Fülszöveg

Harry Bosch, a Los Angeles– i nyomozó életének legnehezebb és legkockázatosabb ügyébe keveredik. A tét minden eddiginél nagyobb…

A Fortune Liquors aprócska italbolt Los Angeles egyik rossz hírű környékén. Harry Bosch hosszú évek óta ismeri: mindig magánál tartja azt a levél gyufát, ami egy réges– régi ügy kapcsán került hozzá. A rajta olvasható mottó – „Boldog az, aki menedéket talál a saját lelkében” – a legsötétebb órákban jelentett számára vigaszt. John Línek, az üzlet kínai tulajdonosának a meggyilkolása érzékenyen érinti Boscht, aki megfogadja, hogy mindenáron felkutatja a tettest.

A kínai bevándorlók világa azonban ismeretlen számára, sem a nyelvet, sem a kultúrát nem ismeri. Az ügy szálai egy veszedelmes hongkongi bűnszervezethez vezetnek. Ráadásul Boschtól elszakítják a lányát, aki mindennél többet jelent számára. A férfinak Hongkongba kell utaznia, hogy mindent egy lapra feltéve megmentse Maddie– t, aki vélhetően a maffia karmai közé került. A Kilenc Sárkány nevű helyen, az Éhes Szellemek ünnepén Bosch beleveti magát ebbe az ismeretlen

világba, hogy szembeszálljon a triádok kíméletlen szervezetével…

A Kilenc Sárkány Michael Connelly minden eddigi regényén túltesz, és igazolja, hogy a kritikusok nem érdemtelenül tartják őt a világ egyik legjobb krimiírójának.

FordítottaBabits Péter

A fordítás az alábbi kiadás alapján készült: Michael Connelly: 9 Dragons Little, Brown and Company

Hachette Book Group 237 Park Avenue, New York, NY 10017

www.hachettebookgroup.com

Copyright © Hieronymus, Inc., 2009 Hungarian translation © Babits Péter, 2011

Minden jog fenntartva.Tilos ezen kiadvány bármely részét sokszorosítani, információs rendszerben

tárolni vagy sugározni bármely formában vagy módon a kiadóval történt előzetes megállapodás nélkül; tilos továbbá terjeszteni másféle kötésben,

borítással és tördelésben, mint amilyen formában kiadásra került.

Kiadja a Pécsi Direkt Kft. Alexandra Kiadója, 2013 7630 Pécs, Űszögi-kiserdő utca 1.

Telefon: (72) 777– 000 e– mail: info@alexandra.hu

www.alexandra.hu

Felelős kiadó a kft. ügyvezető igazgatója Felelős szerkesztő Milbacher Robert

A kiadvány magyar változatát Kovács Adrienn tördelte A borítót Kovács Adrienn tervezte

A nyomtatás és kötészeti munkák a debreceni nyomdászat több mint négy évszázados hagyományait őrző Alföldi Nyomda Zrt. munkája

Felelős vezető: György Géza vezérigazgató

Megjelent 19,32 (A/5) ív terjedelemben

ISBN 978 963 297 998 4

Az Enterprise Boulevard egész stábjának, az indianai Lebanonban.Hálás, hálás köszönet.

ELSŐ RÉSZKÜLÖNLEGES ÜGYOSZTÁLY

1.

arry Bosch a folyosó túlsó feléről nézett be társának üvegfülkéjébe, és figyelte, ahogy végrehajtja a mindennapos rituálét: eligazítja az aktahegyeket,

áthelyezi az iratokat az asztal középső részéről, végül a fiókjába teszi az elöblített kávésbögrét. Vetett egy pillantást az órájára, és látta, hogy még háromnegyed négy sincs. Úgy látszik, Ignacio Ferras mindennap egy–két perccel korábban kezdi. Még csak kedd van, az első szeptemberi hétvége és a munka ünnepe után, de ő még ezen a rövid héten is korábban készül távozni. A rutint szinte mindig egy otthonról érkező telefon váltotta ki. A felesége kereste, aki egy kisgyermekkel és a nemrég született ikrekkel várta haza. Az asszony úgy leste az órát, mint egy édességbolt tulajdonosa a kövér kölyköket. Kellett neki a pihenés, és szüksége volt a férjére, aki gondoskodott erről. Bosch még a folyosó túlsó végéből, az új, hangszigetelt falakon keresztül is hallotta beszélgetéseiket, amelyek rendszerint így kezdődtek: „Mikor jössz már haza?”

H

Miután takaros rendbe rakta munkahelyét, Ferras Boschhoz fordult.

– Mennem kell, Harry – jelentette be. – Muszáj, ha meg akarom úszni a dugót. Ha keresnének, mindenkinek megvan a mobilszámom. Nincs értelme, hogy itt ücsörögjek.

Ferras beszéd közben a bal vállát dörgölte, ami szintén a rituáléhoz tartozott. A maga diszkrét módján így emlékeztette rá, hogy néhány éve golyót kapott, és ezzel rászolgált a korai távozásra.

Bosch csak bólintott. Nem számított, társa korábban ment– e haza, vagy mire szolgált rá – egyedül az érdekelte, mennyire kötelezte el magát a nyomozómunka mellett, és számíthat– e rá, ha befut a következő hívás. Ferras kilenc hónapos fizikoterápiát és rehabilitációt csinált végig, mielőtt újra munkára jelentkezett, ám az azóta eltelt egy évben egyre inkább vonakodott a terepmunkától, amivel kezdett Bosch idegeire menni. Már nem volt annyira elkötelezett, és Bosch belefáradt, hogy folyton rá várjon.

Belefáradt abba is, hogy az új gyilkosságokra várjon. Már négy hét telt el az utolsó eset óta, de a késő nyári meleg még odakint lüktetett, és ahogy a Santa Ana–i szelek megérkeznek a hegyek felől, Bosch ugyanolyan biztosan tudta: az újabb ügyre sem kell már sokat várnia.

Ferras felállt, és bezárta íróasztalát. Épp a zakóját emelte le a szék támlájáról, amikor Bosch meglátta, hogy Larry Gandle kilép az irodájából, és egyenesen feléjük veszi az irányt. Mint rangidős, Bosch elsőként választhatott magának íróasztalt, amikor a rablási és gyilkossági osztály egy hónappal korábban átköltözött a lerobbant Parker Centerből az új rendőrségi központba. A legtöbb nyomozó olyan helyre vágyott, ahonnan az ablak mellett ülve a városházára lehetett látni, Bosch mégis a szemközti oldalt választotta. Átengedte a remek kilátást társának, és olyan fülkét foglalt el, ahonnét jól beláthatta, ami az irodában történt. S most, ahogy elnézte a közeledő

hadnagyot, ösztönösen megérezte, hogy társa mégsem fog korábban hazamenni.

Gandle hadnagy egy jegyzettömbből kitépett papírt lobogtatott, és sietősre fogta a lépteit. Mindebből Bosch arra következtetett, hogy vége a várakozásnak. Megtörtént. Az újabb gyilkosság. Szedelőzködni kezdett.

– Bosch és Ferras, maguk jönnek – közölte Gandle, amint a közelükbe ért. – El kell intézniük egy ügyet a déli irodának.

Bosch látta, ahogy társa lemondóan visszaül a székére. Nem törődött vele, csak elvette a papírt Gandle kezéből, hogy megnézze a ráfirkantott címet. South Normandie. Járt már ott.

– Egy italbolt – folytatta Gandle. – A pult mögött álló férfit lőtték le, és a járőr talált egy szemtanút. Egyelőre ennyit tudunk. Készen állnak az indulásra?

– Persze – felelte Bosch, mielőtt társa tiltakozhatott volna.A csel nem vált be.– Ez a különleges gyilkossági osztály, hadnagy – mutatott

Ferras a bejárat fölé szegezett vadkanfejre. – Miért bajlódjunk mi egy italbolttal? Ez a déliek dolga, és estére tudni is fogják, ki a tettes.

Ferrasnak igaza volt. A különleges osztályt a nehéz, összetett ügyekre hozták létre. Elit osztagként azzal a kitartással ásta be magát a komplikált esetekbe, ahogyan a vadkan is addig túrja a földet, míg ki nem ássa a szarvasgombát. Egy lepukkant környéken álló italbolt kifosztása aligha tartozott ebbe a kategóriába.

Gandle, akit kopaszodó feje és fanyar arckifejezése egyaránt alkalmassá tett az irodakukac szerepére, olyan mozdulattal tárta szét a karját, ami az együttérzés teljes hiányáról árulkodott.

– Én is ezt mondtam a múlt heti értekezleten. Merthogy akkor kaptuk meg a déli körzetet. Az ottaniak tizennegyedikéig, amíg mindenki továbbképzésre jár, csökkentett létszámmal dolgoznak, és a héten már három ügyük volt, plusz ez a mai. Ki se látszanak a munkából. Maguk viszont ráérnek, így vihetik a rablást. Ennyi. Van kérdés? Mert a járőr már türelmetlenül várja magukat odakint…

– Kész vagyunk, főnök – vetett véget a szóváltásnak Bosch.– Alig várom a jelentésüket.Gandle visszaindult az irodájába. Bosch leemelte kabátját a

szék támlájáról, felhúzta, majd kinyitotta íróasztalának középső fiókját. Előhúzta farzsebéből a jegyzetfüzetét, és kicserélte benne a tömböt egy újra. O ezt a rutint követte. Vetett egy pillantást a jegyzetfüzet fedelébe nyomott címerre, mielőtt zsebre tette. Az igazat megvallva, nem érdekelte, mit osztanak rá. Egyszerűen akart egy ügyet. Ez is csak olyan, mint minden más – aki nem gyakorol, felejt. Bosch pedig nem akart felejteni.

Ferras csípőre tett kézzel felállt, hogy vessen egy pillantást a falra szerelt órára.

– A francba! – csóválta meg a fejét. – Mindig ez van.– Hogy érted azt, hogy mindig? – kérdezte élesen Bosch. –

Egy hónapja nem volt ügyünk.– Hát igen, egészen kezdtem hozzászokni.– Ha nem akarsz gyilkossági ügyeken dolgozni, kilenctől

ötig foglalkozhatsz, mondjuk, autólopásokkal. Ott mindig van üresedés.

– Na persze.– Akkor menjünk.

Bosch kilépett a fülkéjéből, és az ajtó felé indult. Ferras követte, miközben előhúzta zsebéből a telefonját, hogy közölje feleségével a rossz hírt. Kifelé menet mindkét férfi kinyújtotta a kezét, és megtapogatta a vadkan lapos orrát, hogy aznap se hagyja el a szerencséje.

2.

tban L.A. déli része felé Boschnak nem kellett kioktatnia Ferrast, a néma csend beszélt helyette. Fiatal társát láthatóan nyomasztotta a hallgatás, míg végül

váratlanul kirobbant belőle:Ú

– Az őrületbe kergetnek!– Kik? – ráncolta a homlokát Bosch.– Az ikrek. Annyi munka van velük, annyit bömbölnek!

Folyton beindul a dominóeffektus. Ha az egyik felébred, akkor felsírja a másikat, mire aztán felébred az idősebb is. Egyikünk se tud aludni, az asszony meg…

– Igen?– Nem is tudom… kezd begőzölni. Folyton hívogat, és azt

kérdezgeti, mikor érek már haza. Amikor hazaérek, én jövök, megkapom a srácokat, és soha nincs pihenőm. A munka, aztán a kölykök, munka, kölykök, munka, kölykök, minden áldott nap.

– Miért nincs dadátok?– Nem engedhetjük meg magunknak. Megváltoztak a

dolgok, manapság már túlóra sincs…Bosch nem tudta, mit mondhatna. Tizenhárom éves lánya,

Madeline közel tízezer mérföldre élt tőle. Sosem vett részt tevőlegesen a nevelésében. Egy évben alig négy hetet látta – kettőt Hongkongban, kettőt itt L.A.–ben –, s azzal vége. Ugyan

milyen tanácsot adhatna egy főállású, háromgyerekes apának, akinek ráadásul ikrei vannak?

– Nem tudom, mit mondhatnék – sóhajtott fel. – Tudod, hogy fedezlek, és megteszem, amit csak lehet, de…

– Tudom, Harry. És hidd el, nagyra értékelem. Az ikrekkel csak az első év ilyen nehéz. Minden könnyebb lesz, ha kicsit nagyobbak lesznek.

– Ez igaz, de az is lehet, hogy nem csupán az ikrekről van szó. Lehet, hogy más a gond. Talán te magad, Ignacio.

– Én? Mit akarsz ezzel mondani?– Csak azt mondom, hogy talán túl korán jöttél vissza. Erre

még nem gondoltál?Ferras elvörösödött, de nem szólt egy szót sem.– Nem te lennél az első – sietett hozzátenni Bosch. – Akibe

egyszer belecsap a villám, az okkal fél a vihartól.– Nézd, Harry, én nem tudom, hová akarsz kilyukadni, de

jól vagyok. Nincs semmi bajom. Egyszerűen csak alig alszom, a kimerültségtől nem látok ki a fejemből, az asszony pedig azonnal rám száll, amint hazaérek, oké?

– Hiszek neked.– Jól teszed, barátom. Hidd el, kapok tőle épp eleget. Nem

kell, hogy te is cseszegess, oké?Bosch bólintott, és hallgatott. Tudta, mikor kell abbahagyni.A Gandle által megadott cím elvezette őket a South

Normandie Avenue hetvenedik tömbjéhez, alig néhány saroknyira a Florance és a Normandie hírhedt kereszteződésétől, ahol az 1992-es lázongások idején a híradósok helikopterei a legszörnyűbb jeleneteket vették fel, majd sugározták szét a világ minden pontjára. Sokakban ez a kép rögzült Los Angelesről.

Bosch egészen más okból ismerte ezt a környéket és az italboltot.

A Fortune Liquorst mostanra sárga műanyag szalaggal kerítették el. Néhányan ott ácsorogtak mögötte, noha ezen a környéken rég nem számított kuriózumnak egy rablógyilkosság. Az itteniek láttak már ilyet – éppen elégszer. Bosch leparkolt az odakint várakozó három járőrautó közé. Miután kivette a csomagtartóból aktatáskáját, lezárta a kocsit, és elindult a kordon felé.

Bosch és Ferras megadta a nevét és a számát a jegyzőkönyvet vezető járőrnek, mielőtt átbújt a szalag alatt. Ahogy az üzlet bejárata felé tartottak, Bosch beletúrt zakójának jobb zsebébe, és előhúzott egy levél gyufát. A régi, szakadozott fedélen a FORTUNE LIQUORS felirat állt, alatta a címmel, ami a kis sárga épülethez tartozott. Bosch felnyitotta. Csak egyetlen szál gyufa hiányzott, és a levél belső fedelén elolvashatta a feliratot, amelyet minden ilyen reklámgyufára rányomtattak:

Boldog az, aki menedéket talál a saját lelkében.

Bosch több mint tíz éve hordozta magával. Nem annyira babonából – bár hitt a felirat igazságában –, sokkal inkább a hiányzó gyufa miatt, és amire az emlékeztette.

– Mi van, Harry? – ráncolta a homlokát Ferras.Bosch rádöbbent, hogy megállt az üzlethez vezető úton.– Semmi, csak már jártam itt.– Igazán? Egy másik ügy miatt?– Mondhatni. Már nagyon régen történt. Menjünk!

Bosch elindult társa előtt, és benyitott az italüzletbe.Több járőr és egy őrmester várakozott odabent. A hosszú és

keskeny boltot két polc osztotta három részre. Bosch végiglátott a középső folyosón, egészen az üzlet mögötti parkolóra nyíló ajtóig. Az italhűtők a bal oldali fal mentén sorakoztak, és hátul is folytatódtak. Jobbra a tömény italokat állították ki, míg a középső folyosóra a borok kerültek – jobbról a vörösek, balról a fehérek.

Bosch még két rendőrt látott az üzlet hátsó részében, és gyanította, hogy a szemtanút egy hátsó raktárban, esetleg az irodában őrzik. Letette táskáját az ajtó mellé, hogy a kabátzsebéből két pár gumikesztyűt halásszon elő. Az egyiket Ferras felé nyújtotta, azután mindketten felvették a magukét.

Az őrmester felfigyelt a két nyomozó érkezésére, és különvált embereitől.

– Ray Lucas – mutatkozott be. – Az áldozat ott van a pult mögött. A neve John Li. A gyilkosság nem egészen két órája történt. Rablásnak tűnik, és az elkövető nem akart tanúkat hagyni. Itt a Hetvenhetediken sokan ismertük Mr. Lit. Rendes öreg volt.

Lucas a pulthoz irányította őket. Bosch megfogta kabátját, hogy ne érjen semmihez, miközben megkerülte a pultot, és bepréselődött a mögötte nyíló szűkös térbe. Itt lekuporodott, akár egy fogójátékos, hogy közelebbről is tanulmányozza a földön fekvő halottat. Ferras úgy hajolt fölé, mint egy játékvezető.

Az ázsiai áldozat hetven körülinek tűnt. A hátán feküdt, szeme élettelenül meredt a mennyezetre. Ajka hátrahúzódott összeszorított fogairól, szinte mintha vicsorgott volna. Vér csillogott az ajkán és az állán, haláltusája közben köhöghette

fel. Ingének eleje szinte úszott a vérben, és Bosch legkevesebb három bemeneti nyílást látott a mellkasán. A férfi jobb lába térdben meghajolt, és természetellenes szögben szorult a másik lábszár alá. Nyilvánvalóan azon a helyen csuklott össze, ahol lelőtték.

– Első látásra nincsenek hüvelyek – magyarázta Lucas. – A gyilkos összeszedte őket, még a lemezt is elvitte a biztonsági kamera felvevőjéből.

Bosch bólintott. A járőrök mindig próbáltak a segítségükre lenni, de neki egyelőre nem volt szüksége több információra, ami akár tévútra is vezethette.

– Hacsak nem forgótáras pisztolyt használt – jegyezte meg. – Akkor össze se kellett szednie a hüvelyeket.

– Lehet – gondolkodott el Lucas –, de errefelé manapság már nem sok revolvert látni. Senki sem akarja, hogy amikor a haverjai lecsapnak rá, be kelljen érnie hat golyóval.

Lucas tudatni akarta Boschsal, hogy nagyon is jól ismeri az itteni dörgést. O itt legfeljebb csak turista lehet.

– Majd észben tartom – bólintott Harry.A holttestre koncentrált, és némán tanulmányozta a

tetthelyet. Biztosan tudta, hogy az áldozat ugyanaz a férfi, akivel sok évvel korábban találkozott – méghozzá ugyanezen a helyen, a pult mögött, a padlón. Még a puha dobozos cigarettát is látta az ingzsebében.

Felfigyelt rá, hogy az áldozat jobb kezére is tapadt a vérből. Ezt nem találta különösnek. Az emberek kisgyermek koruktól megérintik sebeiket, mintha a kézrátétellel meggyógyíthatnák. Természetes ösztön. Az áldozat ugyanígy tett: feltehetően a melléhez kapott, miután az első golyó belefúródott.

Szabályos, tízcentis távolság választotta el egymástól a bemeneti nyílásokat, amelyek így háromszöget alkottak. Bosch tapasztalatból tudta, hogy ilyen kis távolságból leadott lövéseknél a sebek általában közelebb kerülnek egymáshoz. Ebből arra következtetett, hogy az áldozat már az első lövés után a padlóra rogyott. A gyilkos ekkor vélhetően áthajolt a pult felett, és még kétszer meghúzta a ravaszt.

A lövedékek a mellkasba robbantak, ahol súlyosan károsították a szívet és a tüdőt. A felköhögött vér jelenléte arra utalt, hogy a halál nem következett be azonnal. Az áldozat lélegzethez próbált jutni. Ennyi év után Bosch egy dologban biztos volt: nem ez a halál legkönnyebb módja.

– Nem lőtték fejbe – jegyezte meg.– Látom – bólintott Ferras. – Ez mit jelent?Bosch csak most ébredt rá, hogy fennhangon beszél.– Talán semmit. Csak a három lövésből az látszik, hogy a

gyilkos biztosra ment. Mégsem választotta a legbiztosabb módszert.

– Ez ellentmondásnak tűnik.– Meglehet.Bosch most először vette le szemét a holttestről, majd nézett

körül laposabb szögből. A tekintete azonnal megakadt a pisztolyon, amelynek tokját a pult alá erősítették. Könnyen elérhető helyen tartották, készen minden eshetőségre, most azonban a tokjából se próbálták kihúzni.

– Van idelent egy pisztoly – nézett fel. – Negyvenötösnek tűnik. Az öregnek esélye sem volt előrántani.

– A gyilkos berontott, és tüzet nyitott, mielőtt az öreg kapcsolt volna – vélte Ferras. – Talán mások is tudták a környéken, hogy pisztolyt tart a pult alatt.

Lucas a torkát köszörülte, mint aki megkérdőjelezi a feltevést.

– Mi az, őrmester? – kérdezte Bosch.– Az a pisztoly korábban nem volt itt – felelte Lucas. – Az

elmúlt öt évben, amióta itt vagyok, a fickót legalább fél tucatszor rabolták ki. Amennyire tudom, sosem rántott fegyvert. Ez az első eset, hogy hallok a pisztolyról.

Bosch bólintott. Az észrevétel helyénvalónak látszott. Elfordította a fejét, hogy a válla felett beszéljen az őrmesterrel.

– Mit lehet tudni a szemtanúról? – kérdezte.– O, hát nem is igazán szemtanú – válaszolt Lucas. – Mrs.

Li az, az áldozat felesége. Bejött, hogy vacsorát hozzon a férjének, akkor talált rá. A hátsó szobában van, de szükségük lesz egy tolmácsra. Felhívtuk az ÁBO– t, kértük, hogy küldjenek egy kínai szakértőt.

Bosch vetett még egy pillantást a halott arcára, azután felállt, miközben mindkét térde jókorát roppant. Lucas az egykori Ázsiai Bűnözők Osztályára utalt, amelyet nemrégiben kereszteltek át Ázsiai Bűnszervezetek Osztályára, mert a korábbi elnevezés tévesen azt a benyomást keltette, mintha minden ázsiai szükségképpen bűnöző lenne. A rövidítés ettől még nem változott, ahogyan az a tény sem, hogy a külsősök bevonása ellenére Bosch maradt a rangidős nyomozó.

– Maga beszél kínaiul, őrmester?– Nem, ezért is hívtam az ÁBO– t.– De akkor honnét tudta, hogy kínai tolmács kell, nem,

mondjuk, koreai vagy vietnami?– Huszonhat éve ez a munkám, nyomozó, és…– Első látásra felismer egy kínait.

– Nem, én csak azt akartam mondani, hogy egyre nehezebb végigcsinálnom egy műszakot, ha nem viszek be egy–egy koffeinlöketet. Ezért aztán napjában egyszer beugrók ide, hogy vegyek egy olyan energiaitalt. Attól öt órára feléled az ember. Szóval az idők során egy kicsit közelebbről is megismertem Mr. Lit. Elmondta, hogy a feleségével Kínából települtek át. Innét tudom.

Bosch bólintott, zavartan, amiért sarokba próbálta szorítani Lucast.

– Talán nekem is ideje lenne, hogy kipróbáljak egy ilyen koffeinlöketet – vallotta be. – Mrs. Li értesítette a rendőrséget?

– Nem. Ahogy mondtam, csak néhány szót ért angolul. Amennyire tudom, Mrs. Li a fiát hívta, ő tárcsázta azután a 911– et.

Bosch kilépett, és megkerülte a pultot. Ferras mögötte őgyelgett, majd leguggolt, hogy tanulmányozza a holttestet és a fegyvert, ahogy addig Bosch tette.

– Hol van a fiú? – érdeklődött Bosch.– Már jön, csak a Völgyben dolgozik – felelte Lucas. –

Bármikor itt lehet.Bosch a pultra mutatott.– Ha majd ideér, az emberei tartsák távol innét.– Értem.– Amennyire lehet, meg kell őriznünk a helyszínt.Lucas vette a lapot, és kiterelte embereit az üzletből. Miután

végzett a pult mögött, Ferras csatlakozott Boschhoz az ajtónál, ahol felnézett a bolt közepén a mennyezetre erősített biztonsági kamerára.

– Miért nem nézel körül hátul? – mordult fel Bosch. – Nézd meg, tényleg elvitte-e a fickó a lemezt, és hogy mi van a tanúval.

– Megyek.– Keresd meg a termosztátot is. Túl meleg van itt. Nem

akarom, hogy a tetem máris oszlásnak induljon.Ferras nekivágott a középső folyosónak. Bosch visszanézett,

hogy a maga teljességében mérje fel a helyszínt. A pult négy méter hosszú lehetett. A pénztárgépet középen állították fel, így kétoldalt bőven maradt hely arra, hogy a vásárlók feltegyék az árut. Egyik oldalra rágós– cukorkás állvány is került. A pénztárgép túloldalán helyezték el az olyan kelendőbb termékeket, mint az energiaitalok, az olcsó cigaretták és a lottószelvények. Cigarettából a pénztár felett tárolták az egész kartonokat.

A pult mögötti polcon sorakoztak a drágább italok, amelyeket a vevőnek úgy kellett kérnie. Bosch hat sorra való Hennessyt is látott. Tudta, a drága konyakot főként az utcai bandák vezérei szeretik. Azzal is tisztában volt, hogy a Fortune Liquors a Hoover úti banda felségterülete. A banda rég kinőtte ezt a területet, a Hoover úton túl is komoly hírnevet és ismertséget szerzett magának.

Bosch két dologra lett figyelmes, ezért közelebb lépett a pulthoz.

A pénztárgép láthatóan elfordult a pulton, a műanyag lapon por és mocsokfolt jelölte a helyet, ahol eredetileg állt. Alighanem a gyilkos húzta maga felé, amíg kirámolta a fiókot, ebből pedig az következett, hogy nem maga Mr. Li nyitotta ki, és adta át a bevételt. Ekkor már nagy valószínűséggel halott volt, vagyis Ferras elmélete helytálló: a gyilkos azonnal tüzet

nyitott. Ennek akkor lesz jelentősége, ha majd bizonyítaniuk kell, hogy előre megfontolt gyilkosságról van szó. Addig is Bosch megpróbálta alaposabban megérteni, mi történt az üz-letben, és már tudta, milyen típusú elkövetőt keresnek.

A zsebébe nyúlt, és elővette a szemüveget, amit a közeli munkákhoz használt. Feltette, majd anélkül hogy bármihez hozzáért volna, áthajolt a pulton, és megvizsgálta a pénztárgép billentyűit. Nem látott olyat, amivel egyértelműen kinyithatta volna a fiókot. 0 maga se tudta, hogyan nyitható. Akkor a gyilkos honnét tudta?

Felegyenesedett, és végignézett a pult mögött, a falon sorakozó üvegeken. A Hennessy előre és középre került, könnyen hozzáférhető helyre, ha a Fíoover útiak egyike benézett, Bosch mégsem látott foghíjas sort. Egyetlen palack sem hiányzott.

Újra áthajolt a pult felett. Ezúttal megpróbálta elérni az első sorban álló üvegek egyikét, és rájött, hogy ha megtámaszkodik a pulton, könnyedén le tudja emelni bármelyiket.

– Harry!Bosch kiegyenesedett, és társához fordult.– Az őrmesternek igaza volt – jelentette Ferras. – A

biztonsági kamera lemezre ment, de a készülékben nincs lemez. Vagy elvitték, vagy a kamera csak elrettentésül szolgált, és nem rögzített képeket.

– Találtál mentéseket?– Van néhány a polcon, de a rendszer egyetlen lemezzel

működik. Újra és újra ugyanarra rögzít. Korábban a rablási osztályon dolgoztam, ott sok ilyet láttunk. Egy felvételt nagyjából egy napig tárol, azután a gép felülírja a lemezt. Kiveheted, ha meg akarsz nézni valamit, de csak aznap.

– Oké, azért foglaljuk le a többi lemezt is.Lucas tért vissza a bejárati ajtón át.– Itt az ÁBO – közölte. – Beküldjem az emberüket?– Felesleges – felelte Bosch. – Mindjárt megyek.

3.

osch kilépett az üzletből a napfényre. A hőség nem enyhült, noha későre járt. A Santa Ana– i szelek száraz levegőt hoztak a városba. A dombok közt lángoló

tüzek füstje lepelként borult a tájra. Bosch máris érezte, ahogy inge a hátához tapad.

BOdakint találkozott a másik civil ruhás nyomozóval.– Bosch nyomozó?– Én vagyok.– David Csu kapitány, ÁBO. A járőrök hívtak ki. Miben

segíthetek?A köpcös, testes Csu hangjában nyoma sem volt idegen

akcentusnak. Bosch intett neki, hogy kövesse, miközben átbújt a kordon alatt, és visszaindult a kocsija felé. Már menet közben levette a zakóját. Előhúzta a gyufát, és áttette a nadrágzsebébe, azután bélésével kifelé összehajtogatta a zakóját, és betette a tiszta kartondobozba, amelyet külön erre a célra tartott a kocsi csomagtartójában.

– Meleg van bent – jegyezte meg Csunak.Középen kigombolta az ingét, hogy ide tűrje be a

nyakkendőjét. Ügy tervezte, hogy kiveszi részét a helyszínelésből, és nem akarta, hogy ebben bármi zavarja.

– Kint is – vágta rá Csu. – Az őrmester mondta, hogy várjak, amíg kijön.

– Elnézést. Jó, akkor mondom, hogy állunk. Az idős férfi, aki hosszú évek óta viszi az üzletet, holtan fekszik a pult mögött. Háromszor lőttek a mellkasába, feltehetőleg rablógyilkosság történt. A felesége találta meg, aki nem beszél angolul. Felhívta a fiát, ő értesített bennünket. Feltétlenül ki kell hallgatnunk, és itt jön a képbe maga. Lehet, hogy a fiúnál is segítenie kell, miután ideért. Jelen pillanatban ennyit tudunk.

– Egyáltalán kínaiak?– Szinte biztosan. Az őrmester közelről ismerte az áldozatot,

Mr. Lit.– Tudja, melyik dialektust beszéli Mrs. Li?Visszaindultak a kordon felé.– Nem. Ez gondot okozhat?– Ismerem az öt fő kínai dialektust, ebből a kantonit és

mandarint folyékonyan beszélem. Ez a két leggyakoribb L.A.– ben.

Ezúttal Bosch felemelte a műanyag szalagot, amíg Csu átbújt alatta.

– Melyik az anyanyelve?– Én itt születtem, nyomozó, de a családom hongkongi,

ezért már otthon megtanultam a mandarint.– Igazán? A lányom is Hongkongban él az anyjával. Kezd

szépen beszélni mandarinul.– Jó neki. Remélem, hasznát veszi az életben.Beléptek az üzletbe, ahol Bosch megmutatta Csunak a pult

mögött fekvő holttestet, mielőtt átsétálták a bolt hátsó részébe. Itt Ferras fogadta őket, aztán Csu köszöntötte Mrs. Lit.

A nemrég megözvegyült asszony láthatóan sokkos állapotban volt. Semmi sem utalt rá, hogy mindeddig egyetlen könnycseppet is ejtett volna a férjéért – abba a tudathasadásos

állapotba került, amit Bosch korábban is sokszor látott. A férje holtan feküdt az üzletben, őt magát idegenek vették körül, akiknek egyetlen szavát sem értette. Bosch gyanította, hogy csak a fiát várja, azután már semmi sem vethet gátat a könnyeinek.

Csu tapintatosan bánt vele, először próbálta elnyerni a bizalmát. Bosch feltételezte, hogy a beszélgetés mandarinul folyik. Lányától tudta, hogy a mandarin sokkal dallamosabb, kevesebb benne a torokhang, mint a kantoniban és egynémely más dialektusban.

Néhány perc múltán Csu Bosch és Ferras felé fordult, hogy tudósítson a fejleményekről.

– A férje egyedül maradt az üzletben, amíg ő hazament vacsorát főzni. Amikor visszatért, azt hitte, üres a bolt. Azután megtalálta őt a pult mögött. Az üzletben nem volt más. Az asszony hátul parkolt le, és a saját kulcsával, a hátsó ajtón jött be.

Bosch bólintott.– Mennyi ideig volt távol? Kérdezze meg, mikor hagyta el

az üzletet.Csu követte az utasítást, majd visszafordult Boschhoz a

válasszal.– Mindennap fél háromkor megy el, hogy vacsorát

készítsen. Azután még visszajön.– Vannak alkalmazottak?– Nincsenek, ezt már kérdeztem. Csak a férj és Mrs. Li.

Mindennap tizenegytől este tízig vannak nyitva. Szünnap vasárnap.

Jellegzetes bevándorlósors, gondolta Bosch. Csak a golyókkal nem számoltak, amelyek véget vetettek mindennek.

Bosch hangokat hallott az üzlet előtt, ezért kidugta fejét a hátsó folyosóra. Megérkeztek a helyszínelők, készen a munkára.

Visszafordult a raktár felé, ahol tovább folyt Mrs. Li kihallgatása.

– Csu… – szakította félbe Bosch.Az ÁBO nyomozója felnézett rá.– Kérdezze a fiúról. Otthon volt, amikor hívta?– Már kérdeztem. Van egy másik üzletük, lent a Völgyben.

A fiú ott dolgozik. A család a kettő között lakik, Wilshire– ben.Bosch számára egyértelműnek tűnt, hogy Csu tudja, mit

csinál. Nem kellett a szájába adni a megfelelő kérdéseket.– Oké, akkor mi elmegyünk előre. Kérdezze ki az asszonyt,

majd miután a fiú megérkezett, legjobb lesz, ha mindenkit bekísér a belvárosba. Megfelel így?

– Semmi gond – bólintott Csu.– Helyes. Szóljon, ha szüksége van valamire.Bosch és Ferras visszatért a hátsó folyosóra, onnét pedig az

üzletbe. Bosch mindenkit ismert a helyszínelők közül. Megérkeztek a törvényszéki intézet emberei is, hogy dokumentálják a helyszínt, és elszállítsák a holttestet.

Bosch és Ferras úgy döntött, ezen a ponton különválnak. Bosch a helyszínen maradt, a nyomozás vezetőjeként ő felügyelte a bűnjelek begyűjtését és az áldozat elszállítását; Ferras eközben bekopogtatott a környékbeli ajtókon. Az italbolt egy üzletsoron működött, ezért körülnézett, hátha valaki látott vagy hallott valamit. Mindketten tudták, hogy az erőfeszítés valószínűleg nem hoz eredményt, de akkor is meg kellett próbálniuk. Egy jármű vagy gyanús személy leírása a

kirakójáték olyan darabkája lehet, amely végül elvezet a megoldáshoz. Ez a rutineljárás.

– Nem baj, ha magammal viszem az egyik járőrt? – kérdezte Ferras. – Aki ismeri a környéket…

– Vidd csak.Bosch úgy gondolta, Ferras nem feltétlenül azért kérte a

járőrt, hogy jobban eligazodjon a terepen. Azt akarta, hogy fedezze valaki, amíg végigjárja a környékbeli üzleteket.

Két perccel Ferras távozása után Bosch hangokat és felfordulást észlelt az üzlet előtt. Kilépett, és látta, hogy Lucas járőrei megpróbálnak a kordonon kívül tartani egy ázsiai férfit, aki a húszas évei közepén járhatott, és feszes pólót viselt, amely jól kiemelte vékony alakját. Bosch sietve közelebb lépett.

– Oké, elég ebből! – közölte olyan hangon, hogy senki ne kételkedjen benne, ki a rangidős. – Engedjék el – tette hozzá.

– Látni akarom az apámat – közölte a fiatal férfi.– Nos, ennek nem ez a módja.Bosch közelebb lépett, és biccentett a két járőrnek.– Innen átveszem Mr. Lit.A járőrök kettesben hagyták Boscht és az áldozat fiát.– Mi a teljes neve, Mr. Li?– Robert Li. És látni akarom az apámat.– Megértem. Ha valóban ezt akarja, odaengedem hozzá, de

csak ha végeztek a helyszíneléssel. Én vezetem az egész nyomozást, de most még én se láthatom az apját, úgyhogy le kell higgadnia. Csak úgy érheti el, amit akar, ha megnyugszik.

A fiatal férfi lesütötte a szemét, és lassan bólintott. Bosch kinyújtotta a kezét, és megérintette a vállát.

– Rendben.

– Anyám hol van?– A hátsó helyiségben, egy másik nyomozóval.– Őt legalább láthatom?– Igen, természetesen. Egy perc, és odakísérem. Csak előbb

fel kell tennem néhány kérdést. Lehetséges?– Hogyne. Vágjon bele!– Először is, a nevem Harry Bosch. Én vezetem a

nyomozást. Meg fogom találni azt, aki megölte az apját, ennyit már most megígérhetek.

– Ne ígérjen olyasmit, amit nem szándékozik betartani. Még csak nem is ismerte őt. Nem törődik vele. 0 is csak egy… hagyjuk.

– Egy mi?– Mondtam, hagyjuk.Bosch egy hosszú pillanatig némán meredt rá.– Hány éves maga, Robert?– Huszonhat, és most már látni akarom az anyámat.Elfordult, és elindult volna az üzlet hátsó bejárata felé, de

Bosch megragadta a karját. A fiatal férfi erős volt, de Bosch szorításának ereje még őt is meglepte. Robert Li megállt, és lenézett a karjára kulcsolódó ujjakra.

– Előbb hadd mutassak valamit, azután odakísérem az anyjához.

Bosch elengedte Li karját, azután elővette zsebéből a gyufát. A férfi felé nyújtotta. Li arcán nem látszott meglepődés.

– Mi van vele? Ilyeneket osztogattunk, mielőtt jött a gazdasági válság, és le kellett mondanunk az ilyen fényűzésekről.

Bosch bólintott.

– Én tizenkét éve kaptam az apja boltjában. Ha jól számolom, akkor maga tizennégy éves lehetett. A városban kis híján kitört a felkelés. Épp ezen a helyen, a kereszteződésnél.

– Emlékszem rá. Kifosztották a boltot, és összeverték apámat. Akkor kellett volna abbahagynia. Anyámmal mondtuk neki, hogy inkább a Völgyben nyissunk új üzletet, de nem hallgatott ránk. Nem hagyta, hogy elüldözzék innét, és most nézze meg, mi lett a vége. – Tehetetlen mozdulattal mutatott a bejáratra.

– Nos, akkor éjszaka én is itt voltam – folytatta Bosch. – Tizenkét éve. Amilyen hirtelen kitört a felkelés, ugyanolyan hirtelen véget is ért, és csak egy áldozatot szedett.

– Tudom, egy zsarut. A kocsijából rángatták ki.– Én is vele voltam abban a kocsiban, de engem nem kaptak

el. És miután eljutottam ide, biztonságban voltam. Iszonyúan vágytam egy cigarettára, ezért bejöttem az apja boltjába. Ott találtam a pult mögött, de a fosztogatók addigra az utolsó cigarettáját is elvitték.

– Bosch feltartotta a gyufát. – Gyufa maradt bőven, de cigaretta egy szál se. Akkor az apja benyúlt a zsebébe, és elővette a sajátját. Egyetlen szál cigije maradt, de azt is nekem adta. – Bosch bólintott. Ennyi volt a történet. Ennyi és nem több. – Nem ismertem az apját, Robert, de meg fogom találni, aki ezt tette. És én mindig betartom, amit ígérek.

Robert Li bólintott, mielőtt újra lesütötte a szemét.– Oké – mondta Bosch. – Akkor most odakísérem az

anyjához.

4.

ár éjfélre járt, mire végeztek a helyszíneléssel, és visszatértek a kapitányságra. Bosch akkorra eldöntötte, hogy nem viszi be a hozzátartozókat

hivatalos vallomástételre. Miután egyeztetett velük, és szerda reggelre találkozót beszéltek meg, hazaengedte őket, hogy meggyászolják szerettüket. Nem sokkal ezután Ferrast is hazaengedte, hogy megkísérelje orvosolni az otthoni károkat. Egyedül maradt, amíg rendszerezte a bűnjeleket, és most először alkalma nyílt rá, hogy zavartalanul végiggondolja első benyomásait. Tudta, hogy a szerda mozgalmas napnak ígérkezik – reggel érkezik a család, majd a szakértői és a lÁBOrjelentés. Akkor tűzik ki a boncolás időpontját is.

M

Noha Ferras hiába kérdezte ki a környékbeli boltosokat – ahogyan azt előre látták –, egy potenciális gyanúsítottat mégis találtak. Szombat este, három nappal a meggyilkolása előtt Mr. Li összekülönbözött egy kamasszal, aki meggyőződése szerint rendszeresen lopott az üzletéből. Mrs. Li szerint, akinek szavait Csu nyomozó fordította le, a tizenéves felháborodottan tagadta, hogy bármit is ellopott volna, majd a faji kártyát is kijátszotta, amikor azt állította, hogy Mr. Li csak azért vádolja őt, mert fekete. Ami önmagában nevetséges, hiszen az üzlet forgalmának kilencvenkilenc százalékát a környékbeliek adták, akik mind feketék. Mr. Li mégsem hívta a rendőröket, csupán

elkergette az üzletből a kamaszt, aki többé nem tehette be oda a lábát. Mrs. Li szerint a fiú azzal a fenyegetéssel távozott, hogy amikor legközelebb visszatér, szétdurrantja a fejét. Li erre előhúzta fegyverét a pult alól, célba vette vele a fiút, és biztosította róla, hogy fel van készülve erre az eshetőségre is.

A kamasz tehát tudott a pisztolyról, amelyet Li a pult alatt tartott. Ha be akarta váltani a fenyegetését, belépés után azonnal cselekednie kellett, mielőtt még Li a fegyverért nyúlhatott.

Mrs. Li másnap reggel végignézte a nyilvántartást, hátha ráakad a fenyegetőző fiú fényképére. Ha a tizenéves kapcsolatban állt a Hoover úti bandával, nagy eséllyel benne volt a könyvben.

Bosch mégsem bízott a nyomban, sem abban, hogy a kölyök az elkövető. A körülmények egyszerűen nem vallottak bosszúból elkövetett gyilkosságra. Tudta, hogy nem hagyhatja annyiban a dolgot, és beszélnie kell a kölyökkel, de nem számított rá, hogy annak köze lenne az esethez. így túlságosan egyszerű lenne, a jelek pedig mindenre utaltak, csak egyszerű ügyre nem.

A kapitány irodájának közelében tárgyaló nyílt, benne hosszú faasztallal. A helyiséget elsősorban étkezőként, másodsorban értekezletekre és olyan megbeszélésekre használták, amelyekben több nyomozócsoport is érdekelve volt. Miután mindenki hazament, Bosch egyedül maradt a szobában, és szétteregette az asztalon a helyszínen nemrég készült fényképeket.

Addig rendezgette a fotókat, míg mozaikos formában ki nem rakta a bűntény egész helyszínét. Erről eszébe jutott az angol művész, David Hockney, aki egy ideig Los Angelesben

élt, és több olyan kollázst is készített, amelyek művészi szinten ábrázolták Dél–Kalifornia vidékeit. Bosch úgy ismerkedett meg a fotómozaikkal és Hockney– val, hogy utóbbi egy ideig a szomszédságában lakott. Habár személyesen sosem találkoztak, idővel Harry szokásává vált, hogy a bűntények helyszínén készült fotókat mozaikba rendezze, hogy ezáltal új részleteket és nézőpontokat fedezzen fel. Hockney is erre biztatott a műveivel.

Ahogy elnézte a fotókat, miközben a frissen főtt kávét kortyolgatta, Bosch először csak azokat a dolgokat ismerte fel, amelyek már a helyszínen sem kerülték el a figyelmét. Középütt állt a Hennessyk bontatlan sora. Harrynek nehezére esett elhinni, hogy a gyilkosságnak bármi köze van a környékbeli bandákhoz – kétségesnek tartotta, hogy egy bandatag kirámolná a kasszát, de nem nyúlna a Hennessykhez. A konyak valóságos trófea lett volna számára. Könnyűszerrel le is vehette, főként ha meg kellett kerülnie a pultot, hogy összeszedje a lőszerek hüvelyeit. Akkor miért nem nyúlt a Hennessykhez?

Bosch arra a következtetésre jutott, hogy a gyilkos nem törődött a Hennessykkel. Következésképpen nem lehet bandatag.

Érdeklődése ezután az áldozat sebeire irányult. Bosch számára a bolti szarka azonnal megszűnt gyanúsítottnak lenni. A mellkas három bemeneti nyílása nem hagyott kétséget a gyilkos szándék felől, az áldozatot ugyanakkor nem lőtték fejbe, ami kizárta a hirtelen felindulásból vagy bosszúból elkövetett gyilkosságot. Bosch sok száz ügyben nyomozott már, a legtöbbjükben lőfegyvert használtak, ezért tudta: ha valakit arcon lőttek, akkor a gyilkosságot legtöbbször

személyes indíték motiválta, és az áldozat ismerte a tettest. Ennek ellenkezője ugyanúgy igaz lehetett. Három lövés a mellkasba – nem személyes indíték. Üzleti ügy. Bosch biztosan tudta, hogy a névtelen tolvaj nem lehet a gyilkos. Olyasvalakit kerestek, aki alighanem teljesen ismeretlen volt John Li számára. Valakit, aki hidegvérrel besétált, és háromszor mellbe lőtte a boltost, azután kapkodás nélkül kiürítette a kasszát, és bement a hátsó szobába, hogy kivegye a lemezt a felvevőből.

Bosch tudta, hogy a tettesnek vélhetően nem ez az első gyilkossága. Másnap utána kell néznie, követtek-e el hasonlót Los Angelesben és a környékén.

Ahogy elnézte az áldozat arcáról készült képet, hirtelen felfedezett valamit. A vérfolt Li arcán és állán elmosódott, miközben a fogak fehérek maradtak. Nem szennyezte őket vér.

Közelebb emelte a fényképet, és próbálta értelmezni. Mindeddig feltételezte, hogy a vér a szétroncsolt tüdőből származott, miközben az áldozat görcsösen kapkodott levegő után. De akkor a fogak hogyan maradtak tiszták?

Letette a fotót, és megkereste a mozaikban az áldozat jobb kezét, amely lehullt a teste mellé. Vér szennyezte az ujjakat és a hüvelyket, egészen a tenyér vonaláig.

Üjra megnézte a véres arcot, és hirtelen ráeszmélt, hogy Li véres kezével megérintette az ajkát. Ez kettős átvitelre utalt: Li megtapogatta szétlőtt mellkasát, majd a vért az ujjaival továbbította az arcára.

A kérdés csak az, hogy miért. Ezek a mozdulatok a haláltusáját kísérték, vagy valami egészen mást csinált?

Bosch elővette mobilját, hogy felhívja a törvényszéki orvostani intézetet. Nem kellett keresnie a számot, szerepelt a

kapcsolatok listáján. Amíg kicsengett, vetett egy pillantást az órájára. Tíz perccel múlt éjfél.

– Orvostani intézet.– Cassel bent van?Max Cassel végezte el a helyszínelést a Fortune Liquorsben,

és ő szállíttatta el a holttestet.– Nem, épp most… várjon csak, mégis itt van.Félretették a kagylót, majd néhány pillanat múlva Cassel

vette fel.– Nem érdekel, ki maga. Már nem vagyok itt. Csak azért

jöttem vissza, mert itt hagytam a kávémelegítőmet.Bosch tudta, hogy Cassel legalább egyórányira, Palmdale–

ben lakik. A szivargyújtóról működő kávésbögrék elválaszthatatlanul hozzátartoznak az ingázókhoz.

– Itt Bosch. Bedugta már az emberemet egy fiókba?– Még nem, minden fiókunk foglalt. A hármas hűtőben van,

de már végeztem vele, megyek haza.– Én megértem, csak egy gyors kérdésre feleljen. Megnézte

a száját?– Mit ért azon, hogy megnéztem– e a száját? Természetesen

megnéztem. Ez a munkám.– És nem talált semmit? A szájában vagy a torkában?– De igen, úgy tűnik, van ott valami.Bosch érezte, ahogy az adrenalin felpezsdül az ereiben.– Miért nem szólt azonnal? És mi az?– A nyelve.Az adrenalin leapadt, és Bosch magába roskadt, miközben

Cassel kuncogni kezdett. Harry már azt hitte, tényleg talált valamit.

– Nagyon vicces. Mi van a vérrel?

– Valóban volt egy kevés vér a nyelvén és a torkában. Szerepel a jelentésemben, amelyet holnap akár kézbe is vehet.

– De hát három golyót kapott. A tüdeje olyan lehetett, mint az ementáli. Nem kellett volna több vérnek lennie?

– Nem, ha akkor már halott volt. Nem, ha a szívét lőtték át először, és az azonnal megállt. Nézze, Bosch, most már mennem kell. Holnap kettőkor úgyis találkozik Laksmival. Tegye fel neki a kérdéseit.

– Úgy is lesz, de most magával beszélek. Úgy érzem, mintha valami elkerülte volna a figyelmünket.

– Mi a csudáról beszél?Bosch az előtte fekvő fényképekre meredt, tekintete ide-oda

járt az arc és a kéz között.– Szerintem betett valamit a szájába.– Kicsoda?– Az áldozat. Mr. Li.Cassel egy hosszú pillanatig némán mérlegelte a dolgot, és

talán felötlött benne, hogy ez tényleg elkerülte a figyelmét.– Hát, ha így is tett, a szájában és a torkában nem láttunk

semmit. Ha ezt a valamit lenyelte, nem is tartozik hozzám. Laksmi dolga, és ő meg is fogja találni… majd holnap.

– Hagyna neki egy üzenetet, hogy nézzen utána?– Éppen próbálok hazavergődni, Bosch. Mondja meg neki

maga, ha majd bejött.– Oké, de a biztonság kedvéért, hagyjon neki üzenetet.– Jó, legyen, hagyok neki üzenetet. Tudja, manapság már

nem fizetnek túlórát…– Igen, tudom. Ahogy nálunk se. Kösz, Max.

Bosch összecsukta a telefonját, és úgy döntött, egy időre félreteszi a fotókat. A boncolás meg fogja állapítani, helyes-e a feltevése, addig úgysem tehet semmit az ügyben.

Két műanyag borítékban eltették a két lemezt, amelyeket a felvevő egység mellől hoztak el. A lemezek műanyag tokján mindkét esetben feljegyeztek egy dátumot: az egyiken a 9/01–et, ami egy héttel korábbra esett, a másikon a 8/27–et. Bosch elsétált a két lemezzel a tárgyaló végében elhelyezett DVD–lejátszóhoz, és elsőként a 8/27–es korongot csúsztatta a nyílásba.

A képek osztott képernyőn jelentek meg. Az egyik kamera az üzletet mutatta a pulttal és a pénztárgéppel, a másik a hátsó traktust. A kép felső részéről lehetett leolvasni a dátumot és az időt. A cselekmény valós időben zajlott. S miután az üzlet délelőtt 11–től este 10–ig tartott nyitva, Bosch rádöbbent, hogy huszonkét órányi anyagot kellene végignéznie, hacsak nem használja a gyorskereső gombot.

Vetett egy pillantást az órájára. Vagy átdolgozza az éjszakát, és próbálja megoldani a rejtélyt, hogy John Li miért éppen ezt a két lemezt őrizte a felvevő mellett, vagy most azonnal hazamegy, és megpróbálja kipihenni magát. Az ember sosem tudhatja, milyen messzire vezetnek egy ügy szálai, és az alvás mindig fontos. Amellett semmi sem utalt arra, hogy a lemezeknek közük lenne a gyilkossághoz. A gépben levő lemezt elvitték. Nyilván sokat segített volna a munkában, de elveszett.

Pokolba az egésszel, gondolta Bosch. Úgy döntött, végigpörgeti az első lemezt, hátha segít a rejtély megoldásában. Közelebb húzott egy széket, elhelyezkedett a televízió előtt, és négyszeres gyorsítást állított be. Úgy számította, így is

legkevesebb három órájába telik, mire végez az első lemezzel. Azután még hazamehet, pihenhet néhány órát, és reggel bejöhet ugyanúgy, mint a többiek.

– Akkor lássuk, miből élünk – mormolta maga elé.

5.

osch hirtelen felriadt álmából, és ahogy kinyitotta a szemét, Gandle hadnagy jelent meg előtte, amint fentről néz le rá. Egy hosszú pillanatba telt, amíg

kitisztultak a gondolatai, és rájött, hol is van.B

– Hadnagy?– Mit keres az irodámban, Bosch?Bosch felült a kanapén.– Én… csak videóztam a tárgyalóban, de olyan sokáig, hogy

már nem lett volna értelme hazamenni. Mennyi az idő?– Mindjárt hét, de ez nem magyarázat arra, mit keres az

irodámban. Amikor tegnap hazamentem, bezártam az ajtót.– Valóban?– Valóban.Bosch bólintott, és úgy tett, mintha csak most ocsúdna.

Örült, hogy eltette a tolvajkulcsot, miután kinyitotta vele a zárat. Gandle-é volt az egyetlen kanapé az egész osztályon.

– Talán a takarítók felejtették el bezárni… – tűnődött el.– Nem lehet, ugyanis nincs hozzá kulcsuk. Nézze, Harry, én

nem bánom, ha az embereim használják a kanapét, de az ajtót nem ok nélkül tartom zárva. És nem engedhetem meg, hogy bárki kinyissa, miután én bezártam.

– Igaza van, hadnagy. Gondolja, hogy mi is kaphatunk egy kanapét az irodánkba?

– Megpróbálom elintézni, de most nem ez a lényeg.Bosch felállt.– Értem a lényeget. Most visszamegyek dolgozni.– Ne olyan sietősen. Meséljen kicsit arról a videóról, amely

miatt nem tudott hazamenni.Bosch röviden elmondta, mit látott, amikor az éjszaka

közepén mintegy öt óra alatt lepörgette mindkét lemezt. John Li akaratlanul is hagyott nekik egy fontosnak látszó nyomot.

– Akarja, hogy megmutassam a tárgyalóban?– Miért nem várjuk meg a társát? Majd együtt megnézzük.

Addig inkább igyon egy kávét.Bosch otthagyta Gandle–t, és átsétált az osztályon – az

üveglapokkal határolt munkahelyek és hangszigetelő falak személytelen labirintusán. A hely sterilnek tűnt, mint egy biztosító irodája, és a csend néha olyan fojtogatóvá vált, hogy Bosch alig tudott összpontosítani. Az eddig néptelen iroda csak lassan kezdett megtelni. Mindig Gandle érkezett elsőnek, aki szeretett jó példával elöl járni.

Harry lesétált a kávézóba, ami ugyan hétkor nyitott, most mégis üresen állt, hiszen az állomány java része még a Parker Centerben dolgozott. Az átköltözés az új helyre csak lassan haladt. Elsőnek a nyomozók jöttek el, azután az irodai alkalmazottak, végül a többiek. Az épület hivatalos átadására még két hónapig biztosan nem került sor. Ez együtt járt azzal, hogy a kávézóban nem kígyóztak sorok, viszont a választék is korlátozott maradt. Bosch hagyományos zsarureggelit rendelt: kávét két fánkkal. Vitt egy kávét Ferrasnak is. Gyorsan felfalta a két fánkot, amíg tejszínt és cukrot tett társának a kávéjába, azután lifttel ment vissza az irodába. Mire felért, Ferras már ott

ült a helyén. Bosch letette elé a kávéját, mielőtt átsétált a saját helyére.

– Kösz, Harry – nézett fel Ferras. – Tudhattam volna, hogy már bent vagy… hé, nem ez az öltöny volt rajtad tegnap is? Csak azt ne mondd, hogy egész éjjel dolgoztál.

Bosch leült.– Pihentem néhány órát a hadnagy kanapéján. Mrs. Li és a

fia mikor jön be?– Tíz órát mondtam nekik. Miért?– Azt hiszem, van valami, aminek utána kellene járni. Éjjel

megnéztem azt a két lemezt, amelyet a felvevő mellett találtunk.

– Mit találtál?– Fogd a kávéd, és megmutatom. A hadnagy is látni akarja.Tíz perccel később Bosch már ott állt a tévé előtt,

távirányítóval a kezében, míg Ferras és Gandle a tárgyalóasztal végében foglalt helyet. Megkereste a 9/01–es lemezen a megfelelő helyet, ahol lejátszásra készen megállította a képet.

– Oké, szóval az emberünk kivette a lemezt a felvevőből, így nincs felvételünk arról, ami tegnap történt. Hátramaradt viszont két másik lemez, amelyeket augusztus 27– re és szeptember 1–jére dátumoztak. Ez a lemez a szeptemberi, amelyet tegnaptól számítva éppen egy héttel ezelőtt rögzítettek. Eddig érthető?

– Követjük – bólintott Gandle.– Mr. Li ez esetben nem tett mást, mint dokumentálta két

bolti szarka ténykedését. A két lemezben az a közös, hogy mindkét napon benyitott ugyanaz a két fickó, és amíg az egyik a pultnál cigarettát kért, addig a másik a tömény italok között őgyelgett. Az első fickó elvonta Li figyelmét a társáról és a pult

mögé felszerelt képernyőről. Amíg Li kiszolgálta az első fickót a pultnál, a másik becsúsztatott néhány üveg vodkát a zsebébe, majd fogott egyet, hogy kifizesse. Amikor a pulthoz ért, kinyitotta a tárcáját, és látta, hogy otthon felejtette a pénzét, így végül fizetés nélkül távozott. Mindkét alkalommal ez történt, annyi különbséggel, hogy a két fickó közben szerepet cserélt. Li szerintem ezért tartotta meg a két lemezt.

– Gondolod, hogy fel akarta jelenteni őket? – kérdezett közbe Ferras.

– Lehetséges – felelte Bosch. – A felvételek birtokában meg is tehette volna.

– Ez lenne a nyom? – horkant fel Gandle. – Ezért virrasztotta át az éjszakát? Olvastam a jelentést. Ennél még a kölyök is többet ér, akire Li pisztolyt fogott.

– Nem ez a nyom – válaszolt türelmetlenül Bosch. – Csak azt mondom, hogy Li ezért tartotta meg a lemezeket. Kivette őket a felvevőből, mert tudta, hogy a két fickó még visszatérhet hozzá, és meg akarta őrizni a bizonyítékot. Ezzel pedig akaratlanul is rögzített számunkra egy nyomot a szeptemberi szalagon.

Bosch megnyomta a lejátszás gombot, mire a képek mozogni kezdtek. Az osztott képernyő mindkét felén az üres bolt látszott, Livel a pult mögött. A kép tetejéről leolvashatták a pontos időpontot: szeptember 1., kedd 15.03.

Az üzlet ajtaja kinyílt, és belépett rajta egy vásárló, aki kedélyesen intett Linek, mielőtt továbbindult az üzlet hátsó traktusa felé. A szemcsés képen is jól látszott, hogy egy harmincas évei elején járó ázsiai férfi az. A második kamera is rögzítette a képét, amikor elért az egyik hátul álló hűtőhöz, ahonnét kivett egyetlen doboz sört. Ezzel vonult oda a pulthoz.

– Mit csinál? – ráncolta a homlokát Gandle.– Csak figyeljen.A pultnál a vásárló mondott valamit Linek, mire a boltos a

feje fölé nyúlt, és levett egy karton Camel cigarettát, amelyet a pultra tett, mielőtt kis barna papírzacskóba csomagolta a sört.

A vásárló impozáns fizikummal bírt: noha köpcös, alacsony férfi volt, karja és válla izmoktól duzzadt. A pultra tett egy bankjegyet, amelyet Li elvett, mielőtt kinyitotta a pénztárgép fiókját. Az utolsó rekeszbe tette a pénzt, majd leszámolta a visszajárót, és a pulton át a vásárló felé tolta, aki elvette és zsebre vágta a pénzt. A kartont a hóna alá csapta, megmarkolta a becsomagolt sört, majd szabad kezével Lire mutatott, mintha pisztolyt tartana a kezében. A hüvelykujjával még a kakas mozgását is imitálta, mielőtt távozott.

Bosch megállította a lejátszást.– Mi volt ez? – kérdezte Gandle. – Megfenyegette az

ujjával? Ezt akarta megmutatni?Ferras hallgatott, de Bosch szinte biztosan tudta, hogy fiatal

társa látta, amit mutatni akart neki. Lenyomta az ismétlő gombot, majd újból lejátszotta a kérdéses részt.

– Mit látsz, Ignacio?Ferras előrébb lépett, hogy a képernyőre mutasson.– Először is, a fickó ázsiai, vagyis nem a környékről való.Bosch bólintott.– Huszonkét órányi felvételt néztem végig, de Mr. Lit és a

feleségét nem számítva ő volt az egyetlen ázsiai az üzletben. Mi van még, Ignacio?

– A pénz – folytatta Ferras. – Többet kap vissza, mint amennyit adott.

A képernyőn Li éppen a bankjegyeket számolta le a pultra.

– Nézd, beteszi a fickó pénzét a fiókba, majd elkezdi számolni a visszajárót, és odaadja még azt a bankjegyet is, amit tőle kapott. Vagyis a fickó ingyen kapja a sört és a cigit, a pénzről nem is beszélve.

Bosch bólintott. Ferras értette a dolgát.– Mennyit kap? – kérdezte Gandle.A szemcsés felvételen nem lehetett kivenni az egyes

címleteket.– A fiókban négy rekesz van – magyarázta Bosch. – Az

egy–, öt–, tíz– és húszdollárosoknak. Múlt éjjel lelassítottam ezt a részt. A vásárló pénzét Li az utolsó rekeszbe tette. A karton cigi és a sör árából következtethetünk arra, hogy az van a húszasoknak. Ez esetben egy egydollárost, egy ötöst, egy tízest, majd tizenegy húszast ad vissza. Tízet, ha nem számoljuk, amit a vásárló adott.

– Kifosztották a fickót – bólintott Ferras.– Kétszázharminchat dollár? – vonta fel a szemöldökét

Gandle. – Nem éppen kerek összeg, és látni, hogy a fiókban még maradt pénz. Inkább olyan, mintha előre megbeszélt összeget adott volna át.

– Valójában csak kétszáztizenhat dollár, ha az első húszast nem számítjuk.

– Pontosan – bólintott Bosch.Néhány pillanatig mindhárman némán meredtek a

megállított felvételre.– Hát, Harry – szólalt meg végül Gandle –, maga törte ezen

egész éjjel a fejét. Mire jutott?Bosch az időjelző sávra mutatott a képernyő tetején.– A kifizetés pontosan egy héttel a gyilkosság előtt történt.

Kedden délután háromkor, egy héttel korábban. Most kedden

három körül Mr. Lit agyonlőtték. Talán ezen a héten nem akart fizetni.

– Vagy nem volt rá pénze – vetette fel Ferras. – A fiú tegnap elmondta, hogy az üzlet nem ment valami fényesen, Li kis híján csődbe ment, amikor a Völgyben megnyitották a másik boltot.

– Vagyis az öreg nemet mondott, ezért lepuffantották – vonta le a következtetést Gandle. – Maguk szerint ez nem túlzás? Amikor a fickó lelőtte Lit, üzleti nyelven szólva felszámolt egy állandó bevételi forrást.

Ferras vállat vont.– A feleség és a fiú még él. Biztos vették az üzenetet.– És tízre jönnek vallomást tenni – tette hozzá Bosch.Gandle bólintott.– Hogy akarják ezt kezelni? – tette fel a kérdést.– Mrs. Lit rábízzuk Csura, az ÁBO emberére, addig mi

Ignacióval kezelésbe vesszük a fiút. Kiderítjük, mi ez az egész.Gandle szokottan fanyar arckifejezése kezdett felderülni.

Elégedettnek tűnt a nyomozás eddigi menetével.– Rendben, uraim, tudni akarok mindenről.– Előbb mi tudjunk – vágta rá Bosch.Gandle távozott a tárgyalóból, míg Bosch és Ferras tovább

állt a képernyő előtt.– Szépen csináltad, Harry. Boldoggá tetted az öreget.– Még boldogabb lesz, ha végére járunk a dolognak.– Hogy érted?– Úgy értem, van még egy kis munkánk, mielőtt a Li család

ideér. Te kérdezz rá a laborban, tudnak– e már valamit. Hátha végeztek a pénztárgéppel. Ha igen, hozd át ide.

– Mit akarsz vele?

Bosch lekapcsolta a tévét és kivette a lemezt.– Lesz egy kis beszédem Csu nyomozóval.– Gondolod, hogy eltitkol előlünk valamit?– Épp ezt akarom kideríteni.

6.

z ÁBO a bűnszervezetekkel foglalkozó alosztályhoz tartozott, amelynek számos beépült ügynök és nyomozó dolgozott, ennek megfelelően egy jeltelen

épületben kapott helyet. Bosch úgy döntött, gyalogosan teszi meg az utat – több idejébe telt volna előhozni a kocsit a garázsból, átverekedni magát a forgalmon, majd keresni egy másik parkolóhelyet. Fél kilencre oda is ért az ÁBO irodájának ajtajához, de amikor megnyomta a kaputelefon gombját, senki sem válaszolt. Elővette telefonját, hogy megpróbálja felhívni Csu nyomozót, amikor ismerős hangot hallott maga mögött.

A

– Jó reggelt, Bosch nyomozó! Nem számítottam rá, hogy itt találom.

Bosch megfordult. Csu érkezett, a kezében aktatáskával.– Kellemes munkaidejük van – jegyezte meg Bosch.– Igen, szeretjük is.Bosch hátralépett, hogy Csu kinyithassa az ajtót a

kódkártyájával.– Fáradjon be!Csu mutatta az utat az osztályra, ahol tucatnyi íróasztalt

helyeztek el, jobbról a hadnagy irodájával. Csu bevonult az egyik íróasztal mögé, és letette táskáját a földre.

– Mit tehetek önért? – kérdezte. – Úgy terveztem, hogy tízkor, Mrs. Li kihallgatásakor úgyis találkozunk.

Csu leült, Bosch azonban állva maradt.– Szeretnék mutatni magának valamit. Van itt valahol egy

DVD– lejátszó?– Persze, erre.A hátsó részen négy kihallgatásra szolgáló szobát alakítottak

ki. Az egyiket tárgyalónak is használták, benne egy gördíthető állványnyal, azon tévékészülékkel és DVD– lejátszóval. Bosch emellett egy nyomtatót is látott, amivel a saját osztálya nem büszkélkedhetett.

Átadta Csunak a Fortune Liquorsből elhozott lemezt, majd miután a helyére került, kézbe vette a távirányítót, és előretekert délután háromig.

– Szeretném, ha véleményt mondana erről a fickóról, aki bejön.

Csu némán figyelte, ahogy az ázsiai férfi belép az üzletbe, vesz magának egy sört és egy karton cigarettát, majd elteszi a tekintélyes összegű visszajárót.

– Ennyi? – kérdezte, miután a vásárló távozott.– Ennyi.– Lejátszhatnánk még egyszer?– Persze.Bosch visszajátszotta a kétperces epizódot, majd

megállította a felvételt azon a ponton, amikor a vásárló elfordult a pulttól, hogy távozzon. Innét kockánként lépdelt hátrafelé, míg a lehető legtisztább képet nem kapta a férfiról.

– Ismeri? – kérdezte Bosch.– Nem, természetesen nem.– Ön szerint mi van a felvételen?– Feltehetően védelmi pénz cserél gazdát. A férfi jóval

többet kap, mint amennyit ad.

– Igen, pontosan kétszáztizenhat dollárt a húszason felül. Megszámoltuk.

Bosch látta, ahogy Csu szemöldöke felszökik.– Ez jelent valamit? – kérdezte.– Nos, a férfi valószínűleg egy triád tagja – közölte Csu

tárgyilagos hangon.Bosch bólintott. Még sosem nyomozott a triádokkal

kapcsolatos ügyben, de tudta, hogy a kínai titkos társaságok rég átkeltek a Csendes-óceánon, és manapság minden amerikai nagyvárosban jelen vannak. A tekintélyes kínai kisebbségnek otthont adó Los Angeles egyik fellegváruknak számított, akárcsak San Francisco, New York vagy Houston.

– Miből tudni, hogy egy triád tagja?– Azt mondta, az összeg kétszáztizenhat dollár, igaz?– Pontosan. Li emellett visszaadta a fickó saját pénzét is. Tíz

darab húszas, egy tízes, egy ötös és egy darab egydolláros. Mit jelent ez?

– A triádok hetente követelnek védelmi pénzt a kisebb üzletek tulajdonosaitól. A fizetség rendszerint száznyolc dollár. A kétszáztizenhat ennek értelemszerűen a kétszerese. Dupla védelmi pénz.

– Miért éppen száznyolc? Forgalmi adót számolnak a sarcra? A nyolc dollárt elküldik az adóhivatalnak?

Csu nem hallott ki gúnyt Bosch szavaiból, ezért úgy válaszolt, mintha egy gyermeket oktatna ki.

– Nem, nyomozó, a számnak semmi köze ehhez. Hadd adjak egy rövid történelemleckét, hátha úgy jobban megérti a dolgot.

– Halljuk – bólintott Bosch.– A kínai triádok születése a tizenhetedik századra tehető. A

saolin–szekta kolostorában száztizenhárom szerzetes élt.

Buddhista szerzetesek. A mandzsu hódítók megtámadták, és öt kivételével megölték mindnyájukat. A megmaradt öt szerzetes ekkor titkos társaságot alakított azzal a céllal, hogy elűzze a hódítókat. így születtek meg a triádok, amelyek az évszázadok során sokat változtak. Felhagytak a politizálással és hazafiassággal, ehelyett igazi bűnszövetkezetté alakultak. Hasonlóan az olasz és orosz maffiához, védelmi pénzek kicsikarásából és zsarolásból tartják fenn magukat. A lemészárolt szerzetesek emlékére a védelmi pénz máig a száznyolc valahányszorosa.

– De öt szerzetes maradt, nem három. Akkor miért nevezik őket triádoknak?

– Mert valamennyi szerzetes önálló triádot alapított. 'lián di hűi. Azt jelenti, Ég és Föld Társasága. Minden csoport jelképe háromszög alapú, amivel az ég, a föld és az ember kapcsolatára utal. Ezért ismerik őket a triádok néven.

– Nagyszerű! És ezt a nemes hagyományt ide is áthozták.– Méghozzá igen régen. Nem mintha ők erősködtek volna.

Az amerikaiak toboroztak kínai munkásokat a vasútvonalak építésére…

– És azóta a triádok tagjai a saját honfitársaikon élősködnek.– Jobbára igen. Tudja, Mr. Li igen vallásos ember volt. Látta

a buddhista szentélyt a raktárában?– Ez kimaradt.– Beszéltem erről az asszonnyal. Mélyen vallásos emberként

Mr. Li hitt a szellemekben, ezért a triádoknak fizetni számára olyasmi lehetett, mint áldozatot hozni a szellemek oltárán. Az ősök szellemeinek. Tudom, hogy hangzik ez egy kívülálló számára, Bosch nyomozó, de ha valaki élete első napjától természetesnek veszi, hogy a pénze egy része a triádoké…

ahogy mi is megfizetjük az adót, az nem tekinti magát áldozatnak. Számára ez egyszerűen az üzlet része.

– Csak az adóhivatal nem öli meg, ha nem tud fizetni.– Azt gondolja, hogy Lit ez az ember vagy a triádja ölte

meg? – Csu szinte felháborodottan mutatott a képernyőn kimerevített férfira.

– Azt gondolom, hogy ez jelenleg az egyetlen nyom, amin elindulhatunk – felelte Bosch.

– És mi van azzal, akit Mrs. Li említett? A bandatag, aki szombaton megfenyegette a férjét?

Bosch megrázta a fejét.– A dolgok egyszerűen nem stimmelnek. Szeretném, ha

végignézné a könyvet, és azonosítaná azt a kölyköt, de szerintem ezzel nem jutunk előrébb.

– Nem értem. Hiszen megmondta, hogy visszatér, és megöli Mr. Lit.

– Nem, ő azt mondta, hogy visszatér, és szétlövi a fejét, Mr. Lit azonban mellkason lőtték. Ez nem hirtelen felindulásból elkövetett gyilkosság, Csu nyomozó. Nem áll össze. Azért ne aggódjon, annak a szálnak is utánajárunk.

Várta Csu válaszát, de a fiatal nyomozó hallgatott. Bosch újra a képernyőn viliódzó időpontra mutatott.

– Lit a hétnek ugyanazon a napján, ugyanabban az időpontban lőtték le. Abból kell kiindulnunk, hogy rendszeresen fizetett védelmi pénzt, és hogy ez a férfi jelen volt, amikor meggyilkolták. Ahogy én látom, ő az első számú gyanúsítottunk.

A nyomasztóan apró kihallgató szoba ajtaját nyitva hagyták, de Bosch most felkelt, hogy becsukja, majd visszafordult Csu felé.

– És most mondja azt, hogy tegnap még semmit sem tudott erről.

– Nem, természetesen nem tudtam.– Mrs. Li egy szóval sem említette, hogy védelmi pénzt

fizettek a helyi triádnak?Csu megmerevedett. Termetre jelentéktelennek tűnt, tartása

mégis azt sugallta, hogy készen áll a harcra.– Hová akar kilyukadni, Bosch?– Oda akarok kilyukadni, hogy ez a maga világa, és szólnia

kellett volna. Én csak véletlenül találtam rá. Li azért tartotta meg a lemezt, mert felvett rá egy bolti lopást. Nem a zsaroló miatt.

A két férfit alig fél méter választotta el egymástól.– Nos, tegnap semmi olyat nem láttam, ami erre utalt volna

– felelte Csu kimérten. – Azért hívott, hogy tolmácsoljak. Nem kérdezte a véleményemet sem erről, sem másról. Szándékosan kizárt a nyomozásból, Bosch. Talán ha engem is bevesz, láttam vagy hallottam volna valamit.

– Baromság! Egyetlen nyomozót se tanítanak arra, hogy csak álljon és szopogassa a hüvelykujját. Nem kell megbízólevél ahhoz, hogy feltegyen egy kérdést.

– Magánál nem így éreztem.– Mit akar ezzel mondani?– Figyeltem magát, Bosch. Amilyen lekezelően bánt Mrs.

Livel, a fiával, velem…– Helyben is vagyunk…– Vietnam, eltaláltam? Vietnamban szolgált, igaz?– Ne higgye, hogy bármit is tud rólam, Csu.

– Tudom, mit láttam, és higgye el, nem először történt. Csakhogy én nem vagyok vietnami, nyomozó. Amerikai vagyok. Itt születtem, akárcsak maga.

– Nem ejthetnénk ezt, és térnénk rá végre az ügyre?– Úgy lesz, ahogy akarja. Maga a főnök.Csu csípőre tette a kezét, és visszafordult a képernyő felé.

Bosch igyekezett magába fojtani az érzelmeit, de be kellett vallania, hogy Csu nem a levegőbe beszél. És zavarba ejtőnek találta, hogy olyasvalaki benyomását kelti, aki súlyos faji előítéletekkel tért haza Vietnamból.

– Rendben – sóhajtott fel. – Talán tényleg hibát követtem el azzal, ahogyan tegnap bántam magával. Sajnálom. Lépjünk túl ezen, és mondja el, mit tud. Semmit se hallgasson el!

Láthatóan Csu is megenyhült.– Már elmondtam mindent. Csak egy dolog maradt nyitva,

ez a kétszáztizenhat dollár.– Mi van vele?– Kétszeres pénz, mintha Mr. Li elmulasztott volna egy

hetet. Lehet, hogy gondot okozott neki a fizetés. A fia szerint nem ment túl jól az üzlet.

– Talán ezért is ölték meg.Bosch a képernyőre mutatott.– Ki tudná ezt nekem nyomtatni?– Egy példányt magamnak is szeretnék.Csu a nyomtatóhoz lépett, és kétszer megnyomta a gombot.

A készülék nemsokára kiköpött magából két fotót, rajtuk a pulttól éppen elforduló férfival.

– Van nyilvántartásuk? – kérdezte Bosch. – Képek a triádok tagjairól?

– Természetesen – bólintott Csu. – Megpróbálom beazonosítani. Utánajárok.

– Nem szeretném, ha tudná, hogy keressük…– Kedves magától, nyomozó, hogy figyelmeztet erre.Bosch elhallgatott. Újabb hibát követett el, de valamiért

képtelen volt megbízni Csuban, hiába viseltek ugyanolyan jelvényt.

– Szeretnék egy képet a tetoválásáról is – lépett tovább Csu.– Miféle tetoválásáról? – húzta fel a szemöldökét Bosch.Csu elvette a távirányítót, és visszatekerte a felvételt. Végül

annál a pillanatnál merevítette ki a képet, amikor a férfi kinyújtotta a bal karját, hogy elvegye Mr. Li pénzét. Csu megmutatta az alig látható vonalakat a férfi karjának belső oldalán. Igaza volt. Egy tetoválást láttak, amely eddig a kép szemcsézettsége miatt teljesen elkerülte Bosch figyelmét.

– Mi az? – kérdezte.– Egy kés körvonalának tűnik. Házilagos készítésű

tetoválás.– Vagyis ült börtönben.Csu lenyomta a gombot, hogy nyomatot készítsen a képről.– Nem, rendszerint már a hajón megcsinálják. Útban idefelé,

az óceánon.– És ez mond magának valamit?– A kés az kim. Itt, Dél– Kaliforniában legalább három triád

képviselteti magát. Jee Kim, Száj Kim és Jung Kim. Az Igazság Kése, a Nyugat Kése és a Bátorság Kése. Valamennyi egy hongkongi triádból, a Tizennégy K–ból ered. Nagyon erős és befolyásos szervezet.

– Itt vagy odaát?– Mindkét helyen.

– Tizennégy K? Mint a tizennégy karátos arany?– Nem. A tizennégy a balszerencse száma. A kínaiban a

hangzása hasonlít a halálra. A K az a kill. Gyilkosság.Bosch a lányától és a Hongkongban tett látogatásaiból

egyaránt tudta, hogy a 4–es szám minden formájában balszerencsét jelent. Lánya a volt feleségével együtt egy olyan lakóházban élt, ahol egyetlen szintet sem jelöltek 4–es számmal. A négyes szint P lett a parkolók miatt, míg a tizenfiégyest egyszerűen átugrották, ahogyan sok nyugati épületben a tizenhármast. Az épület tizennegyedik és huszonnegyedik szintjét az angol ajkú külföldieknek tartották fenn, akik nem osztoztak a kínaiak babonáin.

Bosch a képernyő felé intett.– Vagyis maga szerint a fickó a Tizennégy K egyik tagja? –

kérdezte.– Alighanem – bólintott Csu. – Utánanézek, mihelyt

magamra hagy.Bosch Csuhoz fordult, és olvasni próbált a gondolataiban, de

csak azt az egyértelmű üzenetet látta, hogy hagyja végre dolgozni. Odalépett a DVD– hez, hogy kivegye és elrakja a lemezt.

– Maradjunk kapcsolatban, Csu – kérte.– Maradjunk – felelte kurtán Csu.– Amint megtud valamit, közölje velem.– Megértettem, nyomozó. Tökéletesen.– Helyes. Akkor tízkor találkozunk Mrs. Livel és a fiával.Kinyitotta az ajtót, és elhagyta a nyomasztóan szűkös

szobát.

7.

erras elhozta a Fortune Liquors pénztárgépét, mostanra össze is kötötte a laptopjával. Bosch letette a nyomtatott fotókat az asztalára, mielőtt a társához

fordult.F

– Mi a helyzet?– Átmentem a lÁBOrba. Már végeztek ezzel. Nem találtak

más ujjlenyomatot, csak az áldozatét. Most próbálom kiolvasni a memóriáját. Annyit máris látok, hogy aznap a gyilkosság időpontjáig összesen nem volt kétszáz dollár bevétel. Az áldozat nehezen tudta volna kifizetni a kétszáztizenhat dollárt, ha szerinted ez az indíték.

– Hát, azóta történt egy s más. Mit mondtak még a laborban?

– Nem sokat. Még dolgoznak… ja, és az özvegy GSR-tesztje negatív lett. Gondolom, nem is számítottál másra.

Bosch bólintott. Miután Mrs. Li találta meg a férje holttestét, rutinszerűen megvizsgálták a kezét és a karját, hogy az esetleges lőpormaradványok alapján megállapítsák, sütött– e el mostanában lőfegyvert. Bosch nem kételkedett abban, hogy az asszonyt lehúzhatják a potenciális gyanúsítottak listájáról, ha egyáltalán valaha is felvették rá.

– Mekkora memóriája van egy ilyennek? – mutatott a pénztárgépre.

– Úgy néz ki, egy egész évet képes eltárolni. Végeztem néhány számítást. A bruttó heti bevétel háromezer dollár körül alakult. Ha figyelembe vesszük a beszerzési árat, a biztosítást meg a többit, a fickó szerencsés volt, ha évente egy ötvenest összekapart. Ennyiért biztosan nem érte meg. Amit ő csinált, arrafelé veszélyesebbnek számít, mint az utcán járőrözni.

– Tegnap a fia is mondta, hogy mostanában nemigen ment az üzlet.

– Ezt elnézve kétlem, hogy valaha is ment.– Itt mindent készpénzben intéznek. Más módon is kivehette

a hasznot.– Talán, de akkor még nem beszéltünk a fickóról, aki

zsarolta. Ha minden héten kifizette neki a két százast meg az aprót, akkor éves szinten még tíz lepedőnek búcsút mondhatott.

Bosch elmondta Ferrasnak, mit tudott meg Csutól, és remélte, hogy az ÁBO kideríti a fickó személyazonosságát. Mindketten egyetértettek abban, hogy a nyomozás súlypontja áthelyeződött a férfira, aki a biztonsági kamerák szemcsés képein látható. A triád behajtójára. A fekete bandatagot, aki szombaton, a gyilkosság előtt összeszólalkozott John Livel, ettől még ki kellett kérdezni, de a helyszín és a tipikus utcai leszámolások közötti különbségek miatt a fiú visszacsúszott a második helyre.

Nekiálltak dolgozni a jelentéseken és a tekintélyes mennyiségű papírmunkán, ami– minden gyilkossági üggyel együtt jár. Tízkor Csu érkezett elsőnek, aki egyenesen Bosch íróasztalához lépett.

– Jee–ling még nincs itt? – kérdezte üdvözlés helyett.Bosch felnézett a munkájából.– Ki az a Jee–ling?

– Jee– ling Li, az anya.Bosch most döbbent csak rá, hogy nem tudta az áldozat

feleségének teljes nevét. Ez a tény arra is ráébresztette, milyen keveset tud az ügy egészéről.

– Még nincs itt. Sikerült kiderítenie valamit?– Végignéztem az albumokat. Nem találtam az emberünket,

de majd utánajárunk.– Igen, folyton ezt mondja. Pontosan mit ért „utánajárás”

alatt?– Az ÁBO– nak kiterjedt kapcsolatai vannak a közösségen

belül, így módjában áll kideríteni, ki ez az ember, és milyen kapcsolatban volt Mr. Livel.

– Kapcsolatban? – horkant fel Ferras. – Védelmi pénzt zsarolt ki tőle. Olyan kapcsolatban állt Mr. Livel, mint egy zsaroló az áldozatával.

– Ferras nyomozó – fordult felé türelmesen Csu –, ön jellegzetesen nyugati módon közelíti meg a kérdést. Bosch nyomozónak is elmagyaráztam ma reggel: Mr. Li vélhetően egész életében kapcsolatban állt a triád titkos szervezetével. Az anyanyelvén ezt úgy nevezik: csuang hszi. A kifejezés nehezen fordítható le, leginkább a társadalmi kötődésekre utal, amelyek közé a triáddal ápolt kapcsolat is tartozik.

Ferras egy hosszú pillanatig némán meredt Csura.– Ha maga mondja – vonta meg végül a vállát. – Az én

anyanyelvemen ezt süket dumának nevezik. Az áldozat közel harminc éve itt élt. Nem érdekel, Kínában hogyan gondolkodnak erről, felénk ez a védelmi pénz kikényszerítése.

Bosch csodálattal adózott társának határozott álláspontja miatt. Már épp csatlakozni készült hozzá, amikor íróasztalán megcsörrent a telefon.

– Bosch – vette fel.– Itt Rogers a földszintről. Két látogatója érkezett,

mindkettő Li. Azt mondják, meg lett beszélve.– Küldje fel őket!– Már mennek is.Bosch letette.– Oké, útban vannak ide. Megmondom, hogyan csináljuk.

Csu, maga beviszi a hölgyet az egyik kihallgató helyiségbe, ahol átveszi, és aláíratja vele a tanúvallomását. Miután aláírta, kérdezze meg a védelmi pénzről és a videón látható fickóról. Mutassa meg neki a fényképét. Ne hagyja, hogy eljátssza az ostobát! Tudnia kellett róla. A férje biztosan elmondta neki.

– Meg lenne lepve – csóválta a fejét Csu. – A házaspárok nem feltétlenül beszélik meg az ilyesmit.

– Akkor is kövessen el mindent! Az asszonynak tudnia kell ezt– azt, ha beszéltek erről a férjével, ha nem. Mi Ferrasszal vállaljuk a fiút. Ki akarom deríteni, hogy a Völgyben is fizetnek– e védelmi pénzt. Ha igen, ott elkaphatjuk a fickót.

Bosch elfordult, és meglátta Mrs. Lit, aki azonban nem a fiával érkezett. Egy fiatal nő követte. Bosch felemelte a kezét, hogy észrevegyék.

– Ki ez, Csu?Csu megfordult, miközben a páros közeledett. Nem

válaszolt. O sem tudta. Amint közelebb értek, Bosch látta, hogy a fiatalabb nő a harmincas évei közepén járhat, és a maga visszafogott módján vonzó jelenség. Ázsiai volt; kék farmert és fehér blúzt viselt. Fél lépéssel lemaradt Mrs. Li mögött, és lesütött szemmel lépdelt. Bosch az asszony alkalmazottjának gondolta volna – egy szobalánynak, akit befogtak sofőrnek –, ha nem emlékezett volna rá, hogy mindkettőjük neve Li.

Csu az anyanyelvén szólította meg Mrs. Lit. Miután az asszony felelt, lefordította a szavait.

– O itt Mr. és Mrs. Li lánya, Mia. O hozta el az anyját, mert Robert Li késni fog.

Boscht felbosszantotta a hír. Csalódottan rázta meg a fejét.– Ez nagyszerű. Miért nem tudtunk róla, hogy van egy lánya

is?– Tegnap nem a megfelelő kérdéseket tettük fel – válaszolta

Csu.– Maga nem tette fel a megfelelő kérdéseket. Tudja meg

Miától, hogy hol él!A fiatal nő megköszörülte a torkát, és felnézett Boschra.– A szüleimmel élek – felelte. – Vagyis tegnapig így volt.

Mostantól az anyámmal fogok élni.Bosch zavarban volt, amiért feltételezte a nőről, hogy nem

ért angolul, ráadásul azt is láthatta és hallhatta, mennyire nem örül a felbukkanásának.

– Bocsásson meg, de minél többet szeretnénk megtudni a körülményekről. – A két másik nyomozóhoz fordult. – Oké, akkor beszélünk Miával is. Szerintem ragaszkodjunk az eredeti tervhez. Csu nyomozó, vigye be Mrs. Lit az egyik szobába, ahol felveheti a vallomását. Addig én beszélek Miával, te pedig, Ignacio, várd meg Robertet! – Visszafordult Miához. – Tudja, mennyit késik a testvére?

– Már biztosan úton van. Azt mondta, legkésőbb tízkor elindul az üzletből.

– Melyik üzletből?– Az övéből. A Völgyből.– Oké, Mia, akkor megkérem, hogy jöjjön velem, amíg Csu

nyomozó beszél az édesanyjával.

Mia váltott néhány kínai szót az anyjával, mielőtt elindultak a hátul nyíló kihallgató helyiségek felé. Bosch felkapta jegyzetfüzetét és a fényképeket tartalmazó borítékot, mielőtt mutatta az utat, Ferras a helyén maradt.

– Akarod, hogy elkezdjük a fiúval, miután ideért? – szólt utána a társa.

– Ne – felelte Bosch. – Szólj be, ha itt van! A kettesben leszek.

Bosch bevezette az áldozat lányát a kis ablaktalan szobába, amelynek közepén egyszerű asztal állt. Miután leültek egymással szemben, Bosch próbált megnyerő arckifejezést ölteni. Nem ment könnyen. A délelőtt egy meglepetéssel indult, ő pedig nyomozás közben ki nem állhatta a meglepetéseket.

– Oké, Mia – bólintott –, akkor kezdjük. Bosch nyomozó vagyok. Én vezetem a nyomozást az apja meggyilkolásának ügyében. Kérem, fogadja részvétemet.

– Köszönöm.A nő lesütött szemmel meredt az asztallapra.– Elárulná a teljes nevét?– Mia–ling Li.Annyiban nyugatosította a nevét, hogy a keresztnevét

használta elöl, a családneve előtt, de nem vett fel olyan nyugati nevet, mint az apja és a fivére. Bosch azon tűnődött, hogy a férfiak talán jobban integrálódnak a nyugati társadalomba, míg a nők tartják életben a hagyományt.

– Mikor született?– Február 14–én, 1980–ban.– Valentin– napkor.Bosch elmosolyodott, bár maga se tudta, miért. Csak próbált

jó kapcsolatot kialakítani. Azután belegondolt, ismerik– e

Kínában a Valentin– napot, majd továbblépett, és elvégezte az egyszerű fejszámolást. Rájött, hogy bármennyire vonzónak tűnik, Mia fiatalabb a látszatnál, csak alig néhány évvel idősebb az öccsénél, Robertnál.

– A szüleivel települt át? Mikor is volt az?– 1982– ben.– Még csak kétéves volt…– Igen.– Az apja akkor nyitotta az üzletet?– Nem ő nyitotta. Megvásárolta valakitől, és a Fortune

Liquors nevet adta neki. Azelőtt másként hívták.– Ércem. Van még testvére Roberten kívül?– Nem, ketten vagyunk.– Értem. Az imént azt mondta, a szüleivel él. Mióta?A nő csak egy pillanatra kapta fel a tekintetét.– Egész életemben. Leszámítva két évet, még fiatalabb

koromban.– Nem ment férjhez?– Nem, de mi köze ennek apám megöléséhez? Nem az lenne

a dolga, hogy elkapja a gyilkost?– Bocsásson meg, Mia! Csak szeretnék tisztázni néhány

alapkérdést, de igen, az a dolgom, hogy elkapjam a gyilkost. Beszélt a testvérével? Elmondta magának, hogy ismertem az apjukat?

– Azt mondta, csak egyszer találkoztak. Ezt még nem nevezném ismeretségnek.

Bosch bólintott.– Igaza van, túloztam. Nem ismertem őt, de a találkozásunk

körülményei miatt… nos… úgy éreztem, mintha ismertem volna. Meg akarom találni a gyilkosát, Mia. És meg is fogom

találni. Ezért szeretném, ha maga és a családja mindenben a segítségemre lennének.

– Értem.– Semmit se hallgasson el, mert nem tudhatjuk, mi lehet a

hasznunkra.– Rendben.– Oké. Mivel foglalkozik?– A szüléimről gondoskodom.– Úgy érti, otthon? Mellettük marad, és gondoskodik róluk?A nő most felnézett, egyenesen a szemébe. Sötét

pupillájából nem sok mindent lehetett kiolvasni.– Igen.Bosch felismerte, hogy olyan ingoványos terepre tévedt,

amelyről semmit sem tud. Mia mintha a gondolataiban olvasott volna.

– A családomban az a szokás, hogy a lánygyermek gondoskodik a szüleiről.

– Járt iskolába?– Igen, két évet végeztem az egyetemen, de utána

hazajöttem. Főzök, mosok, rendben tartom a házat. A fivéremet is én látom el, bár ő el szeretne költözni.

– Vagyis tegnapig mind egy fedél alatt laktak.– Igen.– Mikor találkozott utoljára az apjával?– Amikor tegnap reggel munkába indult. Fél tízkor szokott

elmenni. Én adtam neki reggelit.– Az anyja is vele tartott?– Igen, mindig együtt mentek.– Azután az anyja délután hazajött?– Igen. Én főztem a vacsorát, ő pedig eljött érte. Mindennap.

– Mikor ért haza?– Három órakor. Ahogy mindig.Bosch tudta, hogy a család háza Larchmontban, a wiltshire–i

kerületben áll, legalább fél óra autóütra az üzlettől. A legrövidebb út mindvégig a felszíni utcákon vezetett.

– Mennyi idő telt el, amíg magához vette a vacsorát, és visszaindult a boltba?

– Úgy fél órát maradt, azután elment.Bosch bólintott. Minden egyezett az anya történetével. Az

időzítés és minden egyéb, amit eddig megtudtak.– Mia, nem beszélt az apja valakiről, akitől félt? Egy

vásárlójáról vagy valaki másról a munkahelyén?– Nem, apám nagyon visszahúzódó ember volt. Sosem

beszélt a munkájáról.– Szeretett itt, Los Angelesben élni?– Nem, nem hinném.– Miért?– Hazament volna Kínába, ha tud.– Miért nem tette meg?– Mert aki eljön, már nem mehet vissza. Robert miatt kellett

elköltözniük.– Úgy érti, hogy a család Robert miatt vándorolt ki?– Ami tartományunkban mindenkinek csak egy gyereke

lehetett. Én már ott voltam nekik, de anyám nem akart árvaházba adni. Apámnak kellett egy fiú, így amikor anyám terhes lett, átjöttünk Amerikába.

Bár hallott már róla, Bosch nem ismerte a kínai családpolitika részleteit. Miután a népesség gyarapodásának gátat kellett vetni, és a fiúk többet értek a lányoknál, az újszülött lánygyermekekre sokszor árvaház vagy még rosszabb

sors várt. A Li család azonban ahelyett, hogy lemondott volna Miáról, kivándorolt az Egyesült Államokba.

– Vagyis az apja azt kívánta, bár soha ne kellett volna elhagynia Kínát?

– Igen.Bosch úgy döntött, épp elég háttér– információt szerzett.

Felütötte az aktát, hogy elővegye a nyomatot, amit a biztonsági kamera felvétele alapján készítettek. Mia elé tolta a fényképet.

– Ki ez, Mia?A nő a homlokát ráncolva tanulmányozta a felvételt.– Nem ismerem. O ölte meg az apámat?– Még nem tudjuk. Biztos abban, hogy nem ismeri?– Biztos. Ki ez?– Még mi sem tudjuk, de ki fogjuk deríteni. Beszélt az apja

valaha is a triádokról?– A triádokról?– Hogy fizet nekik?A nőt láthatóan nyugtalanná tette a kérdés.– Nem tudok erről semmit. Sosem beszéltünk róla.– Ért kínaiul, ugye?– Igen.– Sosem hallotta, hogy a szülei erről beszéltek?– Nem, nem hallottam. Semmit sem tudok erről.– Oké, Mia, szerintem be is fejeztük.– Akkor hazavihetem anyámat?– Amint végzett Csu nyomozóval. Ön szerint most mi lesz

az üzlettel? Az anyja és a testvére viszi tovább?A nő megrázta a fejét.– Azt hiszem, bezárják. Anyám a testvérem boltjában fog

dolgozni.

– És mi lesz magával, Mia? Megváltozik az élete?A nő egy hosszú pillanatig elgondolkodott, mintha most

először tűnődne ezen.– Nem tudom – vonta meg végül a vállát. – Talán.

8.

ostanra Mrs. Li is tanúvallomást tett, s miután végzett Csuval, a lányára várt. Robert Li még nem került elő, de Ferras elmondta, hogy telefonált, és

elnézést kért, amiért nem tudta otthagyni az üzletet, de a helyettese beteget jelentett.

MMiután kikísérte a két nőt az előtérbe, a liftekhez, Bosch az

órájára nézett. Látta, hogy van elég ideje kimenni a Völgybe és beszélni az áldozat fiával, és utána még visszaér a belvárosba, a kettőre előjegyzett boncolásra. A törvényszéki orvostani intézetben tartott előzetes megbeszélésen jelen sem kellett lennie, ráért később érkezni.

Úgy döntöttek, Ferras tartja a frontot az irodában, és egyeztet a szakértőkkel az előző nap begyűjtött bűnjelekről. Bosch és Csu addig elmehetnek a Völgybe meglátogatni Robert Lit.

Bosch szokott Crown Vicjét vezette, benne több mint 220 000 mérfölddel. A légkondicionáló működött, de éppen csak. Ahogy közeledtek a Völgyhöz, a hőmérséklet fokozatosan emelkedett, és Bosch azt kívánta, bárcsak levette volna a zakóját, mielőtt beült az autóba.

Csu törte meg először a csendet, és jelentette, hogy Mrs. Li aláírta a vallomását, de nem tett hozzá semmit. Nem ismerte a férfit a biztonsági kamera felvételén, állítása szerint a triádnak

fizetett védelmi pénzről sem tudott. Bosch ekkor megosztotta Csuval azt a keveset, amit Mia–ling Litől megtudott, majd megkérdezte, hallott– e már olyan hagyományról, amely megköveteli, hogy egy felnőtt lány otthon maradjon, és gondoskodjon a szüleiről.

– Ő a mindenesük – bólintott Csu. – Főz, mos, takarít és a többi. Már– már olyan, mint egy cseléd.

– Nem akarják, hogy férjhez menjen, és külön élete legyen?– Dehogy, ember, hiszen ingyenes munkaerő. Miért akarnák,

hogy férjhez menjen? Hogy utána felvehessenek egy bejárónőt, egy szakácsot, egy sofőrt? A lány mindez egy személyben, ráadásul egy centjükbe se kerül.

Bosch sokáig szótlanul vezetett, s közben azon tűnődött, milyen élete lehet Mia–ling Linek. Kételkedett abban, hogy az apja halálával bármi megváltozna. Az anyjáról továbbra is gondoskodnia kell.

Azután eszébe jutott még valami az ügy kapcsán.– Azt mondta, a család valószínűleg bezárja az üzletet, csak

azt tartja meg, amelyik a Völgyben van.– Különben sem ment – vont vállat Csu. – Talán el tudják

adni valakinek a környéken, és egyenesbe jönnek.– Harminc év után nem túl sok.– A kínai bevándorlók története nem mindig ér boldog

véget…– Mi a helyzet magával, Csu? Maga sikeres.– Nem is vagyok bevándorló. Csak a szüleim voltak azok.– Voltak?– Anyám fiatalon meghalt. Apám halász volt. Egy nap

kihajózott, és sosem tért vissza.

Bosch némán hallgatta, ahogy Csu tárgyilagos hangon beszámolt családja tragédiájáról. Próbált a vezetésre összpontosítani. A sűrű forgalomban negyvenöt percükbe került, míg eljutottak Sherman Oaksig. A Fortune Fine Foods & Liquor a Sepulvedán üzemelt, a Ventura Boulevard-tól alig egysaroknyira, délre. A modern bérházakkal tagolt felkapott környék fölött már ott tornyosultak a dombokat koronázó, még felkapottabb rezidenciák. Az üzlet jó helyen nyílt, bár parkolóhelyekben ez a környék se dúskált. Bosch végül egy tűzcsap előtt állt meg. Lenyitotta a napellenzőt, amelyre rácsíptették a jármű rendőrségi azonosítási számát.

Bosch és Csu a hosszú utazás során kidolgozott egy tervet. Úgy döntöttek, ha az áldozaton kívül bárki tudott még a triádnak fizetett védelmi pénzről, akkor az csakis a fia és üzletvezetője, Robert lehe tett. Azt viszont nem tudták, hogy előző nap miért nem említette nekik ezt a tényt.

A Fortune Fine Foods & Liquor alapvetően különbözött déli társától – legalább ötször akkorának tűnt, és olyan finom megoldások jellemezték, amelyek révén jól illeszkedett környezetébe.

Kialakítottak benne egy önkiszolgáló kávézót; a borok felett táblák mutatták be a világ főbb bortermelő régióit, s persze elmaradtak a másik üzletben látott kannás termékek. A hűtőpultokat fényűzően kivilágították. A különleges ételeket felvonultató sorok mellett külön pultnál lehetett friss steaket és halat rendelni, de nagy választékban kínáltak félkész szárnyasételeket, húsgombócot, rostélyost is. A fiú egészen új szintre emelte apja üzletét. Bosch lenyűgözve nézett körül.

Két pénztárnál lehetett fizetni. Csu megkérdezte az egyik pénztárostól, merre találják Robert Lit. A nyomozókat egy

kétszárnyú ajtóhoz irányították, amely a raktárba vezetett, ahol a falak mentén háromméteres polcok sorakoztak. Balra ajtó nyílt, rajta IRODA felirat díszelgett. Bosch bekopogott, mire Robert Li azonnal kinyitotta az ajtót.

Meglepte, hogy itt látja a nyomozókat.– Fáradjanak be, uraim! Sajnálom, hogy nem tudtam

bemenni, de a helyettesem beteget jelentett, és nem hagyhattam itt a helyet. Elnézést kérek.

– Semmi gond – felelte Bosch. – Mi csak az apja gyilkosát próbáljuk megtalálni.

Bosch azt akarta, hogy a fiú az első pillanattól védekezésre kényszerüljön, ha már előnye származott abból, hogy a saját környezetében fogadta őket. Azt akarta, hogy kényelmetlenül érezze magát. Ha védekeznie kell, talán hamarabb megnyílik, és próbál kihallgatói kedvére tenni.

– Nos, tényleg sajnálom. Azt hittem, úgysem kellene mást csinálom, csak aláírnom a vallomásomat.

– Ezt csakugyan meg kell tennie, de ennél jóval többről van szó, Mr. Li. Nyomozás folyik, a körülmények folyamatosan változnak. Egyre többet tudunk.

– Rendkívüli módon sajnálom a dolgot. Kérem, foglaljanak helyet. Elnézést, amiért ilyen szűkös a hely.

A kis irodában két munkahelyet alakítottak ki. A két íróasztal egymás mellett, a falnál állt, míg az ide látogató ügynököknek két összecsukható széket készítettek be.

Li felvette az íróasztalán álló telefont, tárcsázott egy számot, és kérte, hogy ne zavarják. Azután széttárt karokkal jelezte, hogy készen áll a beszélgetésre.

– Először is – kezdte Bosch –, meglep, hogy ma is dolgozik. Az apját tegnap gyilkolták meg.

Li komoran bólintott.– Attól tartok, annyi időm sincs, hogy meggyászoljam apám

halálát. Muszáj foglalkoznom az üzlettel, vagy nem lesz üzletem, amivel foglalkozhatok.

Bosch bólintott, és jelzett Csunak, hogy vegye át. A férfi előre kinyomtatta Li vallomását. Amíg átvette vele az egyes pontokat, Bosch körülnézett az irodában. Az íróasztal felett ott függött az üzlet működési engedélye, Li 2004-es diplomája, amelyet a Dél–kaliforniai Egyetem pénzügyi szakán szerzett, valamint az Amerikai Élelmiszerboltok Szövetségének oklevele, amely 2007 legjobb új üzletét jutalmazta. Egy bekeretezett fényképen Li átkarolta Tommy Lasordát, a Dodgers egykori vezetőjét, míg egy másikon a tizenéves Li állt a hongkongi Tian Tan Buddha lépcsőin. Ahogy Lasordát felis-merte, úgy azt is tudta, hogy a harminc méter magas bronzszobrot a Nagy Buddha néven tisztelik. Egyszer elutazott a lányával a Lantau– szigetre, hogy megnézze.

Bosch kinyújtotta a kezét, hogy megigazítsa a ferdén lógó diplomát, és feltűnt neki, hogy Li osztályelsőként végzett. Lelki szemei előtt látta, ahogy Robert azzal az eltökélt szándékkal jár az egyetemre, hogy egy napon szebbé és jobbá varázsolja apja üzletét. Mindeközben a nővére kimaradt az iskolából, hazatért, és házi mindenes lett.

Li nem akart változtatni a vallomásán, készségesen aláírt minden oldalt. Amikor végzett, felnézett a faliórára, és egyértelművé tette, hogy a maga részéről befejezettnek tekinti a látogatást.

Pedig még nem végeztek. Bosch csak most következett. Kinyitotta az aktatáskáját, és elővette az aktát. Megkereste a

nyomatot arról a férfiról, aki begyűjtötte a pénzt Li apjától, és a fiú felé nyújtotta.

– Meséljen erről a fickóról!Li két kézbe fogta a fényképet, és összeráncolt homlokkal

nézte.Bosch tudta, hogy amikor valaki ilyen feszült

összpontosítást imitál, rendszerint el akar hallgatni valamit. Sejtette, hogy az elmúlt egy órában az anyja idetelefonált, így Robert Li tudta, hogy mutatni fognak neki egy képet. Bárhogyan is reagált, Bosch biztos volt benne, hogy nem mond igazat.

– Nincs mit mesélnem – jelentette ki Li néhány másodperc után. – Nem ismerem ezt az embert. Sohasem láttam.

Bosch felé nyújtotta a nyomatot, ám nem vette el.– Valójában tudja, hogy ki ez.Ezt nem kérdésnek szánta.– Nem, valójában nem tudom – felelt Li némi bosszúsággal

a hangjában.Bosch elmosolyodott, de a gesztusból fikarcnyi melegség

sem sugárzott.– Mr. Li. Felhívta önt az édesanyja, hogy elmondja, mit

fogunk tenni? Hogy mutatunk majd egy képet?– Nem.– Tudja, ellenőrizhetjük a hívásait…– És akkor mi van, ha felhívott? Nem tudja, ki ez az ember,

ahogyan én sem.– Ugye maga is azt akarja, hogy elkapjuk az apja gyilkosát?– Természetesen! Miféle kérdés ez?– Olyan kérdés, amit akkor szoktam feltenni, amikor valaki

el akar hallgatni előlem egy fontos információt, pedig…

– Hogy merészeli?!– ... az hasznos lehetne a nyomozás szempontjából.– Én nem akarok elhallgatni semmit! Nem ismerem ezt az

embert. Nem tudom a nevét, és soha ezelőtt nem láttam! Ez az igazság!

Li arca kivörösödött. Bosch kivárt egy pillanatot, mielőtt higgadtan folytatta:

– Talán igazat mond. Talán nem tudja a férfi nevét, és soha ezelőtt nem látta, de akkor is tudja, kicsoda, Robert. Tudja, hogy az apja védelmi pénzt fizetett. Talán fizet maga is. Ha úgy érzi, hogy bármilyen veszély fenyegeti, mi megvédhetjük.

– Biztonságban lehet – szúrta közbe Csu.Li megcsóválta a fejét, és zavartan elmosolyodott, mint aki

maga se hiszi, hogy ilyen helyzetbe került. Szaggatottan kezdte venni a levegőt.

– Az apám meghalt… meggyilkolták. Miért nem hagynak nekem békét? Miért zaklatnak? Itt én is áldozat vagyok.

– Szívesen békén hagynánk, Robert – felelte Bosch –, de ha mi nem kapjuk el a tettest, más se fogja. Ezt maga sem akarja, igaz?

Li összeszedte magát, és megrázta a fejét.– Nézze – erősködött Bosch. – Előttünk fekszik az aláírt

vallomása. Ami itt elhangzik, nem jut ki a négy fal közül. Soha senki nem fogja megtudni, mit mondott nekünk. – Bosch kinyújtotta a kezét, hogy megkocogtassa a fényképet, amit Li még most is a kezében szorongatott. – Akárki ölte meg az apját, kivette a lemezt a felvevőből, a régi lemezeket azonban otthagyta. Ez a fickó szerepel az egyiken. Pénzt vett át az apjától, méghozzá órára pontosan egy héttel a gyilkosság előtt. Az apja kétszáztizenhat dollárt fizetett neki. A fickó egy triád

tagja, amit szerintem maga is tud. Ezért kell segítenie nekünk, Robert. Mert nincs más, aki segíthetne.

Bosch kivárt. Li az asztalára ejtette a fényképet, majd farmerébe törölte verítékező tenyerét.

– Oké, apám fizetett a triádnak – mondta végül.Bosch lassan kifújta a levegőt. Nagyot léptek előre. Már

csak tovább kellett haladniuk a kijelölt úton.– Mennyi ideig? – kérdezte.– Nem tudom, talán egész életében… igen, egész életében.

Mindig ezt tette. Számára ez is az üzletmenet része volt. Egy kínainak fizetnie kell.

Bosch bólintott.– Köszönöm, hogy a bizalmába fogad minket, Robert.

Tegnap azt mondta, hogy a gazdasági válság miatt az üzlet nem ment túl fényesen. Nem tudja, az apja el volt maradva a fizetéssel?

– Nem tudom, talán. Nem beszélt erről. Ebben sosem értettünk egyet.

– Hogy érti ezt?– En úgy gondoltam, nem lenne muszáj fizetnie. Milliószor

mondtam is neki. Ez itt Amerika, apa, nem kell fizetned.– Ő mégis fizetett.– Igen, minden héten. Ezen a téren nagyon maradi volt.– De maga nem fizet.Li megrázta a fejét, de tekintete abban a pillanatban

félrerebbent. Árulkodó jel.– Maga is fizet, ugye?– Nem.– Robert, tudnunk kell az…

– Nem fizetek, mert ő fizetett helyettem is. Nem tudom, ezután hogyan lesz.

Bosch közelebb hajolt hozzá.– Úgy érti, mindkét boltért ő fizetett?– Igen. – Li lesütötte a szemét. Újra a nadrágjába dörgölte a

tenyerét. – A kétszeres pénz… kétszer száznyolc mindkét üzletet fedezte.

– Így van. Egészen a múlt hétig.Li bólintott, és Bosch mintha könnyeket látott volna a

szemében. Tudta, a következő kérdésnél dől el minden.– Ezen a héten mi történt?– Nem tudom.– De elképzelése azért van róla, igaz, Robert?A férfi bizonytalanul bólintott.– Mindkét üzlet veszteséges. Rosszkor terjeszkedtünk,

éppen a visszaesés előtt. Az állam segít a bankokon, de rajtunk nem. Mindent elveszíthetünk. Mondtam neki… mondtam az apámnak, hogy ne fizessünk tovább. Mondtam neki, hogy a semmiért fizetünk, hogy el fogjuk veszíteni mindkét boltot, ha tovább csinálja.

– Mondott az apja olyat, hogy felhagy a fizetéssel?– Nem mondott. Nem mondott semmit. Azt hittem, ez azt

jelenti, hogy tovább fog fizetni, míg csődbe nem megyünk. Gondoljon csak bele! Havi nyolcszáz dollár nagyon sok egy ilyen üzletnél. Az öregem viszont… azt hitte, talált egy másik kiutat… – Elhalkult a hangja.

– Milyen másik kiutat, Robert?– Más módszert, amivel megfoghatja a pénzt. Megszállottan

üldözni kezdte a bolti tolvajokat. Azt hitte, ha elriasztja őket,

helyrebillenti a mérleget. Régi vágású öreg volt. Nem értette a dolgokat.

Bosch hátradőlt a széken, és Csu felé fordult. Elérte, amit akart: Li megnyílt előttük. Most Csun volt a sor, hogy feltegye a triádra vonatkozó kérdéseket.

– Igazán sokat segített, Robert – kezdte Csu. – Már csak néhány kérdés van hátra, a képen látható férfiról.

– Igazat mondtam. Nem tudom, hogy kicsoda. Életemben nem láttam.

– Ezt értem, de az apja csak említette, amikor… tudja, a pénzügyekről beszéltek.

– Sosem mondta a nevét. Csak azt, hogy magára haragítaná, ha nem fizetne.

– Sosem említette, melyik csoportnak fizetett? Melyik triádnak?

Li megrázta a fejét.– Nem, soha. Várjanak csak… egyszer mégis. Valamilyen

késről beszélt. Hogy a név valamilyen késből ered. Többre nem emlékszem.

– Biztos benne? Ez leszűkítené a kört.Li homlokráncolva rázta a fejét.– Majd próbálok visszaemlékezni, de most nem jut eszembe

más.– Oké, Robert.Csu tovább folytattai de a kérdései többnyire apró

részletekre irányultak, és Li mást se felelt, csak hogy nem tudja. Bosch megelégedett ennyivel. Elérték az áttörést. Az ügy kezdett összeállni.

Csu egy idő után feladta a faggatózást, és visszaadta a stafétÁBOtot Boschnak.

– Oké, Robert – bólintott Bosch. – Maga szerint itt is jelentkezni fognak azok, akiknek az apja eddig fizetett?

A kérdés hallatán Li még komorabbá vált.– Nem tudom.– Kér személyi védelmet a rendőrségtől?– Azt sem tudom.– Nos, a számunkat tudja. Ha valaki idejönne, működjön

együtt vele. ígérjen neki pénzt, ha ragaszkodik hozzá.– De nekem nincs pénzem!– Épp erről van szó. Ígérje meg a pénzt, de mondja azt, hogy

kell egy nap, amíg összeszedi. Azután hívjon fel minket. Onnantól átvesszük.

– És ha egyszerűen kiveszi a bevételt a kasszából? Tegnap azt mondta, az apám boltjában is üres volt a fiók…

– Ha ezt tenné, engedje, és szóljon nekünk. Elkapjuk, amikor legközelebb próbálkozik.

Li bólintott, de Bosch látta, hogy sikerült a frászt hoznia a fiatal férfira.

– Van fegyvere az üzletben, Robert?Ezzel tesztelték Lit – korábban már ellenőrizték a

nyilvántartást, de csak a másik üzletben talált pisztolyt jegyezték be.

– Nincs, csak apám tartott a boltjában. Az sokkal rosszabb környék.

– Helyes. Ne is próbáljon fegyvert szerezni. Ha a fickó idejönne, működjön együtt vele.

– Oké.– Amúgy az apja miért vette azt a fegyvert? Közel harminc

éve itt élt, de csak hat hónapja vette a pisztolyát.

– Amikor utoljára kirabolták, bántották is. Két bandatag. Egy üveggel ütötték le. Mondtam neki, ha nem adja el a boltot, muszáj lesz vennie egy pisztolyt. Sajnos ezzel sem ment sokra.

– A fegyver sosem megoldás.A nyomozók köszönetét mondtak Linek. Mire kiléptek az

irodából, a huszonhat éves férfi mintha évtizedeket öregedett volna. Bosch vetett egy pillantást az órájára, és látta, hogy már egy is elmúlt. Muszáj volt bekapnia valamit, mielőtt visszaindul az intézetbe, hogy részt vegyen a boncoláson. Megállt a meleg ételeknél, és kinézett magának egy fasírtos szendvicset. Tépett magának egy számot. Amikor meg akarta hívni Csut, megtudta róla, hogy vegetáriánus.

Bosch megcsóválta a fejét.– Mi az? – kérdezte Csu.– Nem lennénk jó társak – közölte vele. – Nem bízom

olyanban, aki legalább néhanapján nem eszik egy hot dogot.– Én tofu dogot szoktam enni.Bosch megborzongott.– Az nem számít.Akkor látta, hogy Robert Li közelít feléjük.– Elfelejtettem valamit. Mikor adják ki apám holttestét?– Alighanem holnap – felelte Bosch. – Ma van a boncolás.Li csüggedtnek tűnt.– Apám mélyen vallásos ember volt. Muszáj

megszentségteleníteniük a testét?Bosch bólintott.– Ez a törvény. Minden gyilkosságot boncolásnak kell

követnie.– Mikor végzik el?– Úgy egy óra múlva.

Li megadóan hajtotta le a fejét.– Kérem, az anyámnak ne szóljanak erről. Felhívnak, ha

elhozhatom a testét?– Gondom lesz rá.Li köszönetét mondott, majd visszaindult az irodája felé.

Bosch hallotta, hogy a pult mögül őt szólítják.

9.

tban a belváros felé Csu elárulta Boschnak, hogy tizennégy éves pályafutása során még egyszer sem vett részt boncoláson, és nem is áll szándékában változtatni

ezen. Ehelyett inkább visszatért az ÁBO irodájába, hogy megkísérelje azonosítani a behajtó embert. Bosch kitette őt az épület előtt, mielőtt a Mission Road és a megyei halottkém irodája felé indult. Mire bejelentkezett, beöltözött és bejutott a 3. terembe, John Li boncolása már javában zajlott. Az intézetben évente hatezer halottszemlét végeztek. A boncolásra szolgáló helyiséget szoros időbeosztás szerint használták, ezért a törvényszéki orvosok sosem vártak egy–egy későn érkezőre. A jobbak egy óra alatt lezavarták a teljes boncolást.

Ú

Bosch elfogadta ezt. A halottszemle eredménye érdekelte, nem a menete.

John Li teteme csupaszon és szétszabdalva feküdt a rozsdamentes acél asztalon. A mellkasát felnyitották, a belső szerveit kiemelték. Dr. Sharon Laksmi egy közeli asztalnál dolgozott, ahol üveglapkákra helyezte a szövetmintákat.

– Jó napot, doktornő! – köszöntötte Bosch.Laksmi elfordult a munkájától, és vetett felé egy pillantást.

Az álarc és a sapka miatt nem ismerte fel azonnal Boscht. Rég elmúltak az idők, amikor a nyomozók szabadon ki-be járhattak.

Az egészségügyi szabályok megkövetelték a teljes védőöltözetet.

– Bosch vagy Ferras?– Bosch.– Késett. Elkezdtem maga nélkül.Az aprócska és sötét bőrű Laksmi legmegkapóbb külső

személyiségjegye az álarc mögül előbukkanó, erősen kifestett szempár volt – mintha felismerte volna, hogy ez az egyetlen, amit az állandóan viselt védőfelszerelés miatt mások láthatnak belőle. Hallható akcentussal beszélt, de L.A.-ben ki nem? Még a rendőrfőnök is olyan benyomást tett, mintha Dél- Bostonból szalajtották volna.

– Sajnálom! Az áldozat fiával találkoztam, és elhúzódott a dolog.

Nem tett említést a fasírtos szendvicsről, amely szintén elrabolt valamennyit az idejéből.

– Itt van, amit szerintem keres.Szikéjével mutatott a pult bal oldalán sorakozó négy

mintavevő edény egyikére. Bosch közelebb lépett, és belenézett. Valamennyiben a testből származó bűnjeleket helyeztek el: három eldeformálódott golyót és egyetlen töltényhüvelyt.

– Talált egy hüvelyt? Valahol a holttesten?– Benne, ami azt illeti.– A holttest?– Pontosan. A nyelőcsőben.Boschnak eszébe villant, mit fedezett fel, miközben a

helyszíni fotókat vizsgálta. Vér az áldozat ujjain, álián és ajkán. A fogakon viszont nem. Jól következtetett.

– Úgy tűnik, szadista gyilkossal van dolga, Bosch nyomozó.

– Miért mondja ezt?– Mert vagy ő nyomta le a hüvelyt az áldozat torkán, vagy

az kirepülve véletlenül landolt a szájában. Miután utóbbinak millió az egyhez az esélye, én az előbbire szavaznék.

Bosch bólintott. Nem mintha elfogadta volna a másik szavait, ám alátámasztottak egy olyan forgatókönyvet, amire dr. Laksmi nem is gondolt. Bosch úgy érezte, kezdi megérteni, mi történt a Fortune Liquors pultja mögött. A gyilkos pisztolyából kiröppenő egyik töltényhüvely a földön fekvő John Li közvetlen közelében landolt. Akár látta, ahogy a gyilkos elkezdi összegyűjteni a hüvelyeket, akár tudta, hogy azok fontos bizonyítékok lehetnek a későbbi nyomozásban, Li életének utolsó pillanataiban megragadta a töltényhüvelyt, és megpróbálta lenyelni, hogy a fegyveres ne férjen hozzá.

John Li utolsó tettével megpróbált megőrizni egy fontos bűnjelet Bosch számára.

– Megtisztította a hüvelyt, doktornő? – kérdezte.– Igen. A vér feltolta a torokba, ahol gátként viselkedett,

nem engedte a szájba jutni. Amíg meg nem tisztítottam, nem is láttam, hogy mi az.

– Értem.Bosch tudta, különben is elenyésző lenne az esélye annak,

hogy ujjlenyomatot találjanak a töltényhüvelyen. A golyó kilövésekor felszabaduló gázok szinte mindig felégetik a nyomokat.

A hüvelyek mégis hasznosak lehettek a fegyver azonosításában, ha a megmentett lövedékek túlságosan eldeformálódtak. Bosch lenézett a golyókat tartalmazó kis edényre. Azonnal megállapította, hogy üreges hegyük miatt gombaként szétnyíltak és teljesen eltorzultak a becsapódástól.

Azt nem tudta, hogy alkalmasak–e az összehasonlító vizsgálatra, de a megtalált töltényhüvely hasznos bűnjelnek tűnt. A fegyver ütőszege és kivető mechanikája olyan egyértelmű nyomokat hagyott rajta, amelyek összekapcsolhatják az áldozatot a fegyverrel – már amennyiben megtalálják.

– Hallani akarja az összegzést, azután már megy is? – kérdezte Laksmi.

– Igen, doktornő, vágjunk bele!Amíg Laksmi megtartotta előzetes beszámolóját, Bosch az

asztal feletti polcon keresett egy köteg tiszta műanyag zacskót, hogy egyenként elcsomagolja a lövedékeket és a hüvelyt. Utóbbi alighanem egy 9 mm– es lőszerhez tartozott, de biztosat csak a ballisztikai vizsgálat mondhatott. Minden zacskót megjelölt a saját nevével, majd Laksmiéval és az ügy számával, mielőtt a védőruha alatt becsempészte őket a zakója zsebébe.

– Az első lövés a mellkas bal felső részét érte, a lövedék áthatolt a szív jobb oldali kamráján, s miközben a gerincoszlop felső részébe fúródott, súlyosan károsította a gerincvelőt. Az áldozat azonnal a földre zuhant. A másik két lövedék a szegycsont alatt balról és jobbról fúródott a testébe. Ez utóbbi két lövés sorrendjét lehetetlen meghatározni. A bal és jobb oldali tüdőlebenyt egyaránt károsodás érte, és a lövedékek a hát izomzatában állapodtak meg. A három lövés eredményeként a szív és a tüdő működése szinte azonnal leállt, ami halálhoz vezetett. Azt mondanám, az egész legfeljebb harminc má-sodpercig tartott.

A gerincvelőt ért károsodás nyilvánvalóan megkérdőjelezte Bosch elméletét, miszerint az áldozat szándékosan nyelte le a töltényhüvelyt.

– Ilyen gerinckárosodás mellett az áldozat képes mozgatni a kezét és a karját?

– Hosszabb ideig biztosan nem. A halál szinte azonnal beállt.

– De nem bénult le, igaz? Abban az utolsó harminc másodpercben még felvehette és a szájába tehette a hüvelyt?

Laksmi végiggondolta az új forgatókönyvet, mielőtt válaszolt.

– Azt mondanám, hogy biztosan lebénult. A lövedék a negyedik csigolyánál fúródott" a gerincbe, ott szakította meg a gerincvelőt. A bénulás mindenképpen innét indult el, vagyis előfordulhatott, hogy a karok még funkcionáltak egy ideig. De mint mondtam, a halál fél percen belül beállt.

Bosch bólintott. Az elmélete működőképes maradt. Li utolsó erejével még megragadhatta és a szájába tehette a töltényhüvelyt.

Vajon a gyilkos észrevette? – tűnődött el. Valószínűleg megkerülte a pultot, hogy összeszedje a hüvelyeket. Li nyilván ez idő alatt nyelte le az egyiket. A teste alatt talált vér arra utal, hogy Li megmozdult. Bosch rájött, hogy erre leginkább akkor kerülhetett sor, amikor a támadó a hüvelyek után kutatott.

Egyre fokozódó izgalmat érzett. Fontosnak érezte az ily módon megmaradt tárgyi bizonyítékot, de még fontosabbnak azt a tényt, hogy a gyilkos ekkorát hibázott. A lehető leghamarabb el akarta vinni a hüvelyt a ballisztikushoz.

– Oké, doktornő, van még valami?

– Mutatok valamit, amit talán jobb élőben látni, mint fényképen. Segítsen átfordítani.

Az asztalhoz léptek, és óvatosan átgörgették a tetemet. A hulla merevség mostanra elmúlt, így könnyen megbirkóztak vele. Laksmi a bokákra mutatott. Bosch közelebb lépett, és látta, hogy apró kínai írásjeleket tetováltak Li lábára – kettőt– hármat az Achilles–ín két oldalára.

– Lefényképezte?– Igen, benne lesznek a jelentésben.– Van itt valaki, aki le tudja fordítani őket?– Nem hinném. Talán dr. Ming, de ő ezen a héten nyaral.– Oké, lecsúsztatjuk egy kicsit, hogy a lába lelógjon a

peremről, és készíthessek egy képet?Laksmi segített arrébb mozdítani a holttestet. A lábfejek

átkerültek a peremen, Bosch pedig úgy igazította a bokákat, hogy a kínai írásjelekkel együtt egy vonalba kerüljenek. Akkor benyúlt védőköpenye alá, és elővette a mobilját, majd kamera üzemmódra kapcsolt, és kétszer lefotózta a tetoválásokat.

– Oké.Letette a telefont, azután átfordították és eredeti helyére

csúsztatták a holttestet.Bosch levette a kesztyűjét, és bedobta a szemetesbe, mielőtt

felvette a telefonját, és hívta Csut.– Mi az e-mail címe? Küldenék egy fotót.– Miről?

– A kínai jelekről, amiket Mr. Li bokájára tetováltak. Tudni akarom, mit jelentenek.

– Rendben.Csu megadta az osztály e-mail címét. Bosch megnézte a

képeket, majd miután elküldte az élesebbet, eltette a telefont.– Van még valami, amiről tudnom kell, dr. Laksmi?– Azt hiszem, megvagyunk, nyomozó. Még csak egyvalami,

amit talán a családnak kellene tudnia.– Mi az?A munkapulton sorakozó üvegtálakra és a bennük

elhelyezett belső szervekre mutatott.– A gyilkosság csak siettette az elkerülhetetlent. Mr. Li

rákos volt.Bosch közelebb lépett, és lenézett a tálcára. Az áldozat

tüdejét kiemelték, hogy lemérjék és megvizsgálják. Laksmi fel is nyitotta, hogy kövesse a lövedékek útját, így látszott, hogy mindkét lebeny alsó részét sötétszürkére festették a rákos sejtek.

– Erős dohányos volt – jegyezte meg Laksmi.– Tudom – bólintott Bosch. – Mennyi ideje lehetett hátra?– Egy év. Talán valamivel több.– Meg tudja mondani, hogy kezelték-e?– Nem úgy néz ki. Műtéti úton biztosan nem, de nem látom

nyomát besugárzásnak vagy kemoterápiának sem. Talán még nem állapították meg nála a betegséget, de idővel biztosan megtudta volna.

Bosch a saját tüdejére gondolt. Évek óta nem dohányzott, de azt mondják, a károsodás még az elején történik. Reggelenként néha nehéznek érezte a tüdejét, mintha az egész mellkasát betöltötte volna. Néhány évvel korábban volt egy ügye, amikor

erős besugárzás érte a testét. Bár az orvosok ezt nem igazolták, mindig reménykedett abban, hogy a löket elpusztította, bármi is nőtt a mellkasában.

Újra elővette a mobiltelefonját, és ezúttal is fényképezőgépként használta. A tálca fölé hajolt, hogy fotót készítsen a súlyosan károsodott szervről.

– Mit csinál? – tudakolta Laksmi.– El akarom küldeni valakinek.Ellenőrizte, és kellően tisztának találta a felvételt. Azután e–

mailen tovább is küldte.– Kinek? Remélem, nem a családnak.– Nem, a lányomnak.– A lányának? – Laksmi láthatóan felháborodott már az

ötleten is.– A saját szemével kell látnia, mire képes a bagó.– Ez kedves.Laksmi nem is mondott többet. Bosch eltette a telefonját, és

vetett egy pillantást az órájára. Az osztott kijelző egyszerre mutatta a helyi és a hongkongi időt – az órát a lányától kapta, miután sokadszorra hívta fel az éjszaka közepén. L.A.– ben most múlt három. Lánya ti

zenöt órával előtte jár, vagyis éppen alszik. Egy óra múlva, amikor felkel, és elindul az iskolába, meg fogja kapni a fényképet. Tudta, a telefonján keresztül azonnal tiltakozni fog, de még egy ilyen hívás is jobb, mint a semmi.

Elmosolyodott a gondolatra, azután újra a munkájára összpontosított. Készen állt, hogy induljon.

– Mindent köszönök, doktornő. A jegyzőkönyv kedvéért elviszem a ballisztikai bizonyítékokat a törvényszéki szakértőkhöz.

– Beírta magát?A pulton fekvő füzetre mutatott, ahová már lejegyezték az

előkerült bűnjeleket. Bosch aláírásával erősítette meg, hogy átvette őket. Elindult az ajtó felé.

– Adjon néhány napot a hivatalos jelentéshez – szólt utána Laksmi.

– Amennyit csak kell – lépett ki Bosch az ajtón.

10.

tban a szakértők felé Bosch felhívta Csut, hogy megkérdezze a tetoválásról.Ú

– Még nem fordítottam le – tudta meg Csutól.– Ezt nem értem. Megkapta őket?– Igen, és láttam is, csak nem tudtam lefordítani. Próbálok

előásni valakit, aki képes rá.– A saját szememmel láttam, ahogy beszélt Mrs. Livel.

Maga fordított neki, Csu.– Csak mert beszélek, Bosch, nem tudok mindjárt olvasni is.

Nyolcezer ehhez hasonló kínai írásjel létezik. Minden iskolámat angolul végeztem el. Kínaiul csak otthon beszéltem. Sosem olvastam.

– De azért csak van valaki, aki képes lefordítani? Az Ázsiai Bűnszervezetek Osztályán?

– Igen, vannak itt olyanok, akik képesek rá, de ez nem jelenti, hogy éppen most itt is vannak. Amint megvan, magára csörgők.

– Rendben. Csak hívjon.Bosch letette. Csalódással töltötte el a késedelem. Az

ügynek úgy kell előresiklania, mint egy cápának. Egy pillanatra sem veszítheti el a lendületét, mert az végzetes lehet. Még egyszer megnézte a hongkongi időt, azután félreállt az út szélére, és elküldte lányának a bokatetoválásról készült

fényképet. Nemsokára úgyis beszél vele, amint meglátja a rákos tüdőről készült képet.

Elégedetten sorolt vissza a forgalomba. Lányának hála, egyre otthonosabban mozgott a digitális kommunikáció terén. Madeline erősködött, hogy minden létező formában kommunikáljanak: e-mailen, szöveges üzenetekkel, videotelefonon – még egy Twitternek nevezett valamire is próbálta rábeszélni, igaz, sikertelenül. Bosch cserébe ra-gaszkodott hozzá, hogy az ódivatú módon is tartsák a kapcsolatot: szóbeli társalgás útján. Gondoskodott róla, hogy mindkettőjük telefonja alkalmas legyen erre.

Néhány perccel később már úton is volt a ballisztikusok negyedik emeleti osztálya felé. Átadta a négy kis műanyag zacskót egy Ross Malone nevű technikusnak, akinek feladatai közé tartozott, hogy a lövedék és a hüvely alapján próbálja beazonosítani a fegyver gyártóját és modellszámát. Később, amennyiben a fegyver előkerül, ballisztikai vizsgálatok útján összevetheti a lövedékekkel.

Malone a töltényhüvellyel kezdte: csipeszével óvatosan kiemelte a zacskóból, majd egy nagy teljesítményű nagyító alá tartotta. Hosszú pillanatokig tanulmányozta a bizonyítékot, mielőtt megszólalt.

– Kilenc milliméteres Cor Bon – állapította meg. – A fegyver, amit keres, valószínűleg egy Glock.

Bosch számított rá, hogy megerősíti a kalibert, és azonosítja a lőszer típusát, de nem gondolta volna, hogy a fegyver márkája is kiderül.

– Honnét tudja?– Nézze csak meg!

Malone támla nélküli széken ült a nagyító előtt, amelynek flexibilis szára az asztallaphoz csatlakozott. Most óvatosan felé fordította, hogy Bosch láthassa a válla felett. A hüvely hátsó végét tartotta elé. Bosch is el tudta olvasni a külső perembe nyomott Cor Bon szavakat. Középütt benyomódás látszott, ahol az ütőszeg eltalálta a hüvely hátfalát.

– Látja, hogy a benyomódás elnyúlt, szinte téglalap alakú? – kérdezte Malone.

– Igen, látom.– A Glock miatt. Csak a Glock hagy ilyen nyomot, mert

téglalap alakú az ütőszege. Vagyis egy kilenc milliméteres Glockot keres. Több modell is szóba jöhet.

– Oké, ezzel sokat segített. Van még valami?Malone maga elé húzta a nagyítót, és megforgatta alatta a

töltényhüvelyt.– Tisztán látszanak a kivető mechanika nyomai. Ha elhozza

a fegyvert, szerintem képes leszek azonosítani.– Amint megtaláltuk, hozom. A golyókról mit lehet tudni?Malone visszatette a hüvelyt a kis zacskóba, mielőtt

egyenként elővette és a nagyító alatt tanulmányozta a lövedékeket. Valamennyit gyorsan megvizsgálta és félretette, majd visszatért a másodikhoz, hogy vessen rá még egy pillantást. Azután megcsóválta a fejét.

– Nem sokra megyünk velük, nincsenek jó állapotban. Összehasonlításra a hüvely a legalkalmasabb. Ahogy mondtam: ha behozza a fegyvert, szinte biztosra mehetünk.

Bosch rádöbbent, hogy John Li utolsó földi cselekedete egyre nagyobb fontosságra tesz szert. Belegondolt, vajon az öregember tudta-e, mennyit számít.

Csendes tűnődését Malone szakította félbe.

– Hozzányúlt a hüvelyhez, nyomozó?– Nem. Csak dr. Laksmi öblítette le róla a vért. Az áldozat

testében találta meg.– A testében? Az lehetetlen. Egy hüvely sehogyan se…– Nem úgy értem, hogy a lövés során. Az áldozat

megpróbálta lenyelni. A torkából került elő.– O! Az egészen más.– Igen.– És Laksmi kesztyűt viselt, amikor kiemelte?– Igen. Hová akar kilyukadni, Ross?– Csak eltűnődtem. Egy hónapja kaptunk valami leiratot

arról, hogy nemsokára használni kezdünk egy hiper–szuper elektrofaszom módszert a rézhüvelyekről történő ujjlenyomatvételre, és tesztalanyokat kerestek ehhez. Tudja, hogy törvényes gyakorlat legyen.

Bosch Malone–ra meredt. Ennyi év alatt egyszer sem hallott róla, hogy sikerült volna ujjlenyomatot venni egy töltényhüvelyről, miután a lőszert elsütötték. Ujjlenyomatot a bőrredők olajtartalma hagy, ami a töltényűrben bekövetkező robbanástól ezredmásodpercek alatt elég.

– Biztos benne, Ross, hogy használt töltényhüvelyekről volt szó?

– Igen, ezt írták. Teri Sopp foglalkozott vele. Miért nem beszél vele?

– Adja vissza a hüvelyt, és már indulok is.Tizenöt perccel később Bosch már Teri Sopp társaságában

ült a laborban. Sopp rangidős szakértőként közel olyan régóta szolgált, mint maga Harry, emiatt fesztelenül társalogtak egymással, bár Bosch ettől még úgy érezte, hogy szüksége lesz minden ravaszságára.

– Mi az ábra, Harry?A nő mindig így köszöntötte.– Az ábra az, hogy tegnap kaptam egy új ügyet, ma pedig

találtunk egy töltényhüvelyt, ami az elkövető pisztolyából származik.

Bosch felemelte a kezét, benne a kis műanyag zacskóval. Sopp elvette, feltartotta, és hunyorogva tanulmányozta a hüvelyt.

– Ellőtték?– Igen. Tudom, hogy nincs okom rá, de abban

reménykedem, hogy maradt rajta valami nyom. Eddig ez minden, amit találtunk.

– Akkor lássuk. Szokványos esetben ki kellene várnod a sorodat, de ha megnézzük, hogy mentek a dolgok úgy öt rendőrfőnökkel ezelőtt…

– Ezért is fordultam hozzád, Teri.Sopp leült az asztalához, és akárcsak Malone, ő is csipesszel

emelte ki a hüvelyt a zacskóból. Előbb ciánakriláttal permetezte le, majd ultraibolya fénybe tartotta. Bosch a válla felett figyelte, és tudta a választ, mielőtt Sopp megszólalt volna.

– Itt van egy maszatos nyom, mintha valaki megfogta volna, miután ellőtték, de ez minden.

– Francba!Bosch gyanította, hogy a nyomot John Li hagyta a hüvelyen,

amikor megmarkolta és a szájába vette.– Sajnálom, Harry!Bosch válla megereszkedett. Tudta, hogy csak halvány

esély, ha egyáltalán annak számít, de azért remélte, hogy

Soppra is sikerül átragasztania az izgalmát, amivel az esetleges felfedezést várta.

Sopp nekiállt visszatenni a hüvelyt a zacskóba.– A többiek látták már?– Igen. Ok küldtek ide.A nő bólintott. Bosch látta rajta, hogy eszébe jutott valami.– Beszélj erről a hüvelyről, Harry! Add meg a

paramétereket!Bosch összegezte az esetet, csak a gyanúsítottat hagyta ki,

akit a biztonsági kamera felvételén látott. Úgy beszélt, mintha a nyomozás máris zsákutcába jutott volna. Nincs se bizonyíték, se gyanúsított, se indíték, ha a rablást nem tekinti annak. Semmi. Nada.

– Hát, egy dolgot még kipróbálhatnánk… – kockáztatta meg Sopp. – Mit?

– A hónap vége felé akarjuk bejelenteni, de kapunk egy elektrosztatikus képjavító eszközt. Ez lehetne az ideális tesztalany.

– Mi az ördög az az elektrosztatikus képjavítás?Sopp úgy vigyorgott, mint egy kölyök, akinek azután is

maradt cukorkája, hogy a többieknek elfogyott.– Angliában a northamptonshire-i rendőrség fejlesztett ki

egy újfajta módszert, ami lehetővé teszi, hogy az elektromosság segítségével olyan rézfelületekről is levegyük az ujjlenyomatot, mint a töltényhüvelyeké.

Bosch körülnézett, meglátott egy üres széket egy másik munkaasztalnál, és közelebb húzta magához. Leült.

– Hogy működik?– Mindjárt elmondom. Amikor betöltesz egy lőszert a

revolverbe vagy az automata tárjába, minden egyes golyót

kézbe veszel, és egyenként tolod őket a helyükre. Kellő nyomást fejtesz ki. Azt gondolnánk, minden feltétel adott ahhoz, hogy ujjlenyomatot hagyj magad után, igaz?

– Egészen addig, míg el nem sütöd a fegyvert.– Pontosan. Az ujjlenyomat nem más, mint verítéknyom,

melyet a bőr redői hagynak maguk után. Az okozza a gondot, hogy amikor a pisztolyt elsütöd, és a hüvely kilökődik, a lőpor berobbanása eltörli ezt a nyomot. Használt töltényhüvelyen csak a legritkább esetben marad ujjnyom, hacsak nem azé a személyé, aki később felszedi őket a földről.

– Ezt én is tudom – bólintott Bosch. – Mondj valami újat!– Oké, oké. Szóval ez a módszer akkor a leghatásosabb, ha a

fegyvert nem azonnal sütik el. Hogy az eljárás működjön, annak legfontosabb feltétele, hogy a lőszert töltsd be a fegyverbe, majd néhány napig hagyd is ott. Minél tovább, annál jobb. Ezalatt ugyanis az ujjlenyomatot alkotó veríték reakcióba lép a rézzel. Érted már?

– Úgy érted, vegyi reakcióba?– Mikroszkopikus vegyi reakcióba. A verítéket sok minden

alkotja, de legfőképpen nátrium– klorid, azaz só. Ez reakcióba lép a rézzel, korrodálja, így nyomot hagy maga után. Épp csak nem látjuk.

– Amíg az elektromosság lehetővé nem teszi.– Úgy bizony. Kétezer– ötszáz voltos töltést áramoltatunk a

hüvely fémjében, s ha meghintjük szénporral, a nyom láthatóvá válik. Számos ilyen kísérletet végeztek. Magam láttam, hogy működik. Egy Bond nevű fickó találta fel Angliában.

Bosch egyre izgatottabb lett.– Akkor miért nem alkalmazzuk?Sopp megnyugtatónak szánt kézmozdulatot tett.

– Állj le, Harry! Nem tehetjük.– De miért? Arra várunk, hogy a főnök átvágjon egy

nyavalyás selyemszalagot?– Nem erről van szó, csak a kaliforniai bíróságok elé még

senki sem terjesztett be ilyen bizonyítékot. Tárgyalások folynak az államügyész– szel a protokollról, és addig senki sem akar előállni ezzel, amíg nem bombabiztos. Gondolnunk kell a jövőre is. Amikor első alkalommal használjuk az eljárást, precedenst teremtünk vele. Ha elbaltázzuk, az hosszú időre visszaveti a bevezetést.

– Szerintem ez alkalmas precedens lehet. Ki dönti el?– Először is Brennemanen áll, hogy kiválassza a megfelelő

ügyet, azután az államügyész elé tárja…Chuck Brenneman vezette a tudományos vizsgálati osztályt.

Bosch rádöbbent, hogy a kiválasztás folyamata hetekbe vagy akár hónapokba is telhet.

– Azt mondtad, kísérleteztek vele, igaz?– Igen, meg kell bizonyosodnunk róla, hogy tudjuk, mit

csinálunk.– Akkor kísérletezz ezen a hüvelyen! Lássuk, mire mész

vele.– Nem lehet, Harry. Kísérleti feltételek között dolgozunk,

vaklőszerrel.– Szükségem van erre, Teri. Lehet, hogy nem találsz

semmit, de a gyilkos ujjlenyomata ugyanúgy rajta is lehet a hüvelyen. Te kiderítheted.

Sopp kezdett ráébredni, hogy sarokba szorította valaki, aki nem adja fel egykönnyen.

– Na jó, ide figyelj. A következő kísérletsorra jövő héten kerül sor. Nem ígérek semmit, de meglátom, mit tehetek.

– Kösz, Teri.Bosch kitöltötte a bűnjel leadását igazoló nyomtatványt,

mielőtt távozott a laborból. Izgalmasnak találta a lehetőséget, hogy a tudomány segítségével mégiscsak megszerezheti a gyilkos ujjlenyomatát. Már– már úgy érezte, mintha John Li mindvégig tudott volna az elektrosztatikus képalkotásról. Még a gondolatba is beleborzongott.

Amikor az ötödiken kilépett a liftből, ránézett az órájára, és látta, hogy ideje felhívnia a lányát. Most sétálhat a Stubbs Roadon, a Boldog Völgy Akadémia felé. Ha most nem éri el, várnia kell, amíg végez az óráival. Megállt a folyosón, az iroda előtt, elővette a telefonját, és kiválasztotta a gyorstárcsázó gombot. Az óceán túlsó felével harminc másodperc alatt jött létre a kapcsolat.

– Apa! Mi ez a kép ezzel a halottal?Bosch elmosolyodott.– Neked is jó reggelt. Honnét tudod, hogy halott?– Hm, lássuk csak. Az apám gyilkossági ügyekben nyomoz,

és küld egy csupasz lábfejet rozsdamentes acél asztalon. Mi van a másik képen? A pasi tüdeje? Nagyon durva!

– Láncdohányos volt. Gondoltam, nem árt, ha látod.Egy hosszú pillanatra csend lett, mielőtt a lány komoly

hangon válaszolt. A hangja nem is emlékeztetett a kislányra, akit Bosch ismert.

– Apa, én nem dohányzom.– Nos, anyád elmondta, hogy a múltkor füstszagú volt a

ruhád, miután hazamentéi a plázából.– Lehet, de ez még nem jelenti, hogy én is leálltam velük

dohányozni.– Akkor kivel szoktál leállni?

– Senkivel, apa! A barátnőm bátyja néha eljön velünk, hogy vigyázzon ránk. Én nem dohányzom, ahogy He se.

– He?A lány újra kimondta a nevet, ezúttal hallható kínai

akcentussal. Úgy hangzott, mintha azt mondaná: „Hí-já”.– Ez a neve. He. Annyit jelent, „folyó”.– Akkor miért nem Folyónak hívod?– Mert kínai, és a kínai nevén kell szólítanom.– Mint az Abbott és Costellóban. He? Mit mondtál? Mi a

neve?– Kinek?Bosch elnevette magát.– Mindegy. Ne foglalkozz azzal a tüdővel, Maddie. Ha azt

mondod, nem dohányzol, én hiszek neked. Nem is ezért hívtalak. Azokat az írásjeleket a férfi bokáján el tudod olvasni?

– Azért ez tényleg durva. Egy halott pasi bokája van a telefonomban.

– Rögtön kitörölheted, amint megmondod nekem, mit jelent a tetoválás. Tudom, hogy tanultok olvasni az iskolában.

– Dehogy fogom kitörölni. Megmutatom a barátaimnak. Odáig lesznek tőle.

– Azt azért ne tedd. Köze van a nyomozáshoz, amit folytatok, senkinek sem szabad látnia. Csak azért küldtem el, mert arra gondoltam, lefordíthatnád nekem.

– Ügy érted, az egész Los Angeles-i rendőrségen nincs senki, aki megtenné? A Hongkongban élő lányodat kell felhívnod egy ilyen semmiség miatt?

– Éppen ez a helyzet. Az ember úgy boldogul, ahogy tud. Szóval ismered a jeleket vagy sem?

– Persze, apa. Tök egyszerűek.

– Oké, akkor mit jelentenek?– A bal bokán a két jel a Fu és a Caj, ami annyit jelent,

„szerencse” és „boldogság”. A jobb oldal Aj és Hszi, ami „szeretet” és „család”.

Bosch végiggondolta a dolgot. Úgy tűnt, a jelek arra vonatkoztak, amit John Li igazán fontosnak tartott az életben. Abban a reményben tetováltatta őket magára, hogy mindig vele lesznek.

Azután eszébe jutott, hogy a szimbólumok Li Achilles– inának két oldalán helyezkedtek el. Talán nem véletlenül – Li nagyon is tudhatta, hogy éppen ezek a dolgok teszik őt sebezhetővé. Sebezhetőbbé, mint az Achilles– ina.

– Hahó, apa!– Itt vagyok. Csak elgondolkodtam.– Segítettem valamit? Megoldottam helyetted az ügyet?Bosch elmosolyodott, majd tüstént eszébe jutott, hogy nem

szabadna ezt tennie.– Nem egészen, de azért köszönöm.– Oké. Jössz nekem eggyel.Bosch bólintott.– Nagyon okos kölyök vagy, ugye tudod? Hány éves is

vagy, mindjárt húsz?– Apa, ne fárassz.– Hát, anyád valamit nagyon jól csinált.– Nem sok mindent.– Hé, ne beszélj így az anyádról.– Nekem kell vele élni, apa, nem neked. Nem akkora buli

ám. Nem meséltem, amikor a múltkor L.A.– ben voltam?– Még mindig találkozgat valakivel?– Ja, mintha nem is lennék.

– Szó sincs erről, Maddie. Csak hosszú ideje nem volt együtt senkivel.

„Ahogy én se” – tette hozzá gondolatban.– Ne fogd mindig az ő pártját, apa. Folyton csak az útjában

vagyok. De ha azt mondom, oké, akkor élek apával, mindig azt feleli, hogy nem mész sehová.

– Anyád mellett van a helyed. O nevelt fel. Oké, jövő hónapban átugrok egy hétre, akkor megbeszéljük ezt is. Az anyád jelenlétében.

– Felőlem. Most mennem kell. Itt vagyok a sulinál.– Rendben. Üdvözlöm Hehehét.– Nem vagy vicces, apa. És ne küldözgess nekem rákos

tüdőket, oké?– Akkor legközelebb májat küldök. Vagy epét. Az talán

jobban tetszene.– Apaaa!Bosch összecsukta a telefont, majd végiggondolta, ami

kettejük között elhangzott. Egyre nehezebben viselte a heteket és hónapokat, amelyek két látogatás között teltek el. Ahogy Maddie lassan önálló egyéniséggé érett, ahogy egyre eszesebbé és nyíltabbá vált, úgy hiányolta őt egyre inkább. Júliusban a lány utazott L.A.-be – most először tette meg egyedül a hosszú repülőutat. Még csak kiskamasz, de máris világutazó, messze érettebb a koránál. Bosch kivett két hetet, és mindenfélét csináltak együtt, felfedezték az egész várost. Csodálatos időszak volt, egyben az első alkalom, amikor a lány előhozakodott azzal, hogy Los Angelesben szeretne élni. Ővele.

Tudta persze, hogy ezt a vágyat egy olyan apa ébresztette benne, aki két teljes hetet neki szentelt, és minden napot azzal

kezdett, hogy mihez lenne kedve. Mennyivel nehezebb főállású anyának lenni, aki nemcsak neveli a lányát, de gondoskodik a megélhetésükről is. Mégis, Bosch, a részidős apa életének egyik legnehezebb pillanata akkor jött el, amikor ki kellett kísérnie lányát a reptérre, hogy feltegye a hazainduló gépre. Arra számított, hogy Maddie alig várja az indulást, de ő durcásan, könnyes szemmel szállt fel. Azután hazarepült, ő pedig azóta is ürességet érzett a lelkében.

Most az ő köre jött, de a következő hónapig nem repülhet Hongkongba, és jól tudta, milyen hosszú, keserves várakozás áll előtte.

– Mit ácsorogsz idekint, Harry?Bosch megpördült. Társa, Ferras állt előtte, aki kilépett az

irodából, alighanem azért, hogy használja a mosdót.– Csak beszéltem a lányommal. Szükségem volt egy kis

magányra.– Minden rendben?– Persze. Odabent találkozunk.Bosch az ajtó felé indult, miközben visszacsúsztatta zsebébe

a telefont.

11.

ste nyolckor ért haza, kezében a cahuengai In–N–Out–ban rendelt étellel.E

– Szívem, megjöttem – jelentette be, miközben megküzdött a kulcsával, a papírzacskóval és az aktatáskájával.

Elmosolyodott, és egyenesen a konyhába sietett, ahol letette táskáját a pultra, és elővett egy üveg sört a hűtőből, mielőtt kisétált a teraszra. Menet közben bekapcsolta a CD– lejátszót, és nyitva hagyta a tolóajtót, hogy a muzsika hangja elnyomja a hágón áthaladó 101-es gyorsforgalmi zúgását.

A teraszról északkeleti panoráma nyílt Universal Cityre, Burbankre és a San Gabriel-hegységre. Harry felfalta két hamburgerét a papírzacskó felett, hogy abba csöpögtesse a szószt, miközben a lenyugvó napot nézte, ahogy megfestette a távoli hegyoldalakat. A „Seven Steps to Heaven”– t hallgatta Ron Carter Dear Miles albumáról. Carter az utóbbi öt évtized egyik legnagyobb hatású bőgőse volt, szinte mindenkivel játszott. Bosch gyakran eltűnődött azon, mekkora sztorikat mesélhetne a közös zenélésekről, az általa ismert gigászokról. Akár a saját felvételén dolgozott, akár másén, Carter mindig kivételes munkát végzett – talán mert bőgősként sem fogadta el a mellékszerepet, igazi vezéralakká vált. Mindig ő diktálta a tempót, még ha Miles Davis fújt is előtte.

A számot, amit éppen játszott, ugyanilyen fantasztikus lendület jellemezte. Akár egy autós üldözés. Boschnak erről eszébe jutott saját üldözése és a haladás, amit aznap ért el. Elégedett volt a lendületéveli, ugyanakkor nyugtalansággal töltötte el a tény, hogy elért arra a pontra, ahonnét már rá van utalva mások munkájára. Meg kellett várnia, amíg mások azonosították a triád gyilkosát. Meg kellett várnia, amíg mások eldöntötték, felhasználható-e a töltényhüvely egy új ujjlenyomat– elemző rendszer teszteléséhez. Meg kellett várnia, amíg mások hívják.

Otthonosabban mozgott az olyan ügyekben, ahol ő maga vitte előre a nyomozást – ő diktálta a tempót. Sosem tartotta magát mellékszereplőnek, mindig irányítani akart. Ezt is tette, ameddig csak lehetett, most azonban el kellett gondolkodnia a következő lépésen, és nem sok lehetősége maradt. Elkezdhette járni a kínai üzleteket a behajtó fényképével, de tudta, csak az idejét vesztegetné. Ehhez túlságosan széles a kulturális szakadék. Senki sem fogja azonosítani a triád emberét egy rendőrnek.

Akárhogy is, felkészült erre a lehetőségre, ha nem akadt jobb. Így legalább lendületben maradt. A lendület pedig fontos, a zenében éppúgy, mint odakint az utcákon.

Ahogy a fények kezdtek megfakulni az égen, benyúlt a zsebébe, és előhúzta a gyufát, amit mindig magánál tartott. Felnyitotta, és elolvasta a szöveget. Azóta komolyan vette, hogy akkor éjjel először olvasta. Olyan embernek tartotta magát, aki önmagában talált menedéket. Ha nem is mindig, de időről időre.

Már az utolsó falaton rágódott, amikor megcsörrent a telefonja. Elővette és szétnyitotta. A hívó száma nem jelent meg, de így is felvette.

– Bosch.– Harry? Itt David Csu. Hallom, éppen eszik. Hol van? –

Hangja megtelt fojtott izgalommal.– Otthon. Maga hol van?– Monterey Parkban. Megvan!Bosch egy pillanatig nem felelt. Monterey Park a megye

keleti részén feküdt, és lakosságának közel háromnegyedét a kínaiak alkották. Csak alig tizenöt percre esett a belvárostól, mégis mintha idegen ország lett volna, érthetetlen nyelvvel és kultúrával.

– Mi van meg? – kérdezte végül.– Az emberünk. A gyanúsított.– Úgy érti, azonosították?– Nem csupán azonosítottuk. Megvan. Most is őt figyeljük.Bosch több zavarba ejtő mozzanatot is talált Csu

kijelentésében.– Először is, ki az mi? Azt mondta, figyelik.– Az itteni rendőrökkel vagyok. A videó alapján

azonosították a fickót, és azonnal elvittek hozzá.Bosch érezte, ahogy egy ér lüktetni kezd a halántékán. Nem

kétséges, a triád behajtójának személyazonossága – már ha valódi – óriási előrelépés, a többi azonban korántsem az. Bevonni egy másik csapatot az ügybe, és hagyni, hogy ők fogják el a gyanúsítottat, végzetes hibának bizonyulhat, amivel a nyomozást vezető rendőrtiszt tisztában volt. Ráadásul mindez a jóváhagyása nélkül történt. Bosch persze tudta, hogy nem mondhatja ezt el Csunak. Legalábbis egyelőre nem.

Higgadtnak kell maradnia, hogy a legtöbbet hozza ki a helyzetből.

– Jól figyeljen rám, Csu nyomozó. Kapcsolatba lépett a gyanúsítottal?

– Kapcsolatba? Nem, még nem. Az alkalmas pillanatra várunk. E pillanatban nincs egyedül.

Istennek legyen hála, gondolta Bosch, de nem mondta ki.– A gyanúsított látta magukat?– Nem, Harry, az utca túloldalán vagyunk.Bosch lassan kifújta a levegőt. Kezdett hinni abban, hogy

még megmentheti a helyzetet.– Oké. Azt akarom, hogy maradjanak ott, és szóljanak

nekem, mielőtt bármit tennének. Egyáltalán, hogyan került Monterey Parkba?

– Az ÁBO szoros kapcsolatban áll a Monterey Park-i osztaggal. Ma este munka után elvittem nekik a képet, hátha valaki felismeri. A harmadik fickó azonosította, akinek megmutattam.

– A harmadik fickó. És ki az?– Tao nyomozó. Most is vele és a társával vagyok.– Oké, akkor halljuk azt a nevet.– Bo-Jing Csang.Lebetűzte a nevet.– A családneve Csang? – kérdezte Bosch.– Igen. És a nyilvántartás szerint tagja a Jung Kimnek, a

Bátorság Késének. Ami egybevág a tetoválással.– Jó, és mi van még?– Jelenleg ennyi. Alighanem alacsony rangú katona. Az

ilyeneknek mind van fedőállása. Csang egy használtautó

kereskedésben dolgozik itt, MP-ben. Kilencvenötben jött át, kettős állampolgár. Nincs priusza, legalábbis nálunk.

– És most mit csinál?– Éppen kártyázik. A Bátorság Késének itt, MP– ben van a

központja. És van egy klub, ahol munka után össze szoktak jönni. Tao és Herrera mutatta meg.

Bosch feltételezte, hogy Herrera Tao társa.– Azt mondja, az út túlsó felén vannak?– Igen, a klub egy üzletsoron működik, mi az utca másik

feléről figyeljük. Látjuk, ahogy kártyáznak. Távcsövön át Csang is jól kivehető.

– Oké, akkor figyeljen. Odamegyek. Ne csináljanak semmit, míg oda nem érek. Csak húzódjanak egy sarokkal hátrébb.

Csu hosszú hallgatás után felelt.– Nincs szükség rá, hogy hátrahúzódjunk, Harry. Ha

elveszítjük a nyomát, talán kereket old.– Hátrébb kell húzódniuk, nyomozó. Ha meglóg, az én

felelősségem, nem a maguké. Nem kockáztathatjuk, hogy kiszúrja magukat.

– Az út másik felén vagyunk – tiltakozott Csu. – Az négy sáv…

– Nem figyel rám, Csu. Ha maga látja őt, ő is láthatja magát. Húzzanak el onnét! Menjenek hátrébb legalább egy sarokkal, és ott várjanak. Fél órán belül ott vagyok.

– Ez rendkívül kellemetlen… – halkította le Csu a hangját.– Nem érdekel. Ha megfelelően kezeli az ügyet, felhívott

volna, amint megtudta a fickó személyazonosságát. Ehelyett játssza itt a cowboyt, de én nem hagyom, hogy elbarmolja az ügyemet.

– Nagy tévedésben van, Harry. Igenis felhívtam magát.

– Nos, ezért hálás is vagyok. Most pedig húzódjanak vissza. Majd hívom, ha a közelben leszek. Mi a hely neve?

Csu hosszú hallgatás után, sértett hangon felelt:– Club 88. A Garvey-n, a Garfieldtől úgy négysaroknyira,

nyugatra. A tízesen induljon a…– Odatalálok. Azonnal indulok.Összecsukta a telefonját, hogy véget vessen a

szócséplésnek, csak előtte még figyelmeztette Csut, ha nem vonja vissza a két Monterey Park-i zsarut, panaszt fog tenni a belső ügyosztályon.

12.

ét percen belül kilépett az ajtón. Leereszkedett a hegyoldalon, azután a 101-esen, Hollywoodon át visszatért a belvárosba, ahol ráfordult a 10-esre és

keletnek tartott. A gyér forgalomban tíz perc alatt elérte Monterey Parkot. Útközben felhívta otthon Ignacio Ferrast, megosztotta vele a híreket, és felajánlotta neki a lehetőséget, hogy Monterey Parkban találkozzanak. Ferras nem élt ezzel, mondván, hogy nem ártana, ha legalább az egyikük kipihent lenne másnap reggel. Emellett térdig jár az ügy pénzügyi vonatkozásainak hivatalos elemzésében, ami azt próbálta feltárni, mennyire ment rosszul John Li üzlete, és mennyit rontott rajta a triád követelése.

K

Bosch megadóan összecsukta a telefont. Nem lepte meg, hogy társa visszautasította a meghívást. Egyre nyilvánvalóbb lett, hogy fél odakint az utcán, és Bosch megelégelte már, hogy folyton rá várjon. Ferras láthatóan megelégedett azokkal a feladatokkal, amelyeket az irodában is elvégezhetett – papírmunka, számítógépes keresések, háttérelemzések. Boschnak gyakran más nyomozóktól kellett segítséget kérnie, amikor el akart menni valahová, ha csak azért is, hogy meghallgasson egy tanút. Megtett minden tőle telhetőt, hogy időt adjon Ferrasnak a felépülésre, de eljutottak arra a pontra, amikor már tekintettel kellett lennie az áldozatokra is, akik nem

kapták meg, amit érdemeltek. Nem könnyű úgy nyomozni, ha az ember társa odabilincseli magát az íróasztalához.

A város észak-déli ütőere, a Garfield teljes rálátást kínált az üzleti negyedre, miközben délnek tartott. Monterey Park akár Hongkong egyik kerületének is beillett volna – a neonreklámok, a színek, az üzletek és az érthetetlen feliratok mind a kínai népességről árulkodtak. Nem hiányzott más, csak a látképet meghatározó felhőkarcolók. Hongkong függőleges város; Monterey Park kevésbé.

Balra kanyarodott a Garvey-n, és elővette a telefonját, hogy szóljon Csunak.

– Oké, a Garvey-n vagyok. Maguk merre?– Jöjjön, amíg a déli oldalon meg nem lát egy nagy

szupermarketet. A parkolóban várjuk. Az északi oldalon el fog haladni a klub előtt. – Oké.

Összecsukta a telefont, s miközben továbbvezetett, tekintetével a balra fénylő neonreklámokat fürkészte. Hamarosan meglátta a világító 88-ast egy kis klub bejárata felett, és csak most tudatosult benne, hogy ez nem a hely házszáma, annál sokkalta több. Hongkongban tett számos látogatásából tudta, hogy a 8-as szerencseszámként fontos szerepet játszik a kínai kultúrában. Ez jelképezi a végtelent – a végtelen szerencsét, szeretetet, pénzt, vagy bármi mást, amire vágyunk az életben. A Bátorság Kései nyilván kettős végtelenről álmodtak, amikor a 88-ast tették ajtajuk fölé.

Elhaladtában fényt látott az üvegtáblák mögött. A redőnyt résnyire nyitva hagyták, így ki tudta venni a kártyaasztalnál ülő és álló mintegy tíz férfit. Továbbhajtott, hogy három sarokkal odébb lekanyarodjon a Big Lau szupermarket parkolójába, amelynek végén jeltelen Crown Vic parkolt. Túlságosan újnak

tűnt, hogy az övék lehessen, így Csu valószínűleg a helyiekkel szállt ki. Megállt a szomszédos parkolóhelyen.

Mindenki letekerte az ablakát, majd Csu bemutatta a társait. Herrera ült a volán mögött, mellette Taóval. A Monterey Park-i nyomozók még a húszas éveik elején jártak, ami nem lepte meg Boscht. Los Angeles külterületei nyújtottak utánpótlást a belvárosi egységeknek. A zsaruk fiatalon kezdték, szereztek néhány évnyi tapasztalatot, azután jelentkeztek a Los Angeles-i rendőrséghez vagy a Los Angeles megyei seriff hivatalához, ahová főként a buli és a csillogás vonzotta őket.

– Maga azonosította Csángót? – kérdezte Bosch Taót.– Igen – bólintott Tao. – Hat hónapja csíptem meg egy

közúti ellenőrzésen. Amikor Davy megmutatta a fotót, azonnal ráismertem.

– Hol történt ez az ellenőrzés?Amíg Tao beszélt, társa a Club 88-on tartotta a szemét.

Alkalmanként a távcsövét is felemelte, hogy közelebbről lássa az érkezőket és távozókat.

– A raktárak között futottam bele, a Garvey végén. Késő volt, egy furgont vezetett. Mint aki eltévedt. Engedte, hogy benézzünk a kocsijába, de semmit sem találtunk benne. Tudtam, hogy nem ok nélkül jött, rengeteg hamisított áru fordul meg azokban a raktárakban. Persze eltévedni se nehéz, mert rengeteg a raktár, és mind egyforma. Akárhogy is, a furgon nem az övé volt, Vincent Tsing nevére jegyezték be. Dél-Pasadenában lakik, de tudjuk róla, hogy a Bátorság Késeinek tagja. Ismerjük. Itt, MP-ben van autókereskedése, Csang neki dolgozik.

Bosch ismerte az eljárást. Tao félreállította ugyan a furgont, de miután Csang nem adott semmilyen okot az átkutatására,

Tao a jóindulatára volt bízva. A férfi végül engedélyt adott rá, hogy belenézzen a furgonba, s ezzel lezárták az ügyet.

– Gondolom, azt nem vallotta be önként, hogy a Bátorság Késeinek dolgozik?

– Dehogy – méltatlankodott Tao. – Láttuk a tetoválását, és azonosítottuk a furgont. Csak összeadtunk kettőt meg kettőt, nyomozó.

– Helyes. A lakcímét ismerik?– Akkor este megadta, de már ellenőriztük. Nem jó.

Elköltözött.Bosch vetett egy pillantást a hátsó ülésen helyet foglaló

Csura. Amennyiben a Csang jogosítványában szereplő cím valódi volt, az itteni rendőrök könnyen bele is futhattak volna Csangba, mielőtt még őt értesítették.

Csu kerülte a tekintetét. Bosch erőt vett magán, és próbálta megőrizni a hidegvérét. Ha felfújja az ügyet, teljesen magára marad, amit végső soron az ügy szenved meg. Ezt pedig nem akarta.

– Itt van a jegyzőkönyv? – kérdezte Taót.Tao átnyújtott egy papírlapot az ablakon. Bosch felkapcsolta

a belső világítást, és elolvasta a kézzel lejegyzett adatokat. A Bo-Jing Csanggal kapcsolatos információ javát már tudta, Tao azonban alapos munkát végzett – egy mobiltelefon számát is feljegyezte. Ez lehetett a vízválasztó.

– Valódi ez a szám?– Nem tudni. Ezek a fickók folyton cserélgetik a

telefonjaikat. Akkor élt. Ott helyben felhívtam, hogy kiderüljön, ha kamuzni próbál. Csak annyit mondhatok biztosan, hogy akkor még élt.

– Oké, akkor ellenőrizzük.

– Fel akarja hívni, hogy odaköszönjön neki?– Nem, maga fogja felhívni. Kapcsolja ki a

hívószámkijelzést, és öt perc múlva hívja a számot. Ha felveszi, csak mondja azt, hogy téves. Addig is, elkérném a távcsövet, és Davy, maga jöjjön velem.

– Várjunk egy percet – emelte fel a kezét Tao. – Mi értelme ekkora kockázatot vállalni?

– Ha a szám még mindig él, engedélyt kérünk, hogy lehallgathassuk. Adja ide a távcsövet! Amíg maga telefonál, én figyelem, hogy ő veszi-e fel, oké?

– Ja.Bosch visszaadta Taónak a jelentést, cserébe megkapta a

távcsövet. Csu kiszállt az autóból, hogy átüljön Bosch mellé.Bosch kifordult a Garvey-ra, és elindult a Club 88 felé. Egy

parkolóhelyet keresett, ahol közelebb kerülhetett a klubhoz.– Korábban hol parkoltak?– Ott balra.Egy parkolóra mutatott, Bosch pedig visszafordult, és

lekapcsolta a világítást, miközben némán begördült a parkolóhelyre, szemközt az utca túloldalán álló Club 88-cal.

– Fogja a távcsövet, és figyelje, hogy felveszi-e a telefont – mondta Csunak.

Miközben ráirányította a távcsövet Csangra, Bosch tekintetével a klub homlokzatát pásztázta, hogy kiszúrja, ha valaki feléjük néz az ablakon át.

– Melyikük Csang? – kérdezte.– Az asztal bal végén, a kalapos fickó mellett.Bosch már látta, de ahhoz túl messze volt, hogy a Fortune

Liquors szemcsés felvétele alapján azonosítsa.

– Maga szerint is ő az, vagy csak elfogadja Tao állítását? – kérdezte.

– Nem, ő az – felelte Csu. – Egyértelműen.Bosch vetett egy pillantást az órájára. Herrerának már

intéznie kellett volna a telefont. Egyre türelmetlenebb lett.– Mit várunk ettől? – tudakolta Csu.– Végezzük a munkánkat, nyomozó. Ellenőrizzük a számot,

hogy utána lehallgatási engedélyt kérjünk rá. Elkezdjük lehallgatni, megtudunk ezt-azt. Kivel beszél, mire készül. Talán azt is halljuk, hogy Liről beszél. Talán nem, de ráhozzuk a frászt, és meglátjuk, kit hív fel. Egyre jobban megszorongatjuk. A lényeg, hogy fokozatosan egyre közelebb kerülünk a megoldáshoz. Nem csak belovagolunk a városba, és elkezdünk vaktában lövöldözni.

Csu nem válaszolt, csak meredt maga elé a távcsövön át.– Áruljon el valamit – folytatta Bosch. – Megbízik ebben a

két fickóban, Taóban és Herrerában?Csu egy pillanatig se habozott.– Megbízom bennük. Maga nem?– Miután nem ismerem őket, nem is bízhatok bennük. Csak

annyit tudok, hogy maga fogta az ügyemet meg a gyanúsítottamat, és kitálalt mindent egy csapat idegennek.

– Én csak próbáltam előrébb vinni az ügyet, és ez sikerült is. Azonosítottuk a fickót.

– Remélhetőleg anélkül, hogy erről ő is értesülne.Csu leengedte a távcsövet, és Bosch felé fordult.– Szerintem csak azért dühös, mert nem a maga érdeme.– Téved, Csu. Nem érdekel, ki éri el az áttörést, amíg

normálisan csinálja. És számomra nem normális ügymenet, amikor fűnek– fának kiteríti a lapjaimat.

– Ember, maga aztán tényleg nem bízik senkiben, igaz?– Inkább figyelje a klubot – felelte komoran Bosch.Csu újra a szeméhez emelte a távcsövet, ahogy utasították.– Csak magamban bízom – tette hozzá Bosch.– Én meg arra gondolok, hogy az egésznek inkább hozzám

van köze és Taóhoz. Hogy talán erről szól az egész.Bosch feléje fordult.– Ne kezdje megint ezt a szarságot, Csu. Nem érdekel, mit

gondol. Felőlem aztán visszamehet az ÁBO-hoz és kimaradhat ebből az egészből. Nem én voltam az, aki felhívta…

– Csang most vette fel a telefont.Bosch visszafordult a klub felé. Mintha látta volna, ahogy a

Csang– ként azonosított férfi a füléhez emelte a telefont, majd ugyanolyan gyorsan le is engedte a karját.

– Elteszi – közölte Csu. – Él a száma.Bosch kitolatott a parkolóból, és visszaindult a szupermarket

felé.– Még most sem értem, minek szarakodunk a telefonnal –

csóválta a fejét Csu. – Miért nem visszük be egyszerűen a fickót? Rajta van a szalagon. Ugyanaznap, ugyanabban az időpontban. Azzal megtörhetnénk.

– És ha nem? Ott állnánk üres kézzel. Az államügyész kiröhögne bennünket, ha beállítanánk azzal a szalaggal. Többre van szükségünk. Ezt próbálom elmagyarázni magának.

– Nincs szükségem rá, hogy kioktasson, Bosch. És továbbra is azt gondolom, hogy be kellene vinnünk.

– Maga még egyetlen krimit sem látott a tévében? Mi a faszért állna egyáltalán szóba velünk? Ezeket a fickókat a legelső pillanattól arra tanítják, hogy ha lebuksz, ne mondj

semmit. Ha leültetnek, leültetnek, majd mi gondoskodunk rólad.

– Nem azt mondta, hogy még sosem volt dolga a triádokkal?– Talán, de vannak egyetemes igazságok, és ez is ilyen. Az

efféle ügyekben csak egy dobása van. Jól ki kell használni.– Oké, csináljuk a maga módszerével. Hogyan tovább?– Visszamegyünk a parkolóba, és lerázzuk a haverjait. Innét

átvesszük. Az ügy a miénk, nem az övék.– Nem fognak örülni.– Leszarom, hogy örülnek– e vagy sem. Akkor is így lesz.

Magára bízom, hogy szép csendben lepattintsa őket. Mondja azt, hogy majd értesítjük őket, ha bármi új fejlemény lesz.

– Miért én?– Maga hívta ide őket, maga is küldje el.– Kösz szépen, Bosch.– Nincs mit, Csu. Isten hozta a gyilkosságiaknál!

13.

osch, Ferras és Csu a tárgyalóban ült, az asztal túlsó felén Gandle hadnaggyal és Bob Dodds kapitánnyal, a rablási és gyilkossági osztály parancsnokával. Az

asztal csillogó lapján ott feküdtek az ügy iratai és fényképei, felül azzal a felvétellel, amit a Fortune Liquors biztonsági kamerája készített Bo-Jing Csangról.

B– Nem túl meggyőző – csóválta a fejét Dodds.Csütörtök reggel volt, alig hat órával azután, hogy Bosch és

Csu végzett Csang megfigyelésével, miután a gyanúsított hazatért Monterey Park-i lakásába, és lepihent.

– Még nem is kell meggyőzőnek lennie, kapitány – felelte Bosch.

– Ezért akarjuk folytatni a megfigyelést és elkezdeni a lehallgatást.

– Arról nem vagyok meggyőződve, hogy erre kell elindulni – magyarázta Dodds. – A megfigyelés rendben van, de a lehallgatás túlságosan komoly munka, ha csak ilyen bizonytalan eredményt érhetünk el vele.

Bosch megértette a szempontjait. Dodds a maga idejében remek nyomozó hírében állt, de mostanra végleg beköltözött az irodájába, és épp olyan távol került az osztályon folyó nyomozómunkától, mint egy texasi olajcég vezetője a kutaktól. O már személyi állományban és költségvetési számokban

gondolkodott. El kellett érnie, hogy minél kevesebből minél többet hozzanak ki, és lelki szemei előtt ott lebegett a statisztika, a letartóztatások és lezárt ügyek arányszáma. Ez realistává tette, a realitás pedig az volt, hogy az elektronikus megfigyelés rendkívül költséges. Nem csupán azért kellett túlórázni, hogy meglegyen a legalább ötvenoldalas indoklás, ami alapján a bíróság engedélyezte a lehallgatást, de miután kegyeskedtek kiadni az engedélyt, a vonalat a nap huszonnégy órájában egy– egy nyomozó figyelte. Egy lehallgatás során gyakran újabb számok kerültek elő, amelyeket szintén le kellett hallgatni, törvény szerint külön eljárás keretében. Egy ilyen akció úgy nyelte a túlórákat, mint egy gigászi szivacs. S miután a gazdasági megszorítások miatt az osztály kiadásait szigorúan visszafogták, Dodds vonakodott komolyabb anyagi erőfeszítést tenni egy déli italboltos gyilkossági ügyének felderítésére. Szívesebben tartalékolta rosszabb időkre – egy nagy médiavisszhanggal járó ügyre, ami egyébként is megkövetelte a befektetést.

Természetesen Dodds ezt nem mondta ki hangosan, Bosch mégis tudta, ahogyan tudták a többiek is, hogy ez okozza a kapitány bizonytalanságát. Az egésznek semmi köze nem volt az eljárás szakszerűségéhez.

Bosch tett egy utolsó kísérletet, amivel meggyőzhetné főnökét.

– Ez csak a jéghegy csúcsa, kapitány. Nem csupán egy italbolti lövöldözésről van szó. Mire ennek vége, felgöngyölíthetjük az egész triádot.

– Mire ennek vége? Tizenkilenc hónap múlva nyugdíjba megyek, Bosch. Az ilyen dolgok örökké tartanak.

Bosch vállat vont.

– Szólhatunk a szövetségieknek, társulhatunk velük. Ok mindig harapnak a nemzetközi ügyekre, és van elég pénzük, hogy lehallgatásra és megfigyelésre költsék.

– De akkor osztoznunk kell mindenen – mutatott rá Gandle az együttműködés buktatóira. A szalagcímekre, a sajtótájékoztatókra, meg a többire.

– Nem nagyon tetszik az ötlet. – Dodds maga elé tartotta Bo-Jing Csang fényképét.

Bosch kijátszotta az utolsó kártyáját.– És ha megoldanánk túlóra nélkül? – vetette fel.A kapitány tollat szorongatott a kezében, talán ez

emlékeztette őt a hatalmára. Végtére is, ő írta alá a papírokat. Most szórakozottan babrált vele, amíg végiggondolta Bosch váratlan ajánlatát. Végül megrázta a fejét.

– Tudja, hogy ezt nem kérhetem. Még csak nem is tudhatok róla.

Igazat beszélt. A rendőrséget oly sokszor beperelték már törvénytelen foglalkoztatási gyakorlata miatt, hogy nem akadt senki, aki akár csak szóbeli engedélyt adott volna a túlórára.

A bürokratikus megfontolások felett érzett dühe kezdett felülkerekedni Boschon.

– Akkor mit tegyünk? Hozzuk be Csángót? Tudja, hogy nem fogunk kiszedni belőle semmit, és azzal vége is az ügynek.

A kapitány ujjai közt forgatta a tollat.– Ismeri az alternatívát, Bosch. Tovább dolgozik az ügyön,

amíg nem történik valami. Tovább faggatja a tanúkat, tovább vizsgálja a bizonyítékokat. Mindig akad valami. Tizenöt évig csináltam, amit maga most, és tudom, hogy mindig akad valami. Ássa elő! A lehallgatás gyenge próbálkozás, ezt maga

is tudja. A hagyományos módszer mindig többet ér. Nos, van még valami?

Bosch érezte, hogy az arca kivörösödik. A kapitány véget vetett a megbeszélésnek, de ami még mélyebben a leikébe mart: tudta, hogy Doddsnak igaza van.

– Köszönöm, kapitány – bólintott kurtán, mielőtt felállt.A nyomozók otthagyták a kapitányt és a hadnagyot a

tárgyalóban, hogy Bosch asztalánál gyűljenek össze. Bosch ledobta a saját tollát, amit eddig a kezében szorongatott.

– Micsoda seggfej! – csóválta a fejét Csu.– Nem az – sietett leszögezni Bosch. – Igaza van, ezért lett ő

a kapitány.– Akkor most mi lesz?– Rajta maradunk Csángón. Szarok a túlórára, és amiről a

kapitány nem tud, az nem fáj neki. Megfigyeljük Csángót, és megvárjuk, amíg hibázik. Nem érdekel, mennyi időbe telik. Ha kell, ez lesz a hobbim.

Bosch a másik két nyomozóhoz fordult, arra számítva, hogy azok nem lesznek hajlandók részt venni egy olyan megfigyelésben, ami jóval túlnyúlik a napi nyolcórás munkaidőn.

Legnagyobb meglepetésére Csu bólintott.– Már beszéltem erről a hadnagyommal. Átengedett erre a

nyomozásra. Tőlem csinálhatjuk.Bosch bólintott, és most először ötlött fel benne, hogy talán

jogtalanul gyanakodott Csura. Igaz, közvetlenül ezután már arra gondolt, hogy a gyanúja nagyon is jogos, ha Csu azért kötelezi el magát az ügy mellett, hogy a közelében maradhasson és megfigyelhesse.

A társához fordult.

– Te mit mondasz?Ferras vonakodva bólintott, majd a tárgyaló felé intett. Az

üvegfalon át látni lehetett, hogy Dodds folytatja a megbeszélést Gandle-lal.

– Pontosan tudják, hogy mire készülünk – jegyezte meg. – És nem fogják kifizetni az időnket, inkább ránk hagyják, hogy beletörődünk-e ebbe, vagy hagyjuk az egészet a francba. Rohadtul igazságtalan.

– Az egész élet igazságtalan – vont vállat Bosch. – Számíthatok rád vagy sem?

– Benne vagyok, de csak egy adott határig. Családom van, ember. Nem éjszakázhatok mások háza előtt, főleg nem a nagy semmiért.

– Hát jó. – Bosch hangsúlya érzékeltette, mekkorát csalódott társában. – Tedd azt, amihez értesz. Intézd idebent a papírmunkát, addig mi Csuval rátapadunk Csangra.

Ferras érzékelte a neheztelést Bosch hangjában.– Te nem tudod, milyen ez, Harry. Amikor három gyerek vár

otthon, te meg csak ülsz egész éjjel a kocsidban, és a fizetésed ugyanannyi marad, bármennyit gürcölsz.

Bosch feltartotta kezét, mint aki eleget hallott.– Igazad van. Nem is akarlak rábeszélni. Egyszerűen meg

kell tennünk. Ez a munkánk.

14.

osch saját autójának volánja mögül figyelte Csángót, aki alantas kétkezi munkát végzett a Monterey Park-i Tsing Motorsnál. Az autókereskedés egy ötvenes

évekből hátramaradt benzinkút helyén üzemelt, ahol két beállót és egy kis irodát is kialakítottak. Bosch fél háztömbnyire innét, a forgalmas Garvey sugárúton állt le, ahol nem fenyegette az a veszély, hogy kiszúrják. Csu is a maga kocsijából végezte a megfigyelést, de a másik irányban parkolt le fél háztömbnyire. Megszegték a belső szabályzatot, amikor a saját autójukat használták a megfigyelésre, de Bosch hiába nézett be a garázs-ba, egyetlen civil jármű sem állt rendelkezésre, a jeltelen rendőrségi járőrautókat pedig akár fekete-fehérre is festhették volna, amennyire segítettek beleolvadni a környezetbe. Bosch már csak azért sem bánta a szabálysértést, mert saját kocsijában hatcédés lejátszó működött. Ma legújabb felfedezettjével töltötte meg a tárat. Tomasz Stanko, a lengyel trombitás úgy fújta, mintha Miles Davis kísértete lenne: élesen és pontosan, mégis tele lélekkel. Megfigyeléshez éppen ez kellett. Éberen tartotta Boscht.

B

Közel három órája figyelték, ahogy a gyanúsított egyszerű munkáját végezte a kereskedésben. Lemosta a kocsikat, bezsírozta a gumikat, hogy újnak tűnjenek, elvitte egy próbakörre az 1989-es Mustang reménybeli vásárlóját, majd az

elmúlt fél órában mást se csinált, csak módszeresen új helyre mozgatta a háromtucatnyi autó mindegyikét, hogy úgy tűnjön, mintha változott volna a készlet. Mintha jól menne a bolt.

Délután négykor a „Soul of Things” került elő a tárból, és Bosch arra gondolt, hogy Stanko tehetségét, ha vonakodva is ugyan, de Miles-nak is el kellene ismernie. A kormányon dobolta a szám szaggatott ritmusát, amikor látta, hogy Csang bemegy az irodába, és inget cserél. Úgy tűnt, aznapra végzett. Beült a Mustangba, és kihajtott a kereskedésből.

Bosch telefonja azonnal megszólalt. Bosch megállította a zenét.

– Látja? – kérdezte Csu. – Elindult.– Igen, látom.– A tízes felé tart. Gondolja, hogy mára végzett?– Inget cserélt. Szerintem vége. Én megyek elöl, készüljön a

helycserére.Bosch ötautónyira lemaradt, majd felzárkózott, amikor

Csang nyugatnak, a belváros felé tartott a 10-esen. Nem hazament. Bosch és Csu előző éjjel követte őt Monterey Park– i lakásáig (ami szintén Vincent Tsing tulajdonában volt), és egy órán át figyelte a helyet, míg végül kialudtak a fények, és meggyőződhettek róla, hogy Csang aznapra végzett.

Most azonban L.A. felé tartott, és az ösztönei azt súgták Bosch-nak, hogy a triád ügyeit intézi. Gyorsított, és elhaladt a Mustang mellett, miközben füléhez emelte a mobilját, hogy Csang ne lássa az arcát, és közölje Csuval, hogy mostantól ő folytatja a követést.

Bosch és Csu kitartóan cserélgette a helyét, míg Csang továbbhajtott a 101-es gyorsforgalmi útig, és Hollywoodon át északnak, a Völgybe tartott. A csúcsforgalomban az autók

összetömörültek, ami megkönnyítette a gyanúsított követését. Csangnak közel egy órájába telt eljutni Sherman Oaksig, ahol végül lehajtott a Sepulveda Boulevard-ra. Bosch hívta Csut.

– Azt hiszem, a másik üzletbe megy…– Igaza van. Ne hívjuk Robert Lit, hogy figyelmeztessük?Bosch eltűnődött. El kellett döntenie, fenyegeti-e bármilyen

veszély Robert Lit. Ha igen, figyelmeztetniük kell. Ha viszont nem, ezzel tönkretehetik az egész akciót.

– Egyelőre ne. Lássuk, mi lesz. Ha Csang bemegy az üzletbe, utánamegyünk. És közbelépünk, ha elszaródnának a dolgok.

– Biztos benne, Harry?– Nem, de így csináljuk. Vigyázzon, hogy lemaradjon a

lámpánál.Tartották a kapcsolatot. A lehajtó végében most váltott

zöldre a lámpa. Bosch négy autóval maradt le Csang mögött, Csu azonban legalább nyolccal.

A sor lassan araszolt. Bosch tartotta a lépést, miközben a lámpát figyelte. Akkor váltott sárgára, amikor behajtott a kereszteződésbe. O még átfért, de Csu biztosan nem.

– Oké, rajta vagyok – nyugtatta meg a társát. – Ne aggódjon!

– Helyes. Három perc, és ott vagyok.Bosch összecsukta a telefont. Ebben a pillanatban hallotta

meg a szirénát, és meglátta a tükörben a viliódzó kék fényeket.– Francba!Előrenézett, és látta, hogy Csang délnek tart a Sepulvedán.

Négysaroknyira járt a Fortune Fine Foods & Liquortől. Bosch sietve lehúzódott, és beletaposott a fékbe, majd kinyitotta az

ajtót, és kipattant, hogy felmutassa jelvényét a motoros rendőrnek, aki megállította.

– Egy gyanúsítottat követek! Nem állhatok meg!– Menet közben tilos telefonálni.– Akkor írjon fel, és küldje el a cetlit a főnökömnek. Ezért

nem hagyom félbe a munkámat.Megfordult, és visszasietett az autójához. Éles kanyarral

visszasorolt, és keresni kezdte Csang Mustangját, ám annak nyoma veszett. A következő kereszteződésnél pirosra váltott a lámpa, ezért újra meg kellett állnia. A tenyerével bosszúsan csapott a kormányra, miközben felötlött benne, hogy talán mégis értesítenie kellett volna Robert Lit.

Megcsörrent a telefonja. Csu kereste.– Most fordultam le. Hol van?– Csak egy saroknyira maga előtt. Lemeszelt egy járőr,

amiért telefonáltam.– Ez nagyszerű! Hol van Csang?– Valahol előttem. Végre elindulunk.A forgalom lassan hömpölygött át a kereszteződésen. Bosch

nem esett kétségbe – az autók olyan szorosan tapadtak egymásra, hogy tudta, Csang nem járhat messzire. A sávjában maradt, nehogy magára vonja Csang figyelmét, ha ide-oda cikázik a forgalomban.

Újabb két perc múltán elérték a Sepulveda és a Ventura Boulevard kereszteződését. Innét már látni lehetett a következő kereszteződést és a Fortune Fine Foods & Liquor fényeit. Csang Mustangja sehol sem látszott a tömegben. Bosch megcsörgette Csut.

– A Venturánál vagyok, de nem látom sehol. Mostanra már odaérhetett.

– Én egy lámpával hátrébb vagyok. Most mit tegyünk?– Leparkolok, és bemegyek. Maga maradjon kint és lesse a

kocsiját. Flívjon, ha meglátja őt vagy a Mustangot.– Megkeresi Lit?– Meglátjuk.Amint a lámpa zöldre váltott, Bosch beletaposott a gázba, és

átvágott a kereszteződésen, ahol egy piroson áthaladó autó kis híján oldalba kapta. Elhajtott a következő sarokig, ahol élesen befordult az üzlet parkolójába. Nem látta Csang autóját, sem olyan üres helyet, amit ne láttak volna el a mozgáskorlátozottak jelével. Átvágott a parkolón, be egy szűkös sikátorba, ahol letette az autót egy PARKOLNI TILOS feliratú konténer mögött. Kipattant, és a parkolón keresztül visszasietett az üzlet bejáratához.

Ugyanabban a pillanatban, hogy belépett a BEJÁRAT feliratú ajtón, meglátta Csángót, amint távozott a kijáraton át. Bosch felemelte a kezét, és belesimított a hajába, hogy a karja mögé rejtse arcát. Továbbsietett, miközben előhúzta zsebéből a telefont.

Odalépett a pulthoz, a két pénztárgép között, amelyek mögött más pénztárosok álltak, mint a múltkori látogatásakor.

– Hol van Mr. Li? – kérdezte sietve.– Hátul – felelt az egyik nő.– Az irodában – tette hozzá a másik.Bosch hívta Csut, miközben a középső folyosón az üzlet

hátsó része felé tartott.– Most sétált ki. Tapadjon rá! Én megnézem Lit.– Rendben.Bosch kinyomta és eltette a telefont, miközben ugyanazt az

utat követte Li irodájáig, mint a minap. Amikor odaért, az

iroda ajtaját zárva találta. Érezte, ahogy felbuzog benne az adrenalin, miközben a kilincs felé nyúl.

Kopogtatás nélkül benyitott, és Lit egy másik ázsiai férfi társaságában találta, aki a szomszédos íróasztalnál ült. A két férfi beszélt egymással, de hirtelen elhallgattak, amint kinyílt az ajtó. Li felpattant a helyéről, így Bosch legalább láthatta, hogy nincs semmi baja.

– Nyomozó! – kiáltotta Li. – Épp most akartam hívni! Itt volt! A férfi, akinek a képét megmutatta!

– Tudom. Követtem. Minden rendben?– Csak megijedtem, ez minden.– Mi történt?Li nehezen találta a szavakat.– Üljön le, és nyugodjon meg – kérte Bosch. – Nem kell

kapkodnia. Maga kicsoda? – Bosch a másik íróasztalnál ülő férfira mutatott.

– O Eugene, a helyettesem.A férfi felállt, és Bosch felé nyújtotta a kezét.– Eugene Lám vagyok, nyomozó.Bosch kezet rázott vele.– Itt volt, amikor Csang megjelent? – kérdezte.– Csang? – ráncolta a homlokát Li.– így hívják. A férfit, akinek a képét mutattam.– Igen. Eugene– nal együtt mindketten itt voltunk.

Egyszerűen csak besétált az irodába.– Mit akart?– Azt mondta, mostantól nekem kell fizetnem a triádnak.

Azt mondta, apám meghalt, ezért nekem kell fizetnem. Azt mondta, egy hét múlva visszajön, és akkor fizetnem kell.

– Mondott valamit az apja haláláról is?

– Csak azt, hogy meghalt, ezért mostantól nekem kell fizetnem.

– Említette, mi történik, ha mégsem fizet?– Erre nem volt szükség.Bosch bólintott. Linek igaza volt. A fenyegetést nem lehetett

félreérteni, főként azután, ami Li apjával történt. Bosch egyre izgatottabb lett. A tény, hogy Csang felkereste Robert Lit, kibővítette a lehetőségek körét. Ha megkísérli kicsikarni belőle a védelmi pénzt, az alapján már letartóztathatják, és talán gyilkosságért is vádat emelhetnek ellene.

Lamhez fordult.– Ön tanúsítja ezt… mindent, amit mondott?Lám láthatóan habozott, de végül bizonytalanul bólintott.

Bosch látta rajta, hogy nem szívesen keveredik ilyesmibe.– Tanúsítja vagy sem, Eugene? Az imént azt mondta, hogy

itt volt.Lám újra bólintott, mielőtt válaszolt.– Igen, láttam a férfit, csak… nem beszélek kínaiul. Van,

amit megértek, de nem valami sokat.Bosch Lihez fordult.– Kínaiul beszélt magához?Li bólintott.– Igen.– Ettől függetlenül megértette, és egyértelmű volt számára,

hogy az apja helyett mostantól magának kell fizetnie a pénzt?– Igen, ez biztos, de…– De mi?– Le fogja tartóztatni ezt az embert? Meg kell majd

jelennem a bíróságon?Láthatóan megrémítette ez a lehetőség.

– Még túl korai lenne megmondani, hogy mindez valaha is kijut-e innét. Nem zsarolásért akarjuk elkapni a fickót. Ha megölte az apját, azért kell bűnhődnie. És maga biztosan mindent megtesz majd azért, hogy lecsukjuk az apja gyilkosát.

Li bólintott, de Bosch még most is látta szemében a vívódást. Mindazok után, ami az apjával történt, Robert nyilvánvalóan nem akarta keresztezni Csang vagy a triádok útját.

– Muszáj beszélnem két szót a társammal – jelentette be Bosch. – Kilépek, hogy elintézzem a hívást, de mindjárt itt vagyok.

Bosch elhagyta az irodát, és becsukta az ajtót, mielőtt hívta Csut.

– Megvan?– Igen, visszamegyünk a gyorsforgalmira. Mi történt?– Azt követelte Litől, hogy fizessen tovább az apja helyett.

A triádnak.– A szentségit! Akkor elcsíptük!– Ne olyan hevesen. A védelmi pénz kicsikarása talán

megáll, de az is csak akkor, ha a kölyök együttműködik. A gyilkossági vádtól még messze vagyunk.

Csu nem válaszolt, Bosch pedig bűntudatot érzett, amiért így lehűtötte a lelkesedését.

– Azért igaza van – tette hozzá. – Ez nagy előrelépés. Merrefelé tart?

– A jobb sávban haladunk délnek, a 101-esen. Úgy látszik, nagyon siet. Rátapad az előtte haladó fickóra, de nem sokra megy vele.

Úgy tűnt, Csang arrafelé tart, ahonnét jött.

– Oké. Még beszélgetek egy kicsit a fiúkkal, azután indulok. Hívjon, ha Csang megállna valahol.

– A fiúkkal? Ki van még ott Robert Li mellett?– A helyettese, Eugene Lám. Az irodában volt, amikor

Csang berontott, és közölte Livel, hogyan tovább. Csakhogy Csang kínaiul beszélt, Lám pedig csak angolul ért. Tanúként legfeljebb arra jó, hogy igazolja Csang megjelenését az irodában.

– Oké, Harry – felelte Csu. – A gyorsforgalmin vagyunk.– Tapadjon rá. Majd hívom, ha végeztem itt – köszönt el

Bosch.Összecsukta a telefonját, és visszament az irodába. Li és

Lám az íróasztalnál ülve várt rá.– Van biztonsági kamera az üzletben? – tudakolta Bosch.– Igen – bólintott Li. – Ugyanaz a rendszer, ami a déli

üzletben, csak itt több a kamera. És több képet rögzítünk, egyszerre nyolcat.

Bosch felnézett a mennyezetre és körülkémlelt a falakon.– Itt bent nincs kamera, igaz?– Nem, nyomozó – felelt Li. – Az irodában nincs kamera.– Nos, akkor szükségem lesz a lemezre, ami bizonyítja,

hogy Csang itt járt.Li vonakodva bólintott. Mint egy kamasz, amikor

olyasvalaki vonszolja ki a parkettre, akivel nem akar táncolni.– Eugene, odaadnád a lemezt Bosch nyomozónak? – fordult

helyetteséhez.– Nem – rázta meg a fejét Bosch. – Látnom kell, amikor

kiveszi a lemezt. A bizonyítási eljárás miatt.– Semmi probléma.

Bosch még tizenöt percet töltött az üzletben. Először visszanézte a biztonsági rendszer felvételeit, amelyeken látta, hogy Csang valóban bejött, és Li irodájába sietett, majd miután három dokumentá

latlan percet eltöltött Livel és Lammel, ugyanolyan sietősen távozott. Ezután magához vette a lemezt, és visszatért az irodába, hogy még egyszer végighallgassa Li beszámolóját a történtekről. Li egyre jobban elbizonytalanodott, amikor válaszolnia kellett a részleteket firtató kérdésekre. Harry már kezdte azt hinni, hogy az áldozat fia meg fogja tagadni a nyomozásban való együttműködést. A fejleménynek ugyanakkor lehetett pozitív hatása is. Másként is felhasználhatták Csang zsarolási kísérletét – megalapozottá tette a nyomozó gyanúját, így Bosch már letartóztathatta Csángót, és átkutathatta mindenét a gyilkosság bizonyítékai után, akár együttműködik Li, akár nem.

Ahogy kilépett az automata üvegajtón át, Bosch egyre izgatottabb lett. Az ügy új fázisba lépett. Elővette telefonját, hogy utánajárjon a gyanúsítottnak.

– Hazament a lakásába – jelentette Csu. – Nem állt meg sehol. Azt hiszem, mára végeztünk.

– Korán van még. Be sem sötétedett.– Nos, én csak annyit mondhatok, hogy alaposan

bezárkózott. Még a függönyöket is összehúzta.– Oké, azonnal indulok.– Útközben venne nekem egy tofu dogot, Harry?– Nem, Csu, ebben magára van utalva.Csu elnevette magát.– Gondoltam.

Bosch összecsukta a telefonját. Az izgalma láthatóan Csura is átragadt.

15.

sang péntek délelőtt kilencig nem hagyta el a lakását, s amikor végül mégis kilépett, magával hozott valamit, ami azonnal felkeltette Bosch figyelmét.C

Egy nagy bőrönd volt nála.Bosch felhívta Csut, és meggyőződött róla, hogy ébren van.

Négyórás váltásokra osztották az éjszakai őrséget, hogy mindketten pihenhessenek egy keveset az autójukban. Csu négytől nyolcig aludt, de Bosch azóta se hallott felőle.

– Ébren van? Csang elindult.Csu álmos hangon felelt:– Azt mondja? Nem úgy volt, hogy nyolckor felkelt?– Betett egy bőröndöt az autójába. Meglóg. Szerintem

kapott egy tippet.– Rólunk?– Nem, arról, hogy vegyen Microsoft– részvényeket.

Ébredjen már fel!– Mégis ki szólt volna neki, Harry?Csang beült az autójába, és kitolatott a lakóház parkolójából.– Átkozottul jó kérdés – csattant fel Bosch –, de ha valaki

képes erre válaszolni, az maga.– Tényleg azt akarja mondani, hogy figyelmeztettem egy

gyilkossági ügy gyanúsítottját? – Csu hangjában jogos méltatlankodás zengett.

– Én nem tudom, mit művelt – felelt Bosch –, de az tény, hogy telekürtölte egész Monterey Parkot az üggyel, így már sosem fogjuk megtudni, ki figyelmeztette a barátunkat. Csak az biztos, hogy készül elhagyni a várost.

– Telekürtöltem egész Monterey Parkot? Hogy mondhat ki ekkora faszságot?

Bosch követte a Mustangot észak felé, miközben egysaroknyira lemaradt mögötte.

– Maga mondta a minap, hogy a harmadik fickó ismerte fel Csángót, akinek megmutatta a képét. Adott tehát három fickó, akiknek mind van társa és vannak haverjaik, akik mind beszélnek…

– Talán ez nem történt volna meg, ha nem közöljük Taóval és Herrerával, hogy egy kicsit sem bízunk bennük.

Bosch a tükörben megkereste Csut. Nem engedhette, hogy a dühe elvonja figyelmét a követésről. Most végképp nem veszíthették el Csángót.

– Mozogjon! A tízes felé tartunk. Amint odaér, előzzön meg és tapadjon rá.

– Hát hogyne.Csu hangjából még most is sütött az indulat. Bosch nem

törődött vele. Ha Csángót figyelmeztette valaki, le fogja nyomozni az illetőt, és személyesen fogja a rács mögé juttatni, legyen az akár maga Csu.

Csang nyugatnak tartott a 10– es gyorsforgalmin, és Csu hamarosan beelőzte Boscht, hogy az élre álljon. Bosch vetett rá egy pillantást, így láthatta, amikor felmutatta felé a középső ujját.

Bosch a külső sávba sorolt, lemaradt, és hívta Gandle hadnagyot.

– Mi az, Harry?– Baj van.– Micsoda?– Az egyik az, hogy az emberünk bepakolt az autójába, és

éppen a repülőtér felé tart a gyorsforgalmin.– Jesszusom, mi van még?– Úgy látszik, valaki figyelmeztette… talán a városiaktól.– Vagy mindvégig tervben volt, hogy felszívódik, miután

elintézteLit. Ne szőjön összeesküvés-elméleteket, Harry. Csak akkor

tegye, ha biztos valamiben.Felbosszantotta Boscht, hogy a tulajdon hadnagya nem áll

mögé, de el kellett ezt fogadnia. Ha Csang kapott egy tippet, és közülük került ki a hunyó, ő kideríti, ki volt az, ebben nem kételkedett. Addig is a jelenlegi helyzetre kellett összpontosítania.

– Lekapcsoljuk Csángót? – kérdezte.– Biztos, hogy repül? Lehet, hogy csak leszállít valamit a

reptérre vagy ilyesmi. Mekkora az a bőrönd?– Nagy. Aki ilyenbe csomagol, egyhamar nem jön vissza.Gandle elcsigázott sóhajjal vette tudomásul, hogy neki kell

döntést hoznia.– Oké, beszélek néhány emberrel, azután visszahívom.Bosch gyanította, hogy kikéri Dodds kapitány és talán az

államügyészi hivatal véleményét.– Van jó hírem is, hadnagy – tette hozzá.– El tudom képzelni – csattant fel a hadnagy. – Na, mi lenne

az?– Tegnap követtük Csángót a másik üzlethez, amelyiket az

áldozat fia üzemelteti a Völgyben. Védelmi pénzt próbált

kicsikarni tőle. Közölte a kölyökkel, hogy mostantól neki kell fizetnie az apja helyett.

– Hát ez nagyszerű! Eddig erről miért nem szólt?– Most szóltam.– Így már van okunk letartóztatni.– Talán letartóztathatnánk, de eljárást nem tudunk indítani

ellene. A kölyök nem szívesen tanúskodik. Őt mindenképpen be kellene idéznünk tanúnak, és nem tudom, lenne-e hozzá mersze, de a gyilkossági vádat akkor is ejthetnénk. Azt pedig nem akarom.

– De így legalább meggátolnánk, hogy a fickó felszálljon a gépre.

Bosch bólintott, ahogyan egy terv kezdett körvonalazódni a fejében.

– Ma péntek van. Ha elkapjuk, és délutánig bent tartjuk, nem kap időt a meghallgatásra, csak hétfő délután. Vagyis lesz legalább hetvenkét óránk, hogy összegyűjtsük a bizonyítékokat.

– Vagyis arra használnánk fel a zsarolást, hogy visszatartsuk.

– Pontosan.Csipogás jelezte, hogy más valaki is keresi, gyaníthatóan

Csu. Megkérte Gandle-t, hogy hívja vissza, mihelyt a hatalmasok eldöntik, melyik forgatókönyvet választják.

Bosch fogadta a másik hívást, anélkül hogy megnézte volna a kijelzőt.

– Na?– Harry?Női hangot hallott. Felismerte, de nem tudta hová tenni.– Igen. Ki az?

– Teri Sopp.– Ne haragudj, de azt hittem, a társam az. Mi újság?– Csak szólni akartam, hogy tegnap sikerült meggyőznöm a

többieket. A töltényhüvelyed is bekerül a kísérleti elektrosztatikus programba. Meglátjuk, találunk-e rajta valamit.

– Te vagy az én hősöm, Teri! Ma lesz a teszt?– Nem, nem ma. Csak a jövő héten térünk vissza rá.

Feltehetőleg szerdán.Bosch nem szívesen kért szívességet, amikor épp most

tettek neki egyet, de úgy érezte, nincs más választása.– Semmiképp nem lehet áttenni hétfőre, Teri?– Hétfőre? Nem hinném, hogy ennyi idő alatt meg

tudnánk…– Csak azért kérem, mert lehet, hogy délután bevisszük a

gyanúsítottat. Fennáll a veszély, hogy elhagyja az országot, ezért nem tudunk mást tenni. így hétfőig időt nyerünk az ügy lezárására, Teri, de szükségünk lesz mindenre, ami csak van.

A nő hosszú vívódás után felelt.– Oké, meglátom, mit tehetek. Ha már letartóztatjátok, hozd

le az ujjlenyomatát, hogy összevethessük azzal, amit a hüvelyről leveszünk. Már ha egyáltalán leveszünk valamit…

– Rendben, Teri. És ezerszer kösz.Bosch összecsukta a telefonját, majd tekintetével pásztázni

kezdte maga előtt az autópályát. Nem látta sem Csu autóját – a vörös Mazda Miatát –, sem Csang ezüstszínű Mustangját. Rádöbbent, hogy mesz– sze lemaradt mögöttük. Felhívta Csut.

– Hol vannak, Csu?– Délnek tartunk a 405-ösön. A repülőtér irányába.Bosch még a 10-esen haladt, de már látta a 405-ös

elágazását.

– Oké, mindjárt ott vagyok.– Mi történt?– Felhívtam Gandle-t, hogy letartóztassuk-e Csanget.– Nem engedhetjük ki…– Én is ezt mondtam. Meglátjuk, hogy döntenek.– Akarja, hogy beavassam a főnökömet?Bosch kis híján azt felelte: más se hiányzik, csak hogy még

egy főnököt bevonjanak, amikor a rendszer már így is szivárog.– Előbb várjuk meg, mit mond Gandle – felelt

diplomatikusan, miután végiggondolta a dolgot.– Várjuk.Bosch kinyomta a telefont, és ide-oda cikázott a

forgalomban, hátha így beérheti Csut. Amikor végre elérte a 405-ös elágazását, jó fél mérfölddel előrébb kiszúrta Csu és Csang járművét. Mindkettő lelassult, ahogy a belső sáv elfogyott.

Miután még kétszer helyet cseréltek, Bosch és Csu egészen a Century Boulevard– ig követte Csángót, a LAX lehajtójáig. Nyilvánvalóvá vált, hogy Csang el akarja hagyni a várost, és nekik meg kell állítaniuk. Amikor felhívta Gandle-t, mégis várakoztatták.

Legalább két hosszú perc telt el, mire Gandle felvette a telefont.

– Harry, mi a helyzet?– A Century Boulevard– on van, négytömbnyire az LAX-

től.– Még nem tudtam beszélni senkivel.– Azt mondom, kapcsoljuk le. Bevisszúk gyilkosságért, és a

legrosszabb, ami történhet, hogy hétfőn zsarolásért emeltetünk

ellene vádat. Megkapja az óvadékot, de nem hagyhatja el a várost. Főként nem azután, hogy ma szökni próbált.

– Maga dönt, Harry. Én támogatni fogom.Vagyis Bosch lesz felelős, ha hétfőre atomjaira hullik a vád,

Csang pedig kiszambázik a dutyiból, hogy elhagyja L.A.-t, és soha ne térjen vissza.

– Kösz, hadnagy. Majd hívom.Néhány perccel a telefon után Csang jobbra lekanyarodott

egy őrzött parkolóba, ahonnét ingajárat közlekedett valamennyi terminálhoz. Ahogy várta, Csu felhívta.

– Itt vagyunk. Most mi lesz?– Bevisszük. Megvárjuk, amíg beparkol, és előveszi a

csomagját. Akkor elfogjuk, és megszabadítjuk a poggyászától.– Hol csináljuk?– En is ezt a parkolót használom, amikor Hongkongba

repülök. Egymást érik a megállók, ahol a buszok felveszik az utasokat. Men

jünk be, és parkoljunk le. Úgy teszünk, mintha turisták lennénk, és a megállóban elfogjuk.

– Értem.Ezúttal Bosch haladt az élen, így közvetlenül Csang mögött

hajtott be a parkolóba, és elvette a jegyet az automatából. A kar felemelkedett, ő áthajtott alatta. Követte Csángót a főágon, és amikor Csang lefordult egy mellékútra, ő egyenesen továbbment, abban a reményben, hogy Csu követi, és lekanyarodik.

Bosch leállt az első adandó helyen, azután kipattant a kocsiból, és gyalogosan tért vissza oda, ahol Csang és Csu lefordult. Egy sávval odébb meglátta Csángót, amint a Mustang

mögött áll, és kiszenvedte a nagy bőröndöt a csomagtartóból. Csu nyolc állással arrébb parkolt.

Csu szemlátomást rájött, hogy csomag nélkül gyanús lehet egy parkolóban, ahol mindenki hosszabb ideig tárolja az autóját, ezért magához vette aktatáskáját, és karjára terítette a kabátját, mint aki üzleti útra indul.

Bosch nem tudta magát mivel álcázni, ezért a parkoló autók fedezékében maradt.

Csang lezárta az autóját, és elvonszolta a legközelebbi megállóig a nehéz poggyászt, amely régi darab lehetett, de legalábbis még nem szerelték fel a manapság kötelezőnek számító görgőkkel. Amikor elérte a megállót, Csu már ott állt. Bosch beosont egy furgon mögé, majd két autóval odébb lépett ki. Így Csangnak talán nem maradt ideje eltöprengeni a poggyász hiányán.

– Bo-Jing Csang – emelte fel a hangját Bosch, amint a közelébe ért.

A gyanúsított Bosch felé pördült. Ilyen közelről Csang erős, félelmetes benyomást keltett. Bosch szinte látta, ahogy minden izma megfeszül.

– Le van tartóztatva. Kérem, tegye a kezét a háta mögé.Csang túlélő ösztönének nem maradt ideje működésbe lépni.

Csu mögötte termett, és gyakorlott mozdulattal jobb csuklójára kattintottá a bilincset, miközben szorosan megmarkolta a bal karját. Csang – leginkább puszta meglepetésében – néhány pillanatig próbált ellenállni, de Csu megbilincselte a másik csuklóját is, így nem szabadulhatott.

– Mi ez? – tiltakozott Csang. – Mit csinál?Erős akcentussal beszélt.

– Mindent elmondunk, Mr. Csang, amint beérünk önnel a rendőrségi központ épületébe.

– Van jegyem.– De nem mára.Bosch megmutatta a jelvényét és az igazolványát, majd

bemutatta Csut, de egy szóval sem említette, hogy az ázsiai bűnszervezetekre szakosodott irodától jött. Azt akarta, hogy Csangnak legyen min agyalnia.

– Miért tartóztat? – kérdezte a gyanúsított.– John Li meggyilkolásáért.Bosch nem látott meglepődést Csang arcán. A férfi teljes

passzivitásba váltott át.– Ügyvéd akar – közölte.– Csak egy perc, Mr. Csang – bólintott Bosch. – Előbb hadd

olvassuk fel a jogait.Bosch biccentett Csunak, aki előhúzta zsebéből a kártyát,

majd felolvasta Csangnak a jogait, és rákérdezett, hogy megértette-e őket. Csang válaszként ismét ügyvédet követelt. Láthatóan ismerte az eljárást.

Bosch ezután járőrt hívott, hogy bevitesse Csángót a belvárosba, meg egy vontatót, hogy az autója bekerüljön a rendőrségi telephelyre. Nem sietett – minél tovább tartott Csang elszállítása, annál közelebb kerül a délután két óra, amelyet követően már nem a bíróság dönt az előzetes letartóztatásról. Ha lekésik a határidőt, a gyanúsított biztosan a városi fogdában tölti a hétvégét.

Öt percig ácsorogtak némán, mialatt Csang a megálló padján ült, azután Bosch a gyanúsítotthoz fordult, és a bőrönd felé mutatott. Közönyös hangot ütött meg, mintha a kérdések és válaszok itt már nem számítanának.

– Megvan vagy egy tonna – jegyezte meg. – Mégis hová készült?

Csang nem válaszolt. Letartóztatás során nem létezik olyasmi, hogy kedélyes csevegés. A férfi egyenesen maga elé meredt, semmilyen módon nem vett tudomást Bosch jelenlétéről. Csu lefordította a kérdést, de a férfi reakcióján ez mit sem változtatott.

Bosch megvonta a vállát, mint akinek nem igazán számít, hogy Csang válaszol-e vagy sem.

– Harry – szólalt meg Csu.Bosch vibrálást érzett a zsebében, annak jeleként, hogy

üzenete érkezett. Intett társának, hogy vonuljanak félre néhány métert, ahol Csang nem hallhatja őket.

– Mit gondol? – tette fel a kérdést Csu.– Nos, az nyilvánvaló, hogy nem fog szóba állni velünk, és

ügyvédet kér. Egyelőre ennyi.– Hogyan tovább?– Először is, lelassítjuk a dolgokat. Nem sietünk bevinni a

belvárosba, azután szép kényelmesen felvesszük az adatait. Nem hívhatja az ügyvédjét, amíg ez meg nem történt, és kis szerencsével addigra délután kettő lesz. Mi eközben megszerezzük a végzést. Átvizsgáljuk az autóját, a csomagját, még a mobilját is, ha van nála, azután jön a lakása és a munkahelye. Ahová csak beenged minket a bíró. És veszettül reménykedünk, hogy hétfő délre megtaláljuk legalább a gyilkos fegyvert. Mert ha nem, gond nélkül kisétál a dutyiból.

– És a védelmi pénzek kikényszerítése?– Az a vád is csak akkor áll meg, ha Robert Li nem táncol

vissza.Csu bólintott.

– Mint a Délidőben, Harry. A westernben.– Nem láttam – vallotta be Bosch. Végignézett a parkoló

autók hosszú során, és látta, ahogy egy járőr feléjük gördül. Intett neki. Elővette telefonját, hogy elolvassa az üzenetet. A képernyőn az állt, hogy videót kapott a lányától.

Ráér megnézni. Hongkongban már későre jár, és tudta, hogy Maddie mostanra lefeküdt. Talán nem tud aludni, és szeretné, ha válaszolna neki, de most első a munka. Eltette a telefont, miközben a rendőrautó megállt előttük.

– Vele megyek – ajánlkozott Csu. – Arra az esetre, ha megpróbálkozna valamivel.

– Mi lesz az autójával?– Majd később elhozom.– Talán inkább nekem kellene…Csu felé fordult. Döntő pillanathoz értek. Tudta, hogy jobb

lenne, ha Csu tartana Csanggal, hiszen beszél mindkét nyelven, ráadásul kínai, így azonban ki kellett engednie a kezéből az irányítást.

Mégis, most megmutathatta Csunak, hogy bízik benne annak ellenére, hogy egy órával korábban őt tette felelőssé mindenért.

– Oké – bólintott végül. – Menjenek.Csu láthatóan tisztában volt a döntés fontosságával.– De a hosszabb úton – tette hozzá Bosch. – Ezeknek a

fickóknak biztosan megvannak a kapcsolataik. Előbb menjenek a kapitányságra, onnét hívjanak. Majd azt mondom, változott a terv, mégiscsak a belvárosba kell vinni. Ezzel legalább egy órát nyerünk.

– Értem. Szerintem működni fog.

– Akarja, hogy bevigyem a kocsiját? – kérdezte Bosch. – Nem baj, ha az enyém marad kint.

– Nem, minden oké, Harry. Majd később visszajövök az enyémért. Különben se akarja tudni, miket hallgatok az autóban.

– A tofu dog zenei megfelelőjét?– A maga számára biztosan.– Oké, akkor tényleg a sajátommal megyek.Bosch megkérte a két járőrt, hogy ültessék be Csangot

hátúlra, és a poggyászát tegyék a csomagtartóba, azután elkomolyodva Csuhoz fordult.

– Szólok Ferrasnak, hogy kérjen házkutatási parancsot Csang lakására. Addig is, ha bármit kiszedünk belőle, csak a javunkra válik. Ha azt mondja, hogy jegye van, azzal beismeri, hogy repülni akart. Próbáljon kicsikarni belőle valamit, amíg együtt utaznak.

– De már közölte, hogy ügyvédet akar…– Csak beszélgessen vele. Nem kell, hogy kihallgassa.

Igyekezzen kideríteni, hová készült. Nagy segítség lehet Ignaciónak. És ne feledje húzni az időt. Vigye kerülő úton.

– Tudom, mi a dolgom.– Oké, én még megvárom a vontatót. Ha előbb érnének a

központba, csak dugja be Csángót egy kihallgatóba, hadd főjön a saját levében. Mindenképpen kapcsolja be a videót… Ignacio majd megmutatja, hogyan kell. Sosem lehet tudni, ha elég sokáig magára hagyjuk, talán elkezd magában beszélni.

– Vettem.– Sok szerencsét!

Csu becsusszant a hátsó ülésre Csang mellé, és becsukta az ajtót. Bosch kétszer rácsapott a tetőre, azután nézte, ahogy a járőrautó útnak indul.

16.

ár egy órára járt, mire Bosch visszaért az irodába. Megvárta a vontatót, azután kényelmesen visszatért, még a reptéri In-N-Outnál is megállt egy

hamburgerre. Ignacio Ferrast a helyén találta, amint a billentyűzetet verte.

– Hogy állsz? – kérdezte.– Mindjárt végzek a házkutatási kérelemmel.– Mi van még?– Kérvényezzük a bőrönd, a telefon és az autó átkutatását.

Gondolom, az autót bevontatták.– Épp az előbb. Mi a helyzet a lakással?– Most hívtam az államügyészi hivatalt, és közöltem, mit

csinálunk. Azt javasolták, két körben intézzük a dolgot. Vizsgáljuk át az első hármat, és reménykedjünk, hogy előkerül valami, ami megnyitja előttünk a lakást. Azt mondták, hogy ez utóbbi egyelőre határeset.

– Oké, megvan már a bíró?– Igen, felhívtam Champagne bíró titkárát. Fogad, amint

készen vagyunk.Úgy tűnt, Ferras kézben tartja a dolgokat, amit Bosch

elégedetten nyugtázott.– Jól hangzik. Hol van Csu?– Utoljára a videoszobából figyelte a fickót.

M

Mielőtt csatlakozott Csuhoz, Bosch a fülkéjébe lépett, és ledobta a kulcsait. Látta, hogy Csu itt hagyta Csang súlyos bőröndjét, az asztalán pedig a gyanúsított személyes tárgyait. Külön zacskóba került

Csang tárcája, útlevele, pénze, kulcsa, mobiltelefonja és a beszállókártyája, amelyet láthatóan otthon nyomtatott ki.

Bosch a műanyagon keresztül elolvasta a kártyát, és látta, hogy Csang az Alaska Airlinesszal repült volna Seattle-be. Ez elgondolkodtatta, miután arra számított, hogy Csang Kínába tart. Seattle nem lesz elég a vádhoz, hogy a gyanúsított menekülni próbált az igazságszolgáltatás elől.

Letette a kis műanyag zacskót, és felvett egy másikat, benne a telefonnal. Milyen könnyű lenne szétnyitni és a híváslistán végigböngészni Csang kapcsolatait. Talán megtalálhatná Csu számát vagy a Monterey Park– i rendőrét, aki figyelmeztette Csángót az ellene folyó nyomozásról. Talán e– maileket és SMS-eket is tárol benne, ami bizonyítaná az ellene felhozott vádat.

Bosch mégis úgy döntött, betartja a szabályokat. A rendőrség és az államügyészi hivatal egyaránt arra az álláspontra helyezkedett, hogy a gyanúsítottak telefonjában tárolt információt csakis bírói engedély– lyel olvashatták ki – kivéve persze azt az esetet, amikor a gyanúsított maga adott erre engedélyt. Egy telefon felnyitása immár ugyanolyan megítélés alá esett, mint egy csomagtartóé – mindennek szabályszerűen kell zajlania, másként bármit is találnak, nem használhatják fel a bíróságon.

Bosch letette a telefont. Talán ez az egész ügy kulcsa, de akkor is kivárja Champagne bíró jóváhagyását. Épp ezt tette, amikor megszólalt a vezetékes telefon. A kijelzőn a hívó neve

helyén csupa X betű állt, ami azt jelentette, hogy a hívást a Parker Centerből irányították át. Felvette a kagylót.

– Itt Bosch.Senki sem szólt bele.– Halló! Itt Bosch nyomozó. Miben segíthetek?– Bosch… inkább magán segítsen.Jellegzetesen ázsiai hangot hallott.– Ki beszél?– Tegyen magának egy szívességet, és szálljon le rólunk,

Bosch. Csang nincs egyedül. Sokan vagyunk. Álljon le! Ha nem teszi, annak súlyos következményei lesznek…

– Na, idehallgasson maga…A hívó letette. Bosch visszaengedte helyére a kagylót, és az

üres kijelzőre meredt. Tudta, átmehetne a Parker központjába, hogy kiderítse, honnét érkezett a hívás, de tudta az is, hogy aki ilyen nyíltan megfenyegeti, az letiltja a hívásazonosítást, utcai fülkéből telefonál, vagy eldobható mobilt használ. Sosem lenne olyan ostoba, hogy hagyja lenyomozni a számát. Ezért inkább a hívás időzítésére és tartalmára összpontosított. A triád tagjai valahogy máris tudomást szereztek arról, hogy Csángót elfogták. Bosch újra megnézte a beszállókártyát, és látta, hogy a gép 11.20-kor indult. Ez azt jelentette, hogy még mindig úton lenne, így ha várja is valaki Csángót a seattle-i repülőtéren, nem tudhat róla, hogy nincs rajta. A társai mégis tudták, hogy Csángót elfogták. Név szerint ismerték őt is.

Újabb sötét gondolatok jutottak eszébe. Hacsak Csángót nem várta valaki az LAX-en, vagy nem figyelték őket, mialatt a férfit figyelték, minden jel arra mutatott, hogy a hírek belülről szivárognak ki.

Elhagyta az asztalát, és egyenesen a videós szobába sietett. A kis helyiséget a központ két kihallgató helyisége felett alakították ki. A kamerák képe és hangja ide futott be, míg a középre állított monitoron a rögzített képet lehetett nyomon követni.

Bosch kinyitotta az ajtót, és odabent találta Csut és Gandle-t, akik Csángót figyelték a monitoron keresztül. Bosch érkezésével a helyiség túlzsúfolttá vált.

– Mi a helyzet? – érdeklődött Bosch.– Eddig egy szót se szólt – felelte Gandle.– Az autóban?– Ott se – csóválta a fejét Csu. – Próbáltam beszéltetni, de ő

csak azt hajtogatta, hogy ügyvédet akar.– A fickó egy kőszikla – vélte Gandle.– Láttam a repülőjegyét – csóválta a fejét Bosch. – Seattle–

lel se megyünk sokra.– Szerintem meg igen – kockáztatta meg Csu.– Mármint?– Úgy gondoltam, hogy azért repül Seattle– be, mert onnét

átutazhat a határon Vancouverbe. Van egy kapcsolatom az ottaniaknál, aki lenyomozta nekem az utaslistákat. Kiderült, hogy Csang helyet foglalt az éjszakai Vancouver– Hongkong járatra. Cathay Pacific Air-ways. Nyilvánvaló, hogy sebtében és titokban akarta elhagyni az országot.

Bosch bólintott.– Van kapcsolata a Királyi Kanadai Lovasrendőrségnél? Ez

nem akármi, Csu. Szép munkát végzett.– Köszönöm.– Beszélt erről Ignaciónak? Sokat lendíthet a kérvényén,

hogy a gyanúsított megpróbálta eltüntetni a nyomait.

– Tud róla. Belevette a kérvényébe.– Helyes.Bosch a monitor felé fordult. Csang az asztalnál ült,

odabilincselték az asztal közepéhez erősített acélkarikához. Széles válla mintha szét akarta volna feszíteni ingét. Szálfaegyenesen ült, és kifejezéstelen tekintettel meredt a vele szemközti falra.

– Milyen sokáig pihentethetjük, mielőtt bevarrjuk, hadnagy?Gandle nyugtalannak tűnt. Nem szívesen vállalkozott

olyasmire, ami később visszaüthetett rá.– Azt hiszem, máris túlfeszítettük a húrt. Csutól tudom,

hogy elvitték egy kis városnézésre. Ha túl sokáig várunk, a bíró ügyet csinálhat belőle.

Bosch az órájára nézett. Még ötven percig húznia kellett az időt, mielőtt engedte, hogy Csang hívja az ügyvédjét. A gyanúsított felvétele pedig időbe telt, papírmunkával, ujjlenyomat vételével és átszállítással járt, mielőtt Csang a fogdából telefonálhatott.

– Oké, akkor kezdjük. Csak szép lassan és gondosan. Csu, maga menjen be, és kezdje el kitölteni a nyomtatványokat. Ha szerencsénk van, nem működik együtt, és további időt nyerünk.

Csu bólintott.– Oké.– Két óra előtt semmiképp se kerülhet a cellájába.– Jó. Csu elfurakodott a hadnagy és Bosch között, hogy elhagyja

a szobát. Gandle indult volna utána, de Bosch megkopogtatta a vállát, hogy még maradjon. Kivárta, amíg az ajtó becsukódott, csak azután szólalt meg.

– Az előbb felhívtak. Megfenyegettek. Valaki azt akarja, hogy álljak le.

– Álljon le? Miről?– Az ügyről. Csangról. Az egészről.– Honnét tudja, hogy egyáltalán erről az ügyről van szó?– Egy ázsiai férfi hívott, aki név szerint említette Csángót.

Azt mondta, nincs egyedül, és le kell állnom, különben súlyos következményei lesznek.

– Próbálta lenyomozni a hívót? Maga szerint ez komoly?– Csak az időt vesztegettem volna. S amennyire egy

fenyegetés komoly lehet, ez az. Nos, állok elébe, de a lényeg, hogy honnét tudnak erről?

– Miről?– Hogy begyűjtöttük Csángót. Elkapjuk, erre két órán belül

felhívnak a seggfej triádos haverjai, hogy álljak le az ügyről. Valaki köp nekik, hadnagy. Először Csángót figyelmeztették, most meg tudják, hogy nálunk van. Valaki beszélt erről a…

– Hohoho, Harry, ebben nem lehetünk biztosak. Lehet más magyarázat is.

– Igazán? Akkor honnét tudják, hogy nálunk van?– Egy csomó mindenből tudhatják. Volt nála mobiltelefon,

talán fel kellett volna hívnia őket a reptérről. Bármi lehet.Bosch megrázta a fejét. Az ösztönei mást súgtak. Valahol

kiszivárgott minden információ. Gandle kinyitotta az ajtót. Nem tetszett neki ez a beszélgetés, mielőbb távozni akart, de előtte még visszanézett Boschra.

– Jobb lesz, ha vigyáz ezzel – figyelmeztette. – Amíg nem zárta le az ügyet, legyen nagyon óvatos.

Gandle becsukta az ajtót, így Bosch egyedül maradt a szobában. A monitorhoz fordult, és látta, ahogy Csu belép a

szobába, majd leül Csanggal szemben, a kezében tollal, készen arra, hogy kitöltse a letartóztatási nyomtatványt.

– Mr. Csang. Most fel kell tennem önnek néhány kérdést.Csang nem válaszolt. A tekintete és a testtartása nem

árulkodott arról, hogy egyáltalán értette-e a kérdést.Csu készségesen előállt a kínai fordítással, ám Csang ezúttal

is szótlan és mozdulatlan maradt. Bosch nem lepődött meg. Elhagyta a kis szobát, és visszatért az irodába, ahol még most is nyugtalannak és bosszúsnak érezte magát a telefonos fenyegetés miatt, de még inkább azért, mert Gandle-t láthatóan az sem érdekelte, ha valaki információkat szivárogtat ki.

Ferras helyét üresen találta, így feltételezte, hogy a házkutatási kérvénnyel átment Champagne bíróhoz.

Minden a házkutatáson múlt. Bebizonyíthatják, hogy Csang védelmi pénzt próbált kicsikarni Robert Litől, amennyiben Li beleegyezik, hogy tanúskodik ellene, de a gyilkossági vád akkor sem áll meg. Bosch egyetlen vékony reményfonálba kapaszkodott: az első kutatás során talán előkerül valami, ami jogossá teszi a második kutatást, és így Csang lakásán vagy munkahelyén megtalálják a főnyereményt: a gyilkos fegyvert.

Leült az íróasztalához, és arra gondolt, hogy felhívhatná Ferrast, hátha a bíró már aláírta a végzést, de tudta, hogy ez még túl korai, Ferras különben is szól, amint engedélyt kapnak a házkutatásra. Fáradtan megdörzsölte a szemét. Az egész ügy azon állt vagy bukott, hogy mit mond a bíró. Addig nem tehet mást, mint hogy vár.

Akkor hirtelen eszébe jutott, hogy korábban kapott a lányától egy videót, és még meg se nézte. Tudta, hogy Maddie mélyen alszik

– Hongkongban már szombat és hajnali négy óra van –, hacsak nincs pizsamapartin a barátnőivel, bár ez esetben még annyira se akarja, hogy az apja odatelefonáljon.

Elővette és kinyitotta a telefonját. Még mindig szoknia kellett ezeket az új kütyüket. Madeline legutóbbi Los Angeles-i látogatásának utolsó napján elmentek egy üzletbe, ahol lánya mindkettőjüknek kiválasztott egy-egy telefont, ami lehetővé tette, hogy különböző szinteken kommunikáljanak. Bosch maga nem sok emailt küldött, de tudta, hogyan nyissa meg és játssza le a harminc másodperces videókat, amelyeket a lánya küldözgetett neki. Mindet elmentette, majd otthon újra és újra elővette őket.

Bo-Jing Csang átmenetileg érdektelenné vált. Nem foglalkoztatta az sem, ki lehet a spicli. Várakozással telve, mosolyogva nyomta meg a gombot, hogy lejátssza az utolsó üzenetet.

17.

osch belépett a kihallgató helyiségbe, és nyitva hagyta az ajtót. Kérdezősködés közben szakította félbe Csut, aki zavartan nézett fel rá.B

– Válaszolt már? – kérdezte Bosch.– Egy szót se szólt.– Hadd próbáljam meg!– Hát… oké, Harry.Felállt, Bosch pedig eloldalazott az útjából, hogy Csu

elhagyhassa a helyiséget. Harry kivárta, amíg társa távozott, csak azután pör– dült Csang felé, akit arcon csapott az írótáblával, azután karjával átkulcsolta a nyakát. Képtelen volt kordában tartani az indulatait. Megfeszített karjával elszorította a gyanúsított légcsövét, ami régóta törvénytelen vallatási módszernek számított, és érezte, ahogy Csang egész testében megfeszül az oxigénhiánytól.

– Oké, te kis rohadék, kikapcsoltam a kamerát, és egy hangszigeteit szobában vagyunk. Hol van? Itt helyben megöllek, ha…

Csang felágaskodott a helyéből, hogy egyetlen erőfeszítéssel kirántsa a bilincset tartó karikát az asztalból. Háttal nekilökte Boscht a falnak, azután együtt zuhantak a padlóra. Bosch nem tágított, csak még nagyobb erővel szorongatta a torkát. Csang úgy küzdött, mint egy vadállat, a lerögzített asztal egyik

lábának támaszkodott, úgy döngölte Boscht a falba, újra meg újra.

– Hol van?! – üvöltötte Bosch.Csang felmordult, de semmi jelét nem adta annak, hogy

gyengülne. A csuklóit ugyan összebilincselték, de a feje felett így is hátra tudta lendíteni a karjait, akár egy furkósbotot. Egyszerre kapott Bosch után, és igyekezett őt szétlapítani a falon.

Bosch ráeszmélt, hogy a szorítás aligha elég, máshogy kell próbálkoznia. Elvette a karját Csang torkáról, majd elkapta a csuklóját, és egyetlen mozdulattal hátracsavarta. Eközben áthelyezte a súlypontját, és bevitt egy ütést az oldalába. Csang válla elfordult az ütés erejétől, ami lehetővé tette Boschnak, hogy fölébe kerekedjen a padlón. Ekkor mindkét öklét felemelte, és pörölyként csapott le Csang nyakára.

– Még egyszer kérdezem. Hol van…– Harry!A hang mögiile érkezett. Csu volt az.– Hé! – kiáltott ki Csu az irodába. – Segítsenek!A váratlan fejlemény nyomán Csang felemelkedett a

padlóról, és maga alá húzta a térdét. Ahogy ellökte magát, Bosch nekicsapódott a falnak, majd a földre rogyott. Csu ráugrott Csang hátára, és próbálta leteperni a földre. Futó léptek zaja hallatszott, azután egyre többen igyekeztek a szűkös helyiségbe zsúfolódni. Mindannyian Csangra vetették magukat, és olyan erővel nyomták le, hogy az arca szétlapult a szoba sarkában. Bosch tántorogva felállt, próbált levegőhöz jutni.

Egy pillanatra mindenki elnémult, a szoba megtelt a nyomozók zihálásával. Gandle hadnagy ekkor bukkant fel a nyitott ajtóban.

– Mi az ördög folyik itt?Előrehajolt, hogy megvizsgálja az asztallap közepén

éktelenkedő lyukat. A csavart láthatóan nem húzták meg rendesen. Az új épületeknél mindig adódnak ilyen bosszantó hibák.

– Nem tudom – felelte Csu. – Visszajöttem a kabátomért, és láttam, hogy elszabadult a pokol.

A helyiségben minden szempár Boschra szegeződött.– Náluk van a lányom – mondta halkan.

18.

osch Gandle irodájában várt, korántsem nyugodtan. Egy pillanatra se tudott lehiggadni – fel– alá járkált az íróasztal előtt. A hadnagy kétszer is kérte, hogy üljön

le, de Bosch képtelen lett volna. Hogyan tehetné, amikor a rettegés egyre inkább elhatalmasodik rajta?

B– Mi ez az egész, Harry?Bosch elővette és felnyitotta a telefonját.– Elkapták a lányomat. – Megnyomta a lejátszás gombot,

azután odanyújtotta a telefont az íróasztal mögött ülő Gandle– nek.

– Hogy érti azt, hogy elkapták…Elhallgatott, amint a videó képei peregni kezdtek előtte.– Jesszusom… Édes iste… Honnét tudja, hogy valódi,

Harry?– Mi a faszról beszél? Valódi. Náluk van a lányom, és ez a

rohadék tudja, hol tartják fogva! – A kihallgató helyiség felé mutatott. Egyre gyorsabban járkált, akár egy ketrecbe zárt tigris.

– Hogyan csinálta? Látni akarom még egyszer.Bosch kikapta kezéből a telefont, és újra elindította a videót.– Muszáj beszélnem vele – közölte, miközben Gandle újra

kezdte a videót. – Ki kell szednem belőle, hogy…

– A közelébe se menjen – szakította félbe Gandle anélkül, hogy felnézett volna. – Hol is van, Harry? Hongkongban?

– Igen, Hongkongban, ahová ez a rohadék tartott. Ahonnét jött, ahol a triádja működik. Előre figyelmeztettek. Figyelmeztettek, hogy következményei lesznek, ha…

– A lány itt nem szól egy szót sem. Senki sem mond semmit. Hon– nét tudja, hogy Csang emberei?

– Ezek a triádok! Nem is kell mondaniuk semmit! A videó elmond mindent. Náluk van. Ez az üzenet!

– Oké, oké, azért gondoljuk végig. Náluk van a lánya, és így akarnak üzenni. Mi az üzenet?

– Hogy engedjem el Csángót.– Úgy érti, egyszerűen hagyja, hogy kisétáljon innét?– Nem tudom. Valahogyan ejtsem az ügyét. Veszítsem el a

bizonyítékokat, vagy ami még jobb, ne is kutassak utánuk. Jelenleg csak annyink van ellene, hogy hétfőig bent tartsuk. Azt akarják, hogy ez így is maradjon. Nem állhatok itt karba tett kézzel. Tennem kell valamit, hogy…

– Meg kell mutatnunk ezt a szakértőknek, az legyen az első. Felhívta már az exét?

Bosch rádöbbent, hogy páni rémületében még volt feleségét, Eleanor Wisht is elfelejtette felhívni. Először a lányát próbálta elérni, majd amikor nem kapott választ, azonnal rárontott Csangra.

– Igaza van. Adja ide!– Akkor is látnia kellene egy szakértőnek, Harry…Bosch előrehajolt az asztal felett, és kikapta a telefont

Gandle kezéből. Átkapcsolt telefonra, hogy beüsse Eleanor Wish gyorshívó számát. Vetett egy pillantást az órájára, amíg kapcsolták a hívását. Hongkongban szombat hajnali öt órára

járt. Eleanor talán nem is tudta, hogy a lányuknak nyoma veszett.

– Harry?Már a hangja is megrémítette. Nem a legszebb álmából

zavarta fel.– Eleanor, mi folyik itt? Hol van Madeline? – Kilépett

Gandle irodájából, és az íróasztala felé tartott.– Nem tudom. Nem szólt haza, és nem válaszol a

hívásaimra. Honnét tudod, hogy valami nincs rendben?– Én csak… kaptam tőle egy üzenetet. Mondj el mindent,

amit tudsz.– De mi állt abban az üzenetben?– Nem állt benne semmi. Egy videó. Nézd, most már

tényleg tudni akarom, mi történt.– Iskola után nem jött haza a plázából. Péntek volt, ezért

elengedtem a barátaival. Hat körül mindig be szokott jelentkezni, hadd maradjon még egy kicsit, de ezúttal nem hívott. Amikor nem jött haza időre, megpróbáltam felhívni, de nem válaszolt. Egy csomó üzenetet hagytam neki, és közöltem, mennyire dühös vagyok rá. Ismered, biztos ő is dühös lett, és csak azért se jön haza. Hívtam a barátait, de mind azt állítják, hogy nem tudják, hol van.

– Hajnali öt óra múlt, Eleanor. Hívtad a rendőrséget?– Harry…– Mi az?– Csinált már ilyet korábban is.– Mi a nyavalyáról beszélsz? – Bosch lerogyott az íróasztala

mögé, és összehúzta magát, hogy a füléhez szorítsa a telefont.– Kimaradt egész éjszakára, hogy „megleckéztessen” –

magyarázta Eleanor. – Akkor hívtam a rendőröket, és iszonyú

kellemetlen volt, amikor megtalálták a barátjánál. Sajnálom, hogy eddig nem beszéltem róla. Tudod, megvannak a magunk problémái. Benne van ebben a dackorban, próbál felnőttesen viselkedni, mintha sokkal idősebb lenne a koránál. Mostanában nem igazán jön ki velem. Folyton arról beszél, hogy veled akar élni L.A.-ben…

Bosch félbeszakította.– Jól figyelj, Eleanor. Értem, amit mondasz, de ez most más

helyzet. Történt valami.– Hogy érted ezt?A pánik kezdett eluralkodni Eleanoron. Bosch ráismert a

tulajdon félelmeire. Nem szívesen beszélt a videóról, de nem maradt más választása. Eleanornak is tudnia kell róla. Részletesen leírta a harminc másodpercet, nem hagyott ki semmit. Eleanor olyan fájó hangon jajveszékelt, ahogyan csak egy anya képes.

– O istenem, drága istenem…– Figyelj rám, Eleanor. Vissza fogjuk őt kapni. Én…– Miért neked küldték, és nem nekem?Hallatszott, hogy az összeomlás szélén áll. Bosch nem

válaszolt a kérdésre, mert tudta, hogy azzal csak rontana a helyzeten.

– Meg kell őrizned a lélekjelenlétedet, Eleanor. Meg kell tenned ezt érte. Te ott vagy, én nem.

– Mit akarnak, pénzt?– Nem…– Akkor mit?Bosch próbált higgadtan beszélni, hátha nyugalma

átsugárzik a telefonon, amikor a szavak jelentősége tudatosul Eleanorban.

– Azt hiszem, nekem akartak üzenni. Nem pénzt akarnak, csak tudatják velem, hogy Madeline náluk van.

– Veled? Miért? Miért gondolják, hogy… Harry… mit műveltél?

Máris vádló hangot ütött meg. Bosch tartott tőle, hogy a kérdés élete végéig kísérteni fogja.

– Egy ügyön dolgozom, amelyben a kínai triádok is érintettek. Azt hiszem…

– Azért rabollták el, hogy téged befolyásoljanak? Egyáltalán, honnét tudtak róla?

– Még én sem tudom, Eleanor. Dolgozom az ügyön. Egy gyanúsítottat nemrég le…

Eleanor újra félbeszakította, ezúttal panaszos, sebzett sikolyával. Minden szülő legborzalmasabb rémálma elevenedett meg a szeme előtt. Bosch abban a pillanatban értette meg, mit kell tennie. Még halkabbra fogta a hangját.

– Hallgass rám, Eleanor. Össze kell szedned magad, és el kell kezdened telefonálni. Odarepülök. Vasárnap hajnalra ott leszek. Addig neked meg kell keresned az összes barátját. Ki kell derítened, kivel volt a plázában, és onnét hová indult. Mindent meg kell tudnod, amit csak lehet. Hallasz engem, Eleanor?

– Most leteszem, és hívom a rendőrséget.– Ne!Bosch körülnézett, és látta, hogy kiáltása nyomán

mindenfelől kérdő tekintetek szegeződnek rá. A kihallgatóban történt incidens után máris nyugtalanságot ébresztett az egész csoportban. Még lejjebb csúszott a székén, és ráborult az íróasztalra, hogy senki se lássa.

– Micsoda? Harry, most nem…

– Előbb hallgass meg, azután tedd, amit jónak látsz. Nem hiszem, hogy van értelme hívni a rendőröket. Egyelőre legalábbis. Nem kockáztathatjuk meg, hogy azok is tudomást szerezzenek róla, akik elrabolták Madeline-t. Lehet, hogy akkor sosem kapjuk vissza.

A nő nem felelt. Bosch hallotta, ahogy vigasztalanul zokog.– Eleanor, figyelj nagyon rám! Vissza akarod őt kapni, igaz?

Akkor szedd össze magad! Te is FBI-ügynök voltál! Képes vagy rá! Azt akarom, hogy igazi ügynökként viselkedj, amíg oda nem érek. Ki fogom elemeztetni a videót. A felvételen Madeline belerúg a kamerába, és az elmozdul. Láttam egy ablakot, azon talán el tudunk indulni. Még ma éjjel odarepülök, és amint leszálltam, egyenesen hozzád megyek. Érted, amit mondok?

Eltelt egy hosszú, feszült pillanat, mielőtt Eleanor válaszolt. Amikor megtette, nyugodt volt a hangja. Vette az üzenetet.

– Értem, Harry, de még mindig úgy gondolom, hogy értesítenünk kellene a hongkongi rendőrséget.

– Ha úgy gondolod, hát legyen. Csináld! Ismersz valakit? Valakit, akiben megbízol?

– Nem, de van külön, triádokkal foglalkozó ügyosztályuk. Bejárnak a kaszinóba.

Az ügynökség óta eltelt közel húsz évben Eleanor profi kártyajátékosként boldogult. Immár legalább hat éve élt Hongkongban, és dolgozott a Cleopatra kaszinónak a közeli Makaón. A kínai szubkontinens összes szerencsejátékosa próbát akart tenni a gveipónál, a fehér nőnél, aki mágnesként vonzotta őket, és aki a ház pénzén játszott

– a nyereségből részesedést kapott, veszteségét leírták. Mindez kényelmes életet biztosított neki. Maddie-vel a Boldog

Völgy egyik toronyházában laktak, ahová a kaszinó mindig helikoptert küldött, ha dolgozni ment.

Kényelmesen élt, egészen mostanáig.– Akkor beszélj az emberekkel a kaszinóban. Ha van valaki,

akiben szerintük megbízhatsz, hívd fel. Most le kell tennem, hogy elinduljak. Még beszélünk, mielőtt felszállók.

Eleanor úgy felelt, mintha félálomban lenne.– Oké, Harry.– És, Eleanor…– Igen.– Szerezhetnél nekem egy pisztolyt. Az enyémet nem

vihetem át.– Ideát börtön jár fegyverbirtoklásért.– Tudom, de te sokakat ismersz a kaszinóból. Szerezz egy

fegyvert!– Megpróbálom.Bosch vonakodott letenni. Azt kívánta, bárcsak elég

messzire érne a keze, hogy megsimogassa, és próbálja szétoszlatni a félelmeit, de tudta, hogy képtelen erre. Önmagán is alig tud uralkodni.

– Rendben, most tényleg megyek. Próbáld megőrizni a nyugalmad, Eleanor. Maddie kedvéért. Ha összefogunk, le tudjuk győzni őket. – Visszakapjuk, Harry, igaz?

Bosch határozottan bólintott, mielőtt válaszolt.– Igaz. Vissza fogjuk szerezni.

19.

digitális képelemzéssel foglalkozó részleg a tudományos nyomozórészleghez tartozott, amely még a régi helyen, a Parker Centerben dolgozott. Bosch úgy

tette meg az új és a régi épület közötti kétsaroknyi távolságot, mintha máris a gépe után rohanna. Mire átfurakodott az üvegajtók között, és bejutott az épületbe, ahol nyomozói pályafutásának java részét töltötte, alig jutott lélegzethez, és verítékcseppek fénylettek a homlokán. Futás közben mutatta fel jelvényét az ügyeletesnek, mielőtt lifttel felment a harmadikra.

A

A részleg már a költözéshez készülődött. A régi íróasztalok és munkapadok a helyükön maradtak, de a felszerelést, az aktákat és személyes tárgyakat már mind bedobozolták. A munkát kínos alapossággal végezték, ezzel is lassítva a tudomány máris akadozó térnyerését a bűnüldözésben.

A képelemzők hátul, két egymásból nyíló irodában dolgoztak. Bosch belépett, és az első helyiségben legalább tucatnyi egymásra tornyozott kartondobozt látott. A falakat nem díszítették képek és térképek, a polcok zöme üresen állt. Csak egy technikus dolgozott a hátsó szobában.

A veterán Barbara Starkey, a tudományos nyomozórészlegen töltött közel négy évtizede alatt, szinte valamennyi szakterületet megjárta. Amikor Bosch először

találkozott vele, még kezdő zsaruként őrködött egy ház kiégett romjainál, miután a rendőrség komoly tűz– párbajba bonyolódott az Együttélési Felszabadítási Hadsereg tagjaival. A radikális terrorszervezet korábban a médiaörökös Patty Hearst elrablásával hívta fel magára a figyelmet. Starkey-t a helyszínelő csapat tagjaként annak megállapítására rendelték ki, hogy a ház füstölgő romjai között megtalálhatók– e Patty Hearst maradványai. A rendőrségnél akkortájt gyakorlat volt, hogy a női végzősöket olyan pozíciókba helyezték, ahol minimálisra csökkenthették a fizikai konfliktusok és a fegyverhasználat esélyét. Starkey zsaru akart lenni, így végül a tudományos nyomozórészlegen kötött ki, ahol első kézből szerzett tapasztalatokat a tudományos módszerek robbanásszerű térnyeréséről. Ahogy a kezdőknek szokta mondani: amikor ő kezdte a pályát, a DNS még csupán három betű volt az ábécében. Mostanra kitanulta a tudományos munka minden csínját– bínját, és a fiát, Michaelt is behozta a részlegre.

Starkey felnézett a két egymás mellé állított monitorról, amelyeken egy bankrablás szemcsés képei viliództak. Mindkét képernyőn ugyanaz a jelenet ismétlődött: egy férfi a pénztárfülke ablakára szegezte a fegyverét.

– Harry Bosch! Az ember, aki tudja, mit akar.Boschnak nem maradt ideje a csevegésre, ezért egyenest a

tárgyra tért.– Szükségem van a segítségedre, Barb.Starkey a homlokát ráncolta, ahogy kihallotta hangjából a

sürgetést.– Mi történt, szívem?Bosch feltartotta a telefonját.

– Van itt egy videó. Ki kell nagyítani és le kell lassítani, hátha azonosítani tudom a helyszínt. Emberrablási ügy.

Starkey a monitor felé intett.– Épp egy kettő- tizenegyes kellős közepén vagyok…– A lányom az, Barbara. Segítened kell.Starkey ezúttal nem habozott.– Akkor lássuk.Bosch felnyitotta a telefont, és elindította a videót, mielőtt

átadta a nőnek, aki szótlanul nézte, és igyekezett megőrizni tárgyilagosságát. Bosch nem látott rajta mást, csak annak a profizmusnak a megnyilvánulásait, amivel a legnagyobbak állnak az ilyen sürgető vészhelyzetekhez.

– Oké, el tudod küldeni a gépemre?– Lehet, de eddig csak telefonra próbáltam.– Nem tudod elküldeni e– mailként, hogy hozzácsatold a

videót?– E-mailt már küldtem, de csatolmányt még soha.Starkey megmutatta a lépéseket, azután Bosch továbbította

neki a videót.– Oké, várjuk meg, míg átjön.Mielőtt Bosch megkérdezhette volna, mennyi időbe telik, a

számítógép felől csipogó hang hallatszott.– Meg is van.Starkey becsukta a bankrablás képablakát, majd megnyitotta

az e-mail fiókját, és letöltötte a videót. Hamarosan le is játszotta a bal oldali monitoron, ahol a kép négyzetekre esett szét. Starkey felére csökkentette a méretet, így a kép tisztábbá vált. Sokkal tisztábbá és fenyegetőbbé, mint ahogyan Bosch a telefonon látta. Amikor a lánya megjelent előtte, minden önuralmát össze kellett szednie.

– Nagyon sajnálom, Harry! – sóhajtott fel Starkey.– Tudom. Most ne erről beszéljünk.A képernyőn a tizenhárom éves Maddie Boscht egy székhez

kötözték, szájába élénkpiros anyagot tömtek. Iskolai egyenruháját viselte: kék rakott szoknyát és fehér blúzt, annak bal felén az iskola hímzett címerével. Belenézett a kamerába – saját mobiltelefonjának lencséjébe –, és a tekintete Bosch leikébe vájt. Kétségbeesett és rémült, Boschnak először ez a két szó jutott eszébe.

Nem volt hang, jobban mondva a videó első felében senki sem szólt. A kamera tizenöt másodpercig mutatta a lányt, de nem is kellett több. Egyszerűen szembesítették Harryt a helyzettel. Visszatért a dühe, s vele a tehetetlenség.

Ekkor a kamera mögött álló személy benyúlt a képbe, hogy egy pillanatra kihúzza a vörös rongyot Maddie szájából.

– Apa!A rongy azonnal visszakerült, belefojtva a lányba a további

szavakat, amelyeket Bosch így nem értett.A kéz ezután leereszkedett, és végigsimított a lány egyik

mellén. Maddie vad rángással reagált, oldalvást fordította megkötözött testét, és bal lábával a kinyújtott kéz felé rúgott. A kép egy pillanatra megbillent, mielőtt újra megállapodott a lányon, aki átbukott a széken.

A videó utolsó öt másodperce újra mozdulatlanságba dermedt. Azután a képernyő elsötétült.

– Nem követeltek semmit – jegyezte meg Starkey. – Csak megmutatták.

– Ezzel üzentek nekem – bólintott Bosch. – Azt üzenték, hogy álljak le.

Starkey először nem felelt. Mindkét kezét a számítógépes billentyűzet helyére dugott szerkesztőpultra fektette, amelynek segítségével akár képenként mozgathatta, és manipulálhatta a felvételt.

– Végigmegyek minden egyes kockán, Harry, de ez időbe telik. Harminc másodperces anyaggal van dolgunk.

– Itt maradok melletted.– Szerintem jobb lenne, ha nyugodtan végezhetném a

munkámat. Felhívlak, amint találok valamit. Bízz bennem, Harry! Tudom, hogy a lányodról van szó.

Bosch bólintott. Tudta, hogy senkinek sem használ, ha ott lihegnek a nyakában.

– Oké. Lehetne, hogy megnézzük a rúgás pillanatát, azután magadra hagylak? Csak látni akarom, van-e ott valami. Amikor Maddie belerúgott, a kamera elmozdult, és láttam valami villanást. Mintha egy ablak lett volna.

Starkey visszatekerte a videót arra a pillanatra, amikor Maddie foglyul ejtője felé rúgott. Valós időben a hirtelen mozdulat elmosódott, és a felvillanás után a kamera rögtön visszatért a lányra.

Most azonban, hogy kikockázták a felvételt, Bosch látta, ahogy a kamera végigpásztázott a szobán, egészen az ablakig, majd vissza.

– Jól láttad, Harry – bólintott Starkey. – Talán van itt valami.Bosch előrehajolt, hogy átkémleljen a nő válla felett, és

közelebb kerüljön. Starkey visszacsévélte a videót, majd lassan újra lejátszotta a kérdéses részt. Maddie kétségbeesett igyekezetétől, hogy belerúgjon fogva tartója kezébe, a kamera balra billent, majd végigsiklott a padlón. Innét emelkedett fel az ablakra, mielőtt újra beállt.

A helyiség olcsó motelszobának tűnt, ággyal, asztallal és lámpával a szék mögött, amelyhez Maddie-t kötözték. Bosch koszos, bézsszínű szőnyeget látott, rajta különféle foltokkal. Az ágy felett a falat him

lőhegekként borították a szögek nyomai – nyilván leszedtek minden képet és festményt, hogy megnehezítsék a hely azonosítását.

Starkey visszatekerte a videót az ablakhoz, és itt kimerevítette a képet. Az álló ablak egyetlen táblája szélesre nyílt. Redőnynek nem látták nyomát. A kitárt ablakban visszatükröződött egy nagyváros képe.

– Szerinted mi ez, Harry?– Hongkong.– Hongkong?– A lányom ott él az anyjával.– Hát…– Hát mi?– Ez meg fogja nehezíteni a hely azonosítását. Milyen jól

ismered Hongkongot?– Az utóbbi hat évben évente kétszer jártam ott. Ki tudnád

tisztítani ezt a képet? És kinagyítani azt a részt?Starkey az egérrel körülrajzolta az ablakot, majd a képnek

ezt a részét áthúzta a másik monitorra. Itt megnövelte a méretét, és elvégzett néhány élesítési eljárást.

– Nincs elegendő pixelünk, Harry, de ha lefuttatok egy programot, ami megpróbálja pótolni a hiányzó részleteket, egy kicsit élesíthetek a képen. Talán így felismersz valamit.

Bosch bólintott, bár nem igazán tudta követni a magyarázatot.

A második képernyőn az ablak tükröződése élesebben és plaszti– kusabban jelent meg. Boschnak először az tűnt fel, hogy az ablak magasan nyílik. A tükörkép legalább tíz emelet magasból mutatta a széles utat és az azt középen kettéosztó csatornát. Bosch láthatta az utcát szegélyező épületek oldalát, és egy nagy hirdetőtáblát, rajta az N–O latin betűkkel. Az utcaszinten különféle kínai írásjelek keveredtek, távolian és kevésbé tisztán.

Túl a tükörképen Bosch magas épületeket látott. Felismerte egyiket a tetőn magasodó két fehér toronyról. Az ikerantennákat keresztmerevítő kapcsolta össze, s erről Boschnak mindig egy focikapu jutott az eszébe.

Az épületek sziluettjén túl a hegy körvonalai látszottak, amelyet csupán egy vaskos oszlopokra állított tányérszerű építmény tört meg.

– Segít valamit, Harry?– Igen, határozottan. Csakis Kowloon lehet. A tükörkép a

kikötőtől tart a Központi körzet felé, háttérben a heggyel. Az az épület a focikapuval a Bank of China. Jellegzetes ottani épület, mögötte a Viktória-heggyel. Az építmény, amit a focikapun keresztül lehet látni, afféle kilátóhely a fenti torony mellett. A tükörképből úgy tűnik, hogy Kowloonban, a kikötő túloldalán lehetnek.

– Még sosem jártam ott, úgyhogy nekem ez nem mond semmit.

– A hongkongi központi körzet tulajdonképpen egy sziget. Más szigetek is körülveszik, és a kikötőn túl fekszik Kowloon meg az Új Területek.

– Nekem ez túl komplikált, de ha neked segít valamit, akkor…

– Nagyon is sokat segít. Ki tudod nyomtatni?A második monitorra és az elkülönített tükörképre mutatott.– Persze. Azért egy furcsaságra én is felfigyeltem.– Mi az?– Látod itt az előtérben egy felirat töredékét?A kurzorral körülrajzolta az N és O betűket, amelyek egy

nagyobb, feltehetően angol nyelvű felirathoz tartoztak.– Igen, mi van vele?– Elfelejtetted, hogy ez egy tükörkép az ablakban. És ahogy

egy tükörnél lenni szokott, mindent fordítva mutat. Érted?– Persze.– Vagyis a feliratnak is visszafelé kellene látszania, a betűk

mégsem tükrözöttek. Az O esetében természetesen nem lehet látni, az oda-vissza ugyanolyan, de az N nincs tükrözve, Harry. Vagyis ha ez egy felirat tükörképe…

– Akkor a felirat van visszafelé?– Igen. Csak ez magyarázhatja, miért jelenik meg helyesen

az üvegen.Bosch bólintott. Igazat kellett adnia a másiknak, de nem

maradt ideje rá, hogy elidőzzön a szokatlan jelenségen. Tudta, hogy indulnia kell. El akarta mondani Eleanornak, hogy a lányukat Kowloonban tartják fogva. Talán erről eszébe jut valami. Ez is több mint a semmi.

– Megkaphatom a képet?– Már nyomtatom, de beletelik néhány percbe. Nagy

felbontású a nyomtató.– Értem.Bosch a képre meredt, hátha felismer egy-két további

részletet, ami a segítségére lehet. A legfontosabbnak az tűnt, ahogyan részlegesen visszatükröződött maga az épület is, ahol

a lányát fogva tartották. Az ablakok alatt légkondicionálók sora nyúlt ki a homlokzatból. Idősebb épületről volt szó, ami szintén megkönnyíthette az azonosítást.

– Kowloon – gondolkodott el Starkey. – Vészjóslóan cseng.– A lányom szerint azt jelenti, „kilenc sárkány”.– Ezt mondom. Ki nevezne el egy környéket Kilenc

Sárkánynak, hacsak nem akarja megrémíteni az embereket?– Egy legendából ered. Az egyik régi dinasztia korában a

császárt, aki még csak éretlen taknyos volt, a mongolok elűzték a mai Hongkong területére. Itt meglátta a területet övező nyolc hegycsúcsot, ezért Nyolc Sárkánynak akarta hívni, de az egyik embere emlékeztette rá, hogy a császár maga is sárkány. Így született meg Kowloon. A Kilenc Sárkány.

– Ezt a lányod mesélte neked?– Igen. Az iskolában tanulta.Néma csend lett. Bosch hallotta, ahogy a nyomtató ott

dolgozik valahol a háttérben. Starkey felállt, és az egymásra tornyozott kartonok mögé lépett, hogy kihúzza az ablak nyomtatott képét a nagy felbontású printerből.

Odaadta Boschnak a fotópapírra készült fényes nyomatot. Ugyanolyan tisztának tűnt, mint a monitor képe.

– Köszönöm, Barbara.– Még nem végeztem, Harry. Ahogy ígértem, megnézek

minden egyes kockát… harminc van másodpercenként, és ha találok bármi érdekeset, azonnal szólok. Szétszedem a hangsávot is.

Bosch csak bólogatott, és a kezében szorongatott nyomatra meredt.

– Meg fogod találni, Harry. Tudom, hogy így lesz.– Igen, én is tudom.

20.

osch visszafelé felhívta volt feleségét, aki azonnal felkapta a kagylót.B

– Van már valami, Harry?– Nem sok, de rajta vagyok. Szinte biztos, hogy a videó

Kowloonban készült. Mond ez neked valamit?– Nem. Kowloonban? Miért pont ott?– Fogalmam sincs, de talán le tudjuk nyomozni.– Úgy érted, a rendőrökkel?– Nem. Nekünk kettőnknek kell megtennünk, Eleanor,

amint odaértem. És még a helyemet se foglaltam le. Beszéltél már valakivel? Van valamid?

– Nincs semmim! – kiáltott fel Eleanor, meglepve ezzel Boscht. – A lányom odakint van valahol, és nekem nincs semmim! A rendőrök se hisznek nekem!

– Miről beszélsz? Mégiscsak felhívtad őket?– Igen, felhívtam őket. Nem ücsöröghetek itt karba tett

kézzel, amíg megjössz. Hívtam a triád ügyosztályt.Bosch érezte, ahogy görcsbe ugrik a gyomra. Képtelen volt

megbízni egy idegenben, legyen bármekkora szakértő, amíg a lánya élete forgott kockán.

– Mit mondtak?– Beírták a nevem a gépbe, és kaptak egy találatot. Úgy

látszik, a rendőrségnek aktája van rólam. Ki vagyok, kinek

dolgozom. Tudtak a múltkori esetről is, amikor azt hittem, elrabolták, közben csak a barátjánál aludt. Egyszerűen nem hittek nekem. Azt hiszik, elszökött otthonról, és rávette a barátait, hogy hazudjanak nekem. Azt mondták, várjak egy napot, csak azután szóljak, ha nem kerül elő.

– Beszéltél nekik a videóról?– Igen, de nem érdekelte őket. Azt mondták, ha nem

követelnek váltságdíjat, biztosan ő és a barátai szervezték meg az egészet, hogy felkeltsék a figyelmem. Nem hisz nekem senki!

Reményvesztetten sírni kezdett, míg Bosch végiggondolta a rendőrök reakcióját, és úgy döntött, hogy csak a hasznukra lehet.

– Figyelj rám, Eleanor. Szerintem így a legjobb.– A legjobb? Hogyan lehetne így a legjobb? Még csak nem

is keresik!– Mondtam már, nem akarom bevonni a rendőröket. A

fickók, akik fogva tartják Maddie-t, mérföldekről kiszúrják a zsarukat. Minket viszont nem fognak látni.

– Ez itt nem L.A., Harry. Nem tudod, hogy mennek itt a dolgok…

– Majd eligazodom, te pedig segítesz.Hosszú csend állt be, mielőtt Eleanor felelt. Bosch

nemsokára visz– szaért az irodába.– Meg kell ígérned, Harry, hogy vissza fogjuk őt kapni.– Megígérem, Eleanor – felelt Bosch habozás nélkül. – Úgy

lesz. Vissza fogjuk szerezni. – Belépett az előtérbe, és széttárta a zakóját, hogy megmutassa jelvényét az új ügyeletesnek. – Be kell szállnom a liftbe. Ha megszakadna a vonal…

– Oké, Harry.

Bosch hirtelen megtorpant a felvonó előtt.– Most jut eszembe valami. Van egy He nevű barátnője, vele

is beszéltél?– He?– Igen. H– E. Maddie szerint azt jelenti, „folyó”. Azt

mondta, vele lóg a plázában.– Mikor volt ez?– Úgy érted, mikor mondta nekem? Néhány napja. Odaát

csütörtök lehetett. Csütörtök reggel, iskolába menet. Beszéltem vele, és felhoztam a dohányzás kérdését, amit említettél…

Eleanor utálkozó hangon szakította félbe.– Mi az? – ráncolta a homlokát Bosch.– Akkor ezért ilyen velem. Beköptél neki…– Nem, erről szó sincs. Küldtem neki egy fotót, tudtam,

hogy ha meglátja, azonnal hívni fog, és előkerül majd a dohányzás. Amikor a dohányzásról beszéltünk, akkor említette He nevét. Azt mondta, a plázában néha He bátyja vigyáz rájuk, ő szokott rágyújtani.

– Nem hallottam még se erről a Heről, se a bátyjáról. Ebből is látszik, milyen szoros kapcsolatban vagyok a tulajdon lányommal.

– Ilyenkor természetes, Eleanor, ha az ember átértékel mindent, amit korábban tett vagy mondott, de most nem szabad, hogy ez vonja el a figyelmünket. Most ne azzal törődj, mit tettél és mit nem tettél. Azzal törődj, hogy visszaszerezzük őt.

– Oké. Újra megkeresem azokat a barátait, akiket én ismerek. Mindent kiderítek Heről és a bátyjáról.

– Tudd meg, a bátyja kapcsolatban áll-e a triádokkal.– Megpróbálom.

– Mennem kell, csak még valami. Intézkedtél abban a másik ügyben?

Bosch biccentett néhány nyomozótársának, akik a felvonók felé tartottak. A lezáratlan ügyek osztályán, külön irodában dolgoztak, és szemlátomást még nem tudtak róla, milyen helyzetbe került. Nagyon helyes, gondolta Bosch. Gandle talán titokban tartja az ügyet.

– A fegyverre gondolsz? – kérdezett rá Eleanor.– Igen, arra.– Itt még ki se világosodott, Harry. Majd elintézem, ha nem

kell emiatt senkit sem kiugrasztanom az ágyból.– Oké, rendben.– Azért Heről megkérdezek mindenkit. Most azonnal.– Helyes. Hívjuk egymást, ha van valami.– Viszlát, Harry!Bosch összecsukta telefonját, és belépett a felvonók elé. A

többi nyomozó már felment, ezért elcsípte a következő liftet. Útban felfelé a kezében tartott telefonra meredt, és a hongkongi sötétségre gondolt. A videoüzenetet világosban küldték, vagyis a lányát nagyjából tizenkét órája rabolták el.

Azóta nem kapott második üzenetet. Lenyomta a gyorshívó gombját, de ezúttal is csak a hangposta felelt. Kinyomta és eltette a telefont.

– Életben van – mondogatta magában. – Életben van.Sikerült eljutnia az asztalához anélkül, hogy magára vonta

volna a figyelmet. Ferrasnak vagy Csunak nyomát se látta. Elővette fiókjából a határidőnaplóját, és felütötte azon az oldalon, ahová az LAX és Hongkong közti repülőjáratokat jegyezte fel. Tudta, légitársaságok tekintetében nagy a választék, de időben egyikkel se nyer sokat. Valamennyi járat

23.00 és 1.00 között indult, és vasárnap korán reggel érkezett. A tizenegy órás repülőút és tizenöt órás időeltolódás felemésztette a teljes szombatot.

Először a Cathay Pacificet hívta, és le is foglalt egy ablak melletti helyet a legelső járatra. A gép vasárnap reggel 5.25-kor száll le.

– Harry.Bosch megpördült a székével, és meglátta Gandle-t, aki az

üvegfülke bejáratában állt. Bosch intett neki, hogy várjon, majd végzett a hívással, és lejegyezte a foglalási számot.

– Hol vannak a többiek, hadnagy?– Ferras még a bíróságon, Csu rÁBOsítja Csángót.– Mi lesz a vád?– Gyilkosság, ahogy eredetileg terveztük. Nem mintha

bizonyítani tudnánk…– És az igazságszolgáltatás akadályozása?– Azt is hozzávettük.Bosch vetett egy pillantást a faliórára. Fél három. A

gyilkossági vád és az igazságszolgáltatás akadályozása automatikusan felsrófolta az óvadék összegét kétmillió dollárra. Bosch tudta, ilyen későn már egyetlen ügyvéd sem jut bíró elé, hogy kérje az óvadék összegének csökkentését, vagy felpanaszolja a bizonyítékok hiányát. Miután hétvégére bezártak az irodák, Csang aligha jut ki, hacsak valaki kész-pénzben le nem tette érte a kétmilliót. Hétfőig nem lehet ellenőrizni még az óvadékkölcsön fedezetét se. Vagyis addig maradt ideje, hogy összeszedje a bizonyítékot, ami alapján megáll a gyilkossági vád.

– Ferras hol tart?

– Nem tudom. Még odaát van, és eddig nem telefonált. A kérdés inkább az, maga hogyan boldogul? Szakértő látta a videót?

– Barbara Starkey most is dolgozik rajta. Tőle kaptam ezt.Bosch előhúzta a kabátzsebéből a számítógépes nyomatot,

és óvatosan széthajtotta. Elmondta Gandle– nek, mire következtet

ebből, s hogy egyelőre nincs más.– Az imént mintha repülőjegyet foglalt volna. Mikor indul?– Ma este. Így is csak vasárnap reggel érek oda.– Elveszít egy teljes napot?– Igen, de visszafelé nyerek egy másikat. Enyém az egész

vasárnap, hogy megtaláljam a lányom, azután hétfőn reggel visszarepülök, és hétfőn reggel itt is leszek. Akkor elmegyünk az ügyészhez, és bevarrjuk Csángót. Működni fog, hadnagy.

– Ne aggódjon egy nyavalyás nap miatt, Harry. Ne törődjön az üggyel se, csak menjen, és találja meg a lányát. Maradjon, ameddig kell. Az ügy legyen a mi gondunk, h – Rendben.

– Mi van a rendőrökkel? A felesége hívta már őket?– Próbálta, de nem foglalkoznak vele.– Hogyan? Nem látták a videót?– Még nem, csak megemlítette nekik. Passzoltak.Gandle csípőre tette a kezét. Mindig ezt tette, ha valami

felbőszítette vagy meg kellett mutatnia, ki a főnök.– Mi ez az egész, Harry?– Azt hiszik, elszökött otthonról, és nincs más dolgunk, mint

megvárni, hogy hazamenjen. Nekem jó is így, nem akarom belekeverni a rendőrséget. Egyelőre.

– Odaát biztosan egész osztályok foglalkoznak a triádokkal, a felesége csak valami aktakukacot hívhatott. Szüksége lesz helyi szakértőkre, és ők azok.

Bosch készen állt a válasszal.– Persze, főnök, biztosan vannak szakértőik, csakhogy a

triádok már több mint háromszáz éve léteznek, sőt, virágoznak. Ez csak úgy lehetséges, hogy vannak kapcsolataik a megfelelő helyeken. Ha a maga egyik lányáról lenne szó, felhívna olyanokat, akikről nem tudja, hogy megbízhat– e bennük?

Tudta, hogy Gandle– nek is van két lánya, mindkettő idősebb Maddie– nél. Az egyik keleten, a Hopkinson tanult, és a hadnagy szüntelenül aggódott miatta.

– Mond valamit, Harry.Bosch felmutatta a nyomtatott képet.– Csak ezt a vasárnapot akarom. Beazonosítom a helyet,

odamegyek, és elhozom a lányomat. Ha nem találom meg, hétfőn reggel is elmehetek a rendőrségre. Beszélek a szakértőikkel, ha az kell, még az ottani FBI– irodát is felhívom. Megteszek mindent, amit csak lehet, de ezt a vasárnapot magamnak akarom.

Gandle bólintott, és leszegte a fejét. Látszott, hogy mondani akar még valamit.

– Hadd találjam ki – előzte meg Bosch. – Csang panaszt nyújtott be ellenem, amiért meg akartam fojtani. Ami mókás, mert többet kaptam tőle, mint amennyit ő tőlem. Rohadt erős a szarházi.

– Nem, nem erről van szó. Azóta sem szólt egy árva szót sem. Mást akarok mondani.

– Na és, mi az?Gandle bólintott, és felvette a nyomatot.

– Csak azt akartam mondani, hogy ha a vasárnap mégse jön össze, hívjon fel. Az ilyen mocskok sosem térnek egyenes útra. Tudja, valahol, valamikor újra hibáznak. Később is elkaphatjuk.

Gandle hadnagy azt akarta mondani, hogy hajlandó szabadon ereszteni Csángót, ha ez kell ahhoz, hogy Harry lánya biztonságban hazakerüljön. Hétfőn csak közölnie kell az államügyésszel, hogy nem találtak elegendő bizonyítékot a gyilkossági vádhoz, és Csángót már ki is engedték.

– Maga rendes ember, hadnagy.– Ez a beszélgetés természetesen sosem történt meg.– Akárhogy is, nagyra értékelem, amit mondott. Az igazság

az, hogy hétfőn mindenhogyan el kell eresztenünk a fickót, hacsak a hétvégén, a házkutatás során elő nem kerül valami.

Erről eszébe jutott, hogy megígérte Teri Soppnak: átviszi Csang nyilvántartó lapját, hogy összevethesse az ujjlenyomatát azzal, amely az elektrosztatikus vizsgálat nyomán esetleg előkerül. Megkérte Gandle– t, hogy Ferras vagy Csu feltétlenül gondoskodjon róla. A hadnagy megígérte, hogy elintézi. Visszaadta a videóról készült képet Boschnak, s mint mindig, most is hozzátette: tartsák a kapcsolatot. Azzal visszaindult az irodája felé.

Bosch letette a nyomatot az asztalára, majd felvette az olvasó szemüvegét. A fiókjából előhúzta a nagyítót is, hogy alaposan tanulmányozza a fénykép minden egyes négyzetcentijét, hátha ráakad valamire, ami korábban elkerülte a figyelmét és a segítségére lehet. Tíz percen át dolgozott, és nem talált semmit, amikor megcsörrent a telefonja. Ferras jelentkezett, aki még nem tudott a lánya elrablásáról.

– Megvan, Harry. Engedélyt kaptunk a telefon, a bőrönd és az autó átkutatására.

– Nagyon értesz a papírmunkához, Ignacio. írónak kellett volna menned.

Igazat mondott. Ferras az elmúlt három évben, amióta a társa lett, még nem írt olyan kérvényt, amelyet bíró elutasított volna. Az utcától talán rettegett, de a törvényszék labirintusában jól kiigazodott. Ösztönösen érezte, mit kell belevennie egy folyamodványba, és mit nem.

– Kösz, Har.– Végeztél odaát?– Igen, megyek vissza.– Miért nem kanyarodsz a telephely felé, és intézed el a

dolgot? A telefon és a bőrönd itt van nálam. Én foglalkozom ezzel, Csu meg bevarrja Csángót.

Ferras habozott. Nyilván úgy érezte, ha elmegy a rendőrségi telephelyre, azzal a végletekig feszíti a képzeletbeli szálat, ami az íróasztalához köti.

– Nem lenne jobb, ha én venném át a telefont, Harry? Ne vedd sértésnek, de egy hónapja még nem is hallottál az iPhone– ról.

– Szerintem boldogulok, i. – Biztos?– Igen, biztos. Itt is van a kezem ügyében, neked meg útba

esik a garázs. Mindenképpen nézzenek be a kárpitok mögé és a légszűrőbe. Régen volt egy Mustangom, a negyvenötös épp befért a szűrőbe.

A kutatást mindenképpen a telephely személyzete végezte. Ok kapták szét az autót, Ferras csak vezette a kutatást.

– Úgy lesz – felelte megadóan.– Helyes. Szólj, ha aranyat találtál.

Bosch összecsukta a telefont. Nem látta szükségét, hogy tájékoztassa Ferrast a lánya helyzetéről. Neki is volt három kisgyermeke, és ha azon jár az esze, mennyire sebezhetővé vált miattuk, Ferrasnak nem sok hasznát látná, pedig épp most szorul rá leginkább a munkájára.

Eltolta magát az íróasztaltól, és székével Csang jókora poggyásza felé fordult, amit a padlóra, a hátsó üvegfal mellé állítottak. Aki „aranyat talál”, az rábukkan a gyilkos fegyverre, méghozzá a gyanúsított cuccai között. Bosch tudta, hogy Csang a járata felé igyekezett, így a bőröndjében nem lehet „arany”. Ha megtartotta a John Li meggyilkolásához használt fegyvert, az valószínűleg a kocsijából vagy a lakásáról kerülhet elő.

Persze a poggyászban is lehetnek hasznos információk és árulkodó bűnjelek, mondjuk az áldozat vére az egyik ing kézelőjén. Csak szerencse kérdése minden. Bosch mégis visszafordult az asztalhoz, és úgy döntött, a telefonnal kezdi. Előbb megpróbál másféle „aranyat” mosni. Digitális „aranyat”.

21.

t percébe se telt megállapítani, hogy Bo-Jing Csang telefonjának nem sok hasznát veszik a nyomozásban. Könnyedén megtalálta a híváslistát, de csak a két legutóbbi kimenő hívás – két

ingyenesen hívható szám – és egy beérkező hívás szerepelt rajta, mindhárom aznap reggelről. Ezenkívül nem talált semmit. A telefon memóriáját kitörölték.

ÖBoschnak egyszer azt mondták, a digitális emlékek örökké

tartanak. Tudta, hogy a telefon teljes szakértői vizsgálata nyomán újra fel lehetne építeni a törölt állományokat, de a közvetlen céljaira nem vette hasznát a telefonnak. Felhívta a 800-as számokat, és megtudta, a Hertz autókölcsönzőhöz és a Cathay Pacific Airways légitársasághoz tartoznak. Csang gondoskodott róla, hogy Seattle-ből átautózhasson Vancouver-be, ahol elcsíphette a Hongkongba tartó gépét. Bosch a bejövő híváshoz tartozó számot is elővette, és megtudta, hogy a Tsing Motorshoz, Csang munkaadójához tartozik. Miután nem derült ki, miről folyt szó, a hívás ténye önmagában nem szolgált újabb adalékkal.

Bosch arra számított, a telefon nemcsak megtámogatja a Csang elleni vádat, de utal arra is, Hongkongon belül hová készült, ezért csalódott volt, de tudta, hogy túl kell lépnie ezen.

Visszatette a telefont a kis műanyag zacskóba, azután letakarította az asztalát, hogy feltehesse rá a bőröndöt.

Ahogy megemelte, úgy saccolta, a poggyász legalább harminc kilót nyom. Ollójával felvágta a sárga szalagot, amivel Csu leragasztotta a cipzárt. Talált egy kis lakatot, amely a cipzárt zárta. Elővette a tolvajkulcsát, és nem egészen harminc másodperc alatt kinyiotta az olcsó bolti lakatot, azután elhúzza a cipzárt, és szétnyitotta asztalán a bőröndöt.

Csang poggyászát két egyenlő részre osztották. Bosch a bal oldallal kezdte, kiakasztotta a két gumipántot, amelyek helyén tartották a bőrönd tartalmát. Minden ruhadarÁBOt külön– külön tanulmányozott, majd összehajtva feltette őket a polcra, ahová az átköltözés óta még nem ért rá bepakolni.

Úgy tűnt, Csang minden ingóságát ebbe a bőröndbe zsúfolta. A ruhákat szorosan összepréselték, nem csupán összehajtották, ahogy utazáskor szokás. Minden darab mélyén egy-egy ékszer vagy személyes használati tárgy lapult. Az egyikben karórát talált, a másikban régi babacsörgőt. Az utolsó csomagból egy bambusszal keretezett megfakult fotó is előkerült. Csang anyja, feltételezte Bosch.

A fél bőrönd átvizsgálása után arra a következtetésre jutott, hogy Csang nem készült visszatérni ide.

A jobb oldalt elválasztófal nyomta le, amelyet Bosch kicsatolt és áthajtott a kiürített oldalra. Újabb összezsúfolt ruhákat és cipőket talált, valamint egy kisebb cipzáras kézitáskát a piperéknek. Előbb a ruhákat vizsgálta át, de nem talált semmi különöset. Az első csomagból Buddha kis jádeszobrát bányászta ki, amelyhez a tömjén és illatosítok égetésére használatos kis tálka tartozott. A második csomagból tokba zárt kés került elő.

Alig tíz centiméteres pengéjével és csontból faragott nyelével a fegyver csupán díszként szolgált. A faragás egyoldalú ütközetet ábrázolt: késekkel, íjakkal és szekercékkel felfegyverzett férfiak mészárolták le fegyvertelen ellenségeiket, akik harc helyet inkább imádkoztak. Bosch feltételezte, hogy a saolin papok vesztét látja, amelyből Csu szerint a triádok eredtek. A kés íve emlékeztetett a tetoválás alakjára Csang karján.

A kés érdekes lelet volt, feltehetően igazolta Csang tagságát a Bátorság Késének triádjában, ugyanakkor egyetlen bűntettet sem bizonyított. Bosch feltette a polcra a többi holmival együtt, mielőtt folytatta a kutatást.

Hamarosan kiürítette a poggyászt. Kitapogatta a bélést, hogy meggyőződjön róla, semmit sem rejtettek el alatta; felemelte a bőröndöt abban a reményben, hátha a súlya utal elrejtett tartalmára, de csalódnia kellett. Biztosan tudta, hogy semmi sem kerülte el a figyelmét.

Utoljára a két pár cipőt vizsgálta meg, amit Csang becsomagolt az útra. A maga idejében mindkettőt megnézte magának, ám ezután félretette őket. Tudta, egy cipőt csak úgy lehet rendesen átkutatni, ha darÁBOkra szedi. Nem szívesen tette, mert így a lábbeli használhatatlanná vált, és Bosch még akkor sem szerette elvenni más cipőjét, ha az illetőt gyilkossággal gyanúsították. Most mégsem törődött ezzel.

Először azzal a munkáscipővel kezdte, amelyet korábban Csang munkahelyén látott. Az öreg, rongyos bakancsok láthatóan a férfi szívéhez nőttek – új fűzőt kaptak, a bőrt is féltő gonddal olajozták.

Bosch kihúzta a fűzőt, hogy előrehajtsa a nyelvet, mielőtt benéz a bakancs mélyére, majd ollójával feltépte a talpbélést,

nem alakítottak– e ki titkos rekeszt a sarkokban. Az első bakancsban semmit sem talált, de a másodikban egy névkártyát csúsztattak a bélés két rétege közé.

Felpezsdült benne az adrenalin, ahogy félretette a bakancsot, hogy megnézze a kártyát. Végre talált valamit.

Kétoldalas névjegyet tartott a kezében, az egyik oldalán kínai, a másikon angol felirattal. Természetesen az angol oldalt tanulmányozta.

JIMMY FONGFLOTTAMENEDZSER

CAUSEWAY TAXISZOLGÁLAT

A kártyán szerepelt még egy Causeway– öbölbeli cím és két telefonszám. Bosch most először ült le, mióta megkezdte a bőrönd átkutatását, hogy tovább tanulmányozza a névjegyet. Végiggondolta, mit talált – ha talált egyáltalán valamit. A Causeway-öböl nem esett messze a Boldog Völgytől és a bevásárlóközponttól, ahonnét a lányát nagy valószínűséggel elrabolták. És a tény, hogy a flottamenedzser kártyája Csang munkásbakancsának talpbéléséből került elő, szintén magyarázat után kiáltott.

Átfordította a névjegyet, hogy tanulmányozza kínai felét is. Háromsornyi írásjelet látott, ahogyan az angol oldalon, a sarokban a címmel és a telefonszámokkal. Ügy tűnt, a kártya mindkét felén ugyanaz áll.

Bosch másolatot készített róla, majd az eredetit kis műanyag zacskóba tette, hogy Csu később megnézhesse. Csak ezután vette kézbe a másik pár cipőt. Újabb húsz perc elteltével

végzett, és nem talált semmi mást. A névjegy továbbra is foglalkoztatta, de csalódottan vette tudomásul, hogy más bizonyíték nem került elő. Mindent visszacsomagolt a bőröndbe, lehetőség szerint ugyanúgy, ahogyan találta, majd lezárta a fedelet, és behúzta a cipzárt.

Miután letette a poggyászt a padlóra, felhívta a társát. Tudni akarta, hogy Csang autójának átkutatása hózott– e bármilyen értékelhető eredményt.

– Még csak a felénél tartunk – jelentette Ferras. – A csomagtartóval kezdtük.

– Es van valami?– Eddig semmi.Bosch érezte, ahogy reményei dugába dőlnek. Csang

tisztának fog bizonyulni, akár a friss hó. Ami azt jelenti, hogy hétfőn gond nélkül kisétál innét.

– Találtál valamit a telefonon? – érdeklődött Ferras.– Nem. Letöröltek róla mindent. A bőrönd is tiszta.– Francba!– Ja.– Most kezdjük a kocsi belsejét. Eddig csak a

csomagtartóval vagyunk meg. Hátravannak az ajtók, a légszűrő is…

– Oké. Majd szólj, ha van valami.Bosch összecsukta a telefonját, azután tüstént hívta Csut.– Még zajlik a papírmunka?– Nem, ember, azzal már fél órája végeztem. A bíróságon

vagyok, Champagne bíróra várok.Miután gyilkosság vádjával letartóztattak valakit, egy

bírónak alá kellett írnia a gyanú megalapozottságát igazoló iratot, benne a letartóztatás jegyzőkönyvével és azoknak a

bűnjeleknek a részletezésével, amelyek a gyanúsított előzetes letartóztatásához vezettek. Ebben az esetben nem kellett olyan részletességgel kifejteni az indokokat, mint a vádemelésnél. Az irat aláírása puszta rutinnak számított, de Csu azért okosan tette, hogy ahhoz a bíróhoz fordult, aki engedélyezte a gyanúsított ingóságainak átkutatását.

– Oké, csak tudni akartam.– Rajta vagyok az ügyön. Odaát mi a helyzet, Harry?

Előkerült már a lánya?– Még nem.– Sajnálom. Tehetek valamit?– Beszélhet a gyanúsított felvételéről.Csunak beletelt egy hosszú pillanatba, amíg Bosch lányáról

átváltott Csang előzetes letartóztatására.– Igazán nincs mit mondanom. Egyetlen szót se szólt.

Néhányszor felmordult, de ez minden. Rács mögé került, s ha az égiek úgy akarják, hétfőig ott is marad.

– Nem megy sehová. Hívta az ügyvédjét?– Miután bekasztlizták, rendelkezésére bocsátanak egy

telefont. Nem tudom, él-e a lehetőséggel, de feltehetően igen.– Oké.Bosch csak vakon tapogatózott, hátha belebotlik valamibe,

és onnét továbbléphet.– Megkaptuk az engedélyt – számolt be róla –, de a

telefonban és a bőröndben semmit se találtunk, ami segítene. Az egyik cipőjéből egy névkártya került elő. Az egyik oldala angol, a másik kínai. Tudni szeretném, hogy azonos-e a két szöveg. Tudom, hogy nem olvas kínaiul, de ha átfaxolom az ÁBO-nak, ott csak akad valaki?

– Persze, Harry, küldje csak át. De mielőbb, hogy még bent találjon valakit.

Bosch vetett egy gyors pillantást az órájára. Péntek délután fél öt. Az irodák városszerte szellemvárosokhoz kezdenek hasonlítani.

– Azonnal küldöm. Addig is szóljon oda nekik!Összecsukta telefonját, majd elindult az iroda túlsó végébe

állított fax felé.Fél öt. Hat óra múlva a reptéren kell lennie. Tudta, hogy

amint felszáll arra a gépre, megfeneklik a nyomozás. A repülés tizennégy órája alatt bármi történhet a lányával és az üggyel, ő pedig képtelen változtatni bármin is. Mint a filmekben az űrhajósok, akiket az utazás idejére hibernálnak.

Tudta, hogy üres kézzel nem szállhat fel a gépre. így vagy úgy, de el kell érnie az áttörést.

Miután elküldte a névkártyát az ÁBO– hoz, visszatért a helyére. Az íróasztalán felejtette a telefonját, és most látta, hogy volt felesége időközben kereste. Habár üzenetet nem hagyott neki, visszahívta.

– Történt valami? – tért a lényegre.– Hosszas beszélgetést folytattam Maddie két barátjával.

Ezúttal igazat mondtak.– He?– Nem, nem He. Nem derült ki sem a neve, sem az

elérhetősége. Senki se tudta.– Akkor mit mondtak?– Hogy He és a bátyja nem az iskolába járnak. A plázában

találkoztak velük, de még csak nem is a Boldog Völgyből valók.

– Tudják, hol laknak?

– Nem, csak azt, hogy nem itteniek. Azt mondják, Maddie láthatóan közel állt Hehez, így került a képbe a bátyja. Mindez az elmúlt hónapban történt. Amióta hazajött tőled, ha már itt tartunk. Mindkét barátnője azt mesélte, hogy Maddie azóta távolodott el tőlük.

– Hogy hívják a lány bátyját?– Csak annyit tudni, hogy valami Quick. Azt mondta,

Quicknek hívják, de a másik nevét éppúgy nem árulta el, ahogy a lány se.

– Ez nem nagy segítség. Még valami?– A lányok megerősítették, amit Maddie mondott. Quick

bagózik, és állítólag nagyon vagány kölyök. Tetoválásai vannak, karkötői… azt hiszem, épp ez a vonzó benne. Hogy veszélyesnek tűnik.

– A lányoknak vagy Maddie-nek?– Leginkább Maddie-nek.– Akkor lehetséges, hogy pénteken az iskola után a fiúval

ment el?– Ez nem derült ki egyértelműen, de igen, szerintem a

lányok erre próbáltak utalni.– Kérdezted, hogy Quick említette– e valaha is a triádokat?– Kérdeztem, de szerintük ez sosem került elő. Nem is

számítottam másra.– Miért nem?– Errefelé nem beszélnek az ilyesmiről. A triádok megőrzik

névtelenségüket. Mindenütt ott vannak, de senki sem beszél róluk.

– Értem.– Tudod, még mindig nem mondtad el nekem, hogy mi

folyik itt. Nem vagyok hülye, tudom, mit csinálsz. Nem akarsz

felzaklatni, de szerintem épp ideje, hogy megismerjem a tényeket, Harry.

– Oké.Bosch tudta, hogy igaza van. Ha együttműködést várt tőle,

neki is tudnia kell mindenről.– Meggyilkoltak egy kínai férfit, aki italboltot vezetett a déli

városban. A férfi rendszeresen fizetett egy triádnak. Ugyanazon a napon és ugyanabban az órában ölték meg, amikor a heti részlete esedékes lett volna. Így jutottunk el Bo-Jing Csanghoz, a triád behajtójához. A gond az, hogy nincs másunk. Semmilyen bizonyíték, ami összekapcsolná őt a gyilkossággal. Ma pedig be kellett hoznunk Csángót, mert fel akart szállni egy gépre, hogy elhagyja az országot. Nem volt más választásunk. Úgy számoltunk, hogy lesz egy hétvégénk összeszedni a bizonyítékokat, azután vagy vádat emelnek ellene, vagy engedik meglépni, hogy többé senki ne lássa.

– De mi köze ennek a lányunkhoz?– Olyan emberekkel dolgozom, Eleanor, akikről semmit se

tudok. Az Ázsiai Bűnszervezetek Osztályával, a Monterey Park-i rendőrséggel… Valaki odaszólt Csangnak, hogy ráálltunk, ezért próbált meglépni. Ugyanilyen könnyen lehet, hogy lenyomozták a hátteremet, és azért kapták el Madeline-t, hogy engem befolyásoljanak. Először megfenyegettek. Valaki közölte velem, hogy súlyos következményei lesznek, ha nem szállók le Csangról. Legrosszabb álmomban se gondoltam volna soha, hogy róla beszélnek…

– Maddie-ről – fejezte be a gondolatot Eleanor.Feszült csend állt be. Bosch gyanította, hogy volt felesége

az érzelmeivel vívódik – egyszerre gyűlöli őt és bízik abban, hogy megmenti a lányukat.

– Eleanor? – kérdezte végül.– Mi az? – Hangjából csak úgy sütött a fojtott indulat.– Kérdezted Maddie barátait, hány éves lehet ez a Quick?– Mindketten azt mondták, legalább tizenhét. Szerintük

autója is van. Külön-külön beszéltem velük, és mindketten ugyanazokat mondták. Szerintem ők sem tudnak többet.

Bosch hallgatott. Végiggondolta a hallottakat.– A pláza néhány óra múlva nyit – tette hozzá Eleanor. – Azt

tervezem, hogy odamegyek Maddie fotóival.– Jó ötlet. Biztos van térfigyelő kamera. Ha Quick balhés

kölyök, talán a biztonságiak is tudnak róla.– Én is így gondoltam.– Ne haragudj. Tudom.– Mit mond az egészről a gyanúsítottad?– A gyanúsítottam nem hajlandó megszólalni. Az előbb

vizsgáltam át a telefonját és a poggyászát, a kocsiján most is dolgoznak. Eddig semmi.

– A lakóhelyével mi van?– Még nem kaptunk házkutatási engedélyt.A mondat egy hosszú pillanatig ott lógott a levegőben.

Mindketten tudták, a jogi formaságok aligha számítanak Boschnál, amíg a lánya ekkora veszélyben van.

– Jobb lesz, ha most megyek. Már csak hat órám van, azután indulnom kell a reptérre.

– Oké.– Majd beszélünk…– Harry!– Igen.– Olyan zaklatott vagyok, hogy azt se tudom, mit mondjak.– Megértem, Eleanor.

– Ha visszakapjuk őt, soha többé nem találkozhatsz vele. Ezt el kellett mondanom.

Bosch nem felelt azonnal. Tudta, hogy Eleanornak minden oka megvan haragudni rá. És hogy a dühe csak a javukra válik, ha megkétszerezi az erőfeszítéseit.

– Nincs semmi ha – mondta végül. – Vissza fogjuk őt szerezni.

Választ várt, de csak a néma csend felelt.– Oké, Eleanor. Hívlak, amint megtudok valamit.Miután összecsukta a telefonját, Bosch a számítógépéhez

fordult, és előkereste Csang nyilvántartási képét, amit elküldött a színes nyomtatóra. Magával akart vinni egy másolatot Hongkongba.

Csu nem sokkal ezután telefonált, és közölte, hogy aláíratta a papírokat, és most indul a bíróságról. Azt mondta, beszélt valakivel az ÁBO-nál, aki fogadta Bosch faxát, és megerősítette, hogy a névjegy két oldala egyezik egymással. A kártya egy üzletemberé, aki egy Causeway-öbölbeli taxistársaságot menedzsel. A cég tisztes vállalkozásnak tűnt, Boscht mégsem hagyta nyugodni a tudat, hogy a névjegyet elrejtették Csang bakancsában, s hogy az üzlet földrajzilag oly közel esik ahhoz a helyhez, ahol a lányát utoljára látták. Sosem hitt a véletlen egybeesésekben. Nem most akarta elkezdeni.

Köszönetét mondott Csunak, és épp akkor tette le a kagylót, amikor útban kifelé Gandle hadnagy megállt az asztalánál.

– Úgy érzem, mintha cserbenhagynám, Harry. Tehetek magáért valamit?

– Nincs semmi, amit ne tettünk volna meg.Tájékoztatta Gandle-t a kutatás eredménytelenségéről, majd

elmondta azt is, hogy továbbra se tudnak semmit a lánya

hollétéről és elrablóiról. Gandle arca egyre inkább elkomorodott.

– Kellene valami – csóválta a fejét. – Bármi, amivel továbbléphetnénk.

– Ezen dolgozunk.– Mikor indul?– Hat óra múlva.– Hát, tudja a számomat. Hívjon, amikor csak kell, akár

nappal, akár éjszaka. Megteszek mindent, ami tőlem telik.– Kösz, főnök.– Akarja, hogy itt maradjak magával?– Nem, elvagyok. Ferrast is hazaengedem, ahogy visszatért

a telepről.– Oké, Harry. Szóljon, ha kiderít bármit is.– Úgy lesz.– Vissza fogja kapni a lányt. Tudom, hogy így lesz.– Igen, én is tudom.Gandle esetlen mozdulattal felé nyújtotta a kezét, Bosch

pedig megrázta. Három éve ismerték egymást, de talán most először fogtak kezet. Ezután Gandle távozott, és Bosch körülnézett az irodában. Ügy tűnt, végre egyedül maradt.

Elfordult, és lenézett a bőröndre. Tudta, hogy el kell vonszolnia a liftig, majd át a raktárba. Nyilvántartásba kell vennie a telefont is. Azután elhagyhatja az épületet, ha nem is azért, hogy eltöltsön a családjával egy kellemes hétvégét. Küldetés vár rá. És semmi, de semmi nem akadályozhatja meg abban, hogy végrehajtsa. Még Eleanor fenyegetése sem. Még az a tudat sem, hogy ha megmenti lányát, talán soha többé nem láthatja.

22.

osch kivárta a sötétet, mielőtt betört Bo-Jing Csang lakásába. A külvárosi ház két szomszédos lakása közös előtéren osztozott, ami fedezéket nyújtott számára,

amíg feltörte a zárat. Nem érzett bűntudatot, nem érdekelte, milyen törvénytelenséget követ el. Az autó, a bőrönd, a telefon átkutatása nem hozott eredményt, és kezdett kétségbeesni. Nem azért keresett bizonyítékot, hogy megálljon a vád Csang ellen – azt akarta kideríteni, hogyan szerezheti vissza a lányát. Már több mint tizenkét órája fogva tartották, így a betörés, karrierjének és megélhetésének feladása minimális kocká-zatnak tűnt ahhoz képest, amivel akkor kell szembenéznie, ha a lányának bármi baja esik.

B

Miután az utolsó pecek is a helyére siklott, kinyitotta az ajtót, és besurrant a lakásba, majd sietve bezárta maga mögött az ajtót. A bőrönd átkutatása azt jelezte, hogy Csang végleges távozásra készült, nem szándékozott visszatérni, ugyanakkor Bosch kételkedett abban, hogy mindenét bele tudta volna zsúfolni egyetlen poggyászba. Hátra kellett hagynia ezt-azt – olyasmit, ami számára nem képviselt értéket, de Boschnak talán igen. Csang valamikor kinyomtatta a beszállókártyáját, mielőtt elindult a repülőtérre. Miután megfigyelés alatt tartotta, Bosch tudta, hogy nem tért be sehová, vagyis lennie kell egy számítógépnek és nyomtatónak a lakásában.

Kivárt harminc másodpercet, hogy a szeme hozzászokjon a sötétséghez, csak azután lépett el az ajtótól. Amikor már viszonylag jól látott, belépett a nappaliba, de így is nekiütközött egy széknek, és kis híján felborította a lámpát, mielőtt sikerült kitapogatnia a kapcsolóját. Ekkor odasietett az ablakhoz, hogy összehúzza a függönyöket.

Visszafordult, és végignézett a szobán. Kis nappali-étkező kombinációt látott maga előtt, hátul a főzőfülkére nyíló kiadóablakkal. Jobbról lépcső emelkedett a tetőtéri hálószoba felé. Első pillantásra Bosch nem látott személyes természetű tárgyat, se számítógépet, se nyomtatót, csakis bútorokat. Gyorsan átkutatta a szobát, majd folytatta a konyhában, amit szintén megfosztottak minden személyes jellegétől. A szekrényeket üresen találta, még egy zabpelyhesdoboz se maradt hátra. A mosogató alatti szemetest új, tiszta műanyag zsákkal bélelték ki.

Visszatért a nappaliba, és a lépcső felé indult. A lépcső aljában fényerőszabályzós villanykapcsolót talált, ami a tetőtér mennyezeti világítását működtette. Halványra vette a fényeket, majd visszalépett a nappaliba, hogy lekapcsolja a lámpát.

A gyéren bútorozott hálóba csupán egy franciaágy és egy komód került. Íróasztalnak, számítógépnek nyomát se látta. Sietve a komódhoz lépett, kihúzkodta és üresen találta a fiókokat. A fürdőszobában kiürült a szemetes, a gyógyszeres szekrény. A vécétartály fedelét is felemelte, de mögötte sem volt semmi.

A helyet kitakarították, nyilván azután, hogy Csang távozott, és magával vitte megfigyelőit is. Bosch a Tsing Motorstól érkezett hívásra gondolt, amit a gyanúsított telefonján talált.

Nyilván Vincent Tsing jelezte, hogy minden tiszta, a takarítók végeztek a lakással.

Bosch csalódott, és érezte, hogy igazi profikkal van dolga, mégis úgy döntött, megkeresi a társasház szeméttárolóját, hátha felfedezi a zsákokat, amiket a lakásból hoztak el. Talán siettek, és otthagyták Csang szemetét. Egy összegyűrt fecni, egy odafirkantott telefonszám is sokat segíthet.

Talán három lépcsőfokot tett meg, amikor meghallotta a kulcscsörgést a bejárati ajtó felől. Megpördült, és visszavonult a tetőtéri hálóba, ahol egy tartóoszlop mögé rejtőzött.

Odalent fények gyúltak, és a lakás azonnal megtelt kínai hangokkal. Miközben hátát az oszlopnak vetette, Bosch két férfi és egy női hangot különített el. Az egyik férfi vitte a társalgást, a másik kettő csak akkor szólalt meg, amikor kérdést tett fel.

Bosch a fal széléhez osont, és megkockáztatta, hogy kilessen mögüle. Látta, ahogy a domináns férfi a bútorokra mutogat, majd kinyitja a lépcső alatti szekrény ajtaját, és seprő mozdulatokat tesz a kezével. Bosch rádöbbent, hogy a lakást mutatja meg egy párnak. A helyet máris kiadták.

Ez előrevetítette, hogy hamarosan mindhárman felvonulnak a tetőtéri szobába. Az ágyhoz fordult. A padlón nyugvó egyszerű, laprugós fakeretre csupasz matracot terítettek. Ahogy látta, egyedül itt rejtőzhet el. A földre vetette magát, és bekúszott az ágy alá, miközben mellkasával a laprugókat súrolta. Középre húzódott, azután várt, és követte a lakás különböző pontjairól érkező hangokat.

A kis csapat végül nekivágott a lépcsőnek. Bosch visszatartotta a lélegzetét, amint a páros belépett a szobába,

hogy az ágy mindkét oldalán alaposan körülnézzen. Számított rá, hogy valaki ráül a matracra, de ez nem történt meg.

Hirtelen vibrálást érzett a zsebében, és rádöbbent, hogy nem némította el a telefonját. Szerencsére az ingatlanügynök szakadatlanul dicsérte a lakás páratlan értékeit, hangja így elfedte a fojtott rezgést. Bosch kapkodva beletúrt a zsebébe és előhúzta a telefont, hátha a lánya keresi. Azt a hívást fogadnia kell, függetlenül minden körülménytől.

Maga elé tartotta a telefont, hogy lássa a kijelzőt. Barbara Starkey, a technikus. Bosch nem vette fel. Őt később is ráér visszahívni.

Ahogy felnyitotta a telefont, a képernyő kivilágosodott, a halovány fény rávetült az ágy alsó felére, és Bosch látta, hogy az egyik laprugó mögé egy pisztolyt rejtettek.

A szíve kihagyott egy ütemet, ahogy a fegyverre meredt, mégis úgy döntött, nem nyúl hozzá, amíg újra egyedül nem marad. Összecsukta a telefont, és várt. Hamarosan hallotta, hogy a kéretlen látogatók lefelé indulnak a lépcsőn. A hangok alapján még egyszer végignézték az alsó szintet, csak azután távoztak.

Bosch hallotta, hogy kívülről ráfordították a zárat. Ekkor kúszott csak elő az ágy alól.

Néhány másodperces várakozással meggyőződött arról, hogy az új lakók végérvényesen távoztak, azután felkapcsolta a mennyezeti lámpát. Visszatért az ágyhoz, és leemelte az ágykeretről a matracot, nekitámasztotta a hátsó falnak, azután megemelte a rugós keretet is, hogy a pisztolyra meredjen, amit a fa ágykeret most is a helyén tartott.

Még így sem látta tisztán, ezért újra elővette a telefonját, szétnyitotta és elem lámpaként tartotta a fegyver felé.

– A fenébe! – mondta ki hangosan.Egy Glockot keresett, téglalap metszetű ütőszeggel. Csang

ágya alatt azonban egy Smith & Wesson lapult.Nem talált semmit, amit használhatott. Rádöbbent, hogy

visszakerült a startmezőre. Mintha csak ezt akarná hangsúlyozni, halk csipogás hallatszott a karórája felől. A csuklójához kapott, és lekapcsolta. Korábban beállította az ébresztő funkciót, nehogy lekésse a gépet. Itt volt az ideje, hogy elinduljon a repülőtérre.

Miután újból összerakta az ágyat, lekapcsolta a lámpát a tetőtérben, és halkan kisurrant a lakásból. Azt tervezte, hogy először hazatér, ahol magához veszi az útlevelét, és elzárja a fegyverét. Külön engedély nélkül nem vihette be egy idegen ország területére, ennek megszerzése pedig napokat, ha nem heteket vett volna igénybe. Ruhát nem csomagolt, mert ahogy látta, Hongkongban átöltözni se marad ideje. Küldetést teljesít, ami abban a pillanatban megkezdődik, ahogy leszáll a gépről.

Monterey Parkból a 10-esen tartott nyugat felé, és úgy tervezte, a 101-esen hajt Hollywoodon át az otthonába. Elgondolkodott azon, hogy elvezeti társait a Csang korábbi lakásában elrejtett pisztolyhoz, de egyelőre nem látott elég törvényes okot a hely megbolygatására. Pedig a pisztolyt mindenképpen meg kell vizsgálni – ha a John Li-ügyben nem is veszik hasznát, ez még nem jelenti, hogy Csang jóté-konyságra használta. Nyilván kapcsolódik a triád sötét ügyeihez, és elvezet valahová.

Ahogy északnak tartott a 101-esen, eszébe jutott a Barbara Starkey-tól érkezett hívás. Ellenőrizte a hangpostát, és meghallgatta az üzenetet, amiben Starkey arra kérte, hogy

mielőbb hívja fel. A hangjából úgy tűnt, mintha talált volna valamit. Bosch kiválasztotta a visszahívás funkciót.

– Barbara, itt Harry.– Harry! Reméltem, hogy elérlek, mielőtt hazamennél.– Neked is három órája otthon kellene lenned…– Igaz, de megígértem, hogy utánajárok a dolognak.– Köszönöm, Barbara. Ez most nagyon sokat jelent. Mit

találtál?– Több mindent. Először is, van itt egy élesebb nyomat, ha

szükséged lenne rá.Bosch csalódottságot érzett. Úgy tűnt, nem számíthat másra,

csak amit eddig is tudtak – Starkey csupán adni akart egy tisztább képet annak a szobának az ablakáról, ahol a lányát fogva tartják. Úgy döntött, hogy beéri a régivel is. Túl sok idejét rabolná el egy kitérő, hogy elmenjen a képért. El kell érnie a gépét.

– Van más is? – kérdezte. – Ki kell érnem a repülőtérre…– Igen. Találtam néhány jellegzetességet a kép– és

hangsávban, ami segíthet.Bosch újra teljes figyelmével a hívásra összpontosított.– Mik ezek?– Nos, először egy vonat vagy földalatti. Egy olyan

beszélgetés foszlányai, amit nem kínaiak folytatnak. Az utolsó pedig egy néma helikopter.

– Hogy érted azt, hogy néma?– Ahogy mondom. Látni az üvegen egy elhaladó helikopter

felvillanó képét, de a hangsávon ennek semmi nyoma.Bosch nem válaszolt azonnal. Pontosan tudta, miről beszél a

másik. A Whisper Jet helikoptereket a gazdag és befolyásos üzletemberek használták Hongkongban és környékén. Látta

őket. A helikopteres közlekedés nem számít különcségnek arrafelé, de tudta, hogy minden kerületben csak néhány épületnek adnak engedélyt rá, hogy leszállót létesítsen a tetőn. Részben volt felesége is az alapján választotta ki jelenlegi lakóhelyét, hogy a helikopter le tudott szállni a tetőre. így húsz perc alatt eljuthat Makaóra, szemben azzal a két órával, amennyibe beletelt, hogy elhagyja az épületet, letaxizzon a kompkikötőhöz, átkeljen az öblön, azután a partról még eljusson a kaszinóig.

– Öt percen belül ott vagyok, Barbara.A Los Angeles Streeten lehajtott, és a Parker Center felé

indult. A kései óra miatt szabadon válogathatott a parkolóhelyek között. Miután leparkolta az autót, átsietett az úton, és a hátsó ajtón át belépett a központba. A lift mintha sosem akart volna felérni, így mire végre átlépte a szinte teljesen elhagyatott tudományos nyomozórészleg küszöbét, a telefonhívás óta összesen hét perc telt el.

– Késtél – mutatott rá Starkey.– Sajnálom, és kösz, hogy megvártál.– Csak ugratlak. Tudom, hogy sietsz, ezért csak egyvalamit

mutatnék.Az egyik képernyőre mutatott, ahol az üvegablak képét

merevítette ki. Bosch is ezt a képet nyomtatta ki. Starkey a tárcsákra fektette kezét.

– Oké. Ezt a részt nézd itt fent, a tükröződés tetején. Korábban nem láttuk, sem nem hallottuk.

Lassan elfordított egy tárcsát, hogy visszafelé csévélje a felvételt, és a homályos ablakban Bosch valóban meglátott valamit, amit korábban nem. Épp amikor a kamera elkezdett visszaindulni a lánya felé, egy helikopter suhant át szellemként

az üvegen. Egy kis fekete helikopter, az oldalán kivehetetlen jelekkel.

– Most lássuk valós időben!Visszatekert addig, ahol a kamera Bosch lányára fókuszált,

aki arrébb rúgta a kinyújtott kezet. Starkey lenyomott egy gombot, mire a felvétel valós időben indult el. A kamera egy tizedmásodpercre az ablak felé lendült, majd vissza. Bosch észlelte az ablakot, de a városképet már nem, még kevésbé az elhaladó helikoptert.

Kezdett izgatottá válni.– Csak azt akartam mondani – magyarázta Starkey –, hogy

ha egy helikopter látszik az ablaküvegben, akkor nagyon alacsonyan kellett repülnie.

– Vagyis vagy felszállt, vagy le.– Szerintem emelkedik. Mintha feljebb kerülne abban a

szemvillanásnyi időben, amíg látható. Szemmel persze nem érzékelhető, ezért lemértem. Tekintettel arra, hogy az ablak jobbról balra tükrözi vissza, ami balról jobbra történt, a gép az utca túlsó oldalán, épp azzal az épülettel szemközt szállt fel, ahol a videót felvették.

Bosch bólintott.– Ha viszont megnézzük a hangsávot…Starkey átkapcsolt egy másik monitorra, ahol grafikus

formában jelentek meg a felvételről elkülönített különböző hangok.

– … és lehetőség szerint izoláljuk a többi hangot, ezt kapjuk.

Visszajátszott egy sávot, szinte teljesen lapos görbével. Bosch nem hallott mást, csak a forgalom távoli zaját, amint hullámokban ért el hozzá.

– A rotor hatása. Magát a helikoptert nem hallani, csak ahogyan megzavarja a környezeti hangokat. Mint egy lopakodó vagy mi.

Bosch bólintott. Egy lépéssel közelebb jött. Most már tudta, hogy a lányát egy olyan kowlooni épület közelében tartják fogva, ahol helikopterleszállót is kialakítottak.

– Segít valamit? – ráncolta a homlokát Starkey.– Nagyon remélem.– Helyes. Itt van még valami.Lejátszott egy másik hangsávot, amelynek halk sziszegése

feltörő vízre emlékeztette Boscht. A hang elkezdődött, felerősödött, majd elhalkult.

– Mi ez? Víz?Starkey megrázta a fejét.– Ez a maximális hangerősség. Nekem se ugrott be elsőre.

Levegő. Levegő, amint elszökik. Azt mondanám, egy metróállomás lejárata vagy szellőzője, amely kivezeti a felszínre a levegőt, amikor a szerelvény befut az állomásra. A modern metrók szinte zajtalanul működnek, de így is nagy mennyiségű levegő tolul fel, amikor a szerelvény végighalad az alagúton.

– Értem.– Adott a szoba elhelyezkedése. A tükörképből ítélve

tizenkét-tizenhárom emelet magasan lehet, ezért nem könnyű meghatározni a hang forrását. Érkezhet az épület földszintjéről, de egy sarokkal arrébbról is. Nehéz megmondani.

– Attól még nagy segítség.– És végül itt van ez.Lejátszotta a videó első részét, amikor a kamera ráfókuszált

Bosch lányára, és csak őt mutatta. Felerősítette a hangot,

miközben kizárta a háttérzajokat. Bosch egy szóváltás elfojtott hangjait hallotta.

– Mi ez? – kérdezte.– A szobán kívülről jöhet. Ennél jobban nem tudtam

elkülöníteni. A falak letompítják, de számomra nem tűnik kínainak. Viszont nem is ez a lényeg.

– Akkor micsoda?– Hallgasd meg újra a végét!Ismét lejátszotta. Bosch Madeline rémült szemébe nézett,

miközben a hangra koncentrált. Túlságosan eltompult ahhoz, hogy érteni lehetett volna, majd hirtelen elhallgatott, mintha a mondat közepén vágták volna félbe.

– Valaki félbeszakította?– Vagy bezárult a lift ajtaja.Bosch bólintott. A lift használhatóbb magyarázatnak tűnt. A

hang egyenletesen szólt, mielőtt hirtelen megszakadt.Starkey a monitorra mutatott.– Vagyis ha megvan az épület, a szoba a felvonó közelében

lesz.Bosch egy utolsó hosszú pillanatig a lányára meredt.– Köszönöm, Barbara.Megállt mögötte, és megszorította a vállát.– Nincs mit, Harry.– Most mennem kell.– Azt mondtad, a reptérre tartasz. Hongkongba készülsz?– Igen.– Sok szerencsét, Harry! Szerezd vissza a lányodat.– Erre készülök.

Futva visszatért a kocsijához, és versenytempóban vágott neki az autópályának. Mostanra megritkult a forgalom, így viszonylag jó időt futott Hollywoodtól a Cahuenga-hágóig és haza. Máris Hongkongra összpontosított. Nemsokára maga mögött hagyja L.A.-t és mindent, ami idekötötte. Mostantól minden Hongkongról szól. Ki kell szabadítania a lányát. Az élete árán is.

Harry Bosch egész életében hitte, hogy küldetést teljesít, és ehhez golyóállóvá kellett edzenie magát. Úgy kellett felépítenie az egész életét, hogy sebezhetetlenné váljon, hogy senki és semmi ne árthasson neki. Mindez egy szemvillanás alatt megváltozott, amikor bemutatták a lányának, akinek a létezéséről addig nem is tudott. Abban a pillanatban megértette, hogy Maddie lesz egyszerre a megváltása és a veszte. Úgy fog kötődni ehhez a világhoz, ahogyan csak egy apa képes, de éppúgy el is veszíthet mindent, ha a sötét erők a lányát is megtalálják. Az se számít, hogy egy egész óceán választja el őket egymástól. Tudta, hogy egy napon megtörténik mindez – a sötétség elragadja, és arra használja a lányát, hogy általa közel férkőzzön hozzá.

Ez a nap most érkezett el.

MÁSODIK RÉSZA 39 ÓRÁS NAP

23.

osch mindig csak egy kis időre zuhant álomba, miközben átrepülte a Csendes-óceánt. A levegőben töltött tizennégy óra alatt, az ablak üvegének

préselődve tizenöt-húsz percnél többet sosem aludt egyhuzamban, azután a lányával kapcsolatos gondolatok, az elrablása felett érzett bűntudat máris felriasztotta.

BAmikor egész nap lázas igyekezettel dolgozott, egy

testhosszal a rettegés és bűntudat előtt járt – sikerült félretennie, mert az üldözés messze fontosabb volt minden lelki tehernél –, ám a Cathay Pacific 883-as járatán nem volt hová menekülnie. Tudta, ráférne az alvás, hogy kipihenten és tettre készen kellene belevágnia az előtte álló hongkongi napba, de a gép szűkös terében sarokba szorult, többé nem bújhatott el a félelmei elől. A rettegés a hatalmába kerítette. Hosszú órákon át ült a sötétben, maga elé meredve, ökölbe szorított kézzel és üres tekintettel, ahogy a fekete égbolton át egyre közelebb került ahhoz a helyhez, ahol Madeline-t fogva tartják. Már maga a tudat is lehetetlenné tette, hogy elaludjon.

A Csendes-óceán felett az ellenszél kisebb erővel fújt, mint számították, így a gép a meghirdetett időnél korábban, már reggel 4.55-kor leszállt a Lantau-szigeten. Bosch gorombán félretolta az utasokat, míg levette kézipoggyászát a felső rekeszből, majd utat tört magának a gép orra felé. Csak egy kis

hátizsákot hozott magával, benne azokkal a holmikkal, amelyek segíthetnek felkutatni és megmenteni a lányát. Amikor a gép ajtaja kinyílt, sietve útnak indult, és hamarosan a vámvizsgálat felé hömpölygő embertömeg élén találta magát.

A félelem belenyilallt, ahogy közeledett az első ellenőrző ponthoz – a járványos betegségek hordozóit kiszúró hőkamerához. Egész testében verejtékezett. Lehet, hogy az izzó bűntudata lázként is megnyilvánul? Karanténba zárják, mielőtt elkezdhetné élete eddigi legfontosabb nyomozását?

Menet közben vetett egy pillantást a számítógép monitorjára. Látta, ahogy az utasok kék szellemekké válnak a képernyőn. Sehol egy árulkodó lázrózsa, sehol egy vörös folt. Egyelőre.

A vámvizsgálatnál az egyenruhás hongkongi felütötte az útlevelét, és látta a számtalan bélyegzőt, amelyek az elmúlt hat év be– és kiutazásairól tanúskodtak. Ezután ellenőrzött a számítógépen valamit, amit Bosch nem láthatott.

– Üzleti úton jár Hongkongban, Mr. Bosch? – kérdezte.A férfinak valahogy sikerült erőszakot tennie nevének

egyetlen szótagján is, ami leginkább úgy hangzott: Bocs.– Nem – felelte Bosch. – A lányom itt él, gyakran meg

szoktam látogatni.A férfi tekintete a hátizsákra tévedt.– A csomagjai?– Csak ez van. Rövid időre jöttem.A férfi bólintott, majd visszafordult a monitorhoz. Bosch

tudta, mi fog történni. Valahányszor Hongkongba érkezett, a vizsgálatnál feltűnt nyomozói besorolása, emiatt automatikusan az átkutatandó személyek közé sorolták.

– Magával hozta a fegyverét? – kérdezte a férfi.

– Nem – felelt elcsigázottan Bosch. – Tudom, hogy tilos.A férfi begépelt valamit a számítógépbe, mielőtt a

várakozásnak megfelelően továbbküldte csomagellenőrzésre. Bosch ezzel újabb tizenöt percet vesztegetett el, de próbálta megőrizni a hidegvérét. A korai érkezéssel máris nyert fél órát.

A reptéri nyomozó aprólékosan átkutatta a táskáját, érdeklődő pillantásokkal méregette távcsövét és egyéb holmiját, beleértve a készpénzzel teli borítékot, de nem talált semmi olyat, amit ne vihetett volna be az országba. Miután végzett, megkérte Boscht, hogy haladjon át a fémérzékelő kapun, azzal aztán el is engedte. Bosch kilépett az előcsarnokba, és észrevette a pénzváltót, ami a korai óra ellenére nyitva tartott. Odalépett, újra elővette táskájából a pénzes borítékot, és közölte az üveg mögött ülő nővel, hogy ötezer amerikai dollárt kíván hongkongi dollárra váltani. Ez volt a vésztartaléka, amit a fegyverszekrényben dugdosott. 1994– ben értékes tapasztalattal lett gazdagabb, amikor egy újabb földrengés rázta meg L.A.-t, és komoly kárt tett a házában. A készpénz még mindig nyerő. Egy lépést se nélküle. Most is az a pénz sietett a segítségére, amit válsághelyzetekre rakott félre. Az átváltási ráta egy a nyolchoz közelében járt, ennek köszönhetően ötezer amerikai dollárja harmincnyolcezer hongkongi dollárrá változott át.

Miután megkapta a pénzt, sietve indult a terminál túlsó végében nyíló kijárat felé. A nap első meglepetése akkor érte, amikor Eleanor Wish várta a repülőtér központi csarnokában. Egy öltönyös férfi mellett várakozott, aki a testőrök szálfaegyenes tartásában, szétvetett lábbal állt. Eleanor intett a kezével, hátha Harry nem veszi észre. Arcáról egyszerre

sugárzott mérhetetlen fájdalom és reménykedés. Boschnak le kellett sütnie a szemét, ahogy felé tartott.

– Eleanor, én…A nő kapkodó, esetlen ölelése beléfojtotta a szót. Ennyiből

is megértette, hogy a vádaskodást későbbre tartogatja; most sokkal fontosabb dolguk van. Eleanor hátralépett, és a férfira mutatott.

– O itt Szun Jee.Bosch bólintott, és előrenyújtotta a kezét abban a

reményben, hogy közelebbit is megtudhat Szun Jeeről.– Harry – mutatkozott be kurtán.A másik férfi biccentett, mielőtt megszorította a kezét, de

egy szót sem szólt. Ezzel nem sokat segített. Majd meg kell kérdeznie róla Eleanort. Úgy látta, Szun Jee a negyvenes évei végén járhat. Eleanor korabeli. Alacsony, de erőteljes felépítésű – mellkasa és karja szinte szétfeszíti a selyemöltöny anyagát. Napszemüveget visel, pedig még fel sem kelt a nap.

Bosch volt feleségéhez fordult.– O vezeti az autót?– O segít mindenben. Biztonsági ember a kaszinóban.Bosch bólintott. Egy rejtéllyel kevesebb.– Beszél angolul?– Beszél – felelt a férfi a maga nevében.Bosch egy pillanatig elnézte, mielőtt Eleanorhoz fordult,

hogy felismerje arcán a konok eltökéltséget. Milyen sokszor látta rajta akkor is, míg együtt voltak! Hiába próbált volna vitába szállni vele. A férfi is hozzájuk tartozik, vagy Bosch magára marad.

Tudta, ha a körülmények megkövetelik, egyedül is kiismeri magát a városban. Különben sem számított segítségre, de egyelőre hajlandó volt követni Eleanor tervét.

– Biztosan ezt akarod, Eleanor? Úgy terveztem, egyedül dolgozom…

– O az én lányom is. Ahová te mész, oda megyek én is.– Hát jó.Elindultak a szabadba vezető üvegajtók felé. Bosch

előreengedte Szun Jeet, hogy válthasson néhány szót négyszemközt a feleségével. Az arcáról leolvasható feszültség dacára Eleanor gyönyörűnek tűnt, mint mindig. Haját hátratűzve viselte, mely hangsúlyozta arcának és állának finom vonalait. Mindegy, milyen gyakran vagy milyen körülmények között látta, Bosch sosem tudott úgy ránézni, hogy ne tűnődött volna el azon, mi minden lehetett volna közöttük. Talán elcsépelt közhely, de komolyan gondolta, hogy az ég is egymásnak teremtette őket. A lányuk örökre egymáshoz kapcsolta őket, de neki ez nem volt elég.

– Mondd el, hogy állunk, Eleanor. Közel tizennégy órát repültem. Mi történt eközben?

Eleanor bólintott.– Tegnap négy órát töltöttem a plázában. Amikor felhívtál a

reptérről, és üzenetet hagytál, éppen a biztonságiaknál voltam. Vagy nem volt térerő, vagy csak nem hallottam a csörgést.

– Semmi baj. Mit derítettél ki?– A térfigyelő kamerákon látni őt a barátnőjével és annak

bátyjával. He és Quick. A távolság miatt nem lehet azonosítani, csak Maddie-t. Őt akárhol felismerném.

– Látni, ahogy elrabolták?

– Rablásról szó sincs. Együtt lógtak, főként az ételudvarban. Azután Quick rágyújtott, emiatt valaki panaszt tett. A biztonságiak jöttek, és kirúgták, Madeline pedig velük tartott. Önként. Azóta nem látták.

Bosch bólintott. Előre eltervezték, hogyan csalogassák ki. Quick rágyújt abban a tudatban, hogy kitessékelik a plázából, és Madeline is vele lesz.

– Mi van még?– A plázában ennyi történt. Quick ismerős a

biztonságiaknak, de nem tudják azonosítani, és nincs róla aktájuk.

– Mikor mentek el onnét?– Hat tizenötkor.Bosch elvégezte a fejszámolást. A lánya közel harminchat

órája lépett ki a biztonsági kamerák hatósugarából.– Errefelé mikor sötétedik?– Nyolc körül. Miért?– A videó, amit küldtek, fényes nappal készült. Vagyis nem

egészen két órával azután, hogy kisétált innét, már Kowloonban volt, és felvették videóra.

– Látni akarom azt a videót, Harry.– Majd megmutatom a kocsiban. Azt mondtad, megkaptad

az üzenetemet. Utánanéztél a kowlooni helikopterleszállóknak?Eleanor bólintott.– Felhívtam a céget, amelyikkel a kaszinó szerződött. Azt

mondták, Kowloonban hét helyen lehet leszállni. Megvan a lista.

– Helyes. Mondtad nekik, hogy mire kell?– Nem, Harry. Ne nézz teljesen hülyének!

Bosch odafordult hozzá, majd elnézett Szun irányába, aki több lépéssel előttük haladt. Eleanor vette az üzenetet.

– Szun Jee más. O tudja, mi történik. Azért hoztam el, mert bízom benne. Három éve ő vigyáz rám.

Bosch bólintott. Volt felesége nagy értéket képviselt a makaói Cleopatra kaszinó számára. Fizették a lakását és a helikoptert, ami elszállította őt egyenesen azokhoz az asztalokhoz, ahol a kaszinó leggazdagabb vendégei ellen játszott. A személyes védelem – Szun Jee formájában – a csomag részét képezte.

– Akkor nagy kár, hogy nem ő vigyázott Maddie– re is…Eleanor megtorpant, és Bosch felé pördült. Szun, aki mit

sem vett észre ebből, továbbment. Eleanor Harry szemébe nézett.

– Essünk túl a veszekedésen, azt mondod? Tényleg erről akarsz beszélni? Hát felőlem beszélhetünk. Beszélhetünk Szun Jeeről, beszélhetünk rólad, hogy a munkád miatt a lányom… a kislányom…

Nem tudta befejezni. Ehelyett megmarkolta Bosch zakóját, és dühödten rázni kezdte, amíg ki nem fulladt, akkor aztán sírva ráborult. Bosch magához ölelte.

– A lányunk, Eleanor – suttogta. – A mi lányunk. És vissza fogjuk őt kapni.

Szunnak feltűnt, hogy lemaradtak, így aztán ő is megállt, és Bosch felé fordította sötét napszemüvegét. Bosch átkarolta Eleanort, miközben a másik kezével intett a férfinak, hogy maradjon, ahol van, és várja meg őket.

Eleanor végül hátralépett, majd kézfejével megtörölte a szemét és az orrát.

– Össze kell tartanunk, Eleanor. Szükségem lesz rád.

– Ne mondogasd ezt folyton, oké? Össze fogunk tartani. Hol kezdjük?

– Megszerezted a térképet, amit kértem?– Igen. Itt van a kocsiban.– És a Causeway Taxi kártyája? Ellenőrizted?– Nem kellett, Szun Jee már hallott róla. A legtöbb

taxisvállalatról tudni, hogy alkalmazza a triádok embereit. Törvényes munkát vállalnak, így nem keverednek gyanúba, és távol tartják maguktól a rendőröket. A legtöbben kiváltják az engedélyt, és álcaként lehúznak néhány műszakot. Ha a gyanúsítottnál találtad a kártyát, akkor az azt jelenti, hogy nagy valószínűséggel ott akart elhelyezkedni, miután átért.

– Elmentél a címre?– Múlt éjjel ott jártunk, de csak egy telephely az egész. Ott

tankolják és javítják a kocsikat, a műszak elején eligazítják a sofőröket…

– Beszéltél a vezetővel?– Nem. Nem akartam lépni anélkül, hogy megkérdeztelek

volna róla, te viszont már a gépen ültél, így megkérdezni se tudtalak. Különben is zsákutcának tűnt. A fickó csak munkát adott volna Csang– nak, ez minden. Ennyiben működik együtt a triádokkal. Nem keveredik emberrablásba, vagy ha mégis, úgysem beszél róla.

Bosch úgy gondolta, Eleanornak igaza lehet. Még visszatérhetnek a taxis céghez, ha minden más erőfeszítésük kudarcot vall.

– Oké – bólintott. – Mikor lesz világos?Eleanor a központi csarnok nagy faliórája felé fordult,

mintha csak az égről akarná leolvasni a választ. Bosch vetett

egy pillantást az órájára. 5.45. Már egy órája Hongkongban van. Túlságosan gyorsan repül az idő.

– Még úgy fél óra – vélte Eleanor.– És mi a helyzet a fegyverrel?Eleanor vonakodva bólintott.– Ha biztos vagy benne, Szun Jee tud egy helyet Van

Csajban.Bosch számított erre. Ha valahol, hát Van Csajban felszínre

kerül Hongkong sötétebbik fele. Negyven éve nem járt arra, amióta Vietnamból kiengedték eltávozásra, de vannak dolgok és helyek, amelyek sosem változnak.

– Oké, akkor keressük meg az autót. Vészesen fogy az időnk.

Átsiettek az üvegajtókon, amelyeken túl meleg, nyirkos levegő fogadta Boscht. A pára máris a hátához tapasztotta az inget.

– Hová megyünk először? – kérdezte Eleanor. – Van Csajba?

– Nem, a Csúcsra. Ott kezdünk.

24.

gyarmati időkben Viktória-hegynek hívták, ma már csak Csúcsnak. Magasan a hongkongi felhőkarcolók fölé nőtt, fantasztikus látképet kínálva a központi

körzetre és a kikötőn át Kowloonra. Autóval és drótkötélvasúttal lehetett megközelíteni, és egész évben nagy népszerűségnek örvendett a turisták körében, bár a helyiek inkább nyáron kedvelték, amikor a lenti város úgy szívta magába a párát, mint szivacs a vizet. Bosch többször is járt itt fent a lányával, gyakran ettek a csillagvizsgáló éttermében vagy a mögötte nyíló üzletsoron.

A

Bosch, volt felesége és a biztonsági ember még virradat előtt felért a csúcsra. Az üzletek és kioszkok még nem nyitottak ki, a kilátóban egy lélekkel se találkoztak. Az üzletsor parkolójában hagyták Szun Mercedesét, és gyalog indultak neki a hegyoldal peremén kígyózó ösvénynek. Bosch a vállára vetette hátizsákját. A levegőt nehéz pára ülte meg. Az ösvény felázott, alighanem az egész éjjel tartó esőzéstől. Az ing máris a hátára tapadt.

– Pontosan hová is megyünk? – tudakolta Eleanor.Hosszú ideje most először szólalt meg. Útban a reptérről

Bosch elindította a videót, és odaadta neki a telefont. Hallotta, ahogy elakad a lélegzete, majd azt kérte, hadd nézze meg még

egyszer, mielőtt szótlanul visszaadta a telefont. A nyomasztó csend egészen mostanáig kísérte őket.

Bosch levette válláról a hátizsákot, és elhúzta a cipzárt, hogy odanyújtsa Eleanornak a videó alapján készült fényképet, majd a kis elemlámpát.

– Ez a videó egyik kockája. Amikor Maddie belerúg a fickó kezébe, és a kamera oldalra lendül, ez tükröződik az ablakban.

Eleanor felkapcsolta az elemlámpát, és menet közben tanulmányozta a nyomatot. Szun néhány lépéssel lemaradt mögöttük. Bosch tovább magyarázott:

– Ne felejtsd el, hogy az ablakban minden fordítva tükröződik. Látod a focikaput a Bank of China felhőkarcolójának tetején? Ha nem, van nagyítóm is.

– Nem, így is látom.– Oké, akkor a két kapufa között látod a lenti pagodát is.

Úgy emlékszem, Oroszlán Pagodának vagy Oroszlán Kilátónak hívják. Voltam ott Maddie-vel.

– Én is. A neve Oroszlán Pavilon. Biztos, hogy az az?– Igen. Mégiscsak kelleni fog az a nagyító. Várj, amíg

felérünk.Az ösvény elkanyarodott, és Bosch meglátta maguk előtt a

pagodaszerű épületet. Pompás helyen állt, az egyik legszebb panorámát kínálta a Csúcsról. Valahányszor Bosch megfordult itt, tele volt turistákkal és kamerákkal. A hajnal szürke fényében most senkit se látott. Belépett a boltíves kapun, és kisétált a kilátó teraszára. A roppant város a lábánál terült el. Milliónyi fénypont viliódzott az oszladozó sötétben, és tudta, hogy egyikük a lányához tartozik. Csak meg kell találnia.

Eleanor megállt mellette, és az elemlámpa fénykörébe emelte a fotót. Szun testőrhöz illő tartásban állt mögöttük.

– Nem értem – csóválta a fejét Eleanor. – Azt gondolod, ha visszatükrözöd a képet, megtudhatod, hol van?

– Pontosan. – Harry…– Vannak más árulkodó jelek is. Csak le akarom szűkíteni a

kört. Kowloon hatalmas hely.Bosch elővette hátizsákjából a távcsövet, amelyet a

gyanúsítottak megfigyelésekor szokott használni. A szeméhez emelte.

– Milyen árulkodó jelek?A sötétben még nem sokat látott, ezért leeresztette a

távcsövet. Várnia kell. Addig talán elmehetnek Van Csajba, a fegyverért.

– Miféle árulkodó jelek, Harry?Bosch közelebb lépett, hogy ő is láthassa a fényképet, és

megmutathassa a jellegzetes pontokat, amelyekről Barbara Starkey beszélt, különös tekintettel az O és N betűket magába foglaló, duplán tükrözött feliratra. Beszélt a hangsávról és a közeli metró zajáról is, majd a helikopterről, amelyet a képen nem is lehetett látni.

– Ha mindezt összeadjuk, talán le tudjuk szűkíteni a kört – fejezte be. – Ha pedig a közelében leszünk, meg fogjuk találni.

– Hát, annyit már most mondhatok, hogy egy Canon feliratot keresünk.

– A fényképezőgép– gyártóét? Hol?Eleanor a távoli Kowloonra mutatott. Bosch újra szeméhez

emelte a távcsövet.– Mindig ezt látom, amikor a helikopterrel visznek. Van egy

nagy Canon felirat az öböl kowlooni oldalán. Csak a cég neve, az egyik épület tetején. Körbe forog, ezért ha mögötte vagy,

amikor az öböl felé fordul, visszafelé látod. így olvasható le a tükörképe. Csak az lehet. – Eleanor megkocogtatta a két betűt a fotón.

– Értem, de hol? Nem látom sehol.– Hadd nézzem!Bosch odanyújtotta neki a távcsövet.– Általában világít – magyarázta Eleanor, miközben

belenézett–, de hajnalra nyilván lekapcsolják, hogy spóroljanak az árammal. Sok reklámmal ezt csinálják. – Leengedte a távcsövet, és megnézte az óráját. – Úgy tizenöt perc múlva már látni fogjuk.

Bosch visszavette a távcsövet, és tovább kereste a jelet.– Mintha csak az időt vesztegetnénk…– Ne félj, mindjárt felkel a nap.Bosch csalódottan engedte le a távcsövet, és az elkövetkező

tíz percben türelmetlenül figyelte, amint a fény átcsap a hegyek felett, és elönti a medencét.

A hajnal rózsaszínen és szürkén köszöntött be. Az öbölben máris zajlott az élet: hajók és kompok szelték át a vizet, követték jól begyakorok koreográfiájukat. Bosch látta a Központi körzet és Vang Csaj tornyai körül szétszakadozó ködöt. Füstöt érzett a levegőben.

– Mint L. A. a lázongások után – jegyezte meg. – Mint egy lángokban álló város.

– Bizonyos szempontból az is – bólintott Eleanor. – Félúton vagyunk a Jue Laan felé.

– És az mi?– Az Éhes Szellemek ünnepe. Múlt héten kezdődött. Benne

van a kínai naptárban. Azt mondják, a hetedik holdhónap tizennegyedik napján megnyílnak a pokol kapui, és az ártó

szellemek szabadon járnak a világban. A hívők áldozatot mutatnak be, hogy megbékítsék az ősöket, és elűzzék a gonosz szellemeket.

– Milyen áldozatot?– A legtöbben papírpénzt égetnek, de vannak, akik a

plazmatévéjük, a házuk vagy az autójuk papírmasé másolatát. Csupa olyasmit, amire a szellemeknek szükségük lehet a túlvilágon. A gazdagok persze valódi dolgokat is elégetnek. – Elnevette magát, mielőtt folytatta. – Egyszer láttam valakit, aki elégetett egy légkondit. Biztos úgy gondolta, az ősei értékelni fogják a pokolban.

Bosch emlékezett rá, hogy egyszer Madeline is beszélt erről. Az mondta, vannak, akik egész autókat elégetnek.

Lenézett a városra, és ráeszmélt, hogy amit korábban ködnek vélt, valójában a tüzek füstje, amely úgy terjeng a levegőben, mint maguk a szellemek.

– Úgy látom, errefelé jócskán akadnak hívők,– Nos, igen.Elnézett Kowloon felé a szeméhez emelve a távcsövet. A

napfény végre elérte az öböl partján magasodó épületeket. Ide-oda pásztázott, miközben mindvégig a látómezőben tartotta a Bank of China tetejét, így végül megtalálta az Eleanor által említett Canon feliratot. Egy üvegalumínium héjú torony tetején trónolt, amely minden irányban széttükrözte az éles fénysugarakat.

– Látom a feliratot – mormolta maga elé anélkül, hogy elvette volna szeméről a távcsövet.

Úgy becsülte, tizenkét emelet magasan helyezkedhet el. Vas tartószerkezethez erősítették, ami maga is legalább egy szintet hozzáadott az épülethez. Bosch ide– oda pásztázott a távcsővel,

hátha meglát még valamit, de semmi sem keltette fel a figyelmét.

– Hadd nézzem én is – kérte Eleanor.Bosch odaadta neki a távcsövet, Eleanor pedig gyorsan

befogta a Canon jelet.– Megvan, és vele szemben, alig kétsaroknyira, a Peninsula

Hotel. Az egyik hely, amelyiknek helikopterleszálló van a tetején.

Bosch követte a tekintetét. Beletelt egy hosszú pillanatba, amíg megtalálta a jelet, amely immár vakítóan ragyogott a napfényben. Most kezdte csak érezni, hogy a hosszú repülőút után végre lefoszlik róla a zsibbadtság. Vérében pezsegni kezdett az adrenalin.

Látta a Kowloont kettészelő széles sugárutat is, amely északi irányban haladt a Canon feliratú épület előtt.

– Az melyik út? – kérdezte.Eleanor arrafelé fordította a távcsövet.– A Náthán Road lehet – felelte. – Fontos észak– déli

tengely. A kikötőtől vezet az Új Területekhez.– A triádok jelen vannak arrafelé?– Ahogy mindenütt.Bosch visszafordult, és elnézett a Náthán Road és Kowloon

felé.– A Kilenc Sárkány – suttogta maga elé.– Hogyan? – kérdezte Eleanor.– Ott megtaláljuk.

25.

osch és a lánya rendszerint drótkötélvasúttal közlekedtek a Csúcsra és vissza, ami a Los Angeles-i Angels Flight elegáns, meghosszabbított változatára

emlékeztetett. Odalent Maddie szeretett ellátogatni a bírósághoz közel eső kis parkba, ahol kiakasztott egy-egy tibeti imazászlót. Az apró, színes zászlók sokszor úgy virítottak, mint a szárítókötélre aggatott ruhák. A lány egyszer azt is elmondta, hogy zászlót aggatni sokkal jobb, mint gyertyát gyújtani valamelyik templomban, mert így a szél messzire elhordja az emberek jó szándékát.

B

Most nem maradt idő zászlókra. Visszaültek Szun Mercedesébe, és a hegyoldalon Van Csaj felé indultak. Bosch útközben jött rá, hogy az út elvezet majd az épület mellett, ahol Eleanor és a lánya lakik.

Előrehajolt a hátsó ülésről.– Álljunk meg nálatok, Eleanor.– Miért?– Elfelejtettem mondani, hogy hozd el Madeline útlevelét.

És a magadét.– Miért?– Azzal még nem lesz vége, hogy visszaszerezzük. Azt

akarom, hogy mindketten biztonságban legyetek, amíg nem végzünk.

– És az mennyi ideig tart?Az asszony vádló tekintettel fordult hátra az első ülésről.

Bosch kerülni akarta a kérdést, hogy inkább a keresésre összpontosítsanak.

– Nem tudom. Csak hozd az útleveleket. Arra az esetre, ha később nem lenne rá idő.

Eleanor Szunhoz fordult, és elhadart néhány kínai szót. A férfi azonnal félrehúzódott, majd megállt az út szélén. Mögöttük nem ereszkedett le senki a hegyről. Még most is túl korán volt ehhez. Eleanor hátrafordult, hogy Bosch szemébe nézzen.

– Megállunk az útlevelekért – közölte –, de ha fel kell szívódnunk, egy pillanatig se gondold, hogy veled megyünk.

Bosch bólintott. Beérte ennyi engedménnyel.– Akkor csomagolj be néhány bőröndöt is, és tedd a

csomagtartóba!Eleanor válasz nélkül előrefordult. Egy pillanattal később

Szun feléje fordult, és kínaiul megszólította. Eleanor kurta biccentéssel felelt, mire Szun folytatta az utat. Bosch tudta, hogy megteszi, amit kért tőle.

Tizenöt perccel később megálltak az ikertornyok előtt – amelyeket a helybeliek csak „evőpálcikáknak” hívtak –, és Eleanor, aki tizenöt perce egyetlen szót sem szólt, olajágat nyújtott a hátsó ülés felé.

– Nem akarsz feljönni? Főzhetnél egy kávét, amíg csomagolok. Úgy festesz, mint akire ráférne.

– A kávé nem ártana, de nincs sok…– Nescaféra gondoltam.– Az jó.

Szun a kocsiban maradt, amíg ők felmentek. Az „evőpálcikák” két összekapcsolt, ovális tornya hetvenhárom emelet magasan emelkedett ki a Boldog Völgy feletti hegyoldalból. Ez volt Hongkong legmagasabb lakóépülete, ezért olyan élesen különült el a városképtől, ahogyan két evőpálcika áll ki egy tál rizsből. Eleanor és Madeline nem sokkal azután költözött ide, hogy hat évvel korábban eljött Las Vegasból.

Bosch megmarkolta a gyorslift korlátját, ahogy felfelé száguldottak. Nem boldogította a tudat, hogy a lába alatt negyvennégy emelet mély kürtő nyílik.

Az ajtó a négy lakásba vezető kis előtérre nyílt. Eleanor kinyitotta a jobbról nyíló első ajtót.

– Kávé a szekrényben, a mosogató felett. Sietek.– Helyes. Te is kérsz?– Nem. Ittam a reptéren.Ahogy beléptek a lakásba, Eleanor azonnal a hálószobája

felé vette az irányt, míg Bosch megkereste a konyhát, és nekilátott kávét készíteni. Talált egy bögrét, az oldalán „A világ legjobb anyukája” felirattal, azt használta. A szavakat réges-rég, kézzel festették, és minden alkalommal tovább halványultak, ahányszor a bögre bekerült a mosogatógépbe.

Kilépett a konyhából, kezében a forró kávéval, hogy megcsodálja a kilátást. A lakás nyugatra nézett, lélegzetelállító panorámát kínálva Hongkongra és a kikötőre. Bosch csak néhányszor járt itt, de sosem unta meg a látványt. A legtöbbször, amikor látogatóba jött, az előtérben vagy az iskola előtt találkozott a lányával.

Hatalmas fehér óceánjáró szelte át a kikötőt, és a nyílt víz felé tartott. Bosch egy pillanatig elnézte, majd szemébe tűnt a

kowlooni épület tetején forgó Canon reklám. Ez emlékeztette a küldetésére. Elfordult a hálókba vezető folyosó felé. A lánya szobájában találta Eleanort, aki könnyes szemmel csomagolt egy hátizsákba.

– Nem tudom, mit vigyek – fordult felé. – Azt sem tudom, milyen soká leszünk távol, vagy hogy mire lesz szüksége. Még azt sem tudom, látom-e még az életben…

A válla megreszketett, ahogy szabadjára engedte könnyeit. Bosch megérintette a vállát, de nő azonnal lerázta magáról a kezét. Nem vágyott vigasztalásra. Egy határozott mozdulattal összehúzta a hátizsák cipzárját, azzal ki is viharzott. Bosch egyedül maradt a szobában.

Az L.A.-ben és máshol tett kirándulások emléktárgyai elfoglaltak minden vízszintes felületet. A falakat filmplakátok és együttesek poszterei borították. A sarokban egy állványon különféle kalapok, álarcok, gyöngysorok lógtak. A lány kisgyermekkorából megmaradt plüssállatok még most is ott tülekedtek a párnákon. Bosch úgy érezte, mintha hívatlanul tolakodna be ide.

A kis íróasztalon felnyitott laptop feküdt, képernyője sötéten ásított. Bosch közelebb lépett, és lenyomta a szóköz billentyűt, mire néhány pillanattal később a monitor életre kelt. Lánya egy fényképet használt képernyővédőként, amit legutóbbi Los Angeles-i útján készített, rajta néhány helyi szörfössel, akik a deszkáikon állva várták a következő hullámot. Bosch emlékezett rá, hogy kiautóztak Malibuba, korán reggeliztek egy Marmalade nevű helyen, azután nézték a szörfösöket a közeli parton.

Felfigyelt egy kis faragott csontdobozra az egér mellett. A faragott markolatú késre emlékeztetett, amit Csang

bőröndjében talált. Külsőre olyannak tűnt, mint amiben fontos dolgokat, pénzt rejtegetnek. Felnyitotta, de nem talált benne mást, csak három piros szálra felfűzött jádemajmot. „Ne láss, ne halj, ne szólj!” Bosch kiemelte a dobozból, és feltartotta, hogy jobban lássa. Az olcsó ékszer tíz centi hosszú lehetett, és egyik végéhez ezüstkarikát kötöttek.

– Kész vagy?Bosch elfordult. Eleanor az ajtóban állt.– Kész. Mi ez, fülbevaló?Eleanor közelebb lépett, hogy megnézze.– Nem, a kölykök ilyeneket szoktak a telefonjukra aggatni.

A kowlooni jádepiacon kapni. Soknak ugyanolyan telefonja van, ezért felcicomázzák őket, hogy különbözzenek.

Bosch bólintott, miközben visszatette a jádeköveket a helyére.

– Drága az ilyesmi?– Nem, ez olcsó jáde. Talán egy amerikai dollár, és a

kölykök folyton cserélgetik. Menjünk!Bosch vetett még egy utolsó pillantást lánya felségterületére,

majd kifelé menet felkapott egy párnát és egy összehajtott takarót az ágyról.

– Biztos kimerült lesz, és aludni akar – magyarázta volt feleségének.

Elhagyták a lakást. A liftben Bosch egyik karja alá vette a takarót és a párnát, a másik alá az egyik hátizsákot. A párnán érezte lánya samponjának illatát.

– Megvannak az útlevelek? – kérdezte.– Igen, nálam vannak – bólintott Eleanor.– Kérdezhetek valamit?– Mit?

Bosch zavartan a takaróra nyomott pónilovas mintát tanulmányozta.

– Mennyire bízol ebben a Szun Jeeben? Nem biztos, hogy velünk kellene tartania, amikor megvesszük azt a pisztolyt.

Eleanor vonakodás nélkül felelt.– Mondtam már, miatta nem kell aggódnod. Maradéktalanul

megbízom benne, és velünk marad. Velem marad.Bosch bólintott. Eleanor felnézett az emeletek számát

mutató digitális kijelzőre.– Teljesen megbízom benne – ismételte. – És Maddie is.– De Maddie hogyan… – Elhallgatott. Hirtelen mindent

megértett. Szun az a férfi, akiről Madeline beszélt neki. O és Eleanor együtt vannak.

– Most már érted? – kérdezte Eleanor.– Igen, értem. De biztos vagy benne, hogy Madeline bízik

benne?– Igen, biztos. Ha neked mást mondott, csak sajnáltatta

magát. Ilyenek a lányok, Harry. Tudják, hogyan manipulálják az embert. Igen, az élete… megváltozott egy kicsit, amióta Szun Jeevel vagyok, de nem kapott mást tőle, csak kedvességet és tiszteletet. Túlteszi magát ezen is. Ha valaha visszatér hozzánk…

Szun Jee a ház előtt várt az autóval. Harry és Eleanor bedobta a hátizsákokat a csomagtartóba, de Bosch magával vitte a párnát és a takarót a hátsó ülésre. Szun elindult, hogy megtegyék az út hátralévő részét a Stubbs Roadon át a Boldog Völgybe, majd onnét át Van Csajba.

Bosch próbálta kiverni fejéből a liftben folytatott társalgást. E pillanatban mit sem számított, hiszen nem segített visszaszerezni a lányát, mégis nehezen emelkedett felül

érzésein. Lánya L.A.-ben elmondta neki, hogy az anyjának van valakije. Neki magának is voltak kapcsolatai a válás óta, valamiért mégis szíven ütötte, hogy itt, Hongkongban kellett szembesülnie ezzel. Egy kocsiban ül egy nővel, akit valamilyen szinten még mindig szeret, és annak új barátjával, akit a legkevésbé sem. Nehezen emésztette meg a tényt.

Szun felé fordult, és tanulmányozta a férfi közönyösnek tűnő viselkedését. Nem csupán felbérelték – sokkal többet kockáztatott, és Bosch rádöbbent, hogy ezt a maga javára fordíthatja. Ha a lánya számított rá, és bízott benne, ugyanezt ő is megteheti. A többit pedig félre kell tennie.

Mintha megérezné fürkésző tekintetét, Szun elfordult, és Bosch szemébe nézett. Dacára a sötét napszemüvegnek, Bosch látta rajta, hogy érti a helyzetet, és tudja, többé nincsenek titkaik egymás előtt.

Bosch bólintott. Nem mintha helyeselni akart volna bármit. A maga szótlan módján csak tudatta, hogy az egész mindnyájuk közös ügye.

26.

Van Csaj Hongkongnak az a része, amely sosem alszik. A hely, ahol minden megtörténhet, és ahol bármit be lehet szerezni, ha megfizetik az árát. Bármit.

Bosch tudta, ha lézeres irány– zékot szeretne a pisztolyára, nem lenne akadály. Ha egy mesterlövészt kér hozzá, talán megoldják azt is. S akkor még nem is beszélt a többiről: a nőkről és a drogokról, amiket a Lockhart Road mentén sorakozó bárokban, éjszakai klubokban kínáltak.

A

Fél kilenckor, fényes nappal autóztak a Lockharton, de sok klub még most is nyitva tartott – redőnyeik ugyan kirekesztették a fényt, de neonreklámjaik harsányan világítottak a füstös levegőben. Az utca gőzölgött a párától. A neonfény szilánkokra tört a pocsolyák vizében, visszatükröződött a járda mellett várakozó taxik szélvédőin.

Ajtónállók vigyázták a klubok bejáratát, kerítőnők intettek le gyalogosokat és motorosokat egyaránt. Odakint gyűrött öltönyös, alkohol– és drogmámorból éledező férfiak csoszogtak. A piros taxik sorába itt-ott Rolls-Royce-ok és Mercedesek vegyültek, arra várva, hogy gazdáik elköltsék minden pénzüket, és végre elinduljanak hazafelé.

Szinte minden intézmény elé hamuládát állítottak az éhes szellemeknek szánt tűzáldozathoz. Sok most is lángolt. Bosch látott egy nőt selyemköntösben, annak hátán vörös sárkánnyal,

amint ott állt egy Red Dragon névre keresztelt klub előtt, és két kézzel szórta az igazinak látszó hongkongi dollárokat a lángok közé. Így akarja bebiztosítani a szerencséjét, gondolta Bosch, a létező legnagyobb áldozattal: pénzzel.

A tűz és füst maró bűze elkeveredett az ételek nehéz, olajos szagával, ami még a kocsiban, feltekert ablakok mellett is érződött. Mindennek mélyén egy még nyersebb, érettebb aroma lappangott – szinte ahhoz hasonló, ami a halottkém irodájában néha megcsapta az orrát. Szájon át vette a levegőt, miközben Eleanor lecsapta a szemellenzőt, hogy vessen rá egy pillantást a kis tükörben.

– Gvaj lang go – mondta.– Micsoda?– Teknőcpáncélból készült kenőcs. Errefelé készítik, és

orvosságként árulják.– Erős illata van.– Szépen fogalmaztál. Ha a bűzét nem bírod, képzeld el az

ízét. És hogy ez az egyetlen gyógyszer a bajodra.– Inkább a halál.Két háztömb után a klubok kezdtek egyre kisebbnek és

lerobban– tabbnak tűnni. A neonreklámok még harsányabbá váltak, miközben feltűntek a megvilágított plakátok is, rajtuk a gyönyörű lányokkal, akik odabent várták a vendégeket. Szun beállt egy taxi elé, amelyik első helyen várakozott a padka mellett. A kereszteződésben három sarkot éjszakai klubok foglaltak el. A negyediken üzemelő kifőzdében máris hatalmas tömeg gyűlt össze.

Szun kikapcsolta biztonsági övét, és kinyitotta az ajtót. Bosch követte a példáját.

– Harry – állította meg Eleanor.

Szun is visszafordult felé.– Nem jön – közölte Boschsal.Bosch végigmérte.– Biztos? Van pénzem.– Nem a pénz – rázta a fejét a férfi. – Itt várjon.Kiszállt, és becsukta az ajtót. Bosch behúzta az ajtaját, és a

kocsiban maradt.– Mi folyik itt?– Szun Jee az egyik barátjától szerzi be a pisztolyt. Nem

pénzért kapja.– Hát miért?– Szívességért.– Szun Jee is benne van valamelyik triádban?– Nincs. Akkor nem kaphatott volna állást a kaszinóban. És

nem lennék vele én sem.Bosch nem hitte, hogy a triádok csápjai épp egy kaszinóba

nem érnének el. Ráadásul, aki ismerni akarja az ellenséget, az mindig közel engedi magához.

– Akkor benne volt valamelyik triádban?– Nem tudom. Nem hiszem. Nem szokás csak úgy kilépni.– De a fegyvert egy triádostól szerzi, igaz?– Ezt sem tudom, Harry. Nem az a lényeg, hogy

megszerezzük a fegyvert, amit kértél? Nem gondoltam volna, hogy ilyen aggályos számodra. Most kell vagy nem?

– Kell.– Akkor megteszünk mindent, hogy megszerezzük. Hadd

tegyem hozzá, hogy Szun Jee a munkáját és a szabadságát kockáztatja érte. Errefelé nagyon szigorúan veszik a lőfegyverrel való visszaélést.

– Értem. Nem kérdezősködöm többet. És hálás vagyok a segítségért.

A néma csendben Bosch a fojtottan lüktető zenét hallgatta, amely a zárt redőnyök mögül szűrődött ki, alighanem mindhárom klubból. A szélvédőn keresztül látta, hogy Szun odalép három öltönyös férfihoz, akik az ő oldalukkal szemközt, egy klub előtt ácsorogtak. Mint a legtöbb Van Csaj-i intézményen, a feliratot ezen is két nyelven, kínaiul és angolul tüntették fel. A helyet Yellow Doornak hívták. Szun váltott néhány szót a férfiakkal, majd közönyös mozdulattal széttárta zakóját, hogy lássák, nincs nála fegyver. Az egyik férfi sietve, de gyakorlottan megmotozta, azután Szűnt beengedték a névadó sárga ajtón.

Közel tíz percig várakoztak. Ez idő alatt Eleanor szinte egy szót se szólt. Bosch tudta, hogy retteg a lánya miatt, és haragszik a kérdéseiért, de nem tudott erőt venni magán.

– Ne haragudj rám, Eleanor, oké? Csak még valami. Amennyire mi tudjuk, a meglepetés ereje a mi oldalunkon áll. Amennyire Maddie elrablói tudják, még most is L.A.– ben agyalok arról, hogy szabadon engedjem– e az emberüket. Ha viszont Szun Jee az itteni triádhoz fordul a fegyverért, nem kell elárulnia, hová kerül, és mit kezdenek vele? Nem fordulhat elő, hogy a pisztolyos fickó átszól Kowloonba, a triád embereinek? Tudod: sosem találnátok ki, ki van a városban, és keres éppen titeket.

– Nem, Harry – csóválta Eleanor a fejét. – Ez itt nem így működik.

– Akkor hogy működik?

– Mondtam már. Szun Jee kér egy szívességet. Ez minden. Nem kell mondania semmit, mert a pisztolyos fickó is tartozik neki eggyel. Errefelé ez így működik.

Bosch elnézett a klub bejárata felé. Szunnak a nyomát se lehetett látni. – Oké.

Ujabb öt perc telt el teljes némaságban, azután Bosch látta, amint Szun kilép a sárga ajtón, ám ahelyett hogy visszaindulna az autóhoz, átvág az utcán, és betér a kifőzdébe. Bosch próbálta követni a kirakatüvegen keresztül, de a túlságosan erős neonfények megzavarták, így Szun hamarosan eltűnt a szeme elől.

– Csipeget valamit? – kérdezte epésen.– Nem hinném – felelt Eleanor. – Talán oda irányították…Bosch bólintott. Óvintézkedés. Újabb öt perc telt el, majd

amikor Szun végre újra előbukkant, gumikkal szorosan átkötözött kis habszivacs dobozt tartott a kezében. Óvatosan vitte, mintha nem akarná kiborítani az elvitelre kért ételt. Visszatért az autóhoz, és beült. Itt egyetlen szó nélkül Bosch felé nyújtotta a dobozt.

Bosch leengedte a háttámla mögé, lehúzta róla a gumit, és felnyitotta a fedelét, miközben Szun máris besorolt a forgalomba. A dobozban kékesen csillogó, közepes kaliberű pisztoly lapult. Semmi egyéb. Se tartalék tár, se lőszer. Csak a pisztoly, és ami benne lehetett.

Bosch a padlóra ejtette a dobozt, és bal kezével megmarkolta a fegyvert. A kék acélon nem látott nevet vagy jelzést, csak egy sorozat– és egy modellszámot, de a markolatba préselt öt csillag így is elárulta, hogy egy állami megrendelésre készült Black Star pisztollyal van dolga. Olykor L.A.-ben is találkozott ilyennel. Tízezer számra készült a kínai

hadseregnek, ezek közül egyre többet loptak el, és csempésztek az óceán túloldalára – miközben sokuk Kínában maradt, és illegális úton Hongkongba került.

Bosch a térdei között tartotta a pisztolyt, amíg kivette a tárat. Két sorban tizenöt 9 mm-es Parabellum lőszert látott. Egyenként kipattintotta, és a kartámla pohártartójába gyűjtötte őket, mielőtt a tizenhatodik lőszert kilökte a töltényűrből, és azt is odahelyezte a többi mellé.

Gondosan tanulmányozta az irányzékot. Belekémlelt a töltényűrbe, rozsda nyomait keresve, majd megvizsgálta az ütőszeget és a kivető mechanikát. Néhányszor elhúzta a ravaszt. A fegyver első látásra jól működött. Bosch tanulmányozott minden lőszert, miközben újra megtöltötte a fegyvert – kereste a korróziót és más árulkodó jeleket, amelyek arra utalhatnak, hogy a lőszer régi vagy gyanús. Nem talált semmit.

Határozottan helyére lökte a tárat, majd hátrahúzta a csövet, hogy az első lövedék a töltényűrbe kerüljön. Ekkor újra kipattintotta a tárat, az utolsó töltényt is behelyezte, majd még egyszer összerakta a fegyvert. Ezzel a tizenhat lőszerrel kell beérnie.

– Elégedett vagy? – kérdezte Eleanor az első ülésről.Bosch felnézett, és látta, hogy épp lehajtanak a kikötő alatt

átvezető Cross Harbour alagúton. így egyenesen Kowloonba juthatnak.

– Nem egészen. Nem szívesen használok olyan pisztolyt, amivel még sosem lőttem. Amennyire tudhatom, akár lereszelhették az ütőszeget, én pedig halott leszek, hiába rántom elő.

– Nos, erre nem tudok mit mondani. Talán bíznod kellene Szun Jeeben.

A kétsávos alagútban gyér volt a vasárnap reggeli forgalom. Bosch kivárta, amíg elhagyták az alagút közepét, és ereszkedni kezdtek Kowloon felé. Útközben többször is hallotta az öreg taxik kipufogójának durrogását. Kapkodva a fegyver és bal keze köré tekerte lánya takaróját, majd felkapta a párnát, és kikémlelt a hátsó ablakon. Mögöttük nem látott autókat, mert azok még nem értek fel a gerincre az alagút közepén.

– Amúgy kié ez a kocsi? – kérdezte.– A kaszinóé – felelte Eleanor. – Csak kölcsönvettem.

Miért?Bosch letekerte az ablakot. Megmarkolta, és a torkolathoz

szorította a párnát. Kétszer tüzelt, hogy ellenőrizze a fegyver mechanikáját. A golyók lepattantak az alagút csempézett faláról.

A takaró dacára a lövések élesen visszhangoztak az autóban. A kocsi csikorogva kitért, ahogy Szun hátrakapta a fejét.

– Mi az istent művelsz?! – sikoltotta Eleanor.Bosch a padlóra dobta a párnát, és feltekerte az ablakot. Az

autóban lőporszag terjengett, de legalább újra csend lett. Kicsomagolta és megvizsgálta a fegyvert. Nem ragadt be, könnyedén járt. Igaz, csak tizennégy golyója maradt, de azokban megbízhatott.

– Tudnom kellett, hogy működik-e – magyarázta. – Csak olyan pisztoly legyen nálad, amiben megbízol.

– Elment az eszed? Letartóztatnak, mielőtt esélyed lenne bármit tenni!

– Ha lehalkítod a hangodat, és Szun Jee megmarad ebben a sávban, szerintem jók vagyunk.

Bosch előrehajolt, és a fegyvert a nadrágszíja mögé dugta. A cső melegen simult a hátához. Meglátta a fényt az alagút végén. Hamarosan Kowloonba érnek.

Épp ideje.

27.

z alagút elvitte őket Tsim Sza Tsujba, Kowloon központi negyedébe, és néhány perc múlva Szun rá is fordult a Mercedesszel a Náthán Roadra. A széles,

négysávos sugárutat toronyházak szegélyezték, ameddig csak a szem ellátott. Iroda– és lakóépületek egyaránt akadtak közöttük. Az első két szintet mindenütt üzletek, éttermek foglalták el, míg a felettük sorakozó szinteken irodákat és lakásokat alakítottak ki. Az egymást váltogató óriási videoképernyők és kétnyelvű neonreklámok egyetlen tarka szőttesben egyesültek. A lerobbant, több évtizedes lakóházak között mindenhol acél– üveg tornyok nőttek ki.

A

A kocsiban ülve Bosch nem is látta az ember alkotta kanyon tetejét. Letekerte az ablakot, és kihajolt, hogy megkeresse a Canon-emblémát, az első árulkodó jelet arról a képről, amit a lánya elrablói által készített videóból vágott ki. Amikor sehol se látta, visszahúzódott a kocsiba, és feltekerte az ablakot.

– Álljon meg, Szun Jee!Szun belenézett a visszapillantóba.– Itt?– Igen, itt. így nem látom. Ki kell szállnom.Szun Eleanortól várta a megerősítést, aki bólintott.– Kiszállunk. Keress egy parkolóhelyet!

Amint Szun lehúzódott a padkához, Bosch kiugrott, és magához vette a fényképet a hátizsákjából. Szun már útnak is indult, hogy hátrahagyja a járdán Boscht és Eleanort. A reggeli forgalomban valóságos embertömeg hömpölygött az utcán és a járdákon. A csípős füst megülte a levegőt. Az éhes szellemek a közelben ólálkodtak. Az utca képét a neonok, a tükröződő üvegfelületek és az óriási plazma képernyők uralták szüntelenül változó, szaggatottam lüktető képeikkel.

Bosch vetett egy pillantást a fotóra, majd felnézett, és a falakat kémlelte.

– Hol van a Canon– embléma? – kérdezte végül.– Kezdesz összezavarodni, Harry. – Eleanor a vállára tette a

kezét, hogy maga felé fordítsa. – Ne felejtsd, minden visszafelé látszik.

Felmutatott, és ujjaival kijelölte annak az épületnek a tetővonalát, amely előtt álltak. Bosch felnézett. A Canon– embléma közvetlenül felettük állt, ha ebből a szögből nem is olvashatták el, csak a betűk alsó felét láthatták. A szó lustán forgott körbe.

– Oké, megvan. Ez lesz a kiindulópont. – Lehajtotta a fejét, és a fényképet vizsgálta. – Azt hiszem, legalább még egy saroknyit távolabb kell mennünk a kikötőtől.

– Várjuk meg Szun Jeet.– Hívd fel, és mondd meg neki, hogy elindultunk.Bosch elfordult. Eleanornak nem maradt más választása,

mint hogy kövesse.– Oké, oké.Előhúzta a telefonját, és elintézte a hívást. Menet közben

Bosch az épületek homlokzatát fürkészte, kereste a légkondicionálókat. Egy tömb itt számos házból állt. Ahogy

felfelé tartotta a fejét, kis híján feldöntött néhány járókelőt. Itt láthatóan érvényét vesztette az íratlan törvény, hogy mindenki jobbra tart – az emberek egyszerre közlekedtek minden létező irányban, és neki igencsak figyelnie kellett, ha el akarta kerülni az ütközéseket. Egyszer az előtte haladók hirtelen szétváltak balra és jobbra, ő pedig kis híján felbukott egy idős asszonyban, aki az aszfalton térdepelt, és esengve emelte felé kis perselyét. Egyszerre sikerült elkerülnie, és benyúlnia a zsebébe.

Eleanor a karjára fektette a kezét.– Ne! Azt mondják, amit nekik adsz, estére már a triádoknál

lesz.Bosch nem feszegette a dolgot, inkább arra összpontosított,

ami előtte állt. További két tömböt hagytak el, azután látta és hallotta, amint a kirakójáték egy újabb darabkája került a helyére. Az utca túloldalán nyílt a Mass Transit Vasútvonal lejárata. A földalatti mozgólépcsőit nagy, üvegfalú fülke fedte le.

– Várj! – torpant meg. – Közel vagyunk.– Mi az? – ráncolta a homlokát Eleanor.– Az MTV. Hallani a videón.Mintegy varázsütésre sziszegő légoszlop tört fel, amint a

föld alatti állomásra befutott az újabb szerelvény. Bosch lenézett a fényképre, majd fel a környező épületekre.

– A túloldalon.– Nem várhatnánk egy percet Szun Jeere? Nem fog

megtalálni minket, ha egy pillanatra se állunk meg.– Majd a túloldalon.Átsiettek az utcán. Bosch újabb rongyos koldusokra lett

figyelmes az MTV bejáratának közelében. Többen jöttek fel a

föld alól, mint ahányan lementek. Kowloon egyre zsúfoltabbá és zsúfoltabbá vált. A levegőt fojtogatóvá tette a pára; Bosch érezte, ahogy inge a hátára tapad. Elfordult és felnézett. Egy régebben épült részen jártak, szinte mintha egy repülőgép első osztályáról átsétáltak volna a turistaosztályra. Errefelé alacsonyabb, húsz– egynéhány emeletes tömbházak álltak, láthatóan rosszabb állapotban, mint a kikötőhöz közelebbi társaik. Bosch sok nyitott ablakot és egyedi légkondicionáló berendezést látott. Erezte, ahogy adrenalinszintje lassan emelkedni kezd.

– Oké, ez az. Itt van valamelyik épületben.Elindult, hogy távolabb kerüljön az MTV lejáratánál

örvénylő és hangoskodó tömegtől. Ember építette betonkanyonban járt, amelynek egyik hasadékában ott rejtőzött a kislánya.

– Állj meg, Harry! Azt mondtam Szun Jeenek, hogy az MTV lejáratánál találkozunk.

– Akkor várd meg. Itt leszek valahol.– Nem, veled megyek.A háztömb mentén félúton Bosch újra megállt, hogy vessen

egy pillantást a térképre, de nem látott olyasmit, ami megmutatta volna a pontos helyet. Tudta, hogy közel jár, de elért arra a pontra, ahonnét további segítség nélkül csak találomra juthat tovább. Ezernyi szoba és ablak vette körül. Most kezdett csak derengeni előtte, hogy a kutatásnak ez az utolsó szakasza a legnehezebb. Több mint hétezer mérföldet utazott, és éppoly tehetetlennek érezte magát, mint a rongyokban térdepelő koldusasszony.

– Hadd nézzem azt a fotót! – hallotta Eleanor hangját.Odaadta neki.

– Nincs más – csóválta a fejét. – Minden épület egyforma.– Azért csak hadd nézzem!Alapos munkát végzett, miközben Bosch úgy érezte, mintha

két évtizedet visszautazott volna az időben. Eleanor szeme összeszűkült, s egyre inkább úgy elemezte a képet, mint egy FBI-ügynök, nem pedig egy eltűnt lány anyja.

– Oké – bólintott. – Akkor is kell lennie valaminek.– Azt gondoltam, a légkondi lesz az, de minden épületen

van belőlük.Eleanor bólintott, de nem vette le tekintetét a fotóról. Szun

is megérkezett, kipirulva a sietségtől, hogy utolérje őket. Eleanor nem szólt, csak elfordította a képet, hogy megossza a férfival. Kapcsolatuk már eljutott arra a fokra, hogy szavak nélkül is megértették egymást.

Bosch elfordult, és végignézett a Náthán Road folyosóján. Tudatosan vagy sem, de többé nem akarta látni, ami nem lehet az övé. A háta mögött meghallotta Eleanor hangját.

– Várjunk csak. Mégis van valami.Bosch visszafordult.– Mit találtál?– A mintát, ami elvezethet minket egészen a szobáig.Bosch érezte, ahogy a hideg futkos a hátán. Közelebb lépett

Eleanorhoz, hogy ő is lássa a fotót.– Mutasd! – követelte türelmetlenül.Eleanor végighúzta ujját az ablakban visszatükröződő

légkondicionálók során.– Abban az épületben, amit keresünk, nem minden ablakra

szereltek fel légkondit. Több helyen, így ebben a szobában, csak az ablakot nyitják ki. Ez a minta. Csak egy részét

ismerjük, mert nem tudjuk, hogy a szoba hol helyezkedik el az épületen belül.

– Valószínűleg középen. A hangelemzés kiszűrte, ahogy a felvonó félbevágja egy beszélgetés hangjait. A felvonó pedig középen lehet.

– Oké, ez segíthet. Mondjuk azt, hogy az ablakok a vonások, a kültéri egységek a pontok. A tükörképből látjuk az adott szint mintáját. Kezdjük a szobával, ahol fogva tartják… vonás, azután van egy pont, majd pont, vonás, pont, vonás. – Körmével megkocogtatta a minta minden egyes elemét. – Vagyis ez a minta. Nézzük meg az épületek homlokzatát, méghozzá balról jobbra.

– Vonás, pont, pont, vonás, pont, vonás – ismételte Bosch. – Az ablakok a vonások.

– Pontosan – bólintott Eleanor. – Felosztjuk az épületeket. A földalattiból tudjuk, hogy a közelben lehet.

Elfordult, és felnézett a házakra, melyek homlokzata összefüggő falként futott végig az utca teljes hosszán. Bosch első gondolata az volt, hogy egyetlen épületet sem bízhat másra, neki magának kell megvizsgálnia mindet, másként nem lehet elégedett. Mégis hallgatott. Eleanor találta a mintát, ő jött rá a megoldásra, neki kell hát meglovagolnia a hullámot.

– Kezdjük! Melyik legyen az enyém?Eleanor előremutatott.– Legyen az, az enyém ez, te pedig, Szun Jee, nézd meg azt.

Ha eggyel végzünk, ugrunk a következőre, míg csak meg nem találjuk. Felülről kezdjük. A fotóról tudjuk, hogy magasan vannak.

Igaza van, döbbent rá Bosch. így gyorsabban megtalálhatják, mintsem álmodta volna. Hátrébb lépett, és

nekilátott felmérni a rá kiosztott épületet. A felső szintnél kezdte, s ahogy lefelé haladt, tekintete végigpásztázott minden egyes emeletet. Eleanor és Szun Jee különváltak, és ugyanezt tették.

Harminc perccel később Bosch félúton járt a harmadik épület homlokzatán, amikor Eleanor felkiáltott.

– Megvan!Bosch odasietett hozzá. Eleanor felemelt kézzel számolta az

utca túloldalán álló épület szintjeit. Nemsokára Szun is csatlakozott hozzájuk.

– Tizennegyedik emelet. A minta a hossztengelytől valamivel jobbra kezdődik. Igazad volt, Harry.

Bosch megszámolta az emeleteket, miközben új remény éledt benne. Eljutott a tizennégyes szintre, és felismerte a mintát. A tizenkét ablakból az utolsó hatra illett rá.

– Ez az.– Várjunk csak. Ez a minta első előfordulása, ami nem

jelenti azt, hogy nincs több. Végig kellene…– Én nem várok. Te csak nézd tovább. Ha találsz egy újabb

előfordulást, hívj fel.– Nem, most már nem válunk szét.Bosch kiszúrta az ablakot, amelynek visszatükrözött képe

megjelent a videón. Most csukva tartották.Tekintete lesiklott az épület bejáratára. Az első két szintet itt

is üzletek foglalták el. A reklámok – köztük két gigászi digitális képernyő – szalagként fogták körül az egész épületet, felettük annak nevével, a homlokzatra erősített aranybetűkkel és írásjelekkel:

A főbejárat olyan szélesnek tűnt, mint egy kétautós garázs kapuja. Bosch az üvegen keresztül rövid lépcsőt látott, ami egy zsúfolt üzletsorhoz vezetett.

– A Csungking Mansions. – Eleanor hangjából érződött, hogy nem először hallja a nevet.

– Ismered? – kérdezte Bosch.– Még sosem voltam itt, de mindenki ismeri.– Mi ez?– Afféle olvasztótégely. A legolcsóbb szálláshely a

városban, minden harmadik és negyedik világbeli bevándorló ide érkezik. Néhány havonta olvasni arról, hogy letartóztattak, lelőttek vagy leszúrtak valakit, aki itt lakott. Mint egy posztmodern Casablanca, egyetlen épületbe zsúfolva.

– Menjünk!Bosch nekivágott az utcának: belevetette magát a lassan

araszoló forgalomba, a dühödten fékező és dudáló taxisok közé.

– Mit művelsz, Harry?! – kiáltott utána Eleanor.Bosch nem válaszolt. Átkelt az úton, és nekivágott a

Csungking Mansions lépcsőjének. Mintha egy másik bolygóra vetődött volna.

28.

mint belépett a Csungking Mansions földszintjére, Boscht elsőként a szag csapta meg. A fűszerek és nehéz ételek átható aromája az orrát ostromolta,

miközben a szeme lassan hozzászokott a félhomályos, harmadik világbeli gazdapiac látványához, amely betöltött minden keskeny folyosót és zugot. A hely nemrég nyílt, de máris zsúfolásig megtelt eladókkal és vásárlókkal. A két méter széles pultokon minden létező holmit kínáltak, a karóráktól és mobiltelefonoktól kezdve az idegen nyelvű napilapokon át a legkülönfélébb ételekig. A hely nyugtalanító, már-már fenyegető érzést keltett benne. Néhány méterenként visszafordult. Tudnia kellett, ki jár mögötte.

A

Átfurakodott a piacon, egészen a felvonók előteréig. Itt legalább tizenöten várakoztak a két liftre, bár Bosch látta, hogy ezek közül az egyik nyitva áll, de sötét, és bizonyára nem működik. A sor előtt két biztonsági őr ügyelt arra, hogy csak olyanok mehessenek fel, akiknek van szobakulcsuk vagy az egyik vendéggel érkeztek. Az egyetlen működő felvonó bejárata felett képernyő mutatta a fülke belsejét. A maximális kapacitással üzemelő lift leginkább szardíniakonzervre emlékeztetett.

Bosch a képernyőre meredt, és azon töprengett, hogy juthatna fel a tizennegyedikre, amikor Eleanor és Szun Jee beérte. Eleanor durván megragadta a karját.

– Elég volt a keménykedésből, Harry! Ne merj még egyszer otthagyni.

Bosch felé fordult. Nem dühöt látott a szemében, sokkal inkább félelmet. Biztosan akarta tudni, hogy mellette áll majd, amikor szembenéz a tizennegyedik szinttel.

– Nem bírok karba tett kézzel ülni – csattant fel tehetetlenül Bosch.

– Ezért még nem kell faképnél hagynod. Felmegyünk?– Ahhoz kulcs is kell.– Akkor ki kell vennünk egy szobát.– Hol lehet?– Nem tudom.Eleanor Szunhoz fordult.– Fel kell mennünk.Csak ennyit mondott, de mást nem is kellett mondania. A

férfi bólintott, mielőtt átvezette őket a felvonók előteréből az üzletek labirintusába. Hamarosan elértek egy pulthoz, felette többnyelvű kiírásokkal.

– Itt bérel szoba – jelentette be. – Több hotel is van.– Úgy érti, az épületben? – kérdezte Bosch. – Több hotel is

van?– Igen, sok. Itt választ.A kiírásokra mutatott, Bosch pedig ráébredt, hogy az

épületen belül több szálloda is versenyez egymással az ide érkező külföldi utasok kegyeiért. Némelyek már a felirat nyelvével jelezték, kiket látnak szívesen.

– Kérdezze meg, melyiküké a tizennegyedik emelet – bólintott.

– Itt nincs tizennegyedik emelet.Bosch rádöbbent, hogy igaza van.– Akkor a tizenötödik. Melyiküké a tizenötödik?Szun beállt a sorba, rákérdezett a tizenötödik emeletre, majd

addig oldalazott, mígnem eljutott a harmadik pultig, ahová odaintette Eleanort és Boscht.

– Itt.Bosch végigmérte a pult mögött ülő férfit. Első látásra úgy

tűnt, mintha negyven éve nem mozdult volna innét. Harang alakú teste tökéletesen kitöltötte a támla nélküli széket, amin ült. Tíz centi hosszú faragott csontszipkából szívta cigarettáját. Nyilván nem szerette, ha a szemébe ment a füst.

– Beszél angolul? – szólította meg Bosch.– Igen, beszél – felelte a férfi unott hangon.– Helyes. Egy szobát akarok a tizenne… a tizenötödik

emeleten.– Mind? Egy szoba?– Igen, egy szobát.– Nem lehet egy szoba. Csak két ember.Így közölte velük, hogy a szoba maximális kapacitása két

fő.– Akkor adjon két szobát a tizenötödiken.– Jó. A pultos feléjük csúsztatta a kemény lapra csíptetett

bejelentkezési lapot, amelyhez műanyag zsinórral egy tollat kötöztek. Bosch sietve lefirkantotta a nevét és a címét, mielőtt visszatolta az ívet.

– Igazolvány, útlevél – sorolta a recepciós.

Bosch elővette az útlevelét, a férfi ellenőrizte. A számát lejegyezte egy fecnire, mielőtt visszaadta.

– Mennyi? – kérdezte Bosch.– Meddig marad?– Tíz percet.A pultos végigmérte őket, miközben levonta a megfelelő

következtetéseket.– Siessen már – vesztette el a türelmét Bosch. – Mennyi?A zsebébe nyúlt, hogy elővegye a pénzt.– Kétszáz amerikai dollár.– Nincs amerikai dollárom, csak hongkongi.– Két szoba ezerötszáz.Szun előrelépett, és a bankjegykötegre fektette a kezét.– Nem, túl sok.Hadarni kezdett, és nyilvánvalóan lehordta a recepcióst,

amiért visszaél a helyzetükkel, Bosch azonban nem törődött ezzel. Csak a lánya érdekelte, semmi más. Leszámolta az ezerötszáz dollárt a kötegről, és ledobta a pultra.

– A kulcsot!A férfi elfordult Szuntól a mögötte nyíló rekeszek felé.

Amíg kiválasztott két kulcsot, Bosch Szun felé fordult, és megvonta a vállát.

A recepciós visszafordult, és Bosch felé nyújtotta a kezét, a kulcsokat azonban még most sem adta át.

– Letét. Ezer dollár.Bosch ráeszmélt, hogy kár volt megmutatnia a pénzköteget.

Gyorsan előhúzta, most már a pult alatt, amíg lehámozott róla még két bankjegyet, amit aztán lecsapott a pultra. Amikor a recepciós végre felé nyújtotta a kulcsokat, kikapta a kezéből, és elindult vissza a felvonó felé.

Az egyszerű rézkulcsokhoz régi vágású, rombusz formájú műanyag lapocska tartozott, rajta kínai írásjelekkel és a szoba számával. Az 1503-as és 1504-es szobát kapták. Menet közben Bosch átadta az egyik kulcsot Szunnak.

– Vagy velem tartasz, vagy vele – állította választás elé Eleanort.

A felvonóra váró sor azóta csak hosszabb lett. Legalább harmincan álltak a szűkös előtérben, és a képernyőn látszott, hogy a biztonsági őrök a termetük függvényében egyszerre nyolc– tíz utast engednek a fülkébe. Bosch életének leghosszabb tizenöt percét élte át, míg a liftre várakozott. Eleanor próbálta oldani egyre növekvő türelmetlenségét és szorongását.

– Ha majd felértünk, mit csinálunk? – tudakolta.Bosch megcsóválta a fejét.– Nincs tervem. Lesz, ami lesz.– Ennyi? Mit csinálunk, egyszerűen bekopogtatunk minden

ajtón?Bosch újra megrázta a fejét, miközben feltartotta az ablakról

készült fotót.– Nem, tudjuk, melyik szoba az. Ebben a szobában is csak

egy ablak van, ahogy mindegyikben. Tudjuk, hogy a miénk a Náthán Roadra néz és a homlokzat végétől a hetedik. Ha majd odaérünk, megkeressük a hetedik szobát.

– Azután?– Nem fogunk kopogni, Eleanor.A sor tovább araszolt előre, mígnem odaértek. A biztonsági

őr ellenőrizte Bosch kulcsát, majd átengedte őt és Eleanort, ám ezután felemelte a karját, és megállította Szűnt. A fülke megtelt.

– Várj, Harry – állította meg Eleanor. – Menjünk a következővel.

Bosch befurakodott a liftbe, majd visszafordult Eleanor és Szun felé.

– Ti csak várjatok, ha akartok. Én nem várok.Eleanor egy pillanatig habozott, azután belépett a fülkébe

Bosch mellé. Még odakiáltott valamit Szunnak, mielőtt az ajtó bezárult.

Bosch felnézett a digitális kijelzőre.– Mit mondtál neki?– Hogy a tizenötödiken várjuk.Bosch nem felelt. Próbálta összeszedni magát, és lelassítani

a légzését, hogy felkészüljön mindarra, ami a tizenötödiken várja.

A felvonó lassan emelkedett, verítéktől és halszagtól bűzlött. Bosch próbált szájon át lélegezni, míg rá nem jött, hogy ő is a probléma része. Utoljára péntek reggel zuhanyozott L.A.-ben. Mintha egy előző életében történt volna.

Az utazás idegtépőbbnek bizonyult, mint a lenti várakozás. Végül, az ötödik megálló után, feljutottak a tizenötödikre. Akkorra nem maradt más, csak Bosch, Eleanor és még két férfi, akik a tizenhatodikra tartottak. Harry vetett rájuk egy pillantást, majd a tizenötös szám alatt egyetlen mozdulattal végignyomkodta a gombokat. A felvonó így lefelé menet szinte mindenhol megállt. Elsőként szállt ki, és a bal kezét máris a csípője mögé csúsztatta, készen arra, hogy szükség esetén fegyvert rántson. Eleanor mögötte lépett ki a fülkéből.

– Gondolom, nem fogjuk megvárni Szun Jeet – suttogta.– Én biztosan nem – felelte Bosch.– Itt kellene lennie…

Bosch felé pördült.– Nem, nem kellene.Eleanor megadóan felemelte a kezét, és hátralépett. Hiába is

szállt volna vitába. Bosch elfordult, és próbálta megőrizni a hidegvérét. A felvonó a H alaprajzú szint közepén nyílt. A folyosón jobbra indultak, abban a tudatban, hogy az épületnek ez a homlokzata tekint a Náthán Roadra.

Bosch azonnal számolni kezdte az ajtókat, és tizenkettőig jutott. A hetedik szobához lépett, az 1514-eshez. Szíve úgy lüktetett, mintha elektromos áramot vezettek volna bele. Ez az. Ezért jöttek.

Előrehajolt, hogy az ajtó résére tapassza a fülét. Hegyezte a fülét, de semmiféle neszt nem hallott odabentről.

– Hallasz valamit? – suttogta Eleanor.Bosch megrázta a fejét. Az ajtógombra tette a kezét,

próbálta elfordítani. Nem számított rá, hogy nyitva lesz, de ki akarta tapintani, mennyire erős az ajtólap.

A régi ajtógomb lazán lötyögött a helyén. Boschnak döntenie kellett: vagy berúgja az ajtót, és bízik a meglepetés erejében, vagy megpiszkálja a zárat, s ezzel szinte biztosan felkelti azok figyelmét, akik az ajtó túloldalán várják.

Fél térdre ereszkedett, hogy közelebbről is megvizsgálja az ajtógombot. Egyszerűen feltörheti a zárat, ám ettől még lehet retesz vagy biztonsági lánc a túloldalon. Eszébe jutott valami, és a zsebébe nyúlt.

– Menj a mi szobánkba. Nézd meg, van– e retesz vagy biztonsági lánc. – Odaadta neki az 1504-es kulcsát.

– Most? – ráncolta a homlokát Eleanor.– Igen, most – bólintott Bosch. – Tudni akarom, mire

számíthatok.

Eleanor elvette a kulcsot, és végigsietett a folyosón. Bosch eközben előhúzta a jelvénytokját. Mielőtt átment a reptéri biztonsági kapun, a jelvénye mögé csúsztatta két legjobb tolvaj kulcsát. Tudta, hogy miután a jelvény jól látszik a röntgenképen, az álkulcsokról feltételezik majd, hogy ehhez tartozik. A terv bevált, most pedig elővette a két tolvajkulcsot, és hangtalanul az ajtógomb zárjába csúsztatta őket.

Nem egész egy percébe telt elfordítania a hengerzárat. Ezután megmarkolta a gombot, de nem fordította el, míg Eleanor újra fel nem bukkant a félhomályos folyosón.

– Biztonsági lánc van – suttogta.Bosch bólintott, és felállt, jobb kezében még mindig az

ajtógombbal. Tudta, hogy vállának egyetlen lökésével letépheti a láncot.

– Kész vagy?Eleanor bólintott. Bosch a háta mögé nyúlt, és a zakója alól

előhúzta a pisztolyt. Kibiztosította a fegyvert, majd vetett egy pillantást Eleanorra. Szájuk együtt mozgott, ahogy némán elszámoltak háromig, azután belökték az ajtót.

A biztonsági láncot nem akasztották be. Az ajtó akadály nélkül kitárult, így Bosch azonnal odabent termett. Eleanor csak egy lépéssel maradt le mögötte.

A szoba üres volt.

29.

osch átvágott a szobán, belépett a parányi fürdőszobába. Félrecsapta a szurtos műanyag zuhanyfüggönyt, de nem talált mögötte senkit.

Visszatért a szobába, és Eleanorra nézett, miközben kimondta a szavakat, amelyektől mindennél jobban rettegett.

B– Nincs itt.– Biztos, hogy ez az a szoba? – suttogta Eleanor.Bosch nem kételkedett. Az ágy felett tisztán látszottak a

repedések és a szegek után maradt himlőhegek. Elővette zsebéből az összehajtott fényképet, hogy Eleanor kezébe nyomja.

– Ez az a szoba.Visszacsúsztatta a fegyvert a zakója és a nadrágszíja mögé.

Próbált felülkerekedni a csüggedtségén és rettegésén, mielőtt egészen a hatalmába keríti, de így sem tudta, merre induljon tovább.

Eleanor az ágyra ejtette a fotót.– Biztosan maradt valami nyom utánuk. Kell lennie

valaminek.– Menjünk. Beszéljünk a lenti fickókkal. Meg kell tudnunk,

pénteken kinek adták ki a szobát.– Ne, várj! Előbb nézzünk körül. – Letérdelt és bekémlelt az

ágy alá.

– Nincs az ágy alatt, Eleanor. Eltűnt, és nekünk a nyomában kell maradnunk. Szólj Szunnak, hogy ne jöjjön fel. Mondd meg neki, hogy hozza a kocsit.

– Nem, ez nem lehet. – Eleanor tovább térdepelt az ágy mellett, könyökével a matracon, ahogy egy kisgyermek imádkozik lefekvés előtt. – Nem tűnhetett el. Mi…

Bosch megkerülte az ágyat, és lehajolt hozzá, hogy átkarolja a vállát, és segítsen neki felállni.

– Gyere, Eleanor, mennünk kell. Meg fogjuk őt találni, hallod? Megígértem. Most csak az a fontos, hogy ne álljunk le. Erősnek kell maradnunk, és nem szabad feladnunk.

Az ajtó felé kísérte a nőt, ám az kiszabadult az öleléséből, és a fürdőszoba felé indult. A saját szemével kellett látnia, hogy üres.

– Kérlek, Eleanor…Volt felesége eltűnt odabent, és Bosch hallotta, ahogy

elhúzta a zuhanyfüggönyt. Azután nem jelent meg újból.– Harry!Bosch átvágott a szobán, és belépett a fürdőszobába.

Eleanor előrehajolt, hogy felemelje a szemetest, és odavigye hozzá. A kosár aljában összegyűrt zsebkendőt talált, rajta kis vérfolttal.

Eleanor két ujjal kiemelte és feltartotta. A vérfolt alig tízcentes méretű lehetett. Mérete és az összegyűrt zsebkendő arra utalt, hogy egy kisebb vágásról vagy sebről itatták fel a vért.

Eleanor rátámaszkodott, és Bosch tudta, azt feltételezi, hogy a vér a lányuktól származik.

– Még nem tudjuk, mit jelent, Eleanor…

Mintha a falnak beszélt volna. Eleanor testbeszéde arról árulkodott, hogy csak egy hajszál választja el a teljes összeomlástól.

– Elkábították – suttogta Eleanor fojtott hangon. – Tűt szúrtak a karjába…

– Nem tudhatjuk. Menjünk le a földszintre, és beszéljünk a biztonságiakkal.

Eleanor nem mozdult, csak tovább meredt a vérre és a zsebkendőre, mint valami egzotikus, vörös– fehér virágra.

– Van valami, amibe betehetjük?Bosch a kabátzsebében mindig tartott magánál kis zárható

műanyag zacskókat. Most előhúzott egyet, Eleanor pedig beleejtette a zsebkendőt. Bosch összezárta, és a zsebébe tette a zacskót.

– Oké, menjünk.Végre elhagyták a szobát. Bosch átkarolta Eleanor vállát, és

az arcát kémlelte, ahogy kiléptek a folyosóra. Félig arra számított, hogy újra lerázza magáról, és visszarohan a szobába, ám ekkor felismerést látott a tekintetében, ahogy elnézett a folyosó vége felé.

– Harry!Bosch elfordult, és arra számított, hogy Szun lesz az. Nem ő

volt.Két férfi közeledett a folyosó végéről, egymás mellett,

céltudatosan. Bosch rádöbbent, hogy a páros az, amelyik velük együtt utazott a liftben, és a tizenhatodikra tartott.

Abban a pillanatban, hogy meglátta a folyosóra kilépő Boscht és Eleanort, a két férfi azonnal a derekához kapott. Bosch látta, ahogy egyikük megragad valamit, és ösztönösen tudta, hogy előrántja a fegyverét.

Jobb tenyerével Eleanor hátának támaszkodva a felvonó előtere felé taszította az asszonyt. Ugyanekkor baljával ő is a háta mögé nyúlt, és megragadta a pisztolyt. Az egyik férfi kiáltott valamit egy számára ismeretlen nyelven, miközben felemelte a fegyverét.

Bosch előrántotta és célzásra emelte a pisztolyát. Ugyanabban a pillanatban húzta meg a ravaszt, amikor a folyosón közeledő férfiak egyike tüzet nyitott. Bosch folyamatosan tüzelt, legalább tíz lövést leadott, még azután is, hogy látta, amint a két férfi a padlóra zuhan.

Előreszegezett fegyverrel közeledett hozzájuk. Egymáson feküdtek. Az egyikük meghalt, szeme élettelenül meredt a mennyezetre. A másik még élt, s miközben nehezen lélegzett, még most is próbálta előhúzni fegyverét a szíja mögül. Bosch lenézett, és látta, hogy a kakas beakadt a nadrág derékpántjába. Esélye sem lehetett.

Lehajolt, és félrelökte a férfi kezét, mielőtt kiszabadította a fegyvert. A fickó keze a padlóra hullott. Bosch félrerúgta a pisztolyt, tisztes távolságra tőle.

A férfi mellkasán két seb tátongott. Bosch a testére célzott, és nem hibázott. Az ismeretlen egyre több vért veszített.

– Hol van? – kérdezte tőle Bosch. – Hol a lányom?A férfi hörgő hangot hallatott, és a szájából felbuggyanó vér

végigcsorgott az arcán. Bosch tudta, hogy egy perce sincs hátra.

Hallotta, ahogy a folyosón kinyílt, majd gyorsan be is zárult egy ajtó. Elfordult, de senkit se látott. Az ilyen helyeken az emberek nem akarnak belekeveredni semmibe. Azt is tudta, hogy a lövöldözés nyomán a hotelt nemsokára elárasztják a rendőrök.

Visszafordult a haldoklóhoz.– Hol van? – ismételte a kérdést. – Hol van a…Látta, hogy a férfi már kiszenvedett.– A rohadt életbe!Felállt, hogy visszaforduljon a lift előtere és Eleanor felé.– Biztosan a…Eleanor a földön feküdt. Bosch odarontott hozzá és letérdelt

mellé.– Eleanor!Már elkésett. A nő nyitott szemével éppoly élettelenül

meredt felfelé, mint a folyosón fekvő férfi.– Ne, kérlek, ne! Eleanor!Nem látott sebet, de Eleanor nem lélegzett, és a szeme

fennakadt. Megrázta a vállát, de nem reagált. A feje alá csúsztatta az egyik kezét, a másikkal felnyitotta a száját, majd előrehajolt, hogy levegőt fújjon a tüdejébe. Akkor kitapintotta a sebet. Kihúzta kezét a feje alól, és véres ujjaira meredt. Ahogy elfordította a nő fejét, meglátta a bemeneti nyílást is, közvetlenül a bal füle mögött. Rádöbbent, hogy alighanem akkor lőtték meg, amikor betaszította az előtérbe. O taszította a lővonalba.

– Eleanor – suttogta maga elé.Előregörnyedt, és a mellkasára tapasztotta a fülét.

Megérezte a jól ismert illatot. Hangos, rémisztő hörgést hallott, és rádöbbent, hogy őbelőle szakadt fel.

Legalább fél percig nem moccant, csak tartotta őt a karjában. Azután meghallotta maga mögött a liftajtó nyitódását, és sikerült felegyenesednie.

Szun lépett ki a fülkéből. Felmérte a helyzetet, és tekintete megállapodott a földön fekvő Eleanoron.

– Eleanor!Odarohant hozzá. Boschnak valamiért eszébe jutott, hogy az

ő szájából most hallja először a nevet, Ílenónak ejtette.– Meghalt – sóhajtott fel Bosch. – Sajnálom.– Ki volt az?Bosch kihúzta magát. Színtelen, monoton hangon beszélt.– Az a két férfi tüzet nyitott ránk.Szun a folyosó felé fordult, és meglátta a földön fekvő két

halottat. Bosch zavart és rettenetet látott az arcán, ahogy újra Eleanorhoz fordult.

– Nem!Bosch visszatért a folyosóra, és felvette a pisztolyt, amelyet

az egyik támadótól vett el. Minden további nélkül bedugta az öve mögé, mielőtt visszatért a felvonó előterébe. Szun még most is Eleanor holtteste mellett térdelt. A kezét szorongatta.

– Sajnálom, Szun Jee! Megleptek minket.Kivárt egy hosszú pillanatot. Szun Jee nem szólt, és nem is

moccant.– Meg kell tennem valamit, azután indulunk. A rendőrség

mindjárt itt lesz.Szun vállára tette a kezét, hogy hátrahúzza, azután letérdelt

Eleanor mellé, és felemelte a jobb karját. Az ő kezébe adta a fegyvert, amit Szun szerzett neki, majd beleeresztett egy golyót a lift mellett a falba. Ezután óvatosan visszaengedte a karját a padlóra, kezében még most is pisztollyal.

– Mit csinál? – akarta tudni Szun.– A lőpornyom miatt. Tiszta a fegyver, vagy le tudják

nyomozni, kitől kapta?Szun nem válaszolt.– Szun Jee, tiszta a fegyver?

– Tiszta.– Akkor menjünk. A lépcsőn. Itt már nem tehetünk semmit.Szun egy pillanatra meghajtotta a fejét, majd lassan felállt.– A lépcsőház felől jöttek – utalt Bosch a két támadóra. – Mi

is arra megyünk.Nekivágtak a folyosónak, de Szun hirtelen megtorpant, hogy

tanulmányozza a földön fekvő két férfit.– Menjünk – sürgette Bosch. – Nem várhatunk.Szun végre utánaeredt. Elérték a lépcsőház ajtaját, és futva

lefelé indultak.– Nem a triádok – szólalt meg Szun.Bosch két lépéssel előtte haladt, de most megtorpant és

visszanézett rá.– Micsoda? Honnét tudja?– Nem kínaiak. Nem kínaiak, nem a triád.– Akkor kik ezek?– Indonézek, vietnamiak… inkább vietnamiak. Nem

kínaiak.Bosch továbbindult, és gyorsított a tempón. Még tizenegy

szintet kellett letudniuk. Menet közben végiggondolta, amit Szuntól hallott, de nem tudta, hová illessze be ezt az információt.

Szun lemaradt mögötte. Nem csoda, gondolta Bosch. Abban a pillanatban, hogy kilépett a liftből, az élete visszavonhatatlanul megváltozott. Ettől mindenki lelassulna.

Bosch hamarosan egy egész szinttel megelőzte. Amikor leért, résnyire nyitotta a vészkijáratot. Látta, hogy az ajtó egy kis mellékutcára nyílik, ami a Csungking Mansionst és a szomszédos épületet választja el egymástól. Hallotta a

forgalom és a szirénák zaját, és tudta, hogy a vészkijárat közel lehet a Náthán Roadhoz.

Az ajtó hirtelen becsapódott előtte. Bosch megpördült. Szun egyik kezével az ajtónak támaszkodott, a másikkal dühödten mutogatott Boschra.

– Maga! Maga miatt halt meg!– Tudom. Tudom, Szun Jee. Az egész az én hibám. Az én

ügyem miatt…– Nem, nem a triád! Mondtam.Bosch értetlenül meredt rá.– Oké, nem a triád, de akkor…– Megmutatta a pénzt, és ők rablók.Akkor végre megértette. A tizenötödiken holtan fekvő két

férfi rabló volt, aki csak a pénzére utazott. Valahogy mégsem állt össze a kép. Bosch megrázta a fejét.

– Előttünk álltak sorba a liftnél. Nem láthatták a pénzt.– Szóltak nekik.Bosch végiggondolta a dolgot, és eljutott a recepciónál ülő

férfihoz. Úgyis meg akarta őt látogatni. A Szun által felvázolt lehetőség még sürgetőbbé tette a dolgot.

– Most el kell tűnnünk innen, Szun Jee. A rendőrség pillanatokon belül itt lesz, és lezárnak minden kijáratot.

Szun leengedte a kezét, így Bosch újra kinyithatta az ajtót. Kiléptek a mellékutcára. Alig öt méterre, balra ott hömpölygött a Náthán Road áradata.

– Hol az autó?Szun a mellékutca ellenkező vége felé mutatott.– Fizettem egy embernek, hogy vigyázzon.– Oké, hozza a kocsit, és álljon meg elöl! Most

visszamegyek, de öt perc múlva újra kint vagyok.

– Mit csinál?– Ne akarja tudni.

30.

osch kilépett a mellékutcából a Náthán Roadra, és ott azonnal meglátta a bámészkodók tömegét, amely csak azért gyűlt össze, hogy tanúja legyen a Csungking

Mansionshöz kihívott rendőrök érkezésének. Járőrök és tűzoltók futottak be, megálltak keresztben, torlódást és káoszt okozva. Kordont még nem állítottak fel – a kiérkező rendőröket lefoglalta, hogy feljussanak a tizenötödikre, és kiderítsék, mi történt. Boschnak sikerült csatlakoznia a mentősökhöz, akik hordagyakat vittek fel a lépcsőn, így visszajutott a földszintre.

B

A zűrzavarban sok boltos és vásárló a lift előterénél gyülekező tömeget gyarapította. Valaki kínai parancsszavakat kiáltozott a bámészkodóknak, nem sok eredménnyel. Bosch átfurakodott a tömegen, és eljutott a hátsó traktusba, a recepcióspultokhoz. Látta, hogy a csődület csak a hasznára válik. A folyosón egy lélek se mozdult.

Amikor elért a pulthoz, ahol kivette a két szobát, a biztonsági rácsot félig leeresztve találta, ami arra utalt, hogy a recepció már bezárt. A pultos ugyanakkor még nem távozott, neki háttal ülve éppen a papírjait tette el az aktatáskájába, és készülődött az indulásra.

Anélkül, hogy lassított volna, Bosch felugrott, és átcsúszott a pulton, a biztonsági rács alatt, és ugyanezzel a lendülettel földre döntötte a férfit. Akkor fölébe kerekedett, és az öklével

kétszer erőteljesen arcon ütötte. A férfi feje a betonpadlón koppant, így elnyelte az ütések teljes erejét.

– Ne, kérem! – sikerült felsikoltania két ütés között.Bosch vetett egy gyors pillantást a háta mögé, hogy

meggyőződjön róla, kettesben vannak. Akkor előrántotta a fegyverét, és nekipréselte csövét a férfi tokás állának.

– Miattad halt meg, te rohadék! Ezért ki foglak nyírni!– Ne, kérem! Uram, kérem!– Szóltál nekik, igaz? Mondtad, hogy van pénzem!– Nem, nem mondtam.– Ne hazudozz, mert azonnal megöllek! Te szóltál nekik!A férfi felemelte a fejét a padlóról.– Oké, figyel, figyel, kérem. Mondtam, ne bánt senki. Ért?

Mondtam, ne bánt…Bosch hátrahúzta a fegyvert, és az agyával keményen lecsa-

pott a férfi orrára. A recepciós feje élesen nekicsapódott a betonnak. Bosch a torkának szegezte a pisztolyt.

– Nem érdekel, mit mondtál! Megölték őt, te szarzsák! Hallod, amit mondok?

A férfi elkábult, és vérzett, hunyorogva egyensúlyozott az öntudatlanság és az ébrenlét határán. Bosch a szabad kezével pofon ütötte.

– El ne ájulj! Azt akarom, hogy érezd!– Kérem, ne… Nagyon sajnálom, uram. Kérem, ne…– Oké, akkor megmondom, mi lesz. Ha élni akarsz,

elmondod, hogy pénteken ki bérelte ki az 15l4-es szobát. 1514. Most azonnal elmondod!

– Oké, elmondom. Mutatom.– Oké, akkor mutasd!

Bosch levette róla a testsúlyát. A férfi szájából és orrából dőlt a vér, ahogyan Bosch bal ökléről is vér csepegett, amint felnyúlt, és lerántotta a biztonsági rácsot.

– Mutasd meg! Azonnal!– Oké, itt.Az aktatáskájára mutatott. Amikor turkálni kezdett benne,

Bosch felemelte és a halántékának szegezte a pisztolyt.– Csak szép lassan.A férfi egy kötegnyi nyomtatványt húzott elő. Bosch a

magáét látta legfelül. Felkapta, összegyűrte, és zsebre vágta. A fegyver csöve eközben egy pillanatra se remegett meg.

– Péntek, 15l4-es szoba. Keresd ki!A férfi letette a papírköteget a hátsó pultra, és elkezdte

átnyálazni. Bosch tudta, hogy ez így túl hosszú ideig tart. A rendőrök bármelyik pillanatban itt lehetnek, és akkor megtalálják őket. A lövöldözés óta legalább negyedóra telt el. Látott egy polcot a pult alatt, oda tette a fegyvert. Ha a rendőrök azzal együtt kapják el, mindentől függetlenül börtönbe kerül.

Ahogy a rabló fegyverére meredt, belevillant a felismerés, hogy volt felesége és gyermekének anyja holtan fekszik a tizenötödiken. A tudattól összeszorult a szíve. Egy pillanatra lehunyta a szemét, hogy száműzze magától a gondolatot és a képet.

– Itt van.Kinyitotta a szemét. A férfi felé fordult a hátsó pulttól.

Bosch jellegzetes fémes kattanást hallott. Látta, ahogy a férfi jobb keze felé lendül, és még mielőtt meglátta volna, már tudta, hogy egy késsel támad rá. A másodperc ezredrésze alatt

döntenie kellett. Előrelépett, s miközben felemelt bal karjával blokkolta a támadást, jobb ökle a férfi torka felé lendült.

A penge átvágta Bosch zakójának ujját, majd érezte, ahogy felhasította a bőrét is, de más kárt nem okozott. A torkára mért ütés nyomán a férfi hátratántorodott, és rázuhant a felborult székre. Bosch újra rávetette magát, a csuklónál megragadta kést szorongató kezét, és addig verte a padlóhoz, míg a penge csörömpölve a betonra hullott.

Bosch felemelkedett, miközben még mindig a férfi torkát szorongatta. Erezte, ahogy a sebéből felfakad a vér. Újra Eleanorra gondolt, aki holtan fekszik a tizenötödiken. Az életét és mindenét elragadták tőle, mielőtt egy szót szólhatott volna. Mielőtt viszontláthatta volna a lányát.

Bosch felemelte bal öklét, és hatalmas erővel csapott le a férfi bordáira. Újra és újra ezt tette, a testét és az arcát csépelte, amíg biztos nem lehetett benne, hogy eltörte a bordáit és az állkapcsát.

Kifulladt az erőfeszítéstől. Felvette a rugós kést, összecsukta, és a zsebébe tette. Ellépett az eszméletlen férfitól, hogy összegyűjtse a széthullott nyomtatványokat, azután felállt, és visszatuszkolta őket a férfi aktatáskájába. Áthajolt a pulton, hogy kikémleljen a biztonsági rács mögül. A folyosón most sem mozdult senki, de a távolban, a felvonó előterében egy megafon rekedt hangja hallatszott. Tudta, a rendőrség rutinszerűen lezárja, és átfésüli az egész épületet.

Félméternyire megemelte a rácsot, majd felkapta a pisztolyt a polcról, és visszadugta a nadrágszíja mögé. Felmászott a pultra az aktatáskával, és átcsusszant rajta. Miután meggyőződött róla, hogy nem hagyott vérnyomot a pulton, leeresztette a rácsot, és elindult.

Menet közben felemelte a karját, hogy megvizsgálja a kés által ütött sebet. Csak a felszín sérült meg, mégis veszettül vérzett. Feltűrte a zakója ujját, hogy a sebre szorítsa, és felitassa a vért. Visszanézett, nem hagyott-e maga után vércseppeket.

A felvonó előteréből a rendőrség mindenkit kiterelt az utcára, ahol egy eltorlaszolt területen kérdezték ki őket arról, mit láttak és hallottak. Bosch tudta, hogy ki kell kerülnie a procedúrát. Visszafordult, és a folyosón az épület túlsó vége felé indult. Amikor elért egy kereszteződéshez, a távolban két férfit látott, akik szintén igyekeztek minél távolabb kerülni a rendőröktől.

Követte őket abban a biztos tudatban, hogy az épületben nem ő az egyetlen, aki ódzkodik a vallomástételtől.

A két férfi eltűnt egy keskeny közben, amely két lezárt üzlet között nyílt. Bosch ide is utánuk ment.

A köz egy lépcső közvetítésével az alagsorba vezetett, ahol a fenti üzletek készletét raktározták. Bosch követte a két férfit a ládák közt nyíló egyik folyosón, majd jobbra fordult, és látta, ahogy az egyik ajtó felett vörösen világító kínai jelzés felé tartanak. Csak a vészkijárat lehetett. Ahogy a férfiak átfurakodtak, megszólalt a vészcsengő. Becsapták maguk mögött az ajtót.

Bosch odarohant, és feltépte. Ugyanabban a mellékutcában találta magát, ahol korábban. Kiszaladt a Náthán Roadra, ahol keresni kezdte Szun Mercedesét.

Féltömbnyire tőle fényszórók villantak, és Bosch meglátta az autót, maga előtt a járőrökkel, akik ötletszerű felállásban torlaszolták el a Csungking Mansions bejáratát. Szun besorolt a forgalomba, és lassan felé gördült. Bosch először a hátsó ajtó

felé indult, azután ráébredt, hogy Eleanor már nincs velük. Beült előre.

– Hosszú ideig tartott – jegyezte meg Szun.– Ja, most pedig tűnjünk el innét!Szun vetett egy pillantást az aktatáskára és Bosch véres

ujjperceire, de nem szólt, csak beletaposott, hogy elhagyja a Csungking Mansions környékét. Bosch visszafordult az ülésben. Tekintete végigsiklott az épület homlokzatán, addig a szintig, ahol hátrahagyták Eleanort. Valamiért mindig is azt gondolta, hogy együtt fognak megöregedni. A válás sem változtatott ezen. A szeretők sem változtattak ezen. Mindig is amolyan „se veled, se nélküled” kapcsolatban éltek, ezért a lelke mélyén úgy gondolta, minden elválás csak időleges – hosszú távon örökre együtt maradnak. Madeline persze egymáshoz kapcsolta őket, de ő hitte, hogy ennél többről van szó.

Most azonban szertefoszlott minden reménye, méghozzá a saját döntései miatt. Mindegy, hogy az ügy következménye volt, vagy az elővigyázatlanságé, amikor megmutatta a pénzét. Minden út hozzá vezetett, és nem tudta, hogyan élhetne tovább ezzel a tudattal.

Előrehajolt, és a tenyerébe temette az arcát.– Annyira sajnálom, Szun Jee… Én is szerettem…Szun hosszú ideig nem válaszolt, de amikor végül megtette,

kirángatta Boscht az önsajnálat mocsarából.– Most a lányt kell megtalálni. Eleanor miatt kell megtenni.Bosch kihúzta magát, és bólintott. Azután előrehajolt, hogy

ölébe vegye az aktatáskát.– Álljon félre valahol! Meg kell néznünk ezeket.

Szun többször elkanyarodott, és néhány saroknyira eltávolodott a Csungking Mansionstől, mielőtt lehúzódott a padka mellé. Az utca szemközti oldalán roskadozó piacot láttak, tele nyugatiakkal.

– Mi ez a hely? – kérdezte Bosch.– A jádepiac. Híres a nyugatiaknak. Nem veszik észre.Bosch bólintott. Felnyitotta az aktatáskát, és Szun kezébe

nyomta a hotel bejelentkezési nyomtatványait, legkevesebb ötven ívet. A legtöbbet kínai írásjelekkel, Bosch számára olvashatatlanul töltötték ki.

– Mit keres? – tudakolta Szun.– Dátum és szobaszám. Tizenegyedike, péntek. Az 1514– es

szoba. Benne kell lennie a kötegben.Szun olvasni kezdett. Bosch egy ideig nézte, azután az

ablakon át a jádepiacot figyelte. A roskatag bódék végtelennek tetsző soraiban, sátorponyvák és megereszkedett fatetők alatt idős férfiak és asszonyok kínálták portékáikat. Mindenfelé vásárlók tömegei kavarogtak.

Boschnak eszébe jutott a három piros szálra felfűzött jádemajom Maddie szobájából. O is járt itt. Ilyen messzire elcsavargott otthonról, talán éppen He és Quick társaságában.

Az egyik kapu előtt egy vénasszony füstölőket árult az áldozatégetésre használt vödör mellett. A szomszédos, összecsukható asztalon papírmaséból készült tárgyakat kínáltak eladásra. Bosch látott egy sor papírtigrist, és eltűnődött, mi szükségük lehet az ősöknek egy tigrisre.

– Itt van – törte meg a csendet Szun. Feltartott egy bejelentkezési nyomtatványt.

– Mi áll rajta?– Tuen Mun. Odamegyünk.

– Mi ez a Tin Moon?– Tuen Mun. Az Új Területek. Itt lakik.– Hogy hívják?– Peng Kuingkai.Kuingkai, gondolta Bosch. Innét csak egy lépés az

amerikanizált változat, amit a lányoknál használt a plázában. Quick. Peng Kuingkai talán He bátyja – az a fiú, akivel pénteken Madeline eljött a bevásárlóközpontból.

– A nyomtatványon nincs rajta a születési éve?– Nem, nincs.Boschnak sem kellett megadnia a születési idejét, amikor

kibérelte a szobát; a recepciós csak az útlevél számát kérdezte, mást nem.

– Megvan a címe?– Igen.– Odatalál?– Igen. Ismerem a helyet.– Helyes, akkor menjünk. Milyen messze van?– Autóval messze. Észak, aztán nyugat. Egy óra vagy több.

Vonattal gyorsabb.Szorított az idő, az autóval viszont könnyebben megőrizték

a lendületüket.– Nem. Szükségünk lesz a kocsira, ha majd megtaláljuk.Szim bólintott, és visszasorolt a forgalomba. Miután

elindultak, Bosch lerázta magáról a zakóját, és felhajtogatta az ingujját, hogy megvizsgálja a penge által ütött sebet. A jó ötcentis vágás a felkarját érte. A vér már kezdett belealvadni a sebbe.

Szun csak egy gyors pillantást vetett rá, azután újra előrefordult.

– Ki csinálni ez?– A férfi a recepción.Szun bólintott.– Csapdát állított nekünk, Szun Jee. Meglátta a pénzem, és

el akarta venni. Hogy lehettem ekkora barom?!– Hiba volt.Már nem támadt rá olyan dühödten, mint a lépcsőházban,

Bosch azonban egy cseppet sem enyhült meg önmaga iránt. O a hibás Eleanor halála miatt.

– Mégsem én fizettem érte – mondta ki hangosan.Elővette zsebéből a rugós kést, majd hátranyúlt a takaróért,

hogy levágjon belőle egy hosszú csíkot, és azzal bugyolálja be a karját. Ügyelt rá, hogy ne szorítsa meg túlságosan, de a vér se folyhasson le a karjára.

Azután leengedte az ingujjat. Az anyagot a könyök és a kézelő között eláztatta a vér. Visszahúzta rá a zakóját. A fekete szövet szerencsére jótékonyan elfedte a vérfoltokat.

Ahogy északnak tartottak Kowloonon át, egyre inkább előtérbe került a zsúfoltság, a nagyváros sötétebb oldala. Minél messzebb kerültek a pénztől, annál szennyesebbé és nyomorúságosabbá vált a környezet.

– Meséljen erről a Tuen Munról – kérte Szunt.– Nagy tömeg – felelte Szun. – Csak kínaiak. Veszélyes.– A triádok miatt?– Igen. Nem kislánynak való hely.Bosch nem gondolta, hogy az lenne, egy pozitívumot mégis

látott: abban a közegben nem könnyű észrevétlenül mozgatni és elrejteni egy fehér lányt. Ha Madeline-t Tuen Munban tartják fogva, meg fogják találni. Együtt.

31.

z elmúlt öt évben Harry Bosch anyagi szempontból nem járult hozzá mással lánya neveléséhez, csak a Los Angeles– i utak költségével, az időről időre küldött

zsebpénzzel, valamint az évente egyszer kiállított tizenkétezer dolláros csekkel, amelynek révén állta az exkluzív Boldog Völgy Akadémia tandíjának felét. Nem mintha volt felesége követelte volna. Eleanor Wish kényelmes életet biztosított maguknak, és sem közvetlenül, sem közvetve, jogi csatornákon át nem kérte Boscht, hogy akár egyetlen dollárral is támogassa gyermekét. O maga ragaszkodott hozzá, hogy hozzájárulhasson a költségekhez. Az iskoláztatására fizetett összeg révén, joggal vagy jogtalanul, de úgy érezte, szerepet játszik lánya neveltetésében.

A

Mindennek következtében szerepvállalása Madeline tanulmányaira is kiterjedt. Akár személyesen látogatott Hongkongba, akár szokásos vasárnap reggeli telefonbeszélgetésüket folytatták, Bosch szo– kásszerűen megtárgyalta Madeline-nel a házi feladatát, és kikérdezte aktuális tanulmányairól.

Ily módon kézen-közön, de megismerte Hongkong történelmét is, így tudta, hogy az Új Területek, amerre tartanak, valójában a legkevésbé sem új. A Kowloon-félszigetet körülvevő kiterjedt földrajzi régió több mint egy évszázaddal

korábban, egy új bérleti szerződés révén került a brit korona birtokába mint a gazdag gyarmatot övező védelmi zóna. Amikor a bérleti szerződés lejárt, és 1997-ben a britek visszaadták Hongkongot a Kínai Népköztársaságnak, az Új Területek része maradt annak a különleges közigazgatási övezetnek, ami lehetővé tette, hogy Hongkong továbbra is a kapitalizmus és a kultúra egyik világcentruma maradjon – olyan egyedülálló hely, ahol Kelet és Nyugat találkozik egymással.

Az Új Területek megmaradt kiterjedt, elmaradott vidéknek, ahol a kormány által létrehozott lakótelepen a legszegényebb és legképzetlenebb hongkongiak zsúfolódtak össze. A bűnözési ráta itt magasra szökött, éles ellentétben az életszínvonallal, és a triádok hatalmát semmi sem törhette meg. Tuen Mun is ehhez a régióhoz tartozott.

– Amíg felnőttem, sok kalóz volt itt – jegyezte meg Szun.Az elmúlt húsz percben most először törték meg a csendet,

mindketten a saját gondolataikba merültek. Egy autópályán érték el a várost, ahol egymást érték a kormány által épített, lélektelenül egyforma és nyomasztó tömbházak, köröttük a hullámzó dombokkal, köztük a régebbi negyedekkel. Hiába is keresték volna a felhőkarcolókat, a lüktetően modern panorámát. Mintha egy halászfalut alakítottak volna betontömbökből álló nyomorúságos lakóteleppé.

– Hogy érti? Tuen Munból való?– Itt nőttem fel, igen. Huszonkét évig.– Benne volt a triádban, Szun Jee?Szun nem válaszolt. Úgy tett, mint akit túlságosan leköt az

irányjelzés és a tükrök ellenőrzése, miközben lefordulnak az autópályáról.

– Tudja, nem igazán érdekel – vont vállat Bosch. – Csak egy valami számít.

Szun bólintott.– Megtaláljuk.– Tudom.Átkeltek egy folyón, és beértek az utca két oldalán sorakozó

negyvenszintes panelházak kanyonjába.– És ezek a kalózok? – tűnődött el Bosch. – Kik voltak?– Csempészek. Feljöttek a folyón, a Dél-kínai-tengerről.

Uralták a folyót.Bosch belegondolt, miért hozta elő ezt a kérdést éppen most.– Mit csempésztek?– Mindent. Behoztak fegyvert és narkót. Embereket.– És mit csempésztek ki?Szun bólintott, mintha Bosch nem feltett, hanem

megválaszolt volna egy kérdést.– Mit csempésztek ki?Eltelt egy hosszú pillanat, mielőtt Szun felelt.– Elektronika. Amerikai DVD. Néha gyerekek. Lányok és

fiúk.– És hová kerültek?– Attól függ.– Mitől?– Minek akarták. Néhányan a szex miatt. Mások a

szervekért. Sok kínai vesz gyereket, mert neki nincs fia.Bosch az összegyűrt, vérfoltos zsebkendőre gondolt.

Eleanor azonnal arra a következtetésre jutott, hogy valamit beadtak Madeline-nek – elkábították, ne legyen gondjuk vele –, benne azonban felötlött, hogy talán nem beinjekciózták, sokkal

inkább vérmintát vettek tőle. A zsebkendő ahhoz kellett, hogy a szúrás helyére szorítsák.

– Maddie értékes számunkra, igaz?– Igen.Bosch lehunyta a szemét. Minden megváltozott. Elrablói

nem csupán fogságban akarták tartani a lányát, amíg ejti Csang Los Angeles-i ügyét – arra készültek, hogy eladják valami sötét helyre, ahonnét soha többé nem kerül elő. Próbálta kiverni a fejéből ezt a lehetőséget. Kinézett az oldalsó ablakon.

– Van időnk – mormolta, miközben pontosan tudta, hogy önmagát biztatja, nem Szűnt. – Még semmi sem történt vele. Nem tesznek semmit, amíg L.A.-ből hírt nem kapnak. Ha nem is akarják elengedni, egyelőre akkor sem tesznek semmit.

Szunhoz fordult, aki helyeslően bólogatott.– Megtaláljuk – bizonygatta a testőr.Bosch a háta mögé nyúlt, és előhúzta a fegyvert, amelyet az

egyik férfitól vett el, akit a Csungking Mansionsben lőtt le. Most először nézte meg, és ismerte fel.

– Igaza volt abban, hogy vietnamiak.Szun vetett egy pillantást a pisztolyra, majd visszafordult az

út felé.– Kérem, ne lőjön vele a kocsiban.A történtek dacára Bosch elmosolyodott.– Nem lövök. Nincs rá szükség. Tudom, hogyan használjam,

és az a fickó nem vitte volna magával, ha rossz lenne.A bal kezébe fogta a fegyvert, és az irányzókon keresztül a

padlóra meredt, mielőtt újra feltartotta és közelebbről is megvizsgálta. Amerikai gyártmányú, .45-ös Colt volt, 1911Al-es modell. Közel negyven évvel korábban, Vietnamban ő is

ugyanezzel harcolt, amikor bekergették az alagutakba, hogy űzze ki és ölje meg az ellenséget.

Kipattintotta a tárat és a lőszert a töltényűrből. Nyolc lőszere maradt. Ellenőrizte a mechanikát, majd elkezdte újratölteni a fegyvert. Megdermedt, amint valami végigkarcolta a tár oldalát. Feltartotta, hogy megvizsgálja.

A kezdőbetűket és számokat kézzel karcolták a tár fekete acéljába, de az idő és a használat – a fegyver állandó töltése – kis híján lekoptatta őket. Ahogy alkalmas szögbe billentette, Bosch el tudta olvasni: JFE Kü4, 27.

Tüstént eszébe jutott, mekkora figyelmet és gondot fordított minden csatornapatkány a fegyverére és a lőszerére. Mielőtt az ember beleveti magát a koromsötétbe, ahol nem bízhat másban, csak a .45– ősében, egy elemlámpában és négy tartalék tárban, mindent kétszer ellenőriz, azután még egyszer újra, mert háromszáz méter után nem szívesen döbben rá, hogy a fegyvere beragadt, a lőszere elázott vagy az akkuja lemerült. Bosch és a többi csatornapatkány nagyobb gonddal őrizte a fegyverét, mint a felszíni katonák a cigarettát és a Playboyt.

Közelebbről is megvizsgálta a jeleket. Bárki is volt ez a JFE, a 27. gyalogos ezred 4. különleges századánál szolgált. Akár csatornapatkány is lehetett. Bosch belegondolt, hogy a fegyver talán a Vasháromszög alagútjainak egyikéből került elő, miután valaki kicsavarta JFE hideg, élettelen kezéből.

– Itt vagyunk – jelentette be Szun.Bosch felnézett. Szun az utca közepén állt meg. Mögöttük

nem jött senki. A férfi a szélvédőn át egy olyan magas panelházra mutatott, hogy Boschnak előre kellett hajolnia, ha látni akarta a tetejét, majd a külső függőfolyosókat, az ablakok és ajtó végtelen sorait, amelyek mögött legalább háromszáz

lakás bújt meg. Szinte minden emeleten a korlátokra lógatták ki a mosott ruhát, miáltal a ház homlokzata egyetlen színes mozaikká állt össze, élesen elkülönülve a kétoldalt álló jellegtelen épületektől. Az alagútszerű főbejárat felett büszke felirat tudatta, hogy a helyet a Miami Beach Garden Estates névre keresztelték.

– A hatodik emelet – közölte Szun, miután még egyszer ellenőrizte a Csungking Mansions űrlapját.

– Leparkolunk, és felmegyünk.Szun bólintott, és elhaladt az épület előtt, majd a következő

kereszteződésben megfordult, és visszaindult, hogy végül leálljon egy magas kerítéssel övezett játszótér előtt, ahol gyermekek és édesanyák tömkelege zsúfolódott össze. Bosch tudta, Szun azért választotta ezt a parkolóhelyet, hogy csökkentse az autó ellopásának vagy megrongálásának kockázatát.

Kiszálltak, és végiggyalogoltak a kerítés mentén, hogy annak végében a lakóház felé forduljanak.

Az alagút mindkét oldalát postaládák szegélyezték, amelyek zömét lefújták, zárjukat felfeszegették. A folyosó a liftekhez vezetett. Itt két kisgyermekes anya várakozott, akik ügyet sem vetettek Boschra és Szunra. A pult mögött biztonsági őr ült, de ő sem nézett fel az újságjából.

Bosch és Szun követte a két nőt a liftbe. Az egyikük beillesztett egy kulcsot az irányítópanel nyílásába, mielőtt megnyomott két gombot. Mielőtt még kihúzhatta volna a kulcsot, Szun sietve előrenyúlt, és megnyomta a 6-ost.

Először a hatodikon álltak meg. Szun és Bosch végigsietett a folyosón, az épület bal oldalán nyíló harmadik ajtóig. Bosch felfigyelt egy kis oltárra a szomszédos lakás ajtaja előtt, a

korláton, ahol még most is füstölgött a szellemeknek szánt áldozat. Az égett műanyag bűze megülte a levegőt.

Jobbra húzódott az ajtótól, amely előtt Szun megállt. A zakója alá csúsztatta a kezét, és megmarkolta a fegyvert, de még nem húzta elő. Erezte, ahogy megalvadt vére felrepedezik a mozdulattól. A sebe újra vérezni kezdett.

Szun vetett rá egy pillantást, Bosch kurta biccentéssel jelezte, hogy készen áll. Szun bekopogott az ajtón.

Senki sem válaszolt.Szun újra kopogott, ezúttal hangosabban.Tovább vártak. Bosch vetett egy pillantást a játszótér előtt

hagyott Mercedesre, és látta, hogy eddig békén hagyták.Senki nem felelt a kopogásra.Szun végül ellépett az ajtótól.– Most mit tegyünk?Bosch a füstölgő áldozat felé fordult.– Valaki itthon van a szomszédban. Kérdezzük meg, látta– e

a fickót.Szun elindult, hogy bekopogtasson a következő ajtón.

Ezúttal kapott választ – hatvan körüli töpörödött asszony kémlelt ki a résen. Szun bólintott, elmosolyodott, és beszélni kezdett hozzá. Az asszony idővel megnyugodott, és szélesebbre nyitotta az ajtót, majd miután Szun tovább beszélt, teljesen kitárta előttük, és félreállt, hogy beléphessenek.

Ahogy Bosch átlépte a küszöböt, Szun odasúgta neki:– Ötszáz hongkongi dollár. ígértem neki.– Semmi gond.Kis kétszobás lakásba kerültek. Az első szoba egyszerre

szolgált konyhaként, étkezőként és nappaliként, de csak gyéren bútorozták be, és elhasznált főzőolajtól bűzlött. Bosch

leszámolt öt százast anélkül, hogy elővette volna a pénzköteget. A bankjegyeket becsúsztatta a konyhaasztalon álló, sóval teli tál alá, mielőtt közelebb húzott egy széket, és leült.

Szun állva maradt, akárcsak az asszony. Tovább folytatták a beszélgetést, csak néha vetettek egy-egy pillantást Bosch felé, aki mosolyogva bólogatott, mint aki tudja, miről folyik a társalgás.

Tíz perc telhetett így el, azután Szun félbeszakította a beszélgetést, hogy összefoglalja az elhangzottakat Boschnak.

– Ő Fengji Mai. Egyedül él. Azt mondja, tegnap reggeltől nem lát Pen Kuingkait. Szomszédban lakik, anyjával és húgával. Nem volt itt, de Fengji hallotta. A falon át.

– Milyen idős ez a Peng Kuingkai?Szun lefordította a kérdést, majd a választ is.– Szerinte tizennyolc. De nem jár iskolába.– Hogy hívják a húgát?Újabb kínai szóváltás után Szun jelentette, hogy a húga neve

He. Az asszony másként ejtette a nevet, mint Bosch lánya.Bosch végiggondolta a hallottakat, mielőtt feltette a

következő kérdést.– Biztos benne, hogy tegnap látta a fiút? Szombat reggel?

Mit csinált?Amíg Bosch a fordításra várt, tüzetesen tanulmányozta az

asszonyt. Mindeddig kitartóan Szun szemébe nézett, most azonban félrefordította a fejét, miközben a legutolsó kérdésre válaszolt.

– Biztos – bólintott Szun. – Hangot hallott kint tegnap reggel, és amikor ajtót nyitott, Peng volt odakint, áldozatot égetett. Az ő oltárán.

Bosch bólintott, de biztosan tudta, hogy az asszony kihagyott vagy elferdített valamit.

– Mit égetett?Szun megkérdezte az asszonyt, aki válasz közben mindvégig

lesütötte a szemét.– Azt mondja, papírpénzt.Bosch felállt, és az ajtóhoz lépett. Odakint kiszórta a

hamutartó tartalmát a folyosóra. A szokványos vödörnél kisebb tartóból szerteszét szóródtak a még füstölgő hamvak – Fengji Mai nyilván az elmúlt egy órában áldozott a szellemeknek. Bosch elvett egy füstölőpálcát az oltárról, azzal túrt bele a forró hamvakba, hogy találjon néhány meg– pörkölődött kartont. Addig kutatott, míg végül ráakadt egy darabka műanyagra is, ami elszenesedett és formátlanná vált. Próbálta kézbe venni, de túl forrónak bizonyult.

Visszalépett a lakásba.– Kérdezze meg, mikor használta utoljára az oltárt, és mit

égetett el.Szun lefordította a választ.– Ma reggel használta. Ő is papírpénzt éget.Ezúttal Bosch sem ült le.– Kérdezze meg tőle, miért hazudik.Szun vonakodott megtenni.– Kérdezze csak meg.Amikor Szun feltette a kérdést, az asszony tagadta a vádat.

Bosch kurta bólintással nyugtázta a választ, mielőtt odasétált az asztalhoz, felemelte a sótartót, és zsebre vágta az öt százdollárost.

– Mondja meg neki, hogy hazugságért nem fizetek, az igazságért viszont adok kétezer dollárt.

Az asszony tiltakozott, amikor meghallotta Szun fordítását, ám ekkor a férfi hirtelen kihúzta magát, és dühödten ráripakodott, amitől az asszony láthatóan megrettent. Összetette a kezét, mintha kegyelemért rimánkodna, azután átsétált a másik szobába.

– Mit mondott neki? – érdeklődött Bosch.– Hogy mondjon igazat, mert ha nem, elveszti a lakást.Bosch felvonta a szemöldökét. Szun szemlátomást érzékeny

pontra tapintott.– Azt hiszi, rendőrtiszt vagyok, és maga a főnök – tette

hozzá.– Honnét vette ezt?Mielőtt Szun felelhetett volna, az asszony visszatért egy kis

kartondobozzal. Egyenesen Boschhoz lépett, és átadta neki, azután meghajolt, miközben lassan elhátrált. Bosch felnyitotta a dobozt, amelyben megtalálta egy megolvadt és összeégett mobiltelefon maradványait.

Amíg az asszony magyarázatot adott Szunnak, Bosch elővette saját mobilját, és összehasonlította a megégett példánnyal. A roncsolódás dacára nem lehetett kétséges, hogy a két készülék egyezik egymással.

– Azt mondja, Peng elégette – magyarázta Szun. – Nagyon büdös volt, amivel megharagította a szellemeket, ezért elvette.

– A lányomé.– Biztos?– Én vettem neki. Igen, biztos.Bosch felnyitotta saját telefonját, és megkereste a fotókat.

Addig váltogatta a képeket, amíg rá nem talált egyre, amelyen a lánya iskolai egyenruhájában szerepelt.

– Mutassa meg neki. Kérdezze meg, látta-e őt Peng társaságában.

Szun megmutatta a telefont, és feltette a kérdést az asszonynak. Az asszony megrázta a fejét, miközben összetett kézzel bizonygatta, hogy a színigazat mondja. Bosch nem szorult rá a fordításra. Elővette a pénzét, és leszámolt kétezer hongkongi – nagyjából háromszáz amerikai – dollárt az asztalra, mielőtt az ajtó felé indult.

– Menjünk!

32.

ég egyszer bekopogtak Peng ajtaján, de választ ezúttal sem kaptak. Bosch fél térdre ereszkedett, hogy ki- és bekösse a cipőjét, mialatt tanulmányozta

a zárat.M

– Mit csinál? – kérdezte Szun, miután újra felállt.– Van tolvajkulcsom. Ki tudom nyitni a zárat.Bosch a napszemüveg dacára is jól látta a másik

vonakodását. – Lehet, hogy itt van a lányom, de ha nincs, akkor is találhatunk valamit, amiből kiderül, hol tartják fogva. Maga álljon csak mögém, és fedezzen. Egy perc, és bent vagyunk.

Szun kinézett az óriásokként föléjük tornyosuló panelházakra. – Előbb figyel – mormolta maga elé.

– Figyel? – ráncolta a homlokát Bosch. – Mit kell itt figyelni?

– Az ajtót. Peng hazajöhet. Elvezet minket Madeline.Bosch gyors pillantást vetett az órájára. Fél kettőre járt.– Nem hinném, hogy van időnk erre. Most nyomulnunk kell.

– Hogy érti azt, „nyomulnunk”?– Nem állhatunk le, ember. Mozgásban kell maradnunk, ha

meg akarjuk őt találni.

Szun elfordult az ablaktól, és egyenesen Bosch szemébe nézett. – Egy óra. Figyelünk. Ha visszajövünk, és kinyitjuk az ajtó, nem hozzuk a fegyvert.

Bosch bólintott. Megértette. A betörés egy dolog, a fegyveres betörés megint más – legalább tíz évvel hosszabb.

– Oké, legyen egy óra.Lementek a felvonóval, és kisétáltak az alagúton. Útközben

Bosch megállította Szűnt, és megkérdezte tőle, melyik postaláda Peng lakásáé. Szun megtalálta a postaládát, és mindketten látták, hogy a zárát felfeszítették. Bosch visszanézett az alagúton a biztonsági őr felé, aki békésen olvasta az újságját. Felnyitotta a ládát, és két levelet látott.

– Nem hinném, hogy hétvégén kézbesítenek – jegyezte meg. – Peng és a családja alighanem kereket oldott.

Visszatértek az autóhoz. Szun egy kevésbé feltűnő helyre akart állni, amíg vissza nem térnek, ezért elindult az utcán, majd megfordult, és beállt a fal mellé, amely mögött a szemközti két épület szemetesei sorakoztak. Innét ráláthattak a hatodik emeleti függőfolyosóra és Peng lakásának ajtajára.

– Szerintem csak az időnket vesztegetjük – csóválta a fejét Bosch.

– Nem jönnek vissza.– Egy óra, Harry. Kérem!Boschnak feltűnt, hogy Szun most először szólította a

nevén. Nem mintha ettől megenyhült volna.– Csak kapnak még egy órányi előnyt, ez minden.Bosch elővette a kartondobozt a zsebéből. Felnyitotta, és

lenézett a telefonra.– Maga figyelje a helyet. Addig én megpróbálok valamit.

A rögzítő pántok megolvadtak, így amikor Bosch megpróbálta szétnyitni a telefont, az kettétört a nyomástól. Végigrepedt, és részben szétolvadt az LCD-kijelző is. Félretette a roncsokat, inkább a telefon másik felére összpontosított. A fedél itt is megolvadt, nem akart elválni a műanyag toktól. Bosch kinyitotta az ajtót, kihajolt, és há-romszor nekiütötte a telefont a járdának, minden alkalommal egyre erősebben, mígnem a tok elpattant, és a fedél különvált tőle.

Visszahúzódott a kocsiba, és becsukta az ajtót. A telefon akkumulátora sértetlennek tűnt, de az eltorzult műanyag most is megnehezítette az eltávolítását. Ezúttal a jelvényét vette elő, azzal feszítette ki az akkumulátort a helyéből… és alatta megtalálta a memóriakártya foglalatát.

Üresen.– A rohadt életbe!Ledobta a telefont a padlóra. Csak egy újabb zsákutca.Az órájára nézett. Alig húsz perc telt el azóta, hogy Szunnal

egy órában állapodtak meg, de képtelen lett volna nyugodtan ülni. Minden ösztöne azt harsogta, hogy be kell jutnia abba a lakásba. Talán ott tartják fogva a lányát.

– Sajnálom, Szun Jee – törte meg a csendet. – Maga várhat itt, de én képtelen vagyok rá. Bemegyek.

Előrehajolt, és kihúzta pisztolyát a szíja mögül. Nem akarta ide-kint hagyni a Mercedesben, arra az esetre, ha elkapnák a lakásban, és a rendőrség összekötné őket az autóval. Bebugyolálta a fegyvert a lánya takarójába, kinyitotta az ajtót, és kiszállt. Átlépett a határoló fal egyik résén, és elrejtette a pisztolyt az egyik zsúfolásig telt konténerben. Innét könnyen előveheti, miután végeztek.

Mire visszatért az autóhoz, Szun is kiszállt.– Oké – bólintott. – Megyünk.Visszaindultak a panelház felé.– Hadd kérdezzek valamit, Szun Jee. Sosem veszi le ezt a

napszemüveget?Szun meg sem próbált érdemi választ adni.– Nem.Az előtér biztonsági őre ezúttal se nézett fel. Az épület elég

nagy volt ahhoz, hogy egy– egy kulcsos lakó mindig várakozzon a lift előtt, így öt perc múlva újra ott álltak Peng ajtaja előtt. Amíg Szun a korlátnál őrködött, és takarta a testével, Bosch fél térdre ereszkedett, és munkához látott. Tovább tartott, mint gondolta – négy egész percig de végül kinyitotta a zárat.

– Oké – bólintott.Szun elfordult a korláttól, és követte Boscht a lakásba.Még mielőtt becsukta volna az ajtót, a nyomozó már tudta,

hogy a halál vár rájuk idebent. A levegőt nem töltötte be a bűze, nem fröccsent vér a falakra, az első szobában sem látott semmilyen árulkodó nyomot, de miután az évek során ötszáznál is több gyilkosság helyszínén járt, kifejlesztett egyfajta hatodik érzéket. Bár tudományos bizonyítékokkal nem tudta alátámasztani, felállított egy elméletet, miszerint a kiontott vér zárt térben megváltoztatja a levegő vegyi összetételét. Ezt a változást érezte most is. A tény, hogy a kiontott vér a lányáé is lehet, még borzalmasabbá tette a felismerést.

Feltartott kézzel állította meg Szűnt, mielőtt továbbindult volna.

– Érzi ezt, Szun Jee?

– Nem. Mit?– Valaki meghalt. Ne érjen semmihez, és maradjon szorosan

mögöttem.A lakás elrendezése nem különbözött szomszédjáétól. A két

szobán egy anya osztozott két tizenéves gyermekével. Az első szobában semmi sem utalt rendellenességre vagy veszélyre. A kanapé gyűrött párnája és takarója alapján Bosch feltételezte, hogy a fiú idekint aludt, míg az anya a lányával a másik szobát foglalta el.

Átvágott a szobán, és belépett a hálóba, ahol az ablakon összehúzott függöny kirekesztett minden fényt. A könyökével felkapcsolta a mennyezeti lámpát, amelynek fénye a vetetlen, ám üres ágyra vetült. Nem látták jelét erőszaknak vagy halálnak. Bosch jobbra fordult. A szobából további két ajtó nyílt, alighanem a gardróbba és a fürdőbe.

A zsebében mindig hordott magával gumikesztyűt; most elővett egy párat, és az egyik kesztyűt felhúzta a bal kezére. Először a jobbra eső ajtót nyitotta ki. A gardróbot alaposan kihasználták: a fogasokra aggatott és a padlóra polcozott ruhák a teljes teret kitöltötték. A polcokon dobozok sorakoztak, rajtuk kínai írásjelekkel. Bosch elfordult, és a második ajtóhoz lépett. Habozás nélkül kinyitotta.

A kis fürdőszoba úszott a vérben. Ráfröccsent a mosdókagylóra, a vécére, a csempékre, végigcsorgott a szemközti falon és a virágmintás zuhanyfüggönyön.

Nem is lehetett úgy belépni, hogy elkerüljék a vérfoltokat, de Bosch nem törődött ezzel. Oda kellett jutni a zuhanyfüggönyhöz. Látnia kellett.

Átvágott a kis helyiségen, és elrántotta a függönyt.

A zuhanyfülke amerikai szabvány szerint túlságosan apró volt, nem nagyobb egy régi telefonfülkénél. Valahogy mégis sikerült betuszkolni ide három holttestet.

Visszatartotta a lélegzetét, és előrehajolt, hogy lehetőség szerint azonosítsa az áldozatokat. Mindannyian ruhában haltak meg. A legnagyobb, a fiú arccal lefelé feküdt egy negyvenes asszonyon – az anyján –, akit a falnak rogyva, ülő helyzetben ért a vég. Elhelyezésük bizarr, oidipuszi indítékot sejtetett, bár aligha ez lehetett a gyilkos szándéka. Mindkettőjük torkát fültől fülig átvágták.

Mögöttük, félig az anya mögött, mintha csak rejtőzködne, egy fiatal lány teste bújt meg. Hosszú sötét haja az arcába omlott.

– Istenem! – kiáltott fel Bosch. – Szun Jee!Szun mögötte termett, és hallotta, ahogy zihálva veszi a

levegőt. Bosch elkezdte felvenni a másik kesztyűt.– Van egy lány az alján, de nem látom, ki az. Vegye fel.Újabb pár kesztyűt vett elő és nyújtott Szun felé, aki

kapkodva felhúzta. Együtt emelték ki a halott fiú testét a zuhanyzóból, majd a földre engedték, a mosdótál mellé. Bosch ezután óvatosan elmozdította az anya testét, míg nem láthatta az alatta fekvő lány arcát. Az ő torkát is felhasították. Szeme tágra nyílt, rettegve várták a végzetet. Boschnak minden erejét össze kellett szednie, hogy az arcába nézzen, de nem a lányát látta maga előtt.

– Nem ő az – fújta ki hangosan a levegőt. – A barátnője lehet. He.

Elfordult a mészárszéktől, és elfurakodott Szun mellett, majd visszatérve a hálóba lerogyott az ágyra. A fürdőből tompa

puffanás hallatszott – alighanem Szun helyezte vissza a holttesteket úgy, ahogy találták őket.

Bosch kapkodva vette a levegőt, miközben előrehajolt, és a mellkasa előtt összefonta a karját. A lány rémülettől kikerekedett szemét látta maga előtt. Kis híján leszédült az ágyról.

– Mi történt itt? – suttogta maga elé.Szun kilépett a fürdőszobából, és megállt előtte. Egy szót

sem szólt. Bosch vért látott a gumikesztyűjén.Felállt, és körülnézett a szobában, mintha magyarázatot

találhatna arra, amit a fürdőszobában látott.– Lehet, hogy egy másik triád elrabolta tőlük Maddie-t?

Azután megölt mindenkit, hogy ne hagyjon nyomot?Szun megrázta a fejét.– Akkor háború lenne. De a fiú nem is triád.– Micsoda?! Ezt meg honnét tudja?– Csak egy triád van Tuen Munban. Az Arany Háromszög.

Néztem, de nincs rajta jel.– Miféle jel?Szun habozott egy pillanatig, a fürdőszoba felé fordult, majd

vissza Boschhoz. Azután levette a kesztyűjét, a szájához emelte a kezét, és visszahajtotta az alsó ajkát. A puha belső húson két tetovált kínai írásjel látszott. Bosch gyanította, hogy az Arany Háromszög jele.

– Szóval maga is a triádban van?Szun elengedte ajkát, és megrázta a fejét.– Nem már. Több mint húsz éve.– Azt hittem, a triádokból nem lehet kilépni, legfeljebb

koporsóban.

– Áldozat hoztam, és a tanács elengedett. El kellett mennem Tuen Munból. így mentem Makaóba.

– Milyen áldozatot?Szun még zavartabbnak tűnt, mint amikor megmutatta

Bosch-nak a tetoválását, de végül újra felemelte a kezét, ezúttal azért, hogy levegye a szemüvegét. Egy pillanatig Bosch semmi rendkívülit nem látott, de aztán rádöbbent, hogy Szun bal szeme nem valódi. Most már felismerte a külső sarkából induló félkör alakú vágást is.

– Fel kellett áldoznia a fél szemét, hogy elhagyhassa a triádot?

– Nem bántam meg.Visszatette helyére a napszemüvegét.Szun vallomása és a fürdőszobában látott borzalmak

nyomán Bosch kezdte úgy érezni magát, mintha valamiféle középkori rémmesébe keveredett volna. Emlékeztetnie kellett magát arra, hogy a lánya nincs a fürdőszobában – valahol odakint várja, hogy megmentse.

– Oké – húzta ki magát. – Nem tudom, mi történt itt és miért, de rajta kell maradnunk a nyomon. Lennie kell valaminek a lakásban, ami elárulja, hol van Maddie. Meg kell találnunk, és kezdünk kifutni az időből. – Bosch a zsebébe nyúlt, de üresen találta. – Kifogytam a kesztyűkből, úgyhogy vigyázzon, mihez ér hozzá. Valószínűleg a cipőnk talpa is véres lett. Kár lenne mindenfelé széthordani.

Bosch levette a cipőjét, és a konyhai mosogatóban letisztította róla a vért. Szun követte a példáját. Ezután átkutatták az egész lakást, a hálószobából indulva, a bejárati ajtó felé. Nem találtak semmi hasznosat, míg el nem jutottak a kis konyhába, és Bosch fel nem ismerte, hogy az asztalra

ugyanúgy sóval teli tálat helyeztek, mint a szomszédban. A sókupac itt magasabb volt, és valaki ujjnyomokat hagyott rajta, amikor megformázta. Ahogy végigfuttatta rajta az ujjait, ki tapintott egy sóba ágyazott kis fekete műanyag lapocskát. Azonnal ráismert a mobiltelefon memóriakártyájára.

– Itt van valami.Szun elfordult a konyhaszekrénytől, ahol eddig kutakodott.

Bosch feltartotta a memóriakártyát. Biztosan tudta, hogy ezt vették ki a lánya telefonjából.

– A sóban volt. Talán biztosítéknak szánták.Lenézett a kis műanyag kártyára. Peng Kuingkai okkal vette

ki, mielőtt tűzre hajította a lánya telefonját. Okkal próbálta elrejteni. Bosch haladéktalanul ki akarta deríteni ezt az okot, de úgy döntött, nem lenne bölcs dolog, ha túl soká időznének egy hullákkal teli lakásban.

– Tűnjünk el innét – javasolta.Az ajtó mellett nyíló ablakhoz lépett, és kikémlelt a

függönyön át, mielőtt jelzett társának. Szun kinyitotta az ajtót, és sietve távozott. Bosch behúzta az ajtót, mielőtt lehámozta kesztyűjét. Ahogy kilépett, vetett egy pillantást maga mögé, és meglátta az idős asszonyt a folyosón, amint az oltár előtt térdepelt, és újabb áldozatot mutatott be a szellemeknek. Bosch döbbenten nézte, ahogy a gyertya lángja fölé tartotta az egyik valódi százdollárost, amit tőle kapott.

Elfordult, és sietve elindult a folyosón az ellenkező irányba. Tudta, hogy ezt a világot sosem fogja megérteni. Nem is kellett, legfeljebb annyira, amennyi a lánya megmentéséhez szükséges. A többi nem számított.

33.

osch magához vette a fegyvert, de a takarót hátrahagyta. Amint visszaült az autóba, elővette a telefonját. Pontos mása volt a lányáénak, miután egy

csomagban vették mind a kettőt. Lecsúsztatta a hátsó takarólapot, hogy kivegye az akkut és a memóriakártyát, majd becsúsztatta a lánya telefonjából származó kártyát a helyére. Visszatette az akkumulátort, lezárta a fedelet, és újra be-kapcsolta a telefont.

B

Amíg a telefon magához tért, Szun ráfordult az útra, hogy minél távolabb kerüljenek a lemészárolt család otthonától.

– Hová megyünk? – tudakolta Bosch.– A folyóhoz. Van egy park. Ott leszünk, amíg megtudjuk,

hová megyünk.Más szóval, neki sem volt terve. A memóriakártya volt a

terv.– Amikor a gyerekkoráról meg a kalózokról beszélt, a

triádokra gondolt, igaz?Egy hosszú pillanat múltán Szun bólintott.– Maga is ezt csinálta, ki-be csempészte az embereket?– Nem. Más volt a munkám.Nem mondott többet, Bosch pedig nem erőltette. A telefon

életre kelt. Gyorsan megnézte a hívásjegyzéket. Üresen találta.– Nincs itt semmi. Semmi nyoma telefonhívásoknak.

Amikor a menüből kiválasztotta az e-maileket, ismét csak üres képernyő fogadta.

– Nincs ezen a kártyán semmi! – fakadt ki bosszúsan.– Ilyen ez – közölte Szun nyugodt hangon. – Csak állandó

fájlok mennek a kártyára. Nézze, van-e videó vagy fotó.Bosch a kis görgetőgombbal kiválasztotta a videók ikonját.

Semmi.– Nincs videó – sóhajtott fel csalódottan.Nyilván Peng is abban a hitben vette ki a kártyát Maddie

telefonjából, hogy az rögzítette a használat minden nyomát, csakhogy mégsem. Ez az utolsó nyom is zsákutcába vezetett.

Amikor rákattintott a fotók ikonjára, talált egy listát az eltárolt JPEG fájlokról.

– Fotók vannak.Egyenként megnyitotta a fényképeket, de az újak közt

nemigen talált mást, csak a John Li tüdejéről és bokatetoválásáról készült fotókat. A többi Madeline barátairól meg az iskolai kirándulásokon készült. Ugyan nem tudta meghatározni készítésük időpontját, de láthatóan nem kapcsolódtak az elrablásához. Talált néhány fotót a kowlooni jádepiacon tett kiruccanásról is. Madeline elkattintott néhány képet a Káma-szútra pózaiba merevedett párok jádeszobrairól. Bosch a kamaszkori kíváncsiságnak tudta be ezeket. Biztosan jókat kuncogtak rajtuk a barátnőivel.

– Semmi – állapította meg.Tovább próbálkozott, egyenként rákattintott minden ikonra,

hátha talál egy titkos üzenetet. Végül ráakadt Maddie telefonkönyvére, amit erről a kártyáról másolt át a telefonjára.

– Itt a telefonkönyve.

Megnyitotta a fájlt, és végigböngészte a kapcsolatok listáját. Nem ismerte a lány összes barátját, és sokan csak a becenevükön szerepeltek. Rákattintott az Apa bejegyzésre, és a kijelzőn meglátta saját mobil– és otthoni számát, de semmi olyasmit, aminek nem kellett volna itt lennie.

Visszatért a listához, és továbbment, amíg a T betűnél el nem jutott arra a pontra, amit keresett. Talált egy Tuen Mun bejegyzést, amelyhez egyetlen telefonszám tartozott.

Szun mostanra lehúzódott a hosszú, folyóparti parkba, az egyik híd alá. Bosch felé tartotta a telefont.

– Találtam egy számot Tuen Mun címszó alatt. Az egyetlen szám, amihez nem név tartozik.

– Miért van neki ez a szám?Bosch elgondolkodott, próbálta összeilleszteni a darabkákat.– Nem tudom – mondta végül.Szun elvette a telefont, és tanulmányozta a kijelzőt.– Ez egy mobilszám.– Honnét tudja?– Kilenccel kezdődik. Ez mobilszám itt, Hongkongban.– Oké, akkor mihez kezdjünk vele? Tuen Mun. Lehet, hogy

azé a fickóé, aki fogva tartja a lányomat?Szun a szélvédőn át a folyóra meredt, miközben válaszokat

keresett, és próbált tervet kovácsolni.– Küldünk neki üzenetet – jutott végül eszébe. – Talán

válaszol.Bosch bólintott.– Igen, megpróbáljuk bepalizni. Hátha elárulja, hol van.– Mi az, hogy „bepalizni”?– Átverni. Kijátszani. Úgy tenni, mintha ismernénk. Hogy

kiszedjük belőle, hol van Maddie.

Szun elgondolkodott ezen, mialatt továbbra is a folyóra meredt. Egy bárka lassan siklott a tenger felé. Boschnak eközben eszébe jutott még valami. David Csunak Los Angelesben talán megvannak az eszközei arra, hogy lenyomozzon egy hongkongi mobilszámot.

– Látja a számot, és tudni fogja, hogy bepalizás – döntötte el a kérdést Szun. – Az én telefonom kell.

– Biztos benne? – kérdezte Bosch.– Igen. Az üzenetet mindenhogy kínaiul kell írni. Segít a

bepali– zásnak.Bosch újra bólintott.– Rendben. Okos ötlet.Szun elővette a mobilját, és elkérte Boschtól a számot.

Elindította az SMS szolgáltatást, azután újra megtorpant.– Mit írjak?– Legyen benne egy kis sürgetés. Erezze úgy, hogy

válaszolnia kell, azután pedig találkoznunk.Átbeszélték a pontos üzenetet, míg elő nem álltak egy

lényegre törő és egyszerű szöveggel. Szun lefordította és elküldte. A kínaiul írt üzenetben ez állt: „Gond van a lánnyal. Találkozhatunk?"

– Oké, akkor várjunk – javasolta Bosch.Ügy döntött, nem vonja be Csut, amíg nem feltétlenül

muszáj.Vetett egy pillantást az órájára. Délután kettő. Kilenc órája

lépett Hongkong földjére, és semmivel sem állt közelebb a megoldáshoz, mint amikor még harmincötezer láb magasan repült a Csendes– óceán felett. Az eltelt időben örökre elveszítette Eleanor Wisht, most pedig kivárásra játszott, ami lehetőséget adott a bűntudatnak és a gyásznak, hogy újra

átvegye az irányítást a gondolatai felett. Ránézett Szun telefonjára abban a reményben, hogy gyors választ kapnak az üzenetre.

Nem kaptak.A néma percek olyan lassan múltak, ahogyan a hajók

siklottak a vízen. Bosch próbált Peng Kuingkaira és lánya elrablására összpontosítani. A teljes képet nem rakhatta ki bizonyos töredékek hiányában, de felállíthatta az események sorrendjét és láncolatát. S miközben ezt tette, tudnia kellett, hogy minden a saját cselekedeteire vezethető vissza.

– Az egészről én tehetek, Szun Jee. Én követtem el a hibát, ami miatt ez az egész történt.

– Nincs értelme, hogy…– Ne, várjon. Csak hallgasson végig. Tudnia kell mindenről,

hátha felfigyel valamire, amire én nem.Szun nem szólt, Bosch folytatta:– Az egész velem kezdődött. Egy ügyön dolgoztam L.A.-

ben, amelynek gyanúsítottja az ottani triád egyik tagja. Nem tudtam valamit, ezért megkértem a lányomat, hogy fordítson le nekem egy kínai tetoválást. Küldtem neki egy fotót. Mondtam neki, hogy az ügy a triáddal kapcsolatos, ezért senkinek sem szabad megmutatnia a tetoválást, még csak nem is beszélhet róla. Maddie tizenhárom éves… mintha csak arra kértem volna, hogy kürtölje szét a világnak. Az ő világának. Penggel és a húgával lógott, akik a másik csapatban játszottak. Talán fel akart vágni előttük. Beszélt nekik a tetoválásról, az ügyről, és ezzel elindult a lavina. – Szunhoz fordult, de nem tudott olvasni az arcából.

– Milyen lavina? – ráncolta a homlokát a férfi.

– Nem érdekes, a lényeg, hogy a barátai nem a Boldog Völgyben éltek. S ahogy maga is mondta, Peng nem tartozott a Tuen Mun-i triádhoz, de talán ismert embereket, és be akart kerülni. Sokfelé megfordult. Talán ismert valakit, és úgy gondolta, Maddie lesz a belépőjegye. Elmondta, mit hallott. Az ismerősei összerakták a képet, majd utasították, hogy kapja el a lányt és küldje el az üzenetet. A videót.

Bosch egy pillanatra elhallgatott, ahogy a lánya helyzetével kapcsolatos gondolatok elvonták a figyelmét.

– Ekkor azonban történt valami. Valami megváltozott. Peng elvitte őt Tuen Munba. Talán át akarta adni a triádnak, azok el is fogadták, őt azonban így se vették be. Ehelyett megölték a családjával együtt.

Szun megcsóválta a fejét, és most először megszólalt. Bosch történetének egyik mozzanata nem fért a fejébe.

– De miért csinálja? Megöli az egész családot?– Nézzük az időzítést, Szun Jee. Az idős hölgy a

szomszédban késő délután hangokat hallott a falon át, igaz?– Igaz.– Akkorra én már a gépen ültem. Iderepültem, és ők

valahogyan megtudták. Nem kockáztathatták, hogy megtalálom Penget, a húgát vagy az anyját. Elejét vették a fenyegetésnek, és rövidre zárták az ügyet. Ha Peng nem rejti el a memóriakártyát, hol lennénk most? Zsákutcában.

Szun rámutatott valamire, amiről Bosch mintha elfeledkezett volna.

– De honnét tudják, hogy iderepül?Bosch megcsóválta a fejét.– Remek kérdés. Kezdettől kiszivárgott minden információ,

de azt gondoltam, van legalább egy nap előnyöm.

– Los Angelesben?– Igen, odahaza L.A.-ben. Valaki figyelmeztette a

gyanúsítottat, hogy a nyomában vagyunk, ő pedig próbált meglépni. Ezért kellett letartóztatnunk, mielőtt lett volna elég bizonyítékunk, és ők ezért rabolták el Maddie-t.

– Nem tudja, ki?– Biztosan nem, de ha hazamegyek, kiderítem. És gondom

lesz rá.Szun többet hallott ki Bosch szavaiból, mint amennyit

mondani akart.– Akkor is, ha Maddie biztonságban van? – kérdezte.Mielőtt Bosch válaszolhatott volna, a telefon vibrálni

kezdett Szun kezében. Szöveges üzenet érkezett. Bosch közelebb hajolt, míg Szun elolvasta. A kínai szöveg a lényegre szorítkozott.

– Mi áll benne?– Rossz szám.– Ennyi?– Nem vették a bepalizást.– Francba!– És most?– Küldjön még egy üzenetet! írja azt, hogy találkoznunk

kell, különben megyünk a rendőrségre.– Túl veszélyes. Lehet, hogy megszabadulnak tőle.– Nem, ha már megvan a vásárló. Azt mondta, értékes

árucikk. Akár szexuális célra, akár a szerveiért, de értékes. Nem szabadulnak meg tőle. Talán minél előbb nyélbe akarják ütni az üzletet, ami esélyt ad nekünk, de biztosan nem szabadulnak meg tőle.

– Még azt se tudjuk, ő-e az. Csak egy szám a lánya listáján.

Bosch megrázta a fejét. Tudta, hogy Szunnak igaza van. Túl kockázatos ilyen vakon lövöldözni. Újra eszébe jutott David Csu. Lehetséges, hogy az ÁBO nyomozója szivárogtatta ki az értesüléseket, ami végül elvezetett a lánya elrablásához. Mekkora kockázatot vállal, ha felhívja?

– Nincs valaki a kaszinóban, Szun Jee, aki le tud futtatni egy keresést erre a számra? Aki megszerzi a nevet és a címet?

Szun egy hosszú pillanatig mérlegelte a kérdést, mielőtt megrázta a fejét.

– Nem, ez nem lehetséges. Nyomozás van Eleanor miatt…Bosch megértette. Szunnak mindent meg kell tennie azért,

hogy az egész ne üthessen vissza a cégére és a kaszinójára. Ez pedig Csu felé billentette a mérleget.

– Oké. Szerintem én ismerek valakit.Felnyitotta a telefont, hogy előkeresse a kapcsolatait, azután

rájött, hogy a lánya telefonjából származó kártyát még nem cserélte vissza. Nekiállt kivenni a kártyát, és visszatenni a sajátját, rajta a kapcsolataival.

– Kit hív? – kérdezte Szun Jee.– Egy nyomozót, akivel együtt dolgozom. Az ázsiai

bűnszervezetekkel foglalkozik, és vannak ideát kapcsolatai.– Ó az, aki talán szivárogtat?Bosch bólintott. Jó kérdés.– Nem lehet kizárni, de éppúgy lehet bárki más az

egységéből vagy akár az egész rendőrségről. E pillanatban nemigen van más választásom.

Miután a telefonja újra üzemkész lett, kikereste a kapcsolatai közül Csu számát. Elindította a hívást, és megnézte az óráját. Los Angelesben szombat éjfél körül járt az idő.

Csu az első csengetés után felvette.

– Csu nyomozó.– David? Itt Bosch. Bocs, hogy ilyen későn hívom…– Egyáltalán nincs késő. Még dolgozom.Bosch meglepődött.– A Li-ügyön? Történt valami?– Igen, az est jó részét Robert Livel töltöttem. Próbálom

meggyőzni róla, hogy tanúskodjon Csang ellen a zsarolási vádban.

– És sikerül?Csu egy pillanatnyi hallgatás után felelt.– Eddig nem, de hétfő reggelig hosszú még az idő. Még

Hongkongban van, igaz? Megtalálta a lányát?Csu hallhatóan őszinte aggodalommal kérdezett Madeline-

ről.– Még nem, de találtam egy nyomot. Ezért is hívtam fel. Le

tud futtatni egy keresést egy hongkongi mobilszámra?Újabb hosszú szünet.– Harry… az ottani rendőrség sokkal alkalmasabb erre, mint

én.– Lehet, de ebben az ügyben nem működöm együtt a

rendőrökkel.– Egyedül dolgozik.Nem kérdésnek szánta.– Nem kockáztathatom, hogy kiszivárogjon valami. Már

közel vagyok. Egész nap követtem a nyomot, így jutottam el a számhoz. Feltehetően ahhoz tartozik, aki fogságban tartja a lányomat. Tud nekem segíteni?

Csu egy hosszú pillanatig nem válaszolt.– Ha segítek is, a forrásom a hongkongi rendőrségnél van,

ezt ugye tudja?

– Nem kell elárulnia, miért van szüksége az információra, vagy hogy kinek kell.

– De ha a dolgok rosszul alakulnak odaát, én iszom meg a levét.

Bosch kezdte elveszíteni a türelmét, de próbált nyugodt maradni, miközben részletezte a lányára váró borzalmakat.

– Nézze, kezdünk kifutni az időből. Úgy tudjuk, a lányomat el akarják adni. Nagy valószínűséggel még ma. Talán épp ebben a pillanatban. Szükségem van a címre, Dave. Megszerzi nekem vagy sem?

Csu ezúttal egy pillanatig se habozott.– Mondja a számot.

34.

su azt mondta, legalább egy óra kell, amíg hongkongi kapcsolatán keresztül lenyomozza a mobilszámot. Bosch belegondolni is alig mert, hogy ennyi időt

vesztegessenek, miközben a lánya bármelyik pillanatban az embercsempészek kezére kerülhet, de nem tehetett mást. Remélte, hogy Csu is megérti, mennyire szorítja őket az idő. Mielőtt összecsukta a telefont, még figyelmeztette, hogy erről a kérésről senkinek se beszéljen.

C

– Még mindig azt hiszi, hogy valaki kiszivárogtatja a híreket, Harry?

– Tudom, hogy így van, de ezt ne most vitassuk meg.– És mi van velem? Bennem megbízik?– Felhívtam, nem?– Szerintem maga senkiben se bízik, Harry. Azért hívott

engem, mert nincs senki más.– Tudja, mit? Csak nyomozza le azt a számot, és hívjon

vissza!– Persze, Harry. Ahogy akarja.Bosch összecsukta a telefont, és Szunhoz fordult.– Lehet, hogy egy óráig is eltart.Szun arca közönyös maradt. Elfordította a kulcsot, és

beindította az autót.– Ennie kell, amíg várunk.

Bosch megrázta a fejét.– Nem, most nem ehetek. Nem, amíg ő odakint van… és

nem tudom… Nem, képtelen lennék egy falatot is enni.Szun leállította az autót. Ott várták be Csu hívását.Lassan telt az idő, és Bosch úgy érezte, drágán meg kell

fizetnie minden egyes percért. Végiggondolta az események sorát, kezdve onnét, hogy lekuporodott a Fortune Liquors pultja mögé, és megvizsgálta John Li holttestét. Most döbbent csak rá, hogy a gyilkos kíméletlen üldözésével mekkora veszélybe sodort mindenkit. A lányát. A volt feleségét. Egy egész családot a távoli Tuen Munban. A bűntudat még soha életében nem nehezedett ilyen súllyal a vállára, és nem tudta, képes lesz-e elviselni.

Életének egyenletében most először jelent meg a ha mint változó. Ha visszaszerzi a lányát, talán még kaphat megváltást. Ha soha többé nem látja őt, nem is reménykedhet ebben.

Ez mindennek a végét jelentené.A felismeréstől olyan fizikai rosszullét fogta el, hogy

megborzongott, és ki kellett nyitnia az ajtót.– Muszáj járnom egyet.Kiszállt, és becsukta az ajtót, mielőtt Szun bármit

kérdezhetett volna. A folyóparton ösvény vezetett, arrafelé indult. Lehajtott fejjel, sötét gondolataiba mélyedve gyalogolt, észre sem vette az embereket, akik elhaladtak mellette, sem a hajókat, ahogy elsiklottak a folyón.

Végül eljutott odáig, hogy nem segít a lányának azzal, ha olyan dolgokon tépelődik, amelyeken úgysem tud változtatni. Próbálta lerázni magáról a komor gondolatokat, hogy valami hasznosra összpontosítson. A lánya telefonjából származó

memóriakártya rejtélye továbbra se hagyta nyugodni. Miért tárolt el Madeline egy Tuen Mun névvel jelölt számot?

Miután elegendő ideig töprengett a kérdésen, rátalált a válaszra, ami eddig rejtve volt előtte. Madeline-t elrabolták, tehát a telefont is elvették tőle, így feltehetően nem Madeline, hanem az elrablója tárolta el a számot. A következtetés számos lehetőséget nyitott meg. Peng vette fel és küldte el a videót, a telefon tehát az ő birtokába került. Akkor pedig használhatta is a sajátja helyet, hogy nyélbe üsse az üzletet, és elcserélje Madeline-t a kialkudott árért.

A számot vélhetően azért tárolta el a kártyán, mert vagy sokat használta a tárgyalások alatt, vagy nyomot akart hagyni maga után, ha bármi történne vele. A kártyát is ezért rejthette a sóba. Hogy valaki megtalálja.

Bosch megfordult, hogy megossza legújabb következtetését Szun– nal. Száz méterre lehetett, amikor látta, hogy Szun kiszáll az autóból, és hevesen integet neki. Lenézett a kezében tartott telefonra, és ellenőrizte a kijelzőt. Nem mulasztott el egy hívást se, így Szun izgatottsága nem lehetett kapcsolatban Csuval.

Futva indult visszafelé.Szun visszaült az autóba, és becsukta az ajtót. Bosch

nemsokára beugrott mellé.– Mi az?– Új üzenet. SMS.Feltartotta a telefont, hogy megmutassa Boschnak a

szöveget, még ha azt kínaiul írták is.– Mi áll benne?– Azt írja, „Milyen gond? Ki az?"

Bosch bólintott. Az üzenet küldője nem tudta, miről van szó, mégis elküldte ezt az üzenetet, ami azt bizonyította, hogy közel járnak az igazsághoz.

– Mit válaszol? – kérdezte Szun.Bosch nem felelt. Gondolkodott.Szun telefonja vibrálni kezdett. Lenézett a kijelzőre.– Egy hívás. O az. Az a szám.– Ne vegye fel. Tönkretehet mindent. Később is

visszahívhatjuk. Előbb lássuk, hagy-e üzenetet.A telefon megszűnt vibrálni, azután várni kezdtek. Bosch

próbálta kitalálni a következő lépést ebben a szövevényes és halálos játszmában. Egy idő után Szun megcsóválta a fejét.

– Nincs üzenet. Most már ő is tudja.– Mi volt a kimenő üzenetben? Megadta a nevét?– Nem, nem volt név. Le van tiltva.Helyes. Egy semmitmondó üzenet. A hívó alighanem abban

reménykedett, hogy megtudhat valami közelebbit.– Oké, akkor küldjön neki egy üzenetet. Írja meg, hogy nem

beszélhet, mert nem biztonságos. Írja meg, hogy személyesen kell találkozniuk.

– Ez minden? Azt kérdezi, mi a gond. Nem válaszolok?– Nem, még nem. Húzzuk az időt. Minél tovább tart, annál

több időt nyerünk Maddie-nek. Érti?Szun kurtán bólintott.– Igen, értem.Begépelte, és elküldte Bosch üzenetét.– Akkor most várunk – jelentette be.Boscht nem kellett rá emlékeztetnie, bár valami azt súgta

neki, hogy a várakozás nem fog soká tartani. A csel bevált, a

szöveges üzenet küldője ráharapott a csalira. Alig jutott erre a következtetésre, máris újabb SMS érkezett Szun telefonjára.

– Találkozni akar. – Csak egy pillantást vetett a kijelzőre. – Ötkor a Geónál.

– Az mi?– Egy étterem az Aranyparton. Nagyon híres. Vasárnap

délután tele van.– Milyen messze van az Aranypart?– Innét egy óra.Boschnak mérlegelnie kellett, hogy az ismeretlen talán csak

játszik velük – egy órára elküldi őket, hogy ne legyenek útban. Ránézett az órájára. Közel egy óra telt el, amióta beszélt Csuval. Mielőtt elkötelezte magát az aranyparti találkozó mellett, előbb tudnia kell, mire jutott. Miközben Szun beindította az autót, és kifordult a parkból, Bosch újra hívta Csu számát.

– Csu nyomozó.– Itt Bosch. Letelt az óra.– Nem egészen, még várni kell. Elintéztem a hívást, de még

nem szóltak vissza.– Beszélt valakivel?– Hát… nem, de hagytam üzenetet az emberemnél. Azt

gondoltam, ilyen későn nem lenne illendő…– Itt nincs késő, Csu! Odaát van késő, nem itt! Elintézte a

hívást vagy sem?– Kérem, Harry, elintéztem a hívást, csak egy kicsit

összezavarodtam. Itt késő van, odaát vasárnap. De talán éppen azért, mert vasárnap van, az emberem nem siet válaszolni. Amint megteszi, szólni fogok.

– Addigra talán már késő lesz.

Bosch összecsukta a telefont. Máris bánta, hogy megbízott Csuban.

– Semmi – jelezte Szunnak.

Negyvenöt perc alatt eljutottak az Aranypartra. Az Új Területek nyugati peremén működő üdülőhely kínaiakat éppúgy vendégül látott, mint a világ minden részéből érkező utazókat. A Castle Peak– öböl fölé hivalkodóan előkelő szálloda magasodott, az öblöt szegélyező sétányon egymást érték a szabadtéri éttermek.

Telefonos kapcsolatuk előrelátóan választotta a Geót, amely beékelődött két hasonló szabadtéri étterem közé – mindhárom helyen hatalmas tömeg gyűlt össze. A sétányon zajló kézműves vásár megduplázta a környéken tartózkodók számát, ahogy az olyan helyekét is, ahonnét bárki észrevétlenül figyelhette őket. A körülmények szinte lehetetlenné tették, hogy felismerjenek valakit, aki nem akarta, hogy felismerjék.

A tervnek megfelelően Bosch és Szun különváltak; Bosch az Aranypart kapujánál kiszállt. Itt egyeztették az óráikat, mielőtt Szun továbbhajtott. Ahogy átsétált a szállodán, Bosch megállt az ajándékboltnál, ahol napszemüveget és baseballsapkát vett, utóbbin a hotel aranyszínű emblémájával. Vásárolt egy térképet és egy eldobható kamerát is.

A szállodából tíz perccel öt előtt lépett át a szomszédos, Yellow Flower nevet viselő étterembe, ahonnét beláthatta a Geo asztalait. Egyszerű tervet dolgoztak ki. Azonosítani akarják annak a számnak a gazdáját, amelyet Bosch talált a lánya telefonjában, azután követik, miután elhagyta a Geót.

A Yellow Flowerben, a Geóban és a harmadik nagy étteremben, a Big Surben az asztalokat fehér sátrak alatt állították fel, ahol tengeri szellő hűtötte a vendégeket, és

dagasztotta a vásznakat. Miközben a helyére várt, Bosch felváltva nézte az óráját, és tanulmányozta a zsúfolt éttermet.

Több vendégsereget is látott, vasárnap délután egész nagycsaládok gyűltek itt össze. Ezeket az asztalokat Bosch kihagyta a számításból azon az alapon, hogy az emberük aligha érkezik ekkora társasággal. Ezzel együtt hamar rá kellett jönnie, milyen nehéz feladat bárkit is kiszúrni ekkora tömegben. Csak mert a Geóban beszélték meg a találkozót, az általuk keresett személy nem feltétlenül ült be az étterembe. Éppenséggel bárhol lehetett, és csinálhatta, amit Bosch és Szun – igyekezett azonosítani a másik felet.

Boschnak nem maradt más választása, mint hogy végigvitte a tervet. Feltartott ujjal jelzett a hostessnek, aki elkísérte talán a legrosszabb asztalhoz, ahonnét nem látszott a tenger, a három étterem viszont annál jobban. Ilyen helyre általában az egyedül étkezőket ültették, és Bosch nem is reménykedett másban.

Újra ellenőrizte az időt, mielőtt kiterítette maga elé a térképet. A kamerával lesúlyozta, majd levette olcsó és félreszÁBOtt sapkáját. Örült, hogy megszabadult tőle.

Öt óra előtt még egyszer végigpásztázta tekintetével az éttermeket, de nem látott senkit, aki alkalmas jelöltnek tűnt. Senki sem ült egymagában, mint ő, sem titokzatos társaságban, napszemüvegben vagy bármilyen álcában. Kezdte azt hinni, hogy a csel nem vált be. A kapcsolatuk felismerte a csapdát, és nem sétált bele, inkább lépre csalta őket.

Épp abban a pillanatban nézett az órájára, amikor a másodperc-mutató elérte a tizenkettest. Öt óra lett. Szun első SMS-ének pontban ötkor kell érkeznie.

Végigpásztázta az éttermeket abban a reményben, hogy meglát egy gyors mozdulatot, netán valaki épp most küld

üzenetet a telefonján, de ennyi ember közt semmit sem látott, és a másodpercek vészesen peregtek.

– Jó napot, uram! Csak így egyedül?A pincérnő jelent meg az asztalánál. Bosch nem törődött

vele, tekintete tovább fürkészte a Geo vendégseregét.– Uram!Bosch anélkül válaszolt, hogy felnézett volna rá.– Hozna nekem egy kávét? Feketén, ha lehet.– Hogyne, uram.Érezte, ahogy a pincérnő elvonul. Bosch eltöltött egy újabb

percet a tömeg felmérésével, majd kiterjesztette a keresést a Yellow Flowerre és Big Surre. Látott egy nőt, aki a mobilján beszélt, de senki más nem használt telefont.

A saját mobilja megcsörrent a zsebében. Elővette, és fogadta a hívást abban a tudatban, hogy Szun lesz az.

– Válaszolt az első SMS-re. Azt írta: „Várok”. Ennyi.Azt tervezték, hogy Szun pontban ötkor üzenetet küld,

amiben leírja, hogy dugóba került, ezért késni fog. Miután elküldte az SMS-t, ezt a választ kapta rá.

– Nem látok senkit – csóválta a fejét Bosch. – Túl nagy ez a hely. Jó választás.

– Igen.– Hol van?– A bárban, a Big Sur végén. Nem látok senkit.– Oké, akkor mehetünk tovább?– Kész vagyok.– Próbáljuk újra!Bosch összecsukta a telefonját, amint a pincérnő megjelent a

kávéjával.– Óhajt rendelni?

– Nem, még nem. Még meg kell néznem az étlapot.A nő távozott. Bosch belekortyolt a forró kávéba, mielőtt

felütötte az étlapot. Miközben tanulmányozta a felsorolt ételeket, jobb kezét az asztalon tartotta, hogy lássa az óráját. 17.05-kor Szun újabb üzenetet küldött.

A pincérnő visszatért, és ismét rákérdezett, mit rendel. Egyértelmű jelzést küldött: rendeljen vagy távozzon. Forognia kell az asztaloknak.

– Van itt gvai lang go?– Az teknőcpáncélból készült kenőcs.A hangsúlyával is érzékeltetni próbálta, mennyire

mellényúlt.– Tudom. Orvosság minden bajra. Van vagy nincs?– Az étlapon nincs.– Akkor hozzon valami tésztafélét.– Mégis milyet?Az étlapra mutatott. Miután a választást nem könnyítették

meg képek, Bosch elveszettnek érezte magát.– Mindegy. Tudja, mit? Hozzon sült rizst rákkal.– Ez minden?– Ez minden. – A nő felé nyújtotta az étlapot, hogy végre

békén hagyja.Miután a pincérnő távozott, újra ellenőrizte az időt, mielőtt

folytatta az éttermek megfigyelését. A második üzenet most ment el. Tekintete fürgén járt az asztalok között, de ezúttal se vett észre semmi rendhagyót. A korábban látott nő egy újabb hívást intézett, hadarva beszélt valakivel. Egy kisfiú ült mellette, unottan és vasárnapi ruhájában feszengve.

Bosch telefonja vibrálni kezdett.

– Újabb válasz – jelentette Szun. – Ha nincs ott öt perc, a találkozó lefújva.

– És nem látott senkit?– Senkit.– Elküldte a másodikat?– Öt tízkor.– Oké.Bosch összecsukta a telefonját, és letette az asztalra.

Terveztek egy harmadik üzenetet is, ami talán előcsalogathatja a kapcsolatukat. Az üzenetben az állt, hogy Szun lemondja a találkozót, mert kiszúrt egy mögötte haladó autót, egyben sürgette az ismeretlent, hogy ő is haladéktalanul távozzon a Geóból.

A pincérnő visszatért, és letett elé egy tál rizst. A rák a tetejére került, felfúvódott szemei fehérre főttek. Bosch félretolta az ételt.

Megcsörrent a telefonja. Vetett egy pillantást az órájára, mielőtt fogadta a hívást.

– Máris elküldte? – kérdezte.Eleinte nem kapott választ.– Szun Jee?– Itt Csu, Harry.Bosch még egyszer megnézte az időt. Most kellett

elküldeniük az utolsót.– Mindjárt visszahívom.Összecsukta a telefont, és tovább fürkészte a három étterem

asztalait abban a reményben, hogy egy szerencsés pillanatban kiszúrhatja a kapcsolatot. Talán amikor a szöveget olvassa, vagy éppen válaszol rá…

Semmi sem történt. Senki nem vette elő a telefonját, nem vetett

egyetlen pillantást se a kijelzőre. Túlságosan sok embert kellett egyszerre megfigyelnie, és a feladat képtelensége kezdte felőrölni a türelmét. Tekintete az asztalhoz tévedt, ahol a nő és fia ült, és látta, hogy épp távoznak. A nő fürgén mozgott, kézen fogta és magával vonszolta tiltakozó kisfiát. A másik kezében a mobiltelefonját szorongatta.

Bosch felnyitotta a telefonját, és beütötte Szun számát. A férfi azonnal felvette.

– A nő és a kisfiú. Arrafelé mennek. Azt hiszem, a nő az.– Megkapta a szöveget?– Nem, szerintem őt küldték el, hogy vegye fel a

kapcsolatot. Az SMS-eket valahol máshol fogadják. Követnünk kell a nőt. Hol az autó?

– Elöl.Bosch felállt, és leszámolt az asztalra háromszáz dollárt,

mielőtt a kijárat felé indult.

35.

zun már a kocsiban várakozott, a Yellow Flower előtt. Ahogy Bosch kinyitotta az ajtót, hangot hallott maga mögött.S

– Uram! Uram!A pincérnő szaladt felé, kezében a sapkájával és a

térképével. Magával hozta a visszajárót is.– Ezeket ott felejtette, uram.Bosch elvette a holmiját, és köszönetét mondott, mielőtt

visszaadta az aprót.– Tartsa meg.– De hát hozzá se nyúlt a rákhoz…– Igaza van.Bosch bevette magát a kocsiba, és csak reménykedhetett,

hogy a pillanatnyi késedelem miatt nem veszítik el a nőt és a gyereket. Szun azonnal beletaposott a gázba, és besorolt a forgalomba. Előremutatott a szélvédőn át.

– Az a fehér Mercedes.A kocsi másfél háztömbbel járt előttük a gyér forgalomban.– A nő vezet? – kérdezte Bosch.– Nem. Beültek egy autóba. Egy férfi vezet.– Rajtuk tartja a szemét? Nekem el kell intéznem egy hívást.– Rajtuk.

Miközben Szun követte a fehér Mercedest, Bosch visszahívta Csut.

– Itt Bosch.– Oké, megtudtam ezt-azt a hongkongiaktól, de rengeteget

kérdeztek, Harry.– Azért csak mondja, mit tudott meg.Elővette a jegyzetfüzetét és a tollát.– Oké, a telefonszámot egy cég nevére jegyezték be.

Northstar Seafood and Shipping. A Northstar egy szó. Tuen Munban működik. Ez ott van az Új…

– Tudom. Megvan a pontos cím?Csu megadott egy címet a Hói Vah úton, amit Bosch

hangosan elismételt. Szun bólintott. Tudta, hol van.– Oké, még valami? – kérdezte Bosch.– Igen. A Northstar gyanús vállalkozás, Harry.– Hogy érti? Mivel gyanúsítják?– Nem tudni pontosan, de leginkább illegális

szállítmányozással és üzleti gyakorlattal.– Mondjuk emberkereskedelemmel?– Az is lehet. Mondom, nem tudni pontosan. Csak azt, hogy

mindenki kíváncsi, minek kell a szám.– És mit mondott nekik?– Hogy vaktában lövöldözünk. A számot egy eldobott fecnin

találtuk, az egyik gyilkossági ügy kapcsán. Azt mondtam, még nem tudjuk, hogyan lehet vele kapcsolatban.

– Helyes. Név nem tartozik a telefonszámhoz?– Közvetlenül a számhoz nem, de a Northstar Seafood and

Shipping tulajdonosa egy bizonyos Dennis Ho. Negyvenöt éves, de ennél többet nem lehet tudni róla anélkül, hogy el ne árulnám, miért szaglászunk utána.

– Ez is nagy segítség. Köszönöm.Bosch véget vetett a hívásnak, majd tájékoztatta Szűnt a

fejleményekről.– Hallott már erről a Dennis Hóról? – kérdezte.Szun megrázta a fejét.– Soha.Bosch tudta, hogy fontos döntés előtt állnak.– Nem tudom, a nőnek van– e bármi köze ehhez az egészhez

– mutatott előre, a fehér Mercedesre. – Lehet, hogy csak a drága időt vesztegetjük. Szerintem hagyjuk, és menjünk egyenesen a Northstarhoz.

– Még nem kell dönteni.– Miért nem? És ha csak vesztegetjük az időt?Szun a fehér Mercedes felé biccentett, ami kétszáz méterrel

előttük haladt.– A rakpart felé tart. Lehet, hogy odamegy.Bosch bólintott. Tényleg nem kell azonnal döntenie.– Hogy áll a benzin? – kérdezte.– Dízel – igazította ki Szun. – És jól.

Az elkövetkező fél órában a partvonalat követték a Castle Peak Roadon, tisztes távolságban a fehér Mercedestől, de egy pillanatra sem veszítve szem elől. Útközben alig szóltak egymáshoz. Eljutottak arra a pontra, hogy tudták, milyen rövid az idő, és nem maradt mondanivalójuk. A Mercedes és a Northstar vagy elvezeti őket Maddie Boschhoz, vagy soha többé nem látják őt.

Ahogy Tuen Mun központjának égbe törő lakóépületei felbukkantak előttük, Bosch látta, hogy a Mercedes

irányjelzője villogni kezd. Az autó balra fordult, és távolodni kezdett a vízparttól.

– Elkanyarodik – hívta fel a figyelmet.– Az gond – bólintott Szun. – Az iparterület előttünk van.

Az ott arra lakóövezet.Egy pillanatra mindketten elnémultak, mintha csak arra

várnának, hogy a Mercedes vezetője felismeri a tévedését, és korrigálja az útirányt.

Nem ez történt.– Most merre? – kérdezte végül Szun.Bosch magában ádáz küzdelmet vívott. A lánya élete

múlhatott a döntésén. Tudta, még külön se válhatnak, hogy egyikük az autót kövesse, a másik továbbhaladjon a vízparton. Bosch számára ismeretlen világba került, ahol egymagában nem sokra ment. Szüksége volt Szunra. Végül ugyanarra a következtetésre jutott, amire azután, hogy beszélt Csuval.

– Pokolba a nővel! Menjünk a Northstarhoz.Szun továbbhaladt, így elhagyta a fehér Mercedest, amint az

balra fordult a Tsing Ha Lane névre keresztelt úton. Bosch kikémlelt a szélvédőn, amint az autó lelassított. A vezető visszanézett rá, de csak egyetlen pillanatra.

– Francba! – mormolta maga elé.– Mi az? – kérdezte Szun.– Rám nézett. A vezető. Azt hiszem, rájöttek, hogy követjük

őket. Szerintem igazunk volt, a nő is benne van.– Akkor jó.– Mi az ördögről beszél?– Ha tudják, hogy követjük őket, akkor azért fordulnak el,

hogy menjünk minél messzebb a Northstartól. Érti?– Értem. És remélem, igaza van.

Hamarosan elérték az iparterületet, a rakodóparton sorakozó régi raktárakat és csomagolóüzemeket. Folyami bárkákat és közepes méretű halászhajókat kötöttek ki a mólóknál, néhol kettőt-hármat is egymáshoz, de most valamennyi elhagyatottnak tűnt. Vasárnap senki sem dolgozott.

Számtalan más hajó is horgonyzott az öbölben, valamennyi biztonságban a monszun viharaitól, a hosszú beton hullámtörő mögött, amely a kikötő külső határa is volt egyben.

A forgalom egyre gyérebbé vált, és Bosch már amiatt aggódott, hogy a kaszinó fekete Mercedese ki fog lógni a környezetből, ahogy közelednek a Northstarhoz. Szun is hasonló következtetésre juthatott, mert lefordult egy bezárt élelmiszerbolt parkolójába, és leállította a motort.

– Nagyon közel van – mondta. – Hagyjuk itt az autót.– Egyetértek – bólintott Bosch.Kiszálltak, és gyalogosan tették meg az út hátralévő részét,

miközben mindvégig a raktárak falához tapadtak, és mindenfelé őrszemeket kerestek. Szun mutatta az utat, Bosch közvetlenül mögötte maradt.

A Northstar Halászati és Szállítmányozási vállalat a 7– es rakparton üzemelt. Kínai és angol felirattal ellátott zöld raktárépülete közvetlenül a víz mellett állt, mólója pedig messze benyúlt az öbölbe. A móló két oldalán négy hetvenöt láb hosszú, fekete törzsű és zöld kormányházú halászhajó horgonyzott, míg a móló végében egy nagyobb hajót láttak, amelynek hatalmas daruja toronymagasan tört az ég felé.

Jelenlegi helyükről, a 6-os rakpart egyik raktárának sarkából Bosch nem látott mozgást. A Northstar raktárának kapuit mind leengedték, a dokkot és a hajókat szemlátomást egész hétvégére lezárták. Bosch kezdte azt hinni, hogy szörnyű hibát

követett el, amikor nem maradt rajta a fehér Mercedesen. Ekkor Szun megkocogtatta a vállát, majd előremutatott a móló végében horgonyzó darus hajóra.

Magasra mutatott, Bosch pedig követte az ujját. A daru acélkarja egy emelvényről nyúlt ki, amely jó öt méter magasan, a hajó fedélzete fölé emelt sínrendszeren közlekedett. A daru előre-hátra mozoghatott a hajó teljes hosszában, attól függően, éppen melyik hajón dolgozott. A rendszert nyilván tengerállóra tervezték, hogy odakint a vízen is átrakodhassa a kisebb halászhajók zsákmányát, így azok tovább folytathassák a halászatot. A darut a felső emelvényre állított kis fülkéből irányították, amely megvédte kezelőjét a széltől és egyéb elemektől.

Szun most a kis fülke színezett ablakaira mutatott. Minthogy a nap a hajó mögé süllyedt, Bosch is láthatta odabent egy férfi sziluettjét.

Szunnal együtt visszahúzódott a sarok mögé.– Bingó – suttogta az izgatottságtól fojtott hangon. –

Gondolja, hogy megláttak?– Nem – rázta a fejét Szun. – Nem láttam mozgást.Bosch bólintott, majd végiggondolta a helyzetet. Immár nem

kételkedett abban, hogy lányát a hajón tartják fogva, de azt nem közelíthették meg úgy, hogy az őrszem ne vegye észre őket. Kivárhatják, amíg megéhezik vagy használnia kell a mosdót, de nem lehet tudni, hogy ez mikor fog bekövetkezni, ha egyáltalán bekövetkezik. Bosch úgy érezte, képtelen lenne addig kibírni.

Megnézte az óráját. Nemsokára hat. Még legalább két óra a teljes sötétedésig. Várhatnak, hogy azután csapjanak le, de két óra túlságosan hosszú idő. A szöveges üzenetek

megriaszthatták az emberrablókat. Rávehették őket, hogy megint újabb helyre vigyék a lányát.

Mintha csak ezt a lehetőséget erősítené, egy hajómotor mély dübörgése hallatszott a rakodópart felől. Bosch megkockáztatott egy gyors pillantást, és látta, hogy a rakodóhajó tatjáról sötét füst száll fel. Mostanra mozgolódás kezdődött a kormányállásban is.

Visszahúzódott a sarok mögé.– Lehet, hogy megláttak. Beindították a motort.– Hányán vannak? – kérdezte Szun.– Legalább egy a fülkében, és még egy a darun. Tennünk

kell valamit. Most.Nyomatékül a háta mögé nyúlt, és előrántotta a pisztolyát.

Nagy kísértést érzett rá, hogy kilépjen a sarok mögül, és előreszegezett fegyverrel végigrohanjon a mólón. Egy teli tár .45-össel megérheti a kockázatot – az alagutakban volt rosszabb is. Nyolc golyó, nyolc sárkány. A végén csak ő maradna, mint a kilencedik sárkány. Aki megállíthatatlan, akár a golyó.

– Mi a terv? – kérdezte Szun.– Nincs terv. Bemegyek, és kihozom. Ha nem sikerül, teszek

róla, hogy nekik se sikerüljön. Akkor jöjjön utánam, hozza ki a lányomat, és vigye el innét. Az útlevele ott van a csomagtartóban. Ez a terv.

Szun megrázta a fejét.– Várjon. Fegyverük lehet. Nem jó terv.– Van jobb ötlete? Nem várhatunk sötétedésig. Az a hajó

indulásra kész!Bosch elaraszolt a sarokhoz, és újra kikémlelt. Semmi sem

változott. Az őrszem bent maradt a fülkében, társa a

kormányállásban. A motor dübörögve járt, de a hajót nem oldozták el a móló végétől. Mintha csak várnának valamire. Vagy valakire.

Bosch visszahúzódott, és próbált lehiggadni. Számításba vett mindent, ami csak segíthetett. Talán más is maradt az öngyilkos vesszőfutáson kívül. Szunhoz fordult.

– Kell egy hajó.– Egy hajó?– Egy kis hajó. A mólón nem mehetünk végig anélkül, hogy

észre ne vegyenek. Arra figyelnek, de egy kis hajó elvonhatná a figyelmüket. Csak addig, amíg valaki végigrohan a mólón.

Szun Bosch mellé lépett, hogy kikémleljen a sarok mögül, és tanulmányozza a mólót végét, mielőtt visszahúzódik.

– Igen, a hajó az jó. Akarja, hogy szerezzek?– Igen. Van fegyverem, majd én kiszabadítom a lányomat.Szun bólintott. A zsebébe nyúlt, és előhúzta a kocsi kulcsait.– Fogja a kulcsokat. Ha megvan a lánya, menjen. Ne

törődjön velem.Bosch megrázta a fejét, és elővette a telefonját.– Keresünk egy biztonságos helyet a közelben, onnét

felhívom. Megvárjuk magát.Szun bólintott.– Sok szerencsét, Harry!Elfordult, hogy induljon.– Magának is – szólt utána Bosch.Miután Szun távozott, Bosch nekivetette a hátát a raktár

falának, és felkészült a várakozásra. Sejtelme sem volt róla, honnét kerít Szun egy hajót, de valahogy bízott benne, hogy a férfi teljesíti a feladat rá eső részét, és elvonja a figyelmet, amíg ő akcióba lép.

Az is eszébe jutott, hogy értesíti a hongkongi rendőrséget, hiszen sikerült megtalálnia a lányát, de végül elvetette az ötletet. Azzal, hogy elözönlik a mólót, a rendőrök a legkevésbé sem garantálják a lánya biztonságát. Jobban teszi, ha ragaszkodik az eredeti tervéhez.

A sarokhoz osont, hogy lássa, mi zajlik a Northstar hajó fedélzetén, amikor dél felől egy közeledő autóra lett figyelmes. Azonnal felismerte egy Mercedes hűtőrácsának mintáját. Egy fehér Mercedesét.

Nekilapult a falnak, próbált észrevétlenné válni. Két hajó választotta el a közeledő autótól, az ezek árbocain szárított fenékhálók alkalmas rejtekhelyet kínáltak. Figyelte, ahogy az autó lassít, és ráfordul a 7– es rakpartra, majd a mólón a rakodóhajó felé indul. Ezt az autót követték az Aranyparttól. Egy pillantást vetett csak a vezetőre, de így is azonosította a férfit, aki korábban megnézte magának.

Végiggondolta a dolgot, és arra jutott, hogy a volánnál ülő férfi számát írta be Peng a lánya telefonjába. A nőt és a gyereket csalinak ültette be a Geóba, hogy azonosítsa, aki üzenetet küldött neki. Miután Szun utolsó üzenete megriasztotta, mindkettőt elvitte haza vagy egy biztonságos helyre, mielőtt a 7-es rakpartra hajt, ahol fogva tartja Bosch lányát.

Lassan összeállt a kép, dacára a sok hiányzó darabnak, Bosch mégis úgy érezte, hogy olyasvalami történik, ami eredetileg nem szerepelt a Mercedes vezetőjének tervei között. Változtatnia kellett. Siettetnie kell az adásvételt, máshová kell költöztetnie az árut – vagy ami még rosszabb, meg kell szabadulnia tőle.

A Mercedes megállt a rakodóhajó előtt. A sofőr kipattant, és sietve átkelt a hajó fedélzetére vezető pallóhídon. Felkiáltott valamit a daru fülkéjében ülő őrszemnek, de még eközben sem lassított, egyenesen a kormányállás felé tartott.

Egy pillanatig nem történt más, azután a fenti fülke ajtaja kinyílt, és az őrszem mászni kezdett lefelé a fémlétrán. Miután leért a fedélzetre, a férfi követte a mercedesest a kormányállásba.

Bosch felismerte a taktikai hibát, ami átmeneti előnyhöz juttatta

– lehetőséget kapott rá, hogy észrevétlenül letudja a mólót. Előhúzta a telefont, és felhívta Szűnt. Amint felvették a telefont, elhadarta az üzenetet:

– Szun, merre van? Itt van a mercedeses, és őrizetlenül hagyták a hajót. Nem kell elterelnie a figyelmüket, csak jöjjön vissza, és álljon készen. Bemegyek.

Zsebre vágta a telefont, és kihúzta magát. Még egyszer utoljára ellenőrizte a darut, mielőtt kitört fedezékéből, átvágott a rakparton, és becélozta a móló végét. Két kézzel markolta a pisztolyt, készen a tüzelésre.

36.

z üres ládák kínáltak némi fedezéket, de a hajóhídhoz vezető utolsó húsz métert így is védtelenül kellett megtennie. Gyorsított, és hamar letudta a távot, majd

az utolsó pillanatban lebukott a járó motorral hátrahagyott Mercedes mögé. Felismerte a dízelmotor jellegzetes hangját és kipufogógázát. Kikémlelt a motorháztető mögül, de nem látta, hogy a hajón bárki reagált volna a közeledésére. Kiugrott fedezékéből, fürgén és nesztelenül átkelt a pallóhídon, majd továbbsurrant a két méter széles fedélzeti nyílások között. Csak akkor lassított, amikor elérte a kormányállást. Itt nekipréselte testét a falnak, az ajtó mellett.

A

Próbálta lelassítani a légzését, miközben hallgatózott. A motorok dübörgésén kívül nem hallott mást, csak a hajók kötelei között süvöltő szelet. Elfordult, hogy belessen a kis ablakon. Nem látott odabent senkit. A kilincsért nyúlt, csendben lenyomta, és belépett.

Ebből az állásból irányították az egész hajót. A kormányon túl kivilágított számlapokat, radarernyőket, gázkarokat és tájolókat látott. Hátul hajózási térképet rögzítettek a rekeszfalba ágyazott emeletes ágy mellé, amely előtt össze lehetett húzni a függönyt.

Balra elöl létra vezetett a hajó mélyére. Bosch odalépett, és lekuporodott a fedélzeti nyílás mellé. Hangokat hallott, odalent

kínai nyelven beszéltek. Próbálta elkülöníteni és megszámlálni a beszélőket, de a visszhangos fedélköz ezt lehetetlenné tette. Annyit tudott, hogy legkevesebb hárman lehetnek. A lánya hangját nem hallotta, de tudta, hogy itt kell lennie.

A hajó irányítókonzoljához sietett. A különféle műszereket és kapcsolókat mind kínai írásjelekkel feliratozták. Végül megállapodott két kapcsolónál, amelyek felett piros lámpák világítottak. Lepöckölte az egyiket, mire a motorzúgás hangereje azonnal megfeleződött. Leállította az egyik hajtóművet.

Kivárt öt másodpercet, mielőtt másik kapcsolóhoz nyúlt, és leállította a másik motort is. Csak ezután húzódott vissza a helyiség hátsó felébe, az emeletes ágy alsó részére. Félig összehúzta a függönyt, azután lekuporodott, és várt. Tudta, hogy aki a létrán mászik fel a hajó gyomrából, itt nem fogja észrevenni. Visszacsúsztatta pisztolyát az övébe, majd előhúzta zsebéből a rugós kést. Halkan felnyitotta a pengét.

Lentről hamarosan lépések hallatszottak. Ebből tudta meg, hogy ellenségei a hajótest elülső részében gyülekeztek. Csak egy pár közeledő láb dobogását hallotta. Ez leegyszerűsítette a dolgokat.

Egy férfi mászott elő a fedélzeti nyílásból, háttal a priccsnek, a műszerfallal szemközt. Anélkül hogy körülnézett volna, egyenesen a panelhez lépett, és keresni kezdte a hirtelen leállás okát. Miután nem talált hibát, nekiállt újraindítani a két hajtóművet. Bosch ekkor nesztelenül előlopózott a függöny mögül, és elindult felé. Abban a pillanatban, hogy a második motor dübörögve beindult, a férfi gerincének szegezte a kés hegyét.

Miután megragadta a gallérját, Bosch maga felé rántotta a kínait, és belesúgott a fülébe:

– Hol van a lány?A férfi mondott valamit kínaiul.– Mondd meg, hol van a lány!A férfi megrázta a fejét.– Hányán vannak lent?A férfi mondott valamit, miközben Bosch durván magával

rángatta a fedélzetre, majd a korlátnak lökte, és a gallérjánál fogva megtartotta a jó négyméteres mélység felett.

– Tudsz úszni, seggfej? Hol van a lány?– Nem… beszél – sikerült kinyögnie a férfinak. – Nem

beszél…Mialatt tartotta a férfit a korlátnál, Bosch tehetetlenül nézett

körül.Szűnt, a tolmácsát kereste, de nem látta sehol. Hol az

ördögben lehet?A pillanatnyi habozás esélyt adott a férfinak a szabadulásra.

Hát rarántotta a könyökét Bosch bordái felé. A közvetlen találat nyomán Bosch nekitántorodott a kormányállás falának, a férfi pedig megpördült, és támadásra emelte mindkét karját. Bosch felkészült a védekezésre, de a férfi lába előbb röppent felé, hogy kirúgja kezéből a kést.

A férfi nem bajlódott azzal, hogy megszerezze a fegyvert. Mindkét öklével Boschra támadt; rövid, erőteljes ütéseivel a felsőtestét vette célba. Bosch érezte, ahogy a levegő kiszorul a tüdejéből, majd egy újabb rúgás közvetlenül az állkapcsa alatt találta el.

Elvágódott. Próbálta összeszedni magát, de a látása máris kezdett elhomályosodni. Támadója kimért lassúsággal arrébb

lépett, és Bosch hallotta a rugós kés fémes csörgését, amint a férfi felvette. Már az öntudatáért küzdött, miközben a háta mögé csúsztatta kezét.

Ahogy támadója közeledett, színtiszta angolsággal szólalt meg.

– Tudsz úszni, seggfej?Bosch előrántotta a fegyvert a háta mögül, és kétszer tüzelt.

Az első golyó csak súrolta a férfi vállát, de a második a mellkasa bal oldalába fúródott. A férfi meglepett arccal rogyott össze.

Harry lassan négykézlábra tornászta magát. Látta, ahogy vére és nyála a fedélzet deszkáira cseppen. A kormányállás falának támaszkodva egyenesedett fel. Tudta, hogy gyorsan kell cselekednie. A lövéseket odalent is hallhatták.

Alig állt lábra, fegyverropogás hallatszott a hajó orrából. Golyók süvítettek el a feje mellett, és pattantak le a fülke acélfaláról. Bosch lebukott a kormányállás mögé. Amikor óvatosan felegyenesedett, hogy az ablakon át célba vegye a támadót, egy férfit látott közeledni az orr– rész felől, mindkét kezében egy– egy pisztollyal, mögötte a fedélzeti nyílással, amelyen át feljutott.

Bosch tudta, hogy hat golyója maradt, és célszerű úgy számolnia, hogy a közeledő fegyveres teli tárral kezdte. Ha csak a töltényeket számolta, ellenfele túlerőben volt. Védekező állásból, gyorsan és hatékonyan kell elintéznie a férfit.

Körülnézett, és meglátott egy sor kikötésnél használt gumi ütközéscsillapítót a peremdeszka alatt. Az öve mögé dugta a fegyvert, amíg magához ragadta az egyik gumiharangot, majd visszavonult a kormányállás hátsó ablakához, és újra kikémlelt. A fegyveres a fülke bal oldalát választotta, és kitartóan haladt a

tat felé. Bosch vissza lépett, két kézzel a feje fölé emelte a méter magas ütközéscsillapítót, azután teljes erőből áthajította a kormányállás tetején. A gumiharang még a levegőt szelte, amikor már jobbra tartott, s közben a fegyvere után kapott.

Épp akkor ért a fülke elülső falához, amikor a fegyveres kitért a feléje zuhanó gumiharang útjából. Bosch tüzet nyitott, többször eltalálta a férfit, míg az egyetlen válaszlövés nélkül elterült a fedélzeten.

Bosch közelebb sietett, és meggyőződött róla, hogy meghalt, azután behajította a vízbe .45-ösét, mielőtt magához vette a férfi két fegyverét – két újabb Black Star félautomatát. Visszahátrált a kormányállásba.

Most sem talált itt senkit. Tudta, hogy odalent legalább még egyvalaki őrzi a lányát. Kivette a tárat mindkét fegyverből, és összesen tizenegy lőszert számolt meg.

Miután övébe dugta a pisztolyokat, úgy ereszkedett le, mint egy tűzoltó – rákulcsolta lábát a függőleges rudakra, és lecsússzam a létrán. Odalent a földre vetette magát, és arrébb hemperedett, készen a tüzelésre, de egyetlen golyó se repült felé.

Amint a szeme hozzászokott a félhomályhoz, látta, hogy egy üres kabinba került, amely a hajó teljes hosszán végigvezető folyosóra nyílt. Fényforrásként egyedül az orr fedélzeti nyílása szolgált. Addig a pontig összesen hat ajtó nyílt – három– három mindkét oldalon –, bár ezek közül csak a bal oldali utolsót tárták szélesre. Bosch felállt, és az övébe dugta egyik pisztolyát, hogy szabaddá tegye egyik kezét. Előreszegezett fegyverrel, tüzelésre készen indult előre.

Valamennyi kabinhoz négy ponton záródó ajtó tartozott. A rozsdásodó acélra festett nyilak tájékoztattak arról, mit merre

kell forgatni a fedelek nyitásához és zárásához. Bosch végighaladt a folyosón, egyenként ellenőrizte a kabinokat, de valamennyit üresen találta. A közelmúltban láthatóan nem is használták őket – az acélfalú, ablaktalan szobák padlóján mindenütt gabonapelyhes és egyéb élelmi– szeres dobozok, üres vizesballonok hevertek. Mindent elborított a mocsok. A falra hegesztett acélkarikákra függőágyként újrahasznosított halászhálókat erősítettek. Minden kabint állott bűz ült meg, aminek semmi köze nem volt a halászhajó eredeti rendeltetéséhez. A kabinokban emberi rakományt szállítottak.

Boscht leginkább a gabonapelyhes dobozok nyugtalanították. Valamennyi azonos márkájú volt: fedőlapján mosolygó panda állt egy cukortól csillogó gabonapehellyel teli tálka közepén. Az ételt gyerekeknek szánták.

Utolsónak a nyitott kabinnál állt meg. Itt lekuporodott, és egyetlen hangtalan mozdulattal besurrant a kis helyiségbe.

Ezt is üresen találta.Valami mégis megváltozott: itt nem látott szemetet. A

mennyezeti kampóra kis elemről működő lámpát akasztottak; egy felfordított faládában bontatlan gÁBOnapelyhes dobozokat, leveskonzerveket és teli vizespalackokat talált. Mégis, hiába próbált bizonyítékot keresni rá, hogy a lányát itt tartották fogva, semmi sem utalt erre.

A zsanérok ekkor élesen megcsikordultak. Bosch abban a pillanatban pördült meg, ahogy a fedelet rázárták. Látta, ahogy a jobb felső retesz zárt helyzetbe fordul, és azonnal felismerte, hogy a belső karokat eltávolították. Valaki bezárta. Előhúzta másik pisztolyát, és mindkét fegyverével célba vette az ajtót, várta a következő kar elfordulását.

A jobb alsó mozdult meg. Bosch abban a pillanatban mindkét pisztollyal tüzet nyitott az ajtóra, a lövedékek pedig átjárták a berozsdásodott fémet. Hallotta, amint valaki meglepetten vagy fájdalmasan felkiált, azután tompa puffanás hallatszott, ahogy egy test a padlóra zuhant.

Bosch az ajtóhoz lépett, és próbálta elfordítani a jobb felső reteszt, de az túlságosan apró volt ahhoz, hogy fogást találjon rajta. Kétség– beesésében hátrébb lépett, majd nekivetette a vállát az ajtónak abban a reményben, hogy elpattinthatja a zárat, de az nem engedett. A vállában előbb tett kárt, mint az ajtóban.

Bezárták a szűkös kabinba.Visszatért az ajtóhoz és rátapasztotta a fülét. Csak a motorok

halk dohogását hallotta. Az egyik pisztoly agyával megdöngette a fémfedelet.

– Maddie! – kiáltotta. – Maddie, itt vagy?Nem kapott választ.Újra megdöngette a fémet, ezúttal még nagyobb erővel.– Adj valami jelet, kislányom! Ha itt vagy, csapj valami

zajt!Ezúttal sem jött válasz. Elővette, és szétnyitotta a telefonját,

hogy hívja Szunt, de látta, hogy nincs térerő. Amikor így is megpróbált telefonálni, nem kapott választ. A fémkabinban semmi hasznát nem vette a mobiljának.

Elfordult, hogy tovább döngesse az ajtót, és kiáltozza a lánya nevét.

Mindhiába. Elcsigázottan nyomta verítékező homlokát a rozsdás fémnek. Fogságba esett egy fémládában, ráadásul abban a tudatban, hogy a lánya nincs a hajón. Kudarcot vallott, és azt kapta, amit megérdemelt. Amire rászolgált.

Fizikai fájdalom villant a mellkasába, hogy bírókra keljen perzselő lelkifurdalásával. Élesen, mélyen, olthatatlanul. Zihálva vette a levegőt, és nekivetette hátát a fémfedélnek. Kigombolta az ingét, miközben lassan lecsússzam az ajtó mellé, hogy felhúzott térddel üljön a padlón. Rádöbbent, hogy ez a hely legalább olyan rémisztő, mint egykor az alagutak voltak. A mennyezeti lámpa eleme gyorsan merült, hamarosan mindent elborít a sötétség. Úrrá lett rajta a legyő– zöttség, a reménytelenség érzése. Cserbenhagyta a lányát, és cserben-hagyta saját magát.

37.

irtelen feleszmélt az önsajnálatból. Hallott valamit. A motorok zúgásán túl ütemes csapkodást. Nem fentről. Magából a hajótestből.H

Felpattant, és visszafordult az ajtóhoz. Újra hallotta a mély, kongó hangot, és tudta, hogy valaki ugyanúgy végigellenőrzi a kabinokat, ahogy ő tette.

A fegyver agyával újra püfölni kezdte a fémet, miközben próbálta túlkiabálni az éles acélpengést.

– Szun Jee? Hé! Itt vagyok! Valaki! Idelent vagyok!Nem kapott választ, ám ekkor a jobb felső retesz lassan

elfordult. Kinyitották az ajtót. Bosch hátralépett, ingujjába törölte az arcát, és várt. A bal alsó retesz fordult el ezután, majd a fedél lassan nyílni kezdett. Bosch felemelte a pisztolyokat, bár nem tudta, hány lőszere maradhatott.

A folyosó fakó fényénél meglátta Szun arcát. Bosch előrelépett, és szélesre tárta az ajtót.

– Hol a faszban volt?– Kerestem a hajót, és…– Hívtam magát! Mondtam, hogy jöjjön vissza!Odakint a folyosón Bosch észrevette a Mercedesben látott

fickót, aki arccal lefelé feküdt a padlón. Sietve odalépett, hátha még életben találja, és átfordította a testét, bele saját kiömlött vérébe.

A férfi halott volt.– Harry, hol van Madeline? – kérdezte Szun.– Nem tudom. Mindenki meghalt, és én nem tudom!Hacsak…Egy utolsó terv kezdett körvonalazódni Bosch fejében. Egy

utolsó esély. A fehér Mercedes. Csillogóan új. Rendelkezik minden extrával, így navigációs rendszerrel is, memóriájában a legelső címmel, ami a mercedeses otthonához tartozik.

Odamennek. Elmennek a fickó otthonába, és ott mindent megtesznek azért, hogy kiszabadítsák a lányt. Ha ehhez pisztolyt kell fognia a Geóban látott unott kiskölyök fejéhez, hát megteszi. Az asszony majd elmondja. O majd visszaadja a lányát.

Elnézte a lábánál fekvő tetemet. Alighanem Dennis Hot, a Northstar tulajdonosát látta. Megpaskolta a férfi zsebeit, az autó kulcsát kereste, de nem találta, és amilyen hirtelen jött, a terv úgy csapott át kétségbeesésbe. Hol vannak a kulcsok? A fedélzeti számítógép nélkül sosem talál el a férfi házához.

– Mi az, Harry?– A kulcsai! Szükségünk van a kulcsaira, hogy…Hirtelen elhallgatott. Rádöbbent, hogy elfeledkezett

valamiről. Amikor végigrohant a mólón, és meglapult a fehér Mercedes mögött, hallotta a dízelmotort, még a kipufogógáz szagát is érezte. Az autót nem állították le.

Akkor ez cseppet sem érdekelte, hiszen úgy tudta, hogy lányát a rakodóhajón tartják fogva. Mostanra azonban minden megváltozott.

Bosch felállt, és elindult a folyosón a létra felé, miközben gondolatban máris messzire előreszaladt. Hallotta, hogy Szun is követi.

Dennis Ho csakis egy valamiért hagyhatta járni az autó motorját. Vissza akart térni a Mercedeshez. Nem a lánnyal, hiszen nem volt a hajón, hanem hogy átvigye, amint előkészítik számára a kabint.

Bosch kirontott a kormányállásból, és lerohant a hajóhídon a mólóra. A fehér Mercedes vezető felőli ajtajához sietett és feltépte az ajtót. Ellenőrizte a hátsó ülést, de üresen találta. Ekkor végignézett a műszerfalon, hogy megkeresse a csomagtartó nyitógombját.

Miután nem talált ilyet, leállította a motort, és megragadta a kulcsot. Megkerülte az autót, és lenyomta a kulcson a csomagtartó gombját.

A fedél automatikusan felnyílt. Bosch közelebb lépett, és odabent a csomagtartóban, takarókra fektetve, megtalálta a lányát. Szemét és száját bekötözték. Karját több réteg ragasztószalaggal szorították a testéhez. A bokáját szintúgy összekötötték. Bosch felkiáltott:

– Maddie!Kis híján beugrott a csomagtartóba, olyan igyekezettel

hámozta le róla a szemkötőt, és esett neki a szájpeceknek.– Én vagyok az, kicsim! Apa!A lány felnyitotta a szemét, és hunyorogni kezdett.– Most már biztonságban vagy, Maddie. Biztonságban vagy!Ahogy a szájpecek kiszabadult, a lányból felszakadt egy

éles sikoly, ami mélyen apja szívébe hasított, és mindörökre veled maradt. Abba a sikolyba sűrűsödött bele a lány minden rettegése, minden tehetetlensége, minden megkönnyebbülése, sőt öröme.

– Apa!

Zokogni kezdett, ahogy Bosch kinyújtotta a karját, és kiemelte a csomagtartóból. Szun mellettük termett, hogy segítsen.

– Most már minden rendben lesz – csitítgatta a lányát Bosch. – Most már itt vagyok.

Felállították a lányt, azután Bosch az egyik kulcs fogaival fűrészelte el a ragasztószalagot. Látta, hogy Madeline még mindig az iskolai egyenruháját viseli. Ahogy a karja és a keze kiszabadult, a lány olyan erővel ölelte át, mintha ki akarná préselni belőle a levegőt.

– Tudtam, hogy eljössz értem – szakadt fel belőle két zokogás között.

Bosch nem gondolta, hogy valaha hallott egy mondatot, ami ennyit jelentett számára. Olyan szorosan ölelte magához a lányát, amennyire csak merte. Azután elfordította az arcát, hogy belesúgjon a fülébe.

– Maddie?– Mi az, apa?– Bántottak, Maddie? Úgy értem, testileg. Mert ha

bántottak, akkor azonnal…– Nem, nem bántottak.Bosch kibontakozott az ölelésből, és a lány vállára tette a

kezét, miközben mélyen a szemébe nézett.– Biztos? Nekem elmondhatod.– Biztos, apa. Jól vagyok.– Oké. Akkor menjünk. – Szunhoz fordult. – El tudna vinni

a repülőtérre?– Semmi gond.– Akkor indulhatunk.

Bosch átkarolta a lányát, azután Szun nyomában nekivágtak a mólónak. A lány egész úton hozzá bújt. Csak miután elérték az autót, tudatosult benne Szun jelenléte, és tette fel a kérdést, amitől Bosch előre rettegett.

– Apa!– Igen, Maddie.– Hol van anya?

38.

osch kerülte az egyenes választ. Csak annyit felelt, hogy az anyja most nem lehet velük, de becsomagolta a holmiját, és nekik ki kell érniük a reptérre, hogy

mielőbb elhagyják Hongkongot. Szun nem szólt, csak gyorsított a léptein, hogy előttük maradjon, és kivonja magát a beszélgetésből.

BA válasszal Bosch időt nyert, hogy végiggondolja, hogyan

közölje lányával a hírt, ami megváltoztatja egész addigi életét. Amikor elérték a fekete Mercedest, beültette Madeline-t a hátsó ülésre, mielőtt a csomagtartóhoz lépett, hogy elővegye a hátizsákot. Nem akarta, hogy a lány lássa a poggyászt, melyet Eleanor saját magának készített. Belenézett a táska rekeszeibe, és az egyikben megtalálta Madeline útlevelét. Eltette a zsebébe.

Előre ült, és hátraadta neki a hátizsákot. Megkérte, hogy öltözzön át, majd vetett egy pillantást az órájára, és biccentett Szun felé.

– Menjünk. El kell érnünk a legelső gépet.Szun elindult, hogy sietős, de azért nem feltűnő tempóban

átvágjon a vízparti kerületeken.– Nincs egy komp vagy vonat, ami egyenesen odavinne

minket? – kérdezte Bosch.– Nincs. Lezárták a kompot, és a vonaton át kéne szállni.

Jobb, ha én viszem. Én is akarom.

– Oké, Szun Jee.Néhány percig néma csendben haladtak. Bosch oda akart

fordulni a lányához, hogy beszéljen vele, ezért a tükörben meggyőződött róla, hogy már elkészült.

– Maddie, most már odanézhetek?Semmi válasz.– Maddie!Bosch hátrafordult. A lány mostanra átöltözött. Szun mögött

ült, nekidőlt az ajtónak, és kifelé meredt az ablakon, miközben magához ölelte a párnáját. Könny csörgött az arcán. Úgy tűnt, nem vette észre a párnán a golyó ütötte lyukat.

– Jól vagy, Maddie?A lány nem fordult el az ablaktól, amikor megkérdezte:– Meghalt, igaz?– Kicsoda?Bosch pontosan tudta, kiről beszél, csak próbálta húzni az

időt, mintha így elkerülhette volna az elkerülhetetlent.– Tudd meg, hogy nem vagyok hülye. Te itt vagy, Szun Jee

is itt van. Neki is itt kellene lennie. Azért nincs itt, mert történt vele valami.

Bosch úgy érezte, mintha egy láthatatlan kéz a mellkasára csapott volna. Madeline tovább szorongatta a párnáját, és könnyes szemmel kifelé meredt az ablakon.

– Sajnálom, Maddie! El akartam mondani, de nem ez a megfelelő alkalom.

– Hát mi a megfelelő alkalom?Bosch bólintott.– Igazad van. Nincs ilyen.

Hátranyújtotta a kezét, hogy megsimogassa a lány térdét, de azonnal ellökte magától. Most először adta jelét, hogy mindig is őt fogja hibáztatni az anyja haláláért.

– Annyira sajnálom! Nem tudom, mit mondhatnék, Maddie. Amikor ma reggel leszálltam, édesanyád ott várt a repülőtéren Szun Jeevel. Nem vágyott másra, Maddie, csak hogy te újra biztonságban legyél. Nem érdekelte semmi más, még a saját élete sem.

– Mi történt vele?Bosch vonakodott, de nem felelhetett másként, csak az

igazsághoz híven.– Lelőtték, kislányom. Valaki rám lőtt, de őt találta el. Azt

hiszem, nem érzett semmit.Madeline a kezébe temette az arcát.– Az egész én hibám.Bosch megrázta a fejét, még ha a lány nem is nézett rá.– Nem, Maddie. Hallgass rám! Soha többet ne mondd ezt!

Soha többet ne gondold ezt! Nem a te hibád. Az én hibám. Mindenről én tehetek.

A lány nem válaszolt, csak még szorosabban ölelte a párnáját, és nézte az elsuhanó házakat.

Egy órával később elérték a repülőtéri terminált. Bosch kisegítette lányát a Mercedesből, aztán Szunhoz fordult. A kocsiban alig szóltak, most azonban eljött a búcsúzás ideje, és Bosch tudta, hogy Szun segítsége nélkül nem menthette volna meg a lányát.

– Köszönöm, hogy segített nekem, Szun Jee.– Maga mentette meg. Semmi sem állítja meg, Harry Bosch.

– Mihez kezd most? A rendőrség biztosan meg fogja keresni, ha másért nem, Eleanor miatt.

– Boldogulok, és magáról nem beszélek. Ezt ígérem. Akármi történik, kihagyom belőle magát és a lányt.

Bosch bólintott.– Sok szerencsét!– Sok szerencsét magának!Bosch megrázta a kezét, azután hátrébb lépett. Egy újabb

zavart pillanat múltán Madeline lépett elő, hogy megölelje Szűnt. Bosch látta a kifejezést a férfi arcán, amit még a napszemüveg sem leplezhetett. Minden különbözőségük dacára Szun ugyanúgy megváltásra talált Madeline megmentésével. Idővel talán rátalál a lelki békéjére is.

– Annyira sajnálom – suttogta Madeline.Szun hátralépett, és kibontakozott az ölelésből.– Most menj – mondta. – Legyen boldog életed!Otthagyták őt az autónál, és az üvegajtókon át beléptek a

terminál épületébe.

Bosch megkereste a Cathay Pacific ablakát, és vett két első osztályú jegyet a 23.40-kor induló Los Angeles-i járatra. Másnap reggelre szó ló jegyét ugyan visszaváltották, de még így is lemerítette mindkét hitelkártyáját, mire kifizette a teljes összeget. Ez sem érdekelte. Tudta, hogy az első osztály utasai kiemelt bánásmódban részesülnek, gyorsabban átesnek a biztonsági ellenőrzésen, és elsőként szállhatnak fel a gépre. A repülőterek személyzete kevésbé törődik az első osztályú utasokkal, még abban az esetben is, ha egy véres kabátot viselő elcsigázott férfiról és egy tizenhárom éves lányról van szó, aki képtelen visszatartani a könnyeit.

Bosch azt is tudta, hogy lánya traumaként élte meg az elmúlt hatvan órát, s bár bele sem mert gondolni, hogyan kezelje ezt, annyit ösztönösen érzett, hogy a plusz kényelem nem árthat.

A pult mögött ülő alkalmazott, akinek feltűnt Bosch rendezetlen megjelenése, mellékesen megjegyezte, hogy az első osztályú váróban az utasok le is zuhanyozhatnak. Bosch megköszönte a tippet, elvette a beszállókártyákat, majd követte a hostesst a biztonsági zónába. Ahogyan várta, újdonsült státusuk gyorsan átsegítette őket a formaságokon.

Maradt még közel három órájuk, s bár a korábban említett zuhanyozási lehetőség csábítóan hangzott, Bosch úgy döntött, az étkezés előbbre való. Már nem is emlékezett, mikor és mit evett utoljára, és gyanította, hogy lányát is megfosztották a tápláléktól.

– Éhes vagy, Mads?– Nem igazán.– Adtak enni?– Nem, de amúgy sem fogadtam volna el.– Mikor ettél utoljára?A lánynak el kellett gondolkodnia.– Pénteken a plázában, egy szelet pizzát. Azelőtt…– Oké, akkor muszáj ennünk.Mozgólépcsővel felmentek arra a területre, ahonnét

éttermek sora tekintett le az adómentes vásárlás Mekkájára. Bosch egy beülős éttermet választott középen, ahonnét beláthatták az egész alsó szintet. Lánya csirkefalatkákat rendelt, ő steaket sült krumplival.

– Repülőtéren sosem szabad steaket rendelni – jegyezte meg Madeline.

– Miért nem?– Sosem az igazi.Bosch bólintott. Most először váltottak néhány szónál

többet, amióta elbúcsúztak Szuntól. Bosch eddig lánya lassú összeomlását figyelte, ahogy a menekülését követő eufória szertefoszlott, hogy a korábbi rettegés helyét átvegye a valóság és az anyja elvesztése felett érzett fájdalom. Rettegett attól, hogy Madeline sokkos állapotba kerül. A marhasülttel kapcsolatos fura megjegyzése is arra utalt, hogy egyfajta tudathasadásos állapotba került.

– Hát, majd meglátjuk.A lány ekkor újabb szintre emelte a beszélgetést.– Szóval akkor veled fogok élni L.A.– ben?– Úgy fest.Bosch az arcát kémlelte. Változatlan maradt: üres tekintet a

felszáradt könnyek és a szomorúság maszkja mögött.– Én örülök neki – tette hozzá Bosch. – A múltkor azt

mondtad, te is ezt akarod…– De nem így.– Tudom.– Visszajöhetek valaha is, hogy összeszedjem a holmimat,

és elköszönjek a barátaimtól?Bosch alaposan megrágta a választ.– Nem hinném – felelte végül. – A holmidat talán sikerül

utánunk küldetni, de a barátaiddal csak e– mailen tudsz majd beszélni. Vagy telefonon.

– Tőlük legalább el tudok búcsúzni.Bosch bólintott, de nem felelt az elvesztett édesanyára

vonatkozó utalásra. A lány tovább beszélt, de a gondolatai

vadul csapongtak, mint egy léggömb, amit ide– oda hord a szél.

– Keres minket az itteni rendőrség?Bosch körülnézett, hallotta-e bárki a kérdést, majd

előrehajolt, hogy válaszoljon.– Nem tudom. Lehet, hogy engem keresnek, de nem itt

akarom megtudni. Jobb az egésszel L.A.-ben megbirkózni.Rövid szünet után a lány feltett egy újabb kérdést, ami

ezúttal is készületlenül érte Boscht.– Megölted azokat az embereket, akik elraboltak, apu?

Lövéseket hallottam…Bosch végiggondolta, hogyan feleljen – zsaruként vagy

apaként –, de nem tépelődött sokáig.– Maradjunk annyiban, hogy azt kapták, amit

megérdemeltek. Akármi történt velük, csakis saját maguknak köszönhetik. Oké? – Oké.

Miután megérkezett az étel, elhallgattak, és rávetették magukat. Bosch úgy választotta meg az éttermet, az asztalt és a helyüket, hogy jól rálásson az üzletekre és azokon túl a biztonsági kapura. Miközben ettek, tovább figyelte a reptéri őrség esetleges szokatlan mozgolódását, és megriadt, valahányszor a kelleténél több őrt vagy alaposabb vizsgálódást látott. Nem tudta, bekerültek– e már a rendőrség látókörébe, de azt igen, hogy Hongkongban mindenütt hullanak körülötte az emberek.

– Megeszed az összes sült krumplit? – tudakolta Maddie.Bosch elforgatta a tányérját.– Vegyél csak.Ahogy a lány átnyúlt az asztal felett, blúzának ujja

felcsúszott, és felfedte a kötést a könyök hajlatában. Bosch a

véres zsebkendőre gondolt, amit Eleanor talált a Csungking Mansions szemetesében.

A lány karjára mutatott.– Hogy szerezted ezt, Maddie? Vért vettek tőled?Madeline eltakarta a kötést, mintha ezzel véget vethetne a

spekulációknak.– Muszáj most erről beszélnünk?– Legalább ezt az egyet áruld el.– Igen, Quick vért vett tőlem.– Kérdeznem kell még valamit. Hol voltál, mielőtt betettek a

kocsi csomagtartójába, hogy kivigyenek a hajóhoz?– Nem tudom, valami kórházban vagy ilyesmiben. Mintha

egy orvosi rendelő lett volna. Egész végig egy szobában tartottak bezárva. Kérlek, apa, most tényleg nem akarok erről beszélni.

– Rendben van, kicsim. Majd beszélünk róla, ha készen állsz rá.

Étkezés után lementek az üzletek közé. Bosch egy teljes váltás új ruhát vett, hozzá egy pár futócipővel és csuklószorítóval. Maddie le mondott az új ruhákról, és ragaszkodott ahhoz, amit a hátizsákjában talált.

Amikor megálltak egy ajándékboltnál, Maddie kiválasztott egy plüss pandamacit, amit párnaként akart használni, és egy Villámtolvaj című könyvet.

Ezután visszatértek az első osztályú váróba, hogy igénybe vegyék az áhított zuhanyt. Jóllehet egész nap bőséggel tapadt rá a vér, a veríték és a szenny, Bosch sietve zuhanyozott, mert nem merte túl soká magára hagyni a lányát. Mielőtt felöltözött,

vetett egy pillantást karsebére. A vér megalvadt, megindult a hegesedés. A csuklószorító segítségével rögzítette az új kötést.

Miután felöltözött, leemelte a mosdókagyló mellett álló szemetes tetejét. Összegyűrte régi ruháit és cipőjét, amit mélyen eltemetett a papírtörülközők és egyéb hulladék alá. Nem akarta, hogy bárki kiszúrja, és megmentse a holmiját, különösen a cipőjét, amiben végigtrappolt Tuen Mun véres csempéin.

Úgy érezte, valamelyest felfrissült, és készen áll a hosszú repülőútra. Elindult, hogy megkeresse a lányát. Nem látta őt a váróban, ezért visszament, hogy a női zuhanyozó előtt várjon rá. Amikor tizenöt perc elteltével sem jelent meg, kezdett nyugtalankodni. Kivárt még öt percet, azután odasietett a recepcióshoz, és megkérte, hogy küldjön be valakit a zuhanyzóba.

A nő felajánlotta, hogy majd ő megteszi. Bosch követte, majd megvárta, amíg bement a zuhanyzóba. Hallotta a vízcsobogást, ahogy kinyitotta az ajtót, majd hangok hallatszottak, és a recepciós rövidesen visszatért.

– Még zuhanyozik, és azt mondja, minden rendben. Mindjárt jön.

– Köszönöm.A nő visszatért a pult mögé, Bosch pedig vetett egy

pillantást az órájára. A beszállás még legalább fél óráig nem kezdődik meg. Van még idejük. Visszatért a váróba, hogy leüljön a fotelbe, ami legközelebb esett a zuhanyzóba vezető folyosóhoz. Egész idő alatt le sem vette róla a szemét.

El nem tudta képzelni, mi járhat most Madeline fejében. Tudta, hogy segítségre szorul, ő pedig teljesen felkészületlen az ellátására.

Ám most azt tartotta a legfontosabbnak, hogy visszavigye Los Angelesbe, de máris tudta, kit fog felhívni, amint odaérnek.

Épp amikor bejelentették, hogy megkezdődik a beszállás, Madeline is megjelent hátrafésült vizes hajjal. Ugyanazt a ruhát viselte, amibe az autóban átöltözött, csak most egy kámzsás pulóverrel.

– Minden rendben? – kérdezte Bosch.A lány nem felelt, csak lehajtott fejjel megállt előtte.– Tudom, hogy hülye kérdés – folytatta Bosch –, de készen

állsz a repülésre? Most szólítottak minket. Mennünk kell.– Kész vagyok. Csak akartam egy hosszú forró zuhanyt.– Értem.Elhagyták a várót, és elindultak a kapu felé. Ahogy

közeledtek, Bosch nem látott szokatlan tömörülést a biztonságiak oldalán. Elvették a jegyüket, ellenőrizték az útlevelüket, és már fel is szállhattak a gépre.

A hatalmas, kétszintes repülőn a felső szintre került a pilótafülke, míg az első osztályú kabin közvetlenül az orrba. Az utaskísérő tájékoztatta őket, hogy egyedül ők repülnek első osztályon, ezért szabadon választhatnak helyet. A legelső sorba ültek, ahol úgy érezték, mintha az egész gép csak az övék lenne. Bosch azt tervezte, hogy le sem veszi a szemét a lányáról, míg Los Angelesbe nem érnek.

A beszállás a végéhez közeledett, a pilóta a hangosbeszélőn bejelentette, hogy tizenhárom órát fognak a levegőben tölteni. Ez kevesebb a szokványos menetidőnél, miután a hátszél nekik dolgozik – akárcsak az idő. Vasárnap 21.30-kor landolnak Los Angelesben, vagyis két teljes órával azelőtt, hogy felszálltak Hongkongból.

Bosch elvégezte a fejszámolást, és tudta, hogy mire vége lesz, egy harminckilenc órás napot tudhat maga mögött. A leghosszabbat egész életében.

A gép időben megkapta a felszállási engedélyt, így végiggurult a kifutón, majd egyre gyorsult, és zajosan felkapaszkodott a sötét égboltra. Bosch megkönnyebbült, ahogy kinézett az ablakon, és a felhők alatt látta kialudni Hongkong fényeit. Remélte, hogy soha nem kell visszatérnie ide.

Lánya átnyúlt a másik ülésről, hogy megfogja a kezét. Bosch felé fordult, és a szemébe nézett. Madeline újra sírva fakadt. Bosch megszorította a kezét, és bólintott.

– Most már minden rendben lesz, Maddie.A lány lehajtotta a fejét, és tovább szorongatta a kezét.Idővel a gép vízszintes pályára állt, majd megjelent a légi

kísérő, hogy étellel és itallal kínálja őket, de ők nem éltek a lehetőséggel. Madeline megnézett egy tini vámpírokról szóló filmet, majd széthúzta ülését – az első osztály egyik kiváltságát –, és lefeküdt aludni.

Gyorsan álomba zuhant, amit Bosch valamiért a belső gyógyulás első lépéseként értékelt. Az álmok talán segítenek száműzni fejéből a rossz emlékeket.

Lehajolt, és gyengéden megcsókolta az arcát. Ahogy a másodpercek, percek és órák visszafelé peregtek, őt nézte, és a lehetetlenre vágyott – hogy az idő addig száguldjon visszafelé, míg elölről nem kezdheti az egész napot. Az álom azonban megmaradt álomnak. A valóságban az ő élete éppúgy megváltozott, ahogyan a lányáé. Mostantól neki kell gondoskodni róla. Es tudta, bármit tett vagy okozott eddigi életében, Madeline a kulcs a megváltásához.

Amíg őt védi és szolgálja, esélye lehet arra, hogy jóvátegyen mindent.

Azt tervezte, hogy egész éjszaka őrködni fog felette, de a kimerültség végül őt is legyűrte. Lehunyta a szemét, nemsokára már egy folyóparti helyről álmodott. A szabadtéren felállított asztal abroszát szél fodrozta. Ott ült ennél az asztalnál, szemben Eleanorral és Madeline– nel, akik mosolyogva nézték. Olyan helyről álmodott, ami sosem létezett, s most már nem is létezhet soha.

HAMRADIK RÉSZVÉDENI ÉS SZOLGÁLNI

39.

z utolsó próbatétel a Los Angeles-i ellenőrzés volt. Belépésnél elkérték az útlevelüket, és a fülkében ülő férfi már éppen készült bepecsételni, amikor valami

megragadta a figyelmét a számítógép képernyőjén. Bosch visszatartotta a lélegzetét.

A– Mr. Bosch, ön kevesebb mint 24 órát tartózkodott

Hongkongban?– Igen. Nem vittem magammal poggyászt sem. Csak a

lányomért mentem.A férfi bólintott, mint aki nem először lát ilyet, és nagyon is

megérti. Lepecsételte az útlevelüket, azután Madeline-hez fordult.

– Üdvözlöm Los Angelesben, kisasszony.– Köszönöm.Éjfélre járt, mire megálltak a Woodrow Wilson Drive-on

álló ház előtt. Bosch bevitte a hátizsákot a vendégszobába. Lánya szótlanul követte. Ismerte a szobát, korábbi látogatásai idején is ezt használta.

– Most, hogy végleg itt maradsz, olyanná alakítjuk, amilyenné szeretnéd – jegyezte meg Bosch. – Tudom, hogy odaát Hongkongban egy csomó posztered és más holmid volt. Azt kezdesz a szobával, amit akarsz.

A sarokban két kartondoboz állt, tele régi ügyek aktáival, amelyeket Bosch lemásolt.

– Ezeket kiviszem innét.Egyenként áthordta őket a hálószobájába. Tovább beszélt a

lányához, ahogy fel– alá járt a folyosón.– Tudom, hogy nincs külön fürdőszobád, de nyugodtan

használd csak a vendégfürdőt a folyosón. Nemigen szoktam vendégeket fogadni.

Miután áthordta a dolgait, Bosch leült az ágyra, és felnézett lányára, aki még most is a szoba közepén állt. Szomorú tekintete szíven ütötte. Látta rajta, hogy még csak tudatosul benne a realitás. Bármennyit mondogatta is, hogy L.A.-ben szeretne élni, most, hogy végleg ideköltözött, nehezen nyugodott bele a megváltoztathatatlan ténybe.

– Szeretnék mondani neked valamit, Maddie – sóhajtott fel Bosch.

– Azelőtt évente csak négy hétig voltam az apád. Tudod, úgy nagyon könnyű. Ami előttünk áll, az sokkal nehezebb lesz. Sok hibát fogok elkövetni, és szeretném, ha türelmes lennél velem, amíg beletanulok. Megígérem, hogy minden tőlem telhetőt meg fogok tenni.

– Oké.– És most, mit tehetek érted? Éhes vagy? Fáradt? Mi

legyen?– Jól vagyok, csak nem kellett volna annyit aludnom a

gépen.– Semmi baj. Nagyon rád fért az alvás. Az alvás mindig

hasznos. Begyógyítja a sebeket.

A lány bólintott, és esetlenül körülnézett a szobában. Hétköznapi vendégszoba volt, ággyal, komóddal, kis asztallal és olvasólámpával.

– Holnap beteszünk egy tévét. Egy olyan lapos képernyőst. Meg egy számítógépet és íróasztalt is. Sok mindent be kell szereznünk.

– Azt hiszem, szükségem lesz egy új mobilra is. Quick elvette az enyémet.

– Akkor veszünk egy új telefont is. A régi memóriakártyája nálam van, úgyhogy nem veszíted el az ismerőseidet.

A lány felé fordult, és Bosch rádöbbent, hogy hibát követett el.

– Nálad van a kártya? Quicktől szerezted meg? Ott volt a húga is?

Bosch feltartott kézzel próbálta csitítani.– Nem találkoztam Quickkel, sem a húgával. Megtaláltam a

telefonodat, de már használhatatlanná vált. Csak a memóriakártyát tudtam megmenteni.

– He meg akart menteni. Rájött, hogy Quick el akar adni, és próbálta megakadályozni, de ő kidobta a kocsiból.

Bosch várta a folytatást, de a lánya elhallgatott. Rengeteg kérdése lett volna Quickről, a húgáról és minden másról, de az apa átvette a nyomozó helyét. Nem lett volna helyes újra felzaklatni Maddie-t a kérdéseivel, amíg le nem nyugszik. Később is visszaváltozhat zsaruvá, hogy kifaggassa Quickről és a történtekről.

Ahogy a lány arcát nézte, az kezdett kifejezéstelenné válni. Még most is kimerültnek tűnt, hiába aludta végig az utat.

– Minden rendben lesz, Maddie. Megígérem.A lány bólintott.

– Oké… Lehetne, hogy egy kicsit egyedül legyek, amíg megszokom a helyet?

– Persze, ez a te szobád. Különben is, el kell intéznem néhány telefont. – Felállt, és az ajtó felé indult, de vonakodott becsukni. Még egyszer visszafordult. – Szólsz, ha bármire szükséged van, ugye?

– Persze, apa. Kösz.Bosch becsukta az ajtót, és elindult a nappali felé. Ott

elővette a telefonját, és felhívta David Csut.– Itt Bosch. Bocsásson meg, amiért ilyenkor zavarom.– Semmi gond. Mi a helyzet odaát?– Újra L.A.- ben vagyok.– Hazajött? És a lánya?– Biztonságban. Hogy áll a Csang-ügy?Csu csak hosszú hallgatás után felelt. Nem akart rossz hírek

hozója lenni.– Úgy néz ki, reggel el kell engedni. Nincs ellene semmink.– A védelmi pénz kikényszerítése?– Tettem egy utolsó kísérletet Livel és Lammal, de nem

tesznek feljelentést. Túlságosan rettegnek a triádtól. Li szerint valaki felhívta és megfenyegette őket.

Bosch egy pillanatig elgondolkodott a fenyegető híváson, amit pénteken kapott. Gyanította, hogy ugyanaz lehetett a hívó.

– Vagyis Csang reggel kisétál a dutyiból, újra elindul a repülőtérre, hogy felszálljon a legelső gépre, és soha többé nem fogjuk látni.

– Nagyon úgy tűnik, Harry.Bosch megrázta a fejét. A düh máris fortyogott benne.– Hogy rohadna meg a pokolban!

Rádöbbent, hogy lánya akár hallótávolságon belül is lehet, ezért elhúzta a tolóajtót, és kilépett a teraszra. A lenti autópályáról felszűrődő zaj segíthetett elfedni a szóváltás hangjait.

– El akarták adni a lányomat. A szerveiért.– Istenem – nyögött fel Csu. – Azt hittem, csak sakkban

akarják tartani vele magát.– Na ja, csak közben vért vettek tőle, és a vércsoportja

megegyezett valamelyik pénzeszsákéval, ezért változott a terv.– Azért is vehettek tőle vért, hogy biztosan tudják, nincs

semmi baja, mielőtt… – Elhallgatott, amint rájött, hogy ez a lehetőség semmivel sem megnyugtatóbb. Gyorsan témát váltott. – Magával hozta, Harry?

– Mondtam már. Biztonságban van.Bosch tudta, hogy Csu a bizalmatlanság jeleként értékeli a

kitérő választ, de mi volt ebben az újdonság? Egy ilyen nap után ez érdekelte a legkevésbé.

– Mikor beszélt utoljára Ferrasszal vagy Gandle-lel? – kérdezte.

– A társát péntek óta nem láttam. A hadnaggyal néhány órája beszéltem. Tudni akarta, hogyan állnak a dolgok. O is rendesen kibukott.

Vasárnap éjfélre járt az idő, a lenti gyorsforgalmi úton mégis mind a tíz sávban összetorlódtak az autók. A hűs levegő üdítő változatosságnak tűnt Hongkong után.

– Kinek kell átszólni az államügyészi hivatalba, hogy szabadon engedjük a fickót?

– Úgy volt, hogy reggel én telefonálok. Hacsak nem akarja maga intézni…

– Nem tudom, hogy alakul a reggelem. Mi lenne, ha maga intézné a telefont, de várna vele tízig?

– Persze, de miért pont tízig?– Így lenne időm elköszönni Csangtól.– Csak ne tegyen semmi olyat, amit később megbánna,

Harry.Bosch lepörgette fejében az elmúlt három nap eseményeit.– Erről már lekéstem.Véget vetett a hívásnak, azután nekitámaszkodott a

korlátnak, és az éjszakát kémlelte. Bármekkora megnyugvással szolgált, hogy hazaértek, óhatatlanul is az járt a fejében, mit veszített el, és hagyott hátra. Mintha Hongkong éhes szellemei a Csendes– óceán felett is a nyomában maradtak volna.

– Apa!Megpördült. Lánya ott állt a nyitott ajtóban.– Igen, szívem?– Minden rendben?– Persze, miért kérded?A lány kilépett a teraszra, és megállt mellette a korlátnál.– Mintha dühös lettél volna arra, akivel beszéltél…– Csak az ügy miatt. Nem áll túl fényesen.– Sajnálom!– Nem a te hibád. Figyelj csak, reggel rövid időre be kell

ugranom a városba. Telefonálok néhány helyre, próbálok szerezni valakit, aki addig is vigyáz rád. Azután, ha visszajöttem, elmegyünk vásárolni, ahogy megígértem, oké?

– Egy gyerekcsőszre gondolsz?– Nem, én csak… szóval igen.– Figyelj, apa, nem vigyázott rám gyerekcsősz vagy dadus

már vagy tizenkét éves korom óta.

– De… az még csak egy éve volt…– Szerintem egyedül is jól elleszek. Anya megengedi, hogy

iskola után egyedül menjek a plázába.Bosch felfigyelt a jelen időre. Kísértést érzett rá, hogy

elmondja: a plázába tett kiruccanásai nem sültek el túl fényesen, de ezt inkább későbbre tartogatta. Most egyedül az számított, hogy garantálja a biztonságát. Lehetséges– e, hogy hongkongi elrablóinak idáig elérjen a kezük?

Valószínűtlennek tűnt, de még halvány esély mellett sem kockáztathatta, hogy egyedül hagyja Maddie– t. Gondot csak az okozott, hogy nem tudta, kinek szólhatna. Nem vett részt tevékenyen a környék közösségi életében. Zsaruként legfeljebb akkor keresték, ha történt valami – másként nem ismerkedett a szomszédokkal, sőt ami azt illeti, senki mással, leszámítva a többi zsarut. Nem tudta, kiben bízhatna jobban, mint egy idegenben, akit a bejegyzett bébiszitterek közül választ ki. Kezdett összezavarodni, miközben tudatosult benne, hogy a gyereknevelés nem egyenlő a gyerekjátékkal.

– Figyelj rám, Maddie. Ez is egy olyan alkalom, amikor türelmesnek kell lenned velem. Egyszerűen nem szeretném, ha egyedül maradnál. Most még nem. Maradhatsz a szobádban, ha akarsz, az időeltolódás miatt talán úgyis aludni fogsz, mint a bunda, de szeretném, ha lenne veled egy felnőtt a házban. Valaki, akiben megbízom.

– Te tudod.Ahogy belegondolt a környékbeli zsaru szerepébe, eszébe

jutott még valami.– Tudod, mit? Ha nem akarsz bébicsőszt, csináljuk

máshogy. Van egy iskola a hegy aljában. Egy általános iskola. Úgy gondolom, a múlt héten kezdődött, mert útban a

munkahelyem felé láttam ott a kocsikat. Nem tudom, oda fogsz– e járni, vagy inkább keressünk egy jó magániskolát, de levihetlek, hogy megnézd magadnak. Talán be is ülhetsz egy– két órára, amíg bent vagyok a városban. Ehhez mit szólnál? Ismerem az igazgatóhelyettest, és megbízom benne. 0 vigyázna rád.

Lánya a füle mögé simította a haját és néhány pillanatig elnézte a tájat, mielőtt felelt.

– Oké, így jó lesz.– Helyes, akkor csináljuk. Reggel telefonálok, és elintézem.Probléma megoldva, gondolta.– Apa!– Igen, kicsim?– Hallottam, amit az előbb mondtál…Bosch megdermedt.– Sajnálom. Majd próbálok odafigyelni, hogy miket

mondok. Főleg előtted.– Nem, nem erre gondoltam. Arra, amiről beszéltél. Hogy el

akarták adni a szerveimért. Igaz ez?– Nem tudom, szívem. Nem tudom, pontosan mit terveztek.– Quick vért vett tőlem. Azt mondta, elküldik neked. Tudod,

hogy lefuttass rajta egy DNS-tesztet és kiderüljön, tényleg engem tartanak fogva.

Bosch bólintott.– Nos, hazudott neked. A videó épp elég volt bizonyítéknak.

A vér nem erre kellett. Hazudott neked, Mads. Elárult téged, és csak azt kapta, amit megérdemelt.

Amikor a lány felé pördült, Bosch ráeszmélt, hogy újabb hibát vétett.

– Hogy érted? Mi történt vele?

Bosch nem akarta, hogy a hazugságok végül maguk alá temessék. Azt is tudta, hogy a lánya inkább aggódik Quick húgáért, mint magáért Quickért. S talán még most sem érti, milyen gáládul elárulta a fiú.

– Meghalt.A lélegzet a lány torkán akadt.– Te…– Nem, Maddie. Nem én tettem. Már holtan találtam rá,

ugyanakkor, amikor a telefonodra. Tudom, hogy korábban kedvelted, ezért sajnálom, hogy ezt kell mondanom, de elárult téged, kicsim. Talán én is megtettem volna, ha még életben találom. Ne menjünk inkább be? – Bosch elfordult a korláttól.

– Mi történt Hevei?Bosch megtorpant, és visszafordult felé.– Róla nem tudok semmit.Továbbindult, és belépett a nappaliba. Mégiscsak hazudnia

kellett. Az sem számított, ha ezzel csak Maddie– t akarta kímélni. Máris érezte, hogy a hazugságok maguk alá temetik.

40.

étfőn délelőtt 11-kor ott várta a belvárosi fogda előtt Bo-Jing Csang szabadon bocsátását. Nem tudta pontosan, mit fog mondani annak a gyilkosnak,

amikor majd szabad emberként kisétál az ajtón, de azt tudta, hogy nem hagyja ki a lehetőséget. Ha Csang letartóztatása vezetett mindahhoz, ami Hongkongban történt, beleértve Eleanor Wish halálát is, nem nézhet a tükörbe, ha ezzel nem szembesíti a férfit, amíg megvan rá az esélye.

H

A telefon megcsördült a zsebében. Kísértést érzett, hogy ne vegye fel, de meglátta a kijelzőn Gandle hadnagy nevét. Fogadta a hívást.

– Hallom, hazatért.– Igen, már akartam hívni.– Visszakapta a lányát?– Igen, biztonságban van.– Hol?Bosch habozott, de nem túl sokáig.– Velem.– Az anyja?– Hongkongban maradt.– És hogyan tovább?– Maddie velem marad. Legalábbis egy időre.– Mi történt odaát? Kezdhetek aggódni?

Bosch nem tudta biztosan, mit feleljen erre. Úgy döntött, inkább ködösít.

– Remélem, semmi sem üt vissza ránk. De hát sosem lehet tudni…

– Majd szólok, ha hallok valamit. Bejön dolgozni?– Ma még nem. Szükségem lesz néhány napra, amíg a

lányom beilleszkedik, keresünk neki egy iskolát, és a többi. Szeretném elvinni egy pszichológushoz is.

– Betegszabadság legyen, vagy sima? Le kellene adnom.– Mindegy. Lehet betegszabadság is.– Akkor legyen az. Minden rendben, Harry?– Hogyne.– Gondolom, Csu szólt, hogy Csángót kiengedik.– Igen, mondta.– Az a fasz ügyvédje már volt itt, hogy elvigye a bőröndjét.

Sajnálom, Harry, de semmit se tehetünk. A gyilkosság nem áll meg, az a vinnyogó kis pöcs a Völgyből pedig nem fog kiállni, hogy tanúsítsa a zsarolást.

– Tudom.– Persze az se használt, hogy a társa egész hétvégén otthon

maradt. Beteget jelentett…– Hát, igen…Ami a társát illetti, Bosch a türelme végére ért, de ez csak

Ferrasra és rá tartozott. Nem kívánta megvitatni a dolgot Gandle-lel.

Az iroda ajtaja kinyílt, és Bosch egy öltönyös ázsiai férfit látott, aktatáskával a kezében. Nem Csang volt. A férfi beékelte testét az ajtóba, amíg odaintett egy rá várakozó autót. Bosch tudta, ki ez: az ismert ügyvéd, Anthony Ving.

– Mennem kell, hadnagy. Visszahívhatom?

– Csak szóljon, hány napot akar kivenni, és mikor oszthatom be újra. Addig is keresek valamit Ferrasnak. Valami irodai munkát.

– Még beszélünk.Bosch épp akkor csukta össze a telefont, amikor egy fekete

Cadillac Escalade közelebb gurult, és Bo-Jing Csang kilépett a fogda kapuján. Bosch közelebb lépett, elállva a sportterepjáróhoz vezető utat. Ving azonnal Bosch és Csang között termett.

– Bocsásson meg, nyomozó, de elállja az ügyfelem útját. Akadályozza a szabad mozgásban.

– Valóban akadályozom? És mi a helyzet azzal, hogy az ügyfele megakadályozta John Lit az élete folytatásában?

Bosch látta, ahogy Csang önelégülten elvigyorodik, majd megcsó

válja a fejét Ving háta mögött. A kocsi ajtaja eközben becsapódott, és Ving figyelme Harry háta mögé irányult.

– Ezt mindenképpen vegye fel – adta ki az utasítást.Bosch megfordult, és szembe találta magát a férfival, aki

kiszállt a kocsiból, és most egyenesen nekiszegezte a kameráját.

– Mi ez?– Ha bármilyen módon zaklatni próbálja Mr. Csángót,

nyomozó, gondom lesz rá, hogy a felvétel eljusson a médiához.Bosch visszafordult Ving és Csang felé. Csang immár nem

is leplezte önelégült mosolyát.– Azt hiszi, vége, Csang? Nem érdekel, hová rejtőzik, még

nincs vége. Maga és az emberei tettek róla, hogy az egész személyes ügy legyen, és ezt nem bocsátom meg.

– Lépjen félre az útból, nyomozó – produkálta magát Ving a kamera kedvéért. – Mr. Csang távozik, miután ártatlan az önök által koholt vádakban. A Los Angeles– i rendőrség zaklatásai elől hazatér Hongkongba. Ön miatt képtelen folytatni eddigi életét, pedig hosszú évek óta tagja a közösségünknek.

Bosch félreállt az útból, és engedte, hogy továbbhaladjanak az autó felé.

– Maga meg egy szarzsák, Ving. Fogja a kameráját, és dugja fel a seggébe.

Először Csang ült be az Escalade hátsó ülésére, majd Ving intett a videósnak, hogy foglaljon helyet elöl.

– Filmre vettük a fenyegetőzését, nyomozó – közölte elégedetten Ving. – Ezt ne feledje.

Ving beült Csang mellé, és becsukta az ajtót. Bosch csak állt, és nézte, ahogy a nagy terepjáró útnak ered, alighanem egyenesen a repülőtér felé.

Amint visszatért az iskolába, jelentkezett az igazgatóhelyettes irodájában. Sue Bambrough aznap reggel beleegyezett, hogy Madeline beüljön a nyolcadikosok óráira, hátha megtetszik neki az iskola. Amikor megérkezett, Bambrough leültette, és elmondta neki, hogy a lánya még az osztállyal van, és egészen jól boldogul. Bosch ezt meglepetéssel hallotta. Lánya alig több mint tizenkét órája érkezett

L.A.-be, miután elveszítette az anyját, és egész hétvégén fogságban tartották. Bosch már attól tartott, hogy képtelen lesz beilleszkedni bármilyen közösségbe.

Régebb óta ismerte Bambroughöt. Néhány éve az egyik szomszédja, aki ebbe az iskolába járatta a gyerekét, megkérte, hogy beszéljen az osztály előtt a bűnről és bűnüldözésről.

Bambrough éles eszű, alapos vezetőnek bizonyult, aki hosszasan meginterjúvolta Boscht, mielőtt a gyerekek elé engedte. Még a bíróságon is csak nagy ritkán érezte, hogy ilyen keresztkérdéseknek vetik alá. Bambrough sajátos véleményt alkotott a helyi rendőrség munkájáról, de minden állítását átgondolt érvekkel támasztotta alá. Bosch nagyra tartotta ezért.

– Tíz perc múlva vége az órának – jelentette be Bambrough. – Odakísérem, de előtte lenne valami, amit meg szeretnék kérdezni, Bosch nyomozó.

– Már a múltkor is kértem, hogy szólítson Harrynek. Mit szeretne megbeszélni velem?

– Nos, a lánya született mesemondó. A délelőtt folyamán hallották, amikor néhány diáknak azt mondta, hogy nemrég költözött át Hongkongból, miután az anyját meggyilkolták, őt magát pedig elrabolták. Aggódom amiatt, hogy így akarja más színben feltüntetni magát a…

– Minden igaz. Az utolsó szóig.– Hogy érti ezt?– Elrabolták, az anyja pedig meghalt, miközben próbálta

kiszabadítani.– Szentséges isten! Mikor történt ez?Bosch már bánta, hogy nem mondott el mindent

Bambroughnek, amikor reggel beszélt vele. Csak annyit árult el, hogy a lánya mostantól vele fog élni, és iskolát keres neki.

– A hétvégén – felelte. – Éjjel érkeztünk Hongkongból.Bambroughöt mintha gyomorszájon vágták volna.– A hétvégén? Ez tényleg igaz?– Igen. A lányom sok mindenen keresztülment. Tudom,

hogy talán túl hamar engedtem más gyerekek közé, de ma reggel volt… egy találkozóm, amit nem mondhattam le. Most

hazaviszem, és ha néhány nap múlva vissza akar jönni ide, majd szólok.

– Gyermekpszichológusnál már járt vele?– Azon dolgozom.– Ne habozzon segítséget kérni! A gyerekek szeretnek

beszélni az ilyesmiről, csak nem mindig a szüleiknek. Arra jöttem rá, hogy ösztönösen tudják, mire van szükségük a gyógyuláshoz és a túléléshez. Miután elveszítette az anyját, és ön lett a főállású apja, Madeline-nek kell valaki, akivel megoszthatja a problémáit.

Bosch bólogatva hallgatta a kiselőadást.– Tőlem megkap mindent, amire szüksége van. Mit kell

tennem, ha ide szeretne járni?– Csak hívjon fel. A körzethez tartozik, és van szabad

férőhelyünk. A jelentkezéshez ki kell tölteni néhány papírt, és át kell kérnünk az anyagát Hongkongból. Szükség lesz a születési anyakönyvi kivonatára is, de nagyjából ez minden.

Bosch agyán átsuhant, hogy a születési anyakönyvi kivonat ott lehet abban a hongkongi lakásban.

– Az anyakönyvi kivonata nincs nálam, de majd szerzek egy másolatot. Azt hiszem, Las Vegasban született.

– Azt hiszi?– Nos… négyéves korában láttam először. Addig az

édesanyjával élt Las Vegasban, azért feltételezem, hogy ott született. Majd utánajárok.

Bambrough egyre zavartabbnak tűnt.– De nálam van az útlevele – próbált segíteni Bosch. –

Abban benne van, hol született, csak még nem néztem meg.– Hát, akkor ennyivel kell beérnünk, amíg megszerzi az

anyakönyvi kivonatot. Szerintem most az a legfontosabb, hogy

egy szakember foglalkozzon a lányával. Rettenetes trauma érte. Mielőbb beszélnie kell egy pszichológussal.

– Ne aggódjon, gondom lesz rá.Csengőszó jelezte az óra végét. Bambrough felállt, kiléptek

az irodából, és végighaladtak a folyosón. Az iskola hosszú és keskeny épülete a domboldalba ékelődött. Bosch látta, hogy Bambrough még most sem emésztette meg teljesen, amin Madeline keresztülment.

– Erős kölyök – próbálta megnyugtatni.– Annak kell lennie… egy ilyen tragédia után.Bosch szívesen váltott volna témát.– Milyen órájuk volt?– Matematikával kezdtek, majd rövid szünet után

társadalomismerettel folytatták. Azután megebédeltek, és most végeztek a spanyollal.

– Hongkongban kínaiul tanult.– Biztos vagyok benne, hogy ezen a nehézségen is túlteszi

magát. – Mint mondtam, kemény kölyök. Át fogja vészelni.Bambrough mosolyogva fordult felé.– Olyan, mint az apja?– Az anyja még nálam is keményebb volt.Gyerekek nyüzsögtek a folyosón, ahogy osztálytermeket

cseréltek. Bambrough előbb kiszúrta a lányt, mint Bosch.– Madeline! – hívta magához.Bosch integetett. Maddie két másik lány társaságában volt,

és úgy tűnt, mintha máris összebarátkozott volna velük. Búcsút intett, mielőtt futva feléjük indult.

– Szia, apa.– Na, hogy tetszik itt?– Jó hely… azt hiszem.

Tartózkodóan beszélt, talán mert az igazgatóhelyettes is ott állt előtte. – Milyen volt a spanyol? – tudakolta Bambrough.

– Hát… nem igazán értettem.– Hallom, kínait tanultál. Az sokkal nehezebb nyelv, mint a

spanyol. Szerintem gyorsan utol fogod érni a többieket.– Biztos.Bosch úgy döntött, megmenti lányát a semmitmondó

társalgástól. – Szóval akkor készen vagy, Maddie? Vásárolni megyünk, emlékszel?

– Persze, kész vagyok.Bambroughhoz fordult, és bólintott.– Köszönöm, hogy vigyázott rá. Még beszélünk.A lánya a maga szégyellős módján szintén köszönetét

mondott, azután elhagyták az iskolát, beültek az autóba, és hazafelé vették az irányt. – Most, hogy magunk vagyunk, megmondhatod az igazat, Mad. – Nem, tényleg rendben volt. Csak nem ugyanaz… tudod?

– Igen, tudom. Kereshetünk egy magániskolát is. Van néhány a közelben, a Völgyben…

– Nem akarok menő amerikai lány lenni, apa.– Kétlem, hogy annak számítanál. Főleg nem azokban az

iskolákban. – Nekem itt is megfelel – döntött Madeline némi

gondolkodás után. – Találkoztam a lányokkal, és néhányan igazán rendesek.

– Biztos?– Azt hiszem. Kezdhetek holnap?Bosch vetett rá egy pillantást, majd visszafordult a

kanyargós hegyi út felé.– Nem túl gyors egy kicsit? Csak most éjjel érkeztünk.

– Tudom, de mi mást tehetnék? Egész nap ott sírdogáljak a házban?

– Nem, de azt gondoltam, felesleges kapkodni, bőven…– Nem akarok lemaradni. Az iskola a múlt héten kezdődött.

Boschnak eszébe jutott Bambrough megjegyzése arról, hogy a kölykök ösztönösen tudják, mi kell a gyógyuláshoz. Úgy döntött, megbízik a lánya ösztönében.

– Oké, ha ezt akarod, felhívom Mrs. Bambrought, és megmondom neki, hogy őket választottad. Mellesleg, Las Vegasban születtél, igaz?

– Hogyhogy, te nem tudod?– De, tudom, csak biztos akartam lenni benne, mert ki kell

kérnem a születési anyakönyvi kivonatodat. Az iskolának.A lány nem válaszolt. Bosch leállt a ház előtti parkolóban.– Szóval akkor Vegas?– Igen! Mégse tudtad, igaz? Istenem!Mielőtt kitalálhatott volna valamit, Boscht megmentette a

telefoncsörgés. Anélkül, hogy a kijelzőre nézett volna, közölte lányával, hogy ezt a hívást fogadnia kell.

Ignacio Ferras jelentkezett.– Hallom, hogy visszatértél, Harry, és a lányod biztonságban

van. Későn jutottak el hozzá a hírek. Bosch kinyitotta a konyhaajtót, hogy lánya bemehessen a házba.

– Igen, jól vagyunk.– Kiveszel néhány napot?– Azt tervezem. Min dolgozol?– Csak néhány apróságon. Megírom az összegzést John

Liről.– Minek? Vége. Elcsesztük.

– Tudom, de rendbe kell tennem az aktát, és jelentenem a bíróságon a kutatás eredményét. Ezért is hívlak. Pénteken olyan sietve távoztál, hogy nem tudom, mit találtál a telefonban és a bőröndben. Az autó átkutatásáról már megírtam a jelentést.

– Oké, rendben, nem találtam semmit. Ezért is nem tudtuk vád alá helyezni Csángót, emlékszel?

Bosch ledobta kulcsait az étkezőasztalra, és figyelte, ahogy lánya bevonul a szobájába. Egyre jobban haragudott Ferrasra. Valamikor úgy gondolta, szárnyai alá veszi a fiatal nyomozót, és átadja neki a tudását, de mára el kellett fogadnia a tényt, hogy Ferras sosem fog felepülni a sebesülésből, ami szolgálatteljesítés közben érte. Fizikailag talán igen, de lelkileg nem. Többé sosem lesz a régi. Megmarad aktatologatónak.

– Akkor írjam azt, hogy a kutatás nem hozott eredményt? – kérdezte.

Boschnak eszébe jutott a hongkongi taxis cég névkártyája. Zsákutcának bizonyult, ezért nem lett volna értelme, hogy megemlítse a bírónak.

– Igen, írd ezt. Nem találtam semmit.– A telefonban sem.Bosch hirtelen ráeszmélt valamire, amiről ugyanabban a

pillanatban már tudta, hogy elkésett vele.– A telefonban semmit, de ti utánajártatok a szolgáltatónál a

hívásoknak?Csang talán kitörölte telefonjából a híváslistát, de nem fért

hozzá ahhoz a naplóhoz, amit a mobilszolgáltatónál vezettek. Ferras rövid hallgatás után felelt.

– Nem. Azt gondoltam… nálad volt a telefon, Harry. Azt hittem, te lépsz kapcsolatba a szolgáltatóval.

– Nos, nem léptem, mert éppen úton voltam Hongkongba.

Minden telefontársaság szabványosított egy protokollt a bírói végzések fogadására. A gyakorlatban ez rendszerint annyit tett, hogy az aláírt végzést faxon megküldték a jogi osztálynak. Egyszerű lépés, most valahogy mégis elmaradt, Csang pedig szabadon távozott. Mostanra rég felszívódott.

– A rohadt életbe! – fakadt ki Bosch. – Neked kellett volna intézned, Ignacio!

– Nekem? Nálad volt a telefon, Harry. Azt hittem, gondoskodsz róla.

– Nálam volt a telefon, de te intézted a végzést. Neked kellett volna ellenőrizned, mielőtt pénteken hazamentéi.

– Egy nagy lószart, öregem. Engem akarsz hibáztatni?– Mindkettőnket hibáztatom. Igaz, én is megtehettem volna,

de neked kellett volna. Azért nem tetted, mert véget ért a műszakod, és loholtál haza. Leszartad az egészet, barátom.

Tessék, hát kimondta.– Te meg elmehetsz a büdös francba, barátom. Csak azért,

mert nem vagyok olyan, mint te, amiért nem akarom elveszíteni a családomat, feláldozni a munka oltárán, már mindjárt szarok az egészre. Azt se tudod, mit beszélsz.

Bosch döbbenten hallgatta a szóáradatot. Ferras arra az érzékeny pontjára tapintott, amire az elmúlt hetvenkét órában mindenki más, ő mégis megrázta magát, és felülemelkedett ezen.

– Ignacio – felelt higgadtan –, ez így nem működik. Nem tudom, mikor tudok bemenni, de ha odaérek, beszélnünk kell.

– Remek. Én itt leszek.– Naná, hogy ott leszel. El se lehet választani az

íróasztalodtól.

Összecsukta a telefont, mielőtt Ferras tiltakozhatott volna. Biztosan tudta, hogy Gandle támogatni fogja, ha új társat kér maga mellé. Visszatért a konyhába, felbontott egy sört, hogy oldja vele a feszültséget. Kinyitotta a hűtőt, kinyújtotta a kezét, azután megtorpant. Korán volt még ehhez. Még be kell autóznia lányával a Völgybe, hogy vásárlással töltsék a délután hátralévő részét.

Becsukta a hűtőt, és nekiindult a folyosónak. Lánya becsukta a szobája ajtaját.

– Kész vagy, Maddie?– Atöltözök. Mindjárt jövök.A lány unott, „hagyj már békén” hangon felelt, amit Bosch

nem tudott mire vélni. Azt tervezték, hogy először elmennek a telefonüzletbe, azután megveszik az új ruhákat, a bútorokat, egy hordozható számítógépet. Meg akart adni a lányának mindent, és ő tudta ezt, mégis lekezelően bánt vele, Bosch pedig nem értette, miért. Még csak egy napja főállású apa, de máris úgy érezte, reménytelenül összezavarodott.

41.

ásnap reggel Bosch és a lánya nekilátott összerakni, amit előző nap vásároltak. Maddie még nem ment iskolába, mert a felvételi procedúra egy teljes napot

vett igénybe. Bosch örült a késedelemnek, így legalább még egy kis időt kettesben tölthettek.

MElőször a számítógépes asztalt és széket rakták össze, amit a

burbanki IKEA-ban vettek. A bevásárlás kerek négy órát vett igénybe, ennyi idő alatt zsúfolásig tömték az autót iskolaszerekkel, ruhákkal, műszaki cikkekkel és bútorokkal, Boscht mégis új keletű lelkifurdalás gyötörte. Tudta, azért vesz meg a lányának mindent, amire csak rámutat, mert így akarja megváltani a boldogságát – és a megbocsátást, ami remélhetőleg vele járt.

Félrehúzta a dohányzóasztalt, hogy kirakosgassa az előre gyártott íróasztal elemeit a nappali padlójára. Az útmutató szerint egyetlen eszközzel, a hozzáadott imbuszkulccsal összerakhatják az egészet. Bosch és Madeline törökülésben a padlóra telepedett, amíg próbálták értelmezni az összeállítási rajzot.

– Úgy látom, azzal kell kezdeni, hogy az oldallapokat hozzácsavarozzuk az asztallaphoz – vélte Madeline.

– Biztos?– Igen. Ezért is jelölték „egyessel” mint első lépést.

– Azt hittem, ez azt jelenti, hogy egy ilyen alkatrész van.– Nem, mert a két oldallapot is egyessel jelölték. Szerintem

ez az első lépés.– Ó!Amikor telefoncsörgés hallatszott, tanácstalanul néztek

össze.Madeline előző nap kapott új telefont, ezúttal is olyat, mint

az apjáé. A gondot az okozta, hogy nem választottak különböző csengőhangot, így mindkét telefon ugyanúgy jelzett. Reggel Maddie számos hívást kapott hongkongi barátaitól, akiknek korábban megüzente, hogy Los Angelesbe költözött.

– Szerintem a tiéd – döntötte el a kérdést Madeline. – Az enyémet a szobámban hagytam.

Bosch lassan, a hosszas megerőltetéstől sajgó térddel állt fel, hogy az étkezőasztalhoz lépjen és felkapja a telefont, mielőtt a hívó leteszi.

– Harry, itt dr. Hinojos. Hogy van?– Szabadságon, doki. Kösz, hogy visszahívott.Bosch kilépett a teraszra, és behúzta maga után az ajtót.– Sajnálom, hogy tegnapig nem hívtam vissza –

szabadkozott Hinojos. – A hétfő mindig brutális nap. Mi újság?Hinojos vezette a magatartáskutató részleget, amely

pszichiátriai kérdésekben állt a nyomozók rendelkezésére. Közel tizenöt éve ismerte a nőt, amióta csak szakértői véleményt adott róla, miután fizikai összetűzésbe keveredett akkori főnökével.

Bosch lehalkította a hangját.– Csak azt szerettem volna kérdezni, hajlandó lenne– e egy

szívességre.– Az nagyon attól függ…

– Szeretném, ha beszélne a lányommal.– A lányával? A múltkor nem azt mondta, hogy az anyjával

él Vegasban?– Azóta elköltöztek. Az elmúlt hat évben Hongkongban

laktak. A lány most velem van, az anyja pedig meghalt.Hinojos csak rövid hallgatás után felelt. Eközben csipogás

jelezte, hogy másvalaki is keresi, de Bosch megvárakoztatta a hívót, és kivárta a választ.

– Harry… jól tudja, hogy csak a rendőrökkel foglalkozunk, nem a családtagjaikkal. Ajánlhatok egy remek gyerekpszichológust.

– Nem kell agyturkász. Nálam is van telefonkönyv, ha arra lenne szükségem. Ezért mondtam, hogy szívességet kérek. Azt akarom, hogy magával beszéljen. Tudja, mint egy jó ismerőssel.

– Ez sajnos nem így működik, Harry.– Odaát Hongkongban elrabolták, az anyját pedig megölték,

amikor próbálta kiszabadítani. Nem ok nélkül kérem magát, doki.

– Szentséges isten! Mikor történt ez?– A hétvégén.– Ó, Harry!– Tudom, tudom. Ezért kell valaki rajtam kívül, akivel

beszélhet. Magára gondoltam, doki.Ujabb szünet állt be. Bosch hallgatott. Nem lett volna

értelme győzködnie Hinojost, ezt tapasztalatból tudta.– Talán egy semleges helyen találkozhatnánk. Ő kérte, hogy

beszélhessen valakivel?– Nem, de azt hallottam, hogy ez jót tenne. Nem tiltakozott.

Szerintem kedvelni fogja magát. Mikor tud találkozni vele?

Bosch tolakodóvá vált, ő maga is tudta, de jó ügy érdekében tette.

– Hát, ma van egy kis időm – felelt Hinojos. – Találkozhatunk ebéd után. Hogy hívják?

– Madeline. Mikor legyen?– Az egy óra megfelel?– Persze. Én kísérjem oda, vagy ez gondot jelenthet?– Szerintem jó lesz. Ez úgysem hivatalos foglalkozás.Bosch telefonja újra csipogni kezdett. Ezúttal elvette a

fülétől, hogy vessen egy pillantást a kijelzőre. Gandle hadnagy kereste.

– Rendben, doki. Köszönök mindent.– Én is örülök, hogy találkozni fogunk. Talán nem ártana, ha

mi ketten is beszélgetnénk egy kicsit. Tudom, hogy a volt felesége sokat jelentett az ön számára.

– Előbb gondoskodjunk a lányomról, miattam utána is ráérünk aggódni. Kiteszem Maddie-t magánál, azután elmegyek, hogy ne legyek útban. Talán sétálok egyet.

– Akkor még találkozunk, Harry.Bosch letette, majd megnézte, Gandle hagyott-e üzenetet, de

nem. Visszatért a nappaliba, és látta, hogy lánya félig máris összerakta az íróasztalt.

– Hű, kislány, te aztán érted a dolgod!– Pofonegyszerű.– Nekem nem úgy tűnt.Már sikerült újra elhelyezkednie a padlón, amikor a

vezetékes telefon kezdett el csörögni a konyhában. Felállt, és indult, hogy felvegye. Az öreg, falra szerelhető készüléket nem látták el kijelzővel.

– Mi a nyavalyát csinál, Bosch?

Gandle hadnagy jelentkezett.– Mondtam, hogy kiveszek néhány napot.– Azonnal be kell jönnie, és hozza a lányát is!Bosch lenézett az üres mosogatóra.– A lányomat? Miért, hadnagy?– Mert Dodds kapitány irodájában ott ül két tag a hongkongi

rendőrségtől, és magával akar beszélni. Arról elfelejtett tájékoztatni, hogy a volt felesége meghalt, Harry. Nem említette azt sem, hogy amerre járt, mindenfelé hullák maradtak maga után.

Bosch végiggondolta a lehetőségeket.– Mondja meg nekik, hogy fél kettőre ott vagyok – döntött

végül.– Fél kettőre? – csattant fel Gandle. – Mit akar csinálni

három órán át? Jöjjön be most azonnal!– Nem lehet, hadnagy. Fél kettőkor találkozom velük.Bosch letette a kagylót, azután előhúzta zsebéből a mobilját.

Számított rá, hogy a hongkongi zsaruk a nyomára akadnak, és felkészülten várta az érkezésüket.

Elsőként Szun Jeet hívta fel. Tudta, hogy Hongkongban későre jár, de a dolog nem várhatott. A telefon nyolcszor kicsöngött, mielőtt bekapcsolt a rögzítő.

– Itt Bosch. Hívjon, ha ezt megkapta.Miután letette, hosszú ideig meredt a telefonra. Kezdett

aggódni. Hongkongban hajnali fél kettőre járt, ilyenkor elvárta volna, hogy Szun Jeet a telefonnál találja. Hacsak nem történt valami.

Végigpörgette a kapcsolatok listáját, míg végül megtalálta a számot, amelyet legalább egy éve nem hívott.

Most megtette, és ezúttal választ is kapott.

– Mickey Haller.– Itt Bosch.– Harry? Nem gondoltam volna, hogy…– Azt hiszem, ügyvédre van szükségem.Lélegzetvételnyi szünet.– Oké, mikor?– Azonnal.

42.

andle abban a pillanatban kiviharzott az irodájából, hogy Bosch belépett az ajtón.G

– Megmondtam, hogy azonnal be kell jönnie! Mi az istenért nem válaszol a…

Elhallgatott, amikor meglátta, ki lép be Bosch mögött. Mickey Haller neves védőügyvédnek számított – a rendőrségen belül legalábbis nem akadt nyomozó, aki látásból ne ismerte volna.

– Az ügyvédjével jött? – kérdezte utálkozva Gandle. – Azt mondtam, a lányát hozza, ne az ügyvédjét.

– Jobb lesz, ha azonnal tisztázunk valamit, hadnagy – kezdte Bosch. – A lányomnak semmi keresnivalója itt. Mr. Haller azért jött, hogy ellássa a törvényes képviseletemet, és elmagyarázza a hongkongi rendőröknek, hogy nem követtem el semmilyen bűncselekményt, amíg a területükön tartózkodtam. Szóval bemutat nekik, vagy mutatkozzam be én?

Gandle rövid habozás után megenyhült.– Erre.Bevezette őket a Dodds kapitány irodájából nyíló

tárgyalóba. Itt várakozott a Hongkongból érkezett két férfi. Bosch érkezésekor felálltak, és átnyújtották a névjegyüket. Alfréd Lo és Clifford Vu, a hongkongi rendőrség triád alosztályáról.

Bosch bemutatta Haliért, majd átadta neki a névjegyeket.– Igényelnek tolmácsot, uraim? – tette fel a kérdést Haller.– Nem szükséges – felelte Vu.– Jó, akkor kezdjük – bólintott Haller. – Talán foglaljunk

helyet e pompás régi asztal körül.Mindenki, így Gandle is választott magának egy széket.

Haller szólalt meg elsőként.– Legelőször is szeretném egyértelművé tenni, hogy

ügyfelem, Bosch nyomozó, nem szándékozik lemondani alkotmányos jogairól. Amerikai földön találkozunk, ami azt jelenti, hogy rá nézve nem kötelező tárgyalnia önökkel, uraim. Miután azonban ő is nyomozó, pontosan tudja, milyen feladatokat látnak el nap mint nap. Tanácsom ellenére ezért hajlandó beszélni önökkel. Elmondom tehát, hogy csináljuk. Önök felteszik a kérdéseiket, Bosch nyomozó pedig megkísérel választ adni ezekre, amennyiben én is helyesnek látom. A be-szélgetésről nem készül hangfelvétel, de jegyzetelhetnek, ha gondolják. Bízunk benne, hogy a beszélgetés végén tisztábban fogják látni a Hongkongban e hétvégén történt eseményeket, egy dolog azonban bizonyos: nem Bosch nyomozó társaságában fognak távozni innét. Együttműködése ebben az ügyben arra korlátozódik, hogy egy alkalommal felel a kérdéseikre. – Haller széles mosollyal adott nyomaté– kot a felvezető beszédnek.

Mielőtt bejöttek a központba, Bosch közel egy órán át tárgyalt Hallerrel az ügyvéd Lincoln Town Carjának hátsó ülésén. A Franklyn Canyon közelében, egy parkban álltak félre, ahol rajta tarthatták a szemüket Harry lányán, miközben a környékbeli kutyákkal barátkozott. Miután végeztek, elvitték Maddie-t dr. Hinojoshoz, majd egyenesen idehajtottak.

Nem értettek egyet mindenben, de kidolgoztak egy stratégiát. A Haller laptopján végzett gyors internetes keresés még némi háttéranyagot is szolgáltatott ehhez. Készen álltak, hogy megvitassák Bosch ügyét a hongkongi rendőrökkel.

Nyomozóként Bosch pontosan tudta, milyen vékony jégen jár. El akarta mondani a Csendes– óceán túlsó partjáról érkezett kollégáinak, mi történt, de nem keverhette bajba magát, a lányát vagy Szun Jeet. Hitt abban, hogy minden hongkongi cselekedete védhető. Elmondta Hallernek, hogy mások kényszerítették bele az „ölj vagy megölnek” típusú helyzetekbe – ez állt még a Csungking Mansions recepciósával vívott közelharcra is –, ő pedig minden helyzetből győztesen került ki, ami semmiképp sem bűn. Legalábbis az ő becsületkódexe szerint.

Lo tollat és jegyzetfüzetet vett elő, miközben Vu feltette az első kérdést, kinyilvánítva ezzel, melyikük a főnök.

– Először azt szeretnénk tudni, miért utazott Hongkongba ilyen rövid időre?

Bosch megvonta a vállát, mintha a válasz magától értetődne.– Hogy visszaszerezzem és idehozzam a lányomat.– Szombat reggel a volt felesége bejelentette a rendőrségen

a lánya eltűnését – emlékeztette Vu.Bosch egy hosszú pillanatig értetlenül meredt rá.– Ezt most kérdésnek szánta?– Eltűnt a lánya?– Tudomásom szerint igen, de szombat reggel én

harmincötezer láb magasan repültem a Csendes– óceán felett. Nem beszélhetek a volt feleségem nevében arról, hogy mit és miért tett.

– Úgy véljük, a lányát egy bizonyos Peng Kuingkai rabolta el. Ismeri őt?

– Sosem találkoztunk.– Peng halott – tette hozzá Lo.Bosch bólintott.– Nem mondhatnám, hogy ez elszomorít.– Mr. Peng szomszédja, Mrs. Fengji Mai állítása szerint

vasárnap reggel beszélt önnel a lakásában – folytatta Wu. – Önnel és Mr. Szun Jeevel.

– Igen, bekopogtattunk hozzá. Nem volt nagy segítség.– Miért nem?– Talán mert nem tudott semmit. Nem tudta, hol lehet Peng.Vu előrehajolt. Testbeszédét könnyedén lehetett olvasni.

Úgy érezte, máris megfogta Boscht.– Bement Peng lakásába?– Bekopogtunk hozzá is, de senki se nyitott ajtót. Egy idő

után elmentünk.Vu csalódottan dőlt hátra.– Elismeri, hogy Szun Jee társaságában volt? – kérdezte.– Hogyne. Vele voltam.– Honnét ismeri ezt az embert?– A volt feleségemen keresztül. Vasárnap reggel ők ketten

vártak a repülőtéren, és tájékoztattak arról, hogy a lányom keresésére indulnak, miután a rendőrség nem hiszi el nekik, hogy elrabolták. – Bosch végigmérte a két férfit, mielőtt folytatta: – Tudja, a maguk rendőrsége lepasszolta a labdát. Szeretném, ha ezt is belevennék a jelentésükbe. Mert ha belekevernek ebbe az egészbe, nekem biztosan gondom lesz rá. Felhívok minden hongkongi lapot, legyen bármilyen nyelvű, hogy elmeséljem a történetemet.

Azt tervezte, hogy a fenyegetés hatására a rendőrök jobban óvakodnak majd tőle.

– Tudomása van arról – folytatta zavartalanul Vu –, hogy a volt felesége, Eleanor Wish meghalt egy tűzpárbajban, ami a kowlooni Csungking Mansions tizenötödik emeletén zajlott?

– Igen, tudomásom van róla.– Jelen volt, amikor ez történt?Bosch vetett egy pillantást Hallerre. Az ügyvéd bólintott.– Jelen voltam. Láttam, mi történt.– Megosztaná velünk is?– A lányunkat kerestük. Nem találtuk. A folyosón tartottunk

a lift felé, amikor két férfi tüzet nyitott ránk. Eleanort eltalálták, és… megölték. Azután a két férfi is golyót kapott. Önvédelem volt.

Vu újra előrehajolt.– Ki ölte meg a két férfit?– Szerintem tudja.– Feleljen, kérem.Bosch a pisztolyra gondolt, amit Eleanor halott kezébe

erőszakolt. Már készült elővenni a begyakorolt hazugságot, amikor Haller előrehajolt.

– Nem hiszem, hogy Bosch nyomozónak részt kellene vennie ebben a „ki lőtt le kit” spekulációban. Biztos vagyok abban, hogy az önök rendőrségénél kiváló szakemberek dolgoznak, akik a szakértői és ballisztikai elemzések alapján már rég választ adtak erre a kérdésre.

Vu továbblépett.– Szun Jee is a tizenötödik emeleten volt?– Ebben az időpontban nem.– Mit tudna még elmondani?

– A lövöldözésről? Semmit. Viszont beszélhetek arról a szobáról, ahol a lányomat fogva tartották. Találtunk ott egy véres zsebkendőt. Az ő vérével.

Bosch várta, hogyan reagálnak a kijelentésre, de az arcukról nem tudott leolvasni semmit.

A Hongkongból érkezett nyomozók előtt egy akta feküdt az asztalon. Vu felnyitotta, előhúzott egy iratot, és az asztal lapján Bosch felé csúsztatta.

– Ez itt Szun Jee vallomása. Lefordíttattuk angolra. Kérem, olvassa el, és tudassa, hogy egyetért– e vele.

Haller közel hajolt Boschhoz, hogy együtt olvassák végig a kétoldalas iratot. Bosch azonnal látta, hogy átverés – a nyomozók elmélete Szun álvallomásába csomagolva. Nagyjából a fele valóságon alapult, míg a többi a vallomásokon és közvetett bizonyítékokon. Az irat lényegében Bosch és Szun Jee nyakába varrta a Peng család megölését.

Harry tudta: vagy ezzel a blöffel akarják kicsikarni belőle a vallomást, vagy letartóztatták és arra kényszerítették Szun Jeet, hogy a nevét adja az általuk felállított változathoz, miszerint Bosch felelős a Hongkong– szerte elkövetett vérengzésért. Legkönnyebben így lehetett megmagyarázni az egyetlen vasárnap történt kilenc gyilkosságot. Az amerikai tette.

Bosch ugyanakkor arra is emlékezett, amit Szun mondott neki a repülőtéren. Boldogulok, és magáról nem beszélek. Ezt ígérem. Akármi történik, kihagyom belőle magát és a lányt.

– Uraim – nézett fel Haller, miután elsőként végzett az olvasással –, ez a dokumentum…

– Egy rakás szar – fejezte be a mondatot Bosch.Visszacsúsztatta a papírlapot az asztalon.

– Nem, nem – sietett leszögezni Vu –, nagyon is valódi. Szun Jee írta alá.

– Legfeljebb ha fegyvert szegeztek a fejéhez. Odaát Hongkongban így intézik a dolgokat?

– Bosch nyomozó! – kiáltott fel Vu. – Hongkongba kell jönnie, hogy feleljen ezekre a vádakra.

– Az életben nem megyek többet Hongkong közelébe.– Embereket ölt. Lőfegyvert használt. A lányát a kínaiak

élete elé helyezte…– Vért vettek tőle! – csattant fel Bosch. – Vérmintát! Tudja,

mikor tesznek ilyet? Amikor el akarják adni a szerveit.Elhallgatott, és látta a növekvő zavart Vu arcán. Bosch nem

törődött Lovai. Vu volt a főnök, ha őt megpuhítja, biztonságban lehet. Haller jól mondta, amikor a Lincoln hátsó ülésén kidolgozták a stratégiát. Ahelyett, hogy Bosch ártatlanságát bizonygatnák, azt kell demonstrálniuk, mekkora nemzetközi botrány kerekedhet abból, ha erőltetik az ellene felhozott vádakat.

Most érkezett el az ideje, hogy kijátsszák ezt a kártyát. Haller átvette a szót, és dermesztő nyugalommal beszélni kezdett.

– Természetesen ragaszkodhatnak az aláírt vallomásukhoz, uraim – közölte megtévesztően nyájas mosollyal –, de hadd összegezzem a tényeket, amelyeket tényleges bizonyítékok támasztanak alá. Egy tizenhárom éves amerikai lányt elraboltak az önök városában. Az anyja annak rendje és módja szerint értesítette a rendőrséget. A rendőrség nem volt hajlandó nyomozást indítani az ügyben…

– A lány egyszer már elszökött otthonról – avatkozott közbe Lo. – Nem volt okunk fel…

Haller feltartotta mutatóujját, hogy beléfojtsa a szót.– Ez most nem számít – jelentette ki, a hangjában fojtott

indulattal, miközben a mosoly is eltűnt az arcáról. – A rendőrséget értesítették, hogy egy amerikai lány eltűnt, önök azonban, akármilyen megfontolásból, de úgy döntöttek, nem foglalkoznak az üggyel. Ezzel arra kényszerítették a lány anyját, hogy saját maga induljon a gyermeke keresésére. Ennek első lépéseként az anya felhívta a lány apját Los Angelesben. – Haller intett Bosch felé. – Bosch nyomozó megérkezett, majd volt feleségével és a család barátjával, Mr. Szun Jeevel nekiállt lefolytatni a nyomozást, amelyben a hongkongi rendőrség valamiért nem akart részt venni. A saját kutatásuk eredményeként jutottak arra a következtetésre, hogy a lányt a szerveiért rabolták el. Ezt az amerikai lányt azért rabolták el, hogy eladják a belső szerveit!

Felháborodása egyre magasabbra hágott, és Bosch látta rajta, hogy már rég nem színészkedik. Haller hagyta, hogy a szavai sötét viharfelhőként dagadozzanak a fejük felett, mielőtt folytatta.

– Mármost, amint azt önök is tudják, többen meghaltak. Ügyfelem nem fog erről részletes fejtegetésekbe bocsátkozni. Elég legyen annyit mondanom, hogy miután magára maradt Hongkongban, ahol nem számíthatott a hivatalos szervek és a rendőrség segítségére, a lányát kereső anya és apa találkozott néhány igazán rossz emberrel, és olyan helyzetbe került, ahol gyilkolnia kellett, ha nem akarta, hogy őt gyilkolják meg. Más szóval, provokálták őket.

Bosch látta, ahogy a két hongkongi nyomozó valósággal meggörnyed a szavak súlya alatt. Haller ekkor kimért, tárgyilagos hangon folytatta:

– Megértjük, hogy tudni akarják, mi történt, hiszen önöknek is meg kell írniuk a jelentésüket, és tájékoztatniuk kell a feletteseiket, de talán ideje lenne feltenni maguknak a kérdést: valóban ez a dolgok rendje?

Néma csend.– Akármi is történt Hongkongban, egyenes következménye

annak, hogy az önök rendőrsége cserbenhagyta ezt a fiatal amerikai lányt és a családját. És ha most kényelmesen hátradőlnek, és elkezdik elemezni a lépéseket, amelyeket Bosch nyomozó azért tett, mert önök nem végezték megfelelően a munkájukat… ha bűnbakot keresnek, akit visszavihetnek Hongkongba, itt nem járnak sikerrel. Nem mű-ködünk együtt önökkel. Van ugyanakkor valaki, akivel beszélhetnének minderről. Kezdjék talán vele!

Haller előhúzott egy névjegyet a zsebéből, és az asztalon feléjük csúsztatta. Vu felvette, és elolvasta. Haller korábban Boschnak is megmutatta. A Los Angeles Times egyik tudósítójának névjegye volt.

– Jók Míkevó – olvasta fel a nevet Lo. – Információi vannak az ügyről?

– Jack McEvoy, és jelen pillanatban nincs semmiféle információja, viszont annál inkább érdekelné egy ilyen sztori.

Ez is a tervhez tartozott. Haller blöffölt. Igazság szerint, és ezt Bosch is tudta, McEvoyt a Times már hat hónappal korábban lapátra tette. Haller a régi kártyák közül ásta elő az övét, amelyeket gumiszalaggal összekötve a Lincoln hátsó ülésén tartott.

– Ahogy mondtam, kezdjék csak nyugodtan vele – ismételte Haller. – Azt hiszem, ebből tényleg remek sztori lenne. Egy tizenhárom éves amerikai lányt Kínában elrabolnak a

szerveiért, és a rendőrség nem tesz semmit. A szüleinek kell cselekedniük, és az anya meghal, miközben menteni próbálja a lányát. Ebből nemzetközi botrány lesz, nekem elhihetik. A világ összes napilapja és hírcsatornája rá fog harapni. Hollywoodban még filmet is forgatnak belőle. Szerintem Oli-vér Stone fogja rendezni!

Haller most felütötte a saját aktáját, amit a megbeszélésre hozott. Olyan újságcikkeket tartott benne, amelyeket az internetes keresést követően a kocsiban nyomtatott ki. Az asztalon Lo és Vu felé csúsztatta a nyomtatott íveket. A nyomozók közelebb húzódtak egymáshoz, hogy átfussák őket.

– Végezetül itt van még ez a kis csomag, amit szintén el fogunk juttatni Mr. McEvoyhoz és a kollégáihoz, ha megkeresnek engem vagy Bosch nyomozót. Ezek a cikkek arról szólnak, hogy Kínában egyre jelentősebb az emberi szervek feketepiaci forgalma. Jól tudott, hogy az egész világon önöknél a leghosszabb a donorra várók listája… egyesek szerint milliós nagyságrendű. Nyilván az sem segít, hogy néhány éve, a világ közvéleményének nyomására, a kínai kormány beszüntette a kivégzett elítéltek szerveinek felhasználását. Az emberi szervek iránti igény így egyre fokozottabb. Bizonyára látják, hogy a források kellően mértékadók, köztük a Beijing Review, ahová Mr. McEvoy is elküldi majd a sztoriját. Igazán csak önökön múlik, hogy ez megtörténik– e.

Vu elfordult, Lo füléhez hajolt, és kínaiul hadarni kezdett.– Felesleges suttogniuk, uraim – mutatott rá Haller. – Egy

szavukat se értjük.Vu kihúzta magát.

– Szeretnénk telefonálni, mielőtt folytatjuk ezt a beszélgetést – közölte.

– Hongkongba? – kérdezte Bosch. – Odaát még hajnali öt óra sincs.

– Nem számít – jelentette ki Vu. – Telefonálnunk kell, kérem.

Gandle felállt.– Használhatják az irodámat. Ott maguk lehetnek.– Köszönjük, hadnagy.A hongkongi nyomozók is felálltak.– Még valamit, uraim – állította meg őket Haller.Visszafordultak felé. „Mit akarhat még?” – ez állt az

arcukon.– Szeretném, ha maguk és az a személy, akit fel akarnak

hívni, egyformán tisztában lennének vele, hogy aggasztónak találjuk Szun Jee helyzetét. Tudatni akarjuk, hogy kapcsolatba fogunk lépni Mr. Szunnal, s amennyiben nem tudjuk őt elérni, vagy tudomásunkra jut, hogy személyes szabadságában bármiféle módon korlátozzák, úgy az ügyet mindentől függetlenül a nemzetközi közvélemény elé tárjuk. – Haller elmosolyodott, mielőtt folytatta: – Ha úgy gondolják, tekintsék Szun Jeet kapcsolt árunak, uraim. Mondják meg ezt a feletteseiknek.

Haller bólintott, arcáról egy pillanatra sem fagyott le a mosoly, és egész magatartásával rácáfolt a nyilvánvaló fenyegetésre. Vu és Lo bólintottak, mint akik megértették az üzenetet, mielőtt követték Gandle-t az irodájába.

– Mit gondolsz? – kérdezte Bosch, amint kettesben maradt Haller-rel. – Tisztáztuk magunkat?

– Szerintem igen – bólintott Haller. – Ezzel alighanem vége. Ami Hongkongban történik, Hongkongban is marad.

43.

osch úgy döntött, nem a tárgyalóban várja ki a hongkongi nyomozók visszatérését. Nyomasztotta a szóváltás, amit előző nap folytatott a társával, ezért

átsétált az irodájukba, hogy megkeresse Ferrast.B

Csakhogy Ferras nem volt a helyén, és Boschban felötlött, hogy szándékosan ment el épp most ebédelni, hátha így elkerülheti az összetűzést. Átlépett a saját íróasztalához, hogy ellenőrizze a postát. Nem kapott semmit, de látta, hogy az asztali telefon lámpája pirosán villog. Üzenete jött. Mostanáig nem szokta meg, hogy a saját telefonjára érkeznek az üzenetei. A Parker Centerben még nem léteztek személyre szÁBOtt hangpostafiókok; minden hívás a központba futott be, onnét kapcsolták fel az osztályokra. Itt az ügyeletes egyenként lejegyezte az üzeneteket, majd a cetliket bedobta az illető postafiókjába vagy asztalára. Ha sürgős hívást kapott, az ügyeletes a csipogóján vagy a mobilján kereste meg a nyomozót.

Bosch leült, és beütötte a kódot. Öt üzenet várta. Az első három rutin hívás volt egyéb ügyekkel kapcsolatban. Lejegyzett néhány részletet, azután kitörölte őket. A negyedik üzenetet előző éjjel hagyta Vu nyomozó a hongkongi rendőrségtől. Akkor szállt le, és jelentkezett be a szállodájába,

de előtte még meg akarta beszélni a találkozót. Bosch törölte ezt is.

Az ötödik hívó, Teri Sopp az ujjlenyomatokkal kapcsolatban kereste, aznap reggel negyed tízkor, épp amikor Bosch felnyitotta a nagy lapos kartondobozt, benne lánya új íróasztalával.

– Harry, elvégeztük az elektrosztatikus képelemzést a töltényhüvelyen, amit adtál. Levettünk egy ujjlenyomatot, ezért mindenki nagyon izgatott. A számítógépen megtaláltuk az egyezést is. Amint megkaptad ezt, hívj fel.

Miközben Terit hívta, Bosch felnézett a faliórára, és látta, hogy Gandle visszakísérte a két hongkongi nyomozót a tárgyalóba. Gandle intett neki, hogy ő is jöjjön. Bosch feltartott ujjal jelezte, hogy csak egy percet kér.

– Igen?– Terivel szeretnék beszélni.Egyre növekvő izgalommal várt. Bo-Jing Csang talán

szabadon kisétált, amennyire tudta, már haza is térhetett Hongkongba, de ha megtalálták az ujjlenyomatát a töltényen, amit John Li megőrzött nekik, az megváltoztat mindent. Immár közvetlen bizonyíték köti őt a gyilkossághoz. Vádat emelhetnek ellene, és kérhetik a kiadatását.

– Itt Teri.– Harry Bosch. Csak most kaptam meg az üzenetedet.– Nem is értettem, mi van veled. Azonosítottuk az

ujjlenyomatot.– Fantasztikus. Bo-Jing Csang?– A laborban vagyok, vissza kell mennem az asztalomhoz.

Kínai név, de nem azé, akinek a mintáját a társad áthozta. Azzal nem egyezik az ujjlenyomat. Félreteszlek egy kicsit.

Elment, miközben Bosch addigi elméletei egy pillanat alatt füstté váltak.

– Jön már, Harry?Felnézett, és kihajolt az ajtón. Gandle hívta a tárgyalóból.

Bosch a telefonra mutatott, és megrázta a fejét. Gandle nem érte be ennyivel – kilépett a tárgyalóból, és odasietett Bosch asztalához.

– Figyeljen, ez most tényleg fontos. Ott kell lennie, hogy pontot tehessünk az ügy végére.

– Az ügyvédem is el tudja intézni. Csak egy telefon.– Miről van szó?– Valamiről, ami megváltoztathatja a…– Harry!Sopp hangja visszaúszott a vonalba. Bosch eltakarta a

mikrofont.– Muszáj elintéznem – mondta Gandle– nek, mielőtt

leeresztette a kezét, és belebeszélt a mikrofonba. – Oké, Teri, mondhatod a nevet.

– Jó, szóval nem az, amit te mondtál. Henry Lau. L-A-U. A valószínűség 99,82 százalék.

– Miért van a nyilvántartásban?– Ittas vezetésért állították elő két éve, Venice– ben.– Ez minden?– Igen. Ezt leszámítva tiszta.– A címe?– A jogsija szerint Quarterdeck 18., Venice. Tizenegyes

lakás.Bosch lejegyzett mindent a noteszébe.– Oké, és az ujjlenyomat… úgy értem, használható?

– Semmi kétség, Harry. Egyértelműen kirajzolódott. Fantasztikus ez a technológia, mindent megváltoztat.

– És lehet, hogy ez az ügy lesz a kaliforniai precedens?– Ennyire azért nem szaladnék előre. A főnököm először

látni akarja, hogyan válik be a te esetedben. Tudod, hogy valóban a fickó-e az elkövető, találsz-e további bűnjeleket, ilyesmi. Olyan ügyet keresünk, ahol a módszer jól beleillik a bizonyítási folyamatba.

– Szólok, amint megtudok valamit, Teri. Addig is kösz mindent. Most azonnal lépnem kell.

– Sok szerencsét, Harry!Bosch letette, és elnézett a tárgyaló felé. A redőnyöket

lehúzták, de nem zárták össze. Látta, ahogy Haller gesztikulál a két hongkonginak. Ezután benézett a társához, de az asztalát most is üresen találta. Döntésre jutott, és újra felvette a telefont.

David Csu az ÁBO irodájában fogadta a hívását. Harry tájékoztatta az ujjlenyomattal kapcsolatos legfrissebb eredményről, majd megkérte Csut, hogy futtassa át Henry Lau nevét a triádos nyilvántartáson. Addig is, tette hozzá, ő elindul, hogy felvegye.

– Hová megyünk? – kérdezte Csu.– Megkeressük a fickót.Bosch letette, és elindult a tárgyaló felé. Nem mintha részt

akart volna venni a társalgásban, de közölni akarta Gandle– lel, hogy áttörést ért el az ügyben.

Amikor belépett, Gandle fáradt sóhajjal nyugtázta a felbukkanását. Bosch intett neki, hogy beszélniük kell.

– Harry, a nyomozók még nem végeztek…

– Akkor is várniuk kell. Áttörést értünk el a Li– ügyben, ezért lépnünk kell. Most azonnal.

Gandle felállt, és az ajtó felé indult.– Azt hiszem, egyedül is boldogulok, Harry – szólt utána

Haller –, de egy kérdésre mindenképpen válaszolnod kell.Bosch felé fordult, Haller pedig kurta biccentéssel jelezte,

hogy nincs mitől tartania.– Mi az?– Akarod, hogy a volt feleséged holttestét ideszállítsák Los

Angelesbe?A kérdés váratlanul érte. Szíve szerint azonnal rábólintott

volna, de mérlegelnie kellett, milyen hatással lesz ez a lányára.– Igen – döntötte el végül. – Küldjék haza.Gandle kiengedte maga előtt, majd becsukta az ajtót.– Mi történt? – kérdezte.

Csu az ÁBO épülete előtt várakozott, amikor Bosch lehúzódott a padkához. Az aktatáskáját is elhozta, ami alapján Bosch feltételezte, hogy megtudott valamit Henry Lauról. Miután a férfi beült mellé, már indultak is.

– Venice-ben kezdünk? – kérdezte Csu.– Pontosan. Mit talált Lauról?– Semmit.Bosch felé fordult.– Semmit?– Amennyire tudjuk, tiszta. A neve sehol sem szerepel az

aktáinkban. Beszéltem néhány emberrel, és elintéztem néhány hívást, de semmi. Mellesleg, kinyomtattam a fotóját.

Előrehajolt, és felnyitotta az aktatáskát, hogy elővegye Lau színes jogosítványképét, és Bosch felé nyújtsa, aki vezetés

közben csak egy futó pillantást vetett rá. A Broadwayn elérték a 101– es felhajtóját, majd ráfordultak a 110– esre. A gyorsforgalmi a belvárosban teljesen bedugult.

Lau mosolyogva nézett a kamerába. Nyílt arcát és divatosan vágott haját nem lehetett egykönnyen összekapcsolni a triádokkal, sem egy boltos hidegvérű meggyilkolásával. A venice– i cím se illett a képbe.

– Megnéztem a fegyvernyilvántartásban is. Henry Lau egy kilenc milliméteres Glock 19-es bejegyzett tulajdonosa. Nemcsak hogy megtöltötte a fegyvert, de az övé is lehet.

– Mikor vásárolta?– Hat éve, közvetlenül a huszonegyedik születésnapja után.Bosch úgy érezte, jó helyen tapogatóznak. Lau birtokolta a

megfelelő fegyvert, az pedig, hogy a törvényes nagykorúság betöltése után rögtön megvásárolta, arra utalt, hogy régóta vágyott rá. Vagyis ahhoz a világhoz tartozott, amit immár Bosch is jól ismert. John Lihez és Bo-Jing Csanghoz fűződő kapcsolatát ráérnek azután tisztázni, hogy őrizetbe vették, és ízekre szedték az életét.

Ráhajtottak a 10– esre, és nyugatnak tartottak az óceán felé. Bosch telefonja megcsörrent, ő pedig anélkül vette fel, hogy megnézte volna a kijelzőt. Hallerre számított, meg arra, hogy a hongkongi nyomozókkal folytatott tárgyalásnak vége.

– Harry, itt dr. Hinojos. Csak magát várjuk.Bosch el is feledkezett róla. Több mint harminc éve

dolgozott úgy, hogy szabadon, a saját belátása szerint intézte a dolgokat. Soha nem kellett máshoz igazodnia.

– O, doki, szörnyen sajnálom! Én teljesen… épp úton vagyok, hogy begyűjtsek egy gyanúsítottat.

– Hogy érti ezt?

– Áttörést értünk el és… nem lehetne, hogy Maddie egy kicsit még ott maradjon magánál?

– Hát, ez… oké, azt hiszem, maradhat. Úgyis van még egy kis papírmunkám. Biztosan ezt akarja?

– Nézze, tudom, hogy ez nem jó. Tudom, milyen képet fest rólam. Még csak most került ide, én meg máris lepasszolom, de éppen emiatt az ügy miatt van itt. Muszáj a végére járnom. Ha otthon találom, elkapom a fickót, azután visszamegyek a belvárosba. Amint lehet, felhívom, és érte megyek.

– Oké, Harry. Nem is baj, ha eltöltők vele még egy kis időt. Nekünk amúgy is beszélnünk kell. Előbb Maddie– ről, azután magáról.

– Oké, úgy lesz. Ott van? Beszélhetek vele?– Tartsa.Néhány pillanat múlva meghallotta Maddie hangját.– Apa.Egyetlen szóba sűrített bele mindent: meglepettséget,

csalódottságot, hitetlenkedést, végtelen szomorúságot.– Tudom, kicsim, és sajnálom. Közbejött valami, amit

muszáj elintéznem. Maradj dr. Hinojosszal, és érted megyek, amint tudok.

– Rendben.Újabb adag csalódottság. Bosch tartott tőle, hogy nem

utoljára hallja.– Oké, Mad. Szeretlek. – Összecsukta, és eltette a telefont. –

Nem akarok beszélni róla – szögezte le, mielőtt a másik bármit kérdezett volna.

– Oké – bólintott Csu.A forgalom megritkult, így nem egészen fél óra alatt

eljutottak Venice-be. Útközben Bosch fogadott még egy hívást,

ezúttal ahogyan várta, Hallertől. Megtudta, hogy a hongkongi rendőrség nem bajlódik vele többet.

– Akkor ennyi?– Kapcsolatban maradunk a holttest hazaszállításáig, de

igen, ez minden. A továbbiakban nem kérdőjelezik meg a szerepedet.

– És Szun Jee?– Azt állítják, hogy szabadon engedik, amint végeztek a

kihallgatásával, és nem emelnek ellene vádat. Természetesen kapcsolatba kell lépnünk vele, hogy megbizonyosodjunk róla.

– Ne aggódj, úgy lesz. Kösz mindent, Mickey.– Egynapos munka.– Majd küldd át a számlát!– Nem, kvittek vagyunk, Harry. Számlázás helyett inkább

azt javaslom, eresszük össze a lányodat az enyémmel. Nagyjából egykorúak…

Bosch habozott. Tudta, hogy Haller nem csupán össze akarja ismertetni a két lányt. Haller Bosch féltestvére, jóllehet csak egy évvel korábban, egy hivatalos ügy kapcsán ismerték meg egymást. A lányok megismerkedése magával hozza, hogy szüleik is közelebb kerülhetnek egymáshoz, és Bosch nem tudta, készen áll-e erre.

– Úgy lesz, ha eljön az ideje – felelte. – Most az a feladat, hogy elkezdje az iskolát, és beilleszkedjen.

– Jól hangzik. Vigyázz magadra, Harry!Bosch összecsukta a telefont, és arra összpontosított, hogy

megtalálják Henry Lau lakóhelyét. Venice déli részén az utcák ábécérendben követték egymást, így a Quarterdeck az egyik utolsónak számított az öböl és Marina dél Rey előtt.

Venice bohém művészközösségnek számított – belvárosi árakkal. Lau ugyanolyan csillogóan új, stukkódíszes társasházban élt, mint amilyenek fokozatosan kiszorították a parton egykor sorakozó kis hétvégi házakat. Bosch leparkolt az egyik mellékutcában, ahonnét gyalogosan mentek tovább.

Az emeletes ház előtt tábla hirdette, hogy a tömbben még két lakás eladó. Beléptek az üvegajtón át, és megálltak a kis előtérben, a belső biztonsági ajtó előtt, ahonnét kaputelefonon lehetett felszólni az egyes lakásokba. Bosch nem szívesen nyomta volna meg 11-es gombját. Ha Lau tudomást szerez róluk, könnyen elszökhet a vészkijáraton át.

– És most? – tette fel a kérdést Csu.Bosch elkezdte nyomkodni a többi lakás gombjait. Kivártak,

míg végül egy asszony válaszolt.– Igen?– Itt a Los Angeles-i rendőrség, hölgyem. Válthatnánk

néhány szót?– Mégis miről?Bosch megcsóválta a fejét. Voltak idők, amikor senki sem

kérdezősködött, csak kinyitotta előttük az ajtót.– Egy gyilkossági ügyben nyomozunk, hölgyem. Kinyitná

az ajtót?Hosszú csend állt be, és Bosch legszívesebben újra

megcsörgette volna az asszonyt, de rájött, hogy nem tudja, melyik lakásból kapott választ.

– Felmutatná a jelvényét a kamerának, ha megkérném? – hallatszott a nő hangja.

Bosch nem is vette észre a biztonsági kamerát.– Természetesen.

Csu a panel feletti kis sötét üveglapra mutatott. Miután felmutatták a jelvényüket, az ajtó megnyílt előttük.

– Azt se tudom, melyik lakás az övé – jegyezte meg Bosch.Az ajtó fedetlen átriumba vezetett. Középen kis

úszómedencét alakítottak ki, innét nyílt a tizenkét lakás ajtaja – négy– négy az

északi és déli oldalon, kettő– kettő a keletin és nyugatin. A tizenegyes a nyugati oldalra került, vagyis a lakás ablakai az óceánra néztek.

Bosch odalépett a 11-es ajtóhoz és bekopogott, de nem kapott választ. A 12-es ajtaja annál inkább kinyílt, és egy nő lépett ki mögüle.

– Azt hittem, velem akarnak beszélni…– Valójában Mr. Laut keressük – fordult felé Csu. – Nem

tudja, hol van?– Talán dolgozik. Mintha azt mondta volna, hogy a héten

forgatnak.– Forgatnak? – ráncolta a homlokát Bosch.– Forgatókönyveket ír, a filmeseknek vagy a tévének

dolgozik. Nem tudom biztosan.E pillanatban résnyire nyílt a 11– es lakás ajtaja. Kialvatlan

szemű, kócos férfi kémlelt ki rajta. Bosch így is felismerte Csu fotójáról.

– Henry Lau? – emelte fel a hangját. – Los Angeles-i rendőrség. Arra kell kérnünk, hogy válaszoljon a kérdéseinkre.

44.

enry Lau egy tágas otthonban lakott, amelynek erkélye három méterrel az utcaszint felett lebegett, csodálatos panorámát kínálva a Csendes– óceánra és a

venice– i tengerpart legszélesebb fövenyére. Miután behívta Boscht és Csut, a férfi kérte, hogy foglaljanak helyet a nappaliban. Csu leült, de Bosch állva maradt, háttal a panorámának, hogy ne vonja el a figyelmét a kihallgatás alatt. Nem érezte a várt izgalmat. Lau készségesen ajtót nyitott nekik. A legkevésbé sem számított erre.

H

A férfi farmert, papucsot és hosszú ujjú pólót viselt, utóbbin egy hosszú hajú, napszemüveges férfi szitázott képével, alatta felirattal: TOKI, A FŐNÖK. Úgy festett, mint aki ruhástul aludt.

Bosch a jókora, szögletes, fekete bőrfotelre mutatott.– Foglaljon helyet, Mr. Lau! Igyekszünk nem rabolni az

idejét.Lau aprócska, macskaszerű férfi volt. Amikor leült, maga

alá húztaa lábát.– A lövöldözésről van szó? – kérdezte.Bosch vetett egy sokatmondó pillantást Csura.– A lövöldözésről?– Odakint a parton.

– Mikor volt ez?– Nem is tudom, néhány hete. Biztosan nem ezért jöttek, ha

azt se tudják, mikor volt.– így igaz, Mr. Lau. Mi egy másik lövöldözés ügyében

nyomozunk. Hajlandó felelni a kérdéseinkre?Lau felhúzta a vállát.– Nem is tudom. Másik lövöldözésről nem tudok, biztos úr.– Nyomozók vagyunk.– Akkor nyomozó úr. Miről van szó?– Ismer egy Bo-Jing Csang nevű embert?– Bo-Jing Csang? Nem, még sosem hallottam róla. –

Őszintén meglepődött a név hallatán.Bosch jelzett Csunak, aki az aktatáskájából elővette Csang

fotóját és megmutatta Launak. Amíg a férfi tanulmányozta, Bosch arrébb sétált, hogy másik szögből tekintsen le rá. Mozgásban akart maradni, így talán kibillentheti Laut a nyugalmából.

Miután megnézte a fényképet, a férfi megrázta a fejét.– Nem, nem ismerem. Milyen lövöldözésről is beszélünk?– Először hadd tegyük fel mi a kérdéseinket – hűtötte le

Bosch –, azután jöhetnek az önéi. A szomszédjától halljuk, hogy forgatókönyvíró.

– Igen.– Írt olyasmit, amit láthattam?– Nem, nem hiszem.– Honnét tudja?– Egészen mostanáig egy könyvemből se forgattak filmet,

úgyhogy eddig semmit sem láthatott tőlem.– Akkor kié ez a kedves kis hely?

– Az enyém. Megfizetnek az írásért, csak eddig még nem készült filmem. Tudja, az ilyesmihez idő kell.

Bosch Lau mögé lépett, mire a fiatal férfi felé fordult, hogy kövesse a mozgását.

– Hol nőtt fel, Henry?– San Franciscóban. Ide jártam iskolába, azután itt

ragadtam.– San Franciscóban is született?– Igen.– Giants– vagy Dodgers– szurkoló?– Az tuti, hogy Giants.– Nagy kár. Mikor járt utoljára L.A. déli részén?A kérdés váratlanul jött, ezért Launak el kellett

gondolkodnia a válaszon. Megcsóválta a fejét.– Nem is tudom, legalább öt– hat éve. Az biztos, hogy jó

ideje.Tényleg jó lenne, ha elmondanák, mi ez az egész, akkor

talán többet segíthetnék…– Vagyis ha valaki azt állítja, hogy látta magát a múlt héten,

akkor hazudik?Lau elvigyorodott, mintha az egész csak játék lenne.– Vagy hazudik, vagy téved. Tudja, mit mondanak…– Nem, mit mondanak?– Hogy minden kínai egyforma.Lau szélesen elmosolyodott, és Csunál keresett

megerősítést. Csu üres, kifejezéstelen tekintettel nézett rá vissza.

– Mi a helyzet Monterey Parkkal? – ment tovább Bosch.– Úgy érti, ott jártam-e?– Igen, így értem.

– Hát, párszor voltam ott vacsorázni, de nem igazán éri meg az utat.

– Vagyis nem ismer senkit Monterey Parkban?– Nem, nem igazán.Bosch tovább körözött, lélegzetvételnyi szünetet se tartott,

és elérkezettnek látta az időt, hogy sarokba szorítsa Laut.– Hol van a pisztolya, Mr. Lau?Lau letette a lábát a padlóra. Csuhoz fordult, majd vissza

Boschhoz.– Hát erről van szó?– Hat évvel ezelőtt az ön nevére jegyeztek be egy 19-es

Glockot. Meg tudná nekünk mondani, hol van?– Hogyne. Egy zárható fémdobozban, az éjjeliszekrény

fiókjában, az ágyam mellett. Ahol mindig.– Biztos benne?– O, már értem! Hadd találjam ki. Mr. Seggfej a nyolcasból

látta, ahogy pisztollyal a kezemben kilépek az erkélyre a lenti lövöldözés után, és feljelentett.

– Nem, Henry, még csak nem is beszéltünk Mr. Seggfejjel. Azt mondja, hogy a tengerparti lövöldözést követően önnél volt a pisztoly?

– Pontosan. Kiáltozást és sikolyt hallottam. A saját lakásomban voltam, ahol jogomban áll megvédeni magam.

Bosch biccentett Csunak, aki kilépett az erkélyre, és behúzta maga után a tolóajtót. Elővette a telefonját, hogy utánakérdezzen a tengerparti lövöldözésnek.

– Ha bárki azt mondja, hogy én lőttem, csak be akar mártani – tette hozzá Lau.

Bosch egy hosszú pillanatig némán méregette. Úgy érezte, a kirakójáték egy fontos darabja még hiányzik. Valamiről még nem esett szó.

– Amennyire tudom, senki sem jelentette fel – nyugtatta meg a férfit.

– Akkor elmondaná végre, hogy miről van szó?– Mondtam már. A fegyveréről. Megmutatná nekünk,

Henry?– Hogyne, mindjárt hozom.Felpattant a fotelból, és a lépcső felé indult.– Várjon, Henry – szólt utána Bosch. – Magával megyünk.Lau visszafordult a lépcsőről.– Ahogy akarják, csak essünk már túl rajta.Bosch visszafordult az erkély felé. Miután Csu belépett az

ajtón, követték Laut a lépcsőn, majd végig a folyosón, ami a lakás végébe vezetett. Bekeretezett fényképek, filmplakátok, diplomák lógtak mindkét falon. Elhaladtak a nyitott ajtó előtt, amely az irodának is használt vendégszobába vezetett, azután eljutottak a négy méter magas nagy hálószobába, amelynek hatalmas ablakai a partra tekintettek.

– Hívtam a kapitányságot – tudta meg Bosch Csutól. – A lövöldözés elsején éjszaka történt. Két gyanúsítottat vettek őrizetbe.

Bosch a fejében átpörgette a naptárt. Elseje kedden volt, egy héttel John Li meggyilkolása előtt.

Lau leült a vetetlen ágyra, a kétfiókos éjjeliszekrény mellé. Kihúzta az alsó fiókot, hogy elővegye a fémkazettát.

– Ennyi elég – szólt rá Bosch.Lau az ágyra tette a dobozt, azután megadóan felemelte a

kezét.

– Hé, nem akartam csinálni semmit, ember. Maga akarta látni.

– Majd a társam kinyitja a dobozt – bólintott Bosch.– Szolgálják ki magukat.– Nyomozó.Bosch egy pár gumikesztyűt vett elő zsebéből, és Csu felé

nyújtotta, majd közelebb lépett Lauhoz, hogy szükség esetén karnyújtásnyira legyen tőle.

– Miért vette a pisztolyt, Henry?– Mert akkoriban egy szarkupacon éltem, ahol hemzsegtek a

rossz arcok. Azért ez mókás. Egymillió kibaszott dollárt fizettem ezért a helyért, de még itt is hemzsegnek a parton.

Csu felhúzta a kesztyűt, és Lauhoz fordult.– Engedélyezi a doboz felnyitását? – kérdezte.– Hogyne, csak rajta. Nem tudom, mi a csudát akarnak, de

miért is ne? Nyissa csak ki! A kulcs egy kis kampón lóg, a szekrény hátsó oldalán.

Csu benyúlt a szekrény mögé, és megtalálta a kulcsot, amivel felnyitotta a dobozt. Fekete szövettáskát láttak, alatta néhány összehajtott papírral és borítékkal, meg egy útlevéllel és egy doboz lőszerrel. Csu óvatosan kiemelte és felnyitotta a csomagot, hogy kézbe fogja a fekete félautomatát. Megfordította, és alaposan megvizsgálta.

– Egy doboz kilenc milliméteres Cor Bon, egy 19-es Glock. Azt hiszem, ez az, Harry.

Kicsúsztatta a tárat, és a nyíláson át tanulmányozta a lövedékeket, majd a töltényűrből is kivette az utolsó golyót.

– Töltve, lövésre kész állapotban.Lau tett egy lépést az ajtó felé, de Bosch azonnal felemelte a

kezét, hogy visszatolja a fal felé.

– Nézzék – nyögött fel Lau –, én nem tudom, mi ez az egész, de a frászt hozzák rám. Mi a faszt akarnak tőlem?

Bosch nem vette le a kezét a mellkasáról.– Csak hogy meséljen erről a fegyverről, Henry. Tudjuk,

hogy elsején éjjel magánál volt. Azóta lehetősége volt bárki másnak is hozzáférni?

– Nem, én… mindvégig ott volt a fiókban.– Hol tartózkodott múlt hét kedden, délután három órakor?– Hm… múlt héten itt voltam. Igen, azt hiszem, itthon

dolgoztam. Csak csütörtökön kezdtünk forgatni…– Egyedül dolgozik?– Igen, egyedül dolgozom. Az írás magányos foglalatosság.

Nem, várjanak csak! Várjanak! Múlt kedden egész nap a Paramountnál voltam. Olvasópróbát tartottunk a stábbal. Egész délután ott voltam.

– Van aki, ezt tanúsíthatja?– Legalább egy tucatnyian, az élen Matthew elbaszott McCo

naughey-vel. Ott volt, ő játssza a főszerepet.Bosch ekkor rontott neki a kérdéssel, amivel ki akarta

billenteni az egyensúlyából. Hihetetlen, mi mindent képesek elkotyogni az emberek, ha látszólag értelmetlen kérdésekkel bombázzák őket.

– Milyen kapcsolatban áll a triádokkal, Henry?Lau nevetésben tört ki.– Hogyan? Mi a faszt… nézzék, nekem ebből elegem van.Félresöpörte Bosch kezét, hogy ellökje magát a faltól, és

újra az ajtó felé induljon. Bosch készen állt az eshetőségre – a karjánál fogva megragadta, és megpördítette Laut, majd kirúgta a lábát, és arccal lefelé az ágyra fektette. Ezután beletérdelt a hátába, amíg összebilincselte a csuklóit.

– De hát ez őrület! – tiltakozott Lau. – Nem tehetik!– Nyugodjon meg, Henry. Csak nyugi – csitította Bosch. –

Most szépen bemegyünk a belvárosba, és tisztázunk mindent.– De hát a film! Három óra múlva a forgatáson kell lennem!– Felejtse el a filmet, Henry! Üdv a való világban. – Bosch

felrántotta az ágyról, és ajtó felé fordította a férfit. – Biztosította a nyomokat, Dave?

– Megvan.– Akkor menjen előre.Csu elhagyta a szobát, kezében a fémkazettával, annak

mélyén a Glockkal. Bosch követte, maga előtt Lauval, egyik kezével a bilincseket összekapcsoló láncon. Végighaladtak a folyosón, de mikor elérték a lépcső tetejét, Bosch megrántotta a láncot, akár egy gyeplőt.

– Várjon egy percet! Menjünk csak vissza!Visszasétált Lauval a folyosó közepéig. Valami már akkor

megragadta a figyelmét, amikor először haladt el előtte, de a jelentősége csak most tudatosult benne, hogy a lépcsőhöz értek. Megállt a Dél-kaliforniai Egyetem diplomája előtt. Lau 2004-ben végzett bölcsészként.

– A DKE-re járt? – kérdezte Bosch.– Igen, a filmes iskolába. Miért?Az iskola és a dátum pontosan egyezett azzal a diplomáéval,

amit Bosch a Fortune Fine Foods & Liquor irodájában látott. Tudta, hogy rengeteg kölyök jár a DKE-re, minden évben több ezren diplomáznak, és közöttük sok a kínai, de sosem hitt a véletlen egybeesésekben.

– Ismert a suliban egy Robert Li nevű srácot?Lau bólintott.– Hogyne ismertem volna. A szobatársam volt.

Bosch érezte, ahogy minden töredék a helyére pattan.– Hát Eugene Lám? Őt is ismerte?Lau újra bólintott.– Persze. Ő is a szobatársam volt.– Hol?– Mondtam már, egy trágyadombon, az egyetem közelében.Bosch tudta, hogy a DKE a költséges és minőségi oktatás

oázisa egy olyan környéken, ahol a bandaháborúk miatt sokszor a lakók személyes biztonsága is veszélyben forog. Néhány éve egy ismert focistát talált el egy eltévedt lövedék, amikor kirobbant az újabb utcai lövöldözés.

– Ezért vette a fegyvert? Hogy megvédje magát?– Pontosan.Csu látta, hogy lemaradtak, ezért visszatért hozzájuk az

emeletre.– Mi az, Harry?Bosch a szabad kezével jelzett Csunak, hogy maradjon

távol, és hallgasson. Tovább beszélt Lauhoz.– És azok a fickók tudták, amikor hat éve megvette a

fegyvert?– Együtt mentünk, ők segítettek kiválasztani. De miért…– Még ma is jó barátok? Tartják a kapcsolatot?– Igen, de mi köze ennek a…– Mikor látta utoljára bármelyiküket is?– Mindkettővel találkoztam a múlt héten. Majd’ minden

hétvégén együtt pókerezünk…Bosch vetett egy pillantást Csura. Lassan minden összeállt.– Hol, Henry? Hol szoktak játszani?

– A legtöbbször itt. Robert még a szüleivel él, Colos meg egy kis bérlakásban a Völgyben. Tudja, ez mégiscsak a tengerpart…

– Múlt héten mikor játszottak?– Szerdán.– Biztos?– Igen, emlékszem, másnap kezdődött a forgatásom, ezért

nem is igen akartam játszani, de ők eljöttek, ezért muszáj volt egy kicsit. Hamar vége lett.

– És azelőtt? Mikor találkoztak?– Egy héttel előtte. Szerdán vagy csütörtökön, már nem

emlékszem.– De már a tengerparti lövöldözés után?Lau megvonta a vállát.– Ja, nagyjából. Miért?– És a doboz kulcsa? Tudja bármelyikük, hol tartja a

kulcsot?– Mit követtek el?– Csak feleljen a kérdésre, Henry!– Igen, tudják. Néha elvitték a pisztolyt, és szórakoztak vele

egy kicsit.Bosch elővette a kulcsát, hogy kinyissa a bilincset. A

forgatókönyvíró a csuklóját dörzsölve fordult felé.– Mindig kíváncsi voltam, milyen érzés – jegyezte meg. –

Most már nyugodtan írhatok róla. A legutóbbi alkalommal túl részeg voltam, hogy emlékezzek. – Felnézett, és meglátta Bosch átható tekintetét. – Mi folyik itt?

Bosch a vállára tette a kezét, és a lépcső felé fordította.– Menjünk vissza a nappaliba, és beszélgessünk, Henry!

Szerintem nagyon sokat segíthet nekünk.

45.

Fortune Fine Foods & Liquor mögötti mellékutcában vártak Eugene Lamre. A szemetesek sora és az egymásra bálázott kartonok közé egy kis parkolónak is

helyet szorítottak. Csütörtök volt, két nappal azután, hogy meglátogatták Henry Laut, és az ügy tisztázódott. Arra használták fel az eltelt időt, hogy összegyűjt– sék és próbára tegyék a bizonyítékokat, felállítsák a stratégiát. Bosch ez idő alatt íratta be lányát az iskolába. Aznap reggel meg is kezdte a tanulást.

A

Úgy vélték, hogy bár Eugene Lám húzta meg a ravaszt, a két gyanúsított közül ő a befolyásolhatóbb. Ezért viszik be elsőnek őt, csak azután Robert Lit. Bosch nem kételkedett abban, hogy miután elfogták, és bezárták őket, a nap végére le is zárhatják John Li gyilkossági ügyét.

– Itt is van – jelezte Csu.A mellékutca vége felé mutatott. Lám autója most fordult be

a sarkon.

Az első kihallgató szobába tették Lamet, majd hagyták főni a saját levében. Az idő mindig a kihallgatónak kedvez, sosem a gyanúsítottnak. A rendőrség berkeiben ezt hívják „pácolásnak”. Hagyni kell állni a gyanúsítottat, ettől mindig megpuhul –

kivéve talán Bo-Jing Csángót, aki egy árva szót sem szólt, mindvégig sziklakemény maradt. Talán ártatlansága adott neki lelki erőt, ám erre Lám nem számíthatott.

Egy órával később, miután tárgyalt az államügyészi hivatallal,

Bosch belépett a szobába egy kartondobozzal, benne az ügy bűnjeleivel, és leült az asztal mellé, Lammel szemközt. A gyanúsított riadtan nézte. Mind így szokott a hosszú várakozás után. Ami odakint egy óra, idebent egész örökkévalóságnak tűnik. Bosch letette a dobozt a padlóra, mielőtt karba tette a kezét.

– Azért vagyok itt, Eugene – kezdte –, hogy felvilágosítsam az élet dolgairól, úgyhogy nagyon figyeljen. Komoly döntés előtt áll. Az már eldöntött tény, hogy börtönbe fog kerülni, efelől semmi kétség, de azt maga fogja meghatározni az elkövetkező percekben, hogy milyen hosszú időre. Talán vén öregember koráig, talán csak addig, amíg a karjába döfik a tűt, és elaltatják, mint egy kutyát… De megadhatja magának azt az esélyt is, hogy egy napon visszaszerzi a szabadságát. Maga még nagyon fiatal, Eugene. Remélem, helyesen fog dönteni.

Elhallgatott, és kivárt, de Lám nem reagált.– Azért ez érdekes. Régóta csinálom ezt, rengeteg olyan

emberrel ültem már szemközt, akik gyilkosságot követtek el. Nem mondhatnám, hogy mind gonoszak vagy megátalkodottak lettek volna. Ritka, akinek valódi oka van gyilkolni, legtöbbjüket csak manipulálják. Hogy úgy mondjam, megvezetik őket.

Lám fejcsóválva hallgatta a kiselőadást.

– Mondtam már maguknak. Ügyvédet akarok. Ismerem a jogaimat. Egyetlen kérdést sem tehet fel, miután ügyvédet kértem.

Bosch helyeslően bólogatott.– Ebben igaza van, Eugene. Teljesen igaza van. Miután a

jogai mögé bújik, nem hallgathatjuk ki. Az nem lenne szabályos. Ezért is van, tudja, hogy egyetlen kérdést sem teszek fel. Csupán elmondom, mi fog történni. Elmondom, milyen lehetőségek közül választhat. A hallgatás mindenképpen egy lehetőség, de ha ezt választja, soha többé nem látja viszont a külvilágot.

Lám megrázta a fejét, és az asztallapra meredt.– Hagyjon békén, kérem!– Talán segít, ha összegezzük a történteket, és tisztább képet

alkotunk arról, hol is tartunk. Csak hogy tudja, én kész vagyok mindent megosztani magával. Megmutatom a lapjaimat, és tudja, miért? Mert royal flushöm van. Szokott pókerezni, igaz? Tudja, hogy ezzel a lappal nem lehet veszíteni. Nekem pedig itt van a kezemben. Egy kibaszott royal flush!

Bosch elhallgatott. Kíváncsiságot olvasott ki Lám tekintetéből. A férfi óhatatlanul is tudni akarta, blöfföl– e.

– Tudjuk, hogy maga végezte a piszkos munkát, Eugene. Maga ment be a boltba, és lőtte le hidegvérrel Mr. Lit. Azt is tudjuk viszont, hogy az egész nem a maga ötlete volt. Robert bízta meg azzal, hogy végezzen az apjával. Nekünk ő kell. A helyettes államügyész itt vár a szomszéd szobában, és hajlandó alkut ajánlani. Tizenöt évtől életfogytig, ha Robert ellen vall. A tizenötöt le fogja ülni, az már biztos, de utána kap egy újabb esélyt. Meggyőzi róla a bizottságot, hogy áldozat, akit manipuláltak, azután szabadon kisétálhat… Lehet így is. Ha a

másik utat választja, mindent feltesz egy lapra. Ha veszít, magának vége. Ötven évet kap, és a börtönben rohad meg, hacsak az esküdtek úgy nem döntenek, hogy bökjék meg azzal a tűvel…

– Ügyvédet akarok – közölte csendesen Lám.Bosch bólintott.– Hát jó, ember – sóhajtott fel lemondóan –, a maga élete, a

maga döntése. Kerítünk egy ügyvédet.Felnézett a mennyezetre, ahonnét kamerával figyelték őket,

és a füléhez emelt egy képzeletbeli telefonkagylót. Ezután visszafordult Lamhez, és tudta, hogy puszta fenyegetésekkel nem képes meggyőzni. Eljött az igazság pillanata.

– Rendben, már intézik is. Ha nem bánja, amíg várakozunk, elmondanék még néhány dolgot. Megoszthatja őket az ügyvédjével, amint ideér.

– Ahogy akarja – vont vállat Lám. – Tőlem beszélhet, amíg megkapom az ügyvédet.

– Oké, akkor kezdjük a bűntény helyszínével. Tudja, akadt néhány dolog, ami kezdettől nem hagyott nyugodni. Az egyik, hogy Mr. Li egy pisztolyt tartott a pult alatt, de esélye sem volt elővenni. A másik a fejsebek hiánya. Háromszor lőttek Mr. Lire, de mindannyiszor a mellkasába. Ennyi. Fejsebek sehol.

– Roppant érdekes – jegyezte meg gúnyosan Lám.Bosch zavartalanul folytatta:– Tudja, mire következtettem ebből? Hogy Li alighanem

ismerte a gyilkost, és nem érezte magát fenyegetve. S hogy az egész üzleti ügy. Nem bosszú, semmi személyes. Pusztán a jó öreg üzlet.

Bosch lenyúlt a dobozhoz, hogy leemelje a fedelét. Elővette a kis zacskót, benne az áldozat torkából származó töltényhüvellyel. Lám felé tolta az asztalon.

– Itt is van, Eugene. Emlékszik, hogy kereste? Megkerülte a pultot, és elmozdította a holttestet, miközben azon tűnődött, mi a fasz történhetett vele? Hát, most itt van. Az egyik hiba, amit elkövetett.

Elhallgatott, amíg Lám a töltényhüvelyre meredt, a tekintetében hamisítatlan félelemmel.

– Sose hagyjon hátra katonát. Nem ez a lövészek legfontosabb szabálya? Maga mégis megtette, ember. Hátrahagyott egy katonát, és az elvezetett magához. – Bosch felkapta, és felemelte a kis műanyag zacskót. – A hüvelyen találtunk egy ujjlenyomatot, Eugene. Az elektrosztatikus képalkotásnak nevezett módszerrel vettük le, ami még nekünk is új. Az ujjlenyomat egykori szobatársához, Henry Lauhoz tartozott. Igen, így jutottunk el Henryhez, aki nagyon készségesnek bizonyult. Elmondta, mikor lőtt utoljára a fegyverrel, és hogy körülbelül nyolc hónappal ezelőtt töltötte újra. Az a töltényhüvely pedig mindvégig megőrizte az ujjlenyomatát. – Harry benyúlt a dobozba, és előhúzta Henry Lau pisztolyát. Kivette a tokjából, és ezt is az asztalra helyezte. – Elmentünk Henryhez, akitől megkaptuk a pisztolyt. A ballisztikusok tegnap ellenőrizték, és bizony, ez a gyilkos fegyver. Az a fegyver, ami szeptember 8– án a Fortune Liquorsben kioltotta John Li életét. A probléma csak az, hogy a kérdéses időpontra Henry Lau tökéletes alibit igazolt: egy zárt szobában tartózkodott tizenhárom másik emberrel. Ezt maga Matthew McConaughey is tanúsíthatja. Henry mindennek a tetejébe azt is elmondta, hogy senkinek nem szokta

kölcsönadni a pisztolyát. – Bosch előrehajolt, és megvakarta az állát, mint aki még most sem érti, hogyan lett éppen a Glock a gyilkos fegyver. – Ez aztán a fogós kérdés, Eugene, de végül mégis megoldódott az ügy. Szerencsénk volt. Tudja, a jó fiúk gyakran szerencsések. Maga tett minket azzá, Eugene. – Hatásszünetet tartott, mielőtt lesújtott a pöröllyel. – Tudja, akárki ölte meg John Lit, utána szépen megtisztogatta, és újratöltötte a fegyvert, így Henry sosem tudta meg, hogy valaki kölcsönvette, és megölt vele egy embért. A terv be is vált volna, ha nem követ el egy hibát. – Bosch előrehajolt az asztalon, és Lám szemébe nézett, miközben úgy fordította el a pisztolyt, hogy annak csöve a gyanúsított mellkasára nézzen. – Az egyik újonnan betöltött golyón értékelhető ujjlenyomat maradt. A maga ujjlenyomata, Eugene. Összehasonlítottuk a mintával, amit akkor adott, amikor lecserélte a New York– i jogsiját a kaliforniaira.

Lám lassan lesütötte a szemét, és az asztalra meredt.– Ez nem jelent semmit – mondta halkan.Nem tűnt túlzottan meggyőzőnek.– Azt mondja? – húzta fel a szemöldökét Bosch. – Valóban?

Nem is tudom. Szerintem azért jelent valamit, Eugene. És az ügyész a kamera túloldalán pontosan ugyanezt gondolja. Azt mondja, úgy hangzik, mint amikor becsapódik egy cella ajtaja, és maga pont a rossz oldalon áll. – Bosch felvette a pisztolyt, hogy a tokjával együtt eltegye. Azután két kezébe fogta a dobozt, és felállt. – Hát így állunk, Eugene. Gondolkozzon el mindezen, amíg az ügyvédjére vár!

Bosch lassan az ajtó felé indult. Remélte, hogy Lám utána szól, és megállítja, próbál alkudozni, a gyanúsított azonban

hallgatott. Bosch a hóna alá vette a dobozt, kinyitotta az ajtót, és távozott.

Visszavitte a helyére a bűnjelekkel teli dobozt, és ledobta az asztalra, mielőtt meggyőződött róla, hogy társa még nem tért vissza. Ferras a Völgybe ment, hogy rajta tartsa a szemét Robert Lin. Ha a férfi megneszeli, hogy Lám őrizetbe került, és talán jártatja a száját, megpróbálkozhat bármivel. Ferrasnak nem tetszett a csőszködés, de Boscht ez nem igazán érdekelte. Saját magát zárta ki a nyomozásból, hát most viselje a következményeket.

Hamarosan megjelent Csu és Gandle, akik a kamera túloldaláról figyelték, hogyan próbálja megtörni Lám ellenállását.

– Mondtam, hogy ez ide kevés lesz – csóválta a fejét Gandle. – Tudjuk, hogy eszes kölyök. Biztosan kesztyűt húzott, amikor újratöltötte a fegyvert. Amint kiszúrta, hogy csak blöfföl, elvesztette a menetet.

– Lehet – sóhajtott Bosch. – Akkor is meg kellett próbálni.– Egyetértek – sietett Bosch segítségére Csu.– Ettől még ki kell engednünk – csóválta a fejét Gandle. –

Tudjuk, hogy lehetősége volt elvenni a pisztolyt, de semmi sem bizonyítja,

hogy ezt valóban megtette. A lehetőség önmagában még nem bizonyító erejű. Ennyivel nem mehetünk a bíróságra.

– Mit mondott Cook?– Most mondom.Abner Cook az államügyész helyetteseként jelent meg a

kihallgatáson.– És most hol van?

Mintha csak erre várt volna, Cook Bosch nevét kiáltotta az iroda túlsó végéből.

– Jöjjön vissza!Bosch felállt, és átnézett az üvegfal felett. Cook lázasan

integetett neki a videós szoba ajtajából. Harry elindult felé.– Magát akarja! – tudta meg Cooktól. – Menjen be azonnal!Bosch gyorsított a léptein, ahogy közeledett a kihallgató

helyiséghez, azután megállt, és összeszedte magát, mielőtt lassan benyitott a szobába.

– Mit akar? – kérdezte. – Már szóltunk az ügyvédnek, nemsokára itt lesz.

– És mi a helyzet azzal, amit mondott? All még az ajánlata?– E pillanatban még igen, de az államügyész már indulni

készül.– Szóljon neki! Elfogadom az egyezséget.Bosch belépett, és becsukta maga mögött az ajtót.– Pontosan mit kínál nekünk, Eugene? Ha egyezkedni akar,

tudnom kell. Csak akkor szólok az államügyésznek, ha tényleg érdemes.

Lám bólintott.– Megkapják tőlem Robert Lit… és a nővérét. Ok tervezték

el az egészet. Az öreg csökönyös volt, nem akart változást. Be kellett csukniuk azt a boltot, hogy nyithassanak egy másikat a Völgyben. Olyat, ami nemcsak viszi a pénzt. Az öreg azonban nemet mondott. Mindenre mindig nemet mondott, és idővel Robert nem bírta tovább.

Bosch leült a helyére, miközben próbálta leplezni döbbenetét, amiért Mia is belekeveredett az ügybe.

– A nővérnek milyen szerepe volt az egészben?– Ő tervezett el mindent. Kivéve…

– Kivéve mi?– O azt akarta, hogy mindkettőt intézzem el. Az anyját és az

apját is. Azt akarta, hogy korábban menjek, és végezzek mindkettővel, de Robert nemet mondott. Nem akarta, hogy az anyjának bántódása essen.

– Kinek az ötlete volt, hogy a triád bosszújának állítsák be?– A lányé, de Robert dolgozta ki a tervet. Tudta, hogy a

rendőrség vevő lesz rá.Bosch bólintott. Miát nemigen ismerte, de a sorsát annál

inkább, és sajnálta, hogy ilyen fordulatot vett.Vetett egy pillantást a mennyezeti kamerára, és remélte,

hogy a pillantásából Gandle kiolvassa az üzenetet: fel kell kutatniuk, és le kell tartóztatniuk Mia Lit is.

Visszafordult Lám felé, aki komoran meredt az asztalra.– És maga, Eugene? Hogyan keveredett ebbe az egészbe?Lám megrázta a fejét. Bosch megbánást látott az arcán.– Nem tudom. Robert azt mondta, el kell küldenie, mert az

apja boltján rengeteget veszítenek. Azt mondta, még megmenthetem az állásomat… és miután megnyitják a másik boltot a Völgyben, majd én vezethetem.

A védekezés semmivel sem volt szánalmasabb, mint a számtalan másik, amit Bosch az évek során hallott. Nincs hétköznapibb egy gyilkosság indítékánál.

Végiggondolta, milyen szálakat kell még elvarrnia, mielőtt behívja Abner Cookot, hogy nyélbe üssék az üzletet.

– Mi a helyzet Henry Lauval? A pisztolyt ő adta, vagy a tudta nélkül vették el?

– Elvettük… én vettem el. Este a lakásán pókereztünk, és azt mondtam, ki kell mennem a mosdóba. Fellopóztam a hálószobába, és elvettem. Tudtam, hol tartja a doboz kulcsát.

Elvettem, utána pedig visszatettem, amikor legközelebb játszottunk. Előre elterveztük az egészet. Nem gondoltam, hogy észre fogja venni.

A magyarázat elfogadhatónak tűnt. Bosch tudta, hogy miután formálisan is megkötik az alkut, amit Cook és Lám egyaránt ellát az aláírásával, minden apró részletet kiszedhet Lamből. Már csak egyetlen motívumot kellett tisztáznia, mielőtt behívja az államügyész képviselőjét.

– És Hongkong? – tette fel a kérdést.Lamet láthatóan készületlenül érte a kérdés.– Hongkong? – vonta fel a szemöldökét. – Mi van vele?– Melyiküknek vannak odaát kapcsolatai?Lám értetlenül rázta a fejét. A gesztus cseppet sem tűnt

színpadiasnak.– Fogalmam sincs, miről beszél. A családom New Yorkban

él, nem Hongkongban. Nincsenek odaát kapcsolataim, és amennyire tudom, Robertnek és Miának sincs. Hongkong szóba se került.

Bosch végiggondolta a dolgot. Most ő kezdett összezavarodni. Valami nem stimmelt.

– Azt állítja, hogy tudomása szerint sem Robert, sem Mia nem hívott fel odaát senkit az üggyel vagy a nyomozással kapcsolatban?

– Amennyire tudom, nem. Nem hinném, hogy egy lelket is ismernek odaát.

– És Monterey Parkban? A triádot, amelyik zsarolta Mr. Lit?– Tudtunk róluk, ahogy arról is, mikor szokott Csang eljönni

a pénzért. Úgy időzítettük a dolgot. Kint vártam, majd miután Csang távozott, bementem a boltba. Robert mondta, hogy

vegyem ki a lemezt, de a többit hagyjam ott. Tudta, hogy valamelyiken szerepel Csang, ezért a rendőrség rá fog szállni.

Ügyes húzás Robert részéről, ismerte el magában Bosch. Rá is szállt, épp ahogy eltervezték.

– Mit mondtak Csangnak, amikor a gyilkosság után felkereste magukat?

– Ez is a terv része volt. Robert tudta, hogy tőle is pénzt fog követelni. – Lesütötte a szemét, és kerülte Bosch tekintetét. Láthatóan zavarban volt.

– Szóval mit mondtak neki? – sürgette Bosch.– Robert közölte vele, hogy a rendőrök mutatták a

fényképét, és úgy tudják, ő követte el a gyilkosságot. Elmondta, hogy a rendőrök már keresik, és le fogják tartóztatni. Arra számítottunk, hogy menekülni fog. Elhagyja a várost, s ezzel végképp magára tereli a gyanút. Ha sikerült volna elszöknie, és nyoma veszett volna Kínában, nekünk még jobb lett volna.

Bosch meredten nézte Lamet, miközben a vallomás jelentősége és a belőle következő tények lassan tudatosultak benne. Mindvégig az orránál fogva vezették.

– Ki hívott fel? – kérdezte. – Ki hívott fel azzal, hogy álljak le az ügyről?

Lám lassan bólintott.– Én voltam. Robert előre megírta a szöveget, én pedig

felhívtam egy utcai fülkéből. Sajnálom, Bosch nyomozó. Nem akartam megrémíteni, de azt kellett tennem, amit Robert mondott.

Bosch bólintott. Ő is sajnálta, de egészen más okból.

46.

gy órával később Bosch és Cook kilépett a kihallgató szobából, miután felvette Eugene Lám teljes vallomását. Cook közölte, hogy haladéktalanul vádat

emel a gyilkos, továbbá Robert és Mia Li ellen. Szerinte épp elég bizonyíték gyűlt össze a testvérpár letartóztatásához.

EBosch összehívta Csut, Gandle– t és négy másik nyomozót a

tárgyalóba, hogy megbeszéljék a letartóztatás menetét. Ferras tovább figyelte Robert Lit, de Gandle– től megtudták, hogy a Wilshire– be kiküldött nyomozó szerint a család autójának nyoma veszett, és úgy tűnt, otthon sincs senki.

– Megvárjuk, amíg Mia előkerül, vagy vegyük őrizetbe Robertet, mielőtt keresni kezdené Lamet? – tette fel a kérdést Gandle.

– Azt hiszem, lépnünk kell – döntötte el Bosch. – Lám hiánya máris feltűnhetett neki. Ha gyanút fog, még elszökik.

Gandle végignézett a többieken. Senki sem tiltakozott.– Oké, akkor nyeregbe – bólintott. – Előállítjuk Robertet az

üzletből, azután felkutatjuk Miát. Azt akarom, hogy estére mindkettő rács mögött legyen. Harry, hívja fel a társát, hogy erősítse meg Robert tartózkodási helyét. Mondja, hogy úton vagyunk. Én is magukkal megyek.

Nem vallott a hadnagyra, hogy el akarja hagyni az irodáját, de az ügy túlmutatott a rutin keretein. Gandle nyilván jelen

akart lenni, amikor a letartóztatással pontot tesznek az egész végére.

Mindenki felállt, és kivonult a tárgyalóból. Bosch és Gandle lemaradt, míg Harry elővette a telefonját, hogy hívja Ferrast, aki a legutóbbi alkalommal az autójában ült, és az utca szemközti oldaláról figyelte a Fortune Fine Foods & Liquort.

– Tudja, mit nem értek még mindig, Harry? – kérdezte Gandle.

– Nem. Mit nem ért?– Ki rabolta el a lányát? Állítása szerint Lám semmit sem

tud erről. És most már miért hazudna? Gondolja, hogy mégiscsak Csang emberei voltak, még ha tudták is, hogy ártatlan a gyilkosságban?

A hívását fogadták, mielőtt Bosch válaszolhatott volna.– Ferras.– Én vagyok – szólt a telefonba Bosch. – Hol van Li?Feltartott ujjal jelezte, hogy Gandle várjon, míg befejezi a

hívást.– Az üzletben – felelt Ferras. – Az a helyzet, hogy

beszélnünk kell, Harry.Bosch kiérezte a feszültséget társa hangjából, és tudta, hogy

nem Robert Liről akar társalogni vele. Amíg egész délelőtt az autójában várakozott, az agyában megérett egy gondolat.

– Majd később beszélünk, most lépnünk kell. Bevittük Lamet, és bevallott mindent. Robert és a nővére. A lány is benne volt. Nincs az üzletben?

– Nem látni. Elhozta az anyját, de utána azonnal elhajtott.– Mikor volt ez?– Úgy egy órája.

Gandle, aki beleunt a várakozásba, és készen állt csatlakozni a többiekhez, az ajtó felé indult, így Bosch egy időre megmenekült attól, hogy válaszolnia kelljen a hadnagy kérdéseire. Már csak Ferrast kellett lerendeznie.

– Oké, maradj a helyeden. És szólj, ha bármi történik.– Tudod mit, Harry?– Mit, Ignacio? – kérdezte türelmetlenül.– Sosem adtál nekem esélyt, ember.Panaszos hangon beszélt, amivel végképp felbőszítette

Boscht.– Miféle esélyt? Mi a szarról beszélsz?– Arról beszélek, hogy már szóltál is a hadnagynak, hogy

másik társat akarsz. Adhattál volna még egy esélyt. Át akar rakni a közle

kedésiekhez, csak hogy tudd. Azt mondja, én nem vagyok megbízható, ezért nekem kell mennem.

– Figyelj, Ignacio, már két éve! Kétévnyi esélyt kaptál, de nem most van itt az ideje, hogy ezt megvitassuk. Később is ráérünk, oké? Addig pedig maradj a seggeden. Már úton vagyunk.

– Nem, Harry, te maradj a seggeden.Bosch egy pillanatra elhallgatott.– Mit akar ez jelenteni?– Csak annyit, hogy én majd elintézem Lit.– Hallgass rám, Ignacio. Egyedül vagy, nem mehetsz be,

amíg a többiek oda nem érnek. Megértetted? Ha te akarod rákattintani a bilincset, hát csináld, de várd meg a többieket.

– Nincs szükségem a többiekre, Harry, ahogy nincs szükségem rád se.

Ferras kinyomta a telefont. Bosch újrahívta a számát, miközben a hadnagy irodája felé indult.

Ferras nem vette fel, csak a hangpostáját tudta elérni. Amikor belépett Gandle irodájába, a hadnagy épp a golyóálló mellényét gombolta.

– Mennünk kell – közölte vele. – Ferras begőzölt.

47.

iután hazaért a temetésről, Bosch lazított nyakkendőjén, és elővett egy sört a hűtőből. Kisétált a teraszra, ahol lerogyott a napozószékbe, és

lehunyta a szemét. Arra gondolt, feltehetne valami zenét, talán egy kis Art Peppert, hátha az kirángatja a melankóliából.

MMégsem mozdult, csak lehunyt szemmel igyekezett

elfelejteni mindazt, ami az elmúlt két hétben történt. Tudta, a lehetetlenre vállalkozik, de egy próbát megért, és a sör is segített, ha csak átmenetileg is. Ez volt az utolsó a hűtőben, és Bosch megfogadta, hogy az ő számára is. Most már neki kell gondoskodnia a lányáról, és a legjobb formáját kell nyújtania.

Mintha csak a gondolatai alakot öltöttek volna, meghallotta a tolóajtó hangját.

– Szia, Mads!– Apa.Valahogy még mindig máshogyan, zavartan ejtette ki ezt a

szót. Bosch felnyitotta a szemét, és hunyorogva nézett fel. A lány már átöltözött, most is azt a farmert és blúzt viselte, amit még az anyja csomagolt neki. Boschnak feltűnt, hogy gyakrabban hordja azt a kevés holmit, amit az anyja még Hongkongban tett a hátizsákjába, mint az azóta vásárolt összes ruhát együttvéve.

– Mi az?

– Beszélni akarok veled.– Oké.– Sajnálom, ami a társaddal történt.– Én is. Nagy hibát követett el, és megfizetett érte, bár nem

hinném, hogy a büntetése arányban állna magával a bűnnel.Bosch gondolatai egy pillanatra visszatértek a Fortune Fine

Foods & Liquor irodájába, ahol borzalmas látvány tárult a szeme elé. Ferras arccal lefelé feküdt a padlón, miután négyszer hátba lőtték. Robert Li reszketve és nyöszörögve lapult a sarokban, és a nővére holttestére meredt. Miután végzett Ferrasszal, a lány maga ellen fordította a fegyvert. Mrs. Li, a gyilkosokból és áldozatokból álló család matriárkája, kísérteties nyugalommal állt az ajtóban, amikor Bosch odaért.

Ignacio nem láthatta a közeledő Miát. A lány kitette anyját az üzletnél, és elment, de valamiért visszatért, behajtott a hátsó mellékutcába, és ott parkolta le az autót. Az irodában később arról spekuláltak, hogy kiszúrhatta Ferrast, s ebből megértette, hogy a rendőrök le fognak csapni rájuk. Hazahajtott, és magához vette a fegyvert, amit meggyilkolt apja tartott a pult alatt, mielőtt visszatért a Völgybe. Örök rejtély marad, mit tervezett. Lehet, hogy Lamet vagy az anyját kereste, vagy csak a rendőröket várta, de nagyjából akkor tért vissza az üzletbe, és lépett be a hátsó ajtón, amikor Ferras megérkezett, hogy egymaga tartóztassa le Robertet. Kivárta, amíg Ferras belép a testvére irodájába, azután követte.

Bosch eltűnődött, mi járhatott Ferras fejében, amikor a golyók belefúródtak a testébe. Talán csodálkozott, hogy a villám még egyszer lecsap ugyanoda, és másodszorra bevégzi a munkát.

Bosch száműzte magától a képeket és gondolatokat. Felült, hogy a lányához forduljon. Látta a szomorúságot a szemében, és tudta, mi következik.

– Apa!– Mi az, kicsim?– Én is nagy hibát követtem el, mégsem nekem kellett

fizetnem érte.– Mire gondolsz, kislányom?– Amikor beszéltem dr. Hinojosszal, azt mondta, ki kell

öntenem a szívemet. El kell mondanom, ami nem hagy nyugodni. – A köny– nyek előbuggyantak a szeméből.

Bosch oldalt fordult, megragadta a kezét, majd leültette a másik székbe, és átkarolta a vállát.

– Nekem bármit elmondhatsz, Madeline.A lány lehunyta a szemét, és egyik kezébe temette az arcát.

A másikkal tovább szorongatta apja ujjait.– Anya miattam halt meg – zokogta. – 0 halt meg helyettem.– Várj egy kicsit, várj egy kicsit. Te nem tehetsz…– Nem, te várj, apa. Hallgass meg. Igen, én voltam. Én

tettem, apa, és a börtönben lenne a helyem.Bosch szorosan magához ölelte és megcsókolta a feje

búbját.– Hallgass ide, Mads. Neked itt van a helyed mellettem.

Tudom, mi történt, de ettől még nem neked kell felelned mások tetteiért. Nem akarom, hogy ezt gondold.

A lány elhúzódott, és a szemébe nézett.– Tudod? Te tudod, mit tettem?– Azt hiszem, rossz emberben bíztál meg… és minden

másról csak ő tehet.A lány megrázta a fejét.

– Nem, nem… az egész az én ötletem volt. Tudtam, hogy eljössz, és azt hittem, te majd meggyőzöd anyut, hogy engedjen el veled.

– Tudom.– Honnét tudod?Bosch vállat vont.– Nem számít. Csak az számít, hogy nem tudhattad előre,

mit fog tenni Quick. Hogy kisajátítja és megváltoztatja a tervedet.

A lány lehajtotta a fejét.– Nem számít, de akkor is én öltem meg anyát.– Nem, Madeline. Ha bárki felelős a haláláért, az én vagyok.

Olyasmi miatt halt meg, aminek semmi köze hozzád. Közönséges rablás volt, és az én ostobaságom miatt történt, mert olyan helyen mutogattam a pénzem, ahol nem kellett volna. Oké? Én tehetek róla, nem te. Én követtem el a hibát.

Semmivel sem nyugtathatta vagy vigasztalhatta meg. A lány olyan hevesen rázta a fejét, hogy a könnyei Bosch arcára peregtek.

– Nem is lettél volna ott, apa, ha nem küldjük el azt a videót! Én voltam! És tudtam, mit csinálok! Tudtam, hogy eljössz a legelső géppel! Ki kellett volna szabadulnom, mielőtt még leszálltál. Minden

a legnagyobb rendben lett volna, de te akkor is megmondtad volna anyának, hogy ott nem vagyok biztonságban, és magaddal kell vinned.

Bosch csak bólogatott. Néhány nappal korábban az ő fejében is összeállt ez a forgatókönyv, miután rájött, hogy Bo-Jing Csangnak semmi köze John Li meggyilkolásához.

– De anya akkor is meghalt! Mind meghaltak! Mind meghaltak, és az egész az én hibám!

Bosch megragadta a vállát, és maga felé fordította.– Mennyit mondtál el ebből dr. Hinojosnak?– Semmit.– Helyes.– Először veled akartam beszélni. Most le kell csukatnod.Bosch újra magához ölelte, és a mellkasához szorította a

fejét.– Nem, kicsim, itt maradsz velem. – Gyengéden cirógatta a

haját, és nyugodt hangon beszélt. – Mindannyian követünk el hibákat. Mindannyian. Olykor, mint a társam esetében, ha elkövetsz egy hibát, nem teheted jóvá. Nem kapsz rá esélyt. Máskor azonban igen. Mi jóvá tehetjük a hibáinkat. Mind a ketten.

A lány könnyei elapadtak. Bosch hallotta a szipogását, és arra gondolt, hogy talán ezért is fordult hozzá. Feloldozásért.

– Talán esélyünk lesz jót tenni, és ezzel megváltani a rossz cselekedeteinket. Talán jóvátehetünk mindent.

– Hogyan? – kérdezte a lány cérnavékony hangon.– Megmutatom, hogyan. Megmutatom, és te látni fogod,

hogy lehetséges.Bosch lassan bólintott, azután még szorosabban ölelte a

lányát, és azt kívánta, bár sose kellene elengednie!

KÖSZÖNETNYlLVÁNÍTÁS

z a könyv nem készülhetett volna el Steven Vascik és Dennis Wojciechowski segítsége nélkül. Steve mutatott meg mindent, amit Hongkongról tudni kell,

míg Wojo elvégezte helyettem a kutatómunkát az interneten. Örökre hálás leszek ezért.

EHasonlóképpen óriási segítségemre volt Asya Muchnick,

Bili Massey, Michael Pietsch, Shannon Byrne, Jane Davis, Siu Wai Mai, Pamela Marshall, Rick Jackson, Tim Marcia, Michael Krikorian, Terrill Lee Lankford, Daniel Daly, Roger Mills, Philip Spitzer, John Houghton és Linda Connelly. Hálásan köszönöm nekik.

Külön köszönet illeti William J. Brattont, aki 2002 és 2009 között foglalta el Los Angeles rendőrfőnöki posztját, amiért oly sok ajtót nyitott meg előttem és Harry Bosch előtt.