONÁBAN

ÚTIKALANDOK 32Szerkeszti: Kőszegi Imre

TÁNCSICS KÖNYVKIADÓBUDAPEST, 1961

A borító és a szövegközi rajzokVARGA GYŐZŐ

munkái

© Molnár Gábor, Budapest, 1961A kiadásért felel Kádár István, a Táncsics Könyvkiadó Igazgatója.

Felelős szerkesztő: Mészáros Andrásné.Műszaki vezető: Faragó Imre.

32 200 példány, 11,2 (A/5) ív + 12 oldal melléklet.MSZ 5601-59.Budapest, 1961

TartalomŐserdőben. Három forróövi történet Éjszaka a mocsárban. Tragikomédia a páncélos-harcsával Hétköznapok a fazendán. Óriásteknősök. Az én angol vendégem.. A vidám kaboklo. Körvadászat Jose Souza lábanyoma. A 3895-ös. Kirándulás az őserdőbe. A mamao-gyümölcs és a kis bőgőmajom.. Manuel — a hevea. A jaguár. A kis Jose története. Az égett porban, egymás mellett

ŐSERDŐBEN

Magányos észak-brazíliai pálmaviskóm sötétjében olajmécs világít. Mint óriás sátor borul rám acsillagos, forróövi égbolt. A minden erőt felemésztő nappali vadászatok után szeretem ezeket amagányos, csendes, éjszakába nyúló estéket. Ilyenkor naplóm mellett csak gondolataim vannak.Odakinn csendesen vonul a roppant folyam, a Tapajos az Amazonas felé. Pálmaviskóm mögött avízpartig tartó ősvadon sűrűje magasodik. Tömérdek életet rejt a fekete éjszakában a fekete víz és a„fehér aranyat”, a nyersgumit egykor oly bőven ontó ősvadon. Csak be kell hatolnom itt az iszalagossűrűbe, hogy tobzódjam benne vadászkedvem szerint. Vadászni, bogarászni mindig érdemes, gazdagzsákmányt ad a vadon, de nyersgumit már egyetlen kabokló, erdőlakó sem gyújt. Értéktelenné vált azősvadon valaha kincset érő nyersgumija, mert egy kilogrammért mindössze fel milreist adnak. Avilággazdasági válságnak az ősvadonra is lesújtó taglója földre terítette Brazília fejedelmét: anyersgumit, és vele az ősvadon gumigyűjtő kaboklóját. „Fehér arany” — nyersgumi. Ízlelgetem a szótaz olaj-mécs naplómra vetett világosságában. Varázsereje volt a „borraciza” (nyersgumi) szónak aközel Európa-nagyságú Brazíliai Egyesült Államokban addig, amíg, nos amíg be nem következett az1930-as esztendő világgazdasági válsága. Borracha volt addig a múlt, a jelen és a jövendő a forróöviBrazíliában, megelőzve vadbőrt, paradiót és minden más erdei terméket. Borracho felírás díszlett abrazil posta bélyegzőin, rikoltott az újságok címeiben, hangzott az emberek szavában, amíg anyersgumi érték volt. A különös illatú, az urukuri pálma magjának tüzén feketére füstölt nyersgumi-tömbök emlékét magammal hoztam Manáusból a Tapajosra. Onnan, Manáusból ezer—, tízezerszámraindultak a nyers-gumival telt ládák a földkerekség nyersgumit igénylő ipartelepeire. Piramis nagyságúládagulákat láttam Manáusban, napon vetemedett deszkahegyeket. A ládák anyaga, a különféle értékestrópusi, brazíliai fa most alkalmasint többet ér, mint a benne szállított nyersgumi. Krőzusigazdagságúak a brazíliai ősvadonok nemesfákban, hiszen ennek a csodálatosan gazdag országnakközel ötmillió négyzetkilométer az erdőterülete.

A környező tapajosi ősvadon kaboklói barátaim. Barátaim ezek a derék, minden forróöviviszontagságot eltűrő emberek. Velük, köztük élek. Ismerem sóhajtásaikat, vágyakozásaikat. Éppenolyan sűrű nyomorúság saját életem, mint az övék. Összehoz bennünket a közös, kemény nélkülözés. alegnagyobb összetartó erő. Európai szemmel jóval többet látok, mint amennyit erdei társaim, akaboklók a tízöles ősvadon tövéből láthatnak. Utaztam nagy pénzekben pókerezők között azAmazonason és mellékfolyamain, s szinte ugyanazt láttam azokon a hajókon, mint odahaza, a „tejjel-mézzel folyó magyar Kánaán”-ban, a budapesti Pannóniában kis borfiú koromban. Vagy később,magyar nagybirtokosok urasági kastélyaiban, ahol gazdasági gyakornok-ként szereztem nem könnyűtapasztalatokat. Az a világ meg ez jó alkalom tapasztalatszerzésre. Bár egyik másik tapasztalatomatszívesen nélkülözném.

A Rio Negro meg az Amazonas menti ősvadonból, Manáusból idáig vadászva és gyűjtve jártam bea Tapajos, a Cupari alsó, torkolati tájait, nem hagyva ki a kis Parana Tapajosba ömlésének vidékétsem. Naponta ismerkedem az ősvadonnal, amelynek — ki tudja, mennyi időre — vendége vagyok.Hazafelé tekintő kedvetlenségem fokozódik, amikor a hómani múzeumpolitikára gondolok. Nemhiszem, hogy az itteni, Tapajos-táji vadon sűrűbb dzsungel annál, mint ami odahaza Hóman Bálintsegítségével égig érővé nő s terebélyesedik. Hogyan is kerültem ide, a braziljai forróövre? — nézekvissza emlékeimbe.

Sarat-tipró gyakornok voltam a Festetich hitbizomány feketepusztai nagybérlőjénél, ahol havinegyven pengővel díjazott állásom szilárdsága egyenlő volt a szappanbuborékéval. Szűk, fehérremeszelt gyakornoki szobám világa volt egyedüli vigasztalóm. De ez is csak akkor, ha könyveimet

szedhettem elő. Ilyenkor megfeledkeztem a sok „feketéről” Feketepusztán. Életem száz nagy baj megkevés, kicsi öröm közt telt, mikor egy havas, jégcsapos, januári vasárnap délelőttön az uradalmiszámvevő újságjában megláttam a rövid hírt: „Rovargyűjtő expedíció indul Észak-Brazíliába.” Ez akis cikk eldöntötte életutamat. Azonnal összeköttetést kerestem az expedíció szervezőivel.

Három hónappal később, amikor a világgazdasági válság már feje tetejére állította földrészek ésországok kapcsolatait, mint a Magyar Nemzeti Múzeum által támogatott expedíció tagja, elindultamkét társammal, Horváth Elemérrel és Pusztai Lajossal a brazíliai forróöv félelmetesen csodálatosvadonaiba. Utunkat a Magyar Nemzeti Múzeum teljes erkölcsi támogatásban részesítette, mivel igényttartott a gyűjtendő anyagra.

A filmszerűen pergő sok úti-élmény, a csodálatos tenger felejthetetlen benyomásokat hozott. Aharmadosztályú turistakajüt luxusnak számított. A tengeren sűrűsödtek, gyűltek tapasztalataim.Úticélunk Észak-Brazília középső része volt.

Brazíliába érkezésünk után tíz napot töltöttünk a menetrendszerű hajóra várva a nagycukorkikötőben, Recifében.

Végre megjött délről hajónk, a „Rodrigues Alves”. Éjfélkor indul tovább! — közölték velünk azutazási irodában. Délután hat órakor szálltunk fel a „Rodrigues Alves”-ra. A vámhivatalt, azAlfandegát, ahol érkezésünkkor el kellett helyeznünk fegyvereinket és a lőszert, öt órakor bezárták. Afelszerelést reggel hat óra előtt nem kaphattuk meg. Nehéz helyzetbe kerültünk. Választhattunk,otthagyjuk-e a recifei vámhivatalban felszerelésünket, amelyet ki tudja, mikor küldenek utánunk, vagymaradunk, megvárjuk a következő hajót, de ez esetben elveszítjük hajójegyeinket, mert a „RodriguesAlves” éjfélkor indul. Végül úgy határoztunk, hogy Horváth és Pusztai maradnak, én pedig az éjfélkorinduló hajóval Manáusba utazom. Horváth és Pusztai a fegyverekkel, a lőszerrel, a felszereléssel alegközelebbi hajón jönnek utánam.

A tenger után az Amazonas tölcsértorkolatának ősvadonnal borított szigetvilága megannyi újélményt hozott. Ma is jólesik erre az útra emlékeznem.

Manáus. Amazonas állam ötvenezer lakosú fővárosa az ősvadon smaragdzöld keretében.Másfélezer kilométernyire fekszik a tengertől, egyetlen kilométer vasútvonal nélkül. Csak szerényvillamosközlekedése van. Úthálózata mindössze a várost öleli. Kereskedelme és minden forgalma azAmazonas és a Rio Negro víziútján zajlik. Az ősvadon Manáusban — szinte minden átmenet nélkül— a város szélső házainál kezdődik.

Manáusba érkezve, igyekeztem mindent megszervezni, bár amikor a „Rodrigues Alves”-ről azegyenlítői nap melegétől valósággal izzó kikötőhídi a léptem, zsebemben mindössze százhatvanmilreis volt. Alig tizenkét dollárnak megfelelő összeg.

Fegyverzetül abban az időben mindössze zsebkésem szolgált. Bogárfogó felszerelésem azonbanteljes volt.

Magamat nem kímélve dolgoztam a várost környező ősvadonban, a Rio Negro túlsó partján.Nappal és éjjel, hétköznap és ünnepnapon, minden időt és lehetőséget kihasználva. Hogyne dolgoztamvolna, hiszen a Magyar Nemzeti Múzeumnak szántam szaporodó gyűjtésemet. Bőséges volt a bogár-és lepkezsákmány. Teli bádogdobozaimat sűrűn indítottam útnak Budapestre, remélve onnan amielőbbi pénzátutalást. A Magyar Nemzeti Múzeum hallgatott. Hallgattak társaim is.

Manáusban akkoriban a reményen kívül már csak a kéklő égbolt volt az enyém. A Felső-Amazonasról visszatérő magyar vadász és gyűjtő, Lakó Károly és Manáusban élő magyarmenyasszonya, Weisz Márta segítették munkámat kitűnő felszereléssel.

Végre megérkezett Horváth Elemér és Pusztai Lajos levele. „Belemben súlyosan megbetegedtünk— írták. — Feladtuk az expedíció tervét. A puskákat, a lőszert és a felszerelést értékesítettük. hogy

hazautazhassunk. Mire ezt a levelet kézhez veszed, mi már a tengeren vagyunk.” Ez a levél bizonyfelért a mennydörgéssel. Csak néhány milreis volt zsebemben, amelyet postai költségekre tettem félre.

Azután megjött hazulról a nagyon tekintélyes, múzeumi levél a manáusi főposta poste-restanteosztályára. Felső bal sarkán ott díszlett: MAGYAR NEMZETI MÚZEUM, BUDAPEST.Megilletődve olvastam. Manáusban talán soha nem bontottak még levelet nagyobb reménységgel, mintén ezt a gyanúsan nagy borítékot. Estem is akkorát, hogy csak Hóman Bálint elegáns aláírásánakkacskaringóiban tudtam nagy üggyel-bajjal megkapaszkodni. A borítékban igen szép díszoklevél volt,amelyen megköszönték ajándékba küldött, tehát ajándékképpen átvett gyűjtésemet, munkám pénzbelihonorálásáról szó sem esett.

Amikor szinte gondolatok nélkül kifelé indultam a főposta, a Correio Geral hűvösnek tűnőépületéből, markomba gyűrtem a nagyon finom papirosból készült díszoklevelet. Forró dél volt. Akikötőbe mentem. Megálltam egy vasbaknál, belehajítottam a Rio Negro tintafekete vizébe apapírgalacsint, s utána rúgtam a borítékot. Ekkor levált végsőkig elkopott cipőtalpam. Rozsdás, görbeszeg hevert a nap sugaraitól forró vaslemezeken. Mellette eldobott villanydrótdarab. Leültem avasbakon, levettem cipőmet. A szeggel fúrt lyukakon, a vékony villanydróttal odaöltögettem arámához a talpat Felhúztam megdrótozott cipőmet.

Kemény tapasztalatok után álltam talpra s érkeztem ide a tapajosi ősvadonba. Azóta itt vadászom,gyűjtök, s értékesítem a gyűjtést. Bogarakat, lepkéket most is küldök a Magyar Nemzeti Múzeumnak,hiszen legkevésbé sem azonosítom vele Hóman Bálintot. Az értékesítési nehézségek miatt itt semfenékig tejfel az élet. Ezt tudom. De mióta Manáusból idejöttem, legalább a magam ura vagyok.

Tapajos-parti pálmakunyhómtól nem messze dolgozik az amerikai dollár, építi az ősvadonban amaga „várát”, az egymillió kettőszázezer hektárra tervezett Ford kaucsukültetvényt. Ford nem törődika gumiválsággal. Beállok hozzá én is építeni, mert nagy úr a szegénység. Alkura kényszerít. Egy időreel kell vállalnom a felkínált chefe de fazenda, fazenda-főnöki állást, hogy a havi hatszáz milreisrerugó, itt igen tekintélyes fizetésből később megvalósítsam az Uatoma folyó felső tájára, aforrásvidékre tervezett vadász- és gyűjtőexpedíciómat Az összegyűjtött fazenda-főnöki fizetésekjelentik nekem a pallót, mely az ősvadonba vezet. Nem mondok le céljaimról. Példák vannak előttem,amelyeknél nem akarok alábbvaló lenni. Jólétben, gondtalan körülmények között talán nem is volna jómagyarnak tudományos munkát végezni. Kell ehhez a mi nációnknál a nélkülözés. Olyan, messzevilágba vetődött, magyar kutatóról, gyűjtőről különben sem hallottam, aki valaha is nyugodtkörülmények között dolgozott volna. Ilyesmi ismeretlen a magyar tudomány történetében. Keserűgondolatok ezek. Fazenda-főnöki jövedelmem elegendő lesz ahhoz, hogy rövid idő után kilépve aCompanhia Ford Industrial do Brasil, röviden a C. F. I. B. szolgálatából, útnak induljak az észak-brazíliai, az Amazonastól északra elterülő ősvadonokba.

Ültetvény! — gondolok a C. F. L B.-re. Sokat takar ez a fogalom. Régit, másutt még régebbit, ittmeg egészen újat. Emlékképeket szabadít fel régi olvasmányaimból az „ültetvény” szó. Rabszolgákkínlódó sorát, keserves sorát idézi, korbácsos hajcsárokat, nyakuknál összeláncolt, hajófenékbe zártnégereket, felégetett afrikai falvakat, és a mai, forróövi bungalow-remekeket, ahol rádió szól, jégcsillog a kitűnő italokkal telt poharakban.

Elgondolkozva nézek ki a Tapajosra. A Companhia Ford Industrial do Brasilra gondolok. Igazigazdáit sohasem látni, csak dolgozó embereit. Ez az itteni Óriás-ültetvény a modem kor teremtménye.Forróöv, egyenlítői táj, de sokféle színű aranyat adsz is te! Barnás-sárga aranyrögöket, földbőlbuggyanó, fekete olajat, az ősvadon kaucsukfáiból cseppenként csurranó, fehér tejet. Békességes,rejtve forrongó itt az élet, mert az igények mélyre szállítottak. A kaboklóknak egyetlen követelésük azélettől a mostani világgazdasági válságban az, hogy ne éhezzenek. Másra, többre nem is gondolnak.

Derék emberek ezek az őserdőben élő, dolgozó brazilok, barátaim. A Vezúv is szép és csendes akéklő égbolt alatt, de megváltozik, amikor haragosan felmorajlik s kitör a mélyből érkező nyomásereje. Ilyen természetűek az én itteni barátaim is. Megannyi tapajosi ember-vezúv. Mosolygók éscsendesek, míg kék felettük az ég.

Csodálom a szomszédságomban létesült 17°rd-ültetvény nagyvonalúságát. Magam is vonzásikörébe kerültem pénzügyi helyzetem következtében, ha lehet még pénzügyi helyzetnek nevezni azt afél marék milreist, amelyet pillanatnyilag magaménak mondhatok.

Átfogom képzeletemben a múltat és a jelent legszemélyesebb mindennapjaimat. Nézem az átalakulótájat, a mérhetetlennek tetsző gazdasági erőket, amelyek létrehozták és létrehozzák az itteni változást.Némi szívfájdalommal nézem. Olyan itt a kiirtott őserdő vöröses-barnás hege, mintha a tüzes napbólcsurrant volna le rá egy mindent elhamvasztó, mély sebet ejtő, óriás-csepp. A táj romjain lassankintkialakul az észak-amerikai Detroitban, íróasztalnál teremtett, tényekkel nem számoló elképzelés.Gőzturbina, áramfejlesztő generátor dolgozik a főültetvényen. Termeli a gyárnak is beillő ültetvény-központ áramszükségletét. Fűrésztelepek fűrészsorai sikoltanak, dohognak. Víztorony épül.Mindenfelé modem gépóriások.

Fordlandiában, a régi Boa Vista középpontjában, nagy fahíd a kikötő. Széles, hatalmas alkotmány.Évszázadokig is kitart, annyi vastag, vén és vizet álló fatörzset vertek le cölöpverővel a Tapajosmedrébe. Tíz centiméter vastag deszkákból készült a pallózat.

A kikötőhídtól a főúton befelé haladva, jobbról hatalmas garázs épült. Itt őrzik, javítják,tisztogatják a féltonnás billenő-platós Ford teherkocsikat, a nagy traktorokat s a kis, körmös, vontatóFordsonokat. Feljebb a gépház és a kazánház felett a fűrésztelep fűrészsorai. Az áramfejlesztőgenerátor a Tapajosra néz hatalmas, tíz méter magas és ugyanolyan széles ablakszemével. Mögötteóriás víztorony, amelybe majd a Tapajosból nyomják a vizet. Nemsokára elkészül. Elöl, a főúttólbalra, a folyam közelében állnak az irodaházak. Odább a deszka- és gerendaszárító zömök épülete.Széles nyomtávú, nagy rakterületű kocsikon tolják bele az építkezéshez szükséges, kiszárítandófaanyagot. Beljebb a fatelep következik. Deszka- és farakások, házszerű tömbökben. Kellenek afolytonos, egyre tartó építkezésekhez. Még beljebb ócskavastömeg. Mindaz, ami már nem kell,elhasználódott, itt talál helyet. Halászhálóim ólom-nehezékei is innen kerülnek ki. Szigonyhegynekalkalmas acéldarabok úgyszintén.

Ugyancsak a főúttól jobbra hatalmas műhely, benne gépek sora. Vasúti sínek csatlakoznak azemeletes fűrésztelep roppant vályújához, amelyben tüskés, felfelé futó szerkezet viszi a magasba, afűrészek elé a beledöntött fatörzseket. A rönköket vasúti teherkocsikról vagy traktorvontatású, kerekesalkotmányokról gördítik a vályúba. Vasútja is épül Fordlandiának. Érdekes, állódugattyúsgőzmozdony pöfékel itt. A kocsipark mindössze öt. szélesplatójú vagonból áll. De ennyi itt mostnagyon is elég.

Az egész ültetvény-központban sehol egyetlen zöld fa. Egyetlen egyet sem hagytak meg a területirtásakor.

Vandál munka volt.Odafenn, öt magas dombon épült a kórház. Tőle balra, jóval hátrább, ugyancsak kopasz, letarolt,

felégetett dombon a rádióállomás kis, fehér deszkaépülete. Antennatornyai magas faoszlopok.Lenn a vízparton, lefelé a fazenda irányába, munkás-házak szinte „egyenruhába” öltöztetett,

egyforma sorai. A domboldalon épültek. abból a faanyagból. amelyet a fűrésztelep termelt. Padlózatamindegyiknek beton. Ez itt nagyon bevált. A házsorok végén labdarúgó-pálya határolja Fordlandiát.Itt meredek, bokros, mély völgy kezdődik. Ha taccsra megy a labda, negyed órát áll a játék, míg alabdát megkeresik, felhozzák a meredek hegyoldal sűrűjéből. Ilyenkor legalább szusszanthatnak egyet

meccs közben. Ha valaki elfárad, egyszerűen lerúgja a labdát a völgybe. Kedélyes a dolog, ésmindenre van idő.

Temetője is van Fordlandiának. Hetenként néhány sírral gyarapodik. Baleset is előfordul, de a főhalálozási ok: a kaboklók maláriája. Kiskoruk óta gyötri őket, legyengülnek, ezért sokkalveszedelmesebb náluk egy-egy erős lázroham, mint az európaiaknál. Másféle baj is akad.Tüdővésztől a későn orvoshoz került kígyómarásos esetig minden.

A két amerikai orvos, a két dr. Moore mindent megtesz, vállalja a szinte emberfeletti munkát, de ahalál ellen nekik sincs orvosságuk. A kórház különben szép, földszintes épület. Modern és szellős.Kitűnően ellátott.

Az amerikaiak lakóházai elkülönített csoportban állnak a fűrésztelep és a Pao-d'agua falu köztiterületen. Itt kap majd helyet az én második munkaterületem, a most alakuló kertészet. Egyelőre mégcsak tucatnyi munkás dolgozik ott. Tőlük tudom, hogy nagyszerű magvak érkeznek, a szépvirágúzinától a legkülönlegesebb amerikai virágmagvakig. Jose, egy igen csúnya, vöröses bőrű mulattmarad a kertészet dolgainak irányítója. Úgy néz minden amerikai nőre, mintha meztelenre akarnávetkőztetni dülledt szeme pillantásával. Nem szeretem ezt az állítólag Peruból ideszármazottmunkavezetőt.

Banán- és kókuszligetek telepítését tervezem. És gyapotcserjéket szándékozom ültetvényezni. Ez ittigen könnyű, mert magról vetve is gyorsan növekszik minden. Beljebb, mindenfelé összefüggő, óriásirtás. Országút vezet völgyeken, hegyhátakon, domboldalakon át a fazendára, ahol dolgozni fogok. AC. F. I. B. szolgálatában, ültetvényeken, irtásokon, a központban ez idő szerint összesen közelnégyezer ember dolgozik. Á tervek szerint, ha majd teljes termőre fordul az óriás gumiültetvény,évente sok ezer tonna, tömbökbe formált, feketére füstölt nyersgumit kell adnia a Ford-társaságnak.Minden rendelkezésre áll az óriás vállalkozás megvalósításához, csak éppen az marad majd el, amit ahatalmas erőfeszítéstől várnak: a nyersgumi. Ilyen előkészületek, beruházások után, amelyeketmindenfelé látok, ugyan melyik észak-amerikai vezető vállalja vajon a néhol már most mutatkozóbajokért a felelősséget? Közben egyre növekszik a ledöntött, felégetett őserdő területe. Ebbe nincsbeleszólásom. Csak éppen — hogy enyhe szóval éljek — a kritika lángol bennem.

A kultúra is megérkezett. Fordék idetelepítették a kaboklók számára a mozit. A C. F. I. B. azültetvénnyel egy időben létesülő bordélyoktól, pálmaviskós örömházaktól akarja vele távol tartani akaboklókat. Szombat és vasárnap esténként afféle „kert-mozi” van a csillagdíszes, esti égbolt alatt, afőültetvény irodaháza előtt. Múlt szombaton magam is megnéztem.

Tömött sorokban érkeztek Fordlandiába a mozit még sohasem látott, erdei legények. A hatás óriásivolt. Százával jöttek a tömött-bajuszú, barna kaboklók, szőrtelen ifjak meg vén feketék. Sorba leülteka sötét estében, a folyóra néző domboldalon, mialatt a vöröshajú, német Max felszerelte azirodaépület külső, fedett deszkafolyosóján a vetítőgépet. Az irodaépület dombjának alján állt a nagyfakeretre feszített mozivászon. Érdekes volt nézni az érkező kaboklókat. akik két csoportra váltak. Azaddig megtartott előadások már kialakították az elhelyezkedés rendjét. Sok a néző, de kevés aférőhely a vetítővászon előtt az irodaépületig, ahol a lejtős, kavicsos földre ülnek az érkezők. Itt tehátcsak ·azok helyezkednek el, akik tudnak olvasni — portugál feliratos filmeket vetítenek. Aki nem tudolvasni — és ez a nagy tömeg — a vászon mögött telepedik le, mivel onnan éppen olyan jól láthatja aképe, mint elölről. Hogy a betűk visszájukról látszanak, senkit sem zavar. Ez a „nézőtér” igen nagy,egészen a garázsig, a kikötőhídig terjed. Csak az a fontos. hogy jó szeme legyen a kaboklónak, akikésőbb érkezik. Elnéztem az embereket s a film hatását rajtuk. Többnyire vidám filmeket vetítenek. Avidám, harsogva nevető kaboklók azzal is tetézték jókedvüket. hogy miközben a film pergett,cigarettavégeiket előre pöccintették a lentebb ülők hajába. nyakába. Örömrivalgás és a zajban

elvesző káromkodás nyugtázott minden, sikeresen nyakba, inggallérba találó, parázsló cigarettavéget.Pergett a film — zene soha nincs — harsogott a tömeg, s a korlátnál fent, a mozigép mellett, akapatazok, a munkavezetők álltak. Hirtelen elszakadt a film. Moraj. Káromkodás. Max, a vöröshajú,német mozigépész, máskülönben alkalmazott fényképész Fordéknál, boszorkányos gyorsasággalragasztott. fűzött, indított, s máris végighullámzott a nevetés a sötétségbe rejtőző tömegen. Újraszakadás. Dühös moraj. Max dolgozik, ragaszt. A vásznon Charlie Chaplin ügyetlenkedik. Nevetés,rivalgás. Nem sokáig, mert újra elszakad a film. Káromkodás.

Amint a mozigépnél kigyúló világosság felé néztem, láttam, hogy dühös kaboklók rohannak rövidkéseikkel Max felé. Max nem vette tréfára a dolgot, pillanat alatt eltűnt a vetítőgép mellől. Az előadásabbamaradt.

Maxot nem hogy visszacsalogatni, de megtalálni sem lehetett aznap este.Egyetlen nőt sem láttam a félbeszakadt filmvetítésen. „Azok” a nők, akik a rosszhírű

pálmaviskókban tanyáznak, nem tehetik be lábukat a főültetvényre. A kevésszámú feleség meg lány,akik férjükkel, szüleikkel itt élnek, a sok férfi miatt nem jönnek. Az ültetvényen dolgozó kaboklók,munkások csaknem mind családnélküliek.

Mielőtt azon az estén csónakba szálltam, hogy visszainduljak ide, szállásomra, az elárvult mozigépkörül összegyűjtöttem a villanyfényre érkező szép éjjeli lepkéket, bogarakat. Megannyi rovar—,lepkecsapda Fordlandiában minden, falra szerelt, nagy fényerejű lámpa. Ilyen helyekre sűrűn érkezika berregő bogár, a vaskos torú, potrohú szép éjjeli lepke. Ezért megyek szívesen este, éjszakaFordlandiába.

Odafenn a dombon a kórház távoli ablakai világítanak ilyenkor. Apró fénykockák az éjszakában. Afűrésztelep gépei, fűrészei, láncai csendesek. A nyitott elejű kazánház hatalmas gépei előttölfarakások. Errefelé fával fűtenek. Lokomotívot. gőzhajót, kazánt, mindent. Gazdag fában ez apompás, nagyszerű ország, pazarolják is istenesen. A ledöntött őserdő kiszáradt fatömegét — hogymegszabadítsák tőle az ültetvényezésre szánt talajt — szélirányban felgyújtják. Ilyenkor kilométerhosszan himlőhelyes a Tapajos vize a félig égett, a hőségtől magasba hajtott és újra lehullófalevelektől. Láttam a ledöntött, meggyújtott, de el nem égett, félig elszenesedett faóriások roppanthekatombáit. Mennyi pénzbe kerül majd, mire felvágják, máglyákba rakják, s úgy égetik el a tömérdekfát. Más mód nincs a roppant tömegű fa eltakarítására. Olyankor történik ilyesmi, mikor kiég az óriástörzsek, ágak közül az aprófa, a vékony gally- és liántömeg, az elszáradt levélzet. Hirtelen jöttfelhőszakadás is kiolthatja az ilyen erdőtüzet.

A mindenfelől toborzott kaboklók, akik itt rendszeresen keresnek, mágnesként vonzzák mindenfelőla könnyűvérű nőket, szerencsejátékosokat. Négy helyen is „virágzik” a Tapajos-tájon mindaz azalantasság, kíméletlenség és nyomorúság, ami csak kikötői bordélyokban megterem. Ezek a hirtelennőtt pálmaviskó sorok úgy tapadnak az ültetvény határaira és a folyó partjára, mint roppant bögölyök.Lent, a Ford-ültetvény alsó, északi határán — viskómon túl — Tabokalban, a régi-régi, elhagyottkakaóültetvény kőházában most is garázdálkodik egy fészekalja nő és szerencsejátékos. Az ültetvényfelső, déli határán — Pao-d'agua faluban — ugyancsak gyülekeznek a hozzájuk hasonlók. A kettőközött. a Tapajos-menti Ford-területen, a Prinha nevű, pálmaviskókból álló kabokla-kereskedőtelepülésen titokban dolgozik több „cég”. Közel a főültetvény kikötőjéhez még egy, de az előbbin túljóval kisebb pálmakunyhó-csoport áll. Itt is titokban megy minden. A két amerikai orvos tűzzel-vassaligyekszik irtani ezeket a betegségfészkeket. Tabokalt már többször kifüstölték, de mindig akadtaksemmivel sem törődő, új lakói a régi háznak. Bútor itt nem kell. Elég néhány rozsdás, időtlen idők ótaszolgáló vaskampó a penészes falban, a függőágyaknak. Néhány fazék, kevés evőeszköz kell még, ésmáris kész a teljesen berendezett „öröm”-tanya. Rendőrsége nincs Fordlandiának. Csak néhány

fegyvertelen „rendfenntartó”. Így a többféle jó mellett, mint amilyen a kórház, a gyógyszerellátás, aposta s a nyolc órás munkaidő, rendezni való is akad.

Külön társadalom: az ősvadon keretezte ültetvény munkásai, az ideszakadt emberek. Itt mindenki:Senhor! Ez a titulus illeti meg a legföldhözragadtabb kaboklót is. Kialakultak azonban amunkabeosztásnak megfelelő osztályok. Ebben a társadalomban legfelül állnak maguk teremtette,kasztszerű elkülönülésben az amerikaiak. Az amerikai „felsőbbrendűséget” nem kutyabőrök, címerek,századokra visszavezetett családfák jelzik, hanem mosógépek, hűtőszekrények, s általában mindenföldi jó, amit magas fizetésükből megvásárolhatnak. Az amerikai Ford-emberek jövedelmetoronymagasságba emelkedik más, közönséges halandók fizetése fölé. Az amerikai mérnökök,családok bungalow-szerű házaiban elektromos konyhagépek, konzervkülönlegességek. A C. F. I. B.igyekszik elviselhetővé tenni számukra a növényzetétől megfosztott földből kisugárzó forróságot. Anövényzet teljes kiirtásával megsemmisítették a vonzó városkép kialakításának nagyszerűlehetőségeit. Ha parkszerűen meghagyják a faóriásokat. a gyönyörű, bóbitás óriás-pálmákat, és csakaz aljnövényzetet irtják ki, árnyékos, ligetes, szép Fordlandiát építhettek volna. De az ideöntöttdollármilliók tulajdonosai ilyesmivel nem törődnek. A kiégett, vörösszínű földre majd csak azok a kiscserjék vetnek árnyékot, amelyeknek magjait észak-amerikai magkereskedésekből rendeli a C. F. I. B.Kókuszdiókat hoztak. Lerakták az egészet a kikötőben az út mellé és ottfelejtették. Az egymásra hánytkókuszdiók sorra legyökereztek, s olyan sűrűn hajtanak, hogy nem lehet közéjük lépni.

A letarolt, kiégett, forró táj és a rossz helyen, fölöslegesen kihajtott kókuszdiók előrevetik a későbbelkerülhetetlenül bekövetkező, nagyobb bajok árnyékát. Mert akárcsak a matematikában, itt sem lehetmellőzni a szabályokat.

A középső társadalmi réteg Fordlandiában a munkavezetők és egyéb chef-ek, főnökök rendje.Közéjük tartozom majd magam is, ha a C. F. I. B. szolgálatába lépek. Én is deszkaházban lakom, ésasztalomon abrosz lesz. Szakács főz, fiú szolgál ki.

A harmadik rend a kaboklóké. Százados, ősi szabályok szerint telepednek le az irtásokmunkahelyein. Életmódjukban itt az a nagy változás, hogy tizenöt naponként megkapják az ismert Fordemblémával ékesített borítékban fizetésüket. Erdei tanyájuk ma is az évszázadok óta szokásos, maguképítette, oldalt nyitott pálmabarakk. A tető alá kötik, szúnyogháló nélkül, függőágyaikat. Ételüketszintén szakács főzi, de „ebédlőjük” a hamuval borított, kiégett irtás. Ivóvizüket nem filtróból.vízszűrő agyagedényből kapják, hanem a szállás mellett elcsobogó patakból merítik. Erdeielzártságomban most ugyanezt a természetes, az ősvadon parancsai szerinti életet élem.

Érdekes dolog Fordék nyersgumi-igénye. A föld forróövi tájain azóta már mindenüttmeghonosodott nyersgumit termő heveafa magvát nem túlságosan egyenes körülmények között vittékki a múlt század vége felé Brazíliából. Más nemzetek közt az angolok is nagyon megáhítottákgazdasági jelentősége miatt. Az annyira áhított hevea-magvak barnás-pettyesek, hosszúkás alakúak éshárom centiméteresek. A tok, amelyben hármasával helyezkednek el, akkora, mint egy kajmán-tojásvagy — hogy hazai mértékkel mérjek — mint egy lúdtojás. A kaucsukfa virága sárga, bővenmegrakodik vele minden faóriás. Ezek némelyike eléri a tizennyolc méteres magasságot is. Atoktermés, amikor beérik, puskalövéshez hasonló csattanással meghasad, és szerteszórja a magvakat.Az így „kilőtt” magvak harminc méterre is elrepülnek. A fa tejét, csapolt „termését” sok-sokévszázaddal ezelőtt is „ipari” célokra használták a Peru és más forróövi tájak területén lakó ősnépek.Az inkák, Peru őslakói jól ismerték már a kaucsuk feldolgozásának titkát, s féltékenyen őrizték aspanyol hódítók elől. A titok ma már világszerte közismert, s mindössze annyi, hogy a hevítésselfeloldott nyersgumiba ként kevernek. Véletlenül fedezte fel ezt közel kilencven esztendeje egyfeltaláló. Ezzel megteremtette a mai gumi-ipar alapját. ősi, balzsamozott múmiák mellett

gumitárgyakat, gumicipőket, gumizott szöveteket, gumiból készült italtartókat, évezredesgyermeksírokban gumijátékokat, labdákat találtak. A gumicipők akkor is olyanok voltak, mintamilyeneket jómagam ma is viselek. Ősi sírleletek bizonyítják, hogy a gumi tökéletesen állja az időminden más anyagot elpusztító hatását. Mostani gumicipőm készítésekor nem hevítették, nemdolgozták ki a gumit, kén sincs benne, mint ahogy nincs a többi, ugyancsak őserdőben készült dohány-tartóban, oldalzsákban sem. Ezeket frissen csapolt tejből öntik a formákra, amelyeken megszilárdul agumi-anyag. Vízhatlan, kaucsuktejjel bevont vászonzsákjaim ma is fontos felszerelési tárgyaim.Elődeik már az ősi inkáknál is használatban voltak. Az őserdeiben ma is az ilyen zsák a nedvességellen való védekezés egyetlen módja.

Kolumbus Kristóf második amerikai útjáról hozta magával Spanyolországba a kaucsukot. Kortársaiazonban még nem látták benne azt, amit annyira kerestek: az aranyat. Ezért nem is törődtek vele. Ígyaztán elsikkadt a sok másféle érdekesség között. Pedig mint később kiderült, több arany rejtőzött arugalmas gumiban, mint amennyit Kolumbus és később a többi spanyol meg portugál hódító valaha islátott. A XVI. században Juan de Torquemada spanyol tudós elbeszélte, hogy a mexikói indiánokruháikat kaucsuktejjel itatják át, és ezzel vízhatlanítják. Sokféle gumitárgyat hozott magával útjárólSpanyolországba.

1735. május 16-án a Francia Akadémia egyik, föld-méréssel foglalkozó expedíciója eljutottEquador partjaihoz. Az expedíció egyik fiatal tagja, Charles Marie de la Condamine, előbb szálltpartra, mint a többiek, az indiánok segítségével eljutott Quitóba. és ott találkozott társaival. CharlesMarie de la Condamine ezen az úton látott először olyan fáklyákat, melyeket az indiánok a kaucsukfafehéren csurgó tejéből készítettek. Ezeket a fáklyákat az expedíció tagjai később éveken át használták.A banán-levelekbe csavart fáklyák hatvan centiméter hosszúak és öt centiméter vastagok voltak. Egy-egy fáklya két éjszaka világított. Az expedíciónak a gumiról nyilvánosságra hozott közlései nagyérdeklődést keltettek, de a kaucsuk feldolgozásának módja még sokáig titok maradt. Harminc évmúlva felfedezték, hogy ezzel az anyaggal radírozni lehet, de számottevő nyersanyaggá. csak akkorlépett elő a hevea terméke, amikor 1839-ben Goodyear kitalálta a vulkanizálási eljárást. Hamarosankevésnek bizonyult a brazíliai erdők termése, és a kapitalista nagyhatalmak függetleníteni akartákszükségletük biztosítását a brazil kormánytól.

Így érkezett el az 1872-és esztendő, amikor az akkori brazíliai angol konzul bizalmas megbízástkapott: szállítson Angliába minél nagyobb mennyiségű heveamagvat, hogy forróövi angolgyarmatokon is meghonosíthassák. A brazíliai hatóságok kereken megtagadták a kiviteli engedélyt. Azangol konzul azonban nem nyugodott bele a kudarcba, és a következő esztendőben, 1873-ban sikerülttöbb ezer kaucsukmagvat Angliába csempésznie. Ez a vállalkozás azonban nem járt sikerrel, mertmindössze hat mag csirázott ki, fejlődött fácskává. de ez a hat fa is hamarosan elpusztult.

1876-ban egy Parában élő fiatal angol, Henry Wickham, óriási lehetőséget látva a gumitermelésnekangol gyarmatokon való meghonosításában, elhatározta, hogy bárhogyan is, de kaucsukmagvakatszerez. Az idő elérkezettnek látszott, amikor az angolok megindították a Liverpool-Para közöttközlekedő első hajójáratot. A brazilok túláradó barátsággal fogadták a fényűzően berendezett angolhajót, nem sejtették, hogy amikor visszatér Angliába. magával viszi a gumi terén való egyed-uralmukat is. Henry Wickham gyorsan cselekedett. Míg az angol hajó felhajózott az Amazonason,azalatt ő a Tapajos mentén elterülő őserdőkben kaucsukmagvakat gyűjtött. Híres volt már abban azidőben is a tapajosi kaucsuk. A brazilok, mivel Wickham jól fizetett, igen hamar összegyűjtötték afriss, csíraképes heveamagvakat.

Sok ezer magot gyűjtött össze s rakott be Henry Wickham az angol hajó, az „Amazonas” raktárába.Ott már tömérdek gyökeres orchidea volt, amelyet a forróövi virágokat igen kedvelő angol királynő

számára gyűjtöttek. A brazíliaiak a királynő iránti udvariasságbál nem ellenőrizték ezt a szállítmányt,s a hajó a királynő orchideáival, és köztük Henry Wickham kaucsukmagos kosaraival elindultLiverpool felé.

A sok kosárnyi magból háromezer kelt ki, fejlődött csemetévé. Ezek Ceylon szigetére kerültek. Ottkitűnő talajra, éghajlatra találtak és meghonosodtak. Ezeknek a fáknak utódai az angolgyarmatbirodalom szerte ültetett heveafák. Az angolok hamarosan a földkerekségkaucsukültetvényeinek nyolcvan százalékát tartották ellenőrzésük alatt.

1899-ben — huszonhárom esztendővel azután, hogy a gumifa magvait kicsempészték Brazíliából —a Ceylonba került, tapajosi eredetű fák már négyezer kilogramm nyersgumit adtak. 1900-banugyanennyit. Ebben az esztendőben ötvenegy ezer tonna vadon termett nyersgumi került piacraBrazíliában. 1907-ben a heveaültetvények már ezer tonna nyersanyagot szolgáltattak. Ezt azeredményt megvető mosollyal fogadták a vadon termő gumira büszke brazíliaiak. De ezután márugrásszerűen növekedett a termesztett, ültetvényeken csapolt nyersgumi mennyisége.

Az Amerikaiak hamarosan megirigyelték az angolok jövedelmét, s nekiláttak, hogy utolérjékversenytársukat, mivel fejlődő iparuk — különösen a gépkocsi ipar -gumiszükséglete ezt parancsolta.Eközben több gumiválság következett a világháború előtt és után — mint a mostani is —, amikor anyersgumi ára mélypontra zuhant. Ez kapóra jött az amerikaiaknak, akik, hogy lenyomhassák agumiárakat — óriási mennyiségű gumit igényel iparuk —, maguk is telepíteni kezdtek. Ezért FordékPara államtól hatalmas területű őserdő kiirtására, gumiültetvény létesítésére szereztek koncessziót.Ennek a tervnek szolgálatába lépek most magam is.

Egy időre itthagyom ezt a kis pálmaviskót. Összeszedem sárból vert, pálmatetős kunyhómbanholmimat. Csomagolok. Ez a kifejezés persze meglehetősen nagyképű, mert mindaz, amit személyestulajdonomnak mondhatok, lazán elfér két megkopott bőröndömben. De amivel az őserdő eddig itt, aTapajos-tájon megajándékozott, tekintélyes szerzemény. Mérges- és nem mérges kígyók, vadbőrök,néhány kisebb emlősállat és tömérdek bogár, lepke, óriáspók.

Karbidlámpát nemrég szereztem. Későbbi vadonbeli utazásokra gondolva, felszerelésemhezraktam. Két 44-és Winchester és egy 16-os duplacsövű a fegyvertáram. A lőszerrel perszetakarékoskodom. Ilyenformán alakult ki az a furcsa helyzet, hogy kétszer is meggondolom, mielőttrálövök valamire erdei barangolásaim, vadászataim során. Különben a kaboklók is csak öt-hattöltényt visznek magukkal őserdei vadászataikra. Úgy válogatnak a célban, mire lőjenek, mire ne, minta közmondásban szereplő hazai Marci a vadkörtében. Magam is átvettem ezt a mindenképpendicsérendő szokást, mert számolni is tudni kell vadászat közben. Elvégre olyan vadbőrért, amelyértcsak fél milreist ad a beváltó folyami kereskedő, nem lehet fél milreis értékű töltényt ellőni. Sráadásul azt a kockázatot is vállalni, hogy elmegy a vad, s akkor még a töltény ára sem térül meg.Nekem az erdei állatok húsa is többnyire érték, de ebben a kaboklók nemigen osztoznak velem.

Mikor idejöttem, ezt a pálmaviskót úgy találtam itt, roskadtan, elmúlásra ítélve, ahogy előző lakói,a réges-régi kaucsukgyűjtők egykor itthagyták. Foglalás jogán vettem birtokba, hoztam rendbe;kifoltoztam korhadt pálmatetőzetét, felhasználva ehhez a hazai szalma- és nád fedelesbirkahodályokon szerzett, idevágó tudományomat. Kedves tanyámmá vált a viskó. Ismernek a tapajosivadonok s a mellékpatakok vadonjainak kaboklói. Kitűnő erdőjárók, vadászok; s a „fehér kabokló”— ez én vagyok — illeszkedik világukba. Sok olyan kabokló is felkeres, aki már a C. F. I. B.favágója. Tudják valamennyien. hogy a fazendán nemsokára főnöki stallumba lépek. Szeretnénekátjönni a fazendára. Különösen két legény sündörög igen sokat körülöttem. Régebbről ismerem őketaz Amazonas egyik ingoványos, vízivadban gazdag területéről. Abilio és Jose a nevük.

Jórészt ismerem a rám váró feladatokat. Narancs—, mandarin—, citromfa-ültetvényezés, továbbá

banán- és cukornád-telepítés. Kókuszligetek ültetése. És természetesen konyhakert létesítése, illetvebővítése, a főültetvénynek meg a többi erdőirtó munkahelynek főzelékfélével való ellátására.Gondoskodnom kell vágómarha és sertés szállításáról is, mert a fazendán vágóhíd is van. Ezenkívülaz irtások burjánzó növényzetének vágása és kultúrnövényekkel, gyapotcserjékkel, ricinusbokrokkalvaló betelepítésük is feladatom. Egy szuszra elég is ennyi.

Csendes körülöttem az éjszaka. Néhány szúnyog zizzen. Apró lepkék, bogarak jönnek amécsvilágra. Csak a sohasem pihenő, kiirthatatlan patkányok zörögnek felettem a pálmatetőben, a vertagyagfalban. Gondolom, a patkányok kijárnak az őserdőbe, hogy úgy-ahogy megéljenek. Ez közvetveigen hasznos nekem, mert így elég sok kunyhóm körül a rájuk leső kisebb-nagyobb. mérges- meg nemmérges kígyó. Az utóbbiak között erdei óriáskígyók, boa constrictorok is akadnak. Kajmán is nyüzsögszámtalan a Tapajosban, a környező mocsárban, árterületen, de nem tudom, elég nagy falat-e nekik avízpartra merészkedő patkány? Kunyhómnál kis őserdei mocsárbeszögellés van, amely kis kajmán-félék tanyája. A Ford-fazenda szomszédságában több ilyent is láttam. Innen vagy tizenöt kilométerrefelfelé a Tapajoson, Pao-d'agua falu aljában mély, ősvadon szegte völgyben, több kilométer hosszannyúlik be a vadonba a mocsaras terület. Kajmánparadicsom az a vidék, mint minden ilyesféle,vízinövényzettel borított, állóvíznek számító, erdei betorkollás. Vad világ övezi, amely a Ford irtástólegy lépésnyire befelé már ugyanolyan, mint ezer évvel azelőtt volt. Őserdő, amely örökké újul, denem pusztul. Akkor sem, ha fejszével, tűzzel irtják.

Ma délelőtt a parti őserdőben vadásztam, s a lombozat között kipillantva láttam, hogy a ritkavendég, a „Zeantunes” nevű folyami gőzhajó — amelyen annak idején magam is utaztam —eldohogott Boa-Vista, újabb nevén Fordlandia, a főültetvény irányába. Ez a hajó az összekötő azAmazonas-deltával, Belémmel, Para állam fővárosával. Havonkint elhalad tanyám előtt a „Madeira-Mamore” és a „Tuchaua”. A „St. Elias” már nem jön, mert elsüllyedt a Felső-Amazonason. Valamivíz alatti fatörzzsel ütközött össze. Két gőzbárkás, lanchás is jár errefelé, hajózó kereskedők. Develük aztán be is fejezhetem a tapajosi „közlekedés” ismertetését. üt, országút, egyetlen méternyisincs errefelé. Vasút pedig, ha szabad így mondanom, itt a jövő század álma. A dollárral ugyanbehatolt ide egy „adag” civilizáció, de Brazília-szerte eközben — a hírek szerint — egyre kevesebbés kevesebb a munkaalkalom.

Alacsony a borracha, a nyersgumi ára, pokolian alacsony, egy lépést sem érdemes tenni érte azősvadonban! — mondják a mindenfelől ideérkező kaboklók. Jönnek irtani azt, ami eddig éltette őket:az őserdőt.

A malária s általában a trópusi betegségek elleni küzdelemre nem sajnálja a pénzt a C. F. I. B.itteni vezetője, Mr. Kennedy, aki itt a fő-fő hatalom. Ő az, aki fizet, tehát ő a legtiszteltebb amerikanoa kaboklók előtt. Mert akadnak, akiket nem tisztelnek az erdei legények. Különösképpen azokat azamerikanókat nem, akik nekiindultak, és egyszer, egyetlenegyszer behatoltak „vadászni” az őserdőbe.Másnap. harmadnap úgy kellett kikeresni őket az erdőből, mint tűt a szalmakazalból. Zsákmánytpersze nem ejtett egyik sem, az sem, aki már az első nap magától visszatalált. Így az észak-amerikaiFord-emberek az első vadászkirándulás után valamennyien és csodálatos egyöntetűséggel mindiglemondtak a vadászatról. Néhányan hozzám járnak ámulni. Mondja is egyik-másik új barátom, mostmár kollégám: sohasem hitte volna, hogy ilyen szépek, színesek, cifra mintájúak a mérges- ésóriáskígyók, bogarak, lepkék, óriáspókok. Harmatos reggeleken persze elsősorban tudni kellnesztelenül előrehatolni az ősvadonban, azután tájékozódni, s csak legvégül lőni, ha már a vadászelérte a sűrűben a közvetlen előtte neszelő, felugró állatot. Mert indián módra kell vadászni,cserkészve, minél jobban megközelíteni a vadat. Tapasztalatom szerint minden amerikai vadászelőrehaladtában olyan harsogva tépi az őserdő lombját, liánját — különösen, ha szúrós növényzetbe

keveredve türelmét veszti —, hogy dobot verve sem csaphatna nagyobb lármát. Az ilyen vadászlegfeljebb szúnyogokat lát, s amikor végre kikerül az előtte élettelennek tetsző őserdő „malomkövei”közül, felhangzik szent esküvése: Soha többé!

A C. F. I. B. fazendán eddig az apró termetű némettel, Henry Goemannal barátkoztam összeleginkább. ß a baromfitelep és az egyetlen keltetőgép gondozója. Siegfried Nauck, a másik német,kövér és jóindulatú. Jár, mér és felmér. Gyakran meséli háborús élményeit, hogyan lőtte szét ütegévela legelső támadó francia tankokat. Fényképeket is mutat. Századosi egyenruhát visel, tisztitársaságban. Jóval fiatalabb, mint Goemann. Mindig jókedvű. Nem hiányzik neki a tiszti egyenruha.

Körülbelül negyven esztendős. Ryke, a távozó fazenda-főnök, öreg amerikai.Kennedy kikötött egyszer motorcsónakjával viskómnál. Akkor még nem ismert. Röviddel azelőtt

érkezett. Mivel éppen szigonykovácsolás közben talált, mindenáron kovácsnak akart alkalmazni a C.F. I. B. ültetvényre. Mosolyogva emlegeti most is ezt az első találkozást, ha eljön hozzám. Akovácsmesterséget én igen kezdetleges módon űztem. Üllőnek egy, itt, a kunyhóm melletti avarbantalált, öreg és rozsdás vasdarab szolgált. Kalapácsom is csak afféle, szegek beverésére alkalmas,avult szerszám volt, de a lendület, amellyel a faszénparázsban hevített, szikrázó vasat szigonyheggyékovácsoltam, igencsak hozzáértésre vallott. Kennedy nézte, nézte a szigonyheggyé alakuló, izzó vasat,s fogalma sem lehetett arról, hogy ezt a tudományt a világháború utáni Magyar Gyermekvédő Ligánakköszönhetem. A Liga apám halála után, 1921-ben egyik nyomorúságból a másikba telepített. MonsieurLeon Bandelier courtfaivre-i kovácsmesternél helyezett el, aki üdültetés címén — igen rossz bőrbenvoltam — kovácsinas minőségben foglalkoztatott. Hogy jól megedződjem, hajnalban kellett kelnem, silyenkor mindjárt kitrágyázhattam a lovak, csikók, tehenek alól. Az álla-tok itatása, még hársfateábólálló reggelim előtt, ugyan-csak az én feladatom volt. Az edzéshez tartozott a hideg, svájci télben sohabe nem fűtött padlásszobám is. A „fűtést” legfeljebb a konyhai tűzhely sütőjében felhevített téglaszolgáltatta, amelyet lefekvéskor jégkoporsónál is hidegebb ágyamba dugtam. Amikor hajnalra a téglakihűlt, és én megmelegedtem, akkorra a dolgom is kezdődött elölről. Tizenkettedik esztendőmettöltöttem be abban az évben, és hát „ridegtartásban” nőtt, tősgyökeres pesti, a Városliget tájékárólszármazó gyerek voltam. Viszontagságaim közben úgy meglegényesedtem, hogy néha bizony égnekállítottam Bandelier mester haját. Vad vágta a kútra robogó csi

34-35. oldal hiányzikvel. Olvasom az én derék William Bern barátom levelét. Angolos a keresztneve, de azért ráhallgat,

ha találkozunk — a jó magyar Vilmos névre is, mert William Bern magyar. Tehetséges, töprengő, félvállával akár az egész világnak nekifeszülő ember Vilmos, s az, hogy nem tudja egymaga odábbtaszítani az egész mindenséget, igazán nem az ő hibája.

„Kedves Gabriel!” — olvasom. „Arra kérlek, küldj nekem annyi kajmánbőrt, főként feketekajmánt, amennyit csak küldhetsz. Bőrcserző kísérleteimhez kellene, mert itt, Belémben ez idő szerintnehezen lehet kajmánbőrt szerezni. Alacsony az árfolyam, s a kaboklók nem vadásznak rájuk.” Errőlszól William Bern levele még vagy harminc centi hosszan. Elmosolyodom. Derék fiú Vilmos. Jópajtásom. Megteszem, amire kér. A kajmánokra különben is haragszom. Alattomos jószágok, sötétbentámadnak, nappal gyávák, félnek az embertől. Meglesz hamarosan az a pár tucat fekete kajmán bőr.Egyébként William Bernnek már cégjelzéses borítékja is van:

William Bern. Primeiro Cortume Nacionalde Pelles de Jacare. Rua de St. Antonio 9.

Belem, Est. do Para. Brasil.Magyarul: Első Nemzeti Kajmánbőr-cserző. Tisztelet, becsület Vilmos barátomnak. Bizonyos,

hogy számtalan rabló kajmán vallja majd kárát Bern Vilmos cégjelzésének, ha egyelőre' nem kapható

is kajmánbőr Belémben. Mária, William menyasszonya kedves, nagyon szép szemű leány. Szebbetnem is láttam egész Belémben. Apja, Mike John Aboud, társa Vilmosnak, aki szívesen adja leányát atalpraesett magyar fiúhoz. De hát ehhez a házassághoz elsősorban kajmánbőr szükséges, amelyetnekem kell szállítanom.

Előttem a széles Tapajos. Partjait őserdő, mocsár, sás szegélyezi, tömérdek a vízicsibe és avízityúk. Benne pedig rengeteg hal, no és kajmán, amelyet elég nehéz onnan kipiszkálni, mert ha lelöviis az ember, s rááldozza a kajmánbőr beváltási árával egyenlő fél milreis értékű töltényt, a lelőttkajmán többnyire elmerül. Lemenni érte? Nem, azt azért mégsem. Fél méteres, méteres vízből mégkihozom, de mélyebbről már nem lehet előkeríteni. Két nap múltán a döglött kajmánt fel-dobja ugyana mocsár vize, de akkor már olyan büdös, hogy hozzányúlni sem lehet.

Derék magyar pajtásomon feltétlenül segítek mégis. Csak éppen a módját kell meglelnem. Mégmindig kezemben tartogatom a levélnyitó halszálkát! Megvan! Szálka a fahegyű nyílvesszőn, és kész ahorog. Mi más ez, ha nem világrengető ötlet. Horoggal kell fognom kajmánt. Hogy rácsap, azbizonyos. Mi legyen a csali? Megvan. Pato, vadkacsa. Elég sok úszkál erre-felé, s mert a kaboklóknemigen pazarolják rájuk a lőszert, eléggé óvatlanok. Pedig jó a húsuk. De hát a kaboklónak abőséges halzsákmány is megteszi, s azt ingyen adja a Tapajos. Halat különben itt nemcsak horoggal,hanem íjjal, nyílvesszővel, szigonnyal is könnyűszerrel ejthet, aki érti a módját. Itt, a mocsarakban. ameleg, napsütötte, nyugalmas vízben a felszínig jönnek a halak, néha húszkilósak is. Az íjászhalász acsónak elejébe áll, s a kétméteres, zsineghúros íjat taszítórúdnak is használva íjjal. nyílvesszővelkönnyen zsákmányhoz jut. Csak vigyázni kell, nehogy a víz fénytörése becsapja a célzásnál. Engem ezmár nem zavar. s rendszerint bőséges halzsákmányt ejtek. A szép haltesten ugyan ronda sebet tép aszázhúsz centimé-teres nyílvessző halszálkás hegye, horga. De ez sem-mit sem von le a bográcsbanfővő vagy a sózott, szárított. zsákba rakott hal értékéből.

Éjszaka is elejthetnék kajmánt. De ehhez segítségre van szükség, és az éjszakai vadászathoz nehéztársakat találni. Goemannt nem engedi a felesége, de ha engedné, sem jönne. Pillanatnyilag nincs aláthatáron senki, aki velem tartana. Egymagamban meg nem vagyok elegendő az éjjelikajmánvadászathoz. A paradicsomi békesség, amelyben élek, ilyesformán nem mindig jó. A legelsőemberi település a fazendán túl: Prainha. Néhány tucat pálmaviskó mindössze. A túlpartra pedig egyóra az út. Odaát él egy portugál ültetvényes-féle, népes, nyomorgó családjával. de mivel csak lányaivannak, s én nem vőlegényjelöltként megyek segítséget kérni, nem számíthatok rájuk. Bern Vilmosmégsem kívánhatja, hogy az ő boldogsága érdekében én is odaépítsem a portugál szellőspálmakunyhója mellé a magamét. Szerencsére, akad más megoldás. Az iménti ötlet, a horog.Csakhogy akkora horog, mint amekkora nekem kell, itt nem található. Ilyen, cápafogáshoz is jó horoglegközelebb innen ezer kilométernyire, Belémben kapható. Pillantásom köpüs szigonyaim fekete nyelűkötegére esik. Ott állnak a sarokban, kétméteres mindegyik szigony nyele, alul tompa hegybenvégződik, amelybe pontosan beleillik a szigony köpüje, mint ásóba a nyél. De ezt nem kellbeleerősíteni, elég éppen csak beleállítani. A szigonyköpüre kötött zsineg feszesen hurkolódik anyélre, s így megtartja a szigony-nyélen a szakállas szigonyt, amelyet a nyél súlya célba találáskorúgy belever az állatba, hogy csak késsel lehet kivágni belőle. A nyél dobás után leválik a köpüről, sfenn úszik a vízen, az eltalált állat pedig a szigonyhegyre kötött zsinegnél fogva úgy vezethető, mint akezes bárány. Pedig néha háromméteres kajmán az ilyen „bárányka”.

Odakinn az eresz alatt felszítom a tüzet. Négy hosszú szigonyhegyet — miután levágtam róluk azsineget — parázsba dugok. Rostélyom ósdi, az elsők közül való varrógép vaslába. Ez a cirádásöntöttvas darab nagyon megfelel arra, amire most majd használom. Az áttüzesedett szigonyt az egyikilyen cirádába dugva harapófogómmal szép horogformára görbítem. Kész! — nézem az első, még

tüzes „kajmán-horgot”. Eléggé kicsi, szakállas félköre alig hatcentis. De ha egy csali-vadkacsábankettőt helyezek el belőlük, csak meglesz az eredmény.

Sisteregnek a tüzes, meghajlított szigonyhegyek a vödör vízben, amelybe — hogy újra eddzem —belehajítom őket.

Duplacsövűt viszek magammal a csaliszerzésre. S mellé még a szükségeseket. Vízre tolom acsónakot. Forró a fája, meleg a loccsanó víz a fenékdeszkák alatt. Háncskalapom. foltozottrövidnadrágom minden „ruházatom”. Evezőt fogok.

A sugárzó napfény mintha aranylapokkal hintené be a szellőtől fodrozódott, széles Tapajost. Széplátvány. Felfelé evezek az őserdős part mentén. Itt legkevésbé erős a sodrás.

Mocsár, sás balról. Vízen úszó lápi növényzet. Előttem száraz fa, kinyúló ággal. Rajta három sötétpont. Vadkacsák. Nem koppantom, óvatosan húzom az evezőt. Elhúzok a felém figyelő. vagy tíz métermagasan ülő. tarka tollú madarak mellett. Mikor megint őserdő következik, puskára cserélem azevezőt. Eleresztem a csónakot. hadd csurogjon lefelé. A duplacsövűt, felhúzott kakasaival. lövésrefogom.

Most! Kibukkanok az erdőfal mögül. Két dörrenés vág bele a folyamot megülő csendbe.Mindhárom vadkacsa — egyik siklózva — belecsobban a mocsár vizébe. Kinyitom a puska závárját,új töltényeket nyomok a kidobott hüvelyek helyébe, majd mellém, a csónak fenekébe fektetem aduplacsövűt. Odaevezek, kifogom a kacsákat. Behajítom őket az első ülés alá.

Két-két „horog” kerül egy-egy kacsába, mert három már elsüllyesztené a csalit. Minden „horog” félméteres zsineget kap. s az egész közös szálban folytatódik. A kacsától egy méterre, száraz ágdarabotkötök a zsinegre, úszónak. Kész a „kajmánhorog”. A harmadik vadkacsa jó lesz vacsorára.

Éjszaka többször bevilágítottam már ezt a mocsarat, s tudom, sok a vízi dúvad. Mert a kajmán az.Veszedelmes és kíméletlen éjszakai ragadozó, amely nem ismer kíméletet, ha zsákmány kínálkozik.Ember, gyerek, erdei vad, neki egyre megy. Csak a hús, a zsákmány a fontos, amelyet ha elér, magávalragad víz alatti rejtekébe; elsüllyedt fatörzsek alá cipeli, megvárja, amíg ott megpuhul, és rájárhat.Ilyesformán nincs nagy szimpátia az ember és a kajmán között. Szerencse, hogy az a fekete gyerek márma meghozta a levelet, pedig csak tegnap ment erre a „Zeantunes”. Kár, hogy nem volt több postám— elégedetlenkedem. Pedig ez az egy levél, Vilmos barátom levele is elűzi forróövi lustaságomat. Akét kacsa tolla-bőre alatt láthatatlanul mered kétfelé. a két horgas, veszedelmes „szerszám”.Szigonykorukban sohasem néztem volna ki belőlük ilyesféle horog lehetőségét.

Egymástól tíz lépésre, csónakomból vízbe teszem a vadkacsákat. Itt vízinövénytől mentes amocsárfelszín. A két zsineget — óvatosan evezve — kivezetem a sűrűvel borított, leshelynek kitűnőpartra. Csónakomat a parti sűrű alá húzom. Az erős szigonyzsinegeket két fatörzs tövéhez kötöm.

Telnek az órák. Csak a szúnyogokat kell állnom, mert azok aztán jönnek, csapatostul.Csapkodok, viszketek, s az alkonyi fénnyel érkező szúnyogok lassankint felbőszítenek. Már-már ott

tartok, hogy itthagyom a csalikat, s menekülök a szúnyogok elől, vissza a szállásomra, a két vadkacsameg a négy görbe szigony fogjon egymagában, amit akar. Dühösen figyelek, már nem a csali-kacsákra,hanem arra, hogy mikor száll rám a körülöttem dongó ezeregy szúnyog közül egy, amelyet egyetlenütéssel elintézhetek.

Hirtelen olyat rándul mellettem a horog fonott, vizes zsinege, mintha négy ember rántotta volna megegyszerre. Elkapom, s szúnyogról, száz viszkető hólyagról megfeledkezve, bevágok. Máris érzem,valami nagy, súlyos jószág „ül” a zsineg végén. Kipillantok a lombrésen. Alkonyi szürkeség terül avízre, amelyen csak az egyik, szárnyát szétterjesztő kacsa hintázik. Húzom a zsineget, s az, ami avégén van, nagyon engedelmesen jön.

Méterről méterre vonom a zsineget, s vizes karikákban rakom le. A másik, harmincméteres zsineg

is hatalmasat rándul, de amikor elkapom, érzem, üresen jön. Semmi sincs rajta. Kiszakadt a kacsa akajmán fűrészfogai közül. A horgas szigonyvég megakad valamiben a víz fenekén. Nem jön tovább. Amásik, amelyen van valami, puhán, majdnem rugalmasan engedelmeskedik. Eleresztem a második,megakadt horgú zsineget. Majd csónakkal kiemelem, nyilván fatörzsbe, uszadékfába akadhatott.

Ötméternyi zsineg lehet még a vízben, amikor végre meglátom a lombok előtt, csónakom végénél akajmánt. Ekkora állatot keveset láttam. Szájából, a félelmes „csőrt” szorosra záró állkapcsok közültollak állnak ki meg a zsineg. Lebukik, hogy azután csónakomtól két méterre megint felbukkanjon.Nézzük egymást. Legalább háromméteres példány. Ezt mélységes szomorúsággal veszem tudomásul.Vilmosnak nem ekkora, hanem csak méteres, legfeljebb másfél méteres példányok kellenek. Ilyenvastag bőr, mint ezé, legfeljebb pajzsnak lenne alkalmas, de semmi esetre sem arra, hogy kecses nőitopánkák, kézitáskák készüljenek belőle. Most csak az a kérdés, miként szerzem visszahorogszigonyaimat, mert ezeket nem adom. Kettő is bennakadt a kajmán szájában, s hogy igenalaposan, arra bizonyíték engedelmessége. Soha cérnalábú ölebet nem vezettek könnyebben pórázon,mint én ezt a mázsás, sok pusztításáért, ki tudja, miféle gazságokért felelős kajmánt.

Ágcsonkra hurkolom a meghúzott zsineget, nehogy visszahúzza a kajmán, s valami uszadékfa körécsavarodjon a zsineg, mert akkor vége horgaimnak.

Felém mered a vízből a kajmán két sárga, érdekes pupillája. Vadság ül bögre nagyságú szemében.Nem hiszem, hogy eleresztene, ha csőrös szájába kaphatna. Mint ahogy én sem engedem el. Aduplacsövűt veszem kézbe. Két méterről, a vízre hajló lombok alól mered rám a kajmán. Roppanttörzse víz alatt. Szájából még mindig kiáll a toll s a zsineg. Pontosan lövök oda, ahová kell. Szemeközé megy a dörrenve küldött só-réttöltés. Az óriás-kajmán nem vág fel, csak fúj, majd rándulvaelmerül.

A víz felszínén, a lombok közt szürkés lőporfüst terjeng. A kajmánt zsinegénél fogva parthozvonszolom. Jól beállt a „horog”, ha ezt a nagy, holt súlyt is kibírja. Nagykarmú lábánál fogvavonszolom ki a vízből a mázsás kajmándögöt. Szétfeszített, ágdarabbal kitámasztott szájából kivágoma szigonyhorgot. Lenőtt nyelvébe, majdnem állcsontja alá vágott az egyik. Ez sohasem szakadt volnaki. A másik szigonyhorog szabadon áll, félig kiszakadva a kacsából. A lelőtt kajmánt otthagyom aparton a sűrűben. Majd üzenek reggel odaátra, az öreg portugálnak, jöjjön át, vágja ki a jacare assu, afekete kajmán farka tövéből a hájat, mert az a kaboklók szerint igen jó orvosság reumára.

HÁROM FORRÓÖVI TÖRTÉNET

Viskóm felé evezek, s már nem bosszankodom túlságosan a balsikerű kajmán-horgászaton. Erdeiembernek igencsak nagy kényelem az ilyen galambepe. mint az enyém. A kirándulás minden„eredménye” vagy száz szúnyogcsípés a testemen. Ez már inkább bosszant, de ez is csak olyancsendes indulat. A valóságban persze nemigen lehet galambepe az, amelyet annak vélek maláriátólmegviselt májamon.

Forróövi betegségek ólálkodnak minden itt tanyázó ember körül. Pusztán szerencse dolga, ki,mikor, milyen betegséget szed össze. Terjesztőik többnyire szúnyogok, kullancsok meg másrovarparaziták.

Balról vérvörös a víz a búcsúzó, tüzes korong sugárzásában. Áldozóban a nap a távoli, túlsó parti.Urukurituba falu mögött. Lassan sötétedik. Koromszínre vált a vulkanikus eredetű, dimbes-dombos,ősvadonnal borított táj. Evezőt húzó jobb kezem mutatóujján furcsa viszketést érzek. Mintha százszúnyog szállt volna rá egyszerre. Amikor abbahagyom az evezést s megvakarom, mert átkozottulviszket, látom, a középső ujjíz tele van sűrűn egymás mellett sorakozó. apró hólyagocskákkal. Belsőmeleg fut át rajtam_ Csak az imént gondoltam a forróövi betegségekre. A víz most már evező nélkülvisz erdőalji kunyhóm, szállásom irányába. Nem jó dolog itt az ilyen tünet. Körmömmel megnyomoma nyű módjára szaporodó, parányi hólyagocskákat. Pattogva szakadnak ki, víz szivárog belőlük.Ilyesféle bajt még nem láttam kaboklókon. Nem hiszem, hogy most ugyanaz a nap melegíti hátamat,mint amelyet reggel láttam.

Homlokom verejtékes. A malária csak afféle gyerekjáték lehet az ilyen tünettel jelentkező betegségmellett. Az elefántbetegségtől a lepráig mindenféle baj meglepheti errefelé az embert. Nemcsakgyűjtés, vadászat, szép és kevésbé szép őserdő, hanem egyéb is van itt. Határozottan rosszul érzemmagam. Körmömmel sorra pattintgatom fel a sűrűn elhelyezkedő, vízzel teli hólyagocskákat. Már vagyegy négyzetcentiméteren bánok el így az orvul támadó, veszedelmes ellenséggel. Mutatóujjam sajog acseppet sem kíméletes munkától. Mintha megnyúztam volna körmömmel ujjam középső ízét.Felveszem az evezőt a csónakfenékből. Húzok hazafelé. Nem akarok mutatóujjam középső ízéregondolni, de folytonosan rágondolok. Minden eddigi baj jelentéktelenné válik. Az egész világnyomorúsága odatelepszik a szétnyomott hólyagocskák sajduló, égő területére. Nem szeretem abizonytalanságot, az ilyesmi itt a legszörnyűbb gyötrődés. Nem tudom, miféle baj, mivé fejlődik? Deaz, hogy viszketése ezer tűzhangya marásával felér, határozottan kellemetlen.

Partra fut csónakom. Súrlódik alatta a homok. Holmimat, tizenhatosomat felszedve, partra lépek.Bokáig süppedek a puha, meleg homokba. Apad a Tapajos. Decemberig apadnak errefelé a vizek. Deki törődik most apadással, amikor egyetlen ujjízben tüzet-lángot vető pokol lobog. Azért fél kézzel iskihúzom a homokra a csónakot, nehogy elsodorja a víz. Kigázolok a part homokjából. Tucatnyiszúnyog röpdös körülöttem. de ki törődik most ilyesmivel? Loccsan a víz, kajmán vág ki a sűrűsödősötétben, húsz lépésre a parttól. Már kiflit formálva, farkával vadul ver be valamit tátott szájába,ezzel az ütéssel már félig agyoncsapva a szerencsétlen vízi állatot. Együtt merülnek el, összecsapfelettük a víz.

Mintha parazsat tettem volna ujjamra, úgy érzem. S ezt a parazsat nem lehet se leverni, seeltaposni. Lobog ujjamban a fájdalom, amikor viskómban sarokba hajítom a görbe szigonyhorgokat,iszákomat, s a kígyókkal teli ketrecnek támasztom duplacsövűmet. Megpillantom sötétedőkunyhómban a polcon álló jódtinktúrás üveget. Sebre nem jó a jód, de ujjam csak nyers hús, nemvérző seb. Rádöntök a hólyagocskák vizenyős területére vagy gyűszűnyi, csaknem feketére oldott,erős tinktúrát. Az égő fájdalom meghatványozódik. Ujjam elbarnul. Amikor megszikkad az első réteg

jód, másodikat öntök rá. Majd harmadikat, negyediket. A jódtól barnás-fekete az ujjam. A jódos üvegfélig üres. Ujjaim, mindkét kezem, tenyerem tele jódfoltokkal. A jód egyetlen fertőtlenítőszerem. MégPárizsban vettem vagy ötven gramm jódkristályt. Orvosságkészletem különben sem valami bőséges:kinin, fejfájás elleni aszpirin, keserűsó. Kígyómarás elleni szérumom egyetlen fiola sincs. De hiába isvolna, mert a hozzávaló injekciós fecskendő is hiányzik. Pedig errefelé igencsak gyakori veszedelema kígyó. Ellenszere mindössze puszta óvatosságom. Ilyenkor derül ki. hogy micsoda pompás dolog,talán még szemfedőnek is alkalmas az a kéttenyérnyi köszönőlevél, amelyet gyűjtéseimért pénz helyettHóman Bálint Budapestről küldeni szíveskedett. Kár volt eldobni. Odakinn, kunyhóm előtt, a néhaivarrógép rostélyként szolgáló vaslába alatt tűz parázslik. Állandó tűz ez, amelyet a folyton rakosgatottfahasábok táplálnak. Takarékoskodnom kell a gyufával is. Erős fúvással lobbantom lángra a tüzet,rakom rá a tördelt, száraz rőzsét. Most már meggyújthatom a délelőtt jó előre elkészítettkarbidlámpát. Nincs már olajam, amelyet a mécsbe önthetnék. Fehér karbidfény önti el a kunyhót.Nézem feketült ujjamat. Ahol a sok hólyagocska volt, most a jodtinktúrától pörkös. Mindent elégetetta jód. Viszket kegyetlenül. Nem lehet megérinteni, mert majd lobot vet, olyan érzékeny. Tüzes kínszaladgál bennem. Ha madárpók vagy skorpió marta volna meg, ujjam akkor sem lehetneérzékenyebb.

Feketekávét főzök. A kormos, vízzel telt edénybe belelógatom a kávéval töltött, megbarnultvászonzsákot.

Így fő majd ki belőle a hatóanyag. Sűrű, inkább „étel” mint ital az így készült feketekávé.Nagy bögre kávét iszom, majd megint bejódozom ujjamat. Már nem fáj. De ahelyett, hogy

megnyugodnék, esetek jutnak eszembe, amelyek nemigen javítják közérzetemet. Nem félek a forróövmindenütt leselkedő veszélyeitől. ezek velejárói foglalkozásomnak. de ennyire alkalmatlannyavalyában kimúlni, vagy beszerezni valami lassan pusztító, belülről rágó férgességet, túlságosankíméletlennek tűnik. Függőágyamra pillantok, amely összecsavarva függ a falon, ládaasztalom felett.Alatta a múlt éjszaka abbahagyott naplóm meg fekete töltőtollam. Próbálgatom, tudom-e fogni?Kitűnően megy, csak éppen a bőrfelszín érzéketlen a jódtól mutatóujjamon. Aludni amúgy sem tudok.Hangulatom most éppen megfelelő, hogy felvázoljam egypár novellatervemet. Különösen háromkísért, rémít, mintha magam is átéltem volna a kaboklóktól hallott, hézagos történeteket. A rég halottszereplők megjelennek az éjszakában, s most már ők mesélnek. Karbidfény világít naplómra, székemüres kígyóketrec, összehajtott zsák rajta a párna. Kezemben a töltőtoll szinte magától fut a papikon.Az első történet egy forróövi kórház betegszobájában kezdődik.

*— Négykeresztes vagy! — olvasta a megkéselt csempész, Maurice a szőke német Heinrich

kórlapját, majd hanyatt dőlt ágyán, és félig lehunyva szemét részvétlenül nézte társát.— Négykeresztes a fejed! — mérgelődött Heinrich. Pizsamában ült ágyán és dühösen tépte ki

kórházi lapját ágyszomszédja kezéből. — Itt csak három kereszt van. Hol a negyedik?

— Azt majd odakinn kapod meg, a temetőben — intett lustán Maurice a trópusi kórház falain túlra.Heinrich akaratlanul követte a francia lusta mozdulatának irányát, de csak az L alakban épített

kórház túlsó falának támasztott, aznapra előkészített, könnyű. gyalult deszkakoporsókat látta. Elfordulta szúnyoghálós ablaktól. Nem akarta látni azokat a vékony deszkákból összetákolt koporsókat, és nemakart gondolni az itteni temetőkre sem. Ezekben az európaiaknak nagyon furcsa temetőkben nem ássákel a földbe, hanem szűk, alig másfél méter magas, koporsóhossznyi téglaházikókba falazzák be ahalottakat. Éjszakánként a befalazott koporsókhoz felásnak a föld alól az övesállatok, a tatuk, élesfogaikkal szétrágják a koporsót, és — már nemegyszer mesélték — felfalják a halottakat. Heinrichmegborzongott.

Maurice ajka körül cinikus mosoly bujkált. Félig lehunyt szemhéja alól még mindig figyelteszomszédját.

Heinrich mellett, a másik oldalon kígyómarásos néger nyálzott, nyögött.— Vizet! — hörögte.Senki sem adott neki. Tilos volt. A szérumot már belényomták, de eléggé későn, csaknem öt órával

a marás után. A buta ráadásul még azt sem tudta megmondani, miféle mérgeskígyó marta meg.Heinrich rosszkedvűen tűzte vissza ágya fejéhez a minden nyavalyáról könyörtelenül árulkodó

lázlapot. A néger ágya fejénél is ott volt a kórlap, rajta a láz fel-le futkározó görbéje alatt a háromkereszt. Neki könnyű — gondolta Heinrich —, alighanem már ezekkel a keresztekkel született, avérbaj nem sok kárt tehet benne. De ő? Nem is olyan régen még tiszta vérrel hajózott át HamburgbólSantosba. Aztán a malária nemsokára idekényszerítette, a kórházba. S itt kiderült minden... Most 39,2fok a láza. Estére felmegy negyven fokra; reggelre verejtéktől csapzott lesz pizsamája, s mozdulni sembír a kimerültségtől. Két napja, mióta behozták a kórházba, a maláriától nem érzi a sűrű, erős kávéízét, utálja az ivóvizet. Hiába hoznának akármit, nem bír enni. Szeme fehérje sárga, mint a citrom.Úgy lesoványodott, mintha kinyúzták volna bőre alól a húsát. Maurice-nak könnyű, ő már gyógyultnakszámít. Behegedt bordái között az araszos borotvavágás, amelyet egyetlen, nem éppen barátiöleléssel, verekedés közben vágtak rajta a kikötőben.

— Mit gondolsz, felboncolják majd a feketét? — pillantott a négerre Maurice. Almos szemhéjaérdeklődőn felhúzódott.

— Rendkívül kedvesek a kérdéseid — ásított Heinrich s végigdőlt ágyán. — Jól fog esni neki, hameghallja tapintatos érdeklődésedet.

Fehérruhás ápoló jött, lázmérőket osztott szét a kórterem betegei között. Mozgás támadt. Amagatehetetlen négernek az ápoló nyomta hóna alá a lázmérőt. A beteg üveges szeme kétségbeesettenmeredt az ápoló arcába.

— Vizet! — nyögte.— Nem szabad! — rázta fejét az ápoló. — Lopez doktor megtiltotta. Csak akkor gyógyulsz meg, ha

nem iszol. — A néger gyapjas feje oldalt fordult a párnán. Nem akarta látni az ápolót. Elkínzottannézte Heinricht, Maurice-t, akiknek éjjeliszekrényén vizespalack, pohár állt. Szinte megbabonázottanmeredt a teli vizesüvegre. Neki egyetlen kortyot sem adnak. Mindenki olyan itt, mint az amérgeskígyó, amelyik kicsapott a cukornádköteg alól, és belemart kezefejébe. Kétségbeesésébenakkor ordítva verte magát a földhöz. Az emlék eltűnt, a néger agyában minden összekavarodott. Vérbuggyant ki szeme sarkából, körmei alól.

Tapajos-parti magányos pálmakunyhóm...

A vadon világa ugyanolyan, mint ezer évvel ezelőtt volt...Maurice intett Heinrichnek:— Nézd, ez is a kígyóméreg hatása. Ez után következik a vakság. Ismerem a tüneteket. Éjszaka már

boncolhatja is a fickót Lopez doktor. Kár — nevetett. s kivillantak farkasfogai —, hogy éjszaka nincsszolgálat a hullaházban. A doktor kénytelen lesz maga szétvágni a fickót, mert reggel temetni kell. Ittnagyon gyorsan romlanak a tisztelt hullák.

— Fogd be a szád — mordult rá dühösen Heinrich.A néger izzadt, gyapjas hajából barna kullancs mászott ki. Nem érezte jól magát a verejtékes

hajban, ahová nemrég jutott az őserdő növényzetéből.A barna kullancs a párnáról felmászott a lázlapra, és onnan a falra. A sarok felé tartott, oda, ahol

Maurice kinyújtott keze a falhoz ért.A kullancs akkor érte el a kéz ujjait, amikor az ápoló bejött a kórterembe, hogy összeszedje a

hőmérőket. Maurice is kivette hóna alól a lázmérőt. Megnézte.— Minden rendben! — csettintett. — Reggel kiszedhetik a varratokat, aztán...Heinrich irigyen fejezte be.— Aztán megint átveszed a csempészek irányítását.Maurice nem válaszolt. Odanyúlt jobb hónaljához, megvakarta. A barna kullancs akkor fúrta be

magát bőrébe.Az ápoló odaért hozzá, elvette a lázmérőt.— Harminchat öt. Holnap délelőtt mehet! Lopez doktor az előbb mondta a vizsgálóban.

Meggyógyult, Maurice, pedig a vágás, amivel behozták, még a santosi kikötő mértékével mérve sevolt mindennapi.

— Ebcsont beforr! — nevetett savanyúan Maurice. — De nézze azt a feketét. Már vérzik.Az ápoló kisietett Lopez doktorért.Reggel újra megmérték Maurice lázát. A csempész nyugtalanul dobálta magát, és szeme, mint előző

este a négeré, üvegesen csillogott.— Ez nem malária! — mondta Lopez doktor az ápolónak. — Valami más, ismeretlen eset.Heinrich a szomszéd ágyon némi kárörömmel hallgatta. A néger még az éjjel átesett a krízisen. Az

ápoló odament hozzá és megitatta. Már szabad volt innia.Maurice abban a percben halt meg, amikor a kórterembe behozták a reggelit. Lopez doktor a

telefonhoz ment.— Halló — szólt a kagylóba —, Alberto bejött már? Igen? Akkor szóljon neki, érdekes esetünk

volt, hagyjon abba mindent. Mindjárt leviszik a hullát. Én is megyek. — Letette a hallgatót.Heinrich ráhúzta a lepedőt Maurice nyitott szemű, merev, szederjes arcára.Fél órával azután, hogy Lopez doktor megállapította a halált, a boncmester az alagsori hullaházban

hozzáfogott munkájához. A jóllakott kullancs kigurult Maurice hajából a márványlapra. Lopez doktorakkor látta meg, amikor a boncmester letette mellé, a márványlapra a lefűrészelt koponyatetőt.

A mikroszkópos vizsgálat kimutatta, hogy a kullancs Maurice-nál sokkal erősebb ellenfelet islegyőzött volna...

*A karbidláng kiveti fényét a kunyhóból, a fekete éjszakába. Kipillantok a sötét Tapajosra. Hogyan

is volt Jones és Jose, a két fekete lelkű kabokló vad históriája?

*Párázó meleg terpeszkedett az ősvadon vízparti irtásán. Jones kétségbeesetten ült egy ledőlt

fatörzsen. és lecsavarta jobb kezéről a piszkos kötést. Egyik ujja hiányzott. Tegnap alkonyat óta talánszázadszor szedte le az ujjcsonkból szivárgó, sárga nedvességtől zörgősre vált rongyot. Nézte kezét,az ujjcsonk duzzadt tövét. Megborzongott. Jose, a társa odabenn nyögött a vén, félig összedőltpálmakunyhóban. Lázas féleszméletlenségben, órák óta vízért könyörgött. Jones már meg sem hallotta.A mutatóujja helyén támadt seb, amelyből nem jött vér, eltompította érzékeit, csak bámult maga elé.Nem látta a zöldellő őserdőt, az irtás aljában hömpölygő, sárga Amazonast, a parthoz kötött ésnyersgumival, vadbőrrel megrakott. súlyos csónakot, amelyen félrecsúsztak a pálmalevelekből fonttakarók. Jones csak ült a korhadó. málladozó fatörzsön, és nézte mutatóujja csonkját, a keményreszáradt, piszkos kötést. Valahányszor kibontotta, reszketve remélte, csak rossz álorr, gyötri, sfelébred.

Leesett ujja ott hevert a lázban gyötrődő Jose függőágya mellett a pálmakorhadékban. Jones márrégen észrevette a fekélyeket, de mert nem fájtak, nem törődött velük. Nem törődött a fekete arcánkeletkező, pirosas, duzzadt peremű sebekkel sem. Most kába. révalt pillantással, amelyben mégfelvillant a régi láng egy parányi szikrája. lassan a kunyhó felé fordult. Onnan már nem is rimánkodás,hanem gyilkos düh vágott felé, a függőágyban didergő. lázban vacogó Jose cserepes ajka közül. Jonesnem érzett részvétet Jose iránt, be sem ment hozzá tegnap alkonyat óta. Akkor történt... mint egytúlérett gyümölcs, egyszerre csak leesett jobb kezének mutatóujja. Jose különben is már hónapok ótaelhúzódott tőle. Külön főzött. evett, ott kuporgott a csónak másik végében. Alig szólt hozzá, csak nézteát egyre riadtabban. Nézte, egészen tegnap délutánig, ameddig le nem verte a láz, akkor kikötött ennéla pusztuló, őserdei kunyhónál.

Jose két napja csak vizet iszik, nyög, hideg rázza. Alig bírt bevánszorogni a kunyhóba. Függőágyátis ő, Jones hurkolta a tartóoszlopokra, amelyekbe hosszú járatokat, mély odukat fúrtak a hangyák.

Egyikük sem evett tegnap dél óta. Igaz, Jose már azelőtt sem, napok óta. Megállt benne minden.Jones nem ment be a kunyhóba. Nem akarta látni ujját, amely ott hevert a tetőből hullt

pálmakorhadékban, s ezernyi fekete hangya nyüzsgött rajta. Vörösfoltos, fekélyes arcán kegyetlenvonások jelentek meg. A falvakban, erdei tanyákon féltek tőle, és féltek Josétól is. A másokbanmegbújt félelem hozta össze őket. Más erdei vadászok, kaucsukgyűjtők népes csapatokba verődtek,így védekeztek a Felső-Amazonas néhol még vad indiánjai, az ősvadon száz felől fenyegető támadásaiellen. Őket senki sem hívta ilyen csapatba. Pedro Durónál Jonest meg Josét látták utoljára Joellal megTorquatóval, a két kaboklóval, akik felszerelésükkel, összegyűjtött nyersgumijukkal együtt eltűntek.Fél éves ügy ez. A többi még régebbi. Jones erőlködött, hogy emlékezzék azokra is, de tompult agyanem működött.

— Vizet, hozz vizet — nyöszörgött Jose a kunyhóban.De Jones semmit sem hallott, csak ült a korhadó fatörzsön, amelyre lerogyott, és bámulta

ujjcsonkját. Mintha roppant pók fonná hálójába, lenyűgözte a zsibbadtság.Jose kínlódva próbált félkönyökre támaszkodni a piszkos függőágyban. Végre sikerült. Kinézett

Jonesra. Ajka kicserepesedett, nyelve száraz, mint a tapló, megduzzadt, alig fért fogai közé. Jonesmég mindig ugyanúgy ült a fatörzsön, mint előző alkonyatkor. Nem mozdult.

— Szomjan veszít! — hörögte Jose. Tágult szemmel nézte a távoli Amazonast, a hatalmas vizet,amelyből neki egy tökhéjra való sem jut.

— Jones! — vinnyogta. — Átkozott erdei ördög!Rázta a láz. Beesett szeme gyűlölködve meredt Jonesra. Visszahanyatlott a mocskos függőágyba.

Karja lecsúszott, sovány ujjai a szemetes földet érintették. Forróság ülte meg a kunyhót. Jose úgyérezte, megfojtja a meleg. Szíve eszeveszetten lüktetett, gyomra, hasa majd kiszakadt. Alkonyat ótarimánkodik Jonesnak, könyörög vízért, de meg sem mozdul az átkozott. Csak ül és néz, bámuljaujjának csonkját. Néha még mintha vigyorogna is. Persze, lesi az ő halálát, hogy minden, a csónak, anyersgumi. a vadbőr övé legyen. Jose dühe úrrá lett a gyötrelmeken. Ujjai keresőn tapogattak aszemétben. Már nem érezte a kezére futó hangyákat. Csak a hűvös acélt, a puskacsövet tapintotta.Megmarkolta, felhúzta magához Winchesterét. Aztán lepillantott, és meglátta a hangyáktól ellepettrothadó ujjat. Újra kinézett Jonesra. Dühe fellángolt. Ujjai már nem engedték el a Winchestert.Megöli Jonest, az átkozott feketét. Rothadjon el, ne csak az ujja, hanem ő maga is. Mennyi idejejárnak is együtt? Talán két éve. Addig csak az ősvadon kósza híreiből ismerték egymást, Jones voltaz, aki megkereste őt. Csónakja árát — mert ezután már csak egyre volt szükségük — aznap éjjelelitták. Maradék pénzét kockán nyerte el Jones. Hamis volt a kocka — villan benne az elkésettfelismerés. Az ő csónakját adták el mert Jonesé volt a jobb. És most mindazt, ami a csónakban van,magának akarja az átkozott! De nem kapja meg!

— Joel, Torquato! — hörgött Jose. — Megöltük őket és most visszajöttek! Vigyázz, Torquato, mertha Jones fején átmegy a golyó, megint téged talál. Jonest kellet volna megölni már akkor is, nemtéged! — De most itt van, talán tíz lépésre, Jones fekete, duzzadt, piros foltos arca. A golyó őt ismegöli, mint akárki mást. Jose remegő, száraz ujjai görcsösen szorították a puskát. Iszonyúerőfeszítésébe került a célzás. Joel meg Torquato eltűntek.

A láz felhője gomolygott Jose szeme előtt. De azért látott mindent. Utolsó ép gondolatának végsőerejével meghúzta a ravaszt:

A dörrenés szinte belevágott Jones dobhártyájába. Winchester golyója leveleket tépett le mellette.Fel se állt. Minek? A lövés után hallotta, ahogy a puska koppanva a földre esett. Jose nem tud mégegyszer rálőni Nem nézett oda, mégis tudta, a Winchester most ott fekszik az ő leesett ujja mellett,amelyet a hangyák rágnak, hordanak el apró darabokban. Kezére nézett. Középső ujja is dudoros,fehéres, pörkös. Annak is vége nemsokára. A kunyhóból zihálás, hörgő nyögés hallatszott.

— Vizet!Jones töprengett, adjon-e? De a kétségbeesés bénultsága ismét leláncolta. Egy harapás dohány

kellene gondolta. Lebotorkált a rövid kötélre kötött. mélyre merülő, nehéz csónakhoz. Ott. a csónakvégében, az ülés alatt van a csavart kötéldohány. Visszanézett a kunyhóra. Szellő sem rebbent. Minthaólomból volna, súlyosan nehezedett tüdejére a forró levegő. Felhők gomolyogtak, zivatar készült.

Jones bal kezével benyúlt a csónakba az ülés alá, és a következő pillanatban felordítottfájdalmában.

— Disznó! — Nézte öklét.Keze fején két vércsepp dudorodott az ülés alatt megbújt óriáspók marása helyén. Jones arca

eltorzult a fájdalomtól. Vastag bőrű, meztelen talpa nehézkesen taposta az avart. Visszavánszorgott aledőlt, málló kérgű fatörzshöz.

A vér már megfeketedett a seben. Letörölte. Agyára kábulat borult. Egyre égőbben fájt a maráshelye. Tüzes kín futott végig karjában.

A vonuló felhőgomolyok eltakarták a napot. Kövér esőcsepp hullott Jones forró bőrére. Nehezeneszmélt. Bal karjában a pokol minden kínja lüktetett. Mire feltérdelt, mennydörgésszerű robajjalzuhogott az ősvadonra. a folyamra a felhőszakadás. Térdén kúszva, sarat markolva. csuromvizesenmászott a kunyhó felé. A kunyhó előtt agyonázva lerogyott. Meglátta az ezernyi hangya feketedővonalát. amely leesett ujjához vezetett. Odabent mozdulatlanul. súlyosan lógott a függőágy.

— Jose! — nyögött Jones.Jose már nem nyálzott. Nyelve püffedten, kéken dagadt ki fogai közül.— Vége! — mormogta Jones, a leprás. — A sárgaláz... — aztán már semmire sem gondolt többé.

Mintha csak pihenőre térne, elnyúlt a sárban.A szőrös, fekete. tojásnyi potrohú pók-óriás lomhán mászott át a beszivárgó eső elől a másik

csónakülés alá.

*Felettem a viskó korhadó pálmatetőzetében bált rendeznek a patkányok. Fáradt vagyok, de

nyugtalan, papírra kívánkozik még a harmadik történet is. A gonoszság története.

*Parányi, fehér fogkrém-kígyó mászott ki a tubusból az új fogkefére. Hans Klaus, a fiatal német

tudós élvezettel nézte. Szőrét hullató, régi, megpuhult fogkeféje két eldobott, üres konzervdobozközött hevert a kis irtáson. Klaus még az este hajította oda. amikor éjszakai szálláshelyét készítette.Új fogkeféjét az imént szedte ki vászonzsákjából. Már megborotválkozott. ujjaival végigsimítottabarna, napégette arcát. Félcombig vízben állt csónakja mellett, amelyet harmattól nedves kötél hurkoltegy parti pálmatörzshöz. Klaus akárhol járt, gyűjtött, tanyázott az ősvadonban, minden napborotválkozott. A fogmosás szertartását, akármilyen fáradt volt is, minden reggel és estemegismételte. A Rio-Negro fekete vizén néhány foltocska úszkált ott, ahová Klaus a habzó fogkrémetkiköpte. Kiöblítette száját. Széles ívben loccsantotta ki a tökhéjból a maradék vizet. A fogkefét, amelyfogínyétől kissé véres lett, belemosta a gyöngyözve elfutó vízbe.... Pompás dolog” — gondolta,miközben eltette a fogkefét —... ez az óriás fürdőkád. Kicsit veszélyes ugyan. de hát világos nappalcsak nem esznek meg a kajmánok”.

Hans Klaus harminchat esztendős volt. már elismert tudós, aki a bogarak, lepkék világa mellettszívesen tanulmányozta a csúszómászókat is. Az ősvadon úgy tárta fel előtte lombok alá és vizekmélyére rejtett titkait, mintha maga is segíteni akarná. A kutató testestüll-lelkestül tudományának, azősvadon csodálatos állatvilágának élt.

Fokozódott a forróság. Mielőtt partra gázolt, gondosan kitisztította körmeit, ujjaival hátrafésülteszőke, hullámos haját. és ismét megmosdott a hűs, áttetsző vízben. Vízgyöngyök peregtek végig naptólsötétbarna bőrén, ahogy tenyerével vállára, mellére szórta a vizet.

A nap sugarai elérték a csónakot, de még árnyékban hagyták a partot és az őserdő magasba nyúlónövényfalát. amelynek frissen vágott kis irtásán Klaus felütötte szállását. Függőágya két pálmatörzsközött himbálózott, körülötte még az este csapkodta le fejszével az árnyékban tenyésző, szürke levelűalj-növényzetet. Vízhatlan ruhászsákja, gyűjtőeszközei, Remington puskája a jobboldali pálmatövében hevert. Csónakjából még csak partra sem rakta a mérgeskígyók számára magával hozott,sűrűn rácsozott ketreceit. Este nem volt ideje pálmatetőt húzni holmija, függőágya fölé, s így csak aszúnyogháló fogta fel a lehulló, éjjeli harmatot. Felnézett a kéklő égboltra. Nem lesz eső — állapítottameg.

A parton szárazra törülközött. A nap állásán látta: hét óra lehet. Agyonvágott vállán két szúnyogot.Későn. Már érezte is bőrén a viszkető. növekedő duzzanatot. Egy pillanatig arra gondolt. jó volnamég lustán, élvezettel visszaheveredni a függőágyba. Valahogy ügy, olyan gondtalanul. mint azősvadon barna- meg fekete-bőrű kaboklói. De német alapossága nem engedett meg semmi ilyesmit.Nem sújtotta le a negyven Celsius fok feletti meleg taglóin sem.

A csónakpadon felejtette a pohárként szolgáló tökhéjat, az új fogkefét, a fogkrémes tubust.Visszalépett értük a vízbe a csónakhoz. Mire a függőágynál mindent belerakott zsákjába, a forróságmár újra megszárította bőrét. Gyorsan szikkasztatta a meleg az éjjel hullott bő harmatot az avarról. anövényzetről is.

Klaus szerette az életet. Ha valamelyik faluban megringatta előtte csípőiét egy fekete, félfeketevagy barna leány, vére felizzott. De mindenekelőtt az ősvadoné volt. Élesen látó, kapcsolatokat,összefüggéseket kereső, fiatal tudós.

Ahogy körülnézett a kis irtáson, tudta, egész szívével szereti a kemény, kíméletlen. egyenlítőiősvadont. Tudása, izmainak ereje pán élként védte. Nem félt semmitől és senkitől. De bátorságában isóvatos maradt. Soha nem volt oktalanul vakmerő. Tudásával párosult józansága avatta igazi kutatóvá.

A meztelenség csak indiánnak való! — gondolta, amikor előhúzta ruhászsákját. Inget, hosszúnadrágot, térdharisnyát és bakancsot húzott. Bakancsát már hintázó függőágyán ülve fűzte. Felállt ésbecsatolta barna színű, erdei növények foltjaitól tarka nadrágja szíját. Szeretett hosszúvászonnadrágot viselni. Az őserdő indái, ágai, tüskéi nem vérezték, horzsolták fel térdét, bokájátGyűjtő útjain, vadászat közben legszívesebben — akár csak hamburgi diák korában — gumitalpútornacipő viselt. Bosszankodott, amiért a nagy melegben hamar felszárad az avar, zörgős lesz a szárazgally, az erdei, törmelék. Friss vadhúsra semmi remény. Pedig nem szerette a konzervet. Ha tehette,gyűjtőútjain mindig friss húson élt.

Jó ötven kilométerre evezett víz ellenében Manáustól idáig. Mi az ördög volt az, ami este ittmegállított, éjszakázásra bírt? — töprengett. Valószínűleg az a kicsi, keskeny rés, amely hívogatónnyílott a sűrű. parti növényzet között. Itt nem került annyi fáradságába irtást vágni a sűrűben, mintmásutt. De, ahogy befelé pillantott, a függőágy mögött sűrűsödő zöldbe. úgy látta, mintha az, indák,levelek aljában törtebb volna az avar, mint idekint. Csaknem olyan, mintha ösvényt tapostak volnabenne. Ott pedig — meglepődött — egy inda friss sebhelye, levágott vége fehérlik felé. Bizonyosantudta, nem ő vágta el, nem is járt arrafelé. Azután a sűrű. zöld meg szürke levelek, liánok közöttmeglátta a lombozattól félig eltakart kaboklót. A félmeztelen, sebhelyes arcú, izmos ember őtbámulta. Sűrűn göndörödő, gyapjas haja, néger vérre vallott. Rövid, agyonfoltozott nadrágot viselt.Mezítláb állt a korhadó avarban. Bal keze bekötve, jobbjában — azzal csaphatta le imént az útjábakerült indát — bozótvágókést szorongatott. Sötéten, bizalmatlanul nézett. Vajon mit akarhat ez aszótlan, rosszarcú kabokló? Mintha maga a halál állna ott kaboklóbőrben. Klaus megpróbálta leráznimagáról a hirtelen rátört rossz érzést. Nézte az erdei embert, az meg nézte őt. A kabokló lárvaszerűarca mosolyra torzult.

— Bom dias, Senhor! — Jó napot, köszönt.— Bom dias! — Klaus a félmeztelen. rongyos kabokló kezére nézett. — Megsebesült? Segíthetek

valamit?— Nem. Köszönöm. Már régi... gyógyul. — A kabokló lecsapkodott még néhány indát, gallyat, s

közelebb gázolt a szürke harasztban. Kardnak is beillő kését az avar borította humuszba szúrta. —Honnan, Senhor?

— Manáusból. Bogarakat, lepkéket, kígyókat gyűjtök.— Azt lehet itt, Senhor. Sok van belőlük. Én is mutathatnék egypárat, csak úgy, mulatságból

szedtem össze őket. Nincs messze a kunyhóm, nem akarja megnézni?Amikor Klaus elindult a kabokló után. nem vette magához Remingtonját. Az ilyesmi ellenséges,

udvariatlan gesztusnak számít. A folyók, patakok mentén épült, idegen, őserdei kunyhókhoz fegyvernélkül illik ellátogatni annak, aki kiköt a közeli irtásokon.

Nehezen követte a sűrűben a gyorsan haladó, vissza sem pillantó kaboklót. Az egyre gyorsabbanment, mintha eloldott volna magában valami belső féket, amely az előbb lefogta.

Rég kidőlt, óriás fatörzs szakította erdei tisztásra léptek. Pálmalevelekből rakott, primitív, féltetősviskó állt a kiszáradt, összetört fatörzs szomszédságában. A kabokló visszafordult, látni akarta,követi-e az idegen? Közben elszarusodott talpával majdnem belelépett a kunyhó előtt pislákoló tűzzsarátnokába. A parázson, kormos bádogedényben feketekávé forrt. Akkor tehette oda a kabokló,amikor kiment a vízpartra. Szutykos függőágy himbálózott, néhány szokásos szerszám, íj, szigonyhevert a pálmatető alatt. Mandioka-liszttel tele kosár lógott dróton a fedél alól, mellette egy kötegszárított hal és egy félig üres zsák függött. A mindent meglelő és elpusztító hangyák ellen kellett ígyvédekezni.

— Mit csinál itt egyedül? — kérdezte Klaus. hogy megtörje a csendet. — Nincs túlságosan messzeManáus? A város környéken sokkal könnyebben élhetne.

Az ember vállat vont.— Ki itt, ki ott szeret, Senhor. Nem vagyunk egyformák. Üljön le nálam.Klaus leült. Figyelte a kaboklót. Ez az ember fél, ez nyilvánvaló, ezért rejtőzködik. De mitől fél?

Ki, mi elől menekül vajon ez a vad képű. alattomos pillantású kabokló? Gyilkolt volna? Lehet. De eza hatóságok dolga. Ő nem gonosztevőket, hanem lepkéket, kígyókat keres. Körülnézett. Nézte a vad.természet rendezte hátteret, amelyet kidőlt fatörzs szelt ketté.

Csak a hátát látta a guggoló kaboklónak, aki a parázsló tüzet szította, s addig maga elé húzta afeketekávés edényt. Jólesett a hűs, erdei árnyék. Klaus nézte az embert. a jól-rosszul összetákoltkunyhót. Elképzelte, milyen érdekes lehetne ez a kén egy festő vásznán.

A kabokló ép jobbjával két tökhéjedényt húzott maga elé. Klaus nem láthatta bekötözött bal kezét,és azt sem látta. csak hallotta, amint a tökhéjakba csurgott a feketekávé. A kabokló felállt, bement atető alá_ Rozsdás bádogdobozban cukrot hozott. Aztán fölemelte a földről a forró feketekávéval telitökhéjat, és odakínálta Klaus-nak. A német elvette. Kellemes ilyenkor a kávé. Cukrot csak egyetlenkanállal tett bele. Nem akarta fogyasztani a szegényes készletet. A kabokló is cukrot kapart a magafélliternyi kávéjába, azután bement vele a pálmatető alá. Amíg a kávét kortyolták. nézték egymást. Akávé a barátság itala, de a kabokló némasága csaknem ijesztő volt. Szeme résnyire nyitott, vadulvillogó. Arca torz, ijesztő. Nem, ez a kifejezés nem a barátságé — gondolta Klaus —, ez a gyűlöleté.Kiitta maradék kávéját. A mereven figyelő, vad arcon torz, győzelmes mosoly váltotta fel agyűlölködő kifejezést. Klaus megborzongott. Ez az ember kávéval kínálja, s közben úgy nézi, mint acsörgőkígyó a zsákmányát.

— Köszönöm! — Klaus az üres tökhéjjal a tűzhöz lépett. — Hol van, amit mutatni akart nekem?A kabokló, mint a megriasztott állat. mozdult, szeme félelemmel villant. Mielőtt még Klaus

letehette volna az üres tökhéjat a kormos kávésedény mellé, a kabokló villámgyorsan felugrott. éseltűnt a viskó mögött kezdődő folyondáros, csüngőlombú sűrűben.

— Halló! Mi az? Ne féljen! Jöjjön vissza! — de a kabokló nem válaszolt. Eltűnt.Klaus körülpillantott. Haragudott önmagára. Minek jött ide? Mit akarhatott ez az ember? Nemrég

vehette be magát ide, a vadonba. Valószínűleg csak vízért jár ki a Rio-Negróra. De akkor hol acsónakja? Mert csónak nélkül nem jöhetett ide. Talán elrejtette. A parti sűrű mindenütt mélyenbehajlik a víz fölé, nemcsak csónakot, akár egy gőzbárkát is el lehetne rejteni alatta.

Még érezte a kávé friss zamatát, finom aromáját, de a forró kávétól újra megfájdult az ínye. Eztcsak most vette észre. Nyelvével a szivárgó, sós vért ízlelte. Persze, az új fogkefe. Még éles éskemény, ő meg úgy dörzsölte vele a fogát, mint a régi, megpuhult kefével.

Elindult vissza, szállására.Nem akart a kaboklóra gondolni, de nem bírt szabadulni a kellemetlen emléktől. Próbálta menteni a

sebhelyes képű kaboklót. Hiszen kávéval kínálta. Sokat is adott a nagyon kevésből. Mégsem kellettvolna elfogadni azt a kávét. Megrázkódott. Émelygett az undortól. Kiköpött. Nyála véres volt. Egyregyorsabban gázolta az avart, a harasztot. mintha üldözte volna valami a folyam felé. Percek múltánvilágosodott a sűrű. Kiérkezett az irtásra, ahol alig egy órája meglátta a félmeztelen, forradásos arcú,bugyolált kezű kaboklót.

Zsákjából kivette kézi tükrét, és megnézte fájó ínyét. Még akkor is szivárgott a vér fogai tövéből.Nem akart a bekötött kezű kaboklóra gondolni.De a bekötözött kéz emléke üldözte, míg lefelé evezett a folyón. Aggodalom szállta meg. Iszonyú,

riasztó álmok gyötörték. Nem tudott tovább gyűjteni. Visszatért Manáusba.Az első pirosas folt fél esztendővel később jelent meg Klaus arcának bal oldalán. Dolgozószobája

tükrében látta meg. Nem csodálkozott. Várta is talán. Ez az első, utána jön majd a többi piros folt. Atöbbi? Nem! Tudta: az őserdőbe menekült bélpoklos kaboklo, miközben a barátság italával kínálta,valójában halálra ítélte őt. Tagjai mintha kihűltek volna, agya gondolattalanul kongott. Levette amegtöltött Remingtont a fali fegyvertartóból. Felhúzta a kakast.

*

Hans Klaus — csak nevét változtattam meg — tragédiája valóban megtörtént. Erre vonatkozófeljegyzéseit egyéb írásai között találták meg. Én még Manáusban hallottam történetét H. C. Boynémet rovarkutatótól, aki 1935-ben a Rio-Negrón ugyancsak leprában pusztult el.

Írás közben többször megnéztem jobb kezem mutatóujját, a jód sötétbarna foltjait. Azagyonmaratott. ismeretlen fertőzés alighanem a múlté. Megszűnt a fájdalom. Másutt nem fedezek felmagamon hasonló hólyagocskákat.

Most, hogy megírtam történetüket, nem kísértenek többé a vadon szerencsétlen áldozatai sem.Fülledt az éjszaka. Cigarrók, zöld tücsökfélék muzsikálnak körülöttem az őserdőben. A fülledt,trópusi éjszaka, az ősvadon zsongító neszei lassan elkábítanak. Íródeákja vagyok saját erdei életemkörbe futó. a kört minden nap újra záró élmény- és tapasztalat-sorának. Afféle „vödör” nekemnaplóm. Beleönthetek mindent, jót és rosszat egyaránt. És mindig kimeríthetem belőle, amireemlékezni szeretnék a visszahozhatatlan tegnapból. Most pihenni tér a tegnap. Nyugodalmas jóéjszakát!

Mennyit aludtam? Néhány óra hosszat? Nem tudom, pillanat alatt éber vagyok, amikor viskóm előttelőször csattan a taps. Kerítés, csengő, kolomp nincs errefelé. A jó szándékú látogató, nehogy aházigazda első meglepetésében puskával fogadja, udvariasan tapsol egy sort, ezzel jelzi érkezését.Függőágyamból kilátok a Tapajosra, a magas küszöb fölött. Odakint a túlparti vén portugál várakozik,és szorgalmasan veregeti össze szikkadt tenyerét. Miféle gondolattávíró morzejelei hívhatták ide?Kimászom függőágyamból, belebujtatom lábamat óriás papucsaimba. Átlépek a Winchesteren sgyűrött pizsamában barátságosan intek látogatómnak.

— Vem-ca, Senhor! — Jöjjön, uram!A vénség ráncos képe felragyog, amint meglát. Máris átlépi a neki térdmagasság fölé érő küszöböt.

Kezében papírdoboz, amelyet át- meg átkötözött saját termésű curua-rostból sodort zsineggel.Kezet rázunk, utána nagyon udvariasan megveregetjük egymás lapockáját, ezzel jelezve a kölcsönös

jóindulatot. Vendégem ezután kibont dobozát. Óvatosan belepislog, de nem nyúl bele, csalj odatartjaelém.

— Viu, Senhor? — Látja, uram?Látom hát... az óriási lyukat a doboz fenekén. A méregbe jött portugál súlyos, a szenteket emlegető,

de egyáltalán nem vallásos jellegű szóáradatából megtudom, hogy azon a lyukon át olyan, de olyanóriás-szarvasbogár távozott, amilyet sem ő, sem én, sem pedig senki más Brazíliában még nem látott.

— Mikor bekötöztem a dobozt, még zörgött! — kesereg a vénség. Látszik, szívből sajnálja a félmilreist, amelyet a szarvasbogárért remélt.

— Jöjjön, evezzünk át hozzám, Senhor. Fogunk odaát tízet is, akkorákat, mint a fél karom. —Mutatja is sovány, inas karján, mekkorákat.

— Nem. Köszönöm. Ma nem érek rá. Délután se, és este se, mert kis kajmánokra vadászom.Legalább két tucatot kell küldenem Belémbe, mielőtt átköltözöm a Ford-fazendára.

— Kár! — bámulja búsan viskóm talaját a portugál. — Pedig szívesen látnánk magátvalamennyien. Éppen emiatt nem megyek.

— Senhor! — fordulok látogatómhoz. — Úgy tudom, gyakran kínozza a reuma. Tegnap délutánlelőttem egy fekete kajmánt; ha nem sajnálja a fáradságot, evezzen el, és vágja ki a dög farka tövébőla hájat. A legjobb orvosság reuma ellen.

— Pompás! — csillan soványka vendégem szeme. — Máris indulok.Amíg lekísérem csónakjához, elmagyarázom, hol leli meg a kajmánt. Nézem, mint tolja vízre

csónakját s tűnik el ár ellenében szapora evezéssel a lombfal mögött. Partra húzott csónakom

lábdeszkáján ekkor meglátom a portugál papírdobozából megszökött szarvasbogarat. Pompáspéldány, valóban, bár némi túlzás azt állítani, hogy ez Észak-Brazília legeslegnagyobb szarvasbogara.Két ujjam közé fogom széles hátán kicsit szétcsúszott, barna szárnyait, és felviszempreparálódobozomhoz. A jó tizenkét centiméteres bogár kapálózik, szabadulni igyekszik. Bizonyosankirágta a doboz fenekét. s amikor a portugál rátette a dobozt az evezőpadra, hogy partra húzza sajátcsónakját, kimászott börtönéből. A fél milreist megkapja az öreg, amikor visszajön. Ennyit megér aszép bogár. De a túlsó partra nem megyek.

A „fehér kaboklo”, — ez én vagyokA zsákmány ezúttal egy pápaszemes kajmán

Óriás anakondaMikor elkészülök a nagy fedelesszárnyú preparálásával, rendbehozom az eresz alját, a viskót. Sok

munkám nincs, de eléggé sok időt elvesz, míg a mérgeskígyós ketreceket lehordom a Tapajoshoz, ésmegfürdetem őket. Alig végzek, amikor befordul a portugál csónakja kis kikötőmbe.

— Megvan a kajmánháj, Senhor! — gázol felfelé a homokban vén portugálom, és lóbálja felémpapírdobozát. A doboz feneke domborúan hajlik a súly alatt, látszik, alaposan megrakta.

— Nem hordták el a kajmánt a dögkeselyűk?— Nem, a legjobbkor érkeztem. Még éppen csak megkezdték.— Akkor jó! De ide nézzen, Senhor — hívom a viskóba —, megfogtam a szökevényt. Csónakomba

esett, amikor rátette az evezőpadra a dobozt.— Nagyszerű, Senhor! — örvend a vénség. Ravaszkás mosollyal teszi el a fél milreist. A

kajmánhájról nem esik szó. Elvégre elevezett érte, és különben is nekem mindegy lehet, hogy az övévagy a keselyűké lesz-e a zsákmány.

Vendégem elevez. Visszamegyek kunyhómba, ahol a kígyóketrecekről csepegő víz kis tócsákbagyűlik a döngölt agyag gödreiben. Nincs kedvem vadászni. A nyugtalan éjszaka most megbosszuljamagát. De errefelé minden perc tele van eseménnyel, csak figyelni kell. Szemnek, fülnek át kell fogniaa vadász körüli területet, amit nem lát, azt zajai árulják el. Most hát csak figyelek. Bőgőmajmokcsordája harsog felettem. Afféle lézengő „dalnokai” ezek az ősvadonnak. A kaboklók guaribánaknevezik őket. Legtöbbjük fekete szőrű, de akad köztük barna, sőt vörös is. Vörös „csuhába” különbena vénség öltözteti a hímeket, üvöltenek, gondtalanul dalolnak reggel és délelőtt, alkonyatkor és este,amikor a lombkupola legmagasabb pontjára telepedve a kelő vagy búcsúzó napot köszöntik.Fogságban szomorúak. Igaz, mitől is volnának vígak, amikor a derekukra kötött madzag, az eléjükvetett banán, fél narancs az ember hatalmát bizonyítja, az emberét, aki megfosztotta őketszabadságuktól. Nem tartok sem majmot, sem papagájt.

Még az ajándékba hozott legszebb arara-papagájt sem fogadom el. Sok baj van velük. Inkább csakaz asszonynép meg a játékos kabokló-kisgyerek szórakozása az ilyen jószág. Én nem tölthetem avadászatra, gyűjtésre alkalmas, drága időt a fogoly állatkákkal bíbelődve. Talán túlságosan is ridegvagyok önmagamhoz, de az ősvadon és a víz, köt jó barátom, bőségesen kárpótol mindenért. Csak

afféle „megálló” életemben a C. F. I. B. pihenő, ahonnan, amikor elég erőt gyűjtöttem, tovább indulokcélom felé. Erről nem mondok le. Hív az Uatoma folyó ősvadona.

ÉJSZAKA A MOCSÁRBAN

Konzerv-vaj sistereg a zsarátnok felett, a rostélyra helyezett lábasomban. Tucatnyi, tündöklően kékinamba—, vadtyúk-tojás hever a tűz mellett. Nem messze innen leltem a tojásokat, egy kidőlt fatörzsalatt. Rőzsét akartam szedni, hogy halat süssek. Közben inambu-kakast riasztottam fészkéről,tojásairól. Bizony, inambu-kakast, mert ebben az erdei madár-családban az a ,,szokás”, hogy a tyúkcsak tojja, de a kakas költi ki a kis inambu-csirkéket. Ez esetben ez a dicséretes kakasszándék nemvalósult meg. A tojások még melegek a madár tollától, testének melegétől. És — ez a legnagyobbcsoda — nem fiasak. Alighogy rájuk ülhetett a kakas. Hat tojást ütök fel, tökhéjba csurgatva. Só iskerül bele. Éppen felverem, amikor túlfelől, a viskó Tapajos felőli oldaláról taps hangzik.

— Lehet! — kiáltok.Viskóm sarkánál Jose, kaboklo barátom kissé vad ábrázata jelenik meg. Persze, szombat délután

van. Üdvözöljük egymást. Elmosolyodik, amikor meglátja a szép tojásokat. Beleöntöm a sistergővajba a felvert tojást, azután illendően, mint errefelé szokás, megkérdezem:

— Servi, Senhor? — Szolgálhatok, uram?— Nao, Senhor! — Nem, uram! Rázza fejét Jose, mert az itteni udvariasság ezt így követeli.

Csakhogy én magyar vagyok, és nem udvarias brazil, aki miután ilyenképpen eleget tett azillendőségnek, nyugodtan megebédel látogatója szeme láttára. Jose tiltakozása ellenére másik lábasbaújabb darab vajat teszek a konzervdobozból, s a lábast a tűzre állítom. De a hat tojás felverését márrábízom, süsse meg magának ebédjét. Meg is magyarázom neki, hogy nálunk Magyarországon vagykínálnak, vagy nem. Ha ott visszautasítják a kínálást, az éppen olyan udvariatlanság, mint itt az, haelfogadják.

— Azt gondolom, Senhor — lök Jose három perccel később kapunyílásnyira tátott szájába egyhatalmas marék farinhát, mandióka-morzsát a rántotta mögé —, hogy mégiscsak jobb a ti szokásotok.

Magam is így gondolom.— Jose! — fordulok ebéd után a barnabőrű legényhez, aki ez idő szerint mészáros a fazendán. —

Elkísérnél este, sötétedés után kajmánvadászatra?— Sötétedés után?— Igen! Vagy másfél-két tucat kisebb kajmánt szeretnék lőni.— Sötétben?— Koromsötétben. Velem jössz?— Igen!Jose, a vad fickó képéről lerí a kíváncsiság. Ilyesmit nemcsak hogy ő, de még nagyapja se pipált.

Jó ideig tűnődve néz maga elé. Üldögél az esti kajmánvadászatot várva, minden kabokló-vendégemkedvelt helyén, a magas küszöbön. Én közben bogarakat, lepkéket rakok áttetsző papírzsákokba,ráírom a keltezést, lelőhelyet.

Jose néma bizalma jólesik. Igaz, talán kíváncsiságának és közismert bátorságának is része vanabban, hogy kérdezés nélkül csatlakozik a merőben újszerű, számára ismeretlen vadászathoz. Nézem alegényt. Bőre sötétbarna, válla széles, izmos, haja dús, éppencsak annyira nyírott, amennyire alegrátermettebb kaboklo időnként baráti szívességből megszabadítja tőle. A kajmánvadászat errefelénem különleges dolog, csaknem olyannak számít, mint odahaza, Magyarországon télidőben nyulat,vadlibát lőni. Szinte kényszerít ez a vízi duvad, ha meglátom a Tapajosban vagy a környező, kisebbingoványokban, amint dülledt szemmel a partot figyeli, hogy — lőszertakarékosság ide vagy oda —rápuskázzak.

Jose is, mint minden kaboklo kérlelhetetlenül gyűlöli őket. Ősi, természetes védekezési ösztönbőlfakad ez a gyűlölet, mert a kajmánféle nem tiszteli, csak óvatosan kerüli az embert. De ha módja vanrá, lecsap. Nem egy tragikus végű kajmánhistóriát hallottam, mióta a vadont járom. Ezek éppenséggelnem növelik a kajmánok iránti jóindulatomat. A vad és éhes kajmán, folytonosan zsákmányt remélve,egyre a part közelében ólálkodik. Ma persze már nem teszem meg azt, amit eleinte, ideérkezésem utántettem. Akkor még a Tapajos közepén úszó kajmánt is elejtettem. A parttól száz-százötven métertávolságban úszó kajmánnak csak szeme, háta és farka tövének hármas kúpja látszik ki a vízből. Ha azilyen kajmán zsákmányt remél vagy veszélyt sejt, csak két óriási, dülledt szeme áll ki a vízből. Akajmán természetrajzához tartozik, hogy állja a szeme, feje mellett vízbe csapó puskagolyót. Nem riadmeg tőle. Éppen ennek köszönhetem a puskázási tudományom iránti tiszteletet s a kaboklók barátságátmár a fazendán is.

Nemrég történt az eset. Jose meg a többiek: Abilio, Joel és Miguelzinho egymás kezéből kapkodtákki a Winchestert, hogy rálődözzenek a fazenda előtt elúszó kajmánóriásra. Miguelzinho kezéből énvettem ki a Winchestert. A dülledt szemű, partra figyelő kajmán vagy százhúsz méterre a parttól akkormár elúszóban volt. Százéves tapasztalata szerint az ember ilyen távolságból már nem jelenthetettveszélyt. Dörrent a Winchester. A kajmán óriási loccsanással ötször is megpöndörödött a vízben,aztán elmerült. A kaboklók persze nem tudhatták, hogy odahaza ötven méterről biztosan lőttemgolyóval a húszfillérest vagy a lengő cérnára kötött diót. A kajmán szeme jóval nagyobb ahúszfilléresnél, diónál.

— Azt is! — mutatott Miguelzinho egy másik, a folyamra boruló erdő aljában úszó kajmánra.Vöröses volt a víz, áldozóban a nap. A vérszínre festett vízben alig látszott a kajmán szeme. Olyasfélevolt csak, mint a céllövöldében a forgókorong. Pillanatnyi célzás után eldörrent a 44-es. Óriásiloccsanás, a kajmán elmerült.

— Senhor Gabriel! — nézett rám Miguelzinho. — Ez nem lehet véletlen. Tennél még egy próbát,Senhor? Nézd azt a vén bikát, reggel úgyis levágjuk, azt ott, amelyiknek a szarva hegyén ólomgombvan — mutatott a karám irányába. — lődd le a bal szarva hegyéről a gombot.

A karám vagy hatvan lépésre volt tőlünk. Új töltényt ismételtem a csőbe. Ezzel feltettem céllövésitudományom becsületét a vén bika szarván ékeskedő, húszfilléres átmérőjű ólomgombra.Mindenképpen nehéz feladat. Háttérben a vízig nyúló ősvadon nem emelte ki a célt. A szarvhegy,rajta a parányinak tűnő gomb a Winchester elé került. Mögöttem csendben figyeltek a kaboklók.Bumm! A bika megrázta fejét, leszegte szarvát, amelynek végéről eltűnt a gomb. Lapockaveregetéskövetkezett. Megkaptam a láthatatlan tapajosi „becsületrend”-et. Befogadtak maguk közé a kaboklók.

Jose nézi az alkonyatban vörösre változó. szellő fodrozta vizet, amely úgy csillog a búcsúzósugárözönben, mintha izzó. folyékony arannyal öntötték volna végig.

A zacskóba rakott bogarakat becsomagolom a Falmeira kekszgyár üres bádogdobozába. Elhasadtingemből négyszögletes darabot tépek, ebbe varrom be a dobozt. Tintaceruzával írom rá a címet:Museu National de Hungria, Budapest — majd a közelebbi cím következik. Nem Hóman Bálintnak,hanem az igazi Magyar Nemzeti Múzeumnak küldöm ezt a csomagot. Jose érdeklődéssel nézimunkámat. hogyan kezelem bal kézzel a tűt, cérnát. Bal vállról lövök is. Egyedül képviselem aTapajoson a balkezesek táborát. Jose mindig megcsodál érte.

A sarokban álló szigonyokhoz lépek. Tőlük balra két kígyóketrec, előttük áll meg Jose. amikormellém lép. Nézi a kígyókat. Korallkígyók vannak többségben. de akad a ládában tiszta zöld megzöld-arany foltos is. Hátul élénkvörös-kígyó tekeredik rétesbe. A szomszéd ketrecben hamuszínűlándzsakígyó. Veszedelmes mérgeskígyó. Mögötte két, ragyogó színű, vörös zsiboj tekeredik. Nemmérgesek_ Szépek. Túlfelől, a másik fal tövén is állnak kígyóketrecek. Mérges- és óriáskígyók

„laknak” bennük. Az óriáskígyók vénségének fokát nemcsak hosszúságuk, sokkal inkább fejlettségük,vastagságuk mutatja.

— Szigony is kell estére, Senhor? — pillant rám Jose.— Kell!— Mit viszünk még?— Egy jó darab acéldrót kellene, amiből nyeles dróthurkot készítenénk. Nekem csak puha

vasdrótom van.— Várjon csak. Senhor! — Jose átlép a magas küszöbön. letalpal csónakjához. — Ez jó lesz? —

jelenik meg fél perccel később. Kezében hosszú drótkötél fonatot lenget.— Pompás! — veszem át Jose másfél méteres acéldrótfonatát, amely nyilvánvalóan a Ford-

ültetvény ócskavasraktárából származik. A Tapajoson másfelé nemigen található ilyen holmi.A drótfonatot közös erővel szétbontjuk. s kiderül, hogy hat szál. kitűnő tulajdonságokkal

rendelkező. igazi acéldrótból készült. Rugós, ellenálló. Amikor megpróbálok kis „fület” kötni avégére. nem megy. Éppencsak visszahajlik, de rácsavarni saját szárára nem lehet. Vékony vasdróttalcsavarom körül. hogy tartson a fül. Áthúzom rajta az acéldrót másik végét. Méteres nyelet keresekszerszámaim között. A fanyél végére szegezem u-szegekkel a kör alakúra hajlított acéldrótot. Mostmár pompás, nyeles acélhurkom van, átmérője közel fél méter.

— Ez mire való? — bök Jose a sötétedő kunyhóban az elkészült acélhurokra.— Befogjuk vele a lelőtt kajmánt.— Kajmánt? — Jose nagyot nyel. Ilyet még nem látott. A meggyújtott karbidlámpa fényénél két

szigonyt választok ki a dróthurok mellé. Winchesterembe tizenkét töltényt nyomok. Nadrágzsebemet ismegtömöm egyetlen töltényes dobozomból. Alig marad benne néhány, amikor visszateszem a polcra.

— Hozzam én is a Winchesteremet? — néz rám Jose.— Nem fontos, itt maradhat.Jose megy, felhozza a csónakból puskáját, amelyet a társaságtól kapott használatra. Jose mint

mészáros a fazenda körül az ősvadont is járja, lelövi az elbitangolt, karámból kitört, elvadultszarvasmarhákat. Az elsők akkor vették be magukat az őserdőbe, amikor megalakult a fazenda, s akiirtott ősvadon területére kiengedték az első hajóval érkezett szarvasmarha-szállítmányt. Azt hitték,karám nélkül is együtt marad a csorda. Nem így történt. Mind a négyszáz állat bevette magát azősvadonba, s úgy kellett vadászni rájuk, mint a vadállatokra. Most persze már nincs sok belőlük, merta táplálékhiány, a mérges növények s a zsákmányra idecsődült jaguárok elbántak velük. De karámbólkitört szarvasmarha, disznó azért ma is akad, különösen az utóbbi vadul el gyorsan, s úgy kellvadászni rá, mint vad rokonára.

— Két csónakkal megyünk? — hangzik Jose újabb kérdése.— Nem, csak az enyémmel.— Jó, Senhor.Felszítom a tüzet. Vacsorázunk. Odakinn sűrűsödik a sötét, és Jose nem kérdez többet. Vár. De

hogy mekkora érdeklődéssel, mutatja szemének villantsa. Kávét is főzünk. Jó ilyenkor a nagy bögre,erős feketekávé.

— Mehetünk! — szólok, amikor már teljes hangerővel zeng a sötétben a tücskök koncertje. Susog akunyhót körülálló fekete ősvadon. Csak a csillagok fénye vibrál, rezeg a forróövi estében. Leveszema polcról a nyeles Winchester-elemlámpát.

— Az meg minek kell? — kérdi Jose. De mindjárt elneveti magát, mert ugyan mi másra kelleneeste az ilyen batériás lámpa, ha nem arra, hogy világítsanak vele. Jose nincs hozzászokva az éjszakaikivilágításhoz. Fogai nedvesen csillognak barna arcában. Szeme érdeklődőn, várakozón csillog.

Sovány, izmos teste szinte megfeszül, mint valami pompás ragadozóé, mert Jose most már az,ragadozó. A sötétség feloldotta gúzsba kötött vadságát. Minden ízében ott remeg az ölés, azsákmányszerzés vágya. Éppen olyan félelmes ellenség lehet, mint amilyen megbízható barát.

Elzárom a vizet a karbidlámpán. Lángja csak akkora, mint egy gyufáé. Mire megjövünk, csak avizet kell majd ráereszteni, hogy megint teljes fénnyel világítson.

Az éjszakai vadászat alapelve már rég ismert, de kajmánra még sohasem alkalmazták. Éri mostkipróbálom. Azok a tapasztalatok, amelyekre eddig szert tettem, eredményes vadászatot ígérnek.

Megkeressük csónakomat a koromsötét éjszakában, mert a sötétség már éjszakai, bár alig múltkilenc óra. A ragyogó égi ékszerek, a sziporkázó csillagok ránkhintik fényüket, s mi hallgatva toljukrá a vadász-szerszámainkkal rakott csónakot a Tapajos némán elfolyó vizére. Szellő sem rebben, atücskök azonban javában tercelnek egymásnak, s a prím magasan szárnyal. Él körülöttünk az éjszaka,az ősvadon, a víz.

— Jose! — fordulok hátra, a csónak végében evezéshez készülődő legényhez. — Lassan evezz, sha parazsat látsz a vízen, hangtalanul közelítsd meg.

— Miféle parazsat? — néz rám Jose. Érzik a hangján, hogy a vízi parázs említése kikezdi türelmét.— Nem kísértetet, ne félj — nevetek. — A villanylámpa fényében a kajmán szeme olyan, mint a

parázs. És az ilyen, fénnyel célbavett kajmán nem megy el, addig néz, bámul a fénybe, amígodaevezel.

— Megvár?— Meg bizony. Akár húsz centiméterről is lelőheted, olyan közel evezhetsz hozzá.— Hát ezekre a kajmánokra kíváncsi vagyok — húzza meg evezőjét a vízben Jose.Hangtalanul siklunk. Magam a csónak orrában evezek. Átvágunk a Tapajoson a túlparti ingovány

irányába. Megkerüljük az utunkat álló, őserdővel benőtt szigetet, amely viskómmal éppen szembenemelkedik ki a folyóból. Koppannak evezőink. Sodródik alattunk a víz. Amikor felfelé nézünk Prainhafelé, semmit sem látunk. Fekete a fazenda tája is, pedig innen már látni kellene fényeit. Igaz, ilyenkormár mindenki függőágyába tért. Holnap pedig, amikor majd az esti, éjszakai puskadörrenések okáttalálgatják, nem is gondolnak arra, hogy Jose meg én kajmánokra vadásztunk. Josénak is ilyesfélegondolatai lehetnek, mert halkan megszólít:

— Senhor!— Tessék? — fordulok hátra.— Lesz min gondolkozni az éjszaka a vén portugálnak és senhor Goemannak, ha meghallják a

lövöldözést.Az ám. Ők ideát laknak. Igaz, valamivel lejjebb, de a távoli puskalövések nem hatnak majd

nyugtatóan idegeikre.Innen, a sásos mocsarakból viszik a fazenda szarvas-marhaállománya számára a füvet helyettesítő

sást. Ezen tengődnek a vágásra szánt állatok. Mert másféle fű — hacsak a szigetek ősvadonaibantenyésző, veszedelmes sebeket hasító kardfüvet nem számítjuk — nincs errefelé. Miguelzinho is ilyensást szállító csónakos csoport tagja.

A fekete erdőfal aljában evezünk. Pár percre lehet már csak a szigeten túli sásos beszögellés, akiszemelt éjjeli vadászterület. Jose szinte izzik a kíváncsiságtól. Már érti. mire jó a vízre vetítettsugárkéve. Csak a gyakorlati próba hiányzik.

Benn evezünk a kis ingovány sodrásmentes, szélesen terülő, sötét vizén. Némaság ül a vízen, azenyhe csillagfényben fekete falnak tűnő őserdőn. Az erdő, a víz él.

Száz felől les százféle emlős, riadó vagy zsákmányra éhes dúvad, hal, teknős a sötétben mozgóvalamire, csónakunkra. Néha loccsanások hangzanak. Halak vetődnek ki a víz feketeségéből. Ilyen hát

a forróövi éjszaka a belső-brazíliai őserdő ingoványában. Ilyesfélét képzeltem el odahaza. Most ittvagyok. Csónakban, Winchesterrel, szerszámokkal felszerelve. Mögöttem igazi brazil vadász ül,mártogatja vízbe evezőjét, amelynek zaját nem hallom. Januárban odahaza még hó csikorgott csizmámalatt a feketepusztai éjszakában. Most meg forróövi éjszaka ölel körül. Kezem fejével törlömverejtékemet. Alig pár hónap a távolság időben. És vadlibagágogás helyett kajmánok mély,torokhangú nyögését hallgatom.

Megkeresem a csónak ülése alatt a Winchester-lámpát. Háromelemes, jó fényerejű. Harmincméterre is kiveti sugárkévéjét. Gyermekkoromban, amerikai detektív-filmekben láttam először ilyenlámpát. Felnyomom a gombot, és a koromszín éjszakát ketté hasítja a bele vágódó, éles fénysugár. öt,tíz, vízben izzó „parázson” fut át a fénypászta. Egyiken, a legközelebbin, megáll.

— Lődd le! — súgom hátra Josénak. — Itt a puska az ülés mellett. Evezz közelebb hozzá. Én addigfogom a fénnyel. — Több szó nem hangzik.

Fél méterre a csónaktó] bámul a sugárzásba a fekete vízből a kajmán. Mereven. Igézetten. Rücskös.lemezes, „csőrös” feje, kidülledt szeme a vadság megtestesítője. Kétméteres példány. Jose már letetteaz evezőt, nyúl a Winchesterért. A kajmán megbabonázottan bámulja a fényt, a sugárzó csodát,amelyet először nyitott meg előtte emberkéz. De többször nem is láthatja.

Jose kezében, húsz centiméternyire a kajmán szemétől, eldördül a Winchester. A széles vízenmesszire elfut. sokáig rezeg a hang. A kajmán buborékoló fúvással elmerül, átcsap rajta a hullámzóvíz. Máris alája vág, körülfogja az acéldróthurok. Nem engedi elmerülni. A nyélen érzem a holt súlyt.

— Kifelé! — szólok Josénak.Nehezül az iszapos folyófenéken vonszolt kajmándög, amikor az erdőaljba érünk. Kikötünk.

Ismerem a helyet, és Jose is jól ismeri. Sáros zátony ez, amely ilyenkor, apadás idején kiemelkedik avízből. Csikordul a csóvakelő, amint partot érünk. A zsákmányt Jose segítségével húzom ki aszikkadt, kajmán-nyomokkal borított zátonyra.

— Kicsit nagy lesz William Bernnek! — vakarom meg tarkómat, amikor megvilágítom a lelőttállatot. — És nem is fekete-kajmán, hanem pápaszemes. Elnéztem.

— Hát csak fekete kajmán kell?— Csak az!— Nem baj! — mosolyodik el Jose. — Mire megvirrad, abból is meglesz a két tucat. —

Nevetéséből hallom, élvezi az újat, a szokatlant.— Igen, ha a lámpa kitart addig — nézem a lelőtt kajmánon pihenő fénykévét.A lámpa kitartott, Joséval éjjel háromra megszereztük az egy híján húsz, növendék fekete-kajmánt.Vasárnap reggel van, négy órától hétig aludtunk, most itt állunk viskóm előtt a kikötőben, az elejtett

és halomba hányt fekete-kajmánok fölött. Az elsőnek hurokra került pápaszemes-kajmánt odaáthagytuk a zátonyon a dögkeselyűknek. Nem érdemes vesződni elszarusodott páncéljának, bőréneklenyúzásával. Jose ragyog. Csatakosak vagyunk, fáradtak, de az éjjeli kajmánvadászat emlékezetesélmény marad mindkettőnknek. A munka neheze, a kajmánbőrök lehúzása azonban csak mostkövetkezik.

— William Bern elégedett lehet majd a tapajosi kajmánbőrökkel — fordulok Joséhoz. — Odabennaz erdőárnyékban nyúzzuk meg őket — mutatok a legyektől meg száz más rovartól körüldöngöttkajmánhalomtól tíz lépésre kezdődő, félhomályos sűrűre.

— Az jó lesz — Jose máris kihúz egy méteres kajmánt, melynek fekete bőrét vékonyka, fehérharántcsíkok tarkázzák. Viszi befelé, ledobja a reggeli, bőséges harmattól még nedves avarra. Mindenkajmánnak, kivétel nélkül, fejét érte a Winchester ólma. Alig néhánynak vágott ki a golyó alul,állkapcsa, nyaka alsó részén. A többségben bennemaradt, mert rézsút érte őket a lövés. Valamerre

elkalandozott bennük az ellapult dumdum lövedék. A Winchester golyójának nincs acélköpenye, s azeleje laposra vágott.

Döglegyek zümmögnek körülöttem, amikor Jose példáját követve magam is befelé cipelem,dobálom a fekete páncélt viselő, nemrég még veszedelmes, „megszelídült” kajmánokat. Jose letérdelegy mellé, hanyatt fordítja, s végigvágja az állat hasán a kemény haspáncélt. Erős mozdulat, élespenge kell ehhez, mert másként megreked a kés a bőrben. Hogyan akarja ezt kidolgozni, megpuhítaniBern Vilmos, nem tudom. De minden tiszteletem az övé, ha megcselekszi.

Magam is hanyatt fordítok egy másfél méteres példányt. Majd mielőtt hozzálátnék nyúzásához,behozok az árnyékba egy homokkődarabot. Az lesz a köszörűkő. Leteszem kettőnk közé. Ezt nemnélkülözhetjük, mert az elszarusodott kajmánbőr hamar kihordja a kés élét. Még egyszervisszamegyek, kiveszem a csónakfenékből a vízmerő tökhéjat. Telemerítem a Tapajosból. Odaviszema fenőkő mellé. Jose már ott térdel a homokkőnél. Élesíti kését. Csak borotvaéles késsel szeretdolgozni. Magam is megfenem rövidnyelű késem. Szeretem ezt a szerszámot, igen alkalmasmindenfajta, hozzáillő műveletre.

A bőréből kifejtett fekete-kajmán húsa szürke és feketével sűrűn szálazott. Nem olyan „gusztusos”,mint a pápaszemes-kajmáné. A pápaszemes „rokon” fehér farkahúsa a kaboklók kedvelt csemegéje.Amint kifelé vetkőztetem kajmánomat hasa, farka páncéljából, nemigen támadna rá étvágyam, akkorsem, ha pápaszemes-kajmán volna. Rücskös feje, fehér fogakkal sűrűn rakott állkapcsa — az alsófogak a felső, a felső fogak pontosan az alsó fogsor vájataiba illenek — sehogy sem nyeri megtetszésemet. Előbb nyakán, feje mögött vágom el rücskös. páncélos bőrét, azután hozzáfogokhátpáncélja lefejtéséhez. Nem gyors munka, egy kajmáni megnyúzása legalább húsz percig tart.Persze, csak nekem. mert Jose már a harmadikat rántja maga elé, amikor én az elsővel végzek. Ahogynézem. délelőtt tíz óra elrítt nem végzünk. Csatakos. a vizes kajmánok szagát őrző ruhánkbavisszaöltözve dolgozunk.

Jose a tizedik lenyúzott, szürke húsú kajmándögöt dobja a halomba, amelynek növeléséhez én mégcsak a harmadikkal járulok hozzá.

Ekkor befordul egy csónak szállásom nyolc lépés széles, lombokkal csaknem teljesen beborítottkikötőjébe.

— Hahó! — kiáltja, evezőjét magasba emelve Olaf, norvég mérnök barátom, s még egyet belehúzevezőjével a vízbe, hogy partra futtassa csónakját. — Szervusztok! — kiált most már a partról.Leteszem késem, nadrágomba törülöm kezem, s elébe megyek.

— Mi az ördögöt csináltok itt? — érdeklődik, miközben Joséval is kezet szorít.— Kajmánokat lőttünk az éjjel, most lenyúzzuk a bőrüket, mielőtt még belebüdösödnek.— Ti lövöldöztetek egész éjszaka?— Persze! De meg is van az eredménye.— Azt látom. Most még csak azt mondd meg, mit csináltok a nyersbőrrel, mert tudtommal félmarék

töltény árát kapod meg az egészért.— Egy barátomnak, William Bernnek küldöm Be-lémbe. Valami cserzési kísérlethez kérte.— Az más. — Nagyon tárgyilagos barátom most már a szorgalmasan és ügyesen dolgozó Josét

nézi.— Hogy van a vállad? — érdeklődöm. — Amint látom, rendbejöttéi. Ha az a mázsás ág egy

kicsivel odább törik le és a fejedre zuhan, most nemigen nézegetnéd a kajmánokat.— Nem volt gyerekjáték. — Olaf kedve elborul.— Együtt vadásztunk a Tapajoson, amikor a baleset történt — magyarázom Josénak. — Azonnal

vissza kellett fordulnunk.

Jose bólint. Hallott az esetről.— Mikor jöttél ki a kórházból?— Három napja. Moore doktor azt mondta, pokoli szerencsém volt, hogy csak a vállamat meg a

karomat törte össze az ág, és nem a gerincemet.Olaf sápadt. Szeme körül a betegség árnyéka. Korombeli fiatalember, huszonhárom esztendős.

Vidám jóbarát. De az út, amikor csónakon, sebesülten szállítottam a C. F. I. B. ültetvényre, Mooredoktor kórházába, nem tartozik legvidámabb emlékeim közé.

— Hallom, holnap „bevonulsz” a fazendára — mondja örvendezve. — Ryke, az amerikai főnökholnap indul a „Zeantunes”-szal Santarembe. Reggeliztetek? — vált át hirtelen Olaf, mert észreveszi,hogy a költözés gondolata nem tölt el kitörő örömmel. Persze, tudom, nincs másként. De mire valóarról beszélni a haldoklónak, milyen szép a koporsó, amely a szomszéd szobában várja. Mert aszabad erdei vadászélettől való búcsú most ilyesféle hangulatot okoz.

— Nem, még nem reggeliztünk — felelem.— Akkor főzz kávét, hoztam konzervsonkát, banánlekvárt és friss konzerv-vajat — jelenti Olaf.Jose barna arca felderül. Éhes lehet, különben is nagyétkű. Hát még ha fogára való akad. Olaf

felsorolása alighanem jót tett az étvágyának.Mindegy, előbb már végzünk a nyúzással. Jose csónakba rakja a lemeztelenített, apró kajmánokat,

és mélyen beevez velük a Tapajos sodrába. Ott belecsobbantja őket a vízbe. Alkalmasint nagy örömetszerzett velük néhány húsfaló vörös-piranha halrajnak. Fekete-piranha nincs errefelé a Tapajosban.Az a veszedelmesebb fajta.

A visszaérkező Joséval együtt megfürdöm a csónak mellett. Olaf addig odafenn, viskóm hátsóeresze alatt felszítja a tüzet. Josénak kölcsönadom egyik nadrágomat, amíg saját, kimosott inge,nadrágja megszárad. A magam vizes ruháit is odaterítem száradni José holmija mellé a csónakpadra.

— Na most aztán „terülj asztalkám”. Olyan éhes vagyok, hogy akár teknőstojáson is meglennék —jön elém Olaf, amikor derékig meztelenül, mezítláb az eresz alá érek. — Hoztam egypár frissen sültzsemlyét is a „Zeantunes”-ről. — Olaf a végére tartogatta a legnagyobb örömhírt. Nem is tudom,mikor haraptam utoljára igazi kenyérbe. Joséra a közlés nincs hatással. O inkább a kenyérpótlómandióka-morzsát, a farinha d'aguát őrli fogai közt. Ebben is igazi, hamisítatlan kaboklo.

— Kár, hogy Joséval tegnap megettük az összes inambutojást — pillantok Olafra. — Tudod, hogyjobb, mint a teknőstojás? Most akár ham and eggset is süthetnénk.

— Sose sajnáld — harap Olaf hatalmasat a vajjal megkent fél zsemlébe. — Nem rajongoktúlságosan az ilyen erdei tojásokért.

Jose kora délután elevez Olaffal. Amikor Olaf csónakját vontatókötélre fogva elindulnak, akajmánbőrök már ágakra feszítve szikkadnak az erdőárnyékban. Nem sóztam be őket. Így kérteWilliam. Estére megszáradnak, akkor valamennyit behordom az eresz alá. Reggel pedig, amikor értemjön a motoros, elviszem a „Zeantunes”-re a tizenkilenc darab, zsákba varrt kajmánbőrt. A ma délutána levélírásé. A levelekkel és a kajmánbőrökkel együtt a tegnap becsomagolt bogárküldeményt iselviszi a „Zeantunes”.

Jose különben azt kérte: ha elköltözöm, hadd lakjék itt Abilióval. Innen járnak majd csónakon afazendára. Most látom csak, mennyire gyökeret vertem itt a vadonban. De hiába, nagy úr a pénz,elkerget innen.

TRAGIKOMÉDIA A PÁNCÉLOS-HARCSÁVAL

Első estém a fazendán.Az elköltözés mindig búcsú is életünk egy darabjától. Nem zörögnek többé felettem a tetőzetben és

nem szórják fejemre a pálmalevél-törmeléket a patkányok, mert új állásomban a fazendai „kultúra”minden áldását élvezem. Ehhez a kultúrához tartozik a padlós szoba, a fekete hullámbádog-tető, afaházikó gerendáiba csavarozott függőágytartó kampó és egy petróleumgáz-lámpa. Goemann is ittlakik egy másik, ugyanilyen szobában, ha itt marad éjszakára, de ebbe csak ritkán egyezik belefélfekete felesége. Ma este is elevezett Joséval és Abilióval meg a túlparton tanyázó fazendaikaboklókkal. Néhány holmimat régi szállásomon hagytam. Abilio és Jose majd ügyel rájuk. Nemhoztam magammal például minden teli ketrecet sem. Onnan szállítom majd el őket a kunyhóból, hamegjön a Tapajoson hajózó gőzbárkás kereskedő.

Csend borul a fazendára. Házam mögött három hosszú pálmabarakk húzódik. Fedelük alatt él,pihen az a négyszáz erdei ember, akit a nélkülözés hajtott ki az őserdőből. Sokan népes családothagytak otthon, ha ugyan egyáltalán otthonnak nevezhetők a düledező, erdei kunyhók. Egy-egymunkáscsapat huszonöt főből áll Fordéknál. Az előmunkások a legrátermettebb kaboklók, akikmindenben kiválnak társaik közül. Ők tartoznak felelősséggel nekem, én pedig a C. F. I. B.főnökeinek. A vezérkar: Kennedy és C. Pringle. Pringle a közvetlen felettesem. A fazenda központjakülönben nem sok épületből áll. Szerszámraktár, konyhai anyagtároló, konyha, az én szállásom,továbbá a fürdő, melyben vagy tíz zuhanyrózsa büszkélkedik. Ide tartozik a már említett hárompálmabarakk — vagy negyven méter hosszú mindegyik — és a csónakkikötőnél, a karámok mellett apálmatetős, betonaljazatú vágóhíd. Ennyi az egész.

Délelőtt orvosi vizsgálaton voltam a kórházban. Minden rendben van. Maláriám tökéletes tapajosimalária. Ezt tudja Moore doktor is. De hát ez a legkevesebb. Körülöttem annyi a „kereszt” a kaboklókvizsgálati leletein, mint égen a csillag. Sok kaboklo vérbaja nem is betegség már, hanem állapot, ígyjöttek a világra. Mindenkitől, aki maláriával kórházba kerül, vért vesznek. De salvarsan-kezelésrenem kerül sor. Túl gyorsan jönnek-mennek itt a kaboklók. Ez lehetetlenné teszi a hosszas kúrát. Megaztán ki győzné salvarsannal? Azt a kaboklót, akinek valamiféle bőrbaja van — elég sok ilyen akad—, nem alkalmazza a C. F. I. B. Itt csak teljesen egészségesek dolgozhatnak. A lues azonban nemakadály. A trahoma már kizáró ok.

Munkanaponként huszonnégy milreis a fizetésem, amelyből ellátásomra — ennyit fizetnek akaboklók is — naponta három és fél milreist vonnak le. Nem nagyon igazságos a dolog, mert az énellátásom sokkal jobb, mint a kaboklóké. Ráadásul a feketebőrű szakács jóvoltából abrosz is vankecskelábú asztalomon.

Az orvosi vizsgálat idejét leszámítva az egész napot fazendai teendőim átvételével töltöttem.Goemann, bár ő a baromfitelep és a csirkekeltető vezetője, Nauckkal meg a raktárossal és aszakáccsal együtt egész nap segített nekem az átvételnél. Pringle csak délután látogatott meg rövididőre.

Két hátasló van a fazendán. Erős, fiatal lovak. A pejcsődör vad „fickó”, még a maga nemében is.Leila, a fehér kanca kis termetű, szeszélyes, mint egy primadonna. A pej-csődőrt választom magamnakállandó hátaslónak. Amikor elfogom, hogy megnyergeljem, sárga fogaival úgy kapdos felém, minthaelevenen akarna szétszedni.

Két igen becsületes pofont kap, amikor álla alatt összefogom zablába fűzött kantárát. Mindjártezután több marék cukorral vendégelem meg. Sikerül is úgy összenyálaznia bársonyos nyelvével,hogy könyökig mosakodnom kell. Ilyen módon barátkozunk.

Goemann nem ül lóra. Nauck sem. Egymagamban lovagolok ki a délutáni forróságban, miutánPringle elpöfögött féltonnás Ford teherautóján. amelyet „személykocsi”-nak használ. Egyetlenszemélyautót sem hoztak még a Ford-ültetvényre.

A kabokló-csapatok nagy területen, elszórtan dolgoznak. A legtávolabbi irtástól egészen akonyhakertészetig és a leendő banánültetvény helyén, mindenütt mozgást látni. Mozgást igen, dehaladást nem. Azok a munkáscsapatok, amelyek az irtásokon újra előtörő zöld növényzetet vagdalják.a lassított filmfelvételek tempójában dolgoznak. A meleg negyven Celsius fok árnyékban. Ők meg atűző napon, legalább ötvenfokos melegben „dolgoznak” mindössze széles karimájú háncskalapjaikárnyékában.

A csapatvezető capatáz barátságosan integet, amikor meglát a méter magasan burjánzó bozótban.„Látod, Senhor, dolgozunk!” — jelzi ez az intés. Elmosolyodom.

Egy fazenda-munkás napi fizetése nyolcórai munkáért kilenc milreis. Ebből vonják le a három ésfél milreist a napi ellátásra. A többit kéthetenként kapja meg. Akárcsak én.

— Krómnikkelből készült, kitűzhető számot visel ruháján minden Ford-alkalmazott. Ryke isviselte, Nauck is hordja, Goemann úgyszintén. Én zsebembe tettem. Azóta sem volt a kezemben, hogya szükséges formaságok, az orvosi vizsgálat után ideadták.

A munka reggel fél hétkor kezdődik és tart tizenegyig. A déli pihenő két és fél óra. Fél kettőkorkezdik újra a munkát, és dolgoznak ötig. Munkakezdetkor és befejezéskor bélyegezni kell amunkalapot az ellenőrző-órán. Aki a fazendától távoli munkahelyen dolgozik, élelmiszercsomagotkap. Egy doboz olajoshalat, banánlekvárt, két kis cipót.

A karámokban sok a vágómarha, hajón szállítják az utánpótlást. Naponta hatot vágnak le. Disznótcsak szombatra, vasárnapra. A disznóólak a Tapajos partján húzódnak, a sekély vízben drótfonatúkerítés zárja el az utat a folyó felé. Ez nagyon hasznos, mert a disznók így nem szökhetnek ki, akajmánok meg nem juthatnak be.

A marhavágás minden nap fél kettőkor kezdődik, háromra véget ér. A nagy motoros — amelyideszállított — ilyenkor már viszi is a főültetvényre a fél tucat, felnégyelt marhát.

Egy Josef nevű elzászi is dolgozik a konyhakertészetben. Alaposan megviselte a forróöv. Nemrégkerült ide. Ütődött fickó. Állandóan piszkos, fehér trópusi sisakot visel. Szenvedélyesen intézkedik.

Amikor odalovagolok, nagy munkában van csapatával. A féregirtáshoz beszerzett fly-toxpumpákkal szorgalmasan permetezik a karókra futtatott babot. A zöld babhüvelyeken, a levélzetennyüzsög a levéltetű, a levéltetveken pedig nyüzsögnek a vörös tűzhangyák. Az Amerikából szállítottrossz illatú, olajos permetezőszerrel irtja és irtatja Josef a kártevőket. Nem törődik azzal, hogy kétmilreis értékű zöldbabra akár kétszáz milreis ára rovarirtót is rápermetez. Közben persze tönkremegya bab is, azután valószínűleg Ford következne, ha sok ilyen embere volna.

Különben Josef volt az, aki nemrég felrobbantotta a konyhakertben az árnyékszéket. Csodálatoshistória. Kizárólag pokoli szerencséjének köszönheti, hogy nem keveredett maga is apró darabokbanabba, amit szétrobbantott. Úgy történt a dolog, hogy a hangyairtásra használt, nagy kanna szénkéneg ottállt a fabódé mögött, az árnyékban. Josef letette mellé égő cigarettáját, és megtöltött egy szűk nyakúbádogtartályt, majd másikért ment, hogy azt is megtöltse. A szétlocsolt, elfolyó szénkéneg eközbenelérte az égő cigarettát, s tüzet hányva robbant. Magával vitte a kannát meg a fabódét is. Josef, azthiszem sürgősen átkerül a főültetvényre. Pringle remélhetőleg talál neki munkát.

— Az ott mi? — kérdezem, amikor határozott közbelépésemre a kaboklók nagy nehezen leteszik afly-tox pumpákat.

— Az? — néz Josef, mintha először látná az óriásokra méretezett, koporsó formájúdeszkakereteket. — A konyhakert ágyásainak fa-sablonja. — Kiderül, hogy a derék, ütődött Josef nem

úgy csináltat ágyásokat a konyhakertészetben, hogy megásatja a jó, porhanyós talajt, hanem afelásatlan földre teszik a „sablont”, és földet hordanak bele. Ezzel a módszerrel sikerült is elérnie,hogy a konyhakert olyan, mintha óriások temetője volna, ahol a sírokon paradicsom, karós-bab,kelkáposzta díszeleg. Elbúcsúzom a trópusi sisakos, ötletes Joseftől, aki nagyon merev irányomban,mert nem lelkesedem eléggé a fly-toxos növényvédelemért.

Joseffel nem itt találkoztam először. Akkoriban, amikor letelepedtem őserdei viskómban,megtudtam, hogy távolabb. fenn a Tapajoson három, erdei gyűjtéssel, de főként cukornádpálinkaivással foglalkozó extrangeiro, külföldi él. Amúgy is terveztem egy hosszabb vadászkirándulást ajórészt ismeretlen, tapajosi vadonba, fel, egészen a forrásvidékig, ahol ma is alig ismert, szinte akőkorban élő indiántörzsek tanyáznak, és ahol talán ősi, történelemelőtti. rég elpusztult civilizációnyomaira bukkanhatok. Elhatároztam hát, hogy útnak indulok, és közben meglátogatom a háromeurópai erdőlakót. A látogatás nem mindennapi élményeit rég betelt naplóm lapjai őrzik. Nem vagyokrest, előkeresem a régi feljegyzéseket. Amíg olvasom, magam is újra élem a különös kirándulást.

*Csónakom eleje partnak ütődik. Mély a Tapajos vize, nem lehet a csónak mellé lépve kigázolni.

Átlépek gumizsákomon, összetekert függőágyamon, a gyűjtőfelszerelésen. Partra ugrom. Az egész napikemény evezés, csónakban ülés után úgy meglódulok a szárazon. mintha mozogna alattam a nedvesagyag. Tapsolok. Mezítlábas, vörösesszőke, rendkívül sovány férfi lép ki a kunyhóból, a megviselteresz alól. Mögötte széles arccsontú indián kíváncsiskodik.

— Guten Tag! — kiáltok.A sovány, torzonborz, szakállas ember visszaköszön. Kezet rázunk. Megmondom a nevem.— Josef Duval! — mutatkozik be. Két másik, hasonlóan rongyos ember is kikecmereg az alacsony

és nagyon rozoga kunyhóból. — Ericson svéd és Larsen norvég barátom! — mutatja be Josef aférfiakat. Bemutatkozom. Kezet szorítunk.

— Mi járatban van errefelé? — fordul felém érdeklődőn Ericson.Az öles termetű Larsen kíváncsian mustrál. Sült hal illata leng a kunyhó körül. A két északi a hátsó

eresz alatt alighanem halsütéssel foglalkozott.— Fles! — szólítja a rongyos ingű, mezítlábas Ericson az indiánt. — Tisztíts meg még egypár

halat.— Igen! — feleli a barnabőrű, ágyékkötős indián. Megkerüli a kunyhót és eltűnik a hátsó eresz

alatt. Különben minden erdei kunyhót így építenek errefelé. Az enyém is ilyen. Századok alatt alakultki ez az építési „stílus”. Az is lehet, hogy az őslakó indiánoktól vették át.

Letelepedünk a fekete ébenfából ácsolt, időtől megviselt padokra. Az asztal is nehéz, sziklakeményébenfa. Nem sajnálta a munkát az, aki valamikor kifaragta. A század elején a húszas évekig, amikormég magasak voltak a gumiárak, megengedhettek maguknak ilyesféle „luxust” az itteniek.

— Hozza fel a holmiját a házba — tiszteli meg rozzant viskóját a keszeg, dülledt szemű Josef.— Maradjon itt éjszakára. Mindjárt kész a vacsora.

— Várjon, segítünk! — pillant Larsenre Ericson. „Első kézből” akarják tudni, milyen afelszerelésem.

Felvisszük kevés holmimat a kunyhóba, a kígyóketrecek odalenn maradnak.— Mondja — kérdi Josef —, mi az ördögnek kell magának mérgeskígyó? Van széruma?— Nincs! — felelem az igazsághoz híven,— A szentjét — nevet Ericson. — Maga se sokra becsüli az életét.— Dehogyisnem. Ez a bot azonban minden szérumnál biztonságosabb! — mutatom a szigonyaim

mellé támasztott, zsineges kígyófogó botot.— Ügyes dolog — nézegeti a szerszámot a három ember, akinek ruházata összesen nem ér két

milreist. — Adja nekem — pillant rám szeme sarkából Ericson,— Tessék! — Újat faragni nem nagy mesterség. U-szegem, zsinórom van bőven, más meg nem kell

hozzá.Ericson mindjárt ki is húzza az U-szegek alatt levő zsineghurkot. Kipróbálja, hogyan működik.— Kitűnő! Köszönöm! — s már viszi is be a kunyhóba.A sülő hal illata egyre erőteljesebb. A szag elárulja, hogy ökörhal zsírját használják.Sötétedik. Más emberek a viskó lakói, mint a kaboklók, Nem tudok felmelegedni köztük. Lassankint

megtudom. hogy évek óta élnek a vadonban, bebarangolták egész Dél—, Közép- és Észak-Brazíliát,Mindenütt maradhatott mögöttük valami, amiről nem szívesen beszélnek, mert amikor megkérdezem,milyen falvakban, városokban jártak, csak általánosságokat közölnek. Mintha összebeszéltek volna.Fles — ők nevezték el így — nemrégiben szegődött hozzájuk, a felső Tarajosról való, Most affélefélig szolga. félig vendég, Fles engedelmes. de szeme, mikor vendéglátói nem néznek rá, sötétenvillan. Rosszabbul sohasem éreztem még magam, mint ebben a cukornád-pálinka szagú kunyhóhun.Kár volt idehinni. Mondatok, kérdések maradnak félbe, csak a pálinkáspoharak ürülnek ki mindig ésgyors egymásutánban az utolsó cseppig.

Josef a sűrűsödő sötétben lobogó lánggal égő ágdarabot hoz a hátsó eresz alatti tűztől. A padraállva meggyújtja az eresz alatt függő, rozsdás petróleumlámpát. A kormos üvegen át sárga fény önti elaz eresz alját. Az addig gyéren jelentkező szúnyogok most rajokban jönnek a hívogató fényre,

Fles hozza a tálra rakott, jó illatú halakat, Szépek, ropogósra. sültek. A tökhéjba öntött mandióka-morzsa sem hiányzik mellőle, De nem hiányzik a pálinkás korsó sem, Csak víz nincs az asztalon,

— Víz nincs? — kérdezem.— De van, odalenn! — nevet félrészegen Josef, és a sötétben hömpölygő Tapajosra mutat. —

Abból ihat! Itt csak pálinkával szolgálhatunk. Iszik?

— Kérek.Néhány pohár méregerős cukornád-pálinka igencsak megmelegít az amúgy is meleg estében. Fles is

előjön a hátsó eresz alól, Mellénk ül, jócskán iszik. Ez lehet a vonzerő, amely itt tartja. A magamrészéről alaposan megbántam látogatásomat. Mást vártam.

Nem ver le a sűrű poharazás. Odahaza is van kisüsti, az sem bírt el velem soha, Pedig azt magyarbarackból, szilvából főzik, nem, mint itt, cukornádból.

Ahogy fogy a pálinka, bízik becsületem, bár vendéglátóim mindegyike jóval túl lehet a negyvenen.Sűrűn tölt Ericson.

— Ha én — nyögi búsan Larsen — beállok cet-szigonyosnak, hering- vagy szardíniahalásznak, azrendben van, de — részegen bámul ki a sötétbe — az már mégiscsak sok, hogy egy norvég lepke- ésbogárvadász legyen. Ez nem északinak való foglalkozás.

— Igazad van. pajtás! — bólint rá a velem szemben ülő, ugyancsak elbúsult Ericson. — El sehinném, ha én magam, a másik északi, történetesen nem éppen kígyókat szednék össze ebben a forró,pokoli vadonban. — Teletöltötte a poharakat. csak azután folytatta. Tíztizenöt év alatt nemcsakváltólázat, krónikus májbajt, bőr- meg bélférget, hanem mindezek mellé még szépen fejlett szenilitástis összeszed itt az ember. No, de egészségünkre! — Iszunk.

— Hát igen, a szenilitás egy idő után velejárója a forróövi életnek — veszi át a szót Larsen, Üres akorsó, nem akar több pálinka csurranni belőle. Larsen visszaállítja az agyagedényt a feketeébendeszkára; töprengve néz fel, a rozzant pálmaviskó megfeketedett teteiére, mintha onnan akarnálevarázsolni a másik, tele butykost. De odafenn csak a viharvert, éppen hogy világító petróleumlámpafügg rozsdás drótján. Üvege kormos, akárcsak az asztalnál ülő Josef félarca; akkor kente össze ajámbor, amikor lámpagyújtáskor — tisztítás címén — egy piszkos ronggyal elmázolta az üvegretapadt kormot. Josef mellettem ül, kényelmetlenül fészkelődik. Nagyon sovány és ráncos. Arca, szemefehérje sárga.

— Mi az, megint az aranyereddel bajlódsz? — kérdi Ericson, — Tudja-e — nevet rám részegen—, hogy Josef a legnagyobb zsugori az egész Tapajos mentén? Még a nadrágjában is aranyat tartogat.

— Disznó! — néz mérgesen farkasszemet a svéddel a pálinkától nekibőszült Josef. — Te is alegjobb úton vagy ehhez a nyavalyához. Hiába vigyorogtok, vennétek még ti is kamillateát,megjósolom.

— Maga persze nem tudja, mi történt — fordul hozzám vidáman Larsen, és máris meséli az esetet.— A gőzbárkás kereskedő, amikor legutóbb erre hajózott, rásózott Josefre egy zsák régi, kicsit márpenészes, de kétségtelenül európai eredetű kamillavirágot. Josef odaadta érte cserébe Ericson féltveőrzött kígyóit és kígyóbőreit. Aztán megfőzte a teát a kereskedő receptje szerint. és úgy, ahogy volt,szűretlenül beleöntötte abba az üstbe — a sarokban leborított, kormos fenekű üstre mutat. Amikor a lévalamennyire kihűlt, kihúzta az üstöt a kunyhó elé, és ülőfürdőt vett benne. Én éppen akkor érkeztemhaza, mikor Josef kiszállt a húsz liter kamillateából, és ott állt ösztövéren, pucéron. derékig kamillavirágokkal borítva, mert az elázott virágok körös-körül rátapadak. Képzelheti, micsoda látvány volt!Fles röhögött és fél óra hosszat szedegette le Josefről a főtt kamillavirágokat.

Elnevetem magam.— Csak azt mondanád meg, vén majom — mérgelődik Josef —, ugyan min szűrtem volna meg azt a

kamillateát? Ha lett volna min megszűrni, akkor nem röhögnél ezen már egy hónapja. — Lenyúl azasztal alá és szűknyakú. lepecsételt agyagkorsót emel az asztalra. Késével lefeszegeti a fekete erdeigyantát, majd kihúzza a dugót. Tenyerével elsöpri az asztalról a gyantatörmeléket. Csak ezután tölt.Remegő kezéből a pohár mellé loccsan a pálinka. — Kedves egészségünkre! — emeli poharát.

— Az bizony elkelne! — feleli Ericson. Fenékig ürítik poharaikat.

— Különben komisz ünneprontó vagy! — pislog részegen Larsenre Josef, s mérgesen a sarokbagurítja, a leborított üst mellé az imént kiürült agyagkorsót.

Meg kell igazítanom a lámpát, már megint füstöl — néz fel ültéből Ericson, Feláll a padra. hogyelérje a lámpa csavarját. Igazít rajta, Valamivel erősebb fény sugárzik át a kormos, fekete üvegen.

— Éhes vagyok — mondja ásítva Larsen,— Fles hozott délután egypár páncélos-harcsát. Vízben vannak, még élnek. — Ericson közben

lemászott a padról. — Ha éhes vagy, bedughatjuk őket a parázsba, hamar megsülnek.— Más nincs? — húzza el száját Larsen.— Nincs! A többi hal elfogyott — feleli Josef,— Fukar disznó vagy. mint mindig! Soha nincs itthon semmiféle konzerv — dörmög Larsen. —

Nem szeretem ezeket a szőröstül-bőröstül elevenen parázsba dugott, páncélos-halakat, Az se nagyongusztusos, hogy úgy kell letördelni róluk a megsült páncéljukat, mint a főtt tojás héját, és a húsuk isszürkés,

— Pedig nincs más! — ingatja sárga fejét Josef.— Akkor hát jöjjenek Fles páncélos-halai! — Larsen újra fenékig üríti az előbb színültig töltött

poharat. A páncélos-hal is jobb, mint a semmi,— Fles! — kiabál és tapsol Josef. — Dugd parázsba azokat a halakat, amiket délután hoztál! De

siess, éhesek vagyunk,— Honnan, milyen törzsből való Fles? — érdeklődöm.— Valahonnan a Tapajos forrásvidékéről jött — feleli Larsen,Az őserdő felőli hátsó eresz alól idehallatszik. ahogyan Fles erőteljes fúvásokkal éleszti a tüzet.

Megered az eső, előbb csendesen. majd sűrűn kopog a rozzant kunyhótetőn, a környező őserdőlombján. Kövér vízcsepp hull az asztalra. Szertefröccsen.

— Elkorhadt a tetőd. Josef, beesik az eső — pillant fel részeg aggodalmaskodással Ericson.Megtörli pálinkától könnybelábadt szemét,

— Majd megcsinálod, ha nagyon ázol — mutogatja sárga fogait Josef.Poharam teletöltve áll előttem. Hallgatom az eső suhogását, amint veri a tetőt. Az asztal

ébenfalapján mind gyakrabban fröccsennek a korhadt pálmatetőn átszivárgó cseppek, Töprengvenézem a fekete asztalon guruló, fröccsenő vizet.

— Nem maradt odakinn semmi, nem tettetek ki száradni vadbőrt vagy kígyóbőrt? — pillant társairabizonytalanul Josef.

— Nem. Mit gondolsz, mi is hülyék vagyunk? — mérgelődik Ericson.— Hülye! — ásít Josef.— Egészségünkre! — igyekszik feloldani a beállt feszültséget Larsen, Felemeli poharát. Iszunk,— Szabad, Senhor?Josef hátrafordul. Mindannyian a pirosra sült halakkal tornyozott, csorba cseréptálra pillantunk,

amelyet Fles hoz a hátsó eresz alól. Az indián bal kezével félretolja a poharakat, az agyagkorsót,Elénk teszi a sült kukoricacsőre emlékeztető halakat. A piros páncélos-halakat helyenkint tüzes, aligszürkülő hamu borítja. Forróságuk arcomba csap.

Ericson hirtelen feláll s izgatottan hajol a tűzforró halak fölé,— Tudjátok-e, hogy ezekért a halakért Londonban vagy New-Yorkban vagyonokat fizetnének?

Fogadjunk, hogy sose láttak még ilyen halakat, mint ezek a páncélos-harcsák — magyarázza.— Én se láttam még soha ilyet, pedig jól ismerem a halakat — erősíti Larsen is, miközben elkapja

megégett ujjait a tüzes halpáncélról,— Fles! — kiált ki Josef az indiánnak, aki már visszament a hátsó, csak a parázsló tűz fényével

világított eresz alá. — Hol fogtad ezeket a halakat?Az indián visszajön, kibukkan a sötétből a sárga petróleumfénybe.— Ott, arrafelé, az erdei mocsárban sok van belőle — néz értetlenül Josefre, nem tudja, miért,

kiabálnak rá.— Mehetsz! Majd holnap mi is megnézzük veled együtt azt a helyet.Fles tántorgó lépésekkel eltűnik a kunyhó sarka mögött,— Mind ilyenek, ostobák ezek a vadak — szól Ericson, s odaveri az asztal széléhez az egyik,

„vagyont érő”, forró halat, hogy megtörje páncélját. — Nekik minden csak „itt” vagy „ott”. Ha megazt kérdezem valamiről, mennyi, csak négyig tud számolni. Ha több, akkor feltartja mind a két kezét,mutatja a tíz ujját, kimereszti szemét, és azt mondja: sok.

Josef újra megvizsgálja a vizes asztalon a sárga petróleumfényben Fles páncélos-halait.Féltékenyen figyeli, mint nézem én is tányéromon a zömök páncélos-harcsákat.

— Akármi legyek — állapítja meg most már ő is —, ha láttam valaha is ilyen halakat.— Megörökíti majd nevünket a tudomány — nevet Larsen. — Majd kitalálnak neki valami jól

hangzó latin nevet.— Hozhatod a többi halat is! — kiált ki Flesnek Josef.Fles indián közömbösséggel hozza az elevenen parázsba dugott, barnapirosra sült halakat,Kupacban áll az ébenfa asztalon a szálka és a halpáncél törmelék, A szürkésfehér gerincrészek

végén a sült, meredt szemű halfejek, mint szomorú tanúk bámulnak a vizes, pálinkafoltos asztalon.— Most a legalacsonyabbak a vizek, meg az idő is alkalmas a halászatra. Fles holnap pontosan

megmutatja, honnan hozta ezeket a páncélos, nyilván fenéklakó halakat — pillant körül Josef.— Egyikünk csónakját majd átalakítjuk haltartóvá — ábrándozik Ericson —, és abban szállítjuk az

újfajta halakat Santarembe. És onnan, természetesen fontért meg dollárért, közös alapon szállítjuktovább például a New-York-i nagy akváriumba.

— Az új halakra és a szerencsénkre! — koccintja poharát a többiéhez Larsen. — Nem vitás, hogy aföldkerekség nagyvárosai nem egy, nem tíz. hanem száz tucatjával rendelik majd az akváriumokszámára ezeket a kedves páncélos-harcsákat.

— Kártyázunk? — vág közbe Josef.Larsen ravaszul pislog a füstös petróleumlámpa fényébe,— Igen, pénz híján vadbőrbe, bogárba meg orchideába — magyarázza nekem. Úgy látszik, ebben a

viskóban minden nádpálinkás ünnepségnek ez a fénypontja, s ilyenkor nem titkolt igyekezettel arratörekszenek, hogy minél nagyobb mennyiségben elnyerjék egymás vadbőr—, pillangó- megorchideazsákmányát.

Josef kihúzza az asztal alatti rekeszből a piszkos kártyacsomagot. Oszt. Én nem kérek lapot.Kimegyek a hátsó eresz alá, Fles a tűz világította eresz alatt fekszik rostokból fűzött indián

függőágyában. A parázs kihunyóban pislog a méter magas agyagtalapzaton, Az indián fejszéje, kése,fonott oldalkosara, amelyben nyílhegyeit, horgait tartja, a sarokban hever.

— A ráncos sovány fehérember — szólít meg reménykedve az indián — a sok finom halért, amit amocsárban mutatok, talán nekem adja majd a háromágú, tarka tollas horgot, már olyan régen kérem.

Nem tudom, mit válaszoljak. Nem ígérhetek Josef nevében.Eláll az eső. Körülsétálom a viskót. Kintről látom, amint Ericson mérgesen odavágja az asztalra a

kártyát. Ezzel fel is bomlik a parti. Nem túlságosan nagy az egyetértés. Josef elrakja a kártyát. azutána szétszórt halfejek, szálkák, poharak között felmászik az asztalra. Majdnem leesik, amikor eloltja alámpát.

— Takarékoskodni kell a petróleummal — motyogja felém, amikor a sötétből belépek az eresz alá,

Nagy nehezen felkötik függőágyaikat és végre elcsendesednek.A Tapajosra néző eresz alatt szerelem fel függőágyamat, szúnyoghálómat. Egész nap eveztem. A

szokatlanul sok nádpálinka is elnyom. Most még idegenebbnek érzek itt mindent, mint amikorérkeztem. Vendéglátóim részegen hortyognak, Rongyosságuk, gondozatlanságuk visszataszító.Nyomorultabbak, mint a legszegényebb kaboklók.

Reggeledik. Jó ideje ébren vagyok, Lemegyek a vízpartra, a csónakhoz fürödni. Gyűrt pizsamámmajdnem elegánsnak hat ebben a környezetben. Kunyhójukból kitámolygó, ásító vendéglátóim utánamnéznek, Ha volt valaha nyomortanya az őserdőben, akkor ez igazán az.

Amikor megmosakodva, felöltözve visszamegyek, Fles már kávét főz. Josef mandiokát adagol egykosárból tökhéjakba. Miből él vajon ez a három beteg európai? Dolgozni egyik sem szeret, kevesetgyűjtenek, még kevesebbet vadásznak, Most tele vannak reménységgel, s újra odaülnek pálinkát inni aTapajosra néző ereszalj padjára. Hallgatom beszédjüket, izgatott tanácskozásukat az új hal-fajtáról, apáncélos-halakról.

— Ez a barna tökfej még szerencsét hoz nekünk — morfondíroz Ericson, — Valósággal istenáldásnekünk ez az indián. — Ericson szemlátomást jókedvű. Még a feje sem fáj az éjszaka megivotttömérdek pálinkától.

— Mikor állt el az eső, Ericson? — néz álmosan a Tapajos széles, hömpölygő vizére Josef,— Esett egész éjszaka, még hajnalban is — feleli a svéd. — Most aztán persze — morogja

komoran — csepeg és csurog körülöttünk az egész vadon, az egész keserves világmindenség.— Oda se neki! — ásít Larsen. Unottan gyűri be zsákjába törülközőként meg takaróul is szolgáló,

piszkos lepedőjét. Kéjesen nyújtóztatja az éjszakai ivászattól zsibbadt, ernyedt izmait.Josef fürödni készül és úgy járkál körülöttünk meztelenül, míg összeszedi szappanát, törülközőjét,

mint valami megelevenedett múmia. Ericson, aki pedig már megszokhatta volna ezt a látványt, kiköp.— Te Josef! — mondja —, ha nem pislognál, hát milliomosjelölt létedre, olyan volnál, mint

sajátmagad egyhetes hullája.— Jól mondod! — gusztálja végig az elzászit Larsen is. — Igazad van, Ericson. Ha netán volna

valamid, amit teljes feloszlásod előtt ránkhagyhatnál, megköszönnénk — nevet saját szellemességén.Fles is előjön a hátsó eresz alól, megnézni, mi az a nagy vigasság.— Menjetek a fenébe az ócska vicceitekkel! — mérgelődik Josef. — Legszívesebben

megnyúznátok és mindenestül megzabálnátok, ha valami hasznotok volna belőle.— Azt már nem! — tiltakozik Ericson. — Nem ígérhetsz annyit, amennyiért erre vállalkoznék. —

Hunyorítva nézi végig a keszeg Josefet. Josef mérgesen hátat fordít. Haragszik. Ilyenkor, már az esteis megfigyeltem, mindig gyorsan tesz-vesz. Csaknem futva indul le a Tapajosra.

Ericson és Larsen összeszedik a kunyhóban meg az eresz alatt a páncélos-harcsa fogáshozszükséges felszerelést. Fles is indul, Kimeri a parton Ericson meg saját, indián kéregcsónakjából avizet. Az itt maradó csónakot is biztonságba helyezi. Bevontatja a vízre hajló lombok alá.

Elbúcsúzom új ismerőseimtől, Magam is indulok. Vendéglátóim szemlátomást örülnektávozásomnak. Ők lefelé, én felfelé evezek a Tapajoson, Akárhol szívesebben töltöm a következőéjszakát, mint ebben a pálinkától bűzlő viskóban. Pillanatra abbahagyom az evezést, visszanézek agyorsan távolodó két csónakra. Elöl Fles hajt. Mögötte a három nyomorult európai, Nem számítottamhosszú vendégeskedésre Joseféknél, de ilyen rövidre sem, mint amilyenre sikerült. Voltaképpenörülök, hogy a jóízű páncélos-harcsa elcsábította mellőlem új ismerőseimet. Sajnálom is őket.Nagyon mélyre süllyedtek.

A partmenti őserdő eltakarja a düledező viskót és a kikötőt. A két csónak is már csak apró pontnaklátszik a távolban. Nem lehet megkülönböztetni a bennülőket.

Nem sokkal később kikötőhelyet keresek a sűrű növényzettel borított parton, amelyneklombozatából hatalmas miriti, urukuri és akai pálmaóriások bókolnak a vízre, széles, öleslevéllegyezőikkel. Olyan a partrész, mintha emberkéz ültette volna ide ezeket a különféle fajtájúpálmákat. De csak a természet játszik.

Súrlódva ér partot csónakom, Partra gázolva, felkapaszkodom a gyökerek közt, bozótkéssel irtomki tanyahelyem aljnövényzetét, máris felkötöm két pálmatörzs közé függőágyamat, s ráhúzom aszúnyoghálót. Ezzel is kevesebb bajom lesz este, ha netán sötétedés után vetődöm vissza a gyűjtésből.

Amint körülpillantok, nyomban tudom, hogy egész délután, késő estig bogarászni fogok, lepkét,pókféléket gyűjtök. Ritkás, néhol nagyon is átengedi a napsugarat az avarra boruló növényzet. Apartrész valóságos bogár-és lepkegyűjtő paradicsomnak tűnik. Magány, csend. Csak a folyam csobogalig hallható, finom hangokkal a part mentén. Bőgőmajmok neszeznek valahol a sűrűben. Az avartropogtató, száraz ágakat tördelő lépéseim riasztották beljebb őket. Túlságosan száraz már az avar.Ilyenkor annyi remény sincs puskás zsákmányejtésre, mint verébfogásra dobszóval, Szeretem az ilyenritkás erdőrészeket, amelyek a bakonyi erdők, az otthoni bükkösök világát idézik. Ott is így, ilyenritkásan szőtte be fényeivel a nap a bükkös avarját, amikor májusban, júniusban gombázni indultam.Errefelé nincs ehető gomba. Apró taplófélék, gombásodások előfordulnak ugyan erdei fatetemeken,de ezeket pillantásra sem méltatom, Erdei teknős mászik el előttem, viszi az irháját, ha ugyan annaklehet nevezni teknőjét. Nem megyek utána, mert urukuri pálma alól mászott elő. Ennek a Pálmánakföldre hulló gyümölcsét nagyon szereti az erdei teknős, de húsa élvezhetetlenül keserű lesz tőle.

Szúnyog nem döng körülöttem. Ilyenkor, dél tájban mindig elülnek, Nem vagyok éhes. inkább csakszomjúságot érzek. A csónak mellé ereszkedve, két tökhéjnyi vízzel oltom szomjamat.

Ciánkális üveg, lepkeháló, iszák és bozótkés a felszerelésem. Puska most nem kell, Pókhálókszövik be az aljnövényzetet. Legsűrűbben térdmagasságban, Gazdag a zsákmány. Mellbe vág aciánkáli kesernyés, tömény szaga, amint ki-kinyitom a rovarok előtt az üveget, Mindig sietve nyomomvissza a vastag parafadugót. Micsoda bogár—, rovargyűjtő lehetőségek vannak ebben a pompázó,üdén zöldellő őserdőben, Kimeríthetetlenül gazdag zsákmányt kínál nemcsak az erdő, hanem a mocsárés a víz is. Sohasem gondoltam volna, hogy ilyen gazdag ez a kedves, néha keserves, vad és szépvilág.

Lépésről lépésre nézem, forgatom az avart, a kidőlt törzsekről málladozó kérget, a leszakadt,korhadt ágdarabok alját.

Meleg van, tűz a forróövi napsugár. Ropog lépéseim alatt az avar. Telik a bogárgyűjtő üveg.Alkonyodik, mire visszakerülök szállásomra, Teljesen megtelt a bogárgyűjtő üveg, és tele

lepkedoboz szorul iszákomban.Banánlekvárt vacsorázom keksszel. Sűrű feketekávét főzök hozzá. Rám ereszkedik az este, a

sötétség birtokába veszi az őserdőt. Csak a parázs izzik két lépésre szúnyoghálós függőágyamtól.Múlt éjszaka nem volt ilyen jó, kényelmes helyem. Álmot várva hallgatom a szúnyogháló külső falánmuzsikáló, a zsarátnok füstje ellenére is idemerészkedő szúnyogokat. A Tapajos halkan neszez, aprózajokkal örvénylik csónakomnál a part aljában, Bajnélküli jó éjszakát!

Napkelte. Nem maradok itt tovább. Emlős-zsákmányra amúgy sincs kilátás. Inkább lejjebb, ahárom európai kunyhóján túl behatolok abba a mocsárrészbe, amelyről már többször beszéltek akaboklók, ott akad talán másféle zsákmány is, nemcsak bogár meg lepke. Felhörpintem az este főzöttfeketekávé maradékát. Keksszel fejezem be a reggelit.

Nem tudom, visszatérek-e ide még egyszer. Nézem a partot, amikor evezővel eltaszítom tőlecsónakomat. Göröngyök hullnak sűrű csobbanással a tisztán örvénylő vízbe. Már nem látom, amintfelkavarják, zavarossá teszik a vizet, mert kikerülök a zörgő, súrlódó, vízre boruló gallyak

tömegéből. Szabad, napfényes vízen úszik lefelé csónakom. Odaátról, a túlpartról, csak mostemelkedik az ősvadon fölé a kelő napkorong ujjnyi, tüzes csíkja. Hat óra.

Friss evezéssel hajtok lefelé, élvezem a gyorsaságot, figyelem a körülöttem itt-ott életjelt adóállatvilágot. Gyöngyözve örvénylik evezőm nyomán a víz. Töretlen boldogságérzet önt el. Csakreggel, kipihenten érzi ezt az erdei ember. Akkor éreztem hasonlót, amikor diákkoromban az elsőtavaszi kiránduláson először éreztem az erdő illatát, frissességét, harmatos jelenlétét.

Sietve evezek el a három európai viskója mellett. Semmi és senki nem mozdul az erdőaljban,Nincsenek még — ha szabad így mondanom — odahaza. Vajon merre kószálnak, hol hajszoljákszerencséjüket? Messze előttem gőzlancha fehérlő pontja, Dohogását nem hallom. Csak apró füstjebodorodik, A két, nagy ritkán erre járó kereskedőhajó közül ez alighanem a „Luiz Bastos”. Mindkétgőzbárkás igyekszik ügyesen kereskedni, de Fordék tőszomszédságában nem sokra mennek. Feljebb aTapajoson jobbak lehetőségeik, mert Itaituba falu tája még mentes a Ford konkurrenciától.

Látom, csónak válik el a horgonyzó bárkától, és eltűnik az erdőaljban. A hajóról eveztek volnapartra? Itt? De máris dohog, halad tovább a páros hajó, A gőzhajó oldalához kötött bárka, mely azárut szállítja, mint roppant vízibogár mászik a Tapajoson,

Zöld „alagút” alig észrevehető bejáratára akadok. Igen, ez a mocsárba vezető út kapuja. Szeretemaz ilyen erdei vízereket, patakokat, különösen reggel, mert mindig zsákmányt kínálnak. Erőteljeshúzással fordítom be az „alagútba” csónakomat. Csapódik a lomb, az inda, s a fehérlő, frissvágásokról látom, nemrég nyitott itt valaki utat előttem. Barnult hegű indacsonkokat is látok. Ezektöbb naposak. Hajtok befelé, de nehezen haladok a szűkmederben. Erős a sodrás.

Egy kanyar után egyszer csak megpillantom magam előtt a „Louis Bastos”-tól elvált csónakot.Megismerem, ilyen volt a formája. Az ám, hiszen ez Fles, Josefék indiánja. Éppen eltűnik csónakjávalaz ismét szélesre táruló vízen, a mélyen behajló lombok mögött. Vajon megtalálták-e a szerencséthozópáncélos-törpeharcsákat?? Nincs más út, magam is Fles után fordulok, amikor kiérek a növényzetszűk alagútjából. A napfényes, széles vízen valami egészen furcsa alkotmány közeledik. Nem messzetőlem, három vastag fatörzsből összetákolt tutaj úszik a vízen. Rajta áll Josef és fenyegetően rázzaöklét Fles felé, akinek csónakja most már egy másik csónakot is vontat: az európaiakét. A homokos,cserjés parton Ericson és Larsen állnak, ugyancsak dühösen integetve Fles felé. Fles nyugodtmozdulatokkal evez oda hozzájuk, a nyilván csak percekkel azelőtt vontatóra vett csónakkal.

— Hahó, Senhores! — kiabál, s odahúz a két csónakkal a fatörzstutajhoz. Megfogózik egy friss-zöld sáskötélben.

— Halló, Senhor Gabriel! — üdvözöl mérsékelt lelkesedéssel Josef, amikor észrevesz az indiánmögött.

— Hogy kerül ide? — dörren a partról is egy pálinka-ízű basszus.— Vízivadakra akarok vadászni. Beeveztem ide. A laguna torkolatban pillantottam meg Flest. Most

meg magukra is ráakadtam. — Partra futtatom csónakom. Kilépek a meleg homokba Larsen és Ericsonmellé. Josef még mindig komoran áll a tutajon. Komor Larsen is. Egyetlen szót sem szól.

— Hol járt Fles? — pillantok az indiánra.— Ne is kérdezze! — int dühösen Ericson. — Éppen azt szeretnénk tudni mi is,— Hiszen tegnap reggel együtt indultak el! — csodálkozom.— Az tegnap volt, azóta sok minden történt, Ez a gazember Fles — tör ki belőle — jól elbánt

velünk.— De hát mit csinált?— Mit? Ide figyeljen, elmondom. Aztán ítélje meg maga, igazunk van-e, ha félig agyonverjük.

Tegnap délelőtt Fles vezetésével becsónakáztunk ide — kezdi a svéd, — Fles ugyanitt fordult ki

velünk is a lagúnából. Megérkeztünk. előttünk a víztükör, körülöttünk csak úgy nyüzsögtek az állatok,Egy legalább nyolc méteres apakonda közvetlen előttünk, onnan, arról a száraz fatörzsről csobbantbele a vízbe. Egész kajmáncsordák pihentek a parti homokon, De sok volt belőlük a vízben is. Csakszemük. hátuk, meg farkuk kúpja állt ki a vízből, ahogy figyeltek bennünket. Felettünk madaraksivítoztak. Nem volt valami barátságos a környezet, Látja ott messze benn a nádasban, azt a szigetet?Amelyiknek a végében az a magas, kiszáradt fatörzs áll, Ez az egyetlen nagy fa az egész szigeten. Flesoda irányított bennünket, és miután figyelmeztetett, hogy sok a mérgeskígyó, kikötöttünk.

Fles szaporán pislog, mintha bizonyítani akarná, hogy: igen, így volt. de nem szól egy szót sem.Ericson most már kissé megnyugodva folytatja:

— Fles ugrott partra elsőnek. Utána én, mögöttem Josef. legvégül Larsen. Az indián előresietett, mimentünk utána. A csalitos. bokros sziget közepén egy csillogó, sekély vizű tónál végre megállt, demindjárt alkudozni kezdett, Kijelentette, hogy csak akkor mutatja meg, hol tanyáznak a páncélos-halak,ha Josef neki adja a háromágú. színestollú horgát.

— Hogyne, a legszebb villantómat akarta — mérgelődik még mindig az időközben ugyancsakpartot ért Josef. — Majd adok én neked horgot, átkozott indián!

— Hallgass — mordul Josefre Ericson —, így sose jutok a végére! Hol is hagytam abba? Igen.Larsen akkor megfenyegette Flest, hogy bedobja a kajmánok közé, ha nem mutatja meg, hol vannak ahalak. Ez a nyomorult erre behátrált az ingoványos, jó féllábszárig érő vízbe, mintha a halakatmutatná. amikor pedig látta. hogy mi a vizet nézzük, és nem figyelünk rá, egyszerre csak eltűnt.

— Még horgot akar a bitang — mérgelődik még mindig Josef.Fles sötéten néz körül. mintha megint szökni akarna.— Én hirtelen fölpillantottam — folytatja Ericson —, és még láttam, amikor hátat fordított, és

eltűnt a sűrű cserjék között, Josef is észrevette, utána ordított, De Fles vissza se fordult Akkor mégnem is gyanítottuk, mire készül; gondoltuk, megijedt Larsen fenyegetésétől és most majd sztrájkol egyideig. Hozzáfogtunk, hogy megkeressük a páncélos-harcsákat. Lenyúlkáltunk, bele az iszapba. Larsenegy perc alatt pusztakézzel két páncélos-harcsát fogott, igaz, térdig süppedt az iszapba. Mi iskifogtunk jó párat. A zsákmányt a nádasba, egy araszos kis tocsogóba hordtuk, Kora délutánigdolgoztunk megállás nélkül. Akkor megelégeltük, Elhatároztuk, hogy az indián csónakja lesz ahaltartó, abba fér a legtöbb. De se az indián csónakja. se a saját csónakunk nem volt ott, ahol délbenhagytuk,

— Átkozott Fles! — tör ki Josefből a még mindig benne feszülő düh. — Megszökött és elvitte a micsónakunkat is.

Ericson megint leinti.— Eleinte még azt hittük. talán csak á sziget túlsó oldalára ment, A szigetről semerre se volt

szabadulás, Berekedtünk az ordítozástól, mire nagy nehezen megkerültük a szigetet. Még reméltük,hogy megleljük valahol. De hiába, Szidtuk magunkat, hogy a halászat közben elfelejtkeztünk Flesről.Szédelegve keringtünk összevissza a sziget partján. Puskáinkból lövöldöztünk. Hiába. Alkonyatkorarról is meggyőződtünk, hogy még átlábolni se lehet az ingoványon, hogy aztán a parton valahogyelvergődjünk gyalog a házunkhoz. A mocsárban egymás hegyén-hátán nyüzsögtek a kajmánok! Csaknéztük a sötétedő vizet, Gyufánk se volt, hogy tüzet gyújthattunk volna. Minden holmink a csónakbanmaradt.

— Akkor se gyújthattunk volna tüzet, ha lett volna gyufánk — veszi át a szót Larsen. — Mert aszigeten csak vizes, zöld cserje, korhadt sás meg inda és csatakos avar volt. Én körülnéztem, éshajszál híján megmart egy zöld szurukuku. — Larsen belesápad a borzalmas élménynek még emlékéreis. — Már felém csapott, de eltévesztette. Akkor vágtuk ketté bozótvágó késsel, amikor éppen új

csapásra készült, és visszatekeredett az ágra. Ha megmar, menthetetlenül végem — Larsen kimerültenelhallgat.

— Mikor besötétedett — folytatja ismét Ericson —, megeredt az eső. Larsen félholtan feküdt ahomokon. és tűrte, hogy verje a zuhogás. Én mellette ültem. Rázott a düh. Ha Fles akkor a kezembekerül, széttépem. Josef is mellénk ült a homokra, és magában szitkozódott. A szúnyogok rajokbanjöttek. Nem tudom, hány millió szúnyog rajzott, repült körülöttük éktelen muzsikálással. Szemünkbe,szánkba repültek, arcunk. kezünk, lábunk viszketett, égett. Lehetetlen volt védekezni ellenük, hiszentudja maga is, milyen az?

— Tudom — igyekszem részvétet mutatni.— Szünet nélkül káromkodtunk és csapkodtuk magunkat. Még mielőtt teljesen besötétedett volna.

Larsen egyszer csak észrevett odább a parton egy kiszáradt fatörzset. Megállapodtunk. hogy ledöntjük.és valami tutajfélét készítünk belőle. Larsen fél doboz gyufát is talált a zsebében, a száraz ágakbólvégre tüzet rakhattunk. Elindultunk a füves, posványos. tocsogós talajon, a kiszáradt törzs felé. Mikorodaértünk, láttuk. hogy olyan vastag, mint egy hajókémény; fejszénk meg nem volt.

— Én vágtam bele elsőnek, a bozótvágó késemmel -büszkélkedik Josef —, aztán fogott hozzáEricson és Larsen is.

— Mást nem tehettünk — magyarázza Ericson, mikor látja, hogy fejemet csóválom. — Körülálltuk,csapkodtuk a kiszáradt törzset, de csak szilánkok, apró forgácsok pattantak szét róla. Kétségbeejtőenkicsi szilánkok és forgácsok. Hiába, tudtuk, hogy másként, mint tutajon, nem szabadulhatunk erről apokolbeli szigetről, a kajmánok közül. Közben tüzet is gyújtottunk, és a szúnyogok támadásavégrealábbhagyott. Úgy dolgoztunk, vágtunk, mint még soha. A kétségbeesés megötszörözte erőnket.Éjfél lehetett, amikor a belül üreges fatörzs megreccsent, majd recsegve, ropogva kidőlt. Addigra márahhoz is fáradtak voltunk, hogy átkozzuk Flest. Larsen és Josef összeszedték a földön fekvő fatörzsforgácsait, összetöredezett ágait és a tűzre dobták. A legnagyobb munkában se feledkeztünk meg róla,úgy tápláltuk, élesztettük, olyan féltő gonddal őriztük azt a tüzet, amely megmentett aszúnyograjzástól, mintha Prometheus módjára most loptuk volna le az égből. Már valóságos máglyalángolt mellettünk, de még mindig dobáltuk bele az ágcsonkokat, töredezett fadarabokat. A füst úgyterült szét a szigeten, mint egy óriási szúnyogháló. Ha hiszi, ha nem: élveztük a sűrű füstöt. Még Josefés Larsen is csak akkor kezdtek újra káromkodni, amikor már szemüket marta a sűrű füst.

— Majdnem megfulladtam — panaszolja Josef.— Nagy keservesen nekifogtunk — folytatja zavartalanul Ericson —, hogy három darabra vágjuk a

tizenkétméteres törzset. Összetartó kötelet a partot borító. öles sásból akartunk csavarni. Éjjel kétórakor újra eleredi az eső. Lemosott rólunk füstöt. verejtéket, piszkot, csuromvizessé áztattamindenrongyunkat. Még Szerencse hogy mezítláb voltunk, legalább a bakancsainkban nem tett kárt —nevet akasztófahumorral Ericson. — A tüzet a nagy zuhogásban nem tudtuk megőrizni. Előbb csaksercegve lökte a gőzt, azután mind kisebbre zsugorodott és végül kihunyt. Mire megvirradt, teljesenkimerültünk. Azért megint csak nekiálltunk, Alig bírtuk emelni a karunkat, de azért nagy keservesengördítettük a víz felé a vastag fatörzsdarabokat, Nem akartunk még egy napot és még egy éjszakát itttölteni, ebben a veszedelmes mocsárban. A menekülésnek pedig csak ez az egyetlen lehetősége volt: afatörzsből összeállított tutaj. Eléggé alkalmatlan „alkalmatosság”, amint látja. Pokoli szerencse volt,hogy a fa nem ében vagy valami más, a víznél nehezebb fajsúlyú fafajta volt, mert akkor úgy elmerültvolna, mint a vasdarab, Mire egészen kivilágosodott, elállt az eső is. A három, egyenkint négyméterestörzsdarab végre ott ringott egymás mellett a vízen. Félkörben, tisztes távolban dülledt kajmánszemekálltak ki a vízből, higgye el, néztek bennünket. Az éjjel a zaj miatt nem mertek partra mászni, dereggel megátalkodottan lesték, hátha mégis lesz valami az éjjel elmaradt torból. Amikor egyenkint

nekihasaltunk a sáros, zavaros mocsárvíznek, hogy legalább igyunk, mert más innivalónk nem volt, afélkörben leső kajmánok úgy nyomultak közelebb a parthoz, mintha rugó húzta volna őket. Már nem istörődtünk velük, Sásfonadékkal összekötöztük a törzseket. Ez se ment könnyen, mert fájt a tenyerünk.bozótvágó késeink meg kicsorbultak az éjszaka, De a neheze még csak akkor kezdődött, amikor vízenvoltunk. Erőnk megfeszítésével dolgoztunk, de a három súlyos fahenger alig akart előremozdulni. Ataszítórúdnak használt ágak belefúródtak a mocsárfenékbe, néha majd átzuhantunk rajtuk, amikormegakadtak. Josef egyszer olyat taszított rúdfával az iszapos fenékbe, hogy a rúd kettétört, és őbeleesett a vízbe. A nagyobb kajmánok abban a pillanatban alábuktak, ha villámgyorsan ki nemhúzzuk, ez a szerencsétlen sose mászik ki onnan. Rettenetes küzdelem után végre megfeneklettünk itt ahomokos partnál. Kiláboltam. Magammal hoztam Josef puskáját, bozótvágó kését. Larsen utánam jött.Josef is éppen ki akart lépni, amikor meglátta Flest a csónakunkkal, nyomában pedig a maga csónak-ját, senhor Gabriel, Ez történt tegnap reggel óta, amióta, elváltunk. Én torkig vagyok az egésszel,mindörökre el ment a kedvem mindenféle braziljai mocsártól és őserdőtől. Mihelyt összejön apénzünk, Larsennel visszahajózunk É szak-Európába. Josef itt marad — int megvetően a félmeztelenemberre.

— Ha úgyis elmentek, Senhor Ericson, akkor nekem adjátok a hármas. színestollú horgot, Senhor?— kérdezte nyugodtan Fles, mintha mi sem történt volna., Mellette a csónakban régimódi, elöltöltősörétes puska hevert.

— Megkapod — nyel nagyot Josef.— Hoztam is nektek valamit — közli még az indián. — Találkoztam a gőzbárkással a Tapajoson,

tőle kaptam. — Kicsit szakadt képesújságot nyújt három társa felé, — Van benne olyan hal is, mintamilyet én hoztam innen a mocsárból, itt a képe.

— A keservét! — Josef kimeredő szemmel bámulj a képet, aztán odanyújtotta a másik kettőnek. —Megnézhetitek magatok is a páncélos-csodahalainkat. Itt, vannak a képesújságban, gyönyörködhetünkbennük — nyögi elkeseredetten.

Valamennyien megnézzük az amerikai képeslapot, és benne a rég felfedezett törpeharcsákfényképeit.

— Ajánlanám — fordul Ericson Josefhez —, hogy most mindjárt add oda Flesnek a háromágútollas villantót,

— Tessék! — Josef kiveszi szakadt inge zsebéből a féltett, fémdobozban őrzött villantós horgot, ésnagyon kevés szívélyességgel átnyújtja Flesnek.”

*Becsukom, elteszem a betelt naplót.Azóta fordult a világ, s a szesztől végképp tönkretett Josef Duval most itt van velem együtt a Ford-

fazendán.Vajon mi lehet Flessel? Ő már megtanulta Ericsonéktól a tételt: valamit valamiért. S amikor nem

kapta meg, ami meggyőződése szerint megillette, fizetett a maga módján. Vajon hol és hogyan él most?Ericson és Larsen azóta eladták minden ingóságukat, és elhajóztak a Tapajosról. Viskójuk

lakatlanul omladozik. A vadon, a forróöv legyőzte őket.

HÉTKÖZNAPOK A FAZENDÁN

Verejtéktől csapzott lovam szügye, nyaka, amikor egy hatalmas castanha- (paradió-) törzsnélleszállok a nyeregből. Mélyet lélegzem és körülnézek az egykori ősvadon vörösre égett földjén,elszenesedett fatörzs-csonkjain. Széles ezüstcsíkként húzódik odalent a folyam. Távolabb, jobbról ésbalról, mögöttem és előttem, a folyam közepéből kiemelkedő szigeten, és azon túl, a túlsó partonmindenütt őserdő, Vad, végeláthatatlan őserdő. Gyönyörű látvány a meredek hegyvonulatoktól övezetttáj, az őserdő „tengere”. Forrón tűz a nap. Szinte izzik a növénytakaróját vesztett, vörös talaj, ameredek hegyoldal, amelyen tömérdek, méter magas, feketére égett facsonk meredezik, le egészen aTapajosig. Kéken tündöklik a forróövi égbolt, felhő nem állja útját a nap égető sugárzásának. Én, akinemrég kerültem ide, nem tudok napirendre térni az emberkéz okozta, szörnyű pusztítás fölött. Itt,körülöttem kivágták, lángra gyújtották, hamuvá égették az őserdőt, amely ugyanolyan volt egykor, minta többi, távolabb zöldellő sok százezer négyzetkilométer, Most tátongó sebhelye, üszkös roncsa atermészetnek. Kaucsukültetvény lesz a helyén. A nyersgumi, a borracha, amely azelőtt éltetője voltennek a vidéknek, most pusztulását okozza. A Companhia Ford Industrial do Brasil évi ötszázezertonna nyersgumit remél az egyelőre még irtás alatt levő és majd csak ezután ültetvényezendőterületről,

Tíz naponként változatlanul ugyanazt olvasom a Be-lémből érkező újságban: Borracha: 0,5milreis. Ez a nyersgumi árak mélypontra zuhanását jelzi. Ilyen alapos és teljes csődöt Brazíliarongyos, maláriás kaboklói még nem értek meg, Egy USA dollár tizennégy milreist ér. Ennyithuszonnyolc kilogramm nyersgumiért kaphat a kabokló, Ez körülbelül megfelel egy vadon termőheveafa egy évi, teljes. csapolt „termésének”. Hogy micsoda erőfeszítés a forró, sűrű őserdőbendolgozni, apró bádogcsészékbe felfogni a fák sebzett héja alól cseppekben szivárgó nyersgumit, csakaz tudja, aki maga is őserdőben él, dolgozik. Huszonnyolc kilogramm nyersgumi áráért azután vehet akabokló huszonnyolc Winchester puskatöltényt. Hat kiló, darált pörköltkávé vagy egy meglehetősengyenge minőségű férfiing ugyanennyibe kerül. Vagy — s ezzel elég is a felsorolásból — hat dobozcukrozott, sűrített tejkonzervnek is ennyi az ára. Egy közönséges függőágy harmincnyolc milreis. Azén fizetésemből havonta tizenkét métermázsa nyersgumira telnék. És Fordék mégis megtalálják aszámításukat.

Megpillantok valamit. A félig elszenesedett fatörzs mellett fehér kígyócsontváz hever, amely nemégett porrá a levágott és felgyújtott őserdő lángjában, Miféle kígyó lehetett vajon. amelyösszetekeredve itt pusztult a tíz öl magas lángokkal lobogó tűzben?

Néhol még állnak az irtáson a para-diófák égettlombú törzsei. Kormos, égett fatövek közt ágálnak afélig pusztult törzsek. Ezeket mielőbb le kell döntetnem.

Lovam, az apró termetű pejcsődör engedelmesen áll mellettem. Láthatóan összebarátkozott velem.Ügy jön utánam, mint akármelyik hazai puli a gazdája után, Ez a derék csődör sohasem kapott mégmarékszámra cukrot, hogy a sót ne is említsem. Én kóstoltattam meg vele, én vesztegettem megezekkel a földi gyönyörűségekkel. Nem is maradna el mellőlem a fél világért sem. Ragaszkodásapersze érdek, de az a ló „vesse rá az első követ”, amelyik másként cselekedne.

A paradió-törzsekre apró, számokkal ellátott bádogtáblákat szegeztek, Furcsa látni, hogymegszámozták itt a „halottakat”, mert ezek a fatörzsek, Para állam paradiót termő, védett törzsei —halottak. Rostos, puha kérgű pálmaóriások tönkjei mellől mélységes szánalommal nézem a megégettóriásokat. akárcsak a tűzben pusztult kígyó csontvázát, s odább egy lajhár elszenesedett csontjait.Egymillió kétszázezer hektár őserdőre vár az ittenihez hasonló pusztulás. Lenn a folyam mentén hatkilométer hosszú és háromszáz méter széles, partvédő erdősávot megkíméltek a fejszék. A meghagyott

őserdő olyan sűrű, hogy oda ember alig teheti be lábát. Az őserdő-sávval a partot, a mocsaras,ingoványos beszögelléseket védik. Egyúttal olyan kitűnő tenyész- és vadászterületet teremtettek aTapajos kajmánjainak, kétéltű állatainak, vízi-disznóinak, a capivaráknak, s számtalan más vízi megerdei lénynek, hogy amikor nagy nehezen behatolok a parti sűrűbe, csak nézek, miféle csodavilágbacsöppentem? Számtalan madár, bogár, rovar, s annyi lepke, hogy alig győzöm szedegetni a cserjékről,ahová kiülnek napozni. Amulnak is a feketebőrű, fél-fekete, barna meg sárga színű munkások, akikkeldolgozom, hogy én, a fazendafőnök akárhányszor lóról szállok egy csúf óriáspókért, bogárért. De haeste közéjük ülök a pálmabarakkban, hogy a petróleumlámpa fénye mellett, szerény portugáltudásomat összeszedve meghallgassam történeteiket, már „erdei embernek” számítok,

Nem szeretem az erdőirtást. Ez az ellenszenv gyerekkori, bakonyi eredetű, még akkorról származik,amikor kedves, legrejtettebb gombázó és eprésző helyeimet, a következő nyáron, mint letarolt, kopár,meggyötört területeket láttam viszont. Érzik ezt cselekedeteimben, szavaimban kaboklóim is, amikoraz ő kedves őserdejüket irtjuk milreisekre váltott amerikai dollárokért.

Ez a tapajosi őserdő senhor Monteiróé volt. Harmincezer milreisért adta el Fordéknak. Ráadásulállást is vállalt a C. F. I. B.-nél. Pedig jobban tette volna, ha elmegy. Mert akkor most nem siratná itta földkerekség egyik legrosszabb üzletét, amelyet ő kötött a C. F. I. B.vel. Amikor őserdei birtokáértmegkapta a harmincezret, nagyszerűnek gondolta a szerződést. Azt hitte. majd a markába nevet Fordékháta mögött. Nem így történt. Modern változatban ismétlődött meg a bibliai „egy tál lencse” esete.Azóta nem nevet Monteiro. Korábban keljen fel még az őserdőben is az, aki azt hiszi, túljárhat Fordékeszén. A C. F. I. B. tervei szerint tizenkét esztendő múlva, 1942-ben csapolhatók lesznek az 1927-benelsőnek elültetett kaucsukfák. Számuk sok ezer darabra tehető, 1942-től évente fokozatosan növekszikmajd a nyersgumi-termés a földkerekség egytagban leghatalmasabbra tervezett gumiültetvényén.Egészen addig, amíg eléri az évi ötmillió métermázsát. Fordék úgy tervezik, hogy sajátmammutültetvényükről kapják majd autógyártásuk teljes nyersgumi-szükségletét. Papíron jó is aszámítás, de... Van itt egy „de”, amely kimaradt a számításból. Csak meg kell nézni az agyonégett,vörös földet, a kiirtott hegyoldalakat, amelyeket megmászni is alig lehet, Mindenütt ilyen itt a táj.Vulkanikus alakulású. Nem hiszem, hogy tévednék, amikor kételkedem a számítások helyességében,Nem hiszem, hogy ezzel az itt alkalmazott ültetvényezési módszerrel valaha is elérhető az éviötszázezer tonna nyersgumi.

Elléptetek kantáron fogott lovammal a facsonk mellől. Felnézek a közeli, hatalmas, magányossávált paradió-fa óriásra. Alsó ágai megpörkölődtek, kiszáradtak, csak teteje zöldell, Áll a tűzőnapsütésben, és várja több száz esztendős élete befejezését. Mert ezt az óriástörzset is, mint a-többit,ki kell dönteni. Ezen a helyen narancs—, mandarin—, citromültetvény-t létesít a C, F. I, B. Hameghagynánk a paradió-fát s csak teljes pusztulása után döntenénk ki, óriási területen törné össze agyorsan fejlődő, forróövi gyümölcsfákat. Ezt mindenképpen meg kell akadályozni, s ezért odalent is,meg itt körülöttem is kidöntjük a vagy tucatnyi, megcsúfolt erdei óriást. Nem kis munka. Szerencsérevan robbantóanyagunk. Azzal robbantjuk majd a gyümölcsültetvényhez szükséges gödröket, sugyanilyen módon döntjük ki, kétoldalról leásva, a paradió-törzseket is. Kétoldalt ötven-ötven rúdelbánik akármekkora, félhalott fatörzzsel.

Nyeregbe szállok. Ropog alattam a bőrnyereg. A karikába szedett lasszó, amely nálam csak apányvázókötél szerepét tölti be, meglódul térdemnél, amikor a pej vágtába csap.

Dobog a ló alatt a vörösre égett föld. Felfelé tartunk, közeledik a meghagyott ősvadon szegélye.Lovam izzad, nyaka vizes, de lassuló ügetéssel, jókedvűen igyekszik felfelé az enyhe lejtőn.

Felülről nézve még szebb, szélesebb távlatú az őserdős táj. Az erdő napsütötte szélén leszálloklovamról. Az irtás itt olyan egyenes, hogy zsinórral sem húzhatták volna különben. Az óriási tűztől

még itt is megpörkölődött a lombozat széle. De azért itt már dús a lomb, s a napfény, a párás levegőhatására új fejlődésnek indult az eddig sötétben élt, napfényt sohasem látott növényzet. Szeretem azerdőt, a vadont, amely itt végre töretlennek látszik. Érdekes vadállománya is. Csak a nagy ragadozókés a nagy növényevők költöztek belőle távolabbra. A jaguár és a tapír nem bírja elviselni a C. F. I. S.közelségét. Az erdei „apróságok” azonban, a törpeszarvas, az apró rágcsálók, a vadtyúkok,teknősbékák és a bőgőmajmok egyáltalán nem szándékoznak elköltözni innen. A majomcsürhéképpenséggel nem riadnak meg az ember közelségétől. Most is valóságos hangversenyt rögtönöznek azirtás menti erdőben. Hangjukból ítélve, legfeljebb ötven lépésre lehetnek tőlem, fülelő lovamtól, denem látjuk egymást. A csapat teljes biztonságban hiszi magát, s óbégatva, le-fel skálázva „énekel”.Lovam nem vadul meg hangjuktól, mert megszokta, naponta hallja koncertjüket. Körben, mindenfelől,reggel és este, napközben, tíz-húsz csorda is zeng, harsog a vadonban. Néha még késő este isrázendítenek, de ez már ritkábban fordul elő. Valamelyik vén hím nem tud aludni, és unalmábancsordáját sem hagyja.

Brazíliai óriáskígyóAz amerikai dollár építi az ősvadonban a maga várát...

Fordlandia a kikötő felöl

A munkásházak „egyenruhába” öltöztetett, egyforma sorai— Jó napot, Senhor! — köszön rám valaki az ősvadon sűrűjéből. Odapillantok. Ő az, Abelardo

Carneiro. Ki más lehetne? Az én fő-fő, mondhatnám „udvari” szállítóm. Bogarakat, madárpókot,mérgeskígyót gyűjt nekem.

— Jó napot, Senhor Abelardo! — köszönök vissza, mert itt mindenki Senhor, nagy S-szel. Nagy azegymás iránti tisztelet, az udvariasság, Abelardo Carneirónak persze egészen más dolga volna a napikilenc milreis bérért, de ő nem sokat ad árnyalatnyi finomságokra a munka meghatározását illetően.Hiszen végeredményben most is „dolgozik”. Bogarakat gyűjt. Mint hamarosan kiderül: nekem.

— Senhor — fordul hozzám —, szóltam a capataznak, hogy kicsit bejövök az erdőbe, megnézem,mi újság errefelé. Elengedett.

Persze, hogy elengedte. Perez, a csapatvezető, sovány portugál, Abelardo Carneirónak pedig olyana külseje, hogy nyugodtan megmintázhatnák róla az ördögöt. Belső jellemzéséhez, adatok híjánegyelőre nem foghatok. Mindenesetre a hátán egész hátszélességben végighúzódó, vastag forradás, smellette a kapcsok hege, békésnek nem mondható természetre vall, De mi jól megvagyunk egymással,

Abelardót határozottan kedvelem, valahol találkoznak „lelki” adottságaink, Ezt pedig megérzi azember, Bár remélem, bennem nem bújnak meg olyan ösztönök, amelyek miatt Perez sohasem tagadjameg Abelardo kérését, mindig elengedi, ahányszor csak menni akar. Gyilkosan tud nézni ez azAbelardo, aki egyébként nagyszerű halász, vadász, kaucsukgyűjtő és — bár tudom, undorral csinálja— bogarat is gyűjt. Mert bogarászni az ősvadonban mégiscsak sokkal inkább „úri munka”, mint a tűzőnapon, forróövi kánikulában kapálni.

— Hagyja abba, Senhor Abelardo ezt a bogárgyűjtést — ajánlom, miközben átveszem a markombanyomott, bogárral teli gyufásdobozt. — Menjen át inkább a főültetvényre, s kérje meg a raktárost,indítsa el reggel a fazendára a motorcsónakot a megrendelt szerszámokkal.

— Megyek! — örvend Abelardo. Megtörli kezét nadrágjába, s indul lefelé, át az irtáson, hegynekfel, völgynek le, „toronyiránt”, Boa-Vistára. Így legalább idejében megkapja üzenetemet a főraktáros,gondolom, s a három gyufásdobozt, amelyben hangosan kaparnak a bogarak, zsebembe teszem. Majdodalenn kiürítem mind a hármat bele a ciánkális üvegbe. Ez a mefisztó képű Abelardo sem hittevolna, hogy lesz idő, amikor nem jaguárra, óriás arakondára, tapírra vadászik majd az őserdőben,hanem bogarakat gyűjt gyufaskatulyába,

Poroszkálok vissza lovamon a fazendára, a Tapajos felé. Alig fél éve még márciusi jég ropogottcsizmám alatt Feketepusztán, most pedig vörösre égett, őserdei irtás kopár szürkeségű, hamus világátjárom Brazíliában, Ennek is legvadabb, északi részén. A csődör hegyezi fülét, tekinget jobbra-balra,mint valami vénember, pedig alig öt esztendős. Lómértékkel mérve tömérdek tapasztalata lehet, Igen,a dögkeselyűket figyeli odalenn, a meredély aljában. Hol előre veti, hol hátra sunyja fülét. Ez„lónyelven” érdeklődést, illetve rúgós támadókedvet jelent. A ló füle — annak, aki ismeri lovát —kész „szeizmográf”, jelzi az állat hangulatának legkisebb rezdülését is. Lovam néhányszor úgyvégigvág farkával magasszárú bakancsomon, hogy csak úgy csattan. Egyre sűrűbben csapkod,hátrahúzott füle, mérges nyihogása, kapkodása felkelti figyelmemet, Hátra-hátra fordul. Leszállok, s akantárt kézbe véve, hasa alá, hátsó combjai közé nézek. Bőrébe akaszkodva öt akkora bögöly lóg róla,mint egy-egy galambtojás. Valamennyi jól teleszívta magát vérrel. Szegény pára, most is kapdos, rúg,széles, sárga fogaival harapná vad támadóit, ha elérné őket. De a bögölynek is van „esze”. Olyanhelyre telepszik, ahová lófarok csapása, lófogak harapása nem ér. De elérek én. Egy perc alatt mindaz öt bögöly kéregdarabba! Szétnyomva lehull a talajt borító vékony, szürke hamurétegbe. Ez a hamuitt maradt az elpusztított ősvadonból, de ez sem sokáig marad már, mert a legközelebbi esőzéslemossa, lehordja — a humuszos talaj nagy részével együtt — a Tapajosba. Lovam elégedett,vidáman veti fejét, rágja zabláját, s amikor felszállok, mintha a nyereg is vidámabban nyikorognaalattam.

Odalenn kaffogva verekednek a dögkeselyűk, huzakodnak valami zsákmányon. Igen, egy tehéntetemén. Éhen pusztult szegény, vagy mérges levelektől döglött meg. Most temetik a keselyűk.Abelardónak holnaptól kezdve elvadult tehenekre kell vadásznia, gondolom. Ez lesz a munkája. Ő isörül majd, és legalább marhahúst is kap a fazenda konyhája. A kis vágóhíd három kabokló-mészárosa, valósággal művésze „szakmájá”-nak, bár sohasem tanulta egyikük sem. Josso például —órával ellenőriztem — huszonöt perc alatt levágott, megnyúzott, kizsigerelt, négyfelé vágott éskampóra akasztott egy tehenet, Még a lenyúzott bőrt is besózta, összehajtotta közben, Megcsináltavirtusból, mert kíváncsi voltam, milyen gyorsan végzi el ezt a munkát. Sohasem hittem volna. hogyennyi idő alatt el lehet készülni vele, ha nem magam nézem végig.

Megérkeztem. Lenyergelek, Fészerbe viszem a nyerget, lovamat pedig eleresztem. Az okos állatvisszatekint, mintha hívna, azután nekiindul a Tapajosnak, Megy fürödni. Nézem az árnyékos ereszalól, ahogy meghempereg a partmenti, méteres vízben. Látszik, nagyon élvezi a dolgot. Mindjárt

magam is utána megyek. Kiürítem szobámban a gyufásdobozokat, bele a ciánkális üvegbe. Eszembejut, valami jóféle hal kellene vacsorára. Szólok is majd a szakácsnak. Kipillantok. Vidám, legfeljebbharminc esztendős kabokló baktat fütyürészve a Tapajos felé, vállán törülköző. Vége a munkaidőnek.Már többször figyeltem ezt a mindig jókedvű, barna bőrű kaboklót. Miért ilyen vidám? Valósággalragyog valami felszabadult örömtől az egész ember. Ez eléggé feltűnő, mert a kaboklók általában nemilyenek. Majd megkérdezem a csoportvezetőt, mitől ilyen jókedvű állandóan ez az ember, Mostmindenesetre előkerítem még Abiliót vagy Josét a vacsorára való hal miatt, mielőtt eleveznek „haza”,az én régi viskómba,

— Abilio! — szólítom nem sokkal később az alacsony, barna legényt, amikor a széles ívbenkivetett dobóháló nagyot csobbanva eltűnik az alkonyi fényben csillogó, mély vízben.

— Tessék, Senhor? — pillant vissza válla felett a csóvakelőből, miközben már húzza is visszakötelénél fogva a dobóhálót.

— Eljönnél velem két napra a túlparti vadonba? Hol-. nap reggel indulnánk.— De még mennyire, Senhor! — neveti el magát Abilio, és egy utolsó húzással beemeli a csónakba

az összezárult, ólomnehezékes hálót. Nagy, ezüstös halak verdesnek a csepegő hálóban, köztük néhányvörös-piranha. Abilio megemeli a háló egyik szélét, és belerázza zsákmányát a többi mellé acsónakfenékbe. A Ford-fazenda vágóhídja körül, a csónakkikötő előtt ilyenkor nyüzsögnek a halak. Ezazonban nekem már nem újság; odaát, a túlparti ősvadonban bizonyosan akad olyasmi is, ami ennélsokkal érdekesebb. Abilio, a favágó, lassanként afféle „személyem körüli miniszter” lesz azültetvényen, jó halász-vadász, mindig szívesen tart velem.

— Nem kell több hal. Evezzünk partra — evezőmet vízbe merítem a csónakvégben. Halászatközben pontosan megterveztem a hétvégi vadászprogramot is.

ÓRIÁSTEKNŐSÖK. AZ ÉN ANGOL VENDÉGEM

Fülledt szombat délelőtt, kéken ragyog a forróságot sugárzó égbolt a vízre, az őserdőre. Frissirtáson állok a vadonban, s nézem az óriásteknőst, amely fejét magasra tartva „elvitorlázik” előttem apatak vizében. Királyi példány a tartarugák, óriásteknősök közt. Lehet vagy hatvan kilós.

Amikor a csónakhoz lépek, a teknősóriás lehúzza fejét, eltűnik a vízben.— Mit szólsz hozzá? — fordulok a mögöttem figyelő Abilióhoz.— Szép példány volt — mondja a legény. — Kár, hogy elment,— Én is sajnálom.Friss pálmatető zöldell már mögöttünk az apró irtáson, „berendezkedtünk” éjszakára is,— Nem gondoltam — fordulok Abilióhoz —, hogy itt ilyen szép óriásteknősök élnek.— Én sem, Senhor! — Mélységes gond tükröződik Abilio cseppet sem szép, sötétbarna arcán,

amelynek színét és vonásait részben afrikai néger őseitől, részben pedig portugál, spanyol, meg kitudná megmondani, miféle nemzetbeli ük—, és szépapjától örökölte. Vadásznak, erdei kaboklónakazonban kitűnő Abilio. S a szépség fogalma itt egészen más, mint Európában,

— Foghatnánk egy ilyen teknőst — fordulok Abilióhoz.— Az bizony jó volna, jó a húsa — viszi gyakorlati térre Abilio merőben más indítékú

javaslatomat,— Csak nem vágnád le, ha elfognánk? — korholom kísérőmet, aki régebbi, pompás

teknőslakomákra emlékezve, önfeledten megnyalja vastag ajkát.— Hát mit kezdjek vele? — Abilio ártatlanságában csaknem olyannak tűnik most, mint Robinson

Péntekje. Az ám, Robinson! Elmosolyodom a gondolatra. Ebben a pillanatban mi sem vagyunk különbhelyzetben, mint ő volt annak idején, mert ha sokféle holmink, eszközünk van is, a teknőshorog bizonyhiányzik, s valahogy úgy kell segítenünk magunkon, mintha Robinsonék volnánk egy puszta szigeten.

— Arra feljebb bizonyosan homoksziget vagy homokos partrész van, ahová a teknősök a tojástrakják! — pillantok Abilióra.

— Az lehet, Senhor. De ha odamegyünk — Abilio nagy sajnálkozással nézi a zöld, éppencsakelkészült pálmaereszt —, akkor már nem jövünk vissza éjszakára.

— Nem, nem jövünk vissza.— Errefelé még nem eveztem — pillant körül Abilio. — Igaz, nemrégen csónakázom a Tapajoson.Fél napja csak, hogy a Tapajosról bekanyarodtunk erre a patakra — az őserdőben ezek helyettesítik

az ösvényeket —, de a távolság, amely a gőzhajók járta folyamtól elválaszt, akár évszázadokban ismérhető.

Abilio kihozza az eresz alól nyersgumival futtatott, amerikai liszteszsákiét, amelyben holmijáttartja. Az én gumizott zsákom előkelőbb. mert virágmintás anyagból készítette valaha egy fejlettszépérzékkel rendelkező, erdei kaboklo. Kicsit már megrepedezett rajta a gumiréteg, de azértvízhatlan a zsák, Visszakerül a csónakba a kormos bogrács, a karbidlámpa. puskáink és a fejsze. Aszigony a karikába szedett kötéllel a két csónakülés közé kerül. Két ketrecemet. zsineges kígyófogóbotomat ki sem raktam még a széles kaboklo-csónakból.

— Várj csak, Abilio! — fogom a fejszét, s partra lépek. Odább zömök pálma áll, Ennek apálmának vöröses, puha bele kitűnő teknőscsali, nem tudom, színe vagy íze miatt kedvelik-e atartarugák. Nem lehetetlen, hogy színe csábítja a teknősöket, hiszen emlékszem, odahaza horogratűzött, vörös posztódarab csalival számtalan sok békát fogtam. Az óvatlan magyar béka úgy veti magáta horog csali-pirosára, mint — bocsánat a hasonlatért — a legmohóbb idevalósi jaguár, elevenzsákmányára.

Szakálltalan teknőshorgom nincs. Nem tudom, miért éppen szakáll nélküli horoggal fogják ateknősbékát, de ez a szokás, s nyilván oka van. Az elfogott óriásteknőst nem mindig vágják le azonnal,a kaboklók elviszik kunyhóikhoz, s ott bezárva tartják. amíg eljön a lakoma ideje. Ha szakállashoroggal fognák, az talán úgy kitépné az állat száját. hogy nem bírna enni a fogságban, s hamarelpusztulna. A horogra akadt teknős különben is jön. mint a kezes bárány, cseppet sem ellenkezik,Ezért is fölösleges a szakállas horog.

Végzek a pálmadöntéssel. Félkarnyi hosszú, puha belet vágok ki törzséből, Abilio csak nézi,honnan ismerem ezt az erdei kaboklo-fogást. De hát a Tapajoson nem Abilio az egyetlen barátom. Akaboklók közt töltött idő sok mindenre megtanított.

Szerszámos dobozomban, a szakállas horgok között többféle tűt őrzök, van tíz centis zsákvarró-tűmis. Kicsit rozsdás. Nemrégiben köpüs szigonyhegyeket alakítottam át kovácstudományom segítségévelkajmánhoroggá; mi lenne, ha most kipróbálnám tudományomat a zsákvarró-tűn is? Kitűnő szakálltalanhorog lehetne belőle,

— Várj csak! — szólok Abiliónak, amikor el akarja oldani a csónak kötelét, — Mindjárt leszhorgunk is.

Hamuba roskadt tűz pislákol a pálmaeresz alatt, Halat akartunk sütni rajta. de nem került rá sor.Lehasított pálmakéregbe verem a vastag tű füles végét. s hegyét csaknem végig parázsba dugom,

Fogóm nincs, a nedves, éghetetlen pálmahasíték helyettesíti. A tű átizzik. Abilio érdeklődéssel nézi acsónakból, hogyan teszem tönkre a drága tűt, amelyet most Winchesterem csövébe dugvahorogformára görbítek.

— Kész a teknőshorog — mutatom meg Abiliónak, azután a patakba mártom az aprót szisszenőnéhai zsákvarrótat, azaz most már szakáll nélküli teknőshorgot. Fokába nagyszerűen belefűzhető ahorogzsineg. Pálmabél-csali van már, csak a minél nagyobb óriásteknős hiányzik!

Nagy iramban hajtunk. Mögöttünk marad a zöld, gondosan elkészített pálmatető, amely alatt jólalhattunk volna két éjszaka, ha nem „szól közbe” az óriásteknős.

Jobbról-balról tíz ölre magasodik a lombfal, amelynek aljában serényen evezünk. A patak zavarosvize apró örvényeket kavarva szalad „öreganyja”, a Tapajos karjába, Csodálatosan szép az ilyenvíziút. Él a víz, az őserdő. S a némaság, amely mégis mindezt övezi, lenyűgöző. Él, mesél a csend.Abilio, miközben serényen mártogatja sütőlapát alakú evezőjét, úgy figyel mindenfelé, mint maca azsákmányleső ősember. Mozdulataiból, cselekedeteiből száz fogást lesek el.

— Senhor! — pillant vissza kétórai evezés után Abilio, — Igazad volt. Ott a teknőstanya! —Előttünk vagy ötvenméternyire szétterül, kiszélesedik a patak, napfény sugárzik a világos homokkalborított, cserjés félszigetre. Feljebb hasonló, de teljes sziget, Az óriásteknősök mindig ilyen helyekenrakják le tojásaikat. A tojók többnyire éjszaka másznak M a partra, Hátsó lábaikkal kiássák ahomokot, azután a gödörbe rakják, potyogtatják tojásaikat. Utána gondosan elegyengetik fölötte atalajt. A hímek sohasem jönnek ki a szárazra. Egész életüket vízben töltik,

— A homok-félszigetre! — szólok halkan Abiliónak. A csónak irányt vált, súrlódva ér partot. Ahomokban nincs ember-nyom. Hiába hömpölyög alig harminc kilométernyire a Tapajos, itt a XVI.század ősvadona él, az a világ, ahová valamikor a portugál felfedezők érkeztek, Aranyszín kolibriberren tova felettünk, pillanatra megállapodik egy orchidea csüngő kelyhű virágai előtt. De csak alevegőben „áll”, nem száll rá a virágra, azután megriadva eltűnik a levelek között. Tollai szinteszikráznak a napfényben.

A homokban tengődő cserjék, alig embermagasságúak. A homokon tömérdek teknős-nyom,Jellegzetes kerek lyukak. Ágat vágok. Mélyen leszúrom a homokba. Már az első próbálkozás sikerreljár, Sárgás, maszatos ragacs tapad az ágra, amikor kihúzom. Teknősbéka „fészket” szúrtam át. Itt, a

meleg homokban kellene kikelniük a tojásoknak. Abilióval szórni kezdjük kifelé a sárga, pergőhomokot.

— Itt van! — kiált diadalmasan a legény, és pingpong labda nagyságú, puha, szabályosan gömbölyűteknőstojást emel ki a gödörből. Alatta, körülötte még vagy hatvan hever. Valamennyit kiszedjük.Abilio nagyokat nyel. A teknőstojás sárgája, mandioka morzsával keverve a kaboklók kedvenccsemegéje. A tojás fehérje azonban hasznavehetetlen.

Halomba gyűlik a sok gömbölyű teknőstojás. Abilio óvatosan kosárba szedi, fürgén gyűjti azsákmányt, végre elemében van.

Tábort verünk. Csónakunkat kiürítjük. A teknős-„horogra” pálmacsalit tűzök. Araszos faúszó tartjaa rövid eresztékű horgot, nehogy a zsineg alámerüljön. Nézem, amint elúszik előttem. Lejjebb aparthoz sodródik. Kihúzom, újra felviszem, vízbe vetem, s visszajövök vele. Türelemjáték.

— Most! — A hűségesen mellettem lépkedő Abilio szeme nagyot villan. A „horog” faúszójaalábukik. Mintha csak hal rántaná le, Bevágok, s máris feljön az „úszó”. A horgon engedelmesen jönkifelé a félmázsás óriásteknős.

Abilio büszke:— Megvan az első, Senhor!Kihúzzuk a partra, Szép nagy példány. Hamarosan követi a második, Sötétedik. Éjszakára nincs

pálmaereszünk. Talán nem lesz eső. A zsákmány nagyszerű. Sohasem láttam még ilyen nagy, édesvíziteknősöket.

Abilio vidám. Kivágott fiatal törzsekből dorongokat ver le a belső erdőaljban, Folyondárralkeresztrudakat kötöz rájuk, Ide, ebbe a kis ,,karám”-ba kerülnek a félmázsás, riadt teknősök, miutánszájukból óvatosan kiemeltük a horgot. Mégiscsak okos dolog a szakállnélküli horog. Ennek nyomapár nap alatt begyógyul, s a teknős valamelyik állatkertben élheti tovább remélhetőleg igen hosszúéletét. Mert ezeket a szép teknősöket ilyen célra szánom. Abilio étvágyát alighanem sikerüllegyőznöm.

Éjszaka borul a holdsütötte tájra, Az őserdő fekete. néma. A széles patak vize is feketén siklik. Avízparton. mintha mozogna valami, Fekete foltok jelennek meg a holdfényben fehéren világítóhomokon. Abilióval együtt figyelünk. Óriásteknősök, Tojók, kijöttek, hogy lerakják tojásaikat.Nekirugaszkodunk, odarohanunk és sorra felborítjuk a kétségbeesetten menekülő teknősöket. Ég felékapálóznak tömzsi, tuskó lábaik.

— No látod, Senhor, mégiscsak kár volt elrontani azt a jó zsákvarrótűt — szól felém a sötétből,komoly nehezteléssel hangjában Abilio —, több is itt a teknős, mint kellene.

Úgy látszik, igaza van. A karám megtelik. Nyolc teknős szorong benne, egymás hegyén-hátán. A két,horoggal fogottat Abilio segítségével kiemelem, Elengedjük őket. Elég nehéz lesz csónakonelszállítani azt a hatot, amelyet éjszaka fogtunk. Legalább három mázsát nyomnak. A két sebesültteknős ügyetlenül csobban bele a patakba. Sebaj, majd rendbejönnek hamarosan,

Szép az éjszaka, mély csend borul a kis szigetre, az ősvadonra. Nem gyújtunk tüzet. Fákra kötöttfüggőágyainkban heverünk, még a szúnyoghálót sem húzzuk fel, Reggel indulunk vissza a Tapajosra.Nincs több helyünk a csónakban, hiába ejtenénk másféle zsákmányt.

Vasárnap reggel. A távolban kitárul előttünk a Tapajos napfényes tükre. A patak a kétoldaltmagasodó erdőfal között olyan, mintha egy mély szakadék fenekén eveznénk. Csónakunk mélyre merüla teknősök súlya alatt. Abilio ragyogó képe a tapajosi torkolat láttán még szélesebbre terül. Csakhétfőn reggelre szándékoztunk visszatérni, s most, alig egy napos vadászat után — ha ugyan annaklehet nevezni ezt a teknősfogást — kora reggel, gazdag zsákmánnyal már a széles folyamon vagyunk.A dolog nehezebbje, a teknősök elhelyezése csak most következik.

— Odanézz, Senhor! — integet hirtelen Abilio, — Jön a „Luiz Bastos”!Tényleg. A széles, távolabb még jobban szélesedő vízen szorgalmasan dobog felfelé a fehér

gőzlancha, s mellette az oldalához kötött kereskedőhajó.— Ügy látszik — állapítom meg —, velünk vannak a szentek, mert úgy jön a „Luiz Bastos”, mintha

csak megrendeltük volna,— Talán elvontat bennünket a fazendáig? — reménykedik Abilio,— Bizonyosan! — Jól ismerem a kereskedő-lancha tulajdonosát. aki kormányos is egy személyben,— Hahó! — kiáltok a lanchásnak. Az egykéményes gőzbárka korlátján vöröshajú, idegen

fiatalember könyököl, — Húzzon már erre és lassítson! — A könyöklő idegen úgy látszik. nem értportugálul, mert csak fejét fordítja felém érdeklődése jeléül. A lancha azonban lelassít mellettünk, smost már hallom a tulajdonos jól ismert hangját

— Kössenek rá. Mehetünk?— Igen! — Dohogva vág neki a lancha az erős sodrásnak, amely már visszafelé vitt bennünket.

Átlépek az alacsony korláton a tulajdonoshoz és a vöröshajúhoz.— How do you do? — szólít meg barátságosan az idegen. Ezek szerint: angol.Mire a fazendához érünk, a lancha-tulajdonossal létrejön az üzlet. A lanchás megveszi a

teknősóriásokat, darabját hatvan milreisért. Harold Boyd pedig. aki Angliából jött forróövi Brazíliátnézni, estig, a lancha visszatértéig vendégem. Akkor indul vissza ő is Santarembe.

Harold Boyd módfelett örül a fazendabeli vendégségnek. Megnézi a Ford-ültetvényt nemcsakkívülről, a folyam felől, hanem „belülről” is, Amikor partra evezünk, a kikötőben csoportosulókaboklók sorra megbámulják a teknősóriásokat. Harold Boyd vörös haja nemkülönben csodálkozástárgya. A feltűnően vidám kabokló is a parton álldogál, nézi a teknősöket. Ő is segít behordani őketGoemann birodalmának egyik, magas drótkerítéssel körülvett baromfi-kifutójába, Ott maradnak estig,míg értük jön a „Luiz Bastos”. Este okvetlen megkérdezem Perezt, ki ez a napsugaras kedélyűkabokló.

Tíz óra. Túl vagyunk a bőséges, zabkásás reggelin, amelyet a fazenda fekete szakácsa tálalt, Avasárnapi munkaszünet jóleső semmittevésében csoportosuló kaboklók közt megjelenik Abilio ésJose, az előbbi a megnyergelt csődört, az utóbbi az ugyancsak nyerges Lelkit vezeti kantárszáron,Vendégem bemegy szobámba, magával hozott málhájából lovagláshoz öltözik. Elegánsan jön ki, úgyahogyan a legjobb londoni társaságban szokásos, Határozottan restelkedem igencsak viseltes, afazendán megszokott lovaglóöltözékem miatt. Csizma híján — ki az ördög hord itt csizmát, ebben amelegben — hazulról hozott bricseszemhez lábszárvédőt és erős bakancsot viselek, Harold fejénnagyszerű trópusi parafa-sisak van, de ilyet itt a kicsit ütődött Josef Duval kivételével senki semvisel. Talán éppen azért nem, mert Josef hordja. A fazendán és általában mindenütt a széles Tapajosmentén, mindenki háncskalapot visel. Ki jobb, ki rosszabb kivitelben, Én a fél milreises, legolcsóbbgyártmányhoz ragaszkodom. Ilyet viselnek kaboklóim is, Könnyű, szellős, tökéletes holmi. S ha azidők folyamán kirojtosodik, nyugodtan eldobhatom.

Jose Harold Boyd kezébe adja Leila kantárszárát. Magam is lóra szállok. A csődör idegesenhorkant, kapál, indulni szeretne, Alig bírom fékezni, Leila sokkal nyugodtabb, igazi „ló-hölgy”. Akaboklók csoportja szétválik. s mi elegáns lépésben elindulunk, hogy belovagoljuk a belső irtásokat,őserdőszelvényeket, a vöröslő, kiégett föld és a hamu birodalmát.

Déli egy óra, Sokféle lovast láttam már életemben, de olyat, mint Harold, még soha. Szitkokközepette fogja lovát rövidvágtára, s az angol átkozódások csak úgy záporoznak Leila fejére. A kancahátrasunyja fülét, s ebből látom, amint mellette vágtatok, hogy baj van. A rövidvágtát már nem isannyira Harold, sokkal inkább a Tapajos hűvös vize irányítja, amely ott csillámlik előttünk a tűző,

forróövi napsütésben. A kanca úgy elnyúlik Harold alatt, mintha izzadt hasával a földet akarnáérinteni.

— Fogja meg ezt a bestiát — ordítja Harold, de Leila úgy elhúz mellőlem, mintha parittyábóllőtték volna ki. Lehet, hogy megértette volna a sértést? Az én megszelídített, magyar szóra hallgatólovam előtt vörös porfelhő kavarog. Leila végigvágtat lovasával a fazendán, a félreugró kaboklókközött, a vágóhídnál felrebbenti a marhabeleket cibáló dögkeselyűket, s már csak annyit látok, hogyloccsanva, mint a szökőkút felcsap a Tapajos vize, a következő pillanatban Leila — a bestia —meghemperedik Harolddal együtt a hűs, mellig érő vízben. Mikor a parton megállítom csődörömet,két fejet látok kiemelkedni a vízből: Leila csaknem vigyorgó, elégedett lóképét és Harold csapzottfejét, melyen még mindig ott ül az álla alá szíjazott, félrecsúszott, vizes, csepegő parafasisak. Haroldképe korántsem olyan elégedett, mint Leiláé. Lovacskámat erős sarkantyúval „kiigazítom” a vízbőlahová már belépett, mert láthatóan az a szándéka, hogy mint szerelme Haroldot, ő meg engemfürdessen meg a Tapajosban. Boldog kaboklók állnak a parton, és röhögésük úgy hangzik, mint a jólvezényelt karének. Harold mellig vízben állva, azon igyekszik, hogy a csepegő kantárral kirángassa avízből — mint mondja — „a lovak e legutolsó utcalányát”. Leila most már nem sokat törődik asértésekkel. Nyergestül, lasszóstul, Winchester puskástul benn hever a vízben, s élvezi a dolgot, Kiveheti rossznéven az ilyen fürdést attól a lótól, amelyiknek hetekig nem ül a hátára senki, aztán jönegy idegen — ráadásul vasárnap és árnyékban 42 Celsius fokos melegben — és rövidvágtára fogja. Aröhögő kaboklók kara elhallgat, Harold kavargó örvényeket hagyva maga után, kigázol a Tapajosból.Leila jólesőn meghemperedik néhányszor, iszik, majd a hozzá gázoló két fekete kaboklo markánakengedelmeskedve, kibaktat a vízből. Harold egy csónak végében két kaboklo segítségével húzza levízzel teli csizmáját, Ingét, nadrágját lecsatolt, vizes kalapja mellé teszi a forró csónakülésre.Leszállok csődörömről, nyakába vetem a kantárt, s egy marék cukrot tartok eléje, Cukor mindig vannálam a nyeregtáskában. Lovacskámat ez a csemege tanította meg „magyarul”. Ha a furcsa, idegenhangzású szavakat hallja, otthagy csapot-papot, és jön hozzám,

A vizes nyerget, puskát, lasszót árnyékba rakjuk, a napon csak Harold ruhája marad, mígmegszárad. A két ló- békésen ropogtatja a karámban a zöld, kemény szálú sást, s meg-megrázzanyakán, hasa alján a bőrt, ezzel riogatva a bögölyöket. legyeket. Harold szeme mérgesen villan,valahányszor Leilára néz, Dög! És még mindig kipattan belőle időnkint egy-egy Leilának címzett„gaddem”. Különben is ez a szavajárása. Haroldnak minden „gaddem”. A meleg, Leila, a Tapajos, asűrű, iszalagos őserdő. Egyelőre alsónadrágban sétál a tűző napon, kezében Winchestere és fél maréktöltény. Sorra üríti ki a tárból az elázottakat, amelyek mint döglött, sárga cserebogarak nehézkesenlehullanak, Amikor már üresen csattan a puskazávár, a tárba nyomkodja töltényeimet. Legalábbennyivel kárpótolom Haroldot, aki most „ismerkedik” a forróövvel. Leila eddig tőle telhetőentámogatta ezt az igyekezetet. Harold célba vesz a Winchesterrel egy dögkeselyűt, Fehérhajú kaboklofogja le kezét, s erővel a föld felé nyomja a puskacsövet.

— Nem szabad! — mondja. — Urubut lőni szerencsétlenséget hoz.Harold letesz szándékáról, a fekete tollú, lúd nagyságú, kopasz nyakú, nagyon szelíd dögkeselyű

megmenekül. Én már lőttem dögkeselyűt múzeumi célra, kitömésre, Sohasem felejtem el a kaboklókriadalmát, amikor a nagy, fekete madár leesett a földre. Persze az a hit, hogy a megölt dögkeselyűszerencsétlenséget hoz, onnan is eredhet, hogy az urubu mint dögtakarító Brazília-szertemegbecsülésnek örvend, Ezért is nevezte el a kaboklo-humor a gyászos tollazatú, közönyös madarakata „kormányzó tyúkjai”-nak, Elmondom ezt Haroldnak, aki — végre — elneveti magát.

— Nagyon jó! — mondja. — A „kormányzó tyúkjai...” — Harsogva nevet, Nézi a reggel levágottmarhák belein verekedő, kaffogó keselyűket, Orrfacsaró illatot sodor felénk a forduló szellő. — Ez

meg mi? — kérdezi orrát befogva vendégem.— A levágott marhák hasznavehetetlen részeit elhamvasztják. A kemencéből jön ez a szag.Harold megnyugszik, mert most már tudja, mi az, amiért be kell fognia orrát. De megint fordul a

szellő, a füst másfelé száll és magával sodorja az égett csontok bűzét,Nők nincsenek a fazendán. Afféle férfitábor ez. Négyszáz fekete, félbarna és barna erdei ember

gyülekezete, s a négyszáznak néhány barna- meg fehérbőrű parancsol. Haroldnak mindez új,kíváncsian nézelődik. Megnézi a fekete hullámbádogból épült konyhát és „éttermet”. Megbámulja akét épület mögött a pálmalevél tetejű, oldalfal nélküli barakkok sorát. Az én szállásom is modernnekszámít, mert teteje annak is hullámbádog, olyan, mint a konyháé. Megcsodálja a nemrég elkészült„víztornyot”, a dombon elhelyezett, óriási fakádat, amely a zuhanyozó vizét szolgáltatja.Megmagyarázom, miért üres a zuhanyozó. Az innen harminc méterre folyó, homokos Tapajosbannappal veszélytelen a fürdés. Másfelé sok a kajmán, de itt túl sok az ember, a kajmánok kerülik ezt ahelyet. Az amerikaiak mindenesetre a vad kajmánokra való tekintettel építették meg a zuhanyozót. Dehát — jómagamat is beleértve — eddig még senki sem forgatta meg a csillogó csapokat azuhanyrózsás, betonpadlós helyiségben. Talán majd az esős évszakban, vagy ha akad valaki, akimindenáron sötétben akar fürödni. Mert sötétben nem tanácsos lemenni a Tapajosra, ezt mindenkaboklo tudja, ez is az őserdő egyszeregyéhez tartozik.

A fekete bőrű, fehér kötényes szakács mosolygós képpel lépked felénk, csattognak papucsai.— Friss halat kérnek ebédre a senhorok? — Nyilván előre tudja a választ, mert máris letesz elénk

egy-egy darab nyers marhahúst.— Köszönöm! — mondom.Harold értetlenül nézi a húsdarabot.— Ebből lesz a hal? — kérdi gyanakodva.— Nem, de aki ebédre friss halat akar, annak magának kell kifognia. A szakácsnak nincs ideje

ilyesmire. Csak a csalihúst hozza.— Ahá! — mosolyodik el Harold. — Akkor majd estefelé ebédelünk.— Dehogy ebédelünk este, gyere csak, pajtás! — A szobám sarkában elhelyezett sokféle

rekvizitum, kígyófogó-bot, szigony, halász-íj és halász-nyílvessző közül kiválogatok két, másfélméteres horgászvesszőt, zsineggel, horoggal.

— Ennyi az egész horgászfelszerelés? — kedvetlenedik el Harold.— Ennyi, de nem is kell több.Levonulok Harolddal a csónakkikötő arasznyi széles deszkapallójára, amely vagy tíz méterre

nyúlik be a Tapajosba.— Mindjárt meglátod — biztatom Haroldot —, hogyan működik itt a nyershús és a rövidzsinegű

horog.Apró, nyers húsdarabot tűzök a másfél méteres zsineg végén fityegő acélhorogra, s beleengedem a

vízbe.— Csak nem fekete-piranha? — csillan meg barátom szeme. — És én az imént megfürödtem itt,

méghozzá lovastul. Hogy lehet, hogy nem estek nekem?

Abilio és egy „engedelmes” óriásteknős

Magányos faóriás a tűző napsütésben...— Amire te gondolsz, az a hústépő-piranha, Brazíliában úgy hívják: piranha preto, de az nem él

errefelé — nyugtatom meg, mert látom, még a gondolatra is megborzong. — Itt csak vörös-piranha,piranha vermelho van. A húsa ugyanolyan, mint a fekete-piranháé, a nyers húst is ugyanúgy szereti,de nem nő meg akkorára. -A vízbe eresztett zsineg máris megmozdul, valami viszi a csalit, és húzzalefelé a vesszőt. Bevágok, s a levegőben, mint egy vörös tárcsa, körbelódul a zsinegen az első piroshal.

— Pompás! — Harold kedvet kapott, ő is beleereszti horgát a vízbe. Csaknem azonnal kap avörös-piranha, amely itt, a vágóhíd kanálisa, vércsatornája szomszédságában olyan tömegben él, hogya- csónakkikötő tája akár óriás haltartónak is beillik. Harold lelkesedése sűrű „gaddem”-ekbe fúl,amikor a zsákmányt le akarja szedni a horogról. A piros halat úgy veri oda a keskeny pallóhoz, hogymaga is loccsanva fordul be utána a Tapajosba. Nem mély a víz, csak hasig érő. Amikor Haroldvisszamászik a pallóra, a mindenütt jelenlevő kaboklo-„közönség” egyik tagja barátságosanmegkérdi:

— Senhor, szereti a mi kedves Tapajosunkat, hogy már másodszor fürdik meg benne?— Szereti a nagymamád keserves térde kalácsa! — kezdi Harold, s aztán olyan hosszú monológ

következik, hogy míg végére ér, én hat vörös-piranhát fogok.— Megszúrt az a dög — tartja elém tenyerét Harold, egy pillanatra megszakítva monológját. Igaz,

nem mondtam Haroldnak, hogy a hal uszonyvégei tüskések. A baj nem nagy, inkább a meglepetésereje fordította bele barátomat a Tapajosba. Harold hamarosan megtanulja a „fogásokat”, s most már

örömmel vesz részt az eredményes munkában, mert horgászásnak a legjobb akarattal sem nevezhetemezt a halirtást.

Egy kaboklo háncskalapjába szedi a partra dobált vörös halakat, amelyek legnagyobbika sem nyomtöbbet húsz dekánál. Befut velük a konyhába.

Harold még mindig tenyerét nézegeti, de már vidám, elégedett. Hamar vigasztalódik.Pompás az előételnek felszolgált, ropogósra sütött vörös-piranha, s utána a hirtelensült

vesepecsenye, amelyet erős mustárral és ecetes cseresznyepaprikával eszünk. De az ebéd ezzel mégnem ért véget. A pompás illatú, fahéjas cukorban megmártott, sült banánnal együtt még egy sültet is azasztalra tesz Pedro, a szakács, aki szereti azonmód begyűjteni a főztjéért járó dicséretet. Ennek aszokásnak egyedüli hátránya, hogy amíg ott van, lehetetlen enni, mert folytonosan dicsérni kell.Különben megsértődik a derék, kövér Pedro. Miután szakács papucsaiban végre elcsattog, Haroldhatalmas szeletet kanyarít és kap be a puha, rendkívül ízletes, fehér húsból. Magam is vágok még egyszeletet, s akkor valami feltűnik Haroldnak.

— Az ott mi? — mutat villájával a fehér halhúsból kiálló, hatalmas csontra.— Csigolya! — mondom.— Miféle csigolya?— Hát a pápaszemes-kajmán farkcsigolyája.— Hm! — krákog Harold, s elborultan nézi az inkognitóját levetett különlegesség maradékát.— Ott úszik a következő fogás — mutatok mosolyogva a Tapajos vizére, ahol szerte, háta és farka

hármas kúpját mutatva, vagy kétméteres pápápaszemes-kajmánszik el. Harold nem felel, csakodahúzza maga elé a cukros, fahéjas banánnal teli tálat. Búfelejtőnek.

Kifeszítem tartalék függőágyamat, s ebéd után békésen ringatózunk szobámban. Kell az ilyen kisszieszta, s a lustaság amúgy is ráviszi az embert.

— Pajtás! — szól Harold. — Nem mennénk be egy kicsit az őserdőbe? Csak itt, a fazenda körül.Annyit beszéltél róla, de én, mióta idejöttem csak a tűző napon mászkáltam, fürödtem meg portszagoltam.

— Ha akarsz, mehetünk. — Máris felkelek függőágyamból.Harold magasszárú, fűzős cipője még nedves a legutóbbi fürdéstől, de ruhája már megszáradt.

Negyed óra múltán összeborul felettünk az ősvadon tíz öl magas lombboltozata. KezünkbenWinchesterrel réges-régi kaucsukgyűjtő-ösvényen haladunk befelé. Rücskös törzsű, palack formájúramegvastagodott heveák mellett haladunk el. Harold itt látott életében először igazi, vadon nőttkaucsukfát, Brazília egykori féltett kincsét, „fehér aranyat tejelő zöld tehenet”. Késemmel megvágomaz egyik, méteres átmérőjű, vén törzset. A vágás aljában nyomban megjelenik a fehér gumitej cseppje.Harold felfogja ujjával. Elkeni, megszagolja. Úgy látszik, nem tudja, hogy a gumi jellegzetes szagátcsak később, a füstöléskor kapja. Vagy három méter magasságig tele van a fatörzs hegesforradásokkal, ezektől lesz palack formájú a fa. Roppant, egész őserdő-részeket beárnyékoló,paradiót termő faóriások alatt megyünk el, alattuk tele az avar elszórt, kettévágott héjakkal. Sokköztük az újabb dió is. Kétökölnyiek. Harold felvesz egyet. Füléhez tartja, megrázza. Zörgő hangotad. Tavalyi dió. Elveszem Haroldtól. Kihúzom tokjából nagy bozótvágó-késemet, s a dióttenyeremben forgatva, felvágom. Mikor kétfelé esik, mandulaszerű, kemény tokok kerülnek ki belőle.Ezeket mohos kövön töröm fel.

— Egyél! — kínálom Haroldot. Magam is elrágcsálok néhányat a kitűnő erdei csemegéből.Bőgőmajmok vitatkoznak felettünk a faóriások lombsátorában. Ők is szeretik a finom dióbelet, s

ledobálják a héját.Elöl haladok az ösvényen. Léptem halk, mint az osonó erdei állaté. Harold fújtatva törtet mögöttem.

— Te Harold! — fordulok vissza. — Csendesebben. A vadon állatvilága csendhez, legfeljebb asaját hangjaihoz szokott, s ha lármát csapunk, egy fia zsákmányt se ejtünk.

Harold csendesebben gázol mögöttem, de ketten együtt mégis akkora zajt csapunk, hogy vadászatrasemmi remény. Harold kifulladva jön mögöttem s kissé idegesen markolja a nagyöblű, 44-ésWinchestert. Nem szeretném, ha a szűk, kanyargó, indákkal beszőtt ösvényen véletlenül belémeresztene egy töltényt. Inkább magam elé engedem.

Harold egyszeriben óvatosabbá válik, érzi, most ő a vadász, aki előtt kitárja titkát és gazdagságátaz ősvadon. Eddig én mentem elöl, ha akadt volna is zsákmány, neki legfeljebb a „kibic” szerepe jut.Most egészen más minden. Előtte a bozótos, indás, sűrű vadon, amelybe még belátni is csak egy-kétlépésre lehet. A kanyargó ösvényen tíz-tizenkét lépésnél sehol sem nagyobb a távolság, amennyiről afelbukkanó zsákmányra lőni lehet.

Hirtelen nagyot reccsen a sűrű, megmozdul a lecsüngő indafonat, s Harold Winchestere eldördül.Lőporfüst teríti be a kis ösvényt, vergődés, zaj robajlik, s Harold ott áll egy — erdőbe szabadulttehén fölött. A tehén egyszer-kétszer még megcsapdossa farkával a szürkészöld páfrányféléket, azutánnem mozdul többet. Csak a „gaddem”-ek hangzanak sűrűn, mint az ősvadont verő eső kopogása.

— Nem baj! — vigasztalom a megrökönyödött vadászt. — Legalább lesz estére friss vesepecsenyea kaboklóknak is, meg nekünk is.

— Ilyen szégyen! — restelkedik Harold. — Ha a kaboklók megtudják, megint kinevetnek.— Dehogy! — nyugtatom meg. — Az ilyen szökött, elbitangolt, elvadult marhákat éppen olyan

nehéz elejteni, mint az igazi vadállatokat. A kaboklók ugyanígy vadásznak rájuk.— Igazán? — Harold szemlátomást megbékül, s úgy lép az elejtett, csupa-csont tehénhez, mintha

legalábbis egy félelmes, fekete jaguár heverne ott.Nem „vadászunk” tovább. Indulunk vissza. Sötétedésig éppen elég az idő, hogy két kaboklót

visszaküldjek a tehén húsosabb részeiért. Amit nem érdemes elhozni, az ott marad, elhordják azősvadon dúvadjai s a rovarok.

Kibaktatunk az ősvadonból, átbújunk a szögesdrót kerítésen, amely körülfogja az irtást. Néhánykaboklo jön szembe velünk, hallották a lövést, kíváncsiskodnak. Máris mehetnek a húsért. Haroldelégedett is, nem is. Tulajdonképpen zavarban van, mert tehenet lőni azért mégsem olyan dicsőség,mint igazi erdei vadat.

Mindketten fáradtak vagyunk, izzadtak, mikor a fazendára érünk. Az erdei szemét, amely amagasból, indákról, levélzetről ránk hullott, nem teszi ünnepibbé megjelenésünket.

Harold harmadszor fürdik meg ezen a napon, de ezúttal önszántából.Mikor a homokos parton megtörülközünk, frissnek, szinte kipihentnek érezzük magunkat. A Tapajos

vize lemosta a fáradtságot.A konyha felől füstöt ver le az alkonyi szellő. Felpillantok az égboltra, mélyre szállt, gomolygó

esőfelhők vonulnak rajta.— Eső lesz! — mondom.Kaboklók igyekeznek a konyha felé, marhacombokat cipelnek.— Meghozták a húst! — örvendezik Harold.— Látom. Perez! — szólok a közelben öltözködő munkavezetőhöz. Írd fel a számukat azoknak, akik

a húst hozzák. Elszámoljuk majd az órabérükbe. Este bemennék hozzád a barakkba, szeretnékkérdezni valamit az egyik kaboklóról.

— Jó, Senhor.Csillagfényes este borul a Tapajos-tájra, a vízre, az ősvadonra. A bőgőmajmok csordái skáláznak,

le-felviszik ugató hangjukat. Néha olyan a hangzavar, mintha óriási békák brekegnének a sötét

lombsátorban. n. a vadon. Tehén bőg. a víz felől evezőcsapások zaját hallom. Csónak távolodik. Pao-d'agua messze van, de a nők, a megfizethető nők nem lehetnek olyan messze, hogy a kaboklók, akiknekzsebében ilyenkor ott csörögnek az ezüst kétmilreisesek, vízre ne szállnának érettük.

Harold vacsora után összecsomagol. Nem könnyű feladat, mert még mindig vizes csizmája, naponszáradt, gyűrött ruhái több helyet foglalnak el, mint amikor megérkezett velük. Végre mindentmálhájába gyömöszöl. Parafasisakja, Winchestere fekszik még asztalomon. A petróleumlámpa fényejókedvű fiatalemberre világít, akinek kék szeméből, mosolyából látom, szívesen maradna még. Igen,ez a forróöv varázsa — ismerem én is. Akit megfogott, sohasem szabadulhat tőle többé. Akad persze,aki zsák aranyért sem vállalná az itteni életet. Az ilyeneknek elég az őserdőből annyi, amennyit a nagygőzhajók fedélzetéről látnak. De Haroldot nem ilyen fából faragták. Élesszemű, jó megfigyelő. Látom,töpreng valamin.

— Te, Gabriel! — mondja hirtelen. — Igazad van. Ezen az itteni irtáson, ami szó szerint csak irtásés semmi más, soha gazdaságos ültetvény nem fejlődhet ki. A kiégett föld, a tűzben elpusztultmikroflora nem pótolható. De hát ezen már nem segíthetünk. — Kipillant az ajtón. — Ideje volnakivinni a holmimat a Tapajos-partra. Mindjárt itt lesz a „Luiz Bastos”.

— Menjünk!Abilio és Jose, a két, mindenütt jelenlevő „szolgálattevő kamarás” kiviszi a csónakokhoz Harold

Boyd málháját. Leülünk a kikötőben egy gerendára. Harold cigarettára gyújt. A gyufa lángja pillanatramegvilágítja arcát, szegletes, hosszúkás, igazi angol fejét. Elgondolkozva cigarettázik. Málhái,Winchestere mellett szépen sorban, hanyatt döntve hevernek a baromfiketrecekből kicipeltóriásteknősök.

Várjuk a „Luiz Bastos”-t. Messziről dohogás hangzik, előbb alig hallhatóan, aztán egyre erősödik.A gőzlancha, megismerem a hangját.

A sötét folyamon, a még sötétebb part közelében megjelenik a gőzbárka lámpája. A hajó hosszútfüttyent, jelzi érkezését.

— Isten veled, Gabriel! — szedelőzködik az angol. — Köszönöm a vendéglátást; remélem,találkozunk még!

— Jó utat! — szorítok kezet vöröshajú barátommal.Abilio és Jose csónakon viszik a teknősöket a gőzlanchára. Haroldot magam viszem oda. A

csónakban állva, a lancha korlátjába kapaszkodva, petróleumlámpa fénye mellett veszem át azóriásteknősök árát. Háromszázhatvan milreist kaptam értük. Sajnos, nem kell több óriásteknős, pedigkedvem volna több vadásszal és csónakkal elmenni újra a teknőstanyára.

Harolddal még egyszer kezet szorítok a korlát fölött. A kormányos-tulajdonos is elköszön, majdmeghúzza a gőzsíp zsinegét. Fütty. Dobognak a gépek, a hajó távolodik. A sötétben partnak fordítomcsónakomat. Abilio és Jose mellettem eveznek. Még kiszállnak holmijukért, aztán elindulnak azéjszakában az én régi viskómhoz. Minden csendes körülöttünk. A kaboklók barakkjaikba tértek. Aprófények pislákolnak, többnyire olajmécsek, néhol petróleumlámpa. Kikötöm a csónakot cövekjéhez, sindulok Perezhez. Abilio és Jose csónakja eltűnik a sötétben. A „Luiz Bastos” már messze dobog.

A VIDÁM KABOKLO

— Merre vagy, Perez? — szólok be a félsötét barakkba, az összevissza kötözött függőágyakbanheverő vagy holmijukat rendezgető kaboklók közé.

— Itt vagyok, Senhor! Vártalak! — bújik ki a függőágyak kötelei alatt a munkavezető.Leülünk egy-egy ládára a pislogó olajmécs mellett.— Mondd csak, Perez — kezdem —, ki az a mindig vidám kaboklo, az aki folyton fütyürészik? Ha

jól tudom, Jose Pimentao a neve.— Az, Senhor? — mosolyodik el Perez. — Ha van időd, elmondhatom a történetét. Jártál már Rio

de Janeiróban? No hát, ott kezdődik a história...Elmesélte. Olyan elevenen, színesen, hogy nem is kell nagy fantázia hozzá, míg baktatok a sötétben

saját „házam” felé, agyamban máris kikerekedik a történet. Nem tudok elaludni, míg le nem írom.*

A kékblúzos, szélesnadrágos matróz megállt az utcasarkon. Verejték gyöngyözött homlokán,nyakán, vissza-visszanézett, nem üldözik-e. Nem jött utána senki. Mintegy búcsúzóul megnézte azutcatáblát. Rua Favela Varela — olvasta a riói négernegyed esőverte, kopott utcatábláján.

— Nahát! — morogta Antonio Pedreira, a matróz. Akkor lássalak megint, te utca, amikor a hátamközepét. — Újból nekilódult. Nyaka, gallérja már csuromvizes volt, inge is átizzadt hátán, és sötétfoltok ütköztek ki blúzán. De nem érzett fáradtságot. Felengedett mellében a nyomás, olyasmit érzett,mint a mélyvizi búvár, amikor felszáll a tengerfenékről. Tagbaszakadt, kemény fickó volt, tüdeje akára bálnáé, bírta a futást. S most különben is könnyűnek, felszabadultnak érezte magát, mint aki halálosveszedelemből szabadult. Talán akkor volt ilyen vidám, amikor hosszújáratú matróz korában egy-egykikötőben partra szállhatott. A tigriscápa, amelyik a dakari vizeken egy hónappal azelőtt megtámadtaa búvárt, kedves, szelíd jószágnak tűnt most Senhorita Leona Montebellóhoz képest. Antonio megintgyorsabban szedte lábát.

Az avenida Rio Branco sarkán pillanatra megállt. Még egyszer visszanézett, azután boldogan,felszabadultan szippantott egyet a forró, benzinszagú levegőből, és belesodródott a tömegbe. Hátulrólegy kéz nehezedett vállára. Mint a sült-kukac, merevedett meg Antonio Pedreira. Mikor végremegfordult, nagy megkönnyebbülésére nem Leonát, hanem Leona bátyjának mosolygós képét látta.

— Mi történt? — kérdezte részvéttel Tonio. — Olyan iramban érkeztél ide a sarokra, hogy azthittem szökőár elől menekülsz.

— Hát majdnem eltaláltad. A húgocskád elől menekülök.Tonio szeme elsötétült.— Akkor már mindent értek.— Kicsit ingerlékeny volt ma a kedves Leona. — Antonio Pedreira nyakát és homlokát törölgette

csuromvizes kendőjével.— Szegény fiú! — veregette meg részvevően barátja vállát Tonio. — Ismerem az én kedves, dundi

húgocskámat. Beppo öcsém előle szökött meg, inkább hordárnak ment Santarembe, mert az jóháromezer kilométerre van innen. Apánk meg Argentínába menekült, ott dolgozik egy konzervgyárban.Én is elszegődtem egy révhajóra, ott is lakom, csak hogy ne kelljen hazamennem. Volt egyszerLeonának egy udvarlója, valami könyvtáros, az mesélte, hogy egy Szókratész nevű görög bölcsnekvolt ilyen égetni való, házsártos felesége, mint amilyen Leona. Nem emlékszem már, mit mondott,hogy hívták azt az asszonyt, de azt állította, hogy annak a vándorló lelke testesült meg újra Leonában.

— Én nemigen hallottam még ilyesmiről, de amennyire a húgodat ismerem, lehet, hogy nem isolyan nagy marhaság, amit a könyvtáros mondott — vélte Antonio.

— Én is azt hiszem, lehet valami a dologban. — Tonio levette sapkáját és megvakarta feje búbját.— De Leona leöntötte egy vödör szeméttel a könyvtárost, amikor megtudta, mit mondott róla.

— Tudod, hogy el akartam venni a húgodat? — kérdezte Antonio.— Szegény barátom. De remélem, most már lemondtál róla!?— Le én! — hangzott a válasz, mint egy vidám, duhaj kurjantás.— Csak a mamát sajnálom — komorult el Tonio. — Sokért nem adnám, ha valaki bekötné már

végre Leona fejét. Huszonöt éve, mióta az a lány a világon van, szegény mamának nem volt még egyperc nyugtéj.

Antonio részvevően bólintott, s a két barát most már együtt sodródott tovább az avenidán hullámzótömeg forgatagában.

Az ablakzsalu résein kikandikált az utcára a kövérkés Leona.— Nem látom, mama, sehol sem látom! — siránkozott panaszosan.— Nem is jön az vissza többé, kislányom! — sóhajtott Senhora Montebello.— Hát ha nem jön, ott marad! — csattant fel mérgesen Leona. — Ha visszajön, újra hozzávágom a

varrógépfiókot. Buta tengeriborjú! — kiabált most már vérvörösen. — Elég volt belőle, és elég voltRióból is. — Mérgében belerúgott a földön heverő gombosdobozába. A doboz szilánkokra tört, s aszerterepülő százféle gomb, mint színes jégeső, kopogott falon, szekrényen, varrógépen.

— Jaj! Mit csináltál megint, kislányom?— Mit? Ezt! — Leona taposni kezdte a doboz roncsait, és az időközben földet ért gombokat.Az ajtó halkan becsukódott. Montebello mama sürgősen kívül került a varroda ajtaján. Ismerte

leánykáját, tudta. most a műhely felszerelésének többi, aránylag még épségben maradt darabjakövetkezik.

Micsoda istencsapása!Egy órával később nagy óvatosan mégis benyitott Leonához. Leona a padlón ült, morcosan, és

kövér ujjaival a piros, zöld, sárga gombokat szedegette össze.— Lecsillapodtál, kislányom?— Miért kellett volna lecsillapodnom? — pillantott fel szép kék szemével Leona.Mint a láncra kötött, fogoly jaguárt vagy pumát szokás, úgy kerülte meg a mama földön ülő leányát.

Egy üveggomb megreccsent cipője alatt, s Leona abban a pillanatban, mint egy gömbölyű gumilabda,felpattant a földről. Arca megint lila volt a méregtől.

— Nem tud vigyázni, mama? Eltörte a legszebb, zöld gombomat. Jaj, de idegesít. Menjen már,menjen ki! Egy percig sem maradok tovább Rióban. Megölnek itt, elpusztítanak. Milyen jó lenne, haBeppo öcsémmel élhetnék a csendes, szelíd Santaremben. Minden levelében arról ír, milyenparadicsomi béke és boldogság van ott. Miért ne mehetnék oda én is, hogy egy kicsit megnyugodjakvégre.

— Kislányom, utazz oda, ha kedved tartja, Rióban úgyse sok hölgy varrat nálad; kicsit elszoktakinnen az utóbbi időben. Ha nincs pénzed, én megfizetem az útiköltségedet is. Hajóval két hét alattodaérsz.

— Csúfolódik? — Leona idegesen kettétört egy vállfát. — Mert ha igen, bizony isten, megkeserüli.

— Dehogyis csúfolódok, édes lányom. Mindent fizetek! Santarem tulajdonképpen itt van aszomszédban.

— Persze, csak azért ad pénzt és azért beszél rá, hogy szabaduljon tőlem. Hát nem megyek! Jónekem Rióban is.

— Hogy mondhatsz ilyet, édes lányom! — ijedt meg Montebello mama. — Dehogyis akarokszabadulni tőled. Csak azt szeretném, ha az új környezet, az Amazonas nyugalmas vidéke, a csendesSantarem, Beppo öcséd társasága megnyugtatna kicsit; talán a munkakedved is visszatérne. Hiszenolyan ügyes vagy, mint akármelyik párizsi szabónő. A ruháid megbolondítanák a santaremi hölgyeket.

— Komolyan mondja? — s a fürtöshajú, kékszemű Leona már mosolygott. Csaknem szelídenkérdezte: — Mikor indul hajó Santarembe?

— Mindjárt megnézem, hozom az újságot — s a mama fürgén kiment.A földszintes Montebello-ház nyitott ablakán titokban belestek a szomszédok. De mindjárt

elkotródtak, mikor Leona kövérkés fara, széles háta megmozdult, s a leányzó teljes terjedelmével azablak felé fordult. A szemközti házat nézte. Nem látott senkit, pedig mintha suttogást hallott volna azelőbb. Leona széket húzott az ablakhoz. Kikönyökölt. A környék elnéptelenedett. Nem, nem maradRióban — határozott —, nem akar találkozni többé azzal a tengeriborjúval.

Háta mögött nyílt az ajtó.— Tessék, Leona. Itt a hajómenetrend az újságban.Leona nézte Santaremet, a nagyon öreg Amazonas-járó fedélzetéről, nézegette a balpart rövid

fahídját, a kikötőt. Santarem ott terült el előtte, laposan, egyhangúan, a tájképnek — az Amazonas és a

Tapajos találkozásának — egyetlen dísze a zömök Várhegy volt, oldalán zöld lombokkal, tetején azódon falakkal. Utasok lármáztak a fedélzeten, készülődtek a kiszállásra. Leona széles, telt keblétvalami mély, nagyszerű érzés feszítette. Sokat várt Santaremtől. Ezen a vidéken szőke fürtjei, kékszeme, a kevés mozgástól mostanában még jobban megtelt idomai élénk csodálatot keltettek már ahajón is. Különösen azok a férfiak nézegették érdeklődéssel, akik szemlátomást szerették a dúsidomokat. De ilyenek — mint Leona megállapította —, sajnos, kevesen voltak a hajón. A többségcsak bosszantóan megbámulta és körülkerülte. Leonát egyébként tengeri és amazonasi hajóútjafolyamán sűrűn kitörő, elégedetlenkedő felcsattanásai jellemezték. A hajó pincérei, a matrózok, sőt akapitány meg a kormányos is széles ívben kerülték, jóformán azóta, hogy a fedélzetre lépett. A meleg,szűk kajüt sem javította Senhorita Leona Montebello kifogástalannak egyáltalán nem nevezhetőhangulatát. A pincérek megkönnyebbülten nézték a Senhorita gömbölyded alakja mellett sorakozóbőröndöket. Lent a konyhában a fekete képű szakács is boldog volt. Mert Senhorita Leona Montebellounalmában mindenkibe és mindenbe belekötött, aki vagy ami szeme elé került. Márpedig ilyen régi,kétemeletes gőzhajón nemigen akad olyasmi, ami ne kerülne egy szenvedélyes természetű, vitatkozókedvű hölgy szeme elé.

Most végre elégedett volt. Rio de Janeiro olyan távolinak tűnt, mintha a Hold túlsó felén lett volna.Santarem. Homokos part, meredek, zöldellő Várhegy. Tövében földszintes házak sorai. Ott

szemben pedig egy kis, emeletes hotel. A kikötő fahídján emberek csoportosulnak. A hajó odasimult akis hídhoz, kötelet vetettek a bakokra. Még egy döccenés, és kikötöttek. Csupa mély és csupa jó érzéshevítette Leonát. Álmainak és reményeinek városa végre itt terült el előtte. Kiáltások, vidám nevetés,füttyök keveredtek a zsongásba, s néhány utas meg sem várta, hogy kinyissák a korlátot, máris átugrotta hídra, hogy minél előbb megölelhesse a rá várakozókat. Leonát senki sem várta. Állt a korlátnál ésszája szélét harapdálta. Igaz, nem írta meg, hogy jön. Meglepetésnek szánta érkezését. De Beppo azértitt lehetne. Nem mindennap érkezik meg a n vére, Senhorita Leona Montebello. A hölgyet méregemésztette. De ni csak! Ott hátul — több hordár, hordárkocsi mögött —, az ott Beppo. Parancsokatosztogat, rendelkezik.

— Álljon meg! — Leona megragadta egy mellette elfutó, santaremi hordár karját. — Ki az ott, az afehérruhás, sárgacipős, szalmakalapos férfi?

— Az? — nézett a híd végébe az izzadt ember. — Beppo Montebello. Szállító. Én is az ő emberevagyok. A hölgynek is hordárra van szüksége?

— Köszönöm — Leona elengedte a hordár karját. Az ember szaporán elfutott. Na megállj, Beppo!Leona megnyalta szája szélét. Nekünk azt írtad, hogy kuli, hordár vagy. A hölgy bal alsó karjára húztakézitáskája szíját, jobbját csípőre tette. Megvárta, míg mindenki kiszáll. Beppo odalent intézkedett.Gyorsan, határozottan, ügyesen. A poggyásszal teli targoncák parancsára egymás után eldöcögtek.

Beppo ragyogó képpel, vidáman átverekedte magát az embergyűrűn, és a hajóra lépett. Izzadt volt,mint mindenki. A nap hevesen tüzelt, bőkezűen zúdította a városra minden melegét. BeppoMontebello — mint aki árnyékból hirtelen napfényre lép s nem lát jól — megmerevedett, összehúztaszemét, azután közelebb ment. Nem tévedett.

— Szentséges atyaúristen! — zihálta. — Leona, teljes terjedelmében.— Szép, hogy megismersz. Piszok csirkefogó vagy, Beppo. Így mászkálnak itt a hordárok?

Szalmakalapban, hófehér ruhában, aranylánccal és arany karórával? Sárga cipőben? Beppo, tehazudtál. Neked nagyon is jól megy. A leveleid meg könnyben áztak. Eljöttem, hogy segítsek rajtad, ésmost itt ál] előttem — vádlón rámutatott bátyjára kövér mutatóujjával — Santarem legújabb aranyifja.

— Ez azért túlzás! — nyögött a fiatalember. Bronzbarna arcán kétségbeesés tükröződött, s ez csakfokozta a melegtől amúgy is felhevült Leona mérgét.

— Még tagadni mered? — Kövér karja előrelendült. — Azok a hordárok ott mind a te embereid.Jó volna, ha kettőt iderendelnél nekem.

— Azonnal intézkedem! — s Beppo a korláton át a fahídra ugrott. Eltűnt a tömegben.Meg se kérdeztem, hol lakik — töprengett Leona. Nem baj, a hordárok tudják.Két fiatal, mezítlábas, kékinges fiú jött a fedélzetre.— Senhorita Montebello? — léptek hozzá.— Igen.Az egyik megmarkolta a két bőröndöt, a másik hátára vette a varrógépet, s máris eliramodtak a

pallón át a hídra. Leona utánuk vetette magát.— Megálljatok csak! — lihegte. — Hová mentek?— Oda! — intett a fiú a hotelre. — Senhor Montebello parancsolta.— Nem, kisfiam! — A „kisfiam” úgy szisszent a hölgy gyöngyfogai közül, hogy a fiú megtorpant és

megállt, mint a cövek.— Hová parancsolja? — pillantott tanácstalanul a senhoritára.— Haza, kisfiam, haza. Senhor Montebellóhoz. A legrövidebb úton és szó nélkül.— Senhor Montebello mást parancsolt.— Az lehet. De én ezt parancsolom! Érted, kisfiam?— Értem! — S a fiú riadtan pillantott a hölgyre, aki úgy lóbálta nehéz retiküljét, mintha mindjárt az

hátához akarná verni. Szerencsére, idejében indult. Széles út nyílt előttük a hídon, és SenhoritaMontebello a fiúk után tipegett. Rövid, vaskos lába meglepően győzte az iramot. Hamarosan eltűnteka tömegben.

— Hála neked, úristen! A kegyért, hogy ezt a nőt csak egy példányban küldted a földre! — Ahajókonyha ablakán kipillantó fekete szakács megtörölte arcát. Hálafohászához a hajó más részein,számosan csatlakoztak.

A kis karaván kiért a városból.— Ez itt Senhor Montebello háza!— Vigyétek be a bőröndöket és a varrógépet! — parancsolta Leona. Körülnézett a pálmaházakból,

kisebb-nagyobb viskókból álló, banáncserjéktől és hatalmas lombú mangófáktól zöldellő utcasoron.Dél volt, a város is, az utcasor is, ebéd utáni álmát aludta. A fiúk becipelték a poggyászt, Leonakövette őket. Átmentek az alacsony kerítés mögötti virágos előkerten, felmásztak három magaslépcsőn, és beléptek a házba. Hűvös félhomály volt odabenn, az erős napfény után Leona alig látottvalamit. Beviharzott a tágas ebédlőbe, és majdnem fellökött egy nagyon csinos leányt, aki — Leonamindjárt látta — mindössze egy szál tarka pongyolát viselt.

— Mi tetszik, Senhorita? Ez itt Senhor Beppo Montebello háza. Ő nem vár senkit.— Tudom! De azért én mégis itt vagyok, és itt is maradok. Én, kedvesem — és megnyomta a

„kedvesem” szót —, Senhor Beppo Montebello nővére vagyok. Ezután itt lakom majd ebben aházban. Tegyétek le a bőröndöket, kisfiúk, meg a varrógépet oda, a sarokba. Majd később elhelyezekmindent. Köszönöm. Most mehettek. — A fiúk kisurrantak, látszott rajtuk, örülnek, hogy mehetnek.Összenéztek az ajtóban. Ismerték és sajnálták a lányt, Palmirát, akit Senhor Montebello egy manáusipensăoból hozott házába, s akivel már vagy két hónapja nagyon vidáman éltek. A lány főzött ésmosott, emellett szerelmi téren sem volt kicsinyes, hiszen Manáusban — mielőtt Beppót megismerte— már szerzett egynémely tapasztalatot.

— Maga kicsoda, kedvesem? És honnan jött? — Leona azonnal felmérte a helyzetet. A lánytúlságosan csinos volt, telt keble, finom mosolya, hosszú pillákkal árnyékolt szeme sokkal többet

elárult a kelleténél.— Rendben tartom Senhor Beppo házát. Manáusból jöttem! — felelt rövid tűnődés után a lány.— Jó, kedvesem! Akkor fogja, itt van háromszáz milreis — kivette táskájából a pénzt. — A hajó

még a kikötőben áll, egy óra múlva indul tovább Manáusba. Nagyon szeretném, ha még elérné.Palmira árnyékos pillái alól jól megnézte a baba arcú, szőke fürtös, nagyon kövér és nagyon

határozott fiatal hölgyet. Döntött. Elvette a pénzt.— Sajnálom, kedvesem — Palmira szava vágott, mint a borotva —, de ön terjedelmével ügy

betölti ezt a házat, hogy rövidesen Senhor Montebellónak sem lesz itt helye.Leona legalább két liter levegőt szívott be, hogy kellő lendülettel válaszolhasson, de a lány

kilibbent az ebédlőből. Leona undorral nézett a szomszéd szobába vezető ajtónyílás összecsapódógyöngyfüggönyére. Leült. A hintaszék megreccsent alatta.

A szobák pálmalevélből készült választófalain minden zaj áthallatszott, s a következőnegyedórában Leona nyomon követhette a szemtelen kis senhorita minden apró mozdulatát. Aztánhirtelen teljes és tökéletes csend következett. A lány elment, búcsú nélkül, a hátsó kijáraton. Leonakicsit még pihent, s csak akkor állt fel, amikor teherautó állt meg a ház előtt. Beppo ugrott le a sofőrmellől.

— Te itt vagy? — lepődött meg, amikor meglátta Leonát. — Palmira hol van?— Igen, én itt vagyok. Palmirának pedig, ha így hívják a kisasszonyt, javasoltam, hogy utazzék

vissza Manáusba. Ott kitűnően megél, mert megvannak hozzá a megfelelő adottságai. Különben őmaga is úgy találta, hogy mellettem nemigen lenne helye ebben a házban. A méreteimre célzott.

— Jaj! — Beppo fejét fogta. — Mit tettél, Leona? Egész Santarem rajtam röhög. — Lerogyott egynádfonatú székre.

— Háromszáz milreist adtam a hölgyednek. Kilencszázba került az út Riótól idáig, az összesenezerkétszáz. Jó lenne ha ezt mindjárt rendeznéd. Kell nekem a pénz az első santaremi női divatszalonmegalapításához.

— Micsodához? — emelte fel fejét rémülten Beppo.— Jól hallottad, de megismételhetem a kedvedért: az első santaremi női divatszalont akarom

megalapítani. Varrógépem ott áll a bőröndök mellett.— Tessék! — számolta le Beppo erejét vesztve a tizenkét darab százast.— Köszönöm. Remélem, örülsz? Egymagadban amúgy is elzüllöttél volna a kecses manáusi

senhorita mellett. Hallod? — s a távolból felhangzó hajókürtre figyelt. — Most indul félbarnaszerelmed Manáusba!

Beppo felugrott. Kirohant. A teherautóval talán még idejében kiérhet a kikötőbe. De mikor ahágcsóra lépett, órájára nézett, és már tudta, elkésett.

— Gyerünk innen, akárhová!A sofőr indított. A por, mint szürke gyászfátyol, lengett a teherautó után.Leona végigjárta a szobákat, a házat. Kényelmes papucsot húzott, jól érezte magát.A legtágasabb szobában rendezkedett be. Beppo holmiját, függőágyát egy másik, kisebb szobába

rakta át. Behúzta varrógépét. Kicsomagolt, üres bőröndjeit kivitte a kamrába.— Szép lesz — pillantott körül, amikor visszatért. — Majd kiteszünk egy szépen festett cégtáblát

is. Leona éppen függőágyát szerelte fel a vashorogra, amikor a bejárat felől taps hallatszott. Hát ezmeg ki lehet? — lepődött meg. Kiment.

— Tessék. Senhor! — állt meg Leona a küszöbön, szép kék szemével a kertkapuban álló férfirapillantva. — Mit óhajt?

A magas, izmos. harminc év körüli férfi felnézett rá. Naptól csokoládé színű volt a bőre.

mosolyától pedig megdobogott Leona szíve. Olyan fogai voltak, amilyeneket eddig csak riói fogkrém-reklámokon látott.

— Jó napot. Senhorita! Jose Pimentao vagyok. Beppót keresem. Hol van Palmira? Most kettenvannak? Leonában megfagyott a kedv, a szó.

— Senhor! — szava hidegen csengett. — Beppo nincs idehaza. Az igen tisztelt senhorita pedig madélután elhajózott Santaremből Manáusba. Érti? Elutazott. Én pedig Beppo nővére, Leona Montebellovagyok.

A szépfogú férfi feljött a lépcsőn. Mosolyogva és nagyon megnyerően nézett Leonára.— Bocsánat — nevetett. — Nem is tudtam, hogy Beppónak nővére van. Ne haragudjék, Senhorita,

hogy így berontottam, de ha megengedi, szeretném megvárni Beppót. Nála szoktam megszállni. habejövök Santarembe. Itt adom el ugyanis a vadbőrt meg a szárított halat.

— Tessék. jöjjön be — mosolygott Leona. Csókolni való gödröcskék jelentek meg arcán. JosePimentao elragadtatva nézte. Erdei magányában, csapdái, horgai, puskái és szigonyai között csakálmában látott ilyet.

— Iszik egy kávét, Senhor Jose? Hol a holmija?— A kávét elfogadom. Igazán kedves. Amit hoztam, már a kereskedőnél van. Ma már semmi

dolgom. Mióta van Santaremben, Senhorita?— Ma dél óta! — mosolygott ismét Leona. Sőt nagyon kedvesen kacagott is hozzá.— Csak ma dél óta? Akkor igazán a legjobbkor jöttem. Talán még nincs senki, aki ebben a

porfészekben egy kicsit felvidítaná a Senhoritát.— Még nincs! — kacarászott Leona, s valami édes borzongást érzett.— Milyen szép szőke a haja, és a szeme kék, mint a mennybolt — udvarolt Jose. Pillantása csak

úgy tüzelt a hirtelen támadt lelkesedéstől. Mindig is kedvelte a telt, baba arcú nőket. Nézte Leonát,Leona meg nézte az erdőből jött embert. Kávéfőzés közben is nézték egymást. Azután is. Leonénaknagyon tetszett a férfi, sohasem találkozott még hozzá hasonlóval. Erős volt, napbarnított, karja izmos.Szeme, a szeme valósággal izzott. Amikor Leona kitöltötte a kávét, kezük összeért. Jose megfogtaLeona kövérkés kacsóját.

— Milyen puha és bársonyos kezecske. Boldog lehet az, aki a magáénak mondhatja. Bizonyosanvan valaki Rióban, aki most ide gondol Santarembe.

— Van! — bólintott Leona, és Antonio Pedreiróra gondolt.Jose megsimogatta Leona kezét. Leona nem húzta el. Jose térde hozzáért Leona térdéhez. Leona azt

sem húzta el. Jose, a tapajosi vadonok és mocsarak rettenthetetlen vadásza legyőzötten hevert Leonalába előtt. Be is vallotta rögtön.

— Leona! A rabszolgája vagyok! Azt teheti velem, amit akar!De mivel Leona nem tett semmit, hát ő húzta oda magához a Senhorita kedves mosolyú, kövér

arcocskáját, és megcsókolta száját, amely puha volt, lágy és nagyon odaadó.— Ejha! — csattant az ajtóban. — Ez azután gyors munka. Túl gyors. És az én kedves nővérem

ennyire megfeledkezett az illemről?Jose zavartan állt fel, de Leona már feltalálta magát:— Mielőtt folytatnád, közlöm veled, hogy Senhor Jose Pimentao megkérte a kezemet. Ez volt az

eljegyzési csókunk.Jose majd lenyelte ádámcsutkáját ijedtében.— Az más! — vidult fel Beppo. — Keblemre, gyerekek! Hogy te mire vagy képes, Leona? —

Beppo csodálattal nézte nővérét. — Jose a legmegrögzöttebb agglegénynek számított a Tapajosmentén.

Jose kabátja ujját húzgálta zavarában, hiszen egy perccel azelőtt még nem is sejtette, hogy mire aperc eltelik, vőlegény lesz. Beppo egyre jobban felvidult. Csak most kezdett derengeni előtte aLeonától való szabadulás reménye. Megfoghatatlan, csodálatos szerencse körvonalai bontakoztak kielőtte.

— Hol laktok majd? — Beppo hangja rekedt volt az izgalomtól, úgy leste Leona válaszát.— Én a vadonban lakom — kapott Jose Beppo kérdésén. Hátha Leona nem akar vele menni az

erdőbe, és akkor semmi sem lesz az egészből.De Leona már határozott.— Ott lakunk majd, kettesben Joséval a Tapajos partján, az ő kis házában. Úgyis meguntam már a

városi életet. Olyan romantikus lesz és izgalmas, ugye, Jose, kedvesem, úgy élünk majd. mint kétkolibri.

Jose mosolyra igazította kénét. Kezdett beletörődni a gondolatba, hogy megházasodik.— Áldásom rátok! — kurjantott Beppo. — Megünnepeljük az eljegyzést. — Hirtelen elkomorult.

— De én holnap Maná... akarom mondani Belémbe utazom. Te meg. Jose, alkalmasint visszaevezel azerdőbe. Mi lesz Leonával. amíg visszajövünk? Hiszen senkit se ismer Santaremben. Mit szólnál,Leona, és te is, Jose, ha ez után a gyors eljegyzés után ugyanilyen ütemben következnék az esküvő is?Szerintem már holnap megtarthatnánk. Én elintézem, meglesz minden: pap, templom, orgona, amitcsak akartok. A jegygyűrűket is megveszem, ez lesz az én nászajándékom.

— Mit szólsz hozzá, kedvesem? — Leona szerelmesen Joséra nézett.— Hát, ha Beppo mondja...Leona boldog volt, kacarászott és énekelt. Holnap Jose felesége lesz. Jose Pimentao

szájharmonikán kísérte Leona énekét. Pompás duó, gondolta Beppo; mikor elindult a városba, hogyintézkedjék a holnapi esküvő miatt.

Mindenekelőtt a kikötőbe ment. Megkereste az alacsony, földszintes házacskát, elolvasta a„Rádióállomás” feliratú kis táblát. Bement. Űrlapot kért. Gyors kézzel írta: „Palmira Fernando,Vapor »St. Elias«. Amazonas Nővéremet férjhez adom. Azonnal fordulj vissza. Beppo.”

Késő este érkezett haza. Vidám volt és elégedett.— Minden rendben van. gyerekek! — nyitott be az ebédlőbe, ahol Leona boldogan terített. Jose

rákvörösen segített neki. Nem volt valami nagy gyakorlata az ilyesmiben.

Az orgona harsogott, mint vad vihar bömbölt az ifjú pár, a násznép és az összesereglett kíváncsiakfeje felett. Mintha csak tudta volna, milyen vihar dúl Leona keblében. Nem volt eléggé fehér ahabfehér, tündöklő menyasszonyi ruha, a mirtusz nem volt eléggé sűrű, a cipő szorított, frizurája, aleghíresebb santaremi fodrász remeke: kóctömeg, a rúzs színtelen, a púder, mint a liszt, a legszebbharisnya meg fehérnemű, ízléstelen rongy, és a túl sok csipke csak kövérít. Beppo megvett mindent,fáradhatatlanul jött-ment. Nővére riói „fénykorában” sem volt ilyen, pedig Beppo akkoriban határoztael, hogy Santarembe költözik.

Jose Pimentao vadonatúj, fehér esküvői ruhájában izzadt és szédült. Csak széles, puha, kedvesLeonáját látta habos tüllfelhőben. Oldalra nézett, amint ott álltak az oltár előtt, látta csillogó, aranyjegygyűrűjét, aztán a pap beszélt, zúgott az orgona, és máris indultak kifelé, mint férj és feleség,mögöttük a násznép.

Harsogott az orgona, és Beppo elégedetten nézett fel a kórusra. Megkérte az árát, de legalább kiteszmagáért az orgonista.

A templomajtóban Beppo hordárai sorakoztak. Hárman jobbról, hárman balról. Mellükön díszlettszámuk, kezükben tartották sapkájukat, kivételesen még cipő is volt rajtuk. Hiába, Senhor Beppo

nővére nem esküszik mindennap.Leona izzadt, patakokban folyt róla a víz. A mirtuszkoszorú úgy állt fején, mint egy őrmesteren a

jobb szemére húzott sapka. A menyasszonyi csokor díszes és olvadozó művirágait időnkint átvette balkarjára, s ilyenkor jobb karjával, keze fejével megtörölte gyöngyöző szemöldökét, homlokát. Derekakörül örvénylett a tüll, cipője sarka valósággal belefúródott az ünnepi alkalomra felterített szőnyegbe.Mögötte tolongott a násznép. A legboldogabb kétségtelenül Beppo volt, aki már alig várta, hogyviszontlássa Palmirát.

Menyasszony, vőlegény és a vidám násznép egyenest a kikötőbe indult. A fahídnál, ott ahol tegnapa „St. Eliás” kikötött, most fehérre mázolt, kicsit kopott motoros várakozott. Egyetlen vén matrózafehér uniformist viselt a nászutasok tiszteletére. Jose Pimentao összes holmiját. üres zsákjait, a frisslőszert és konzerveket, Beppo ajándékait meg Leona poggyászát már berakták a motoros farába. Csaka gondosan bezsírozott varrógép maradt Beppo házában. José Pimentao csónakját, amelyen tegnapreggel Santarembe érkezett, a motoros mögé kötötték.

Az ifjú pár végiglépdelt a nyikorgó hídon. Leona — mivel nem volt, aki súlyával megbirkózhatottvolna — maga mászott át a motoros peremén. A motoros szemlátomást mélyebbre merült ésmeghintázott alatta. Jose utánalépett.

Beppo és a násznép kalapját lengette, tele marokkal szórták le rájuk a konfettit. A Montebello-hordárok eldurrogtatták ünnepi petárdáikat. Tökéletes volt az esküvői lárma, kiabálás, durrogás,sikoltozás.

Az ünnepi kórusba szépen beleilleszkedett a Manáusból érkező hidroplán motorjának zúgóbasszusa.

Beppo boldogan integetett a kék benzinfüstöt eregető, csaknem pereméig merült motoros után,amely hosszú kötélen vontatta Jose Pimentao magányos és üres csónakját. Azután figyelme amenetrendszerű vízirepülő-gép felé fordult. Hiába, az üzlet üzlet, hátha valakinek hordárra vanszüksége. Két férfi meg egy karcsú lány szállt be a repülőtársaság kis motorosába. Beppo szívemegdobbant, megismerte Palmirát. Lerohant a falépcsőn. Majd beleesett a vízbe, olyan lelkesedésselsegítette ki a motorosból a lányt.

Alkonyi pír vonta be a széles Tapajost, amikor a motoros a partnak fordult. Az ifjú asszony durcásvolt, és ezt nem is titkolta. Nem tetszett neki, hogy a rozzant motorosról rég lepattogzott a festék. Az ismérgesítette, hogy a kormányos egész úton állandóan bagózott. Leona le nem bírta venni kerek,zsírpárnákba ágyazott szemét a folytonosan mozgó állkapocsról. Egyre mérgesebben dúdolt, sállkapcsa akaratlanul is egy ütemre mozgott a díszegyenruhás matrózéval. Ráadásul bosszantották adíszegyenruha kopott aranyrojtjai is.

— Senhora Pimentao! — mosolygott rá szerelmesen Jose. — Megérkeztünk. Ott az én kis házam, akolibri-fészek — mutatott ki a partra, ahol kis. kerek irtást ölelt körül az őserdő zöld fala. Az irtásközepén csinos, gondosan épített pálmakunyhó állt.

— Szomszédunk van? — Leona kissé felhúzta ajkát, ínye egy pillanatra előtűnt. Ebben apillanatban leginkább egy mérgesen vicsorító, kövér bulldogra emlékeztetett.

— Nincs! — nyugtatta meg Jose. — Ötven kilométeres körzetben senki. Azon túl van Boa Vista.Egyedül vagyunk itt, édes kis feleségem, olyan egyedül, mint ha — felintett a kerek holdra — odafenntöltenénk mézesheteinket.

Leona is felnézett. Ó is elmosolyodott. Kicsit fanyarul.— Kedves vagy, Jose. Igazán ennyire örülsz, hogy csak kettesben leszünk? Nem gondolod, hogy ez

már kicsit sok lesz a jóból?

— Mintha azt mondtad volna, kedves — csodálkozott Jose —, hogy meguntad már a városi életet,és hogy itt sokkal romantikusabb.

— Mondtam, mondtam. Persze, hogy mondtam — pattogott Leona. — De akkor még nem tudtam,hogy fél kiló dohányt lehet elrágni. míg az ember ideér, mint ez az aranyrojtos vén szamár amotoroson. Kivel beszélgetek én itt majd?

— Velem, kedvesem, a férjeddel — Jose megölelte Leona vastag derekát.Leona is elmosolyodott. De a következő pillanatban Beppo boldog képe jelent meg előtte, ahogy a

konfettit szórta. Elfutotta a méreg. A gazember. Szabadulni akart. Mindenáron. Ránézett férjére.Pimentao barna bőre izzadtan fénylett, s úgy nézte otthonát, a partot, mint sivatagi vándor az oázist.

Szerelmes! — gondolta Leona enyhültebben. Már csaknem megbékélt, mire a motoros gyorsanközeledett a parti homokhoz.

A következő percben majd lecsúszott a padról, amikor a motoros orra nagy lendülettelbelevágódott a part szélébe. Az aranyrojtos matróz hátrafordult.

— Megérkeztünk! — jelentette.— Éreztem! — szikrázott Leona. — Ha majmokat szállítana, nem csodálkoznék a parthoz-állásán,

de mi nem vagyunk majmok... !— Igaza van, Senhora, itt én vagyok a majom. Nagy majom voltam, hogy elvállaltam Beppótól ezt a

fuvart. Mit nézi folytonosan az állkapcsomat? Nem bírom abbahagyni azt az átkozott dohányrágást,mert maga is egyre rág — kiköpött a homokra.

— Akkor ti jól elszórakoztatok! — nevetett Jose.— Te nevetsz azon, hogy engem sértegetnek? Neked az mindegy persze, te jámbor lélek! —

mérgelődött Leona.— Jose Pimentao, jámbor lélek? — most már az „aranyrojtos” is nevetett. — Jose Pimentaóra

mondja ezt, Senhora? A legjobb vadász és a legnagyobb verekedő az egész környéken! Hallod-e,Jose, mutatkozz majd be a feleségednek! — vidáman nézte, amint Jose partra segíti és a homokbahuppantja senhoráját.

A vén matróz partra dobálta a motorosból a málhát. Leona magányos oszlopként állt a szélfúttahomokban cipője sarka mélyre süppedt, fején félrecsúszott a mirtuszkoszorú.

Mikor minden a parton volt, Jose kezet fogott az öreggel.— Szerencsés utat! — kitolta a motorost a vízre.— Sok szerencsét neked is! — A matróz helyére ült, megnyomta az önindítót. A motor felbőgött,

amikor a csónak elfordult.Jose két tele zsákkal hátán, elindult az irtáson a sárga fedelű kunyhó felé. Leona, mintha

tanakodnék, vajon kövesse-e, körülnézett. Végül is kigázolt a homokból és utána indult.— Látod még a motorost, Leona? — fordult a víz felé Jose.— Szerencsére alig — mérgelődött Leona. — Ha tovább pimaszkodik az a vén majom, úgy

megmártottam volna. hogy attól koldul.— Jó pofa vagy. Leona — nevetett Jose.— Jó pofa, jó pofa — csikorogta Leona, s széles mozdulattal letörülte arcáról, homlokáról a

verejtéket. — Csak ezt tudod hajtogatni. Ezenkívül mi vagyok még?— Szerető hitves és gondos feleség — nevetett vidáman Jose. Lerakta a kunyhó széles eresze alá a

két, nehéz, konzervekkel tele. tömött zsákot. — Ott a hátsó eresz alatt van a tűzhely, főzz egy jó erőskávét.

— Főzd csak meg magad azt a kávét, kisfiam! — s Leona fáradtan lehuppant az egyik zörgő,horpadó konzerves zsákra.

Jose csodálkozva ránézett. Vállat vont.— Jó! De előbb felhordom a házba a holmit. — Elment.Leona pedig szélesen elterülve ült a zsákon. Nagyon haragudott. Hogy kire? Maga sem tudta. Csak

haragudott. A harag jó, elfoglalja, élénkíti az embert. Aki haragszik. nem unatkozik. A harag úgybetöltötte Leona egész lényét, mint léggömböt a gáz, amely a magasba, minden földi dolog fölé emeli.Az ő haragja már nem is volt mindennapi harag, művészet volt. Jose Pimentao még nem tudhatta ezt.Csak Beppo tudta és Rióban azok. akik Leonát ismerték.

Leona fülében még ott harsogott az orgona hangja, a petárdák durrogása. a nászmenet kurjongatásaés a motoros egyhangú dübörgése. Nagyon mérges volt. Végre feltápászkodott a zsákról s körülsétáltaa házat. Rövideket lépkedett. Megvetően nézte az éj sötétjébe vesző, áthatolhatatlan, zöld falat, azőserdőt, amely ezután házának „kerítése” lesz. Ajka keskeny vonallá szűkült, s a verejték aprógyöngyökben ütközött ki szőke bajuszkájának pihéin. Keze fejével, vaskos alsókarjával többszörletörölte homlokát. Mikor visszaérkezett a ház elé, megállt és megnézte a hatalmas Tapajost. akajmánoknak való. széles homoksávot. Két izmos kart érzett dereka körül.

— Ki vagyok, találd ki? — hangzott Jose baritonja.— Hülye vagy, Jose Pimentao! — felelte Leona. Indulatosan lerázta magáról férje karját. —

Hiszen egy lélek sincs itt kívülünk. Minek kérdezel ilyen marhaságokat? Egyébként ott, hátul akukorica között azok a kormos, félig elégett fatörzsek meg a burjánzó gaz nemigen válik díszére enneka viskónak. Mert azt ugye te is tudod, kisfiam, hogy ez itt — hüvelykujjával hátra bökött a házra — ezidő szerint még nem nevezhető háznak. Majd megmondom, mit kell rendbehoznod, hogy legalábbvalamennyire emberi környezetben éljek. És mondd csak, kisfiam. mit fogok én itt csinálni egész nap.

Majd én megmondom! — mosolygott Jose, de hangjában mintha már valami kis indulatféle rezgettvolna.

— Nekifogsz és dolgozol.— Ne felejtsd el, Jose — sértődött meg Leona —, hogy én világéletemben Rióban éltem.— Bár ott élnél most is — mormogta Jose.— Mit mondtál? — perdült meg sarkán Leona.— Semmit! Csak a túlsó partot néztem. Figyelmeztettelek, milyen szép az a vékony, vörös csík,

most búcsúzik a nap, és jön a sötétség.— Te Jose! Mi az, hogy búcsúzik a nap? És hogy jön a sötétség? Remélem, nem a házasságodra

célzol.— Á, dehogy! — tiltakozott Jose. — Csak tudod, eddig mindig egyedül néztem ilyenkor a vizet,

szép csendben. Ezután majd ketten nézzük, és úgy látszik, nem csendben. Mert, úgy veszem észre, tenem vagy nagyon békés természetű, szívem.

— Én? Már az is baj, ha megszólalok?— Az nem baj. De az a baj, ahogyan megszólalsz. Mert például így is mondhatnád nekem kedves

szavajárásodat: „kisfiam”! Lágyan, békésen, szerelmesen. Úgy, hogy még a kajmánok ismosolyogjanak a vízben. De te úgy tudod mondani ezt az egy kis szót, hogy végigfut a hideg ahátamon, amikor hallom.

— Csak nem? — ámult Leona. Kék szemében veszedelmes csodálkozás csillogott, s úgy csaptaössze kövér kezét, hogy csattanása puskalövésnek is beillett volna.

— Mit mondasz, kisfiam? Most szépen mondtam? Jose mély lélegzetet vett.— Mondd, kedves, milyen nap van ma?— Ma? Szombat!— Azt én is tudom. De nem erre gondoltam.

— Aha! — nevetett Leona. — Te arra gondolsz, hogy ma van az esküvőnk napja?— Igen arra. És úgy veszekszünk itt a ház előtt, mint két megdühödött bőgőmajom.— Szépen udvarolsz, mondhatom! — Leona sírva fakadt.— Ne sírj, Leona! — suttogta Jose már megenyhülten. Hirtelen egészen más érzés kerítette

hatalmába. — Ez a nászéjszakánk, Leona. Lemegyek még a vízre, kivetem a dobóhálót. —Megsimogatta Leona kezét. — Kifogom a vacsorára valót. Szereted a ropogósra sült, szép, piroshalat?

— Nagyon szeretem! — Leona letörölte könnyeit kövér arcáról.Mielőtt lement a csónakhoz, Jose felszította az eresz alatt a tüzet. Leona nézte, ahogy előkészítette

az olajat, a serpenyőt.Mécs világította meg a hátsó eresz alját. Sötétedett.Az ünnepi vacsora pompásan sikerült. Békés egyetértésben ették meg a zöld banánleveleken tálalt,

pirosra sült halakat. Jose sóhajtott, nézte a jóllakott, kipirult arcú Leonát. Bort is ittak. Azt is Bepporakta a csónakba. Beppóról eszébe jutott Josénak a tegnapi este, amikor először látta meg Leonát.Szép volt, kerekded, akárcsak most. Akkor nem így képzelte el a mai estét. De most már semmi sembaj. Milyen kedves ez a mosolygó, kékszemű feleség. Szépek a fogai is. Gyönyörködve nézte a mécsvilágánál. Leona még evett. Nagyon szeretett enni. Szálkástul „őrölte” a szárazra, pirosra sütötthalakat.

— Finom volt, Jose! — Végre rámosolygott férjére. — Nagyszerű szakács vagy.— Majd megtanulod te is! — Jose felállt. Kezébe vette a mécsest. Már nem látta, hogy Leona

elfintorította kövér arcocskáját.Leszállt az éjszaka. Leona kartávolságra Jose függőágyától hortyogott saját függőágyában. Olyan

volt, mintha egy nagy hordó függne ott.Jose pirkadatkor felkelt. Kiment a konyhaeresz alá. Nagy bögre, hideg feketekávéval tért vissza.

Kortyonkint itta meg.— Nézz körül, kedvesem! — Jose széles mozdulattal üdvözölte feleségét a friss reggelben, amikor

Leona felébredt. — A part, a víz, az ősvadon, a csónak a vízen, a nap, a levegő, minden a miénk, ésegyszer majd a mi kisgyerekünké. a mi gyerekeinké lesz.

Leona lassan körülnézett. A vízre, a partra, a napra, a vadonra, a csónakra és a házra. Megvontavállát.

— Az éjszaka csináltam egy kis számvetést — kezdte. — Ha egy darabig még itt élünk, akkor énkésőbb nem Santaremben, hanem Belémben vagy Recifében, esetleg Rióban rendezkedhetem majd be,és nem varrodát, hanem egy kis divatáruházat nyithatok.

— Ez annyit jelent — nyögte Jose —, hogy te akarod eladni a vadbőrt és a nyersgumit?— Dehogy! Ezt csak csináld te. Én majd csak a pénzt kezelem, amit hazahozol. Ehhez az asszony

jobban ért. Hova mész? — pillantott fel bársonyos szelídséggel, mikor látta, hogy Jose szó nélkülfelkerekedik.

— Le a vízre, fürödni.— Nincs benne kajmán?— De van.— Az istenért, Jose, még megesznek!— Már tegnap megettek.— Te Jose! Ha pimaszkodsz, nemcsak a kajmánokkal, hanem velem is meggyűlik a bajod. —

Dühösen befordult a házba.Jose megfürdött, aztán kilábolt a vízből a forrósodó homokra. Jólesett az úszás. Elvette a

csónakpadról nadrágját. Felhúzta. Távolból gőzbárka ütemes pöfögését hallotta. Felállt acsónakvégre, hogy jobban lásson. Nemesio, a nyersbőrbeváltó bárkája közeledett. Jose visszalépett ahomokra. Eloldotta a cövekről a csónakot, erős mozdulattal vízre tolta, és egyetlen lendülettelbeletérdelt. Helyére telepedett a csónakban. Lenyúlt a kerek evezőért. Mély húzással merítette vízbe.

— Halló, Nemesio! — kiabált, amikor odaért a gőzbárkához. A pöfögés abbamaradt. Joseodakötötte a bárka alacsony korlátjához a csónakot, s a korláton át fellépett a parányi fedélzetre.

— Halló, Jose! — mosolygott rá a kormánykerék mellől a tulajdonos. A fekete fűtő is kidugta fejétaz apró kazánház nyílásán. Fényes képe felderült, mikor meglátta Jose Pimentaót. Vidáman intett,aztán megint eltűnt. Nyilván fát kellett raknia a tűzre.

— Mi újság, Jose? — nyújtotta kezét Nemesio. — Hallottam, hogy megházasodtál. Sírnak asantaremi lányok! — kacsintott Joséra.

— Mindenki ott sír, ahol van! — komorult el Jose.— Ez igaz! — Nemesio elkomolyodva nézte barátját. — Mi kéne?— Semmi! Csak régen láttalak.— Nem is volt az olyan nagyon régen — nevetett Nemesio. — Alig két hete.— Tudod, milyen hosszú idő két hét? Még két nap is felboríthat mindent, úgy hogy sose lehet

helyrehozni többé. Mondhatom, Beppo Montebello alaposan elorgonáztatta tegnap a nótámat asantaremi templomban...

— Ne mondd! — törölte meg homlokát Nemesio. — Ki hiszi el ezt Jose Pimentaóról?— Pedig mondom, sőt legszívesebben ordítanám — nyögte elkeseredetten Jose.— Hallgass, Jose! Nem kell ezt mindenkinek tudni — odapillantott a gépház felé.— Igazad van! — Jose leült egy alacsony székre a fedélzeten. — Keserves helyzet, és a

szabadulásra semmi remény.— De hát csak egy napja vagy nős!— Az igaz, de te nem ismered a feleségemet. Egy nap alatt tíz évre valót veszekedett. José

Pimentao napja leáldozott.— Vigyél neki valami ajándékot — tanácsolta Nemesio. — Azt szeretik az asszonyok. Nézd, itt

van egy amerikai divatlap. Beletették Santaremben a postámba, vidd el. Talán túl sötéten látod adolgot?

— Nem hiszem. A divatlapot azért elviszem. Köszönöm. Mikor jössz vissza?— Három hét múlva. Felhajózom egészen Itaitubáig.— Isten veled, Nemesio! — Jose ismét átlépett a korláton, csónakjába.— Előre! — kiabált le a szócsövön Nemesin. Mikor Jose eloldotta a csónakot, már teljes

sebességgel forgott a bárka csavarja.

— Tessék, Leona! — lépett a kunyhóba Jose. — Ezt neked hoztam, Nemesio küldi. Ajándékba.— Ki az, és mi ez? — hangzott a lustán ringó függőágyból. — Nem ettek meg a kajmánok?— Nem. Nemesin egyébként barátom, kereskedő, gőzbárkán járja a Tapajost, és egy amerikai

divatlapot küldött ajándékba.— Add ide! — nyúlt ki a kövér kar a függőágyból. Jose a rózsaszínű ujjak közé adta a lapot. Aztán

szótlanul kifordult a házból.A ház mellett álló pálmaeresz alá ment, ahol vadász-és halászszerszámait tartotta.Vadcsapdákat, horogsorokat akart lerakni. Mindet felszedte, amikor a legutóbbi négy hét

zsákmányával Santarembe indult. Négy napja. Mindig így kezdte a munkát, ha visszatért Santaremből.Keserűen elmosolyodott. Ezúttal nemcsak vitt zsákmányt Santarembe, hanem hozott is onnan. A

kalyibába áthallatszott a papírzörgés, amint Leona a nagy amerikai divatlapban lapozott. Mindenszükségeset lehordott a csónakba. Bement a kunyhóba Winchesteréért, iszákjáért. Még akkor ishallotta a divatlap zörgését, amikor evezőjével ellökte csónakját a parttól.

Dél volt, amikor Jose Újra kikötött a széles homokpadon. Minden csapdáját, horogsorát rendbenlerakta. Bement a szerszámos kalyibába. Csapdákat, hurkokat kötött össze. Ezeket majd délután rakjale. Kilépett a kis viskóból az irtásra, nézte lába előtt a vöröses, kiégett, göröngyös földet. A törzsekcsonkjai kormosan, feketén, szomorúan álltak ki a földből, mintha gazdájuk sötét kedvének tüskéivolnának. Jose komor volt. Jobb keze gyűrűsujjára pillantott, amelyen arany karikagyűrű díszlett. Úgyérezte, mintha nem is ujján, hanem nyakán volna a fémkarika. Azelőtt, ha csak görbén nézett rá valaki— bár ettől több kilométeres körzetben mindenki óvakodott —, már elfutotta a pulykaméreg, shabozás nélkül leszámolt a vakmerővel. Most meg a híres Jose Pimentao itt töpreng magában; ahhozsincs bátorsága, hogy bemenjen a kunyhóba s hangosan megmondja a véleményét. Leona pillantásamegfosztja minden erejétől. Hogy néz az a nő, amikor mérges! Szinte szúr a pillantása, mint apálmatüske, és fenyegető, mint a távoli villámlás, amely vihart jelez. Szeme hideg, mint két jégdarab.Vajon vannak egyáltalán érzései, vagy csak fűrészporral van kitömve ilyen gömbölyűre? Lehet. Dehát, késő bánat. Jose nadrágjába törülte kezét. Hiába, csak jó dolog az esztendős jegyesség. Minek aza fékevesztett sietség? Nem vezet az jóra sohasem. Igaz, ő volt a hibás, kompromittálta Leonát Beppoelőtt. Pedig Beppo a barátja, és a barátság kötelez. Körülpillantott. Mintha menedéket, oltalmatkeresne. Valósággal hívta az irtást keretező ősvadon. Oda bizonyosan nem megy utána Leona.

Nagy, égett fatörzsön lépett át. Akaratlanul is egyre a nászindulót zümmögte. Mindig csak az elsőütemeket. Újra és újra. Nem bír szabadulni tőle. Tegnap óta hallja, hogy bömbölve zúgja az orgona.Tramm-tramm-taram! Tramm-tramm-taram. Tram-tram-taram-tram... Igen. Ez a teljes és tökéletesvereség. Hogy nevetett mindig, mikor ilyesmiről hallott. Most aztán beleesett ő is. Milyen meghatónaktalálta még tegnap a templomból kijövet, meghatónak és szépnek, de amikor ma emlékezik rá, mársemmi szépséget sem talál benne. Idekinn az ősvadonban a mennydörgés, a vihar, a villámokcsattanása sokkal szebb. Hányszor muzsikált már neki a természet, és mindig egyedül neki muzsikált.Nem volt senki, aki belebeszéljen ebbe a szelíd, szép zenébe. Most van. ezt jelképezi az aranygyűrű.Jose lehúzta, zsebre tette. Nézte ujján a gyűrű helyén vöröslő kört. Hiába, nem szokta meg. Nem iscsoda. Milyen jó így nélküle; ha akarja, azt hiheti, nem is igaz az egész, most is úgy él, mint régen,meg a Winchestert is jobban fogja így. Késének bőr tokja odaverődött combjához. A nehéz csapdák ismegcsörrentek a hátán. Nadrágja kormos lett, amikor átlépett egy megszenesedett fatörzset. Nembánta. Nem Leona fogja kimosni. Bizonyos, hogy Leona is csalódott, 6 is elhamarkodta a dolgot. És őtmég az őserdő se vigasztalja.

Jose alkonyatra lerakta valamennyi csapdáját. Kifelé indult. Világosodott körülötte a sűrű. Az ágak,indák között látta már a házat, sárga pálmaoldalát, lejtős, szép tetőzetét. Oldalról ért ki az irtásra.Átment a sűrű, szélben muzsikáló kukoricáson, átlépdelt a fatörzseken, majd a ház elé került. Leonaott ült az árnyékos eresz alatt és nézte a homokos partot, a csónakot, a széles folyamot.

— Jó estét, Leona. Nézd, mit hoztam! — ledobta eléje az imént elejtett óriáskígyó indávalösszekötözött bőrét. Leona rávetette szép, kék szemének pillantását.

— Hogy esszük meg, sülve vagy főzve? — Hangja jeges volt, mint szemének kékje.Jose maradék kedve is elpárolgott.— Sülve, kedvesem. Úgy jobb! — vágta oda dühösen.Bement a kunyhóba. Lerakta fegyverét, zsákját, kiment, felmarkolta kötésénél a kígyóbőrt.

Kalapácsot és egy marék rozsdás szeget vitt ki az eresz alól. Az erdőárnyékban heverő fatörzshözment. Kibontotta a bőrt, és hosszában, színével befelé a törzsre fektette. Húzta, szegezte, feszítette.

Párhuzamosan mindkét oldalon.Mikor végzett, visszavitte a kalapácsot és a maradék szeget az eresz alá. Leona már nem volt ott. A

kunyhóbél hallatszott a függőágy nyikorgása.— Vacsoráztál? — lépett be Jose.— Ugyan mit? — hangzott unottan a válasz. — Tűz nincs. friss hús sehol. Csak arra vagyok

kíváncsi, megpuhul-e a kígyóbőr, mire leszeded a szegekről.— Tökéletesen, legalább olyan puha és ízletes lesz, mint a kétkilós sonkakonzerv volt, amit

megettél Jose a sarokba dobott ruhadarabok alól kilátszó, fekete hangyáktól nyüzsgő, üreskonzervesdobozra mutatott.

— No lám, milyen jó a szemed. Talán sajnálod tőlem? Elvégre valamit csak kellett ennem.— Két kiló sonkát egyszerre? Édes Leonám, az talán mégis kicsit sok. Ha már nem főztél vacsorát,

legalább egy-két falatot hagyhattál volna belőle.— Két kiló sonka nekem meg se kottyan. Nem ismered még a feleségedet.— Nem!Negyed órával később Jose a hátsó eresz alatt, a tűzhelynél találta Leonát. Szárított halszeleteket

sütött. Szélesen libegő, virágos pongyolában mozgott az alkonyi fényben. Jose elkeseredetten nézte,amint álló hordóhoz hasonló alakja ide-oda döcögött a tűz körül.

— Te, Jose! — szólt Leona, amikor észrevette férjét. — Döntöttem. Ez az élet itt mégse nekemvaló. Unatkozom. Holnap visszaköltözünk Santarembe, kisfiam!

Ez a „kisfiam” — legalábbis Jose fülének — vérlázítóan szemtelenül hangzott.— Már leraktam a horogsorokat meg a csapdákat. Azokkal mi lesz?— Reggel indulsz, és valamennyit felszeded!— Tévedsz, Leona, én nem megyek Santarembe! Költözz vissza egyedül Beppóhoz, én majd

minden négy hétben, amikor beviszem a zsákmányt a kereskedőnek, meglátogatlak, és akkor együttleszünk egypár napig.

Leona megfordult és úgy nézte Josét, mintha egy undorító bogarat látna.— Velem jössz Santarembe, kisfiam! Majd én gondoskodom róla, hogy Beppo bevegyen a

vállalkozásába.— Nem megyek!— Nem?— Nem!

Jose reggel sietve kihörpintette a maga főzte feketekávét, összeszedte szerszámait, fegyverét, ésvadászni indult. Minél messzebb kívánt lenni feleségétől. Búcsúzóul intett egyet a függőágybanhintázó Leonának, de ő nem viszonozta.

Percek múltán körülvette a sűrű, liánokkal átszőtt ősvadon. Alkonyatig keményen dolgozott.Mikor ismét kilépett a zöld kukoricatövek közé, az irtásra, visszahőkölt. Ledobta válláról a lőtt

törpeszarvast. Ahol reggel kunyhója, pompás kis erdei háza állt, most elszenesedett oszlopcsonkokközött pálmalevél szürke pernyéje borította a földet. Jose átlépett a kis szarvason s leszaladt a partra.A csónak eltűnt. Kétségbeesetten rohant vissza porig égett házának maradványaihoz. Belekotort a márkihűlt hamuba. Semmit sem talált. Egyetlen lábost, egyetlen szeget sem. Csak a tartóoszlopok végeparázslott még, apró füstcsíkokat eresztve. Az agyagból épített tűzhely, mint furcsa, magányos, töröttbálvány emelkedett ki a hamuból.

— Leona! — kiáltott Jose. Senki sem felelt. — Leona! — Elkáromkodta magát. Elkeseredetten,szívből. Leona megszökött. Minden ingóságot gondosan csónakba rakott, jól megpakolhatta a

csónakot, azután felgyújtotta a házat. Így akarta Santarembe kényszeríteni őt.Leült a gyorsan sötétedő parton. Gondolkozott. Sokat itt már nem segíthet. Kihúzta kését és

megnyúzta a kis szarvast. Lekanyarította egyik combját. Egy tartóoszlop parazsából tüzet szított, ésmegsütötte a szarvascombot. Azon mód, sótlanul, minden nélkül, megette.

A kormos, ízetlen „vacsora” után ott a sötétben, amelyben csak a tűzfény parazsa derengett, Joserájött, hogy ha nem akar éhen pusztulni — mindössze öt tölténye volt Winchesterében, se gyufája, sesemmiféle holmija —, mégiscsak be kell talpalnia Santarembe. Szégyenszemre, a felesége után.Méghozzá minél előbb. A legjobb, ha mindjárt napkeltekor indul. Leonát pedig agyonvágja! Ettől agondolattól kissé megnyugodott.

A tűz halvány világosságánál félrekotorta a néhai szobája helyét borító, vastag hamuréteget, hogyfekvőhelyet készítsen éjszakára. Leheveredett a puszta földre, párnának összekulcsolta feje alatt kétkezét. A füstöt és a korom szagát minden erdei vadállat, vízi duvad elkerüli. Nincs mitől tartania.

Eltelt az álomtalan, nehéz gondolatokkal terhes éjszaka. Jose alig várta, hogy világosodjon. Induláselőtt még bekapott néhány falatot az este megsütött szarvashús maradékából. A nyers hús megromlottaz éjszaka. Azután hóna alá fogta Winchesterét és nekivágott a Tapajos mentén az őserdőnek.Santarem irányába. Tudta, hogy Leona várja őt. Csakhogy azt hiszi, Jose Pimentao éhesen ésagyongyötörve, nagyon szelíden kopogtat majd be Beppo városvégi házába. A szelídítés legbiztosabbmódszere mindig is az éheztetés volt.

Sötétedett, amikor kétnapi erdei gyaloglás után Jose Santarembe ért. Haja, ruhája teleragadva erdeiszeméttel, korhadékkal, pedig máskor mindig rendesen, tisztán járt. De hát Leona tökéletes munkátvégzett a „költözködéskor”. Még egy fésűt sem hagyott Josénak.

Pimentao nem ment végig a santaremi főutcán. Átvágott a külvároson. Néhány ismerőse láttánmeggyorsította lépteit, nehogy találkoznia, magyarázkodnia kelljen.

Koromsötét volt, amikor Beppo világos ablakú házához ért. Tapsolt egypárat a sötétben. Mosthálás volt ennek a brazil szokásnak. Ha így kér bebocsátást, akkor nem kell szólnia, s Leona lesz az,aki elsőnek megszólal. Jose pokolian éhes volt. Erdei pálmagyümölcsön élt két napja, s mégjószerencse, hogy a Tapajosból annyit ihatott, amennyit csak akart. Odabenn nem mozdult semmi. Joseújra tapsolt.

— Ki az? — A kezében tartott lámpa fénykörében megjelent Leona és mögötte Beppo.— Én vagyok, Jose!— Megjöttél hát szófogadatlan kismadaram? — vihogott Leona. Rávilágított Joséra. — Hát

lánynézőbe nemigen mehetnél ezzel a külsővel, kisfiam!— Nem is oda készültem! — Maga sem tudta. hogy történt. Egyszer csak markában tartotta Leona

dús. szőke fürtjeit. Megrázta. Amúgy istenigazában. A lámpa a földre esett. A következő pillanatbanrendkívül kemény rúgás érte Jose sípcsontját. Nyomban eleresztette Leona haját és leguggolt. Bepponémán tűnt el a földön heverő, még mindig világító lámpa fényköréből.

— Ha még egyszer meg mered fogni a hajamat, kisfiam, megkaphatod ennek a rúgásnak a párját...

Jose Pimentao még akkor este otthagyta Santaremet. Az „Aquiri” éppen munkásokat szállított ide,Boa Vistára. Jose is beállt közéjük. Azóta vidám és elégedett, nagyobb baj már sohasem érheti, mintamekkorától megszabadult. De Santarembe nem jár többé...

*Megint itt virradtam meg a teleírt, fehér papírlapok, naplóm mellett. Hétfő van. Világosodik.

Petróleumlámpám üvege kormos. Én magam fáradt vagyok, de elégedett. Sok minden történt az utóbbikét napon. Szombaton reggel ilyen tájban indultam Abilióval. Csak mostanra terveztem

visszatértünket. A vadászszerencse azonban jóval hamarabb visszahozott. Azóta vendégem volt, ésmár messze jár Harold Boyd, legújabb barátom, akit talán sohasem látok többé! Meghallgattam ésmegírtam Jose Pimentao históriáját.

Indulok fürödni a Tapajosra, hogy lemossam magamról az álom rám nehezedő kívánságát.

KÖRVADÁSZAT

Vágtában lovagolok, neki a meredeken emelkedő útnak. A gerincen lefogom a nehezen fékezhetőlovat. Körbe pillantok. Szép, megszokott látvány. Lent a fazenda, a karámok, a sertésólak, abaromfitelep, a konyhakert. Balról a parti erdősáv. Innen, a gerinctől befelé, sűrű őserdő. Nagyszerűvadászterület. A levágott őserdőből kiszorult vadállatok ide vették be magukat. De akad itt elvadultszarvasmarha is. és odalent. a sertésólak mellett, a parti cserjésben elvadult házidisznók tanyáznak.Sok arrafelé a mérgeskígyó. ezért nem hajtjuk meg azt a gazos. sásos részt. Sorsukra hagyjuk őket.Lehet, hogy a disznóknak éppen az ott élő kígyók, gyíkok, apró emlősök szolgálnak eledelül. Nemtudjuk. Annyi mindenesetre bizonyos, hogy az évszázadok, sőt évezredek óta háziasított disznó,szarvasmarha igen rövid idő alatt elvadul és vadállat módjára menekül az ember, addigi gazdája elől.

Indítok. Lovam felkapja fejét, hegyezi fülét s rövid vágtába csap. Élvezem a gyors lovaglást. Baltérdem a Winchestert, a pányvát éri. Új ősvadon-rész irtását kezdjük. Oda tartok. Kétszázötvenkaboklo áll neki ma reggel a szűz ősvadon aljnövényzetének. hogy fejszével, késsel kiirtsa a faóriásokalatt tenyésző buja, folyondáros bozótot, s ha azzal végzett, ledöntse a fákat. A százados törzsek afűrésztelepre kerülnek majd, deszkák, gerendák készülnek belőlük. A mesterséges deszkaszárító mármegépült a főültetvényen. Gőzfűtéssel működik. Huszonnégy óra alatt úgy kiszárítja a deszkát, minthafél esztendeig állna a fa a szabad levegőn.

Utolérem az előttem vonuló fejszés, bozótkésekkel felfegyverkezett munkáscsoportokat.Szerszámaik éle csillog a napfényben. Közel van már az irtás szélén magasodó „őserdő-fal”, amelyalól patak csobog ki. Jó a vize. Ismerem. Itt az erdőaljban különösen hűvös. Mindenki iszik,lovacskám sem akar kimaradni ebből a jóból. Utána lenyergelem a pejt, és hosszú pányvára engedvekikötöm az erdőárnyékban.

Behatolok a sűrűbe. Nézem a buja, sűrű, folyondáros aljnövényzetet, amely úgy takar, véd, minthatermészetes „spanyolfal” volna ember és vadállat között. Ez az őserdő nagy kiszögellése az irtásmenti, érintetlen erdőnek. Nézem a favágók egyenes frontvonalát, amint felsorakozik az erdőszélen, svalami eszembe jut. Két-három méterre állnak egymástól a kaboklók, s kezdik vágni, irtani magukelőtt az aljnövényzetet. Kényelmesen dolgoznak, ütemesen csapnak oda, hull a gally, a folyondár. Haezzel végeztek, következik a fadöntés. Az a nagyobb, keményebb munka.

Magamhoz hívom a csapatvezetőket.— Mit szólnátok hozzá, ha nem így a széléről kezdve, hanem az egész erdőkiszögellést körbe

fogva, kívülről befelé kezdenénk vágni? Aztán, ahogy szűkül a kör, elejtenénk vagy elfoghatnánkazokat az állatokat, amelyek itt tanyáznak.

— Nagyszerű! — lelkesedik az egyik csapatvezető. Lassankint a többiek is felfogják, micsodapompás vadászat kezdődik itt! Mindenki lelkesedik.

— Akkor menjen mindenki a csapatához, és mondja meg, hogy ma nemcsak dolgozunk, hanemvadászunk is. Estére elosztjuk a zsákmányt.

— Estére? — pillant rám meghökkenve egy izzadt munkavezető. — Három napra való munka vanitt legalább, Senhor.

— Estére készen leszünk, hidd el!Egy óra multán bezárul az őserdő-részt körbe fogó kaboklo-lánc. Tíz-tizenkét méter a távolság a

kaboklók között. A csapatvezetők irányításával indul befelé a fejszés, késes ember-lánc. Vidámkurjantások hangzanak mindenfelől. Csatakiáltások. Magam is csakúgy figyelek, hajtok befelé asűrűbe, mint akármelyik kaboklo. Ősi szenvedélye az embernek a vadászkedv, s ezek itt mindvadászok, erdőjáró kaucsukgyűjtők, akiknek életeleme az ősvadon s mindaz, amit magában rejt.

Kifelé nézek a napsütötte, fényes irtásra. Idebenn már levágott gallyon, indán, fiatal fatörzsekenjárunk. A magas, különböző vastagságú óriásfák, mint hatalmas templom oszlopai állnak. Érdekeslátvány az ilyen kialjazott, lemeztelenített őserdő. A kaboklóknak is újdonság.

Órák telnek el. Zeng, csattog az őserdő a kések, fejszék zajától, a rikoltásoktól, amelyekkel a„vadászat”, a „hajtás” sikerét igyekeznek biztosítani.

Fáradtságnak nyoma sem látszik a kaboklókon, elnyomja a vadászizgalom, mert már tudják, értik,milyen hatalmas csapdát készítenek. Ahogy megyek utánuk, szedegetem rovargyűjtő üvegembe az itt-ott lelt nagy, élénk színű bogarakat, pókokat. Időnkint a kaboklók is hoznak egyet-egyet.

Mindenki azt találgatja — velük jómagam is —, mekkora lesz a zsákmány. Egymást hajtják, senkisem akar lemaradni, „zsákot” hagyni, amelyen kimenekülhet a vad. Leteszem egy fa tövébeparafadugós rovargyűjtő üvegemet, s felveszem Winchesteremet.

Körben zeng az erdő, már messze-messze — csak mint alig világító, beszüremlő fény — látszik azirtás ragyogása. Összeborul fölöttünk az ősvadon, a lombok között majmok menekülnek. Ezek szabadutat találnak majd visszafelé is, ha elérik a túlsó emberkaréjt, legfeljebb pánikjában kerül majd egyik-másik a kaboklók fogságába.

Csapkodás, kiáltások, diadalmas csatazaj. Az emberek közötti távolság csökken, ahogy kisebbedika kör. Az izgalom növekszik. A kaboklók szédítő iramban vágják a gallyakat, alacsony cserjéket,legyökezerett indákat.

A csapatvezetők is beállnak embereik közé. Én is előszedem a bozótvágó kést.Semmit sem látunk az előttünk szürkéllő, feketedő fáktól, indáktól. Már hat-nyolc méternyire állunk

csak egymástól a gyorsan szűkülő körben.Tizenkét órakor pihenőt tartunk.Megesszük a csomagban magunkkal hozott élelmiszert, fejenkint két-két cipót, egy doboz olajos

halat és jókora darab banánlekvárt. Pihenő közben is a várható eredményről beszél mindenki.Némelyik vérmesebb kaboklo bemegy a sűrűbe terepszemlét tartani. Egyikük izgatottan jön ki.

— Sok állat lehet odabenn, hallom, hogy zörögnek, mozognak.A hír olaj a tűzre, magasra lobbantja a vadászkedvet. Újra csattog a fejsze, a kés. A lánc egyre

szűkül. Közelebb kerülnek egymáshoz a kaboklók.Három órakor már egymás mellett dolgoznak. Verejtékezünk A felülről hulló erdei szemét ránk

tapad és tetőtől talpig beborít bennünket. Vagy hatvan méter átmérőjű lehet még a sűrű.növényi-„kör”, amelybe most már beszorul minden, amit ez az őserdőrész rejtett.

Most már óvatosan vágnak, hatolnak befelé a kaboklók. Mint titkokat rejtő zsákba, figyelünk,nézünk bele a sűrűbe. Hatalmas ordítás hangzik túlfelől. Oldalról is csatakiáltás zendül.

Szorul a kör. A sűrű növényzet, lomb, folyondár megtelik előttünk mindenfajta apró állattal. Kígyókigyekeznek felfelé az ágakon, lajhárok, erdei teknősbéka vagy ötven is tolakszik, mászik egymáshegyén-hátán a lombos rejtek legközepébe. Inambu-csirkék, -tyúkok, -kakasok szaladgálnak, repülnek.Aranynyúl füttyentget, rémületében nem tudva, merre törjön ki, mert mindenhonnan visszafordítják.Az avaron, a páfrányok között kígyók siklanak. A kaboklók oda-odasújtanak. Ezt nem tudommegakadályozni. Gyűlölik a mérgeskígyót, s nálam most nincs kígyófogó bot-villa.Mérgeskígyózsákmányom ma nem lesz. Sajnálom is. De amott, odabent a sűrűben sebesen kúszik egyvaskos, színes mintás boa, vagy ahogyan itt nevezik: zsiboj.

— Azt a zsibojt elevenen kapjuk el! — kiabálok bele a sűrűbe. Hiába. Egy kés lesújt. s a lefejezettkígyóóriás összecsavarodik. A kaboklók kései véres munkát végeznek. Két tigrismacskát is derékonvágnak, s a sérült kis ragadozók elnyúlnak a földön. Odább párducmacska esik a bozótvágókésáldozatául. Tudtam eddig is. hogy veszedelmes fegyver kaboklo-kézben a bozótvágó kés. de mégsem

hittem volna, hogy ennyire jól, biztosan bánjanak vele.A lombok alatt különféle gyíkok vágtáznak az avaron. Némelyik kitör, két ember közt elvágtat, s

nyomában egy-két aranynyúl is megugrik.Nagy bogarak, lepkék, madárpókok „sűrűjébe” kerülök. Szoros a zár, a kaboklók nem engedik ki

egykönnyen a legkisebb zsákmányt sem. Rágcsálók „kerülnek hurokra”. Két törpeszarvas. Egyiket énejtem el Winchesterrel, amikor kitör. A másikat kés vágja le. Kígyók, gyíkok és békák, köztük vagyfél tucat ökörbéka az újabb zsákmány. Akkorák, mint egy férfikalap karima nélkül.

Rovargyűjtő üvegem többször is megtelik. Sorra hozzák a kaboklók zsákmányukat, s beleeresztik aliteres ciánkális üvegbe. Negyedszer ürítem ki az üveget. Hatalmas leveleken kimúlt bogarak egészkupacai várnak elszállításra. A „lánc”-ból most már mind gyakrabban állnak ki kaboklók. Nincshelyük. Legfeljebb harmincnegyven ember dolgozhat. A többiek — ők a többség — most csak lesnek,éberen és ugrásra készen, mit kaphatnak el. Majomféle már nincs felettünk. Azok igazán könnyenkitörtek. Még egy kölyökmajmot sem sikerült elfogni. Felmenekültek előlünk a magasba.

Izzadt arcú kaboklo lép hozzám, jobbjában kése, bal kezében farkánál fogva egy lefejezettszurukukut, néma csörgőkígyót hoz.

— Felémvágott — mondja —, amikor rásújtottam. De aztán hiába kerestem, nem találtam meg alecsapott fejét.

Háncskalapjára nézek, karimájába akadva ott csüng a kígyófej.— Vedd le a kalapodat, de vigyázva — mondom az embernek. Az leveszi. Barna arca eltorzul.

Nincs a csapatnál kígyómarás elleni szérum. A főültetvény kórháza, ahol ilyesmi van, lovon is jóhárom óra járás. Ha a szurukuku megmarja, mire odaérünk vele, alighanem kést. Letörli homlokárólverejtékét, késsel piszkálja le háncskalapjáról a mérgeskígyó fejét.

Az utolsó csapások, riogások hangzanak az összeérő kaboklók kései nyomán.— Kész! — A kaboklók, csapatvezetők körém sereglenek. Ki-ki nekifog, hogy megnyúzza azt, amit

elejtett. A törpeszarvasokat is nyúzzák, feldarabolják. Így egynek-egynek nem kell nagy súlyt vinnie.Kígyó- és gyíkbőröket csavarnak össze, széles falevelekbe. Majd a fazendán kiszegezik, megszárítjákezeket is. Az én bogárzsákmányom — mindenki nekem gyűjtött — óriási. Legalább hat liternyimindenfajta bogár a szerzemény. Jókora kupacokban összeakaszkodva, megmerevedve hevernek.Bizonyos, hogy leszakad majd egypárnak csápja, lába, amikor szétszedem őket. Nyeregtáskámbanzöld lepkehálót találok. Ebbe rakom bele a bogarakat, hogy legalább épségben hazaszállíthassam azsákmányt.

Fél öt. Szedelőzködünk. Kimegyünk a fatörzsek sötét lombkupolája alól. Ide, ebbe az árnyékoshumuszba kellene telepíteni a kaucsukfa-csemetéket, akkor tizenöthúsz esztendő múlva valóbanmeghoznák a termést, amelyet Fordék várnak, az évi ötszázezer tonna nyersgumit.

Napnyugtakor érkezem vissza a fazendára. Ragyog a víz, mintha arany lapokkal rakták volna ki. Akaboklók csaknem valamennyien lementek már fürödni a Tapajosra. Magam is a vízhez készülök,csak leteszem szobámban a bogarakkal tömött, zöld lepkehálót. Lovam már iszik a Tapajosból. Abiliolenyergelte.

Nagyszerű a fürdő, jólesik az úszás a Tapajosban. Az, hogy naponta száz pápaszemes- meg fekete-kajmán is elúszik itt a part előtt, senkit sem zavar. A nagy zaj, a kiáltozás a kajmán-ördögököreganyját is elzavarná, nemhogy ezeket a nappal gyáva, csak éjszaka támadó, elfajzott utódait.

Elfogyott a törpeszarvas húsából készült vacsora. A kaboklók egyre-másra jönnek. Mindegyik hozvalamit. Kígyóbőrök, rovarok, eleven, zsinegre kötött madárpókok s száz másféle szép zsákmánygyülekezik szobámban. Akad köztük értéktelen is, de a jószándék sohasem hiányzik. A vízparton, a

csillagos estében megindul a beszélgetés.— Senhor! — mondja Perez. — Ha szereted az olyan történeteket, mint amilyent az este én

mondtam, csónakázz el egyszer Senhor Nauck helyett Pao-d'aguába, amikor magért mennek. Keresdmeg Domingót, a boltost, tőle meg a többi falubelitől tízannyit is hallhatsz.

— Annyira szeretnek mesélni? — kérdem.— Bizony, mesélnek meg isznak. Ők tudják a legtöbb erdei históriát az egész környéken.

Csend borul a csillagfényes fazendára, a vízre, s néha, amint kifigyelek az érkező hangokra, akajmánok mély nyögését hallom a vízinövényekkel borított, közeli mocsárból.

JOSE SOUZA LÁBANYOMA

— Uma esmola pelo amor de Deus, para um pobre cegiuho! — Egy kis alamizsnát, az istenszerelmére, a szegény vak embernek! Fordítom magamnak a töredezett, bizonytalanul hangzó szavakatPao-d'agua rekkenő, reggeli hőségében. Az elfulladó, vékonyka madárcsipogáshoz hasonló hang abolt nyitott ajtaja felől hallatszik. Arrafelé fordulok a pult mellől, amelyen Pao-d'agua legjobb,legnagyobb pohár feketekávéja párolog. Legalábbis Domingo, mielőtt kiszaladt a boltból, ígyajánlotta figyelmembe a sötétszínű italt. Az ajtóból esőtől, naptól megviselt, az élet ezervasú ekéjévelkeresztül-kasul szántott, barázdás arc s egy világtalan szempár mered rám. A koldus ócska, lyukasszalmaháncskalapot visel, ronggyá nyűtt ing, avult, fakó nadrág minden ruházata. Nyakában aprócskaháncstarisznya lóg. Könyörgőn kinyújtott, vén tenyerének bőre kéregszerű. Kiveszek zsebemből egypapírpénzt, s az öreg, vak koldus kezébe nyomom.

— Deus the de o dobro men, Senhor! — Isten adja vissza neked kétszeresen, uram!Utána nézek, míg elbotoz. Fáradtan vonszolja magát a porban. Görbe fütykösével bizonytalanul

tapogat. Domingo beszól a bolt hátsó ajtaján:— Ki volt itt?— Egy vak koldus!— Jose Souza?— Nem tudom, nem ismerem.— Csak ő lehetett, ő az egyetlen, aki ilyen hőségben is járkál. Ki akar használni minden napot,

mielőtt elhajózik Santarembe meg az Amazonas menti falvakba.— Miféle koldus az, aki gőzbárkán utazik? — bosszankodom. — Tíz milreist adtam neki.— Ne sajnálja, Senhor. Jose Souza amúgy se tartja meg magának a pénzt. Ha kifizette az

útiköltséget, a következő kikötőben szétosztja a szegények közt a maradék pénzét. Így vezekelkapzsiságáért. Sohase hallotta még a történetét, Senhor?

— Nem.— Elmondom, ha érdekli — Domingo letelepszik a pult mögött. és máris mesél. — Vagy ötven

esztendővel ezelőtt élt Maranhaóban egy Souza nevű szegény ültetvényes a gyerekeivel. Nehezenéltek, mert a föld, az állattartás keveset hozott. Volt ennek az embernek egy Jose nevű, éppencsakfelserdült fia. Okos fiú volt. Olyan jól megtanult írni, olvasni, akárcsak egy pap. Számolni is úgytudott, hogy az adószedő mindig üres tarsollyal ment el a kis ültetvényről, mikor ő adott számot azesztendőről.

— Jose okosan segített az apjának is. Lassanként megszedték magukat. De Josénak minden kevésvolt, mert a vagyonnal együtt nőtt a kapzsisága is. Sokat törte a fejét, míg végül aztán a kapzsiságördöge egészen hatalmába kerítette és eszét vette. Megnyergelte lovát, tarisznyájába tett egy ócska,rongyos inget még nadrágot, egy kevés elemózsiát, elbúcsúzott szüleitől, testvéreitől, s útnak indultazzal, hogy meglátogatja a rokonokat.

— Az útelágazásnál aztán nem a rokonok ültetvénye, hanem a város felé fordította lovát. Sokáiglovagolt az erdőben, míg csak a város széléhez nem ért. Ott fűre csapta, kipányvázta lovát, ő megátöltözött rongyaiba. A közelben lógatta lombját egy vén gamaleira-fa. Jose odament, késévelmegcsapolta a törzset, s a héjából kifolyó, a gumihoz hasonló tejjel bedörzsölte mind a két szemehéját. Ennek a fanedvnek az a sajátossága, hogyha levegő éri, megszilárdul, de nem egészen, csakgyúrható lesz, mint a tészta. Jose szemehéja olyan lett tőle, mint a trachomásoké. Vágott egy fütyköst,aztán elindult a városba, tapogatózva, mint a vakok, és utcáról utcára járva koldult.

— A csalás sikerült. Pár nap alatt annyi pénzt szedett össze, hogy ő maga is csodálkozott rajta.

Éjszaka mindig kiment a lovához, megnézte, megitatta, aztán egy este felült rá, és elindult haza azültetvényre.

— Otthon nem győzött mesélni a rokonok jóságáról. Előhúzta a tömött bőrzacskót is, megmutatta apénzt, s azt mondta, kártyán nyerte. A családnak elállt szeme-szája, úgy bámultak, elhittek nekimindent.

— Josét most már nem hagyta nyugodni a kapzsiság ördöge. Nemsokára megint nyeregbe szállt. Demost másik, távolabbi városba ment. Ott még több pénzt szedett össze, mint első alkalommal. Nemkellett félnie, hogy felismerik, s a jószívű városiak, a környékbeli ültetvényesek, sőt a kaboklók iselhalmozták ajándékaikkal a szegény „vakot”.

— Most már alig töltött otthon egypár napot, meg sem várta, hogy lova kipihenje magát, Jose újranyeregbe szállt.

— Minden úgy történt, mint eddig, mert gamaleira-fa mindenütt akad. De mikor hazafelé tartott avadonban, hirtelen megszédült a nyeregben. Világos nappal volt, de Jose előtt elfeketedett minden.Nem tehetett mást, rábízta magát a lovára. Az okos állat haza is vitte. Apja rémülten segítette le fiát alóról. Anyja sírt, mint a záporeső. Testvérei egy szót se tudtak szólni ijedtükben, csak mentek utána,mint a gyászmenet a koporsó után. Leültették. De Jose hiába meresztgette szemét, semmit se látott.

— Akkor aztán minden kiderült. Orvosok is megvizsgálták, és megmondták, hogy a gamaleira-fanedve maró anyagot tartalmaz, amely lassanként teljesen kiégette a fiú szemét.

Madárpók-szörnyeteg

Nem könnyű gyümölcsöt szedni az őserdőben...

— Jose azóta megöregedett, és most faluról falura, városról városra jár, vezekel kapzsiságáért.Most már igazán koldus. De amit az egyik faluban összekoldul, azt szétosztja a másikban. Csak akkoreszik, ha adnak neki. A pénzhez nem nyúl, csak az útiköltségre valót költi el belőle. Ha teheti,csónakba kéredzkedik. Úgy is hívják Jose Souzát: a Szegények Koldusa — fejezte be Domingo.

Elgondolkozva iszom ki az utolsó korty, kihűlt kávét. Domingo elviszi az edényt. Az utcán a forró,napégette porban még látszanak a szerencsétlen vak ember meztelen lábának nyomai. Ha a kapzsiságmindig megbosszulná magát, vajon hányan lépegethetnének a vak koldus lába nyomába ezen avilágon?

Nem bántam meg, hegy hallgattam Perezre, és eljöttem Pao-d'aguába. Derék, barátságos emberekélnek itt. Falujukkal együtt megszerettem őket. Ez az érzés kölcsönös. Igaz, sohasem volt ellenségem aTapajos mentén. Baráti érzéseimért cserébe testvéri érzést, testvéri szót kapok. Ezért nem érzem sohanehéz gondjaim egész súlyát. A gondok mindig elmúlnak, de az igazi barátság örök. Ezt mármegtanultam.

Most indul a gőzbárka. Az öreg, vak Souzát csónakon viszik a hajóhoz. Magam is odaevezek,banánlekvárt vásárolok a bárkán. Sietni kell, mert kevéske kis rakományát már felvette és mindjártelpöfög az apró hajó.

Domingo viskójában gumizsákomba rakom a frissen beszerzett banánlekvárt. A félkilós, kerekdobozokon a „PEIXE”, halkonzerv-márka díszeleg. Ez a jelzés csapott be kevéspénzű manáusinapjaim idején, amikor megérkeztem Brazíliába. Konzervhalat reméltem a dobozban, s helyettebanánlekvárt találtam benne. Könnyű elképzelni, mekkora csalódás ért, mikor nagyon is éhesen már

„beállítottam” gyomornedveimet a kitűnő, ízes halhúsra, és helyette túlédes banánlekvárt kellettennem. Nem kellemes az ilyen meglepetés.

Késő délután a „Fő utcán” sétálgatok. Ezt az utcát csak én nevezem Fő utcának, mert egyébkéntnincs neve. Minek? Úgyis csak ez az egy „utca” van Pao-d'aguában. Poros, szárított halszeleteklógnak nagy kötegekben a viskók ajtófélfáiba vert, rozsdás szegeken. Vevőre várnak. Bent az apróboltocskákban másféle áruk is porosodnak, maradioka-zsákok mellett horgok, zsinegek, hálók,gyógyszerek. Ez utóbbiakat féláron adják, mert régiek. Nem ismerem a boltok gazdáit, de bizonyos,hogy a jég, azaz a kaboklók „hátán” is megélő kereskedők.

— Boa tarde! — köszönök be alkonyatkor ismét Domingo szárított halszeletekkel dúsan keretezettüzletébe.

— Com o vae, Senhor? — Hogy van uram, jön elém Domingo. Befelé tessékel. — Senta, Senhor!— Foglaljon helyet, uram!

Bőrkötéses, vén könyv hever a pulton.— Mi ez? — kérdem és megemelem a súlyos kötetet.— Százéves öreg könyv, magának kerestem elő, Senhor. Nézze, mit találtam benne.Régi, összehajtott újságlapot nyújt át.Átfutom a sorokat.— Érdekes, ugye? — pillant rám büszkén Domingo.Elkérem a múlt század hatvanas éveiből való újságcikket. Hiteles történetről ad számot. Brehm is

megemlékezik az esetről. Megpróbálom lefordítani, mert az újságot vissza kell adnom Domingónak.A gyors fordítás persze nem pontos, de mégis megőrzi az első kísérletezők egyikének tragikustörténetét.

*Maniaro Jose Machado valószínűleg a legelső lehetett, aki kígyómarással, kígyóméreggel

gyógyítani próbált, s a kísérletet önmagán végezte el.Akkoriban még senki sem gondolt komolyan arra, hogy a kígyóméreg gyógyíthat is. De Maniaro

Jose Machado megsejtett valamit. Leprás volt, és kétségbeesetten kutatta a gyógyulás lehetőségét. Abrazil néphitben sok helyütt élt a gyógyító kígyóméreg legendája, de a tudomány csak sokkal későbbtárta fel titkát.

A néphitben élt Brazília bizonyos területein az is, hogy a kígyómarás a lepra közömbösítője.Mikor, hol segített lepráson kígyómarás? Senki sem tudta. De a vadonok mélyén, pálmaviskókbanmégis beszéltek róla. Talán azért, mert ez a két ellenség: a lepra és a kígyóméreg szedte a legtöbbáldozatot; egyformán erős és legyőzhetetlen volt mindkettő.

Maniaro Jose Machado Rio de Janeiróban élt, és körülbelül negyven esztendős lehetett, amikorészrevette a lepra első szörnyű tüneteit arcán, testén.

A riói leprakórházba került. Négy esztendeig tengődött a kórházban a halálra ítélt emberroncsokközött. Ott hallott a kígyóméreg állítólagos gyógyító erejéről.

Hogy milyen kígyó mérge gyógyít, azt nem tudta. Ő úgy határozott, hogy csörgőkígyóval maratjameg magát.

Családja és az orvosok megkísérelték lebeszélni kétségbeesett szándékáról, de hiába. A lepraszörnyű csapásától való szabadulás vágya mindennél erősebb volt. Végül is évek multán engedtek abetegnek.

Machado ez időben már közel ötven esztendős volt. Bélpoklossága igen előrehaladott. Sebessömörök borították egész testét, alaktalanra torzult arcát. A kezek ujjain csomókká duzzadt ízületekről

a felsőbőr könnyen lehúzhatóvá vált.Tanúk, orvosok kíséretében elment Rióban egy emberhez, aki csörgőkígyót tartott fogságban. Itt

hivatalos írást készítettek, melyben Machado kijelentette, hogy a kísérlet következményeiért mindenfelelősséget magára vállal. Az okiratot tanúkkal íratták alá.

A hivatalos formaságok után Machado kinyitotta a csörgőkígyó ketrecének ajtaját, s bedugta rajtaformátlan kezét. A kígyó, mintha undorodnék a szörnyű kéztől, félrehúzódott. A leprást elfutotta a düh.Megragadta az egyébként rendkívül ingerlékeny, könnyen maró csörgőkígyót. De az csak sziszegett,nyelvét öltögette a puffadt, sebes, eltorzult kézre.

Machado a körben állók rémülten hátrahúzódó gyűrűjében most már semmivel sem törődve,megmarkolta és megszorította a kígyót. A csörgőkígyó végre belemart a kisujj tövébe. Machado kezerég érzéketlenné vált, nem érezte a marást. A körbenállók figyelmeztették a sebre. Machado kihúztakezét a ketrecből.

Igyekszem szó szerint idézni a cikket.„11 óra 5 perc. A marás helye kicsit megduzzad.Öt perc múltán a bélpoklos keze hűlni kezd, ezután gyorsan duzzad.Negyed órával később a kéz ijesztő méreteket ölt.12 óra 28 perc. A duzzanat kiterjed az egész karra, fel a beteg válláig. A leprától amúgy is torzult

arc időnkint görcsösen megrándul, jelezve a terjedő méreghatást.1 óra 20 perc. Az orvosok érzékenységet és remegést észlelnek Machado egész testén.16 perccel később a beteg öntudata elborul, az ajak nehezen mozog, aluszékonyság, légszomj

jelentkezik.2 óra 5 perc. A beteg nyelve is elnehezül. beszéde érthetetlenné válik, szorongás-érzet kínozza.

Bőséges verejték lepi el leprás sebekkel borított mellét.2 óra 35 perc. A vergődés tetőfokra hág, a beteg teste vonaglik. Alig érthetően szédülésről

panaszkodik, orrvérzés indul meg. A fájdalmak oly hevesekké válnak, hogy Machado pillanatnyiszünet nélkül nyög.

3 óra 35 nerc. Machado egész teste sárgás, epeszínű. Egy leprasebből megindul a vérzés azalsókaron. A beteg még nehézség nélkül iszik egy kevés vizesbort. De rövid idővel később hevesnyelési fájdalmai támadnak. Lélegzetvétele akadozik, növekvő légszomj kínozza. Karjábanelviselhetetlenné válnak a fájdalmak. Ugyanott észrevehetően sötétedik a sárga bőrszín. Az érverésgyorsul, percenkint 98-ról 104-re emelkedik. Az egész test forró. Bő nyálfolyás kezdődik,legyőzhetetlen álmosság fogja el az eltorzult arcú, elviselhetetlen kínokban vergődő embert.

Rövid ideig tartó eszméletlenség áll be. Utána a beteg heves fájdalmakról panaszkodik, s aztmondja, torka úgy összeszorul. hogy nem bír nyelni. Majd vizel, és ismét megered az orrvérzés.

Machadóban, ebben az állapotban, a lepra és a kígyómarás ellenére végül felülkerekedik azéletösztön, és beleegyezik, hogy az orvosok megkíséreljék a kígyóméreg hatásának közömbösítését.

Este tíz órakor három kanál uako-főzetet adnak neki, majd egy órával később ismét négy kanál ilyenteát. Éjféltájban a beteg elalszik. De fél óra múltán rettenetes szorongásérzettel ébred. Kiabál, gyónniakar.

Az éjszaka hátralevő részét nyugtalanul tölti. Délelőtt kilenc órakor mély levertség, apátia lesz úrráMachadón. Vizelete véres, testének görcsös rángatózásai gyakoribbakká válnak. Legerősebben azalsó állkapcson, s az alsó végtagokon jelentkeznek.

10 óra 30 perc. Nem egészen huszonnégy órával a marás után beáll a halál.”A sárgult újságcikkből megtudom még. hogy halála előtt hányféle gyógyítási kísérlettel gyötörték

Machadót. Egyebek közt több mint egy deciliter. kígyómarás ellen hatásosnak vélt, folyékony,

rosszízű gyíkzsírt is megitattak vele.

A kísérlet nem sikerült, megalapozatlanságában, pusztán a néphitre építve nem is sikerülhetett.Machado sorsa mégis megrázó. Napokig nem szabadulok hatása alól.

*Domingo boltja az én itteni „kaszinóm”. Reggel visszaviszem a kölcsönkapott, sárgult újságcikket.

Meleg a bolt, valósággal áll benne a levegő, csak a legyek szálldosnak fáradhatatlanul ide-oda. Jégcsak afféle álom itt, mint a brazil lottéria játékosainak az ötös találat. Domingo történetei azonban,melyeket kéretlenül is mesél, kitűnőek, megérik a velük járó kellemetlenségeket. Figyelem élénkpillantású szeme vágását, amint rávillan az üzlet előtt elhaladókra. Csaknem mindegyikről tudvalamit. És máris kezdi...

Ha ilyenkor kaboklo, csónakos vagy akárki falubeli lép üzletébe, nem hagyja abba mondókáját.Minek is? Nem titok itt semmi. Hiszen Pao d'agua is csak falu. Ami szó befolyik egyik végén, kimegya másikon, nem marad meg benne. Meg aztán emberek élnek itt is, szórakozni vágyók, s mivel máslehetőségük nemigen akad, hát szóval tartják egymást. Jókedvű falu Pao d'agua. Talán éppen mertolyan nehéz itt az élet, s annyi veszedelmet rejt a vad környezet, szorgalmasan kóstolgatják azemberek mindazt, ami jó, vidám dolog akad ebben kis fészekben. Mert akad ilyen is. Nő is, megjátékbarlang is. hatfigurás állat-rulettel.

Megfigyelem hogyan „kereskedik” Domingo.Cégér nincs a bolt felett. A szárított pirarukut anélkül is mindig elfogyasztja egy-egy elmenő vagy

érkező, éhes erdei kaboklo-csoport. Különben majdnem minden kanható Domingónál. Puskapor, százesztendős, rozzant, elöltöltős puskához való gyutacs és több esztendős amerikai „divatlap”. Az üzletajtaja mindig nyitva, kirakata nincs. Az ajtófélfákba vert szegeken különben is kint függ azárukészletnek legalább a fele. Mindenen szép vastagon tapad a partról felszálló por. „Télen”, az esősévszak idején. valószínűleg kicsit nyúlós lesz a nyáron át deszkakeményre száradt hal, Ez azonbansemmit sem ront a bolt forgalmán. Domingo megmutatta nekem pontosan vezetett üzleti könyveit is.Sokan vásárolnak hitelbe, visznek ezt-azt, s fizetségül állatbőröket, nyersgumit hoznak: még óriásfolyami-teknősök héja is szerepel mint fizetési eszköz, A teknőshéjak lakóit előzőleg megeszik azéhes kaboklók. Egy mosdótál nagyságú óriáshéj ára azonos egy háncskalap árával, azaz fél milreis.De a többi erdei termék ára is ilyen alacsony szinten mozog. Nem csoda, ha Domingo meg a többikereskedő annál gazdagabb, minél többet hitelez. Ez a módszer valószínűleg csődbe vinné alegerősebb — pénzforgalomra berendezkedett — európai céget, itt azonban egészen más a helyzet.Érdemes nyomon követni a haszonképzés folyamatát,

A „cég” átvesz egy csónakrakomány, akármiféle erdei. „terméket”, mondjuk száz milreisért. Ezen,amikor továbbadja, — szerény számítással is — keres hatvan milreist. A száz milreist azonban nemfizeti ki a kaboklónak, hanem ad érte száz milreis értékben árut, amelynek beszerzési ára legfeljebbhatvan milreis volt. Egy csónakrakomány áru vásárlása és eladása után tehát száz milreis haszonmutatkozik a „cég” javára. Legközelebb mér nyugodtan hitelezhet, mondjuk, száz milreis értékben akaboklónak, ezt az összeget már amúgy is megkereste rajta. Kockázat tehát nincs. A hitellel pedigbiztosítja magát, hogy a kaboklo ezután minden eladni valóját csakis őhozzá hordja. Ez akereskedelem törvénye mindenütt az ősvadonban. Készpénzt a legritkább esetben lát a kaboklo, Akereskedelmi ügyleteket csak a kereskedő könyveli; beírja, mit adott s mit vett a kaboklo. Az ilyenkönyv csak egyetlen példányban készül, s ez mindig a hitelezőnél található. Másodpéldány nincs.Minek is? Az őserdőben csak belerágnának a rovarok.

Pao d'agua lakói nem sokra becsülik az erdő számomra értékes kincseit. Nekik agyonverni való

féreg a legszebb csörgőkígyó is, és undorral lepöckölik lámpájukról az odazörrenő legszebb,legritkább bogarat, nem tisztelik még a száz dollárt érő Titanus giganteust, a földkerekségleghatalmasabb óriáscincérét sem.

No, de elég lesz mára, holnap is van nap.

A 3895-ÖS. KIRÁNDULÁS AZ ŐSERDŐBE

Abilio és Jose velem vannak a faluban is. Meg kell szerveznem a kaucsukfa-magvak gyűjtését akörnyező ősvadonban, Az ültetvényre zsákszám kell a mag. Érdekes a szaporodási készsége ennek afának. Meglehetősen nagy távolságra kipattintja, valósággal kilövi az érett magvakat, melyek így azanyafától messzebb fejlődhetnek.

A Pao-d'aguát körülvevő sűrű őserdőben semmi sem látszik a Ford-ültetvény közelségéből. Ezértis vállaltam ezt a feladatot. Szenvedélyes vágy hajt, hogy ember nem járta tájakra kerüljek. Itt, a falumögötti sűrű vadonban legalábbis ritkán jár ember, csábító lehetőségeket kínál a környék.

Este két kaboklo-csoport érkezik, ók gyűjtik a magokat. Reggel indulunk. Régi kaucsukgyűjtő-ösvényeken haladunk majd, keressük a fákat s összeszedjük szerteröpített magvaikat. Nem lehetkönnyű munka, mert Nauck igencsak húzódozott, amikor szóba került, ki vezesse a kaboklókat, Önkéntvállaltam. Ezért vagyok most itt, ebben a forróövi faluban, egyelőre Domingo pálmaviskó-boltjában.Az égen a Dél Keresztjének ragyogó csillagképe. Domingo kávét főz, tölt, Elém tolja a tele csészét.Ma este ez a fő foglalkozása, ilyenkor már nincs „forgalom”, ráér. Férfialak megy el a bolt előtt. Arávetődő fényben látom: európai.

— Látja, Senhor? Ez Maurice Fuchs. Josef Duval földije. Ez se luxushajón jött ide. Úgy szököttmeg valamelyik francia fegyenctáborból, De ezt csak suttogják, a füle hallatára senki se merikimondani. Vad fickó.

Jobban megnézném, de már eltűnt a sötétben a „lányok” viskói felé vezető úton.— Szerencséje volt, hogy eljutott idáig. Nem mindegyiknek sikerül. Nem ismeri még a 3895-ös

történetét? Domingo elhallgat, biztatást vár. Nem váratom hiába.— Nem én! Ki az, és mi történt vele?Domingo újabb kávét tölt.— Igya ezt meg előbb, Senhor, nem bánja meg. No, most ide figyeljen...Nem itt történt, neki is úgy mesélte valaki, aki — ott volt, mikor a fickó csontjait kihalászták a

sziklák közül. Fegyőrök jöttek utána a fegyenctelepről, azok mondták meg, ki volt amíg élt. Fényképétis mutatták.

Negyven éves lehetett, sovány, gyűrött arcú. Csíkos ruháján jól olvashatóan látszott a szám: 3895.Francia-Guyanából szökött meg, egy fegyenctelepről, ott törte a követ öt éve. Életfogytiglanra ítélték,mert leszúrta a szeretőiét valamelyik francia kikötőben, és ráadásul még kasszafúrásokat isrábizonyítottak.

— A fegyőrök nyomában voltak, alighogy megszökött, de nem bírták utolérni, mindig elkéstek. Azthitte az ostoba, hogy ha a tengerpart helyett az ősvadonba veszi be magát, sose találják meg. Csakhogya vadont ismerni kell...

— Négy napig tartott, míg átvergődött a kősivatagon, ahol a telep volt, és eljutott egy kis négerfaluba. Az egyik nyomorúságos viskóba befogadták. nem kérdeztek tőle semmit, megetették banánnal,ananásszal. Amikor eljött, ellopott tőlük egy kosár madiokalisztet az eresz alól. Éjszaka elkötött egycsónakot, azzal evezett fel a folyón jó háromszáz kilométert a vízesésig. Ott már igazán azt hihette,megmenekült. Csak át kellett volna jutnia a vízválasztón, azon túl már Brazília kezdődik, ott már nemkeresi senki. De hát nem jutott át...

Előbb a csónakot látták meg; ott hevert a vízesés aljában a parton, teljesen épen, benne egykicsorbult bozótvágó-kés, egy régi, gumizott liszteszsákban mindenféle szerszám. egy ócskaWinchester, összecsavart függőágy, a csónakkal együtt lopta azt is. Mellette hevert a ruhája. Felakarta vontatni a csónakot a zuhatag fölé, megtalálták az útját, amit a bozótba vágott, hogy

kitapasztalja, hogyan juthat fel. Vissza is jött a csónakért. Vesződséges útja lehetett, de más választásanem volt. Arrafelé mély a meder, és mindenütt sziklák állnak ki belőle. Csak azon az egy helyen nincsszikla, ahol a jó húsz méter magasból lezúduló vízesés veri. Az esős évszakban, amikor kétszereséreis megduzzad a folyó, semmiképp se juthatott volna fel, de akkor apadt, úgyhogy ha egy kisszerencséje van, a kimosott mederben is felvonszolhatta volna a csónakot. De hát a csónakot odalenttalálták, és mellette a ruhákat...

A fegyőrök — meg akik odáig kísérték őket — mind tanácstalanul álltak a parton, a 3895-ösneknyoma veszett. Ahogy ott tanakodtak, nézegettek, egyikük szórakozottan beletúrt bakancsa orrával anedves göröngyökbe. Kifordított egy jókora darabot és rúgdosni kezdte a víz felé. A másik hirtelenelkapta, visszarántotta. Lehajolt és felvette a barnásan csillogó rögöt. Aztán újra lehajolt ésbelekotort a hordalékba. Pár perc alatt két marék termésaranyat szedett össze.

Már senki se törődött a 3895-össel. Rájöttek, hogy a folyó aranyhordalékos. Lehet, hogy a mederfenekén méter vastagon áll a vízsodrásban teljesen megtisztított arany. Egyikük vállalkozott rá, hogylemegy, megnézi. Már vetkőzni kezdett, amikor a másiknak eszébe jutott valami. Bedobott egydarabka vadhúst a vízbe. Abban a pillanatban fekete lett a víz. Ezer és ezer fekete-piranha rajzott akis darabka hús körül.

Most már tudták, hogy a 3895-öst hiába keresik. Egyikük nemsokára meglátta a fehérlő csontokat afekete sziklatuskók között, valamivel lejjebb attól a helytől, ahol a csónakot és a levetett ruhákattalálták. A húsát felfalták a fekete-piranhák, ezek a veszedelmes ragadozó halak, abban a pillanatban,amikor beugrott a folyóba, hogy felhozza az aranyat...

*— Ej, Senhor Domingo, nem tud valami vidámabbat? Pedig úgy hallom, mulatnak a faluban!— Hát csak menjen, Senhor, mulasson maga is. Talál itt vigasságot is, szerelmet is, ha kedve és

főként pénze van hozzá. De ha egy kicsit megkeveri az itteni élet alját, a kígyómérget is megleli.— Mikor kapta ezeket? — kérdem, hogy kisegítsem tragikus hangulatából.A sarokban álló indián íjra, nyílvesszőkötegre mutatok. Délután még nem voltak ott.— Azokat? — pillant oda Domingo. — Nemrég hozták. Vegye meg, Senhor. Olcsón adom. —

Leteszi elém a pultra az indián fegyvereket. Kezembe veszem a tollas, másfél méteres, fahegyű,

halszálkás horgú nyílvesszőkből álló köteget. Megnézem a közel kétméteres íjat.— Mennyiért adja?— Húsz milreis az egész!— Nem köszönöm. — Húsz milreis sok pénz.Domingo csalódottan állítja vissza a sarokba az indián íjat, nyílvesszőket.— Jó éjszakát, Senhor Domingo!— Nyugodalmas jó éjszakát! — kísér az ajtóig a boltos. — Ha valamire szüksége van, csak

keressen fel.Kilép velem a viskó elé. Odakint erősebben hangzik a vidám nevetés, gitárpengés. Sötét alakok

jönnek-mennek, eltűnnek, amint kilépnek a fényből. Kezet szorítok Domingóval, azután magam isbeleveszek a sötétségbe.

Enyhe lejtésű hegyoldal irtásán épült Pao-d'agua. Odalent, a lejtő alján sötéten vonul a Tapajos.Néhány kunyhó, a partmenti viskósor felett enyhe fény dereng. Oda tartok. Vajon milyen a forróöv„éjszakai élete” közelről?

Alakok surrannak el mellettem. Nem tudom, Fordfelügyelők-e vagy kaboklók, akik Ford-felügyelőtsejtenek bennem. Bűnöket, rossz szándékot is takarhat az éjszaka. Még csak zsebkésem sincs nálam.Inkább az „utca” közepén megyek. Fény vetődik ki egy pálmaviskóból. Az ajtó melletti zsámolyonnőalak ül. Elmenőben bepillantok. Benn, a petróleumfényben ragyogóra fényesített, szúnyoghálósrézágy. Ilyet se láttam még errefelé. Reklám. Ezért áll tárva-nyitva az ajtó. A nő — kövér, feketevénség — felém vicsorít csorba fogaival, ez alighanem a mosolyt jelenti nála. Hív. Hosszút lépek, kia derengő fényből, bele a tömör sötétségbe. Ezt azért mégsem. Álomnak is szörnyű lenne.

Sok a nő a sötétben. Fiatalok, vének, szépek és csúnyák, vegyesen, már amennyire meg lehetkülönböztetni őket.

Vad külsejű férfiak, pénztelen kaboklók lézengenek a „játékbarlangok” körül. Ezekbe a viskókbaszabad a bejárás, belépődíj nincs. Bemegyek az egyikbe. Mécsvilágnál pörög az állatfigurás-rulett.Azért ilyen, mert analfabéták számára készült. Izzadságszag terjeng, dülledt szernek merednek amécsvilágba. Pörög a rulett állatfigurákkal díszített korongja.

— Nyer a nyúl! — kiabál a „krupié”.A nyúlon egyetlen tét sincs. Valamennyi tétet besöpri. Csörrennek a réz milreisek. Újra pörög a

rulett korongja.— Nyer a jaguár! — Egyetlen tétre fizet, a többit megint besöpri. Nekikeseredett barna, fekete

arcokra világít a dróton függő mécs. Alatta pörög a rulett. — Nyert a ló!— A következő pörgetést nem várom meg.Kinn ődöngök a sötétben. Unatkozom. Ragyognak a csillagok. Pao-d'agua éjszakája egyetlen csillag

fényét sem érdemli. Indulok a felső faluvégre, az erdőárnyékba épített kunyhóba, amelyben Abilióvalés Joséval berendezkedtem éjszakára. A kunyhó előző gazdája maláriát kapott és sürgősen elhajózott,majdhogy nem menekült innen, azzal a lanchával, amelyiken a vak koldus, Jose Souza utazott.

A kunyhóeresz alól még egyszer lenézek a falura. Derengő fények világítanak innen-onnan. Agitárpengés, az ének halkul. Este tíz óra. Aki reggelre vissza akar érni a Ford-ültetvényre, annakindulnia kell. Pao-d'agua nem ér többet, mint amennyit a neve mond: „Vizes-fa”.

Mindig érdekes élmény idegen kunyhóban felébredni, kinézni az ajtón, illetve az ajtót helyettesítőrésen, mert ajtó rendszerint nincs az ilyen erdei, erdőalji szálláson. Kunyhónk a falu feletti irtáson áll,jó kétszáz lépésre a lejjebb húzódó kunyhósortól. Jól belátni innen a falu szűk, girbe-görbe utcájára.Emberek jönnek-mennek, sietnek dolgukra, odalent csónakok válnak el a kikötőt helyettesítő homokos

vízparttól, mások most érkeznek. Harmatos minden, nyoma sincs az éjszaka vadságának, a sötétbenröpködő „éjjeli lepkéknek”. Mintha nem is ugyanazt a falut látnám, amelyet éjszaka csalódottanotthagytam. Pao-d'agua. Vizes-fa. Eh, a név semmit sem jelent. Lehet az is, hogy a falu egy vízbe dőltfáról kapta nevét.

Abilio és Jose már nincsenek a kunyhóban. Függőágyuk szorosan összecsavarva hever gumizsákjukmellett. Fél hat. A nap vörösre mázolja a túloldali óriás irtás felett az eget. Odaát, szemben a faluvala beszögellő, mocsaras vízen túl kezdődik Fordék birodalma. A széles, csodálatosan szép Tapajostbuja őserdővel benőtt szigetek pöttyözik. Vulkanikus a táj, őserdős emelkedések, hegyek-völgyekváltakoznak rajta. Sohasem tudok betelni ezeknek a tájaknak szépségével.

Vizet odalentről kell hozni. Ez itt az egyetlen kényelmetlenség. De Abilio és Jose márgondoskodtak rólam. Két kivágott tetejű, egyenként 18 literes benzineskannát töltöttek tele. EgészPao-d'aguában ilyen kannákat használnak vizesedénynek. Fogót is szegeznek rájuk, fából. Abenzineskannák faládáit — két-két kanna van egy ládában — „ruhás” ládának, széknek használják akaboklók. Mérgeskígyó-ketreceim is ilyen ládákból készülnek. A lefeszített tetődeszkák helyéresárgaréz szúnyogháló épen maradt darabjait szegezem. Pompás kígyóketrec az ilyen, könnyenszállítható, biztonságos, emellett a kígyó minden mozdulása jól látható. Pénzbe pedig nem kerül.Sokszor annyi üres benzineskanna gyűlik össze a főültetvényen — itt ugyanis nem szállítják hordóbana benzint —, hogy lánctalpas traktorokkal zúzatják, lapítják össze, s aztán egyéb ócskavassal, töröttszerszámokkal együtt csónakon a Tapajos közepébe hordják és elsüllyesztik.

A két kabokló-csapat a kunyhó körül gyülekezik. Szállásadója, ismerőse mindegyiknek akadt afaluban. de most reggel mindenki előkerül. Nagyszerű típusok akadnak köztük. A koromfeketenégertől a legtisztább vérű indiánig. Az indián szélesvállú, talán húsz esztendős fiatalember. ügy„öltözik”, mint akármelyik kaboklo. Háncskalapot, inget, agyonfoltozott nadrágot visel, amelynek aljátmadzaggal szorosan bokájához kötötte. Nehogy felfussanak a hangyák lába szárán. Cipő nincs rajta,mint ahogyan a legtöbb kaboklo mezítláb jár. Puskája ugyancsak kevésnek van.

Mindenki megkeresi gyűjtő-párját. Ebbe nem szólok bele. Az ilyen párbeállás, társválasztás fontosaz ősvadonban. Háromfelé osztom a két munkáscsapatot. Egy csoport itt hatol be a falu mögöttkezdődő őserdőbe, a másik csónakon evez felfelé a Tapajoson, a harmadik pedig átevez a folyón, és atúlparton kezdi meg a munkát. Magam egyelőre azzal a csoporttal maradok, amelyik az itteni vad tájondolgozik. Szálláshelyünk a kunyhó, ahova egy ideig minden este megtérünk az aznap gyűjtöttmagvakkal. Ide érkeznek majd a jelentések is a távolabb dolgozó két csapat munkájáról. Odalenn, akikötőben tucatnyi Ford-csónak. Ezeken érkeztek az este. Most két-két kaboklo evez majd mindencsónakban. Összesen huszonnégyen. Tizenhatan mennek át a túloldalra. Megbeszéljük, hol vernektanyát a Tapajos partján. Sok tízezer mag kell a kaucsukfa-iskolákhoz. Összekeresni nem csekélyfeladat.

Hangos szóval köszönnek el a munkáscsapatok. Két csoport lefelé tart a vízhez, egy befelé indul akunyhó mögötti ösvényen. Idekinn, a kunyhónál Abilio és Jose maradnak, ők főznek majd ennek acsoportnak. Eléggé nehéz lesz kézben tartani ezeket a szétszéledő, dolgozó csoportokat. Időnkint úgykell keresni az embereket, mint tűt a szalmakazalban. De munka közben kinyílik előttem az őserdő.Pompás, nagyszerű világ! S ami másnak fáradság, nehéz munka, nekem gyönyörűség. Vadászhatok,járhatom a járatlan őserdőt, a forróöv csodavilágát, ez kárpótol mindenért. Szinte belépőjegyet váltokitt szerzett tapasztalataimmal az Uatoma forrásvidékének ősvadonába. A napijelentések sárga tömbjemálhámban lapul. Mire elfogynak belőle a lapok, ezernyi új élménnyel gazdagodom megint. Ezek nemkerülnek a hivatalos napijelentésekbe, naplóm őrzi majd őket.

Egyszer-kétszer azért el kell látogatnom közben a fazendára is. Ma például kininért megyek a

kórházba. Naponta háromszor két pilulát kap minden ember. A készlet, amellyel rendelkezem, kevés.

Az erdő jóízű ajándékai I.

Az erdő jóízű ajándékai II.

A lajhár „teljes sebességgel” menekül el.Két amerikai orvos dolgozik a főültetvény kórházában. A „kis” meg a „nagy” Moore. A kis Moore

feleségét is magával hozta. Kedves, fiatal asszonyka, majdnem gyerek még, legfeljebb ha tizennyolcesztendős lehet.

Az őserdőre, a kunyhóra hullott bő harmatot felszippantja a gyorsan forrósodó levegő. Tűz a nap,kéken tündöklik az égbolt, de odabent az őserdőben délelőtt tíz óráig az avar, a harmattól nedveshumusz eléggé hűvösen tart ahhoz, hogy vadászni lehessen. Hiába, ma már nincs időm ilyesmire. Mostalakul az új munkástanya. Emberek jönnek, felszerelést, friss húst, tele kosarakat hoznak. Aláírom azelismervényt, elmennek. Átnézem a szállítmányt.

— Senhor! — szól be Abilio a viskóba. — Jön a „Christ Craft”! — Igen, már én is hallom a hatvanlóerős motoros robaját. Hatvan kilométeres sebességgel száguld Kennedy sárga motorosa aTapajoson.

Kiállok az eresz alá. Nézem, amint a széles habtajtékot túró s a Tapajos vizét erősenmeghullámoztató motoros befut Pao-d'agua kikötőjébe. Elejével rácsúszik a homokra. Motorja márelhallgatott, csak a lendület viszi parthoz. Kennedyt megismerem ilyen messziről is, sovány, nyurgaember, széles karimájú kalapot hord. Övén bőr tokban hatalmas Colt lóg. Nőt segít ki a motorosból,majd az asszony után — őt is megismerem — a „kis” Moore ugrik ki a homokra. Kaboklókgyülekeznek a „Christ Craft” körül. A gépész tesz-vesz a kajüt mögött. Szép motoros ez a „sárgacsoda”, mert itt az ilyesmi már csodának számít. Amikor teljes sebességgel megy a Tapajoson, hátsófele egészen a vízfelszín alá kerül abban a vízi árokban, amelyet futásában hasít. Eleje ilyenkor

magasan kiemelkedik a vízből. Dörög, dübörög, óriási lármát csap. Nem szeretek utazni rajta.Kennedy és az orvosházaspár elé megyek, a falu utolsó kunyhójához.— Good morning! — kiáltja már messziről Kennedy is, Moore is. A fiatal asszony mosolyog.Pao-d'aguán feltűnést kelt Kennedy látogatása. Dr. Moore többször járt már itt, „szúnyogellenőrző”

úton. Felesége még nem volt a faluban. Élénken figyel. látszik, érdekli a forróövi környezet. Nézi afeltűnően kifestett arcú nőket, a rosszképű férfiakat, akik nem Ford-emberek. Szerencsejátékosok,krupiék, a nők „tartozékai”. Kennedy szeme sarkából figyeli őket.

— Ez a szállásuk? — néz körül Kennedy, amikor a kunyhóhoz érünk.— Ez! — Szék, asztal nincs a viskóban, benzines ládából készült, új és még üres kígyóketrecen

kínálok helyet az orvos feleségének. Kennedy, mielőtt leül, belenéz a másik rézhálós oldalú ládába is.— üres! — mondja megnyugodva.— Igen, egyelőre.Kennedy már ismeri ezeket a ládákat. Éva asszony, a kis Moore doktor felesége csendesen

hallgatja, míg elintézzük hivatalos dolgainkat. Bőgőmajmok hangos „csevegése” hangzik ki a sűrűből.Nem lehetnek messze.

— Nézzük meg a majmokat! — kéri Éva. Férje rosszallóan rászól. De Éva óhaja ezúttal is győz.Nagy szerencse kellene hozzá, hogy a majmok ne vegyék észre közeledésünket. Mert Moore és

Kennedy rendszerint tank módjára törtetnek a sűrűben.— Abilio! — szólok ki az eresz alá, amikor övemre csatolom késemet s hónom alá veszem

Winchesteremet. — Mire visszajövünk, készíts erős feketekávét és süss cukros fahéjas banánt.Megnézzük a majmokat.

— Sok szerencsét, Senhor! — mosolyog Abilio. — Meglesz minden.— Puskát minek hoz? — kérdi félénken Éva asszony. Kennedy is rosszallja:— Csak ide megyünk a szomszédba, az erdőszélre!— Éppen azért! — felelem. — Inkább vele, mint nélküle.Felcsattantom a závárt; megnézem, van-e benne töltény.— Hát jó, jobban tudja, mint mi — adja meg magát Kennedy.— Odanézzen, Senhora Éva! — mutatok fel a sűrű, folyondáros lombboltozatba, miután vagy tíz

percig haladtunk befelé. — Ott vannak.Éva felnéz. A lombréseken, ágak közt látni a csacsogó, kiáltozó majomcsorda néhány tagját.

Kennedy is, Moore doktor is felfelé pillant.— Érdekes! — súgja Kennedy. — Sohase láttam még így, ketrecen kívül majmot. Mennyivel

szebbek, természetesebbek és élénkebbek így.Moore bólint. Melege van, mint mindannyiunknak, mert az őserdő fülledtsége teljes súlyával ránk

nehezedik. Éva nyakán, arcán izzadságcseppek jelennek meg, s leperegnek finom bőrén. Kennedy issűrűn törülgeti nyakát, homlokát.

— Menjünk már ki ebből az átkozott, istenverte gőzfürdőből. Megfő itt az ember — máris fordul, sindul egyenest befelé.

— Megálljon, Senhor Kennedy! — állítom meg. — Nem arra! Hacsak nem akar elgyalogolni aTapajos forrásvidékére. Pao-d'agua erre van — mutatok ellenkező irányba.

Kennedy káromkodva megfordul. Nagy önuralommal éppencsak annyira szidja az őserdőt,amennyire hölgytársaságban az illem engedi. Moore mosolyog, de kicsit bizonytalanul.

— Menjen inkább maga elöl — enged előre Éva aszszony, amikor kifelé tartunk. Kennedy mögöttejön, leghátul az orvos. Szeretnék valami zsákmányra szert tenni, erdei ajándékot adni Senhora Moore-nak. Markolom a Winchestert. Nem „toronyirányt” megyek kifelé, hanem kis kerülővel. Mögöttem

zörög, harsog a „slepp”. Ilyen lármában persze nincs remény arra, hogy valamilyen erdei állat,törpeszarvas vagy tigrismacska jöjjön közelünkbe. A majmok is rég elkotródtak másfelé, mertKennedy nem valami halk beszédű fiú. Csak a fiatalasszony van tele izgalommal. Élvezi az őserdőt.Azt hiszi, szörnyű veszedelmek környékezik. Erről persze szó sincs. Moore érzései hasonlóak.Kennedy csak mérges.

— Oda nézzen! — mutatok fel a szürkés-zöld ágakra, a legyökerezett orchidea „fészkek” közé. —Lajhár!

Éva felnéz, Kennedy is, Moore is, de eleinte semmit sem vesznek észre.— Igen, ott van! — látja meg elsőnek Moore, utána felesége és végül Kennedy is.— Lője le! — biztat Kennedy.— Lajhárt? — nevetek. — Inkább lehozom.— Onnan? — ámul Éva.— Onnan! — Leteszem a Winchestert, s meghúzok egy csukló vastagságú, földbe gyökerezett

folyondárt, tart-e? Tart. Akkor is tart, amikor felfelé mászom rajta. A lajhár végre észre vesz.Menekül. Lefelé nem látok, mindent eltakar a sűrű lomb és az indafüggöny. Érdekesek ilyen közelrőlaz orchideák. Némelyiken virág is van, nagy részükön azonban csak a buja levélzet csüng. Hangokhallatszanak odalentről. Ráállok egy vastag ágra. Onnan elérem a rémült, menekülő lajhárt. Amikornyakon fogom, észre veszem, hogy nyakába kapaszkodva kicsinye is rajta lóg. A kicsit fél kézzelszedem le anyjáról, s mint odahaza a galambfiókát, ingembe dugom. Aztán nyakonfogom, most márvégérvényesen, a lajhármamát is. Fél kézzel a folyondárba kapaszkodva, inkább csak térdemmelszorítva az indát, lefelé ereszkedem. Ledobbanok az avarra. Éva izgatottan vár, Kennedymegsimogatja a rémült lajhárt.

— Ez is a magáé! — nyúlok ingembe, s kiszedem a rémülten karmolászó kis lajhárkölyköt.Odaadom Évának. Alig meri megfogni, elvenni. Moore mosolyog. Kennedy a lajhár izmos, háromujjúvégtagjait vizsgálja. Mindenki elégedett. Felveszem a Winchestert. Kifelé indulunk. A lajhárt énfogom nyakon, a kicsit ki nem adná többé kezéből Éva.

— Hát ilyen a vadon! — pillant körül Kennedy, mikor kiérkezünk a tűző, vakító napfényre. —Eleinte „üresnek” tűnik, csak ha már valóban lát benne az ember, akkor veszi észre, hogy tele vannyüzsgő élettel.

— Igen — felelem. — Az ősvadon él, csak éppen tudni kell látni, járni benne; és szeretni kell,különben nem mutatja meg, mit rejteget.

Éva asszony a kis lajhárt simogatja, amelyik már újra anyjához bújik.— Hazaviszem mind a kettőt — néz rám Éva. — Nagyon szeretnék egy kis majmot is. Szerezzen

nekem egyet.

Alkonyodik. Újra itt vagyok Pao-d'agua felett. a kis viskóban. Megjártam délután Kennedyékkel afőültetvényt, Moore-ral a kórházi gyógyszertárt. Hoztam kinint. Kennedy „Christ Craft”-ján küldöttvissza. Most mindössze egyetlen majomkölyök hiányzik ahhoz, hogy elégedett legyek. Abilio és Josemár tudják, mit kért a „kis” doktor felesége, összekötők elvitték a hírt a három csoportban dolgozó,ötven kaboklónak is. Csak kiugrasztanak valahonnan a sűrűből egy kis bőgőmajmot.

Karbidfény világít a kunyhó körül. Három lámpa is ég. Nem nagy eredménnyel járt a maimaggyűjtés. Az öt pár kaboklo alig szedett öt literre valót.

— Majd holnap, Senhor! — fogadkoznak —, ha beljebb megyünk.

A MAMAO-GYÜMÖLCS ÉS A KIS BŐGŐMAJOM

Még mindig nincs meg a bőgőmajom. Ezen a vidéken az úgynevezett fekete-bőgőmajom, latin nevénAlouata nigra él. Kifejlett példánya 65-70 centiméter magas, karcsú, könnyedén mozog. Vadászatamégis könnyű, mert csaknem mindig csordában barangol. A kaboklók kedvelik húsát, ezért aztán ki ishasználják a gyakran adódó, könnyű hússzerzési lehetőséget.

Láttam már fogságban is. Az észak-brazíliai ősvadonok népe különben is szívesen gyűjti kunyhóiköré azokat az erdei állatokat, amelyek szelídíthetők és kielégítik egyszerű szórakozási igényeit.Legkedveltebb a díszes, széptollú papagáj, az arara. Mindjárt utána következik népszerűségben amajom. Az asszony- és gyereknépnek, de magának a családfőnek is — aki pedig naphosszat a vadontjárja, kaucsukot gyűjt, vadászik — kedves szórakozása a kölyökkorában fogságba ejtett majometetgetése, szelídítése. Az ilyen fogságban tartott bőgőmajom lassú mozgású, nem játékos, mondhatnibús képű, de könnyen az emberhez szokik. Amikor aztán már alkalmazkodik környezetéhez, mindigügyelni kell rá, nehogy gyümölcsben, cukorban kárt tegyen. Mindig meg kell kötni, mert annyira nemragaszkodik az emberhez, hogy — ha teheti — vissza ne meneküljön az ősvadonba. A kölyökkorábanfogságba került, fekete-bőgőmajom, ha visszaszökik az őserdőbe, hamarosan elpusztul, hiszen nemvolt alkalma megismerni a csordában élés követelményeit. Nem képes megszerezni táplálékát, mert azembernél küzdelem nélkül jutott hozzá mindahhoz, amire élete fenntartásához szüksége volt.

No, de énnekem mégiscsak fognom kellene egyet. Eszembe jutnak a mamao-fák. Érdekes ez azigénytelen növény különben is. Nem kell sok idő a teljes kifejlődéséhez. Az első levélke kibújásátólszámított egy év alatt három méteresre nő meg ez a bodzaszerű, egykarú fa. Csúcsa mindigvirágdíszes, ugyanakkor apró, zöld, továbbá már félig érett, végül teljesen megérett, sárgadinnyenagyságú gyümölcsök is díszítik. Elvénüléséig megszakítás nélkül termi gyümölcsét a rövid életű fa.Érdekessége még, hogy külön „apa”-növény fürtös hímvirága porozza be rovarok útján a termő-favirágait. Ezek a nővirágok a mi harangvirágunkhoz hasonlítanak. A kaboklók szeretik az ízesgyümölcsöt, elszórják a magokat, s ezekből az elszórt magokból egymás után nőnek a mamao-fákmindenütt az irtások mentén, az őserdő szegélyén.

Az ősvadon „szegélye” — egy lépésre az irtástól — voltaképpen már teljes értékű ősvadon.Gyakran járom. amikor bogár- és lepkeféléket gyűjtök. Olyan gazdag zsákmány várja ezeken ahelyeken a gyűjtőt, amilyenre talán sehol a világon másutt nem akad. Különösen a nagy pókfélékjönnek ki az ilyen irtások szélére, a napra, s itt élnek földbe vájt lyukaikban, melyeknek bejáratátnappal többnyire fehér lepedékkel szövik be. Ilyen helyen fogom a nagy pókokat, mintha csak odahazaürgét öntenék. Fél nap alatt akár száz nagy madárpók és valamivel kisebb, szőrös, fekete pók iszsákmányul esik. Előfordul, hogy tojásnyi potrohú óriáspók „ül” lesen a cserjéken, aljnövényzeten.Akad köztük teljesen fekete. láb-ízein fehér gyűrűkkel, azután hatalmas barna, tüskéstorú, -lábúóriáspók.

De a mamao-fák ízes gyümölcse a majmokat is idecsábítja az ősvadon belsejéből, a húszmétereslombkupola magasságából.

Beveszem magam ide, az erdőszélbe, bogarászom a napsütötte bokrokon, az egykori ősvadonaljnövényzetében. Kicsit távolabb, a vadon nőtt, gyümölccsel rakott mamao-fák alatt egyszerre csakfekete pontokat veszek észre. Vagy húszat. Bőgőmajmok.

Behúzódom a sűrűbe. Most már az ősvadon lombárnyékában hatolok előre odáig, ahonnan jólkilátok a mamao-fákra. A bőgőmajmok elégedetten lakomáznak, széttúrják, marcangolják a leesettvagy méter magasról levert, érett gyümölcsöket. Nagy elfoglaltságukban észre sem vesznek. Leveszemvállamról iszákomat, puskámat, hogy semmi se akadályozzon nekirugaszkodásomban. Amikor a

sűrűből a majomcsapatnak rontok, egyszeriben szétugranak. Rémülten menekülnek, köztük egy kicsi,fekete kölyökmajom. Ezt választom ki, a többivel nem törődöm. Sikerül is beszorítanom az esetlenülugráló kis jószágot egy félig elszenesedett, kidőlt fatörzs alá. Alányúlok és a következő pillanatbanmegszerzem — nem a majmot, hanem alapos harapását. A majom — mint ki dolgát jól végezte — atúloldalon kibújik. Tőle telhető nagy ugrásokkal, rémületében vinnyogva igyekszik az őserdő magas,napsütötte fái felé. Izzadva, vérző kezemet nadrágomba törölgetve, futok utána. Elébe kerülök. Sikerülvisszafordítanom a kis állatot az irtásra. A félelem, a folytonos üldözés hamarosan kifárasztja, svégre, amikor már engem is kezd elfutni a düh — kezem még mindig vérzik —, ismét sikerülbeszorítanom a majmot egy másik elszenesedett, ledőlt fatörzs alá. Nyakon ragadom. Megvan akismajom, hamarabb, mint reméltem.

Fél órával később Abilióval ülök a csónakban. Derekára kötött zsineggel „szállítom” a riadt, fiatalmajmot Moore feleségének, Éva asszonynak.

— Olyan a képe ennek a kis bőgőmajomnak, mint egy bánatos halottkémnek — mutatom beszerzeményemet Éva asszonynak a verandán.

A kis állat nyomban majszolni kezdi a banánt, amelyet elébe tesznek. Ez biztató. A lajhárkölyökugyancsak ott gubbaszt anyjához bújva a verandán. Mindkettőjüket madzagra kötötték. A lajhárokfejformája, egész alkatuk a butaság tökéletes kifejezője. Bárgyúbb állatokat — vagy lassúbbakat —sohasem láttam.

— Abilio és Jose olyan szomorúan nézték, amikor levittük a „Christ Craft”-ra a kicsi meg a nagylajhárt. Sajnálták? — kérdi Éva.

— Igen — mosolyodom el. — De főként azért, mert mind a ketten haspártiak. A lajhár húsa ugyanisnagyon finom, hasonló a bárányéhoz. Szívesebben megették volna, ezért sajnálták, hogy elviszik.

— Igazán? — ámul Éva asszony.— Bizony!— Sok ilyen különlegesség szerepel még az őserdei „étlapon”?— Hát bizony akad egy-kettő. A sült kajmánfarok meg a lajhárhús még nem is annyira riasztó, de

Abilio finom, sült anakonda-szeleteket is emleget, amit állítólag az indiánok nagyon szeretnek. Ez márazért meggondolandó.

— Én máris meggondoltam. Ez az indián csemege a mi étlapunkat nem fogja gazdagítani. — Évaasszony kicsit összerázkódik.

— Hát óriásteknős tojás mandioka-morzsával keverve, megsózva? Csak fel kell szakítani a puhahéjat, és a fehérjét kicsurgatni, mert az nem használható, de a sárgája nagyon jó ízű.

— Akkor úgy látszik, én rossz szakácsnő vagyok, mert a múltkor megpróbáltam rántottát készíteniazokból a teknőstojásokból, amelyeket maga küldött, de csak valami sűrű, olajos massza lett belőle.Én a lágyra sütött rántottát szeretem, ebben pedig megállt a villa.

— Nagyon jó, ízletes levest főzhet a nagy, színestollú arara-papagájból, de a húsát nem tanácsosfeltálalni, olyan mint a kőszikla.

— Biztosan volt vagy százéves, amit magával megkóstoltattak — derül Éva asszony.— A vízidisznó, a kapivara húsát is megeszik a kaboklók, amikor hozzájutnak, de én nem szeretem

— oktatom tovább Évát. — Az aranynyúl húsa ellenben kitűnő, és elég sok van belőle az őserdőben.Törpeszarvas már ritkábban akad. Pedig annak nemcsak húsa, bőre is értékes. Az örvös erdeidisznóhúsa is jó. Bár ha a csorda elejéről lövik ki az ebédre valót, veszedelmes is lehet. A kaboklók szerintmég a jaguárt is megtámadják.

— Tapír van errefelé? — Éva most már kíváncsi, miféle érdekesség akad még.

— Nem sok. Az irtások miatt lassankint már ritkaságszámba megy errefelé az ilyen nagynövényevő. Külön-. ben én akkor se lövöm le, ha csaknem elérem a puskacsővel. Akkora, mint egybivaly, megvan vagy három mázsa, de csak egyszer-kétszer lehet enni a rengeteg húsából, mert nagyongyorsan romlik a melegben. Bőre sem értékesíthető, úgyhogy kár a rápazarolt lőszerért. Akkor már atáblás erdeiteknős, a jabute, többet ér. Igaz, abból se mindig sikerül az ebéd, mert ha az urukuri-pálma lehullott gyümölcsét eszi, húsa élvezhetetlenül keserű lesz. Ez pedig csak akkor derül ki,amikor az első kanál teknőslevest megkóstolja az ember. Pokolian keserű, rosszabb, mint a töménykeserűsó.

— Hát igen — sóhajt Éva asszony. — Egész tudomány az őserdő! Odahaza Amerikában úgyképzeltük el férjemmel, hogy megyünk benne, és a puskacső elé kerülő állatokat, amelyek morogva,dühödten támadnak, az életveszéllyel nem törődve, elejtjük.

— Ilyen állandó életveszélyről szó sincs, higgye el. Minden állat menekül az ember elől, félnek azismeretlen zajoktól.

— James nemsokára itthon lesz, együtt ebédelhetünk — hív kedvesen a fiatalasszony.Dr. Moore kora délután lekísér a kikötőbe. A majmok sárgaláz-terjesztő vírusairól vitatkozunk,

meg arról, hogy civilizált környezetben milyen hamar megkapják ezek az állatok a tüdővészt.Az „Aquiri” alkonyatkor horgonyoz le a fazenda előtt. ötven vágómarhát hozott. A teheneket

szarvaik köré kötött kötéllel, gőzdaruval emelik a magasba az alsó fedélzetről, a víz fölé fordítják,aztán belecsobbantják őket a Tapajosba. Pompás mulatság ez. Utána csónakon odaeveznekmindegyikhez. és leoldják szarvaikról a kötelet. A tehenek ijedt meneküléssel kiúsznak a partra.robognak egyenest a hatalmas karámba, a többi állat közé. Ilyen módszer mellett nem csoda, hogy azelső állatszállítmány elvadult, s legtöbbjének csak csontjait találták meg az őserdőben.

Mikor visszafelé evezünk Abilióval a túlparti meg az innenső őserdőből — több millió hold lehetegy tagban —, felhangzik a „dal”.

— Hallod, Senhor, a bőgőmajmokat? — kérdi Abilio. Tízfelől is hangzik, közelebbről-távolabbról, a bőgőmajom-csordák vad, skálázó üvöltése.

MANUEL — A HEVEA

Szerelem az, ami az őserdőhöz fűz, másként nem jellemezhetem érzéseimet. Nem tudok haragudni avadonra, nem bírálom, nem látom hibáit. Mindent úgy fogadok, ahogy elém adja, s úgy találomtökéletesnek. Erő feszül minden szép formájában, teremtményében, színeiben. A kívülálló ezt csakcsodálhatja, bírálója nem lehet. Mélységes figyelemmel fordulok az elkorhadt fa felé, melyneklátványa csakúgy hatása alá von, mint minden erdei életmegnyilvánulásé. És erre az egészgyönyörűséges világra ráborul a forró, szikrázó kék vagy felhős, csillagdíszes vagy koromfeketeégboltozat. Ezt a mindenkor tökéletes szép egészet látni, megérteni a legnagyobb gyönyörűség.Mindaz, amit az ember változtat rajta, csak még jobban kiemeli, ellentétével mintegy megvilágítjanagyszerűségét. Nem tudom, nem túl sok-e a dicsőítő szó, de erről a szép világról sohasem érzemsoknak. Naplóm lapjai híven őrzik változó tájak, állomások szép emlékeit.

Ilyen új állomás ez a kis irtás is az ősvadonban, ahol most élek, körülbelül húsz kilométerre Pao-d'agua viskóitól, benn, az őserdőben. Itt a frissen épített, még zöld pálmaeresz alatt vertünk tanyát.Míg a faluban laktunk, az öt kabokló-pár munkaideje nagy részét gyaloglással töltötte. Hevea-maggyűjtésre alig jutott idő. Most áttelepítettem ide minden felszerelésünket, s megépítettük a friss irtásona zöld pálmaereszt.

Abilio és Jose velem együtt teljes megértéssel nézi az őserdő szűk, alig néhány négyzetméterreterjedő panorámáját. ügy ölel körül bennünket a sűrű, mintha a buján tenyésző, magasba iparkodónövényzet szűk „szobánk” fala volna. Csak a méter széles patak vize csobog, örvénylik szüntelen.Partjához rég elhagyott, sok helyütt csaknem teljesen eltűnt ösvény vezet, valaha itt jártkaucsukgyűjtők bozótkéseinek nyoma.

Zajok, hangok verik fel az ősvadon temetői csendjét, beszéd, a gyűjtögető-munka zaja. Ma előszörtöltöttük itt az éjszakát. Tegnap érkeztünk ide, s azonnal megépítettük az oldalfal nélkülipálmatetőzetet, mely alá bekötöttük függőágyainkat. Már akié befért. Akié nem, az kiirtott néhánynégyzetméternyi aljnövényzetet, folyondárt, s oda, két fa közé kötötte függőágyat. Jose ma a gyűjtőkkelment, csak Abilio maradt idehaza. (Érdekes, ha valahol tanyát verek, mindjárt jelentkezik az otthonfogalma.) Felszerelésünk kevés. Mindenki csak a legszükségesebbet hozta zsákjában. Só, cukor, kávé,konzerv, szárított halhús — ez minden. A gyógyszert saját zsákomban őrzöm. Gyufája mindenkaboklónak van, mert kívülem mindenki dohányzik. Abilio és a többiek ügyesen csavargatjákújságpapirosba a sötétbarna, csaknem fekete, vágott kötéldohányt, amelyből mindegyikük zsákjábanvan egy-egy darab. A hazai, gyerekkori kukoricabajuszból készült „cigaretták” örökre elvettékkedvemet attól, hogy valaha is hasonló külsejű rudacskát dugjak számba. A gyerekkor emlékképei etéren is éppen úgy hatnak, mint a természet szeretetében. Ez szinte törvényszerű. Aki valahabelekóstolt akár egyikbe, akár másikba, annak vagy szenvedélyévé válik, vagy örökre elmegy a kedvetőle.

Ebben a sűrűben nagy feladat megkeresni a kaucsukfákhoz vezető ösvénynyomokat. De a kaboklókszívesen vállalják, izgalmas dolog.

Indulok én is, mert engem is izgat a feladat, s az örökké ismeretlen ősvadon. Nem vagyok mégolyan régen ebben a zöld paradicsomban — vannak, akik zöld pokolnak nevezik —, hogy ne élvezzemmég mindig vad szépségét.

Nemrégiben brazil katonasapkát kaptam ajándékba. Nagyon megkedveltem, mert nem húzza le alomb, a folyondár, és hajam nem lesz tele a lehulló. levert erdei korhadékkal, rovarhullával,szeméttel. Persze alaposan átizzadt, viharvert a sapka. de a célnak nagyszerűen megfelel. Ezt viselemmost is, amikor hónom alatt Winchesterrel, vadásziszákkal oldalamon, feketére füstölt nyersgumi

vadászsarumban — Abilio öntötte remekbe — belegázolok a patak vizébe. Itt, a fél lábszárig érővízben hatolok előre. Néhol combig merülök a kristálytiszta, hűvös vízbe. Jólesik. A hosszúnadrág etekintetben cseppet sem zavaró. Meleg van, fülledt meleg. Nem szándékom, hogy megkeressem agyűjtőpárokat. Most, hogy egy szálláson vagyok velük, amúgy is elvégzik dolgukat. Az őserdő sűrűjeaz irtástól befelé itt is ugyanolyan, mint akár a fazenda körül. Csak az állatvilág dúsabb itt, és ezérthető is. Vajon Kennedy, Éva asszony meg a kis doktor mit tennének, éreznének itt? Alkalmasint úgybeleragadnának az őserdő sűrűjébe, mint a dongó a mézbe. Mi az, ami nekem csalhatatlanulmegmutatja az utat a legsűrűbb, tekervényes indák hálójával átszőtt őserdőben is? Megfigyelések,tapasztalatok, a sűrűbe betűző fények biztos iránytűim. Felhőtlen napokon a napfény betűzőfénypásztái az avaron, a vetett árnyékok biztos égtáj-jelzők. Ha felhős az égbolt, és nem süt a nap,ágtörések jelzik az irányt. De mindez mit sem ér, ha hiányzik az ösztönös jó tájékozódási képesség.

Gázolok befelé a patak hol sekély, hol mélyülő vizében. Gyorsan haladok előre. A sűrűben ennyiidő alatt negyedennyire sem juthatnék. Hol folyik vajon ez a patak a Tapajosba? — töprengek. Ilyenkis vízér torkolatára sehol sem emlékezem. Lehet, hogy odább valahol egy nagy patakkal egyesül. Deaz is lehet, hogy a partot borító vastag növénytakaró alatt csendesen, észrevétlenül simul bele nagytestvérébe, a Tapajosba. Lövésre tartott Winchesterrel haladok előre. Nézem a meredek, gyökerekkelátszőtt partoldalakat, amelyek fölött, mint összeboruló boltozat magasodik az őserdő. Várom azt apillanatot, amikor elém vet valamit a vadászszerencse. Néhol óriás pókok ülnek a víz fölé hajlóágakon, kék lepkék váltanak ki a zöldből a víz fölé, hogy aztán játékos csapongással újrabelerepüljenek az indák tömkelegébe. Nem bánom, hadd szálljanak el. Nekem amúgy is értéktelenek.Játékos csapongásukban leverik szárnyaik hímporát, eltördelik szárnyvégeiket. Ez majdnem minden,az őserdőben élő lepke sorsa, s elég sok gondot okoz a lepkevadásznak. Harminc elfogott lepkét is elkell dobni, amíg egy érintetlen, friss színezésűt besorozhatok gyűjteményembe. Sokkal könnyebbdolgom van a bogarakkal, pókokkal, egyéb rovarokkal. Ezek igen nagy százalékban hibátlanpéldányok. S az a bogár- és rovarvilág, amelyet eldőlt, korhadó fák kérge rejt, igazán csodálatos. Abogárvadász, a gyűjtő sohasem tudhatja, hogy amikor ledobja egy-egy kidőlt fatörzs lemállóban levőkérgét, miféle bogár-ritkaságokat, szép rovarokat talál alatta. Az ilyen „tallózás' izgalmasabb, minthacsupa nyerőszámokkal teli szerencsekereket forgatnának meg előttem. Az őserdő maga sem más, mintilyen óriás „szerencsekerék”, mindig új és új örömöket rejteget.

Egyelőre egyetlen bogarat sem szedtem még ciánkális üvegembe, egyetlen, indák alatt megbúvó,eliramló állatot sem láttam. Csak az őserdő nedves levegője nehezedik rám roppant súlyával.Gázolom a vizet. Örvénylik, surrog lábam előtt. Mind sűrűbben loccsan, amint egyre kevesebbóvatossággal lábolom. Az ilyen „járás” fárasztó. Az apró rákocskák, amelyek néhol előttem buknakbe a vízbe, menekülnek a gyökerek alá, nem okoznak vadászizgalmat. Ezek a sötétbarna állatkákgyakran kimásznak az avarra zsákmányolni. Rovart, apró gyíkot, békát, ami eléjük kerül. A leégettirtásokon, azokon a részeken, ahol a tűz nem végzett teljes pusztítást, sokszor akadok kiégettpáncéljukra, héjukra. Még a legmagasabb, vulkanikus gerinceken, a Tapajos szintjétől sokszor kétszázméter magasan is rájuk akadok itt-ott. Ebből tudom, hogy ezek a rákok milyen messzire elkószálnak apatakokból. Loccsan a víz, emelem lábam, megint loccsan. A csend rám nehezedik. Él. Mintha különéletet élne, fülembe lüktet vérem zúgásában.

Vízbe zuhant fatörzs állja utamat, alatta — a mélyre mosott mederben — örvénylik a víz. Akövetkező lépésnél hasig merülök a patakba. Ki kell gázolnom a partra, hogy a rég eldőlt törzset aszárazon megkerülve, folytathassam utamat a patakban. Nyersgumi cipőm lövelli a vizet, de nem állokmeg, hogy kiöntsem belőle, hiszen a törzsön túl ismét vízbe lépek. Ezért hát teljesen fölösleges munkalenne.

Ejha! — Megállok. Nézem a vízből, amint kicsit odább, egy másik törzsön túl karcsú, szépen íveltnyakú törpeszarvas iszik. Világosbarna, szép állat. Szép maga a látvány is, de a zsákmány is, amelyelőttem kínálja magát. Egy napra való friss hús. Megmenekülök az átható szagú piraruku-haltól.Célzok. A lombréseken át bearanyló napsütésben nagyon is világosan látom a törpeszarvast. Egyetlenágreccsenés, s mint a villám, vágódna be a sűrűbe. Füle tövénél, szeménél veszem célba. Ha ottsebesítem meg, nem rongálom bőrét, amely megér vagy nyolc milreist. Dörren a Winchester. De adörejt én csak az őserdőn végighullámzó visszhangban érzékelem, a törpeszarvas pedig valószínűlegmár nem hallotta. Belefordul a vízbe, s a sodrás a fatörzs alá, a mély víz irányába görgeti. Puskámat,iszákomat lecsapva, gázolok érte a vízbe. Éppen jókor. Még elkapom egyik hátsó lábát, svisszahúzom, mielőtt eltűnne a törzs alatt. Kivonszolom a partra, végighúzom az avaron a puhakérgűtörzsig. Felfektetem rá a talán negyven kilós állatot. Csuromvizes, velem együtt. Engem derékig apatak vize fürdetett, deréktól felfelé pedig verejtékben fürdöm. S eddig még csak könnyű dolgom volt.De mi lesz ezután? Legalább háromnegyed órányira van innen az erdei szállás. Ekkora utat megtenni,nyakamban a nehéz törpeszarvassal, nem lesz táncmulatság. Mindegy, a zsákmány megéri afáradságot. Most megyek tovább, előre. A törpeszarvas majd megvár, míg visszajövök.

Él körülöttem a sűrű. De a lövés után jó ideig nem mozdul semmi. Reményem sem lehet, hogyhamarosan elejtsek még valamit, mert a dörrenés eléggé messzehangzó figyelmeztetés volt. Inkábbbogarászom. Winchesterembe mindenesetre új töltényt ismételek. A kakas, mint ugrásra készülő,veszedelmes kis manó, hátrafelé dől. Mindig ez jut eszembe róla, ha ilyenkor ránézek. Visszaeresztema gyúszegre. Aranylón tör be előttem az elszélesedő patakmederre, a vízre a szétváló lombozat közttűző napsugár. Szitakötők zöld, zörgő szárnya surrog a napfényben, amint riadtan rebbennek előlem.Toruk araszos, ceruza vastagságú. Elhatározom, hogy fogok egypárat. Iszákomban van összehajtható,keretes bogárhálóm. ez most igen alkalmas ehhez a munkához. Széthúzom, botot vágok hozzá,rászorítom a nyelet fogó szárnyas-csavart. Kész. Az óriás szitakötők játszanak a napfényben, sebesen,meredek pályán repkednek. A zöld lepkeháló feléjük vág. Kettő is benn verdes a keretre csapott, zöldzsák végében. Elő a ciánkális üveggel, és máris újabb csapásra lendül a zöld háló. Hat óriásszitakötőt fogok, mire a többiek „észbe kapnak” és el tűnnek a lombok között. Ekkora szitakötőket nemláttam még Manáusban, a floresi őserdő patakjaiban sem. Pedig ott is szép példányokat fogtam.

Szétszedem a lepkehálót, összehajtom, visszadugom iszákomba. A botot, amely nyélként szolgált,eldobom, elviszi a víz. Fordulok, s a szélesszájú, parafadugós üveg, benne a hat szitakötővel,ugyancsak iszákomba kerül. Gázolok vissza a fatörzshöz. Terhes, fáradságos munka vár rám,törpeszarvasomat el kell cipelni a szállásra. Igen. ott a fatörzs. De — elkáromkodom magam — atörpeszarvas nincs rajta. A törzs még nyirkos a víztől, amely rácsurgott a kéregre. De az állat nincssehol. El nem ment, az bizonyos. Olyan lövés után, amilyet kapott, még névrokonom. Gábrielarkangyal trombitája se kelti fel. De hát mégis eltűnt. Nyoma sincs. Kedvetlenül indulok, teher nélkül,a vízzel egy irányba, de valahogyan jobban esnék, ha zsákmányom súlya nyomna. Mi vihette el?Jaguár? Puma? De ilyesminek nem találtam nyomát a pataknak egyik oldalán sem. Minthaszellemkezek emelték volna fel, hogy eltüntessék a félhomályos, lombárnyékos sűrűben. Hat szitakötőminden zsákmányom.

Mérgesen taposom a vizet, amikor — már a tanya közelében — emberi alak válik ki a lombok,vízbe csüngő liánok sűrűjéből. Vállán jókora törpeszarvast cipel. Ő is a vizet tapossa. Utánaigyekszem. Nehezen lépdel. gázolja a vizet, s hátán hevea-maggal teli zsák fölött az éntörpeszarvasom. A keservit! — szisszentem ki fogaim közt. Így tűnt el a zsákmányom. De márismegenyhülök. Persze, ráakadt valamelyik kaboklo. Ilyen jóhúsú vadat csak nem hagyhat ott azerdőben, a fatörzsön, különösen, amikor még friss, csaknem meleg. Lehet, hogy a puskalövés csalta

oda. Mindenesetre kellemetlen félórát szerzett. Most visszaadom a kölcsönt. Én is megtréfálom afickót. Cammogva megy előttem. Látszik, nagyon nyomja a vállát a teher. Mögéje érek. Megfogom aszarvast. Visszafelé húzom. Emberem előre feszül, valószínűleg azt hiszi, indába, ágba akadt a válláncipelt zsákmány, de amikor csak nem bír tovább menni, visszapillant. Idegen, rémült arc néz rám.Idegen kaboklo. A szarvas csobbanva zuhan a patakba. Egyelőre nem hajolok le érte.

— Disculpa, Senhor! — Bocsánat Uram!, mosolyodom el. — Ezt a törpeszarvast én lőttem!— Parancsoljon, Senhor, az öné! — nyögi még mindig holtra váltan a kaboklo.— Azt hittem, a mi emberünk. Itt van a közelben a mi Ford-szállásunk, heveamagvakat gyűjtünk —

mondom, hogy megnyugtassam.— Ford-szállás? — Láthatóan megkönnyebbül.— Ha megengedi, Senhor — nyúl a vízben fekvő szarvasért —, ezt most már én vinném oda, ahová

parancsolja.Száz lépést sem gázolunk a patakban, amikor balfelől meglátjuk a szállás körüli irtást s a zöld

pálmatetőt. Abilio tesz-vesz körülötte. Jókora bográcsban fő ebédünk. Erdei miniszterem szájtátvabámulja az idegen kaboklót s a törpeszarvast, amelyet „vendégünk” ledob átizzadt válláról.

— Sohase hittem volna, hogy idevaló vadásszal találkozom — fordulok az idegen kaboklóhoz,miközben leteszem puskámat, iszákomat, s kihúzom késem, hogy kizsigereljem, megnyúzzam a tűzmellett fekvő törpeszarvast.

— Urukuritubában lakom, a túloldalon — magyarázza emberem. — Mérgeskígyókért jöttem át ide,itt a ketrecem, Senhor — mutatja a bádogládát —, de csak két szürke lándzsakígyót sikerült fognom.Aztán megláttam a lelőtt szarvast — nevet —, hát elhoztam. A lövést ugyan hallottam, de aztgondoltam, az állat maga mászott fel a fatörzsre, amikor menekülni próbált. és ott múlt ki.

— Ilyen lövéssel? — mutatok neheztelőn a törpeszarvas koponyájára.— Senhor, az őserdőben sok minden megtörténhet!Hát ez igaz. De azért akkora csoda, mint amekkorát az én okos kaboklóm állít, eddig még sohasem

esett meg.Abilióval és az idegen kaboklóval fürdünk a patakban. Jólesik a friss víz.Három óra után hazaszállingóznak szállásunkra a kaboklo-párok. Hozzák a heveamagvakat. Halad a

gyűjtés. Vacsorára már friss hús készül.— Senhor! — fordulok az Urukuritubából való kaboklóhoz. -. Nem volna kedve beállni hozzánk,

mérges kígyók helyett egy ideig inkább heveamagvat gyűjteni?— Dehogynem, Senhor! — örvend emberem. Most már nem bánja, hogy nagy keservesen

idecipelte helyettem a törpeszarvast.Az új ember Joséval áll párba.Listába veszem, s ő is, mint a többi, kilenc milreist kap egy napra.— Kígyómarás elleni széruma van, Senhor? — kérdezem Manuelt, az új hevea-gyűjtőt.— Nincs, Senhor! — feleli. — Maguknak van?— Nincs! Szereznünk kellene — gondolkodom hangosan —, de sose gondolunk arra, hogy

bennünket is megmarhat a kígyó.Nem is kellemes gondolat. Lehetőségeink pillanatnyilag semmivel sem jobbak, mint akár a XVI.

században lettek volna. Most is csak késsel vágnánk fel a maró. helyét, kivéreztetnénk a sebet, éslegfeljebb szeszt itatnánk a sebesülttel. Ez a „kúra” azután vagy segít, vagy nem. Ha átsegít is aközvetlen életveszélyen, még akkor is fennáll a megmart testrész üszkösödésének lehetősége, mert haa sebben bármilyen csekély mennyiségű kígyóméreg marad, ez a veszedelmes állati fehérje feltétlenülüszkösödést és végeredményben mégiscsak halált okoz. A testszövetek elhalnak a marás körül, szinte

leesnek a csontról. Ezen pedig már az orvos is csak amputációval segíthet.— Senhor! — érdeklődik Manuel. — Milyenek azok a szérumok? Látott már olyat, akit

megmentettek vele?— Ha idejében beadják — mondom —, biztos hatásúak a szérumok. Megállapították, hogy szérum

nélkül minden negyedik kígyómarás halált okozott. A szérummal kezeltek közül száz marásból márcsak négy volt halálos. Láttam valahol egy későbbi kimutatást, aszerint 2827 szérummal kezeltkígyómarásnak már csak 77 halálos áldozata volt.

— Hát tudja, Senhor — vakarja meg üstökét Manuel. — Annak a hetvenhét szerencsétlenneksovány vigasz lehetett az, hogy kétezer nem tudom hányat legalább sikerült megmenteni!

— Ez igaz, de mennyivel többen lettek volna ilyen szerencsétlenek, ha minden negyedik megmartember meghal, mint azelőtt. A kétezer-nyolcszázhuszonhét ember közül hétszázhét halt volna meg, nemhetvenhét.

— Ez megint csak igaz — ismeri be Manuel. Kegyetlen emlékei lehetnek a kígyómarásról, mertelkomorul és nem szól többet. Elszélednek a kaboklók. Ki erre, ki arra.

Lámpa világít előttem, embereim fáradtan álldogálnak, guggolnak a tűz körül, pihennek,beszélgetnek. Naplóírás közben hallgatom a ránk boruló éjszaka halk zajait. Hangok érkeznek hozzám,ágreccsenések, röppenő madár suhanása, kontúrját csak tűnő pillanatra látni a hamvadó tűz fényében.Függőágyak kötélzete reccsen, a pataknál edény zörög. Abilio és néhány kaboklo mosogat, homokkalsúrolják a főzőedényt, tányérokat. Idebenn az eresz alatt több zsák hevea-mag. A mai munkaeredménye. Valahonnan bőgőmajmok „dalolása” hangzik. Mindjárt rázendít a többi csorda is. Amikoregyedül vagyok az őserdőben, majdnem templomi a csend. Most mintha a mindenhová behatolóember semmit sem tisztelő modorát venné át, hangoskodik körülöttünk a vadon. Reggel átmegyek apatakon túlra. délután pedig indulok vissza Pao-d'aguába. Nem hanyagolhatom el fazendai dolgaimatsem. Mára befelezem a naplóírást. Felkötöm a zöld tető alá szúnyoghálómat, függőágyamat. Azőserdő annak is fárasztó, aki csak gyűjtőúton, bozótkéssel. Winchesterrel járja a sűrűt. Odakinn mégmost is a törpeszarvas vadászatról beszélnek az emberek. Fel-felcsattan a nevetés, fokozódik avidámság. Manuel — látom a tűzfényben — kicsit keservesen vigad. Ma éjszakára egyik kaboklo adneki „szállást” saját függőágyában, úgyhogy majd „lábtól-fejtől” fekszenek ketten. Jó éjszakát.

De valahogy nem találom helyemet. Megtapintom csuklómon az ütőeret. Száguldva kalapál benne avér. Két szem kinint szedek ki a literes üvegből, amelyben a gyógyszert tartom. Feloldom és egyhajtásra leiszom. Gyakorlatom van benne. Remélem, reggelre rendbejövök, túl leszek a malária-rohamon.

Csak magam vagyok ébren az éjszakában. Nyikorognak körülöttem a függőágyak tartókötelei, ahogymozdulnak, sóhajtanak az alvók. Fogak csikordulnak, néha álmában beszél valamelyik. Jó volna máraludni.

A JAGUÁR

Abilio tesz-vesz az erdei szálláson, takarítja tizennégy ember rendetlenségének nyomait. MertManuellel együtt most már tizennégyen vagyunk. Mindenfelé különböző használati tárgyak,szerszámok, főzőedények, zsákok. függőágyak. Ott szárad a kifeszített szarvasbőr. Vízzel leöntött,forró hamu szaga terjeng. S az egész fölött, mint könnyű fátyol. lebeg a füst, amelyet a másik tűzredobott harmatos, nedves rőzse terít a lombok közé. Mindenki behatolt már kora hajnalban azőserdőbe. Ki előre, ki hátra, ki jobbra, csak éppen balra, a patakon túlra nem ment senki. A régigumigyűjtők útja itt, a pataknál megszakad. Nem vezet át a túlsó partra.

Szállásunktól már gallyaktól. indáktól megtisztogatott, „kényelmes” ösvény vezet a faluba. De mostmég nem megyek be Pao-d'aguába, inkább itt maradok, vadászom.

Mögöttem marad az erdei szállás. Abilio még felém int, amikor átgázolok a patakon, azutánösszezárul mögöttem a lomb, az indafüggöny, s felkapaszkodom a patakmeder gyökerekkel átszőtt,kimosott partján. Egyszeriben úrrá lesz rajtam az a hangulat, amely mindenkor elfog, ha magammaradok a vadonban.

Körülöttem félhomályos sűrű, párás nedvesség, csend. És én tudom, a csend csak álarc, az őserdőmaszkja, amely mögött több titok rejtőzködik, mint amennyit a leggazdagabb képzelet valaha ismegsejthet. Ódákat és himnuszokat zeng nekem önmagáról a természet csendje. De ezeket leírni tollamnem képes, nem is fülemmel, szívemmel hallom a csodálatos ritmust.

Az előrehatolás az ősvadon aljnövényzetében, kínzó, erőt rabló feladat. Ha nem volna kezembenpuska, oldalamon iszák, s bensőmben az ismeretlen minél teljesebb megismerésének vágya, olyanmessze kerülném ezt a pokoli növénylabirintust, amilyen messzire csak lehet. De vezet, visz befelé aWinchester, a vadász szenvedély. Nincs olyan megpróbáltatás, amely utamba állhatna. Szeretem ezt avad, nagyon kedves, sokszor nagyon kegyetlen „szerelmest”, az őserdőt.

Lírai gondolataimhoz nagyon is kemény valóság a Winchester tusa. De hát nélküle nem indulhatokel. Minden lépés a zsákmányszerzés új lehetősége felé vihet. Némán és zajtalanul mozgok. minthacsak önmagamnak árnyéka volnék. Tüskés-pókokat, bogarakat látok. Ók is némák, mint maga azőserdő. Pedig hangokkal teljes az ő életük is, csakhogy ezek a hangok nem jutnak el hozzám. Mintahogyan ők sem érzékelik az én világomat. Egyet-egyet leszedek a levélről vagy hálója széléről,ahová zsákmánylesre telepedett. Majmokat sem hallok. Minden elbújt, mintha nem is élő valóság.hanem hatalmas körkép venne körül egy roppant méretű kiállítás előcsarnokában.

Mérgeskígyó csap fel előttem s kúszik be a sűrű ágkorhadékba. Csörgőkígyó. eléggé nagy példány.Menekül. Díszes, szép jószág. Kár, hogy elment. de túlságosan azért nem bánom. Sűrű a növényzetszövedéke. Hadd menjen. Ilyen helyen, kígyófogó bot nélkül. puskatussal leszorítani, aztánközvetlenül feje mögött felmarkolni ennyire veszedelmes mérgű kígyót, nem okos dolog. Nem jójátszani a tűzzel. Meg kell itt gondolni minden lépést, ez az erdő alaptörvénye, nemcsak nézni, hanemlátni is kell a szó igazi értelmében.

Mennyi ideje hatolok előre? Nem tudom. De a dús harmattól nedves avar. korhadék még nemroppan gumicipőm alatt. Ez jó. Ha ropogni kezd, visszafordulok, akkor már csak bogarakat gyűjthetek,mert nagyobb állatot elejteni olyankor már lehetetlen. Csorog rólam a verejték. Tetőtől talpig beborítaz erdei maszat. Ha nem volna fejemen katonasapkám, sáros ragaccsá állna össze hajam, annyi szemétpermetezik a lombozatból. Rövid nadrágot viselek, atlétatrikót, meztelen vállamba bevág az iszákszíja. A szúnyogokat is jól tartom. követnek is sűrű rajokban. Milyen messze lehet mögöttem az erdeiszállás? Ki tudná megmondani, amikor már kétszer is találkoztam saját útjelzésemmel, frisságtörésekkel. Óriási köröket írtam le a sűrűben. Hogyan találok majd ki? Ez nem okoz gondot, mert itt

is, ott is betűz az ősvadon lomb-hasadékán a napfény egy-egy pásztája. Ennyi elég ahhoz. hogy amikorkell, megleljem utamat a patakhoz_ A vetett árnyék itt a legjobb iránytű. Igazi iránytűm különbensincs. Alkalomadtán azért majd szerzek egyet. Valami mozdul, ugrik előttem. Bumm! — dörrenkezemben a Winchester. Indafüggöny, fatörzs, lomb akadályozza a kilátást, nem is tudom, hogyanvágott ágy, hol talált utat a Winchester ólma? Odaát, az indafüggöny mögött vergődik valami azavaron. Homlokom verejtékes. Csak most tör ki rajtam a vadászizgalom. Új töltényt ismételek acsőbe. A kilőtt hüvely elrepül valahová az aljnövényzetbe. Négy lépésről ejtettem el zsákmányomat.De még mindig nem tudom, miféle? Széthúzom magam előtt az indafüggönyt, vállammal is feszítem. Aletört, szürkés páfrányokon kimúlt jaguár fekszik előttem. Nem nagy példány, talán esztendős lehet, deszívem hatalmasat dobban örömében. Jaguár. A brazíliai őserdő királya.

Amikor odalépek a zsákmányhoz, vércseppjeire már hangyák gyülekeznek. Koponyáját, szemét értea Winchester ólma. Nem sokat vergődött.

Vállamon az összekötözött, indával megcsomózott jaguárbőrrel kifelé indulok. Kezemben aWinchester. Már ropog, törik lépteim alatt az avar, de ki törődik most ezzel? Jaguárzsákmány:dicsőség. Igaz, csak egy dollárt ér a bőr. Hogy hibátlan, nem sokat nyom a latban a hajózókereskedőnél. Egyetlen milreisszel sem fizet többet érte. Nem adom el. Odaajándékozom a kis Mooredoktornak. Hadd örüljön neki. Elkel majd náluk takarónak valamire. Éppen befed egy heverőt.

Kivilágosodik előttem a sűrű. A patakon túl már látszik az irtás, a zöld pálmatető. Kemény,küzdelmes órák vannak mögöttem. A jaguárbőrből közben kullancsok települtek rám. Alig tudomkikaparni őket bőrömből. A sok karcolás, vágás is ég, sajog, mert az indák, ágak okozta horzsolásokfájdalmas nyomai az erdőnek.

Abilio lelkesen feszíti ágakra a jaguárbőrt. Megfürdöm a patakban. Délután indulok Pao-d'aguára.A törpeszarvas bőre itt marad, azt majd Abilio hozza el, de a jaguárbőrt a magam holmijával viszem.Előre örülök Moore örömének.

Esti őserdő. Mélysötét. A lombok közt tűzpontok repdesnek. Világító bogarak. Mint apró lámpások,olyanok az őserdő koromsötétjében. Winchester lámpámmal világítom meg utamat, gyorsan megyek,vállamon zsákom, iszákom. s a kötegbe csavart, szikkadó jaguárbőr. Erős szaga van. Kár, hogy nemlehetek a magam ura, s nem élhetek kedvemre ebben a pompás vadonban. De majd elérkezik talán azideje annak is.

Pao-d'agua. Koromsötétben érem el az ösvénytorkolatot. Fények világítanak odalenn ahegyoldalban. Hangok hallatszanak fel az őserdő szélére, ahol, amikor kiérek, pillanatra megállok.Szép az éjszakába forduló este, a csillagsátor, amely ráborul a tájra. Szép odalenn a mély sötétbenvonuló Tapajos. Messziről, mintha a víz üdvözlődala volna, két távoli fúvás hangzik. Áttöri acsendet, a távolságot az édesvízi delfinek hangja. Kedves állatok. Rendszerint párosával úsznak.Sohasem szigonyoztam még belőlük.

Lefelé tartok a viskóhoz. Üres, most senki sem lakja. Függőágyamat kikötöm a belső tetőtartódorongokra, amelyeket valaha jó erősen a földbe ástak a viskó építői. Mécsvilágnál bontom ki azolajos halat. Száradt cipóval fejelem meg vacsorámat. Vizem nincs hozzá. Csak poshadt, meleg vízvan az itthagyott benzineskannákban. Ezt nem iszom meg. De mégsem teszem meg az utat a Tapajoshozvízért. Túlságosan messze van. A poshadt víz éppencsak mosdáshoz jó. Szép az erdei élet, csodálatosés nagyszerű, de vannak azért árnyoldalai is, mint például most a szomjúság.

Éjszaka borul a tájra, Pao-d'agua lassan elalszik. A kifeszített jaguárbőr szaga nem hagy aludni.Kiviszem az újra kifeszített, szép bőrt az eresz alól. Reggel csónakon megkeresem majd a másikheveamag-gyűjtő csoportot. Fáradt vagyok. Hiába, az utóbbi napok, a reggeltől estig tartó küzdelem

az őserdővel, a közbeeső rövid éjszakák, a kevés alvás, kimerítettek. De naplóm, érzéseim ésélményeim „vödre” telik, már csaknem színültig tele.

A KIS JOSE TÖRTÉNETE

Nagy, trópusi csillagok fénye világít be sötét kunyhómba. Megannyi fénylő óriásgyémánt, amelyszikrázva villódzik az égbolt feketebársony hátteréből. Áll körülöttem a forró levegő. Álomtalanulheverek függőágyamban. Szomjas vagyok. S a tudat, hogy odalenn a kunyhóknál víz van, víz, sőt sör,meghatványozza a gyötrődést. Csak érte kellene menni. Az olajos hal és a száraz cipó, amitvacsoráztam, úgy kívánja a vizet, mint a Szahara homokja. Langyos. semmire se való a sör, amelyetodalenn mérnek, de mégiscsak sör az. Kinézek a kunyhó ajtónyílásán. bele a fekete, csak csillagoktólvilágított éjszakába. Hallgatom odalentről a vidám hangokat. Amikor megérkeztem, fáradtságom mégelnyomta szomjúságomat. Most már kiszáradt torkom viaskodik a fáradtsággal.

Győz a szomjúság. megyek a faluba. Tulajdonképpen már pihentem is egy keveset. A jaguárbőrszaga orromba csap, felém hozza a ténfergő szellő. pedig jó távolra, a külső eresz alá függesztettem.Túlról fekete falként sötétlik felém az őserdő sűrűje. Éppencsak annyit látni., amennyire acsillagmilliárd földet érő fénye derengőn megvilágítja a körvonalakat. Zöld tücskök ciripelésehangzik élesen, rövid-hosszú váltakozással. Beszélgetnek. Édesvízi delfinek fúvása hangzik fel meginthozzám. Odalenn semmivel sem törődve, hangosan kiáltozva kántálnak, zajlik az éjszakai élet,amelyet néhány tucat pálmaviskóba sűrített az éhség, a kispénzűek nyomorúsága. Olajmécsek,petróleumlámpák világánál ragadozók módjára igyekeznek elszedni egymástól azt, amijük van. Amimost odalenn él, külön világ. Napjuk az olajmécs, a petróleumlámpa sárga fénye. A nők, akik ottrajzanak, nem kifejezetten szépségkirálynők. Nagyon hálásak lehetnek a természet bölcs rendjének,amely szerint az éjszaka sötét, nagyon sötét. A szerencsejátékosok viskóit is jótékonyan takarja afeketeség. Európai nemigen vetődik ide, hacsak nem valami elzüllött, talajt vesztett fickó. Ezértnéznek meg olyan nagyon. Megnéztek a múltkor is, amikor odalent jártam. Most is megnéznek majd,ha lemegyek. Mindegy. A szomjúság nagyobb hatalom minden másnál. Felhajtom szúnyoghálómat,meggyújtom az olajmécset. Öltözni kezdek. Két perc alatt elkészülök. Kirázom bakancsomat, nemfölöslegesen, mert időközben egy fekete skorpió keresett magának benne éjszakai „szállást”.Rémülten fut bele a sötétbe. Eltűnik. Megjelenésem persze nem éppen udvarképes, de itt az emberinyomorúság e fészkében mégis feltűnően elegáns vagyok. Bakancs, lábszárvédő, derékszíj ésháncskalap, mert a katonasapka még nagyobb feltűnést okozna. A háncskalap szinte egyen-kalapnakszámít, mindenki ezt hordja, mert az ára fél milreis.

Lefelé baktatok a koromsötétben, amelybe derengőn szüremlik a csillagfény. Odalenn a szokásoskép fogad. Néhol sötét Pao-d'agua; ahol az „élet” zajlik, világos. A kiáltások, zajok erősödnek, ahogyközeledem. Gyökerek, égett fatuskók közt vezet lefelé az ösvény. Itt is dolgoztak a fejszék, pusztított atűz. Nem tudni, miféle meggondolás miatt hagyták abba az irtást odafenn.

Odahaza is szívesen néztem az augusztusi éjszakában a hullócsillagok tűzijátékát, de ez itt más. Kétérzés tusakodik bennem. Igen, odahaza szeretem a csillagdíszes eget, itt csodálom. Csodálni sokmindent lehet, szeretni igen keveset. Akárhogyan nézem is, ennek az éjszakának nemcsak a szépcsillagsátor, hanem az odalenn tobzódó vadság is tartozéka.

Sört iszom — határozok, amikor elérem a falu első, sötét pálmaviskóját. Mögöttem már nem islátszik az út, az őserdő, az erdőárnyékban megbújt kunyhó. Csak sejtem, merre lehet. Csónaklánccsörög a parton, csónakdeszka nyikorog. Vödör csörren, amint megmerítik. Víz. Annyira szomjasvagyok, hogy akár vizet is innék, nemcsak az áhított sört. Amit itt árulnak, manáusi gyártmány, üvegjenégy milreis. Német sörfőzőmesterek remeke, mint ahogy Parába is németek a sörgyárak mesterei.Híres a német sör, akárcsak a Bayer-gyár fejfájás-csillapító pilulája. Ez utóbbinak reklámjaegyébként ott díszeleg minden második kunyhó eresze alatt.

Idegen érzés telepszik mellemre, a társtalanság érzése. Sohasem éreztem még ennyireegyedülállónak magamat, mint most. Az alsó kunyhósorban van Domingo pálmaputrija, üzlete. Aztkeresem. Igen, ott van. Kiszüremlik belőle a világosság.

— Jó estét! — köszönök be a nyitott ajtón, a jobbról balról cégér gyanánt függő, szárítotthalszeletek között.

— Jó estét! — derül fel Domingo kéne, s leteszi a nagy poharat, amelyet éppen törülget. — Hogyvan, Senhor?

— Köszönöm. Mondja, söre van?— Nekem ne volna? — szalad ezer vidám ráncba sovány arca. Örül, hogy eladhat egy, esetleg több

üveg sört. Lenyúl a pult alá, kivesz egy palackkal, lefeszíti a kupakot, s máris tölti az imént kitörültpohárba a szegényesen habzó „nektárt”. Ehhez a langymeleg léhez, hogy csak valamennyire is jó ízelegyen, jég kellene. De jeget itt a világ teremtése óta nem láttak. Kétszer ürül a pohár, üres az üveg.

— Még eggyel, Senhor?— Kérek! — megiszom azt is. A manáusi sörgyár remeke betöltötte hivatását, amiért megalkották.— Hova készül, Senhor? Megnézi a rulettet, vagy másféle szándékai vannak? — pislog rám

Domingo, amikor besepri a négy darab ezüst kétmilreisest. Ha nincs jobb dolga, maradhatna itt is,mert amióta ittjárt, hallottam egy-két esetet; bizonyosan érdekelné.

— Ha históriái nem olyan langyosak, mint a söre, Senhor Domingo, akkor maradok. — Valóbannincs jobb dolgom. — Kérek még egy üveg sört!

Leülök a pult elé tett székre. Domingo ismét Lenyúl a pult alá.— Még egy poharat kérek, Senhor! — Kétfelé, két pohárba töltöm a sört. — Egészségünkre!Domingo megtörli lógó bajuszát. Az ilyen kínálás itt teljesen szokatlan. Ki-ki megfizeti és

megissza, amit vesz. De hogy valaki az eladóval itassa meg a sörének felét, semmivel semmagyarázható jelenség. Kifizetem az újabb üveget is. Elmúlt veszekedett szomjúságom, dekiterebélyesedett kíváncsiságom, mert mindig érdekesek ezek a forróövi történetek.

— Szereti a kajmán-históriákat, Senhor? — kérdezi Domingo.— Csak módjával. Túl sok van ezekből az állatokból, és legalább ugyanannyi történet kering róluk.— Egyet azért elmondok. Hiába, a folyam mentén a kajmánok okozzák a legtöbb bajt... Engedje

meg, Senhor, hogy most én kínáljam meg egy pohár sörrel.— Egészségünkre! — lehajtjuk az újabb pohár meleg sört.— Vad történet lesz, amit elmondok. Sok ember megfordul ám ebben a boltban és hordják-viszik a

históriákat. Ez például az Amazonas egyik mellékfolyója mellől való. onnan hozta nemrég egykereskedő, aki errefelé is hajózik. De elkezdem, mert — óriási ezüstórájára pillant — mindjárt tízóra. No, hát ide figyeljen.

Nyáron történt, a legforróbb, verejtékeztető melegben, amikor a brazíliai égbolton egyetlenfelhőfoszlány se látszik. De tulajdonképpen már vége felé járt a nyár, s a folyómenti ingovány fenékigkiszáradt, keményre, mint a kőszikla. Ilyenkor a folyóparti falvakban, a pálmakunyhókban alig mozdulaz élet a forróság miatt. Legfeljebb az ereszek alól szivárog itt-ott a füst. Az a falu, amelyikrőlDomingo története szál, eléggé messze esett az Amazonastól, a hajóúttól, mindenfelől vad őserdővette körül. Lakói tulajdonképpen abból éltek, hogy a falu körüli ingoványos, füves lápontehéncsordákat legeltettek. Az egész település alig húsz pálmakunyhóból állt, és a faluférfilakosságának száma se volt több harmincnál. Nyáridőben persze csak az asszony- és a gyereknépvolt a faluban, a férfiak az őserdőben meg a lápban dolgoztak.

A falu szélén, közel az őserdőhöz lakott Manuel, a vadász, feleségével és két fiával. Izmos, bátorember volt Manuel, s a két gyerek. a tízéves ikerfiúk, Carlos és Jose, csakúgy megállták helyüket,

akár az erdőben, akár a lápban, mint az apjuk.Manuel akkor már egy hete az erdőt járta. Nyersgumit gyűjtött és vadászott közben. Ilyenkor Carlos

és Jose látták el friss hallal a házat. Még napkelte előtt kimentek a falu alá a sziklákhoz, mert ott annyia hal, hogy lehetetlen volt ki nem fogni vagy fél kosárra valót. Igaz, a kajmánok is ott tanyáztak, deManuel nemcsak halászni, vadászni, hanem óvatosságra is tanította fiait.

Egyik délután egy Abelardo nevű fiatal vadász ment Manuel kunyhójához, hogy néhány fürt banántkérjen Maria asszonytól, Manuel feleségétől. Vadászni készült másnap a lápba. A két gyerekrimánkodni kezdett, vigye magával őket is. Addig mondták, hogy mennyire ismerik a legjobb helyeket,ahol legtöbb a kis kajmán, míg végül Abelardo megígérte, hogy együtt indulnak mindjárt napkeltekor.

Alighogy Abelardo elment, megérkezett a zsákmánnyal, nyersgumival Manuel. A két gyereknyakába ugrott. és Manuel szétosztotta az ajándékokat. Bizonyára maguknál is az a szokás, Senhor,hogy a gyerekeknek mindig hozni kell valamit. Előkerült a csónakból két barnacsuhás kölyökmajom,egy alig négyhetes jaguárkölyök, és folyondárból font ketrecben egy csaknem négyméteres erdeióriáskígyó. Odacsődült persze a falu valamennyi gyereke, ott bámultak körülöttük.

A nagy örömben csak este jutott eszükbe a másnapi kajmánvadászat. Manuel nem bánta, haddmenjenek, büszke volt fiainak ügyességére, bátorságára.

Carlos és Jose napkeltekor ott volt Abelardo és vadásztársa, Miguel csónakjánál. Miután beraktákaz eleséget, a fegyvereket, mindannyian csónakba szálltak. A folyó túlsó partján, a cserjésben kötöttekki, s nekiindultak az ingoványnak. Beljebb letértek a széles ösvényről, melyet a csorda taposott ki, ésbehatoltak az öles sásba. Carlos szaladt elöl, ő látta meg elsőnek a kajmán- fészket.

A sás közül kiálló cserje árnyékában egy kis tocsogót találtak. Az ilyenek vizébe évtizedeken átbelekorhad a mindig növekedő és pusztuló fű. Ezt a nedves, korhadó valamit szereti halomba kaparnia kajmántojó.

Abelardo és Miguel elhatározták, hogy feltúrják a fészket és kiszedik a tojásokat a kupacból, deelőbb ki akarták lőni a fészekre vigyázó kajmánt. Miguel levágta a cserje egyik hosszú ágát,levagdalta leveleit, kihegyezte, s a kétméteres ággal szurkálni kezdte a tocsogó korhadékos, vastag

iszapját. Egy helyütt nagyot rándult a kihegyezett ág, majd kicsúszott Miguel markából, nyilvánmegharapta valami. Megvolt hát a kajmán. A két gyerek majd kibújt a bőréből. Egymás hátáról húztákle a sűrűszemű hálót, legszívesebben elevenen ejtették volna fogságba az állatot. Miguel újrabelebökött a hegyes ággal az egyelőre láthatatlan kajmánba; az újra elkapta félelmes fogazatával. Egypillanattal később meglátták a zöldellő sás között a hatalmas, kimeredő szemű kajmánfejet. A kajmánnem tudott menekülni, fészke, tojásai miatt talán nem is akart. Mikor dühödten, fészkét féltve kicsapotta sásból, Abelardo az utolsó tizedmásodpercben rásütötte puskáját. Miguel már el se ugorhatott volnaelőle, ha Abelardo le nem lövi idejében a vadállatot. Csak most látták, hogy legalább háromméteresvolt. Még Carlos és José is tisztelettel nézték a döglött fenevadat.

Abelardo vezetésével kiszedték a széttúrt kajmánfészekből a három rétegben egymás fölé helyezetttojásokat. Ebben az esetben kárba veszett a bölcs természet minden igyekezete, hiába pazarolta alegkitűnőbb keltető, a korhadás egyenletes melegét. A kajmántojás nagy kincs, vastag, cirádás-rovátkás, meszes héja szép ajándék. Csak meg kell szabadítani tartalmától.

Negyed óra múltán tovább indultak, otthagyták az üres fészeknél az óriási kajmándögöt, haddörüljenek a dögkeselyűk, úgyis ott keringtek már felettük. Carlos és José vidáman cipelték az egyikhálóban a több tucat kajmántojást. Miguel meg az élelmiszeres kosarat vitte. Tudták, hogy az erdősingoványban költenek a kajmánok. Nemcsak egy, hanem száz kajmánfészek is rejtőzik mindenfelé alápban, ahol csak nedves tocsogó és árnyékos cserje akad. A kajmán is tudja, hogy kell az árnyék,mert különben idő előtt kiszárad a korhadáshoz szükséges nedvesség, és kihűl a kajmánfészek.

Az útjukba akadó fészkeket már nem bántották. Mihez kezdtek volna annyi kajmántojással? Úgyselesz abból mindegyikből nagy kajmán! A kikelt kis kajmánok javarészét elpusztítják a vízimadarak, sa vén kajmán-hímek is megeszik fiaikat.

A sásban egy tóhoz érkeztek. Carlos és Jose lerakták a tojással teli hálót, s úgy, ahogy voltak, egyszál nadrágban, belegázoltak a vízbe. Kölyökkajmánt akartak fogni a víz alatt. Abelardo és Miguelbosszúsan utánuk gázoltak, nem tudhatták, nincs-e vén kajmán is a vízben, s fülüknél fogva vitték ki akét kapálózó fiút a partra. De a kis Carlos kezében már akkor ott ficánkolt egy háromaraszoskajmánkölyök. A kis kajmán hálóba került, s indultak tovább. Az öles sásban az ösvényen Abelardoment elöl, lövésre fogott puskával, mögötte Carlos és José, Miguel zárta be a sort.

Pokoli meleg volt. Ilyenkor még szúnyog sincs, az is elbújik a sás, a nád árnyékába a napsütés elől.A kis Jose hirtelen megtorpant egy cserjénél, és rémülten meredt a lombok alá. Csak szája mozgott,nem jött ki a torkán hang. Abelardo a puskacsővel felemelte az ágat, hogy megnézze, mit bámul Jose.Abban a pillanatban kivágott az árnyékból a puskacső felé egy hatalmas, tarka kígyó. Fél araszra sevolt Abelardo ujjaitól. A vadász hátraugrott, s máris dörrent a duplacsövű puska.

A sörétcsomó ízekre tépte a több mint kétméteres, vastag mérgeskígyó fejét.Ott hagyták a kígyódögöt a cserje alatt, indultak tovább. Egy teknő formájú mély tocsogónál

elhagyták az ösvényt. Odább újabb tóra akadtak. Abelardo remélte, hogy ott veszedelem nélkülfoghatnak kis kajmánokat. A vízparti sárban és a sekély vízben látták is az arasznyi állatokat. Vagy kéttucat hevert ott szanaszét. De ahol ennyi az apró kajmán, ott résen van a tojó is. Egy korhadó, kidőltfatörzs árnyékában meg is lelték. Meredten figyelte, közelítenek-e a kis kajmánokhoz. AbelardoCarlos kezébe nyomta puskáját, s intett, hogy lőjön. Carlos célzott. aztán elsütötte a puskát. A kajmánmegrándult, s helyben maradt. Vége volt. Szeme közé kapta a lövést. Carlos izgatottan várta adicséretet. Most már akadálytalanul összeszedhették, hálóba rakhatták a fiatal, éppen hogy kikelt

kajmáncsemetéket.Alkonyodott, amikor a vadásztársaság visszaindult a falu felé. A két fiú boldog volt, még a

fáradtságot se érezték. Mikor a nyüzsgölődő zsákmánnyal teli hálók s a kajmántojások acsónakfenékbe kerültek, a fiúk után Abelardo és Miguel is beszálltak a csónakba. Erőteljes evezésselvágtak neki a gyors sodrú folyónak, és nemsokára már a falu alatt eveztek. Abelardo odaadott Josénakegy köteg fenékhorgot, amelyet nemrég Manueltől kért kölcsön. Az összecsavart zsinegről jó tucatnyi,erős hármashorog csüngött lefelé araszos drótszálakon. Amikor a csónak hozzásúrlódott az egy szálpallóhoz, Jose, egyik kezében a csónak kötelével, másikban a horogköteggel, elsőnek lépett ki apallóra. De abban a pillanatban nagyot csobbant a víz, tajtékos örvény keletkezett, egy óriási kajmáncsapott fel, s karmaival, szörnyű fogazatával valósággal lekaparta a pallóról Josét. Egy másodpercalatt eltűntek mind a ketten, s csak a gyűrűző, hullámokat vető víz mutatta a szerencsétlenség helyét.Carlos rémülten meredt a vízre. Abelardo és Miguel torkából kétségbeesett ordítás tört elő, a csónaknekisodródott a pallónak és tehetetlenül imbolygott a hullámokon. Aztán egyszer csak újra felcsapotta víz, talán még hevesebben, mint az előbb, s habot, tajtékot szertefröccsentve újra kivágott a mázsáskajmán. Mellette tajtékzó örvények forgatták a kis Josét. A kajmán eleresztette, és eltűnt a sötét, talánmellig érő vízben. Abelardo, mielőtt még az ájult fiú újra elmerült volna, nem törődve aveszedelemmel, vízbe ugrott a lóduló csónakból, karjába fogta a sodródó fiút és kigázolt vele apartra.

Amikor lihegve, remegve lefektette Josét a parti fövenyre, látta, hogy a fiú még mindig kezébenmarkolja az összegabalyodott horogköteget. Miközben Miguellal együtt a gyerek összezúzott, vérescombját vizsgálta, észrevette, hogy a csomóba kuszált hármas horgokra barna bőrfoszlányok ésszakadt, fehéres hártyarészek akadtak. Abelardo nyomban megértette, minek köszönhető Josecsodálatos menekülése. Amikor a kajmán a vízbe rántotta a fiút, a horogköteg a kétségbeesettcsapkodásban beleakadt a kajmán szemébe, s a környező, puha bőr egy részével együtt kiszakította. Amegvakított kajmán kínjában eleresztette Josét s elmenekült.

Eddig a történet. Vad és kegyetlen, mint az itteni élet. Ezúttal a tragédia elmaradt akifürkészhetetlen szerencse jóvoltából, mert mindenhez szerencse kell itt is, mint a világon mindenütt.

Domingo elhallgatott. Nézünk kifelé a csendesülő éjszakába, a ragyogó csillagokra, az ősvadonránk termő, mindent beborító sötétjébe.

— Jó éjszakát, Senhor Domingo! — állok fel a pult mellől.— Jó éjszakát!Kilépek a halszeletek között az éjszakába. A faluban csaknem minden sötét. Véget ért a szegények

dáridója, a nyomorúság kavalkádja. Holnap este újra kezdik.Felfelé haladok az ösvényen, amelyre ezüstös fényt vet a kelő hold. Jose története foglalkoztat.

Valószínű, hogy Domingo fantáziájának is része van benne, különösen ami a vadászat apró részleteitilleti. De ha nem is egészen így történt, akkor is jellemző az itteni életre, melyet csak ritkán sző át avidámság aranyszála. Az Uatoma vad, halban, vadban gazdag világára, a vízesések tájára gondolok,ahová készülök.

A sötét kunyhóban, üres ládán ülve levetem lábszárvédőmet, bakancsomat. Szellő zúgatja akoromszínű őserdőt. Százezernyi állat indul a vízbe, a sűrűbe, hogy éljen, élhessen. Zsákmánytkeresnek. Közben pillanatra sincs biztonságban saját életük.

Függőágyam felett fellebbentem szúnyoghálómat. Aludni kell. Holnap sok munka vár.

AZ ÉGETT PORBAN, EGYMÁS MELLETT

Csónakon érkezem a Tapajos partján, közvetlenül a víz mellett létesített szállásra. Itt is patak ömlika széles folyamba. A pálmák, roppant urukuri- és akai-óriások. zöld legyezőikkel, gazdagtermésiekkel bántatlanul állnak. Függőágytartó „oszlopok”-nak hagyták meg ezeket a kaboklók, akikminden irtáson meghagynak néhány páros fát erre a célra. Mind egyformák ezek a víz-menti tanyák,parti szállások, és mégis mindegyik más. Érződik rajtuk a partra szállók egyénisége.

Két kaboklo dolgozik a parton, rendbeszedik a szállást, főznek, míg a többiek javában dolgoznakodabenn az erdőben. Kikötök, partra lépek. A két ember elém jön. Barna képűek, izmosak. Jókedvűek.

— Senhor! — mondja az üdvözlés után a széles vállú, idősebb kaboklo — estére befejezzük amunkát. Sok és jó havea-magot gyűjtöttünk.

A fákra kötött függőágy-kötegek mellett tele zsákok állnak. Kinyitom az egyiket. Friss, jó magvak;öreg, elbarnult alig akad. A többi hat zsák tartalma is ilyen. Jó munkát végeztek a kaboklók.

— Már csak két zsákkal kell — mondom, s bekötöm a tele zsákot.— Igen! Estére az is meglesz.Fél órát időzöm a kaboklóknál, azután a sűrűbe éppencsak behatolva, egy ideig követem a

maggyűjtők most már szélesre vágott, befelé vezető ösvényét. Nem is ösvény ez, már valóságos erdei„országút”. Olyan, mint az a másik, amelyiken tegnap este, sötétedés után kiértem Pao-d'agua fölé.Errefelé most nincsen vad. Bemenekültek a legmélyebb ősvadonba, a túlhangos ember elől.Megfordulok. Indulok vissza.

— Mi történt, Senhor? Nem keresed meg az embereket? — pillant rám a bogrács mellől aszélesvállú szakács. Piraruku halhúst darabol.

— Nem, estére amúgyis végeznek. Reggel induljatok vissza a főültetvényre, a központba. A kikötőinagy raktárban, az Armazemben várják a szállítmányt. A túlpartiak se maradhatnak már túl soká. Jómunkát, emberek! — elköszönök és visszaszállok csónakomba.

— Isten veled. Senhor!Lefelé viszi csónakomat az ár. A két erdei munkást már nem látom. Felfelé sokkal nehezebb volt.

Akkor három óra alatt alig tettem meg hét-nyolc kilométert. Átvágok a túlsó part felé.Amikor meglátom a sásos, napégette, ősvadontól övezett partrészt, azonnal elhatározom, hogy csak

holnap megyek vissza Fordlandiába. Most már szaporán evezek, gumizsákomra sűrűn csepeg a víz,amely jobbra-balra váltott evezőmről hull.

Természetes kis tisztáson kötök ki a Tapajos partján. Ritka az ilyen. A sűrű sás jelzi, hogy áradásidején ez a kis terület is mederrész. Most jó kikötőhely. Zizzen a sás, amikor a csónak közéje csúszik.Evezőmmel megzörgetem a leveleket, mielőtt partra lépek. Ez jó módszer, mert ha mérgeskígyórejtőzik a sás között, ilyenkor sietősen elmenekül.

Széles kilátás nyílik a Tapajos túloldalára. Sziget sehol. Csak a túloldali erdőcsíkot látom.Méltóságosan vonul a folyam. Vize mindig szállít valamit, fatörzset, sást. Óriás ez a folyam, pedigcsak mellékfolyama az Amazonasnak. Színe — ' mint az Amazonasba délről ömlő folyóké, folyamokéáltalában — tiszta és áttetsző. Az északról jövő folyók, folyamok vize rendszerint — mint a Rio-Negroé is — fekete. Jó volna látni a Tapajos vizében rejtőző élő-világnak akár csak ezredrészét is.De tekintetem csak a felszínt fogja át. Csónakomat behúzom a vízbe csüngő zöld közé. A friss megrégi kajmánnyomok sűrűn sorakoznak a szikkadt parton. Szúnyogok zizzennek körülöttem, amikorátgázolok a sáson. s máris behatolok az őserdőbe.

Szorgalmasan tördelem az „útjelző” ágakat, ujjnyi fácskákat. Mindig hátrafelé hajlítva töröm őket.mert így esik kézre. Rendjük mutatja az irányt, merre van a Tapajos, Élő „fonal” ez, amely — ha elég

sűrűn törik — kivezet a legsűrűbb őserdőből is, Csak akkor történik baj, ha a jelző-törést lustaságbólelhanyagolja a vadász. Velem is, mással is előfordul ilyesmi. A következmény, ha nem is mindig, desokszor keserves.

Szorgalmasan jelzek, tíz-húsz méterenként töröm a gallyat lassú előrehaladásomban, zsákmányra isfigyelve. Nagyvadra itt nemigen számíthatok, Ritka errefelé, bő zsákmányt csak a rovarféle ígér. Jóideje megtanultam, hogy bogarászni és puskával vadászni egyszerre nem lehet, De most mégismegpróbálom.

Dél elmúlt. Két órája járom a sűrűt. Egyre beljebb, mélyebbre hatolok, de Winchesteremet mégnem lőttem ki. Bogárzsákmányom is alig akad. Nagy kört írtam le, saját nyomomra, friss ágtöréseimrebukkanok. Az ágtörések nedvén lakmározó bogarakat összeszedem.

Madzagot kötök szíj nélküli Winchesteremre. Nyakamba akasztom. Fordulok. Úton kifelé csakbogarászom. Szomjas vagyok. Csuromvíz rajtam minden, Nem számítottam ilyen hosszú útra, s nemkerestem vizet. Különben sem szokásom, mert patakra, vízérre csaknem mindig ráakadok. Mostazonban nem találok patakot.

Néhol, ahol beszakadt az erdő, kidőlt a vadon egy-egy óriása, megnézem árnyékomat, tartom-e azirányt — ha igen, jó, ha nem, irányt váltok. Ilyen helyektől egyébként a legnehezebb elszakadni, mertitt dőzsöl a napfényben az ősvadon bogár- és lepkevilága. Lepkeháló nélkül persze nem sokreménnyel kecsegtet a lepkefogás, de annál több a bogár-zsákmány.

Világosodik előttem a sűrű. Mély a csend. Itt minden hallgat, még jómagam is. Zajtalanul hatolokelőre. Tanulom, utánozom az ősvadon teremtményeinek mozgását, hogy mint a ragadozók, én iszsákmányt ejtsek. Mindegy, mit, Jaguárt, hárommázsás tapírt vagy csak centiméteres, de szokatlanformájú bogarat. A világosság betör a sűrű félhomályba. A szélen, ahová betűz a napfény_ márisbőséges bogárzsákmányra akadok, Hatalmas erdei baraták, tízcentis, két ujj széles bogáróriásoknapoznak itt. Érdekes bogarak ezek, könnyen riadók; ha nem elég óvatosan közelítem megvalamelyiket, szárnyra kap, s bottal üthetem nyomát. Hat szép példányt sikerül fognom. Megvárom,amíg kimúlnak a ciánkális üvegben — félig megtöltik az üveget — azután kiszedem, dobozba rakomvalamennyit. Egy füst alatt elhelyezem egy szűk papírhengerben a már kimúlt, apró bogarakat,páncélos-pókokat is. Ezeket már csak Budapesten, a Magyar Nemzeti Múzeumban szedik majd ki,mert az ilyen teli papírhengereket mindig oda küldöm. Lepkék számára lapos bádogdobozt viszekmagammal, benne még üres, háromszegletűre hajtott, átlátszó papírtasakok. Most, lepkehálóhiányában, csak részeg, óvatlan lepkéket foghatok valami ismeretlen, erjedt, szeszes erdeigyümölcsön. Sötétben világító jánosbogár-félék is sűrűn akadnak, errefelé, Belőlük azonban annyivan, hogy nem terhelem vele a bogárzsákmányt. Pókhálók szövik-fonják keresztül-kasul az ágakat.Minden pókféle más-más magasságban köti meg táplálékszerzésre alkalmas hálóját. A hálók formájais változó, Akad szabályos, olyan mint odahaza. De van sokszögű, szabálytalan, s találok óriási,szabálytalan kocka formájú, köbméteres pókhálót, amely már nem is háló, sokkal inkább tömör „vár”.Belsejében — amikor megérintem — ezer és ezer kicsi pókfi rohan a védett, átláthatatlan belsőrejtekbe. Sohasem néztem még meg az ilyen pókvár belsejét. Sajnálom szétrombolni a pókremeket,pedig bizonyosan érdekes tapasztalatokra tehetnék szert a pókvár lakóinak életéről.

Odakinn a napfényben egy ledőlt, holt faóriás tört ágai-bogai között új zöld sarjad. Évekkel ezelőtttörténhetett, hogy a vénség kidőlt, Az óriás törzs talán már akkor is megvolt, amikor az első európaiBrazília földjére lépett, A három centi vastag kéreg úgy válik le a fektében is embermagasságútörzsről, mint a papír. Az elhalt kéreg alatt az ősvadon rovar—, bogárvilága bújik, Ragadozó bogarakzsákmányra lesnek, mások védekezésül elbújnak a kéreg alá, Így van ez az egész ősvadonban, mindenélőlénynek tudnia kell támadni, védekezni, megbújni és menekülni egyaránt. A holt fakéreg alatt csak

a méretek mások, az élet kezdete és vége ugyanolyan, mint a faóriások tetején. Formák, színek,félcentis és tízcentes bogarak, keménypotrohú, páncélos pókok futnak szerteszét, menekülnek, amíglehet a parafadugós, ciánkális üveg elől. A lehántott kéreg lezuhan a törzs mellé, rá az avarra, s látom,alóla több tucat bogár, rovar fut szerte. Ezeket már nem érem el, bármilyen gyorsan dolgozom is.

Gyűlik a zsákmány. Negyed, majd fél üveggel. Dobozokba rázom az összeakaszkodott, holttámerevedett bogártömeget, Micsoda szédítő lehetőség kínálkozik itt a bogárgyűjtő számára! Különösenaz avar bogárvilágában. Szitálás, hálózás, modern eljárások, türelmes, szakértő munka egy életreszóló feladatot adhat. Én magam ilyesmivel nem foglalkozhatom, mert ehhez előbb meg kelleneszereznem a megélhetésre valót. Nem spárgával nyakamba kötött Winchesterrel, fél literbogártetemmel kellene akkor itt járnom. Nagyon szeretném, ha csak egyetlenegy napra idehozhatnámHóman Bálintot vagy bármelyik minisztériumi illetékest, akinek szava dönt, hogy saját szemévellássa, mi az, amitől megfosztja nemcsak a maga jóhírét, nevét, hanem a tudományt hűséggel szolgálókutatót is, Gondolataim megszakadnak, mert a földön fekvő, hatalmas törzs kiálló gyökérzetébenhatalmas madárpókot pillantok meg, Barna, szőrös jószág, a legnagyobb fajtából. Felkapaszkodom. Aszakadt gyökerek vastag tövei közül göröngyök hullanak le, bele a több méter széles gödörbe,amelyből — most látom csak — legalább négyméteres, combvastagságú erdei óriáskígyó igyekszikkifelé. A gödörben napozhatott, s a leeső, guruló göröngyök megriasztották. Sajnálkozva nézemtarkamintás, széprajzú bőrét, törzsét, amint eltűnik a burjánzó zöldben. Kár. Figyelmem visszatér apókra, amely tárt rágókkal kapaszkodik felfelé a kettős zsinegen, s már csak centiméterekre vanmutató-és hüvelykujjamtól. Úgy megrázom a zsineget, hogy a pók egyszeriben megint a madzag végénkapálózik. Letörlöm verejtékemet. Az ősvadon, a pók és az óriáskígyó, úgy látszik, néha összefog azember ellen. Ha csak pillanatokra kihagy a figyelem, máris megtörténhet a tragédia. Némi elégtétellelszorítom bele ágdarabok segítségével a pókot a ciánkális üvegbe, amelynek széles száján éppen csakbelefér az ellenkezőáldozat. Érzi a ciánkáli nekem is fejfájdító kipárolgását. Rászorítom aszélesparafadugót. A pókóriás tátog, meresztgeti rágóit, melyekkel csaknem ujjamba kapott, azutánfokozatosan megcsendesedik. Kész. A zsineg két vége kilóg a parafadugó mellett. Ennél fogvaemelem ki az üvegből. A barna pókszörnyeteg élettelenül csüng. Legnagyobb dobozomba kerül.

Lenn a gödörben meglátok valamit. Labda formájú szőr- és csontgomolyag. Jó férfiökölnyi. A boaöklendezte ki ezt az emészthetetlen, gyomrában labdává formálódott valamit. Áthajolok a gyökerekközött, nézem a szőr- és csontmaradványokat, de nem tudom megállapítani, miféle állatmaradványaiból kerekedett ilyen szép, szabályos gombóccá. Mindenesetre: nem hagyom itt.

Lejutok a sétánynak is beillő óriástörzsről, s most még rosszabb újra a sűrű gally- ésnövénytömegben bajlódni. Bakancsom tele lesz földdel, mire lejutok a gödörbe. Szakadt zsebkendőbecsavarom a még nedves szőr- és csontegyveleget. Visszakapaszkodom az ősvadon ágas-bogasszintjére.

A nap leáldozóban. Alaposan eltöltöttem az időt. Igyekeznem kell kifelé. Körülnézek, nem hagyok-e itt valamit. Nem. Mindent beleraktam iszákomba. Leakasztom nyakamból a még mindig ott lógóWinchestert. Felhúzom a kakast. Bogár most már nem kell. Mivel azonban gyorsan s alighanemzajosan megyek, nemigen lesz zsákmányom. Szerencsére, nem felhős az ég, s az erdőbe még bejutónapfényfoltok segítségével egy óra alatt kijuthatok a Tapajoshoz.

A napfényes erdőszakadás, a bogár-paradicsom elmarad mögöttem, s a félhomályos, ilyenkor mársötétedő ősvadonban folytatom utamat.

Világítanak az erdei gallyak, vékonyka fák fehér törései. Jó emlékezet is kell a hazataláláshoz. Mertbefelé csak megy a dolog, de kifelé már sokkal nehezebb. Különösen, ha jó zsákmány reményébenmegkésik a hazafelé tartó vadász. Ropog a gally, a száraz fa bakancsom alatt, de nem törődöm vele.

Zajt, elfutó dobajt hallok. Valamilyen állat megy el a sűrűben, de nem látom, mi az? Törpeszarvaséppen úgy lehet, mint örvös-vaddisznó. Majmok skálázását hallom. Bőgőmajmok. Nem lehetnekmessze. A búcsúzó napot köszöntik ezzel a hol halkuló, hol erősödő bőgéssel. Hangosszárnyberregés. Madár csap fel előttem. Szürke, mintha kendermagos volna. Vadtyúk. Nem lövök rá.Gyorsabban tűnt el a lombok között, semhogy lövésemmel elérhettem volna.

Gyorsan alkonyodik. Ilyenkor mindig többet mozognak az állatok. Előóvakodnak nappalibúvóhelyükről, vizet, élelmet keresnek, hogy azután ismét elvonuljanak, míg új nap nem virrad rájuk.

Sűrűsödik a sötét félhomály, egybefolynak a növények, indák körvonalai. A lomb között ágakracsavarodó orchideafészkeket sem nézegetem, csak törtetek előre. Most már csaknem ösztönösen, aligfigyelve a tördelt ágjelzéseket, amelyeket amúgy is nehezen látnék meg. Majd csak elérem valahol aTapajost, onnan azután vagy balra, vagy jobbra, de valamerre meglelem a sásos tisztást. Jó volna ottlenni már. Az őserdő feketébe hajló estéje nyomasztó. Amikor megszűnik a napsütés, a sötétbenminden megváltozik. Szállásomon, függőágyamban „kényelemben” volnék, ott az otthon, a nyugalom,a biztonság. Idebenn úgy érzem, mintha óriási, sötét fazékban keringenék körbe-körbe. Nem vagyoktúlságosan virágos kedvemben.

Már csaknem teljes a sötétség. Itt is, ott is világító bogarak zöldes fénye villan. Nagyon szépek,amikor repülve, mint apró, lobogó fáklyák elhúznak mellettem. Víz közelségét jelzi szaporodószámuk, mert vizes helyen, sásos területen gyakrabban találhatók.

Balra, vízbe dőlt fatörzs mögött pillantom meg a sötétbe merült Tapajost, a csillagos eget.Megismerem a helyet. A sásos mélyedés a csónakkal még eléggé messze van innen. Legalábbis este,ilyen körülmények között. Kimerült vagyok, izzadt, s több tucatnyi karcolásból vérzek. Ilyenkor esteelkerülhetetlenül belevágnak az emberbe a tüskék, az éles levelek, a letört, száraz ágvégek, amelyeketnem lehet, de nincs is ereje elkerülni annak, aki ilyenkor az erdőben jár. Az ember azt hiszi, Úgyiselhajlik, letörik a növény, de nem hajlik és nem törik, hanem véres sebet hasít. A türelmetlenségokozza ezeket a meggondolatlan mozdulatokat, a mielőbbi biztonságba jutás vágya.

Végre itt a csónak. Benne a gumizsák, a pad alá dugott jaguárbőr. Koccan az evező, amint belépeka csónakba. Hónom alá veszem zsákomat. Kikászálódom a partra. Szomjas vagyok. Sokkal inkábbszomjas, mint éhes. Reggel óta egyetlen korty vizet sem ittam. A verejtékezés olyan nagyvízveszteséget okozott, hogy szédülök. A gumizsák mélyéről kiszedem a nyeles, háromtelepesWinchester vadászlámpát. Most már látok. Fénypászta csúszik rá a vízre, visszaereszkedem acsónakba a tökhéjért. Szerencsére nagy a Tapajos, másként kiinnám az utolsó cseppig. Szájamszéléről, mellemen, nadrágomon végigcsurog a remegő kézzel tartott edényből a víz. Három tökhéjjalis megiszom. de a negyediknek felét már visszaloccsantom a Tapajosba. Soha jobban nem ízlett víz.Visszalépek a lámpa fényébe, a partra. Fákra kötöm a függőágyat, a szúnyoghálót. A szúnyogokkellemetlenkedését csak most veszem észre. Ez ideig is voltak, de ösztönösen oda-oda ütögettem,anélkül, hogy „felfogtam” volna jelenlétüket. Most, a biztonságos szálláson már tudatosan, sőtindulatosan hadakozom ellenük. Hiába, mindjárt megváltozik az ember, ha kikerül akár a legkisebbbajból is.

Nem eszem semmit. Csak még két tökhéjra való vizet iszom lefekvés előtt. A függőágy, rajta aszúnyogháló, mint barátságos kis házikó vár a sötét, parti vadonban. A vízre futtatott fénypászta alombfal aljában kajmán-szemek parazsát villantja. Nincs sok belőlük, alig háromnégy, de ennyit semszívesen látok igen alacsonyra kötött függőágyam közelében. Éjszaka, szállásom körül még sohasemgyűlt meg a bajom kajmánfélével. Igaz, hallottam, előfordult már, hogy bement kunyhókba, éssöprűvel kellett kiverni, de nekem itt se kunyhóm, se söprűm nincs. Legfeljebb bozótvágó késemmel,esetleg Winchesteremmel késztethetném visszavonulásra. Maradjon inkább a vízben. Holnap

elköltözöm innen. Nem olyan gazdag itt állatban sem a víz, sem a partmenti ősvadon, mint amilyennekgondoltam. Túl nagy az ártér, a mocsaras lapály, ahonnan — néhány víziállat kivételével — mindenmás élőlény messzebbre húzódik. Ezt nem róhatom fel nekik, hiszen magam is elmegyek innen. Reggeltanyát bontok, s a mai bogár- és rovarzsákmánnyal meg a sötétben megtett, keserves út emlékévelitthagyom ezt a sásos földkupacot.

Csillagfény szüremlik át a szúnyoghálón, amint a sás közé, a Tapajos feketeségébe nézek. Szépek amár ismerős, forróövi csillagok, de ebben a percben csak azt kívánom, ne legyen nagyon bőséges azéjszakai és reggeli harmat. Eső meg egyáltalán ne essen, mert mindössze az ősvadon lombja a „tető”felettem.

Annyira egyedül vagyok reggel, amikor átgázolok a sáson, hogy a magányosság tudatától mintharám dőlne az egész tapajosi táj. Ember, még csak régi kunyhó sincs sehol a közelben. A széles folyamelhagyottságában olyan, mintha sohasem járta volna csónak, hajó. Nyomasztó a tegnap este, az éjszakaemléke. Akkor is így van ez, ha semmi sem történik. Ilyesféle türelmetlenség akkor lobban bennem,amikor alattomosan támad a láz, kezdődik a malária-roham. De maláriáról most szó sincs. Csónakba-szállás után a gyors haladás hamarosan jókedvre hangol majd. Felfelé semmi kincsért sem eveznékmostani kedvetlenségemben. Ha csak egy kis gőzhajócskát látnék, bizonyára feloldódnék ez a gyötrőlelkiállapot. Ezek a kis hajók amúgy is az összekötők a végtelen vadon emberlakta helyei közt, atávoli civilizáció küldöttei. A messzeségbe tűnő hajó fodros nyomát mindig elviszi a víz, füstjét aszél. Ami itt marad belőle, csak emlék, leheletnyi vágyakozás. Trópusi vadon övez. „Embertelen”őserdő. Valóban az, a sző mindkét értelmében. Előttem, a part aljában és csónakom alatt csendesensodródik a víz. Mit rejthet a Tapajos mélye, a sok szertefolyó erdei vízág, zátonyos szigetköz?

Ideje, hogy induljak. Minden holmimat odahordom a sásos, agyagos part két lépésnyi szegélyére.Itt-ott új, vizes kajmánnyomokat találok a sárban. Ezek éjszaka jártak itt, másztak ki a Tapajosból.Reggelre visszahúzódtak, eltűntek. A faóriás, amely közvetlenül a sásos földkupa és a Tapajospartjának találkozásánál magasodik, vad gyümölccsel van rakva. Akkora egy-egy, mint a sárgadinnye,de sötétbarna. Sohasem láttam még ilyet, de megismerem. Ez az az erdei fán termő „tök”, amelyből akulhák, tökhéjedények készülnek. Akár kétezer tányér is készülhetne ennek az egy fának a terméséből,márpedig a szépen faragott és lakkozott kulhának darabja fél milreis. Santaremben láttam ilyeneket,ott faragják nagy művészettel a kulha-készítő kaboklók.

Behajítom csónakomba gumizsákomat, fejszémet, lámpám is oda kerül. Winchesteremet isbeállítom az első pad mellé, majd rátolom a csónakot a partról az örvénylő vízre. Beletérdelek,beszállok, leülök a csónakvégben. Kiveszem az evezőt a csónakfenékből. Mélyre merítem. Mirevisszapillantok, a sás már messze elmaradt mögöttem. Gyors a sodrás. A földkupa úgy távolodiktőlem, mint magányosságom érzete. Kitárul körülöttem a szép, tapajosi táj. Ha volna tehetségemhozzá, akár rá is zendíthetnék egy diadalmas dalra. Sajnos, hangomból mindössze dúdolásra telik.

Lenn, a láthatár alján az éggel ölelkezik a Tapajos, s felette, mint óriási, piros narancs — belenéznimár nem lehet — nyomakodik az ég közepe felé a nap. Meleg van. Lekívánkozik rólam a reggelihűvösségben magamra vett ing. Levetem, beledugom a tömött gumizsákba, amely a jaguárbőr melletthever a lábdeszkákon. Bakancsom, lábszárvédőm is lekerül, miközben csónakom mellett lassan vonulaz őserdő panorámája.

„Üres” előttem a Tapajos. Csak vizet és őserdőt látok. Ember, hajó sehol. Aki huzamosabb ideig élitt, elszokik a megszokott méretektől. Valósággal elnyel a vadon mindent maga alá taposóhatalmassága. Valamit tennem kell. Átvágok a túlsó oldalra. Ott erősebb a sodrás.

A túlsó part erdőalja alatt vágtat velem lefelé a tiszta vizű Tapajos. Zöld sásszigetek, úszófatörzsek, sorra mögöttem maradnak. A Tapajos sebessége legalább négy kilométer óránként. Ez az

evezéssel együtt mintegy nyolc kilométeres sebességet biztosít, ami már csaknem száguldásnakszámít, az erdei közlekedés cserebogár iramához képest. De ennek is, annak is, megvan a magaszépsége.

A nap egyre feljebb hág az égen. Már ismerősebb a táj. Zöld szigetek szaggatják meg a szélesfolyamot.

Dr. Moore-t és feleségét nem találom odahaza Fordlandiában. Üzenetet küldök nekik. Jöjjenek el afazendára, a nekik szánt jaguárbőrért.

Mire visszaérkezem a nagy raktárhoz, a Tapajos partjára, megszólal a gőzsíp. Tizenegy óra.Átadom a Tapajos-parti irodában a heveamag-gyűjtés jelentőlapjait. Munkámat ezzel befejeztem.

Jobbra, a nagy raktár mögött a Tapajos-parton vagy háromszáz méterre innen kezdődik apálmaviskós település. A vízparton két-három sorban állnak a pálmakunyhók. Szerencsejátékosok, ésmás olyan emberek élnek itt, akiket egyáltalán nem látnak szívesen Fordlandiában.

Három kilométerrel lejjebb következik Prainha, az előbbihez hasonló viskóival. Mégveszedelmesebb „társaság” lakja. Itt is az a világ él, amelyiket kicsiben Pao d'aguán láttam. Csakhogyez inkább szem előtt van. Este, éjjel virágzik itt is a figurás rulett, s körülötte minden egyéb, amihozzá tartozik. Bizalmasan közölték velem, hogy Prainhát és Pao-d'aguát tűzhalálra ítélték. Kitelepítikmajd az ott lakókat, azután felgyújtják a kunyhókat. Mikor kerül rá sor, nem tudom. A közegészségügy— ezt meg a két Moore-tól hallottam — mindenesetre sürgeti.

Őserdő következik megint, parti sűrű. Kajmánok. Lebuknak, amint közelükbe érek csónakommal. Amocsaras, beszögellő ingoványban tömérdek kajmán „lakik”. A „civilizációból” egy csapásravisszaérkeztem az ősvadonba. Mert a fényes, villanylámpás központi ültetvényhez képest az énfazendám bizony, ősvadonnak számít.

Megérkeztem. Itt a keskeny kikötőpalló, melyet — ördög tudja, miért — nem adnék oda Fordlandiapompás kikötőhídjáért. Emberek jönnek, partra húzzák csónakomat. A csődör is meglát. Tágultorrlyukakkal bökdösi zsebemet, szagolgatja. Leila, a kanca is odaóvakodik. Mikor elfogy tenyerembőla cukor, megmosom könyökig nyálas kezemet.

Akad egy kevés munkám, elintézem. A fazendán különben minden rendben van. Két óra van hátra amunka befejezéséig. Josef Duval még a kertészetben serénykedik. Pringle sehogy sem akarja magáhozvenni. Goemann keltetőgépével bajlódik, Nauck az árnyékos viskóban, a szerszámraktárszomszédságában térképet rajzol. Bejelöl minden kormos tuskót, ami csak található a tájon. Hiába.nincs párja a német alaposságnak. Nem zavarom igen nagy figyelmet igénylő, fontos munkájában, mertminden tuskó helyének, egymástól való távolságának egyeznie kell a térkép léptékével. Nauckkülönben holnap elkezdi a heveamagvak iskolázását.

Alkonyatig még bemegyek a banánültetvényen túl kezdődő őserdőbe. Beszólok a konyhába aszakácsnak, hátha hozok valamit.

Patak örvénylik kifelé, szép erre az őserdő, ritkán járja ember. Jó volna friss húst enni vacsorára.Nem bánnám, ha csak egy aranynyúl volna is.

Meredek, sűrűvel benőtt domboldal aljában hatolok be az őserdőbe. Odabenn fatörzsekből épített,új, pálmatetős szerszámraktár. Rajta lakat. Ezt már én építtettem ide egy héttel ezelőtt. Mire valónapjában kétszer — reggel meg este — ide-oda szállítani a szerszámokat? S a raktár arra is jó, hogyidekinn éjszakázzam, ha megelégelem a fazendai „kultúrát''.

Első kétheti fizetésem esedékes. Valamivel több, mint háromszáz milreis. Ha ugyanennyit akarnékkeresni vadbőrök vagy nyersgumi eladásával, akkor huszonkét darab jaguárbőrt vagy hatszázkilogramm nyersgumit kellene szereznem. Nagyon keveset érnek itt most az erdő „kincsei”.

Hirtelen meglátok valamit, egy akai-pálma léggyökeres, óriási kosárhoz hasonló tövénél. Olaj. Apálmatető léggyökerei közül szivárog, s eléggé széles sávban szivárványosra festi a patak vizét. Az ittmég a víz felszínén úszó olaj lejjebb elkeveredik az örvényben, eltűnik a gyökerek között. Felszíniolajlelőhely? Lehet. Vizsgálom, nézem a pálmatőnél fátyolszerűen, fél arasz szélességben láthatónyomokat. Majd szólok Pringle-nek vagy Kennedynek.

Befelé hatolok a növényzet között. Ujjam a Winchester ravaszán. A vadászat izgalma lassanelfeledteti előbbi felfedezésemet. Nekivágok balra, befelé és felfelé a sűrűnek. Arra afféle erdeimocsár van. Sok benne a sárgafejű, vad ananász, igaz, szúnyog is akad elég. Mégis arrafelé tartok,mert ott a mocsaras erdőaljban esetleg vaddisznót is ejthetek. Nyomaik mindig felfedezhetők afélméteres tócsák sáros szélén.

Megint megtorpanok. Most már másodszor kerül elém a feltörő olaj nyoma, itt is szivárványos avízfelszín. Vagy kétaraszos, tocsogós vízen, avarral kevert kis tócsán úszik az olaj. Fordnak hatalmasszerencséje volna, ha az olajnyomok itt valóban olajterületet jeleznének. Ez ideig messze tájonegyetlen olajfúrásról sem hallottam. Éppen én hibáznék rá ilyesmire? Semmi kedvem hozzá.

Iszákomban zöld lepkeháló. Széthajtom. Botot vágok nyélnek. Ráerősítem a szárnyas csavart. Kész.A tócsák felett szálldosó erdei szitakötőket sorra elkapom. Érdekesek. Mások, mint amilyeneket eddigfogtam. Feljebb, a gyökerekkel átfont sűrű aljában üreget fedezek fel. Sehol pókháló, amely jelezné,hogy az üreg lakatlan. Tehát lakott. Bizonyosan aranynyúl „lakása”. Nézem a lepkehálót. Feláldozzamazért, hogy esetleg aranynyulat fogjak vele? Mert lehet, hogy az üregéből kiugratott állat, mielőtt mégnyakon ragadhatnám, éles körmeivel ronggyá tépi hálómat. Mindenesetre megpróbálom, megéri.Jegyzőkönyvemből kitépek néhány lapot, összegyűröm, hogy jobban égjen, majd meggyújtom sbehajítom az üregbe. A kijáratra szorosan rászorítom a lepkehálót. Olyan az üreg, mint egy rókalyuk.Kis rókát nem egyet fogtam ilyen módon, de az nehezebb volt, mert a rókalyuknak két kijárata van.Ennek csak egy. Papírfüst szivárog ki a zöld lepkehálón, azután, mint a lecsapó istennyila, nemaranynyúl, hanem csukló vastagságú mérgeskígyó vág bele a hálóba, feltolja, megrázza keretestül. Akeservit! — eleresztem a keretet, és csak a nyéllel, a mérgeskígyótól kellő távolból szorítom a lyukraa hálót. Benn a hálóban, az égő papírtól megvadítva tekeredik a kígyó, kifelé lökdösi a háló erősanyagát, belekap, most már méregfogai akadnak a hálóba, összevissza csavarja. Szurukuku, ismeremmeg. Persze, ez a mérgeskígyó betelepszik más, kisebb állatok üregeibe, s kiirtja vagy kizavarjaonnan az eredeti lakókat. Két-centis méregfogait mutogatja, dühe, amellyel kétségbeesésébenszabadulni igyekszik, irgalmatlan. Mérge közel nyolctized köbcenti, most a hálót nedvesíti, úgylátszik. belemart. Más nem lehet a terjedő sötét folt. Lepkehálóm nem bírja már sokáig fogva tartani adühösen tekeredő kígyót. Elereszteni semmiképpen sem szabad a hálót, mert ha kiszabadul a bestia,esetleg felémvág. Arrább mozdítom a háló acélkeretét, a széles, dudoros kígyófej abban a pillanatbanfelvág, megint belemar. beletép a hálóba. Most már az egész állat a háló zöld fonata alatt van. Azüreg szabadon áll, mert küzdelem közben az avarral borított, laposabb területre csúszott a hálótartóacélkeret. Lepkehálóval soha senki sem fogott még szurukukut, s nekem is eszembe juthatott volna,hogy ezekben az üregekben előszeretettel tartózkodik ez a veszedelmes mérgeskígyó is. A zöldlepkeháló szálai összekuszálódnak, kiszakadoznak, ahol belemar a szurukuku, a kígyófogak dühösentépik a lyukacsos anyagot. Lehetetlen, hogy elevenen fogjam meg a tüskésfarkú szurukukut. Guggolva,bal kézzel szorítom le a háló nyelét, az acélkeretet, s az alatta látszó kígyófej felé fordítom az avarróljobb kezemmel felvett Winchestert. Felhúzom hüvelykujjammal a kakast. A puskát markomban fogvafél kézzel húzom el a ravaszt. Dörrenés. A tíz centiméterről bevágó nehéz lövedék, lyukat ver ahálóba, s széthordja a szurukuku koponyáját, gerinctövét, alatta még a földet is. Eleresztem a hálónyelét, leteszem a Winchestert, amellyel úgy lőttem, mint egy „nagy” revolverrel. Kiszedem

nadrágzsebemből zsebkendőmet, letörlöm a szemembe csurgó verejtéket. Ez az eset azért megviseltegy kicsit, beleizzadtam.

Félredobom foltozásra ugyancsak rászoruló lepkehálómat. A mérgeskígyó teste, mint puharongydarab fordul, amikor bakancsommal megrugdosom. Még annyi elégtételem sincs a kiállottizgalom fejében, hogy legalább elevenen fogtam volna meg az értékes csúszómászót. Megmarkolomnyakánál a kétméteres dögöt, s beleeresztem lepkehálóm zöld zsákjába. Beviszem a fazendára, ottnyúzom meg.

Lefelé indulok a sűrű növényzetben, a pálmaóriások alatt elörvénylő patakhoz.Mögöttem marad az olajos víz, nem törődöm már a pálmatőből kiszivárgó olajjal sem. A zöld

lepkehálóban, mint egy zsákban, viszem zsákmányomat.Alkonyi pír terül a Tapajosra. Mögöttem munkáscsapat jön az ösvényen. Megvárom őket. A

kaboklók körülfognak, s némán, gyűlölködve nézik a nehéz lepkehálót.— Senhor! — szól rekedten Perez. — Az ilyenféle zsákmánytól jobb óvakodni. A szurukukunak

elég egyetlen rés, hogy megmarjon, és aztán sose látod többé se az alkonyatot, se a napkeltét. Majdelmondok erről neked egy történetet...

— Ne most — mondom. — Majd odalenn, fürdés, vacsora után.S az égett porban egymás mellett megyünk tovább.

Vége