Michael ConnellyAZ IGAZSÁG ÁRA

  

Michael Connelly: The Lincoln Lawyer 

Fordította: Morvay Krisztina 

   

Daniel F. Dalynek és Roger O. Millsnek  

Nincs rémisztőbb ügyfél az ártatlan ügyfélnél.J. Michael Haller, bűnügyi védőügyvéd

Los Angeles, 1962

ELSŐ RÉSZ

Tárgyalás előtti intervenció

Egy

Március 7., hétfő

A télvégi reggeli levegő a Mojave-on a létező legtisztább és legropogósabb, amit Los Angeles megyében be lehet lélegezni. Az ígéret ízét hordozza magában. Amikor elkezd fújni, szeretem kinyitni irodám ablakait. Van néhány ember, aki ismeri ezt a szokásomat, olyan emberek, mint például Fernando Valenzuela. Nem a dobójátékosról van szó, hanem arról, aki óvadékügyekkel foglalkozik. Felhívott, amikor befelé tartottam Lancasterbe a kilenc órás előtárgyalásra. Bizonyára meghallotta a mobiltelefonomban fütyülő szelet.

– Mick – mondta. – Odafent északon vagy ma reggel?– Pillanatnyilag igen – válaszoltam, s közben feltekertem az ablakot, hogy jobban halljam.

– Van valami?– Igen, talán van. Azt hiszem, kifogtam egy franchise játékost. Az első jelenése

tizenegykor van. Vissza tudsz érni addigra?Valenzuela kirakatirodát tart fenn a Van Nuys sugárúton, egy blokknyira a közigazgatási

negyedtől, melyben többek között két bíróság is van, meg a Van Nuys-i börtön. Vállalkozását Szabadság-Kezesség Bónuszüzletnek nevezi. Telefonszáma neonvörössel virít irodája tetején, s tökéletes kilátás nyílik rá a börtön harmadik emeleti, befolyásos raboknak fenntartott szárnyából. A száma ezenfelül a börtön minden második osztályán bele van vésve a fizetős telefonok mellé a falba.

Azt is mondhatnánk, hogy a karácsonyi listámba is állandó érvénnyel van belevésve a neve. Minden év végén egy doboz sós mogyorót ajándékozok a listán lévő embereknek. A gyarmatosítók ünnepi válogatáscsomagját. Mindegyiken van szalag és masni is. De egyikben sincs mogyoró. Csak készpénz. Sok óvadékos szerepel a karácsonyi listámon. Én pedig még a tavasz közepén is magvakat eszem műanyag edényekből. A legutolsó válásom óta néha ez minden, amit vacsorázom.

Mielőtt válaszoltam volna Valenzuela kérdésére, végiggondoltam az előttem álló előtárgyalást. Az ügyfelemet Harold Casey-nek hívták. Ha a bírósági naplót ábécésorrendben forgatják, akár vissza is érhetek a tizenegy órás meghallgatásra Van Nuysba, nem probléma. Ám Orton Powell bíró utolsó ciklusát töltötte a testületben. Nyugdíjba készült. Mindez azt jelentette, hogy többé már nem kellett ringbe szállnia az újraválasztásért folytatott harcban, nem úgy, mint a privát karzaton ülő kollégáinak. Szabadságát demonstrálandó – és az sem kizárt, hogy így akart törleszteni azoknak, akiknek az elmúlt tizenkét évben politikailag le volt kötelezve – szerette összekavarni a dolgokat a tárgyalótermében. Néha a lajstromot ábécésorrendben kezelte, néha fordított ábécésorrendben, néha pedig iktatási dátum szerint. Soha nem lehetett tudni, milyen szisztéma szerint megy a tárgyalás, amíg oda nem került az ember. Néha az ügyvédek egy óránál is tovább lógatták feleslegesen a lábukat Powell tárgyalótermében. A bírónak pedig ez nagyon is tetszett.

– Azt hiszem, visszaérek tizenegyre – mondtam, jóllehet nem tudhattam biztosan. – Miről van szó?

– A fickónak rengeteg pénze van. Beverly Hills-i a cím, a család ügyvédjének pedig reggel az az első dolga, hogy idekorzózzon. Ez az, amire szükségünk van, Mick! Fél millát nyomtak ki rá, az anyja ügyvédje meg ma reggel iderohant, hogy aláírja egy malibui házra a jelzálogot, hogy mindent bebiztosítson. Még csak fel sem vetette, hogy csökkentsük az árakat! Gondolom, nem aggódnak túlságosan amiatt, hogy elrepül a madárka.

– Mivel vádolják? – kérdeztem.

Vigyáztam, hogy hangom nyugodt maradjon. A pénz szaga gyakran reszkető izgalmat vált ki, de épp elégszer szerepelt már Valenzuela a karácsonyi listáimon ahhoz, hogy tudjam, kizárólagosan én kaptam az ajánlatot. Lazára vehettem a figurát.

A rendőrségnek rendszerint vastagon fog a ceruzája, ha a vétségek felsorolására kerül sor. Igazából azonban az számított csupán, amit az ügyészek végső soron iktattak és bíróságra vittek. Mindig is azt mondtam, hogy az ügyek kezdetben elefánt nagyságúak, de a végére egérré zsugorodnak. Egy nemi erőszak kísérleteként és minősített súlyos testi sértésként induló ügy gyakran zárulhatott egyszerű tettlegességként. Egyáltalán nem lepne meg, és ettől nem is lenne az ügyfél franchise játékos. Mégis, ha a kliens közelébe férkőzhetnék, s a vádpontok alapján előre kialkudhatnék nála egy tisztes ügyvédi honoráriumot, akkor semmi okom nem lenne panaszra, amikor később a bíró lecsap a kalapácsával.

– Tudsz valamit a részletekről? – kérdeztem.– Tegnap akadt horogra. Úgy tűnik, rosszul sült el egy báros-csajozós akció. A család

ügyvédje azt mondta, a nő a fickó pénzére hajt. Tudod, arra számít, hogy polgári per követi a bűnügyi eljárást. De nem vagyok ebben olyan biztos. Azt hallottam, elég csúnyán elbántak vele.

– Hogy hívják a család ügyvédjét?– Várj egy percig! Itt van nálam valahol a névjegykártyája.Miközben arra vártam, hogy Valenzuela megtalálja a kártyát, kibámultam az ablakon. Két

percre voltam a lancasteri bíróságtól, és tizenkét percnyire az előtárgyalástól. Ezekből a percekből legalább háromra volt szükségem ahhoz, hogy beszéljek az ügyfelemmel, és közöljem vele a rossz hírt.

– Rendben, meg is van! – szólt a készülékbe Valenzuela. – A fickó neve Cecil C. Dobbs, Esquire. Az óvárosból. Látod, megmondtam, hogy befutott a nagy pénz.

Valenzuelának igaza volt. De nem csupán az ügyvéd óvárosi címe árulkodott a pénzről, hanem a neve is. Hallomásból már ismertem C. C. Dobbst, és úgy véltem, egész ügyféllistáján nem lehet több egy vagy két olyan névnél, akihez nem bel-airi vagy Holmby Hills-i cím tartozik. Az ő ügyfelei olyan helyekre mentek haza, ahol még a csillagok is úgy hunyorognak az égen, mintha csak a kiválasztottaknak világítanának.

– Mi a neve az ügyfélnek? – kérdeztem.– Louis Ross Roulet – betűzte, én meg beírtam a jegyzetfüzetembe.– Úgy tűnik, gyorsan kéne reagálni – folytatta. – Ide tudsz jönni, Mick?Mielőtt bármit is reagáltam volna, C. C. Dobbs nevét is beírtam a jegyzetfüzetembe, aztán

egy kérdéssel válaszoltam Valenzuelának.– Miért én? – kérdeztem. – Miért engem kért fel? Vagy te javasoltál?Óvatosnak kellett lennem. Azt kellett feltételeznem, hogy Dobbs az a fajta ügyvéd, aki

habozás nélkül a kaliforniai ügyvédi kamarához fordulna, ha olyan védőügyvéddel futna össze, akiről kiderül, hogy ajánlásokért lefizeti az óvadékosát. Tulajdonképpen az volt a helyzet, hogy elkezdtem azon tűnődni, talán az egész az ügyvédi kamara trükkje, amit Valenzuela nem szimatolt ki. Nem tartoztam a kamara kedvencei közé. Már korábban is előfordult, hogy rám szálltak. Nem is egyszer.

– Megkérdeztem Roulet-t, hogy van-e ügyvédje. Bűnügyi védőügyvédre gondolok, és ő azt mondta, nincs. Megemlítettelek neki téged. Nem erőltettem. Csak annyit mondtam, hogy jó vagy. Finom marketing, tudod.

– Ez az előtt vagy az után történt, hogy Dobbs bement hozzád?– Előtte. Roulet ma reggel hívott fel a börtönből. A kiváltságosok szárnyába zárták el, és

gondolom, meglátta a hirdetésemet. Dobbs azután bukkant fel, hogy közöltem vele, te benne lennél a dologban. Meséltem neki a szakmai hátteredről, és szemmel láthatóan jól fogadta. Tizenegyre itt lesz. Akkor majd szemügyre veheted.

Egy hosszú pillanatig hallgattam. Azon tűnődtem, mennyire őszinte hozzám Valenzuela. Egy Dobbshoz hasonló fickónak általában van saját embere. Ha nem is a saját csapatából való, akkor legalább egy bűnügyi specialista a cégnél, vagy ha minden kötél szakad, akkor valami külsős. Am Valenzuela története szemmel láthatóan ellentmondott ennek a feltételezésnek. Roulet üres kézzel kopogtatott be hozzá. Mindez azt sugallta számomra, hogy több olyan tényező van ebben az ügyben, amiről nem tudok, mint amiről tudok.

– Hé, Mick ott vagy? – szólalt meg Valenzuela.Döntöttem. Olyan döntést hoztam, ami végső soron visszavezetett Jesus Menendezhez, és

amit később több szempontból is megbántam. Ám abban a pillanatban mégis ezt a döntést hoztam, egyszerűen a szükség és a rutin gerjesztette újabb választási kényszer következtében.

– Ott leszek – szóltam a telefonba. – Tizenegykor találkozunk. Már épp meg akartam szakítani a hívást, amikor Valenzuela hangja ismét felcsendült.

– És most az egyszer a kedvemért, ugye gondod lesz erre, Mick? Úgy értem, tudod, ha kiderül, hogy mégis franchise.

Ez volt a legelső alkalom, hogy üzleti kapcsolatunkban Valenzuela biztosítékot kért tőlem a fizetségről. A gesztus tovább fokozta paranoiámat, s óvatosan fogalmaztam meg a választ, ami megfelelhetett neki is és a kamarának is – ha netalán lehallgatnának bennünket.

– Ne aggódj, Val! Rajta vagy a karácsonyi listámon.Lehajtottam a telefonom fedőlapját, még mielőtt bármit is válaszolhatott volna, s közöltem

a sofőrömmel, hogy a bíróság dolgozóknak fenntartott bejárata előtt tegyen ki. A fémdetektor előtt várakozó sor itt rövidebb és gyorsabban haladt, s a biztonsági őrök rendszerint nem bánták, ha az ügyvédek – a hivatalból érkező ügyvédek – átsurrannak az ajtón, hogy időben beérjenek a tárgyalóterembe.

Miközben Louis Ross Roulet-n, az ügyén és a rám várakozó esetleges gazdagságon, no meg a vele együtt járó veszélyeken morfondíroztam, ismét letekertem az ablakot, hogy élvezhessem a reggel utolsó szabad percében a tiszta, friss levegőt. Még mindig az ígéret ízét hordozta magában.

Kettő

Amikor a 2/A részleg tárgyalótermébe értem, már zsúfolásig tele volt alkudozó és társasági kapcsolatokat építgető ügyvédekkel és ügyészekkel. Tudtam, hogy pontosan kezdődik az ülés, mert a törvényszolga már elfoglalta a helyét. Ez azt jelentette, hogy a bíró is hamarosan belép a terembe.

Los Angeles megyében a törvényszolgák tulajdonképpen felesküdött seriffhelyettesek, akiket a börtönrészleghez rendelnek ki. Odaballagtam a törvényszolgához, akinek az asztala közvetlenül a vádlottak padjának korlátjától jobbra helyezkedett el, így a civilek anélkül tudtak odamenni hozzá és feltenni neki a kérdéseiket, hogy megzavarták volna az ügyvédeket, vádlottakat és a tárgyalóterem dolgozóit. Megpillantottam a napirendi listát az előtte lévő csiptetős táblán. Ellenőriztem az egyenruháján lévő névkártyát – R. Rodriguez –, s csak azután szólítottam meg.

– Roberto, rajta van a listán az emberem? Harold Casey.A törvényszolga az ujjával vezetve a sort kezdte el végigböngészni a hívólap listáját, de

hamar megállt. Ez azt jelentette, hogy szerencsém van.– Igen, Casey. Ő a második.– Ábécésorrendben haladunk ma, nagyon jó! Van még időm, hogy visszamenjek és

beszéljek vele?– Nincs, épp most hozzák fel az első csoportot, az előbb hívtam be őket. A bíró is

bármelyik pillanatban itt lehet. Néhány perce talán lesz, hogy benézzen hozzá az őrzőbe.– Köszönöm.Már elindultam az ajtó felé, amikor utánam szólt.– Amúgy meg Reynaldo, nem Roberto.– Igen, igen. Nagyon sajnálom, Reynaldo.– Mi, törvényszolgák már csak egyformák vagyunk, nem igaz? Nem tudtam eldönteni,

hogy humoros megjegyzésnek vagy epésnek szánta-e. Nem válaszoltam. Csupán visszamosolyogtam rá, és átmentem az ajtón. Odabiccentettem néhány ügyvédnek, akit nem ismertem, s néhánynak, akit igen. Az egyikük megállított, hogy megkérdezze, milyen sokáig leszek a bíró előtt, mert fel akarta mérni magának, mikorra jöjjön vissza a saját ügyfele meghallgatására. Megnyugtattam, hogy gyors leszek.

Az előtárgyalás során a bebörtönzött vádlottakat négyes csoportokban hozzák be a tárgyalóterembe, és egy őrzőként elhíresült fából és üvegből készült zárt cellában várakoztatják őket. Ez lehetővé teszi a vádlottaknak, hogy még egyszer utoljára tanácskozzanak az ügyvédeikkel, mielőtt ügyüket – bármi legyen is az – a bíróság elé szólítják.

Épp akkor értem az őrzőhöz, amikor az egyik őr kinyitotta a belső zárka ajtaját, melyen át kimasírozott a lajstrom első négy vádlottja. Az őrzőbe belépő négyes csoport utolsó tagja Harold Casey volt, az ügyfelem. A fal mellett helyezkedtem el, hogy legalább egy oldalról védve legyünk, s odaintettem magamhoz.

Casey nagydarab volt és magas, pont az a típus, amit az Országúti Angyalok motoros banda – vagy klub, ahogy a tagok szeretik magukat nevezni – emberei maguk közé szoktak toborozni. A lancasteri börtönben töltött idő alatt levágta a haját, és megborotválkozott, pont úgy, ahogy kértem, s most viszonylag szalonképesnek hatott, leszámítva a mindkét karját elborító meg a gallérja felett kikandikáló tetoválásokat. Ám ennél többet nem tudtunk tenni az ügye érdekében. Nem sokat tudok a tetoválások esküdtszékre gyakorolt hatásáról, de azt gyanítom, hogy nem túl pozitív, különösen abban az esetben ha vigyorgó halálfejekről van

szó. Azt azonban tudom, hogy az esküdtek úgy általában nincsenek túlságosan oda a lófarokért – sem a vádlottak, sem az őket képviselő ügyvédek fején lévőkért.

Casey-t vagy másképp Nehéz Esetet, ahogy a klubban ismerték, marihuána termesztésével, birtoklásával és árusításával, valamint illegális fegyverbirtoklással vádolták. A seriff emberei egy kora hajnalon rajtaütésszerű támadást indítottak a ranch ellen, ahol élt és dolgozott: egy karámot és egy kunyhókomplexumot találtak, amit beltéri termelőüzemmé alakítottak át. Több mint kétezer kifejlett növényt foglaltak le huszonkét kilogramm learatott marihuánával együtt, mely utóbbit már be is csomagolták különböző súlyú és méretű műanyag tasakokba. Ezenfelül háromszázhatvan grammnyi metanfetaminkristályt is találtak, amit a csomagolók a learatott növényekre szórtak, hogy extra löketet biztosítsanak az anyagnak, majd egy kisebb fegyverarzenálba botlottak, melyről később kiderült, hogy többségük lopott holmi.

Úgy tűnt, Nehéz Esetet semmi sem mentheti meg. Az állam in flagranti érte. Gyakorlatilag álmában lepték meg a karámban lévő kanapén, mindössze másfél méternyire a csomagolóasztaltól. Mindennek tetejébe korábban már kétszer is elítélték kábítószerrel való visszaélés miatt, s jelenleg is feltételesen volt szabadlábon. Kalifornia államban a három a bűvös szám. Reálisan nézve, Casey-re még jó esetben is legalább tízévnyi börtönbüntetés várt.

Ami azonban szokatlan volt Casey esetében, hogy azon vádlottak közé tartozott, akik várták a tárgyalást, sőt még az elítélés eshetőségét is. Nem volt hajlandó lemondani a gyorsított eljárásra vonatkozó jogáról, és most, kevesebb mint három hónappal a letartóztatása után alig várta, hogy felkerüljön az i-re a pont. Azért volt ennyire türelmetlen, mert nagyon úgy tűnt, hogy az egyetlen reménye az lehet, ha megfellebbezi azt a nagyon valószínű ítéletet. Hála az ügyvédjének, Casey megpillantotta a remény szikráját – azt az apró, pislákoló fényt, amit csak egy jó ügyvéd képes belecsempészni az ehhez hasonló ügyek sötétjébe. Ebből a pislákoló fényből egy olyan stratégia született, ami talán kiszabadíthatta Casey-t. Merész volt, és a fellebbezésig tartó időszakot Casey mindenképpen börtönben töltené, de pontosan tisztában volt vele, mint ahogy én is, hogy ez az egyetlen reális esélye.

Az állami vádemelésben a törés nem az a feltételezés volt, hogy Casey marihuánatermesztő, -csomagoló és -árusító. Az államnak abszolút igaza volt ezekben a feltételezésekben, és a bizonyítékok több mint elégségesen alá is támasztották mindezt. A gyenge láncszem az volt, ahogy az állam hozzájutott ezekhez a bizonyítékokhoz. Az én feladatom volt bemutatni ezt a szabálytalanságot a bíróságon, és kiaknázni a benne rejlő lehetőségeket, regisztráltatni, majd meggyőzni a fellebbviteli bíróságot arról, amiről képtelen voltam meggyőzni Orton Powell bírót az előtárgyalási folyamatok során: nevezetesen pedig arról, hogy ez a tény megszünteti az ügyben talált bizonyítékok bizonyítóerejét.

A Harold Casey elleni vádemelés magvát egy december közepi keddi napon vetette el a sors, amikor Casey besétált Lancasterben egy Home Depotba, s egy sor hétköznapi holmit vásárolt, melyek között történetesen három darab hidroponikus növénytermesztéshez használt villanykörte is volt. A kasszánál lévő sorban a sors fintorának köszönhetően pont egy rendőr állt mögötte, aki kültéri karácsonyi égőket készült vásárolni. A rend nemes őre felismerte a Casey karján lévő mestertetoválásokat – pontosan fogalmazva a fényudvaros koponyát, ami az Országúti Angyalok védjegye –, s összeadta a kettőt meg a kettőt. A szolgálaton kívüli zsaru aztán kötelességtudóan követte Casey Harley-jét, aki mit sem sejtve furikázott vissza a közeli Pearblossomban lévő ranchra. Az információt továbbpasszolta a seriff kábítószeres egységének, ahol kiagyalták, hogy egy hőkamerával felszerelt jelöletlen helikopter repüljön át a birtok felett. Az eljárás során készített fényképek gazdag, vörös hőképeket készítettek a karámról és a kunyhóról, s ez meg a rendőr vallomása arról, hogy Casey hidroponikus égőket vásárolt, elég volt ahhoz, hogy házkutatási parancsot kérjenek a bírótól. Másnap reggel aláírt paranccsal ébresztették a zsaruk Casey-t édes álmából.

Egy korábbi meghallgatáson azzal érveltem, hogy a Casey elleni összes bizonyítékot semmisnek kell tekinteni, mivel a házkutatási parancs kiadását indokolttá tévő alapos gyanút

oly módon szerezték meg, amivel megsértették Casey magánélethez való jogát. Minden bizonnyal szélsőségesnek ítélték volna az alkotmány szerzői is azt, hogy egy személy mindennapos bevásárlását a vasáruboltban használják ugródeszkának ahhoz, hogy hőképek készítésével földön és a levegőben is megsértsék a magánélethez való jogát.

Powell bíró elutasította az érvelésemet, így az ügy tárgyalás vagy pedig egy esetleges beismerő vallomást követően peren kívüli megegyezés felé haladt. Mindeközben új információ került napvilágra, mely jelentősen megnövelte Casey fellebbezési esélyeit. A Casey háza feletti helikopterakció során készített fényképek és a rendőrök által használt hőkamera fokális beállításai azt mutatták, hogy a fényképezés idején a helikopter a talajszinttől nem repült hatvan méternél magasabban. Az Egyesült Államok Legfelsőbb Bírósága leszögezi, hogy a törvényvégrehajtás során egy gyanúsított birtoka feletti megfigyelő repülés nem sértheti az egyén személyiségi jogát abban az esetben, ha a légi jármű magánlégtérben tartózkodik. Megkértem Raul Levint, a magánnyomozómat, hogy ellenőrizze a Szövetségi Légügyi Hivatalnál, hogy Casey farmja légifolyosó alatt helyezkedik-e el vagy sem. Kiderült, hogy a ranch feletti közlégtér szint háromszáz méternél kezdődik. A rendőrök nyilvánvalóan megsértették Casey személyiségjogait, mialatt a vádemeléshez szükséges alapos gyanú jogcím kinyilvánításához szükséges adatokat gyűjtötték be.

Az én dolgom most az volt, hogy tárgyalásra vigyem az ügyet, és vallomást csikarjak ki a rendőröktől meg a pilótától arra vonatkozóan, hogy milyen magasságban repültek át a ranch felett. Ha igazat mondanak, a markomban vannak. Ha hazudnak, akkor is. Nem nagyon fűlik a fogam ahhoz, hogy a törvényvégrehajtás embereit hozzam kínos helyzetbe nyilvános bírósági tárgyaláson, de abban reménykedtem, hogy hazudni fognak. Ha az esküdtszék azt látja, hogy egy zsarut csípnek fülön a tanúk padján, akkor az ügy jó esetben véget is ér. Nem kell fellebbezni egy felmentő ítélet ellen. Az állam számára pedig nincs visszaút a felmentő ítélet után.

Bármint legyen is, biztos voltam abban, hogy győzni fogok. Már csak a tárgyaláson kellett túlesnünk, ám egy dolog még visszatartott bennünket. És ez volt az, amiért beszélnem kellett Casey-vel még azelőtt, hogy a bíró elfoglalja a helyét és szólítja az ügy szereplőit.

Az ügyfelem odaőgyelgett a megőrző sarkába, de még egy hellót sem vetett oda nekem. Én sem neki. Tudta jól, hogy mit akarok. Korábban már túlestünk ezen a beszélgetésen.

– Harold, mindjárt következik az előtárgyalás – vágtam a közepébe. – Ez az az alkalom, amikor megmondom a bírónak, hogy készen állunk a tárgyalásra. Azt már kiderítettem, hogy az állam is készen áll. Tehát ez a mai nap rólunk szól.

– És akkor mi van?– És akkor az a helyzet, hogy van egy kis problémánk. Utolsó alkalommal, amikor itt

voltunk, azt mondtad nekem, hogy kapok egy kis pénzt. De itt vagyunk, Harold, és nincs pénz.

– Ne aggódjon! Nálam van a pénze.– Pontosan emiatt aggódom. Nálad van a pénzem, nem pedig nálam.– Már úton van. Tegnap beszéltem a fiúkkal. Már úton van.– Legutóbb is ezt mondtad. Nem dolgozom ingyen, Harold. A szakértő sem, akivel meg

kellett vizsgáltatnom a képeket. Az előleg, amit adtál, már rég elfogyott. Némi pénzt akarok, vagy pedig új ügyvédet kell keresned magadnak... kirendelt védőt.

– Nincs kirendelt védő, ember! Magát akarom.– Nekem pedig kiadásaim vannak, és ennem kell. Tudod, mennyit kell legombolnom

minden héten pusztán azért, hogy kifizessem a telefonkönyvben lévő hirdetést? Tippelj!Casey nem válaszolt.– Egy lepedőt. Hetente átlagosan egy lepedőt fizetek csak azért, hogy ott legyen a

hirdetésem, és ekkor még nem ettem, nem fizettem ki a jelzálogot, sem a gyerektartást, és

nem is tankoltam meg a Lincolnt. Nem a két szép szemedért dolgozom, Harold, hanem a zöldhasúért, érted?

Casey-re szemmel láthatóan nem tett túl nagy benyomást a litániám.– Körbekérdeztem – mondta végül. – Nem hagyhat csak úgy itt! Most nem. A bíró nem

fogja megengedni.A tárgyalóteremben a halk morajlás azonnal elnémult, ahogy a bíró kilépett az ajtó mögül,

és fellépett az asztalához vezető két lépcsőfokon. A törvényszolga csendre intette a tárgyalótermet. Elkezdődött a show. Mindössze egyetlen hosszú pillantást vetettem Casey-re, majd elléptem tőle. Amatőr, börtönbeli ismeretei voltak a jogról és annak működéséről. Többet tudott, mint a legtöbben. Ám még őt is meglepetés várta.

Közvetlenül a vádlott asztalát a terem többi részétől elválasztó rács mögött ültem le. Az első ügy egy szabadlábra helyezés vizsgálata volt óvadék ellenében, és a bíró gyorsan lezavarta. Aztán a törvényszolga szólította a Kalifornia kontra Casey ügyet, mire odaléptem a bíró asztalához.

– Michael Haller a védelem képviseletében – szólaltam meg.Az ügyész is jelezte, hogy készen áll. Egy Victor DeVries nevezetű fiatal fickó volt.

Fogalma sem volt arról, hogy mi vár rá, ha tárgyalásra kerül sor. Orton Powell bíró feltette az ilyenkor szokásos kérdéseket arról, hogy elképzelhető-e peren kívüli megegyezés a legutolsó pillanatban. Minden bírónak túlzsúfolt a naptára, s ezért mindent túlszárnyaló elszántsággal próbálják közös megegyezéssel rendezni az ügyeket. Az utolsó dolog, amit egy bíró hallani akar, az az, hogy nincs remény a megegyezésre, így aztán a tárgyalás elkerülhetetlen.

De Powell viszonylag könnyedén fogadta a rossz hírt DeVriestól és tőlem, s megkérdezte, megfelelő-e nekünk a hét második felében megtartott tárgyalás. DeVries igent mondott. Én nemet.

– Mi az oka a késedelmének, Mr. Haller? – kérdezte a bíró türelmetlenül. – Az ügyészség készen áll, és én is túl akarok lenni ezen az ügyön.

– Jómagam is minél előbb meg szeretnék tőle szabadulni, bíró úr! Ám a védelemnek problémája támadt egy tanú felkutatásával, akire feltétlenül szükségünk van. Nélkülözhetetlen tanúról van szó, bíró úr. Azt hiszem, egyhetes halasztás elegendő lesz. Jövő hétre készen állunk a következő lépésre.

Ahogy vártam, DeVries azonnal tiltakozni kezdett a halasztás ellen.– Bíró úr, ez az első alkalom, hogy az állam hiányzó tanúról hall. Mr. Hallernek közel

három hónapja volt arra, hogy megtalálja a tanúját. Ráadásul ő az, aki ragaszkodott a gyorsított eljáráshoz, most pedig ő akar halasztani. Azt hiszem, a várakozás csupán taktikai fogás, mert egy olyan esettel szembesült, ami...

– A többit rábízhatja a bíróságra, Mr. DeVries – szakította félbe a bíró. – Mr. Haller, megítélése szerint egy hét alatt megoldódik a problémája?

– Igen, bíró úr.– Rendben, akkor jövő hétfőn találkozunk önnel és Mr. Casey-vel, de addigra készen kell

állniuk a tárgyalásra. Megértette?– Igen, bíró úr. Köszönöm.A törvényszolga szólította a következő ügyet, én pedig elléptem a vádlott asztalától.

Tekintetemmel végigkísértem, amíg az őr kivezeti az ügyfelemet az őrzőből. Casey visszapillantott rám, s arca egyaránt árulkodott haragról és zavarodottságról. Átballagtam Reynaldo Rodriguezhez, és megkérdeztem, van-e lehetőség arra, hogy visszamenjek a várórészlegbe, hogy további megbeszéléseket folytathassak az ügyfelemmel. Szakmai szívesség volt ez, amit a legtöbb hivatásosnak szó nélkül megadtak. Rodriguez felállt, kinyitotta az asztala mögötti ajtót, és áttessékelt rajta. Ügyeltem rá, hogy jó nevet mondjak, amikor megköszönöm a szívességet.

A zárkában Casey-n kívül csupán egyetlen vádlott volt, az az ember, akinek az ügyét az övé előtt szólították. A zárka tágas volt, és három oldalán padok húzódtak. Az egyetlen rossz dolog abban, ha valakinek az ügyét korán szólítják a tárgyalóteremben, az, hogy a meghallgatás után addig kell ücsörögni ebben a ketrecben, amíg eléggé fel nem töltődik vádlottakkal ahhoz, hogy egy busz megteljen velük, ami aztán visszafuvarozza őket a megyei börtönbe. Casey azonnal odalépett hozzám, és beszélni kezdett.

– Miféle tanúról beszélt odabent az előbb? – kérte számon.– Zöldhasú úrról – válaszoltam. – Zöldhasú úr az egyetlen, amire szükségünk van ahhoz,

hogy továbblépjünk az ügyben.Casey arca eltorzult haragjában. Én azonban megpróbáltam megelőzni a kitörni készülő

szóáradatot.– Nézd, Harold, tudom, hogy haladni akarsz ezzel a dologgal, mielőbb sort keríteni a

tárgyalásra, utána pedig a fellebbezésre. De meg kell fizetned az árát. Saját káromon tanultam meg, hogy semmi jó nem származik abból, ha azután kell üldöznöm az embereket a pénzemért, ha már kívül vannak a rácson. Ha most akarsz játszani, akkor most kell fizetned.

Biccentettem, s már az ajtó és az általa szimbolizált szabadság felé fordultam volna, ám valami visszatartott, s ismét beszélni kezdtem.

– És egy másodpercig se hidd, hogy a bíró odabent nem tudta, miről van szó – mondtam. – Egy olyan fiatal ügyészt kaptál, aki még teljesen zöldfülű, és nem kell aggódnia amiatt, hogy honnan kapja a következő fizetési csekkjét. Ám Orton Powell sok-sok évet töltött el védőügyvédként, mielőtt felkerült a nagy asztalhoz. Ismeri a dörgést a Zöldhasú úrhoz hasonló nélkülözhetetlen tanúk keresésével kapcsolatban, és valószínűleg nem kezel túlzott jóindulattal egy olyan vádlottat, aki nem fizeti meg az ügyvédjét. Odakacsintottam neki, Harold. Ha ki akarok szállni az ügyből, akkor megteszem. Azonban sokkal szívesebben jönnék ide jövő hétfőn és állnék ki oda, hogy megmondhassam neki, megtaláltuk a tanút, és készen állunk a folytatásra. Megértetted?

Casey egy ideig semmit nem reagált. A cella túlsó végébe ballagott, s leült a padra. Még akkor sem nézett rám, amikor végül megszólalt.

– Telefonálnom kell – mondta.– Remekül hangzik, Harold. Megmondom az egyik őrnek, hogy telefonálnod kell.

Telefonálj, aztán ülj nyugton a fenekeden, és találkozunk jövő héten. Fel kell gyorsítanunk a dolgokat.

Sietős léptekkel elindultam visszafelé, az ajtóhoz. Gyűlölöm a börtönöket. Nem is tudom biztosan, hogy miért. Gondolom, talán azért, mert néha olyan keskeny a választóvonal. A választóvonal a bűnügyi és a bűnöző védőügyvéd között. Néha nem vagyok biztos abban, hogy melyik oldalon állok. Számomra mindig is elképesztő csoda, hogy ugyanolyan szabadon sétálhatok ki az ajtón, mint ahogy beléptem rajta.

Három

A tárgyalótermen kívül, immár a folyosón visszakapcsoltam a mobiltelefonomat, és felhívtam a sofőrömet, hogy elmondjam neki, kifelé tartok. Aztán ellenőriztem a hangposta üzeneteimet, s láttam, hogy Lorna Taylor és Fernando Valenzuela is keresett. Úgy döntöttem, majd csak az autóban hívom vissza őket.

Earl Briggs, a sofőröm közvetlenül az épület előtt várt a Lincolnnal. Earl nem szállt ki, és nem nyitotta ki az ajtót, de semmilyen más gesztust sem tett. A vele kötött alku csupán abból állt, hogy sofőrködik nekem, amíg ledolgozza azt az ügyvédi tiszteletdíjat, amivel azért tartozott, mert egy kokainárusítás miatti ítéletben kiharcoltam neki a próbaidőt. Húsz dolcsit fizettem neki óránként azért, hogy a sofőröm legyen, ám az összeg felét visszatartottam az ügyvédi díj fejében. Ez a munka nem egészen ugyanaz volt, mint amikor a magánprojektjeiben crackkel házalt, de biztonságosabb volt, legális és olyasvalami, ami bekerülhet az önéletrajzába. Earl azt mondta, egyenesbe akarja hozni az életét, s én hittem neki.

Már viszonylag messziről meghallottam az üveggel elválasztott sofőrüléses kocsi zárt ablakai mögül kiszűrődő hiphop zenét. Ám Earl azonnal kikapcsolta, amint az ajtó nyitófogantyújához értem. Becsúsztam a hátsó ülésre, és megkértem, induljon el Van Nuys felé. – Mit hallgattál? – kérdeztem.

– Uh, a Maffia 666-ot.– A mocskos dél?– Pontosan.Az évek során meglehetősen jól informálttá váltam a rap és a hiphop finom árnyalatait

illetően, legyen szó regionális vagy bármilyen más különbségről. A legtöbb ügyfelem ezt a zenét hallgatta, sokan közülük ebből építették fel életstratégiájukat is.

Előrenyúltam és felemeltem a Boyleston-ügy magnószalagjaival teli cipősdobozt, s találomra kiválasztottam egyet. Felírtam a kazetta számát és a pontos időt a dobozban tartott kis naplómba. Az ülés felett átnyújtottam a kazettát Earlnek, aki becsúsztatta a műszerfal lejátszójába. Nem kellett mondanom neki, hogy olyan halkra állítsa a hangerőt, amitől a beszéd alig lesz több háttérzajnál. Earl három hónapja volt velem, tudta a dolgát.

Roger Boyleston egyike volt a bíróság által kirendelt kevés ügyfelemnek. Egy sor szövetségi kábítószer-kereskedelemmel kapcsolatos váddal kellett szembenéznie. Boyleston telefonjait bedrótozták és lehallgatták, s végül ez vezetett a letartóztatásához, s mellesleg hat kiló kokaint is lefoglaltak nála, amit dílerhálózatán keresztül akart szétteríteni. Rengeteg hanganyag készült – több mint ötvenórányi felvett telefonbeszélgetés. Boyleston számtalan embernek beszélt arról, hogy mi érkezik, és mikor lehet a szállítmányra számítani. Az ügy a kormány számára zajos sikernek és zsíros falatnak ígérkezett. Minden jel arra mutatott, hogy Boylestont hosszú időre kivonják a forgalomból, és szinte semmit sem tehettem érte azon kívül, hogy kialkudok egy megegyezést, aminek során Boyleston együttműködéséért cserébe rövidebb büntetést harcolok ki. Ez azonban pillanatnyilag nem számított. Engem csupán a szalagok érdekeltek. A kazetták miatt vállaltam el az ügyet. A szövetségi kormány fizet azért, hogy az ügyfelem védelmére való felkészülés során meghallgassam az összes hanganyagot. Mindez azt jelentette, hogy legalább ötven kiszámlázható órát tudok kipréselni Boylestonból és a kormányból, még mielőtt bármilyen ítélet születne, így hát gondosan ügyeltem arra, hogy a szalagok szorgalmasan forogjanak minden alkalommal, amikor csak beülök a Lincolnba. Biztos akartam lenni afelől, hogy ha egyszer rá kell tennem a kezem a könyvre és megesküdnöm, hogy az igazat mondom, jó lelkiismerettel vallhatom, hogy minden egyes kazettát meghallgattam, amiért számláztam a nagy Cukros Bácsinak.

Lorna Taylort hívtam fel elsőként. Lorna az irodavezetőm. A telefonkönyvben szereplő féloldalas hirdetésemben megadott telefonszám és a 36-os busz padjaira felragasztgatott hirdetéseken – a busz a megye déli és keleti részének magas bűnözési rátájú területein közlekedik – lévő szám közvetlenül nála csengett ki a nyugat-hollywoodi Kings Roadon lévő, egyszerre irodaként és második otthonként szolgáló öröklakásban. A kaliforniai ügyvédi kamara és a bíróságok emberei is ennek a lakásnak az elérhetőségét ismerik.

Lorna az első állomás, ha valaki el akar jutni hozzám. A saját mobilszámomat csak nagyon kevesen tudják, és Lorna a kapuőr. Kemény, éles eszű, profi és gyönyörű. Az utóbbi időben ezen utolsó tulajdonságát sajnos mintegy csak havonta tesztelhetem, amikor elviszem ebédelni, és aláírom a csekkeket – ő a könyvelőm is egyben.

– Ügyvédi iroda – szólt bele, amikor felhívtam.– Ne haragudj, a bíróságon voltam – magyaráztam el neki, hogy miért nem fogadtam a

hívását. – Mi a helyzet?– Beszéltél Vallal, ugye?– Igen. Épp most indultam el Van Nuysba. Tizenegyre kell odaérnem.– Ide is telefonált, hogy erősítsem meg, biztosan ott leszel. Idegesnek tűnt.– Azt hiszi, ez a fickó az aranytojást tojó tyúk, és be akarja biztosítani, hogy nem hagyjuk

ki a buliból. Visszahívom és megnyugtatom.– Utánanéztem a Louis Ross Roulet névnek. A hitelkártyája kiváló. A Times archívumában

is van néhány találat rá. Mindegyik cikk ingatlaneladással kapcsolatos. Úgy tűnik, egy Beverly Hills-i ingatlanirodának dolgozik. A cég neve Windsor Ingatlanközvetítő. Úgy tűnik, kizárólag exkluzív listákkal dolgoznak. nem olyasfajta ingatlanokkal, melyeknek a homlokzatára kibiggyesztik az eladó táblát.

– Remek. Valami más?– Nem, ezzel kapcsolatban nincs. Amúgy meg a telefonon csupán a szokásos.Ami azt jelentette, hogy begyűjtötte a szokásos, a buszpadok és a telefonkönyv hirdetése

által generált hívásokat, olyan emberektől, akiknek ügyvédre volt szükségük. Mielőtt a telefonálók bekerülhetnének a potenciális ügyfélkörömbe, meg kell győzniük Lornát arról, hogy ki is tudják fizetni azt, amit kérnek. Azt a fajta munkát végezte, mint a nővérke a pult mögött a sürgősségi ambulancián; meg kell győzni arról, hogy a páciens rendelkezik érvényes biztosítással, mielőtt beengedi a dokihoz. Lorna a telefonja mellett tartja az árlistámat, amelynek az alsó szintje az ötezer dolláros alapdíj – mondjuk egy ittas vezetés elintézéséért –, és felsorolja azokat az óradíj-intervallumokat, melyeket a különböző bűntettekért felszámolok. Precízen ellenőrzi, hogy valamennyi lehetséges ügyfelem fizetőképes ügyfelem is legyen egyben, és tisztában van annak a bűntettnek az árával, amellyel megvádolták. Van ez a mondás, hogy „Ne kövesd el a bűnt, ha nem tudod megfizetni az árát!” – Lorna szereti azt mondani, hogy rám ez inkább ebben a formában érvényes: „Ne kövesd el a bűnt, ha nem tudod megfizetni az időmet!” MasterCardot és Visát hajlandó elfogadni, és érvényességi igazolást kér még azelőtt, hogy az ügyfél a közelembe férkőzhetne.

– Van közöttük valaki, akit ismerünk? – kérdeztem.– Gloria Dayton telefonált az Ikertornyokból.Hangosan felnyögtem. Az Ikertornyok volt a megye fő belvárosi dutyija. Az egyik

tornyában voltak a nők, a másikban a férfiak. Gloria Dayton borsos árakkal dolgozó prostituált volt, akinek időről időre szüksége volt a jogi szolgálataimra. Legelőször legalább tíz évvel ezelőtt képviseltem, amikor fiatal volt, drogtiszta, és még élet csillogott a szemében. Most pro bono ügyfél volt. Soha nem kértem tőle pénzt. Csupán arról próbáltam meggyőzni, hogy kezdjen új életet.

– Mikor csípték el?– Tegnap éjjel. Pontosabban, ma hajnalban. Az első meghallgatása ebéd után lesz.– Nem tudom, hogy ezzel a Van Nuys-i dologgal együtt belefér-e az időmbe.

– Van egy kis bonyodalom is. A szokásos mellett még kokainbirtoklással is vádolják.Tudtam, hogy Gloria kizárólag az interneten keresztül létesített kapcsolatokkal dolgozik,

ahol számos honlapon „Gloria napja”-ként propagálta magát. Nem utcai vagy kocsmapillangó volt. Ha lebukott, azt rendszerint annak köszönhette, hogy egy magára álruhát öltő bűnüldöző képes volt áthatolni az ellenőrzőrendszerén, és összehozni vele egy randit. Az a tény, hogy kokain volt nála a találkozáskor, azt sejtette, hogy Gloria szokatlanul nagy baklövést követett el, vagy a zsarunak sikerült egy szokatlanul hatékony cselt kieszelnie.

– Rendben, ha újra telefonál, mondd meg neki, hogy megpróbálok visszaérni, de ha nem sikerül, akkor is megkérek valakit, hogy vegye át. Hívd fel, légy szíves, a bíróságot, és erősítsd meg, hogy részünkről rendben van a meghallgatás!

– Rajta vagyok. De, Mickey, mikor fogod megmondani neki, hogy ez az utolsó alkalom?– Nem tudom. Talán ma. Van még valami?– Nem elég ez egy napra?– Azt hiszem, megteszi.Beszélgettünk még egy keveset a héten esedékes további feladataim ütemezéséről, s

kinyitottam a laptopomat a lehajtható asztalkán, hogy összevethessük a naptárjainkat. Minden reggelre esett néhány meghallgatás, csütörtökre pedig egy egész napos tárgyalás. Az összes eset délvidéki drogos cucc volt. A mindennapi betevőm. A beszélgetés végén megígértem neki, hogy felhívom a Van Nuys-i meghallgatás után, és elmondom neki, az ügy érinti-e a többi munkát, és ha igen, mennyiben.

– Még valami – mondtam. – Említetted, hogy a cég, aminek Roulet dolgozik, meglehetősen exkluzív ingatlanügyletekkel foglalkozik, igaz?

– Igen. Az archívumban minden egyes esetben legalább hétjegyű szám szerepelt a nevéhez fűződő ügyletnél. Néhánynál pedig nyolc. Holmby Hills, Bel-Air meg ehhez hasonló helyek.

Bólintottam, s az jutott eszembe, hogy Roulet után a státusa miatt érdeklődhet a média is.– Miért nem adod akkor le a tippet Ropinak? – kérdeztem.– Biztos vagy ebben?– Igen, talán ki tudunk agyalni itt valamit.– Megteszem.– Később még beszélünk!Mire befejeztem a hívást, Earl már visszakanyarodott a dél felé tartó antilop-völgyi

autópályára. Jó tempóban sikerült haladnunk, s tudtam, nem lesz probléma, mert időben odaérünk Van Nuysba, Roulet első meghallgatására. Felhívtam Fernando Valenzuelát, hogy tájékoztassam erről.

– Hát ez remek! – lelkendezett az óvadékos. – Ott leszek!Miközben beszélt, két motor suhant el az ablakom mellett. Mindkét motoros fekete

bőrmellényt viselt, melynek hátára koponyát és köré fényudvart hímeztek.– Van még más is? – kérdeztem.– Igen, van még valami, amit valószínűleg el kellene mondanom neked – válaszolta

Valenzuela. – Ellenőriztem még egyszer a bíróságon, hogy mikor lesz az első meghallgatása, és megtudtam, hogy az ügyet Maggie McFierce-nek rendelték ki. Nem tudom, problémát okoz-e ez neked, vagy sem.

Maggie McFierce, vagy más néven Margaret McPherson, aki történetesen az egyik legkeményebb és legszenvedélyesebb államügyészhelyettes a Van Nuys-i bíróságon. S történetesen az első exfeleségem is egyben.

– Nekem nem probléma – vágtam rá habozás nélkül. – Ő lesz az, akinek problémát fog ez jelenteni.

A vádlottnak joga van megválasztania a saját tanácsadóját. Amennyiben összeférhetetlenségi konfliktus van a védőügyvéd és az ügyész között, akkor ez utóbbi az, akinek ki kell hátrálnia. Tisztában voltam vele, hogy Maggie engem tesz személyesen

felelőssé azért, hogy egy potenciálisan zsíros ügy kicsúszik a markából, de ezen nem tudtam segíteni. Korábban is megtörtént már. A laptopomon még mindig el volt mentve az a diszkvalifikálási indítvány, amit akkor írtam, amikor legutóbb keresztezték egymást szakmai útjaink. Szükség esetén csupán a vádlott nevét kell átírnom, s már ki is nyomtathatom. Én is mehetek, de ennyi erővel ő is.

A két motor besorolt elénk. Megfordultam és kinéztem a hátsó ablakon. Mögöttünk további három Harley gurult.

– Bár tudod, hogy ez mit jelent – szóltam a telefonba.– Nem, mit?– Az óvadék elutasítására fog menni. Mindig ezt teszi, ha nő az áldozat.– A francba, megkaphatja? Jó vaskos kis összegre számítok ennél az ügynél, ember!– Nem tudom. Azt mondtad, a fickónak gazdag a családja, és ott van nekik C. C. Dobbs is.

Ebből talán ki tudok hozni valamit. Meglátjuk.– A francba!Valenzuela lelki szeme előtt kezdett semmivé foszlani a mindent aranyba borító

zsoldfizetés napja.– A bíróságon találkozunk, Val!Lezártam a telefonom fedőlapját és az ülés felett Earlre néztem.– Mióta van kíséretünk? – kérdeztem.– Csak az imént csatlakoztak hozzánk – válaszolta Earl. – Szeretnéd, ha tennék ellene

valamit?– Nézzük meg, mit.Nem volt időm kimondani a mondatom végét. A mögöttünk lévő motorosok egyike

előrehajtott a Lincoln mellé, és intett, hogy hajtsunk le a legközelebbi kijáratnál, a Vasquez Rocks természetvédelmi park felé. Felismertem benne Teddy Vogelt, egykori ügyfelemet és a legmagasabb rangú Országúti Angyalt az épp szabadlábon lévők közül. Talán ő volt a legnagyobb Angyal is egyben. Legalább százhetvenöt kilót nyomott, és nagydarab, dagadt kölyök benyomását keltette, aki a kisöccse biciklijét tekeri.

– Húzódj le, Earl! – szóltam. – Nézzük meg, mit akar!Behajtottunk abba a csipkés sziklaképződmény melletti parkolóba, amit egy törvényen

kívüliről neveztek el, aki vagy egy évszázada bujkált a barlangjaiban. Két embert láttam piknikezni az egyik legmagasabb kiszögellés szélén. Nem hiszem, hogy személy szerint bármikor is nyugodtan meg tudnék enni egy szendvicset ilyen veszélyes helyen és körülmények között.

Leengedtem az ablakot, mert Teddy Vogel már gyalog közeledett felénk. A másik négy Angyal is leállította a motort, ám nem mozdultak el a nyeregből. Vogel lehajolt az ablakhoz, s egyik hatalmas alkarját a peremére fektette. Éreztem, amint az autó néhány centiméterrel megbillen.

– Tanácsadó, mi a pálya? – érdeklődött joviálisán.– Minden rendben, Ted – mondtam, mivel nem akartam evidens bandabeli gúnynevén

Teddy macinak nevezni. – És veled mi a helyzet?– Mi történt a copfjával?– Néhány embernek nem tetszett, így levágattam.– Az esküdteknek, mi? Micsoda karót nyelt szerencsétlenek gyülekezete az a hely!– Mi a helyzet, Ted?– Felhívott Nehéz Eset a lancasteri zárkából. Ő mondta, hogy talán dél felé utolérem. Azt

mondta, maga zátonyon tartja az ügyét, amíg nem kap némi zöldhasút. Igaz ez, tanácsadó?Úgy kérdezte, mintha csak rutinjellegű információváltás történne kettőnk között. Nem volt

fenyegetés sem a hangjában, sem a szavaiban. Én sem éreztem magam fenyegetve. Két évvel ezelőtt emberrablással és súlyos testi sértéssel vádolták meg Vogelt. Az ügy hozzám került,

amit csendháborítássá laposítottam. Vogel az Angyalok egyik sztriptízbárját vezette Van Nuysban, a Sepulvedán. Azután tartóztatták le, hogy megtudta, az egyik legjövedelmezőbb táncosa kilépett, s átment az utca túloldalán lévő konkurens klubhoz dolgozni. Vogel is átballagott a lány után az utcán, lerángatta a színpadról, majd visszacipelte a saját klubjába. A lány meztelen volt. Egy arra járó motoros hívta ki a rendőrséget. Az ügy elsimítása az ügyesebb megoldásaim egyikének számított, s Vogel is tudta ezt. Elfogult volt irányomban.

– Meglehetősen jól mondta – válaszoltam. – Megélhetésért dolgozom. Ha azt akarja, hogy neki dolgozzam, akkor ki kell fizetnie nekem azokat az órákat.

– Öt lepedőt adtunk magának decemberben – mondta Vogel.– Az már rég elfogyott, Ted. Több mint felét elvitte az a szakértő, aki majd szétrobbantja

az ügyet. A maradék megmaradt nekem, de azokat az órákat már ledolgoztam. Ha tárgyalásra viszem az ügyet, akkor újra kell tölteni a tankot.

– Akar még egy ötöst?– Nem, tízre van szükségem, s ezt múlt héten el is mondtam Nehéz Esetnek. Háromnapos

tárgyalás lesz, s le kell hoznom a szakértőmet Kodakból New Yorkba. Ki kell fizetnem a megbízási díját, ráadásul első osztályt akar a levegőben, és a Chateau Marmont-t a földön. Azt képzeli, majd filmcsillagokkal iszogathat a bárban. Azon a helyen még az olcsó szobák is négyszázat kóstálnak éj szakánként.

– Maga megöl engem, tanácsadó! Mi történt a telefonkönyvbeli szlogennel? „Ésszerű kétkedés ésszerű árakért.” Maga a tíz lepedőt ésszerűnek találja?

– Tetszett az a szlogen. Nagyon sok ügyfelet hozott. Ám a kaliforniai ügyvédi kamara már nem volt annyira elégedett vele, és lecseréltették velem. Tíz az ára, és ez ésszerű, Ted. Ha nem tudod vagy nem akarod megfizetni, akkor lezárom ma a papírmunkát. Kiszállok, ő pedig folytathatja egy kirendelt védővel. Mindent átadok, amit eddig összegyűjtöttem. Ám a kirendelt védőnek valószínűleg nem fér bele a keretébe, hogy ideröptesse a fényképész szakértőt.

Vogel testhelyzetet váltott az ablak peremén, s az autó megremegett a súly alatt.– Nem, nem, mi magát akarjuk. Nehéz Eset fontos számunkra, ugye tudja, mire gondolok?

Azt akarom, hogy minél előbb kijusson onnan és visszajöjjön dolgozni.Figyeltem, amint kezével – ami olyan húsos volt, hogy még az ujj-ízületei is hurkásak

voltak – benyúl a mellénye belső zsebébe. Vastag borítékot húzott elő, s benyújtotta az ablakon keresztül.

– Ez készpénz? – kérdeztem.– Úgy, ahogy mondja. Mi a baj a készpénzzel?– Semmi. De számlát kell róla adnom. IRS-előírás. Megvan mind a tíz?– Ott van minden.Egy karton irattartó dobozról levettem a tetejét. Mindig ott tartom magam mellett az

ülésen. A számlatömböm közvetlenül a jelenleg futó ügyeim aktái mögött volt. Elkezdtem kiállítani a számlát. A legtöbb ügyvédet pénzügyi szabálysértés miatt zárják ki az ügyvédi kamarából az ügyvédi honorárium nem rendeltetésszerű vagy hibás kezelése miatt. Épp ezért kínos aprólékossággal ügyeltem a pénzügyi nyilvántartásomra és a számlákra. Soha nem fogom hagyni, hogy a kamara ekképpen csípjen meg.

– Szóval itt volt mindvégig nálad – jegyeztem meg írás közben. – Mi lett volna, ha meghátrálok, és beleegyezem az ötbe? Akkor mit tettél volna?

Vogel elmosolyodott. Alulról hiányzott az egyik elülső foga. Biztos harc volt éjjel a klubban. Megpaskolta a mellénye másik oldalát.

– Van itt nálam egy másik boríték is, tanácsadó, amiben öt van – válaszolta. – Felkészültem a találkozóra.

– A pokolba is, most rosszul érzem magam, amiért pénzt hagyok a zsebedben! – Kitéptem a nyugta másodpéldányát, s kinyújtottam az ablakon. – Casey nevére állítottam ki. Ő az ügyfél.

– Részemről rendben.Elvette a nyugtát, majd felemelte karját az ablak pereméről, s felegyenesedett. Az autó

visszabillent normális helyzetébe. Szívesen megkérdeztem volna, honnan szerezte a pénz, az Angyalok melyik illegális vállalkozása kereste meg, vagy esetleg hány lány táncolt több száz órát azért, hogy ő kifizethessen, de tudtam, ez olyan kérdés, amire jobb, ha nem tudom a választ. A tekintetemmel követtem Vogelt, aki visszacsoszogott a Harley-hez, s nagy küszködés árán átlendítette hordóvastagságú lábát az ülésen. Most először vettem észre, milyen súlyos megrázkódtatás éri motorja hátsó kerekét. Utasítottam Earlt, hogy kanyarodjon vissza az autópályára, s folytassuk utunkat Van Nuysba, ahol most már meg kellett állnunk a banknál is, mielőtt betérünk a bíróságra, hogy találkozzam új ügyfelemmel.

Miután elindultunk, kinyitottam a borítékot, és megszámoltam a pénzt: húszas, ötvenes és százdolláros bankjegyekből rakták össze. Megvolt az utolsó pennyig. A tank újra lett töltve, s folytathattam a munkámat Harold Casey-vel. Tárgyalásra viszem az ügyet, s megleckéztetem azt a fiatal ügyészt. Nyerni fogok, ha nem a tárgyaláson, akkor a fellebbezés után mindenképpen. Casey visszatér a családhoz, s újra az Országúti Angyalok szolgálatába áll. A bűnössége azokban a pontokban, melyekkel vádolták, nem olyan kérdés volt, amit bármilyen szinten figyelembe vettem volna, miközben kitöltöttem a befizetési bizonylatot az ügyvédi honoráriumaimat tartalmazó számlához.

– Mr. Haller! – szólalt meg Earl egy idő után.– Mi az, Earl?– Ki az a szakértő, akit említett, hogy New Yorkból hozat ide? Kimenjek érte a

repülőtérre? Megráztam a fejem.– Nem jön semmilyen szakértő New Yorkból, Earl. A világ legjobb filmes és fényképész

szakemberei itt vannak Hollywoodban.Most Earl volt az, aki bólintott, s tekintete a visszapillantó-tükörben egy pillanatra fogva

tartotta az enyémet. Aztán visszanézett maga elé, az útra.– Értem – felelte, s ismét bólintott.Én is bólintottam. Egyetlen másodpercig sem éreztem rosszul magam amiatt, amit tettem

vagy mondtam. Ez volt a munkám. Így működött a rendszer. Tizenöt évnyi jogi praxis után megtanultam végtelenül egyszerű feltételekben gondolkodni. A jog egy hatalmas, rozsdás gépezet, mely embereket, életeket és pénzt szippant magába. Én csupán a szerelő vagyok. Szakértője lettem annak, hogy miképp másszam bele a gépbe, javítsak meg benne dolgokat, s miképp szedjem ki belőle mindazt, amire cserében szükségem van.

Immár semmi nem volt a jogban, amit tiszta szívvel szeretni tudtam volna. A jogi egyetem elképzelése és hitvallása a hátrányos helyzetűek megsegítésének erényéről, a hatalmi ágak egyensúlyáról s az igazság utáni nemes küzdelemről már réges-rég lekopott rólam, mint ősi civilizációk szobrainak arcáról a vonások. A jog nem az igazságról szól, hanem az alkuról, az elkendőzésről és a manipulációról. Nem a bűnösség és az ártatlanság fogalmaiban gondolkodtam, mert mindenki bűnös volt. Valamiben biztosan. Ám ez nem számított, mivel minden egyes általam elvállalt ügy alapját agyondolgoztatott és végtelenül alulfizetett munkások áradata képezte. Felelőtlenül viselkedtek. Hibákat követtek el. Aztán a hibákat hazugsággal kendőzték el. Az én munkám az volt, hogy lekaparjam a festéket, és megtaláljam a repedéseket. Hogy beledugjam ujjaimat és szerszámaimat azokba a repedésekbe és kiszélesítsem őket. Hogy olyan tággá húzzam szét őket, hogy vagy a ház omoljon össze, vagy amennyiben ez nem sikerül, akkor az ügyfelem csúszhasson át rajta.

A társadalom nagy része ördögnek gondolt, de tévedtek. A megalkuvás angyala voltam. Én voltam az utazók valódi védőszentje. Szükség volt rám és akartak. Mindkét oldal. Én voltam

az olaj a gépezetben. Én tettem lehetővé a fogaskerekek számára, hogy egy kattanással továbbforduljanak. Én segítettem elő, hogy a rendszer motorja működésben maradhasson. Ám mindez megváltozott a Roulet-üggyel. Számomra. Számára. És kétségkívül Jesus Menendez számára is.

Négy

Louis Ross Roulet egy zárkában tartózkodott hét másik férfival, akiket busszal hoztak át a fél házblokknyi úton a Van Nuys-i börtönből a Van Nuys-i bíróságra. Csupán két fehér férfi volt a cellában, akik egymás mellett ültek egy padon, miközben a hat fekete férfi a zárka másik felét foglalta el. A darwini szegregáció egyik formája testesült meg. Mindannyian idegenek voltak egymás számára, ám a számokban erő rejlett.

Mivel Roulet-nak állítólag Beverly Hills-i háttere volt, a két fehér férfit vettem szemügyre, s könnyű volt választani közülük. Egyikük pálcikavékony volt, a narkós kétségbeesett, vizenyős tekintetével, aki már rég túljutott azon a ponton, ahonnan még lehetett volna visszaút. A másik reflektorfénybe kerülő riadt szemű őzikére emlékeztetett. Őt választottam.

– Mr. Roulet? – kérdeztem, úgy ejtve a nevét, ahogy Valenzuela tanácsolta.Az őzike bólintott. Odaintettem a rácshoz, hogy halkan tudjak vele beszélni.– A nevem Michael Haller. Az emberek Mickey-nek hívnak. Én fogom képviselni önt ma,

az első meghallgatáson.A váróteremben tartózkodtunk, a tárgyalóterem mögött, ahová az ügyvédeket rutinszerűen

beengedik, hogy beszélhessenek az ügyfeleikkel még a tárgyalás kezdete előtt. A cellák előtt a padlón kék festékcsík húzódik. Az egyméteres határvonal. Ezt a távolságot meg kellett tartanom az ügyfelemtől.

Roulet két kézzel megragadta a rácsokat előttem. Mint a ketrecben lévő többi emberen, az ő bokáján, csuklóján és derekán is lánc volt. A béklyó addig fenn is marad, amíg be nem viszik a tárgyalóterembe. A harmincas évei elején járhatott, és bár legalább száznyolcvan centiméter magas volt és legalább kilencven kiló, törékenynek tűnt. A börtön teszi ezt az emberrel. Szeme halványkék, s ritkán látok olyan szempárt, melyből ilyen erővel és nyilvánvalóan sugárzik a rettegés. Az esetek többségében az ügyfeleim már korábban is voltak rács mögött, s az ő tekintetük a ragadozó jéghideg és kőkemény nézésére emlékeztetett. Így lehet túlélni a börtönt.

Ám Roulet más volt. Áldozatnak tűnt. Halálra volt rémülve, s nem érdekelte, ki látja vagy tudja ezt meg.

– Ez az egész csapda! – jelentette ki hangosan és sürgetően. – Ki kell hoznia innen! Hibát követtem el azzal a nővel, ennyi. Megpróbál csapdába csalni, és.

Felemeltem mindkét kezem, hogy megállítsam a szóáradatot.– Legyen óvatos azzal, amit idebent mond! – mondtam halkan. – Tulajdonképpen az a

helyzet, hogy egészen addig legyen óvatos azzal, amit mond, amíg ki nem hozzuk innen, és négyszemközt nem beszélhetünk.

Körbenézett maga körül: úgy tűnt, mintha nem értené, miről beszélek.– Soha nem lehet tudni, hogy ki fülel – magyaráztam. – És soha nem lehet tudni, ki mondja

majd azt, hogy hallotta, amint maga mond valamit, még akkor is, ha maga nem mondott semmit. Az a legjobb, ha egyáltalán nem szól egy szót sem az ügyről. Érti? Az a legjobb, ha egyelőre senkivel nem beszél semmiről.

Bólintott, én pedig intettem, hogy üljön le a rácshoz legközelebb lévő padra. A szemközti falnál volt egy másik pad, s jómagam arra ültem.

– Igazából csak azért vagyok itt, hogy találkozzam önnel és bemutatkozzam – mondtam. – Majd akkor beszélünk az ügyről, ha kiszabadult. Már felvettem a kapcsolatot a családja ügyvédjével, Mr. Dobbsszal odakint, s tájékoztatni fogjuk a bírót, hogy készek vagyunk kifizetni az óvadékot. Jól értem, hogy ön is ezt akarja?

Kinyitottam egy bőr Mont Blanc dossziét, és felkészültem rá, hogy szükség esetén jegyzeteljek a füzetembe. Roulet bólintott. Gyorsan tanult.

– Remek – mondtam. – Meséljen magáról! Hány éves, házas-e, és milyen közösségi kapcsolatai vannak?

– Hm, harminckettő vagyok. Itt éltem egész életemben. Még iskolába is ide jártam. A Kaliforniai Egyetemre, Los Angelesbe. Nem vagyok nős. Nincsenek gyerekeim. A munkámat illetően.

– Elvált?– Nem, soha nem is voltam nős. A családi vállalkozásban dolgozom. A Windsor

Ingatlanközvetítőnek. A cég az anyám második férjéről kapta a nevét. Ingatlanban utazunk: házakat adunk és veszünk.

Szorgosan jegyzeteltem. Anélkül, hogy felnéztem volna rá, csendben megkérdeztem:– Mennyit keresett tavaly?Amikor Roulet nem válaszolt, felnéztem rá.– Ezt miért szükséges tudnia? – kérdezte.– Azért, mert ki fogom innen hozni, még azelőtt, hogy a nap lenyugodna ma este. Ehhez

pedig mindent tudnom kell a társadalomban betöltött státusáról és kapcsolatairól. Ebbe pedig beletartozik az anyagi helyzete is.

– Nem tudom, pontosan mennyit kerestem. Jó része vállalati részvény volt.– Nem fizetett adót?Roulet a válla felett hátranézett a zárkában lévő többi férfira, majd elsuttogta a válaszát:– De igen, fizettem. Az adóbevallásomon a jövedelmem negyedmillió volt.– De igazából azt akarja mondani, hogy a vállalati részesedéssel ennél jóval többet

keresett.– Így van.Roulet egyik cellatársa odaballagott a rácshoz, a fiatalember mellé.A másik fehér férfi volt. Izgatottan, idegesen viselkedett, keze állandó mozgásban

vándorolt a csípőjéről a zsebébe, majd vissza, aztán tördelni kezdte őket.– Hé, ember! Nekem is ügyvédre van szükségem. Van névjegykártyája?– Neked nincs, haver! Odakint már vár rád az ügyvéded. Visszafordultam Roulet-hoz, s

vártam néhány pillanatig, hogy a narkós odébbálljon. Nem tette. Így hát visszafordultam felé.– Nézd, ez most magánbeszélgetés. Magunkra hagynál bennünket?A narkós valamiféle mozdulatot tett a kezével, majd visszacsoszogott abba a sarokba,

ahonnan elindult. Visszafordultam Roulet-hoz.– Mi a helyzet a jótékonysági szervezetekkel? – kérdeztem.– Mire gondol? – kérdezett vissza Roulet.– Tagja bármilyen jótékonysági szervezetnek? Szokott adakozni?– Igen, a cég nevében. A Kívánj egyet!-nek és a hollywoodi, otthonról elszökött

fiatalkorúak menhelyének szoktunk adni. Azt hiszem, Barátok Háza vagy valami hasonló a neve.

– Rendben, jó lesz.– Kijuttat innen?– Megpróbálom. Igen súlyos vádakkal illetik. Ellenőriztem, mielőtt idejöttem... és van egy

olyan érzésem, hogy az ügyészség indítványozni fogja az óvadék elutasítását, de a most rendelkezésemre bocsátott anyag jó. Tudom majd használni. – A jegyzeteim felé intettem.

– Az óvadék elutasítását? – tört ki belőle hangos, rémült hangon. A többiek a cellában azonnal felkapták a fejüket, mivel a szavai megtestesítették minden vádlott kollektív rémálmát. Az óvadék elutasítását.

– Higgadjon le! – szóltam rá. – Azt mondtam, hogy indítványozni fogja, nem pedig azt, hogy el is tudja intézni. Mikor tartóztatták le utoljára?

Ezt a kérdést mindig váratlanul dobtam be, hogy láthassam ügyfelem tekintetét, és megtudjam, érhet-e valami kellemetlen meglepetés a tárgyalóteremben.

– Soha. Soha nem voltam letartóztatva. Ez az egész dolog egy.– Tudom, tudom, de nem akarunk erről itt beszélni, emlékszik? Bólintott. Az órámra

pillantottam. A tárgyalás hamarosan kezdődik, és még mindig beszélnem kellett Maggie McFierce-szel.

– Most mennem kell – mondtam. – Néhány perc múlva találkozunk odakint, és meglátjuk, ki tudjuk-e hozni. Amikor odakint vagyunk, ne mondjon semmit, amíg előtte nem egyeztet velem! Ha a bíró megkérdezi, hogy érzi magát, azt is megbeszéli velem! Rendben?

– Miért, ne mondjam azt a vádakra, hogy „nem vagyok bűnös”?– Nem. Amúgy meg erre még csak lehetősége sem lesz. Ma csupán annyi történik, hogy

felolvassák a vádakat, beszélünk az óvadékról, s kitűzik a tárgyalás napját. Az lesz a megfelelő alkalom, amikor elmondjuk, hogy „nem bűnös”. Tehát ma nem mond semmit. Nincsenek kitörések, nincs semmi. Értette?

Roulet bólintott, majd elfintorodott.– Minden rendben lesz, Louis? Gyászosan bólintott.– Csakhogy tudja – folytattam –, kétezer-ötszáz dollárt számolok fel az ehhez hasonló első

óvadék-elbírálási meghallgatásért. Problémát jelent ez önnek?Tagadóan megrázta a fejét. Tetszett, hogy nem beszél. A legtöbb ügyfelem túl sokat beszél.

Többnyire egyenesen bebeszélik magukat a börtönbe.– Nagyszerű! A többiről akkor beszélünk, ha odakint van, és négyszemközt leszünk.Becsuktam a bőrmappámat, remélve, hogy a fiatalember is észrevette és kellő benyomást is

gyakorolt rá, majd felálltam.– Még egy utolsó dolog – mondtam. – Miért engem választott? Rengeteg ügyvéd van

odakint, miért engem választott?A kérdés semmit sem változtatott a kapcsolatunkon, de tesztelni akartam Valenzuela

szavahihetőségét. Roulet vállat vont.– Nem tudom – válaszolta aztán. – Emlékeztem a nevére egy üggyel kapcsolatosan, amiről

még az újságban olvastam.– Mit olvasott rólam?– Egy ügyről volt szó, amiben kénytelenek voltak kidobni a fickó elleni bizonyítékokat.

Azt hiszem, kábítószeres ügy volt, vagy valami hasonló. Maga nyert, mert ezután nem volt más bizonyítékuk.

– A Hendricks-ügyre gondol?Ez volt az egyetlen, amire gondolni tudtam, és ami az elmúlt hónapokban megjelent az

újságokban. Hendricks egy másik Országúti ügyfél volt. A seriff emberei képtovábbító készüléket szereltek a Harley-jére, hogy lenyomozzák a szállítmányait. A közutakon nem is volt semmi probléma ezzel az eljárással. Ám amikor éjjel beállította a motorját otthon a konyhába, akkor a poloska használata a zsaruk részéről illegális magánlaksértésnek minősült. Az ügyet a bíró már az előtárgyaláson félrelökte. Tisztességeset csobbant a Timesban.

– Nem emlékszem az ügyfele nevére – tűnődött el Roulet. – Csak a magáéra. Tulajdonképpen magának is csak a vezetéknevére. Amikor ma felhívtam az óvadékost, megemlítettem neki a Haller nevet, és megkértem, hogy szóljon magának, és hívja fel a családunk ügyvédjét. Miért kérdezi?

– Nem volt különösebb oka. Csak kíváncsi voltam. Köszönöm a bizalmát. Találkozunk a tárgyalóteremben!

Nyugtáztam a különbséget aközött, amit Roulet mondott a megbízásomról, és amit Valenzuela mesélt nekem, ám úgy döntöttem, majd később gondolkodom el ezen, s elindultam vissza a tárgyalóterembe. Az ügyészi asztal egyik végénél megpillantottam Maggie McFierce-et. Öt másik ügyésszel üldögélt. Az asztal hatalmas volt és L alakú, így elfért mögötte a végtelen rendszertelenséggel váltakozó számú ügyész, akik ekképp akárhányan is voltak, mind a bírói pulpitussal szemben helyezkedtek el. Rendszerint a

tárgyalóteremhez kirendelt ügyész kezeli a legtöbb rutinmeghallgatást és vádemelést, melyek naponta átmennek a gépezeten. Ám a különleges ügyek előcsalogatják a nagyágyúkat a szomszédos bíróság második emeletén lévő államügyészi hivatalból. A tévékamerák ugyanezt a hatást érték el.

Ahogy elhaladtam az elválasztó korlát mellett, észrevettem, amint egy férfi kamerát szerel fel egy háromlábú állványra a törvényszolga asztala mellett. Sem a felvevőgépen, sem a férfi ruházatán nem fedeztem fel egyetlen csatorna lógóját sem. A fickó szabadúszó volt, aki kiszimatolta az ügyet, és kiagyalta, hogy felveszi a meghallgatást, aztán majd megpróbálja eladni valamelyik helyi állomásnak, ahol a hírigazgatónak éppen szüksége van egy harminc másodperces történetre. Amikor korábban megkérdeztem a törvényszolgát, hogy Roulet mikor kerül aznap sorra, azt a tájékoztatást adta, hogy a bíró már engedélyezte is a filmezést.

Hátulról léptem oda a volt feleségemhez, s lehajoltam, hogy a fülébe suttogjak. Épp egy akta fényképeit nézegette. Szürke halszálkás, tengerészkék nadrágkosztümöt viselt. Hollófekete haját a kosztümjéhez illő színű szürke szalaggal kötötte hátra. Imádtam, amikor így hátrakötötte a haj át.

– Te vagy az, akié egykor a Roulet-ügy volt?Felnézett, de nem ismerte fel a suttogást. Arcán önkéntelen mosoly áradt szét, ami azonban

fintorba váltott, amikor meglátta, hogy én vagyok az. Pontosan tudta, mire célzok a múlt idő használatával, és ingerülten összecsapta a mappát.

– Ne is mondd! – jegyezte meg.– Sajnálom! Tetszett neki az eljárásom a Hendricks-ügyben, és megkeresett.– Rohadék. Akartam ezt az ügyet, Haller! Ez már a második alkalom, hogy ezt teszed

velem!– Feltételezem, nem elég nagy ez a város kettőnk számára – vágtam vissza egy igen

gyatrára sikerült James Cagney-utánzattal.Felnyögött.– Rendben – vágta rá gyors megadással. – A meghallgatás után békésen elmegyek. Hacsak

nem tiltakozol még ez ellen is.– Lehet, hogy megteszem. Az óvadék elutasítására mész?– Úgy, ahogy mondod. Ám ez az ügyész személyével nem fog változni. Közvetlen utasítást

kaptunk a második emeletről.Bólintottam. Ez azt jelentette, hogy valami nagykutya kötelezte el magát az óvadék

elutasítása mellett.– Rengeteget tesz a társadalomért. És még soha nem volt letartóztatva.A reakcióját figyeltem, hiszen nem volt időm arra, hogy megbizonyosodjam afelől, Roulet

az igazat mondta, amikor korábban tagadta a letartóztatást. Mindig rácsodálkozom arra, hogy milyen sok ügyfél hazudik a gépezettel való korábbi kapcsolatáról, jóllehet ez olyanfajta hazugság, amiről előbb-utóbb mindenképp lehull a fátyol.

Ám Maggie nem jelezte, hogy ő másképp tudná. Talán igaz volt, talán tényleg egy hamisítatlanul őszinte és jóhiszemű zöldfülű törvénysértőt fogtam ki ügyfélnek.

– Nem számít, hogy tett-e valamit korábban – jelentette ki Maggie. – Ami számít, hogy mit tett tegnap éjjel.

Kinyitotta a mappát, és gyorsan átlapozta a fényképeket, amíg meg nem találta azt, amit keresett, s előkapta.

– Íme, ezt tette a közéleted eme jeles oszlopa tegnap éjjel. Így hát nem igazán érdekel, elkövetett-e valamit korábban. Gondoskodni fogok róla, hogy ne kerüljön ki, hogy még egyszer ilyesmit tehessen.

A fénykép egy hússzor huszonöt centiméteres közeli felvétel volt egy nő arcáról. A jobb szeme körüli duzzanat olyan kiterjedt volt, hogy ki sem tudta nyitni, így teljesen csukva volt. Az orra eltörött és eltolódott a középponttól. Véráztatta géz türemkedett ki mindkét

orrlyukából. A jobb szemöldöke felett mély vágás éktelenkedett, amit kilenc pillangóöltéssel varrtak össze. Az alsó ajka felszakadt és kavicsméretűre duzzadt. A legrosszabb a képen mégis az épen maradt szem volt. Az a fényképezőgépbe meredő, könnyes szem kétségbevonhatatlanul félelmet, fájdalmat s megalázottságot sugárzott.

– Feltéve, hogy ő tette – mondtam, mivel ezt kellett mondanom.– Rendben – válaszolta Maggie. – Természetesen, feltéve, hogy ő tette. Csupán a nő

otthonában tartóztatták le, az ő vérével a testén, de igazad van, jogos a kérdés.– Szeretem, amikor szarkasztikus vagy. Itt van nálad a letartóztatási jelentés? Szeretnék

belőle egy másolatot.– Majd megkapod attól, aki átveszi tőlem az ügyet. Nincs szívesség, Haller. Ezúttal nincs.Vártam egy kicsit, még több felháborodásra, méltatlankodásra számítottam, talán egy újabb

gonoszkodó megjegyzésre, ám nem mondott egyebet. Úgy döntöttem, veszett ügy lenne megpróbálni bármi mást is kiszedni belőle az üggyel kapcsolatosan. Témát váltottam hát.

– Szóval – kérdeztem. – Hogy van?– Halálra van rémülve, és pokoli fájdalmai vannak. Hogy máshogy lenne? – Felnézett rám,

s megláttam az azonnali felismerést, majd az ítéletet a szemében. – Még csak nem is az áldozatról kérdeztél, igaz?

Nem válaszoltam. Nem akartam hazudni neki.– A lányod jól van – jelentette ki közömbös hangon. – Tetszenek neki azok a dolgok,

amiket küldözgetsz, de jobban tetszene neki, ha te bukkannál fel gyakrabban.Ez nem gonoszkodó megjegyzés volt, hanem abszolút telitalálat, ráadásul megérdemeltem.

Úgy tűnt, mintha mindig ügyeket hajszolnék, még hétvégén is. Mélyen legbelül tudtam, hogy el kellene kezdenem gyakrabban fogócskázni a lányommal a hátsó kertben. Lassan kezdett elszállni az az idő, amikor még megtehetem.

– Meg fogom látogatni – ígértem. – Mostantól kezdve. Mit szólsz ehhez a hétvégéhez?– Rendben. Megmondjam neki ma este?– Hm, talán várj holnapig, csak hogy biztosan tudjam. Megajándékozott eggyel azok közül

a sokat tudó bólintásai közül.Korábban már többször átestünk ezen a párbeszéden.– Remek! Tudasd velem holnap! Ezúttal nem élveztem a szarkazmusát.– Mire van szüksége? – kérdeztem, megpróbálva visszaszúrni, csakhogy legalább kvittek

legyünk.– Épp most mondtam el, hogy mire van szüksége. Többre belőled az életében.– Rendben. Megígérem, hogy teljesíteni fogom. Nem válaszolt.– Komolyan mondom, Maggie. Holnap felhívlak. Felnézett rám, s ha tehette volna, megöl

a pillantásával.Már korábban is megkaptam tőle, amikor azt mondta, hogy csak beszélek, de nem teszek

semmit, ha az apaságról van szó. De a bírói ülésszak elkezdődött, s ez megmentett. A bíró kilépett a szobájából, majd felsétált a lépcsőn a pulpitusra. A törvényszolga rendre intette a tárgyalótermet. Szó nélkül otthagytam Maggie-t az ügyészi asztalnál, s visszamentem a korlátnál lévő székek egyikéhez.

A bíró megkérdezte a hivatalnokát, hogy van-e bármi, amit meg kell beszélni azelőtt, hogy az őrizetbe vetteket kihozzák. Nem volt semmi, így a bíró kirendelte az első csoportot. Csakúgy, ahogy a lancasteri bíróságon, itt is volt egy nagyobb váróterem az őrizetbe vett alperesek számára. Felálltam, és az üvegajtóhoz mentem. Amikor megpillantottam az ajtón átballagó Roulet-t, odaintettem magamhoz.

– Maga lesz az első – közöltem vele. – Megkértem a bírót, hogy szívességből vegye előre. Megpróbálom kivinni magát innen.

Mindez nem volt igaz. Nem kértem meg a bírót semmire, de még ha meg is tettem volna, ő semmi esetre sem tett volna nekem efféle szívességet. Roulet kizárólag a tárgyalótermi médiajelenlét miatt került előbbre. Általános gyakorlat, hogy a médiás ügyeket veszik előre.Egyrészről ez szívesség az operatőrök felé, akiknek állítólagosan más feladataik is vannak, másrészről viszont a tárgyalóteremben is kisebb a feszültség, amikor az ügyvédek, alperesek és még a bíró is anélkül tud dolgozni, hogy a televízió kamerái rájuk szegeződnének.

– Miért van itt a kamera? – súgta Roulet rémülten. – Miattam?– Igen, maga miatt. Valaki leadta a drótot az ügyről. Ha nem akarja, hogy lefilmezzék,

használjon engem pajzsként.Roulet átlépett a másik oldalamra, így kitakartam a tárgyalóterem túlsó felén álló

felvevőgép fókuszából. Ezzel csökkent az esélye annak, hogy az operatőr el tudja adni a sztorit és a filmet valamelyik helyi hírcsatornának. És ez jó volt. Egyben azonban azt is jelentette, hogy amennyiben mégis képes eladni a sztorit, akkor én kerülök a hozzátartozó képek fókuszpontjába. És ez is jó dolog volt.

Szólították a Roulet-ügyet – a nevét természetesen rosszul ejtette ki a hivatalnok. Maggie bejelentette magát a vád képviseletében, majd bejelentkeztem én is. Maggie felsorolta a vádakat, a maga szokásos módján, amolyan Maggie McFierce-stílusban. Roulet-nak gyilkossági kísérlettel és nemi erőszakkal kellett szembenéznie. Ezekkel a vádpontokkal Maggie egyszerűbben tudott az óvadék elutasítása mellett érvelni.

A bíró tájékoztatta Roulet-t az alkotmányos jogairól, majd meghatározta a perkezdő tárgyalás időpontját. Március 21-ét tűzte ki. Roulet nevében felszólalva megkértem a résztvevőket, hogy tárgyaljuk meg az óvadék nélküli megállapodás kérdését. Az indítvány heves és lendületes adok-kapok sorozatot váltott ki Maggie és köztem, s a párbajt a bíró vezényelte, aki tisztában volt azzal, hogy egykor házasok voltunk, hiszen ő is ott volt az esküvőnkön. Miközben Maggie felsorolta az áldozat ellen elkövetett kegyetlenségeket, én Roulet-nak a társadalomban betöltött szerepét és jótékonysági tevékenységeit hangsúlyoztam ki, majd a galérián ülő C. C. Dobbsra mutattam, és felajánlottam, hogy hívjuk le a tanúk padjára, hogy tovább tárgyalhassuk Roulet kedvező társadalmi pozícióját. Dobbs volt az adu ászom. Az ő jogi közösségben betöltött státusa feleslegessé teszi Roulet társadalmi helyzetének taglalását, és nyilvánvalóan hatni fog a bíróra, aki a szavazók jóindulatának – no meg a kampányfinanszírozókénak – köszönhetően ülhetett a pozíciójában odafent, a pulpituson.

– A dolog lényege, bíró úr, hogy az állam nem tudja bizonyítékokkal alátámasztani, hogy ez az ember kockázatot vagy veszélyt jelentene a társadalom számára – jelentettem ki befejezésként. – Mr. Roulet mély gyökerekkel kötődik ehhez a közösséghez, és szándékában áll erőteljesen és nyomatékkal megtámadni az ellene felhozott hamis vádakat.

Szándékosan használtam a megtámadni szót, arra az esetre, hátha a nyilatkozat nyilvánosságra kerül, és az a nő is nézi, aki kifőzte a vádakat.

– Bíró úr – vágott vissza azonnal Maggie –, minden színjátékot félretéve, nem szabad megfeledkeznünk arról, hogy ebben az esetben az áldozatot brutálisan.

– Ms. McPherson! – szakította félbe a bíró. – Azt hiszem, épp elégszer végigmentünk már ezen oda is és vissza is. Tisztában vagyok az áldozat sérüléseivel, csakúgy, mint Mr. Roulet társadalmi státusával. Ezenfelül a naptáram is tele van mára. Egymillió dolláros óvadékot határozok meg. Ezenkívül elrendelem, hogy Mr. Roulet ellenőrzés céljából hetente megjelenjen a bíróságon. Ha egyetlenegyszer is elmulasztja a megjelenést, elveszíti a szabadságát.

Gyorsan kipillantottam a karzatra, ahol Dobbs ült Fernando Valenzuela mellett. Dobbs vékony ember volt, aki leborotválta a fejét, hogy leplezze a korral járó kopaszodását. Soványságát hangsúlyozta Valenzuela terjedelmessége. Jelre vártam, hogy elfogadjam-e a bíró óvadékkal kapcsolatos rendelkezését, vagy pedig próbáljak egy alacsonyabb összeg

mellett érvelni. Néha, amikor a bíró azt hiszi, hogy ajándékot ad, visszájára fordulhat a dolog, és többet követelnek tőle, vagy – mint ebben az esetben – kevesebbet.

Dobbs az első sor első székén ült. Egyszerűen felállt és elindult kifelé a tárgyalóteremből, hátrahagyva Valenzuelát. Mindezt úgy értelmeztem, hogy hagyjam békén az óvadékos témát, mert a Roulet család megbirkózik az egymillióval. Visszafordultam a pulpitushoz.

– Köszönöm, bíró úr! – mondtam.A hivatalnok azonnal szólította a következő ügyet. Maggie-re pillantottam, aki épp

becsukta annak az ügynek az aktáját, melynek többé nem volt az ügyésze. Aztán felállt, majd végigsétált a korlát mellett, aztán a központi folyosón át ki a tárgyalóteremből. Nem szólt egy szót sem senkihez, és nem is nézett vissza rám.

– Mr. Haller!Visszafordultam az ügyfelemhez. Mögötte megpillantottam az őrt, aki azért jött, hogy

visszavigye a zárkába. Hamarosan visszabuszoztatják a fél háztömbnyi úton a börtönbe, aztán attól függően, hogy milyen gyorsan dolgozik Dobbs és Valenzuela, még aznap ki is engedik.

– Elkezdek dolgozni Mr. Dobbsszal, és kihozzuk – mondtam. – Aztán leülünk, és beszélgetünk egy keveset az ügyről.

– Köszönöm! – szólt hátra Roulet, akit már el is vezettek. – Köszönöm, hogy eljött!– Ne feledje, amit mondtam! Ne beszéljen idegenekkel! Ne beszéljen senkivel!– Igen, uram!Miután elment, a korláthoz sétáltam. Valenzuela az ajtónál várt széles mosollyal az arcán.

Roulet óvadéka valószínűleg a legnagyobb volt, amit életében eddig biztosított. Ez azt is jelentette egyben, hogy a tortaszelete is a legnagyobb lesz, amihez valaha is hozzájutott. Amint átléptem az ajtón, megragadta a karomat.

– Na, nem megmondtam? – kérdezte. – Valódi franchise ügyfelet fogtunk ki, főnök!– Meglátjuk, Val – mondtam. – Majd meglátjuk.

Öt

A gépezet minden ügyvédje két árlistával dolgozik. Van egy A-lista, ami azokat a díjakat tartalmazza, amit az ügyvéd kapni szeretne bizonyos elvégzett szolgáltatásokért. És van egy B-lista, ez pedig azokat a díjakat tartalmazza, amiért még éppen hajlandó dolgozni, mert ez minden, amit az ügyfél ki tud fizetni. A franchise ügyfél az az alperes, aki tárgyalásra akarja vinni a dolgot, és van elég pénze, hogy kifizesse az ügyvédje A-listás díjait. Az első meghallgatástól kezdve egészen a vád alá helyezésen keresztül az előtárgyalásig, majd onnan a fő tárgyalásig és a fellebbezésig a franchise ügyfél több száz, ha nem több ezer kiszámlázható munkaórát jelent. Két vagy akár három éven át is képes tankolni az autót. Ott, ahol én vadászom, ők a dzsungel legritkább és legkeresettebb fenevadjai.

És kezdett úgy tűnni, hogy Valenzuela rátalált a kincsesbányára. Louis Roulet kezdett egyre inkább franchise ügyfélnek tűnni. Mindez varázsigének hatott a szememben. Közel két év telt el azóta, hogy bármi olyasmibe belefutottam volna, ami akár csak meg is közelítette a franchise ügy vagy ügyfél fogalmát. Hat számjegyű jövedelmet hozó ügyről beszélek. Számos olyan esetem volt, amely kezdetben úgy tűnt, talán eléri ezt a ritka szintet, de soha egyik sem vitte át a lécet.

Amikor kiléptem az ajtón, C. C. Dobbs már odakint várakozott a folyosón, a tárgyalóterem előtt. Az alul elterülő hivatali komplexumra néző üvegfal mellett állt. Odasiettem hozzá. Néhány másodpercnyi előnyöm volt a tárgyalóteremből most kiballagó Valenzuelához képest, s mindenképp akartam néhány szót négyszemközt váltani Dobbsszal.

– Elnézést – szólalt meg Dobbs, még mielőtt bármit is mondhattam volna. – Nem akartam egyetlen további percig sem odabent időzni. Olyan lehangoló volt látni azt a fiút a marhakarámban.

– A fiút?– Louis-t. Huszonöt éve képviselem a családot. Még mindig fiúként tekintek rá.– Ki tudja hozni?– Nem lesz probléma. Fel kell hívnom az anyját, hogy megbeszéljük, milyen megoldást

szeretne; vagyis ingatlant akar-e letétbe helyezni vagy pedig inkább a kötvényes megoldást választja.

Ha valaki ingatlant helyez letétbe, hogy egymilliós értékű óvadékot fedezzen, az azt jelenti, hogy a birtok értékéből legalább egymilliót nem lehet jelzáloggal terhelni. Ráadásul megeshet, hogy a bíróság friss értékbecslést kér az ingatlanra, ami napokig is eltarthat, s ez alatt Roulet kénytelen továbbra is a börtönben vesztegelni. Ellenben viszont a kötvényt Valenzuelán keresztül azonnal meg lehet vásárolni, tíz százalékos bonusz fejében. A különbség abban rejlett, hogy ezt a tíz százalékot a vevő soha nem kapja vissza. Az összeg Valenzuelánál marad a kockázatvállalásért és az ügyintézésért cserébe, s ez volt az oka az óvadékos széles mosolyának a tárgyalóteremben. Az egymilliós óvadékra kirótt biztosítási díj kifizetése után közel kilencven lepedő marad nála tisztán. És még ő aggódott amiatt, hogy a gondját viselem-e!

– Tehetek egy javaslatot? – kérdeztem.– Kérem.– Louis kissé törékenynek tűnt, amikor meglátogattam a zárkában. Ha a maga helyében

lennék, a lehető leghamarabb kihoznám onnan. Ehhez pedig az kell, hogy Valenzuela kiállítsa a kötvényekről a papírokat. Magának száz lepedőbe kerül, de a fiú kikerül onnan és biztonságban lesz. Ugye érti, mire gondolok?

Dobbs az ablakhoz fordult, és az üvegfal mentén húzódó korlátra támaszkodott. Lenéztem, s láttam, hogy a kormányzati negyed épületeiből az emberek kezdenek kiszállingózni ebédszünetre. Sokuk vörös-fehér névkártyát viselt, s tudtam, ilyeneket az esküdteknek adnak.

– Tudom, mire gondol.– Másrészről pedig az ehhez hasonló esetek hajlamosak kicsalogatni a patkányokat a falak

repedései közül.– Mire céloz ezzel?– A többi börtönlakóra, akik azt fogják állítani, hogy hallották, amint valaki mond valamit.

Különösen olyan esetekre igaz ez, amelyek bekerülnek a hírekbe vagy az újságokba. Megosztják egymással az információt a vezetéken, és úgy állítják be, mintha az emberünknek eljárt volna a szája.

– Felháborító! – méltatlankodott Dobbs. – Ezt nem lenne szabad megengedni!– Igen, tudom, ennek ellenére megtörténik. És minél tovább marad odabent, annál

szélesebbre tárul ezen fickók valamelyike számára a lehetőség kapuja.Valenzuela csatlakozott hozzánk a korlátnál. Egy szóval sem szakította félbe a

beszélgetést.– Javasolni fogom a kötvényvásárlást – jelentette ki Dobbs. – Már felhívtam az édesanyját,

de épp egy tárgyaláson volt. Amint visszahív, ezen a szálon megyünk tovább.Szavai eszembe juttattak valamit, ami már a meghallgatáson is ott motoszkált a fejemben.– És nem tudott kijönni egy tárgyalásról, hogy a börtönben lévő fia helyzetéről beszéljen?

Azon tűnődtem, miért nem volt ma itt a bíróságon, ha ez a fiú, ahogy ön hívja, olyan becsületes és ártatlan.

Dobbs úgy nézett rám, mintha legalább egy hónapja nem mostam volna fogat.– Mrs. Windsor rendkívül elfoglalt és befolyásos asszony. Biztos vagyok benne, ha

kiderült volna, hogy vészhelyzetben van a fia, abban a pillanatban ott termett volna.– Mrs. Windsor?

– Újra férjhez ment azután, hogy ő és Louis apja elváltak. Nagyon rég történt már mindez. Bólintottam, aztán rádöbbentem, hogy még több dolgot is meg akarok beszélni Dobbsszal, de semmi olyasmit, ami Valenzuelára is tartozott volna.

– Val, miért nem mész és nézed meg, mikor viszik Louis-t vissza a Van Nuys-i börtönbe, hogy minél előbb kihozhasd?

– Pofonegyszerű a válasz – válaszolta Valenzuela. – Az ebéd utáni első busszal megy.– Igen, nos, menj és ellenőrizd még egyszer, amíg befejezem itt a dolgokat Mr. Dobbsszal! Valenzuela már épp tiltakozni akart, hogy nem kell újra ellenőriznie semmit, amikor rádöbbent, mit is mondok neki valójában.

– Rendben – válaszolta. – Megyek, megnézem.Miután elment, egy pillanatig Dobbs arcát fürkésztem, s csak azután szólaltam meg. Az

ügyvéd az ötvenes évei végén járhatott. Tiszteletet parancsoló fellépése volt, amit valószínűleg annak a harminc évnek köszönhetett, amit gazdag emberek szolgálatában töltött. Arra tippeltem, hogy ő maga is gazdag lett az idők során, jóllehet anyagi helyzete nem változtatott nyilvánosság előtti magatartásán.

– Ha együtt fogunk dolgozni, gondolom, meg kellene kérdeznem, mit szeretne, hogy szólítsam? Cecilnek? C. C-nek? Mr. Dobbsnak?

– A Cecil jó lesz.– Nos, az első kérdésem, Cecil, hogy valóban együtt fogunk-e dolgozni. Megkapom a

munkát?– Mr. Roulet egyértelművé tette, hogy önt akarja. Őszintén szólva nekem nem ön lett volna

az első választásom. Valószínűleg ön sehányadik választásom sem lett volna, mert még soha nem hallottam magáról. De Mr. Roulet választása önre esett, s ez számomra is elfogadható.

Tulajdonképpen azt gondolom, meglehetősen jól teljesített a tárgyalóteremben, különösen, ha azt is számításba veszem, milyen ellenséges volt az az ügyésznő Mr. Roulet-val szemben.

Feltűnt, hogy a fiú egyszerre „Mr. Roulet” lett. Egy pillanatra eltűnődtem azon, vajon mi történt az eltelt rövid idő alatt, ami miatt erre a hivatalos megszólításra váltott Dobbs.

– Igen, nos a háta mögött Maggie McFierce-nek nevezik. Meglehetősen elhivatott ügyész.– Nekem úgy tűnt, némiképp túllőtt a célon. Mit gondol, van valami mód arra, hogy

eltávolítsuk az ügytől, és szerezzünk valakit, aki némiképp. földhözragadtabb?– Nem tudom. Veszélyes lehet az ügyészek félreállításával kísérletezni. Ám ha ön úgy

gondolja, hogy mennie kell, elintézhetem.– Ezt jó hallani. Lehet, hogy már korábban is hallanunk kellett volna önről.– Lehet. Szeretne most beszélni a honoráriumról, hogy túlessünk ezen a részen?– Ha ön is így szeretné.Körülnéztem a folyosón, hogy meggyőződjek arról, nem lézeng más ügyvéd

hallótávolságon belül. Mindvégig azt terveztem, hogy az A-listámat fogom felsorolni.– Kétezer-ötszázat kapok mára. Louis ezt már jóváhagyta. Ha óradíjban akarnak számlázni,

akkor háromszázat kapok óránként, s ez a tárgyaláson ötszázra szökik fel, mert nem tehetek mást. Ha inkább az átalánydíjat választják, akkor hatvanezret akarok mostantól egészen az előzetes tárgyalásig. Ha peren kívüli megegyezés lesz az ügy vége, akkor további tizenkettőt kapok, ha azonban tárgyalásra visszük, akkor újabb hatvanra lesz szükségem azon a napon, amikor ezt eldöntjük, és további huszonötre akkor, amikor elkezdjük megdolgozni az esküdtszéket. Ez az ügy pillanatnyilag nem tűnik többnek egyhetes munkánál, beleértve az esküdtek kiválasztását is, ám ha meghaladja az egy hetet, akkor további huszonötöt kapok hetenként. A fellebbezésről majd akkor beszélünk, ha és amikor szükséges lesz.

Egy pillanatig haboztam, hogy lássam, miképp reagál Dobbs. Az arcizma sem rezdült, így tovább ütöttem a vasat.

– Harmincezret kérek előlegben, és egy újabb tízest a nyomozóra, mégpedig ma estig. Nem akarok időt fecsérelni ezzel. Szükségem van egy nyomozóra odakint, mielőtt ez a dolog médiaszenzációvá válik, és még mielőtt a zsaruk elkezdenek beszélgetni az esetleges érintettekkel.

Dobbs lassan bólintott.– Ezek a standard díj ai?– Amikor van rá mód, hogy megkapjam, akkor igen. Érek ennyit, higgye el! Ön mennyit

számláz a családnak, Cecil?Biztos voltam abban, hogy nem sétál ki ebből a kis epizódból üres zsebbel.– Ez kizárólag rám és az ügyfelemre tartozik. De ne aggódjon! Meg fogom említeni a díjait

a Mrs. Windsorral való beszélgetésem során.– Lekötelez. És ne feledje, már ma szükségem van arra a nyomozóra! Átadtam neki egy

névjegykártyát, amit az öltönykabátom jobb zsebéből húztam elő. A jobb zsebemben lévő kártyákon rajta van a mobilszámom. A bal zsebemben lévőkön feltüntetett szám Lorna Taylornál csengett ki.

– Van még egy másik meghallgatásom is a belvárosban – mondtam. – Hívjanak fel, ha kihozták, s akkor megbeszélünk egy találkozót. Időzítsünk a lehető legkorábbi időpontra! A nap hátralévő részében és este a rendelkezésükre állok.

– Tökéletes – válaszolta Dobbs, s anélkül vágta zsebre a kártyát, hogy egy pillantást is vetett volna rá. – Mi jöjjünk el önhöz?

– Nem, én jövök el magukhoz. Szeretném látni, hogyan él a társadalom másik fele azokban a palotákban odafent, az óvárosban.

Dobbs kenetteljesen elmosolyodott.– Az öltönye alapján nyilvánvaló, hogy ön ismeri és gyakorolja is ama bölcs mondást,

miszerint egy védőügyvéd soha nem öltözhet túl jól. Azt szeretné, hogy az esküdtek kedveljék

magát, nem pedig azt, hogy féltékenyek legyenek. Nos, Michael, az óvárosi ügyvéd irodája nem lehet szebb, mint az ügyfeleié. Így hát biztosíthatom afelől, hogy a hivatalunk rendkívül szerény.

Egyetértően bólintottam. Ám a kapott szúrás legalább olyan fájdalmas volt, mint az adott. Éppenséggel a legjobb öltönyömet viseltem. Hétfőnként mindig ezt veszem fel.

– Jó tudni – válaszoltam.Kinyílt a tárgyalóterem ajtaja, és az operatőr jött ki rajta, maga után vonszolva a kameráját

és az összehajtott háromlábú állványt. Dobbs észrevette, s azonnal feszült lett.– A média – mondta. – Hogyan fogjuk ezt kezelni? Mrs. Windsor nem.– Várjon egy másodpercet!Odaszóltam a filmesnek, s az odaballagott hozzánk. Azonnal kinyújtottam a kezem felé. Le

kellett tennie az állványt, hogy viszonozza a gesztust.– Michael Haller vagyok. Láttam, hogy az ügyfelem meghallgatását filmezi.A hivatalos nevem használata egyfajta titkos kód volt.– Róbert Gillen – válaszolta a filmes. – De az ismerőseim csak Ropinak hívnak.Magyarázatként a háromlábú állványra mutatott. Hivatalos nevének használata a kód

viszonzását jelentette. Tudtomra adta, hogy játszma folyik kettőnk közt.– Szabadúszóként van itt vagy megbízták a feladattal? – kérdeztem.– Ma szabadúszóként vagyok itt.– Honnan szerzett tudomást erről az esetről? Megvonta a vállát, mintha vonakodna

válaszolni.– Egy forrástól. Zsarutól.Bólintottam. Gillen kapcsolt, és nyíltan benne volt a játékban.– Mennyit kap azért, ha sikerül eladnia az anyagot egy hírcsatornának?– Attól függ. Hétszázötvenet kapok egy exkluzívért és ötszázat a nem exkluzívért.A nem exkluzív azt jelenti, hogy a szalagot megvásárló hírigazgatónak számolnia kell azzal

is, hogy a szabadúszó a konkurens hírcsatornáknak is eladhatja az anyagát. Gillen megduplázta azokat a díjakat, melyeket ténylegesen kapott. Ügyes húzás volt részéről. A forgatás közben minden bizonnyal figyelt arra is, ami elhangzott a tárgyalóteremben.

– Mondok magának valamit – folytattam. – Mit szólna ahhoz, ha most azonnal levennénk a válláról a problémát, és megvennénk exkluzívként az anyagát?

Gillen tökéletesen játszotta a szerepét. Egy kicsit habozott, mintha kétségei lennének az ajánlat etikussága felől.

– Tudja mit, legyen egy lepedő! – ajánlottam.– Rendben – vágta rá. – Áll az alku.Amíg Gillen lepakolta a felvevőt a padlóra és kihalászta belőle a szalagot, jómagam egy

köteg készpénzt húztam elő a zsebemből. Magamnál tartottam ezerkétszázat az Angyalok pénzéből, amit Teddy Vogel nyomott a kezembe idefelé jövet. Dobbs felé fordultam.

– Vállalható ez a költség, ugye?– Abszolút mértékben! – válaszolta, s ragyogott az arca. Kicseréltem a pénzt a szalagra, s

megköszöntem Gillennek az együttműködését. Zsebre vágta a pénzt, aztán boldog emberként ballagott tovább a lift felé.

– Briliáns húzás volt! – lelkendezett Dobbs. – így kell folytatnunk ezután is! Szó szerint tönkreteheti a családi üzletet, ha ez. tulajdonképpen azt hiszem, ez az egyik oka annak, hogy Mrs. Windsor nem jött ma el. Nem akarta, hogy felismerjék.

– Nos, mindenképp beszélnünk kell majd erről, ha a dolog elhúzódna. Időközben minden tőlem telhetőt megteszek azért, hogy ne legyen médiaszenzáció az ügyből.

– Köszönöm.

Egy telefon elkezdett valami klasszikus számot játszani Bachtól vagy Beethoventől, vagy valami más, szerzői jogdíjat nem igénylő, halott fickótól, s Dobbs a zsebébe nyúlt, majd előhúzta a szerkentyűt és ellenőrizte a rajta lévő parányi kijelzőt.

– Ez ő – tájékoztatott.– Akkor a többit magára hagyom.Ahogy elsétáltam, még hallottam, amint Dobbs a következőket mondja: „Mary, mindent

kézben tartunk. Most arra kell elsődlegesen koncentrálnunk, hogy kihozzuk. Némi pénzre lesz szükség... ”

Amíg a liftre vártam, azon gondolkodtam, majdnem teljesen biztos, hogy egy olyan ügyféllel és családdal hozott össze a sors, akiknek a némi pénz többet jelent, mint amennyit én valaha is láttam. Gondolataim Dobbs öltönyömre vonatkozó megjegyzésére kalandoztak. Még mindig fájt. Igazság szerint nem volt olyan öltöny a szekrényemben, ami hatszáz dollárnál kevesebbet kóstált volna, s mindig jól és magabiztosan éreztem magam valamennyiben. Azon tűnődtem, hogy sértegetni akart-e, vagy valami más volt a szándéka, talán már a kapcsolatunk ezen korai szakaszában jelezni akarta, hogy ő irányít engem és az ügyet is. Arra jutottam, hogy óvatosnak kell lennem Dobbsszal. A közelemben kell tartanom, de úgy, hogy közben nem engedhetem magamhoz túlságosan közel.

Hat

A Cahuenga-átjárónál lelassult a forgalom. Az autóban a telefonommal babrálva próbáltam elütni az időt, megpróbálva nem gondolni a szülői képességeimről folytatott beszélgetésre Maggie McPhersonnal. Az exfeleségemnek igaza volt, és ez fájt. Igazság szerint már hosszú ideje a szülői tevékenységem elé helyeztem a munkámat. Olyasvalami volt ez, amin feltett szándékom volt változtatni, csupán időre és pénzre volt szükségem, hogy lelassíthassak. Az jutott eszembe, hogy talán Louis Roulet mindkettőt lehetővé teszi számomra.

A Lincoln hátsó ülésén először Raul Levint hívtam fel, a nyomozómat, hogy felkészítsem a lehetséges találkozóra Roulet-val. Megkértem, hogy végezzen el néhány előzetes ellenőrzést az üggyel kapcsolatban, és nézzük meg, mit talál. Levin a Los Angeles-i rendőrkapitányság egy korán nyugdíjazott munkatársa volt, akinek azonban még megvoltak azok a kapcsolatai és barátai, akik időről időre szívességet tettek neki. Valószínűleg neki is megvolt a maga karácsonyi listája. Felhívtam rá a figyelmét, hogy ne pazaroljon addig túl sok időt a kutatásra, amíg meg nem győződöm arról, hogy Roulet biztosan jól fizető ügyfél-e. Nem számít, mit mondott C. C. Dobbs szemtől szembe a bíróság folyosóján. Egészen addig nem hiszem el, hogy az enyém az ügy, amíg meg nem kapom az első csekkemet.

Ezután ellenőriztem néhány másik ügyem állapotát, majd ismét felhívtam Lorna Taylort. Tudtam, a leveleket majd’ mindennap délelőtt kézbesítik az irodában. Ám Lorna azt mondta, semmi fontos nem érkezett. Sem számla, sem olyan levél a bíróságtól, aminek azonnali figyelmet kellene szentelnem.

– Megnézted, mikor lesz Gloria Dayton meghallgatása? – kérdeztem.– Igen. Úgy tűnik, holnapig bent tartják egészségügyi megfigyelésen.Felnyögtem. Az államnak negyvennyolc óra áll a rendelkezésére ahhoz, hogy vádat

emeljen, és bíróság elé vigye az embereket letartóztatás után. Az, hogy Gloria Dayton első meghallgatását egészségügyi okokra hivatkozva áttették másnapra, azt jelentette, hogy valószínűleg drogot találtak a szervezetében. Ez azt is megmagyarázná, miért találtak nála kokaint, amikor letartóztatták. Legalább hét hónapja nem láttam, és nem is beszéltem vele. Csúszása a lejtőn minden bizonnyal gyors és megállíthatatlan volt. A kábítószer irányítása és a kábítószer általi irányítottság közötti keskeny határvonal elmosódott nála.

– Megtudtad, ki tette a feljelentést? – kérdeztem.– Leslie Faire – válaszolta. Megint felnyögtem.– Hát ez remek! Rendben, nos bemegyek, és meglátom, mit tehetek. Semmi más dolgom

nincs addig, amíg ismét nem jelentkezik Roulet.– Mick, mikor tanulsz már ennek a nőnek az esetéből? – kérdezte Lorna, Gloria Daytonra

utalva.– Mit kellene megtanulnom? – kérdeztem, bár pontosan tudtam, mit akar Lorna mondani.– Minden egyes alkalommal lehúz, amikor csak dolgod van vele. Soha nem fog

kikecmeregni ebből az életből, és mostantól azt is leszögezhetjük, hogy ezentúl bármivel kapcsolatban is hív, az duplázós lesz. Nincs is ezzel semmi gond, azt leszámítva, hogy soha nem fizettetsz vele.

A duplázós alatt azt értette, hogy Gloria Dayton ügyei ezentúl komplikáltabbak és időigényesebbek lesznek, mivel igen valószínű, hogy a kábítószerrel kapcsolatos vádak mindig is kísérni fogják a prostitúció vádját. Lornát az aggasztotta, hogy ez többletmunkát jelent nekem, ám pénzt semennyit sem.

– Nos, a kamara megköveteli, hogy minden ügyvéd végezzen némi pro bono munkát, Lorna. Te is tudod.

– Nem figyelsz rám, Mick! – vágott a szavamba bosszúsan. – Pontosan ez az oka annak, amiért nem maradhattunk házasok.

Lehunytam a szemem. Micsoda nap! Sikerült magamra haragítanom mindkét volt feleségemet.

– Mit tud ez a nő, amivel ennyire megfog? – kérdezte Lorna. – Miért nem fizetteted ki vele még az alapdíjat sem?

– Nézd, nem fog meg semmivel, rendben? – válaszoltam. – Mi lenne, ha témát váltanánk?Nem mondtam el neki, hogy évekkel korábban, amikor végiglapoztam az apám jogi

praxisából visszamaradt öreg és poros számlanyilvántartásokat, megtudtam, hogy gyengéd szívvel viseltetett az éjszakai pillangók iránt. Sokakat védett, és kevésnek számlázott. Talán csak egy családi hagyományt folytattam.

– Rendben – adta meg magát Lorna. – Hogy ment a dolog Roulet-val?– Arra gondolsz, hogy megkaptam-e a munkát? Azt hiszem. Val valószínűleg épp most

hozza ki a börtönből. Utána találkozunk. Már meg is kértem Rault, hogy szaglásszon körbe ezzel kapcsolatosan.

– Csekket kaptál már?– Még nem.– Szerezd meg a csekket, Mick!– Rajta vagyok.– Milyennek tűnik az ügy?– Csak a képeket láttam eddig, de elég csúnyának. Többet tudok majd akkor, ha Raul is

előrukkol valamivel.– És mi a helyzet Roulet-val?Tudtam, mire céloz. Arra, hogy milyen az ügyfél. Ha esküdtszék elé kerül, akkor

szimpatikus lesz-e az esküdteknek vagy sem? Ügyeket lehet megnyerni vagy elveszíteni azzal, hogy a vádlott milyen benyomást tesz az esküdtszékre.

– Olyan, mint egy elveszett kisded az erdőben.– Szűz?– Soha nem járt még a vasházban.– Nos, ő tette?Lorna mindig az irreleváns dolgokra kérdezett rá. Az ügy stratégiájának szempontjából

egyáltalán nem számított, hogy a vádlott „tette-e”, vagy sem. Az számított, hogy milyen bizonyítékokat hoznak fel ellene, és hogy ezeket a bizonyítékokat lehet-e semlegesíteni. Az én feladatom az volt, hogy eltemessem a bizonyítékot, s a színét szürkére fakítsam. A szürke az ésszerű kétkedés színe.

Ám úgy tűnt, Lornának mindig is sokat jelentett az, hogy az ügyfél volt-e az elkövető, vagy sem.

– Ki tudhatja, Lorna? Nem is ez a kérdés. A kérdés az, hogy fizetővendég lesz-e vagy sem. És erre a válasz az, hogy szerintem igen.

– Nos, szólj majd, ha szükséged lesz. ó, van még valami!– Micsoda?– Ropi telefonált, s azt mondta, ha legközelebb találkoztok, megadja azt a négyszáz dollárt,

amivel tartozik.– Jó, rendben.– Meglehetősen jól alakulnak a dolgaid ma.– Nem panaszkodom.Barátságos hangon köszöntünk el egymástól, látszólag félretéve a Gloria Dayton miatti

civódásunkat. Valószínűleg az a biztonságérzet, amit a bejövő pénz és a horogra akadt jól fizető ügyfél tudata generál, némiképp enyhítette Lorna abbéli keserűségét, hogy néhány ügyet ingyen vállalok el. Eltűnődtem azonban, hogy vajon azt is annyira ellenezné-e, ha egy

drogdílert védenék ingyen, nem pedig prostituáltat. Lornával a házasságunk rövid volt és édes, mely során mindketten hamar rájöttünk arra, hogy túl gyorsan ugrottunk bele, miközben még mindig az előző válásainkból épülgettünk. Elváltunk, barátok maradtunk, s ő továbbra is velem dolgozott, nem pedig nekem. Az egyetlen alkalom, amikor kényelmetlenül éreztem magam a munkakapcsolatunkban, az volt, amikor ismét feleségként viselkedett, és megkérdőjelezte az ügyfélválasztásomat, s azt, hogy kinek és mennyiért dolgozom.

Magabiztosan attól, ahogy Lornát a beszélgetés során kezeltem, felhívtam a Van Nuys-i államügyészi hivatalt. Margaret McPhersont kértem, aki épp az asztalánál ebédelt, amikor kapcsolták.

– Csak azt akartam mondani, hogy sajnálom a ma reggelt. Tudom, hogy akartad ezt az ügyet.

– Nos, neked valószínűleg nagyobb szükséged van rá, mint nekem. Minden bizonnyal jól fizet majd a vendég, ha C. C. Dobbs viszi mögötte a tekercset.

A megjegyzéssel egy tekercs vécépapírra utalt. A borsos óradíjjal dolgozó családi ügyvédeket az ügyészek rendszerint nem tartották többre a gazdagok és híresek fenéktörlőinél.

– Igen, jól jönne egy ilyen. A fizető ügyfél, nem pedig a seggtörlő. Jó ideje már, hogy utoljára franchise-om volt.

– Nos, néhány perccel ezelőtt kissé alábbszállt a szerencsecsillagod – suttogta Maggie a telefonba. – Az ügyet Ted Mintonnak adták át.

– Nem hallottam még róla.– Smithson fiatal fegyverhordozóinak egyike. Nemrégiben helyezték át a belvárosból, ahol

egyszerű tulajdonjogi ügyeket kartotékolt. Amíg ide nem jött, nem is látott tárgyalótermet belülről.

John Smithson a Van Nuys-i divízió ambiciózus igazgatóhelyettese volt. Jobb volt politikusnak, mint ügyésznek, s ki is aknázta ezt a képességét, hogy a tapasztaltabb kollégákon átmászva feltornássza magát a körzet legfelsőbb pozíciójába. Maggie McPherson egyike volt azoknak, akiknek a hátán jutott tovább. Amikor nyeregben érezte magát, azonnal elkezdett kiépíteni maga köré egy fiatal ügyészekből álló csapatot, akik így tűzközelben érezték magukat, és hűségesek voltak hozzá, amiért lehetőséget biztosított számukra.

– Ez a fickó még soha nem járt bíróságon? – kérdeztem, nem értve, miképp jelentheti Maggie szavaival élve a szerencsecsillagom leáldozását egy zöldfülűvel vívott tárgyalótermi párbaj.

– Volt már néhány tárgyalása idefent, de mindig bébiszitterrel. Roulet lesz az első, ahol szólóban repül. Smithson azt hiszi, hogy tálcán kínálja neki a győzelmet.

Magam elé képzeltem, ahogy ott üldögél a munkafülkéjében, valószínűleg nem túl messze új ellenfelem asztalától.

– Nem értem, Mags. Ha ez a fickó tényleg zöld, akkor miért nem vagyok szerencsés?– Azért, mert ezeket a fickókat Smithson szedegeti össze, s valamennyit ugyanabból az

öntőtégelyből lökték ki. Arrogáns seggfejek. Azt hiszik, tévedhetetlenek, és ami még ennél is fontosabb. – Még jobban lehalkította a hangját. – Nem játszanak tisztességesen. És Mintonról az a hír járja, hogy csaló. Vigyázz magadra, Haller! Sőt inkább rá vigyázz!

– Nos, köszönöm a biztatást. De Maggie még nem fejezte be.– Ezeknek az új embereknek a többsége egyszerűen nem érti a szakmát. Nem a hivatást

látják benne. Az ő számukra ez nem az igazságról szól, csak egy játék nekik, amiben egymás után húzhatják a strigulákat. Mind azt akarja, hogy ő vezesse a pontlistát, és tudni akarják, milyen messzire jutnak el ezzel a hivatalban. Tulajdonképpen mindannyian olyanok, mint Smithson, csak fiatalabb kiadásban.

Hivatás. Az ő hivatástudata volt az, ami végső soron a házasságunkba került. Intellektuális szinten el tudta fogadni, hogy egy olyan ember a férje, aki a folyosó túloldalán dolgozik. Ám

amikor a tevékenységünk realitására került sor, még szerencsésnek mondhatjuk magunkat, hogy kitartottunk egymás mellett nyolc éven át. „Milyen volt a napod drágám? Ó, hét évet harcoltam ki egy fickónak, aki jégvágóval kinyírta a szobatársát. És a tiéd? Ó, rács mögé juttattam egy pasast öt évre, mert megszokásból ellopott egy sztereo berendezést valami kocsiból... ” Egyszerűen nem működött. Négy év után megérkezett a lányunk, s jóllehet, nem az ő hibája, de ez is csak újabb négy évig tudott bennünket együtt tartani.

Ennek ellenére egy másodpercet sem bántam meg ebből a nyolc évből. Imádtam a lányomat. Ő volt az egyetlen igazán jó dolog az életemben, az egyetlen, amire büszke lehettem. Ha mélyen belegondolok, azért nem látogattam meg gyakrabban – azért kergettem inkább az ügyeket helyette –, mert nem éreztem hozzá méltónak magam. Az anyja hős volt. Rossz embereket küldött börtönbe. Mit mondhattam volna neki, mi a jó és a nemes abban, amit teszek, amikor jómagam is réges-rég elvesztettem az efféle értékekbe vetett hitem.

– Hé, Haller, ott vagy?– Igen, Mags, itt vagyok. Mit ebédelsz ma?– Csak a szokásos keleti salátát idelent, a földszintről. Semmi különös. Te merre jársz?– A belváros felé tartok. Figyelj, mondd meg Hayley-nek, hogy szombaton találkozunk!

Kitalálok valamit! Valami különlegeset fogunk csinálni.– Komolyan mondod? Nem akarom feleslegesen felcsigázni benne a reményt.Valami megmozdult a lelkem mélyén attól, hogy a lányomat felcsigázza a velem való

találkozás. Az biztos, hogy Maggie soha nem járatott le Hayley előtt. Nem az a fajta ember volt, aki ilyesmit tesz. Mindig is csodáltam érte.

– Igen, komolyan – válaszoltam.– Nagyszerű, meg fogom mondani neki! Szólj majd, hogy mikor jössz, vagy hogy

elvigyem-e hozzád!– Rendben.Haboztam egy kicsit. Tovább szerettem volna vele beszélgetni, de nem volt már mit

mondani. Végül elköszöntem, és lezártam a telefonom fedőlapját. Néhány percen belül kiszabadultunk az átjáró nyakánál kialakult dugóból. Kinéztem az ablakon, de nyomát sem láttam balesetnek. Sem defektes autónak, sem autópálya-rendőrnek a leállósávban. Semmi olyasmit nem vettem észre, ami magyarázatot adott volna a forgalmi dugóra. Gyakran úgy tűnt, hogy a Los Angeles-i autópálya-forgalom ugyanolyan titokzatos, mint a házasság. Előrearaszolt és hömpölygött, majd hirtelen megtorpant, látszólag minden megmagyarázható ok nélkül.

Ügyvédcsaládból származom. Az apám, a féltestvérem, az unokahúgom és az unokaöcsém is az. Az apám híres ügyvéd volt, még abban az időben, amikor nem létezett kábeltelevízió és bírósági hírcsatorna. A Los Angeles-i büntetőjog nagymestere volt közel három évtizeden keresztül. Mickey Cohentől egészen a Manson lányokig, az ügyfelei szinte mindig címlapra kerültek. Én csupán utógondolat voltam az életében, meglepetés-látogató a második házasságában, amit egy B-kategóriás színésznővel kötött, aki inkább egzotikus latin külsejéről, semmint színészi képességeiről volt ismert. Génjeik elegye eredményezte sötét, íres megjelenésemet. Az apám már idős volt, amikor megérkeztem, így még azelőtt elment, hogy elég idős lehettem volna ahhoz, hogy valóban megismerjem vagy elbeszélgessek vele a jogi hivatásról. Csupán a nevét hagyta rám. Mickey Haller, a jogi legenda. Még mindig megnyitotta előttem az ajtókat.

A bátyám azonban – a féltestvérem apám első házasságából – azt mondta, hogy apám gyakran mesélt neki a jog és a bűnügyi védelem gyakorlatáról. Azt szokta mondani, hogy még magát az ördögöt is megvédené, ha képes kifizetni a honoráriumot. Az egyetlen nagyszabású eset és ügyfél, amit élete során visszautasított, az Sirhan Sirhan volt. Azt mesélte a bátyámnak, hogy túlságosan szerette ahhoz Bobby Kennedyt, hogy megvédje a gyilkosát,

függetlenül attól, mennyire hitt abban az elképzelésben, hogy a vádlott a lehető legjobb és leghatékonyabb védelmet érdemli meg.

Fiatalkoromban minden létező könyvet elolvastam apámról és az ügyeiről. Csodáltam azt a szakértelmet és lendületet, amit a védelem asztalánál felsorakoztatott. Átkozottul jó volt, s büszke voltam arra, hogy az ő nevét viselem. Ám a jog mostanra megváltozott. Szürkébb lett. Az ideák már réges-rég elképzeléssé degradálódtak. Az elképzelés pedig testreszabott.

Megcsörrent a mobiltelefonom, s ellenőriztem, ki hív, mielőtt felvettem.– Mi a helyzet, Val?– Épp most intézzük a kihozatalt. Már visszavitték a börtönbe, s most zajlik az elbocsátási

eljárás.– Dobbs belement a kötvényvásárlásba?– Ahogy mondod.Tisztán éreztem az örömet a hangjában.– Ne légy olyan hebehurgya! Biztos vagy benne, hogy nem fog elszaladni?– Soha nem lehetek biztos. Mindenesetre perecet fogok vele viseltetni. Ha elvész,

elveszítem a házamat.Ekkor döbbentem rá, hogy amit az előbb a váratlan, egymilliós kötvény hozta haszon

feletti örömnek hittem, az tulajdonképpen Valenzuela ideges energiatúltengése volt. Egészen addig tűkön fog ülni, amíg az ügy véget nem ér, akár így, akár úgy. Még ha a bíróság nem is rendeli el, Valenzuela elektronikus nyomkövető bilincset fog Roulet bokájára csatolni. Nem lesz hajlandó kockáztatni ezzel a fickóval.

– Hol van Dobbs?– Az irodámban vár bennünket. Átviszem hozzá Roulet-t, amint kiengedik innen. Már nem

tarthat sokáig.– Maisy is odaát van?– Igen.– Rendben, odacsörgök neki.Befejeztem a hívást, s lenyomtam a Szabadság-Kezesség Bónusz-üzletet hívó

gyorstárcsázó gombot. Valenzuela recepciósa és egyben asszisztense válaszolt a vonal túlsó felén.

– Maisy, Mick vagyok. Idehívnád a készülékhez Mr. Dobbst?– Már hívom is, Mick.Néhány másodperccel később Dobbs átvette a kagylót. Úgy tűnt, valami kiverte nála a

biztosítékot. Csupán abból lehetett érezni, ahogy beleszólt a telefonba.– Cecil Dobbs vagyok.– Én pedig Mickey Haller. Hogy mennek odaát a dolgok?– Nos, ha azt nézzük, hogy félre kellett raknom a többi ügyfelemmel kapcsolatos

munkámat, és itt ücsörgök, meg ősöreg magazinokat lapozgatok, akkor azt kell mondanom, nem jól.

– Nincs magánál mobiltelefon, amin keresztül intézni tudja a dolgait?– De van. De nem ez a lényeg. Az ügyfeleim nem mobiltelefonos emberek, hanem

négyszemközt találkozósak.– Értem. Nos a jó hír az, hogy a fiunkat hamarosan kiengedik.– A fiunkat?– Mr. Roulet-t. Ha minden jól megy, Valenzuela egy órán belül kihozza. Én most egy

ügyfélmegbeszélésre megyek, de ahogy korábban már említettem, délután szabad leszek. Szeretne találkozni, hogy átvegyük az ügyet a közös kliensünkkel, vagy azt szeretné, hogy innen intézzem?

– Nem, Mrs. Windsor ragaszkodik hozzá, hogy közelről kövessem figyelemmel a munkát. Tulajdonképpen megeshet, ő is úgy dönt, hogy eljön.

– Nem bánom, ha találkozhatok Mrs. Windsorral és üdvözölhetem, ám amikor elkezdünk az ügyről beszélni, akkor csak a védelmi csapat lehet jelen. Ebbe beletartozik ön is, az anya viszont nem. Rendben?

– Értem. Találkozzunk, mondjuk, négy órakor az irodámban! Louist is áthívom.– Ott leszek.– A cégemnél dolgozik egy nyomozó is. Megkérem, hogy csatlakozzon hozzánk.– Arra nem lesz szükség, Cecil. Nekem is megvan a sajátom, és már rá is állítottam a

munkára. Az irodájában találkozunk.Még azelőtt véget vetettem a hívásnak, hogy Dobbs elkezdhetett volna azon vitatkozni,

hogy melyik nyomozót alkalmazzuk. Ügyelnem kellett arra, hogy ne ő kontrollálja az üggyel kapcsolatos nyomozást, előkészületeket és stratégiát. Hogy figyelemmel kíséri az ügyet, az egy dolog. De most én voltam Louis Roulet ügyvédje. Nem pedig ő.

Ezt követően Raul Levint hívtam fel, s ő elmondta, hogy már útban van az LAPD Van Nuys-i kapitánysága felé, hogy elhozza a letartóztatásról szóló jelentés másolatát.

– Csak így? – kérdeztem.– Nem, nem csak így. Bizonyos értelemben azt is mondhatnám, hogy húsz évembe telt

ennek a jelentésnek a megszerzése.Megértettem a célzást. Tudtam, hogy Levin a kapcsolatait hosszú évek során, rengeteg

energiabefektetéssel szerezte, s az adott-kapott bizalom és egyéb szívességek végül meghozták az eredményt. Nem csoda, hogy ötszáz dollárt számláz ki egy napra, ha megteheti. Megemlítettem neki a négy órakor esedékes találkozót, s ő megígérte, hogy ott lesz, és tájékoztat bennünket a nyomozóknak az üggyel kapcsolatos véleményéről.

A Lincoln abban a pillanatban állt meg, amikor lecsuktam a telefonom fedelét. Az Ikertornyok börtönépülete előtt álltunk. Még tízéves sincs, ám a szmog már elkezdte kietlen kopár-szürkére festeni a homokszínű falakat. Szomorú és vészjósló hely volt, amiben túl sok időt töltöttem. Kinyitottam a kocsi ajtaját és kiszálltam, hogy ismét belépjek az épületbe.

Hét

Odabent volt egy pult, melyet a bejelentkező ügyvédek számára tartottak fenn, így nem kellett kivárnom a látogatók hosszú sorát, akik türelmesen várakoztak a bejutásra, hogy meglátogathassák a tornyok valamelyikébe bebörtönzött szerettüket. Amikor közöltem a pultnál szolgálatot teljesítő megbízottal, hogy kihez jöttem, begépelte a megadott nevet a számítógépbe, de egy szóval sem említette, hogy Gloria Dayton orvosi kezelés alatt állna, vagy bármi más módon elérhetetlen lenne. Kinyomtatott egy látogatókártyát, amit aztán becsúsztatott egy műanyag keretes csíptetőkártyába, majd közölte velem, hogy erősítsem fel a ruhámra és viseljem mindaddig, amíg a börtönben tartózkodom. Aztán megkért, hogy lépjek arrébb az ablaktól, és várjam meg a kísérőt. – Néhány perc, és itt lesz – tette hozzá.

Korábbi tapasztalataimból már tudtam, hogy nincs térerő a börtön területén, és ha kimegyek telefonálni, megeshet, hogy elkerülöm a kísérőmet, s akkor újra végig kell járnom az egész bejelentkezési folyamatot, így hát nyugton maradtam, és azoknak az embereknek az arcát tanulmányoztam, akik a bentlakókat jöttek meglátogatni. A többségük bőrszíne fekete vagy barna volt. Arcukról többnyire rutin sugárzott. Valószínűleg mindannyian sokkal jobban ismerték már a járást idebent, mint én.

Húsz perccel később egy jól megtermett, a börtön egyenruháját viselő nő érkezett a váróterembe és a nevemet kiáltotta. Tudtam, hogy jelenlegi kondícióival esélye sem volt bekerülni a rendőrségre. Legalább ötvenkilónyi súlyfelesleg volt rajta, s úgy tűnt, már pusztán a tömeg cipelése is gondot okoz neki. De azzal is tisztában voltam, ha egyszer valaki bekerül, nehéz kirobbantani onnan. A legtöbb, amit ebből itt kinéztem, az volt, hogy börtönlázadás esetén nekidől az ajtónak, és csukva tartja.

– Ne haragudjon, hogy ilyen sokáig tartott! – szólított meg, miközben a női torony csapdára emlékeztető átjárójának dupla acélajtói között várakoztunk. – Meg kellett keresnem, hogy tudjam, biztosan nálunk van-e még.

Odaintett a második ajtó feletti kamerának, hogy minden rendben, s a zár egy kattanással kinyílt. Áttuszkolta magát rajta.

– Fent volt az orvosi szárnyban, mert össze kellett rakni – tájékoztatott.– Össze kellett rakni?Nem tudtam arról, hogy a börtön kábítószer-leszoktatási programjában szerepel a függők

„összerakása” is.– Igen, megsebesült – magyarázta az őr. – Kissé elhupálták egy csetepatéban. Majd ő

elmeséli.Nem kérdeztem többet ezzel kapcsolatosan. Bizonyos módon megkönnyebbültem, hogy az

egészségügyi halasztás oka nem egyszeri vagy rendszeres droghasználat volt.A terjedelmes őr bevezetett az ügyvédek termébe, ahol korábban már sokszor jártam,

számos különböző ügyféllel. Klienseim túlnyomó többsége férfi volt, és noha nem diszkriminálok, de az az igazság, hogy gyűlölök bebörtönzött nőket képviselni. A prostituáltaktól kezdve egészen a gyilkosokig – és valamennyiüket védtem már – mindig van valami szánalmas a börtönbe került nőben. Arra jöttem rá, hogy az általuk elkövetett bűn szinte minden alkalommal férfiakhoz vezethető vissza. Férfiakhoz, akik kihasználták, becsapták, elhagyták vagy bántották őket. Nem azt mondom ezzel, hogy nem felelősek a tetteikért, vagy hogy néhányuk nem érdemelte meg a kapott büntetést. A női társadalom ragadozói voltak, és sok tekintetben felvették a versenyt férfitársaikkal. Ám mindennek ellenére azok a nők, akikkel a börtönben találkoztam, végtelenül különböztek a másik toronyban lévő férfiaktól. A férfiak még itt is ravaszsággal és erővel élték túl. A nőknek semmijük nem maradt azután, hogy a lakat kattant mögöttük.

A látogatóhelyiség egy sor fülkéből állt, melyben az ügyvéd az egyik oldalon foglalt helyet, s úgy tudott beszélgetni a másik oldalon veszteglő ügyfelével, hogy egy negyvenöt centiméteres plexiüveg választotta el tőle. Az őr betelepedett a helyiség végében lévő üvegfülkébe, ahonnan – állítólagosan hallgatózás nélkül – szemmel tartotta az eseményeket. Ha papírmunkát kellett intézni, s a lapokat az ügyféllel aláíratni, akkor először egyesével fel kellett tartani őket az üvegfülkében trónoló őr felé, aki szemügyre vette, majd jóváhagyta a dolgot.

Bevezettek az egyik fülkébe, s a kísérőm magamra hagyott. Újabb tízpercnyi várakozás után a terjedelmes asszonyság ismét megjelent a plexiüveg túloldalán, ezúttal Gloria Daytonnal. Azonnal észrevettem, hogy az ügyfelem bal szemét sötét duzzanat övezi, s egy szimpla pillangóöltéssel összevarrt apró vágás éktelenkedik közvetlenül a hajtöve alatt, a homlokán. Gloria Daytonnak ébenfekete haja és olívaszínű bőre volt. Egykor gyönyörű nő volt. Legalábbis amikor legelőször képviseltem – hét vagy nyolc évvel ezelőtt. Az a fajta szépség, aminek láttán az ember megdöbben attól a ténytől, hogy áruba bocsátja, hogy úgy döntött, önmaga idegeneknek történő eladása a lehető legjobb vagy az egyetlen választás számára. Most egyszerűen csak keményen nézett rám. Arcvonásai feszesek és merevek voltak. Nem a legjobb plasztikai sebészekkel dolgoztatott, és amúgy sem tudtak volna mit kezdeni azzal a szempárral, amely túl sokat látott.

– Mickey Mantle! – üdvözölt. – Ismét közbenjársz az érdekemben?Azon a tipikus kislányos hangján mondta ezt, amit elképzelésem szerint törzsvendégei

szerettek, és amire beindultak. Nekem csupán furcsán, idegenül hatott, hogy egy szorosan feszes szájból hangzik el, egy végtelenül kemény arccal és szempárral, melyből annyi élet sugárzott, mint a márványból.

Mindig is Mickey Mantle-nek hívott, annak ellenére, hogy jóval azután született, hogy a kiváló baseballjátékos már réges-rég visszavonult, és valószínűleg vajmi keveset tudott akár róla, akár a játékról, amit játszott. Pusztán egy név volt számára. Gondolom, az alternatíva a Mickey egér lett volna, aminek nem hiszem, hogy jobban örültem volna.

– Meg fogom próbálni, Gloria – válaszoltam. – Mi történt az arcoddal? Hogy sérültél meg?Legyintett egyet a kezével.– Volt egy kis nézeteltérés az egyik lánnyal a zárkában.– Mivel kapcsolatosan?– Ehh, lányos cucc.– Szívtál odafent?Méltatlankodás ült ki az arcára, aztán megpróbált duzzogó kifejezést erőltetni magára.– Nem, nem szívtam.Alaposan szemügyre vettem. Őszintének tűnt. Talán nem füvezett, talán nem emiatt

verekedtek.– Nem akarok itt maradni, Mickey – szólalt meg, ezúttal normális hangon.– Nem csodálom. Jómagam sem szeretek itt lenni, s amúgy is mennem kell.Azonnal megbántam, hogy kicsúszott a számon ez az utóbbi megjegyzés, amivel a

helyzetére emlékeztettem. Ám úgy tűnt, nem vette fel.– Szerinted el tudod intézni, hogy bekerülhessek abba a tárgyalás előtti kezelőbigyóba,

ahol segítenek, hogy jól legyek?Az jutott a kérdésről az eszembe, milyen érdekes, hogy a függők ugyanúgy nevezik mind a

drogos, mind pedig a józan állapotot: jóllétnek.– Az a helyzet, Gloria, hogy legutóbb már részt vettünk egy tárgyalás előtti intervenciós

programban, emlékszel? És nyilvánvalóan nem használt. Így hát ezúttal nem is tudom. Nincs túl sok hely azokon a programokon, és a bírók meg az ügyészek nem szeretik visszaküldeni azokat, akik nem éltek a korábban megadott lehetőséggel.

– Mit akarsz ezzel mondani? – tiltakozott. – De igenis, éltem a lehetőséggel! Végigcsináltam az egész átkozott programot.

– Ez így van. És nagyon jól tetted. Ám amikor vége lett, te azonnal visszamentél, és ott folytattad, ahol abbahagytad. És íme, megint itt vagyunk. Ezt ők nem neveznék sikernek, Gloria. Őszintének kell lennem veled. Nem hiszem, hogy ezúttal el tudom intézni neked a programot. Azt hiszem, fel kell készülnöd arra, hogy ezúttal keményebbek lesznek.

Lesütötte a szemét.– Nem tudom megtenni – szólalt meg aztán vékonyka hangon.– Nézd, a börtönben is vannak programok. Rendbe jössz, és új eséllyel szabadulsz, hogy

újrakezdhesd, tisztán.Megrázta a fejét: elveszettnek tűnt.– Hosszú ideje űzöd a játékot, de ez nem mehet így tovább – folytattam. – A helyedben

elgondolkodnék azon, hogy elhagyom ezt a helyet. Úgy értem, Los Angelest. Elmennék valahova, és ott kezdeném újra.

Amikor ismét felnézett, harag sugárzott a szeméből.– Kezdjem újra? És mit csináljak? Nézz rám! Mit kellene csinálnom? Menjek férjhez,

szüljek kölyköket és ültessek virágokat?Erre nem tudtam mit válaszolni, és ő sem.– Beszéljünk erről akkor, amikor eljön az ideje! Pillanatnyilag koncentráljunk az ügyedre!

Mondd el, mi történt!– Ami mindig is szokott. Minden rostán átment a fickó, alaposan ellenőriztem. Frankónak

tűnt. De kiderült, hogy zsaru, ennyi.– Te mentél hozzá? Bólintott.– A Mondrianbe. Ott vett ki egy kérót. Ez meg a másik. A zsaruk rendszerint nem vesznek

ki kérót. Nincs rá keretük.– Nem mondtam még el elégszer, mekkora ostobaság kokót vinni magaddal, amikor

dolgozni mész? Ha pedig egy fickó megkér, hogy vigyél magaddal, abból tudnod kell, hogy zsaru.

– Tudom, tudom, és nem is kért meg rá, hogy vigyek. Elfelejtettem, hogy van nálam, rendben? Egy fickótól kaptam, akivel közvetlenül előtte találkoztam. Mit kellett volna tennem, hagyjam bent a kocsiban, hogy lenyúlják a Mondrian kocsiparkoló inasai?

– Milyen fickótól kaptad?– Valami fószertől a Travelodge-ban, Santa Monicán. Még aznap, korábban csináltam

meg, és ezt ajánlotta fel. Tudod, pénz helyett. Miután eljöttem tőle, megnéztem az üzeneteimet, és köztük volt ennek a mondrianes fickónak is a szövege. Így hát visszahívtam, megegyeztem vele, és egyenesen odamentem. Elfelejtettem, hogy a tárcámban van a cucc.

Bólintottam, s előrehajoltam. Halvány fénypontot véltem felfedezni a történetben, az esély parányi szikráját.

– Ki volt az a fickó a Travelodge-ban?– Nem tudom, valami krapek, aki látta a hirdetésemet az oldalon. Gloria a találkozóit egy

honlapon keresztül szervezte, mely a lányok fényképeit, telefonszámait és e-mail címeit katalogizálta.

– Mondta, hogy honnan jött?– Nem. Mexikói vagy kubai volt, vagy valami efféle. Izzadt a cucc-tól.– Amikor odaadta a kokót, láttad, hogy van-e nála még anyag?– Igen, volt. Reméltem, hogy visszahív. de azt hiszem, nem arra számított, amit kapott.Amikor legutoljára megnéztem az LA-Darlings.com-ot, hogy ellenőrizzem, még mindig

űzi-e az ipart, azt láttam, hogy a felrakott képei legalább ötévesek, de tíznek tűntek. El tudtam képzelni, hogy ez némileg lelombozza az ügyfeleit, amikor kinyitják hotelszobájuk ajtaját.

– Mennyi volt nála?

– Nem tudom. Csak azt, hogy volt még nála, mert ha ennyi lett volna az összes, akkor nem adott volna belőle nekem.

Jó volt a gondolatmenet. A derengő fény kezdett felerősödni.– Leellenőrizted?– Hát persze.– Micsodát, a jogosítványát?– Nem, az útlevelét. Azt mondta, nincs jogsija.– Mi a neve?– Hector valami.– Ugyan már, Gloria! Hector micsoda? Próbálj meg vissza.– Hector valami Moya. Háromtagú neve volt. De a Moyára határozottan emlékszem, mert

azt mondtam neki, hogy „Hector, adj egy kis Moyát”, amikor elővette a kokót.– Rendben, ez nagyon jó.– Szerinted ez segíthet nekem?– Talán. Attól függ, ki a fickó. Talán elcserélhető.– Ki akarok jutni innen!– Rendben, figyelj rám, Gloria! Elmegyek az ügyészhez, megtudom, hogy mi jár a fejében,

és meglátom, mit tehetek érted. Huszonötezer dolláros óvadékot róttak ki rád.– Micsoda?!– A kábítószer miatt magasabb a szokásosnál. Nincs huszonötezer dolcsid a kötvényekre,

igaz?Megrázta a fejét. Láttam, amint megfeszülnek az arcán az izmok. Tudtam, mi következik.– Kölcsön tudnál adni nekem, Mickey? Megígérem, hogy meg.– Nem tehetem, Gloria. Ez a szabály, és bajba kerülhetek, ha megszegem. Itt töltöd az

éjszakát, reggel pedig átvisznek a vád alá helyezési meghallgatásra.– Nem. – A tagadás inkább panaszos nyögés volt.– Tudom, hogy kemény lesz, de ki kell bírnod. Reggel pedig, amikor bejössz a bíróságra,

tisztának kell lenned, különben esélyem sem lesz arra, hogy letornázzam az óvadékodat, és kihozzalak. Tehát semmi nincs abból a szarból, amivel idebent üzletelni szoktak! Megértetted?

A feje fölé emelte a karját, mintha a lehulló vakolatdaraboktól akarná megóvni magát. Ökleit a páni félelemtől szorosan összezárta. Hosszú éjszaka várt rá.

– Holnap ki kell vinned innen.– Minden tőlem telhetőt megteszek.Odaintettem a megfigyelőfülkében ücsörgő terjedelmes őrnek. Készen álltam az indulásra.– Még valami – mondtam aztán. – Emlékszel arra, hogy hányas számú szobában volt a

fickó a Travelodge-ban?Egy pillanatra elgondolkodott, s azután válaszolt.– Igen, könnyű szám volt. Háromszázharminchárom.– Rendben, köszönöm. Meglátom, mit tehetek.Még akkor is ülve maradt, amikor felálltam. Hamarosan visszaérkezett a kíséretet biztosító

őr, és közölte velem, hogy várnom kell addig, amíg Gloriát visszaviszi a cellájába. Az órámra pillantottam. Már majdnem két óra volt. Aznap még nem ettem semmit, s kezdett megfájdulni a fejem. Már csak két órám maradt, hogy meglátogassam Leslie Faire-t az ügyészségi hivatalban, hogy beszéljek vele Gloriáról, majd kimenjek az óvárosba, a Roulet-val és Dobbsszal esedékes megbeszélésre.

– Nincs valaki más, aki kivinne innen? – jegyeztem meg ingerülten. – Bíróságra kell mennem.

– Elnézést uram, ez így működik.– Nos, akkor kérem, siessen.

– Mindig azt teszem.Tizenöt perccel később tudatosult bennem, hogy az őrnél a reklamálásommal csak annyit

értem el, hogy jóval tovább várakoztatott, mintha egyszerűen befogom a számat. Mint az étteremben az egyszeri vendégnek, aki a konyhába visszaküldött hideg levest forrón visszakapva megérzi benne a nyál pikáns ízét, több eszem is lehetett volna.

A bűnügyi bíróság épülete felé vezető rövid úton felhívtam Raul Levint. Otthon volt Glendale-ben, ami egyben az irodájaként is funkcionált, és épp a Roulet-ügy nyomozati és letartóztatási jelentéseit vizsgálta. Megkértem, hogy hagyja egy időre abba, és intézzen el néhány telefonhívást. Tudni akartam, ki tud-e találni valamit a Santa Monica-i Travelodge Hotel 333-as szobájában lévő férfiról. Elmondtam neki, hogy tegnapra kell az információ. Tudtam, vannak forrásai és eszközei arra, hogy lenyomozza a Hector Moya nevet. Azt nem akartam tudni, hogy kik a források és milyen módszereket alkalmaz. Pusztán az eredményre voltam kíváncsi.

Earl megállt a bíróság előtti parkoló egyik helyén. Megkértem, hogy amíg bemegyek és elintézem a dolgomat, ugorjon át Philippe-hez, és vegyen mindkettőnknek marhahúsos szendvicset. A sajátomat útban az óváros felé akartam megenni. Egy húszdolláros bankjegyet nyomtam a kezébe, majd kiszálltam.

Miközben a bíróság mindig zsúfolt előcsarnokában várakoztam a liftre, elővettem az aktatáskámból egy fejfájás-csillapítót, bekaptam, s reméltem, ez majd visszaszorítja az evés hiányától rám törni készülő migrént. Tíz perc alatt jutottam fel a kilencedik emeletre, ahol újabb tizenöt percet vártam, hogy Leslie Faire fogadjon. Ezúttal azonban nem bántam a várakozást, mert Raul Levin épp azelőtt hívott vissza, hogy bemehettem volna. Ha Faire azonnal fogad, akkor felturbózott muníció nélkül álltam volna vele szemben.

Levin elmondta, hogy a Travelodge 333-as szobájában lévő férfi Gilberto Garcia néven jelentkezett be. A motel nem kért igazolványt, mivel készpénzben fizetett egy hétre előre, valamint egy ötvendolláros letétet is lerakott telefondíjra. Levin lefuttatta az általam megadott nevet is, és egy Hector Arrande Moya nevű kolumbiai fickóval rukkolt elő, aki ellen körözési parancsot adtak ki, miután elmenekült San Diegóból, amikor a szövetségi vádesküdtszék bűnösnek találta kábítószer-kereskedelemben. Igazán jó anyag volt, és szándékomban állt felhasználni az ügyésszel esedékes beszélgetésemben.

Faire három másik ügyésszel osztotta meg az irodáját. Mindegyiknek a terem egy-egy sarkában állították fel az asztalát. Kettő nem volt bent, valószínűleg bíróságon voltak, ám egy általam nem ismert férfi is ücsörgött a Faire-rel szemközt lévő sarokban. Kénytelen voltam az ő hallótávolságában beszélni az ügyésszel. Gyűlöltem ezt a helyzetet, mivel tapasztalataim szerint az efféle szituációkban az ügyész, akivel dolgom van, hajlamos az irodában jelen lévő kollégáinak játszani; megpróbál keménynek és éles eszűnek tűnni, nemegyszer az ügyfelem rovására.

Elhúztam egy széket az üres íróasztalok egyikétől, s odavittem az ügyésznőhöz, hogy leüljek. Átugrottam az udvariaskodó tiszteletköröket, s azonnal a tárgyra tértem: egyrészről, mert nem volt rájuk szükség, másrészről pedig mert éhes voltam, és kevés idő állt rendelkezésemre.

– Ma reggel iktatta Gloria Dayton ügyét – szólaltam meg. – Az én ügyfelem. Tudni szeretném, mit tehetünk az ügyében.

– Nos, elismerheti a bűnösségét, aztán letölthet egytől három évet a Fronterában.Tényként közölte mindezt, önelégült somolygással az arcán.– Én rehabilitációra gondoltam.– Én pedig azt gondoltam, hogy megkapta már azt a szeletet a tortából, de kiköpte. Kizárt

dolog.– Nézze, mennyi kokaint találtak nála? Néhány grammot?

– Az attól még illegális, nem számít, mennyi volt nála. Gloria Daytonnak számos lehetősége adódott a rehabilitációra és a börtön elkerülésére. Eljátszotta az esélyeit. – Visszafordult az asztalához, kinyitott egy aktát és szemügyre vette a legfelső lapot. – Kilenc letartóztatás pusztán az elmúlt öt évben – jelentette ki. – Ez a harmadik kábítószerrel kapcsolatos vádemelés ellene, és három napnál többet még soha nem töltött börtönben. Felejtse el a rehabot! Valamikor tanulnia kell, és ennek most jött el az ideje. Nem vagyok hajlandó semmilyen vitát nyitni ez ügyben. Ha beismeri, egytől három évet adok neki. Ha nem, akkor verdiktet kérek, és így a bírón múlik a büntetés szigorúsága. Ebben az esetben a maximumot fogom kérni.

Bólintottam. Pont úgy haladtunk, ahogy elképzeléseim szerint Faire-rel haladni lehetett. Az egytől három évig tartó büntetés minden valószínűség szerint kilenc hónapot jelent rács mögött. Tudtam, hogy Gloria Dayton kibírná, és talán meg is érdemelné. Ám még volt egy kijátszható kártyám.

– Mi van akkor, ha van valamije cserébe?Faire úgy horkant fel, mintha a nap viccét tálaltam volna elé.– Például mi?– Egy motelszoba száma, ahol egy jelentős díler üzletel.– Kissé ködösen hangzik.Valóban az volt, de a hangja rezdüléséből tudtam, hogy érdekli. Minden ügyész szeret

kereskedni.– Hívja fel a kábítószeres csapatát! Kérje meg őket, hogy futtassák le a Hector Arrande

Moya nevet! Kolumbiai. Megvárom.Az ügyésznő habozott. Nyilvánvalóan nem tetszett neki, hogy egy védőügyvéd

manipulálja, különösen akkor, amikor egy másik ügyész is hallótávolságban van. Ám a csali már ki volt vetve.

Ismét az asztalához fordult, és felhívott valakit. Megkérte, hogy ellenőrizze le a Moya nevet. Egy darabig várt, majd a választ hallgatta. Megköszönte a segítséget, majd letette a kagylót. Nem sietett visszafordulni felém.

– Rendben – mondta végül. – Mit akar? Készen álltam a válasszal.– Egy rehabos helyet. A sikeres teljesítés után valamennyi vád elejtését. Nem tanúskodik a

fickó ellen, és a neve nem kerül fel egyetlen dokumentumra sem. Szimplán megadja a hotel nevét és a szobaszámot, ahol a fickó található, az emberei pedig elvégzik a többit.

– Vádat kell emelniük, neki pedig tanúskodnia kell. A két gramm miatt, amit ettől a fickótól kapott. El kell mondania, hogy szerezte.

– Nem, nem kell. Bárkivel is beszélt most, ő már tud a körözési parancsról. Ezzel már elcsíphetik.

Néhány pillanatig gondolkodott a hallottakon, ide-oda mozgatva az állkapcsát, mintha az alku ízét kóstolgatná, és azon morfondírozna, hogy egyen-e még. Tudtam, mi a tétovázás oka. Az alku valóban csereügylet volt, de egy szövetségi vádemeléshez vezető csere. Mindez azt jelentette, hogy lecsapnak a fickóra, akit a szövetségiek azonnal átvesznek. Nem lesz ügyészségi Gloria Leslie Faire számára – hacsak nem dédelget olyan terveket, hogy egy nap az igazságügyi minisztériumban folytatja a karrierjét.

– A szövetségiek imádni fogják ezért – mondtam, megpróbálva megbékíteni az ügyésznő lelkiismeretét. – Ő igazán rosszfiú, és valószínűleg hamarosan eltűnik innen, és vele együtt az esély is, hogy elkapják.

Úgy nézett rám, mint valami féregre.– Ne próbálkozzon ezzel, Haller!– Elnézést.Ismét elmerült a gondolataiban. Én pedig újra próbálkoztam.– Ha megvan a helyszín, még mindig megpróbálhat alkudni velük.

– Csendben maradna, kérem? Nem tudok gondolkodni. Megadóan felemeltem a kezem, s elhallgattam.

– Rendben – mondta végül. – Hadd beszéljek a főnökömmel! Adja meg a számát, és később visszahívom. Ám most mondom magának, ha elfogadjuk az ajánlatot, akkor is valamelyik megyei programban kell részt vennie. Mondjuk a Los Angeles-i egészségcentrumban. Nem pazarlunk rá az adófizetők pénzéből fenntartott helyet.

Elgondolkodtam a javaslaton, majd bólintottam. Az LA-i egészségcentrum egy börtönszárnnyal rendelkező kórház volt, ahol el tudták látni a sebesült, beteg és függő elítélteket. Az ügyésznő egy olyan programot ajánlott fel, melyben Gloria Daytont kezelik a függősége miatt, s a végén szabadon engedik. Nem emelnek vádat ellene, és börtönbe sem kell mennie utána.

– Nekem megfelel – válaszoltam.Az órámra néztem. Indulnom kellett.– Az ajánlatunk a holnapi első meghallgatásig érvényes – jegyeztem meg. – Azután a

szövetségi drogelhárítókat fogom felhívni, s majd meglátjuk, hogy tetszik nekik a közvetlen alku lehetősége. Akkor pedig kikerül a maga keze közül.

Méltatlankodva nézett rám. Tudta, ha megegyezek a szövetségiekkel, akkor őt lesöpörik a színtérről. Szemtől szemben a szövetségiek mindig is lenyomták az államiakat. Felálltam, s egy névjegykártyát csúsztattam az asztalára.

– Ne próbáljon megkerülni, Haller! – vágott vissza. – Ha maga miatt siklik félre az ügy, a védence bánja meg.

Nem feleltem. Visszatoltam a kölcsönvett széket a helyére. Az ügyésznő a következő mondatával aztán elvette korábbi fenyegetése élét.

– Amúgy meg biztos vagyok abban, hogy képesek vagyunk olyan szinten kezelni ezt az ügyet, ami mindenkinek megfelel.

Az iroda ajtajához érve visszanéztem rá.– Mindenkinek, kivéve Hector Moyát.

Nyolc

A Dobbs és Delgado ügyvédi iroda az óváros jellegzetes arculatát meghatározó felhőkarcoló-párjának egyikében volt. Pontosan érkeztem, de már mindenki összegyűlt az egyik konferenciaterem hosszú, lakkozott faasztalánál. A terem üvegfala nyugatra nézett, a Santa Monicán keresztül egészen a Csendes-óceánig és a mögötte elnyúló szigetcsoportig. Derült volt az ég aznap, s jól láttam a Catalinát és az Anacapát odakint, a világ legszélén. Mivel a nap lemenőfélben volt, szinte szemmagasságban filmréteget gördítettek az ablakra, ami letompította a ragyogást. Úgy hatott, mintha napszemüveg lenne a szobán.

Ügyfelemen azonban valóban az volt. Louis Roulet az asztalfőn ült, orrán fekete keretes Ray-Bannel. Most, hogy megszabadult a börtön szürke kezeslábasától, sötétbarna öltönyt viselt, s alatta halvány, krémszínű selyempólót. Magabiztos és laza, fiatal ingatlanügynöknek tűnt most, nem pedig annak az ijedt fiúnak, akit a bírósági megőrző cellában láttam.

Roulet balján Cecil Dobbs ült, mellette pedig jól karbantartott, gondosan fésült frizurájú és ékszerekkel teleaggatott nő, akit Roulet anyjának véltem. Megítélésem szerint Dobbs nem mondta el neki, hogy nem vehet részt a megbeszélésen.

A Roulet közvetlen jobbján lévő szék üres volt, s rám várt. Mellette a nyomozóm, Raul Levin ült, előtte az asztalon csukott mappa.

Dobbs bemutatott Mary Alice Windsornak. Kézfogása határozott volt. Leültem, s Dobbs elmagyarázta, hogy ő fogja állni a fia védelmének költségeit, s elfogadta a korábban általam körvonalazott feltételeket. Egy borítékot csúsztatott át az asztalon hozzám. Belepillantottam, s egy hatvanezer dollárról kiállított csekket láttam, rajta a nevemmel. A kért előleg volt, jóllehet az első fizetésnél csak a felére számítottam. Korábban voltak olyan ügyeim, amikor a teljes összeget elkértem előre, de akkor is ez volt a legnagyobb összegről kiállított csekk, amit életemben kaptam.

A csekk kiállítójánál Mary Alice Windsor neve volt feltüntetve. A kiállító bank színtiszta arany – Beverly Hills első számú nemzeti bankja. Visszazártam a borítékot, s visszacsúsztattam az asztalon.

– Az összegről a csekket Louisnak kell kiállítania – mondtam, s Mrs. Windsorra néztem. – Nem érdekel, ha ön adja neki rá a pénzt, s a fia továbbítja nekem. De azt akarom, hogy a csekk kiállítója Louis legyen. Neki dolgozom, s ennek egyértelműnek kell lennie a kezdetektől fogva.

Tudtam jól, hogy még aznap reggel is eltértem ettől az elvtől – amikor egy harmadik féltől fogadtam el pénzt. Am itt most kontrollálás kérdése forgott kockán. Egyetlen pillantást kellett csak vetnem az asztal felett Mary Alice Windsorra és C. C. Dobbsra, és tudtam, tudatosítanom kell bennük, ezt az ügyet én irányítom, akár győzünk, akár vesztünk.

Nem gondoltam volna, hogy megtörténhet, de Mary Windsor arca megkeményedett. Valami oknál fogva öreg kakukkos órára emlékeztetett kifejezéstelen és szögletes arca.

– Anyám – szólt közbe Roulet, elfojtva valamit, mielőtt elkezdődhetett volna. – Minden rendben. Megírom neki a csekket. Van annyim, hogy megoldjam, amíg odaadod a pénzt.

Az anya rólam a fiára nézett, majd vissza rám.– Rendben, legyen – mondta aztán.– Mrs. Windsor – szólítottam meg. – Rendkívül fontos, hogy támogatja a fiát ebben az

ügyben. És itt nem csupán az anyagiakra gondolok. Ha nem sikerül elejtetnünk ezeket a vádakat, és helyette a tárgyalást választjuk, akkor rendkívül nagy szükség lesz arra, hogy nyilvánosan is kiálljon mellette.

– Ne beszéljen butaságokat! – válaszolta. – Támogatom, akármi történjék is. Ezeket a nevetséges vádakat meg kell cáfolni, és az a nő egy pennyt sem lát tőlünk!

– Köszönöm, anyám – szólalt meg Roulet.– Igen, én is köszönöm – mondtam. – Mindenképpen tájékoztatni fogom önt, valószínűleg

Mr. Dobbson keresztül, hol és mikor lesz önre szükség. Jó tudni, hogy ön ott van a fia mellett.Nem mondtam mást, csak vártam. Nem telt sok időbe, amíg tudatosult benne, hogy el lett

bocsátva.– De itt és most nincs rám szüksége, igaz?– Így van. Meg kell beszélnünk az ügyet, és Louis számára az a legjobb és

legcélravezetőbb, ha ez kizárólag a védelmet kidolgozó csapat körében történik. Az ügyvédkliens kapcsolat nem tartozik senki másra. Még akár arra is kényszeríthetik, hogy a fia ellen tanúskodjon.

– De ha elmegyek, hogy jön haza Louis?– Van sofőröm. Hazavitetem.Az asszony Dobbsra nézett, remélve, hogy neki nagyobb a befolyása, és képes

ellentmondani nekem. Dobbs elmosolyodott, majd felállt, hogy hátrahúzhassa az asszony székét. Végül a nő engedett, s felállt, hogy elinduljon.

– Legyen hát – mondta. – Louis, vacsoránál találkozunk! Dobbs kikísérte a konferenciaterem ajtajához, s még láttam, hogy beszélgetni kezdenek a folyosón, noha nem hallottam, miről van szó. Aztán az asszony elindult, Dobbs pedig visszajött, és becsukta maga mögött az ajtót. Átvettem Roulet-val a szokásos bevezetőt. Elmondtam neki, hogy két héten belül hivatalosan is vádat emelnek ellene a bíróságon, s ekkor a védelem is előterjesztheti az álláspontját. Akkor lesz lehetőség arra, hogy felhívjuk az állam figyelmét arra, hogy nem mondott le a gyorsított eljárásra vonatkozó jogáról.

– Ez az első dolog, amiben döntenünk kell – mondtam. – Hogy azt akarja-e, hogy az ügy elhúzódjon, vagy gyorsan akar lépni, s ezáltal nyomást gyakorolni az államra.

– Milyen lehetőségek vannak? – kérdezte Dobbs. Az ügyvédre néztem, majd vissza Roulet-ra.

– Őszinte leszek magával – folytattam. – Amikor az ügyfelem nincs börtönben, én arra hajlok, hogy húzzuk a dolgot, ameddig csak lehet. Végül is az ügyfél szabadsága a tét: miért ne hozzuk ki belőle a legtöbbet, még mielőtt lecsap a kalapács?

– Most egy bűnös ügyfélről beszél – állapította meg Roulet.– Másrészről viszont – folytattam –, ha az állam érvei gyenge lábakon állnak, akkor a

dolgok halogatása csak időt ad nekik, hogy alaposabban átgondolják a stratégiájukat. Ön is látja, ezen a ponton az idő az egyetlen kijátszható kártyánk. Ha nem élünk a gyorsított eljárásra vonatkozó jogunkkal, az viszonylag nagy nyomást gyakorol az ügyészre.

– Nem tettem meg azt, amivel vádolnak! – jelentette ki Roulet. – Nem akarok időt vesztegetni. Túl akarok lenni ezen a szaron!

– Ha nem mondunk le a gyorsított eljárásról, akkor elméletileg a vádemelési meghallgatást követő hatvan napon belül ki kell tűzniük a tárgyalás időpontját. A valóságban azonban az előzetes meghallgatáskor visszatolják az egészet. Előzetesen a bíró megvizsgálja a felsorakoztatott bizonyítékokat, s eldönti, elég-e ez a tárgyaláshoz. Tulajdonképpen pecsételjárásról van szó. A bíró meghatározza a tárgyalás napját, magát megint beidézik, s a számláló nulláról kezdi el számolni a hatvan napot.

– Nem hiszem el! – tört ki Roulet. – Az örökkévalóságig el fog húzódni.– Az előzetes meghallgatásról is bármikor lemondhatunk. Ezzel erősen korlátoznánk őket.

Az ügyet egy fiatal ügyésznek adták át, aki meglehetősen zöldfülű a bűnügyi tárgyalások terén. Ez is az előnyünkre válhat.

– Várjon egy percet! – szólt közbe Dobbs. – Nem hasznos az előzetes meghallgatás a tekintetben, hogy ott megtudjuk, milyen bizonyítékokkal rendelkezik az állam?

– Nem igazán – válaszoltam. – Többé már nem. A törvényhozás nemrégiben megpróbálta normálisabb mederbe terelni a dolgokat, így az előzetes meghallgatás egyfajta pecsétgyártó procedúrává alakult, mert felpuhították a másodlagos bizonyítékokra vonatkozó szabályokat.Mostanában rendszerint az történik, hogy az üggyel foglalkozó zsaru kiáll a pódiumra, s elmondja a bírónak, amit mások mondtak. A védelem az esetek többségében a zsarun kívül egyetlen tanút sem lát. Ha engem kérdez, az a legjobb stratégia, ha arra kényszerítjük az ügyészséget, hogy mutasson fel valamit vagy kussoljon. Rá kell venni őket arra, hogy az első meghallgatástól számított hatvan napon belül lezáruljon az ügy.

– Tetszik az ötlet – szólalt meg Roulet. – A lehető leghamarabb túl akarok esni ezen.Bólintottam. Úgy mondta mindezt, mintha a felmentő ítélet előre borítékolható lenne.– Nos, talán el sem jutunk a tárgyalásig – vélekedett Dobbs. – Ha nem tudnak vádpontlistát

felállítani...– Az ügyészség nem fogja annyiban hagyni a dolgot – vágtam a szavába. – Rendszerint az

történik, hogy a zsaruk túlzásba viszik a vádpontsorolást, aztán az ügyészség visszavesz belőlük. Itt nem ez történt. Mi több, még az ügyészség egészítette ki a vádakat. Ez két dolgot mond nekem. Az egyik az, hogy azt hiszik, az ügy megalapozott, a másik pedig, hogy azért turbózták fel a vádakat, hogy magasabb szintről tárgyalhassanak, amikor megkezdődik az alkudozás.

– Beismerő vallomásról beszél? – kérdezte Roulet.– Igen, diszpozícióról.– Felejtse el, nincs beismerő vallomás! Nem megyek börtönbe olyasmiért, amit nem tettem

meg.– Nem feltétlenül jelentené azt, hogy börtönbe kell mennie. Maga tiszta, nincs priusza.– Nem érdekel az sem, ha szabadon elsétálhatnék. Nem fogom bűnösnek vallani magam

olyasmiért, amit nem követtem el. Ha ez problémát jelent önnek, akkor itt és most útjaink elválnak.

Alaposan szemügyre vettem. Szinte valamennyi ügyfelemnél eljön az a pillanat, amikor elkezdi hangoztatni az ártatlanságát. Különösen akkor, ha az első közös ügyünkről van szó. Ám Roulet olyan hévvel, őszinteséggel és egyenességgel beszélt, amilyet már rég nem láttam. A hazudozók hebegnek-habognak. Félrenéznek. Roulet tekintete mágnesként tartotta fogva az enyémet.

– A magánéleti következményeket is számba kell vennünk – tette hozzá Dobbs. – A beismerő vallomás lehetővé tenné ennek a nőnek, hogy.

– Tudatában vagyok mindennek – vágtam ismét a szavába. – Azt hiszem, túlságosan előreszaladunk mindannyian. Mindössze egy általános képet akartam Louis előtt felvázolni arról, hogy miképp zajlanak majd a dolgok. Még legalább néhány hétig nem kell semmilyen lépést tennünk, vagy gyors és esetlegesen elhamarkodott döntést meghoznunk. Csupán annyit kell eldöntenünk, hogy milyen irányban induljunk el a vádemeléskor.

– Louis elvégzett egy évet az UCLA-n – jegyezte meg Dobbs. – Azt hiszem, rendelkezik a szituációhoz szükséges alapvető tudással.

Roulet bólintott.– Rendben, nagyszerű – mondtam. – Akkor essünk túl rajta! Louis, kezdjük magával! Az

édesanyja azt mondta, hogy várja vacsorára. Otthon él? Úgy értem, az ő lakásában?– A vendégházban lakom, anyám pedig a főépületben.– Lakik még valaki önökön kívül a birtokon?– A házvezetőnő. A főépületben.– Nincs testvér, rokon, barátnő, barát?– Nincs.– És az édesanyja cégében dolgozik?– Inkább azt mondanám, hogy én vezetem. Ő most már nem nagyon dolgozik benne.

– Hol volt szombat éjjel?– Szombaton? Úgy érti, tegnap éjjel, nem?– Nem, a szombat estére gondolok. Kezdjük ott!– Szombat este nem csináltam semmit. Otthon maradtam és tévéztem.– Egyedül?– Így van.– Mit nézett?– Egy DVD-t. Coppola egyik régi filmjét, a Magánbeszélgetést.– Tehát senki nem volt magával, így nem is találkozott senkivel. Megnézte a filmet, aztán

lefeküdt aludni.– Lényegében.– Lényegében. Rendben. Így hát eljutottunk a vasárnap reggelhez. Mit csinált tegnap

napközben?– Golfoztam a Riviérán, a szokásos négyessel. Tízkor kezdtük, és négykor hagytuk abba.

Hazajöttem, lezuhanyoztam és átöltöztem, anyámnál vacsoráztam. Akarja tudni, hogy mit ettünk?

– Erre nem lesz szükség. De később talán szükségem lesz azoknak a fickóknak a nevére, akikkel golfozott. Mi történt vacsora után?

– Azt mondtam anyámnak, hogy hazamegyek, de ehelyett elmentem hazulról.Észrevettem, hogy Levin előhúzott a zsebéből egy apró jegyzetfüzetet, és írni kezdett bele.– Milyen autója van?– Kettő is van, az egyik egy 04-es Range Rover, amivel az ügyfeleimet szoktam furikázni,

a másik pedig egy 01-es Carrera, amit magáncélra használok.– Tegnap akkor a Porschéval ment el?– Így van.– Hova ment?– Át a hegyen, le a völgybe.Úgy mondta ezt, mintha merész lépés lenne egy Beverly Hills-i fiú számára, hogy

alászálljon a San Fernando-völgy munkások lakta negyedeibe.– Hová ment? – kérdeztem.– A Ventura sugárútra. Megittam egy pohárral a Nat’s Northban, majd átmentem az utca

végén lévő Morgan’s-be, és ott is megittam egy pohárral.– Azok amolyan csajozós-pasizós bárok, jól mondom?– Igen. Ezért mentem oda.Tényszerűen mondta mindezt, s én értékeltem az őszinteségét.– Szóval keresett valakit. Egy nőt. Egy bizonyos nőt? Olyasvalakit, akit ismer?– Nem, nem egy bizonyosat. Tisztán és egyszerűen csak le akartam feküdni valakivel.– Mi történt a Nat’s Northban?– Az történt, hogy unalmas volt náluk az éjszaka, így leléptem. Még az italomat sem ittam

meg.– Gyakran jár oda? Ismerik a pincérek?– Igen, ismernek. Tegnap éjjel egy Paula nevű lány dolgozott.– Rendben, szóval nem jött be a hely, ezért elment. Ezután ment át a Morgan’s-be? Miért

pont oda?– Ez is egy olyan hely, ahova viszonylag gyakran járok.– És ott ismerik magát?– Kellene. Nem fukarkodom a borravalóval. Tegnap éjjel Denise és Janice volt a pult

mögött. Ők ismernek.Levinhez fordultam.– Raul, mi az áldozat neve?

Levin kinyitotta az előtte heverő mappát, hogy kivegye a rendőrségi jelentést, ám még azelőtt válaszolt, mielőtt belenézett volna.

– Regina Campo. A barátai Reggie-nek hívják. Huszonhat éves. Azt mondta a rendőröknek, hogy színésznő, csak pillanatnyilag telefonos adománygyűjtőként dolgozik.

– És azt reméli, hogy hamarosan visszavonulhat – szólt közbe Dobbs. Úgy tettem, mintha nem hallottam volna a megjegyzést.

– Louis, ismerte korábban Reggie Campót? – kérdeztem.Roulet vállat vont.– Ha úgy vesszük. Néhányszor már láttam a bárokban. De soha nem voltam vele azelőtt.

Még csak nem is beszéltünk.– Próbálkozott nála?– Nem, soha nem tudtam igazán a közelébe férkőzni. Mindig úgy tűnt, hogy valakivel vagy

valakikkel van. Tudja, nem szeretem átverekedni magam a tömegen. Az egyedülállókra hajtok.

– Mi volt más tegnap éjj el?– Tegnap éjjel ő jött oda hozzám, ez volt más.– Meséljen erről!– Nem sokat tudok mondani. Ott ültem a Morgan’s-ben a pultnál. A saját dolgommal

voltam elfoglalva, szemügyre vettem a lehetőségeket. Ő pedig a bár túlsó végében ült valami fickóval. Épp ezért még csak fel sem került a radaromra, mert úgy tűnt, már foglalt, ugye érti?

– Ühüm. Mi történt ezután?– Nos, egy idő után a fickó, akivel volt, felállt, hogy eresszen egyet vagy kiment cigizni.

Amint lelépett, a nő felállt, és odacsúszott hozzám a pult mellett, aztán megkérdezte, tetszik-e nekem. Azt feleltem, hogy igen, de mi van azzal a fickóval, akivel itt lebzsel? Azt mondta, ne aggódjak miatta, tízre már végez vele, s utána szabad az egész éjszakája. Leírta a címét, és azt mondta, tíz után menjek el hozzá. Megígértem neki, hogy ott leszek.

– Mire írta le a címét?– Egy szalvétára, de a válasz a következő kérdésére az, hogy nem, már nincs meg.

Megjegyeztem a címet, aztán kidobtam a szalvétát. Az ingatlanszakmában dolgozom. Könnyen megjegyzem a címeket.

– Hány órakor történt mindez?– Nem tudom.– Nos, arra kérte, hogy tízre menjen át hozzá. Nem nézett rá az órájára valamikor, hogy

megtudja, mennyit kell még várnia?– Azt hiszem, úgy nyolc és kilenc között lehetett. Amint visszajött a fickó, azonnal

leléptek.– Maga mikor hagyta el a bárt?– Néhány percig maradtam még, aztán én is elmentem. Még egy helyre beugrottam,

mielőtt elmentem volna hozzá.– És hová ment?– Nos, Tarzanában lakott, így a Lámpagyújtogatóba ugrottam be. Útba esett.– Miért?– Tudja, fel akartam térképezni ott is a terepet. Hogy lássam, van-e valami jobb odaát,

valami, amire nem kell várnom vagy.– Vagy mi?Roulet még most sem fejezte be a gondolatot.– Vagy nem kell beérni a másodhegedűs szerepével? Bólintott.– Rendben. Beszélt-e valakivel a Lámpagyújtogatóban? Mellesleg hol van az a hely?Az eddig elhangzottak közül ez volt az első bár, amit nem ismertem.

– A Venturán van, a White Oak mellett. Igazából nem beszéltem senkivel. Zsúfolt volt, de tényleg nem találkoztam senkivel, aki felkeltette volna az érdeklődésemet.

– A pincérek ismerik magát ott?– Nem, nem igazán. Nem gyakran járok oda.– Rendszerint még a harmadik próbálkozás előtt sikerrel jár?– Nem, általában kettő után feladom.Bólintottam, csakhogy egy kis időt nyerjek, hogy végiggondoljam, mit kérdezzek még,

mielőtt rátérünk az áldozat lakásán történtekre.– Mennyi ideig volt a Lámpagyújtogatóban?– Azt mondanám, úgy egy óráig. Talán kicsivel rövidebb ideig.– A pultnál? Hány italt fogyasztott el?– Igen, a pultnál voltam, és két pohárral ittam.– Összesen hány italt ivott tegnap éjjel, mielőtt elment Reggie Campo lakására?– Hm, maximum négyet. Két-két és fél óra alatt. A Morgan’s-ben az egyik italhoz hozzá

sem nyúltam.– Mit ivott?– Martinit. Szürke gúnárt.– Hitelkártyával fizetett? – szólalt meg Levin, aki az első kérdését tette fel az interjú során.– Nem – válaszolta Roulet. – Amikor szórakozni megyek, készpénzzel fizetek.Levinre néztem, és vártam, van-e további kérdése. Az ügy ezen pillanatában ő többet tudott

a történtekről, mint én. Lehetőséget akartam neki adni, hogy azt kérdezzen, amit csak akar. Rám nézett, és bólintott. Részéről folytathattuk.

– Rendben. Hány órakor ért oda Reggie-hez?– Tizenkét perccel tíz előtt. Megnéztem az órámat. Biztos akartam lenni abban, hogy nem

kopogok túl korán az ajtaján.– Mit csinált addig?– A parkolóban vártam. Tízet mondott, így hát tízig vártam.– Látta kijönni tőle azt a fickót, akivel elment a Morgan’s-ből?– Igen, láttam. Kijött, majd elment, s azután felmentem hozzá.– Milyen autóval volt? – kérdezte Levin.– Sárga Corvette-tel – válaszolta Roulet. – A 90-es években gyártott típussal. Nem tudom a

pontos évszámot.Levin bólintott. Nem volt több kérdése. Tudtam, csupán némi információt akar szerezni

arról a férfiról, aki Roulet előtt járt Campo lakásán. Ismét magamhoz ragadtam a kezdeményezést.

– Tehát a fickó elment, maga pedig fel. Mi történt?– Beléptem az épületbe. A nő lakása a második emeleten van. Felmentem, bekopogtam, ő

kinyitotta az ajtót, én pedig bementem.– Álljunk meg egy pillanatra! Nem a rövidített verzióra vagyok kíváncsi. Felment?

Hogyan? Lépcsőn, lifttel, mivel? Mondja el a részleteket!– Lifttel.– Volt valaki magával? Látta valaki magát?Roulet megrázta a fejét. Intettem neki, hogy folytassa.– Résnyire kinyitotta az ajtót, és amikor látta, hogy én vagyok az, behívott. Az ajtó mögött

közvetlenül folyosó nyílt, úgyhogy meglehetősen szűkös volt a hely. Elléptem mellette, hogy becsukhassa az ajtót, így történt, hogy mögém került. Ezért nem láttam, mi fog következni. Volt valami nála. Megütött valamivel, én pedig a földre kerültem. Nagyon gyorsan elsötétedett minden.

Néhány másodpercig csendben emésztgettem a hallottakat, megpróbálva elképzelni magam előtt a jelenetet.

– Tehát egyszerűen csak leütötte, még mielőtt bármi történhetett volna? Nem mondott semmit, nem kiáltott semmit, egyszerűen csak maga mögé került, és durr?

– Pontosan.– Rendben, ezután mi történt? Mi a következő emléke?– Még mindig meglehetősen ködös az egész. Emlékszem arra, hogy magamhoz térek, és

két fickó ül rajtam. Leszorítanak. Aztán megérkezett a rendőrség meg a mentők. A falnak támasztva ültem, a kezem megbilincselve, és az egyik mentő ammóniát vagy effélét nyomott az orrom alá, és ez volt az a pont, amikor igazán magamhoz tértem.

– Még mindig a lakásban volt?– Igen.– Hol volt Reggie Campo?– A kanapén ült, és egy másik mentős dolgozott az arcán. Hangosan zokogott, és azt

magyarázta az egyik zsarunak, hogy megtámadtam. Meg az összes hazugságot! Azt, hogy megleptem az ajtónál és megütöttem, és azt mondtam, meg fogom erőszakolni, aztán megölöm, meg mindazokat a dolgokat, amiket nem tettem meg. Megmozdítottam a karomat, hogy lássam a kezem a hátam mögött. Műanyag tasakot húztak rá, és vért láttam a kézfejemen, s ettől a pillanattól fogva tudtam, hogy az egész csapda volt.

– Mire gondol?– Összevérezte a kezemet, hogy úgy tűnjön, mintha én tettem volna. De a bal kezemet

vérezte be, én pedig jobbkezes vagyok. Ha meg akarnék ütni valakit, a jobb kezemet használnám.

Jobb kezével beleöklözött a levegőbe, hogy illusztrálja, hátha nem értem. Felálltam a székről és az ablakhoz ballagtam. Úgy éreztem, a felhők felett lebegek. Lenéztem a naplementére. Valamiért kényelmetlenül éreztem magam Roulet sztorijával kapcsolatban. Olyan képtelennek tűnt, hogy akár igaz is lehetett. És ez zavart. Mindig is aggódtam amiatt, hogy nem veszem észre az ártatlanságot. Ennek a lehetősége a munkámban olyan ritka, hogy mindig is bennem volt a félelem, talán nem állok készen a felismerésére, amikor szembetalálkozom vele. Attól féltem, hogy elszalasztom.

– Rendben, beszéljünk erről még egy kicsit – mondtam, még mindig szemtől szemben a nappal. – Azt mondja, a nő összevérezte a maga kezét, hogy csapdába csalja. És a bal kezét kente be. De ha tényleg csőbe akarta húzni, akkor nem a jobb kezét vérezte volna össze? Hiszen az emberek túlnyomó többsége jobbkezes. Nem a nagy számok törvénye alapján cselekedett volna?

Visszafordultam az asztal felé, ahonnan üveges tekintetek meredtek rám.– Említette korábban, hogy az áldozat résnyire nyitotta ki az ajtót, majd beengedte magát –

folytattam. – Látta az arcát?– Egyáltalán nem.– Mit látott akkor?– A szemét. A bal szemét.– Sikerült egyáltalán megpillantania az arca jobb oldalát? Például akkor, amikor elment

mellette?– Nem. Az ajtó mögött volt.– Ez az! – kiáltott fel Levin izgatottan. – A nő már sérült volt, amikor ő odaért. Elbújt

előle, aztán amikor elment előtte, bepancsolt neki egyet. A sérülések az arca jobb oldalán voltak, és ez azt diktálta, hogy a bal kezére kellett kennie a vért.

Bólintottam, mert Levin érvelése logikus volt.– Rendben – fordultam vissza az ablakhoz, s ismét elkezdtem fel-alá járkálni. – Azt

hiszem, ez működni fog. Tehát Louis, azt mondta nekünk, hogy látta már korábban ezt a nőt néhány bárban, de még egyszer sem volt vele. Így hát tulajdonképpen idegennek tekinthető. Miért tenne ilyesmit, Louis? Ahogy maga mondja, miért állítana csapdát?

– Pénzért.De nem Roulet volt az, aki válaszolt, hanem Dobbs. Elfordultam az ablaktól, és az

ügyvédre néztem. Tisztában volt vele, hogy nem volt itt az ideje a közbekotyogásnak, de szemmel láthatóan nem érdekelte.

– Nyilvánvaló – folytatta Dobbs. – Pénzt akar tőle meg a családjától. A polgári keresetet valószínűleg épp most iktatják, miközben beszélünk. A bűnügyi vádemelés csupán előjáték a keresethez, vagyis a pénzköveteléshez. Valójában erre utazik.

Visszaültem a helyemre és Levinre néztem. Találkozott a tekintetünk.– Ma a bíróságon láttam egy képet erről a nőről – mondtam. – Az arca fele pépesre volt

verve. Azt akarja mondani, hogy erre alapozzuk a védelmünket, miszerint ő tette ezt saját magával?

Levin kinyitotta a mappát és előhúzott egy papírlapot. Annak a bizonyíték gyanánt szolgáló fényképnek volt a fekete-fehér fénymásolata, amit Maggie McPherson mutatott meg nekem a bíróságon Reggie Campo feldagadt arcáról. Levin forrása jó volt, de nem elég jó ahhoz, hogy megszerezze neki a valódi fényképeket. A nyomozó átcsúsztatta a másolatot az asztalon, Dobbs és Roulet elé.

– A meghallgatáson láthatjuk majd az eredeti fényképeket is – mondtam. – Csúnyábbak ennél, sokkal csúnyábbak, és ha a maga sztorija alapján vágunk neki, akkor az esküdtszéknek. feltéve, hogy eljut egyáltalán az ügy az esküdtszék elé, el kell fogadnia azt, hogy ő csinálta mindezt önmagával.

A fénymásolatot tanulmányozó Roulet-t figyeltem. Ha ő volt is az, aki megtámadta Reggie Campót, egyetlen rezdüléssel sem árulta el, miközben a saját kézimunkáját tanulmányozta. Semmit nem lehetett leolvasni az arcáról.

– Tudja, mit? – szólaltam meg. – Szeretem azt hinni, hogy jó ügyvéd vagyok és jó szónok, ha az esküdtszékről van szó. De még nekem is nehezemre esik elhinni ezt a sztorit.

Kilenc

A konferenciateremben most Raul Levin vette át a szót. Megbeszéltük a részleteket útban az óváros felé, s jómagam eközben elfogyasztottam a marhahúsos szendvicsemet is. Rácsatlakoztattam a mobiltelefonomat az autóban lévő kihangosítóra, és megkértem a sofőrömet, hogy vegye fel a fülhallgatóját. Munkába állása első hetén vettem neki egy iPodot. Levin tájékoztatott az ügy alapjairól, éppen csak annyiról, ami ahhoz kellett, hogy az első körben kikérdezzem az ügyfelemet. Most Levinen volt a sor, hogy átvegye a terepen az irányítást és végigzongorázza az ügyet, a rendőrségi jelentéseket és a helyszíneléskor talált bizonyítékokat használva arra, hogy darabokra szedje Louis Roulet verzióját, és hogy bemutassa, mire számíthatunk az ügyészség részéről. Azt akartam, hogy legalább az elején Levin legyen az, aki ezt megteszi, mert ha a védelem a „jó zsaru-rossz zsaru” fázisba ér, én akartam lenni az, akiben Roulet megbízik, és akit kedvel. Én akartam lenni a „jó zsaru”.

A forrásától beszerzett rendőrségi jelentések mellett Levin saját jegyzeteket is készített. Nála volt minden anyag, amire a védelem nyilvánvalóan jogosult, és amit meg is kap a nyomozási eljárás során, de rendszerint hetekbe telt, amíg a bírósági csatornákon mindezt be tudtuk szerezni, nem pedig órákba, mint amennyire Levinnek volt szüksége. Beszéd közben a tekintetét ezeken a dokumentumokon tartotta.

– Tegnap éjjel 10.11-kor az LAPD kommunikációs központja 911-es vészhívást kapott a White Oak sugárút hetvenhatos szám, kétszáztizenegyes ajtószám alatt hivatalosan lakó Regina Campótól. Arról tett bejelentést, hogy egy támadó behatolt az otthonába és megtámadta. A járőrök azonnal reagáltak a segélykérésre, és 10.17-kor érkeztek a helyszínre. Gondolom, nyugodt estéjük lehetett, mert ez meglehetősen gyors reakcióidő. Legalábbis az átlagosnál gyorsabb. Akárhogy is, a járőrök a parkolóban találkoztak Ms. Campóval, aki azt mondta nekik, hogy a támadás után kimenekült az apartmanból. Tájékoztatta a járőröket, hogy két szomszédja, nevezetesen Edward Turner és Ronald Atkins a lakásában tartózkodnak, és fogva tartják a támadót. Santos járőr behatolt a lakásba, ahol megtalálta a gyanúsított támadót, akit később Mr. Roulet-ként azonosítottak, s aki a padlón feküdt, Turner és Atkins fogságában.

– Az volt az a két buzeráns, akik rajtam ültek! – vágott közbe Roulet.Roulet-ra néztem, s láttam, hogy harag suhan át az arcán.– A járőrök őrizetbe vették a gyanúsítottat – folytatta Levin, mintha félbe sem szakították

volna. – Mr. Atkins.– Álljunk meg egy percre! – szóltam közbe. – Hol találták meg a padlón? Melyik

szobában?– Nem esik szó róla. Roulet-ra néztem.– A nappaliban voltam. Nem messze a bejárati ajtótól. Igazság szerint nem is jutottam el

magamtól a nappaliig. Levin lejegyzetelt magának valamit, majd folytatta:– Mr. Atkins egy nyitott pengéjű rugós kést adott át a járőrnek, amiről azt állította, hogy a

padlón találta, a támadó mellett. A kollégák megbilincselték a gyanúsítottat, s mentőt hívtak, hogy ellássák mind Campo, mind Roulet sérüléseit. Ez utóbbinak horzsolás volt a fején, és gyenge agyrázkódást kapott. Campót átszállították a Szent Kereszt kórházba további kezelésre, és hogy fényképeket készíthessen róla a bizonyítékokat rögzítő technikus. Roulet-t őrizetbe vették és a Van Nuys-i börtönbe vitték át. Ms. Campo lakását a helyszínelés idejére lezárták, az ügyet pedig a Völgy körzetéből Martin Booker nyomozó kapta meg.

Levin kiterítette az asztalra a Regina Campo sérüléseiről készített rendőrségi felvételeket. Szemből és profilból fényképezték le, és két közeli felvétel is készült a nyakán lévő zúzódásról meg egy az álla alatti szúrásnyomról. A másolat minősége gyenge volt, s tisztában

voltam azzal, hogy a fénymásolatokat nem érdemes hosszasabban tanulmányozni. Az azonban szemet szúrt, hogy valamennyi arcsérülés Campo arcának jobb oldalán volt. Roulet igazat mondott ezzel kapcsolatosan. A nőt vagy bal kézzel ütötte meg többször valaki, vagy pedig ő maga tette ezt a saját jobb kezével.

– A kórházban készültek a képek, ahol Ms. Campo vallomást is tett Booker nyomozónak. Röviden az áll benne, hogy elmondása szerint körülbelül 8.30-kor ért haza vasárnap éjjel, és egyedül tartózkodott otthon, amikor körülbelül 10.00-kor kopogtak az ajtaján. Mr. Roulet egy Ms. Campo által ismert személyként mutatkozott be, ezért kinyitotta az ajtót. A támadó az ajtónyitáskor azonnal megütötte, s ő hátraesett, befelé a lakásba. A támadó behatolt, majd becsukta, és bezárta az ajtót. Ms. Campo megpróbálta megvédeni magát, de a támadó még legalább kétszer megütötte, és ő a földre került.

– Mekkora baromság! – kiáltott fel Roulet.Öklével az asztalra csapott, és felpattant; széke a lendülettől hátragördült, majd hangosan

nekicsapódott az üvegablaknak.– Hé, csak nyugodtan! – figyelmeztette Dobbs. – Még betöröd az ablakot, az pedig olyan

lenne, mintha repülőn lennénk. Mindannyian kirepülünk innen, és odalent landolunk.Senki nem mosolyodott el a viccesnek szánt megjegyzés hallatán.– Louis, üljön vissza! – kértem higgadtan. – Ez csupán rendőrségi jelentés, sem több, sem

kevesebb. Nem feltétlenül ez az igazság. Csupán egy személy igazságról alkotott elképzelése. Azért vagyunk most itt mindannyian, hogy szemügyre vegyük az ügyet, és lássuk, mivel állunk szemben.

Roulet visszagördítette a székét az asztalhoz, s további tiltakozás nélkül lehuppant rá. Biccentettem Levinnek, aki folytatta. Nyugtáztam magamban, hogy Roulet már rég nem akként a jámbor áldozatként viselkedik, akivel aznap korábban a zárkában találkoztam.

– Ms. Campo azt állította, hogy az őt megtámadó férfi ökle egy fehér ruhadarabbal volt betekerve, amikor megütötte.

Az asztal felett Roulet kezére pillantottam, de sem duzzanatot, sem zúzódást nem láttam rajta. A bekötözött ököllel valóban elkerülhette ezeket az árulkodó sérüléseket.

– Felvették a bizonyítékok közé? – kérdeztem.– Igen – válaszolta Levin. – A jelentés vérrel szennyezett textilszalvétaként írja le. Az

anyag és a vér elemzése folyamatban van.Bólintottam és Roulet-ra néztem.– A rendőrök megvizsgálták vagy lefényképezték a kezét? Roulet bólintott.– A nyomozó szemügyre vette mindkét kezemet, de képet senki sem készített.Bólintottam és megkértem Levint, hogy folytassa.– A támadó lovagló ülésben rátelepedett Ms. Campóra a padlón, majd egyik kezével

megragadta a nyakát – folytatta. – A támadó közölte Ms. Campóval, hogy meg fogja erőszakolni, és egy cseppet sem érdekli, hogy eközben ő élő vagy holt lesz-e. Az áldozat nem válaszolt, mivel a gyanúsított fojtogatta, de amikor enyhített a szorításon, közölte, hogy együttműködik vele.

Levin újabb fénymásolatot csúsztatott az asztalra. Egy láthatóan borotvaéles, fekete nyelű rugós kést ábrázolt. Ez magyarázatot adott a korábbi képen az áldozat nyakán látott sérülésre.

Roulet magához húzta a fénymásolatot, és alaposan szemügyre vette. Lassan megrázta a fejét.

– Ez nem az én késem – jelentette ki. Nem válaszoltam, Levin pedig folytatta:– A gyanúsított és az áldozat felállt, majd a gyanúsított felszólította a nőt, hogy mutassa az

utat a hálószobába. A gyanúsított mindvégig az áldozat mögött maradt, és a nyaka bal oldalának szegezte a kést. Ahogy Ms. Campo befordult a lakás két hálószobájához vezető rövid folyosóra, megperdült a zárt térben, és nekilökte támadóját a mögötte lévő nagyméretű padlóvázának. A támadó elbotlott a vázában, így az áldozat ki tudott törni, és a bejárati ajtó

felé rohant. Amikor rádöbbent, hogy a támadója utolérheti az ajtónál, berohant a konyhába, és felkapott a pultról egy üveg vodkát. Amikor a támadó útban a bejárati ajtó felé elhaladt a konyha mellett, Ms. Campo kilépett a sötétből, és erős ütést mért a tarkójára, amitől a támadó a padlóra került. Ms. Campo ezután átlépett a földön heverő férfin, és kinyitotta a bejárati ajtót. Kirohant, majd a Turner és Atkins által közösen használt első emeleti lakásból felhívta a rendőrséget. Turner és Atkins felmentek az áldozat lakásába, ahol rá is találtak a padlón heverő, még mindig eszméletlen támadóra. Folyamatosan szemmel tartották, miközben az idegen kezdett magához térni, és egészen a rendőrség megérkezéséig a lakásban maradtak.

– Hihetetlen! – szólalt meg Roulet. – Hogy itt ülök, és végig kell ezt hallgatnom! Nem tudom elhinni, hogy ez történt velem. NEM ÉN TETTEM! Olyan ez, mint valami rossz álom. Az a nő hazudik! Ő egy.

– Ha az egész hazugság, akkor ez lesz életem legkönnyebb ügye – szakítottam félbe. – Darabokra szedem, és az óceánba szórom a maradványait. De tudnunk kell, hogy mit mesélt, mielőtt felállítjuk a csapdáinkat és a nyomába eredünk. Ha pedig úgy gondolja, hogy nehéz mindezt végighallgatnia, akkor várja csak meg, amíg eljutunk a tárgyalásig, s az egész napokig fog tartani, nem pedig percekig. Uralkodnia kell magán, Louis! Emlékeznie kell arra, hogy eljön a maga ideje is. Mindig eljön a védelem ideje.

Dobbs kinyújtotta a karját, és kedves, apás gesztussal megpaskolta Roulet karját. A fiatalember elhúzta a kezét.

– Igen, átkozottul igaz, hogy a nyomába fog eredni! – közölte velem Roulet indulatosan, s az asztalon át a mellkasom felé szegezte a mutatóujját. – Azt akarom, hogy minden lehetséges eszközzel eredjen a nyomába!

– Ezért vagyok most itt, és a szavamat adom, hogy megteszem. Most hadd tegyek fel néhány kérdést a kollégámnak, mielőtt végzünk itt!

Vártam, hátha van még Roulet-nak valami mondanivalója. Nem volt. Hátradőlt a székében, s összekulcsolta a kezét.

– Végeztél, Raul? – kérdeztem.– Egyelőre. Még mindig dolgozom a jelentéseken. Holnap reggelre megkapom a 911-es

hívás átiratát, és még máshonnan is várok anyagot.– Remek! Mi a helyzet a nemierőszak-vizsgálattal?– Nem került rá sor. Booker jelentésében az áll, hogy az áldozat elutasította, mivel nem

történt meg.– Mi az a nemierőszak-vizsgálat? – szólt közbe Roulet?– Kórházi eljárás, melynek során mintákat vesznek a megerőszakolt áldozat testén található

testnedvekből, szőrszálakból és szövetrostokból – válaszolta Levin.– De hát nem erőszakoltam meg! – kiáltott fel Roulet. – Egy ujjal sem nyúltam.– Igen, tudjuk – szakítottam ismét félbe. – Nem ezért kérdeztem. Repedéseket keresek az

állam verziójában. Az áldozat azt állította, hogy nem erőszakolták meg, ám a bejelentése nyilvánvalóan szexuális indíttatású bűncselekményről szólt. A rendőrség rendszerint ragaszkodik a nemi erőszak vizsgálathoz, még akkor is, ha az áldozat azt állítja, hogy nem bántalmazták szexuálisan. Mégpedig azért, mert előfordul, hogy az áldozatot valójában mégis megerőszakolták, csak túlságosan megalázónak érzi bevallani, vagy megpróbálja elleplezni a bűntett mértékét a férje vagy valamelyik családtagja elől. Rutineljárásról van szó, s az a tény, hogy a nő képes volt kibeszélnie magát alóla, talán jelentőséggel bírhat számunkra.

– Nem akarta, hogy kimutassák benne az első fickó DNS-ét – szólalt meg Dobbs.– Talán – válaszoltam. – Számos dolgot jelenthet. Ám megeshet, hogy valóságos

repedésről van szó. Folytassuk, Raul! Van valami információ arról a fickóról, akivel Louis látta a nőt?

– Nem, semmi. Egyetlen aktában sem szerepel.– A helyszínelők mit találtak?

– Még nem érkezett meg hozzám a jelentés, de azt az információt kaptam, hogy az ügy szempontjából semmilyen jelentősebb bizonyítékot nem tártak fel az apartman átvizsgálása során.

– Ez jó hír. Nem is vagyok meglepve. Mi a helyzet a késsel?– Vér- és ujjnyomok vannak rajta. De erről sem kaptam még semmit. Valószínű azonban,

hogy nem járnak utána a tulajdonos kilétének. Ezt a fajta összecsukható kést bármely horgászvagy kempingboltban be lehet szerezni.

– Mondom, hogy nem az én késem! – tiltakozott ismét Roulet.– Azt kell feltételeznünk, hogy rajta lesznek a kést a rendőröknek átadó férfi ujjlenyomatai

is – állapítottam meg.– Atkinsnek – segített ki Levin.– Helyes, Atkinsnek – ismételtem, majd Louishoz fordultam. – De az sem lepne meg, ha a

maga ujjlenyomatai is rajta lennének. Nem tudhatjuk, mi történt, amíg eszméletlen volt. Ha a nő összevérezte a maga kezét, akkor valószínűleg arra is volt alkalma, hogy az ujjlenyomatait felvigye a késre.

Roulet helyeslően bólintott, s megint mondani készült valamit, de nem hagytam rá időt.– Van valami a vallomásában arról, hogy aznap este korábban járt a Morgan’s-ben? –

kérdeztem Levintől.A nyomozó megrázta a fejét.– Nem, az áldozat kikérdezése a kórházi ambulancián történt, nem hivatalos környezetben.

Alapszintű információszerzésnek indult, és nem kérdezték ki az este korábbi időszakáról. A nő nem említette meg sem a fickót, sem a Morgan’s-t. Csak annyit mondott, hogy 8.30-ra ért haza. A rendőrök arról kérdezték, hogy mi történt 10.00-kor. Nem igazán mentek bele abba, hogy mit csinált korábban. Biztos vagyok benne, hogy mindenre sor kerül a nyomozás ellenőrzési szakaszában.

– Rendben, amennyiben visszamennek hozzá és hivatalosan is kihallgatják, kérem az átiratot.

– Rajta vagyok. Ha megteszik, videofelvételt is készítenek róla.– Ha a helyszínelés is készít videót, akkor azt is akarom. Látni akarom, hol lakik.Levin bólintott. Tudta jól, hogy színházat játszom az ügyfél és Dobbs előtt, hogy azt a

látszatot keltsem, hogy uralom az ügyet, és a tűzben lévő valamennyi vasat a kezemben tartom. A valóságban azonban nem volt szükség arra, hogy ilyesmiket közöljek Raul Levinnel. Pontosan tudta, mi a dolga, és mit kell megszereznie nekem.

– Rendben, mi van még? – kérdeztem. – Van kérdése, Cecil? Dobbs szemmel láthatóan meglepődött a hirtelen ráirányuló figyelemtől. Gyorsan megrázta a fejét.

– Nem, nem, részemről minden rendben. Nagyon jól mennek a dolgok. Jól haladunk.Fogalmam sem volt arról, hogy mit ért „haladás” alatt, de nem firtattam.– Szóval mit gondol? – kérdezte Roulet.A fiatalemberre néztem, s egy hosszú pillanatig kivártam, mielőtt válaszoltam volna.– Úgy vélem, hogy az állam kemény menetet indított maga ellen. Maga ellen szól, hogy a

nő lakásában találták meg, valamint a kés és a nő sérülései. Szintén maga ellen szól, hogy feltehetően a nő vére volt a maga kezén. Mindehhez hozzájön még, hogy a fényképek rendkívül hatásosak. És természetesen a kezükben lesz a nő vallomása. Mivel soha nem láttam még ezt a nőt, és nem is beszéltem vele, nem tudhatom, mennyire lesz meggyőző.

Ismét elhallgattam, némi hatásszünetet tartottam, s csak azután folytattam:– De igen sok minden van, ami nincs a kezükben: a betörés ténye, a gyanúsított DNS-e,

indíték, mi több, a gyanúsítottuk előélete makulátlan. Számos oka lehetett annak, megmagyarázható oka, hogy maga abban az apartmanban tartózkodott. Ezenfelül.

Elnéztem Roulet és Dobbs mellett, ki az ablakon. Az Anacapa mögött lenyugvó nap rózsaszínre és lilára színezte az eget. Minden látványon túltett, amit én valaha is láttam az irodám ablakából.

– Ezenfelül micsoda? – sürgetett Roulet, aki képtelen volt kivárni, amíg magamtól folytatom.

– Ezenfelül itt vagyok magának én. Maggie McFierce-et már leállítottam az ügyről. Az új ügyész jó, de tapasztalatlan, és korábban még soha nem találkozott olyasvalakivel, mint amilyen én vagyok.

– Szóval mi a következő lépésünk? – kérdezte Roulet.– Raul számára az a következő lépés, hogy végzi a dolgát, megtud mindent, amit csak lehet

erről az állítólagos áldozatról, és arról, miért hazudta, hogy egyedül volt. Meg kell tudnunk, ki ő, és ki az ő titokzatos embere, s azt, hogy ez mit jelent a mi ügyünkben.

– És maga mit szándékozik tenni?– Én az ügyésszel foglalkozom. Összehozok vele valamit, megpróbálom megtudni, mik a

tervei, hogy eldönthessük, melyik úton induljunk el. Kétségem sincs afelől, hogy képes vagyok kiharcolni az ügyészi hivatalnál, hogy lefokozzuk ezt az ügyet olyasmire, amit maga beismerhet, és a háta mögött tudhat. Ám mindez kompromisszummal jár. A maga.

– Már megmondtam. Nem fogok.– Tudom, mit mondott, de meg kell hallgatnia. Talán ki tudok harcolni egy peren kívüli

megegyezést, szóval tulajdonképpen nem is kell kimondania a „bűnös vagyok” szót, de úgy látom, az állam nem fogja teljes mértékben veszni hagyni ezt az ügyet. Bizonyos mértékig felelősséget kell vállalnia a történtekért. Valószínűleg el tudja kerülni a börtönbüntetést, de meglehet, hogy valamiféle közszolgálatra kötelezik. Tessék, kimondtam. Ez az első tanóra. Több is lesz. Mint ügyvédje, köteles vagyok elmondani önnek mindent, és gondoskodni arról, hogy tisztában legyen a lehetőségeivel. Tudom, ez nem az, amit akar vagy amit hajlandó megtenni, de kötelességem, hogy tájékoztassam a lehetőségekről. Rendben?

– Igen. Rendben.– Természetesen, ahogy mindannyian tudjuk, az ön részéről bármilyen engedmény azt

jelenti, hogy ha Ms. Campo polgári pert indít, az nagy port kavar. Így hát gondolom, ön is rájött már, hogy a bűnvádi pertől való szabadulás valószínűleg jóval többe kerül majd magának, mint az én ügyvédi honoráriumom.

Roulet megrázta a fejét. A beismerő vallomás már ebben a stádiumban sem volt opció.– Tisztában vagyok a lehetőségeimmel – mondta végül. – Ön teljesítette a kötelességét. De

nem vagyok hajlandó egyetlen centet sem fizetni neki olyasmiért, amit nem követtem el. Nem fogok beismerő vallomást tenni, és nem is pereskedem olyasmi miatt, amit nem tettem meg. Ha tárgyalásra kerül sor, meg tudja nyerni?

Egy másodpercig fogva tartottam a tekintetét, s csak azután válaszoltam.– Nos, remélem, ön is tisztában van azzal, hogy nem tudhatom, mi merül még fel a

jövőben, így nem garantálhatok előre semmit, ám az alapján, amit most tudok, azt mondhatom, hogy igen, meg tudom nyerni ezt az ügyet. Efelől nincs kétségem.

Biccentettem Roulet felé, s azt hiszem, reményt láttam megcsillanni a tekintetében. Ő is meglátta a szikrát.

– Van egy harmadik lehetőség is – szólalt meg Dobbs. Roulet-ról Dobbsra néztem, s azon tűnődtem, vajon milyen csavarkulcsot készül bedugni a franchise gépezet fogaskerekei közé.

– És mi lenne az? – kérdeztem.– Mi magunk nyomozunk a nő után. Esetleg néhány emberünkkel segítjük Mr. Levin

munkáját. Ezer szálon indulunk el, és felállítjuk a saját, hihető elméletünket meg bizonyítékainkat, amit bemutatunk az ügyészségnek. Még azelőtt kihúzzuk a kígyó méregfogát, hogy tárgyalásra kerülne a sor. Megmutatjuk ennek a zöldfülű ügyésznek, hogy hol fogja vitán felül elveszíteni az ügyet, és rávesszük, hogy ejtse el valamennyi vádat, még

mielőtt szakmailag megalázó helyzetbe hozza magát. Mindehhez hozzájön még az is, hogy biztos vagyok abban, ez az ügyész az irodavezetőjének dolgozik, és fogalmazzunk így, gyanítható, hogy némi politikai nyomásra is szükségünk lesz. Egészen addig alkalmazzuk ezt a taktikát, amíg számunkra kedvezően nem alakulnak a dolgok.

Szívem szerint bokán rúgtam volna Dobbsot az asztal alatt. A terve megfelezte volna életem legnagyobb ügyvédi díját, ráadásul az ügyfél pénzének nagy részét odadobta volna a nyomozóknak – beleértve a sajátját is. Ez a tanács csak egy olyan ügyvédtől származhatott, aki még életében nem vett részt bűnvádi eljárásban.

– Érdekes ötlet, ám rendkívül kockázatos – válaszoltam higgadtan. – Ha szétrobbantja a vádat, és még a tárgyalás előtt megmutatja nekik, hogy milyen módon, akkor a kezükbe nyomja a részletes forgatókönyvet arról, hogy mit lépjenek és mit ne a tárgyaláson. Nem szeretném ezt megtenni.

Roulet egyetértően bólintott, ám Dobbs némiképp meghökkent.Úgy döntöttem, egyelőre ennyiben hagyom a dolgot, s majd később megbeszélem

Dobbsszal, amikor az ügyfél nem lesz jelen.– Mi a helyzet a médiával? – kérdezte Levin, s magamban megköszöntem neki, hogy témát

váltott.– Így van! – csapott le a kérdésre Dobbs, aki immár maga is alig várta, hogy másról

beszéljünk. – A titkárnőm azt mondta, hogy már két újság és két tévéadó is felkeresett bennünket.

– Valószínűleg még többen is lesznek – feleltem.Nem említettem, hogy Dobbsnál az üzeneteket Lorna Taylor hagyta, mégpedig az én

kérésemre. Az ügy még nem keltette fel a média érdeklődését, leszámítva azt a szabadúszó operatőrt, aki az első meghallgatáson felbukkant. De azt akartam, hogy Dobbs, Roulet és az anyja azt higgyék, bármelyik pillanatban a sajtó érdeklődésének középpontjába kerülhetnek.

– Nem akarunk publicitást – jelentette ki Dobbs.– Ez a lehető legrosszabb lenne, amit csak kaphatunk.

Úgy tűnt, a család ügyvédje profi az alapigazságok hangoztatásában.– Minden médiamegkeresést hozzám kell irányítani! – szögeztem le. – Én kezelem majd a

médiát, és a legjobb, amit tehetünk, hogy nem foglalkozunk vele.– De csak kell mondanunk valamit, hogy megvédjük! – tiltakozott Dobbs.– Nem, nem kell mondanunk semmit. Ha beszél az ügyről, azzal legitimálja. Ha belemegy

a médiával való beszélgetés nevű játékba, akkor életben tartja a sztorit. Az információ oxigén. Anélkül pedig elhal minden. Nekem az a véleményem, hogy hagyjuk elhalni. Vagy legalábbis várjuk ki azt a pillanatot, amikor semmiképp sem kerülhetjük meg őket. Ha ez megtörténik, kizárólag egyetlen ember nyilatkozik Louis nevében. Mégpedig én.

Dobbs vonakodva bár, de bólintott. Roulet-ra mutattam.– Semmilyen körülmények között nem beszél riporterrel, még azért sem, hogy a vádakat

tagadja! Ha felveszik magával a kapcsolatot, akkor hozzám küldi őket. Érti?– Igen.– Remek!Úgy döntöttem, épp elég volt ennyi az első találkozóra. Felálltam.– Louis, most hazaviszem.Ám Dobbs nem volt hajlandó ilyen gyorsan kiengedni markából az ügyfelét.– Tulajdonképpen Louis édesanyja engem is meghívott vacsorára – mondta. – Majd én

elviszem, hiszen ugyanoda megyünk.Egyetértően bólintottam. Úgy látszik, a bűnügyi védőügyvédet soha nem hívják meg

vacsorázni.– Rendben – jelentettem ki. – De ott találkozunk. Azt akarom, hogy Raul nézzen körül

nála, Louis pedig még tartozik azzal a csekkel, amiről korábban beszéltünk.

Ha azt gondolták, hogy megfeledkeztem a pénzről, akkor még sok mindent meg kellett tanulniuk velem kapcsolatban. Dobbs Roulet-ra nézett, aki beleegyezően bólintott. Dobbs ezután odabiccentett nekem.

– Jó tervnek tűnik – mondta. – Találkozunk Louisnál.Tizenöt perccel később már a Lincoln hátsó ülésén utaztam Levinnel. Egy ezüstszínű

Mercedest követtünk, amely Dobbst és Roulet-t szállította. Útközben felhívtam Lornát is. Csak egyetlen fontos üzenetet kaptam, mégpedig Gloria Dayton ügyészétől, Leslie Faire-től. Az üzenet csupán annyi volt, hogy áll az alku.

– Szóval – szólalt meg Levin, amikor befejeztem a hívást – mit gondolsz valójában?– Úgy gondolom, hogy rengeteg pénzt kereshetünk ezen az ügyön, és hamarosan meg is

kapjuk az első adagot. Sajnálom, hogy át kellett rángatnom téged ide. Nem akartam azt a benyomást kelteni, hogy minden csak a csekkről szól.

Levin bólintott, de nem mondott semmit. Néhány másodperc múlva folytattam:– Még nem tudom biztosan, hogy mit gondoljak – mondtam. – Bármi is történt abban az

apartmanban, gyorsan történt. Ez pedig némi előnyt ad nekünk. Nincs erőszaktétel, nincs DNS. Ez pedig okot ad némi reményre.

– Némiképp Jesus Menendezre emlékeztet, csak DNS nélkül. Emlékszel rá?– Igen, de nem szívesen.Megpróbáltam nem gondolni azokra az ügyfeleimre, akik a fellebbezés reménye nélkül

vannak börtönben, és akik számára nem maradt semmi más, csak az előttük álló évek, hogy töprengjenek a múlton. Minden egyes ügyemnél megteszek minden tőlem telhetőt, de néha előfordul, hogy nincs mit tenni. Jesus Menendez ügye is ezek közé tartozott.

– Mennyi időd van ezzel foglalkozni? – kérdeztem, visszaterelve a beszéd fonalát a jelen ügyre.

– Van néhány dolgom, de át tudom ütemezni őket.– Sokat kell ezen dolgoznod. El kell menned azokba a bárokba. Mindent tudni akarok a

fickóról és a nőről is. Pillanatnyilag igen egyszerűnek tűnik az ügy. Lekapcsoljuk a nőt, és letudtuk az ügyet.

Levin bólintott. Az ölében tartotta az aktatáskáját.– Nálad van a fényképezőgéped?– Mint mindig.– Készíts néhány képet Roulet-ról, ha a házhoz érünk. Nem akarom, hogy a rendőrségi

képével kérdezősködj róla a bárokban. Rontana a helyzeten. Tudsz szerezni a nőről olyan képet, amin nincs összeverve az arca?

– Megszereztem a jogosítványképét. Nemrégiben készült.– Remek! Kérdezz körbe róluk! Ha találunk egy tanút, aki látta, amint tegnap éjjel odament

a Morgan’s-ben Roulet-hoz, akkor megütöttük a főnyereményt.– Én is úgy gondoltam, hogy ezzel kezdem. Adj egy hetet! Még a meghallgatás előtt

megkereslek.Bólintottam. Néhány percre elcsendesedtünk, mindkettőnk gondolatai az ügy körül

forogtak. Beverly Hills luxuslakásai között haladtunk át, olyan negyedek felé, ahol a valódi pénz várt ránk.

– Tudod, mit gondolok még? – szólaltam meg újra. – Pénzt és minden mást félretéve azt hiszem, van esély arra, hogy nem hazudik. A sztorija elég nyakatekert ahhoz, hogy akár igaz lehet.

Levin halkan elfüttyentette magát.– Azt hiszed, esetleg megtaláltad az ártatlan embert? – kérdezte.– Ez lenne az első – válaszoltam. – Ha tudom ezt ma reggel, akkor az ártatlan emberre

vonatkozó díjszabásról tájékoztatom: ha ártatlan vagy, többet kell fizetned, mivel sokkal nehezebb megvédeni és tisztázni.

– Milyen igaz!Eljátszottam a gondolattal, hogy talán ártatlan ügyféllel van dolgom, s ez azonnal felvetette

a járulékos veszélyeket is.– Tudod, mit mondott az apám az ártatlan ügyfelekről?– Azt hittem, az apád meghalt, amikor hatéves voltál.– Igazából öt. Még a temetésére sem vittek el.– És ötéves korodban mesélt neked az ártatlan ügyfelekről?– Nem, egy könyvben olvastam, jóval azután, hogy elment. Azt írta, a legfélelmetesebb

ügyfél, amit egy ügyvéd valaha kaphat, az az ártatlan ügyfél. Mert ha elcseszed, és börtönbe kerül, az egész életedben nyomasztani fog.

– Ezt így leírta?– Tulajdonképpen ez volt a lényege. Azt írta, hogy az ártatlan ügyfélnél nincs köztes út.

Nincs egyezkedés, nincs vádalku, nincs szürke mező, csupán egyetlen ítélet létezik. Fel kell írnod az NB-t a játék-táblára. Nincs más ítélet, csak a „nem bűnös”.

Levin elgondolkodva bólintott.– A dolog lényege, hogy az öregem átkozottul jó ügyvéd volt, és egyáltalán nem szerette az

ártatlan ügyfeleket – folytattam. – És azt hiszem, én sem szeretem őket.

Tíz

Március 17., csütörtök

Az első hirdetésben, amit életemben betettem a telefonkönyvbe, az állt, hogy „Bármilyen ügyet, bármikor, bárhol!”, ám néhány év múlva megváltoztattam a szöveget. Nem azért, mert a kamara tiltakozott miatta, hanem azért, mert nekem nem tetszett. Igényesebb lettem. Los Angeles megye olyan hepehupás, mint egy gyűrött pokróc, amely négyezer négyzetmérföldet takar le a sivatagtól egészen a Csendes-óceánig. Több mint tízmillió ember küzd az élettérért ezen a pokrócon, és közöttük szép számmal akadnak olyanok is, akik úgy döntöttek, a bűnözés a legcélravezetőbb ebben a küzdelemben. A legutóbbi bűnözési statisztikák szerint közel százezer erőszakos bűncselekményt követnek el minden egyes évben a megyében. Tavaly száznegyvenezer letartóztatás történt, s ebből ötvenezer volt kábítószerrel kapcsolatos vagy szexuális vonatkozású. Tegyük még hozzá minden évben az ittas vezetéseket, s kétszer is megtölthetünk egy sportarénát a potenciális ügyfelekkel. Amit azonban nem szabad elfelejteni, hogy nem az olcsó ülőhelyekről akarjuk az ügyfeleket, hanem azokra pályázunk, akik az ötvenyardos vonal mentén ülnek. Azokat keressük, akiknek pénz van a zsebében.

Amikor a bűnözőket elkapják, beszippantja őket az igazságszolgáltatási rendszer, melynek negyvennél is több bírósága a Burger Kinghez hasonló hálózatot képez a megyében, készen arra, hogy kiszolgálják a rendszert – vagyis tálcán kínálják az elfogottakat. A kőfalakból épített erődítmények az etetővályúk, ahol a jog nagyvadjai összegyűlnek és lakmároznak. Az okos vadász pedig gyorsan megtanulja, merre találhatók a leggazdagabb vadászmezők, ahol a fizető ügyfelek legelnek. A vadászat azonban csalóka is lehet. A bíróságok ügyfélbázisa nem feltétlenül tükrözi a körülöttük lévő környezet társadalmi-gazdasági struktúráját. A comptoni, a downey-i és a Kelet-Los Angeles-i bíróságok rendszeresen biztos fizető ügyfeleket produkáltak számomra. Ezeket az ügyfeleket rendszerint kábítószer-kereskedelemmel vádolták, ám az ő pénzük legalább annyira kóser, mint egy Beverly Hills-i tőzsde svindleré.

Tizenhetedike reggelén a comptoni bíróságon kezdtem, Dárius McGinley-t képviselve az ítélethozatalnál. A visszaeső bűnözők egyben visszajáró ügyfeleket jelentenek, és McGinley-re mindkettő igaz volt, mint ahogy ügyfeleim többségére is. Amióta ismertem, most tartóztatták le hatodszorra kokainárusítás miatt. Ezúttal a Nickerson-kertben csípték fülön, annak a lakásépítési projektnek a végtermékében, melyet lakóinak nagy része csak Nixon-kertként ismert. Bárkit is kérdeztem, senki nem tudta, hogy az elnevezés az eredeti név rövidítése-e, vagy pedig ama elnök emlékére adományozták a lakótelepnek, aki akkor volt hivatalban, amikor az apartmankomplexum és a drogpiac fel- és kiépült. McGinley-t akkor tartóztatták le, amikor saját kezűleg adott át tucatnyi becsomagolt anyagot egy kábítószerügyekkel foglalkozó zsarunak. Akkoriban óvadék ellenében, feltételesen volt szabadlábon, miután két hónappal korábban egy pontosan ugyanilyen bűntettért már letartóztatták. Ezenfelül négy korábbi kábítószer-terjesztéssel kapcsolatos feljelentés is szerepelt a priuszán.

Nem állt jól McGinley szénája, aki mindössze huszonhárom éves volt. Miután annyiszor kisiklott a rendszer karmai közül, annak most elfogyott vele szemben a türelme. A kalapács lecsapni készült. Bár korábban McGinley-t csak próbaidővel, közmunkával és fogdában eltöltött idővel babusgatták, az ügyész ezúttal nem volt hajlandó engedni a börtönbüntetésből. A beismerő vallomásra és a bűnbánatra vonatkozó valamennyi egyezkedésünk kiinduló- és végpontja börtönbüntetés volt. Nem volt alku. Az ügyész hajthatatlan maradt, és késznek mutatkozott boldogan tárgyalásra vinni mindkét ügyet: eltökélte magát, hogy ítéletet és tíznél több évnyi börtönbüntetést akar.

A választás nehéz volt, ugyanakkor egyszerű. Az állam kezében volt valamennyi ütőkártya. Jelentős mennyiségű kábítószer kézből kézbe adása során érték tetten. A valóság az volt, hogy a tárgyalás hiábavaló fáradozás lett volna. Ezzel McGinley is tisztában volt. Valójában az a tény, hogy háromszáz dollár értékű kristályosított kokaint akart eladni egy zsarunak, legalább három évet fog követelni az életéből.

Mint a város déli részében élő oly sok fiatal férfi ügyfelem esetében, a börtön McGinley életének is nyilvánvalóan számításba vett része volt. Úgy nőtt fel, hogy tudta, egyszer bekerül. Az egyetlen kérdés csak az volt, mikor és mennyi időre, és hogy elég hosszú ideig él-e ahhoz, hogy túlélje odabent. Az évek során a számos fogdabeli találkozás alatt megtanultam, hogy McGinley egyfajta személyes filozófiát alakított ki, amit a rapzenész Tupac Shakur élete és halála inspirált; azé a gengszterköltőé, akinek rímei hordozták azoknak az elhagyatott utcáknak a reménységét és reménytelenségét, melyeket McGinley otthonának nevezett. Tupac megjósolta saját erőszakos halálát is. Los Angeles déli része tele volt olyan fiatalemberrel, akik ugyanezt a víziót hordozták magukban.

McGinley is közéjük tartozott: hosszú versszakokat szavalt Tupac CD-iről. Rendszeresen elmagyarázta nekem a gettó dalszövegeinek tényleges jelentését. Olyan dolgokra tanított, amiket nagyra értékeltem. McGinley csak egyike volt azon számos ügyfelemnek, akik közös hittel vallották a „Gengszterek palotája” elnevezésű helyet ég és fold között, ahol előbb-utóbb minden gengszter kiköt. McGinley számára a börtön pusztán közbeeső állomás volt az ide vezető úton, és ő készen állt rálépni erre az útra.

– Befekszem, megerősödöm, okosabb leszek, aztán visszajövök – közölte velem.Mint ahogy azt is, hogy vágjak csak bele, és fogadjam el a felkínált alkut. Ötezer dollárt

fizetett nekem – nem kérdeztem tőle, honnan szerezte –, s én visszamentem az ügyészhez, egyetlen üggyé gyúrtam össze két függőben lévő balhéját, és McGinley elismerte a bűnösségét. Az egyetlen dolog, amit valaha is kért tőlem, hogy próbáljam meg kiharcolni, hogy egy közeli börtönbe kerüljön, mert így nem kell az anyjának és három kisgyerekének túl sokat utaznia ahhoz, hogy meglátogassák.

Amikor bejelentették a tárgyalás kezdetét, Dániel Flynn bíró smaragdzöld palástban jött ki a szobájából, ami álszent mosolyt késztetett a teremben lévő számos jogász és bírósági alkalmazott arcára. Köztudott volt, hogy a bíró évente kétszer viseli a zöld palástot: Szent Patrik napján és a Notre-Dame Harcos írjei és a Dél-kaliforniai Trójaiak összecsapása előtti pénteken. A comptoni bíróság ügyvédei maguk között csak Danny fiúként emlegették, mégpedig a következő kontextusban: „az egyszer biztos, hogy Danny fiú egy érzéketlen ír fasz”, nemdebár?

A törvényszolga bejelentette az ügyet, én pedig felálltam és bemutatkoztam. McGinley-t behozták a mellékajtón, narancssárga kezeslábasában, csuklóján és derekán lánccal megállt mellettem. Egyetlen hozzátartozója sem ült a teremben, hogy végignézze a tárgyalását. Engem leszámítva teljesen egyedül volt.

– Pálinkás jó reggelt önnek, Mr. McGinley! – szólalt meg Flynn erős ír akcentussal. – Tudja, milyen nap van ma?

A földre sütöttem a tekintetemet. McGinley elmotyogta a választ:– Az ítélethozatalom napja.– Az is. De én Szent Patrik napjáról beszélek, Mr. McGinley. Az ír hagyomány szerint ez a

vigasság napja.McGinley kicsit félrefordult, és rám nézett. Az utcaléthez megvolt a maga esze és tudása,

de az élethez nem. Nem értette, mi történik, hogy ez most az ítélkezési folyamatnak a része, vagy csak a fehér ember iránta tanúsított megvetésének egyfajta megnyilvánulása. El akartam neki mondani, hogy a bíró érzéketlen és valószínűleg rasszista. Ehelyett azonban odahajoltam hozzá, és a következőt súgtam a fülébe:

– Csak nyugi! Ez egy seggfej.

– Tisztában van a neve eredetével, Mr. McGinley? – kérdezte a bíró.– Nem, uram.– Érdekli?– Nem igazán, uram. Gondolom, valami rabszolgatartónak a neve. Miért érdekelne, ki volt

az a kurafi?– Elnézést kérek, bíró úr! – vágtam közbe gyorsan. Ismét Mc-Ginley-hez hajoltam. –

Dárius, csillapodj! – suttogtam. – És vigyázz a szádra!– Szívatni akar! – válaszolta a védencem, a suttogásnál kissé hangosabban.– És még nem mondta ki az ítéletet! Fel akarod rúgni az alkut? McGinley ellépett

mellőlem, s felnézett a bíróra.– Elnézést kérek a csúnya beszédért, bíró úr! Az utcáról jövök.– Azt látom – vágta rá Flynn. – Nos, szégyen, hogy így érez a felmenőivel kapcsolatosan.

Ám ha magát nem érdekli a neve eredete, akkor engem sem. Térjünk hát vissza az ítélethozatalhoz, és küldjük magát börtönbe, rendben?

Utolsó mondatát kifejezetten vidáman közölte, mintha csak Disneylandbe küldené McGinley-t, a világ legmókásabb helyére.

Ezek után az ítélethozatal gyorsan ment. Az ítéletet megelőzően összegyűjtött nyomozati anyagban nem volt semmi olyan, amit már ne tudott volna mindenki. Dárius McGinley-nek tizenegy éves kora óta mindössze egyetlen szakmája volt, mégpedig a kábítószer-kereskedés. Egyetlen igazi családja volt: a banda. Soha nem szerzett jogosítványt, mégis BMW-vel járt. Soha nem nősült meg, bár három kisgyerek apja volt. Ugyanaz a régi történet volt, ugyanabban a megszokott körforgásban, ami a megye bíróságain naponta vagy tucatszor előkerül. McGinley egy olyan közegben élt, ami csak a tárgyalóteremben találkozott az amerikai társadalom többségével. Nem volt egyéb, mint apró csavar a gépezetben. A gépezetnek pedig működnie kellett. Flynn a korábban kialkudott három-öt éves börtönbüntetésre ítélte, s felolvasta hozzá az összes standard jogi szöveget, ami a beismerő vallomással járt együtt. A tárgyalóteremben lévők szórakoztatására – bár csak a saját emberei mentek bele a játékba – ismét ír akcentussal adta elő a műsort. Aztán vége lett.

Tudtam, hogy McGinley halált és pusztítást árul crack formájában, s valószínűleg számtalan erőszakos tettet és egyéb bűncselekményt követett el, amiért soha nem kapott büntetést, ám ennek ellenére sajnáltam. Úgy éreztem, ő is újabb áldozat azok közül, akiknek a gengszterkedésen kívül soha az életben nem adatott más esély. Nem ismerte az apját, s hatodikos korábban kimaradt az iskolából, hogy kitanulja a kábítószer-kereskedelmet. Hibátlanul összeszámolta a pénzt a kricsmikben, de soha életében nem látott számlatömböt. Nem járt a tengerparton, Los Angelesen kívül pedig pláne nem. Most pedig olyan buszon utazik először, melynek ráccsal vannak ellátva az ablakai.

Mielőtt visszavezették volna a zárkába, hogy előkészítsék a börtönbe való átszállításra, kezet ráztam vele. Az ő mozgását korlátozta a derekára erősített lánc, mindamellett sok szerencsét kívántam neki. Ez olyasvalami, amit csak kevés ügyfelemmel teszek meg.

– Nem kell parázni! – válaszolta. – Visszajövök.Efelől szemernyi kétségem sem volt. Bizonyos szempontból Dárius McGinley ugyanolyan

franchise ügyfél volt, mint Louis Roulet. Roulet legnagyobb valószínűség szerint egylövéses ügyfél. Ám az évek során az az érzésem támadt, hogy McGinley egyike lesz azoknak a törzsügyfeleimnek, akiket „annuitásos kliens”-nek nevezek. Ő lesz az az ajándék, ami vég nélkül ad – egészen addig, amíg képes meghazudtolni az esélyeit, és életben marad.

A táskámba raktam McGinley aktáját, s miközben már a következő ügyet szólították, elindultam az ajtó felé. A tárgyalótermen kívül Raul Levin várt rám a zsúfolt előcsarnokban. Megbeszéltük a találkozót, hogy átvegyük mindazt, amit a Roulet-ügyben kiderített. Kénytelen volt lejönni Comptonba, mert aznapra nagyon sűrű volt a programom.

– Pálinkás jó reggelt! – üdvözölt Levin eltúlzott ír akcentussal. – Észrevetted te is?

– Igen, kiverte a biztosítékot nálam is. Nem kicsit rasszista a fickó, nem igaz?– És megússza, mivel azóta, hogy a bíróságokat egyetlen megyei körzetbe vonták össze, a

neve mindenhol felkerül a szavazócédulákra. Még ha a comptoniak egyként fellázadnának, és ellene szavaznának is, a nyugatiak akkor is semlegesítenék őket. El van cseszve.

– Először is, hogy kerülhetett a pulpitusra?– Hát, megkapod a jogi diplomádat, aztán a megfelelő adományokat adod a megfelelő

embereknek, és már bíró is vagy. A kormányzó nevezte ki. Az egyetlen kemény menet az első újraválasztás megnyerése. Ő megnyerte. Nem hallottál még a Flynn-sztoriról?

– Nem.– Imádni fogod. Mintegy hat évvel ezelőtt nevezte ki a kormányzó Flynnt. Ez még az

egyesítés előtt történt. Akkoriban a bírákat annak a körzetnek a szavazói választották, ahol dolgoztak. A Los Angeles megyét felügyelő bíró ellenőrizte az életrajzát, és igen gyorsan rájött, hogy a fickónak bár rengeteg politikai kapcsolata van, nem párosul hozzá sem tehetség, sem törvényszéki gyakorlat. Flynn lényegében hivatali jogász volt. Valószínűleg nem talált magának bíróságot, ahol befogadták volna, nem is beszélve valami kézzelfogható ügyről. Így hát a bíróság elnöke betuszkolja ide, le, a comptoni ítélőszékre, mivel az a szabály, hogy a pulpitusra történő kinevezés után egy évvel választáson kell megerősíteni a kinevezést. Úgy okoskodik, hogy Flynn el fogja kúrni, feldühíti a helyieket, azok pedig kiszavazzák. Egy év, aztán kénytelen odébbállni.

– És nincs több fejfájás miatta.– Pontosan. Csakhogy nem így történt. Abban az évben a választási jelentkezési időszak

első napjának első órájában Fredrica Brown besétált a törvényszolga hivatalába, és beadta a papírjait, hogy indul Flynn ellen. Ismered a belvárosi Freddie Brownt?

– Személyesen nem, de hallottam már róla.– Mint a környéken mindenki.– Amellett, hogy átkozottul jó védőügyvéd, fekete és nő, rendkívül népszerű a helyiek

körében is. Öt az egyhez vagy még annál is nagyobb arányban lenyomta volna Flynnt.– Akkor hogy az ördögbe tudta megtartani Flynn a székét?– Épp most akarok rátérni. Freddie-vel a szavazólistán senki más nem mert ringbe szállni.

Miért vesződjenek az egésszel, amikor úgy is ő az abszolút befutó? Bár az is érdekes, hogy miért akart bíró lenni, amikor az kevesebb fizetéssel jár. Akkoriban védőügyvédként bőven hat számjegyű fizetéssel kalkulálhatott.

– És mi történt?– Az történt, hogy néhány hónappal később, a jelentkezés lezárásának utolsó órájában

Freddie visszaballagott a törvényszolga hivatalába és visszavonta a jelentkezését.Levin bólintott.– Így hát Flynn ellenfél nélkül indult, s megtarthatta a székét – állapította meg.– Pontosan. Aztán megtörtént az egyesítés, és azóta sem képesek kirobbantani innen.Levin határozottan felháborodottnak tűnt.– De hát ez nonszensz! Valami alkut kellett kötniük, de azzal meg a választási törvényeket

sértették meg.– Csak akkor, ha be tudod bizonyítani az alku létezését. Freddie mindig is hangoztatta,

hogy nem fizették le, és semmilyen más egyéb, Flynn által kiagyalt terv részese nem volt azért, hogy a fickó a székben maradhasson. Azt mondja, egyszerűen meggondolta magát, és kihátrált, mert rájött, hogy nem tudná fenntartani a korábbi életszínvonalát a bírói fizetésből. De mondok neked valamit: Freddie mindig iszonyatosan jól szerepel, amikor Flynn ítélőszéke elé kerül.

– És ezt nevezik igazságszolgáltatási rendszernek.– Igen, ezt.– Mit gondolsz Blake-ről?

A kérdésnek előbb-utóbb fel kellett vetődnie. Mindenki erről beszélt. Róbert Blake-et – a film- és televíziós színészt – egy nappal korábban a Van Nuys-i legfelsőbb bíróságon a felesége meggyilkolásával vádolták meg. Az ügyészség és a Los Angeles-i rendőrség egy újabb hatalmas médiadurranást vesztett el, és bárhova is ment az ember, mindenhol ez volt az egyes számú beszédtéma. A média és azon embereknek a többsége, akik a gépezeten kívül éltek és dolgoztak, nem értették. Nem az volt a kérdés, hogy Blake tette-e vagy sem, hanem az, hogy elég bizonyítékot tudtak-e bemutatni a tárgyaláson ahhoz, hogy elítéljék érte. Két teljesen különböző dologról volt szó, ám az ítéletet követően kialakuló közbeszéd összemosta őket.

– Hogy mit gondolok? – kérdeztem vissza. – Azt hiszem, csodálom az esküdtszéket, amiért képes volt mindvégig a bizonyítékokra koncentrálni. Ha nem volt bizonyíték, akkor nem volt. Gyűlölöm, amikor az ügyészség azt képzeli, hogy puszta józan észjárás alapján kiharcolhat egy ítéletet, azzal a felkiáltással, hogy „ha nem ő volt, akkor ki más lehetett?!” Hagyjanak már békén ezzel a hülyeséggel! Ha el akarnak ítélni egy embert és egész életére rács mögé dugni, akkor legalább álljanak elő azzal a kibaszott bizonyítékkal. Ne abban reménykedjenek, hogy az esküdtszék kezességet vállal a hülyeségeikért.

– Ezt úgy mondtad, mint egy valódi védőügyvéd.– Hé, a védőügyvédekből élsz, pajtás! Ezt ne felejtsd el! Szóval ne foglalkozz Blake-kel!

Féltékeny vagyok, és már unom, hogy állandóan ezt hallgatom. A telefonban azt mondtad, jó híreid vannak számomra.

– Így igaz. Hova szeretnél menni, hogy nyugodtan tudjunk beszélni és megnézni, amit összeszedtem?

Az órámra pillantottam. Volt még egy előtárgyalásom a büntetőtörvényszék épületében, a belvárosban. Tizenegyre ott kellett lennem, és nem hagyhattam ki, mivel azt előző nap már megtettem. A tárgyalás után fel kell mennem Van Nuysba, hogy először találkozzak Ted Mintonnal, az ügyésszel, aki átvette Maggie McPhersontól a Roulet-ügyet.

– Nincs időm elmenni sehova – válaszoltam. – Szerezzünk egy kávét, és üljünk be a kocsimba! Nálad van a cucc?

Válasz helyett Levin csupán megkopogtatta aktatáskája oldalát.– De mi lesz a sofőröddel?– Ne aggódj miatta!– Akkor menjünk!

Tizenegy

Miután beszálltunk a Lincolnba, megkértem Earlt, hogy menjünk egy kört, és keressünk egy Starbucksot. Kávéra volt szükségem. – Errefelé nincs sehol Starbucks – válaszolta Earl.

Tudtam, hogy Earl a környéken született, de elképzelhetetlennek tartottam, hogy az országban – de talán az egész világon – van olyan hely, ahol egymérföldes körzetben nincs Starbucks. Kávéra volt szükségem.

– Rendben. Akkor csak induljunk el, és keressünk egy helyet, ahol árulnak kávét. Csak ne menjünk túl messzire a bíróságtól! Vissza kell még jönnünk, hogy kitegyük Rault.

– Így lesz.– És Earl! Tedd fel a fülhallgatót, amíg itt hátul megbeszélünk egy ügyet, rendben?Earl beizzította az iPodját, és a fülébe illesztette a fülhallgatót. A Lincolnnal Acacia felé

vette az irányt, kávét keresve. Hamarosan meghallottuk a sofőrülés felől hátraszűrődő hiphop zene bádogízű hangzását, s Levin kinyitotta az elülső ülés háttámlájába szerelt lehajtható asztalkán az aktatáskáját.

– Rendben, mit hoztál nekem? – kérdeztem. – Ma találkozom az ügyésszel, és több ászt akarok a kezemben tudni, mint amennyi neki van. Hétfőn lesz a perkezdő tárgyalás.

– Azt hiszem, lesz itt néhány ászunk – biztatott Levin. Elrendezett néhány dolgot az aktatáskában, aztán nekifogott a prezentációnak.

– Rendben – vágott bele –, kezdjük az ügyfeleddel, aztán rátérünk Reggie Campóra. A fickód meglehetősen nyeszlett. Néhány parkolási és gyorshajtási bírságon kívül. úgy tűnik, nem tud megszabadulni tőlük, ráadásul kifizetni sem képes őket, nem találtam róla semmit. Átlagos mintapolgár.

– Mi van a bírságokkal?– Az elmúlt négy évben kétszer is hagyta, hogy kifizetlenül felhalmozódjanak a

parkolójegyei meg még néhány gyorshajtási bírság. Mindkét alkalommal végrehajtási parancsot adtak ki ellene, de a kollégád, C. C. Dobbs közbelépett, hogy kifizesse őket.

– Örülök, hogy C. C. jó valamire. Feltételezem, a kifizetés alatt a bírságokra gondolsz, nem a bírók lefizetésére.

– Reméljük. Ezt leszámítva, csupán egyetlen folt látható Roulet radarján.– És mi az?– Az első találkozón, amikor tájékoztattad arról, hogy mire számíthat az üggyel

kapcsolatban, szóba került, hogy elvégzett egy évet az UCLA jogi karán, és ismeri a rendszert. Nos, ellenőriztem. Látod, a tevékenységem fele abból áll, hogy megpróbálom kitalálni, ki hazudik és ki a legnagyobb hazudozó a csordában. Így hát szinte mindent ellenőrzők. Ami az esetek többségében pofonegyszerű dolog, hiszen most már mindent digitalizálnak.

– Jól van, értem. Szóval mi a helyzet a jogi egyetemmel? Hazugság volt?– Úgy tűnik. Ellenőriztem a tanulmányi irodánál, és az derült ki, hogy soha nem is

iratkozott be az UCLA jogi karára.Elgondolkodtam ezen. Dobbs volt az, aki előhozta a jogi egyetem témáját, Roulet pedig

csupán bólintott. Furcsa hazugság volt mindkettőjük részéről, hiszen nem nagyon származott semmi hasznuk belőle. Ez elgondolkodtatott a hazugság mögött rejlő pszichológián. Hozzám lett volna valami köze? Azt akarták, hogy azt higgyem, Roulet egyenrangú velem?

– Szóval, ha egy ilyen dologgal kapcsolatban hazudik. – mondtam ki hangosan a gondolatomat.

– Pontosan – válaszolta Levin. – Azt akartam, hogy tudj róla. De azt is hozzá kell tennem, hogy mind ez idáig csupán ennyi áll Mr. Roulet mérlegének negatív oldalán. Lehet, hogy

hazudott a jogi egyetemről, de úgy tűnik, nem hazudott a történetével kapcsolatban, vagy legalábbis azokkal a részletekkel kapcsolatban, amit le tudtam ellenőrizni.

– Mesélj!– Nos, az aznap éjjeli útvonala ellenőrizhető. Találtam szemtanúkat, akik beazonosították a

Nat’s Northban, a Morgan’s-ben és aztán a Lámpagyújtogatóban, bingó, bingó, bingó. Pontosan azt tette, amit mesélt nekünk. Egészen a megivott martiniig. Négy teljes pohár és közülük legalább egy olyan, amit befejezetlenül hagyott ott a bárban.

– Ilyen jól emlékeztek rá? Még arra is emlékeztek, hogy nem itta meg az italát?Mindig gyanakszom, ha tökéletes emlékezettel találkozom, mert ilyesmi nem létezik. S

nekem az a munkám, hogy megtaláljam a hibát a tanúk emlékezetében. Ha valaki túl sok mindenre emlékszik, azonnal ideges leszek; különösen akkor, ha a tanú a védelemhez tartozik.

– Nem, csupán az egyik pincérnő emlékezetére hagyatkozva mondtam. Viszont van itt valami, amit egyszerűen imádni fogsz, Mick! És jobban teszed, ha engem is imádsz érte, mert egy lepedőmbe került.

Aktatáskája aljáról egy bélelt tokot húzott elő, ami apró DVD-lejátszót rejtett. Láttam már ilyet repülőgépen másoknál is, és megfordult a fejemben, hogy be kellene szerezni az autóba is egyet. Jól jönne a sofőrömnek, amíg rám várakozik, mialatt én a bíróságon vagyok. És időről időre valószínűleg nekem is jól jönne az ehhez hasonló esetekben.

Levin elkezdett betölteni egy DVD-t. Ám mielőtt elindíthatta volna a lejátszást, az autó megállt, én pedig felnéztem. Egy Central Bean nevű hely előtt parkoltunk le.

– Szerezzünk kávét, aztán megnézzük, mit találtál! – javasoltam. Megkérdeztem Earlt, hogy kér-e valamit, de elhárította az ajánlatot. Levin és én kiszálltunk, s bementünk az üzletbe. Szerencsénkre rövid sor várakozott a kávéspult előtt. A várakozási idő alatt Levin elmesélte, miképp jutott a DVD-hez, amit meg akartunk nézni a kocsiban.

– Bent voltam a Morgan’s-ben, ahol beszélni akartam ezzel a Janice nevű pincérnővel, de lerázott azzal, hogy először a menedzserrel kell egyeztetnem. Így hát hátraballagtam az irodájához, ő pedig megkérdezte, hogy pontosan mit is akarok megtudni Janice-től. Volt valami furcsa a fickóban. Tudod, azon tűnődtem, miért akar olyan sokat tudni. Aztán, amikor előállt az ajánlattal, egyszerre megértettem. Elmesélte, hogy tavaly akadt némi problémájuk a pult mögött. Kisebb lopások történtek a pénztárgépből. Legalább tucatnyi pincérnő dolgozik náluk egy héten, és képtelen volt rájönni, melyiküknek enyves a keze.

– Így hát felszereltetett egy kamerát.– Ahogy mondod. Rejtett kamerát. El is kapta a tolvajt, és habozás nélkül kirúgta. De az

ötlet annyira bevált, hogy megtartotta a szerkezetet. A rendszer este nyolctól hajnali kettőig rögzít mindent. Az időt is mutatja. Egy szalagra négy éjszakányi anyagot tud felvenni. Ha bármilyen hiány adódik, egyszerűen kiválasztja a megfelelő kazettát és ellenőrzi. Mivel heti számvitelt készítenek, két kazettát cserélget, így mindig rendelkezésére áll egy teljes heti filmadag.

– És megvolt neki a szóban forgó éjszaka hanganyaga is?– Igen, meg.– És ezer dollárt akart érte.– Igen.– A zsaruk pedig nem tudnak róla?– Még el sem jutottak a bárig. Mind ez idáig csupán Reggie sztorija mentén haladnak.

Bólintottam. Ez egyáltalán nem lepett meg. Túl sok olyan ügy szakad a zsaruk nyakába, melyeket alaposan és teljesen ki kell vizsgálniuk. Amúgy is halálosan le vannak terhelve. Ebben az ügyben pedig rendelkezésükre állt az áldozat, aki egyben szemtanú is, az áldozat lakásán fülön csípett gyanúsított, az áldozat vére a gyanúsítotton, és még a használt fegyver is. Nem volt okuk tovább nyomozni.

– De minket a bár érdekel, nem pedig a kassza – vetettem fel.

– Tisztában vagyok vele. Azonban a pénztárgép a bárpult mögötti falra van felszerelve. A kamera pedig a kassza felett, a mennyezeten lévő füstdetektorban van. A hátsó fal pedig csupa tükör. Belenéztem a filmanyagba, és igen gyorsan rájöttem, hogy a tükörből az egész bárt be lehet látni. Csupán megfordítva. Átmásoltattam a kazettát DVD-re, mert így jobban tudunk babrálni a képekkel. Tudod, mire gondolok, nagyításra, fókuszálásra meg effélékre.

Ránk került a sor. Jómagam egy extra nagy kávét rendeltem tejszínnel és cukorral, Levin pedig egy palack ásványvizet. Frissítőinkkel visszaballagtunk a kocsihoz. Megkértem Earlt, hogy ne induljon el addig, amíg meg nem nézzük a lemezt. Autózás közben tudok ugyan olvasni, de attól tartottam, ha Levin lejátszójának apró képernyőjét kell bámulnom folyamatosan, miközben a megye déli részének hepehupás útjain zötykölődünk, felkavarodik a gyomrom.

Levin elindította a DVD-t, s elkezdte kommentálni a látottakat.Az apró képernyő felülről ábrázolta a Morgan’s négyszögletes alakú bárpultját. Két

pincérnő volt műszakban, mindketten fekete farmert és mell alatt csomóra kötött fehér inget viseltek, mely lapos hasakat, piercingelt köldököket és a farzseb felett a derékrésznél kikandikáló tetoválásokat engedett látni. Ahogy Levin korábban mondta, a kamerát a bár hátsó része és a kassza felé irányították, ám a pénztárgép mögötti tükörfalon jól látszottak a pultnál ülő kuncsaftok. Megpillantottam Louis Roulet-t is, amint egyedül leül a pulthoz a felvételen látható tér kellős közepén. A bal alsó sarokban képkocka-számláló volt, a jobb alsóban pedig dátum és időkijelző. Ez utóbbi szerint március hatodika volt, este 20.11.

– Ott van Louis! – kommentálta Levin. – Amott pedig Reggie Campo.Babrált valamit a lejátszó gombjaival, és megállította a felvételt. Aztán balra tolta a képet,

így annak jobb széle került a középpontba. Jobbra, a bárpult rövidebbik oldalán egy nő és egy férfi ült egymással szemben. Levin rájuk fókuszált.

– Biztos vagy benne? – kérdeztem.Jómagam korábban csupán olyan képeket láttam a nőről, ahol csúnyán összezúzott és

dagadt volt az arca.– Igen, ő az. Ő pedig a mi Mr. X-ünk.– Rendben.– Most figyelj!Ismét elindította a lejátszást, s teljes képernyő méretűre nagyította a képet. Aztán

gyorstekerő üzemmódra kapcsolt.– Louis iszogatja a martiniját, beszélget a pincérnőkkel, és vagy egy órán keresztül nem is

nagyon történik más – magyarázta Levin.A notesze egyik lapját ellenőrizgette, melyre megjegyzéseket írt az egyes képkockákhoz. A

megfelelő pillanatban lassította le normál sebességűre a képet, s ismét eltolta a keretet, így újra Reggie Campo és Mr. X került a képernyő középpontjába. Észrevettem, hogy a beépített óra szerint már 20.43-nál járunk.

A képernyőn Mr. X elvett egy csomag cigarettát és egy öngyújtót a pultról, s lecsúszott a bárszékről, aztán jobbra kisétált a kamera felvevőteréből.

– A bejárat felé tart – magyarázta Levin. – Ott van a dohányzásra kijelölt hely.Reggie Campo a tekintetével követte Mr. X-et, majd ő maga is lecsúszott a székről, és

közvetlenül a székeken üldögélő kuncsaftok mögött elindult a bárpult eleje felé. Ahogy elhaladt Roulet mellett, bal keze ujjait végigfutatta a férfi vállán, mintha csak finoman megcsiklandozná. Erre Roulet megfordult, és a továbbhaladó nő után bámult.

– Az első aprócska flört – kommentálta Levin. – A mosdóba tart.– Roulet története szerint nem így zajlott a dolog – szóltam közbe. – Azt magyarázta, hogy

a nő ment oda hozzá, ő adta neki oda a...– Csak nyugalom! – szólt rám Levin. – Tudod, előbb-utóbb ki kell jönnie a budiból.

Vártam hát, és a bárnál üldögélő Roulet-t néztem. Az órámra pillantottam. Egyelőre jól álltam az idővel, de ezúttal nem késhettem le az előtárgyalást. Már amúgy is a végletekig feszítettem a bíró türelmét, amikor előző nap nem jelentem meg.

– Itt is van – szólalt meg Levin.Közelebb hajoltam a képernyőhöz, és figyeltem, amint Reggie Campo visszasétál a bárpult

mentén. Ezúttal azonban, amikor Roulet-hoz ért, bepréselte magát a Roulet és a tőle jobbra lévő férfi közé. Oldalra kellett fordulnia, hogy beférjen közéjük, és nyíltan Roulet jobb karjához passzírozta a mellét. Ritkán látok ennyire nyílt felkínálkozást. Mondott valamit, Roulet pedig közelebb hajolt a nő szájához, hogy jobban hallja. Néhány pillanat múlva bólintott, aztán észrevettem, hogy a nő egy összegyűrt szalvétához hasonló dolgot csúsztat a férfi kezébe. Váltottak még néhány szót, majd Reggie Campo arcon csókolta Roulet-t, és ellépett a pulttól. Visszatért a helyére.

– Csodálatos vagy, Mish! – dicsértem meg a nyomozót, azt a nevet használva, amit akkor adtam neki, amikor először mesélt kusza zsidó és mexikói származásáról. – És azt mondod, hogy a zsaruknak ez nincs meg? – hitetlenkedtem.

– Múlt héten, amikor megszereztem a szalagot, még nem tudtak róla, és még mindig nálam van. Így hát nem, nincs náluk, és valószínűleg nem is tudnak még róla.

A bizonyíték feltárására vonatkozó szabályok értelmében az anyagot azon nyomban át kell adnom az ügyészségnek, ahogy Roulet ellen hivatalosan is vádat emelnek. De még mindig volt némi mozgásterem. Technikailag semmit nem kell addig benyújtanom, amíg biztos nem vagyok afelől, hogy felhasználom a tárgyaláson. Ez számos kiskaput hagyott előttem nyitva, és még több időt adott.

Tudtam jól, hogy a DVD-n lévő anyag fontos, és minden bizonnyal fel fogom használni a tárgyaláson. Pusztán ez az anyag elegendő okot adhat az ésszerű kétkedésre. Szemmel láthatóan ismeretséget mutatott ki az áldozat és állítólagos támadója között, s ezt az állam által felhozott anyag nem tartalmazta. Még fontosabb, hogy olyan helyzetben ábrázolta az áldozatot, melyben a magatartását úgy is lehet értelmezni, mint amely részben felelős a következő eseményekért. Mindez nem azt jelentette, hogy a következmény elfogadható vagy nem büntetendő, de az esküdteket mindig érdeklik a bűnügy hátterében húzódó kapcsolatok és az ügyben szereplő személyek. A felvétel a potenciálisan fekete-fehér prizmán keresztül is nézhető ügyet eltolta a szürke övezetbe. Védőügyvédként pedig a szürke övezetekben éltem.

Ráadásul a DVD olyannyira jó volt, hogy már-már túlságosan is jó, ugyanis alapvetően cáfolta az áldozat ama – a rendőrségnek tett – kijelentését, miszerint nem ismeri az őt megtámadó férfit. Mindez kétségbe vonhatóvá teszi a szavahihetőségét, hiszen hazudott. Csupán egyetlen hazugság kell ahhoz, hogy fejtetőre állítson egy egész ügyet. A felvétel abba a kategóriába tartozott, amit jómagam két lábon járó bizonyítéknak nevezek. Még azelőtt véget vethet az ügynek, hogy egyáltalán tárgyalásra kerülne a sor. Az ügyfelem pedig egyszerűen elsétál.

Vele együtt pedig a fanfáros franchise fizetési nap is. Levin ismét előretekerte a felvételt.– Ezt nézd! – szólalt meg. – Ő és Mr. X. 21.00-kor elválnak. De figyeld csak, ahogy a

fickó feláll!Levin eltolta a képközéppontot, és kinagyította a képet Campóra meg az ismeretlen férfira.

Amikor az időt jelző óra 20.59-et mutatott, lelassítva elindította a felvételt.– Rendben, elkezdenek készülődni – magyarázta. – Figyeld a fickó kezét!Figyeltem. A férfi lehajtotta itala maradékát; erősen hátrahajtott fejjel ürítette ki a poharat.

Ezután lecsusszant a bárszékről, lesegítette Campót a sajátjáról, s jobbra indulva kisétáltak a kamera felvevőteréből.

– Mi az? – kérdeztem. – Mit nem vettem észre?Levin visszapörgette a felvételt egészen addig a pillanatig, amíg az ismeretlen le nem

hajtotta az italát. Ekkor megállította a lejátszást, és a képernyőre mutatott. A férfi bal kezével

megtámasztotta a bárpultot, hogy megőrizze az egyensúlyát, miközben hátrahajolva kiissza a maradék italt.

– Jobb kézzel fogja a poharat – magyarázta Levin. – A balján pedig jól látható a csuklóján lévő óra. Szóval úgy tűnik, a fickó jobbkezes, igaz?

– Igen, és akkor mi van? Mit ad ez nekünk? Az áldozaton lévő sérülések balkezes ütésektől származtak.

– Gondolj arra, amit korábban mondtam neked! Eltűnődtem. Néhány pillanat múlva le is esett.

– A tükör! Minden fordítva látszik. A fickó balkezes! Levin bólintott, és bal kezével beleöklözött a levegőbe.

– Lehet, hogy itt van az orrunk előtt az egész ügy – szólaltam meg. De egyáltalán nem voltam abban biztos, hogy ez annyira jó nekünk.

– Boldog Szent Paddy-napot, haver! – röfögte Levin vaskos ír akcentussal, akiben nem tudatosult, hogy abban a pillanatban talán a zsírosbödön üres alját látom magam előtt.

Hosszan belekortyoltam a forró kávéba, s megpróbáltam kitalálni a felvételhez alkalmazandó stratégiát. Nem láttam módot arra, hogy visszatartsam a tárgyalásig. A zsaruk előbb-utóbb elkezdik az utónyomozást, s így tudomást szereznek róla. Ha visszatartom az anyagot, visszaüthet rám.

– Még nem tudom, hogyan fogom felhasználni – mondtam végül. – De azt hiszem, annyit elmondhatunk, hogy Mr. Roulet, az anyja és Cecil Dobbs rendkívül elégedett lesz veled.

– Említsd meg nekik, hogy a hálájukat mindig kifejezhetik anyagi formában is!– Rendben, van még valami a felvételen? Levin ismét megnyomta az előretekerés gombot.– Nem igazán. Roulet elolvassa a szalvétán lévő infót, és megjegyzi a címet. Aztán még

vagy húsz percig lóg a bárban, majd lelép, s otthagyja az alig megkezdett italát a pulton.Roulet távozásának pillanatában ismét lelassította a képet. A férfi belekortyolt a teli pohár

martiniba, majd a pultra helyezte az italt. A kezébe vette a Reggie Campótól kapott szalvétát, összegyűrte, majd felállás közben a padlóra ejtette. Kisétált a bárból, maga mögött hagyva az italát.

Levin kivette a korongot, majd visszahelyezte a műanyag tokba. Lekapcsolta a lejátszót, s elkezdte elrakni.

– Ennyi van a felvételen, amit itt meg tudok neked mutatni. Előrenyúltam és megpaskoltam Earl vállát. Sofőröm fülében még mindig ott volt a fülhallgató. Kivette az egyiket, és hátranézett.

– Induljunk vissza a bíróságra! – mondtam. – És tedd vissza a dugót!Earl úgy tett, ahogy kértem.– Mi van még? – fordultam Levinhez.– Reggie Campo – válaszolta. – Nem éppen egy Hófehérke a kislány.– Mit tudtál meg róla?– Nem feltétlenül az a lényeg, amit megtudtam. Sokkal inkább az, amit gondolok. Láttad,

hogy viselkedett a felvételen. Az egyik fickó lelép, ő pedig szerelmes üzeneteket firkál egy másik magányos pasinak. Ezenkívül ellenőriztem egyet s mást. Színésznő, de pillanatnyilag nem színésznőként dolgozik. Néhány magánmeghallgatást leszámítva.

Egy profi fotókollázst nyomott a kezembe, amely különböző pózokban és karakterekben ábrázolta Reggie Campót. Az a fajta fényképlap volt, melyet a szereposztóknak szoktak elküldözgetni városszerte. A lapon szereplő legnagyobb kép csupán a fejét mutatta. Ez volt az első alkalom, hogy közelről láttam az arcát a csúf zúzódások és duzzanatok nélkül. Reggie Campo rendkívül attraktív nő volt, és volt valami ismerős az arcában, de nem igazán tudtam hová tenni. Azon tűnődtem, hogy talán valamelyik televíziós show-ban vagy reklámban láthattam. Ellapoztam a montázsról, s átnéztem a szakmai szerepléseit. Olyan műsorokat

sorolt fel, melyeket soha nem néztem, és olyan reklámokban szerepelt, melyekre nem emlékeztem.

– A rendőrségi jelentés szerint jelenleg a Topsail Telemarketingnél dolgozik. Odaát van a székhelyük a Marinán. Ott fogadják a telefonhívásokat és megrendeléseket arról a rakás szemétről, amit késő éjjelente reklámoznak a kereskedelmi csatornákon. Edzőgépekről meg efféle cuccról. Mindenesetre nappali munka. Akkor dolgozik, amikor akar. Az egyetlen furcsaság az, hogy Reggie öt hónapja egyetlen napot sem dolgozott ennél a cégnél.

– Mit akarsz ezzel mondani? Azt, hogy trükközik?– Az elmúlt három éjszaka figyeltem, és.– Mit csináltál?Megfordultam és rámeredtem. Ha egy védőügyvédnek dolgozó magánzsarut rajtakapnak

azon, hogy egy erőszakos bűncselekmény áldozata után szaglászik, annak pokoli ára lehet, és ha úgy alakul, én leszek az, aki megfizeti ezt az árat. Az ügyészségnek semmi egyebet nem kell tennie, minthogy elballag tőlük valaki a bíróhoz, megemlíti a zaklatás és megfélemlítés szavakat, s gyorsabban megvádolnak a bírósági eljárások megsértésével, mint ahogy a Santa Ana szél átszáguldhatna a Sepulveda-hágón. Bűnügyi áldozatként Reggie Campo szent és sérthetetlen, amíg le nem ül a tanúk padjára. Csak ott az enyém.

– Ne aggódj, ne aggódj! – csitított Levin. – Nagyon távolról követtem. Nagyon-nagyon távolról. És örülök, hogy megtettem. A zúzódások, a duzzanatok meg minden más vagy meggyógyult mostanra, vagy pedig rengeteg sminket használ, ugyanis a hölgy tömérdek látogatót fogadott az elmúlt időszakban. Csak férfiakat, s valamennyi egyedül érkezett, mégpedig az éjszaka különböző időpontjaiban. Úgy tűnik, a kisasszony legalább két kuncsaftot megpróbál beilleszteni minden éjjel a táncrendjébe.

– A bárokban szedi fel őket?– Nem, ő maga nem mozdul ki otthonról. Ezek a fickók a törzsvendégei lehetnek, ugyanis

nagyon is jól ismerik hozzá a járást. Felírtam néhány rendszámot. Ha szükséges, meglátogathatom őket, hogy feltegyek néhány kérdést. Készítettem néhány infravörös felvételt is, de még nem írtam ki őket lemezre.

– Nem, egyelőre ne keresd fel egyik fickót sem! Visszajuthat hozzá. Nagyon óvatosnak kell vele lennünk. Nem érdekel, hogy trükközik-e vagy sem.

Belekortyoltam a kávémba, s megpróbáltam kitalálni, hogyan tovább.– Leellenőrizted a nőt, nem? Ugye, nincs priusza?– Így van, tiszta. Arra tippelnék, hogy új a játékban. Tudod, hogy megy ez. Itt vannak ezek

a nők, akik színésznők akarnak lenni, ám túl nagy a harc. Megviseli őket. Valószínűleg úgy kezdte, hogy itt-ott elfogadott némi segítséget néhány fickótól, aztán egy idő után üzlet lett a dologból. Amatőrből profivá vált.

– És ebből semmi sincs a korábban beszerzett riportokban?– Nincs. Mint ahogy már mondtam, a zsaruk nem végeztek túl sok utónyomozást.

Legalábbis még nem.– Szóval, ha amatőrből profivá nőtte ki magát, akkor azt is kitanulhatta, hogyan kell a

Roulet-hoz hasonló fickókat felültetni. Szép kocsival jár, drága ruhákat visel. Láttad amúgy az óráját?

– Igen, Rolex. Ha valódi, akkor csupán a csuklóján tíz lepedőt visel. Ez feltűnhetett a nőnek a bárban. Talán ezért választotta pont őt.

Visszaértünk a bíróságra. El kellett indulnom a belvárosba. Megkérdeztem Levintől, hogy hol parkolt le a kocsijával, s ő a parkoló felé irányította Earlt.

– Nagyon jó! – állapítottam meg. – De ez azt is jelenti, hogy Louis másról is hazudott, nem csak a jogi egyetemről.

– Igen – helyeselt Levin. – Tudta, hogy fizetős játékba kezd a nővel. Erről szólnia kellett volna neked.

– Igen, s én beszélni is fogok vele róla.Lehúzódtunk a járdaszegély mellé odakint, az Acacia egyik fizetős parkolójában. Levin

egy mappát vett elő az aktatáskájából. A mappát gumigyűrű vette körül, amely egy papírlapot is rászorított a fedőlapra. Odanyújtotta felém, s láttam, hogy a papírlap egy majdnem hatezer dollárról kiállított számla a nyolcnapos nyomozási szolgáltatásért és a járulékos költségekért. Az elmúlt fél órában hallottakra alapozva az összeg zsebpénz volt.

– Az aktában mindent megtalálsz, amiről az imént beszéltünk, plusz a Morgan’s videóanyagának másolatát – mondta Levin.

Habozva vettem át a mappát. Az átvétellel beléptem a bizonyítékátnyújtás birodalmába. Ha nem fogadom el, s így minden Levinnél marad, az biztosította volna számomra az ütközőzónát és némi manőverezési lehetőséget, ha belebonyolódom a bizonyíték feltárási huzavonába az ügyésszel.

Az ujjammal megveregettem a számlát.– Odaadom Lornának, s hamarosan kiküldjük a csekket – ígértem.– Hogy van Lorna? Már nagyon rég láttam.Amikor még házasok voltunk, Lorna gyakran utazott velem, és rendszeresen elkísért a

tárgyalásokra is. Néha, amikor sofőrhiányban szenvedtem, ő ült a volán mögé. Levin akkoriban gyakrabban találkozott vele.

– Remekül. Még mindig ugyanaz a Lorna.Levin kinyitotta a kocsi ajtaját, de nem szállt ki.– Akarod, hogy továbbra is rajta maradjak Reggie-n?Jó kérdés volt. Ha beleegyezek, akkor az enyém minden felelősség, ha valami balul sül el.

Mégpedig azért, mert már tudtam, mit csinál a nyomozó. Haboztam, végül mégis bólintottam.– Nagyon távolról. És ne add ki másnak! Csak benned bízom.– Ne aggódj! Magam gondoskodom róla. Másvalami?– A balkezes fickó. Ki kell találnunk, kicsoda ez a Mr. X., és hogy részese volt-e a

játéknak, vagy csupán újabb kuncsaft.Levin bólintott, és bal kezével ismét a levegőbe öklözött.– Rajta leszek.Felvette a napszemüvegét, kinyitotta az ajtót és kiszállt. Visszanyúlt az aktatáskájáért és az

érintetlen ásványvízért, majd elköszönt, és becsukta az ajtót. Követtem a tekintetemmel, amíg az autóját keresve végigballagott a parkolón. Extázisban kellett volna lennem mindattól, amit megtudtam. Egyszerre minden az ügyfelem javára billent, ám valamiért mégis kényelmetlenül éreztem magam, de képtelen voltam megfogalmazni, hogy miért.

Earl lekapcsolta a zenét, s utasításra várt.– Vigyél be a belvárosba, Earl! – kértem.– Meglesz – válaszolta. – A bíróságra?– Igen. És mit hallgattál az imént az iPodon? Hallatszott belőle egy kevés.– Snoopot. Neked is meg kellene hallgatnod.Bólintottam. Los Angeles saját nevelése. És egy korábbi védencem, aki gyilkossági vád

miatt került szembe a gépezettel, de elsétált. Az utcán nem létezik történet, ami ennél inspirálóbb lenne.

– Earl? – szólaltam meg. – A 710-esen menjünk! Késésben vagyunk.Sam Scales hollywoodi szélhámos volt. Internetes bűnözésre specializálódott:

hitelkártyaszámokat és hozzájuk tartozó személyi azonosító adatokat halászott össze, amiket aztán eladott a pénzügyi alvilágnak. A legelső alkalommal, amikor együtt dolgoztunk, azért tartóztatták le, mert hatszáz hitelkártyaszámot és a hozzájuk tartozó azonosítókat – a kártyák lejárati dátumát, a jogos tulajdonosok címét, társadalombiztosítási számát és jelszavát – adott el egy beépült zsarunak.

Scales úgy tett szert a számokra és az információra, hogy e-mailt küldött ki ötezer embernek, akik rajta voltak egy delaware-i székhelyű cég vevőlistáján, mely egy TrimSlim6 nevű súlycsökkentő terméket árusított az interneten keresztül. A cég számítógépéről egy hacker lopta el a listát, aki szabadúszóként időnként bedolgozott Scalesnek. Scales ezután bérelt egy számítógépet, és létrehozott egy ideiglenes e-mail címet, majd hírlevelet küldött ki a listán lévőknek. A Szövetségi Étel és Gyógyszerhivatal tanácsadójaként azonosította magát, és tájékoztatta a levelek fogadóit, hogy visszatérítik a testsúlycsökkentő termék teljes árát a hitelkártyájukra, mivel a hivatal betiltotta a terméket. Azt állította, hogy a Szövetségi Étel és Gyógyszerhivatal terméktesztje bebizonyította, hogy a készítmény nem alkalmas testsúlycsökkentésre. Kijelentette, hogy a termék gyártói beleegyeztek a vásárlások visszatérítésébe, hogy elkerüljék a feljelentéseket. A levelet azzal zárta, hogy megadta a pénzvisszatérítés megerősítéséhez szükséges utasításokat. Ennek értelmében a pénzét visszaigénylőnek meg kellett adnia a hitelkártyája számát, a lejárati dátumát és minden egyéb vonatkozó azonosító adatot.

Az üzenet ötezer fogadójából hatszázan haraptak rá a csalira. Scales ezután interneten felvette a kapcsolatot az alvilággal és megszervezte a személyes átadást: hatszáz hitelkártyaszámot és a hozzájuk tartozó adatokat tízezer dollárnyi készpénzért adta el. Mindez azt jelentette, hogy a számokat napokon belül műanyag kártyákra nyomják, s használatba helyezik őket. Olyan szélhámosság volt ez, ami több millió dollár veszteséget okozhatott.

Az akció azonban elakadt egy nyugat-hollywoodi internetes kávézóban, ahol a kinyomtatott adatokat Scales a vevője kezébe nyomta, és viszonzásképpen készpénzt tartalmazó vaskos borítékot kapott. Amikor kezében a borítékkal és egy koffeinmentes jegeskávéval kisétált az ajtón, a serif embereivel találta szemközt magát. Beépített zsarunak adta el a számait.

Scales azért bérelt fel engem, hogy alkut harcoljak ki neki. Akkoriban harminchárom éves volt, priuszmentes, bár számos jel és bizonyíték utalt arra, hogy soha életében nem volt törvényes munkája. Azzal, hogy sikerült az ügyhöz kirendelt ügyész figyelmét inkább a hitelkártyaszám-lopásokra, semmint a szélhámosság potenciális következményeire irányítanom, sikerült kiharcolnom egy Scales kedvére való peren kívüli megegyezést.Elismerte a bűnösségét a személyes adatokkal való visszaélés kapcsán, aminek eredményeképpen egy év börtönbüntetést, hatvan nap közmunkát és négy év próbaidőt kapott. Ez volt az első alkalom. Három évvel ezelőtt. Sam Scales nem élt a lehetőséggel, amit a börtönmentes büntetés kínált neki. Most újra őrizetben volt, én pedig egy olyan nagymértékű csalási ügyben védtem, melyben a kezdetektől fogva világos volt, hogy semmilyen módon nem tudom megmenteni a börtöntől.

Előző év december 28-án Scales egy közismert cégen keresztül regisztrálta a SunamiHelp.com domain nevet a világhálón. A honlap kezdőoldalára fényképeket tett ki a két évvel korábbi pusztításról és halálesetekről, amikor az Indiai-óceánon egy cunami letarolta Indonézia, Sri Lanka, India és Thaiföld területeinek egy részét. Az oldal arra kérte az oda látogatókat, hogy legyenek szívesek és adakozzanak a SunamiHelpnek, ami a befolyt összeget szétosztja a katasztrófa áldozatainak megsegítésére szerveződő számos ügynökség között. Az oldalra egy Charles tiszteletes néven ismertté vált jóképű fehér férfi fényképe is felkerült, aki a kereszténység tanainak megismertetésén fáradozott Indonéziában. Charles tiszteletes személyes üzenete is felkerült az oldalra, melyben arra kérte a látogatókat, hogy szívből adakozzanak.

Scales okos volt, de nem eléggé. Nem akarta ellopni a honlapra beküldött adományokat. Csupán a hitelkártya-információkat akarta megszerezni, melyekről az adományokat átutalták. A letartóztatását követő nyomozás feltárta, hogy a honlap által megadott számlaszámra küldött valamennyi hozzájárulást valóban továbbították az amerikai Vöröskeresztnek, amit aztán kétséget kizáróan a pusztító cunami áldozatainak megsegítésére fordítottak.

A hitelkártyaszámok és – adatok – melyekről az adományok érkeztek – azonban a pénzügyi alvilághoz kerültek. Scalest akkor tartóztatták le, amikor az LAPD fehérgalléros bűnözést elhárító egységének egyik embere, nevezetesen Roy Wunderlich rátalált a honlapra. Tudva, hogy a katasztrófák mindig előcsalogatják a szélhámosság művészeit a rejtekükből, Wunderlich módszeresen elkezdett olyan honlapneveket beírogatni az internetes keresőbe, melyben a cunami szó el volt gépelve. Jó néhány legitim cunami adományoldal működött a világhálón, s ő ezek különböző variációit gépelte be, azonban mindig rossz helyesírással. Az volt az elképzelése, hogy a szélhámosok is szándékosan gépelik el a szót, amikor létrehozzák a hamis honlapokat azért, hogy olyan potenciális áldozatokat vonzzanak be, akik feltehetően alacsonyabb iskolai végzettségűek. A SunamiHelp.com is a nyomozó által fellelt jó néhány megkérdőjelezhető honlap között volt. A talált oldalak többségét továbbította, a problémát országos szinten vizsgáló FBI-os csapatnak. Ám amikor ellenőrizte a SunamiHelp.com domain regisztrációját, egy Los Angeles-i postafiókra bukkant. Ez kiterjesztette Wunderlich hatáskörét. Munkába lendült. Megtartotta magának a SunamiHelp.com-ot.

A postafiók téves nyomnak bizonyult, ám Wunderlich tántoríthatatlan volt. Szabadjára eresztett egy lufit, ami azt jelentette, hogy kontrollált vásárlást tett. vagy ebben az esetben kontrollált adományt.

A nyomozó húszdolláros adományt juttatott el a megadott bankszámlaszámra egy olyan hitelkártyaszámról, amit aztán napi huszonnégy órában ellenőrzött a Visa hamisításelhárító egysége, akik azonnal értesítették a nyomozót, ha bármilyen pénzmozgás történt a kártyához tartozó számlaszámon. Az adomány átutalásától számított három napon belül egy tizenegy dolláros ebédvásárlás történt a hitelkártyával a Gumbo Pox nevezetű étteremben, a Fairfax és a Harmadik utca találkozásánál lévő Farmers Marketen. Wunderlich tisztában volt vele, hogy egyszerű tesztvásárlás történt. Valami apró és készpénzzel könnyen fedezhető, ha a hamis hitelkártya használója netalán bármi problémába ütközne a vásárlási pontnál.

Az éttermi vásárlást hagyták megtörténni, s Wunderlich meg az elhárító egység négy másik detektívje sebtében kirohant a Farmers Marketre, a régi és új butikok, üzletek és éttermek hosszan elterpeszkedő és mindig zsúfolt kavalkádjához, mely ekképp tökéletes helyszín a hitelkártya-hamisítók működéséhez. A nyomozók szétszóródtak a komplexumban, és parancsra vártak, miközben Wunderlich a telefonján folyamatosan ellenőrizte a kártyahasználatot.

Az első vásárlás után két órával a kontrollszámot ismét használták: egy hatszáz dolláros bőrdzsekit vásároltak vele a Nordstromban. A hitelkártya-művelet jóváhagyását most késleltették, de nem állították le. A nyomozók közbeléptek, és dzsekivásárlás közben tartóztattak le egy fiatal nőt. Ezután egy „lefülelési lánc” nevű folyamat következett, melyben a rendőrség az egyik gyanúsítottól a másikig haladva göngyölítette fel az ügyet, akik egymást feladva juttatták el a nyomozókat a piramis tetején lévőkhöz.

Végül meg is érkeztek a szóban forgó piramis csúcsán ülő emberhez, vagyis Sam Scaleshez. Amikor a sztori berobbant a sajtóba, Wunderlich a csalóra csak Cunami Svengaliként utalt, mivel a szélhámosság oly sok áldozata bizonyult nőnek, akik a honlapon bemutatott jóképű lelkésznek akartak segíteni. A ragadványnév felbőszítette Scalest, aki ezután a beszélgetéseinkben csupán Csudagyerekként emlegette az őt lefülelő nyomozót.

Háromnegyed tizenegyre értem a Büntetőjogi Bíróság épületének tizenharmadik emeletén lévő százhuszonnégyes termébe. A tárgyalóterem azonban üres volt, csak Marianne-t, a bíró adminisztrátorát találtam ott. A termen keresztül odaballagtam hozzá.

– Még mindig aktuális az előtárgyalás? – kérdeztem.– Csak magára várunk. Összehívok mindenkit, és szólok a bírónak.– Haragszik rám?Marianne vállat volt. Nem volt hajlandó a bíró nevében nyilatkozni. Különösen egy

védőügyvédnek. Ám bizonyos módon már így is tudatta velem, hogy a bíró nem túl boldog.

– Scales még mindig ott van hátul?– Ott kell lennie. Nem tudom, hova ment Joe. Megfordultam, visszaballagtam a védelem

asztalához, leültem és várakoztam. Végül kinyílt a zárka ajtaja és Frey, a százhuszonnégyes tárgyalóteremhez kirendelt törvényszolga lépett ki rajta.

– Még mindig ott van hátul az emberem?– Még éppen. Azt hittük, már megint nem dugja ide az orrát. Hátra akar menni?Kinyitotta előttem az acélajtót, s én beléptem egy kis helyiségbe, melyből lépcső vezetett a

tizennegyedik emeleten lévő bírósági börtönig, két másik ajtó pedig a százhuszonnégyes tárgyalóterem még kisebb méretű megőrző celláiba nyílt. Az egyik ajtót üvegtábla fedte. Ez volt az ügyvéd-ügyfél találkozók számára fenntartott helyiség, s jól láttam, hogy Sam Scales egyedül üldögél az üvegfal mögött elhelyezett asztalnál. Narancssárga kezeslábast viselt, csuklóján pedig acélbilincset. Nem kapott lehetőséget óvadékra, hiszen a legutóbbi letartóztatásával egyértelművé vált, hogy megszegte az elítélésekor kapott szabadlábra helyezés szabályait. Az édes alku, amit kiharcoltam számára, épp most készült lefolyni a vécén.

– Végre – jegyezte meg Scales, amikor beléptem.– Úgy mondod ezt, mintha mennél valahova. Készen állsz?– Ha nincs más választásom. Leültem vele szemben.– Sam, mindig van választásod. De hadd magyarázzam el újra! Ezzel most tetten értek,

érted? Akkor kaptak el, amikor olyan embereket akartál lenyúlni, akik azokon akartak segíteni, akiket a jegyzett történelem legnagyobb természeti katasztrófája ért. Három tettestársadat is elkapták, akik az alku értelmében megússzák, ha ellened tanúskodnak. A kezükben van a nálad talált lista a kártyaszámokról. Azt akarom mindezzel mondani neked, hogy a nap végére annyi szimpátiát fog érezni irántad a bíró és az esküdtszék. ha egyáltalán eljutunk odáig, mint amennyit egy erőszakoskodó pedofil iránt éreznének. Talán még kevesebbet.

– Tisztában vagyok mindezzel, de értékes lehetek a társadalom számára. Taníthatnám az embereket. Tegyenek be iskolákba! Tegyenek be klubokba! Adjanak próbaidőt, én pedig figyelmeztetem az embereket arra, hogy mitől óvakodjanak odakint.

– Te vagy az, akitől óvakodniuk kell. Ezzel a legutóbbival elszállt minden esélyed, az ügyészség pedig azt mondja, ez a végső ajánlatuk. Ha nem fogadod el, falhoz fognak állítani. Az egyetlen, amit garantálhatok neked, hogy nem lesz kegyelem.

Oly sok ügyfelem hasonlít Sam Scalesre! Hasztalanul mindig abban reménykednek, hogy van fény az ajtó mögött. És én vagyok az, akinek meg kell értetnie velük, hogy az ajtó ezúttal zárva van, a villanykörte pedig már amúgy is réges-rég kiégett.

– Akkor gondolom, kénytelen vagyok megtenni – mondta Scales, s úgy nézett rám, mintha én lennék a hibás azért, hogy nem tudom kihúzni a csávából.

– Rajtad áll a választás. Ha tárgyalásra akarsz menni, akkor tárgyalásra megyünk. Legalább tíz évet kapsz, plusz azt, ami még a próbaidőből hátramaradt. Ha igazán feldühíted őket, akkor átpasszolhatnak az FBI-nak is, ők pedig ha akarnak, könnyen rád húzhatnak egy államközi szélhámosságot.

– Hadd kérdezzek valamit! Ha tárgyalásra megyünk, nyerhetünk? Majdnem felnevettem, de még maradt bennem némi együttérzés iránta.

– Nem, Sam, nem nyerhetünk. Nem figyeltél arra, amit már két hónapja magyarázok neked? Elkaptak. Ezúttal nem győzhetsz. De itt vagyok, hogy megtegyem azt, amit akarsz. Mint ahogy korábban mondtam, ha tárgyalásra akarsz menni, akkor tárgyalásra megyünk. De el kell mondanom, ha erre kerül sor, akkor az anyádnak ismét fizetnie kell nekem. A mai nap még benne van az árban.

– Mennyit fizetett eddig magának?– Nyolcezret.

– Nyolc lepedőt! Ez a kibaszott nyugdíjára félretett pénze!– Már azon is csodálkozom, hogy egyáltalán van még neki valamije egy olyan gyerekkel,

mint te.Éles pillantást lövellt felém.– Sajnálom, Sam. Nem kellett volna ezt mondanom. Abból, amit elmondott nekem, jó fia

vagy.– Jézus Krisztus, kibaszott jogi egyetemre kellett volna mennem! Maga egy cseppet sem

különbözik tőlem, ugyanolyan szélhámos, mint én. Tudja, mit, Haller? Csupán az egyetemen kapott papír különbözteti meg magát tőlem, ennyi.

Mindig hibáztatják az ügyvédet, ha pénzt kér a munkájáért. Mintha bűn lenne, hogy fizetséget várok el a napi teendőimért.

Scales iménti szavai erőszakos reakciót váltottak volna ki belőlem egy-két évvel a jogi egyetem befejezése után. Ám mostanra már túl sokszor hallottam ezt az inzultust ahhoz, hogy egyszerűen eleresszem a fülem mellett.

– Mit mondhatnék, Sam? Már túl vagyunk ezen a beszélgetésen.Bólintott, és nem válaszolt semmit. Mindezt úgy értelmeztem, hogy elfogadja az ügyész

ajánlatát. Négy év az állami büntetőintézetben és egy tízezer dolláros bírság, amit öt év feltételes szabadlábra helyezés követ. Két és fél év alatt kint lesz, de a feltételes szabadláb igen ingatag állapot egy született szélhámosnak, ha ép bőrrel meg akarja úszni. Néhány perc múlva felálltam, és elhagytam a szobát. Kopogtam a külső ajtón a törvényszolgának, hogy engedjen vissza a tárgyalóterembe.

– Készen áll – szóltam oda neki.Elfoglaltam a helyem a védelem asztalánál, s hamarosan Frey kihozta Scalest is, leültette

mellém. Még mindig meg volt bilincselve. Egy szót sem szólt hozzám. Néhány perc múlva a százhuszonnégyes tárgyalóteremhez kirendelt ügyész, Glenn Bernasconi érkezett meg a tizenötödik emeleti irodájából, s én tájékoztattam, hogy készen állunk elfogadni a peren kívüli megegyezést. Pontosan délelőtt tizenegy órakor Judith Champagne bírónő lépett ki a szobájából a pulpitusra, Frey pedig csendre szólította a tárgyalóteremben lévőket. Az ügyészből lett bírónő aprócska, csinos szőke volt, és legalább azóta ül a pulpituson, hogy nekem megvan az engedélyem. Minden tekintetben a régi iskola követője volt: kemény, de igazságos, s hűbéri birtok gyanánt igazgatta a tárgyalótermét. Néha még a kutyáját is behozta, a Justice nevű németjuhászt, hogy mellette legyen a munkája során. Ha a bírónak lett volna bármi befolyása Sam Scales ítéletére, a védencem nagyon megütötte volna a bokáját. Ezt tudtam tenni az érdekében, akár megértette, akár nem. Az alkuval megmentettem a bírónő haragjától.

– Jó reggelt! – köszöntötte a bírónő a tárgyalóteremben lévőket. – Örülök, hogy sikerült ma ideérnie Mr. Haller!

– Elnézését kérem, bírónő! Tegnap feltartottak Comptonban, Flynn bíró tárgyalótermében.Ennyit mondtam csupán. A bírónő ismerte Flynnt. Mindenki ismerte.– Mégpedig Szent Patrik napj án, mikor máskor? – tette még hozzá.– Igen, bírónő.– Úgy értesültem, peren kívüli megegyezés született a Cunami Svengali-ügyben. –

Azonnal a bírósági jegyzőre pillantott. – Michelle, vedd nyilvántartásba! – Visszanézett az ügyvédekre. – Úgy értesültem, hogy peren kívüli megegyezés született a Scales-ügyben. Helyes ez az információ?

– Helyes – válaszoltam. – Készen állunk a megegyezésre.– Remek!Bernasconi félig felolvasta, félig emlékezetből idézte a jogi szöveget, ami ahhoz kellett,

hogy az alperes beismerő vallomást tehessen. Scales lemondott a jogairól, és elismerte bűnösségét az ellene felhozott vádpontokban. A bűnösség elismerésén kívül egyetlen szót sem

mondott. A bírónő elfogadta a megegyezés feltételeit, és annak megfelelően szabta ki az ítéletet.

– Ön szerencsés ember, Mr. Scales – mondta még, amikor a tárgyalás véget ért. – Úgy hiszem, Mr. Bernasconi meglehetősen nagylelkű volt önnel. Én nem lettem volna.

– Én nem érzem magam olyan szerencsésnek, bírónő – válaszolta Scales.Frey törvényszolga hátulról meglökte a vállát. Scales felállt, és felém fordult.– Gondolom, ennyi volt – mondta.– Sok szerencsét, Sam! – válaszoltam.Az acélajtón keresztül elvezették, s én a tekintetemmel követtem, amíg be nem zárult

mögötte az ajtó. Nem fogtam vele kezet.

Tizenhárom

A Van Nuys-i városháza egy betonpláza, amit kormányzati épületek öveznek. Az egyik végében a Los Angeles-i Rendőrkapitányság Van Nuys-i divíziója található. Az egyik oldalán két bírósági épület áll a nyilvános könyvtár és a városi közigazgatás épületével szemben. A beton- és üvegcsatorna túlsó végében pedig szövetségi hivatal és posta található. A plázában, a könyvtár melletti egyik betonpadon vártam Louis Roulet-ra. A remek idő ellenére a bevásárlóközpont meglehetősen kihalt volt. Nem úgy, mint egy nappal korábban, amikor a hely tele volt a média képviselőivel meg egyéb kullancsokkal és piócákkal, akik mindannyian Róbert Blake és az ügyvédei körül nyüzsögtek, akik a „nem bűnös” ítéletet megpróbálták ártatlansággá dekorálni.

Szép, csendes délután volt, s én általában szeretek a szabadban lenni. A munkám túlnyomó részét ablaktalan tárgyalótermekben vagy a kocsim hátsó ülésén végzem, így minden alkalmat megragadok, hogy a szabadban lehessek. Ám ezúttal nem éreztem sem a könnyű szellőt, sem a friss levegőt. Bosszús voltam, mert Louis Roulet késett, és amiatt is, amit Sam Scales mondott arról, hogy legális bűnöző vagyok. Ez utóbbi rákos sejtcsoportként burjánzott az elmémben. Amikor végül megpillantottam Roulet-t, aki a plázán keresztül ballagva haladt felém, felálltam, hogy mielőbb szóba elegyedhessek vele.

– Hol volt? – szegeztem neki a kérdést minden teketória nélkül.– Megmondtam, hogy olyan hamar jövök, amint csak tudok. Épp egy bemutató közepén

voltam, amikor felhívott.– Sétáljunk egyet!A szövetségi épület felé vettem az irányt, mivel ez biztosította számunkra a leghosszabb

utat, mielőtt megfordultunk volna, hogy elinduljunk visszafelé. Huszonöt perccel később találkozóm volt Mintonnal, az ügyhöz kirendelt új ügyésszel a két bírósági épület közül a régebbiben. Rádöbbentem, hogy egyáltalán nem úgy nézünk ki, mint ügyvéd és kliense, akik épp egy ügyet beszélnek meg. Talán inkább, mint egy ügyvéd és az ingatlanügynöke, akik éppen valami földvásárlást tárgyalnak meg. Én a Hugó Boss öltönyömben voltam, Roulet pedig rozsdabarna öltönyt viselt zöld garbóval. Lábán papucscipő, melyet apró ezüstkapcsok díszítettek.

– Nem lesz semmilyen bemutató a Pelikán-öbölben – közöltem vele.– Mit akar ez jelenteni? Hol van a Pelikán-öböl?– Ez egy maximális biztonsági rendszerrel ellátott börtön neve, ahova az erőszakos nemi

bűncselekmények elkövetőit zárják. Tökéletesen bele fog illeni a környezetbe a garbójában és a papucscipőjében.

– Nézze, mi a probléma? Miről van szó?– Egy ügyvédről, aki nem védhet egy olyan ügyfelet, aki hazudik neki. Húsz percen belül

fel fogok menni oda, és találkozom azzal a fickóval, aki a Pelikán-öbölben akarja tudni magát. Mindenre szükségem van, amire csak rá tudom tenni a kezem ahhoz, hogy távol tartsam magát attól a helytől, és egyáltalán nem segít, ha arra kell rájönnöm, hogy hazudik nekem.

Roulet megállt, és felém fordult. Kifordított tenyérrel felemelte a kezét.– Nem hazudtam magának! Nem én tettem ezt a dolgot. Nem tudom, mit akar az a nő, de.– Hadd kérdezzek valamit magától, Louis! Maga és Dobbs azt mondták, hogy elvégzett

egy évet a kaliforniai jogi egyetemen, igaz? Tanítottak ott magának valamit az ügyvéd-kliens bizalmi kapcsolatról?

– Nem tudom. Nem emlékszem. Nem voltam ott elég hosszú ideig. Közelebb léptem hozzá, behatolva így a személyes terébe.

– Látja? Maga egy rohadt hazudozó! Maga nem járt jogi egyetemre, nemhogy egy évig, de egyetlen árva napig sem!

Roulet egy csattanással a combjához eresztette a kezét.– Emiatt van ez az egész, Mickey?– Igen, pontosan, és mostantól ne hívjon Mickey-nek! A barátaim neveznek így, nem pedig

a hazudozó ügyfeleim.– Mi köze van az ügyhöz annak, hogy tíz évvel ezelőtt jártam-e jogi egyetemre vagy sem?

Nem jártam.– Annyi, hogy ha erről hazudott nekem, akkor bármiről hazudhat, és ezt nem engedhetem

meg, mert nem tudom így megvédeni.Túl hangosan beszéltem. Észrevettem, hogy az egyik közeli padon néhány nő bennünket

figyel. Esküdtek jelvényét viselték a blúzukon.– Jöjjön! Erre.Elindultam visszafelé, egyenesen a rendőrség irányába.– Nézze! – szólalt meg Roulet vékony hangon. – Az anyám miatt hazudtam, rendben?– Nem, nincs rendben. Magyarázza el!– Nézze, az anyám és Cecil azt hiszik, hogy egy évig jártam a jogi egyetemre. Azt

szeretném, ha továbbra is megmaradnának ebben a hitben. Ő hozta ezt fel maga előtt, én meg egyszerűen nem ellenkeztem. De mindez tíz évvel ezelőtt történt! Mi a probléma ezzel?

– A probléma az, hogy hazudott nekem – válaszoltam. – Hazudhat az anyjának, Dobbsnak, a papjának és a rendőrségnek. De amikor közvetlenül én kérdezek magától valamit, ne hazudjon nekem! Abból kell kiindulnom, hogy tényeket tudok meg magától. Kétségbevonhatatlan tényeket. Tehát amikor felteszek egy kérdést, az igazat válaszolja rá! Az ideje többi részében azt mondhat, amit csak akar, és ami jólesik.

– Rendben, rendben.– Ha nem a jogi egyetemen volt, akkor hol? Roulet megrázta a fejét.– Sehol. Egyszerűen nem csináltam semmit egy éven keresztül. Az idő túlnyomó részében

a campus melletti lakásomban voltam, olvastam, és azon tűnődtem, hogy valójában mihez akarok kezdeni az életemmel. Az egyetlen dolog, amiben biztos voltam, hogy nem akarok ügyvéd lenni. Ne vegye sértésnek, kérem!

– Nem veszem. Tehát ott ült egy évig, aztán rájött, mennyire jó dolog ingatlant árulni gazdag embereknek.

– Nem, ez később jött. – Némi öniróniával a hangjában felnevetett. – Tulajdonképpen író akartam lenni, angol irodalomból szereztem a diplomámat, és megpróbáltam írni egy regényt. Nem telt bele sok idő, és rájöttem, hogy képtelen vagyok rá. Végül elmentem dolgozni anyámhoz. Szüksége volt rám.

Lehiggadtam. A dühöm túlnyomó része amúgy is csak színjáték volt. Megpróbáltam megpuhítani az ezután következő fontosabb kérdésekhez. Úgy ítéltem meg, hogy immár készen áll.

– Nos, most hogy tisztázta magát és mindent bevallott, meséljen nekem Reggie Campóról!– Mit meséljek róla?– Úgy volt, hogy fizet neki a szexért, nem igaz?– Miért mondja azt.Ismét megtorpantam, megragadtam méregdrága kabátja egyik hajtókáját, s ezzel

belefojtottam a szót. Magasabb és nagyobb termetű is volt nálam, ám a beszélgetésünk során nálam volt az erő. Nyomást gyakoroltam rá.

– Válaszoljon a kibaszott kérdésre!– Rendben, igen, úgy volt, hogy fizetek érte. De honnan tudta meg?– Onnan, hogy átkozottul jó ügyvéd vagyok. Miért nem mondta ezt el nekem a legelső

napon? Nem látja, hogy mindez alapjaiban változtatja meg az ügyet?

– Az anyám miatt. Nem akartam, hogy megtudja, én. hiszen érti.– Louis, üljünk le!Odasétáltam a rendőrség elé kihelyezett hosszú padok egyikéhez. Az egyes padok között

nagy tér volt, így senki nem hallhatott meg bennünket. A pad közepére ültem le, ő pedig a jobbomra.

– Az anyja még csak nem is tartózkodott a szobában, amikor az ügyről beszéltünk. És úgy hiszem, akkor sem volt ott, amikor a jogi egyetemről beszéltünk.

– De Cecil igen, ő pedig mindent elmond neki. Bólintottam, és megjegyeztem magamban, hogy ezentúl Cecil Dobbs kimarad az üggyel kapcsolatos minden fejleményből.

– Rendben, azt hiszem, értem. De hogy akart ezen túllenni anélkül, hogy elmondja nekem? Hát nem látja, hogy ez mindent megváltoztat?

– Nem vagyok ügyvéd.– Louis, hadd meséljek egy keveset arról, hogy ez miképp működik. Tudja, mi vagyok?

Egy semlegesítő. Az én feladatom az, hogy semlegesítsem az állam ügyét. Hogy szemügyre vegyek minden egyes bizonyítékdarabot, és megtaláljam a módját, hogy kiiktassam a küzdelemből. Gondoljon úgy az egészre, mint azokra az utcai szórakoztatókra, akiket a Velencei-sétányon szokott látni. Járt már odalent, és látta, ahogy a fickó pörgeti a tányérokat azokon a vékony botokon?

– Azt hiszem. Már nagyon rég nem jártam arrafelé.– Nem számít. Odalent a fickónak vannak ezek a kicsi pálcikái, és mindegyikre egy tányért

helyez. Megpörgeti a tányért, hogy kiegyensúlyozva fennmaradjon a boton. Egyszerre nagyon sokkal csinálja ugyanezt, és tányérról tányérra meg botról-botról járva gondoskodik arról, hogy mindegyik pörög, ki van egyensúlyozva, és nem esik le. Tud követni?

– Igen. Tudom.– Nos, így néz ki az állam ügye is, Louis. Egy halom pörgő tányér. És mindegyik tányér

egy-egy egyedülálló bizonyíték maga ellen. Az én feladatom az, hogy leüssem mindegyik tányért, megakadályozzam a pörgésüket, és olyan erővel csapjam őket a földhöz, hogy darabokra törjenek és ne használhassák többé. Ha a kék tányér tartalmazza az áldozat vérét a maga kezén, akkor meg kell találnom a módját annak, hogy lepöcköljem. Ha a sárga tányéron kés van, rajta a maga véres ujjlenyomataival, akkor nekem ismét le kell söpörnöm a rohadékot. Semlegesítenem kell. Érti, amit mondok?

– Igen, értem. Én.– Na mármost, a tányérmező kellős közepén pörög a nagy tányér. Egy kibaszott fatálról

van szó Louis, és ha ez a kislány lepottyan, akkor magával ránt mindent. Az összes tányért. Az egész ügy összeomlik. És tudja Louis, mi ez a fatál?

Tagadóan megrázta a fejét.– A nagy fatál nem más, mint az áldozat, a fő szemtanú maga ellen. Ha ezt a fatálat le

tudjuk pöckölni, akkor az egész színjátéknak vége, a tömeg pedig továbbáll.Vártam egy pillanatig, hogy lássam, miként reagál. Semmit sem szólt.– Louis, közel két héten keresztül elrejtette előlem azt a módszert, amivel le tudnám

pöckölni azt a nagy fatálat. Mindez felveti a kérdést, hogy miért. Miért kéne egy fickónak, akinek rengeteg pénze van, Rolex órát hord a csuklóján, Porsche várja odakint a parkolóban, és egy Holmby Hills-i címre megy haza. miért kellene neki kést használnia ahhoz, hogy szexet kapjon egy olyan nőtől, aki amúgy is ezt árusítja? Amikor eddig a kérdésig csupaszítjuk a történéseket, az ügy elkezd összeomlani, Louis, mivel a válasz egyszerű. Nincs rá szüksége. A józan paraszti ész azt mondja, hogy nincs rá szüksége. És amikor eljutunk erre a következtetésre, a tányérok nem pörögnek tovább. Látszik a csapda, látszik a fondorlat, és ettől a ponttól a vádlott az, aki áldozatnak kezd tűnni.

Ránéztem. Ő bólintott.– Sajnálom – szólalt meg végül.

– Van is mit – válaszoltam. – Az ügy már két héttel ezelőtt elkezdett volna szétesni, és valószínűleg mi sem ülnénk most itt, ha a kezdetektől fogva őszinte lett volna velem.

Ebben a pillanatban rádöbbentem, hogy mi okozza valójában a dühömet: nem az, hogy Roulet késett vagy hazudott, és az sem, hogy Sam Scales legális bűnözőnek nevezett. Azért voltam dühös, mert a franchise ügyem elillanni látszott. Nem lesz tárgyalás ebben az ügyben, nem lesz hat számjegyű ügyvédi honorárium. Még szerencsésnek mondhatom magam, ha megtarthatom a teljes előleget, amit kaptam. Ez az ügy véget ér ma, amikor besétálok az ügyészi hivatalba, és elmesélem Ted Mintonnak, hogy mit tudok, és mi van a kezemben.

– Sajnálom – ismételte Roulet nyüszítő hangon. – Nem akartam összekeverni a dolgokat.A lábam elé bámultam. Anélkül, hogy ránéztem volna, kinyújtottam a kezem és a vállára

tettem.– Sajnálom, hogy az előbb magára kiabáltam, Louis!– Mihez kezdünk most?– Fel kell tennem még néhány kérdést arról az éjszakáról, aztán felmegyek abba az

épületbe, találkozom az ügyésszel és lepöckölöm valamennyi tányérját. Azt hiszem, mire kijövök tőle, ennek az egésznek vége lesz, maga pedig szabadon mutogathatja a palotáit a gazdagoknak.

– Csupán ennyi?– Nos, előfordulhat, hogy az ügyész hivatalosan is bíróságra akarja vinni a befejezést, és

megkéri a bírót, hogy hivatalosan is vesse el az ügyet.Roulet döbbent ámulattal eltátotta a száját.– Mr. Haller, nem tudom, hogy is kezdjem.– Hívjon nyugodtan Mickey-nek! Sajnálom azt a korábbit!– Semmi gond. Köszönöm. Mit akart még kérdezni? Elgondolkodtam egy pillanatra.

Igazából semmi másra nem volt szükségem a Mintonnal való találkozáshoz. Magamba süppedtem, és rossz kedvem lett. Két lábon járó bizonyítékom volt.

– Mi állt a cetlin? – kérdeztem.– Milyen cetlin?– Azon, amit a bárban adott magának, a Morgan’s-ben.– Ó, a címe állt rajta, alá pedig azt írta, hogy „négyszáz dollár”, még lejjebb pedig azt,

hogy „otthon, tíz után”.– Nagy kár, hogy nincs meg a szalvéta. De azt hiszem, elegendő anyagunk van. –

Bólintottam és az órámra néztem. Még mindig volt tizenöt percem a találkozóig, de végeztem Roulet-val.

– Most már mehet, Louis. Hívom, ha vége van.– Biztos benne? Megvárom idekint, ha akarja.– Nem tudom, mennyi ideig fog tartani. Ki kell teregetnem mindent előtte. Ő pedig

valószínűleg bemutatja az anyagokat a főnökének. Eltarthat egy ideig.– Rendben. Azt hiszem, akkor megyek. De felhív utána, ugye?– Igen, fel. Hétfőn vagy kedden valószínűleg jelenésünk lesz a bíró előtt, de aztán vége az

egésznek.Kinyújtotta felém a kezét, én pedig megráztam.– Köszönöm, Mick! Maga a legjobb! Tudtam, hogy a legjobb ügyvédet kapom, amikor

magára találtam.Követtem a tekintetemmel, ahogy áthaladt a plázán, majd a két bírósági épület között eltűnt

a nyilvános parkoló irányában.– Igen, én vagyok a legjobb – mondtam ki hangosan. Megéreztem egy másik személy

jelenlétét, s megfordultam: egy férfi ült le mellém a padra. Ő is megfordult s rám nézett. Egyszerre ismertük fel egymást. Howard Kurlen volt az a Van Nuys-i divízió egyik gyilkossági nyomozója. Az elmúlt néhány év során összefutottunk már néhány ügy kapcsán.

– No hát, no hát, no hát – szólalt meg Kurlen. – A Kaliforniai Ügyvédi Kamara büszkesége. Ugye nem magában beszélt?

– Talán azt tettem.– Ha ennek híre megy, az nem feltétlenül válik egy ügyvéd javára.– Nem aggódom. Hogy van, nyomozó?Kurlen épp a szendvicsét csomagolta ki, amit egy barna papírtasakból halászott elő.– Sűrű napom volt, későn ebédelek.Mogyoróvajas szendvicset bányászott elő a csomagolópapírból. A kenyérszeletek között

valami más réteg is volt a mogyoróvaj mellett, de nem lekvár. Képtelen voltam beazonosítani. Az órámra pillantottam. Még mindig volt néhány percem, mielőtt be kellett állnom a bíróság bejáratánál lévő fémdetektorok elé, de nem voltam biztos abban, hogy a hátralévő időt Kurlennel és iszonyatos kinézetű szendvicsével akarom tölteni. Eszembe jutott, hogy felhozom a Blake-ítéletet, és megbökdösöm egy kicsit az LAPD-t, de Kurlen megelőzött a maga ökölcsapásával.

– Hogy van az emberem, Jesus? – kérdezte a nyomozó. Kurlen volt a Jesus Menendez-ügy főnyomozója. Olyan szorosan sarokba szorította, hogy Menendeznek nem volt más választása, mint elismerni a bűnösségét és reménykedni a legjobbakban. Még így is életfogytiglant kapott.

– Nem tudom – válaszoltam. – Azóta nem beszéltem vele.– No igen, gondolom, ha egyszer elismerik a bűnösségüket és biztos helyre kerülnek, akkor

már nem sok hasznot hoznak magának. Nincs fellebbezési munka, nincs semmi.Bólintottam. Minden zsaru epés irigységgel viseltetik a védőügyvédekkel szemben. Mintha

csak azt hinnék, hogy a saját nyomozói tevékenységük megkérdőjelezhetetlen és makulátlan volna. Nem hittek a hatalmi ágak egyensúlyán alapuló igazságszolgáltatási rendszerben.

– Gondolom, ugyanígy van ez magánál is – válaszoltam. – Ugrás a következő ügyre. Remélem, a sűrű nap azt jelenti, szorgalmasan dolgozik azon, hogy új ügyfelet szerezzen nekem.

– Én nem így tekintek erre. Mindamellett azon tűnődtem, hogy jól alszik-e éjszakánként.– És maga tudja, hogy én min tűnődtem? Azon, hogy mi a pokol van abban a

szendvicsben.A nyomozó felemelte szendvicse maradékát.– Mogyoróvaj és szardínia. Rengeteg protein, hogy átsegítsen egy újabb napon, amikor

geciládákat üldözök, és beszélnem is kell velük. Nem válaszolt a kérdésemre.– Kiválóan alszom, nyomozó. És tudja, miért? Azért, mert fontos szerepet töltök be a

rendszerben. Kihagyhatatlan szerepet. éppen olyan kihagyhatatlant, mint amilyen a magáé. Amikor valakit bűncselekménnyel vádolnak meg, lehetőségük adódik a rendszer tesztelésére. Ha ezt akarják tenni, akkor keresnek fel engem. Erről szól az egész. Amikor ezt megérti, akkor nincs problémája az alvással.

– Kiváló történet. Remélem, akkor is elhiszi, amikor lehunyja a szemét.– És mi van magával, nyomozó? Hajtotta-e már úgy le a párnára a fejét, hogy azon

tűnődött, vajon ártatlan embert tartóztatott-e le?– Nem – vágta rá gyorsan, szardíniás szendviccsel teli szájjal. – Soha nem fordult még elő,

és nem is fog.– Jó lehet ennyire biztosnak lenni valamiben.– Egy fickó egyszer azt mondta nekem, hogy amikor elérsz az utad végére, egy pillantást

kell vetned a nagy közös farakásra, és el kell döntened, hogy tettél-e hozzá, amíg itt voltál, vagy pedig csak levettél belőle. Nos, én hozzáteszek ehhez a farakáshoz, Haller. Épp ezért jól is alszom éjjel. Ám néha eltűnődöm magán és a maga fajtáján. Maguk, ügyvédek csak elvesznek a farakásból.

– Köszönöm a szentbeszédet. Észben tartom, hogy eszembe jusson legközelebb, amikor fát vágok.

– Szóval nem tetszett. Akkor viszont van egy viccem a maga számára. Mi a különbség a védőügyvéd és a törpeharcsa között?

– Hm... nem tudom, nyomozó.– Az egyik zavarosban tanyázó szarevő, a másik meg egy hal. – Harsányan felnevetett.Felálltam. Ideje volt indulni.– Remélem, megmossa a fogát, miután megeszik egy ehhez hasonló szörnyűséget –

szólaltam meg. – Nem lennék a partnere helyében, ha nem teszi.Elballagtam, s közben azon morfondíroztam, amit a nyomozó mondott a farakásról, és amit

Sam Scales vágott a fejemhez arról, hogy legális bűnöző vagyok. Ma minden oldalról megkaptam a magamét.

– Köszönöm a tippet! – kiáltott még utánam Kurlen.

Tizennégy

Ted Minton elintézte, hogy négyszemközt beszélhessünk a Roulet-ügyről, mert akkorra időzítette a megbeszélést, amikor a helyettes körzeti ügyésznek – akivel megosztotta az irodáját – meghallgatása volt a bíróságon.

Minton kijött elém a váróterembe, és bekísért az irodájába. Nem lehetett több harmincnál, de magabiztos volt a fellépése. Valószínűleg legalább tíz évet és vagy száz tárgyalást rávertem, ennek ellenére nem mutatta jelét, sem megilletődésnek, sem tiszteletnek. Úgy viselkedett, mintha a találkozónk semmiség lett volna, amit szükségszerűségből kénytelen elviselni. Ez rendben is volt így. Ez volt a szokásos magatartás. És ez csak feltüzelt.

Amikor beértünk apró, ablaktalan irodájába, felkínálta munkatársa székét, ő maga pedig becsukta az ajtót. Leültünk és egymásra néztünk. Hagytam, hogy ő szólaljon meg elsőként.

– Rendben – mondta. – Először is el kell mondanom, hogy találkozni akartam önnel. Hogy úgy mondjam, új vagyok idelent a Völgyben, és még nem találkoztam a védelmi kamara túl sok tagjával. Tudom, hogy ön azok közé tartozik, akik az egész megyében működnek, de még egyszer sem futottunk össze korábban.

– Talán azért, mert ön még nem dolgozott túl sok bűnügyi tárgyaláson korábban.Elmosolyodott, és úgy bólintott, mintha valamiféle gólt lőttem volna.– Ez talán így van – válaszolta. – Mindenesetre el kell mondanom önnek, hogy amikor

Dél-Karolinában a jogi egyetemre jártam, olvastam egy könyvet az édesapjáról és az ügyeiről. Azt hiszem, a Haller a védelem nevében volt a címe. Vagy valami hasonló. Érdekes ember volt, érdekes időkben.

Én is bólintottam.– Még azelőtt elment, hogy igazán megismerhettem volna, de tényleg megjelent róla

néhány könyv, és többször is elolvastam valamennyit. Valószínűleg ezért is választottam ezt a szakmát.

– Nehéz lehetett, hogy az édesapját könyveken keresztül kellett megismernie.Vállat vontam. Nem gondoltam, hogy Mintonnak és nekem ilyen mélységekben meg

kellene egymást ismernünk, különösen annak fényében, amit tenni készültem vele.– Gondolom, megesik az ilyesmi – válaszoltam.– No igen.Tapsolt egyet, amolyan térjünk a tárgyra gesztussal.– Rendben, tehát azért vagyunk itt, hogy Louis Rouletról beszéljünk, nemdebár?– Rulé-nak ejtik.– Rulé. Értem. Tehát, lássuk csak. Van valamim az ön számára. Megpördítette a székét és

hátrafordult az íróasztalához. Egy vékony aktát emelt fel róla, visszafordult, majd a kezembe nyomta.

– Tisztességesen akarok játszani. Ez a legutóbbi bizonyítékanyagom az ön számára. Tisztában vagyok vele, hogy nem kell odaadnom önnek a vád alá helyezésig, de az ördögbe is, legyünk előzékenyek egymással!

Az a tapasztalatom, hogy amikor egy ügyész azt mondja, hogy tisztességesen játszik, akkor érdemes nagyon óvatosnak lenni. Végiglapoztam az aktát, de nem igazán olvastam el benne semmit. A Levin által összerakott akta legalább négyszer ilyen vastag volt.

Annak sem örültem, hogy Minton ilyen kevés anyaggal állt elő. Azt gyanítottam, hogy visszatart információkat. A legtöbb ügyész megdolgoztat az ügyfeltáró anyagokért: sokáig kell könyörögni értük, és az is megesik, hogy a bírónál kell panaszt tenni azért, hogy megszerezhessük. Ám Minton a világ legtermészetesebb módján nyomott a kezembe

anyagokat, még ha nem is az összeset. Vagy többet kellett még tanulnia a bűnügyi ügyészek munkájáról, mint ahogy képzeltem, vagy pedig valami játszma kellős közepébe csöppentem.

– Ez minden? – kérdeztem.– Minden, ami a rendelkezésemre áll.Mindig ez történt. Ha az ügyész nem rendelkezik az anyaggal, akkor kibújhat az alól a

kötelezettsége alól, hogy a védelemmel megossza. Pontosan tisztában voltam azzal – mivel korábban egy ügyészt vettem feleségül –, hogy nem szokatlan, hogy egy ügyész arra kéri az adott esettel foglalkozó nyomozókat, hogy ráérősen állítsák össze a nyomozási jelentéseket. Így aztán széttárt karral tudja közölni a védőügyvéddel, hogy ő tisztességesen akart játszani, miközben gyakorlatilag semmit sem adott át. A profi védőügyvédek a bizonyítékfeltárás szabályait nemegyszer a becstelenség szabályaiként emlegetik. Mindez természetesen két irányban működött. A bizonyítékfeltárás tulajdonképpen mindig is kétirányú utca volt.

– És ezzel akar tárgyalásra menni?Úgy lendítettem meg az aktát, mintha azt akarnám sugallni, hogy a tartalma pont

ugyanolyan gyenge, mint az ügy maga.– Nem aggódom miatta. Ám ha beszélni szeretne a peren kívüli megegyezésről, az öné

minden figyelmem.– Nem, nincs peren kívüli megegyezés. Végigmegyünk. Lemondunk az előtárgyalásról, s

kérjük az azonnali tárgyalást. Nem akarunk késlekedést.– Nem mond le az ügyfele a gyorsított eljárásról?– Nem. Hétfőtől számítva hatvan nap áll rendelkezésére, hogy előálljon valamivel vagy

elhallgasson.Minton úgy csücsörített, mintha az, amit az imént mondtam, csupán apró kellemetlenség

vagy meglepetés lenne. Jól álcázta. Tudtam, igen fájó pontot ért az ütésem.– Nos, gondolom, akkor beszélnünk kellene az egyoldalú bizonyítékfeltárásról. Önnek mije

van számomra?Ezúttal nyoma sem volt a hangjában a kellemeskedő hangszínnek.– Még nem állítottam mindent össze – válaszoltam. – Ám a hétfői meghallgatásig kész

leszek. Mindamellett a rendelkezésünkre álló információ többsége amúgy is benne van az ön által nekem átnyújtott aktában, nem gondolja?

– Minden valószínűség szerint.– Ugye benne van az is, hogy az állítólagos áldozat prostituált, aki leszólította az

ügyfelemet? És az is, hogy az állítólagos incidens óta is űzi a mesterségét?Minton szája talán egy centiméterre szétnyílt, aztán gyorsan be is csukta, ám tökéletesen

elárulta magát. Újabb kemény ütést vittem be. De hamar magához tért.– Ami azt illeti – szólalt meg –, tisztában vagyok az áldozat foglalkozásával. Ám ami

meglep, az az, hogy ezt már ön is tudja. Remélem, nem szaglászik az áldozatom körül, Mr. Haller.

– Kérem, hívjon Mickey-nek! És egyáltalán nem tartozik magára, hogy mit csinálok. Jobban tenné, ha alaposan szemügyre venné ezt az ügyet, Ted! Tudom, hogy ön új a bűnügyi tárgyalások színpadán, és nem akar lúzerként kijönni ebből a dologból. Különösen a Blake-fiaskó után nem. Ám ez az ügy nagy kutya, és megeshet, hogy a fenekébe harap.

– Valóban? És mégis hogyan?A válla felett elnéztem az asztalán lévő számítógépre.– Le tud vele játszani DVD-t?Minton is hátrapillantott a gépre. Ősi darabnak tűnt.– Elvileg igen. Mit hozott nekem?Rádöbbentem, hogy ha megmutatom neki a Morgan’s megfigyelőkamerája által rögzített

videót, akkor idő előtt kiterítem a legerősebb adumat, ám biztos voltam abban, hogy ha ő is meglátja, akkor nem lesz vád alá helyezés hétfőn, és nem lesz ügy, amiről beszélnünk kellene.

Az volt a munkám, hogy semlegesítsem az ügyet, és kiszabadítsam az ügyfelemet a kormányzat nyomása alól. Ennek pedig ez volt a módja.

– Ahogy már mondtam, még nem állítottam össze a teljes anyagot, de nálam van ez – válaszoltam.

Átnyújtottam Mintonnak a DVD-t, amit korábban Levintől kaptam. Az ügyész behelyezte a lemezt a számítógépébe.

– Az anyag a Morgan’s bárból származik – tájékoztattam, miközben megpróbálta elindítani a felvételt. – A maga emberei még nem jártak ott, ám az enyéim igen. Az anyag az állítólagos támadás estéjén készült.

– Meg kellett volna vizsgálni a lemez tartalmát.– Meg kellett volna, de ez nem történt meg. Ellenőriztetheti, ha akarja. A nyomozómnál

van az eredeti példány, és megkérem, tegye elérhetővé a vád alá helyezés után.Rövid küzdelem után Mintonnak sikerült elindítania a lemezt. Csendben figyelt, miközben

én felhívtam a figyelmét az időmérőre és ugyanazokra a részletekre, melyeket Levin is megmutatott nekem, többek között Mr. X-re és a balkezességére. Amikor kértem, Minton előretekerte az anyagot, majd lelassította, hogy maga is jól lássa azt a pillanatot, amikor Reggie Campo odalépett az ügyfelemhez a bárban. Még a szemöldökét is összeráncolta, úgy koncentrált. Amikor végignéztük a felvételt, kiemelte a lemezt a gépből és a magasba emelte.

– Megtarthatom, amíg megkapom az eredetit?– Kérem, természetesen.Minton visszatette a lemezt a tokjába, és az íróasztalán lévő aktahalmaz tetejére helyezte.– Rendben, mi van még? – kérdezte.Ezúttal az én számba nyert szabad utat némi levegő.– Mit ért azon, hogy mi van még? Ez nem elég?– Mihez lenne elég?– Nézze, Ted! Miért nem hagyjuk abba ezt a szarakodást?– Kérem, tegye meg!– Miről beszélünk? Ez a felvétel szétrobbantja az ügyet. Felejtsük el a vád alá helyezést és

a tárgyalást, és beszéljünk arról, hogy jövő héten besétálunk a bíróságra, azzal a közös szándékkal, hogy ejtjük az ügyet. Tisztán akarom befejezni ezt a dolgot, Ted! Ne legyen támadható az ügyfelem, ha itt valaki mégis úgy dönt, hogy meggondolja magát.

Minton elmosolyodott, és megrázta a fejét.– Nem tehetem, Mickey! Ezt a nőt komoly sérülés érte. Egy állat brutálisan bántalmazta, és

nem áll szándékomban ejteni semmit.– Súlyosan bántalmazta? Egész héten színjátékot űzött. Ön is.– Honnan tudja, hogy színjátékot űzött? Megráztam a fejem.– Ember, én segíteni próbálok magának, meg akarom kímélni a kínos szituációtól, és azon

aggodalmaskodik itt nekem, hogy áthágtam-e néhány szabályt az áldozattal kapcsolatban. Nos, új híreim vannak a maga számára. Nem a nő az áldozat. Hát nem látja, mivel áll szemben? Ha ez az ügy esküdtszék elé kerül, és meglátják ezt a felvételt, akkor valamennyi tányér leesik, Ted. Az ügyének annyi, magának pedig vissza kell ide jönnie, és elmagyaráznia Smithson főnökének, hogy miért nem látta a végkifejletet előre. Nem ismerem túl jól Smithsont, ám egy dolgot biztosan tudok róla. Azt, hogy nem szeret veszíteni. És a tegnap történtek után azt mondanám, hogy erre még kínosabban ügyel.

– A prostituáltak is lehetnek áldozatok. Még az amatőrök is.Megráztam a fejem. Úgy döntöttem, hogy megmutatok neki mindent.– Az a nő csapdát állított az ügyfelemnek – magyaráztam. – Tudta, hogy pénzes a fickó,

ezért csapdát állított neki. Be akarja perelni, az eredményt pedig készpénzre váltani. Vagy ő verte össze saját magát, vagy pedig megkérte a bárbeli fiúját, a balkezes fickót, hogy tegye

meg. Nincs a világon olyan esküdtszék, ami megveszi a maga portékáját. A vér a kézen meg az ujjlenyomatok a késen. mindent megrendeztek azután, hogy leütötték.

Minton úgy bólintott, mintha értené az érvelésem logikáját, ám aztán előrukkolt valamivel, ami megdöbbentett.

– Attól tartok, ön megpróbálja megfélemlíteni az áldozatomat azzal, hogy követi és zaklatja.

– Micsoda?!– Ön is ismeri a szabályokat. Hagyja békén az áldozatot, különben legközelebb a bírónál

fogunk erről diskurálni!Megráztam a fejem, és széttártam a karom.– Figyel maga bármire is, amit én itt magyarázok?– Igen, figyeltem mindenre, s ez nem változtat az általam alkalmazni kívánt eljárási

módon. Mindazonáltal van egy javaslatom az ön számára, ami csupán a hétfői vád alá helyezésig él. Azt követően a kapu be lesz zárva. Az ügyfele a bírónál és az esküdtszéknél teheti mérlegre az esélyeit. És ami azt illeti, nem félemlít meg sem ön, sem a hatvan nap. Készen állok majd, és várni fogom!

Úgy éreztem magam, mint aki víz alá került, és minden általam kimondott szó légbuborékokba záródik, s szanaszét sodródik. Senki nem hallotta tisztán, amit mondtam. Aztán rádöbbentem, hogy valami hibádzik. Valami fontos. Nem számított, milyen zöldfülű Minton, de nem volt hülye, és én tévesen azt gondoltam, hogy idiótaként viselkedik. A Los Angeles-i ügyészi hivatal a legjobbakat válogatja ki a jogi egyetemekről. Az ügyész már megemlítette Dél-Karolinát, és tudtam, hogy az ottani egyetem élvonalbeli ügyvédeket termel ki. Csupán tapasztalat kérdésében különböztünk. Lehet, hogy Mintonnak nem volt túl sok tapasztalata, de ez nem jelentette azt, hogy híján van a jogi intelligenciának. Rádöbbentem, hogy ha meg akarom érteni a helyzetet, akkor magamra kell figyelnem, nem pedig Mintonra.

– Mit mulasztottam el? – kérdeztem.– Nem tudom – válaszolta Minton. – Maga az, aki rendkívüli védőügyvédi tapasztalattal

rendelkezik. Vajon mit mulaszthatott el?Egy pillanatig az ügyészre meredtem, aztán rájöttem. Az átadott bizonyítékoknál volt a

hiba. Volt valami a vékony aktában, ami nem szerepelt a vastagban, amit Levin összerakott. Valami, ami miatt megengedhette magának az ügyészség, hogy Reggie Campo pénzért árulta a testét. Minton többé-kevésbé már el is mondta. „A prostituáltak is lehetnek áldozatok.”

Szívem szerint megállítottam volna az időt, hogy átnézzem az állam bizonyítékfeltáró aktáját, és összehasonlítsam mindazzal, amit én tudtam az ügyről. De tisztában voltam azzal, hogy ezt nem tehetem meg előtte.

– Rendben – mondtam. – Mi az ajánlata? Nem fogja elfogadni, de tájékoztatom róla az ügyfelemet.

– Nos, mindenképpen börtönbe kell mennie. Ez adott. Hajlandóak vagyunk lecsökkenteni HOFTT-ra és nemi erőszak kísérletére. A középutas megoldást választjuk, ami azt jelenti, hogy nagyjából hét évet kap.

Bólintottam. Halált okozó fegyverrel történő támadás és nemi erőszak kísérlete. A hétéves büntetés valószínűleg négyet jelent a gyakorlatban. Nem volt rossz az ajánlat, ám csak akkor, ha abból indulunk ki, hogy Roulet követte el a bűntettet. Ha ártatlan, akkor semmilyen ajánlat nem számított elfogadhatónak.

Vállat vontam.– Tájékoztatom róla az ügyfelemet – feleltem.– Ne feledje, csupán a vád alá helyezésig érvényes! Tehát, ha akarja, jobban teszi, ha hétfő

reggelig értesít róla.– Rendben.

Becsuktam az aktatáskámat, és indulásra készen felálltam. Az jutott eszembe, hogy Roulet valószínűleg tűkön ülve várja a telefonhívást, amelyben elmondom neki, hogy a rémálom véget ért. Ehelyett egy hétéves börtönbüntetésről szóló alkut kell neki felajánlanom.

Kezet ráztam Mintonnal, megígértem, hogy felhívom majd, aztán elindultam kifelé. A fogadótérbe vezető folyosón belefutottam Maggie McPhersonba.

– Hayley remekül érezte magát szombaton! – mondta a lányunkról. – Még mindig erről beszél. Azt mondta, hogy ezen a hétvégén is elviszed.

– Igen, ha nem probléma.– Jól vagy? Kicsit kábultnak tűnsz.– Úgy tűnik, hosszú hét vár rám. Örülök, hogy holnapra nincs semmi előjegyzésem.

Melyik lenne jobb Hayley-nek? A szombat vagy a vasárnap?– Mindkét nap jó. A Roulet-ügyben találkoztál Teddel?– Igen. Épp most kaptam meg az ajánlatát.Felemeltem az aktatáskámat, mintha csak azt mutatnám, hogy abban cipelem magammal

az ügyészség ajánlatát beismerő vallomás esetén.– Most pedig meg kell próbálnom eladni – tettem hozzá. – Kemény menet lesz. A fickó azt

állítja, nem ő tette.– Azt hittem, mindannyian ezt mondják.– De nem úgy, mint ez a fickó.– Nos, sok szerencsét!– Köszönöm.Elindultunk a folyosón, mindketten ellenkező irányba, aztán eszembe jutott valami, és

utána szóltam.– Hé, boldog Szent Patrikot? – Ó!Megfordult, és elindult vissza, felém.– Stacey néhány órára átvállalta Hayley-t, és néhányan munka után átnézünk a Négylevelű

Lóherébe. Nincs kedved átjönni meginni egy korsó ír sört?A Négylevelű Lóhere ír kocsma volt, nem messze a közigazgatási központtól. Gyakran

jártak oda ügyvédek, a kamara mindkét oldaláról. Az időnként egymásnak feszülő ellentéteket nagymértékben csökkentette a szoba-hőmérsékletű Guinness.

– Nem is tudom – válaszoltam. – Azt hiszem, még át kell ruccannom a domb túloldalára, az ügyfelemhez, de soha nem lehet tudni. Talán visszajövök.

– Rendben. Én csak nyolcig érek rá, utána el kell mennem felváltani Stacey-t.– Rendben.Ismét elváltunk, én pedig elhagytam a bíróság épületét. A pad, melyen korábban Roulet-

val, majd pedig később Kurlennel ültem, most üresen állt. Leültem rá, kinyitottam az aktatáskámat, és elővettem a Mintontól kapott bizonyítékos aktát. Átlapoztam a jelentéseket, melyeknek a másolatait Levin révén már megszereztem. Úgy tűnt, semmi újat nem találok, egészen addig, amíg el nem érkeztem az összehasonlító ujjlenyomatelemzési jelentéshez, ami megerősítette, amit mindvégig gondoltam: a késen lévő ujjlenyomatok valóban az ügyfelemtől, Louis Roulet-tól származtak.

Ám ez még mindig nem volt elég ahhoz, hogy igazolja Minton viselkedését. Tovább vizsgáltam az anyagot, aztán rábukkantam a fegyverszakértői jelentésre. A Levintől kapott anyag teljesen más volt, mintha egy egészen másik ügyről és egy egészen másik fegyverről lett volna szó. Ahogy gyorsan végigolvastam az anyagot, éreztem, hogy izzadság gyöngyözik a homlokomon és a tarkómon. Felültettek. Hülyét csináltam magamból a Mintonnal való találkozáson, és ami még rosszabb, idő előtt kijátszottam neki az összes kártyámat. Nála van a bárból származó videó, és így bőven van ideje felkészülni belőle a tárgyalásra.

Végül dühösen összecsaptam az aktát, és elővettem a mobiltelefonomat. Levin a második kicsöngésre felvette.

– Hogy ment? – kérdezte. – Jutalmat kap mindenki?– Nem egészen. Tudod, merre van Roulet irodája?– Igen, a Canonon, Beverly Hillsben. Az aktában megvan a pontos címe.– Ott találkozunk.– Most?– Fél órán belül ott vagyok.Minden további szó nélkül lenyomtam a hívásbefejező gombot, aztán a gyorstárcsázóval

felhívtam Earlt. Minden bizonnyal zenét hallgatott, mert csak a hetedik csörgésre vette fel.– Gyere értem! – mondtam. – Átmegyünk a domb túloldalára. Lecsuktam a telefonom

fedőlapját, s felálltam a padról. Elindultam a két bírósági épület közötti téren arrafelé, ahova Earl majd értem jön, s nagyon dühös voltam. Haragudtam Roulet-ra, Levinre, de legfőképp saját magamra. Ám egyúttal a dolgok pozitívumával is tisztában voltam. Egyvalami biztos mostantól: a franchise – és vele együtt a piros betűs fizetési nap – ismét képbe került. Az ügy tárgyaláshoz vezet, hacsak Roulet el nem fogadja az állam ajánlatát. És úgy véltem, ennek az esélye többé-kevésbé megegyezik annak az esélyével, hogy havazzon Los Angelesben. Megeshet, de csak akkor hiszem el, ha látom.

Tizenöt

Amikor Beverly Hills gazdagjai egy kisebb vagyont akarnak ruhára és ékszerre költeni, akkor a Rodeo Drive-ra mennek. Amikor nagyobb vagyonokat kívánnak házakra és lakásokra költeni, akkor pedig elsétálnak a néhány háztömbnyivel arrébb lévő Canon Drive-ra, ahol az elit ingatlanközvetítő társaságok sorakoznak egymás hegyén-hátán, és több millió dolláros ajánlataikat bemutatótermi kirakatokban mutogatják díszes aranyállványokon, mintha Picasso- vagy Van Gogh-festmények lennének. Itt találtam meg csütörtök délután a Windsor ingatlanközvetítő irodát és Louis Roulet-t.

Amikor megérkeztem, Raul Levin már ott várt – és szó szerint értem a várakozást. A bemutatóteremben várakoztatták, kezében egy friss palack vízzel, mialatt Louis az irodájában telefonált. A recepciós – egy agyonnapozott szőkeség, aki úgy vágatta le a haját, hogy az egyik oldalon sarlóként lógott az arcába – közölte velem, hogy most már csupán néhány perc türelmet kér, aztán mindketten bemehetünk. Bólintottam, és elléptem a recepcióspulttól.

– Nem akarod elmesélni, mi a fene folyik itt? – kérdezte Levin.– De igen, amikor odabent leszünk nála.A bemutatóterem falán mindkét oldalon padlótól mennyezetig acéldrótszálak futottak,

melyre 8x10-es keretekben aggatták ki az eladásra kínált ingatlanok fényképeit és háttéradatait. Úgy tettem, mintha a házakat tanulmányoznám, melyekre azonban száz év alatt sem tudtam volna összegyűjteni a pénzt, ám eközben óvatosan elindultam hátrafelé, az irodákhoz vezető folyosón. Amikor odaértem, feltűnt egy nyitott ajtó, s meghallottam Louis Roulet hangját. Úgy tűnt, bemutatót szervez egy ügyfél számára a Mulholland Drive-on, és épp azt mesélte a vonal túloldalán lévő ingatlanközvetítőnek, hogy az ügyfél azt kéri, bizalmasan kezeljék a nevét. Hátranéztem Levinre, aki még mindig a bemutatóterem elülső felében lebzselt.

– Ez hülyeség – mondtam, és odaintettem magamhoz.A folyosón végigsétálva habozás nélkül beléptem Roulet osztályon felüli irodájába. A

környezetbe illő impozáns íróasztal roskadozott az aktáktól és a több rétegben összefűzött katalógusoktól. Ám Roulet nem volt az asztalnál. Attól jobbra, a fogadótérben találtam rá, elterülve a kanapén, cigarettával az egyik kezében és telefonnal a másikban. Szemmel láthatóan megdöbbent a látványomon, s úgy véltem, a recepciós talán még arról sem tájékoztatta, hogy látogatók várják odakint.

Levin belépett mögöttem az irodába, őt pedig a recepcióslány követte, akinek sarlófrizurája a nagy sietségben előre-hátra libegett. Attól tartottam, a pengefrizura még levágja az orrát.

– Mr. Roulet, nagyon sajnálom, ezek az emberek csak úgy bejöttek ide!– Lisa, most le kell tennem – szólt Roulet a telefonba. – Később visszahívlak.Az üveg dohányzóasztalon lévő tartóba helyezte a telefont.– Rendben van, Robin – mondta. – Most elmehetsz.Kézfejével elbocsátó mozdulatot tett. Robin úgy nézett rám, mintha gyom lennék, amit

szíve szerint kiirtana azzal a szőke pengével, aztán sietve elhagyta a szobát. Becsuktam mögötte az ajtót, majd visszafordultam és Roulet-ra néztem.

– Mi történt? – szólalt meg a fiatalember. – Vége van?– Távolról sem – válaszoltam.A kezemben tartottam az állam bizonyítékfeltáró aktáját. A fegyverről készült jelentésnél

volt kinyitva. Odaléptem hozzá, s a dohányzóasztalra dobtam az aktát.– Annyit sikerült csupán elérnem, hogy kínos helyzetbe hoztam magam az ügyészi

hivatalban. A maga elleni ügy még mindig áll, és valószínűleg tárgyalásra kerül sor.Roulet arca megmerevedett.

– Nem értem – mondta. – Azt mondta, hogy darabokra szedi azt a fickót, azt a zöldfülű seggfejet.

– Csakhogy közben kiderült, hogy az egyetlen seggfej én voltam odaát. Mert maga ismét nem volt velem őszinte. – Levin felé fordultam, s így szóltam: – És mert átvágtak bennünket.

Kinyitottam az aktát. A legelső oldalon egy késről készült színes fénykép volt látható, melynek fekete nyelét és pengéje végét vér szennyezte. Nem ugyanaz a kés volt, amelyet a Levin által a rendőrségi forrásától megszerzett fénymásolatokon láttunk, és amit a magánnyomozó bemutatott nekünk az ügy első napján, Dobbs irodájában.

– Mi a pokol ez? – kérdezte Levin a fényképre nézve.– Ez egy kés. A valódi, az, amely Roulet-nál volt, amikor felment Reggie Campo lakására.

Ez az a kés, amin a nő vére és az ügyfelünk nevének kezdőbetűi vannak.Levin leült a Roulet-val szemközti kanapéra. Jómagam állva maradtam, s ők mindketten

felnéztek rám. Levinnel kezdtem.– Elmentem ma az ügyészhez, hogy jól seggbe rúgjam, és a végén ő rúgott seggbe engem

ezzel. Ki volt a forrásod, Raul? Ugyanis cinkelt paklit kaptál tőle.– Várj egy percet, várj egy percet! Ez nem.– Nem, te várj egy percet! A jelentés, amit a lenyomozhatatlan késről kaptál, hamis volt.

Azért tették az anyagba, hogy kicsesszenek velünk. Hogy lépre csaljanak bennünket, és ez tökéletesen sikerült is nekik, mivel úgy korzóztam ma be az ügyész irodájába, hogy azt hittem, nem veszíthetek, és a kezébe nyomtam a Morgan’s-ben készült videót. Úgy dobtam neki oda, mintha végső csapást mérnék az ügyre. Csakhogy nem sikerült, hogy az isten verje meg!

– A futár volt az – szólalt meg Levin.– Micsoda?!– A futár. Az a fickó, aki ide-oda szállítja a jelentéseket a rendőrség és az ügyészi hivatal

között. Megmondom neki, melyik ügyek érdekelnek, ő pedig készít róluk egy plusz fénymásolatot.

– Nos, akkor megszorongatták a golyóit, ami tökéletesen be is vált. Jobban teszed, ha felhívod és közlöd vele, hogy amennyiben egy jó bűnügyi védőügyvédre van szüksége, akkor nem állok a rendelkezésére.

Ekkor döbbentem rá, hogy fel-alá járkálok előttük, de nem álltam meg.– És maga – fordultam Roulet-hoz. – Most, hogy megkaptam a valódi jelentést a

fegyverről, nemcsak azt kellett megtudnom, hogy egyedi gyártású darabról van szó, hanem azt is, hogy nyílegyenesen visszavezethető magához, mert rajta vannak a neve kibaszott kezdőbetűi! Megint hazudott nekem!

– Nem hazudtam! – kiabált Roulet is. – Megpróbáltam elmondani magának! Mondtam, hogy nem az én késem. Kétszer is elmondtam, de senki sem figyelt rám.

– Akkor tisztáznia kellett volna, hogy mire gondol! Ha csak annyit mond, hogy nem a maga kése, az ugyanaz, mint amikor azt mondja, hogy nem maga követte el a bűntettet! Azt kellett volna mondania, hogy: „Hé, Mick, talán lehet valami probléma ezzel a késsel, mert valóban volt nálam egy, de ami ezen a képen van, az nem az.” Mit gondolt, hogy ez csak úgy magától meg fog oldódni?!

– Kérem, ne kiabáljon! – tiltakozott Roulet. – Ügyfelek lehetnek odakint.– Nem érdekel! Bassza meg az ügyfeleit! Ahova menni készül, ott amúgy sem lesz

szüksége az ügyfelekre! Hát nem látja, hogy ez a kés elmetszi a nyakát mindennek, amit eddig elértünk? Egy ölésre alkalmas fegyvert vitt magával egy prostituálttal való találkozóra. A kés nem a cselszövés része volt, mert a magáé! És ez azt jelenti, hogy többé nem hivatkozhatunk a csapda-szituációra. Hogy állíthatnánk, hogy csapdába csalták magát, amikor az ügyész be tudja bizonyítani, hogy maga késsel a zsebében sétált be azon az ajtón?

Nem válaszolt, de nem is nagyon hagytam rá neki időt.

– Kibaszottul maga követte el, és el fogják kapni érte! – dühöngtem, felé böktem az ujjammal. – Nem csoda, hogy nem törődtek azzal, hogy utónyomozást végezzenek a bárban.Nincs szükség semmilyen utónyomozásra, amikor náluk van a maga kése, azon pedig az ujjlenyomatai és a vére.

– Nem én tettem! Ez egy csapda! MONDOM, HOGY NEM! Ez egy.– És most ki kiabál? Nézze, nem érdekel, mit mond. Nem tudok olyan ügyféllel

foglalkozni, aki nem őszinte velem, és nem tartja fontosnak, hogy a saját ügyvédjének elmondja, mi történt. Szóval az ügyész tett egy ajánlatot, és azt hiszem, jobban jár, ha elfogadj a.

Roulet felegyenesedett a kanapén, és felkapott az asztalról egy doboz cigarettát. Elővett egyet és meggyújtotta arról, amit épp szívott.

– Nem vallom magam bűnösnek olyasmiért, amit nem követtem el – jelentette ki, a mély slukk után egyszerre lecsendesedve.

– Hét év. Négy éven belül kikerül. Még egyszer be kell mennie a bíróságra hétfőn, s az egész véget ér. Gondolja át, aztán szóljon, hogy elfogadja.

– Nem fogom elfogadni! Nem én tettem, és ha nem viszi bíróságra, akkor keresek valaki mást, aki megteszi.

A bizonyítékos akta Levinnél volt. Lehajoltam, durván kiragadtam a kezéből, hogy közvetlenül tudjak idézni a jelentésből.

– Szóval nem maga tette – fordultam Roulet-hoz. – Rendben, ha nem maga tette, akkor lenne olyan kedves, és elmondaná, miért ment ehhez a prostituálthoz egy egyedi készítésű, tizenkét és fél centiméteres Fekete Nindzsa késsel, amelybe belegravírozták a neve kezdőbetűit, és még csak nem is egyszer, hanem a penge mindkét oldalára?

Végeztem a jelentéssel, és visszadobtam Levinnek. Az akta átcsúszott a keze között, és a mellkasának csapódott.

– Azért, mert mindig magammal hordom!Roulet válaszának ereje elcsendesítette az irodát. Jómagam továbbra is fel-alá járkáltam, s

le nem vettem ügyfelemről a szemem.– Mindig magával hordja. – Kijelentés volt a részemről, nem kérdés.– Így van. Ingatlanközvetítő vagyok. Drága kocsival járok. Drága ékszereket viselek. És

gyakran találkozom idegenekkel, üres házakban.Ez ismét elgondolkodtatott. Akármilyen ingerült is voltam, ismét megpillantottam a

remény szikráját. Levin előredőlt, s Roulet-ra nézett, majd rám. Ő is felismerte az esélyt.– Miről beszél? – kérdeztem. – Gazdag embereknek árul ingatlant.– És honnan tudja, hogy gazdagok, amikor felhívják, és közlik magával, hogy meg akarnak

nézni egy helyet?Zavartan széttártam a kezem.– Minden bizonnyal van valami ellenőrző vagy szűrőrendszerük, nem igaz?– Természetesen megvizsgáljuk a hitelkártyájukat, és kérünk referenciát is. De mindig azt

kell mérlegelni, hogy mit hagynak itt nálunk, és ez az embertípus nem szeret várni. Amikor meg akarnak nézni egy ingatlant, azt azonnal akarják. És nem kevés ingatlanközvetítő van a környéken. Ha nem reagálunk gyorsan, akkor megteszi valaki más.

Bólintottam. A szikra kezdett erősebben pislákolni. Talán lesz valami, amivel el tudok kezdeni dolgozni.

– Tudja, történtek gyilkosságok – folytatta Roulet – az elmúlt évek során. Minden ingatlanközvetítő tudja, hogy van némi kockázata annak, amikor egyedül megy el ezekre a helyekre. Egy ideig szabadon kószált odakint valaki, akit csak az ingatlanos erőszaktevőként emlegettek. Nőket támadott meg és rabolt ki üres házakban. Az anyám.

Nem fejezte be. Vártam. Semmi nem történt.– Mi van az anyjával?

Roulet habozott egy kicsit, mielőtt válaszolt.– Egyszer egy lakást mutatott meg Bel-Airben. Egyedül volt, de úgy gondolta,

biztonságban van, mégpedig a környék jó híre miatt. A fickó megerőszakolta, aztán összekötözve magára hagyta. Amikor nem jött vissza az irodába, kimentem a házhoz. Én találtam meg.

Roulet tekintete üvegesen a semmibe meredt az emlék hatására.– Mikor történt? – kérdeztem.– Körülbelül négy éve. A történtek után soha többé nem tartott bemutatót. Azóta csak az

irodában dolgozik, és soha, egyetlen ingatlant sem mutatott meg senkinek. Én vettem át az árusítást. Ekkor és ezért szereztem be a kést. Négy éve megvan, és mindig magamnál tartom, kivéve akkor, ha repülőn vagyok. Akkor is a zsebemben volt, amikor felmentem arra a lakásra. Eszembe sem jutott még az sem, hogy nálam van.

Lehuppantam a kanapéval szemben lévő fotelba. Az agyamban a kerekek sebesen pörögtek. Láttam már, mindez miképp fordítható a javunkra. A védelem még mindig a véletlen egybeeséssel kalkulálhatott. Roulet-t csapdába csalta Campo, és ezt a csapdát a véletlenek egybeesése is segítette, amikor – miután leütötte – megtalálta nála a kést. Akár még működhet is.

– Tett az anyja rendőrségi feljelentést? – kérdezte Levin. – Történt kivizsgálás az ügyben?Roulet tagadóan megrázta a fejét, miközben elnyomta a cigarettáját a hamutartóban.– Nem, túlságosan szégyellte magát. Attól tartott, hogy bekerül a hír a lapokba.– Ki tud még róla? – kérdeztem.– Hm, én. és biztos vagyok benne, hogy Cecil is. Valószínűleg senki más. De nem

használhatják ezt fel. Anyám.– Nem fogom felhasználni az engedélye nélkül – szakítottam félbe. – De fontos lehet.

Beszélnem kell vele róla!– Nem, nem akarom, hogy.– Ezúttal az élete és a létfenntartása a tét, Louis! Börtönbe kerül, ahol nem fogja kibírni.

Ne aggódjon az anyja miatt! Egy anya megteszi, amit meg kell, hogy megvédje a gyermekét.Roulet lehorgasztotta a fejét, majd megrázta.– Nem is tudom. – mondta aztán.Nagyot sóhajtottam, s a lélegzettel megpróbáltam a feszültséget is kipréselni magamból.

Talán elhárítottuk a katasztrófát.– Én mindössze egyvalamit tudok – mondtam. – Visszamegyek az ügyészhez, és nemet

mondok az alkura. Tárgyalásra visszük az ügyet, s megtesszük, ami tőlünk telik.

Tizenhat

A csapások egyre csak záporoztak. A következő találat csak azután érte az ügyészséget, hogy kiraktam Earlt a nyilvános parkolóban, ahová minden reggel leállt a saját kocsijával, én pedig a Lincolnnal visszamentem Van Nuysba, a Négylevelű Lóherébe. Késdobálós kocsma volt a Győzelem sugárúton – talán ezért szerették az ügyvédek annyira –, melynek baloldalán futott a bárpult, jobboldalán pedig heges, forradásos fabokszok helyezkedtek el. Olyan zsúfolt volt, amennyire egy ír bár csak lehetett Szent Patrik napján. Úgy véltem, a tömeg ezúttal még az elmúlt éveket is túlszárnyalta, annak a ténynek köszönhetően, hogy az ivók ünnepe csütörtökre esett, és a vigadozók közül sokan hosszú hétvégét vettek ki. Jómagam is előre gondoskodtam arról, hogy a naptáram pénteken üres legyen. Mindig szabadon hagyom a Szent Patrik napját követő napot.

Ahogy Maggie McPhersont keresve elkezdtem utat törni magamnak a tömegben, az alkalomhoz szinte kötelezően hozzátartozó Danny fiú felsüvöltött valahol hátul, az egyik zenegépből. Ez azonban a nyolcvanas évek elején írt nóta punk-rock verziója volt, s lüktető ütemei meghiúsították minden esélyét annak, hogy bármit is meghalljak, amikor ismerős arcokat pillantottam meg, oda akartam köszönni nekik, és megkérdezni tőlük, merre találom az exfeleségemet. Az elkapott apró beszélgetésfoszlányok – melyeket sikerült kivennem – úgy tűnt, szinte kizárólag Róbert Blake-ről és az előző napi megdöbbentő ítéletről szóltak.

A tömegben belefutottam Robert Gillenbe is. Az operatőr belenyúlt a zsebébe, melyből négy darab ropogós, százdolláros bankjegyet húzott elő, s felém nyújtotta őket. A bankjegyek valószínűleg az eredeti tízesből maradtak vissza, amit két héttel korábban fizettem ki neki a Van Nuys-i bíróságon, amikor megpróbáltam lenyűgözni Cecil Dobbst a médiamanipulálási készségemmel. Roulet-nak már kiszámláztam az ezrest. A négyszáz profit volt.

– Úgy gondoltam, összefutunk itt – üvöltött az operatőr a fülembe.– Köszönöm, Ropi – válaszoltam. – A kamara jótékonysági kasszájába kerül majd.Felnevetett. Elnéztem mellette a tömeg felé, hátha megpillantom a volt feleségemet.– Bármikor, haver – válaszolta.Ahogy átpréseltem magam mellette, és továbbtolakodtam, még megpaskolta a vállam.

Végül hátul, az utolsó bokszban megtaláltam Maggie-t. A bokszban hat nő ült, valamennyien ügyészek vagy titkárnők a Van Nuys-i irodából. Legtöbbjüket legalább futólag ismertem, ám a szituáció kínos volt, mivel állnom kellett, és kénytelen voltam túlharsogni a zenét meg a tömeget. Ehhez jött még az a tény, hogy mindannyian ügyészek voltak, és úgy tekintettek rám, mint aki az ördöggel focizik egy ligában. Két kancsó Guinness volt előttük az asztalon, s az egyik még tele. Ám semmi esélyem sem volt arra, hogy átverekedjem magam ismét a tömegen a pulthoz, és szerezzek magamnak egy poharat. Maggie észrevette a kínlódásomat, és felajánlotta, hogy megosztja velem a poharát.

– Igyál belőle! – kiáltotta. – Keveredett a nyálunk már korábban is. Elmosolyodtam, és tudtam, az asztalon lévő két korsó nem az első kettő. Hosszan belekortyoltam az italba, és nagyon jólesett. A Guinness mindig megerősített bennem valamit.

Maggie a boksz baloldalának közepén ült két fiatal ügyész mellett, akikről tudtam, hogy a szárnyai alá vette őket. A Van Nuys-i irodában a fiatalabb nők közül sokan vonzódtak a volt feleségemhez, mivel a hatalmon lévő férfi, Smithson, Mintonhoz hasonló jogászokkal vette magát körül.

Még mindig a boksz mellett állva megragadtam a poharat, hogy koccintsak vele, ám ő nem tudott reagálni, mivel én tartottam a kezemben a poharát. Kinyúlt, és megemelte a kancsót.

– Egészségedre!

Odáig azért nem ment el, hogy beleigyon a kancsóba. Letette, majd odasúgott valamit a boksz külső felén, mellette ülő nőnek. Az felállt és kiengedte Maggie-t. Volt feleségem felállt, arcon csókolt, és megszólalt:

– Egy nő mindig könnyebben szerez poharat az efféle helyzetekben.– Főleg, ha gyönyörű nőről van szó – válaszoltam. Megjutalmazott egy maggie-s

pillantással, majd a köztünk és a bár között legalább ötméteres vastagságban torlódó tömeg felé fordult. Élesen elfüttyentette magát, s ezzel felhívta magára az egyik tiszta tenyészetű ír fickó figyelmét, aki a csapospultnál dolgozott, és bármit – hárfát, angyalt, meztelen nőt –, amit csak akart, képes volt belerajzolni a sör tetején lévő habba.

– Szükségem van egy korsóra! – kiáltotta el magát Maggie.A csaposnak még így is a szájáról kellett leolvasnia, hogy mit akar. És, mint egy tinédzser,

akit a tömeg a feje felett juttat odébb egy koncerten, úgy jött hátra, kézről kézre a tiszta pohár hozzánk. Maggie teletöltötte a bokszasztalon álló, még érintetlen korsóból, így végre koccinthattunk.

– Szóval – szólalt meg. – Jobban érzed egy kicsivel magad, mint amikor korábban találkoztunk?

Bólintottam.– Egy kicsivel.– Minton nagyon megdolgozott? Ismét bólintottam.– Ő és a zsaruk, igen.– Azzal a Corliss fickóval? Megmondtam nekik, hogy egy rakás szar a fickó.

Valamennyien azok.Nem válaszoltam, és megpróbáltam úgy tenni, mintha az imént elhangzottak nem lennének

vadonatúj információk számomra, és már hallottam volna a Corliss nevet. Hosszasan és lassan ittam a sörömből.

– Gondolom, nem kellett volna ezt mondanom – folytatta Maggie. – Ám az én véleményem nem számít. Ha Minton elég hülye ahhoz, hogy használja, akkor biztos vagyok benne, hogy te fél perc alatt leszeded a fickó fejét.

Feltételeztem, hogy tanúról beszél. Ám a bizonyítékfeltáró aktában semmit nem láttam, ahol említés lett volna egy Corliss nevű tanúról. Az a tény, hogy egy a volt feleségem által megbízhatatlannak tartott tanúról volt szó, csak megerősítette azt az elképzelésemet, hogy Corliss besúgó. A legnagyobb valószínűség szerint börtönbéli besúgó.

– Honnan tudsz te róla? – kérdeztem végül. – Minton beszélt neked róla?– Nem, én voltam az, aki elküldte Mintonhoz. Nem számít, hogy én mit gondolok arról,

amit mondott. Kötelességem volt a megfelelő ügyészhez küldeni, és Mintonnak volt a feladata, hogy értékelje a szavahihetőségét.

– Úgy értem, miért téged keresett meg?Maggie elfintorodott, mivel a válasz olyannyira nyilvánvaló volt.– Azért, mert én vezettem az első meghallgatást. A fickó pedig ott volt a zárkában. Azt

hitte, az ügy még mindig az enyém.Most már értettem. Corliss C-betűs volt. Roulet-val kivételt tettek az ábécésorrendes

eljárásban, amikor őt hívták elsőként. Corliss minden bizonnyal azon bebörtönzöttek csoportjában volt, akik az ügyfelemmel együtt kerültek aznap a bíróságra. Látta, amint Maggie és én Roulet óvadéka felett vitatkozunk. Ezért hitte azt, hogy még mindig nála van az ügy. Valószínűleg titokban hívta fel.

– Mikor hívott fel? – kérdeztem.– Nem vagyok hajlandó túl sokat elmondani neked, Haller. Én nem.– Csak azt mondd meg, mikor telefonált! A meghallgatás hétfőn volt, tehát aznap délután,

csak később?

Az ügy nem jelent meg sem az újságokban, sem a televízióban. Így hát kíváncsi voltam, honnan szerezhette Corliss az információt, amit megpróbált eladni az ügyészeknek. Azt kellett feltételeznem, hogy nem Roulet-tól. Meglehetősen biztos voltam abban, hogy sikerült eléggé ráijesztenem ahhoz, hogy befogja a száját. A média által közzétett információ nélkül Corliss csak arra hagyatkozhatott, amit a bíróságon mazsolázott össze, amikor a vádakat felolvasták, és Maggie meg én az óvadék felett csatáztunk.

Aztán rádöbbentem, hogy ennyi elég is volt. Maggie alapos részletességgel tárta fel Regina Campo sérüléseit, miközben megpróbálta rávenni a bírót, hogy ne engedélyezze Roulet számára az óvadékot. Ha Corliss ott volt a tárgyalóteremben, akkor könnyen hozzájuthatott azokhoz a morzsákhoz, melyek alapján később koholt egy börtönvallomást az ügyfelemről. Hozzájön még ehhez az a tény, hogy viszonylag hosszú ideig volt Roulet közelében, és már meg is született a börtönbesúgó.

– Igen, hétfőn, késő délután telefonált – válaszolt végül Maggie.– És miért gondoltad, hogy gázos a fickó? Már korábban is csinálta ezt, nem igaz? A fickó

profi besúgó, vagy tévedek?A zavarosban halásztam csupán, s ő ezt pontosan tudta. Megrázta a fejét.– Biztos vagyok benne, hogy a bizonyítékfeltárás során mindent megtudsz, amire

szükséged van. Megoldható, hogy csak megiszunk egy baráti Guinnesst? Körülbelül egy óra múlva úgyis mennem kell.

Bólintottam, de többet akartam tudni.– Mondok neked valamit! – mondtam aztán. – Valószínűleg elég Guinnesst ittál már egy

Szent Patrik-napra. Mit szólnál hozzá, ha eltűnnénk innen, és ennénk valamit?– Miért, hogy tovább faggathass az ügyeddel kapcsolatban?– Nem, hanem azért, hogy beszélgethessünk a lányunkról. Összeszűkült a szeme.– Valami baj van? – kérdezte.– Nem tudok róla. De beszélni szeretnék veled Hayley-ről.– Hova akarsz elvinni vacsorázni?Egy drága olasz éttermet említettem meg a Venturán, a Sherman Oakson, s erre ellágyult a

tekintete. Itt szoktuk ünnepelni az évfordulóinkat, s itt ünnepeltük meg a teherbe esését is. A lakásunk, melyben most ő lakott, csupán néhány háztömbnyire volt a helytől, a Dickensen.

– Szerinted meg tudunk vacsorázni egy órán belül? – kérdezte.– Ha azonnal lelépünk innen, és úgy rendelünk, hogy rá sem nézünk az étlapra.– Meggyőztél. Csak hadd köszönjek el gyorsan!– Én vezetek.Jó ötlet volt, hogy én vezessek, mivel ő már bizonytalanul állt a lábán. Át kellett karolnom,

amíg elértünk a Lincolnig, s aztán úgy segítettem be a kocsiba is.Délre indultam el, a Ventura felé. Néhány másodperc múlva Maggie benyúlt a lába alá, s

előhúzott egy CD-tokot, mely kényelmetlenné tette számára az ülést. Earlé volt. Az egyik CD-je, amit a kocsi sztereó berendezésén szokott hallgatni, amikor én bíróságon vagyok, így nem merült le olyan gyorsan az iPodja. A CD egy Ludacris nevű déli előadó anyagát tartalmazta.

– Nem csoda, hogy olyan kényelmetlenül ültem – szólalt meg Maggie. – Ezt hallgatod, miközben egyik bíróságról a másikra furikázol?

– Ami azt illeti, nem. Earlé. Az utóbbi időben ő vezet. Ludacris nem igazán tetszik nekem. Én inkább a régi iskola híve vagyok. Jobban szeretem Tupacot és Drét meg a hozzájuk hasonlókat.

Felnevetett, mert azt hitte, viccelek. Néhány perccel később behajtottunk az étterem bejáratához vezető szűk utcácskába. A kocsirendező átvette az autót, mi pedig bementünk. A pincérnő felismert bennünket, és úgy tett, mintha csak néhány hete jártunk volna ott legutóbb.

Az igazság azonban az volt, hogy valószínűleg mindketten jártunk náluk nemrégiben, csak más partnerrel.

Egy üveg bort kértem, és egytál tésztaételt rendeltünk anélkül, hogy belepillantottunk volna a menübe. Kihagytuk a salátát és az előételt, s megkértem a pincért, hogy a lehető leghamarabb hozza ki az ételt. Miután elment, az órámra pillantottam, és láttam, hogy még mindig van negyvenöt percünk. Több mint elég. A Guinness kezdte kifejteni a hatását Maggie-nél. Széteső mosollyal nézett rám, ami elárulta, hogy részeg. Gyönyörűen részeg. Soha nem volt rá rossz hatással az alkohol. Csak édesebb lett tőle. Valószínűleg ennek köszönhető, hogy közös gyerekünk született.

– Valószínűleg ki kellene hagynod a bort! – mondtam neki. – Különben fájni fog a fejed holnap.

– Ne aggódj miattam! Azt hagyok ki, amit és amikor csak akarok. Rám mosolygott, én pedig visszamosolyogtam.

– Szóval hogy vagy, Haller? Komolyan kérdezem.– Jól. És te? Én is komolyan kérdezem.– Soha jobban. Most már túl vagy Lornán?– Igen. Sőt még barátok is maradtunk.– És mik vagyunk mi egymásnak?– Nem tudom. Néha azt hiszem, hogy ellenfelek.Megrázta a fejét.– Nem lehetünk ellenfelek, ha nem is dolgozhatunk egy ügyön. Mellesleg én mindig

odafigyelek rád. Mint annál a szemétláda Corlissnál is.– Köszönöm, hogy megpróbáltad, de ettől függetlenül még sikerült kárt okoznia.– Egyszerűen nem tudok tisztelni egy olyan ügyészt, aki börtönbesúgót használ fel. Az sem

számít, hogy az ügyfeled még nála is nagyobb szemétláda.– Nem volt hajlandó pontosan elmondani, hogy Corliss szerint mit mondott az ügyfelem.– Miről beszélsz?– Csak annyit mondott, hogy van egy informátora. Nem árulta el, hogy mit tudott meg tőle.– Ez nem tisztességes.– Ezt mondtam én is. Bizonyítékfeltárási kérdésről van szó, de a hétfői vádemelésig még

nem jelölnek ki az ügyhöz bírót. Így nincs senki, akinek panaszkodhatnék. És Minton tudja ezt. Úgy történt, ahogy előre megmondtad. Nem játszik tisztességesen.

Maggie elpirult. A megfelelő gombot nyomtam meg, s mérges volt ezért. Az ő számára a tisztességes győzelem volt az egyetlen győzelem. Ezért is volt olyan jó ügyész.

Az étterem hátsó fala mentén végighúzódó kárpitozott pad egyik szélén ültünk, az elé helyezett sarokasztal két oldalán. Maggie előrehajolt felém, de túl nagy lendületet vett, és összekoccant a fejünk. Felnevetett, majd újból próbálkozott. Halkan beszélt.

– Azt mondta, hogy te megkérdezted az ügyfeledet, mit követett el, ő pedig azt felelte, hogy pontosan azt adta a kurvának, amit megérdemelt. Azt mondta, az ügyfeled azt mondta neki, hogy azonnal kiütötte a nőt, amint kinyitotta az ajtót.

Hátradőlt, s én láttam, hogy túl gyorsan mozdult, mert elszédült.– Jól vagy?– Igen, de témát válthatnánk? Nem akarok többet munkáról beszélni. Túl sok a seggfej, s

túl kiábrándító az egész.– Persze.A pincér ebben a pillanatban érkezett meg a vacsoránkkal. A bor finom volt, az étel pedig

kifejezetten házias. Csendben enni kezdtünk. Aztán Maggie megszólalt, én pedig eltátottam a számat a meglepetéstől.

– Semmit sem tudtál Corlissról, ugye? Addig nem, amíg ki nem nyitottam azt a nagy számat.

– Azt tudtam, hogy Minton eltitkol valamit. Azt hittem, hogy valami börtönbeli.– Lószart. Leitattál, hogy megtudd, amit én tudok.– Hm, azt hiszem, már részeg voltál, amikor összefutottam veled ma este.A tányérja felett a villával egyensúlyozott egy hosszú szál makarónit, amiről pestoszósz

lógott le. Aztán felém bökött a villával.– Nálad a pont. Szóval mi a helyzet a lányunkkal?Nem számítottam arra, hogy emlékszik a témára. Vállat vontam.– Azt hiszem, igazad volt azzal kapcsolatban, amit múlt héten mondtál. Többet kell látnia

az apját.– És?– És nagyobb szerepet akarok betölteni az életében annál, minthogy csak nézzem. Mint

például akkor, amikor vasárnap elvittem moziba. Hogy is mondjam. félreültem, hogy nézhessem, miközben ő a filmet nézte. Hogy nézhessem a szemét, tudod?

– Isten hozott a klubban!– Szóval nem tudom. Azt gondoltam, talán összeállíthatnánk egy rendszeres időbeosztást.

Hogy rendszeressé tehetnénk a találkozókat. Néha még akár éjszakára is nálam maradhatna. úgy értem, ha ő is akarja.

– Biztos vagy te ebben? Ez nagyon új fordulat részedről.– Azért új, mert korábban nem ismertem ezt az érzést. Amikor kisebb volt, nem igazán

tudtam kommunikálni vele, és nem igazán tudtam, mihez kezdjek vele. Nehézkesen éreztem magam. Most azonban nem. Szeretek beszélgetni vele. Szeretek vele lenni. Többet tanulok tőle, mint ő tőlem, ez biztos.

Egyszerre megéreztem a kezét a lábamon az asztal alatt.– Ez nagyszerű! – szólalt meg. – Olyan boldog vagyok, hogy ezt hallom tőled, de ne

siessük el a dolgokat! Az elmúlt négy évben nem sokat találkoztál vele, és nem hagyom, hogy felcsigázd benne a reményeket, csakhogy aztán újra eljátszd az eltűnősdit.

– Megértem. Úgy csináljuk, ahogy neked jó. Csak annyit akartam mondani, hogy ott leszek neki. Megígérem.

Elmosolyodott, el akarta hinni, amit hall. Én pedig megtettem az imént elmondott fogadalmat magamnak is.

– Nos, remek – ismételte. – Tényleg nagyon örülök, hogy ezt akarod tenni. Szerezzünk be egy naptárt, találjunk néhány dátumot, és lássuk, hogy alakul!

Elvette a lábamról a kezét, s csendben ettünk tovább, amíg mindketten szinte végeztünk. Aztán Maggie ismét meglepett.

– Nem hiszem, hogy tudok vezetni ma este – mondta.Bólintottam.– Én ugyanezt gondolom.– Te szemmel láthatóan jól vagy. Csupán fél korsóval ittál a.– Nem, úgy értem, ugyanezt gondoltam rólad. De ne aggódj, hazaviszlek.– Köszönöm.Aztán átnyúlt az asztal felett, és a csuklómra tette a kezét.– Reggel pedig visszahozol az autómhoz?Édesen rám mosolygott. Ránéztem, s megpróbáltam megfejteni ezt a nőt, aki négy évvel

korábban azt mondta nekem, hogy takarodjak az életéből. A nőt, akin soha nem tudtam túllépni, és akinek az elutasítása egy olyan kapcsolatba hajszolt bele, amiről az első pillanattól fogva tudtam, hogy nem lesz hosszú életű.

– Persze. Elviszlek – válaszoltam.

Tizenhét

Március 18., péntek

Másnap reggel arra ébredtem, hogy a nyolcéves lányom köztem és a volt feleségem között alszik. Magasan, a falon lévő ólomfoglalatú, színes üvegablakon át fény szűrődött be. Amikor ott éltem, ez az ablak mindig is zavart, mert túl sok fényt engedett be reggelente. Felnéztem az ablak által a rézsútos mennyezetre vetett mintára, és felidéztem, mi történt az elmúlt éjszaka. Végül egy pohár híján én ittam meg az egész bort az étteremben. Emlékeztem arra, hogy hazavittem Maggie-t a lakásába, és amikor beléptünk, azt láttuk, hogy a lányunk már az igazak álmát alussza – a saját ágyában.

Miután a bébiszittert elengedte, Maggie újabb palack bort nyitott ki. Amikor végeztünk vele, kézen fogott és abba a hálószobába vezetett, amit négy éven át megosztottunk egymással, ám amelyben az elmúlt négy évben nem jártam. Most azonban az zavart, hogy az emlékezetem beleveszett a borba, és nem tudtam felidézni, vajon győzedelmes volt-e a visszatérésem a hálószobába, vagy pedig csúfos bukás. Arra sem emlékeztem, miről beszélgettünk, és hogy esetlegesen milyen ígéreteket tettünk egymásnak. – Ez nem korrekt vele szemben.

Elfordítottam a fejem a párnán. Maggie már ébren volt. Lányunk angyali arcát nézte.– Mi nem korrekt?– Az, hogy itt talál téged, ha felébred. Esetleg reménykedni kezd, vagy pedig félreérti a

helyzetet.– Hogy került ide?– Áthoztam. Rémálma volt.– Milyen gyakran vannak rémálmai?– Elég gyakran, amikor egyedül alszik. A saját szobájában.– Így hát mindig itt alszik?Valami nem tetszett neki a hangsúlyomban.– Ne kezdd el megint! Fogalmad sincs, milyen egyedül nevelni egy gyereket.– Tudom. Nem mondok semmit. Mit szeretnél, mit tegyek? Elmenjek, mielőtt felébred?

Vagy pedig felöltözhetnék, és úgy tehetnék, mintha csak most érkeztem volna, és visszaviszlek az autóhoz.

– Nem is tudom. Egyelőre öltözz fel! És próbáld meg nem felébreszteni!Kicsusszantam az ágyból, felkaptam a ruháimat, és lementem a nappali mellett lévő

vendégfürdőszobába. Összezavart, hogy Maggie viselkedése mennyire megváltozott irányomban az éjszaka. Úgy döntöttem, hogy az alkohol hatására. Vagy talán mondtam vagy tettem valamit, miután felértünk a lakásba. Gyorsan felöltöztem, visszamentem a folyosón át a hálóba, s bekukucskáltam.

Hayley még mindig aludt. A két párnán széttárt karjával valóban úgy nézett ki, mint egy szárnyas kisangyal. Maggie hosszú ujjú pólót vett fel és egy régi melegítőnadrágot, ami már a házasságunk idején is megvolt neki. Beléptem a hálóba, s odamentem hozzá.

– Elmegyek, és visszajövök – suttogtam.– Micsoda? – kérdezett vissza bosszúsan. – Azt hittem, elviszel a kocsimhoz.– Én pedig azt hittem, nem akarod, hogy Hayley meglásson, amikor felébred. Szóval,

hagyd, hogy elmenjek, iszom egy kávét vagy valamit, és egy órán belül itt vagyok. Aztán mindannyian elmegyünk az autódért, utána pedig elviszem Hayley-t iskolába. Ha akarod, még haza is hozom. Semmi dolgom nincs ma.

– Ilyen egyszerűen? Hirtelen elkezded iskolába vinni?– Ő az én lányom is. Nem emlékszel semmire, amit tegnap éjjel mondtam neked?

Megkeményedett az álla, és már tapasztalatból tudtam, hogy ez az a pont, amikor a nehéztüzérség támadásba lendül. Valamit elrontottam.

Maggie sebességbe kapcsolt.– Nos, igen, de azt hittem, azt csak úgy mondod – jelentette ki.– Mit értesz ez alatt?– Egyszerűen azt hittem, hogy ki akarsz faggatni az ügyeddel kapcsolatban, vagy egészen

egyszerűen ágyba akarsz vinni. Nem tudom.Felnevettem, és megráztam a fejem. Bármilyen ábrándképeket is szövögettem magamban

kettőnkről az elmúlt éjszaka, azok gyorsan szertefoszlottak.– Nem én voltam az, aki felhozta a másikat a hálószobába – válaszoltam.– Ó, szóval valójában az ügyedről volt szó! Tudni akartad, hogy mit tudok róla.Egy hosszú pillanatig csak némán bámultam rá.– Nálad nem győzhetek, ugye?– Nem, amikor manipulálsz, amikor úgy viselkedsz, mint egy bűnügyi védőügyvéd.Kettőnk közül mindig is ő volt a jobb, amikor verbális késdobálásra került sor. Igazság

szerint hálás voltam azért, hogy érdekellentét áll fönn a helyzetünk miatt, és ezért soha nem kerültem vele szembe tárgyaláson. Az évek során néhányan – legtöbben profi védők, akik megizzadtak a vele való csatározásokban – odáig elmentek, hogy kijelentették, ezért vettem el feleségül. Hogy szakmailag ne kelljen konfrontálódnom vele.

– Mondok neked valamit! – szólaltam meg. – Egy órán belül itt vagyok. Ha azt akarod, hogy elvigyelek a kocsihoz, amibe tegnap éjjel nem tudtál beülni, mert túl részeg voltál, akkor készülj el addigra, és készítsd fel őt is.

– Rendben van. Taxival megyünk.– Mondom, hogy elviszlek benneteket.– Nem, taxival megyünk. És halkan beszélj!A lányomra néztem, aki szülei szóbeli csatározása ellenére még mindig édesen aludt.– És mi lesz vele? Szeretnéd, hogy elvigyem holnap vagy vasárnap?– Nem tudom. Hívj fel holnap!– Rendben. Szia!Otthagytam a hálószobában. A házból kiérve elsétáltam másfél háztömbnyit a Dickensen,

mielőtt megtaláltam a járdaszegély mellé esetlenül leparkolt Lincolnt. A szélvédőn az ablaktörlő alatt büntetőcédula várt, mivel tűzcsap mellé parkoltam. Beszálltam, a cédulát pedig a hátsó ülésre dobtam. Legközelebb, amikor erre járok, majd elintézem. Nem vagyok olyan, mint Louis Roulet, aki csak a végzés hatására hajlandó befizetni a büntetőcéduláit. A megye tele van olyan zsarukkal, akik ezer örömmel indulnának a nyomomba egy végzéssel a kezükben.

A veszekedéstől mindig éhes leszek, és most döbbentem rá, hogy mindjárt éhen halok. Kikanyarodtam a Venturára, és elindultam a Studio City felé. Kora reggel volt, különösen, ha azt is számításba vesszük, hogy Szent Patrik napjának másnap reggelén voltunk, s betértem a Laurel Canon sugárúton lévő DuParba, még mielőtt megtelt volna vendégekkel. Beültem a leghátsó bokszba, és palacsintát meg kávét rendeltem. Megpróbáltam megfeledkezni Maggie McFierce-ről, így kinyitottam az aktatáskámat, s kivettem belőle egy jegyzetfüzetet, meg a Roulet-iratokat.

Mielőtt belemerültem volna a papírokba, felhívtam Raul Levint. Én ébresztettem glendale-i otthonában.

– Van egy kis munkám számodra – közöltem vele.– Nem várhat hétfőig? Csupán néhány órával ezelőtt értem haza. Hosszú hétvégét

terveztem.– Nem, nem várhat, és tartozol nekem a tegnap miatt. Mellesleg pedig még csak nem is

vagy ír. Szükségem van arra, hogy lenyomozz valakit.

– Rendben, várj egy percet!Hallottam, amint leteszi a telefont. Valószínűleg papírt és tollat keresett a jegyzeteléshez.– Rendben, mondhatod.– Van egy Corliss nevű fickó, akinek a meghallgatása közvetlenül Roulet-é után volt,

hetedikén. Az első csoporttal hozták ki, és egy időben voltak mindannyian a megőrző zárkában. Most pedig megpróbálja beköpni Roulet-t, ezért mindent tudni akarok a fickóról, hogy belenyomjam a fejét a klotyóba.

– Tudod a keresztnevét?– Nem.– Tudod, hogy miért ültették le?– Nem, és azt sem tudom, még odabent van-e.– Köszi a segítséget. Mit mond, mit fecsegett Roulet?– Azt, hogy összevert valami kurvát, aki megérdemelte. Ez a lényege.– Rendben, mi más van még?– Gyakorlatilag ennyi, azt leszámítva, hogy az az érzésem, nem először csinálja ezt. Találd

ki, kire kattant rá a múltban, és talán lesz az anyagban valami, amit felhasználhatok. Menj vissza vele olyan messzire, amilyen messzire csak lehet. Az ügyészség emberei rendszerint nem teszik. Félnek attól, amit esetleg találnak, ezért inkább nem foglalkoznak vele.

– Rendben, ráállok.– Szólj, ha van valami!Pont akkor fejeztem be a beszélgetést, amikor megérkezett a palacsintám. Bőkezűen

meglocsoltam juharsziruppal, s elkezdtem enni. Ezzel egy időben az állam által összeállított bizonyítékfeltáró anyagot is olvasgatni kezdtem.

A fegyver jelentés maradt az egyetlen meglepetés. Az aktában lévő összes többi anyagot – leszámítva a színes fényképeket – láttam már Levin anyagában. Ezzel folytattam a vizsgálódást. Ahogy egy szerződéses megbízás alapján dolgozó nyomozótól várható, Levin minden neten talált információval megtűzdelte az aktát. Még a parkolójegy és gyorshajtási bírságokról is beszerezte a fénymásolatokat, melyeket Roulet az elmúlt években összegyűjtött és elfelejtett kifizetni. Először bosszantott, mert így túl sok mindent kellett átbogarásznom ahhoz, hogy kihámozzam, melyek a Roulet védelmére vonatkozó anyagok.

Már majdnem végeztem, amikor a pincérnő elsuhant a bokszom mellett a kávéskancsóval, és odapillantott rám, hogy újratöltse-e a bögrémet. Visszahőkölt, amikor az egyik színes fényképen – melyeket kitettem az akták mellé – megpillantotta Reggie Campo összevert arcát.

– Elnézést érte – szóltam oda hozzá.Lefedtem a fényképet az egyik riporttal, és odaintettem magamhoz a pincérnőt.A lány habozva bár, de visszajött, és töltött kávét.– Munkáról van szó – kezdtem erélytelen magyarázkodásba. – Nem akartam ilyesminek

kitenni.– Csak annyit mondhatok, remélem, elkapja azt a rohadékot, aki ezt tette vele.Bólintottam. Azt hitte, zsaru vagyok. Talán azért, mert egy napja nem borotválkoztam.– Rajta vagyok – válaszoltam.Elment, én pedig visszafordultam az iratokhoz. Ahogy kicsúsztattam Reggie Campo fotóját

a papírok alól, először az arca ép felét pillantottam meg. A bal oldalát. Valami bevillant a gondolataimba, és úgy tartottam a képet, hogy csak az arca ép oldalát láttam. Az ismerősség érzete ismét megcsapott. Ám ezúttal sem tudtam hova tenni. Ez a nő nagyon hasonlított egy másikra, akit ismertem, vagy legalábbis láttam már. De ki lehet az?

Azt is tudtam, hogy nem hagy nyugodni, amíg rá nem jövök. Hosszasan elgondolkodtam rajta: a kávémat kortyolgattam, és az asztalon doboltam az ujjaimmal, aztán úgy döntöttem, megpróbálok valamit. A kezembe vettem Campo arcképét, és hosszában, középen összehajtottam, hogy a félbehajtott lap egyik oldalára az arca sérült jobb fele került, míg a

másikra az érintetlen bal fele. Ezután a kabátom belső zsebébe csúsztattam az összehajtott fényképet, és felálltam.

A mosdóban nem volt senki. Gyorsan a csaphoz léptem, és előhúztam az összehajtott fényképet. Áthajoltam a mosdó felett, és az összehajtott fényképet – mely Reggie Campónak az ép arcfelét mutatta odaszorítottam a tükörre. A tükör visszatükrözte a képet, ekképp egy teljes és sértetlen arcot hozva létre. Hosszú ideig meredtem rá, aztán végül rádöbbentem, miért volt ismerős az arc.

– Martha Renteria – mondtam ki hangosan.A mosdó ajtaja váratlanul berobbant, és két kamasz viharzott be rajta. Kezükkel már a

sliccüknél matattak. Gyorsan elkaptam a fényképet a tükörtől, s betuszkoltam a kabátom zsebébe. Megfordultam, és elindultam az ajtó felé. Ahogy kiléptem rajta, hallottam, hogy a kölykök hangos nevetésben törnek ki. El sem tudtam képzelni, mit gondolhattak arról, mit csinálhattam odabent.

Amikor visszaértem a bokszomhoz, összerendeztem az iratokat és a fényképeket, majd mindent visszaraktam az aktatáskámba. A szükségesnél több készpénzt hagytam az asztalon a számlára és a borravalóra, majd sietve elhagytam az éttermet. Úgy éreztem magam, mint akire ételallergia tört rá. Az arcomat vörösnek éreztem, és lángolt a bőröm a nyakamon. Úgy hittem, hallom a szívem dobogását is az ingem alatt.

Tizenöt perccel később már a bérelt raktáromnál parkoltam az Oxnard körúton, Észak-Hollywoodban. Egy száznegyven négyzetméteres helyiséget béreltem, dupla garázsajtóval. A raktár egy olyan embernek a tulajdonában állt, akinek a fiát én védtem egy tulajdonjogi perben, kihoztam a börtönből, és még a tárgyalás előtt sikerült megegyezésre vinnem az esetet. Ügyvédi honorárium helyett az apa egy évre ingyen bérbe adta nekem a raktárhelyiséget. Ám a fia kábítószerfüggő volt, így folyamatosan bajba került, s ennek köszönhetően már évek óta ingyen használtam a raktárt.

A lezárt ügyeim aktáit tárolom ebben a helyiségben, két négyajtós Lincolnnal együtt. Tavaly, amikor jól mentek a dolgaim, négy Lincolnt vásároltam egyszerre, így flottaáron tudtam megvenni őket. Azt terveztem, hogy mindegyiket addig használom, amíg a távolságmérő el nem éri a hatvanezret, aztán eladom egy limuzinszerviznek, hogy azzal szállítsák az utasokat a repülőtérre és vissza. A tervem mind ez idáig kiválóan működött. Immár a második Lincolnt használtam, és arra készültem, hogy hamarosan előveszem a harmadikat is.

Miután kinyitottam a garázs ajtaját, azonnal felmentem az irattári részlegbe, ahol évek szerint dobozokba rendezve, ipari fémállványokon sorakoztak az aktáim. Megtaláltam a két évvel korábbi anyagok szekcióját, és a dobozok oldalára felírt ügyfélnevek listáján végigfuttatva az ujjam, egészen addig kerestem, míg rá nem találtam a Jesus Menendez névre.

Levettem a dobozt a polcról, a földre tettem és leguggoltam mellé. A Menendez-ügy rövid lefolyású volt. Korán megtette a beismerő vallomást, még azelőtt, hogy az ügyészség igazán kezelésbe vehette volna. Így hát csupán négy akta tartozott az ügyhöz, s túlnyomó részben a rendőrségi nyomozás dokumentumait tartalmazták. Fényképek után keresgélve átlapoztam a papírokat, és végül a harmadik mappában meg is találtam, amit kerestem. Martha Renteria volt az a nő, akiről Jesus Menendez bevallotta, hogy megölte. Huszonnégy éves, sötét hajú, gyönyörű fehér fogsorú, nagyon szép táncosnő volt. A lakásában szúrták le. Mielőtt megölték volna, megverték, és sérülései az arca bal oldalán voltak, pont ellentétes oldalon, mint Reggie Campóéi. A halottkémi jelentésben megtaláltam az arcáról készített közeli felvételt is. Ezt a képet is összehajtottam hosszában, úgy hogy egyik oldalon az arca sérült, a másikon pedig az ép fele látszott.

A padlón egymás mellé raktam a két összehajtott fényképet: az egyik Reggie-t, a másik pedig Marthát ábrázolta, és a hajtás éle mentén egymáshoz illesztettem őket. Leszámítva azt a

tényt, hogy az egyik nő halott volt, a másik pedig nem, a két fél arc közel tökéletes egészet alkotott. A két nő annyira hasonlított egymásra, hogy bárki testvéreknek nézhette volna őket.

Tizennyolc

Jesus Menendez azért töltötte életfogytiglani büntetését a San Quentin börtönben, mert beletörölte a péniszét egy fürdőszobai törülközőbe. Bármilyen szemszögből is néztem az ügyet, a végén mindig ez lett a végső konklúzió. A törülköző volt a legnagyobb hibája. Széttárt lábbal ültem a raktárhelyiség betonpadlóján, körülöttem legyező alakban kiterítve a Menendez-iratok, s újra áttanulmányoztam annak az ügynek a tényeit, melyen két évvel korábban dolgoztam. Menendezt Martha Renteria meggyilkolásáért ítélték el, miután egy kelet-hollywoodi sztriptízbárból – név szerint a Kobra Szobából – hazáig követte, a Panoráma Cityben lévő lakásáig. Megerőszakolta, aztán több mint ötvenszer megszúrta, amivel annyira kivéreztette a nőt, hogy annak vére átszivárgott az ágyon és tócsába gyűlt az alatta lévő fapadlón. Másnapra már átcsordogált a padló repedésein, s elkezdett csepegni az alsó lakás mennyezetéről. Ekkor hívták ki a rendőrséget.

A Menendez elleni ügy félelmetes volt, de egyúttal a körülményektől is függött. Azzal sem tett jót magának, hogy elismerte a rendőrségnek – még mielőtt én az ügybe csöppentem volna –, hogy valóban járt a gyilkosság éjszakáján a nő lakásán. Ám mégiscsak az áldozat fürdőszobájában talált bolyhos, rózsaszín törülközőjén talált DNS volt az, ami végleg elvágta az esélyeit. Nem lehetett semlegesíteni. Olyan tányér volt, amit nem lehetett lepöckölni. A profi védők az efféle bizonyítékot jéghegynek hívják, mivel elsüllyeszti a hajót.

Menendez esetét akkor vettem át, amikor már bukott ügynek számított. Menendeznek nem volt pénze kifizetni azt az időt és munkát, ami az alapos védelmi taktika kidolgozásához szükséges lett volna, ám az ügye jelentős médiapublicitást generált, én pedig hajlandó voltam az időmet és az energiámat az ügyre szánni az ingyen marketing kedvéért. Menendez azért választott engem, mert néhány hónappal a letartóztatása előtt sikeresen megvédtem a bátyját, Fernandót egy heroinnal kapcsolatos ügyben. Legalábbis az én véleményem szerint sikeres volt. Sikerült a kábítószerbirtoklást és az illegális drogterjesztést egyszerű birtoklássá redukálnom. Börtön helyett próbaidőt kapott.

Ezen erőfeszítések azt eredményezték, hogy Fernando felhívott aznap éjjel, amikor Jesust letartóztatták Martha Renteria meggyilkolásáért. Jesus önkéntesen ment el a Van Nuys-i rendőrkapitányságra, hogy beszéljen a zsarukkal. A róla készült fantomrajzot minden televíziós csatorna leadta a városban. És különösen sokszor mutatták be a spanyol csatornákon. Menendez közölte a családjával, hogy elmegy a nyomozókhoz, tisztázza a helyzetet, és hazamegy. De nem ért haza, ezért a bátyja felhívott, akinek elmondtam, hogy ebből az a tanulság, hogy soha nem szabad elmenni a nyomozókhoz tisztázni a dolgokat, amíg nem beszélnek ügyvéddel.

Már jó néhány televíziós hírműsorban hallottam az egzotikus táncosnő – ahogy Renteriát a média emlegette – meggyilkolásáról, amikor Menendez bátyja felhívott. A hírbeszámolók közzétették a rendőrség fantomképét is a latin származású férfiról, aki a feltételezések szerint hazáig követte a klubból. Tudtam jól, a letartóztatás előtti médiaérdeklődés azt jelenti, hogy az ügyet minden bizonnyal továbbra is a köztudatban tartja a televízió és az egyéb médiacsatornák, s úgy gondoltam, talán meglovagolhatom ezt a hullámot. Beleegyeztem, hogy elvállalom az esetet. Ingyen. Pro bono. A rendszer üdvéért. Mellesleg pedig a gyilkossági esetek igen ritkák. Mindig elvállalom, ha hozzájutok egyhez. Menendez a tizenkettedik gyilkossággal vádolt védencem volt. Az első tizenegy még mindig börtönben ült, ám egyikük sem került halálsorra. Jómagam ezt jó teljesítménynek tartottam.

Amikorra eljutottam Menendez rendőrkapitánysági zárkájába, ő már megtette azt a nyilatkozatot, ami csak rontott a helyzetén. Elmesélte Howard Kurlen és Don Crafton nyomozóknak, hogy ő nem követte Renteriát haza, ahogy a hírekben közzétették, hanem a nő

hívta meg őt a lakásába. Elmagyarázta, hogy aznap korábban ezeregyszáz dollárt nyert a kaliforniai lottón, és hajlandó volt valamennyit Renteriának adni, cserébe egy kevés figyelemért. Azt mondta, a nő lakásán közös megegyezésen alapuló szexuális tevékenységet folytattak – bár nem ezeket a szavakat használta –, és amikor elment, a nő még életben volt, és ötszáz dollárnyi készpénzzel gazdagabb.

Kurlen és Crafton ezek után számos lyukat ütött Menendez sztoriján. Először is, aznap, de még egy nappal a gyilkosság előtt sem volt állami lottóhúzás, és a szomszédos piacon, ahol állítólag készpénzre váltotta a szelvényét, nyoma sem volt az ezeregyszáz dolláros nyereség kifizetése sem Menendez, sem bárki más számára. Mi több, az áldozat lakásában alig nyolcvandollárnyi készpénzt találtak. Végül pedig a halottkémi jelentés azt mutatta ki, hogy az áldozat hüvelyében lévő sérülések miatt kizárható minden, amit közös megegyezésen alapuló szexuális tevékenységnek lehet nevezni. Az igazságügyi orvos szakértő azt a végkövetkeztetést vonta le, hogy az áldozatot brutálisan megerőszakolták.

A lakásban az áldozatén kívül semmilyen ujjlenyomatot nem találtak. A helyet patyolattisztára törölték. Az áldozat testében sem találtak spermát, ami arra utalt, hogy az erőszaktevő óvszert használt, vagy nem ejakulált az aktus során. Ám a hálószobához – ahol a támadás és a gyilkosság történt – tartozó fürdőszobában az egyik helyszínelő nyomozó egy kevés spermát talált a vécé melletti állványra akasztott rózsaszín törülközőn. Ezt követően az az elmélet kerekedett ki, hogy az erőszak és a gyilkosság után a gyilkos a fürdőszobába ment, eltávolította az óvszert és lehúzta a vécén. Ezután a kéznél lévő törülközővel megtörölte a péniszét, majd visszaakasztotta a törülközőt az állványra. Amikor kitakarította maga után a helyszínt és letörölte a felszíneket, melyeket valószínűleg megérintett, megfeledkezett a törülközőről.

A nyomozók titokban tartották a DNS-minta meglétét és az ehhez társított elméletet. Soha nem került be a médiába. Ez lett Kurlen és Crafton adu ásza.

Menendez hazugságaira alapozva, no meg azon beismerésére, miszerint járt az áldozat lakásában, gyilkosság gyanújával azonnal letartóztatták, és óvadék ellenében sem védekezhetett szabadlábon. A nyomozók házkutatási engedélyt szereztek, és DNS-mintát vettek Menendeztől, amit elküldtek a laborba, hogy összehasonlítsák a törülközőn talált mintával.

Ez idő tájt kerültem az ügy közelébe. Ahogy a szakmámban mondják, ekkorra a Titanic már kifutott a dokkból. A jéghegy pedig odakint várakozott. Menendez nagy kárt okozott saját magának azzal, hogy beszélt, és főleg, hogy hazudott a nyomozóknak. Én azonban – nem lévén tudatában annak, hogy az összehasonlító DNS-vizsgálat már folyamatban van – még mindig láttam kiutat Jesus Menendez számára. Az ügyet a nyomozóknak tett beszámolójával lehetett volna semlegesíteni, amit mellesleg a média hatalmasra felfújt. Menendez mexikói születésű volt, és nyolcéves korában költözött át az Államokba. A családja csak spanyolul beszélt otthon, s spanyol ajkúak számára létesített iskolába járt egészen addig, míg tizennégy évesen ki nem maradt. Csupán alapszinten beszélt angolul, és a nyelvmegértési képessége szemmel láthatóan még alacsonyabb szinten volt, mint a beszédkészsége. Kurlen és Crafton a kisujját sem mozdította, hogy tolmácsot hívjanak, és a hangszalagra rögzített interjú alapján egyszer sem kérdezték meg Menendeztől, hogy akar-e egyet.

Ez volt az a repedés, amibe bele akartam dolgozni magam. Az interjú volt a Menendez elleni ügy alapja. Ez volt a középen pörgő fatál. Ha ezt le tudtam volna dönteni, akkor a többi tál is vele együtt tört volna ripityára. Azt terveztem, hogy Menendez jogainak megsértése okán megtámadom az interjút, hiszen nem volt képes felfogni sem a Miranda-figyelmeztetést, amit Kurlen olvasott fel neki, sem azt a dokumentumot, ami ezeket a jogokat angolul sorolta fel, és amit a nyomozó kérésére aláírt. Így állt az ügy Menendez letartóztatása után két héttel, amikor aztán megérkeztek a laboreredmények, amelyek alapján a gyanúsított DNS-ével azonosították azt, amit az áldozat fürdőszobájában lévő törülközőn találtak. Ezután az

ügyészségnek nem volt szüksége sem az interjúra, sem Menendez beismerésére. A DNS közvetlen kapcsolatot teremtett a mexikói és a brutális nemi erőszak és gyilkosság között.Megpróbálkozhattam volna egy O. J.-féle védelemmel – vagyis megtámadhattam volna a DNS-vizsgálat hitelességét. Ám az ügyészek és a labortechnikusok túl sokat tanultak abból a kudarcból és az azóta eltelt évek tapasztalataiból, így tudtam, igen csekély a valószínűsége annak, hogy jól jöjjek ki belőle az esküdtek előtt. A DNS volt a jéghegy, s a hajó lendülete lehetetlenné tette, hogy időben elmanőverezzünk mellette.

A körzeti ügyész maga tárta fel a DNS-vizsgálat eredményeit egy külön erre a célra megrendezett sajtókonferencián, és bejelentette, hogy az irodája halálbüntetést kér majd. Hozzátette még, hogy a nyomozók felkutattak három szemtanút is, akik látták, hogy Menendez egy kést dob a Los Angeles-folyóba. Az ügyész azt mondta, átkutatták a folyót a fegyverért, de nem sikerült rátalálniuk. Ettől eltekintve szilárdnak és megbízhatónak jellemezte a szemtanúk beszámolóit – ugyanis Menendez három szobatársáról volt szó.

Látván, hogy az ügyészség érvelése kezd összeállni, valamint a halálbüntetés fenyegetése tükrében úgy döntöttem, hogy az O. J.-védelem túl kockázatos lenne. Fernando Menendezt használva tolmácsomul elmentem a Van Nuys-i börtönbe, és közöltem Jesussal, hogy az egyetlen reménye az alku, amit az ügyész meglebegtetett előttem. Ha Menendez elismeri a bűnösségét a gyilkosságban, akkor kiharcolhatok neki egy életfogytiglant, amiben benne van a kegyelem lehetősége. Elmondtam neki, hogy tizenöt éven belül kint lehet. Azt is elmondtam neki, hogy ez az egyetlen megoldás. Szívszaggató beszélgetés volt, mind a két testvér sírt, és közösen könyörögtek nekem, hogy keressek valami kiutat. Jesus ragaszkodott ahhoz, hogy nem ő ölte meg Martha Renteriát. Azt mondta, azért hazudott a nyomozóknak, hogy megvédje Fernandót, aki egy jó havi adag szennyezett heroin sikeres eladása után adta neki a pénzt. Jesus azt gondolta, ha feltárja a bátyja nagylelkűségét, akkor újra nyomozni kezdenek Fernando után, és valószínűleg le is tartóztatják.

A fivérek arra kértek, hogy nyomoztassam ki az esetet. Jesus elmondta, hogy Renteriának más látogatói is voltak aznap éjjel. Azért fizetett neki olyan sokat, mert a nő lemondott a kedvéért egy másik kuncsaftról.

Végül pedig azt is elmondta, hogy valóban a folyóba dobta a kést, de pusztán azért, mert félt. Nem ezzel ölték meg a nőt. Ezt a kést a Pacomán kapott napi munkához használta. Hasonlított ahhoz a késhez, mint amit a spanyol tévécsatornákon bemutattak, ezért megszabadult tőle, mielőtt elment volna a rendőrségre, hogy tisztázza a dolgokat. Meghallgattam őket, majd közöltem velük, hogy bárhogy is magyarázzák, nem számít. Egyetlen dolog számított, mégpedig a DNS. Jesus választhatott. Vagy elfogadja a tizenöt évet, vagy pedig tárgyalásra megy, és megkockáztatja a halálbüntetést vagy az életfogytiglant, a kegyelmi lehetőség esélye nélkül. Felhívtam a figyelmét arra, hogy még fiatalember. Negyvenéves korára kint lehet. Még mindig újrakezdheti.

A börtönbéli találkozó végére Jesus Menendez beleegyezett az alkuba. Ezután már csak egyszer találkoztam vele. A bíróságon tett beismeréskor és az ítélethozatalkor, amikor mellette álltam a bíró előtt, és végigvezettem a beismerési eljáráson. Először a Pelikán-öbölbe szállították, s csak később került át a San Quentinbe. Informális csatornákon keresztül értesültem aztán később arról, hogy a bátyját ismét fülöncsípték – ezúttal heroinfogyasztás miatt –, ám nem hívott fel. Egy másik ügyvédet választott, s nekem nem kellett találgatnom, hogy miért.

A raktárhelyiség padlóján kinyitottam a Martha Renteria boncolásáról készült jelentést. Két specifikus dolgot kerestem, amit korábban valószínűleg senki nem vett alaposan szemügyre. Az ügy lezárult. Döglött akta volt. Most már nem érdekelt senkit.

A jelentés első része az ötvenhárom szúrt sérüléssel foglalkozott, ami Renteriát érte az ágyon. A Sérülési profil címszó alatt az ismeretlen fegyvert egy tizenkét és fél centiméternél nem hosszabb, és két és fél centiméternél nem szélesebb pengeként írták le. A vastagságát

három milliméterre becsülték. A riport megemlítette az áldozat sérüléseinek a külső szélén látható csipkézett bőrsérüléseket is, ami arra utalt, hogy a penge éle egyenetlen volt, vagyis úgy tervezték, hogy befelé, majd visszafelé is sérülést okozzon. A penge viszonylagos rövidsége azt sugallta, hogy a fegyver valószínűleg összecsukható kés volt.

Elnagyolt rajzot is tartalmazott a riport, ami penge nélkül ábrázolta a kést. Ismerősnek tűnt. Magamhoz húztam az aktatáskámat és kinyitottam. Az állam bizonyítékfeltárós aktájából elővettem annak a nyitott állapotban lévő rugós késnek a fényképét, melyre Louis Roulet vésette nevének kezdőbetűit. Összehasonlítottam a pengét a halottkémi jelentésben található rajzzal. Nem egyeztek tökéletesen, de átkozottul hasonlítottak egymásra.

Ezután elővettem a fegyverelemzési jelentést, és elolvastam ugyanazt a bekezdést, amit felolvastam Roulet-nak is az irodájában előző nap. A fegyvert egyedi gyártású Fekete Nindzsa rugós késként jellemezték, tizenkét és fél centiméter hosszú pengével, két és fél centiméteres szélességgel és három milliméteres vastagsággal – vagyis ugyanazokkal a mértékegységekkel, amivel az ismeretlen kést is, amellyel megölték Martha Renteriát. Azt a kést, amit Jesus Menendez állítólag a folyóba dobott.

Tudtam, hogy a tizenkét és fél centiméteres penge nem kivételes darab. Nem volt rá kézzelfogható bizonyítékom, ám az ösztöneim azt súgták, hogy rábukkantam valamire. Megpróbáltam nem engedni, hogy a mellkasomban és a torkomban kezdődő forróság elvonja a figyelmemet. Megpróbáltam koncentrálni. Továbbhaladtam. Ellenőriznem kellett egy bizonyos sérülést, de nem akartam a jelentés végén lévő fényképeket használni ehhez, azokat a képeket, amelyek olyan jéghidegen dokumentálták Martha Renteria iszonyatosan meggyalázott testét. Ehelyett arra a dupla oldalra lapoztam, amely az általános testprofilt mutatta be, az egyik oldalon elölnézetből, a másikon pedig hátulról. Ezeken az igazságügyi orvos szakértő megjelölte a sérüléseket, s meg is számozta őket. Csupán az elülső profilt használta. Pontok és számok sorakoztak rajta 1-től 53-ig. Úgy nézett ki, mint valami kísérteties pontösszekötősdi rejtvény, és kétségem sem volt afelől, hogy Kurlen vagy valamelyik másik nyomozó a Menendez önfeladását megelőző napokban össze is kötötte őket, azt remélve, hogy a gyilkos hátrahagyta a neve kezdőbetűit vagy valami más bizarr nyomot.

Szemügyre vettem az elülső profilon az áldozat nyakát, s két pettyet fedeztem fel rajta, egyet-egyet mindkét oldalon. Az egyes és a kettes számot kapták. Megfordítottam az oldalt, ahol az egyes sérülések leírásai sorakoztak.

Az egyes számú sérülés mellett a következő leírás állt: „Felszíni sérülés a nyak jobb alsó részén, halál előtti hisztaminszinttel; koercitív sérülést feltételez.”

A kettes sérülés mellett pedig ezt találtam: „Felszíni sérülés a nyak bal alsó részén, halál előtti hisztaminszinttel, koercitív sérülést feltételez. Ez az átfúródás egy centiméterrel nagyobb, mint az egyes számú.”

A leírások azt jelentették, hogy ezen sérüléseket Martha Renteria még életében szenvedte el, és valószínűleg ezért is kerültek a sérülések sorszámozásánál előre. A halottkém véleménye szerint a sebek valószínűleg úgy keletkeztek, hogy a kést az áldozat torkának szegezték. A gyilkos így tartotta sakkban.

Visszafordultam az ügyészség Campo-esetre vonatkozó bizonyíték-feltárásos aktájához. Elővettem Reggie Campo fényképeit meg az egészségügyi jelentést, amit a Szent Kereszt Egészségügyi Központban készítettek róla. Campónak apró szúrt sérülést találtak a nyaka bal alsó felén, ám a jobb oldalon semmit. Ezt követően átvizsgáltam a rendőrségnek tett beszámolóját, s hamarosan meg is találtam azt a részt, amelyben arról számolt be, miként szerezte a sérülést. Azt mondta, a támadója felrántotta a nappali padlójáról, és megparancsolta neki, hogy vezesse a hálószobába. Hátulról sakkban tartotta: a jobb kezével megragadta a hátán a melltartója pántját, a ballal pedig a nyakának szegezte a kést. Amikor a nő megérezte,

hogy egy pillanatra megpihen a csuklója a vállán, kitört: hirtelen megperdült, és a nagy padlóvázának lökte a támadóját, aztán elmenekült.

Úgy véltem, rájöttem, hogy Reggie Campo nyakán miért csak egy sérülés volt, szemben a kettővel, ahogy Martha Renteria végezte. Ha Campót a támadója betuszkolja a hálószobába, és az ágyra kényszeríti, akkor valószínűleg szembe kerülnek egymással, amikor rámászik. Ha ugyanabban a kezében tartja a kést – vagyis a balban –, akkor a penge átkerül az áldozat nyakának másik oldalára. Ha holtan találták volna az ágyban, akkor a nyaka mindkét oldalán lett volna szúrt sérülés.

Félretettem az aktákat, s csak ültem a padlón törökülésben. Hosszú ideig nem mozdultam. A gondolataim suttogásként hatottak a benti sötétségben. Az elmémben magam előtt láttam Jesus Menendez könnyáztatta arcát, ahogy azt ismételgeti nekem, hogy ártatlan, ahogy esdekel, hogy higgyek neki, és ahogy közlöm vele, hogy el kell ismernie a bűnösségét. Több volt ez részemről, mint jogi tanács. Menendeznek nem volt pénze, nem volt mivel megvédenie magát, és nem volt esélye – mégpedig ebben a sorrendben –, én pedig közöltem vele, hogy nincs választása. És bár végső soron ő volt az, aki eldöntötte, és ő volt az, aki kimondta a bíró előtt a bűnös szót, most, amikor újra leperegtek előttem az események, úgy éreztem, hogy én, a saját ügyvédje szegeztem a torkának a rendszer kését, és kényszerítettem arra, hogy kimondja azt a szót.

Tizenkilenc

Délután egy órára keveredtem ki a San Franciscó-i nemzetközi repülőtér autóbérlő létesítményéből, s azonnal a város északi része felé vettem az irányt. A kapott Lincolnban olyan szag volt, mintha legutóbb dohányos használta volna. Vagy talán az a fickó dohányzott benne, aki kitakarította a legutolsó használat után.

Nem tudom, hogy kell eljutni San Francisco egyik pontjából a másikba. Csak azt tudom, hogy kell áthaladni rajta. Évente három-négy alkalommal el kell mennem az öbölnél lévő börtönbe, San Quentinbe, hogy ügyfelekkel vagy tanúkkal beszéljek. Tudom, hogy kell odajutni, egy csepp gondot sem okoz. De ha a város bármely másik pontjára kellene elmennem, azonnal nagy problémába ütköznék.

Közel két órára járt már, mire átverekedtem magam a városon és a Golden Gate-en. Jól álltam. Múltbéli tapasztalatokból tudtam, hogy az ügyvédi látogatóidő négykor ér véget.

A San Quentin több mint egy évszázados épület, és olyan hatást kelt, mintha minden egyes fogoly lelke – aki ott élt vagy halt meg – beleköltözött volna sötét falaiba. A legbaljóslatúbb börtön volt, amiben valaha is jártam, és el kell mondanom, hogy Kalifornia valamennyi börtönében jártam már legalább egyszer. Átvizsgálták az aktatáskámat, majd átküldték egy fémdetektoron. Aztán még egyszer ellenőriztek egy fémérzékelő pálcával, hogy végképp biztosra menjenek. És még ezek után sem engedték, hogy közvetlen kapcsolatot létesítsek Menendezzel, mert nem jeleztem legalább öt nappal korábban hivatalosan a látogatást. Így hát olyan szobába kerültem, ahol nem tudtunk közvetlenül beszélni – plexiüveg fal volt közöttünk, melyen egy tízcentes nagyságú lyukon keresztül tudtunk kommunikálni. Megmutattam az őrnek a hat fényképet tartalmazó csomagot, amit oda akartam adni Menendeznek, ám azt válaszolta, hogy csak az üvegen keresztül mutathatom meg neki őket. Leültem, elraktam a fényképeket, és nem kellett sokat várnom, hogy odakísérjék Menendezt az üveg túloldalára.

Két évvel ezelőtt, amikor bebörtönözték, Jesus Menendez fiatalember volt. Most azonban úgy nézett ki, mintha máris negyven lenne, annyi idős, mint ahány éves korára szabadulhat, miután elismerte a bűnösségét. Rám nézett, ám tekintete olyan halott volt, mint a szürke kavicsok odakint a parkolóban. Felismert, ám csak vonakodva ült le. Már nem nagyon vette hasznomat.

Nem foglalkoztunk felszínes üdvözlésekkel, s én azonnal a lényegre tértem:– Nézd, Jesus, semmi értelme megkérdeznem, hogy vagy. Pontosan tudom. De valami a

felszínre bukkant, ami hatással lehet a te ügyedre is. Fel kell tennem neked néhány kérdést. Érted?

– Miért most akar nekem kérdéseket feltenni, ember? Korábban nem kérdezett semmit.Bólintottam.– Igazad van. Több kérdést kellett volna feltennem akkoriban, s én nem tettem meg.

Akkoriban nem tudtam, amit most tudok. Vagy legalábbis azt nem tudtam, amiről azt hiszem, hogy most tudom. Megpróbálom helyrehozni a dolgokat.

– Mit akar?– Azt szeretném, ha mesélnél arról az éjszakáról a Kobra Szobában.Vállalt vont.– Ott volt az a lány és beszélgettünk. Megkért, hogy kövessem hazáig. – Ismét vállat vont.

– Elmentem a lakására, ember, de nem öltem meg, főleg nem úgy.– Térjünk vissza a klubhoz! Azt mondtad nekem, hogy le akartad nyűgözni a lányt, és ezért

megmutattad neki a pénzed, ráadásul többet is költöttél rá, mint amennyit akartál. Emlékszel?– Igen, így volt.

– Azt is mondtad, hogy volt ott egy másik fickó is, aki fel akarta csípni. Erre is emlékszel?– Si, ő is beszélt vele. A lány odament hozzá, de aztán visszajött hozzám.– És ezért kellett neki többet fizetned, ugye?– Olyasmi.– Rendben, emlékszel arra a fickóra? Ha látnál róla képet, felismernéd?– A nagydumás fickóra? Azt hiszem, emlékszem rá.– Rendben.Kinyitottam az aktatáskámat, s elővettem az arcképeket. Hat fotót hoztam magammal, s

közöttük volt a Louis Ross Roulet-ról készített rendőrségi kép is. A másik öt férfi képeit az archív aktáimból válogattam össze. Felálltam, s egyesével az üveghez emeltem őket. Úgy okoskodtam, hogy ha széttárom az ujjaimat, akkor mind a hatot az üveghez tudom szorítani. Menendez felállt, hogy közelről vehesse szemügyre a képeket.

A fejünk felett lévő hangszóróból szinte azonnal felharsant egy hang:– Hátralépni az üvegtől! Mindketten lépjenek hátra az üvegtől és maradjanak ülve,

különben az interjú véget ér.Megráztam a fejem, és elkáromkodtam magam. Összegyűjtöttem a fényképeket és leültem.

Menendez is így tett.– Őr! – kiáltottam el magam.Menendezre néztem és vártam. Az őr nem jött be a helyiségbe.– Őr! – hívtam újra ezúttal még hangosabban.Az ajtó végül kinyílt, s az őr az én térfelemen belépett a terembe.– Végeztek?– Nem. Meg kell néznie ezeket a fényképeket – mutattam fel a paklit.– Mutassa meg neki az üvegen keresztül! Nem vehet át semmit magától.– De azonnal vissza is veszem őket tőle!– Nem számít. Nem adhat neki semmit.– De ha nem engedi az üveghez jönni, akkor hogy tudná megnézni őket?– Ez nem az én problémám. Magadóan legyintettem.– Rendben van. Akkor idebent maradna egy percig?– Minek?– Szeretném, ha végignézné. Felmutatom neki a képeket, és maga lesz a tanú, ha azonosítja

valamelyiket.– Ne rángasson bele a szarságaiba! – Azzal az ajtóhoz lépett és kiment.– Az isten verje meg! – tört ki belőlem. Menendezre néztem. – Minden rendben van, Jesus,

mindenképpen meg fogom neked mutatni őket. Nézzük, felismered-e bármelyiket onnan, ahol ülsz.

Egymás után egyesével emeltem fel a fényképeket, körülbelül harminc centiméternyire az üvegfaltól. Menendez előrehajolt. Ahogy az első ötöt lassan, egymás után felmutattam, látszott, hogy elgondolkodik, azonban minden esetben tagadóan intett a fejével. Ám a hatodik képnél lángra lobbant a tekintete. Úgy tűnt, hogy végre visszatér belé némi élet.

– Az – szólalt meg. – Ő az!Magam felé fordítottam a képet, hogy biztos legyek felőle. Roulet-t ábrázolta.– Emlékszem rá – szólalt meg újra Menendez. – Ő volt az!– Biztos vagy benne? Menendez bólintott.– Mitől vagy benne olyan biztos?– Onnan, hogy tudom. Idebent nem gondolok semmi másra, csak arra az éjszakára.Bólintottam.– Ki az a férfi? – kérdezte.– Most még nem mondhatom el neked. Csak tudd, hogy megpróbállak kihozni innen!– Mit tegyek?

– Amit eddig is. Ülj meg a fenekeden, légy óvatos, és vigyázz magadra!– Vigyázzak magamra?– Igen. Amint többet tudok, tájékoztatlak róla téged is. Megpróbállak kihozni innen, Jesus,

de meglehet, beletelik némi időbe.– Maga volt az, aki azt mondta, hogy jöjjek ide!– Akkoriban úgy hittem, nincs más választásunk.– Hogyan lehet, hogy soha nem kérdezte meg tőlem, hogy én öltem-e meg azt a lányt?

Maga volt az ügyvédem, ember! Nem érdekelte. Nem figyelt rám.Felálltam és hangosan az őrt szólítottam. Aztán feleltem a kérdésére:– Ahhoz, hogy jogilag megvédjelek, nem kellett tudnom a választ erre a kérdésre. Ha

valamennyi ügyfelemet megkérdezném, hogy bűnösek-e azokban a vádakban, amelyeket felhoznak ellenük, csak nagyon kevés mondaná el az igazat. És ha megtennék, talán nem lennék képes a legjobb tudásom szerint megvédeni őket.

Az őr kinyitotta az ajtót és benézett.– Végeztünk – közöltem vele.Az órámra pillantottam és úgy számoltam, ha szerencsém van a forgalommal, talán elérem

az öt órakor induló járatot vissza, Burbankbe. Legrosszabb esetben a hat órait. Az aktatáskámba dobtam a fényképeket, majd becsuktam. Visszanéztem Menendezre, aki még mindig a széken ült, az üvegfal túloldalán.

– Odatehetem a kezem az üvegre? – kérdeztem az őrt.– Siessen!Áthajoltam a pulton, és széttárt ujjakkal az üvegre tapasztottam a kezem. Azt vártam, hogy

Menendez is ugyanezt teszi, és így börtönszokás szerint kezet foghatunk.Menendez felállt, előrehajolt és az üvegre köpött, pont oda, ahol a kezem volt.– Soha nem akarta eddig megrázni a kezem – szólalt meg. – Én sem rázok kezet magával.Bólintottam. Úgy véltem, megértem.Az őr önelégülten vigyorgott, és közölte velem, hogy lépjek ki az ajtón. Tíz percen belül

már a börtönépületen kívül voltam, és a kavicsmezőn tapostam keresztül a bérelt autóm felé.Négyszáz mérföldet utaztam öt percért, ám ez az öt perc megsemmisítő volt. Azt hiszem,

hogy életem és szakmai karrierem legmélyebb pontját egy órával később értem el, amikor az autóbérlő üzlet közvetlen vonatjáratán utaztam vissza a repülőtér felé. Mivel már nem kellett a vezetésre koncentrálnom, és idővel is jól álltam, szabadon töprenghettem az ügyön. Ami azt illeti, ügyeken.

Előrehajoltam, s a könyökömet a térdemre támasztva a kezembe temettem az arcom. A legtitkosabb félelmem vált valóra, valójában már két évvel korábban, de nem ismertem fel. Mostanáig nem. Szembetalálkoztam az ártatlansággal, de nem vettem észre. Ehelyett odavetettem a gépezet mohóságának, mint minden mást. Most már hideg és szürke volt ez az ártatlanság, olyan halott, mint a parkolóban a kavics, s egy acél- és kőerődítményben volt elzárva. Nekem pedig együtt kell élnem ezzel.

Nem találtam vigaszt az alternatívában sem, vagyis abban a tudatban, hogy ha megpörgetjük a kockát és tárgyalásra megyünk, akkor Jesus mostanra valószínűleg a halálsoron lenne. Most, hogy halálbiztosan tudtam, Jesus Menendez ártatlan, nem nyújtott vigaszt az a tudat, hogy ezt sikerült elkerülni. Egy ártatlan ember jött el hozzám, és én nem ismertem fel: hátat fordítottam neki.

– Rossz napja van?Felnéztem. Egy férfi ült kissé messzebb, szemben velem. Mi voltunk az egyetlen utasok

ezen a járaton. Vagy egy tízessel öregebbnek véltem, s kopaszodó haja a bölcsesség benyomását kölcsönözte neki. Talán ő is ügyvéd volt, de nem érdekelt.

– Jól vagyok – válaszoltam. – Csupán fáradt.

Kifordított tenyérrel felemeltem az egyik kezem, jelezve, hogy nem akarok beszélgetni. Rendszerint egy fülhallgatóval szoktam utazni, olyannal, mint amilyet Earl is használ. Beteszem a fülembe, a kábelt pedig a kabátom zsebébe süllyesztem. Nem kapcsolódik semmihez, de legalább nem szólnak hozzám az emberek. Túlságosan siettem ma reggel, így megfeledkeztem róla. Túlságosan siettem, hogy elérjem ezt a vigasztalan belső sivárságot.

A velem szemben ülő férfi megértette az üzenetet, és nem szólt hozzám többé. Visszatértem Jesus Menendezzel kapcsolatos sötét gondolataimhoz. Lényegében arról volt szó, hogy úgy véltem, van egy ügyfelem, aki bűnös abban a gyilkosságban, amiért egy másik ügyfelem életfogytiglani büntetését tölti. Nem tudok úgy segíteni az egyiknek, hogy ne okoznék kárt a másiknak. Válaszra volt szükségem. És tervre. Meg bizonyítékra. Ám abban a pillanatban, ott a vonaton nem tudtam másra gondolni, mint Jesus Menendez halott tekintetére, mivel tudtam, hogy én voltam az, aki kiölte belőle a fényt.

Húsz

Amint leszálltam Burbankben a gépről, bekapcsoltam a mobilomat. Még mindig nem volt semmilyen tervem a jövőre nézve, csak a következő lépés volt meg, s ez Raul Levin felhívásával kezdődött. A telefon rezegni kezdett a kezemben, ami azt jelentette, hogy üzenetet kaptam. Úgy döntöttem, csak azután nézem meg, miután Levint mozgásba lendítettem.

Azonnal felvette a telefont, és az első kérdése az volt, megkaptam-e az üzenetét.– Épp most szálltam le a gépről – válaszoltam. – Még nem néztem meg.– Gépről? Hol voltál?– Odafent északon. Mi állt az üzenetben?– Némi új információ Corlissról. Ha nem emiatt hívtál, akkor miért?– Mit csinálsz ma este?– Semmi különöset. Nem szeretek kimozdulni itthonról péntekenként és szombatonként.

Amatőr dolog. Túl sok a részeg az utakon.– Nos, pedig találkozni szeretnék veled. Beszélnem kell valakivel. Rossz dolgok történnek.Levin nyilvánvalóan megérzett valamit a hangomban, mert azonnal feladta a „pénteken

otthon maradunk” elvét, és megegyeztünk, hogy a Füstös Házban találkozunk, a Warner stúdiónál. A hely közel volt, félúton a repülőtér és Levin otthona között. A repülőtér kocsirendező ablakánál odaadtam a jegyem egy vörös kabátos férfinak, és meghallgattam az üzeneteimet, amíg a Lincolnra vártam.

Három hangüzenetet kaptam a San Franciscóból hazafelé tartó négyórás repülőút alatt. Az első Maggie McPhersontól érkezett.

„Michael, csak azért hívlak, hogy elmondjam, sajnálom a ma reggel történteket. Az az igazság, hogy dühös voltam magamra néhány dolog miatt, amit tegnap este mondtam, és amit tettem. Rajtad töltöttem ki, de nem lett volna szabad. Hm, ha el akarod vinni Hayley-t holnap vagy szombaton, nagyon örülne neki, és ki tudja, talán én is eljöhetnék veletek. Akárhogy is alakul, szólj előre, légy szíves!”

Nem hívott gyakran Michaelnek, még a házasságunk ideje alatt sem. Azok közé a nők közé tartozott, aki úgy tudja használni az ember vezetéknevét, hogy gyengéd cirógatásnak érzi. Mindig is Hallernek szólított, attól a naptól fogva, hogy egy bírósági fémdetektornál összefutottunk. Ő az ügyészi hivatalba tartott, én pedig a bíróságra igyekeztem egy ittas vezetés miatti vádemelést elintézni.

Elmentettem az üzenetet, hogy valamikor később újra meghallgassam, aztán a következőre léptem. Arra számítottam, hogy Leviné lesz az, ám a hangautomata tudatta velem, hogy a szám egy 310-es körzetkódból érkezett. A hang, amit a következő pillanatban meghallottam, Louis Roulet-é volt.

„Én vagyok az, Louis. Csak be akartam jelentkezni. Azon tűnődtem, a tegnap után hogy állnak a dolgok. És van még valami, amit el akarok mondani magának.”

Megnyomtam a törlés gombot, s továbbléptem a harmadik és egyben az utolsó üzenetre. Ezt küldte Levin.

„Hé, főnök hívj fel, ha tudsz! Találtam némi anyagot Corlissról. A teljes neve Dwayne Jeffery Corliss. Narkós, és nem először csinálja ezt a besúgás dolgot itt, Los Angelesben. Ez új, nem? Akárhogy is, tulajdonképpen biciklilopásért tartóztattak le, amit valószínűleg egy kis mexikói járgányára akart elcserélni. Kibulizta magának, hogy Roulet besúgásáért cserébe áttegyék egy kilencvennapos zárt programba a megyei börtönbe. Így nem tudunk hozzáférkőzni és beszélni vele, hacsak nem szerzel egy bírót, aki megadja rá az engedélyt. Meglehetősen fortélyos lépés az ügyész részéről. Akárhogy is, még mindig nyomozok utána.

Találtam valamit az interneten Phoenixben, ami még nagyon jól jöhet nekünk, ha a mi fickónkról van szó. Valami visszaütött rá. Hétfőre valószínűleg képes leszek megerősíteni. Szóval ennyi lenne mostanra. Hívj fel a hétvégén! Nem csinálok semmit.”

Kitöröltem ezt az üzenetet is, és lecsuktam a telefonom fedőlapját.– Ennyi pont elég is – mondtam magamban.Miután megtudtam, hogy Corliss narkós, már nem volt szükségem több információra. Most

már értettem, miért nem bízott Maggie a fickóban. A narkós a legkétségbeesettebb és legmegbízhatatlanabb ember, akivel összetalálkozhat az ember a gépezetben. Ha a szükség úgy kívánná, a saját anyjukat is beköpnék, csak hogy megkapják a következő adagot. Mindegyikük hazudik, és mindegyikükről könnyen be lehet bizonyítani bíróság előtt, hogy nem szavahihetők.

Mindazonáltal nem hagyott nyugodni, hogy mivel próbálkozik az ügyész. A Dwayne Corliss név nem szerepelt a Mintontól kapott bizonyítékfeltáró anyagban. Úgy tűnt, az ügyész mégis fel akarja használni tanúként. Bedugta egy kilencvennapos programra, csak hogy biztonságban tudja. Ennyi idő alatt bőven lezajlik a Roulet-tárgyalás. Vajon rejtegetni akarja? Vagy pedig egyszerűen csak bedugta a besúgót egy szekrény megfelelő polcára, hogy pontosan tudja, hol van, és kéznél legyen, ha a tárgyalás alatt mégis szükség lenne a vallomására? Nyilvánvalóan abban a hitben volt, hogy nincs tudomásom a narkósról, és ha Maggie McPherson nem szólja el magát, akkor tényleg nem is lenne. Ettől függetlenül azonban kockázatos lépés volt részéről. A bírók nem néznek jó szemmel azokra az ügyészekre, akik ilyen nyíltan semmibe veszik a bizonyítékkezelés szabályait.

Mindez a védelem lehetséges stratégiájának felépítése felé terelte a gondolataimat. Ha Minton elég bolond ahhoz, hogy megpróbálja behozni Corlisst a bíróságra, valószínűleg én még csak tiltakozni sem fogok a bizonyítékkezelés szabályainak megsértése miatt. Hagyom, hogy odaállítsa a heroinfüggőt a pulpitusra, így esélyt kapok arra, hogy az esküdtszék előtt semmisítsem meg, mint valami feleslegessé vált bizonylatot. Minden attól függ, hogy végül milyen anyaggal áll elő Levin. Azt terveztem, hogy megkérem, kutakodjon tovább Dwayne Jeffery Corliss után.

Az is elgondolkodtató volt, hogy Corlisst egy zárt programba dugta be a megyei börtönbe. Levin és Minton is tévednek, ha azt gondolják, hogy nem tudok elérni egy zárt programon lévő szemtanút. Teljesen véletlenül az egyik ügyfelem – Gloria Dayton – is egy zárt programban vesz rész a megyei börtönben, miután feladta a kábítószert árusító ügyfelét. Jóllehet több program is fut egyszerre a megyeiben, ám meglehetősen valószínű, hogy a csoportterápiás üléseken, vagy akár étkezésekkor találkoznak egymással. Lehet, hogy közvetlenül nem tudok eljutni Corlisshoz, ám Dayton ügyvédjeként el tudok jutni a nőhöz, aki pedig át tudja adni az üzenetemet Corlissnak.

A Lincoln megérkezett, én pedig néhány dollárt nyomtam a vörös kabátos férfi kezébe. Elhagytam a repülőteret, és elindultam dél felé a Hollywood főúton Burbank központjába, ahol a filmstúdiók sorakoztak. Levin előtt érkeztem a Füstös Házba, és rendeltem egy martinit a bárpultnál. A falra szerelt tévén épp a főiskolai kosárlabda-bajnokságról adtak összefoglalót. A Florida nyerésre állt az Ohióval szemben az első negyedben. A képernyő alján futó szöveg azt hirdette, hogy itt a „márciusi őrület”, s erre emeltem a poharam. Kezdtem rájönni, milyen érzés is az igazi márciusi őrület.

Megérkezett Levin is, és rendelt magának egy sört, mielőtt leültünk vacsorázni. Még mindig ír sört kapott, feltehetően a tegnap éjszakáról megmaradt készletből. Nehéz éjszakájuk lehetett, minthogy tegnap talán mindenki a Négylevelű Lóherében ivott.

– Nem baj az, ha a farok csóválja a kutyát, feltéve, hogy zöld az a farok – szólalt meg olyan ír akcentussal, ami lassan kezdett idejétmúlttá válni.

Belekortyolt az italába, hogy el tudjon vele indulni és ne lötyögjön ki, majd kiléptünk az előtérbe, hogy asztal után nézzünk. A pincérnő egy vörös kárpittal bevont U alakú bokszhoz kísért bennünket. Szemben ültünk le egymással, s én magam mellé tettem az aktatáskámat.Amikor a pincérnő kijött a rendelésekért, ugyanazt kértük: salátát, marharostélyost és krumplit. Én ezenkívül rendeltem még az étterem specialitásából is, vagyis fokhagymás-sajtos kenyeret.

– Még szerencse, hogy nem szeretsz eljárni szórakozni hétvégenként – mondtam Levinnek, miután a pincérnő elment. – Eszel ebből a sajtos kenyérből, és a leheleted valószínűleg bárkit megöl, aki ezek után a közeledbe kerül.

– Ki kell próbálnom a határaimat.Egy hosszú pillanatig csendben üldögéltünk, s éreztem, hogy az aperitifnek kihozott vodka

kezdi beledolgozni magát a bűntudatomba. Biztos voltam benne, hogy rendelek még egyet, amikor megérkezik a saláta.

– Tehát? – szólalt meg végül Levin. – Te kérted, hogy jöjjünk el.Bólintottam.– El akarok neked mesélni egy történetet. Még nem minden részlet világos egészen. De

elmondom neked, hogy szerintem mi történt, te pedig aztán elmondod, hogy mit gondolsz, és szerinted mit kellene lépnem, rendben?

– Szeretem a történeteket. Vágj bele!– Nem hiszem, hogy ezt szeretni fogod. Két évvel ezelőtt kezdődik. Elhallgattam és

megvártam, míg a pincérnő letette elénk a salátát és a sajtos kenyeret. Rendeltem egy újabb vodkát, bár az előzőt még csak félig ittam meg. Biztos akartam lenni abban, hogy nem lesz szünet a kettő között.

– Szóval – szólaltam meg, miután elment. – Az egész sztori két évvel ezelőtt kezdődött Jesus Menendezzel. Emlékszel rá, igaz?

– Igen, valamelyik nap beszéltünk is róla a DNS kapcsán. Ő az az ügyfeled, akiről mindig azt meséled, hogy azért van börtönben, mert beletörölte a pöcsét egy bolyhos, rózsaszín törülközőbe.

Elmosolyodott, mivel valóban gyakran meséltem el a Menendez-ügyet ezen a nevetségesen vulgáris szinten. Gyakran felhasználtam, hogy megnevettessem vele a többieket, amikor szakmabeli sztorikat osztottunk meg egymással a Négylevelű Lóherében. Ez még azelőtt volt, hogy tudtam volna, amit most.

Nem viszonoztam a mosolyát.– Nos igen. Kiderült, hogy nem Jesus tette.– Mit értesz ez alatt? Valaki más törölte bele a farkát a törülközőbe? – Ezúttal Levin

hangosan felnevetett.– Nem, nem érted. Azt magyarázom, hogy Jesus Menendez ártatlan volt.Levin arca elkomorodott. Lassan bólintott, mint akinek a fejében kezd összeállni a kép.– San Quentinben van. Te pedig odafent voltál nála ma. Bólintottam.– Hadd mondjam végig a történetet! – kértem. – Nem sokat dolgoztál nekem a Menendez-

ügyön, mert nem sok teendő volt vele. Megszerezték a DNS-ét, a kezükben volt a saját maga által adott, igencsak gyanús beszámoló, és összeszedtek még három tanút is, akik látták, hogy bedob egy kést a folyóba. Jóllehet soha nem találták meg a pengét, a tanúk viszont az ő szobatársai voltak. Reménytelen ügy volt. Az az igazság, hogy csak a publicitás miatt vállaltam el. Így hát gyakorlatilag annyit tettem, hogy elvittem a beismerő vallomásig. Nem tetszett neki az ötlet, azt mondta, nem ő tette, de nem volt más választás. Az ügyészség a halálbüntetésre hajlott. Vagy azt kapott volna, vagy életfogytiglant, kegyelmi esély nélkül. Én pedig megszereztem neki az életfogytigot, kegyelmi eséllyel, és rábeszéltem a kis kurafit, hogy vállalja. Rábeszéltem.

Az érintetlen salátámra néztem. Rádöbbentem, hogy nincs kedvem enni. Csak el akartam tompítani a dugóhúzót az agyamban, ami egyre csak bökdöste a bűntudatsejtjeimet.

Levin megvárt. Ő sem evett.– Ha nem emlékeznél rá, az ügy egy Martha Renteria nevű nő meggyilkolásáról szólt. A

Kobra Szobában volt táncosnő, az East Sunseten. Nem jártál ott ennek az ügynek a kapcsán, igaz?

Levin tagadóan megrázta a fejét.– Nincs náluk színpad – folytattam. – Ehelyett van egy verem a helyiség közepén, és az

egyes számoknál ezek az Aladdinnak öltözött fickók két bambuszrúdon kihoznak egy nagy kobráskosarat. Leteszik a verembe, s elindul a zene. Ezután felemelkedik a kosár teteje és kitáncol belőle a lány. Aztán megszabadul a felsőruházatától. A tortából kiugró táncoslány modern verziója.

– Hollywoodban vagyunk, apukám! – vágta rá Levin. – Show nélkül nem megy.– Nos, Jesus Menendeznek tetszett a műsor. Ezeregyszáz dollár volt nála, amit a drogdíler

bátyjától kapott, s megtetszett neki Martha Renteria. Talán azért, mert ő volt az egyetlen nála alacsonyabb táncos. Talán azért, mert spanyolul beszélt vele. A nő száma után leültek beszélgetni, ám a lány csacsogott még néhány más emberrel is, s amikor visszament Menendezhez, az igen hamar megtudta, hogy nem egyedül pályázik rá. Azzal nyomta le a másik fickót, hogy ötszázat ajánlott a lánynak, ha hazaviszi magához.

– De nem ölte meg, amikor felment hozzá?– Nem. A saját kocsijával követte. Felment hozzá, szexeltek, lehúzta a vécében az óvszert,

megtörölte a farkát a törülközőben, aztán hazament. A történet azután kezdődik, hogy ő elment.

– A valódi gyilkossal.– A valódi gyilkos bekopog az ajtón, talán eljátssza, hogy ő Jesus, és hogy ott felejtett

valamit. A nő kinyitja az ajtót. De az is lehet, hogy előre megbeszélt találkozóról volt szó. Mindenesetre a nő várt valakit, ezért kinyitotta az ajtót.

– A klubban lévő másik fickó volt az? Menendez vetélytársa? Bólintottam.– Pontosan. Belépett az ajtón, néhányszor megütötte, hogy megpuhítsa, azután elővette a

kését és a nyakának szegezte, miközben bevitte a hálószobába. Ismerősen hangzik? Csakhogy ez a lány nem volt olyan szerencsés, mint Reggie Campo néhány évvel később. Az ágyra lökte, felhúzta az óvszert és rámászott. Így a kés a nő nyakának a másik oldalára került, és ott is tartotta, amíg megerőszakolta. Amikor pedig végzett, megölte. Újra és újra beledöfte a kést. Valami motoszkált abban a beteg, elbaszott elméjében, miközben csinálta.

Megérkezett a második vodkám, én pedig kikaptam a pincérnő kezéből és azonnal ledöntöttem a felét. Megkérdezte, hogy végeztünk-e a salátánkkal, mi pedig hagytuk, hogy elvigye az érintetlen ételt.

– Mindjárt elkészül a rostélyos – szólalt meg a pincérnő. – Vagy szeretnék esetleg, hogy azonnal beleöntsem a szemetesbe, ezzel is időt takarítva meg maguknak?

Felnéztem rá. Mosolygott, ám én olyannyira belemerültem a történetbe, hogy azt mondtam neki, nem hallottam, mit mondott.

– Ne is foglalkozzon vele! – válaszolta. – Azonnal itt lesz.A következő pillanatban már ismét felvettem a történet fonalát. Levin egy szót sem szólt.– Miután megölte, a gyilkos feltakarított. Ráérősen végezte a dolgát, minek is sietett volna,

hiszen a lány úgysem ment már sehova és nem is hívott senkit. Végigtörölte az egész lakást, hogy eltüntesse az esetlegesen hátrahagyott ujjlenyomatokat. És ezzel együtt eltünteti Menendez ujjlenyomatait is. Ez nem veszi ki jól magát Menendez esetében, amikor később bemegy a rendőrségre, hogy elmagyarázza, valóban ő az a fickó a fantomképeken, de nem ő ölte meg a lányt. A zsaruk pedig csak ránéztek, aztán megkérdezték, hogy akkor minek viselt kesztyűt, amikor felment hozzá.

Levin megrázta a fej ét.– Ó, ember, ha ez igaz.– Ne aggódj, igaz. Menendez szerez magának egy ügyvédet, aki egykor jó munkát végzett

a bátyja számára, ám ez az ügyvéd ezúttal nem ismerte fel az ártatlan embert, hanem még jól seggbe is rúgta. Az ügyvéd nem foglalkozott semmi mással, csak az alkuval. Még azt sem kérdezte meg a kölyöktől, hogy ő tette-e. Egyszerűen csak azt feltételezte, hogy igen, mert megszerezték a kibaszott DNS-ét a törülközőről, a szemtanúk pedig látták, amint eldob egy kést. Az ügyvéd tehát elkezd dolgozni, és kiharcolja a lehető legjobb alkut. Tulajdonképpen még jól is érzi magát, hiszen távoltartotta Menendezt a halálsortól, és kiharcolta neki, hogy megmaradjon az esélye a kegyelemre, így hát elmegy Menendezhez, és lesújt a kalapáccsal. Ráveszi, hogy fogadja el az alkut, majd álljon ki a tárgyalóteremben és vallja magát bűnösnek. Jesus ezután elcsaklizik a börtönbe, és mindenki boldog. Az állam, mert pénzt takarít meg az elmaradt tárgyalással, Martha Renteria családja is boldog, mivel nem kell a tárgyaláson szembesülniük a bonctani fényképekkel és azokkal a beszámolókkal, amelyekben azt fejtegetik, hogy a lányuk meztelenül táncolt, és pénzért vitt fel a lakására férfiakat. És az ügyvéd is boldog, mivel az ügy kapcsán legalább hatszor bekerült a tévébe, ráadásul egy újabb ügyfelét sikerült megmenekítenie a halálbüntetéstől.

Lehajtottam a maradék vodkát, és a pincérnőt keresve körülnéztem.– Jesus Menendez fiatalemberként ment be a börtönbe. Most, amikor találkoztam vele,

huszonhat éves, de negyvennek néz ki. Kistermetű fickó. Te is tudod, mi történik a kis krapekokkal odabent.

Egyenesen magam elé bámultam az asztalra, amikor egyszerre csak egy tojás alakú fatálon illatozó marhahús és gőzölgő burgonya került elém. Felnéztem a pincérnőre, és szóltam neki, hogy hozzon egy újabb vodkát. Nem tettem hozzá, hogy kérem.

– Jobban tennéd, ha lassítanál! – szólalt meg Levin, miután a nő elment. – Valószínűleg nincs olyan zsaru ebben a megyében, aki nem kapcsolna le szívesen ittas vezetésért, majd vinne be a fogdába és dugná fel az elemlámpáját a seggedbe.

– Tudom, tudom. Ez lesz az utolsó. Ha pedig túl soknak bizonyul, akkor nem vezetek. Úgyis mindig áll odakint taxi.

Úgy döntöttem, az étel talán segít, ezért belevágtam a marhasültbe és a számba vettem egy darabot. Aztán kivettem egy szelet sajtos kenyeret a szalvétából, melybe belehajtogatták a kis kosárkában, ám az már kihűlt. A tányéromra ejtettem, és letettem a villámat.

– Nézd, tudom, hogy most rohadtul érzed magad emiatt, ám elfelejtesz valamit – szólalt meg Levin.

– Igen? Éspedig mit?– A fickó esélyeit. A tűvel nézett farkasszemet, az ügy pedig bulldog volt. Azért nem

dolgoztam rajta neked, mert nem volt mit dolgozni rajta. Elkapták, nem is kicsit, te pedig megmentetted a tűtől. Ez a munkád, és jól végezted. Most azt hiszed, tudod, mi történt valójában, nem büntetheted magad azért, amit akkor még nem tudtál.

Egy „itt álljunk meg!” gesztussal felemeltem a kezem.– A fickó ártatlan volt. Látnom kellett volna. Tennem kellett volna valamit. Ehelyett

azonban csak tettem a dolgom a szokásos módon, és csukott szemmel végigmentem a szokásos lépéseken.

– Hülyeség.– Nem, nem hülyeség.– Rendben, térj vissza a történethez! Ki volt a második fickó, aki bekopogott a nőnél?Kinyitottam az aktatáskámat és matatni kezdtem benne.– Elmentem ma San Quentinbe és megmutattam Menendeznek egy hatos csomagot.

Valamennyi rendőrségi kép az ügyfeleimről. Többnyire régebbi ügyfelekről. Menendez

kevesebb, mint tíz másodperc alatt választotta ki ezt. – Átlöktem Louis Roulet fényképét az asztalon. Képpel lefelé esett.

Levin felvette, néhány másodpercig nézegette, aztán képpel lefelé visszatette az asztalra.– Hadd mutassak valami mást is! – folytattam.Ismét matatni kezdtem a táskámban, majd előhúztam a két félbehajtott fényképet Martha

Renteriáról és Reggie Campóról. Körülnéztem, hogy meggyőződjem afelől, a pincérnő nem épp most készül kihozni az italomat, aztán az asztal felett odanyújtottam őket Levinnek.

– Olyan, mint egy kirakó – mondtam. – Rakd össze őket, és nézd meg, mi jön ki!Levin a két képből összerakott egy arcot, aztán bólintott, mint aki felfogta a lényeget. A

gyilkos – vagyis Roulet – olyan nőkre specializálódott, akik beleillettek az általa kitalált modellbe vagy profilba. Ezután a gyilkos fegyverről készült vázlatot mutattam meg neki, amit a Renteria-boncoláson az orvos szakértő rajzolt, majd felolvastam neki a két, nyakon talált sérülés j ellemzését.

– Emlékszel arra a videóra, amit a bárban szereztél? – kérdeztem. – Nohát, azon pontosan egy akcióban lévő gyilkos látható. Úgy ahogy te, ő is felismerte, hogy Mr. X balkezes. Amikor megtámadta Reggie Campót, akkor bal kézzel ütötte meg, majd a baljában tartotta a kést is. Ez a fickó pontosan tudja, hogy mit csinál. Meglátta a lehetőséget és élt is vele. Reggie Campo végtelenül szerencsés, hogy életben van.

– Szerinted vannak mások is? Úgy értem, megölt másokat is?– Talán. Ez az, amit szeretném, ha megnéznél. Nézz utána minden egyes késsel

meggyilkolt nő esetének az elmúlt néhány évre visszamenőleg. Szerezd meg az áldozatok fényképeit, és nézzük meg beleillenek-e a fizikai profilba. És ne csak a megoldatlan ügyekkel foglalkozz! Martha Renteria állítólagosan a lezárt ügyek között volt.

Levin előrehajolt.– Nézd, ember, ezt én képtelen vagyok olyan átfogóan lefedni, mint ahogy a rendőrség

tudná. Be kell vonnod ebbe a zsarukat, vagy menj el az FBI-hoz! Nekik vannak sorozatgyilkos specialistáik.

Megráztam a fejem.– Nem tehetem. Az ügyfelem.– Menendez is az ügyfeled, és ki kell hoznod onnan.– Ezen vagyok. És pont ezért kell, hogy ezt megtedd nekem, Mish. Mindketten tudtuk,

hogy akkor szoktam csak Mishnek hívni, amikor olyasmire volt szükségem, ami a szakmai kapcsolatunk határát átlépve a baráti zónához tartozott.

– És mit szólnál egy bérgyilkoshoz? – kérdezte Levin. – Az megoldaná minden problémánkat.

Bólintottam, mert tudtam, hogy csak tréfál.– Igen, az lehet, hogy jól jönne – feleltem. – És a világot is jobbá varázsolná. Ám

valószínűleg nem hozná ki Menendezt a börtönből.Levin ismét előrehajolt. Ezúttal komoly volt az arca.– Megteszek mindent, amit csak tudok, Mick, de szerintem nem ez a helyes út.

Összeférhetetlenséget jelenthetsz be, és kirakhatod Roulet szűrét. Akkor pedig ráállhatnál arra, hogy kirángasd Menendezt a Q-ból.

– És milyen indokkal tudnám kihozni?– A hatos csomagon tett azonosítással. Az szilárd volt. Nem ismerhette Roulet-t,

mindamellett azonnal őt szúrta ki.– És ki hinné ezt el? Én vagyok az ügyvédje. Kezdve a zsaruktól egészen a kegyelmi

bíróságig, senki nem hinné el, hogy nem rendeztem meg az egészet. Csak egy elméletünk van, Raul. Te tudod, és én is tudom, hogy igaz, de átkozottul semmit sem tudunk bizonyítani.

– És mi van a sérülésekkel? A Campo-ügyben leírt sérüléseket összeegyeztethetnék Martha Renteria sérüléseivel. Megráztam a fejem.

– Elhamvasztották. Semmi más nem maradt, csak a leírások meg a halottkém által készített fényképek, és egyik sem egyértelmű bizonyíték. Nem elég. Mellesleg pedig nem kelthetem azt a látszatot, hogy a saját ügyfelemre hárítom át a felelősséget. Ha hátba támadom az egyik ügyfelemet, akkor valamennyit hátba támadom. Nem kelthetem ezt a látszatot, vagy elveszítem az összeset. Ki kell találnom valami mást.

– Azt hiszem, tévedsz. Azt hiszem.– Egyelőre úgy teszek, mintha semmiről sem tudnék, érted? De ássunk a mélyére!

Mindennek. Tartsd távol a Roulet-aktától, hogy ne keveredhessek bizonyítékátadási balhéba. Iktass mindent Jesus Menendezhez, és arra az ügyre állítsd ki a számlát. Érted?

Mielőtt Levin válaszolhatott volna, a pincérnő kihozta a harmadik vodkámat, de ellegyintettem a kezemmel.

– Nem kérem, csak a számlát.– De nem önthetjük vissza az üvegbe! – vágott vissza méltatlankodva.– Ne aggódjon, kifizetem ezt is! Csak nem akarom már meginni. Adja annak a fickónak,

aki a sajtos kenyeret készíti, és egyszerűen csak hozza a számlát!A nő sarkon fordult, és sértődötten ellépkedett: valószínűleg bosszantotta, hogy nem neki

ajánlottam fel az italt. Visszafordultam Levinhez. Úgy tűnt, nyomasztja mindaz, amit az imént megtudott. Pontosan tudtam, miként érez.

– Jó kis franchise, nem igaz?– Az. Hogy leszel képes normálisan viselkedni ezzel a fickóval, amikor együtt kell

dolgozni vele, miközben a háta mögött kaparjuk a szart erről a másik dologról?– Roulet-ra gondolsz? Azt tervezem, hogy a lehető legkevesebbet találkozom vele. Csak

akkor, ha szükséges. Hagyott ma egy üzenetet, valamit akar mondani. De nem hívom vissza.– Miért téged választott? Úgy értem, miért választotta az egyetlen ügyvédet, aki

összerakhatja a dolgokat?Megráztam a fejem.– Nem tudom. A repülőn egész végig ezen törtem a fejem. Azt hiszem, talán amiatt

aggódott, hogy hallok valamit az ügyről, és bárhogyan is, de összerakom. Ám ha az ügyfelem, akkor tudja, hogy etikailag kötelezve vagyok a megvédésére. Legalábbis kezdetben. Ráadásul ott van még a pénz is.

– Milyen pénz?– Az anyja pénze. A franchise. Pontosan tisztában van azzal, mekkora fizetség ez nekem.

A legnagyobb, amit valaha kaptam. Talán úgy gondolta, elsiklok a dolgok felett, csakhogy befolyjon ez a lóvé.

Levin bólintott.– Talán ezt is kéne tennem, vagy nem? – kérdeztem.Vodka inspirálta humor volt ez, ám Levin nem mosolyodott el, s előttem felvillant Jesus

Menendez arca a börtön plexiüvege mögött, és én sem bírtam rávenni magam a mosolygásra.– Figyelj, van még egy dolog, amit meg kell tenned! – folytattam. – Azt akarom, hogy

figyeld őt is! Roulet-t. Tudj meg róla mindent, amit csak lehet anélkül, hogy túl közel kerülnél hozzá! És ellenőrizd a sztorit az anyjáról is, hogy valóban megerőszakolták-e abban a házban, amit el akart adni Bel-Airben.

Levin bólintott.– Rajta vagyok.– És ne add ki másnak!Visszatérő vicc volt ez kettőnk között. Hozzám hasonlóan Levin is magányosan dolgozott.

Nem volt senki, akinek kiadhatta volna.– Nem fogom. Magam gondoskodom róla.Mindig ezt válaszolta, ám ezúttal nélkülözte a rendszerint belecsempészett álőszinteséget

vagy humort. Megszokásból válaszolt.

Megérkezett a pincérnő az asztalunkhoz, s egyetlen szó nélkül letette a számlát. Odadobtam rá a hitelkártyámat, de még arra sem vettem a fáradságot, hogy megnézzem, mekkora kárt okoztam magamnak. Egyszerűen csak el akartam menni.

– Becsomagoltassam a húsodat? – kérdezte.– Nem kell – válaszolta Levin. – Hogy úgy mondjam, pillanatnyilag nincs étvágyam.– És mi a helyzet azzal a harci kutyával, amit otthon rejtegetsz?– Jó ötlet! Megfeledkeztem Brúnóról.Tekintetével megpróbálta felkutatni a pincérnőt, hogy kérjen egy dobozt.– Csomagoltasd el az enyémet is! – mondtam. – Nekem nincs kutyám.

Huszonegy

Avodkás bódulat ellenére sikerült átverekednem magam a Laurel-kanyonnak nevezett szlalomon anélkül, hogy összetörtem volna a Lincolnt, vagy leállított volna egy zsaru. A házam a Fareholm Drive-on van, ami a kanyon déli szája feletti platón helyezkedik el. Valamennyi házat az utcavonalára építették, és az egyetlen probléma hazafelé csupán az volt, hogy azt vettem észre, valami idióta a garázsom elé parkolt a terepjárójával, így nem tudtam beállni. A keskeny utcában a parkolás mindig nehézkes, és a garázsajtóm előtti beálló rendszerint egyszerűen túl hívogató, különösen hétvégente, amikor mindig rendez valaki az utcában valami bulit.

Elhajtottam a házam mellett, és félutcányival odébb találtam is egy elég nagy helyet a Lincoln számára. Minél távolabb kerültem az otthonomtól, annál jobban haragudtam a terepjáró sofőrjére. A fantáziám igen széles palettát ölelt fel: azon morfondíroztam, hogy ráköpjek-e a szélvédőjére, letörjem-e a visszapillantó tükrét, kilyukasszam-e a kerekét, vagy pedig egyszerűen rugdossam horpadtra az ajtajait. Ehelyett azonban nyugodt hangvételű megjegyzést írtam egy jegyzetlapra: „Ez nem parkolóhely! Legközelebb elszállíttatom a kocsiját!” Végső soron, soha nem lehet tudni, ki jár terepjáróval Los Angelesben, és ha megfenyegetsz valakit azért, mert a garázsod előtt parkol, akkor pontosan tudni fogja, hogy hol laksz.

Visszaballagtam, hogy a megjegyzést a terepjáró ablaktörlője alá csúsztassam. Ekkor vettem észre, hogy a kocsi egy Range Rover. A motorháztetőre tettem a kezem, ám az hideg volt. A garázs felett felnéztem a házam ablakaira, de mindenhol sötét volt. Becsúsztattam az összehajtott lapot az ablaktörlő alá, majd elindultam a lépcsőn felfelé a terasz és a bejárati ajtó felé. Félig-meddig azt vártam, hogy Louis Roulet az egyik magas háttámlájú széken üldögél, s a város pislákoló fényeiben gyönyörködik, ám nem volt ott.

Így hát a terasz szélére sétáltam, és végigsiklattam a tekintetem a városon. Emiatt a kilátás miatt vettem meg. Az ajtón belépve a házban minden szokványos, és némiképp elavult volt. A veranda és róla a kilátás a Hollywood sugárútra milliónyi álmot szabadított fel. A legutóbbi franchise ügyemből származó pénzből fizettem ki az első részletet. Ám amint beköltöztem, nem jött több igazán pénzes ügy, így a hátralévő összeget jelzálogkölcsönből fedeztem. Igazság szerint minden hónapban küzdenem kellett azért, hogy a legszükségesebbeket ki tudjam fizetni. El kellett volna költöznöm, ám a kilátás a teraszról egyszerűen megbénított. Úgy gondoltam, valószínűleg akkor is odakint fogok állni és a várost fogom bámulni, amikor eljönnek, hogy visszavegyék a kulcsot és kilakoltassanak a házból.

Tisztában vagyok a házam által felvetett kérdésekkel. Még akkor is, ha küzdenem kell a fenntartásával: mennyire tisztességes az, hogy amikor egy ügyész és egy védőügyvéd elválnak, akkor a védőügyvéd kerül a dombtetőn lévő, milliós, panorámás házba, míg az ügyész a lányukkal egy kétszobás lakásban lakik lent a Völgyben. A kérdésre a válasz az, hogy Maggie McPherson tetszése szerint vehetett volna magának házat, s én minden lehetséges módon támogattam vola ebben. Ám ő nem volt hajlandó elköltözni, mert arra várt, hogy megkapja az előléptetéssel felérő meghívást a belvárosi irodába. Ha vett volna magának egy házat a Sherman Oakson vagy bárhol máshol, akkor azt a téves üzenetet közvetítette volna, hogy jól érzi magát, ott, ahol van. Ám nem volt elégedett azzal, hogy ő a Van Nuys-i divízió Maggie McFierce-e. Nem örült annak, hogy csak úgy átgázolhat rajta John Smithson vagy valamelyik csatlósa. Ambiciózus volt, és a belvárosba akart kerülni, ahol állítólag a legjobbak és a legokosabbak dolgoznak a legfontosabb ügyeken. Nem volt hajlandó elfogadni azt az elcsépelt közhelyet, hogy minél jobb vagy, annál nagyobb fenyegetést jelentesz a

hatalmon lévők számára, különösen akkor, ha azok választás útján kerültek oda. Tudtam, hogy Maggie-t soha nem hívják meg a belvárosba. Túlságosan jó volt.

Néhanapján, amikor ez a felismerés rátört, váratlan módokon szokott reagálni. Előfordult, hogy egy elevenbe vágó megjegyzést tett valami sajtókonferencián, vagy nem volt hajlandó együttműködni a belvárosi nyomozókkal. Vagy pedig részegen felfedett egy bűnügyi védőügyvédnek – aki egyben a volt férje is – olyasmit egy ügyről, amit annak nem lett volna szabad tudnia.

Odabent a házban megcsörrent a telefon. A bejárati ajtóhoz léptem, és matatni kezdtem a kulcsommal, hogy kinyissam az ajtót, és időben beérjek. A telefonszámaim – és azoknak a száma, akik megkaphatták őket – piramis alakzatot képeztek. A telefonkönyvben lévő számhoz mindenki hozzáférhet. A piramis következő fokán a mobiltelefonom van, amit a kulcsfontosságú kollégáim, nyomozók, óvadékosok, ügyfelek és a gépezet más fontos fogaskerekei kaptak meg. Az otthoni telefonom – a vezetékes – a piramis legtetején helyezkedett el. Csak nagyon kevesen ismerték. Egyetlen ügyfél sem, de még ügyvédek sem, egyvalakit leszámítva.

Végre sikerült bejutnom, s még azelőtt lekaptam a kagylót a konyhafalról, hogy a rögzítő bekapcsolt volna. A hívó az az egyetlen ügyész volt, akinek megadtam ezt a számot. Maggie McPherson.

– Megkaptad az üzenetet?– Egyet kaptam a mobilomra. Mi a baj?– Nincs semmi baj. Korábban hagytam egyet ezen a számon is.– Ó, nem voltam itthon egész nap. Most értem haza.– Merre jártál?– Nos, odafent voltam San Franciscóban, utána pedig Raul Levinnel vacsoráztam. Van

ellene valami kifogásod?– Csupán érdeklődtem. Mi volt San Franciscóban?– Egy ügyfél.– Szóval igazából azt mondod, hogy a San Quentinben jártál.– Mindig is túl okos voltál hozzám, Maggie. Téged nem tudlak becsapni. Miért hívtál

valójában?– Csak tudni akartam, hogy megkaptad-e a bocsánatkérésemet, és meg akartam kérdezni,

elviszed-e Hayley-t holnap.– Igen és igen. De nincs szükség a bocsánatkérésre, és ezt te is tudod. Én sajnálom, ahogy

viselkedtem, mielőtt eljöttem. És ha a lányunk velem akar lenni holnap, akkor én is vele akarok lenni. Mondd meg neki, hogy elmehetünk a gátra vagy megnézhetünk valami filmet. Bármit, amit csak akar.

– Nos, tulajdonképpen a bevásárlóközpontba szeretne menni. Úgy mondta ezt, mint aki kényes témát érint.

– A bevásárlóközpontba? A bevásárlóközpont tökéletes. Elviszem. Mi a baj a bevásárlóközponttal? Van ott valami konkrét dolog, amit akar?

Ebben a pillanatban éreztem meg az idegen szagot a házban. A dohányfüst szagát. Ahogy ott álltam a konyha közepén, ellenőriztem a tűzhelyet. A sütő és a főzőlap is le volt kapcsolva. A konyhához voltam kötve, hiszen a telefonom vezetékes volt. Addig feszítettem a zsinórt, míg nagy nehezen eljutottam az ajtóig, és felpöcköltem az ebédlőben a villanykapcsolót. A helyiség üres volt, s a fénye bevilágította a szomszédos teret is, a nappalit, ami mellett eljöttem, amikor beléptem a házba. Az is üresnek tűnt.

– Van ott egy hely, ahol elkészítheted a saját plüssmacidat, kiválaszthatod a stílusát és a hangját, és még egy kicsi szívet is rakhatsz bele, amikor kitömöd. Nagyon édes az egész.

Most már minden vágyam az volt, hogy letegyem a telefont, és átvizsgáljam a házat.– Rendben. Elviszem. Mikor lenne jó?

– Délre gondoltam. Ebédelhetnénk közösen, ha gondolod.– Mi?– Zavarna ez téged?– Nem, Maggie, egyáltalán nem. Akkor délre ott vagyok nálatok, jó?– Nagyszerű.– Holnap találkozunk.Még azelőtt leraktam a telefont, hogy elköszönhetett volna. Volt ugyan pisztolyom, ám

gyűjteménybe való ősi darab, amit az én életemben egyszer sem sütöttek el, s a hálószobám szekrényében tároltam egy dobozban, a ház végében. Így hát halkan kihúztam a konyhafiókot, s elővettem egy rövid, ám éles húsvágó kést. Aztán elindultam a nappalin át a ház hátsó felébe vezető folyosó felé. Három ajtó nyílt a folyosóról, az egyik a hálószobámba, a második a fürdőbe, a harmadik pedig egy újabb szobába vezetett, amit a házi irodámmá alakítottam át, gyakorlatilag az egyetlen igazi irodává, amivel rendelkeztem.

A dolgozószobában égett az asztali lámpa. Nem lehetett látni abból a szögből, ahol álltam a folyosón, de pontosan tudtam, hogy ég. Két napja nem jártam otthon, de nem rémlett, hogy égve hagytam volna. Lassan közelítettem a szoba nyitott ajtajához, s tudtam, talán a sorsom az, hogy így tegyek. Hogy az egyik szobában lévő fényre összpontosítsak, amíg a betörő a hálószoba vagy a fürdő sötétjéből leselkedik rám.

– Jöjjön csak be, Mick! Csupán én vagyok.Felismertem a hangot, de ettől egy cseppet sem éreztem jobban magam. Louis Roulet várt

rám. Átléptem a küszöbön, aztán megálltam. Az íróasztalomnál lévő fekete bőrszékben ült. Megperdült, így egymás szemébe tudtunk nézni, és keresztbe vetette a lábát. A bal lábán felcsúszott a nadrág, s láttam, rajta van a nyomkövető bokalánc, amit még Fernando Valenzuela rakott fel rá. Tudtam hát, ha Roulet azért jött, hogy megöljön, legalább lesz nyoma az ittlétének. Ez azonban egyáltalán nem vigasztalt meg, bár nekidőltem az ajtókeretnek, hogy anélkül tarthassam meg a kést a csípőm mögött, hogy túlságosan feltűnő lenne.

– Szóval itt végzi a remek jogi munkáját? – kérdezte Roulet.– Egy részét. Mit keres itt, Louis?– Eljöttem meglátogatni. Nem viszonozta a hívásomat, így hát tudni akartam, hogy még

mindig egy csapat vagyunk, ugye érti?– Elutaztam. Most értem vissza.– És mi a helyzet a vacsorával Raullal? Nem ezt mesélte annak, akivel az imént beszélt

telefonon?– Ő a barátom. Útban hazafelé a Burbank repülőtéren megvacsoráztam. Hogy találta ki,

Louis, hogy itt lakom?Megköszörülte a torkát, és elmosolyodott.– Az ingatlanszakmában dolgozom, Mick. Bárkiről ki tudom deríteni, hogy hol lakik. Ami

azt illeti, egykor én szolgáltattam az információt a nemzeti tudakozónak. Tudta ezt? Bármelyik hírességről ki tudtam deríteni, hogy hol lakik, nem számított, milyen fedőszervezet vagy cég mögé rejtette a vásárlást. Ám egy idő után abbahagytam. Jó pénzt fizettek érte, de az egész olyan... felszínes volt. Ugye érti, mire gondolok, Mick? De a lényeg az, hogy abbahagytam. Ettől függetlenül azonban még mindig ki tudom deríteni bárkiről, hogy hol él. És azt is, hogy maximális jelzáloghitelt vett-e fel az ingatlanra, és hogy időben befizeti-e a törlesztőrészletet.

Sokatmondó mosollyal nézett rám. A tudtomra adta, hogy tisztában van azzal, a házam gyakorlatilag egy pénzügyi lufi, semmi nem az enyém benne, és többnyire minimum egyhavi késéssel fizetem a két jelzáloghitel-részletet. Fernando Valenzuela valószínűleg még egy ötezer dolláros óvadék fejében sem fogadná el fedezetként.

– Hogy jutott be? – kérdeztem.

– Nos, ez a legmókásabb az egészben. Kiderült, hogy van hozzá kulcsom. Még korábbról, amikor el akarták adni. Mikor is volt, úgy másfél éve? Mindenképpen meg akartam nézni, mivel volt egy ügyfelem, akit a kilátás miatt esetlegesen érdekelt volna. Így hát feljöttem ide, és kivettem a kulcsot az ingatlanügynök kulcsosládájából. Bejöttem, körülnéztem, és azonnal tudtam, hogy nem lesz jó az ügyfélnek, ő ugyanis valami szebbet akart, így hát elmentem. A kulcsot azonban elfelejtettem visszatenni. Ez amolyan rossz szokás nálam. Hát nem különös, hogy azóta az ügyvédem lakik benne? Mellesleg pedig látom, hogy nem tett vele semmit. Természetesen a kilátás az megvan, de igazán fel kellene újítani néhány dolgot.

Most már tudtam, hogy a Menendez-ügy óta nyomon követi minden lépésemet, és valószínűleg azt is tudta, hogy Jesusnál jártam aznap. Eszembe jutott a férfi a vonaton a repülőtér felé. „Rossz napja van?” Később láttam a Burbankbe tartó járaton is. Vajon engem követett? Roulet-nak dolgozott volna? Ő lett volna az a nyomozó, akit Cecil Dobbs megpróbált bevonni az ügybe? Nem tudtam a válaszokat, azt azonban igen, hogy az egyetlen oka annak, amiért Roulet a házamban várt rám, az volt, hogy tudta, rájöttem mindenre.

– Mit akar valójában, Louis? Megpróbál megijeszteni?– Nem, nem, hiszen én vagyok az, akinek félnie kellene. Úgy vélem, valami fegyvert

rejteget a háta mögött. Mi az, pisztoly?Szorosabban megmarkoltam a kést, ám nem mutattam meg neki.– Mit akar? – ismételtem.– Ajánlatot tenni önnek. Nem, nem a házra. Hanem a szolgálataira.– Hiszen már most is a maga szolgálatában állok.Ide-oda pörgött a székben, mielőtt válaszolt volna. A tekintetemmel végigpásztáztam az

asztalt, ellenőrizve, hogy hiányzik-e valami. Észrevettem, hogy a lányom által készített apró agyagtálat használta hamutartónak. Elvileg gemkapocstárolásra szolgált.

– Elgondolkodtam az ügyvédi honoráriumáról és az ügy várható nehézségeiről – mondta. – Őszintén, Mick, úgy vélem, ön alul van fizetve, így hát új javadalmazási rendszert szeretnék kialakítani. Megkapja a kialkudott összeget, mégpedig a tárgyalás előtt, az egészet. De felajánlok mellé egy teljesítményalapú jutalékot is. Amikor a hozzám hasonló egyszerű állampolgárokból álló esküdtszék úgy dönt, hogy nem vagyok bűnös ebben a csúnya bűntettben, az ön honoráriuma automatikusan megduplázódik. Még a Lincolnjában megírom a csekket, miközben távozunk a bíróságról.

– Ez nagyon kedves öntől, Louis, ám az ügyvédi kamara tiltja, hogy a védőügyvédek az eredménytől függő jutalékot fogadjanak el. Nem fogadhatnám el magától. Több mint nagylelkű az ajánlata, de nem tehetem.

– A Kaliforniai Ügyvédi Kamara azonban nincs itt, Mick. És nem is kell teljesítményalapú jutaléknak neveznünk. Hanem egyszerűen az ügyvédi díjazásának a része lenne. Hiszen végül is sikeresen meg fog védeni engem, nem igaz?

Égő tekintettel meredt rám, s én kiéreztem hangjából a fenyegetést.– A tárgyalóteremben nincs garancia. Mindig elsülhetnek balul a dolgok. De még mindig

úgy gondolom, hogy jól állunk.Roulet arca lassan mosolyra torzult.– Mit tehetnék azért, hogy még jobban álljunk?Hirtelen Reggie Campo jutott eszembe. Még mindig életben van, és készen áll arra, hogy

elmenjen a tárgyalásra. Fogalma sincs, ki ellen tanúskodik.– Semmit – válaszoltam. – Csak maradjon nyugton, és várja ki a végét! Ne ötleteljen! Ne

tegyen semmit! Az ügy egyre inkább összeáll, és mi jól fogunk kijönni belőle.Nem válaszolt. El akartam terelni a gondolatait arról a fenyegetésről, amit Reggie Campo

jelentett.– Van azonban valami, amit megtudtam – mondtam végül.– Igazán? És mi az?

– Nem ismerem a részleteket. Az információim egy olyan forrásból származnak, aki maga sem tud többet. De úgy tűnik, az ügyészségnek van egy besúgója a börtönben. Ugye nem beszélt senkinek az ügyről, amíg odabent volt? Emlékszik, mondtam magának, hogy ne beszéljen róla senkinek.

– És én nem is tettem. Akárki is a besúgó, hazudik.– A legtöbben valóban hazudnak. Csak biztosan akartam tudni. Ha előveszik, elintézem,

nem probléma.– Nagyszerű!– Van még valami. Beszélt az édesanyjával arról, hogy tegyen vallomást az üres házban őt

ért támadásról? Erre akarom építeni a védelmi stratégiát azzal kapcsolatban, hogy miért volt magánál kés.

Roulet összepréselte az ajkát, és nem válaszolt.– Fontos, hogy rávegye erre – folytattam. – Elengedhetetlen, hogy ez a szál szilárd

alapokon álljon az esküdtszék előtt. Mellesleg pedig felerősítheti a maga iránti szimpátiát.Roulet bólintott. Meglátta a remény szikráját.– Szóval lenne olyan kedves és megkérné rá? – kérdeztem.– Megteszem, de kemény dió lesz. Soha nem tett róla bejelentést. És soha nem is beszélt

róla senkinek, csak Cecilnek.– Rá kell vennünk a tanúvallomásra, aztán pedig Cecilt is, hogy megerősítse az édesanyja

vallomását. Nem olyan jó, mint egy rendőrségi jelentés, de működni fog. Szükségünk van rá, Louis. Azt hiszem, ha vallomást tesz, meg tudja győzni őket. Az esküdtek kedvelik az érett korú hölgyeket.

– Rendben.– Beszélt magának arról valaha, hogy nézett ki a fickó, hány éves volt, vagy bármi effélét?Megrázta a fejét.– Nem tudta elmondani. A támadó símaszkot és védőszemüveget viselt. Azonnal rávetette

magát, ahogy belépett az ajtón. Mögötte rejtőzött el. Nagyon gyors és nagyon brutális volt.A hangja megremegett. Én pedig eltűnődtem.– Úgy rémlik, azt mondta, a támadó potenciális vásárló volt, akivel az édesanyjának a

házban volt találkozója – szólaltam meg. – Hogy lehet, hogy már odabent volt?Rám emelte a tekintetét.– Nem tudom. Valahogy bejutott, és már várt rá. Borzasztó volt. Bólintottam.

Pillanatnyilag nem akartam mélyebbre ásni ebben a témában. Kívül akartam tudni a házamon.– Louis, köszönöm az ajánlatát. Most pedig, ha megbocsát, szeretnék lefeküdni. Hosszú

napom volt.Szabad kezemmel a bejárati ajtóhoz vezető folyosó felé intettem. Roulet felállt a székből,

és elindult felém. Kihátráltam a folyosóra, onnan pedig a hálószobám nyitott ajtajához. A hátam mögött készenlétben tartottam a kést. Ám Roulet egyszerűen csak elsétált mellettem.

– És holnap pedig még a lányát is el kell vinnie szórakozni – szólalt meg váratlanul.Ettől megfagyott bennem a vér. Kihallgatta a beszélgetésemet Maggie-vel. Nem szóltam

semmit. Ő azonban igen.– Nem is tudtam, hogy van egy lánya, Mick. Nagyon jó dolog lehet. – A folyosón lépdelve

hátranézett és rám mosolygott. – Gyönyörű kislány – tette még hozzá.Dermedt mozdulatlanságom cselekvéssé transzformálódott. Kiléptem a folyosóra, és

elindultam a nyomában; a dühöm minden egyes lépéssel egyre csak fokozódott. Szorosan megmarkoltam a kést.

– Honnan tudja, hogy néz ki? – kértem rajta számon.Megállt, és én is. Lenézett a kezemben lévő késre, aztán fel, az arcomra. Higgadt, halk

hangon szólalt meg.– Az íróasztalán tart róla egy képet.

Megfeledkeztem a fényképről. Az apró, bekeretezett képről, amit Disneylandben készítettem róla.

– Ó! – csak ennyit tudtam kinyögni.Ismét elmosolyodott, mert ő is tisztában volt azzal, hogy mire gondolok.– Jó éjt, Mick! Érezze jól magát holnap a lányával! Valószínűleg nem találkozik vele elég

gyakran.Sarkon fordult, keresztülvágott a nappalin, majd kinyitotta a bejárati ajtót. Mielőtt kilépett

volna, még egyszer visszanézett rám.– Csak egy jó ügyvédre van szüksége – jegyezte meg. – Egy olyanra, aki eléri, hogy

magához kerüljön.– Nem, jobb helye van az anyjánál.– Jó éjt, Mick! Köszönöm a beszélgetést.– Jó éjt, Louis!Előreléptem, hogy becsukjam mögötte az ajtót.– Szép a kilátás – jegyezte még meg a verandán.– Igen – válaszoltam, majd becsuktam és kulcsra zártam az ajtót. A kezemmel a kilincsen

még ott álldogáltam egy darabig, várva, hogy a lépcsőn lefelé elhaljanak a léptei. Ám néhány pillanattal később ismét kopogtatott. Lehunytam a szemem, megszorítottam a kést, s kinyitottam az ajtót. Roulet kinyújtotta a kezét. Hátráltam egy lépést.

– A kulcsa – szólalt meg. – Úgy gondoltam, jobb, ha magánál van.Elvettem a kulcsot a széttárt tenyeréről.– Köszönöm.– Szóra sem érdemes.Becsuktam az ajtót, s ismét bezártam.

Huszonkettő

Április 11., kedd

A napom jobban kezdődött, mint amit bármely védőügyvéd kívánhatott volna magának. Nem kellett bíróságra mennem, és ügyféllel sem kellett találkoznom. Sokáig aludtam, majd délelőtt az utolsó betűig kiolvastam az újságot, és ingyenjegyem volt a Los Angeles Dodgers első meccsére a baseballszezonban. Egész napos program volt, a védőügyvédek számára pedig szinte hagyományszámba ment. Jómagam a jegyet Raul Levintől kaptam, aki, köszönetképpen a szakmai megbízásokért, öt másik ügyvédet is elhívott velem együtt. Biztos voltam benne, hogy a többiek morogni és panaszkodni fognak amiatt, hogy a Roulet-tárgyalásra való felkészülés ideje alatt kisajátítom magamnak Levint. De úgy döntöttem, nem fogom hagyni, hogy ez elrontsa a kedvemet.

A tárgyalás előtti látszólag eseménytelen időszakban jártunk, amikor a gépezet lassú, csendes, ám annál kitartóbb mozgással halad előre. Louis Roulet tárgyalásáig egy hónap volt hátra. Ahogy közeledett a kitűzött időpont, egyre kevesebb ügyfelet vállaltam. Szükségem volt az időre, hogy felkészüljek, és megalkossam a stratégiát. Bár a tárgyalásig még hetek voltak hátra, az ebben az időszakban összegyűjtött információn állt vagy bukott az ügy kimenetele. Emiatt üresen kellett tartanom a naptáramat. Csupán már ismert ügyfelektől vállaltam el ügyeket – és csupán abban az esetben, ha megfelelő összeget és azonnal tudtak fizetni.

A tárgyalás tulajdonképpen olyan, mint egy csúzli. A kulcsa a megfelelő felkészülés. Az előtárgyalás az a folyamat, amikor a parittyát megtöltjük a megfelelő kővel, s a rugalmas gumiszalagot lassan hátrahúzva pattanásig feszítjük, végül a tárgyaláson elengedjük, hogy a biztos kézzel irányzott lövedék kiröppenjen a célpont felé. A cél a felmentő ítélet, a nem bűnös. Csak akkor találhatjuk el ezt a célpontot, ha megfelelően választottuk ki a követ, és gondosan húztuk hátra a csúzli gumiját, a lehető legnagyobb mértékben kifeszítve.

Levin végezte a kifeszítés túlnyomó részét. Egyre mélyebbre ásott mind a Roulet-, mind pedig a Menendez-ügy szereplőinek az életében. Közös erőfeszítéssel kiagyaltuk a stratégiánkat és a tervünket, melyet dupla lövésnek neveztünk el, ugyanis két célpontja volt. Kétségem sem volt afelől, hogy amikor májusban megkezdődik a tárgyalás, a maximális mértékig feszítjük ki azt a parittyát.

Az ügyészség is kivette a maga részét abból, hogy kifeszíthessük a csúzlinkat. A Roulet-ügy első meghallgatása óta az állam bizonyítékfeltáró aktáját egyre vastagabbra töltöttek a lefűzött hivatalos és szakmai jelentések, a további rendőrségi nyomozások és más új fejlemények eredményei.

Az új fejlemények között volt Mr. X., a balkezes férfi azonosítása is, aki a támadás éjszakáján Reggie Campóval volt a Morgan’s-ben. Az LAPD nyomozói – az általam az ügyészségnek leadott videóanyagot felhasználva – sikeresen azonosították: a videóból kivágott fényképet minden prostituáltnak és eszkortnak megmutatták, akiket a közigazgatási szabálysértés divízió letartóztatott. Mr. X-ről kiderült hogy nem más, mint Charles Talbot. A szexet hivatásszerűen űzők között visszajáró vendégként volt ismert. Néhányan azt mondták róla, hogy egy élelmiszerüzlet tulajdonosa vagy alkalmazott a Reseda sugárúton.

A hozzám továbbított nyomozati anyagokból kiderült, hogy a nyomozók kihallgatták Talbotot, és megtudták, hogy március hatodika éjjelén nem sokkal este tíz előtt hagyta el Reggie Campo lakását, és onnan a korábban már említett éjjel-nappali üzletbe ment. Talbot volt az üzlet tulajdonosa. Azért ment vissza a boltba, hogy ellenőrizze, minden rendben van-e, és hogy kinyissa a cigarettatároló szekrényt, amelyhez csupán neki volt kulcsa. Az üzlet megfigyelőkamerái igazolták, hogy este 10.09-től 10.5l-ig ott tartózkodott, s valóban

feltöltötte az elülső pult alatti cigarettáskészletet. A nyomozásról szóló jelentés összefoglalója kijelentette, hogy Talbotnak nem volt köze a később, Campo lakásán történt eseményekhez. Csupán az egyik kuncsaftja volt.

Az állam bizonyítékfeltáró aktája sehol sem említette Dwayne Jeffery Corliss nevét, a besúgóét, aki egy Louis Roulet-ról kitalált mesével kereste meg az ügyészséget. Minton vagy úgy döntött, hogy nem használja fel tanúként, vagy talonban tartotta, kizárólag vészhelyzet esetére. Jómagam hajlamos voltam ez utóbbit feltételezni. Minton a rehabilitációs programmal gyakorlatilag gondnokság alá helyezte. Nem vette volna erre a fáradságot, hacsak nem akarta Corlisst színpad mögött, de készenlétben tartani. Ez ellen nem is volt semmi kifogásom. Amit Minton nem tudott, az az volt, hogy Corliss lett az egyik kavics, amit be akartam helyezni a parittyába.

És miközben az állam anyaga vajmi kevés információt tartalmazott a bűntény áldozatáról, Raul Levin erőteljesen nyomozott Reggie Campo után. Megtalálta a PinkMink.com nevű weboldalt, amelyen a nő a szolgáltatásait reklámozta. Nem feltétlenül azért volt jelentős ez a felfedezés, mert további bizonyítékát adta annak, hogy az áldozat prostitúcióval foglalkozik, hanem inkább azért, mert a hirdetésben az állt, hogy „nyitott mindenre és szeret bevadulni”, meg hogy nem zárkózik el a szado-mazo szerepjátékoktól sem – „te náspángolsz el engem, vagy én téged”. Ez az információ igen jó muníció lehetett még. Az a fajta anyag volt, ami több oldalról is megvilágíthat egy áldozatot vagy tanút az esküdtszék előtt. Ő pedig mindkettő volt.

Levin Louis Roulet életében is mélyebbre ásott, és megtudta, hogy rossz tanuló volt, aki gyerekkorában öt különböző magániskolába is járt Beverly Hills környékén. Valóban elvégzett az UCLA-n egy angol irodalom szakot, ám Levin felkereste néhány évfolyamtársát, akik szerint Roulet tulajdonképpen megvásárolta a diplomáját: a házi dolgozatokat, a teszteket, és még a John Fante-ról írt kilencvenoldalas szakdolgozatát is.

A felnőtt Roulet-ról sokkal sötétebb profil rajzolódott ki. Levin több nőismerősére is rátalált, akik azt állították, hogy a férfi rosszul bánt velük fizikailag, lelkileg, vagy akár mindkét szempontból. Azok a nők, akik még az egyetemről ismerték Roulet-t, azt mondták Levinnek, úgy hiszik, Roulet az egyik kollégiumi bulin kábítószert csempészett az italukba, hogy aztán szexuálisan kihasználja őket. Egyikük sem jelentette a gyanúját a hatóságoknak, ám az egyik nő a bulit követő napon elment vérvizsgálatra. Azt mondta, ketamin-hidrokloridot, egyfajta állatorvosi érzéstelenítőszert találtak a vérében. A védelem szerencséjére az ügyészség nyomozói akkor még egyik nőre sem találtak rá.

Levin belenézett az öt évvel korábbi ingatlanos erőszaktevőként elhíresült ügybe is. Négy nő – valamennyien ingatlanközvetítők – jelentette be, hogy megtámadta és megerőszakolta őket egy férfi, aki abban a házban várt rájuk, amit épp megmutatni készültek a potenciális ügyfeleknek. A támadásoknak nem sikerült a végére járni, ám az első bejelentés után tizenegy hónappal abbamaradtak. Levin beszélt az LAPD nemi jellegű bűncselekményekkel foglalkozó szakértőjével, aki az ügyön dolgozott. A kolléga azt mondta, hogy zsigeri ösztöne mindig is azt súgta neki, az erőszaktevő nem kívülálló volt. A támadó kétségtelenül tudta, hogy miképp jusson be a házakba, és miként vegye rá az ingatlanközvetítő nőket, hogy egyedül menjenek oda. A nyomozó meg volt arról győződve, hogy az erőszaktevő az ingatlanközvetítő szakmából került ki, ám mivel nem történt az ügyben letartóztatás, soha nem tudta bebizonyítani az elméletét.

A nyomozásnak ezen a szálán Levin nem igazán talált megerősítést arról, hogy Mary Alice Windsor is az erőszaktevő feljelentést nem tévő áldozatai között volt. Az asszony megígérte nekünk, hogy elmeséli a történteket és beleegyezett, hogy vallomást tesz a mind ez idáig titokban tartott atrocitásról, ám csupán akkor, ha a vallomása életbevágóan szükséges. A támadás általa megadott időpontja egybeesett az ingatlanos erőszaktevőnek tulajdonított dokumentált támadások időpontjával, és Windsor megmutatta az akkori előjegyzési naplóját

és más dokumentumokat is, bizonyítandó, hogy valóban ő volt annak a bel-airi háznak az ingatlanközvetítője, melyben állítása szerint megtámadták. Végső soron azonban csupán az ő szavára hagyatkozhattunk. Nem készült orvosi vagy kórházi feljegyzés arról, hogy szexuális bántalmazás miatt kezelték volna. Rendőrségi jelentés pedig végképp nem volt.

Mégis, amikor Mary Windsor elmesélte a történetét, az szinte minden részletében egyezett Roulet verziójával. Ezután döbbentünk rá Levinnel arra, hogy Louis túlságosan sokat tud a támadásról. Ha az anyja úgy döntött, hogy titokban tartja és nem tesz róla bejelentést, akkor miért osztaná meg iszonyatos traumája oly sok részletét a fiával? Ez a kérdés egy olyan elmélet megfogalmazásához vezette el Levint, amely legalább olyan visszataszító volt, mint amennyire fondorlatos.

– Azt hiszem, azért ismeri az összes részletet, mert ott volt – mondta Levin az interjú után, amikor már magunkra maradtunk.

– Arra gondolsz, hogy végignézte, de nem tett semmit a megakadályozásáért?– Nem, hanem arra, hogy szerintem ő volt a símaszkos és védőszemüveges férfi.Elszörnyedtem. Azt hiszem, tudat alatt talán én is ugyanezt gondoltam, ám az ötlet

túlságosan hátborzongató volt ahhoz, hogy a felszínre törhessen.– Ó, ember. – nyögtem.Levin úgy hitte, ellent próbálok mondani neki, ezért tovább érvelt.– Egy nagyon erős nőről beszélünk – folytatta. – A semmiből építette fel ezt a céget, egy

olyan városban, ahol az ingatlanszakmában vérre menő harcok folynak. Kemény nő, és nem értem, miért nem jelentette az ügyet, miért nem akarta, hogy elkapják a fickót, aki ezt tette vele. Kétféleképpen látom az embereket. Vagy a szemet szemért fajtába tartoznak, vagy a nyújtsd-oda-a-másik-arcod-is csoportba. Ő egyértelműen az előbbibe tartozik, és nem értem, miért hallgatna róla, hacsak nem védeni akarja a fickót. Hacsak a fickó nem a mi fickónk volt. Én mondom neked ember, Roulet gonosz. Nem tudom, miért, és azt sem, hogy ez miképp alakult ki nála, de minél többet nyomozok utána, annál inkább látom benne az ördögöt.

Ennek az információnak mindenképpen titokban kellett maradnia. Nyilvánvalóan nem az a fajta ismeret volt, amit a védelem a tárgyaláson kiaknázhat. El kellett rejteni az ügyészség elől is, így csupán nagyon keveset vetettünk papírra abból, amit Levinnel megtudtunk. Mindennek ellenére azonban ez is információ volt, ami befolyásolta a döntéseimet és a tárgyalásra való felkészülésemet.

Tizenegy után öt perccel megcsörrent az otthoni telefonom. Épp a tükör előtt álltam, s a Dodgers-sapkát illesztettem a fejemre. Mielőtt felvettem volna, ellenőriztem a híváskijelzőt, s láttam, hogy Lorna Taylor az.

– Miért van kikapcsolva a mobilod? – kérdezte.– Mert ma nem dolgozom. Mondtam neked, hogy ma semmilyen hívást nem fogadok.

Elmegyek a meccsre Mishsel, és azt beszéltük meg, hogy korán indulunk.– Ki az a Mish?– Úgy értem, Raullal. Miért zaklatsz? – Kedvesen élcelődve tettem fel a kérdést.– Azért, mert úgy gondolom, te is azt akarnád, hogy zaklassalak ezzel. Nem sokkal ezelőtt

érkezett egy e-mail a másodikról.A második szintű körzeti fellebbviteli bírósághoz került minden, Los Angeles megyében

tárgyalt ügy. Ez az első fellebbviteli fórum a legfelsőbb bírósághoz vezető úton. De úgy véltem, Lorna nem hívna fel ilyenkor csupán azért, hogy közölje velem, elvesztettem egy fellebbezést.

– Melyik ügyről van szó?Nincs olyan nap, hogy ne lenne rendszerint négy-öt fellebbezési ügyem a másodikon.– Az Országúti Angyalaid egyike: Harold Casey. Nyertél. Megdöbbentem. Nem azon,

hogy győztünk, hanem az időzítésen.

A magam részéről megpróbáltam gyorsan elintézni a fellebbezési eljárást. Még az ítélet meghozatala előtt megírtam a tájékoztató kivonatot, és kifizettem a felárat, hogy minél előbb elkészüljön a tárgyalási jegyzőkönyv átirata. Már az ítélet másnapján benyújtottam a fellebbviteli aktát, és gyorsított eljárást kértem. Ennek ellenére sem vártam, hogy két hónapnál hamarabb bármit is hallok Casey-vel kapcsolatban.

Megkértem Lornát, hogy olvassa fel a véleményezést, s a mosoly szélesebbre terült az arcomon. Az összefoglaló gyakorlatilag a kivonatom átírása volt. A háromtagú bírói testület egyhangúlag egyetértett velem abban, hogy a seriff megfigyelő helikoptere Casey birtoka felett megsértette a magánélethez való jogot. A bíróság érvénytelenítette az ítéletet, mondván, hogy a hidroponikus növénytelep felfedezéséhez vezető kutatás illegális volt.

Az államnak most azt kellett eldöntenie, hogy újratárgyalja-e a Casey-ügyet vagy sem, és reális körülmények között az újratárgyalás szóba sem jöhetett. Az államnak nem volt bizonyítéka, mivel a fellebbviteli bíróságon volt minden, a farm átkutatása során begyűjtött anyag, és ezt nem lehetett újra felhasználni. A másodfokú bíróság ítélete egyértelmű győzelem volt a védelem javára, és ez nem történik meg túl gyakran.

– Micsoda nap ez az elnyomottak számára!– Amúgy hol van most? – kérdezte Lorna.– Valószínűleg még mindig a központban, de hamarosan átszállítják a Corcoranbe. A

következőt kellene tenned: készíts tíz fénymásolatot a határozatról, tedd borítékba, és küldd el valamennyit Casey-nek a Corcoranbe. Elvileg neked is megvan a címe.

– Miért, hát nem engedik ki?– Még nem. A feltételes szabadlábra helyezése érvényét vesztette a letartóztatásával, és a

fellebbviteli ítélethozatal ezt nem befolyásolja. Egészen addig nem jöhet ki, amíg a feltételes bizottság elé nem kerül, és el nem meséli nekik, hogy azért szegte meg a szabályokat, mert illegális kutatás áldozata lett. Valószínűleg legalább hat hétbe telik, amíg ez megoldódik.

– Hat hétbe? Hihetetlen!– Ne kövesd el a bűnt, ha nem tudod letölteni az időt! – Sammy Davis régi televíziós

műsorának mintájára énekelgettem a fenti mondatot.– .Kérlek, ne énekelj nekem, Mick!– Sajnálom!– Miért küldünk neki tíz másolatot? Egy nem elég?– Azért, mert egyet megtart magának, a többi kilencet pedig szétosztogatja a börtönben,

aminek eredményeképpen a te telefonod elkezd majd csörögni. Az olyan ügyvéd, aki egy efféle fellebbezést képes megnyerni, aranyat ér a börtönben. Egymás után fognak hívogatni, s neked kell kigyomlálni őket, s megtalálni azokat, akiknek van családja, és tudnak fizetni.

– Mindig van valami trükköd, igaz?– Igyekszem. Történt más is?– Csupán a szokásos. Olyan hívások, melyekről azt mondtad, nem akarsz hallani. Sikerült

meglátogatnod tegnap a dicsőséges Gloriát a megyeiben?– Igen, beugrottam hozzá. Úgy tűnik, túl van a nehezén. De még mindig hátravan neki egy

hónap.Az volt az igazság, hogy Gloria Dayton jobb állapotban volt annál, mint aki egyszerűen

csak túl van a nehezén. Évek óta nem láttam ilyennek: gyorsan forgott az esze, és ragyogott szeme. Célom volt azzal, hogy meglátogattam a megyei egészségcentrumban, ám valódi öröm volt őt a felépüléshez vezető út célegyenesében látni.

Ahogy vártam, Lornából előtört a vészmadár:– És ezúttal mennyi idő telik el, amíg újra előkotorja a számodat, és azt nyafogja, hogy

„börtönben vagyok, Mickey-re van szükségem”?

A mondata utolsó részét Gloria Dayton nyüszítő, affektálós stílusában adta elő. Meglehetősen pontosan utánozta, ennek ellenére bosszantott. Aztán az egészet még megfejelte egy apró dalocskával, a Disney-klasszikus dallamára:

– M-I-C, hamarosan találkozunk. K-E-Y, hogy miért? Hát azért, mert te soha nem kérsz pénzt!

– Kérlek, ne énekelj nekem, Lorna! Nagyot kacagott a telefonba.– Csak rámutatok a lényegre.Elmosolyodtam, ám megpróbáltam elleplezni, hogy ne hallja a hangomon.– Rendben. Értem. Most azonban mennem kell.– Nos, érezd nagyon jól magad. Mickey egér!– Egész nap énekelheted ezt a dalocskát, és a Dodgers akár 20-0-ra is veszíthet az Óriások

ellen, akkor sem fog elromolni a kedvem. Ez után a hír után mi sülhetne el rosszul?Miután befejeztük a beszélgetést, a dolgozószobámba mentem, és előkerestem Teddy

Vogel, az Angyalok vezetőjének telefonszámát. Megosztottam vele a jó hírt, és felvetettem, hogy ő talán gyorsabban továbbítani tudja Nehéz Esetnek, mint én. Minden börtönben van legalább egy Országúti Angyal. Olyan kommunikációs rendszerük van, amitől a CIA és az FBI is tanulhatna valamit. Vogel megígérte, hogy kézbe veszi a dolgot. Aztán közölte velem, hogy a tíz lepedő, amit az útszélen nyomott a kezembe vagy egy hónappal korábban, jó befektetésnek bizonyult.

– Köszönöm a dicséretet, Ted! – mondtam – Ne feledkezz meg rólam, ha legközelebb ügyvédre lesz szükséged!

– Nem fogok, Tanácsadó.Elköszöntünk egymástól, majd kikaptam életem első védőkesztyűjét a folyosón lévő

beépített szekrényből, s elindultam a bejárati ajtó felé.Mivel Earl aznapra fizetett szabadnapot kapott tőlem, saját magam vezettem a belvárosban

lévő Dodgers-stadionba. A forgalom egészen addig nem volt sűrű, amíg közel nem értem. A hazai nyitómérkőzést mindig telt ház előtt játsszák, még akkor is, ha az első meccs hétköznapra esik. A baseballszezon kezdete egyfajta tavaszi rituálé, amely ezrével vonzza a belvárosban dolgozókat. Ez az egyetlen olyan sportesemény a végtelenül laza Los Angelesben, ahol minden férfi vasalt fehér inget és nyakkendőt visel. Valamennyien lógnak. Semmi sem hasonlítható a szezon kezdetéhez, még mielőtt elkezdődnek a baklövések, a látványos bukások és a kihagyott lehetőségek. Mielőtt beköszön a valóság.

Én érkeztem meg elsőnek. A pályától nézve a harmadik sorban kaptunk helyet, azon a részen, amelyet a holt szezonban kapcsoltak hozzá a nézőtérhez. Levin kisebb vagyont költhetett el, amíg beszerezte a jegyeket a helyi alkuszoktól. Feltehetően azonban le tudta írni az összeget az üzleti kapcsolatok ápolása címszó alatt.

Levin is azt tervezte, hogy hamar kijön. Előző éjjel felhívott, és azt mondta, hogy akar velem néhány szót váltani négyszemközt. Amellett, hogy megnézzük a bemelegítést, és szemügyre vesszük a fejlesztéseket, mellyel az új tulajdonos felturbózta a stadiont, azt terveztük, hogy megbeszéljük a Gloria Daytonnál tett látogatásom eredményét, Raul pedig tájékoztat, mire jutott a Louis Roulet-val kapcsolatos nyomozásával.

Levin azonban nem ért oda a bemelegítésre. Megérkezett a másik négy ügyvéd is – három közülük nyakkendőben, minden bizonnyal a bíróságról jöttek –, s így elszalasztottuk a lehetőséget, hogy négyszemközt beszéljünk.

A hajós ügyek révén, melyeken korábban együtt dolgoztunk, némiképp ismertem a másik négy kollégát. Tulajdonképpen az a hagyomány, hogy a védőügyvédek együtt járnak Dodgers-meccsekre, a hajós ügyekkel kezdődött. A parti őrség egy széles körű meghatalmazással a zsebében rákapott arra, hogy a part menti vizek bármely szakaszán megállítsa a gyanús járműveket azzal az indokkal, hogy gátat szabjon az Egyesült Államok felé irányuló kábítószer-csempészetnek. Amikor aranyra bukkantak – vagyis kokainra –,

lefoglalták a járműveket, és őrizetbe vették a rajtuk lévő legénységet. A bűnvádi eljárások túlnyomó részét továbbították a Los Angeles-i körzeti bíróságra. Mindez azt eredményezte, hogy az ügyészségeken néha tizenkettő vagy annál is több vádlott vesztegelt egyszerre. Valamennyi letartóztatott saját ügyvédet kapott, akiknek többségét a bíróság jelölte ki, és akiket a nagy Cukros Bácsi fizetett. Az ügyek jövedelmezőek és biztosak voltak, s mi jól szórakoztunk. Valaki egyszer azzal az ötlettel rukkolt elő, hogy a megbeszéléseket a Dodgers-stadionban folytassuk.

Elkezdődtek a játék előtti ceremóniák, és Levinnek még mindig nem volt nyoma. Több száz galambot engedtek fel a pályán lévő kosarakból, s a madarak – hangos éljenzés közepette – tettek náhány kört a stadion felett, majd elrepültek. Nem sokkal később lopakodó bombázó gerjesztette a stadiont még hangosabb üvöltésre. Ez LosAngeles. Mindenki kap itt egy kicsit abból, ami a kedvére való, némi öniróniával megspékelve.

Elkezdődött a játék, és Levin még mindig nem volt sehol. Bekapcsoltam a mobilom, s megpróbáltam felhívni, bár alig hallottam valamit. A tömeg hangos volt és túlfűtött az izgatott várakozástól. Mindenki azt remélte, hogy ez a szezon nem hoz újabb csalódást. A hívás hangpostára kapcsolt.

– Mish, hol vagy, ember? Itt vagyunk a meccsen, a helyek fantasztikusak, de van itt mellettem egy üres. Nagyon várunk!

Lecsuktam a telefonom fedőlapját, a többiekre néztem és vállat vontam.– Nem tudom – mondtam.– Nem veszi fel a telefonját. Bekapcsolva hagytam a készüléket

és az övemre akasztottam. Már az első ütési periódus lejárta előtt megbántam, amit Lornának mondtam arról, hogy nem bánom, ha az Óriások elpáholnak bennünket 20-0-ra. Már azelőtt ötgólos előnyre tettek szert, hogy a Dodgers játékosai a szezonban először labdába ütöttek volna, és a tömeg egyre csalódottabb lett. Hallottam, amint az emberek elkezdenek panaszkodni az árak, a felújítás és a stadion elüzletiesedése miatt. Az egyik ügyvéd – Roger Mills – szemügyre vette a stadiont, aztán megjegyezte, hogy a hely jobban tele van zsúfolva céges lógókkal, mint egy Forma-1-es autó.

A szünetet kihasználva eldicsekedtem a többieknek, hogy milyen gyors visszajelzést kaptam a Casey-ügyben a másodfokú bíróságról. A hír meg is tette a kellő hatást a kollégákra, bár az egyikük, Dan Daly felvetette, hogy csupán azért részesültem ilyen gyors fellebbviteli eljárásban, mert a három bíró szerepel a karácsonyi listámon. Erre finoman odaszóltam Dalynek, hogy nyilvánvalóan elkerülte figyelmét a kamara ama írásos emlékeztetője, miszerint az esküdtek nem bíznak a lófarkas ügyvédekben. Az ő haja a háta közepéig ért.

Ekkor meghallottam a telefonom csörgését. Lerántottam a csípőmről, felpattintottam a fedőlapját, és anélkül szóltam bele, hogy a kijelzőre néztem volna.

– Raul?– Nem, uram, Lankford nyomozó vagyok a Glendale-i Rendőrkapitányságról. Michael

Hallerrel beszélek?– Igen – válaszoltam.– Van egy pillanata számomra?– Igen, van, de nem vagyok biztos abban, hogy hallom majd magát. Kint vagyok a

Dodgers-meccsen. Nem várhat az ügy addig, amíg visszahívom?– Nem, uram, nem várhat. Ismer ön egy Raul Aaron Levin nevezetű embert? Ő a...– Igen, ismerem. Mi a baj?– Attól tartok, Mr. Levin meghalt, uram. Gyilkosság áldozata lett a saját otthonában.A nyakizmaim annyira elernyedtek, hogy a fejem előrebillent és nekiütődött az előttem ülő

néző hátának. Felegyenesedtem, s az egyik fülemre a kezemet szorítottam, a másikra pedig a telefont. Semmit nem láttam magam körül.

– Mi történt?

– Nem tudom – felelte Lankford. – Ezért vagyunk itt. Úgy tűnik, az utóbbi időben többnyire önnek dolgozott. Van arra valami esély, hogy idejöjjön és válaszoljon néhány kérdésünkre, esetleg segítsen nekünk?

Kifújtam a tüdőmben eddig visszatartott levegőt, s megpróbáltam higgadtan és érthetően válaszolni.

– Azonnal indulok – mondtam.

Huszonhárom

Raul Levin holttestét a Brand sugárúttól néhány háztömbnyire lévő faházának hátsó szobájában találták meg. A helyiséget valószínűleg pihenőszobának vagy tévézőnek tervezték, ám Raul dolgozószobává alakította át. Hozzám hasonlóan neki sem kellett hirdetnie magát. Még a telefonkönyvben sem szerepelt. Ügyvédeknek dolgozott, s szóbeli ajánlás útján kapta a munkákat. Az öt ügyvéd, akikkel együtt ment volna a baseballmeccsre, bármikor tanúsították hozzáértését és sikerességét.

Az egyenruhás rendőrök közölték velem, hogy várjak az előtéri nappaliban, amíg a nyomozók végeznek hátul, és tudnak velem beszélni. Az egyik egyenruhás a folyosón helyezkedett el arra az esetre, ha úgy döntenék, hogy kitörök, akár a hátsó szoba, akár a bejárati ajtó irányában. Úgy helyezkedett el, hogy bármelyik megoldást is választom, el tudjon kapni. Én azonban csak ültem a helyemen, és a barátom körül forogtak a gondolataim.

A stadionból idefelé vezető úton úgy döntöttem, tudom, ki gyilkolta meg Raul Levint. Nem kellett hátrakísérni a szobába, és nem kellett sem látnom, sem hallanom a bizonyítékokat ahhoz, hogy tudjam, ki ölte meg. Mélyen legbelül tudtam, hogy Raul túl közel került Louis Roulet-hoz. És én voltam az, aki a nyomába küldte. Az egyetlen megválaszolatlan kérdés ezzel kapcsolatban az volt, hogy mit fogok a helyzettel kezdeni.

Húsz perc múlva két nyomozó bukkant fel a ház hátsó része felől. Felálltam, s állva beszélgettünk. A férfi Lankfordként mutatkozott be, ő volt az, aki felhívott. Ő volt az idősebb, a veterán. Társa nő volt, s Sobelnek hívták. Nem úgy nézett ki, mint aki régóta nyomoz gyilkossági ügyekben.

Nem fogtunk kezet. Mindketten gumikesztyűt viseltek, cipőjüket pedig papír fedte. Lankford ragozott.

– Rendben, a következő a helyzet – szólalt meg nyersen. – Levin a dolgozószobájában ült, az íróasztala mögötti széken. A széket elfordította az asztaltól, így szemtől szemben ült a behatolóval. Egyszer lőtték mellkason. Valami kisebb fegyverrel, nekem huszonkettesnek tűnik, de majd a halottkém megerősíti.

Lankford megpaskolta a mellkasa közepét. Jól hallottam az inge alatt viselt golyóálló mellény tompa puffanását.

Kijavítottam. Most is, és korábban is Levine-nak ejtette a barátom nevét.– Akkor legyen Levin – hagyta rám. – Akárhogy is, miután meglőtték, megpróbált felállni,

vagy egyszerűen csak a padló felé esett. Arccal a padlón fekve halt meg. A behatoló végigtúrta az irodát, de pillanatnyilag fogalmunk sincs arról, mit keresett vagy mit vihetett el.

– Ki találta meg? – kérdeztem.– Az egyik szomszéd, akinek feltűnt, hogy elszabadult a kutyája. A támadó engedhette ki a

gyilkosság előtt vagy után. A szomszéd látta, hogy szabadon kószál, felismerte és hazahozta. Nyitva találta a bejárati ajtót, bejött, és rátalált a holttestre is. Ha engem kérdez, nem úgy néz ki, mint egy őrkutya. Azok közé az apró szőrgolyók közé tartozik.

– Palotapincsi – segítettem ki.Már láttam korábban a kutyát, és Levin is többször beszélt róla, de nem jutott eszembe a

neve. Rex vagy Bronco vagy valami ilyesmi lehetett – olyan név, ami semmiképp sem illett kis termetéhez.

Sobel belepillantott a kezében tartott jegyzetfüzetbe, s csak azután tette fel a kérdését.– Nem találtunk semmit, ami elvezetne a legközelebbi hozzátartozójához – mondta. – Tud

valamit a családjáról?– Azt hiszem, az anyja odaát lakik, keleten. Detroitban született. Talán ott él. Úgy hiszem,

nem volt túl szoros a kapcsolatuk.

A nő bólintott.– Megtaláltuk a munkanyilvántartási naptárát is. Az elmúlt hónap szinte valamennyi

napjánál szerepel az ön neve. Egy bizonyos ügyön dolgozik magának?Bólintottam.– Néhány különböző ügyön. De leginkább egyen.– Mondana nekünk erről néhány szót? – kérdezte a nyomozónő.– Van egy ügyem, aminek nemsokára lesz a tárgyalása. A következő hónapban. Nemi

erőszak és gyilkossági kísérlet. Ő ellenőrizte a bizonyítékokat, és segített összeállítani az anyagomat.

– Úgy érti, segített magának megfúrni a nyomozást? – szólt közbe Lankford.Ekkor döbbentem rá, hogy Lankford udvariassága a telefonban csupán mézesmadzag volt,

hogy idecsalogassanak a házhoz. Immár a korábbi kedvességének nyoma sem volt. Úgy tűnt, még a rágógumiját is agresszívabban rágja, mint amikor belépett a szobába.

– Úgy nevezi, ahogy tetszik, nyomozó. Mindenkinek joga van a védelemre.– Hát hogyne, és valamennyien ártatlanok, mert a szüleik hibája, hogy túl hamar lekapták

őket a cumiról – vágott vissza Lankford. – Tökmindegy. Ez a fickó, Levine, korábban zsaru volt, igaz?

Ismét rosszul ejtette ki a nevét.– Igen, az LAPD-nél dolgozott. A magánszemélyek elleni bűncselekményekkel foglalkozó

csapatnál, de tizenkét éve visszavonult. Azt hiszem, tizenkét éve. Azért ellenőrizzék. És Levin a neve.

– Rendben. Gondolom, nem tudott visszamenni a jófiúkhoz dolgozni?– Gondolom, ez attól függ, milyen szemszögből nézi a dolgokat.– Visszatérhetnénk az ügyéhez? – szólt közbe Sobel. – Mi az alperes neve?– Louis Ross Roulet. A tárgyalás a Van Nuys-i legfelsőbb bíróságon lesz, Fullbright

bírónőnél.– Őrizetben van?– Nem, óvadék ellenében szabadlábon.– Volt bármilyen ellenségeskedés Roulet és Mr. Levin között?– Tudomásom szerint nem.Döntöttem. Úgy fogok foglalkozni Roulet-val, ahogy eddig. Ragaszkodom a tervhez, amit

kiagyaltam – Raul Levin segítségével. Úgy éreztem, tartozom ennyivel Mish barátomnak. Ő is így akarta volna. Nem adom ki másnak a melót. Magam intézem el.

– Lehet, hogy ez amolyan homokos dolog volt? – kérdezte Lankford.– Hogy mi? Miért kérdezi ezt?– Szőrcsimbók ölebet tartott, és az egész házban csak pasikról meg a kutyáról tett ki

fényképeket. Mindenhova. A falakra, az ágy mellé, a zongorához.– Nézze meg őket alaposabban, nyomozó! Valószínűleg csak egyetlen fickóról talál

képeket. A társa néhány évvel ezelőtt halt meg. Nem hiszem, hogy azóta bárkivel is lett volna.– Fogadok, hogy AIDS-ben.Nem erősítettem meg a felvetését. Vártam. Egyrészről bosszantott Lankford viselkedése.

Másrészről pedig úgy okoskodtam, hogy a „felperzselt föld” nyomozási módszere eleve kizárja annak lehetőségét, hogy Roulet-ra próbálja kenni ezt a gyilkosságot. Ez pedig jól jött nekem. Csupán le kell lassítanom öt vagy hat hétig, aztán pedig már nem számít, hogy összerakja-e a kirakó darabjait, vagy sem. Akkorra az én tervem már megvalósul.

– El szokott a fickó járni homokostalálkozókra? – kérdezte Lankford.Vállat vontam.– Fogalmam sincs. Ám ha homokosgyilkosság volt, akkor miért dúlták fel a

dolgozószobáját, a ház többi részét pedig miért hagyták érintetlenül?

Lankford bólintott. Úgy tűnt, egy pillanatra meghökkentette a kérdésem logikussága. Ám azonnal feleszmélt, és egy váratlan ütéssel reagált.

– Szóval hol tartózkodott ma reggel, ügyvéd úr?– Tessék?– Rutinkérdés csupán. A gyilkosság körülményei azt sugallják, hogy az áldozat ismerte a

gyilkosát. Azonnal bevezette a dolgozószobájába. Ahogy már korábban említettem, valószínűleg az íróasztalánál ült a széken, amikor meglőtték. Nekem úgy tűnik, meglehetős biztonságban érezte magát a gyilkossal. Így hát tisztáznunk kell valamennyi ismerősét, szakmai és baráti körökben is.

– Azt akarja mondani, hogy én is gyanúsított vagyok?– Nem, csak megpróbálom tisztázni a dolgokat és meghatározni a fókuszpontot.– Otthon voltam egész délelőtt. Készültem a Raullal megbeszélt találkozóra a Dodgers-

stadionban. Úgy déltájban indultam el, és ott voltam akkor is, amikor maguk felhívtak.– És előtte?– Mint ahogy már az imént mondtam, otthon voltam. Egyedül. De körülbelül tizenegy óra

táján volt egy telefonhívásom, ami igazolja az ottlétemet, s legalább félórányira lakom innen. Ha tizenegy után ölték meg, akkor tiszta vagyok.

Lankford nem kapta be a csalit. Nem adta ki a halál időpontját. Talán a nyomozás ezen szakaszában nem is tudták.

– Mikor beszélt vele utoljára? – kérdezte inkább.– Tegnap este, telefonon.– Ki hívott kit, és miért?– Ő hívott engem, hogy megkérdezze, oda tudok-e menni a meccsre korábban. Azt

feleltem, hogy igen.– Hogyhogy?– Szereti... szerette nézni a bemelegítést. Azt mondta, a bemelegítés alatt átrághatnánk egy

kicsit magunkat a Roulet-ügyön. Semmi különös nem történt, de körülbelül egy hete nem tájékoztatott a fejleményekről.

– Köszönöm az együttműködését – közölte velem Lankford csípős szarkazmussal a hangjában.

– Ugye maga is tisztában van azzal, hogy most épp azt tettem, amitől óvok minden ügyfelemet és bárkit, aki hajlandó odafigyelni arra, amit mondok? Ügyvédi jelenlét nélkül beszéltem magukkal és adtam ki az alibimet. Nem vagyok normális.

– Mondtam már, hogy köszönöm. Sobel ismét közbeszólt.– Van még esetleg valami, amit el tud nekünk mondani, Mr. Haller? Mr. Levinnel vagy a

munkájával kapcsolatban?– Igen, van még valami. Valami, amit maguk ellenőrizhetnének. De azt szeretném, ha

bizalmasan kezelnék a dolgot.Elnéztem mellettük az egyenruhás rendőrre, aki még mindig a folyosón álldogált. Sobel

követte a tekintetemet, és megértette, hogy négyszemközt akarok velük beszélni.– Kolléga, kimenne, kérem néhány percre? – szólt oda neki.A rendőr elballagott, ám kifejezetten bosszúsnak tűnt. Valószínűleg azért, mert egy nő

utasította.– Rendben – szólalt meg Lankford. – Mit akar mondani?– Ellenőriznem kell a pontos dátumot, ám néhány héttel ezelőtt, még márciusban Raul

dolgozott nekem egy másik ügyön is, amiben az egyik ügyfelem feladott egy drogkereskedőt. Raul elintézett néhány telefont, segített beazonosítani a fickót. Később hallottam, hogy a pasas kolumbiai, és meglehetősen jó kapcsolatokkal rendelkezik. Lehet, hogy volt néhány barátja, akik.

Rájuk hagytam, hogy tetszésük szerint fejezzék be maguknak a mondatot.

– Nem is tudom – gondolkodott el Lankford. – Meglehetősen tiszta munkát végzett, bárki is járt itt. Nem vérbosszúnak tűnik. Nem vágták el a torkát, és a nyelvét sem metszették ki. Egyetlen lövés, plusz feldúlták az irodát. Mit kerestek volna a díler emberei?

Megráztam a fejem.– Talán az ügyfelem nevét. Olyan megegyezést sikerült elérnünk, ami távol tartotta a jogi

balhétól.Lankford elgondolkodva bólintott.– Mi az ügyfele neve?– Nem mondhatom el. Köt az ügyvédi titoktartás.– Rendben, nagyon sokra megyünk ezzel a szarsággal. Hogy járjunk utána, ha még az

ügyfele nevét sem tudjuk? Érdekli egyáltalán egy fikarcnyit is a barátja, aki egy darab ólommal a szívében fekszik ott hátul?

– Igen, érdekel. És nyilvánvalóan én vagyok itt az egyetlen, akit érdekel. De egyben kötnek a jogi és etikai szabályok is.

– Veszélyben lehet az ügyfele.– Az ügyfelem biztonságban van. Zárt programon vesz részt.– Nőről van szó, igaz? – kérdezte Sobel. – Egyfolytában az ügyfél szót használja, hogy ne

tudjuk beazonosítani a nemét.– Nem beszélhetek maguknak az ügyfelemről. Ha akarják tudni a díler nevét, azt

elárulhatom. Hector Arrande Moyának hívják. Szövetségi őrizetben van. Azt hiszem, a letartóztatását eredményező vád egy San Diegó-i ügy kapcsán merült fel. Ez minden, amit mondani tudok maguknak.

Sobel mindent lejegyzetelt. Úgy véltem, már elég indokot szolgáltattam nekik ahhoz, hogy túllépjenek Roulet-n és a homokosvonalon.

– Mr. Haller, járt már korábban Mr. Levin irodájában? – kérdezte Sobel.– Néhányszor. Az utóbbi néhány hónapban biztosan nem.– Átjönne velünk a ház hátsó felébe? Talán lát valami szokatlant, vagy észreveszi, hogy

hiányzik valami.– Még mindig ott van hátul?– Az áldozat? Igen, pont úgy van, ahogy megtalálták. Bólintottam. Nem voltam biztos

abban, hogy akarom látni Raul Levin holttestét egy gyilkossági helyszín közepén. Aztán egyszerre úgy döntöttem, hogy látnom kell, és soha nem szabad elfelednem a látványt. Szükségem van erre, hogy életben tartsa az eltökéltségemet és a tervemet.

– Rendben, hátramegyek magukkal.– Akkor vegye ezt fel, és ne érjen semmihez, amíg odaát vagyunk! – mordult rám

Lankford. – Még mindig tart a helyszínelés.A zsebéből élőhúzott egy pár összehajtott papírcsizmát. Leültem Raul kanapéjára és

felvettem. Aztán a folyosón követtem őket a halálos szobába. Raul Levin úgy feküdt ott, ahogy megtalálták. Hason, az arca jobbra fordult, a szeme és a szája nyitva. Teste kifacsarodott, az egyik csípője magasabban feküdt, mint a másik, a karja és a keze pedig a törzse alá szorult. Egyértelműnek tűnt, hogy a mögötte lévő székből zuhant előre.

Azonnal megbántam ama döntésemet, hogy a szobába jövök. Rádöbbentem, hogy a Raul arcán lévő legvégső kifejezés kiszorít minden más képi emléket, amit róla őriztem. Kényszerítenem kell majd magam arra, hogy elfelejtsem, és az elmémben ne kelljen többé abba a halott szempárba belenéznem.

Ugyanez volt az apámmal is. Az egyetlen vizuális emlékem róla egy ágyban fekvő férfi képe volt. Ötven kilogramm volt vasággyal együtt: belülről kifelé haladva pusztította el a rák. Minden más róla őrzött képi emlékem hamis volt. Azokból a róla írt könyvekből származtak, amiket elolvastam.

Több ember is dolgozott a szobában. Helyszínelő nyomozók meg az igazságügyi orvosszakértő emberei. Az arcomra nyilvánvalóan kiült a bennem tomboló iszonyat.

– Tudja, miért nem takarhatjuk le? – fordult felém Lankford. – A magához hasonló emberek miatt. Meg O. J. miatt. Ez az, amit az érzelmi reakció bizonyítékának neveznek. Olyasvalami, amire maguk, ügyvédek szeretik rávetni magukat. Így hát nincs többé lepel a holttesten. Addig nincs, amíg el nem takarodunk innen.

Nem feleltem semmit. Csak bólintottam. Igaza volt.– Idejönne az asztalhoz, és elmondaná kérem, hogy lát-e bármi szokatlant? – kérdezte

Sobel, aki úgy tűnt, némiképp együtt érez velem.Hálás voltam a feladatért, mert így hátat fordíthattam a holttestnek. Az íróasztalhoz léptem,

ami három különálló asztalrészből volt összeillesztve, így egy U alakot formázott a szoba sarkában. A bútor a Burbank melletti IKEA-ból származott. Semmi luxus nem jellemezte. Egyszerű volt és praktikus. Az asztal közepén monitor állt, alatta kihúzható tartólap a billentyűzetnek. Az asztal kétoldalt lévő munkafelületei egymás tükörképei voltak, és Levin valószínűleg azért ezt a megoldást választotta, hogy még csak véletlenül se keveredhessenek össze az egyes nyomozási anyagok.

A tekintetem elidőzött egy darabig a számítógépen, és azon tűnődtem, hogy vajon Levin mit rögzíthetett rajta Roulet-val kapcsolatban. Sobelnek feltűnt a reakcióm.

– Nincs számítógépes szakértőnk – magyarázta. – Túl kicsi az osztályunk. A seriff hivatalából kijött egy fickó, de nekem úgy tűnik, az egész winchestert elvitték.

Tollával az asztal alá mutatott, ahol a számítógépház volt, ám a műanyag doboz egyik oldalát eltávolították, s a falnak támasztották.

– Valószínűleg amúgy sincs rajta olyasmi, ami érdekelne bennünket – folytatta. – Mi a helyzet az íróasztallal?

A tekintetem először a monitortól balra lévő asztalra siklott. Papírok és akták voltak rajta szétterítve, rendezetlenül. Megnéztem néhány címkét rajtuk, s többnyire felismertem a neveket.

– Néhányuk az én ügyfelem volt, ám ezek régi ügyek. Egyik sem aktív.– Valószínűleg a szekrényben lévő irattartókból vették ki őket – magyarázta Sobel. –

Lehet, hogy a gyilkos kiborította őket ide, hogy összezavarjon bennünket. Hogy elrejtse azt, amit valójában keresett vagy el is vitt. És mi a helyzet a másik oldallal?

Átléptünk a monitortól jobbra elhelyezkedő asztallaphoz. Ezen nem volt akkora rendetlenség. Asztali naptár helyezkedett el rajta, amiből egyértelművé vált, hogy Levin pontosan nyilvántartja, melyik ügyvédnek mikor és hány órát dolgozott. Szemügyre vettem a bejegyzéseket, és az elmúlt öt hétben jó néhányszor felfedeztem a saját nevem. Pontosan úgy volt, ahogy a nyomozók mondták korábban: szinte teljes munkaidőben nekem dolgozott.

– Nem tudom – mondtam. – Nem tudom, mit keressek. Nem látok semmit, ami segíthetne.– Nos, a legtöbb ügyvéd amúgy sem ér sokat – szólalt meg Lankford a hátam mögött.Nem fárasztottam magam azzal, hogy megforduljak és megvédjem magam. A nyomozó a

holttest mellett állt, s én nem akartam látni, hogy mit ügyködik. Kinyújtottam a kezem, hogy megfordítsam az asztalon álló névjegytartót, s egy pillantást vethessek a rajta lévő kártyákra.

– Ne érjen hozzá! – kiáltott rám Sobel azon nyomban.Visszarántottam a kezem.– Elnézést. Csak át akartam nézni a neveket. Én nem.Nem fejeztem be. Hirtelen összecsaptak a fejem felett a hullámok. El akartam menni, hogy

igyak valamit. Úgy éreztem, a hamburger, ami olyan jólesett a stadionban, mindjárt kibukik belőlem.

– Hé, ezt nézd meg! – szólt oda Lankford a kollégájának.Sobellel együtt fordultam meg, s az igazságügyi orvosszakértő emberei épp akkor

fordították át Levin holttestét. Vér szennyezte be a rajta lévő Dodgers-póló elejét. Ám

Lankford a halott férfi kezére mutatott, ami korábban a törzse takarásában volt. Bal keze két középső ujja le volt hajtva a tenyere felé, míg a mutató- és a kisujja tökéletesen ki volt nyújtva.

– A fickó Texas Longhorns-rajongó volt, vagy mi? – mordult fel Lankford.Senki nem nevetett.– Mit gondol erről? – fordult felém Sobel.Barátom legutolsó gesztusára bámultam, s egyszerűen csak megráztam a fejem.– Ó, már tudom! – okoskodott ismét Lankford. – Ez valami jel. Egy kód. Azt akarja tudatni

velünk, hogy az ördög tette.Eszembe jutott, hogy Raul ördögnek nevezte Roulet-t, mintegy alátámasztva azt a

felismerésünket, hogy velejéig gonosz emberrel állunk szemben. És most már tudtam, mit jelent a barátom legutolsó üzenete. Ahogy ott feküdt dolgozószobája padlóján, megpróbálta elmondani nekem. Megpróbált figyelmeztetni.

Huszonnégy

A Négylevelű Lóherébe mentem, ahol Guinnesst rendeltem, ám gyorsan átváltottam jeges vodkára. Nem láttam értelmét a dolgok halogatásának. A bárpult feletti tévében a Dodgers-meccs a végéhez közeledett. A pultos tekintete a képernyőre tapadt, ám engem már nem érdekelt az új szezon kezdete. Egész egyszerűen nem tudott érdekelni.

A második vodka után kitettem a mobilomat a bárpultra, s elkezdtem telefonálni. Először a négy másik ügyvédet hívtam fel, akik szintén ott voltak a meccsen. Mindannyian eljöttünk, amikor megkaptam a hírt, ám úgy mentek haza, hogy csak annyit tudtak, Levin meghalt. A részletekről semmit. Ezután Lornát hívtam, aki elsírta magát a telefonban. Vigasztalásképpen beszélgettem vele egy kicsit a történtekről, aztán feltette a kérdést, amiről reméltem, hogy messze elkerüli.

– A te ügyed miatt történt? Roulet miatt?– Nem tudom – hazudtam. – Megemlítettem a zsaruknak is, ám úgy tűnt, jobban érdekli

őket az, hogy homokos volt, mint bármi más.– Homokos volt?Tudtam, hogy ez az elterelő lépés be fog válni.– Nem reklámozta.– És te tudtad, de egy szóval sem említetted?– Nem volt mit mondani róla. Az ő élete volt. Gondolom, ha el akarta volna mondani

valakinek, akkor meg is tette volna.– A nyomozók szerint ez történt?– Micsoda?– Tudod., hogy emiatt a homokos dolog miatt gyilkolták meg.– Nem tudom. De sokat kérdeztek róla. Nem tudom, mit gondolnak. Mindent

megvizsgálnak, és bízzunk benne, hogy találnak is valamit.Csend telepedett közénk. Abban a pillanatban néztem fel a tévé képernyőjére, hogy a

Dodgers megtette a győztes hazafutást, s az egész stadion diadalmas üdvrivalgásban tört ki. A pultos felsikkantott örömében, s a távirányítóval felhangosította a készüléket. Elfordultam, s a kezemmel befogtam a szabad fülem.

– Ez azért csak elgondolkodtat, nem? – kérdezte Lorna.– Mi?– Az, amit csinálunk. Mickey. Amikor elfogják azt a rohadékot, aki ezt tette, megeshet,

hogy minket hív fel védelemért.Megcsörgettem az üres poharamban a jeget, így hívam fel magamra a pultos figyelmét.

Újratöltést kértem. Nem akartam elmondani Lornának, hogy véleményem szerint már akkor is annak a rohadéknak dolgoztam, aki megölte Rault.

– Lorna, nyugodj meg. Kezdesz.– Megtörténhet!– Nézd, Raul a kollégám volt, és a barátom is egyben. De nem fogom megváltoztatni a

szakmámat vagy a hitemet azért, mert.– Talán meg kellene. Talán mindannyiunknak meg kellene. Csupán ennyit akartam

mondani.Újra elsírta magát. A pultos kihozta az italomat, s egyetlen hajtásra lehúztam a harmadikat.– Lorna, akarod, hogy átjöjjek?– Nem, nem akarok semmit. Nem tudom, mit akarok. Olyan szörnyű, ami történt.– Mondhatok neked valamit?– Mit? Persze, hogy mondhatsz.

– Emlékszel Jesus Menendezre? Az ügyfelemre?– Igen, de mi köze.– Ártatlan volt. És Raul dolgozott az ügyén. Mindketten azon dolgoztunk. Ki akartuk

hozni.– Miért mondod el nekem ezt?– Azért, mert a Raullal történtek miatt nem hagyhatjuk, hogy letérítsenek bennünket az

utunkról. Amit teszünk, az fontos. Szükséges.Ahogy kimondtam a szavakat, abban a pillanatban sekélyesnek tűntek. Lorna nem

válaszolt. Valószínűleg összezavartam, hiszen magammal is ezt tettem a fenti érveléssel.– Rendben? – kérdeztem.– Rendben.– Akkor jó. El kell intéznem még néhány hívást, Lorna.– Szólsz majd, ha már tudsz valamit a temetésről?– Igen.A beszélgetés befejeztével úgy döntöttem, tartok egy kis szünetet a következő hívás előtt.

Elgondolkodtam Lorna utolsó kérdésén, és rádöbbentem, talán én leszek az, aki megszervezi a temetést, melyre rákérdezett. Hacsak egy detroiti öregasszony – aki huszonöt évvel ezelőtt kitagadta Raul Levint – ki nem áll végre a színpadra.

A poharamat a sörcsap széléhez toltam, és odaszóltam a pultosnak:– Kérek egy Guinnesst, és önts magadnak is egyet.Úgy döntöttem, ideje lelassítani, és ennek az egyik módja a sörivás volt, mivel már az is

sokáig tartott, hogy kicsapolják. Amikor a pultos végre odatette elém, megláttam, hogy a csap végével hárfát rajzolt a habba. Egy angyal hárfáját. Mielőtt ittam volna, köszöntésre emeltem a poharat.

– Isten nyugtassa a holtakat! – mondtam.– Isten nyugtassa a holtakat! – válaszolta a pultos.Nagyot kortyoltam a pohárból, s úgy éreztem, a sűrű sör habarcs, amit azért küldök le,

hogy összetartsa odabent a téglákat. Egyszerre sírhatnékom támadt. Ám abban a pillanatban megcsörrent a telefonom. Felkaptam és anélkül, hogy megnéztem volna, ki hívott, beleszóltam. Az alkohol felismerhetetlenné torzította a hangomat.

– Mickkel beszélek? – kérdezte egy hang.– Igen. És én kivel beszélek?– Louis vagyok. Épp most hallottam, mi történt Raullal. Annyira sajnálom, ember.Úgy rántottam el a telefont a fülemtől, mintha marni készülő kígyó lenne. Hátralendítettem

a karomat, készen arra, hogy a pult mögött lévő tükörhöz vágjam a készüléket, ahol ebben a pillanatban megláttam a saját tükörképemet. Ez megakasztotta a mozdulatomat, s leengedtem a karomat.

– Igen, te anyabaszó, honnan.Elharaptam a mondatot és hangosan felnevettem, amint rádöbbentem, hogy az imént pont

annak neveztem, ami Raul Levin elmélete szerint Roulet valójában volt.– Elnézést – szólalt meg Roulet. – Iszik?– Hogy a kurva életbe ne innék! – vágtam rá. – Honnan a rohadt életből tudod már most,

hogy mi történt Mishsel?– Ha a Mish alatt Mr. Levint érti, épp most hívtak fel a glendale-i rendőrségtől. Egy

nyomozó közölte velem, hogy beszélni akar róla.A válasz egyetlen pillanat alatt legalább két vodkát kifacsart a májamból. Felegyenesedtem

a bárszéken.– Sobel? Ő hívta?– Igen, azt hiszem. Azt mondta, magától tudta meg a nevem. Azt mondta, rutinkérdésekről

van szó, és hogy idejön.

– Hova?– Az irodába.Egy pillanatra elgondolkodtam a hallottakon, de úgy véltem, Sobelt semmilyen veszély

nem fenyegeti, még akkor sem, ha Lankford nélkül megy. Roulet nem próbálkozik semmivel egy zsarunál, különösen a saját irodájában. Jobban aggasztott az, hogy esetleg Sobel és Lankford már valahogy szimatot kapott Roulet-val kapcsolatban, és megfosztanak az esélytől, hogy személyesen bosszuljam meg Raul Levint és Jesus Menendezt. Vajon hagyott-e hátra Roulet ujjlenyomatot? Vagy esetleg az egyik szomszéd meglátta, amint bemegy Levinhez?

– Csupán ennyit mondott?– Igen. Pontosabban azt, hogy valamennyi utóbbi ügyfelével beszélnek, s én voltam a

legutolsó.– Ne beszéljen velük!– Biztos benne?– Ha nincs jelen az ügyvédje, akkor ne.– Nem kezdenek gyanakodni, ha nem beszélek velük, még alibit vagy effélét sem adok

meg nekik?– Nem számít. Nem beszélhetnek magával, hacsak nem adok rá engedélyt. És nem fogok.Szabad kezemet ökölbe szorítottam. Alig bírtam elviselni a gondolatát annak, hogy jogi

tanácsot adok annak az embernek, akiről biztosan tudtam, hogy aznap reggel megölte a barátomat.

– Rendben – válaszolta Roulet. – El fogom küldeni.– Hol volt ma reggel?– Én? Idebent az irodában. Miért?– Látta valaki?– Nos, Robin tízre jött be. Előtte senki.Magam elé képzeltem a nőt a sarló formájú frizurával. Nem tudtam, mit mondjak Roulet-

nak, hiszen én sem tudtam a halál pontos idejét. Nem akartam szóba hozni a nyomkövető perecet, amit feltételezhetően a bokáján viselt.

– Hívjon fel azután, hogy Sobel nyomozó elmegy. És ne feledje, nem számít, mit mond ő vagy a társa, ne beszéljen velük! Annyit hazudhatnak magának, amennyit csak akarnak. És mindannyian ezt teszik. Bármit is mondanak, vegye úgy, hogy hazugság. Csupán rá akarják venni, hogy beszéljen nekik. Ha azt mondják, hogy beleegyeztem abba, hogy beszéljenek magával, az is hazugság. Emelje fel a telefont és hívjon fel, én pedig elküldöm őket a fenébe.

– Rendben, Mick. Így fogok tenni. Köszönöm. Megszakította a hívást. Lecsuktam a telefonom fedőlapját, s úgy dobtam a bárpultra, mintha valami mocskos szemét lenne.

– Ugyan már, szóra sem érdemes – mormoltam magam elé.Egy húzásra lehajtottam a söröm negyedét, aztán ismét felemeltem a telefont. A

gyorstárcsázóval Fernando Valenzuela számát hívtam. Otthon volt, épp akkor ért haza a Dodgers-meccsről. Ez azt jelentette, hogy korán elindult, hogy elkerülje a dugót. Tipikus Los Angeles-i rajongó.

– Még mindig Roulet-n van a nyomkövető perec?– Igen, még mindig.– Hogy működik? Meg tudod nézni, hogy merre járt, vagy csak azt látod, hogy épp most

hol van?– Globálisan pozícionált az eszköz. Egy műholdra küldi fel a jelet. Vissza lehet követni

rajta, hogy merre járt valaki.– Ott van nálad, vagy odabent az irodában?– Itt van a laptopomom, ember. Mi történt?– Tudni akarom, merre járt ma.

– Rendben, várj egy kicsit, amíg bekapcsolom. Tartsd a vonalat! Úgy tettem, s eközben megittam a maradék sörömet s intettem a pultosnak, hogy csapoljon egy újabb korsóval.

– Hol vagy, Mick?– A Négylevelű Lóherében.– Valami baj van?– Igen, valami baj van. Bekapcsoltad már, vagy mi lesz?– Igen, már nézem is. Mennyi időre visszamenőleg akarod ellenőrizni?– A ma reggellel kezd!– Rendben. Hm. nem sok mindent csinált ma. Nyolckor elindult otthonról, be az irodájába.

Úgy tűnik, tett egy kis kitérőt a közelben, csupán néhány háztömbnyire, valószínűleg beugrott egy boltba, aztán visszament az irodába. Még mindig ott van.

Néhány pillanatig elgondolkodtam a hallottakon. A pultos elém tette a következő korsót.– Val, hogy veszed le azt a dolgot a bokádról?– Úgy érted, ha ő lennék? Nem tudod. Nem lehet. Van rajta egy csapszeg, amit csak egy

speciális kis fogóval lehet kinyitni. Olyan, mint egy kulcs. És nálam van az egyetlen.– Biztos vagy benne?– Biztos. Itt van az orrom előtt a kulcscsomómon, ember.– És nem készült másolat? Például a gyártó részéről?– Nem volna szabad lennie. Mellesleg pedig nem számít. Ha az érintkezés megszakad,

például ha kinyitja, riaszt a rendszer. Ezenfelül egy úgynevezett „súlydetektor” is van rajta. Ha egyszer a bokájára kattintod a bébit, abban a pillanatban éles a rendszer, ha nincs ott semmi, azt a számítógép érzékeli. Ez pedig nem történt meg, Mick. Így hát, amiről beszélünk, ahhoz a fűrész az egyetlen megoldás. Vágd le a lábát és hagyd a perecet a lábán. Ez az egyetlen lehetséges megoldás.

Leittam a söröm tetejét. A pultos ezúttal nem bajlódott a művészi formázással.– És mi van az akkumulátorral? Ha lemerül, elveszik a jel is?– Nem. Az is biztosítva van. Kapott egy töltőt, és a perecén van csatlakozó is. Néhány

naponként be kell dugnia néhány órára a konnektorba, hogy feltöltődjön. Tudod, amíg az íróasztalánál ül vagy alszik. Ha az akkumulátor szintje húsz százalék alá csökken, riasztást kapok a számítógépen, s felhívom, hogy tegye rá a töltőre. Ha nem teszi meg azonnal, akkor tizenöt százaléknál megint jön a riasztás, aztán tíznél, végül pedig a fickó elkezd sípolni, és esélye sincs arra, hogy lekapcsolja vagy lehalkítsa. Nem lehet vele megszökni. Ráadásul az utolsó tíz százaléknál még mindig öt órán keresztül működik. Bárkit megtalálok öt óra alatt, ne aggódj!

– Rendben, rendben.A dolog technikai részéről meg lettem győzve.– Mi történt?Elmeséltem neki, mi történt Levinnel, majd azt is, hogy a rendőrség valószínűleg

leellenőrzi Roulet-t is, s valószínűleg a bokaperec és a nyomkövető rendszer lesz az ügyfelünk alibije. Valenzuela megdöbbent a hír hallatán. Lehet, hogy nem állt olyan közel Levinhez, mint én, de ugyanolyan régóta ismerte.

– Szerinted mi történt, Mick? – kérdezte végül.Tudtam, arra kérdez rá, hogy Roulet volt-e a gyilkos, vagy ő állt valamiképp a gyilkosság

hátterében. Valenzuela nem tudott semmiről, amit Levin vagy én megtudtunk.– Nem tudom, mit gondoljak – tértem ki a konkrét válasz elől.– De ezzel a fickóval vigyáznod kell.– És neked is.– Vigyázni fogok.Elköszöntem, s azon tűnődtem, vajon van-e valami, amit Valenzuela nem tud a műszerről.

Hátha Roulet mégis talált valami módot arra, hogy levegye a bokaperecet, vagy hogy kijátssza

a nyomkövető rendszert. A dolog technikai részéről meg lettem győzve, az emberi részéről azonban nem. Emberi mulasztás mindig és mindenhol előfordul.

A pultos körülöttem tett-vett a pult másik oldalán.– Hé, haver, nem vesztette el a kocsikulcsát? – kérdezte. Körülnéztem, hogy

meggyőződjek arról, valóban hozzám szólt, aztán megráztam a fejem.– Nem – válaszoltam.– Biztos benne? Valaki talált egy kulcscsomót a parkolóban. Jobban tenné, ha ellenőrizné.Beletúrtam a zakóm zsebébe, aztán előhúztam a kezem, majd kinyújtottam felé, tenyérrel

felfelé. A kulcsom ott terpeszkedett a kezemben.– Látja, megmon...A pultos egyetlen gyors és váratlan mozdulattal kikapta a kulcsot a kezemből, és

elmosolyodott.– Ez a józansági teszt trükk – mondta. – Különben is, haver, most nem fog vezetni. egy

ideig legalábbis. Amikor indulni akar, hívok magának taxit.Ellépett a pulttól arra az esetre, ha tiltakozni kezdenék a ravasz akció miatt. Ám csupán

bólintottam.– Egy-null oda – mondtam.A hátsó pultra dobta a kulcsot, oda, ahol az üvegpalackok is sorakoztak. Az órámra

pillantottam. Még öt sem volt. Kínos zavar tört át az alkohol burkán. A könnyebbik utat választottam. A gyávák útját, amikor a szörnyűséges esemény következtében leittam magam.

– Elviheti – mutattam a korsómra.A kezembe vettem a telefonom, s egy újabb gyorstárcsázó gombot nyomtam le. Maggie

McPherson azonnal felvette. A bíróságok rendszerint fél ötkor zárnak. Az ügyészek többnyire a nap utolsó két órájában találhatók meg az asztaluknál.

– Hé, vége van már a munkaidőnek?– Haller, te vagy az?– Igen.– Mi történt? Iszol? Más a hangod.– Azt hiszem, ezúttal neked kell engem hazavinni.– Hol vagy?– A Négy Legtetűbb Kurafiban.– Hogy hol?– A Négylevelű Lóherében. Már egy ideje itt üldögélek.– Michael, mi.– Raul Levin meghalt.– Ó, istenem, mi.– Meggyilkolták. Szóval ezúttal haza tudnál vinni? Túl sokat ittam.– Hadd hívjam fel Stacey-t, hogy megkérjem, maradjon tovább Hayley-vel, aztán indulok.

Meg se próbálj elmozdulni onnan, rendben? Csak maradj ott!– Ne aggódj, a bártündér amúgy sem enged el.

Huszonöt

Miután befejeztem a beszélgetést, közöltem a pultossal, hogy meggondoltam magam, és mégis iszom még egy korsóval, amíg megérkeznek értem. Elővettem a pénztárcámat, s egy hitelkártyát csúsztattam a pultra. A pincér először ellenőrizte, érvényes-e, s csak azután kezdte el csapolni a Guinnesst. Olyan sokáig töltötte a poharat és kanalazta le a habot a tetejéről, hogy biztosan tele legyen, hogy alig kóstoltam bele, amikor Maggie megérkezett.

– Túl gyors voltál – köszöntöttem. – Kérsz egy italt?– Nem, túl korán van még. Hazaviszlek.– Rendben.Leszálltam a bárszékről, s nem felejtettem el elrakni a hitelkártyámat és a telefonomat,

majd a vállát átkarolva elindultunk kifelé a bárból. Úgy éreztem, több vodkát öntöttem ki az ablakon, mint le a torkomon.

– Itt parkolok, közvetlenül az ajtó előtt – mondta Maggie. – Négy Legtetűbb Kurafi, ezt meg hogy találtad ki? Négy tulajdonosa van a helynek?

– Nem, a négyet csak úgy mondtam. A Legtetűbb Kurafi meg az ügyvédekre vonatkozik.– Köszönöm.– Nem rád. Te nem ügyvéd vagy. Hanem ügyész.– Mennyit ittál, Haller?– Az igazság valahol a sok és a túl sok között van.– Ne hányj bele a kocsimba!– Megígérem.Odaértünk az autóhoz. Olcsóbb fajta Jaguar volt. Ez volt az első autó, amit egyedül vett

meg, anélkül, hogy fogtam volna a kezét, és segítettem volna levezényelni a kiválasztást. Azért a Jaget választotta, mert úgy érezte, stílusos, ám mindenki, aki egy fikarcnyit is konyított az autókhoz, tudta, hogy csupán kicicomázott Ford. Nem világosítottam fel, nem akartam elrontani a kedvét. Akármi is tette boldoggá, az engem is azzá tett – leszámítva azt az időszakot, amikor úgy gondolta, hogy boldogabb lesz az élete, ha elválik tőlem. Annak nem nagyon tudtam örülni.

Besegített, s elindultunk.– És ne is ájulj el! – mondta még, ahogy kihajtott a parkolóból. – Nem ismerem az utat.– Csak menj el a Laurel-kanyonhoz, a hegy túloldalára. Aztán már csak balra kell

fordulnod.Bár Maggie úgy tervezte, hogy még haza is megy, közel háromnegyed órába telt a napvégi

forgalomban, hogy eljussunk a Fareholm Drive-ra. Útközben elmeséltem neki, hogy mi történt Raul Levinnel. Nem úgy reagált, mint Lorna, mert ő nem ismerte Levint. Bár én jól ismertem, és hosszú évek óta volt a nyomozóm, csak a válásom után lettünk barátok. Tulajdonképpen Raul volt az, aki nemegyszer hazafuvarozott a Négylevelű Lóheréből, amikor megpróbáltam túltenni magam a házasságunk felbomlásán.

A garázskulcsom a Lincoln hátuljában volt, így azt mondtam Maggie-nek, hogy csak álljon be a garázs előtti beállóba. Arra is most ébredtem rá, hogy a bejárati ajtó kulcsa ugyanazon a gyűrűn volt, amelyen a kocsimé is, amit pedig elkobzott a pincér. Végig kellett mennünk a ház mentén a hátsó kertbe, hogy előhalásszuk a pótkulcsot – azt, amit még Roulet adott nekem – a piknikasztalon lévő hamutartó alól. A hátsó ajtón mentünk be, ami közvetlenül a dolgozószobámba vezetett. Ez jó volt, mert még az alkoholmámoros állapotban is örültem annak, hogy nem kell megmászni a bejárati ajtóhoz vezető lépcsőt. Nemcsak azért, mert végképp kimerített volna, hanem mert Maggie-t is az élet igazságtalanságaira emlékeztette volna – már ami az ügyészeket és a Legtetűbb Kurafiakat illeti.

– Oh, milyen kedves! – szólalt meg Maggie. – A kis teáscsészénk. Követtem a tekintetét, és megláttam, hogy a lányunkról készített fényképet nézi az íróasztalon. Boldog izgalom töltött el arra a gondolatra, hogy nem szándékosan bár, de valamiféle jó pontot szereztem nála.

– Igen – feleltem esetlenül, elszalasztva az esélyt a jó pont további kiaknázására.– Merre van a hálószoba? – kérdezte.– Nos, nem vagy kissé túl konkrét? Amúgy jobbra.– Sajnálom, Haller, nem maradok sokáig. Csak néhány plusz órát kértem Stacey-től, és a

forgalom miatt hamarosan el kell indulnom visszafelé.Bekísért a hálóba, s leültünk az ágyra egymás mellé.– Köszönöm, hogy ezt teszed – mondtam.– Gondolom, érvényes a jó tett helyébe jót várj szabály – válaszolta.– Azt hiszem, az lehetett a jó tettem, amikor a múlt éjjel hazavittelek. A kezébe vette az

arcom, s a sajátja felé fordította. Megcsókolt. Ez megerősítette bennem azt az elképzelést, hogy aznap éjjel valóban szeretkeztünk. Bénának éreztem magam, hogy nem emlékszem a történtekre.

– Guinness – jelentette ki az ajkát kóstolgatva, ahogy elhúzódott.– És némi vodka.– Jó kombináció. Holnap reggel nagyon fog fájni a fejed.– Olyan korán van, hogy már ma este fájni fog. Nincs kedved eljönni vacsorázni a Dan

Tanába? Craig most ott a pincér, és.– Nem, Mick. Haza kell mennem Hayley-hez, neked pedig aludnod kell.Megadóan felemeltem a kezem.– Rendben, rendben.– Hívj fel reggel! Beszélni akarok veled, amikor józan vagy.– Rendben.– Nem akarsz levetkőzni és bebújni a takaró alá?– Nem, jól vagyok. Én csak.Hátradőltem az ágyon, és lerúgtam a lábamról a cipőmet. Aztán a szélére gurultam, s

kihúztam az éjjeliszekrény fiókját. Kivettem egy csomag fejfájáscsillapítót s egy CD-t, amit még egy Demetrius Folk nevű ügyfelemtől kaptam. Egy norwalki banda tagja volt, s az utcán Démonliliom néven futott. Egyszer azt mesélte nekem, hogy látomása volt egy éjjel, és hogy tudja, az a sorsa, hogy fiatalon és erőszakos halállal végezze. Akkor ajándékozta nekem a CD-t is, és megkért, hogy játsszam le, ha meghalt. Így is tettem. Demetrius próféciája valóra vált. Hat hónappal azután, hogy nekem adta a CD-t, megölték egy autós lövöldözésben. A korongra vízhatlan filccel azt írta, hogy Requiem Démonliliomért. Balladagyűjtemény volt rajta, amit Tupac lemezeiről válogatott össze.

Behelyeztem a korongot az éjjeliszekrényen lévő lejátszóba, s hamarosan felcsendült az Isten áldja a holtakat! című nóta ritmusos dallama. A dal tisztelgés volt az elesett bajtársak előtt.

– Te ilyen cuccokat hallgatsz? – kérdezte Maggie, s hitetlenkedő tekintettel meredt rám.A tőlem telhető legjobb módon vállat vontam, miközben a könyökömön támaszkodtam.– Néha. Sokat segít abban, hogy jobban megértsem az ügyfeleimet.– De hiszen ezek olyan emberek, akiknek börtönben lenne a helyük!– Néhányuknak talán igen. Ám nagyon sokuknak komoly mondanivalója van. Néhányuk

igazi költő, és ez a fickó a legjobb volt közöttük.– Volt? Ki ez? Az a fickó, aki az autós múzeum előtt lövette le magát, a Wilshire-en?– Nem, te Kis Nagy Emberre gondolsz. Én pedig a néhai, kiváló Tupac Sahakurra.– Még mindig nem hiszem el, hogy ilyesmit hallgatsz.– Mondtam már. Segít.

– Tégy meg nekem egy szívességet! Ne hallgasd ezt, amikor Hayley is a közelben van.– Ne aggódj, nem fogom.– Mennem kell.– Maradj még egy kicsit!Eleget tett a kérésnek, bár mereven ült az ágy szélén. Tudtam, hogy a dal szövegét próbálja

kivenni. Beletelik némi időbe, amíg az embernek hozzászokik a füle. A következő dal címe az Élet megy tovább volt, és láttam, hogy megfeszül a nyaka és a válla, amikor sikerült kivennie néhány szót.

– Elmehetek most már? – kérdezte.– Maggie, csak maradj néhány percet! Kinyújtottam a karom, s lehalkítottam kissé a

lejátszót.– Lekapcsolom, ha énekelsz nekem, ahogy régen.– Ma éjjel nem, Haller.– Senki nem ismeri azt a Maggie McFierce-et, akit én. Halványan elmosolyodott, s én

elcsendesedtem egy pillanatra, amíg felidéztem magamban azokat az időket.– Maggie, miért vagy itt velem?– Mondtam már, hogy nem maradhatok.– Nem, nem a ma éjjelre gondolok. Hanem arra, hogy itt vagy velem, nem tiltasz el

Hayley-től, és hogy itt vagy, amikor szükségem van rád. Mint például ma éjjel. Nem sok férfit ismerek, akiket még mindig kedvel a volt felesége.

Kissé elgondolkodott, mielőtt válaszolt volna.– Nem tudom. Gondolom, azért, mert látom benned a jó embert és a jó apát, akik csak arra

várnak, hogy egy nap kitörjenek.Bólintottam, és reméltem, hogy igaza van.– Mondj meg nekem valamit! Mit csinálnál, ha nem lehetnél ügyész?– Komolyan kérded?– Igen. Mit csinálnál?– Soha nem gondolkodtam el rajta igazán. Most éppen azt csinálom, amit mindig is

akartam. Szerencsés vagyok. Miért akarnék változtatni?Kipattintottam két gyógyszert a levélből, s anélkül nyeltem le, hogy bármi folyadékot ittam

volna hozzájuk. A következő szám címe az Oly sok könny volt, egy újabb ballada az elveszettekről. Épp megfelelőnek tűnt.

– Azt hiszem, tanár lennék – szólalt meg végül Maggie. – Altalános iskolában. Akkora gyerekeket tanítanék, mint Hayley.

Elmosolyodtam.– Mrs. McFierce, Mrs. McFierce, Mrs. McFierce! Megette a kutya a házi feladatomat!Játékosan meglegyintette a karomat.– Tulajdonképpen szép választás – mondtam. – Jó tanár lennél. Kivéve akkor, amikor

óvadék nélkül küldenéd fogházba a gyerekeket.– Nagyon vicces. És mi a helyzet veled? Megráztam a fejem.– Én nem lennék jó tanár.– Úgy értem, mihez kezdenél, ha nem ügyvéd lennél?– Nem tudom. De van három autóm. Gondolom, első körben nyitnék egy limuzinszervizt,

és a repülőtérre furikáznám az embereket.Rám mosolygott.– Én téged választanálak.– Remek! Meg is van az első kuncsaft. Adj egy dollárt és kiragasztom a falra.Ám az évődés sem segített. Hátradőltem, a szememre szorítottam a tenyerem, és

megpróbáltam elűzni magamtól a napot, elűzni a saját házának a padlóján fekvő Raul Levin képét, az állandóan fekete égboltra meredő tekintetének az emlékét.

– Tudod, mitől féltem régen? – kérdeztem végül.– Nem. Mitől?– Attól, hogy nem ismerem fel az ártatlanságot. Hogy egyszer csak ott terem előttem, és én

nem veszem észre. Nem arról beszélek, hogy valaki bűnös-e vagy sem. Az ártatlanságra gondolok. A tiszta ártatlanságra.

Nem szólt semmit.– De tudod, hogy mitől kellett volna inkább félnem?– Mitől, Haller?– A gonosztól. A színtiszta gonosztól.– Mire gondolsz?– Arra, Mags, hogy a legtöbb ember, akit védek, az nem gonosz. Igen, bűnösök, de nem

gonoszak. Tudod, mire gondolok? Nagy különbség van a kettő között. Ha meghallgatod őket, és meghallgatod a dalaikat, akkor tudod, miért döntöttek úgy, ahogy. Az emberek egyszerűen csak megpróbálnak egyről a kettőre jutni, egyszerűen meg akarnak birkózni azzal, ami nekik jutott, és tegyük hozzá, néhányuknak az égvilágon semmi sem jutott ebben az életben. Ám a gonoszság valami más. Az különböző. Olyan, mint... nem is tudom. Odakint van, és amikor felbukkan. nem tudom. Nem tudom elmagyarázni.

– Azért, mert részeg vagy.– Annyit tudok csupán, hogy félnem kellett volna valamitől, én pedig ehelyett a tökéletes

ellentététől tartottam.Odahajolt hozzám, és megmasszírozta a vállamat. Az utolsó dal címe az Élni és meghalni

Los Angelesben volt, a kedvencem a házilag gyártott CD-n. Halkan elkezdtem dúdolni, aztán pedig énekelni a refrént.

Élni és halni Los Angelesben Ez az, ami éltet. Itt kell élned, hogy megérthesd, Ez az, ami nélkül nem élhetsz.

Nagyon hamar abbahagytam az éneklést, és elvettem a kezem az arcomról. Úgy aludtam el, hogy le sem vetkőztem. Nem hallottam azt sem, amikor a nő, akit jobban szerettem, mint bármi mást az életemben, elhagyta a házat. Később azt mesélte, hogy az utolsó dolog, amit motyogtam, mielőtt teljesen kiütöttem volna magam, a következő volt:

– Képtelen vagyok ezt tovább csinálni. És nem a dudorászásról beszéltem.

Huszonhat

Április 13., szerda

Közel tíz órát aludtam, ám még mindig sötét volt, amikor felébredtem. A rádiós óra 5.18-at mutatott. Megpróbáltam visszasiklani az álomba, ám az ajtó bezárult. Fél hatkor kigördültem az ágyból, megpróbáltam visszanyerni az egyensúlyomat, és betámolyogtam a zuhany alá. Addig maradtam a vízsugár alatt, amíg a tartályból kifogyott a meleg víz. Megtörölköztem, aztán felöltöztem, hogy egy új nappal nézzek szembe, amikor meg kell küzdenem a gépezettel.

Még mindig túl korán volt ahhoz, hogy felhívjam Lornát, hogy egyeztessük a napi programomat, ám az íróasztalomon tartok egy naptárt, ami rendszerint naprakész. Így hát beballagtam a dolgozószobámba, s a legelső dolog, amit észrevettem, hogy egy egydolláros bankjegy van az íróasztal mögötti falra ragasztva.

Az adrenalinszintem megugrott néhány fokkal, ahogy a fejemben szélsebesen lepergett, hogy valami betörő hagyta a pénzt a falon, üzenet- vagy fenyegetésképpen. Aztán eszembe jutott. – Maggie – mondtam ki hangosan.

Elmosolyodtam, s úgy döntöttem, a falon hagyom a bankjegyet. Kivettem a naptárt az aktatáskámból, és ellenőriztem az időbeosztásomat. Úgy tűnt, szabad a délelőttöm tizenegyig, amikor meghallgatásom lesz a San Fernandó-i legfelső bíróságon. Az ügy egy visszaeső kliensemé volt, aki ellen kábítószerkellék birtoklása miatt emeltek vádat. Idióta vád volt, alig érte meg a rápazarolt időt és pénzt, ám Melissa Menkoff már amúgy is próbaidőn volt egy sor kábítószerrel kapcsolatos szabálysértés miatt. Ha belebukik még akár egy oly jelentéktelen dologba is, mint a kábítószerkellék-birtoklás, a büntetés, amire a próbaidőt kapta, bekerül a pakliba, s ő hat-kilenc hónapra acélrács mögé kerül.

Csupán ennyi volt mára. A San Fernando után a napom tiszta volt, s én némán gratuláltam magamnak az előrelátásomért. Minden bizonnyal az járt az eszemben, hogy a szezonnyitó meccs utáni napot szabadon kell hagynom. Természetesen akkor még nem tudhattam, hogy Raul Levin halála olyan korán elhajt a Négylevelű Lóherébe, de akkor is jó volt, hogy így terveztem.

A Menkoff-meghallgatáson annyit kívántam elérni, hogy semlegesítsem az ópiumos pipát, amit akkor találtak meg nála, amikor szabálytalan vezetés miatt megállították és átkutatták a kocsiját. A pipát a jármű lezárt kesztyűtartójában találták meg. Az ügyfelem azt mondta, hogy ő nem adott engedélyt a rendőrségnek arra, hogy átkutassák a kocsit, de ennek ellenére megtették. Az én érvelésem az volt, hogy a vádlott nem járult hozzá a jármű átkutatásához, és nem volt hathatós oka a kutatásnak. Ha Menkoffot a rendőrség azért állította meg, mert szabálytalanul vezetett, akkor nem volt indokolt a kocsi zárt fülkéjének átkutatása. Vesztes ügy volt, és ezt tudtam is, ám Menkoff apja jól megfizetett azért, hogy a lehető legtöbbet megtegyem zűrös életű lányáért. És pontosan ezt szándékoztam tenni tizenegy órakor a San Fernandó-i bíróságon.

Reggelire két fejfájáscsillapítót ettem, amit sült tojással, pirítóssal és kávéval nyomtam le. A tojást bőségesen megszórtam borssal és szalsza szósszal. A fűszer a legmegfelelőbb helyeket stimulálta, és ez energiát adott, hogy folytassam a harcot. Evés közben átlapoztam a Timest, a Raul Levin gyilkosságáról írt cikket keresve. Érthetetlen módon azonban nem találtam. Először nem is értettem. Miért hallgatnának a glendale-iek róla? Aztán eszembe jutott, hogy a Times egymástól eltérő regionális számokat ad ki minden reggel. Én a Westside-on laktam, Glendale pedig a San Fernando-völgyhöz tartozott. A völgyben történt gyilkosságokat a Times szerkesztői valószínűleg jelentéktelennek ítélték meg a Westside-on

élő olvasók számára, akiknek elég volt a saját körzetükben történt gyilkosságok miatt aggódni. Így hát nem olvashattam Levinről semmit.

Úgy döntöttem, veszek majd egy másik Timest útban a bíróságra, s abban is megnézem. Épp azon gondolkodtam, hogy melyik újságárushoz irányítsam Earl Briggst, amikor eszembe jutott, hogy nincs kocsim. A Lincoln a Négylevelű Lóhere parkolójában áll – hacsak nem lopták el az éjszaka –, és addig nem is tudom visszaszerezni a kulcsomat, amíg a pub ki nem nyit, tizenegykor. Ez pedig problémát okozott. Láttam már Earl autóját a parkolóban, ahova minden reggel érte mentem. Kimustrált, alsó kategóriás Toyota volt, zötyögő, krómacél keréktárcsákkal. Azt tippeltem, hogy állandó fűszag is terjeng benne. Nem akartam azzal menni. A megye északi részében ez nyílt felhívás a rendőrségnek arra, hogy megállítsanak. Délen pedig arra, hogy lelőjenek. Azt sem akartam, hogy Earl házhoz jöjjön értem. Soha nem hagyom, hogy a sofőreim megtudják, hol lakom.

Így hát azt találtam ki, hogy taxival elmegyek a Hollywood északi részén fekvő raktárhelyiségembe, és elhozom az egyik kocsit. A Négylevelű Lóherénél veszteglő Lincolnban amúgy is több mint ötvenezer mérföld volt már. És talán az új járgány kipróbálása segít túllendülni a levertségen, ami Raul Levin halála miatt rám tört.

Miután elmosogattam a serpenyőt és a tányért, úgy döntöttem, már elég késő van ahhoz, hogy felhívjam Lornát, és egyeztessük a napi menetrendemer. Visszamentem a dolgozószobámba, és amikor felvettem a vezetékes telefon kagylóját, hogy tárcsázzak, meghallottam, hogy szaggatott a tárcsahang, ami azt jelentette, hogy legalább egy nem fogadott üzenetem van.

Felhívtam a hangpostát, és egy elektronikus hang közölte velem, hogy nem fogadott hívásom volt előző nap, délelőtt 11.07-kor. Amikor a hang elismételte a számot, amelyről a hívás érkezett, megfagyott bennem a levegő. A szám Raul Levin mobiltelefonjáé volt. Elmulasztottam a legutolsó hívását.

– Hello, én vagyok az. Valószínűleg már elindultál a meccsre, s gondolom, lehalkítottad a mobilodat is. Ha nem kapod meg ezt az üzenetet, akkor ott majd elmondom. De szereztem neked egy újabb ászt. Gondolom... – Egy pillanatra elhallgatott, mert a háttérben kutyaugatás hangzott fel. – ...azt is mondhatnánk, hogy megszereztem Jesus kilépőjegyét a Q-ból. Mennem kell, pajtás.

Ennyi volt. Anélkül tette le, hogy elköszönt volna, s a végén azt az idióta ír akcentusát használta. Mindig is idegesített. Most azonban megmelengette a szívem. Már most hiányzott.

Lenyomtam a megfelelő gombot, hogy újra meghallgassam az üzenetet, majd még háromszor megismételtem, mielőtt végül letettem a kagylót. Aztán csak ültem a székben, és megpróbáltam összeilleszteni az üzenetet azzal, amit már tudtam. Az első rejtély a hívás időpontja volt.

Az biztos, hogy fél tizenkettő előtt nem indultam el, ám valahogy mégis elszalasztottam Levin hívását, ami több mint húsz perccel korábban érkezett.

Egészen addig nem állt össze a kép, amíg eszembe nem jutott, hogy 11.07-kor Lornával beszéltem telefonon. Az otthoni készüléket olyan ritkán használom, és csak olyan kevesen ismerik a számot, hogy nem fáradtam azzal, hogy hívásvárakoztatót is beszereltessek. Mindez azt jelentette, hogy Levin utolsó hívását automatikusan átirányította a készülék a hangpostára, és én nem szereztem róla tudomást, hiszen Lornával beszéltem.

Ez megmagyarázta a hívás körülményeit, a tartalmát azonban nem.Levin tehát talált valamit. Bár nem volt ügyvéd, nyilvánvalóan tisztában volt a

bizonyítékok jelentőségével, és azzal, hogy miképp értékelje őket. Talált valamit, aminek a segítségével kijuttathatom Menendezt a börtönből. Megtalálta Jesus kilépőjegyét.

Már csak arra kellett rájönnöm, hogy mitől ugatott a kutya, és utána mitől állt be az üzenetben a rövid szünet, ám ez nagyon egyszerű volt. Jártam már korábban Levinnél, és tudtam, hogy a kutyája vibráló idegzetű kis vakarcs. Akárhányszor a házához közeledtem, az

eb minden esetben már jóval előbb elkezdett ugatni, hogy bekopogtam volna az ajtón. A telefonüzenet hátterében felhangzó kutyaugatás és az a tény, hogy Levin olyan sietősen fejezte be a hívást, azt sugallta, hogy valaki közeledett az ajtajához. Látogatója érkezett, aki nagy valószínűséggel a gyilkosa volt. Néhány pillanatig eltöprengtem ezen, aztán úgy döntöttem, hogy a hívás időpontját jó lelkiismerettel nem titkolhatom el a rendőrség elől. Az üzenet tartalma minden bizonnyal új kérdéseket vet majd fel, melyeket talán nehezen tudok megválaszolni, ám a hívás időpontjának lényegesen nagyobb jelentősége van. Visszamentem a hálószobába, s végigtúrtam annak a kék farmernek a zsebeit, amit előző nap a meccsre vettem fel. Az egyik hátsó zsebben megtaláltam a meccsről a jegyszelvényt és a két névjegykártyát, amelyeket Lankford és Sobel nyomott a kezembe, a Levin házánál tett látogatásom végén.

Sobelt választottam, s feltűnt, hogy csupán annyi állt rajta: Sobel nyomozó, keresztnév nélkül. Miközben tárcsáztam a számát, eltűnődtem rajta, hogy vajon miért. Talán ő is olyan, mint én, kétféle névjegykártyát tart a zsebében. Az egyiken a teljes nevével, a másikon pedig csupán a vezetéknévvel, amely így hivatalosabbnak hatott.

Azonnal felvette, én pedig úgy döntöttem, először megpróbálom kideríteni, mit tudhatok meg tőle, s csak aztán adom át a nálam lévő információt.

– Van valami fejlemény a nyomozásban? – kérdeztem.– Nem sok. Legalábbis nem sok olyasmi, amit megoszthatok önnel. Még a bizonyítékok

rendszerezésénél tartunk. Visszajött a ballisztika egy része, és.– Már meg is csinálták a boncolást? – kérdeztem. – Ez aztán gyors volt!– Nem, a boncolás csak holnap lesz.– Akkor hogy érkezhettek már meg a ballisztika eredményei? A nyomozó nem válaszolt,

ám én rájöttem a megoldásra.– Megtalálták a hüvelyt. Automatával lőtték le, ami kivetette magából a hüvelyt.– Ön nagyon jó, Mr. Haller. Igen, találtunk egy töltényhüvelyt.– Sok tárgyalásom volt már. És kérem, hívjon Mickey-nek. Érdekes, hogy a gyilkos

feldúlta az irodát, de nem vette fel a hüvelyt.– Talán azért, mert elgurult a padlón, és átcsúszott a konvektor védőburkán lévő lyukakon.

A gyilkosnak csavarhúzóra és rengeteg időre lett volna szüksége ahhoz, hogy kiszedje.Bólintottam. Szerencsés momentum volt. Nem tudom megszámolni, hány alkalommal

buktak le azért az ügyfeleim, mert a zsaruk mellé szegődött a szerencse. Aztán persze nagyon sok olyan ügyfelem is akadt, akik azért sétálhattak el, mert ők voltak szerencsések. Végül az egész kiegyenlítődött.

– Szóval a társának igaza volt a huszonkettessel kapcsolatban?A nyomozó habozott a válasszal, azt latolgatta, hogy vajon átlép-e valami határt azzal,

hogy feltár előttem üggyel kapcsolatos információkat, egy olyasvalaki előtt, aki bár az ügy bevont résztvevője, védőügyvédként akkor is ellenség.

– Igaza volt. És hála a töltényhüvelyen lévő jelöléseknek, azt is tudjuk, hogy pontosan milyen fegyvert keressünk.

Az évek során a tárgyalásokon a ballisztikai és tűzszerészeti szakértőkkel való számos beszélgetésből tudtam, hogy a lövés következtében a golyóburkolaton keletkező nyomok alapján azonosítani lehet a fegyvert, még akkor is, ha nincs róla más adat. Egy automatánál a ütőszeg, a zár és a töltényhüvely-kivető mind jellegzetes nyomot hagy a burkolaton abban az ezredmásodpercben, hogy a lövés eldördül. A három nyom együttes elemzésével pontosan meg lehet határozni a pisztoly márkáját és típusát.

– Kiderült, hogy Mr. Levinnek saját magának is volt egy huszonkettese – folytatta Sobel. – A házban találtuk meg az egyik szekrényben, de nem Woodsman. Ám egyvalamit nem találtunk: a mobiltelefonját. Tudjuk, hogy volt neki, de.

– Közvetlenül azelőtt használta, hogy megölték. A vonal túlsó végén pillanatnyi csend keletkezett.

– Tegnap azt mondta nekünk, hogy legutoljára péntek éjjel beszélt vele.– Ez így is van. Pont emiatt telefonálok. Raul felhívott tegnap délelőtt 11.07-kor, és

üzenetet hagyott. Csak ma kaptam meg, mert amikor tegnap elváltam maguktól, egyszerűen elmentem egy kocsmába és berúgtam. Aztán hazajöttem, elaludtam, és csak most vettem észre, hogy üzenetet kaptam tőle. Az egyik ügy miatt hívott, amin, hogy úgy mondjam, mellékesen dolgozott nekem. Fellebbezésről van szó, az ügyfél pedig börtönben van. Nem sietős dolog. Akárhogy is, az üzenet tartalma nem fontos, ám a hívás ideje segíthet a gyilkosság időpontjának meghatározásánál. És ami még fontosabb, hogy miközben az üzenetet hagyta, a kutyája elkezdett ugatni a háttérben. Mindig ezt teszi, ha valaki közeledik az ajtóhoz. Tudom, mert én is jártam már nála, és mindig megugatott.

– Nem értek valamit, Mr. Haller.– Micsodát?– Tegnap azt mondta nekünk, hogy körülbelül délig otthon volt, s csak akkor indult el a

meccsre. Most pedig azt mondja, hogy Mr. Levin 11.07-kor hagyta az üzenetet. Miért nem vette fel a telefont?

– Azért, mert én is telefonáltam, és nincs hívásvárakoztatóm. Ellenőrizhetik a híváslistát, és látni fogják, az irodavezetőm, Lorna Taylor keresett. Vele beszéltem, amikor Raul hívott. A hívásvárakoztató nélkül nem tudhattam róla. Ő pedig természetesen azt gondolta, hogy már elindultam a meccsre, ezért hagyott üzenetet.

– Rendben, értem. Valószínűleg szükségünk lesz az ön írásos engedélyére, hogy megnézzük a híváslistáját.

– Nem probléma.– Hol van most?– Itthon.Megadtam neki a címem, ő pedig megígérte, hogy azonnal indul a társával együtt.– Siessenek! Körülbelül egy órán belül el kell indulnom a bíróságra.– Ebben a pillanatban indulunk.Letettem a telefont, de kényelmetlenül éreztem magam. Vagy tucatnyi gyilkost védtem az

elmúlt évek során, aminek következtében jó néhány gyilkossági nyomozással kerültem kapcsolatba. De engem még soha nem hallgattak ki gyilkossági ügyben. Úgy tűnt, Lankford és most már Sobel is gyanakodva fogad mindent, amit mondok. Ez elgondolkodtatott, hogy vajon mit tudhatnak, amit én nem.

Elrendeztem a dolgaimat az íróasztalon, és becsuktam az aktatáskámat. Nem akartam, hogy bármi olyasmit lássanak, amiről nem akarom, hogy meglássák. Aztán körbejártam a házat, és ellenőriztem minden szobát. Az utolsó állomás a hálószoba volt. Beágyaztam, és visszatettem Démonliliom CD-jét az éjjeliszekrény fiókjába. Aztán bevillant. Az ágyon ültem, és eszembe jutott valami, amit Sobel mondott. Elszólta magát, de először elsiklott a fülem mellett. Azt mondta, hogy megtalálták ugyan Raul Levin huszonkettes kaliberű fegyverét, ám nem ez volt a gyilkos pisztoly. Azt mondta, nem Woodsman volt.

Akaratlanul is elárulta a gyilkos fegyver márkáját. Tudtam, a Woodsman egy a Colt által gyártott automata pisztoly. Onnan tudtam, mert nekem is egy Colt Woodsman Sport modellem volt. Sok évvel ezelőtt került hozzám, apám öröksége volt. Amikor elég idős lettem ahhoz, hogy kezeljem, elraktam, és azóta sem vettem elő a fadobozából.

Felálltam az ágyról, és elindultam a beépített szekrény felé. Úgy mozogtam, mintha sűrű ködben járnék. A lépteim bizonytalan-puhatolózóak voltak, s kinyújtott karral támaszkodtam a falnak, aztán az ablakkeretnek, mintha segítség kellene a súlyom megtartásához. A csiszolt fadoboz a helyén volt a polcon, úgy, ahogy lennie kellett. Két kézzel felnyúltam érte, majd átvittem a hálószobába.

Letettem a dobozt az ágyra, s felpattintottam rajta a rézpántot. Felemeltem a fedelét, majd lehúztam róla a viaszosvászon fedőszövetet.

A fegyver nem volt benne.

MÁSODIK RÉSZ

Egy igazság nélküli világ

Huszonhét

Május 23., hétfő

Roulet átutalta a kiállított csekken szereplő összeget. A tárgyalás első napján több pénz volt a bankszámlámon, mint egész életemben bármikor. Ha akartam volna, lecserélhetem a buszok háttámláin lévő szövegecskéimet hirdetőtáblákra. A telefonkönyvben pedig lecserélhettem volna a féllapos belső hirdetést a teljes hátsó lapra. Megengedhettem magamnak. Végre lett egy franchise ügyem, ami ki is fizetődött. Pénz tekintetében minden rendben volt. Raul Levin elvesztése azonban örökre vesztes vállalkozássá változtatta ezt az ügyet.

Túl voltunk az esküdtszék kiválasztásának három napján, s készen álltunk a show-ra. A tárgyalást újabb három napra ütemezték – ebből kettőt a vád kapott, egyet pedig a védelem. Tájékoztattam a bírót, hogy legalább egy napra lesz szükségem, amíg felvázolom a védelem álláspontját az esküdtszék előtt, ám igazság szerint a munkám túlnyomó részét az ügyészség prezentációja alatt fogom elvégezni.

Mindig egyfajta elektromossággal teli bizsergés előzi meg a tárgyalásokat. Valamiféle mélyen a gyomorig hatoló idegesség. Annyi minden forog kockán. Hírnév, személyes szabadság, magának a rendszernek az integritása. Mindig összeszorítja a szívemet valami attól a ténytől, hogy tizenkét idegen ítélkezik az ember élete és munkája felett. És ezzel saját magamra utalok, a védőügyvédre – a vádlott megítélése teljesen más dolog. Soha nem sikerült hozzászoknom, és igazság szerint nem is akartam. Csak ahhoz az izgalomhoz és feszültséghez tudom hasonlítani, mint amikor valaki az esküvője napján ott áll a templomban. Kétszer volt részem ebben az élményben, s minden egyes alkalommal ez jutott eszembe, amikor a bíró bejelentette a tárgyalás kezdetét.

Bár a gyakorlati praktizálásban szerzett tapasztalatom jelentősen meghaladta az ellenfelemét, kétségem sem volt afelől, hogy hol állok. Csupán egy ember voltam a rendszer óriási, mindent bekebelező gyomra előtt. Ahhoz sem férhetett kétség, hogy én vagyok a gyengébb fél. Igen, valóban egy olyan ügyésszel álltam szemben, akinek ez volt az első jelentős bűnügyi tárgyalása. Ám ezt az előnyt kiegyenlítette, sőt némiképp meg is haladta az állam hatalma. A teljes igazságszolgáltatási rendszer leste az ügyész minden kívánságát. Ezzel szemben álltam teljesen egyedül. Én és a bűnös ügyfél.

Louis Roulet mellett ültem a védelem asztalánál. Magunk voltunk. Nem volt segítő, sem pedig nyomozó mögöttem – valamiféle groteszk hűséget érezvén Raul Levin emlékéhez, nem kerestem helyette másik detektívet. Igazából nem is volt szükség rá. Levin mindent megadott, amire szükségem volt. A tárgyalás és annak végkimenetele lesz az utolsó tanúbizonysága nyomozói szakértelmének.

A karzat első sorában ült C. C. Dobbs és Mary Alice Windsor. Az előtárgyalási szabályok értelmében a bíró csupán a nyitóbeszédek alatt engedélyezte Roulet anyjának, hogy a tárgyalóteremben maradjon. Mivel felkerült a védelem tanúinak listájára, nem hallgathatta meg az előtte lévő tanúvallomásokat. Odakint fog várakozni a folyosón, hűséges ölebével – Dobbsszal – az oldalán mindaddig, amíg a tanúk padjára nem szólítom.

Szintén az első sorban, de nem mellettük foglalt helyet a saját támogatói bázisom: a volt feleségem, Lorna Taylor. Tengerészkék nadrágkosztümöt és fehér blúzt viselt. Gyönyörű volt, és könnyedén beleillett volna a bíróságon mindennap megforduló női ügyvédek kasztjába. Ám ő azért jött, hogy támogasson a jelenlétével, s én imádtam ezért.

A karzat többi sorában elszórtan üldögéltek a jelenlévők: néhány újságíró, hogy összeszedjen némi anyagot a nyitóbeszédekből, néhány ügyvéd meg egy-két civil nézelődő. Egyetlen televíziós csatorna sem jelent meg. A tárgyalás a közvélemény körében még

felületes figyelmet sem keltett, s ez jó volt. Azt jelentette, hogy a nyilvánosság kizárására irányuló stratégiánk bevált.

Roulet és én némán vártuk, hogy a bíró elfoglalja helyét a pulpituson, s behívja az esküdteket. Úgy próbáltam lehiggasztani magam, hogy arra koncentráltam, amit az esküdteknek akartam mondani. Roulet egyenesen maga elé bámulva meredt a bíró széke fölé felakasztott kaliforniai címerre.

A tárgyalóterem írnoka fogadott egy telefonhívást, beszélt valakivel néhány szót, majd letette a kagylót.

– Két perc, hölgyeim és uraim! – jelentette be hangosan. – Két perc.Amikor egy bíró előzetesen figyelmezteti a tárgyalóteremben ülőket, az azt jelenti, hogy

arra az időre mindenkinek el kell foglalnia a helyét, és készen kell állnia. És mi készen is álltunk. Átpillantottam az ügyészség asztalánál üldögélő Ted Mintonra, és láttam, hogy ugyanazt a technikát alkalmazza, mint én. A mondandóját próbálgatva igyekszik megőrizni a higgadtságát. Előrehajoltam, és az előttem fekvő jegyzetfüzetemet tanulmányoztam. Ekkor váratlanul Roulet is előrehajolt, szinte nekem ütközött. Suttogva szólalt meg, bár ekkor még ez nem lett volna szükséges:

– Hát eljutottunk idáig, Mick.– Igen.Raul Levin halála óta a kapcsolatom Roulet-val jéghideg volt, és a legszükségesebbekre

korlátozódott. Azért foglalkoztam vele, mert nem volt más választásom. A tárgyalás előtti hetekben és napokban a lehető legkevesebbet találkoztam vele, s amint az utolsó felvonás elkezdődött, akkor is a lehető legkevesebbet beszéltem vele. Tudtam jól, hogy a tervem egyetlen neuralgikus pontja saját gyengeségem. Attól tartottam, ha bármilyen közelebbi kapcsolatba kerülök Roulet-val, akkor megeshet, hogy nem tudok uralkodni a haragomon és azon a vágyamon, hogy személyesen, erőszakkal bosszuljam meg a barátomat. Az esküdtszék kiválasztásának három napja maga volt a pokol. Nap mint nap ott kellett ülnöm közvetlenül mellette, és végighallgatnom leereszkedő, megvető megjegyzéseit a potenciális esküdtekről. Csak úgy tudtam túlélni, hogy azt játszottam magamban, mintha nem is lennék ott.

– Készen áll? – suttogta a fülembe.– Próbálok – válaszoltam. – És maga?– Én készen állok. De el akarok mondani magának valamit, mielőtt elkezdjük.Ránéztem. Túl közel hajolt hozzám. Még akkor is sértette volna a személyes szférámat, ha

szeretem, nem pedig gyűlölöm. Hátradőltem.– Micsodát?Ő is hátradőlt, közvetlenül mellém.– Maga az ügyvédem, igaz?Előrehajoltam, megpróbáltam elmenekülni a közelségéből.– Louis, miről van szó? Több mint két hónapja dolgozunk ezen az ügyön, és most itt ülünk

a kiválasztott esküdtekkel, készen a tárgyalásra. Több mint százötven lepedőt fizetett már nekem, s most kérdezi, hogy az ügyvédje vagyok-e? Hát persze, hogy az vagyok. Miről van szó? Mi a baj?

– Nincs semmi baj. – Előredőlt és folytatta: – Úgy értem, ha maga az ügyvédem, akkor elmondhatok magának dolgokat, magának pedig titokban kell tartania, még akkor is, ha bűncselekményről van szó. Több mint egy bűncselekményről. Az ügyvéd-kliens kapcsolat hallgatásra kötelezi, igazam van?

A gyomrom mélyén megéreztem a harag mélyen szántó rezgését.– Igen, Louis, igaza van. Hacsak nem olyan bűncselekményről beszél, amit a jövőben

készül elkövetni. Ebben az esetben felmentést kapok az etikai szabály alól, és tájékoztathatom a rendőrséget, hogy megakadályozhassák a bűncselekményt. Tulajdonképpen a kötelességem

lenne tájékoztatni őket. Az ügyvéd is a bíróság tisztviselője. Szóval ilyesmit akar mondani? Maga is hallotta a kétperces figyelmeztetést. Hamarosan kezdünk.

– Embereket öltem meg, Mick. Egy pillanatra rámeredtem.– Tessék?– Jól hallotta.Igaza volt. Jól hallottam. És nem kellett volna meglepődnöm. Már korábban is tudtam,

hogy embereket gyilkolt meg. Raul Levin is köztük volt, sőt a fickó a saját fegyveremet használta – bár még mindig nem jöttem rá, hogyan tudta kijátszani a bokáján lévő GPS-perecet. Egyszerűen meglepett, hogy úgy döntött, a tárgyalás kezdete előtt két perccel közli ezt velem, mégpedig ennyire tényszerűen.

– Miért mondja ezt el nekem? – kérdeztem. – Ha nem tudná, épp próbálom megvédeni ebben az ügyben, maga pedig.

– Azért, mert tudom, hogy tudja. És mert azt is tudom, hogy mi a terve.– A tervem? Milyen tervről beszél? Alattomosan rám mosolygott.– Ugyan már, Mick! Pofonegyszerű. Ebben az ügyben megvéd engem. A magától telhető

legjobbat hozza ki a helyzetből, megkapja érte a zsíros jutalmát, győz, én pedig elsétálok. Ám ha véget ér az egész, és a bankszámláján is megjelenik a pénz, akkor ellenem fordul, hiszen nem leszek már az ügyfele. Odavet a zsaruk elé, hogy kihozhassa Jesus Menendezt, és megválthassa önmagát.

Nem válaszoltam.– Nos, nem engedhetem, hogy ez megtörténjen – mondta csendesen. – Most már örökre a

magáé vagyok, Mick. Elmondom, hogy embereket öltem meg, és tudja, mit? Martha Renteria is közöttük volt. Csupán azt kapta tőlem, amit megérdemelt, s ha maga elszalad a zsarukhoz, vagy felhasználja ellenem a most hallott információt, akkor nem praktizál sokáig ügyvédként. Igen, talán sikerül feltámasztania Jesust a halottaiból. Ellenem azonban soha nem emelnek vádat, mégpedig a maga hivatali kötelességmulasztása miatt. Úgy hiszem, ezt nevezik a mérgezőfa gyümölcsének, s maga a fa, Mick.

Még mindig képtelen voltam válaszolni. Csupán bólintottam. Roulet nyilvánvalóan alaposan átgondolta. Azon tűnődtem, vajon mennyi segítséget nyújtott neki Cecil Dobbs. Nyilvánvalóan volt valaki, aki kiokosította a jogi praktikákban.

Odahajoltam hozzá, és a fülébe sziszegtem.– Jöjjön utánam!Felálltam és gyors léptekkel elindultam az ajtón át a tárgyalóterem hátsó kijárata felé. A

hátam mögül meghallottam az írnok hangját.– Mr. Haller! Kezdünk. A bírónő.– Egy perc! – kiáltottam hátra anélkül, hogy megfordultam volna. A nyomaték kedvéért

önkéntelenül is felemeltem a mutatóujjam.Aztán az ajtót belökve kiléptem a gyengén megvilágított előcsarnokba, mely szerepe

szerint a tárgyalóteremből kiszűrődő hangokat volt hivatott távol tartani az előcsarnokban tartózkodóktól. A túloldalon dupla ajtó vezetett ki a folyosóra. Oldalra léptem, és megvártam, míg Roulet is belép a kis térbe.

Amint átlépett az ajtón, megragadtam, és a falnak löktem. Mindkét kezemet a mellkasán tartva a falhoz szegeztem.

– Mi a faszt képzelsz, mit csinálsz?– Higgadjon le, Mick! Csak úgy véltem, mindkettőnknek illő tudnia, hogy hol.– Te rohadt kurafi! Megölted Rault, pedig nem csinált mást, csak neked dolgozott! Segíteni

próbált rajtad!Szinte ellenálhatatlan késztetést éreztem arra, hogy a nyakára csúsztassam a kezem, s ott a

helyszínen megfojtsam.

– Egy dologban igaza van. Valóban kurafi vagyok. Ám minden másban téved, Mick. Levin nem segíteni próbált nekem, hanem eltemetni akart, s túl közel jutott. Azt kapta, ami ezért jár.

Eszembe jutott Levin utolsó, az otthoni telefonomon hagyott üzenete: „Megszereztem Jesus kilépőjegyét a Q-ból.” Bármi is volt az, amire rábukkant, emiatt kellett meghalnia. És még azelőtt, mielőtt továbbíthatta volna nekem az információt.

– Hogy csináltad? Ha úgy döntöttél, hogy itt és most vallasz be mindent, akkor tudni akarom, hogy csináltad. Hogy játszottad ki a GPS-t? A nyomkövető szerint még csak Glendale közelében sem jártál.

Rám mosolygott, mint egy kisfiú, aki nem akarja megosztani velem a játékát.– Fogalmazzunk úgy, hogy ez magántermészetű információ, és hagyjuk ennyiben. Soha

nem lehet tudni, talán ismét elővettem Houdini régi trükkjét.A szavaiból kihallottam a fenyegetést, a mosolyában pedig megpillantottam azt a

gonoszságot, amit Raul Levin is felismert.– Ne is próbálkozzon, Mick! – folytatta. – Gondolom, ön is sejti, hogy van biztosításom.Még jobban nekifeszültem és közelebb hajoltam hozzá.– Ide figyelj, te szarcsimbók! Vissza akarom kapni a fegyveremet. Azt hiszed, te irányítod

ezt a dolgot? Nem irányítasz szart sem. Én húzogatom a szálakat. És ha nem kapom vissza a fegyvert, te nem húzod ki a hétvégéig sem. Felfogtad?

Roulet lassan felnyúlt, megragadta a csuklómat, és lerántotta a kezem a mellkasáról. Elkezdte megigazítani az ingét és a nyakkendőjét.

– Ha esetleg javasolhatnék egy megegyezést – szólalt meg higgadtan. – A tárgyalás végén szabad emberként sétálok ki a tárgyalóteremből. Továbbra is szabad maradok, és ezért cserébe a fegyvere soha nem kerül. fogalmazzunk úgy, rossz kezekbe.

Lankfordra és Sobelre gondolt.– Ugyanis igazán gyűlölném, ha ez történne, Mick. Nagyon sok ember sorsa múlik magán.

Nagyon sok ügyfél sorsa. És természetesen maga nem akarhatja, hogy oda kerüljenek, ahova maga nélkül kerülnének.

Elléptem tőle, és minden önuralmamra szükség volt ahhoz, hogy ne rontsak rá. Amikor megszólaltam, összes gyűlöletem és dühöm ott zubogott csendesen a hangomban:

– Annyit ígérhetek – mondtam –, ha baszakodsz velem, soha életedben nem szabadulsz meg tőlem. Megértettél?

Roulet ismét elmosolyodott. Ám mielőtt válaszolhatott volna, kinyílt a tárgyalóterem ajtaja, és Meehan, a törvényszolga dugta ki a fejét.

– A bíró a pulpituson van – szólt oda hozzánk komolyan. – Azt akarja, hogy bent legyenek. Most azonnal.

Hátranéztem Roulet-ra.– Megértettük egymást?– Igen, Mick – mondta barátságosan. – Kristálytisztán. Elléptem tőle, aztán pedig

bementem a tárgyalóterembe, hosszú léptekkel haladva az ajtó felé. Constance Fullbright bírónő minden egyes lépésemet kőkemény tekintettel kísérte.

– Végtelenül kedves öntől, Mr. Haller, hogy úgy döntött, mégis csatlakozik hozzánk ma reggel. Hol is hallottam már ezt a mondatot?

– Elnézést kérek, bírónő! – mondtam, ahogy átléptem az ajtón. – Váratlan helyzet állt elő. Sürgősen meg kellett beszélnünk valamit az ügyfelemmel.

– Az ügyfelével a védelmi asztalnál is megtarthatja a megbeszélését! – vágott vissza a bírónő.

– Értem, bírónő.– Úgy vélem, nem a legmegfelelőbb módon kezdjük a tárgyalást, Mr. Haller. Amikor az

írnokom bejelenti, hogy az ülés két percen belül megkezdődik, akkor azt várom, hogy

mindenki. és ebbe beletartoznak a védőügyvédek és az ügyfeleik is, a helyén legyen, készen a kezdésre.– Elnézést kérek, bírónő.

– Ez nem elég, Mr. Haller. A mai ülésszak végén azt szeretném, ha meglátogatná az írnokomat a számlatömbjével. A bíróság megsértése miatt ötszáz dollárra büntetem. Nem ön vezeti ezt a tárgyalást, uram! Hanem én.– Bírónő.– Most pedig, kérem, hívják be az esküdteket! – rendelte el, félbeszakítva a tiltakozásomat. A törvényszolga kinyitotta a tárgyalóterem megfelelő ajtaját, s tizenkét esküdt és két helyettes esküdt foglalta el a helyét. Odahajoltam az éppen leülni készülő Roulet-hoz, és a fülébe sziszegtem:– Jössz nekem ötszáz dollárral.

Huszonnyolc

Ted Minton nyitóbeszéde az ügyészi túlkapás tipikus esete volt. Ahelyett, hogy azt mondta volna el az esküdteknek, hogy milyen bizonyítékokat mutat be, és ezek mit bizonyítanak, az ügyész megpróbálta azt elmagyarázni nekik, hogy mindez mit jelent. Az összképre hajtott, s ez szinte mindig hiba. Mert az összkép következtetéseket és sugallatokat foglal magában. Az alaptényeket a gyanakvás szintjére vetíti ki. Bármely tapasztalt ügyész tucatnyi vagy több bűnügyi tárgyalással a háta mögött megmondja, hogy ne fújd fel. Meggyőzni akarod őket, nem azt, hogy értsék.

– Ez az ügy egy ragadozóról szól – szónokolta Minton. – Louis Ross Roulet az az ember, aki zsákmányt cserkészett be március hatodikán éjjel. És egy nő puszta túlélési ösztönének köszönhető, hogy most nem gyilkossági per zajlik ebben a tárgyalóteremben.

Már korábban felfigyeltem rá, hogy Minton kiválasztott egy „számon tartót” is. Így hívom az olyan esküdtet, aki szüntelenül jegyzetel a tárgyalás alatt. A nyitóbeszéd nem a bizonyíték bemutatásáról szól, és Fullbright bíró erre fel is hívta az esküdtszék figyelmét, de az első sor első székén ülő nő Minton beszédének kezdete óta írogatott. Ez jó volt. Szeretem a „számon tartókat”, mert pontosan dokumentálják, hogy az ügyvédek saját elmondásuk szerint mit kívánnak a tárgyalás során prezentálni és bizonyítani, s a végén ezt leellenőrzik. Számon tartanak.

Ránéztem az esküdtek táblázatára, amit a múlt héten töltöttem ki, s láttam, hogy a „számon tartó” nem más, mint Linda Truluck háztartásbeli, Resedából. Az esküdtszékbe beválasztott három nő egyike volt. Minton megpróbálta a női résztvevők számát a minimumon tartani, azt hiszem, azért, mert attól félt, ha a tárgyalás során megállapításra kerül, hogy Regina Campo szexuális szolgáltatásokat ajánlott pénzért, elvesztheti a nők szimpátiáját és végül szavazatukat is az ítélet meghozatalakor. Úgy gondolom, valószínűleg helyes volt a feltételezése; jómagam legalább ilyen szorgalommal munkálkodtam azon, hogy nők kerüljenek a listára. Mindketten felhasználtuk mind a húsz ellenvetésünket, és minden bizonnyal ez volt a fő oka annak, hogy három napig tartott az esküdtszék felállítása. Végül három nőt juttattam a táblára.

– Most az áldozat vallomását fogják hallani életstílusáról, melyet egyikünk sem helyeselne – tájékoztatta Minton az esküdteket. – Lényegében szexet árult azoknak a férfiaknak, akiket otthonába invitált. De emlékeztetni szeretném önöket, hogy a tárgyalás ebben az esetben nem arról szól, amit az áldozat tett a megélhetésért. Bárki lehet erőszakos bűncselekmény áldozata. Bárki. Nem számít, hogy miből él valaki, a törvény nem engedi, hogy megverjék, késsel fenyegessék vagy félelemben töltse az életét. Nem az számít, hogyan keresi a pénzt. Ugyanaz a védelem jár neki, mint mindannyiunknak.

Teljesen nyilvánvaló volt számomra, hogy Minton még használni sem akarja a prostitúció vagy prostituált szót, attól tartva, hogy ártana az ügynek. Felírtam ezt a szót a jegyzettömbömre, amit magammal kívántam vinni a pulpitusra, a beszédemhez. Azt terveztem, hogy bepótolom az ügyész mulasztását.

Minton átfogóan felvázolta a bizonyítékokat. Beszélt a késről, pengéjén a vádlott monogramjával. Beszélt a vérről a bal kezén. És figyelmeztette az esküdteket, ne dőljenek be a védelem próbálkozásának, amely a bizonyítékok félreértelmezésére vagy a tények ködösítésére irányul.

– Ez egy abszolút félreérthetetlen, egyszerű ügy – mondta befejezésül. – Adott egy férfi, aki megtámadott egy nőt az otthonában. Az volt a terve, hogy megerőszakolja, aztán megöli. Csak istennek köszönhető, hogy az áldozat itt lehet, és elmondhatja önöknek a történteket.

Ezzel megköszönte figyelmüket, és elfoglalta helyét az ügyészi asztalnál. Fullbright bíró az órájára nézett, aztán rám. Húsz perccel jártunk dél előtt, s valószínűleg azon morfondírozott, hogy szünetet tartson-e, vagy hagyja, hogy én is megtartsam a nyitóbeszédet. A tárgyalás során a bíró egyik fő feladata az esküdtszék irányítása. Az ő dolga, hogy az esküdteket kényeztesse és lekösse a figyelmüket. Erre gyakran a sok szünet – akár rövid, akár hosszú – a megoldás.

Már legalább tizenkét éve ismertem Connie Fullbrightot, jóval az-előttről, hogy bíró lett. Ügyész, egyben védőügyvéd is volt. Mindkét oldalt ismerte. Leszámítva, hogy túl gyorsan reagált a tárgyalóteremben rendszeresen fellobbanó adok-kapokra, jó és igazságos bíró volt – az ítélethozatalig. Az ember úgy ment be Fullbright tárgyalására, hogy tudta, azonos szinten áll a váddal. De ha az esküdtszék elítélte a vádlottat, fel kellett készülni a legrosszabbra. Fullbright az egyik legkeményebb ítélőbíró volt a megyében. Úgy tűnt, mintha az ügyvédet és az ügyfelét egyszerre büntetné meg, amiért az idejét vesztegette a tárgyalásra. Ha volt is valamennyi szabadság az ítélethozatali irányelvekben, ő mindig a maximumra törekedett, akár börtönről, akár próbaidőről volt szó. Ezzel beszédes gúnynevet vívott ki magának Van Nuys törvényszékének hivatásosai között. Fullhámmm bírónak csúfolták.

– Mr. Haller – szólalt meg végül. – Szándékában áll elhalasztani a beszédét?– Nem, bírónő, de azt hiszem, igen rövid leszek.– Nagyon jó – vágta rá. – Akkor meghallgatjuk, aztán pedig ebédelünk.Igazából nem tudtam, mennyi ideig tart majd a beszédem. Minton körülbelül negyven

percig beszélt, s úgy sejtettem, körülbelül nekem is ennyi időre lesz szükségem. Azért mondtam a bírónőnek, hogy gyors leszek, mert egyszerűen nem tetszett a gondolat, hogy az esküdtek a történteknek kizárólag a vád szerinti szemléltetésével mennek ebédelni, s csak azon rágódnak a hamburger meg a tonhalsaláta mellett.

Felálltam és odamentem a vád meg a védelem asztalai között elhelyezkedő pulpitushoz. A tárgyalóterem egyike volt a régi bírósági épület mostanság rendbe hozott helyiségeinek. A bírói pulpitus mindkét oldalán azonos esküdtszéki páholyok díszelegtek. Minden világos színű fából készült, még a bírói emelvény mögötti fal is. A bírói szobába vezető ajtót álcázta a fa erezete, így csaknem beleolvadt a falba. Az ajtógomb volt az egyetlen árulkodó jel.

Fullbright úgy irányította tárgyalásait, mint egy szövetségi bíró. Az ügyvédek nem közelíthették meg a tanúkat engedély nélkül, és soha nem mehettek az esküdtszék páholyának közelébe. Elvárás volt, hogy csak a pulpitusról beszéljenek.

A pulpituson állva most az esküdtszék tőlem jobbra helyezkedett el a páholyában, közelebb a vád asztalához, mint a védeleméhez. Ez jó volt nekem. Nem akartam, hogy közelről nézhessék Roulet-t. Azt akartam, hogy rejtélyes maradjon számukra.

– Tisztelt esküdtek, hölgyeim és uraim! – kezdtem. – A nevem Michael Haller, és Mr. Roulet-t képviselem ezen a tárgyaláson. Örömmel közlöm önökkel, hogy ez a tárgyalás nagy valószínűséggel rövid lesz. Csak néhány napjukat veszi majd igénybe. Hosszabb távon minden bizonnyal látni fogják, hogy tovább tartott kiválasztani önöket, mint bemutatni az ügy mindkét oldalát. Úgy tűnik, az ügyész, Mr. Minton, ma reggel azzal töltötte az idejét, hogy elmondja, mit gondol a bizonyítékok jelentéséről, és ki is valójában Mr. Roulet. Azt tanácsolnám önöknek, dőljenek hátra, alaposan vizsgálják meg a bizonyítékokat és hagyják, hogy a józan eszük döntse el, mindez mit jelent, és kicsoda igazából Mr. Roulet.

Esküdtről esküdtre járattam a szemem. A pulpitusra helyezett jegyzettömbömre ritkán pillantottam. Azt akartam, hogy azt higgyék, cseverészek velük, lyukat beszélek a hasukba.

– Általában szeretem későbbre halasztani a nyitóbeszédemet. Egy bűnügyi tárgyaláson a védelemnek mindig megvan az a választási lehetősége, hogy rögtön, a tárgyalás kezdetén megtarthassa a nyitóbeszédet, ahogy most Mr. Minton is tette a vád részéről, vagy pedig a védelem bizonyító eljárása előttre halassza. Én rendszerint a második eljárást választom. Kivárom, hogy közvetlenül a védelem bizonyítékainak és tanúinak felvonultatását

megelőzően adhassam elő. Ez az ügy azonban más. Más, mert a vádbeszéd egyben a védőbeszéd is lesz. Biztosan hallani fognak néhány tanút a védelem részéről, de ennek az ügynek a lényegét a vád bizonyítékai és tanúi adják, valamint az, hogy önök miképp döntenek a hallott információk alapján. Garantálom, hogy a Mr. Minton által éppen most felvázolt eseményeknek és bizonyítékoknak épp ellenkező értelme válik majd nyilvánvalóvá ebben a tárgyalóteremben. És amikor elérkezik a védőbeszéd előterjesztésének pillanata, minden bizonnyal szükség sem lesz rájuk.

Megfigyeltem, hogy a „számon tartó” buzgón írogat a jegyzetfüzetébe.– Azt hiszem, önök ezen a héten megállapítják majd, hogy ez az ügy egyetlen személy

cselekedeteire és motivációira vezethető vissza. Egy prostituáltéra, aki kiszemelt és célba vett egy szembeötlően jómódú férfit. A bizonyíték ezt fogja egyértelműen feltárni, s a vád a saját tanúival támasztja mindezt alá.

Minton felállt és tiltakozott, mondván tiltott területre tévedtem azzal, hogy megpróbálom az állam koronatanúját megalapozatlan vádakkal illetni. Nem volt törvényes alapja a tiltakozásnak. Pusztán amatőr próbálkozás volt, amivel az esküdtszéknek akart üzenni. A bíró félrehívott minket.

A bírói pulpitushoz sétáltunk, és a bírónő kikapcsolta a mikrofonját, hogy az esküdtszék ne hallja, mit suttog a félrehívás során. Mintonnal a bíró olyan gyors volt, mint egy bérgyilkos.

– Mr. Minton, tisztában vagyok vele, hogy ön új a bűnvádi eljárás terén, és úgy látom, menet közben kell megtanítanom néhány dologra. Soha többé ne merészeljen tiltakozni a nyitóbeszéd alatt az én tárgyalótermemben! Amit ön mond, az nem érv! Az sem érdekel, ha a védelem szerint akár a maga édesanyja a vádlott alibi tanúja, ön a nyitóbeszéd alatt nem tiltakozhat az én esküdtszékem előtt!

– De bíró.– Elég! Vissza!Visszagördítette székét a pulpitus közepére, és visszapöccintette a mikrofont. Minton és én

minden további szó nélkül visszatértünk a helyünkre.– Tiltakozás elutasítva – jelentette be a bírónő. – Folytassa, Mr. Haller, és hadd

emlékeztessem, azt ígérte, gyors lesz!– Köszönöm, bírónő. Még mindig ez a tervem.A jegyzeteimbe tekintettem, aztán visszanéztem az esküdtszékre. Tudva, hogy a bíró

Mintont csendre intette, elhatároztam, hogy fokozom a retorikai hatást, s a jegyzetektől eltérően egyből a befejező részre térek.

– Hölgyeim és uraim, tulajdonképpen arról fognak itt dönteni, hogy ki volt a valódi ragadozó ebben az ügyben. Mr. Roulet, a sikeres üzletember szeplőtelen előélettel, vagy egy prostituált, aki bevallottan pénzt fogad el a férfiaktól szexért cserébe. Hallanak majd egy tanúvallomást arról, hogy ennek az ügynek az állítólagos áldozata prostituáltként vett részt egy aktusban egy másik férfival, pillanatokkal azelőtt, hogy a feltételezett támadás megtörtént. És hallanak majd egy másik tanúvallomást, mely szerint az életveszélyes fenyegetés után pár nappal már ismét űzte az ipart, szexet árult pénzért.

Mintonra pillantottam, akit majd szétvetett a düh. A szemét lesütötte, maga elé bámult az asztalra, és lassan csóválta a fejét. Felnéztem a bíróra.

– Bírónő, utasítaná a vád képviselőjét, hogy tartózkodjon az esküdtszék előtti demonstrációtól? Én sem nem tiltakoztam, sem nem vontam el bármely más módon az esküdtszék figyelmét az ő nyitóbeszéde alatt.

– Mr. Minton – figyelmeztette a bíró. – Kérem, üljön nyugodtan, kísérje figyelemmel a védőt, ahogy ő is tette a maga beszéde során!

– Igen, bírónő – felelte Minton alázatosan.

Az esküdtszék már másodszor látta az ügyész felsülését, és még a nyitóbeszédeken se voltunk túl. Ezt jó jelnek vettem, s még jobban belelendültem. Visszanéztem az esküdtszékre, s láttam, hogy a „számon tartó” még mindig ír.

– Végül, a felperes tanúinak vallomásaiból összeáll egy tökéletesen elfogadható magyarázat az ügyben szereplő tárgyi bizonyítékok többségével kapcsolatban. A vérről és a késről beszélek, melyeket Mr. Minton említett. Akár külön-külön, akár összességében tekintve a vád álláspontja megalapozott kétséget ébreszt ügyfelem bűnösségét illetően. Leírhatja a jegyzetfüzetébe. Garantálom, arra fog kilyukadni, hogy ennek az ügynek csak egy megoldása lehet. Az, hogy Mr. Roulet nem található bűnösnek ezekben a vádakban. Köszönöm.

Ahogy visszaballagtam a helyemre, rákacsintottam Lorna Taylorra. Bólintott, mintha csak azt mondaná, jól csináltam. Aztán figyelmemet két alak vonta magára, akik két sorral mögötte ültek. Lankford és Sobel. Azután osontak be, hogy először felmértem a karzatot.

Leültem, nem törődtem ügyfelem helyeslést kifejező mozdulatával. Gondolataim a két glendale-i nyomozón jártak, azon tűnődve, mit keresnek a tárgyalóteremben. Engem figyelnek? Rám várnak?

A bíró elbocsátotta az esküdtszéket ebédelni. Mindenki felállt, amíg a „számon tartó” és kollégái kivonultak. Miután elmentek, Minton intett a bírónőnek, hogy beszélni szeretne vele. Meg akarta magyarázni, miért tiltakozott, ki akarta köszörülni a csorbát, de nem a nyílt színen. A bírónő elutasította.

– Éhes vagyok, Mr. Minton, különben is már túl vagyunk rajta. Menjen ebédelni!Elhagyta a bírói pulpitust. A tárgyalóterem, amely addig az ügyvédek hangját leszámítva

oly csendes volt, megtelt a karzaton ülők és a bírósági dolgozók fecsegésével. Jegyzettömbömet az aktatáskámba raktam.

– Igazán nagyszerű volt! – dicsért meg Roulet. – Azt hiszem, máris előbbre járunk a játszmában.

Gyilkos tekintetet villantottam rá.– Ez nem játszma.– Tudom. Csak úgy mondtam. Cecillel és anyámmal ebédelek. Szeretnénk, ha csatlakozna

hozzánk.Megráztam a fejem.– Védenem kell magát, Louis, de nem kell magával ebédelnem. Kivettem a csekkfüzetemet

az aktatáskámból, és ott hagytam.Megkerültem az asztalt, hogy az adminisztrációs pulthoz jussak, és kiállítsam a csekket az

ötszáz dollárról. A pénz nem fájt annyira, mint amennyire tudtam, hogy fájna a törvényszéki megrovás, amely bármely bíróság megsértését követi.

Amikor végeztem, megfordultam és észrevettem Lornát, aki az ajtónál mosolyogva várt rám. Azt terveztük, hogy együtt ebédelünk, aztán ő visszamegy, és tartja a frontot az irodában. Három nap múlva minden újra visszatér a megszokott kerékvágásába, és szükségem van ügyfelekre. Rajtam múlt, hogy a naptáram ne legyen üres.

– Úgy tűnik, jobb, ha ma én hívlak meg – szólalt meg.A csekkfüzetemet az aktatáskába hajítottam, a táskát becsuktam. Csatlakoztam Lornához a

kijáratnál.– Kedves tőled – válaszoltam.Áttolakodtam az ajtón, és ránéztem a padra, ahol néhány pillanattal ezelőtt Lankfordot és

Sobelt láttam. Immár hűlt helyük volt.

Huszonkilenc

A vád a délutáni ülésszakon kezdte el bemutatni az esetet, s Ted Minton stratégiáját nagyon gyorsan átláttam. Az első négy tanú egyike a 911-es sürgősségi központ operátora volt, aztán két járőr, akik Regina Campo hívására reagáltak, és a rohammentős, aki ellátta, mielőtt kórházba vitték. A vád stratégiáját látva, egyértelművé vált, hogy Minton makacsul ragaszkodni fog ahhoz, hogy Campót brutálisan megtámadták, és igenis ennek a bűnügynek az áldozata volt. Nem tűnt rossz stratégiának, az esetek többségében meg is lett volna az eredménye.

Az operátort arra használta, hogy megteremtse a megfelelő hangulatot ahhoz, hogy bemutathassa Campo segítségkérő sürgősségi hívását. A hívás kinyomtatott változatát kiosztotta az esküdteknek, hogy párhuzamosan olvashassák a sistergő hangfelvétellel. Tiltakoztam arra hivatkzova, hogy a nyomtatott szöveg is elég lenne, mert a hangfelvétel lejátszása előítéletet kelthet, de a bíró gyorsan elutasította, mielőtt Mintonnak még hárítania kellett volna. A felvételt lejátszották, Minton kétségkívül jól startolt. Az esküdtek gondolataikba merülve ültek, hallgatták Campo sikolyait és segítségért esdeklő hangját. Hitelesnek tűnt kétségbeesettsége és ijedtsége. Minton pontosan ezt akarta elérni, s az esküdtek minden bizonnyal megértették. Nem mertem a diszpécsernek keresztkérdéseket feltenni, mert tudtam, megadhatja a lehetőséget Mintonnak arra, hogy újra lejátssza a felvételt az utókérdezés során.

A két járőr következett. Eltérő tanúvallomást tettek, mert eltérő dolgokat csináltak, miután a 911-es sürgősségi hívásra megérkeztek a Tarzana apartmankomplexumhoz. Az egyik főként az áldozat mellett maradt, míg a másik felment a lakásba, és megbilincselte a férfit, akin Campo szomszédjai üldögéltek – vagyis Louis Ross Roulet-t.

Vivian Maxwell rendőrnő ziláltnak, sértettnek, rémültnek írta le Campót. Elmondta, hogy a nő állandóan kérdezgette, biztonságban van-e, elkapták-e a betolakodót. Még azután is, hogy megnyugtatták, ijedt és feldúlt maradt, egyszer még arra is megkérte a rendőrnőt, hogy vegye elő a fegyverét és tartsa készenlétben, hátha a támadó elszabadul. Amikor Minton végzett ezzel a tanúval, felálltam, hogy a tárgyalás során feltegyem első keresztkérdéseimet.

– Maxwell rendőrnő! – érdeklődtem. – Kérdezte-e bármikor is Ms. Campót, hogy mi történt vele?

– Igen, kérdeztem.– Mit kérdezett tőle pontosan?– Megkérdeztem, hogy mi történt, és ki tette vele ezt. Mármint, hogy ki bántotta.– Mit válaszolt önnek?– Azt, hogy egy férfi kopogtatott az ajtaján, s amikor ajtót nyitott, ököllel arcon vágta. Azt

állította, számos alkalommal megütötte, aztán egy kést rántott elő.– Úgy fogalmazott, hogy a támadó egy kést rántott elő, miután megütötte?– Igen. Feldúlt és sebzett volt akkor.– Értem. Elárulta önnek, hogy ki volt az a férfi?– Nem, azt mondta, hogy nem ismeri azt a férfit.– Kifejezetten rákérdezett arra, hogy ismeri-e azt a férfit?– Igen, de azt felelte, hogy nem.– Szóval csak úgy kinyitotta az ajtót éjjel tíz órakor egy vadidegennek?– Nem állította, hogy így volt.– De azt mondta önnek, hogy nem ismeri a támadót, igaz?– Igen. Így mondta szó szerint: „Nem tudom, ki ő.”– És ezt beleírta a jelentésébe?

– Igen, beleírtam.A járőr jelentését a védelem bizonyítékaként mutattam be, s Maxwell-lel felolvastattam

egy részét az esküdtszék előtt.„Az áldozat nem ismerte a férfit, aki tettleg bántalmazta őt, és nem tudta, miért támadták

meg” – olvasta saját jelentéséből.Maxwell társa, John Santos volt a következő, aki vallomást tett. Elmesélte az esküdteknek,

hogy Campo a lakásba irányította, ahol egy férfit talált a padlón a bejárathoz közel. A férfi félig eszméletlen volt, és Campo két szomszédja, Edward Turner és Ronald Atkins tartották a földön. Az egyik férfi lovaglóülésben a mellkasán, a másik pedig a lábán üldögélt.

Santos a férfit, akit a padlón tartottak, a vádlottal, Louis Ross Roulet-val azonosította. Elmondta, hogy véres volt a ruhája és a keze, valamint úgy tűnt, hogy Roulet agyrázkódást vagy valamiféle fejsérülést szenvedett, mert eleinte nem reagált az utasításokra. Santos megfordította, és összebilincselte a két kezét a háta mögött. Aztán a rendőr Roulet véres kezére tett egy műanyag bizonyítéktasakot, amelyet az övtáskájában hordott.

Santos tanúsította, hogy az egyik férfi, aki Roulet-t tartotta, egy összecsukható kést adott neki, amely nyitva volt, a nyelén és a pengéjén pedig vérfoltok látszottak. Santos elmondta az esküdteknek, hogy ezt a tárgyat is tasakba tette és beszolgáltatta Martin Booker nyomozónak, mihelyt az megérkezett a helyszínre.

A keresztkérdések során csak két dolgot kérdeztem Santostól.– Biztos úr, volt vér a vádlott jobb kezén?– Nem, nem volt vér a jobb kezén, különben arra is tasakot tettem volna.– Értem. Szóval vér csak a bal kezén volt, ezenkívül kapott egy véres nyelű kést. Tehát ön

szerint, ha a vádlott kezében lett volna az a kés, a bal kezében tartotta volna?Minton tiltakozott, mondván, hogy Santos csupán járőr, ez a kérdés meghaladja

szakértelmének határát. Vitattam: a kérdésre adandó válasz nem igényel szakértelmet, csupán józan gondolkodást. A bíró elutasította a tiltakozást. A törvényszéki írnok visszaolvasta a kérdést a tanúnak.

– Igen, a bal kezében tartotta volna – válaszolta Santos.Artur Metz, a rohammentős tanúvallomása következett. Beszélt az esküdteknek Campo

viselkedéséről, s a sérülések súlyosságáról, mivel a támadás után harminc percen belül ellátta. Megállapította, hogy legalább három komoly sérülést szenvedett el az arcán, továbbá egy kis szúrásos sérülést a nyakán is. Valamennyit felszíni, de fájdalmas sérülésként írta le. Egy ugyanolyan fényképnagyítást mutattak be állványon az esküdtszéknek Campo arcáról, mint amilyet én is láttam az üggyel töltött első napomon. Tiltakoztam, hogy a fénykép előítéletet kelt, mert a valódi méretnél nagyobb, de Fullbright bíró elutasított.

Később, amikor én következtem a keresztkérdésekkel, ugyanazt a képet használtam, amely ellen tiltakoztam.

– Amikor azt mondja nekünk, három behatás érte az arcot, mit ért „behatáson”? – kérdeztem.

– Valamivel megütötték. Vagy ököllel, vagy egy tompa tárggyal.– Szóval alapvetően valaki háromszor megütötte. A lézeres jelölő segítségével meg tudná

mutatni, kérem, ezen a fotón az esküdtszéknek, hogy hol történtek a behatások?Elővettem az ingzsebemből egy ilyen eszközt és feltartottam, hogy a bíró megnézhesse.

Megadta az engedélyt, hogy odavigyem Metznek. Ő aztán a lézersugár piros pontját Campo megviselt arcának fényképére irányította, és körberajzolt három területet, ahol szerinte az ütések érték. Bekarikázta a jobb szemét, a jobb arcát és egy területet, amely szájának és orrának jobb oldalát tartalmazta.

– Köszönöm – mondtam, s visszavéve tőle a lézert, visszatértem a pulpitusra. – Tehát, ha háromszor ütötték meg az arca jobb oldalán, a behatásoknak a támadó jobb oldaláról kellett volna érkezniük, igaz?

Minton tiltakozott, újra azt hangoztatva, hogy a kérdés meghaladja a tanú szakértelmének határát. Újra a józan észre hivatkoztam, s a bíró újra elutasította az ügyészt.

– Ha a támadó szemben állt vele, balról üti meg, hacsak nem visszakézből tette – válaszolta Metz. – Mert akkor jobbról ütött volna.

Bólintott, és elégedettnek tűnt magával. Nyilván azt gondolta, hogy a vádat segíti, de próbálkozása olyan képmutató volt, hogy valószínűleg éppen a védelmet támogatta.

– Azt akarja mondani, hogy Ms. Campót támadója háromszor ütötte meg visszakézből, és ilyen fokú sérülést okozott?

A bemutató állványon szereplő fényképre mutattam. Metz vállat vont, felismerve, hogy talán mégsem volt a vádnak olyan nagy segítségére.

– Bármi lehetséges – felelte.– Bármi lehetséges – ismételtem. – Nos, tud-e a bármi más lehetőséget kigondolni, ami

megmagyarázza ezeknek a sérüléseknek az okát, mást, mint közvetlen balkezes ütéseket?Metz újra vállat vont. Nem volt túlságosan meggyőző tanú, különösen a két zsarut és a

diszpécsert követve, akik nagyon precíz tanúvallomást tettek.– Mi lenne, ha Ms. Campo saját öklével ütötte volna meg az arcát? Nem használta volna a

jobb.Minton rögtön felpattant és tiltakozott.– Bírónő, ez felháborító! Azt feltételezni, hogy az áldozat tette ezt saját magával, nemcsak

ennek a bíróságnak a semmibevétele, hanem az összes erőszakos bűncselekmény áldozatainak sértegetése bárhol a világon. Mr. Haller lesüllyedt.

– A tanú azt mondta, bármi lehetséges – vitatkoztam, megpróbálva Mintont letaszítani a szónoki hordóról. – Megpróbálom megvizsgálni.. .

– Helyt adok – vetett véget Fullbright a vitának. – Mr. Haller, ne menjen el idáig, hacsak nem tud többet kihozni ebből, és csak kalandozik a variációk között!

– Igenis, bírónő – mondtam. – Nincs több kérdésem. Leültem, az esküdtekre pillantottam, s láttam az arckifejezésükön, hogy hibát követtem el. Egy biztos tényt bizonytalanná tettem, de a balkezes támadóról tett megállapítással szerzett pontot egyben el is vesztettem azzal a feltételezéssel, hogy az áldozat arcán lévő sérülések önkezűek. Az esküdtszékben lévő három nő különösen bosszúsnak látszott emiatt.

Mégis megpróbáltam a dolog pozitív oldalára fókuszálni. Jó volt tisztában lenni az esküdtek érzéseivel, mielőtt Campo kerül a tanúk padjára, és tőle is megkérdezem ugyanezt.

Roulet felém hajolt, és azt súgta:– Mi a fene volt ez?Válasz nélkül fordítottam hátat, s körbepillantottam a tárgyalóteremben. Csaknem üres

volt. Lankford és Sobel nem tértek vissza, és a riporterek is elmentek. Csak néhány szemlélődő lézengett. Nyugdíjasok, joghallgatók, saját tárgyalásuk kezdetéig lábukat lógató ügyvédek vegyes kollekciójának tűntek. Feltételeztem, hogy a bámészkodók egyike a DA iroda beépített embere volt. Lehet, hogy Ted Minton szólóban dolgozik, de én tudom, hogy főnökének megvan arra a módszere, hogy szemmel tartsa őt is és az ügyet is. Tudtam, hogy nemcsak az esküdtszék, hanem a tégla előtt is szerepelnem kell. A tárgyalás végére a kétségbeesés látszatát kell keltenem a második emeleten, amely aztán majd visszaköszön Minton munkájában. A fiatal ügyészt bele kell kényszerítenem egy elhamarkodott lépésbe.

A délután lassan haladt. Mintonnak még mindig sokat kellett tanulnia a távolságtartásról, és az esküdtszékkel való bánásmódról. Ez olyan tudás, amely csak törvényszéki tapasztalattal szerezhető meg. Szemem az esküdtszék páholyán tartottam – ahol az igazi bírák ültek –, így láthattam, hogy az esküdteken elhatalmasodik az unalom, ahogy a tanúk egymás után tették meg vallomásaikat, kitöltve az apró részleteket az ügyész március 6-i eseményeket időrendben bemutató előadásában. Néhány keresztkérdést tettem fel, s megpróbáltam ugyanazt az arckifejezést tükrözni, amit az esküdtszék páholyában láttam.

Minton nyilvánvalóan a második napra tartogatta legerősebb anyagát. A főnyomozót, Martin Booker detektívet tette aznapra, hogy a részleteket összegezze, valamint az áldozatot, Regina Campót, hogy mindent megértessen az esküdtszékkel. Ez kipróbált és bevált formula volt – befejezni izomból és emócióval –, s az esetek kilencven százalékában működött is, de ettől az első nap olyan lassan vánszorgott, mint egy gleccser.

A dolgok végül a nap utolsó tanújával pörögtek fel. Minton behozta Charles Talbot-t, azt a férfit, aki a Morgan’s-ben felszedte Regina Campót, s a nő lakására ment hatodikán este. Elhanyagolható volt, amit Talbot hozzá tudott fűzni a vád szempontjaihoz. Alapvetően azért lett beidézve, hogy tanúsítsa, Campo jó egészségnek örvendett és sértetlen volt, amikor otthagyta. Ez volt minden. A tárgyalást a teljes unalomba fulladástól az mentette meg, hogy Talbot jámbor istenhívősége ellenére igazi kettős életet élt, s az esküdtek mindig is imádják, ha betekintést nyerhetnek az élet sötétebb oldalán zajló dolgokba.

Talbot ötvenöt éves volt, festett haja nem tévesztett meg senkit. Tengerészmotívumot tetováltatott mindkét alkarjára. Húsz éve elvált, s egy nonstop élelmiszerboltot üzemeltetett Kwik-Kwik néven. Az üzlet kényelmes megélhetést biztosított, lakással a Warner Centerben, egy újabb Corvette-tel, s éjszakai élettel, melynek része volt a város profi szexmunkásainak gyakori lárogatása.

Minton mindezt már közvetlen vizsgálódása korai szakaszában megállapította. Szinte érezhetően megfagyott a levegő a tárgyalóteremben, amikor az esküdtek ráhangolódtak Talbot-ra. Aztán az ügyész gyorsan március 6. eseményeire terelte a szót, és Talbot elmesélte, hogyan jött össze Reggie Campóval a Morgan’s-ben, a Ventura sugárúton.

– Ismerte Ms. Campót azelőtt, mielőtt a bárban találkozott vele azon az estén?– Nem, nem ismertem.– Hogyhogy ott találkozott vele?– Csak felhívtam, hogy össze akarok jönni vele. Ő javasolta, hogy találkozzunk a

Morgan’s-ben. Ismertem a helyet, és beleegyeztem.– Hogyan hívta föl?– Telefonon.Jó néhány esküdt felnevetett.– Bocsánat. Értem, hogy telefonon hívta fel. Arra gondoltam, honnan tudta, miként érheti

el?– Láttam a hirdetését a weboldalon, tetszett, amit láttam, fogtam magam, felhívtam és

megbeszéltünk egy randit. Ilyen egyszerű. A telefonszáma rajta van a weboldalon a hirdetésén.

– És a Morgan’s-ben találkoztak?– Igen, ott szokott randevúzni, nekem legalábbis azt mondta. Így odamentem, ittunk egykét

pohárral, beszélgettünk, tetszettünk egymásnak, ennyi. Aztán vele mentem a lakására.– Amikor a lakására mentek, történt-e önök között szexuális kapcsolat?– Naná. Azért voltam ott.– És ön fizetett érte?– Négyszáz dolcsit. Megérte.Láttam, ahogy az egyik férfi esküdt elpirul. Tudtam, hogy tökéletesen szúrtam ki a múlt

heti válogatás során. Azért választottam őt, mert Bibliát olvasott, amíg a többi leendő esküdtet interjúvolták. Minton ezt nem vette észre, csak a jelöltekre figyelt, amint kifaggatták őket. De én láttam a Bibliát, ezért feltettem neki néhány kérdést, mikor ő következett. Minton elfogadta az esküdtszékbe, szintúgy én is. Úgy gondoltam, könnyű lesz a nem éppen erkölcsös foglalkozást űző áldozat ellen fordítani. Vörösödő arca ezt a sejtésemet erősítette meg.

– Hány órakor hagyta el a lakását? – kérdezte Minton.– Körülbelül öt perccel tíz előtt – válaszolta Talbot.– Mondta önnek, hogy vár egy másik partnert a lakásába?

– Nem, nem mondott erről semmit. Éppenséggel olyasfélén viselkedett, mintha végzett volna arra az éj szakára.

Felálltam és tiltakoztam.– Nem hiszem, hogy Mr. Talbot alkalmas arra, hogy értelmezze, mit gondolt és tervezett

Ms. Campo.– Tiltakozás elfogadva – hagyta helyben a bíró, mielőtt Minton felhozhatott volna valami

érvet.Az ügyész folytatta:– Mr. Talbot, le tudná írni, kérem, milyen állapotban volt Ms. Campo, amikor március

hatodikán kevéssel tíz előtt eltávozott tőle?– Teljesen kielégített állapotban.Hangos nevetés tört ki a tárgyalóteremben. Talbot büszkén ragyogott. Ránéztem a bibliás

emberre, akinek megfeszült az állkapcsa, úgy összeszorította a fogát.– Mr. Talbot – szólt Minton. – Én a fizikai állapotára gondoltam. Volt-e sérülése vagy

vérzett-e, amikor ön távozott?– Nem, jól volt. Rendben volt. Amikor otthagytam, egészséges volt, mint egy hamvas

barack, tudom, mert éppen akkor kóstoltam.Mosolygott, büszke volt a nyelvhasználatára. Ez alkalommal nem volt nevetés, de a

bírónak végül elege lett a kétértelműségekből. Megrótta Talbot-t, hogy tartsa meg magának a többi, nem szalonképes megjegyzését.

– Bocsánat, bírónő – szabadkozott.– Mr. Talbot – folytatta Minton. – Ms. Campo nem volt semmilyen módon sérült, amikor

otthagyta?– Dehogy. Sehogy se.– Nem vérzett?– Nem.– És ön nem ütötte meg vagy bántalmazta bármilyen módon fizikailag?– Nem, egyáltalán nem. Amit tettünk, megegyezésen alapult, és élvezetes volt. Fájdalom

nélküli.– Köszönöm, Mr. Talbot.Egy-két pillanatig a jegyzeteimet vizslattam, mielőtt felálltam. Némi szünetet akartam,

hogy világosan elkülönüljenek a közvetlen és a keresztkérdések.– Mr. Haller – sürgetett a bíró –, kíván keresztkérdéseket feltenni a tanúnak?Felálltam és a pulpitushoz mentem.– Igen bírónő, szeretnék.Letettem a jegyzettömbömet, és egyenesen Talbot-ra néztem. Vidáman mosolygott rám, de

tudtam, nem sokáig fog kedvelni.– Mr. Talbot, ön jobb- vagy balkezes?– Balkezes vagyok.– Balkezes – ismételtem. – És az nem igaz, hogy hatodikán éjszaka, mielőtt elhagyta

Regina Campo lakását, megkérte önt, hogy ököllel többször arcul vágja?Minton felállt.– Bírónő, nincs alapja az ilyesfajta feltételezésnek. Mr. Haller egyszerűen a zavarosban

próbál halászni, felháborító megállapításokat téve és kérdéseknek álcázva azokat.A bíró rám nézett, és várta, hogy reagáljak valahogy.– Bírónő, ez része a védelem teóriájának, ahogy a nyitóbeszédben felvázoltam.– Megengedem. Csak gyorsan tegye a dolgát, Mr. Haller! Felolvasták a kérdést Talbot-nak.

Ő erőltetetten mosolygott, és a fejét rázta.– Ez nem igaz. Soha életemben nem bántottam nőt.– Háromszor ököllel arcon vágta, ugye, Mr. Talbot?

– Nem, én nem! Ez hazugság!– Azt állította, soha nem bántott nőt életében.– Így igaz. Soha.– Ismer egy Shaquilla Barton nevű prostituáltat? Talbot-nak gondolkodnia kellett, mielőtt

válaszolt.– Nem ugrik be.– A weboldalon, ahol a szolgáltatásait reklámozza, a Shaquilla Bilincs nevet használja.

Most már beugrik, Mr. Talbot?– Ja, oké, azt hiszem.– Került-e vele valaha fizetett szexuális kapcsolatba?– Egy alkalommal, igen.– Ez mikor történt?– Legalább egy évvel ezelőtt. Lehet, hogy régebben.– És bántotta őt akkor?– Nem.– És ha bejönne ebbe a tárgyalóterembe, és azt mondaná, hogy bántotta őt, hogy bal kézzel

megütötte, akkor hazudna?– Átkozottul biztos, hogy hazudna. Kipróbáltam vele, de nem tetszett az a durva cucc. Én

szigorúan misszionárius pózban szeretem. Hozzá sem értem.– Hozzá sem ért?– Úgy értem, nem ütöttem meg vagy bántottam bárhogy is.– Köszönöm, Mr. Talbot.Leültem. Minton nem bajlódott további kérdésekkel, Talbot-t elbocsátották. Minton

közölte a bíróval, hogy már csak két bemutatásra váró tanúja maradt az ügyben, de tanúvallomásuk hosszú lesz. Fullbright bíró az órájára nézve berekesztette a tárgyalást aznapra.

Két tanú maradt. Tudtam, hogy Booker nyomozóról és Regina Campóról van szó. Úgy tűnt, Minton nem fogja felhasználni annak a fogházi besúgónak a vallomását, akit ő juttatott a PTI programba. Dwayne Corliss neve nem tűnt fel egyetlen, a vádhoz kapcsolódó tanúlistán vagy bármely más feltáró dokumentumon sem. Gondoltam, talán Minton rájött, hogy Raul Levin mit talált Corlissról, mielőtt meggyilkolták. Akárhogy is, biztosnak látszott, hogy a vád ejtette Corlisst. És ezen nekem változtatnom kellett.

Ahogy összegyűjtöttem a papírjaimat és dokumentumaimat az aktatáskámba, erőt is gyűjtöttem az elhatározáshoz, hogy Roulet-val beszéljek. Rápillantottam. Csak ült, arra várva, hogy elbocsássam.

– Na, mit gondol? – kérdeztem.– Úgy gondolom, nagyon jól csinálta. Többet ért el egy-két pillanatnyi elfogadható

kétségnél.Rákattintottam a zárat az aktatáskámra.– Ma csak elszórtam a magot. Holnap szárba szökken, szerdán pedig virágot bont. Még

semmit sem látott.Felálltam és levettem az aktatáskát az asztalról. A számítógépem és az ügy összes

dokumentuma nehézzé tette.– Viszlát holnap!Kimentem az ajtón. Cecil Dobbs és Mary Windsor az előcsarnokban, a tárgyalóterem

bejáratához közel várakoztak Roulet-ra. Ahogy kisétáltam, felém fordultak, hogy megszólítsanak, de én megállás nélkül mentem tovább.

– Viszlát holnap! – köszöntem.– Várjon egy percet, várjon egy percet! – szólt utánam Dobbs a hátam mögött.Visszafordultam.

– Kint rekedtünk – panaszolta, ahogy ő és Windsor hozzám léptek. – Mi újság odabenn?Vállat vontam.– Most éppen a vádé az ügy – válaszoltam. – Az egész, amit én csinálok, csak szövögetés

és fonogatás, próbálom oltalmazni Louist. Azt hiszem, a holnap lesz a mi napunk. És szerdán kiütjük őket. Mennem kell felkészülni.

Ahogy a lift felé vettem az irányt, láttam, hogy az ügy jó néhány esküdtje megelőzött, és már ott várakoznak, hogy lejussanak. A „számon tartó” is köztük volt. Bementem a lift melletti mosdóba, hogy ne kelljen hozzájuk csatlakoznom. A mosdókagylók közötti pultra tettem az aktatáskámat, megmostam az arcom és a kezem. Ahogy magamat néztem a tükörben, az ügy és minden azzal kapcsolatos dolog által kiváltott stressz nyomait kerestem. Elfogadhatóan józannak és nyugodtnak látszottam egy olyan profi védőhöz képest, aki mind az ügyfelével, mind a váddal egyszerre játszadozik.

A hideg víz jót tett, egészen felfrissültem már, amikorra kiértem a mosdóból, remélve, hogy az esküdtek már eltakarodtak.

Az esküdtek valóban eltakarodtak. De Lankford és Sobel a liftnél álldogáltak az előcsarnokban. Lankford egy halom összehajtogatott dokumentumot tartogatott az egyik kezében.

– Itt van végre – szólított meg Lankford. – Magát keressük.

Harminc

A dokumentum, amit Lankford a kezembe nyomott, házkutatási parancs volt, amely felhatalmazta a rendőrséget, hogy átkutassák az otthonomat, az irodámat és az autómat. Egy 656300081-52-es sorozatszámú, 22-es kaliberű Colt Woodsman pisztolyt kerestek. A felhatalmazás azt állította, hogy feltehetőleg ez a pisztoly volt a gyilkos fegyver az április 12-i Raul A. Levin-féle emberölésben. Lankford önelégült mosollyal az arcán nyújtotta át a parancsot. Próbáltam úgy tenni, mintha minden a legnagyobb rendben volna, mintha ez olyan dolog lenne, ami minden másnap megesik, péntekenként ráadásul kérszer is. De az igazság az, hogy a térdem majdnem összecsuklott.

– Hogyan szerezték ezt? – kérdeztem. Értelmetlen reakció volt egy váratlan eseményre.– Aláírták, lezárták, kézbesítették – mondta Lankford. – Nos, hol akarja kezdeni? Itt van az

autója, ugye? Az a Lincoln, amelyben úgy furikázzák körbe, mint valami luxuskurvát.Leellenőriztem a bíró aláírását az utolsó oldalon, s láttam, hogy egy glendale-i

helyhatósági bíróság bírája, akiről még sohasem hallottam. Helybélihez fordultak, aki valószínűleg tudta, hogy szüksége lesz a rendőrség támogatására, ha jön a választási időszak. Kezdtem magamhoz térni a megrázkódtatásból. Lehet, hogy a házkutatás csak a kezdet.

– Ez ostobaság – mondtam. – Nincs meg hozzá a PC. Érvényteleníthetném akár tíz perc alatt.

– Fullbright bírónő szerint teljesen rendben van – vágott vissza Lankford.– Fullbright? Mi dolga van neki ezzel?– Nos, tudtuk, hogy maga tárgyaláson van, ezért úgy kalkuláltunk, hogy meg kellene

kérdeznünk őt is, rendben van-e, ha paranccsal jövünk maga ellen. Tudja, senki sem szeretne egy hozzá hasonló kaliberű nőt felbőszíteni. Azt mondta, részéről rendben, ha vége a tárgyalásnak – és nem kezdte el azt hadoválni, hogy ez ostobaság.

Az ebédszünetben kellett Fullbrighttal beszélniük, rögtön azután, hogy a tárgyalóteremben láttam őket. Úgy véltem, Sobel ötlete volt, hogy először a bíróval egyeztessenek. Egy olyan fazon, mint Lankford, azt élvezte volna, ha kirángat a bíróságról, félbeszakítva a tárgyalást.

Gyorsan kellett gondolkodnom. Sobelre néztem, a kettő közül a szimpatikusabbra.– Egy háromnapos tárgyalás kellős közepén vagyok – mondtam. – Van bármi mód arra,

hogy elhalasszuk ezt csütörtökig?– Kurvára nincs – válaszolta Lankford a társát megelőzve. – Nem tűnhet el addig előlünk,

amíg végre nem hajtjuk a házkutatást. Nem fogunk időt adni arra, hogy eltüntesse a revolvert. Nos, hol az autója, ügyvéd úr?

Ellenőriztem a parancs jóváhagyását. Nagyon körültekintőnek kellett lennem, és szerencsém volt. Egy kaliforniai NT GLTY rendszámtáblájú Lincoln átkutatására szólt. Rájöttem, hogy valakinek aznap kellett leírnia a rendszámot, amikor áthívtak Raul Levin házához a Dodgers-mérkőzésről. Mert az volt a régi Lincoln, amelyiket aznap vezettem.

– Otthon van. Amióta a tárgyalás tart, nem alkalmazom a sofőrt. Egy kliensem hozott be ma reggel, s éppen vele készültem vissza. Valószínűleg lent vár.

Hazudtam. A Lincoln, amelyet vezettem, a bíróság épületének parkológarázsában állt. De nem hagyhattam a zsarukat benne kutakodni, mert volt egy revolver a hátsó ülés kartámlájának rekeszében. Nem az a fegyver volt, amit kerestek, de azt helyettesítette. Miután Raul Levint megölték, és megtaláltam a pisztolydobozomat üresen, megkértem Earl Briggst, hogy szerezzen be nekem egy másik pisztolyt önvédelmi célra. Tudtam, hogy Earllel nem lesz tíznapos várakozási időszak. De nem ismertem a fegyver történetét, sem a regisztrációját, és nem a glendale-i kapitányságon keresztül akartam informálódni.

De szerencsém volt, mert a Lincoln, benne a fegyverrel, nem az volt, amelyikre a parancs szólt. Az a garázsomban állt, otthon. Arra várt, hogy megérkezzen a vevő a limuzinszervizből, és szemügyre vegye. Ez a Lincoln lesz az, amit átkutatnak.

Lankford kiragadta a parancsot a kezemből és a belső kabátzsebébe süllyesztette.– Ne aggódjon a fuvar miatt! – szólt Lankford. – Majd mi elvisszük. Gyerünk!Lefelé az úton, kifelé a törvényszéki épületből nem futottunk bele Roulet-ba, sem a

sleppjébe. Hamarosan egy Grand Marquis hátuljában utaztam, s közben azon elmélkedtem, hogy jó döntést hoztam, amikor a Lincolnt választottam. Több hely van benne, és simábban halad.

Lankford vezetett, én pedig mögötte ültem. Az ablakok fel voltak tekerve, s hallottam, ahogy rágózik.

– Hadd lássam újra a parancsot! – kértem. Lankford meg sem mozdult.– Addig nem engedem be magukat a házamba, amíg alaposan át nem tanulmányozhatom a

parancsot. Megtehetném az úton odafelé, ezzel időt takarítanék meg maguknak. Vagy.Lankford benyúlt a kabátzsebébe, és kihúzta a parancsot. A válla fölött hátraadta. Tudtam,

miért hezitál. A zsaruknak általában ki kell fejteniük a parancsban az egész nyomozási folyamatot azért, hogy meggyőzzék a bírót a feltételezhető motivációról. Ezért nem szeretik, ha a célszemély olvassa, mert így rossz üzletet csinálnak.

Kinéztem az ablakon, ahogy elhaladtunk az autók sora mellett a Van Nuys sugárúton. Egy új Town Car modellt láttam emelvényre állítva a Lincoln-kereskedés előtt. Visszafordítottam a tekintetemet a parancsra, kinyitottam az összefoglaló résznél, és olvasni kezdtem.

Lankford és Sobel elég jól indították a munkát. Ezt el kellett ismernem. Egyikőjük próbát tett – gondolom, Sobel volt –, és beírta a nevem az állam automata lőfegyvernyilvántartó rendszerébe, ahol megütötte a főnyereményt. Az ALNY számítógépe elárulta, hogy az én birtokomban van egy ugyanolyan gyártmányú és típusú pisztoly, mint amilyen a gyilkos fegyver.

Sima feltételezés volt, de még nem elég, hogy gyanúba keverjen. A Colt több mint hatvan évig gyártotta a Woodsmant. Ez azt jelenti, hogy akár egymillió darab is lehet belőlük odakint, egymillió gyanúsítottal, vagyis a tulajdonosaikkal együtt.

A füst már felszállt. Azonban még határozottabban kellett a botot dörzsölniük ahhoz, hogy fellobbanjon a hőn áhított tűz. A kérelem összefoglalása azt állította, hogy eltitkoltam a nyomozók elől a tényt, miszerint rendelkezem a kérdéses fegyverrel. Azt is állította, hogy alibit fabrikáltam magamnak, amikor először kikérdeztek Levin haláláról, aztán megpróbáltam félrevezetni a detektívcket azzal, hogy hamisan egy drogkereskedőhöz, Hector Arrande Moyához irányítottam őket.

Bár az indíték nem feltétlenül szükséges kelléke a házkutatási parancs megszerzésének, az összegzés utalást is tett rá, azt állítva, hogy az áldozat – Raul Levin – nyomozási megbízásokat csikart ki tőlem, én pedig megtagadtam, hogy kifizessem, miután ezeket telj esítette.

Ilyen gyalázatos kijelentéseken túl az alibigyártás volt a fő indok az alapos gyanúra. A beszámoló állította, hogy azt mondtam a detektíveknek, otthon tartózkodtam a gyilkosság időpontjában. De üzenetet hagytak a telefonomon a halál feltételezett beálltakor, így ez azt a látszatot keltette, hogy nem voltam otthon, ez megdöntötte az alibimet, ugyanakkor hazugnak tüntetett fel.

Lassan és kétszer is végigolvastam a beszámolót, de a dühöm nem csitult. A parancsot a mellettem lévő ülésre hajítottam.

– Bizonyos tekintetben igazán kár, hogy nem én vagyok a gyilkos – szólaltam meg.– Hát persze. De miért is? – kérdezett vissza Lankford.– Mert ez a parancs egy rakás szar, és ezt maguk mindketten tudják! Nem állja meg a

helyét. Mondtam maguknak, hogy az az üzenet akkor érkezett, amikor már felvettem a

telefont, ez ellenőrizhető és bizonyítható, de maguk túlságosan lusták voltak vagy nem akarták ellenőrizni, mert az kissé megnehezítette volna a parancs beszerzését! Még a zsebükben lévő glendale-i bírótól is. Hazudtak mulasztásból és utasításra. Ez egy rosszhiszemű parancs!

Mivel Lankford mögött ültem, jobban ráláttam Sobelre. Miközben beszéltem, a kétely jeleit kerestem rajta.

– És a feltételezés, hogy Raul üzleti kapcsolatba kényszerített, én meg nem fizettem, kész röhej! Mivel zsarolt volna? Miért ne fizettem volna neki? Minden egyes számláért fizettem neki. Ember, én mondom, ha így dolgoznak minden ügyükön, irodát kell nyitnom Glendale-ben. Fel fogom dugni ezt a parancsot, egyenesen a rendőrfőnökük seggébe!

– Hazudott a fegyverről – hajtogatta Lankford –, és tartozott Levinnek pénzzel. Itt van a könyvelésében. Négyezer dolcsival.

– Nem hazudtam semmiről. Nem kérdezték egyszer sem, hogy van-e fegyverem.– Hazudott hanyagságból. Visszaszállt magára.– Baromság!– Négyezer.– Ja, a négyezer. Megöltem, mert nem akartam kifizetni neki négy lepedőt – mondtam az

összes szarkazmussal, amit csak össze tudtam szedni. – Ezzel elkaptak, nyomozó! Ez ám az indíték! De feltételezem, az sohasem jutott eszükbe, hogy megnézzék, egyáltalán kiszámlázta-e már nekem a négy lepedőt, vagy ellenőrizzék, hogy nem fizettem-e ki neki éppen egy hatezres számlát egy héttel azelőtt, hogy megölték.

Lankford tántoríthatatlan volt. De láttam, hogy Sobel arcán lassan kétség jelenik meg.– Nem számít, mikor és mennyit fizetett neki – erősködött Lankford. – Egy zsaroló soha

nem elégszik meg. Soha nem hagyja abba a fizetést, amíg el nem ér egy pontra, ahonnan már nincs visszaút. Erről szól az egész. Arról a pontról, ahonnan nincs visszaút.

Megráztam a fejem.– No és mit tudott meg rólam, konkrétan mi késztethetett arra, hogy munkát adjak neki és

fizessek, amíg eljutottam arra a pontra, ahonnan már nincs visszaút?Lankford és Sobel összenézett. Lankford bólintott. Sobel lenyúlt a padlóra egy

aktatáskáért, s elővett egy dossziét. Átadta nekem az ülés fölött.– Nézze csak meg – szólt hátra Lankford. – Erről megfeledkezett, amikor átkutatta a

lakását. A tálaló fiókjába rejtette.Kinyitottam a dossziét. Jó néhány nyolcszor tízes színes fotót találtam benne. Mindet

messziről készítették, s rajta voltam én is mindegyiken. A fotós napokig követte a Lincolnomat mérföldeken át. Mindegyik kép egy-egy kiragadott pillanat volt az életemből. A fényképek engem ábrázoltak különböző emberekkel, akikben könnyen felismertem a klienseimet. Prostituáltakat, utcai árusokat, valamint az Országúti Angyalokat. A fotókat azért lehet gyanúsnak tekinteni, mert az eseményeknek csak egy töredékét mutatták. Egy férfi prostituált éppen kiszáll a Lincoln hátsó üléséről. Teddy Vogel épp egy vastag köteg pénzt ad nekem a hátsó ablakon át. Becsuktam a dossziét, és visszalöktem az ülés fölött.

– Maguk ugratnak, ugye? Azt mondják, hogy Raul ezzel jött hozzám? Ezzel kényszerített? Ezek az ügyfeleim. Ez most vicc, vagy csak kimaradtam valamiből?

– A kaliforniai ügyvédi kamara nem biztos, hogy viccnek veszi – mondta Lankford. – Úgy hallottuk, hogy rezeg a léce a kamaránál. Levin tudta ezt. Ezen dolgozott.

Ismét megráztam a fejem.– Hihetetlen – szögeztem le.Tudtam, nem szabad tovább beszélnem. Mindent rosszul csináltam ezekkel az emberekkel.

Tudtam, csak be kell fognom a pofám, s át kell vészelnem. De csaknem ellenállhatatlan vágyat éreztem, hogy meggyőzzem őket. Kezdtem megérteni, hogy miért oldódik meg olyan sok ügy a rendőrőrsök kihallgató szobáiban. Az emberek egyszerűen nem tudják befogni.

Megpróbáltam elhelyezni a fényképeket, amik a dossziéban voltak. Vogel a köteg pénzt a parkolóban adta nekem a Saints’ sztriptízbár előtt, a Sepulvedán. Harold Casey tárgyalása után történt, és Vogel éppen a fellebbezés benyújtásáért fizetett. A prostituáltat Terry Jonesnak hívták, strichelésért emeltek ellene vádat, s én képviseltem április első hetében. Muszáj volt megkeresnem a Santa Monica sugárúton, ott ténfergett éjszaka a meghallgatás előtt, s biztosra kellett mennem, hogy meg fog jelenni.

Világossá vált, hogy az összes fotót a Roulet-ügy meghallgatásának reggele és Raul Levin meggyilkolásának napja között készítették. A gyilkos hagyta a bűntett helyszínén – az egész Roulet tervének része, hogy gyanúba keverjen, és irányítani tudjon. A rendőrségnek meglesz mindene, amire szüksége van, hogy Levin meggyilkolását a nyakamba varrják – kivéve a gyilkos fegyvert. Amíg Roulet-nál van a revolver, addig a kezében vagyok.

El kellett ismernem a tervének leleményességét, ugyanakkor a kétségbeesés rémületével töltött el. Megpróbáltam leengedni az ablakot, de a gomb nem működött. Megkértem Sobelt, hogy nyissa ki az ablakot, és ő megtette. Friss levegő tódult be az autóba.

Rövid idő után Lankford rám nézett a visszapillantó tükörből, és megpróbálta újra felvenni a beszélgetés fonalát.

– Végigfuttattuk annak a Woodsmannak a históriáját – vágott bele. – Ugye tudja, hogy régen kié volt?

– Mickey Cohené – válaszoltam tényszerűen, miközben bámultam ki az ablakon a Laurel-kanyon meredek domboldalaira.

– Hogy került magához Mickey Cohen fegyvere? Anélkül válaszoltam, hogy elfordultam volna az ablaktól.

– Apám ügyvéd volt. Mickey Cohen pedig az ügyfele. Lankford füttyentett. Cohen az egyik leghíresebb gengszter volt, aki valaha is otthonának tekintette Los Angelest. Azokban az időkben a gengszterek a filmsztárokkal versengtek a pletykarovatok főcímeiért.

– És hogyan? Csak úgy adott az öregének egy revolvert?– Cohent lövöldözéssel vádolták, és apám védte. Önvédelemre hivatkozott. Volt egy

tárgyalás, és apám elért egy nem bűnös ítéletet. Akkor visszaadták a fegyvert, Cohen az apámnak ajándékozta. Egyfajta emlék, úgy is mondhatnánk.

– Az örege eltűnődött azon valaha, hogy Mick hány embert csinált ki vele?– Nem tudom. Az apámat sem ismertem igazán.– És Cohen? Találkozott vele valaha?– Az apám még azelőtt képviselte, mielőtt én megszülettem. A pisztoly a végrendelete

nyomán került hozzám. Nem tudom, miért engem választott ki erre. Csak ötéves voltam, amikor meghalt.

– És maga felnőtt, hogy ügyvéd legyen, mint a drága jó öreg, s jó ügyvédként nyilvántartásba vetette.

– Gondoltam, ha valaha is ellopják vagy valami, képes legyek visszaszerezni. Itt forduljon el a Fareholmra.

Lankford úgy tett, ahogy mondtam, s elkezdtünk felkapaszkodni a dombon az otthonom felé. Aztán közöltem velük a rossz hírt.

– Köszönöm a fuvart – gúnyolódtam. – Maguk hapsikáim, végigkutathatják a házamat, az irodámat és az autómat, addig, amíg akarják, de mondtam maguknak, hogy csak az idejüket vesztegetik. Nemcsak azért, mert nem én vagyok a maguk embere, hanem mert a fegyvert se fogják megtalálni.

Láttam, hogy Lankford felkapta a fejét és újra rám nézett a visszapillantó tükörben.– Miért, ügyvéd úr? Már megszabadult tőle?– Mert a pisztolyt ellopták a házamból, és fogalmam sincs, hol van.Lankford nevetni kezdett. Vidámság villant a szemében.– Hahaha, ellopták! Milyen érdekes! Mikor történt?

– Nehéz megmondani. Évek óta rá se néztem. – Jelentette a rendőrségen, vagy bejelentette a biztosítónál?

– Nem.– Szóval jön valaki, ellopja a maga Mickey Cohentől származó revolverét, és maga nem

jelenti be. Fura ezt hallani éppen azután, hogy elregélte nekünk, azért regisztráltatta, nehogy ez megtörténhessen. Mint ügyvéd meg minden, nem hangzik ez egy kicsit túl hülyén a maga számára?

– Nem, mert tudom, ki lopta el. Az egyik ügyfelem. Közölte velem, hogy elvitte, és ha feljelentem, megsértem a titoktartás elvét, mert az én rendőrségi feljelentésem a letartóztatásához vezet. Egyfajta huszonkettes csapdája, nyomozó.

Sobel megfordult, s visszanézett rám. Azt hiszem, azt gondolta, a magyarázatot ebben a pillanatban találtam ki, és igaza is volt.

– Ez szakmai zsargonnak hangzik és szarság, Haller – közölte velem Lankford.– De ez az igazság. Itt vagyunk. Csak álljanak meg a garázs előtt! Lankford az autóval a

garázsom előtti részre hajtott, s leállította a motort. Hátrafordult, hogy rám nézzen, mielőtt kiszáll.

– Melyik ügyfél lopta el a pisztolyt?– Mondtam, hogy nem árulhatom el.– Hát, most éppen Roulet az egyetlen ügyfele, ugye?– Sok ügyfelem van. De mondtam, hogy nem árulhatom el.– Talán végig kellene futtatnunk az adatokat a bokabilincséről, akkor meglátnánk, hogy

járt-e magánál mostanság.– Csináljanak, amit akarnak. Éppenséggel volt itt. Megbeszélésünk volt egyszer. Itt, az

irodámban.– Lehet, hogy akkor vitte el.– Én nem állítom, hogy ő vitte el, nyomozó.– Nos, a bilincs egyébként is felmentést ad a Levin-ügyben Roulet-nak. Ellenőriztük a

GPS-t. Így szerintem csak maga marad, ügyvéd úr.– Csak az marad, hogy az idejüket vesztegetik.Hirtelen rájöttem valamire Roulet bokabilincsével kapcsolatban, de megpróbáltam nem

mutatni. Talán a megoldás kulcsa a Houdini-trükkjéhez. Valami, amit később ellenőriznem kell.

– Csak nem itt fogunk üldögélni?Lankford visszafordult, aztán kiszállt. Kinyitotta az ajtómat, mert a belső kilincs le volt

zárva, hogy gyanúsítottakat és őrizeteseket tudjanak szállítani. A két nyomozóra néztem.– Akarják, hogy megmutassam a fegyverdobozt? Talán, ha látják, hogy üres, egyszerűen

elmehetnek, és időt takaríthatnak meg mindannyiunknak.– Nem egészen, ügyvéd úr – tiltakozott Lankford. – Átkutatunk mindent. Én az autót

nézem meg, Sobel nyomozó a házban kezd.Megráztam a fejem.– Nem egészen, nyomozó. Ez így nem működik. Nem bízom meg magukban. A parancsuk

hamis, így ami engem illet, maguk is hamisak. Együtt maradnak, hogy mindkettőjüket lássam, vagy várunk addig, amíg szerzek egy másik megfigyelőt. Az ügyintézőm itt lehet tíz percen belül. Felhozhatom ide, hogy figyeljen. Őt is megkérdezhetik a telefonhívásról azon a reggelen, amikor Raul Levint meggyilkolták.

Lankford arca elsötétült az inzultustól és a dühtől. Úgy tűnt, alig tudja magát visszafogni. Elhatároztam, hogy tovább feszítem a húrt. Elővettem és kinyitottam a mobiltelefonomat.

– Rögtön fel is hívom a bírójukat, és meglátom, hogy.– Rendben – egyezett bele Lankford. – A kocsival kezdünk. Együtt. Aztán haladunk befelé

a házba.

Becsuktam a telefont és visszatettem a zsebembe.– Rendben.Odasétáltam a riasztó garázsfalon lévő kapcsolójához. Beütöttem a kódot, s a garázsajtó

emelkedni kezdett. Megmutattam a kék-fekete Lincolnt, amely a vizsgálódásra várt. A rendszámtábláján az állt, hogy NT GLTY. Lankford megnézte, s a fejét csóválta.

– Igen, rendben.Belépett a garázsba, de az arca még mindig haragos volt. Úgy döntöttem, egy kicsit

enyhítem a feszültséget.– Hé, nyomozó! – szóltam oda neki. – Mi a különbség a törpeharcsa és a védőügyvéd

között?Nem válaszolt. Mérgesen a Lincolnom rendszámtáblájára meredt.– Az egyik zavarosban tanyázó szarevő, a másik meg egy hal.Az arca egy pillanatig fagyos maradt, aztán mosoly jelent meg rajta, és hosszú, nehézkes

nevetésben tört ki. Sobel lépett be a garázsba. Ő nem hallotta a viccet.– Mi az? – kérdezte.– Később elmondom – válaszolta Lankford.

Harmincegy

Fél óráig tartott, amíg átkutatták a Lincolnt, aztán bementek a házba, ahol az irodával kezdték. Egész idő alatt figyeltem őket, és csak akkor szólaltam meg, amikor magyarázattal szolgáltam valamire, ami megállította a keresést. Nem sokat beszéltek egymással, mégis egyre nyilvánvalóbbá vált, hogy ők ketten nem értenek egyet abban, amerre Lankford vitte a nyomozás irányát.

Eközben Lankfordot keresték a mobilján. Kiment a bejárati ajtó elé a tornácra, hogy zavartalanul beszélhessen. A redőny fel volt húzva, s ha az előszobában álltam, és az egyik irányba néztem, őt láttam ott kinn, a másik irányban meg Sobelt az irodámban.

– Maga nem annyira örül ennek, ugye? – kérdeztem Sobeltől, amikor meggyőződtem róla, hogy társa nem hallj a...

– Nem számít, hogy én mit érzek. Tesszük a dolgunkat, ez minden.– A társa mindig ilyen, vagy csak az ügyvédekkel?– Ötvenezer dollárt költött egy ügyvédre tavaly, amikor próbálta megszerezni a

felügyeletet a gyerekei felett. Nem kapta meg. Azelőtt meg elvesztettünk egy nagy gyilkossági ügyet eljárási hibára hivatkozva.

Bólintottam.– És ő az ügyvédet hibáztatta. De ki szegte meg a szabályt? Nem válaszolt, de a hallgatása

megerősített abban, hogy Lankford volt az, aki elkövette a technikai ballépést.– Összeállt a kép – mondtam.Újra ránéztem a verandán ácsorgó Lankfordra. Türelmetlenül gesztikulált, mintha egy

idiótának próbálna valamit elmagyarázni. Biztos a felügyeletet intéző ügyvédje volt. Elhatároztam, hogy témát váltok.

– Nem jutott még eszébe, hogy manipulálták önöket az ügy során?– Miről beszél?– Az irodába rejtett fényképek, a töltényhüvely a padlórésben. Meglehetősen egyszerű

megoldások, nem gondolja?– Miről beszél?– Nem beszélek semmiről. Kérdéseket teszek fel, amelyek a társát, úgy tűnik, nem nagyon

érdeklik.Lankfordra néztem. Számokat nyomogatott a mobilján, s újra telefonált. Megfordultam, és

az iroda nyitott ajtajához léptem. Sobel éppen a fiókban lévő akták mögött keresgélt. Nem talált fegyvert, hát becsukta a fiókot, és az íróasztalhoz lépett. Halkan szóltam hozzá.

– Mi van Raul nekem küldött üzenetével? – kérdeztem. – És Jesus Menendez megtalált büntetőcédulájával, mit gondol, mit akart ezzel?

– Erre még nem jöttünk rá.– Elég baj. Azt hiszem, ez fontos.– Minden fontos mindaddig, amíg nem válik lényegtelenné. Bólintottam, bár nem egészen

értettem, mit akar mondani.– Tudja, az ügy, amin dolgozom, meglehetősen érdekes. Vissza kéne jönnie és megnéznie.

Lehet, hogy okulna belőle.Rám nézett az íróasztaltól. Egy pillanatra összenéztünk. Aztán gyanakodva méregetett,

mintha azt próbálná megítélni, vajon egy feltételezett gyilkossági gyanúsított éppenséggel rátámad-e.

– Komolyan mondja?– Igen, miért ne?– Nos, egyrészt mert nehezen juthat el a bíróságra, ha előzetesben van.

– Hé, ha nincs fegyver, nincs ügy. Azért vannak itt, igaz?Nem válaszolt.– Amellett ez a társának az ügye. Nem ért egyet vele ebben a dologban. Ezt kijelenthetem.– Tipikus ügyvéd. Azt hiszi, ismeri az összes nézőpontot.– Nem, én nem tartozom közéjük. Én arra jövök rá, hogy nem ismerem egyiket sem.Témát váltott.– Ez a maga lánya? – A bekeretezett fényképre mutatott az íróasztalon.– Igen, Hayley.– Szép alliteráció. Hayley Haller. Az üstökösről nevezték el?– Valahogy úgy. Máshogyan betűzve. A volt feleségem találta ki.Ekkor bejött Lankford, és lelkesen ecsetelni kezdte Sobelnek a telefonhívást, amit

folytatott. Az egyik felettese hívta, hogy visszakerültek a pixisbe, így ők kapják a következő glendale-i gyilkossági ügyet is, függetlenül attól, hogy a Levin-ügy még aktuális-e vagy sem. Arról a hívásról, amit ő kezdeményezett, semmit nem mondott.

Sobel közölte vele, hogy befejezte az iroda átkutatását. Nincs fegyver.– Megmondtam maguknak, hogy nincs itt – szóltam közbe. – Csak az idejüket pazarolják.

És az enyémet. Holnap tárgyalásom lesz, és készülnöm kell.– Legyen a hálószoba a következő! – adta ki az utasítást Lankford, figyelmen kívül hagyva

a tiltakozásomat.Kihátráltam az előszobába, hogy helyet adjak nekik, és átmehessenek a másik szobába.

Végigsétáltak az ágy két oldalán az iker éjjeliszekrényekhez. Lankford kinyitotta a maga szekrényének legfelső fiókját, és kiemelt egy CD-t.

– Rekviem Lil’ Démonért – olvasta. – Maga rohadtul szórakozik velem.Nem válaszoltam. Sobel gyorsan kinyitotta a maga szekrényének két fiókját, de egy

csomag óvszert kivéve üresen találta azokat. Elnéztem a másik irányba.– Én megnézem a gardróbot – jelentette ki Lankford, miután végzett az éjjeliszekrénnyel.

A rendőri házkutatás tipikus sémájának megfelelően nyitva hagyta őket. Besétált a gardróbba, hamarosan onnan beszélt kifelé.

– Megvagyunk. – Kilépett a helyiségből. Kezében a fa revolverdobozt tartotta.– Pompás! – örvendeztem. – Talált egy üres revolverdobozt. Maga tuti nyomozó.

Lankford megrázta a dobozt a kezében, mielőtt letette az ágyra. Vagy ő szórakozott velem, vagy a doboznak volt komoly súlya. A nyakamon végigfutott egy kis remegés, ahogy tudatosult bennem, hogy Roulet könnyedén visszalopakodhatott a házamba, hogy visszategye a fegyvert. Tökéletes rejtekhely lett volna. Az utolsó hely, ahol újra keresném, miután eldöntöttem, hogy a pisztoly végérvényesen eltűnt. Emlékszem a furcsa mosolyra Roulet arcán, amikor azt mondtam neki, hogy vissza akarom kapni a revolveremet. Azért mosolygott, mert már visszaadta a fegyvert?

Lankford kipattintotta a doboz zárját, és felnyitotta a fedelet. Félrehúzta az olajos kendőt. A parafa tok, amely egykor Mickey Cohen pisztolyát tartotta, még mindig üres volt. Olyan hangosan engedtem ki a levegőt, hogy majdnem sóhajnak tűnt.

– Na, mit mondtam maguknak? – vágtam rá gyorsan, hogy leplezzem.– No, persze, mit mondott nekünk – gúnyolódott Lankford. – Heidi, van egy tasakod?

Elvisszük a dobozt.Sobelre néztem. Nekem nem tűnt Heidinek. Azon filóztam, ez egyfajta kollégák közti

becenév-e. Vagy ez lehetett az oka, hogy nem tüntette fel a keresztnevét a névjegykártyáján? Bár nem csengett elég keményen egy gyilkossági nyomozóhoz.

– Az autóban van – válaszolta.– Hozd be! – kérte Lankford.– Elvisznek egy üres fegyverdobozt? – kérdeztem. – Mire jó ez maguknak?

– Minden a bizonyítéklánc része, ügyvéd úr. Tudnia kellene. Amellett hasznos lehet, mivel úgy érzem, soha nem fogjuk megtalálni a revolvert.

Megráztam a fejem.– Az álmaiban hasznos. A doboz semmit sem bizonyít.– Bizonyíték arra, hogy magáé volt Mickey Cohen pisztolya. Ez áll ezen a kis réztáblán,

amit az apukája vagy ki, készíttetett.– És akkor mi a kurva isten van?– Nos, éppen most telefonáltam, amikor kint voltam a verandáján, Haller. Tudja, van

valaki, aki Mickey Cohen önvédelmi ügyét ellenőrzi éppen. Kiderült, hogy ott a Los Angelesi Rendőrkapitányság bizonyítékarchívumában még mindig megvan annak az ügynek a lövedékmozgástani bizonyítéka. Ez jól kiaknázható lehetőség számunkra. Az az ügy talán ötvenéves is van már.

Rögtön megértettem. Fogják a revolvergolyókat meg a golyóhüvelyt a Cohen-ügyből, és összehasonlítják a Levin-ügyből szerzett hasonló bizonyítékokkal. A Levin-gyilkosságot összekapcsolják Mickey Cohen fegyverével, amit aztán hozzám kötnének a revolverdobozzal és az állam AFNY-rendszerével. Kétlem, hogy Roulet felismerte volna, hogyan képes a rendőrség ügyet kreálni anélkül, hogy akár a fegyver meglenne, amikor kiagyalta tervét a kordában tartásomra.

Csendben álltam. Sobel kiment a szobából anélkül, hogy rám pillantott volna, Lankford pedig gyilkos mosollyal nézett fel rám a dobozról.

– Mi a baj, ügyvéd úr? – érdeklődött. – A bizonyíték elvette a hangját?Végül alig bírtam megszólalni.– Meddig tart a lövedékvizsgálat? – sikerült kinyögnöm.– Nohát, magának megsürgetjük. Menjen hát, és érezze jól magát, amíg lehet. De a várost

ne hagyja el! – Nevetett, csaknem elszállt magától. – Ember, azt hittem, ilyet csak a filmekben mondanak. De íme, éppen most mondtam ki. Bárcsak itt lett volna a társam!

Sobel visszajött egy nagy barna tasakkal és egy tekercs vörös bizonyítékszalaggal. Néztem, ahogy beteszi a dobozt a tasakba, és lezárja a szalaggal. Azon tűnődtem, mennyi időm maradt, és vajon teljesen szétestek-e a fogaskerekek a gépezetben, amit mozgásba hoztam. Kezdtem magam olyan üresnek érezni, mint a fadoboz, amit Sobel éppen most zárt a barna papírtasakba.

Harminckettő

Fernando Valenzuela kinn lakott Valenciában. Az én házamtól egyórányi könnyed autóikra volt a csúcsforgalom utolsó hullámában. Valenzuela néhány éve költözött ki Van Nuysból, mert a három lánya lassan közeledett a gimnazista korhoz, s ő aggódott biztonságukért és tanulmányaikért. Olyan emberek szomszédságába költözött, akik szintén elmenekültek a városból, s Valenzuela napi öt és negyvenöt perc közötti időt töltött ingázással. Viszont boldog volt. Szép házban lakhatott, a gyerekeit biztonságban tudhatta. Egy jól szabályozott közösségben élt, ahol mindenki, mint ő is, spanyol stílusú, vörös cseréptetős házakban élt. Több volt, mint amiről egy óvadéki kezes valaha is álmodhatott, de húzós havi rezsi járt vele.

Csaknem kilenc óra volt már, mire odaértem. A nyitva hagyott garázs elé hajtottam. Az egyik helyet furgon foglalta el, a másikat egy kisteherautó. A padlón, a teherautó és a teljesen felszerelt szerszámpad között nagy kartondoboz állt, rajta SONY felirat. Keskeny, hosszúkás formájú volt. Amikor közelebbről megnéztem, láttam, hogy egy százhuszonöt centiméteres plazmatévé doboza. Kiszálltam, a bejárati ajtóhoz mentem, és kopogtam. Hosszú várakozás után megjelent Valenzuela.

– Mick, mit keresel itt fenn?– Tudod, hogy nyitva van a garázsajtód?– Szent szar! Épp most hozták meg a plazmámat.Félretolt, és keresztülrohant az udvaron, hogy benézzen a garázsba. Becsuktam a bejárati

ajtaját, aztán követtem a garázshoz. Amikor odaértem, a tévéje mellett álldogált, és mosolygott.

– Ember, tudod, hogy Van Nuysban ez soha nem eshetett volna meg?! – lelkendezett. – Ez a bizbasz már rég eltűnt volna. Gyere, itt megyünk be, ezen keresztül!

A garázsból a házba vezető ajtó felé indult. Ráütött egy kapcsolóra, ami elkezdte a garázsajtót legördíteni.

– Hé, Val, várj egy percet! – kértem. – Beszéljünk itt kinn! Idekint magunk közt lehetünk.– De Maria valószínűleg üdvözölni akar téged.– Talán legközelebb.Visszajött hozzám, a szemében aggodalom tükröződött.– Mi van, főnök?– Az van, hogy ma együtt kellett töltenem némi időt a zsarukkal, akik Raul gyilkosságán

dolgoznak. Azt mondták, a bokabilincs miatt tisztázták Roulet-t.Valenzuela élénken bólogatott.– Igen, igen. Meglátogattak engem is néhány nappal a történtek után. Megmutattam nekik,

hogyan működik a rendszer, s elővettem Roulet útvonalát aznapra. Látták, hogy munkában volt. Megmutattam nekik a másik bilincsemet is, s elmagyaráztam azt is, hogy miért nem lehet kibabrálni vele. Mert van egy tömegérzékelője. Az a legkevesebb, hogy nem tudod levenni. Jelezne, amit én is észrevennék.

Hátradőltem, neki a teherautónak, és karba tettem a kezem.– Nos, kérdezte az a két zsaru, hogy te hol voltál szombaton?Ez úgy érte Valenzuelat, mint egy ökölcsapás.– Mit mondtál, Mick?A szemem letévedt a plazmatévé dobozára, aztán vissza rá.– Roulet valamilyen úton-módon megölte Rault, Val. Most az én seggemet akarják

szétrúgni, ezért meg akarom tudni, hogyan tette.– Mick, figyelj rám, ő tiszta! Mondom neked, az a bilincs nem jött le a bokájáról. A gép

nem hazudik.

– Persze, tudom, a gép nem hazudik.Azonnal megértette.– Miről beszélsz, Mick?Feszült, harcias testtartással elém lépett. Nem támaszkodtam már az autónak, a kezemet is

leengedtem.– Kérdezlek, Val. Hol voltál azon a szombat reggelen?– Te kurafi, hogy kérdezheted ezt tőlem?Harci pózba helyezkedett. Abban a pillanatban arra gondoltam, milyen meglepő, hogy pont

annak nevezett, aminek aznap korábban én is neveztem Roulet-t.Valenzuela hirtelen rám rontott, és keményen a teherautóhoz lökött. Én még keményebben

visszalöktem, most ő tántorodott hátra, neki a tévédoboznak. Az megingott, s egy hangos, súlyos bumm kíséretében a padlóra zuhant, ő meg ráesett ülő helyzetben. Éles roppanó hang hallatszott a dobozból.

– Bassza meg! – kiáltott. – Bassza meg! Eltörted a képernyőt.– Te löktél meg, Val. Én csak visszalöktelek.– Bassza meg!A doboz oldalához mászott, megpróbálta visszaemelni, de az túl nehéz és ormótlan volt. A

túloldalra mentem, segítettem neki felállítani. Ahogy a doboz felegyenesedett, hallottuk, hogy kis darabkák csúsznak benne lefelé. Üvegdarabkák hangjának hallatszott.

– A büdös francba! – kiabálta Valenzuela.A házba vezető ajtó kinyílt, és a felesége, Maria nézett ki.– Hello, Mickey! Val, mi ez a ricsaj?– Menj vissza! – parancsolta a férje.– Jó, de mi ez.– Kussolj már, és befelé!Maria ránk bámult, megdermedt egy pillanatra, aztán becsukta az ajtót. Hallottam, hogy rá

is zárja. Úgy látszott, Valenzuela ma éjjel a törött tévével alszik. Újra ránéztem. Tátva maradt a szája a sokktól.

– Nyolcezer dollár volt – suttogta.– Készítenek nyolcezer dolláros tévéket? – Megdöbbentem. Hová tart a világ?– Árengedménnyel volt ennyi.– Val, honnan szerezted a pénzt egy nyolcezer dolláros tévére?Rám nézett, és újra elöntötte a harag.– Mit gondolsz, honnan a faszból? Üzlet, ember. Roulet-nak köszönhetően pokoli jó évem

van. De az istenit, Mick, én nem szedtem le róla a bilincset azért, hogy ki tudjon menni és megölje Rault! Azóta ismertem Rault, mint te. Én nem csináltam ilyet! Nem tettem fel a bilincset, és viseltem én magam, amíg ő elment megölni Rault! És én sem mentem, és öltem meg Rault neki egy kibaszott tévéért! Ha nem hiszed el, akkor takarodj ki innen is és az életemből is!

Mindezt egy sebzett vad kétségbeesett rémületével hadarta el. Jesus Menendez villant be az agyamba. Nem ismertem fel az ártatlanságot a mentegetőzésében. Nem akartam, hogy ez még egyszer előfordulhasson.

– Oké, Val.Átsétáltam a ház ajtajához. Megnyomtam a gombot, ami felemelte a garázsajtót. Amikor

megfordultam, láttam, hogy elvett egy papírvágót a szerszámos polcról, s éppen a ragasztószalagot vágta el a tévédoboz tetején. Azt hiszem, meg akart győződni arról, amit már úgyis tudott a plazmáról. Elsétáltam mellette, ki a garázsból.

– Megosztom veled, Val – mondtam. – Reggel küldetek Lornával egy csekket neked.– Ne fáradj! Majd azt mondom nekik, hogy így hozták ki. Az autóm ajtajához érve

visszanéztem rá.

– Akkor hívj fel, amikor letartóztatnak csalásért! Aztán leteszed az óvadékot magadért.Beszálltam a Lincolnba, s kitolattam a kocsibejárón. Visszanéztem a garázsba, s láttam,

hogy Valenzuela abbahagyta a doboz nyitogatását, csak álldogált és nézett utánam.A városba visszafelé nem volt nagy a forgalom, így hamar hazaértem. Épp beléptem az

ajtón, amikor megszólalt a vezetékes telefon. Megragadtam a konyhában lévő kagylót, azt gondolva, talán pont Valenzuela hív, hogy megmondja, másik profi védőhöz viszi át a boltját. Abban a pillanatban nemigen érdekelt.

Helyette Maggie McPherson volt az.– Minden rendben? – kérdeztem. Általában nem szokott ilyen későn hívni.– Rendben.– Hol van Hayley?– Alszik. Nem akartalak addig hívni, amíg le nem feküdt.– Mi a helyzet?– Furcsa szóbeszéd keringett ma rólad az irodában.– Arra gondolsz, hogy én vagyok Raul Levin gyilkosa?– Haller, ez komoly?A konyha túl kicsi volt egy asztalnak és a székeknek. Nem tudtam továbbmenni, a

telefonzsinór határt szabott a mozgásomnak, így feltelepedtem a konyhapultra. A mosogató felett, az ablakon át láthattam a belváros hunyorgó fényeit a távolban, s egy halvány ragyogást a horizonton, melyről tudtam, hogy a Dodgers-stadionból jön.

– Mondhatnám, igen, a helyzet komoly. Bepaliztak, hogy elvigyem a balhét Raul megöléséért.

– Istenem, Michael, hogy lehetséges ez?– Végy néhány zseniális hozzávalót: gonosz ügyfél, irigykedő zsaru, hülye ügyvéd, tégy

hozzá cukrot és fűszereket, aztán mindjárt összeáll.– Roulet az? Ő az?– Nem beszélhetek az ügyfelemről neked, Mags.– Mégis, mire készülsz?– Ne aggódj, meg tudom védeni magam! Rendben lesz minden.– Mi lesz Hayley-vel?Tudtam, mit akar kérni. Arra figyelmeztetett, hogy tartsam az ügyet Hayley-től távol. Ne

engedjem, hogy úgy menjen iskolába, hogy hallja a kölyköket, amint az apjáról mint egy gyilkosság gyanúsítottjáról beszélnek, akinek az arca és neve a fő helyen szerepel a hírekben.

– Hayley rendben lesz. Soha nem fog róla tudni. Soha, senki nem fogja megtudni, ha jól játszom ki a kártyáimat.

Nem mondott semmit és nem volt semmi más, amivel megnyugtathattam volna. Témát váltottam. Próbáltam magabiztosnak látszani, szinte vidámnak.

– Hogy nézett ki a Minton fiú a mai tárgyalás után? Először nem válaszolt, gondolom, vonakodott témát váltani.

– Nem tudom. Úgy tűnt, jól van. De Smithson felküldött egy megfigyelőt, mert először dolgozik egyedül.

Bólintottam. Számítottam arra, hogy Smithson, aki az ügyészi hivatal Van Nuys-i fiókját irányította, küld valakit, hogy szemmel tartsa Mintont.

– Bármi visszajelzés?– Nem, még semmi. Semmi, amit én hallottam volna. Nézd, Haller, tényleg aggódom

emiatt. A szóbeszéd szerint házkutatási parancsot kaptál a bíróságon. Igaz ez?– Igen, de ne aggódj! Mondom, hogy a kézben tartom a dolgokat. Minden jól fog végződni,

megígérem neked.

Tudom, hogy nem oszlattam el az aggodalmát. A lányunkra gondolt meg a lehetséges botrányra. És valószínűleg kicsit magára is, arra, hogy milyen hatással lehet egy ügyvédi kamarából kizárt vagy gyilkossággal vádolt exférj az ő előmenetelének esélyeire.

– Azért, ha minden szarul alakul, te akkor is az első vásárlóm leszel, rendben?– Miről beszélsz?– Egy Lincoln Limuzin Szervizről. Benne vagy, ugye?– Haller, ebben a helyzetben igazán nincs ideje a viccelődésnek.– Ez nem vicc, Maggie. Jó ideje gondolkodom azon, hogy abbahagyom. Már azelőtt is,

hogy ez a szar felbukkant. Tudod, mondtam neked azon az éjszakán, hogy nem tudom ezt tovább csinálni.

Sokáig hallgatott, mielőtt válaszolt.– Bármit is akarsz csinálni, nekem és Hayley-nek jó lesz.Bólintottam.– Nem is tudod, milyen sokra értékelem ezt.Belesóhajtott a telefonba.– Nem tudom, hogy csinálod, Haller.– Mit hogy csinálok?– Egy pancser védőügyvéd vagy, két exfeleséggel és egy nyolcéves kislánnyal. Mi mégis

mindannyian szeretünk.Most én hallgattam el. Minden gondom ellenére elmosolyodtam.– Köszönöm, Maggie McFierce – mondtam végül. – Jó éjt!Leraktam a telefont.

Harminchárom

A tárgyalás második napja Mintonnak és nekem egy azonnali jelenéssel kezdődött a bírói szobában. Fullbright bírónő csak velem akart beszélni, de a tárgyalás szabályai etikátlanná tették volna részéről, ha bármely okból csak velem találkozik és kihagyja a vádat. A tágas szobában volt egy íróasztal, s kissé elkülönülve egy ülőgarnitúra. Mindezt jogi olvasmányokkal megrakott könyvespolcok vették körül három oldalról. Az íróasztala előtti fotelokban kínált hellyel bennünket.

– Mr. Minton – kezdte. – Nem mondhatom önnek, hogy ne figyeljen ide, de beszélgetni fogok Mr. Hallerrel. Nem várom, hogy a beszélgetésben részt vegyen vagy beleszóljon. Legjobb tudomásom szerint ez nem érinti sem önt, sem a Roulet-ügyet.

Minton anyira meglepődött, hogy azt sem tudta, miképp reagáljon. Néhány centit leesett az álla, a szája tátva maradt. A bírónő felém fordította forgószékét, és összecsapta a kezét az íróasztal felett.

– Mr. Haller, van valami, amit a tudomásomra kellene hoznia? Nem elfeledve, hogy egy ügyész oldalán foglal helyet.

– Nem, bírónő, nincs. Minden rendben van. Elnézést kérek, ha tegnap kellemetlenkedtek önnél.

Mindent megtettem, hogy lenéző mosolyt tudjak az arcomra varázsolni, mintha a házkutatási parancs nem lenne több puszta kellemetlenségnél.

– Ez aligha csak kellemetlenség, Mr. Haller. Túl sok időt beleöltünk az ügybe. Az esküdtszék, a vád, mi mindannyian. Remélem, nem hiábavalóan. Nem szeretném újra kezdeni. A naptáram máris betelt.

– Bocsásson meg, Fullbright bírónő! – szólt közbe Minton. – Megkérdezhetném, hogy.– Nem, nem kérdezhetné – fojtotta belé a szót. – Amiről beszélünk, nem befolyásolja a

tárgyalást, kizárólag az ütemezésével függ össze. Ha Mr. Haller biztosít arról, hogy nincs probléma, akkor én hiszek neki. Ennél több magyarázatra nincs szükség. – Szúrós szemmel nézett rám. – Szavát adja erre, Mr. Haller?

Hezitáltam, mielőtt rábólintottam volna. Egyértelműen kijelentette, hogy pokoli ára lesz, ha megszegem a szavamat, vagyis ha a Glendale-féle nyomozás zavart okoz, vagy szabálytalan tárgyaláshoz vezet a Roulet-ügyben.

– Szavamat adom – feleltem.Rögtön felállt, és a sarokban lévő fogas felé fordult. Fekete talárja ott lógott egy vállfán.– Akkor rendben, uraim, lássunk hozzá! Vár ránk az esküdtszék.Minton meg én elhagytuk a szobát, és beléptünk a tárgyalóterembe, majd elsétáltunk a

törvényszéki írnoknak fenntartott hely mellett. Roulet a vádlottak padján ülve várakozott.– Mi a fene volt ez az egész? – suttogta felém Minton. Játszottam a süketet. Neki is

hallania kellett ugyanazt a szóbeszédet az ügyészi hivatal folyosóin, ami az exfeleségem fülébe is eljutott.

– Semmi, Ted. Csak némi kis szarakodás egy másik ügyemmel kapcsolatosan. Maga befejezi ma?

– Az magán múlik. Minél tovább húzza, annál tovább tart nekem is feltakarítani a szart, amit maga szétken.

– Szarság, mi? Kivéreztetem magát, és észre sem veszi. Magabiztosan mosolygott rám.– Nem hiszem.– Hívja csak ezer borotvapenge általi halálnak, Ted. Egy nem elég. Az összes kell hozzá.

Isten hozta a bűnügyi perek világában!

Otthagytam, és a védelem asztalához mentem. Alighogy odaértem, Roulet máris a fülemhez hajolt.

– Mi volt ez a bírónővel? – suttogta.– Semmi különös. Figyelmeztetett, hogyan bánjak az áldozattal a keresztkérdések során.– Kivel, a nővel? Tényleg áldozatnak nevezte?– Louis, először is, ne emelje meg a hangját! Másodszor is ő az áldozat ebben az ügyben.

Magának meglehet az a ritka képessége, hogy meg tudja győzni önmagát szinte bármiről, de nekünk. nem is, tulajdonképpen csak nekem, még meg kell győznöm az esküdtszéket.

A kioktatás lepergett róla, mintha csak buborékot fújtam volna rá, s folytatta.– Nos, mit mondott?– Azt mondta, nem hagy sok teret nekem a keresztkérdéseknél. Emlékeztetett rá, hogy

Regina Campo bűntény áldozata.– Azt várom, hogy cafatokra tépje, hogy magától idézzek! Azon a napon mondta, amikor

először találkoztunk!– Persze, nos, a dolgok egészen megváltoztak, az a nap óta, amikor először találkoztunk,

nemdebár? A maga kicsinyes terve a pisztolyommal éppen felrobbanni készül, egyenesen bele a képembe. Most szeretném közölni magával, hogy nem vagyok hajlandó megszívni! Ha embereket kell a repülőtérre fuvaroznom életem hátralevő részében, akkor azt fogom tenni, és boldogan teszem, ha ez az egyetlen kiút a csávából. Érti, Louis?

– Értem, Mick – mondta semmitmondóan. – Biztos vagyok abban, hogy ki fog találni valamit. Okos ember maga.

Megfordultam, ránéztem. Szerencsére már másra nem volt idő. Fullbright bírónő elfoglalta a pulpitust, a törvényszolga pedig megnyitotta a tárgyalást.

Aznap Minton első tanújaként Martin Booker nyomozó került sorra a Los Angeles-i Rendőrkapitányságról. Ő volt a vád stabil tanúja. A kőszikla. Tömören, világosan, latolgatás nélkül válaszolt. Booker bemutatta a bizonyíték fő darabját, a kést, rajta kliensem monogramjával, és Minton a kérdései segítségével végigvezette az esküdtszéket a Regina Campo elleni támadás vizsgálatának minden részletén. Tanúsította, hogy március 6-án éjszakai műszakban dolgozott a völgyben lévő irodában, Van Nuysban. A nyugati körzet őrsparancsnoka hívta Regina Campo lakására, aki a járőreivel történt rövid egyeztetés után úgy gondolta, a Campót ért támadás egy nyomozó azonnali bevonását igényli. Booker elmagyarázta, hogy a völgy hat nyomozóirodája csak nappal van személyzettel ellátva. Elmondta, hogy az éjszakai ügyeletes nyomozó státusa egy gyorsreagálású pozíció, őt gyakran sürgős esetekhez rendelik ki.

– Mi tette ezt az esetet sürgőssé? – érdeklődött Minton.– Az áldozat sérülései, a gyanúsított letartóztatása, valamint az a tény, hogy valószínűleg

egy nagyobb bűneset hiúsult meg – válaszolta Booker.– Mi lett volna az a nagyobb bűneset?– Gyilkosság. Úgy tűnt, a fickó a nő megölésére készült. Tiltakozhattam volna, de az volt a

tervem, hogy a keresztkérdéseknél kiaknázom a lehetőséget, így most hallgattam.Minton végigvette Bookerrel a bűnügyi helyszínen megtett vizsgálati lépéseket, majd

később Campo első kihallgatását a kórházi ellátás során.– Mielőtt a kórházba ment, Maxwell és Santos biztosok röviden tájékoztatták arról, mit

mondott nekik az áldozat, igaz?– Igen, adtak egy rövid tájékoztatást.– Elmondták önnek, hogy az áldozat azzal keresi a kenyerét, hogy szexuális

szolgáltatásokat nyújt férfiaknak?– Nem, nem mondták.– Mikor jött rá erre?– Nos, elég hamar rájöttem, amikor a lakásán jártam és láttam néhány holmiját.

– Milyen holmikat látott?– Olyan dolgokat, amelyeket szexuális segédeszközöknek neveznék. Az egyik

hálószobában volt egy beépített szekrény, amelyben csak hálóruhák és szexuálisan provokatív természetű ruhadarabok voltak. Abban a szobában volt egy televízió is, alatta egy fiók, benne pornográf kazetták gyűjteménye. Azt mondták, nincs lakótársa, de mindkét hálószobát rendszeresen használták. Arra gondoltam, az egyik szobában alszik, amikor egyedül van, a másik a hivatásos tevékenységekre szolgál.

– Vendégváró?– Nevezheti annak is.– Megváltoztatta ez az információ a róla mint eme támadás áldozatáról alkotott

véleményét?– Nem, nem változtatta meg.– Miért nem?– Mert áldozat bárki lehet. Prostituált vagy pápa, nem számít. Az áldozat az áldozat.Úgy beszél, mintha betanították volna, gondoltam. Minton kipipált valamit a mappájában

és folytatta:– Amikor a kórházba ért, kérdezte az áldozatot a hálószobáiról alkotott teóriájáról és arról,

hogy miből él?– Igen, kérdeztem.– Mit válaszolt?– Nyíltan megmondta, mivel keresi a kenyerét. Nem próbálta eltitkolni.– Mondott-e bármit, ami eltér attól, amit már a helyszínen összegyűjtött a támadásról?– Nem, egyáltalán nem. Elmesélte, hogy kinyitotta az ajtót a vádlottnak, aki rögtön arcon

vágta, és bevonszolta a lakásba. Tovább bántalmazta, és elővett egy kést. Meg akarta erőszakolni, és megfenyegette, hogy megöli.

Minton folytatta a vizsgálat további részletezését, amíg az esküdtszék unatkozni nem kezdett. Amikor épp nem a Bookerhez intézendő keresztkérdéseket írtam le, az esküdteket vizslattam, s láttam, hogy lankad a figyelmük a sok információ súlya alatt.

Végre, kilencven perc kihallgatás után én következtem a rendőrnyomozóval. Egy cél vezérelt, gyorsan bejutni és ép bőrrel kijutni az égő házból. Amíg Minton módszeresen oltogatta a lángokat, én beljebb akartam kerülni és kikaparni a parázs alól a gesztenyét.

– Booker felügyelő, elmagyarázta önnek Regina Campo, hogy miért hazudott a rendőrségnek?

– Ő nem hazudott nekem.– Lehet, hogy önnek nem, de a helyszínen a kiérkező járőröknek hazudott. Maxwellnek és

Santosnak azt mondta, nem tudja, hogy a gyanúsított miért jött a lakására, igaz?– Nem voltam jelen, amikor beszéltek vele, így nem tudom tanúsítani sem. De azt tudom,

hogy az első kikérdezés időpontjában félt, éppen összeverték, meg akarták erőszakolni, és halállal fenyegették.

– Tehát azt állítja, hogy ilyen körülmények között szabad hazudni a rendőrségnek?– Nem, ezt nem állítom.Belenéztem a jegyzeteimbe és folytattam. Nem lineárisan haladtam. Vaktában bombáztam

a kérdéseimmel, próbáltam kibillenteni az egyensúlyából.– Katalógusba vette a hálószobában talált ruhákat, amelyekről ön azt állítja, hogy Ms.

Campo prostitúciós tevékenységre használta?– Nem, nem vettem. Ez csak megfigyelés volt. Nem számít fontosnak az ügy

szempontjából.– A beépített szekrényben talált eszközök közül bármelyik használható volt-e

szadomazochista szexuális tevékenységre?– Ezt nem tudom. Ezen a területen nem vagyok szakember.

– Mi a helyzet a pornográf videókkal? Leírta a címeiket?– Nem, nem írtam le. Ismétlem, eszembe sem jutott, hogy fontos lehet azzal kapcsolatban,

hogy ki bántotta ezt a nőt ilyen brutálisan.– Vissza tud emlékezni, hogy a kérdéses videók bármelyikének a címe tartalmazott-e

szadomazochizmus vagy kiszolgáltatottság vagy bármi hasonló természetű kifejezést?– Nem, nem emlékszem.– Nos, utasította ön Ms. Campót, hogy szabaduljon meg azoktól a kazettáktól és

ruhadaraboktól, mielőtt Mr. Roulet védelmének tagjai megtekinthették volna a lakást?– Én biztosan nem.Ezt kipipáltam a listámon és folytattam.– Beszélt-e valaha Mr. Roulet-val arról, hogy mi történt Ms. Campo lakásán azon az

éjszakán?– Nem, ő ügyvédet szerzett, mielőtt eljutottam volna hozzá.– Úgy érti, gyakorolta alkotmányos jogát, miszerint lehetősége van hallgatni?– Igen, pontosan ezt tette.– Tehát amennyire ön tudja, soha nem beszélt a rendőrségnek arról, ami történt?– Igen, így van.– Véleménye szerint Ms.Campót nagy erővel ütötték meg?– Azt mondhatnám, igen. Az arca csúnyán összezúzódott és feldagadt.– Akkor kérem, beszéljen a külső sérülésekről, amiket Mr. Roulet kezén talált!– Egy ruhadarabot tekert rá, hogy védje az öklét. A kezén nem volt olyan sérülés, amit

észrevettem volna.– Dokumentálta a sérülés hiányát? Booker zavartnak tűnt a kérdéstől.– Nem – válaszolta.– Tehát ön fényképekkel dokumentálta Ms. Campo sérüléseit, de nem látta szükségesnek

dokumentálni Mr. Roulet sérüléseinek hiányát, ugye?– Úgy vélem, nem szükséges lefényképezni valamit, ami nincs ott.– Honnan tudja, hogy ruhával akarta megvédeni az öklét?– Ms. Campo mondta el nekem, hogy látta a betekert kezét, közvetlenül azelőtt, hogy

megütötte az ajtóban.– Megtalálta ezt a ruhadarabot, amelyet feltételezhetően a kezére tekert?– Igen, a lakásban volt. Olyan éttermi asztalkendőféle lehetett. Rajta volt a nő vére.– Mr. Roulet vére is rajta volt?– Nem.– Volt bármilyen konkrét jel, ami elárulta, hogy a gyanúsítotthoz tartozik?– Nem.– Tehát csak Ms. Campo állítja ezt, ugye?– Igen, így van.Egy feljegyzést írtam a mappámba. Vártam, hogy elteljen néhány perc, aztán tovább

kérdezgettem a nyomozót.– Felügyelő úr, mikor tudta meg, hogy Louis Roulet tagadja, hogy bántotta vagy fenyegette

volna Ms. Campót, vagyis határozottan visszautasítja a vádakat?– Gondolom, akkor lehetett, amikor magát felkérte. Nevetés moraja gördült végig a

tárgyalóteremben.– Keresett más magyarázatot Ms. Campo sérüléseire?– Nem, mivel az áldozat elmondta, hogy mi történt. Én hittem neki. A gyanúsított

megverte, és épp.– Köszönöm, Booker nyomozó. Csak arra próbáljon válaszolni, amit kérdeztem.– Azt tettem.

– Ha nem keresett más magyarázatot, mert hitt Ms. Campo szavainak, akkor biztosan állíthatjuk azt is, hogy ami a lakásában március hatodika éjjelén történt, vagyis az egész ügy, az ő szaván alapszik, kizárólag arra épül, amit ő mondott?

Booker egy pillanatig gondolkodott. Érezte, hogy a saját szavai csapdájába vezetem. Mint a szólásban; aki másnak vermet ás, maga esik bele.

– Nem csak az ő szaván alapszik – felelt, miután azt hitte, talált egy kiutat. – Van tárgyi bizonyíték is. A kés. A sérülései. Nem csak a szavai. – Helyeslően bólintott.

– De a vád magyarázata a sérüléseire és a többi bizonyíték nem azon alapul, hogy Ms. Campo elmondása szerint mi történt?

– Mondhatjuk, hogy így van – válaszolt vonakodva.– Ő az a fa, amely az összes gyümölcsöt hozta, nemde?– Azt hiszem, én nem használnám ezeket a szavakat.– Akkor milyen szavakat használna, felügyelő?Most elkaptam. Booker valósággal vonaglott a székében. Minton felállt és tiltakozott, hogy

zaklatom a tanút. Ez valami olyasmi lehetett, amit tévében vagy moziban látott. A bírónő utasította, hogy üljön le.

– Válaszolhat a kérdésre, felügyelő – szólt a bírónő.– Mi is volt a kérdés? – kérdezte Booker, hogy időt nyerjen.– Nem értett egyet velem, amikor úgy jellemeztem Ms. Campót, mint a fa, amelyen az ügy

összes bizonyítéka terem – segítettem. – Ha én tévedek, ön hogyan jellemezné Ms. Campo helyzetét ebben az ügyben?

Booker a megadás gyors gesztusaként felemelte a kezét.– Ő az áldozat. Természetesen ő a legfontosabb, mert elmesélte, mi történt. Rá kellett

hagyatkoznunk, hogy elindíthassuk a vizsgálatot.– Ebben az ügyben önök igencsak ráhagyatkoznak, nemde? Az áldozat egyben főtanú a

vádlott ellen, így van?– Igen, így van.– Más valaki látta, hogy a vádlott megtámadja Ms. Campót?– Nem, senki más nem látta.Bólintottam, hogy megerősítsem a választ az esküdtszéknek. Odanéztem, s összefonódott a

tekintetem az első sorban ülőkkel.– Rendben, felügyelő úr – nyugtáztam. – Most Charles Talbot-ról szeretném kérdezni.

Hogyan szerzett tudomást erről a férfiról?– Hm, az ügyész, Mr. Minton kért meg, hogy keressem meg.– Azt tudja, hogy Mr. Minton honnan tudott a létezéséről?– Úgy tudom, ön informálta. Volt önnek egy videokazettája egy bárból, amelyen együtt

látható az áldozattal, pár órával a támadás előtt.Éreztem, most lenne ideje bemutatni a videót, de mégis vártam vele. Azt akartam, hogy az

áldozat jelen legyen, amikor az esküdtszék megtekinti a kazettát.– Egészen addig nem gondolt rá, hogy fontos lenne megtalálni ezt a férfit?– Nem, mert egyszerűen tudomásom sem volt róla.– Nos, amikor végre tudomást szerzett Talbot-ról és megtalálta, megvizsgálta-e a bal kezét,

hogy egyértelművé váljon, volt-e bármilyen sérülése, amelyet úgy szerezhetett, hogy valakit többször arcul vágott?

– Nem, nem vizsgáltam meg.– Azért, mert biztos volt a döntésében, hogy Mr. Roulet az személy, aki megütötte Regina

Campót?– Nem döntés kérdése. Hozzá vezetett a vizsgálat. Charles Talbot-t több mint két héttel a

bűntény megtörténte után találtam meg.

– Tehát azt akarja mondani, ha lettek volna sérülései, azok már begyógyultak volna akkorra, igaz?

– Nem vagyok szakember, de erre gondoltam, igen.– Vagyis soha nem is nézte meg a kezét, ugye?– Nem, nem különösebben.– Megkérdezte Mr. Talbot valamelyik munkatársát, látott-e horzsolást vagy egyéb sérülést

a kezén a bűnügy időpontja körül?– Nem, nem kérdeztem meg.– Tehát valójában soha nem keresgélt Mr. Roulet-n kívül, ugye?– Ez így nem igaz. Minden ügyhöz elfogulatlanul állok hozzá. De Roulet kezdettől adott

volt, és előzetesben ült. Az áldozat a támadójaként azonosította. Magától értetődően gyanúsított volt.

– Egy gyanúsított, vagy a gyanúsított volt, Booker felügyelő?– Mindkettő. Eleinte egy gyanúsított volt, és később, azután, hogy megtaláltuk a

monogramját a fegyveren, amelyet Regina Campo torkához szorítottak, mondhatjuk úgy, hogy ő lett a gyanúsított.

– Honnan tudja, hogy kést tartottak Ms. Campo torkához?– Mert elmondta nekünk, továbbá volt egy szúrt sebe, amely ezt alátámasztotta.– Azt állítja, készült törvényszéki analízis, amely összekapcsolta a kést a torkán levő

sérüléssel?– Nem, az lehetetlen lett volna.– Tehát újra Ms. Campo szavára kell hagyatkoznunk abban, hogy a kést Mr. Roulet tartotta

a torkához.– Nem volt okom, hogy kétségbe vonjam. Most sincs.– Most akkor minden egyeztetés nélkül úgy gondolom, ön a bűnösség nagyon fontos

bizonyítékelemének tekintené a kést a vádlott monogramjával, ugye?– Igen, sőt még egyeztetéssel is. Egyetlen cél járt a fejében, amikor a kést odavitte.– Maga gondolatolvasó, ugye, felügyelő?– Nem, nyomozó vagyok. Én csak azt mondom, amit gondolok.– A hangsúly a gondolok szón van.– Amit a bizonyítékok alapján tudok az ügyet illetően.– Örülök, hogy ilyen magabiztos, uram. Ez alkalommal nincs további kérdésem.

Fenntartom a jogot, hogy később visszahívhassam Booker felügyelőt mint a védelem tanúját.Nem állt szándékomban visszahívni Bookert, de gondoltam, a fenyegetés jól hangzik az

esküdtek előtt. Az objektív tényekben való rombolás megtörtént, és ő nem sokat tehetett ellene. Booker csak a védelem egyik rásegítő embere volt. A teljes megsemmisítés később következett.

Miután Booker lelépett, a bíró bejelentette a tízórai szünetet. Az esküdteknek meghagyta, hogy tizenöt perc múlva térjenek vissza, de tudtam, a szünet hosszabb lesz. Köztudomású, hogy Fullbright bírónő dohányzik, s mert a szobájában eregette a füstöt, összeütközésbe került az adminisztratív rendelkezésekkel. Ez azt jelentette, ahhoz, hogy a szokását gyakorolhassa, és megóvja magát a további botránytól, le kell mennie lifttel, el kell hagynia az épületet, s a bejárati portánál kell álldogálnia – ott, ahol a rabszállító buszok is beérkeznek –, hogy rágyújthasson. Úgy számoltam, ez eltart legalább fél óráig.

Kimentem a folyosóra, hogy Mary Alice Windsorral egyeztessek. Ezenkívül telefonálni szerettem volna, azt a látszatot keltve, mintha tanúkat szerveznék a tárgyalás délutáni szakaszára.

Először Roulet jött oda hozzám, aki a Bookernek feltett keresztkérdésekről akart velem társalogni.

– Úgy érzem, igazán jól jöttünk ki belőle – kezdte.

– Jöttünk?– Tudja, mire gondolok.– Addig nem mondhatja, hogy jól ment, amíg meg nem kapja az ítéletet. Most hagyjon

békén, Louis! Telefonálnom kell. De hol van az édesanyja? Valószínűleg szükségem lesz rá ma délután. Itt lesz?

– Ma reggel volt egy találkozója, de itt lesz. Csak hívja fel Cecilt, ő idehozza.Miután odébbállt, Booker felügyelő lépett a helyére. Odajött hozzám, és az arcom előtt

hadonászott az ujjával.– Ez így nem fog menni, Haller – fenyegetőzött.– Mi nem fog menni? – kérdeztem.– A maga egész vacak védekezése. Összeroppan, maga pedig megégeti magát.– Meglátjuk.– Igen, meglátjuk. Tudja, maga tökös legény, amiért Talbot-t bele akarja keverni ebbe az

egészbe! Nagyon tökös! Talicska kell, hogy körbe tudja hordozni.– Csak a munkámat végzem, felügyelő.– Szép kis munka. Hazudni a megélhetésért. Átverni az embereket, hogy ne lássák az

igazságot. Egy igazság nélküli világban élni. Tudja, mi a különbség egy törpeharcsa és egy ügyvéd között?

– Nem, mi a különbség?– Az egyik zavarosban tanyázó szarevő. A másik egy hal.– Ez nagyon jó, felügyelő.Ezzel otthagyott, s én csak mosolyogva álldogáltam. Nem a vicc miatt, vagy azért, mert

világossá vált, hogy kétségkívül Lankford terjesztette ki a mocskolódást a védőügyvédekről az összes ügyvédre, amikor elmesélte a viccet Bookernek. Azért mosolyogtam, mert a vicc bizonyította, hogy Lankford és Booker kapcsolatban állnak egymással. Beszélgetnek, ami nem jelent mást, minthogy a dolgok működnek és játékban vannak. A tervem még mindig egyben volt. Még volt esélyem.

Harmincnégy

Minden tárgyalásnak van egy központi eseménye. Egy tanú vagy valamelyik bizonyíték, egy fókuszpont, ami mindent a helyére tesz: vagy így, vagy úgy. Ebben az ügyben ezt a címkét Regina Campo, az áldozat és egyben a vádló érdemelte ki, s úgy látszott, az eset az ő előadásán és vallomástételén nyugszik. De a jó védőügyvéd – mint én is – mindig tartogat a tarsolyában egy adu ászt. Titokban egy tanú várakozott valamelyik épületszárnyban, aki reményeim szerint a vállára veszi majd a tárgyalás súlyát.

Mindazonáltal, amikor Minton behívatta Regina Campót, egy az egyben minden szempár rászegeződött, amint a tanúk padjához sétált. Ez volt az első alkalom, hogy az esküdtszék tagjai személyesen láthatták. Személyesen én is először találkoztam vele. Csalódtam, nem olyan volt, mint vártam. Apró, törékeny termete és bizonytalan járása rácáfolt arra a cselszövő, pénzsóvár képre, amit az esküdtszék kollektív tudatalattijában építgettem.

Minton határozottan fejlődött menet közben. Campóval szemmel láthatóan eljutott ahhoz a felismeréshez, hogy a kevesebb többet ér. Meghatározott rend szerint vezette végig tanúvallomásán. Mielőtt a március hatodikai eseményekre tért volna, bemutatta személyes hátterét. Regina Campo története lehangolóan nélkülözött minden eredetiséget, erre épített Minton. Egy fiatal, vonzó nő történetét mesélte el, aki egy évtizede Indianából érkezett Hollywoodba színésznői karrier reményében. Pályafutásának voltak emelkedői és buktatói, néha akadt egy-egy televíziós show vagy egy-egy megjelenés imitt-amott. Mivel friss arc volt, mindig talált férfiakat, akik hajlottak arra, hogy aprócska, jelentéktelen szerepeket ruházzanak rá. Amikor az újdonság varázsa eltűnt, hálózati csatornáknak készített tévésorozatoknál dolgozott, s gyakran elvárták tőle, hogy meztelenül tűnjön fel. Jövedelmét aktmodellként egészítette ki, és innen már könnyen átcsúszott a „szexet cserébe szívességért” világába. Végül egyáltalán nem adott a látszatra, és elkezdte nyíltan árulni a testét. Ez elkerülhetetlenül vezetett ahhoz a bizonyos éjszakához, amikor Louis Roulet-val találkozott.

Regina Campo változata, amit a tárgyalóteremben előadott annak a bizonyos éj szakának az eseményeiről, nem tért el attól, amit korábban a tanúk állítottak. A tálalásban viszont drámaian különbözött. Arcát szegélyező göndör hajával Campo úgy nézett ki, mint egy eltévedt kislány. Vallomásának második felében ijedtnek látszott, és minduntalan sírásra görbült a szája. Az alsó ajka és az ujja reszketett a félelemtől, amint megmutatta a támadójaként azonosított férfit. Roulet kifejezéstelen arccal, egyenesen nézett vissza rá.

– Ő volt! – mondta hangosan. – Ez az ember egy állat, akit börtönbe kell dugni!Tiltakozás nélkül hagytam. Nagyon hamar adódik rá alkalmam. Minton folytatta a

kérdezgetést, Campót átvezette a megmenekülésén, aztán megkérdezte, miért nem mondta meg az érkező rendőröknek az igazat, vagyis, hogy ismerte a támadó a férfit, s hogy miért volt ott.

– Meg voltam ijedve. Nem voltam biztos, hogy hisznek nekem, ha elmondom, miért volt ott. Biztosan tudni akartam, hogy letartóztatják, mert nagyon féltem tőle.

– Sajnálja már ezt a döntését?– Igen, sajnálom, mert tudom, hogy ez segíthet neki kiszabadulni és újra megtenni

ugyanezt valakivel.Tiltakoztam a válasz ellen, mert elfogultnak ítéltem. A bíró elfogadta. Minton még

feldobott néhány kérdést a tanújának, de úgy tűnt, tudja, hogy túljutott a vallomás csúcspontján, most kellene megállnia, mielőtt elhomályosítja a remegő ujjal történt azonosítás hatását. Campo egy óránál kicsit kevesebb időt töltött a tanúvallomás közvetlen kérdéseinek megválaszolásával. Majdnem fél tizenkettő volt, de – ahogy számítottam is rá – a bíró nem rendelt el ebédszünetet. Tudatta az esküdtekkel, hogy annyi tanúvallomást akar hallani,

amennyi csak lehetséges, ezért egy késői rövidített ebédszünetet javasol. Ezzel arra a feltételezésre késztetett, hogy tud valamit, amit én nem. A glendale-i nyomozók felhívták a délelőtti szünetben, hogy figyelmeztessék közelgő letartóztatásomra?

– Mr. Haller, öné a tanú – sürgetett, hogy felgyorsítsa a dolgokat. A pulpitushoz mentem törvényszéki mappámmal, és a jegyzeteimbe tekintettem. Ha ezer penge állt rendelkezésemre a védelem során, akkor legalább a felét ezen a tanún kell felhasználnom. Készen álltam rá.

– Igénybe vette ügyvéd szolgálatát, hogy kártérítési pert indítson Mr. Roulet ellen az állítólagos március hatodikai események miatt?

Úgy látszott, bár számított erre a kérdésre, nem várta, hogy elsőnek elsütöm.– Nem, nem vettem igénybe.– Beszélt ügyvéddel az esetről?– Nem béreltem fel senkit, hogy kártérítési perben képviseljen. Most csak az érdekel, hogy

lássam, az igazság.– Ms. Campo – szakítottam félbe. – Nem kérdeztem, hogy felbérelt-e ügyvédet, sem azt,

hogy mi érdekli. Azt kérdeztem, hogy beszélt-e ügyvéddel, bármilyen ügyvéddel, erről az ügyről és a lehetséges keresetről Mr. Roulet ellen.

Mélyen a szemembe nézett, megpróbált a vesémbe látni. Felsőbbrendűként társalogtam vele, mint akinek van valami titkos tudás a tarsolyában. Minton nyilván kioktatta az eskütétel legfontosabb aspektusáról: ne essünk a hazugság csapdájába.

– Beszéltem ügyvéddel, igen. De nem volt több beszélgetésnél. Nem béreltem fel.– Azért nem, mert az ügyész azt tanácsolta önnek, hogy ne béreljen fel senkit, amíg a

bűnügy véget nem ér?– Nem, ő nem mondott erről semmit.– Miért beszélt ügyvéddel erről az ügyről?Rutinszerű hezitálás minden válasz előtt. Ez jól jött nekem. A legtöbb ember tudja, hogy

hazudni időbe telik. A becsületes válasz könnyedén jön.– Azért beszéltem vele, mert ismerni akartam a jogaimat, és biztosan akartam tudni, hogy

védve vagyok.– Kérdezte tőle, hogy perbe tudná-e fogni Mr. Roulet-t kártérítésért?– Azt hiszem, amit az ügyvédjével beszél az ember, az magánügy.– Ha kívánja, megoszthatja az esküdtekkel, hogy miről tárgyalt az ügyvéddel.Itt volt az első mély pengevágás. Lehetetlen helyzetbe hoztam. Mindegy, mit válaszol,

semmi jó nem sül ki belőle.– Azt hiszem, megtartom magamnak – döntötte el.– Rendben, térjünk vissza március hatodikára. Sőt én egy kissé korábbra szeretnék

visszamenni, mint Mr. Minton. Egészen a Morgan’s bárig, amikor először beszélt a vádlottal, Mr. Roulet-val.

– Rendben.– Mit csinált a Morgan’s-ben azon az éjszakán?– Találkoztam valakivel.– Charles Talbot-val?– Igen.– Azért találkozott vele ott, hogy felmérje, vajon fel akarja-e vinni a lakására üzletszerű

szexuális kapcsolat céljából?Habozott, de aztán bólintott.– Kérem, szóban válaszoljon – szólította fel a bírónő.– Igen.– Mondhatjuk, hogy ez a gyakorlat biztonsági elővigyázatosság?– Igen.– Egyfajta biztonságos szex, ugye?

– Úgy vélem.– Mivel az ön szakmájában intim kapcsolatba kerül idegenekkel, védelmeznie kell magát,

nemde?– Igen, így van.– Az emberek az ön szakmájában ezt úgy hívják, hogy „narkós teszt”, ugye?– Én soha nem neveztem így.– De az igaz, hogy nyilvános helyen, mint például a Morgan’s-ben, találkozik leendő

ügyfeleivel azért, hogy letesztelje őket és meggyőződjön arról, hogy nem narkósok vagy nem veszélyes-e őket a lakására vinni. Nem így van?

– Így is mondhatja. De az az igazság, hogy soha nem lehet biztosra menni senkivel.– Ez igaz. Tehát amikor a Morgan’s-ben volt, észrevette, hogy Mr. Roulet ugyanabban a

bárban üldögél, mint ön és Mr. Talbot?– Igen, ő is ott volt.– Korábban látta már őt?– Igen, láttam ott is meg máshol is.– Beszélt vele valaha?– Nem, soha nem beszéltünk.– Észrevette akár egyszer is, hogy Rolex karórát hord?– Nem.– Látta-e valaha ezekre a helyekre megérkezni vagy elhajtani onnan egy Porschéval vagy

Rangé Roverrel?– Soha nem láttam vezetés közben.– De korábban már látta a Morgan’s-ben és más hasonló helyeken?– Igen.– De soha nem beszéltek.– Nem, soha.– Akkor miért kezdeményezett vele kapcsolatot?– Mert tudtam, hogy benne van az életben.– Mit ért azon, hogy „az életben”?– Sokszor láttam, hogy olyan lányokkal távozik, akik ugyanazt csinálják, mint én. Lerítt

róla, hogy benne van a játékban.– Látta őt más prostituáltakkal távozni?– Igen.– Hova mentek?– Nem tudom, elmentek a bárból. Talán egy hotelba vagy a lány lakására. Ezeket a

részleteket nem ismerem.– Honnan tudja, hogy egyáltalán elhagyták a helyszínt? Lehet, hogy csak kimentek egy

cigire.– Láttam, amint autóba ülnek, és elhajtanak.– Ms. Campo, egy perccel ezelőtt azt vallotta, hogy soha nem látta Mr. Roulet autóját.

Most azt állítja, hogy látta őt beszállni az autójába egy olyan prostituálttal, mint ön. Melyik állítása igaz?

Egy pillanatra megdermedt, észrevette a botlást, de aztán rátalált a válaszra.– Láttam beszállni autóba, de nem tudtam, milyen márkájú.– Maga nem vesz észre ilyen dolgokat, ugye?– Általában nem.– Meg tud különböztetni egy Porschét egy Rangé Rovertől?– Azt hiszem, az egyik nagy, a másik kicsi.– Milyen fajta autóba látta beszállni Mr. Roulet-t?– Nem emlékszem.

Megálltam egy pillanatra. Úgy döntöttem, mindent kihoztam az ellentmondásából, amit csak lehetett. A kérdéslistámra pillantva folytattam.

– Azokat a nőket később látta újra, akik Mr. Roulet-val távoztak?– Nem értem.– Eltűntek vagy látta őket később?– Később láttam őket.– Megverték őket vagy megsérültek?– Nem tudok róla, de nem is kérdeztem.– Mindezek eredményeként úgy gondolta, biztonságosan megkörnyékezheti és leszólíthatja

Mr. Roulet-t, ugye?– Nem voltam óvatos, tudtam, hogy valószínűleg fel akar szedni valakit. A velem lévő férfi

előre jelezte, hogy tízre végezni akar, mert utána más dolga van.– Meg tudná mondani, miért nem ült le Mr. Roulet-val is, mint ahogy Mr. Talbot-val tette?

Miért nem vetette alá a „narkós tesztnek”?A nő Mintont kereste a tekintetével. Segítséget remélt, de az nem érkezett.– Úgy véltem, a fickó tuti minőség, ez minden.– Azt gondolta, Mr. Roulet megbízható?– Azt hiszem. Nem tudom. Pénzre volt szükségem, de vele kapcsolatban elszámítottam

magam.– Arra gondolt, hogy Mr. Roulet gazdag, így meg tudná oldani a pénzügyi nehézségeit?– Nem, semmi ilyesmi. Potenciális vendégként tekintettem rá, aki nem kezdő az iparban.

Olyan valaki, aki tudja, mit miért tesz.– Egy korábbi alkalommal azt vallotta, hogy látta Mr. Roulet-t olyan nők társaságában,

akik ugyanazt a szakmát gyakorolják, mint ön.– Igen.– Prostituáltakkal?– Igen.– Ismeri őket?– Ismerjük egymást.– És kiterjeszti-e a szakmai szolidaritást ezekre a nőkre abból a szempontból, hogy felhívja

a figyelmüket olyan ügyfelekre, akik veszélyesek lehetnek vagy nem akarnak fizetni?– Néha igen.– Ők is alkalmazzák ugyanezt a szakmai szolidaritást magára nézve, igaz?– Igen.– Hányan figyelmeztették Louis Roulet-val kapcsolatban?– Tulajdonképpen senki, egyébként nem mentem volna el vele.Bólintottam, és a folytatás előtt hosszú másodpercekig a jegyzeteimben lapozgattam. Aztán

aprólékosan végigvezettem a Morgan’s-beli eseményeken, majd bemutattam a bár biztonsági kamerája által készített videofelvételt. Minton megfelelő alap hiányára hivatkozva tiltakozott, hogy megmutassák az esküdtszéknek, de elutasították a kérését. Televíziót gurítottak be egy görgős konzolon az esküdtek elé, és lejátszották a videót. Mondhatom, feszülten figyeltek, odáig voltak attól, hogy megfigyelhetnek egy prostituáltat munka közben, másrészt feldobta őket, hogy óvatlan pillanatokban láthatják az ügy két főszereplőjét.

– Mi állt apapíron, amit átadott neki? – kérdeztem, miután a televíziót félretolták a tárgyalóterem szélére.

– Azt hiszem, csak a nevem és a címem volt rajta.– Nem tájékoztatta ügyfelét a nyújtandó szolgáltatás áráról?– Lehet. Nem emlékszem.– Mi az aktuális ár, amit felszámol?– Általában négyszáz dollárt kapok.

– Általában? És mikor nem annyi?– Attól függ, a kuncsaft mit kíván.Az esküdtszék páholyára néztem, s észrevettem, hogy a bibliás ember arca megmerevedik.

Nyilván feszélyezve érzi magát.– Folytatott-e valaha megkötözős vagy hatalmi szexet klienseivel?– Néha. De ez csak játék, szerepjátszás. Soha senki nem sérült meg. Pusztán szerepjáték.– Azt állítja, hogy március hatodika előtt soha nem bántotta egyetlen kuncsaftja sem?– Igen, így van. Az az ember bántott, és meg akart ölni.– Kérem, csak arra a kérdésre válaszoljon, amit felteszek, Ms. Campo! Köszönöm. Most

térjünk vissza a Morgan’s-be. Abban a pillanatban, amikor odaadta Mr. Roulet-nak a szalvétát a címével és a tarifával, biztos volt benne, hogy nem lesz veszélyes magára nézve, és rendelkezik megfelelő készpénzzel, hogy kifizesse magának a szolgáltatásért elvárt négyszáz dollárt? Igen vagy nem?

– Igen.– Akkor miért nem talált a rendőrség pénzt Mr. Roulet-nál, amikor átkutatták?– Nem tudom. Én nem vettem el.– Tudja, ki vette el?– Nem.Sokáig vártam. Kedvelem kiemelni a váltást a kérdéssorban egy hangsúlyos csenddel.– Most... hm, még mindig prostituáltként dolgozik, ugye? – kérdeztem.Campo habozott, mielőtt igennel válaszolt.– És örömmel dolgozik prostituáltként? – érdeklődtem. Minton felszökkent.– Bírónő, mi köze van ennek a.– Helyt adok – reagált a bíró.– Rendben – szóltam. – Akkor, az nem igaz, Ms. Campo, hogy jó néhány kuncsaftjával

közölte, reméli, nem kell tovább űznie az ipart?– De, ez igaz – válaszolt most először mérlegelés nélkül.– És az sem igaz, hogy úgy tekintett ennek az ügynek a potenciális pénzügyi aspektusára,

mint arra a lehetőségre, hogy abbahagyja az ipart?– Nem, ez nem igaz – felelte hangosan, habozás nélkül. – Az a férfi megtámadott. Meg

akart ölni. Ez az ügy erről szól.Aláhúztam valamit a mappámban, és újabb jelentőségteljes csend következett.– Charles Talbot gyakori kuncsaft volt? – kérdeztem.– Nem, akkor éjszaka találkoztam vele először a Morgan’s-ben.– És ő átment a biztonsági tesztjén?– Igen.– Charles Talbot volt az a férfi, aki arcul ütötte magát március hatodikán?– Nem, nem ő volt – válaszolt gyorsan.– Felajánlotta, hogy megosztja a nyereséget Mr. Talbot-val, amelyet a Mr. Roulet elleni

keresettel szerezne?– Nem, nem ajánlottam fel! Ez hazugság!Felnéztem a bíróra.– Bírónő, megkérhetem az ügyfelemet, hogy álljon fel?– Érezze otthon magát, Mr. Haller!A védelem asztalához intettem Roulet-nak, hogy álljon fel, s ő megtette. Visszanéztem

Regina Campóra.– Nos, Ms. Campo, biztos benne, hogy ő az a férfi, aki megütötte március hatodika

éjszakáján?– Igen, ő az.– Ms. Campo, mennyi a súlya?

Hátradőlt a mikrofontól, mintha a tolakodó tapintatlanságtól megrökönyödött volna, még azok után is, hogy oly sok kérdés vájkált szexuális életében. Észrevettem, hogy Roulet vissza akar ülni, de jeleztem neki, még maradjon állva.

– Nem is tudom – bizonytalankodott Campo.– A weboldalon, a hirdetésében megadja a súlyát is 53 kilogrammban – mondtam. – Ez

helyes?– Azt hiszem.– Tehát, ha az esküdtszék elhiszi a maga történetét március hatodikáról, akkor azt is el kell

hinniük, hogy képes volt felülkerekedni Mr. Roulet-n és elmenekülni előle.Roulet-ra mutattam, aki legalább száznyolcvan centiméter magas volt, és vagy harmincöt

kilóval súlyosabb nála.– Nos, pontosan ezt tettem.– És mindez aközben történt, mialatt Mr. Roulet állítólag egy kést szegezett a torkához.– Élni akartam. Az ember elképesztő dolgokra képes, ha az élete forog kockán.Bevetette az utolsó védekező fegyverét. Felzokogott, mintha a kérdésem nyomán újra

átélte volna a halálos fenyegetettség iszonyú élményét.– Foglaljon helyet, Mr. Roulet! Pillanatnyilag nincs más kérdésem Ms. Campóhoz, bírónő.Elfoglaltam a helyem Roulet mellett. Éreztem, hogy a keresztkérdések remekül ültek.

Rengeteg sebet ütött a pengemunkám. A vád elmélete erősen vérzett. Roulet felém hajolt, és csak egy szót súgott a fülembe: „Briliáns!”

Minton folytatta, de csak apró légyként repdesett a nyílt seb körül. Koronatanúja jó néhány kijelentéséből már nem volt visszaút, és sehogy sem sikerült megváltoztatnia néhány, az esküdtek fejébe általam beleplántált, elképzelést.

Tíz perc múlva megelégelte, s én is elálltam az újabb keresztkérdésektől, érzékelve, hogy békén hagyhatom, hisz vajmi keveset ért el második erőlködése nyomán. A bíró megkérdezte az ügyészt, vannak-e további tanúi. Minton közölte, hogy az ebédidő alatt szeretné átgondolni, hogy folytatja-e a vád az ügy további kibontását.

Alapesetben tiltakoztam volna ez ellen, mert jó tudni, hogy közvetlenül ebéd után kell-e még tanút előállítanom. De most annyiban hagytam. Tudtam, Minton érzi a ránehezedő terhet, ezért tétovázik.

Bele akartam hajszolni egy döntésbe, és reméltem, hogy az ebédszünet az én malmomra hajtja a vizet.

A bíró elbocsátotta az esküdtszéket ebédelni, de csak egy óra szünetet kaptak a szokásos kilencven perc helyett. Siettette a dolgok menetét. Kijelentette, hogy a tárgyalást berekeszti fél kettőig, aztán gyorsan elhagyta a bírói pulpitust. Rájöttem, hogy hamar rá akar gyújtani.

Megkérdeztem Roulet-t, az anyja csatlakozna-e hozzánk ebédkor, hogy megbeszélhessük a tanúvallomását, ami szerintem a délután folyamán esedékes, de elképzelhető, hogy közvetlenül ebéd után lesz. Megígérte, hogy megszervezi, s egy francia éttermet javasolt a Ventura sugárúton. Mivel kevesebb, mint egy óránk volt, úgy intéztem, hogy az anyja a Négylevelű Lóherében találkozzon velünk. Nem tetszett az ötlet, hogy a kedvenc törzshelyemre viszem őket, de tudtam, ott gyorsan ehetünk, és időben visszaérhetünk a bíróságra. Az étel színvonala minden bizonnyal nem éri el a venturai francia éttermek szintjét, de ez nem izgatott különösebben.

Felálltam a védelem asztalától, s körülnéztem. A galéria sorai már kiürültek. Mindenki kiviharzott ebédelni. Egyedül Minton várt rám a korlátnál.

– Beszélhetnék magával egy percet? – kérdezte.– Természetesen.Megvártuk, amíg Roulet kimegy az ajtón, és elhagyja a tárgyalótermet. Addig egyikünk

sem szólalt meg. Tudtam, mi következik. Ügyészi szokás feldobni kispályás ajánlatot a

vészhelyzet első jelére. Minton tudta, hogy bajban van. Az ügy legfőbb tanújának szereplését a legjobb esetben is csak döntetlenre hozta.

– Mi a helyzet?– Elgondolkodtam azon, amit az ezer pengeélről mondott.– És?– Nos, lenne egy ajánlatom.– Maga ebben még kezdő, fiam. Nincs szüksége valakire, aki felelős a megegyezés

jóváhagyásában?– Van felhatalmazásom.– Rendben, akkor adja elő, milyen ajánlatra van felhatalmazása!– Leengedem egészen egy minősített testi sértésre.– És?– Lemegyek négyre.Az ajánlat jelentős engedmény volt, de ha Roulet elfogadja, még mindig négy év börtön

vár rá. A fő nyereség, hogy az ügy kikerül a szexuális indíttatású bűneset státusa alól. Roulet-t szabadulása után nem regisztrálják a hatóságok szexuális bűnelkövetőként.

Ránéztem, mintha éppen most sértette volna meg halott anyám emlékét.– Ted, azt hiszem, ez egy kicsit erős. Vegye figyelembe, hogy a fő tanúját éppen most

szorították sarokba! Látta az esküdtet, aki mindig Bibliát hord magánál? Azt hittem, földhöz vágja a Szent Könyvet, amikor Campo tanúvallomást tett.

Minton nem válaszolt. Ezek szerint észre sem vette a bibliás embert az esküdtek között.– Nem tudom – morfondíroztam hangosan. – Kötelességem tájékoztatni az ügyfelemet az

ajánlatáról, és ezt meg is teszem. De azt is megmondom neki, hogy bolond lenne elfogadni.– Rendben, akkor mit akar?– Ted, egy ilyen ügyben, mint ez, csak egy ítélet születhet. Megmondom neki, hogy át kell

vészelnie. Azt hiszem, innen már könnyű lesz. Sok szerencsét!Otthagytam a bejáratnál. Kicsit arra számítottam, hogy utánam kiabál egy újabb ajánlatot.

Végiglépdeltem a galéria központi folyosóján. Minton azonban nem mozdult.– Ez az ajánlat csak fél kettőig érvényes, Haller! – kiáltott mégis utánam, furcsa tónussal a

hangjában.Felemeltem a kezemet és legyintettem anélkül, hogy visszanéztem volna. Ahogy kiléptem

a tárgyalóterem ajtaján, biztosan tudtam, hogy a kétségbeesés hangját hallottam a szavaiban bujkálni.

Harmincöt

Miután visszajöttünk a Négylevelű Lóheréből, szándékosan nem vettem tudomást Mintonról. Bizonytalanságban akartam hagyni, ameddig csak lehetett. A viselkedésem része volt annak a tervnek, amely az általam megszabott irányba kívánta kényszeríteni őt és a tárgyalás menetét. Amikor mindannyian helyet foglaltunk az asztaloknál, és készen álltunk a bírónő megérkezésére, akkor végre ránéztem. Vártam, hogy összetalálkozzon a tekintetünk, és akkor végre megráztam a fejem. Nincs üzlet. Bólintott, megpróbálta a tőle telhető legtöbb magabiztosságot sugározni, és értetlenséget mímelt kliensem döntése miatt. Egy perccel később a bíró elfoglalta helyét a pulpituson, felvonultatta az esküdtszéket, és Minton gyorsan visszahúzódott ügyészi szerepköre csigaházába.

– Mr. Minton, van további tanúja? – kérdezte a bírónő.– Bírónő, ez alkalommal a vád visszavonul.Mindössze leheletnyi csodálkozás volt Fullbright reakciójában. A kelleténél egy

másodperccel tovább nézett Mintonra. Azt hiszem, ez az üzenet meglepődést közvetített az esküdtszék felé. Aztán rám nézett.

– Mr. Haller, készen áll a folytatásra?A szokásos eljárás az lett volna, hogy a bírót egy közvetlen felmentő ítéletre kérjem a vád

ügyének befejezésekor. De nem ezt tettem, mert attól tartottam, hogy az a ritka eset következik be, hogy a kérést jóváhagyják. Még nem engedhettem, hogy véget érjen az ügy. Azt válaszoltam a bírónak, hogy tovább szeretnék haladni a védelemmel.

Az első tanúm Mary Alice Windsor volt. Cecil Dobbs kísérte be a tárgyalóterembe, aki aztán helyet foglalt a galéria első sorában. Windsor kobaltkék kosztümöt viselt selyemblúzzal. Királynői kisugárzással jelent meg és haladt el a bírói pulpitus előtt, s elfoglalta helyét a tanúk padján. Senki meg nem mondta volna róla, hogy fasírtot ebédelt burgonyapürével. Gyorsan végigzavartam a szokásos azonosító eljárást, és kiemeltem mind a vér szerinti, mind az üzleti kapcsolatát Louis Roulet-val. Aztán engedélyt kértem a bírótól, hogy megmutathassam a tanúnak a kést, amit a vád hozott fel bizonyítékként az ügyben.

Amint megkaptam az engedélyt, a törvényszolga odaadta a fegyvert, amely még mindig átlátszó műanyag tasakba volt becsomagolva. Nyitott pengéjén látszott a monogram. Odavittem az esküdtek padjához, és letettem a tanú elé.

– Mrs. Windsor, felismeri ezt a kést?Felvette a bizonyítéktasakot, megpróbálta kisimítani a pengén a műanyagot, hogy jobban

láthassa és elolvashassa a monogramot.– Igen, felismerem – mondta végül. – Ez a fiam kése.– Hogy lehet az, hogy felismer egy a fia tulajdonát képező kést?– Mert többször mutatta már nekem. Tudtam, hogy mindig magánál hordja. Néha jól jött az

irodában, ezzel szoktuk elvágni a beérkező brosúráinkat összekötő zsinórokat. Nagyon éles.– Mióta van a fia birtokában ez a kés?– Négy éve.– Ön ilyen pontosan tudj a ezt?– Igen.– Mitől ilyen biztos ebben?– Mert négy évvel ezelőtt kapta önvédelmi célra. Csaknem pontosan négy éve.– Önvédelemre, de ki ellen, Mrs. Windsor?– Vállalkozásunkban gyakran mutatunk meg lakásokat idegen embereknek. Sokszor

előfordul, hogy egyedül vagyunk velük az ingatlanban. Több olyan incidens történt már, hogy

egy ingatlanügynököt kiraboltak vagy bántalmaztak. Vagy akár megöltek, esetleg megerőszakoltak.

– Amennyire ön tudja, Louis volt-e valaha ilyesfajta bűntény áldozata?– Nem, személyesen nem. De ismer valakit, aki elment egy bemutatóra és ez történt vele.– Mi történt?– Egy férfi késsel kirabolta, és megerőszakolta. Louis talált rá később. Ezután az első dolga

volt beszerezni egy kést önvédelmi célra.– Miért kést? Miért nem pisztolyt?– Tulajdonképpen először pisztolyt szeretett volna, azonban valami olyasmire gondolt,

amit mindig magánál hordhat, és nem feltűnő, így szerzett egy kést magának is és nekem is.Innen tudom, hogy csaknem pontosan négy éve jutott hozzá. – Felemelte a tasakot, amiben a kés volt. – Az enyém pontosan ugyanilyen, csak a monogram más. Azóta mindketten magunknál hordjuk.

– Tehát ön úgy gondolja, teljesen normális viselkedés, hogy a fia magánál tartotta azt a kést március hatodika éjszakáján?

Minton tiltakozott, mondván nem építettem fel megfelelő alapot Windsornak a kérdés megválaszolásához. A bíró helyt adott. Mary Windsor, nem lévén jártas a bűnügyi törvénykezésben, azt hitte, hogy a bíró megengedi, hogy válaszoljon.

– Mindennap magánál hordta – kezdte. – Március hatodika nem lett volna.– Mrs. Windsor! – dörrent rá a bírónő. – Helyt adtam a tiltakozásnak. Ez azt jelenti, hogy

ön nem válaszolhat. Az esküdtszék figyelmen kívül hagyja a válaszát.– Bocsánat – kért elnézést Windsor elhaló hangon.– Tegye fel a következő kérdést, Mr. Haller! – rendelkezett a bíró.– Ez minden, bírónő. Köszönöm Mrs. Windsor.Mary Windsor indulni készült, de a bíró csúnyán nézett, s újra rászólt, hogy maradjon ülve.

Ahogy a helyemre értem, Minton felkászálódott. Áttekintettem a karzatot és C. C. Dobbs kivételével nem láttam ismerős arcot. Bátorítóan rám mosolygott, de nem törődtem vele.

Mary Windsor közvetlen tanúvallomása tökéletes volt abban az értelemben, hogy tartotta magát a koreográfiához, amit ebéd közben kidolgoztunk. Tömören az esküdtszék tudomására hozta a magyarázatot a kést illetően, ezenkívül még egy aknamezőt is hátrahagyott, amin Mintonnak át kell haladnia. Közvetlen tanúvallomása nem fedett le többet annál, mint amit én tártam Minton elé a korábban felvázolt tényfeltáró összefoglalóban. Ha az ügyész eltér a megadott iránytól, nem kell sok, hogy meghallja a lába alatt a halálos reccsenést.

– Mikor is történt pontosan az incidens, amely arra inspirálta a fiát, hogy egy tizenkét centiméter pengehosszúságú összecsukható kést hordjon magával mindenhova?

– 2001. június 9-én.– Biztos benne?– Egészen biztos.Minton felé fordultam, hogy jobban lássam az arcát. Olvastam belőle. Azt hitte, ráakadt

valamire. Windsor pontos dátummemóriája a beplántált tanúvallomás nyilvánvaló jele. Megmondtam előre, hogy izgatott lesz.

– Megjelent-e újságcikk erről a feltételezett támadásról, amely azt a bizonyos ingatlanügynököt érte?

– Nem, nem írtak róla.– Volt-e rendőrségi vizsgálat?– Nem, az sem volt.– Ön mégis tudja a pontos dátumot. Hogy lehet ez, Mrs. Windsor? Beszélt ön valakivel

erről a dátumról a mostani tanúvallomása előtt?– Nem, egyáltalán nem. Csak azért tudom a dátumot, mert soha nem felejtem el azt a

napot, amikor megtámadtak.

Várt egy pillanatot. Láttam, ahogy legalább három esküdtnek leesik az álla. Mintonnak szintén. Csaknem hallottam a reccsenést.

– A fiam sem fogja soha elfelejteni – folytatta Windsor. – A keresésemre indult, s összekötözve, meztelenül talált rám abban a házban. Csupa vér voltam. Iszonyú traumát okozott neki, hogy így látott engem. Véleményem szerint ez volt az egyik oka, ezért vált szokásává, hogy kést hordjon magánál. Bántotta, hogy késve érkezett, és nem tudta megakadályozni a történteket.

– Értem – nyögte ki Minton a jegyzeteibe bámulva.Megdermedt, és szemmel láthatóan fogalma sem volt arról, hogyan folytassa. Nem merte a

lábát megmozdítani, félt, hogy felrobban az akna, s vele együtt ő is.– Mr. Minton, van még kérdése? – szólalt meg a bíró alig leplezett szarkazmussal a

hangjában.– Egy pillanat, bírónő – rebegte Minton.Összeszedte magát, átnézte a jegyzeteit, s megpróbálta menteni a menthetőt.– Mrs. Windsor, miután a fia rátalált önre, hívták a rendőrséget?– Nem, nem hívtuk. Louis akarta, de én nem. Úgy véltem, az még nagyobb megrázkódtatás

lenne.– Tehát nincs hivatalos rendőrségi dokumentáció erről a bűntényről, igaz?– Igaz.Tudtam, hogy Minton tovább akarja vinni a gondolatot, és meg akarja kérdezni, Mrs.

Windsor kért-e orvosi ellátást a támadás után. De mivel újabb csapdát sejtett, nem tette fel a kérdést.

– Tehát elmondása szerint az eset kizárólag az ön szavára alapozható, ha egyáltalán megtörtént. Csak az ön szavára, valamint a fiáéra, ha ugyan ő akar erről egyáltalán vallomást tenni.

– Igenis megtörtént. Ezzel kell élnem életem végéig.– De ezt kizárólag ön állítja!Az asszony szenvtelenül nézett az ügyészre.– Ez kérdés?– Mrs. Windsor, azért van itt, hogy segítsen a fián, ugye?– Ha tudok. Jó embernek ismerem, soha nem követne el ilyen aljas bűnt.– Megtenne-e mindent, ami hatalmában áll, megragadna-e minden lehetőséget, hogy

megmentse a fiát a bűnössé nyilvánítástól, attól, hogy esetleg börtönbe zárják?– Persze, de erről a dologról nem hazudnék. Eskü ide vagy oda, nem hazudnék.– De meg akarja menteni a fiát, ugye?– Természetesen.– És a megmentés azt jelenti, hogy hazudna is érte, ugye?– Nem, nem azt jelenti.– Köszönöm, Mrs Windsor.Minton gyorsan visszaült a helyére. Csupán egyetlen kérdést tettem fel a következő

körben.– Mrs. Windsor, hány éves volt, amikor ez a támadás történt?– Negyvennégy.Visszaültem. Minton sem folytatta, és Windsor távozhatott. Megkértem a bírót, hogy

engedje helyet foglalni a karzaton a tárgyalás hátralevő részében, miután a tanúvallomását befejezte. Minton nem tiltakozott, s a kérés meghallgatásra talált.A következő tanúm egy nyomozó volt, név szerint Dávid Lambkin a Los Angeles-i Rendőrkapitányságról. Szexuális bűnügyekben országos hírű szakember volt, ő dolgozott a „Nemi erőszak az ingatlanközvetítők körében” elnevezésű bűnügyön is. Felvázoltam az ügy tényeit, majd beszámoltam az öt esetről, melyben nemi erőszakról tettek bejelentést, és

melyek során kivizsgálás is történt. Röviden ismertettem a nyomozás eredményeit. Hamar eljutottam a szükséges öt kulcskérdéshez, amelyekkel megerősítettem Mary Windsor tanúvallomását.

– Lambkin felügyelő, milyen életkornak voltak a nemi erőszakot elkövető tettes ismert áldozatai?

– Mindannyian meglehetősen sikeres, profi üzletasszonyok voltak. Az átlagos nemi erőszak áldozatainak életkorától eltérően idősebb tendenciát mutattak. Azt hiszem, a legfiatalabb huszonkilenc, a legidősebb ötvenkilenc éves volt.

– Tehát egy negyvennégy éves nő beleeshet az erőszaktevő célpontjainak tartományába, ugye?

– Igen.– Meg tudná mondani az esküdtszéknek, hogy mikor történt az első és az utolsó bejelentett

eset?– Igen. Az első 2000. október l-jén, az utolsó 2001. július 30-án volt.– Így 2001. június 9-e bőven beleesett annak az erőszaktevőnek a működési idejébe, aki

ingatlanforgalmazásban érdekelt nőket támadott meg, ugye?– Igen, így van.– Ennek az ügynek a vizsgálata folyamán jutott-e arra a következtetésre, vagy felmerült-e

az a kérdés, hogy ez az egyén több mint öt nemi erőszakot követett el?Minton tiltakozott, mert a kérdés feltételezésen alapult. A bíró helyt adott a tiltakozásnak,

de ez nem számított. Maga a kérdés volt fontos, a jutalom érte pedig az, hogy az esküdtek fejében tudatosult, hogy az ügyész megakadályozta, hogy ők megtudják a választ.

Minton meglepett a keresztkérdés során. Eléggé magához tért a Windsorral elkövetett ballépése után ahhoz, hogy három olyan ütős kérdést szegezzen Lambkinnek, amelyekre az elhangzó válaszok a vádnak kedveztek.

– Lambkin felügyelő, ezeknek az eseteknek a kivizsgálása során figyelmeztették-e bármilyen módon az ingatlanforgalmazásban dolgozó nőket?

– Igen, figyelmeztettük őket. Két alkalommal is küldtünk ki szórólapokat. Az elsőt minden, a környéken engedéllyel rendelkező ingatlanvállalkozásnak küldtük el, a másodikat pedig minden engedéllyel rendelkező ingatlanügynöknek postáztuk el, név szerint, férfiaknak, nőknek egyaránt.

– A postázott szórólapok tartalmazták a tettes személyleírását, illetve tartalmaztak információkat a módszereiről?

– Igen, tartalmaztak.– Tehát, ha valaki ki akarna találni egy történetet arról, hogy ez az erőszaktevő

megtámadta, a szórólapokból megfelelő információhoz juthatott volna, ugye?– Igen, ez lehetséges.– Nincs több kérdésem, bírónő.Minton elégedetten ült le, Lambkin elmehetett, miután én sem akartam tőle mást. Kértem a

bírótól néhány percet, hogy értekezhessek ügyfelemmel, aztán odahajoltam Roulet-hoz.– Rendben, helyben vagyunk – suttogtam. – Már csak maga maradt. Hacsak nincs valami,

amit nem mondott el nekem, maga tiszta. Mintonnak alig van eszköz a kezében, amivel magára támadhat. Nem lesz bántódása ott fenn, csak ne hagyja magát elkapni. Még mindig elég nyugodt hozzá?

Roulet mindvégig ragaszkodott ahhoz, hogy vallomást tesz, és tagadni fogja a vádakat. Ebédkor megismételte eme elhatározását. Szinte követelte. Mindig úgy tekintettem a kliens vallomásának kockázatára, mint pártatlan osztozkodásra. Bármi, amit mond, felhasználható ellene, ha a vád saját hasznára tudja fordítani. Viszont, annak ellenére, hogy erre külön felhívják az esküdtek figyelmét, nem számít, hogy a vádlottnak joga van hallgatni, mindig

hallani akarják, hogyan tagadja a vádakat. Ha ezt a lehetőséget elveszik tőlük, könnyen megeshet, hogy megneheztelnek erre.

– Megcsinálom – súgta vissza Roulet. – Elbírok az ügyésszel. Hátratoltam a székem, és felálltam.

– Bírónő, a védelem szólítja Louis Ross Roulet-t.

Harminchat

Louis Roulet lendületesen lépett fel a tanúk padjára, mint egy kosárlabda-játékos, akit éppen felállítottak a cserepadról és a jegyzőkönyvvezető asztalához küldtek, hogy beszálljon a játékba. Olyan ember benyomását keltette, aki alig várja, hogy megvédhesse magát. Tudta jól, ez a magatartás hatással lesz az esküdtekre.

Túljutva a bevezetőn, egyből rátértem az ügy vitatott pontjaira. Kérdéseim során Roulet nyíltan beismerte, hogy március hatodika estéjén azért ment a Morgan’s-be, mert női társaságra vágyott. Azt állította, nem feltétlenül prostituált szolgáltatásaira gondolt, de nem is zárta ki a lehetőséget.

– Voltam már úgy nővel korábban, hogy fizettem érte – informált –, így nem is lett volna ellenemre.

Azt vallotta, hogy nem tudatosan létesített szemkontaktust Regina Campóval, mielőtt a nő odament hozzá a bárban. Állította, hogy a nő volt a kezdeményező, de ez akkor nem zavarta, és az ajánlata függőben maradt. A nő közölte, hogy tíz után szabad lesz, és szívesen látja, ha egyébként ráér.

Roulet ismertette a következő egy órában tett próbálkozásait a Morgan’s-ben, aztán a Lámpagyújtógatóban, melyek arra irányultak, hogy olyan nőt találjon, akinek nem kell fizetnie. Azonban nem járt sikerrel. Ezt követően a Campótól kapott címre hajtott, és bekopogtatott az ajtaján.

– Ki nyitotta ki?– Ő maga. Résnyire nyitotta az ajtót, és kinézett.– Regina Campo? Az a nő, aki ma délelőtt tanúskodott?– Igen, ő volt.– Látta az egész arcát a résnyire nyitott ajtóban?– Nem. Csak egy kis nyílást hagyott szabadon, így nem láthattam. Csak a bal szemét láttam

és az arca bal felének egy nagyon kicsi részét.– Merre nyílt az ajtó? A nyílás, amelyen keresztül láthatta, a jobb vagy a baloldalon volt?– Ahogy szemben álltam az ajtóval, a nyílás mintha a jobb oldalon lett volna.– Nos, tegyük ezt egyértelműen tisztába. A nyílás a jobb oldalon volt, így van?– Így van.– Tehát, ha a nő az ajtó mögött állt, és kinézett a nyíláson, mindezt a bal szemével tette.– Ez így igaz.– Látta a jobb szemét?– Nem.– Tehát, ha horzsolás vagy vágás, vagy bármi más sérülés volt az arca jobb felén, azt ön

láthatta?– Nem.– Rendben. Mi történt aztán?– Felismert és behívott. Szélesebbre tárta az ajtót, de még mindig valamelyest mögötte állt.– Nem láthatta őt?– Nem teljesen. Az ajtó szélét egyfajta takarásként használta.– Aztán mi történt?– Hát, volt egy olyan kis belépő, előszoba. Egy boltíven át a nappali felé mutatott. Arra

mentem, amerre mutatott.– Ez azt jelenti, hogy akkor ő ön mögé került?– Igen, amikor a nappali felé fordultam, ő mögöttem állt.– Becsukta az ajtót?

– Azt hiszem. Hallottam, ahogy becsukódott.– Aztán mi történt?– Hátulról fejbe vágtak valamivel, és elterültem. Minden elsötétedett.– Tudja, meddig volt eszméletlen?– Nem. Úgy gondolom, jó darabig az lehettem, de ezt sem a rendőrök, sem más nem

mondta.– Mire emlékszik azután, hogy magához tért?– Arra emlékszem, hogy nehezen kaptam levegőt. Kinyitottam a szemem, és észrevettem,

hogy valaki ül rajtam. A hátamon feküdtem, és ez a valaki rajtam ült. Próbáltam megmozdulni, és akkor vettem észre, hogy a lábamon is ül valaki.

– Azután mi történt?– Felváltva mondogatták, hogy ne mozduljak. Egyikőjük közölte, náluk van a késem, és ha

ellenkezem vagy szökni akarok, használni fogják ellenem.– Ez akkor történt, amikor a rendőrség megérkezett és letartóztatták?– Igen, pár perc múlva ott voltak a rendőrök is. Megbilincseltek és talpra állítottak. Ekkor

vettem észre, hogy véres a dzsekim.– És a keze?– Nem láthattam, mert hátrabilincselték. De aztán hallottam, hogy az egyik férfi informálta

a rendőrt, hogy véres a kezem, akkor ő rárakott egy tasakot. Ezt éreztem.– Hogyan került vér a dzsekijére és a kezére?– Erről csak annyit mondhatok, hogy valaki összevérezte, hiszen nem én voltam.– Ön balkezes?– Nem, jobbkezes vagyok.– Ön nem ütötte meg Ms. Campót a bal kezével?– Nem, nem ütöttem meg.– Megfenyegette, hogy megerőszakolja?– Nem, nem fenyegettem meg.– Mondta neki, hogy megöli, ha nem engedelmeskedik önnek?– Nem, nem mondtam.Reméltem, hogy látok valamit abból a tűzből, amit C. C. Dobbs irodájában mutatott az első

napon, de Roulet nyugodtan, fegyelmezetten viselkedett. Elhatároztam, hogy mielőtt befejezem a kikérdezését, megpróbálom egy kicsit feszíteni a húrt, hogy visszahozzak valamit abból az indulatból.

– Mérges azért, hogy Ms. Campo megtámadásával vádolják?– Persze, hogy mérges vagyok.– Miért?Kinyitotta a száját, de hang nem jött ki rajta. Feldühödött a kérdésemen. Végül válaszolt.– Miért kérdezi, hogy miért? Vádolták már meg valamivel, amit nem követett el, és nem

tehetett ellene mást, csak várakozott? Csak várni hetekig, hónapokig mire végre esélye lesz a bíróságon elmondania, hogy csapdába csalták? De aztán még tovább kell várakoznia, amíg az ügyész felvonultat egy rakás hazudozót, és végig kell hallgatnia a koholmányaikat! Naná, hogy ez feldühíti az embert! Ártatlan vagyok! Nem én tettem!

Tökéletes volt. Az előadásmód tökéletesen megfelelt egy alaptalanul vádolt ember szenvedélyének. Még mást is kérdezhettem volna, de tartottam magam a célhoz: gyorsan be és gyorsan ki. A kevesebb mindig többet ér. Leálltam. Gondoltam, ha valami kimarad, pótolhatom az újrakérdezésnél.

Ránéztem a bíróra.– Nincs több kérdésem, bírónő.Minton talpra ugrott; már készen állt, amire én a helyemre értem. Úgy ment a tanúk

padjához, hogy szúrós tekintetét le sem vette Roulet-ról. Meg akarta mutatni az

esküdtszéknek, hogy mi a véleménye erről az emberről. Tekintete lézersugárként szelte át a termet. Olyan erővel markolta meg a pad korlátját, hogy az ujjai elfehéredtek. Ez is az esküdteknek szánt show részét képezte.

– Tagadja, hogy hozzáért Ms. Campóhoz – állította indításképp.– Így van – felelte Roulet.– Ön szerint az áldozat egyszerűen megütötte önmagát, vagy szerzett egy férfit, akivel

azelőtt soha nem találkozott, és összeverette magát a kelepce kedvéért, igaz?– Nem tudom, ki tette. Annyit tudok, hogy nem én voltam.– De ön kimondottan azt állítja, hogy ez a nő, Regina Campo hazudik! Besétált ma ebbe a

tárgyalóterembe, és egész egyszerűen hazudott az esküdtszéknek és vele széles e világnak! – Minton felháborodottan csóválta a fejét, hogy hangsúlyozza a mondatot.

– Csak annyit tudok, hogy nem én tettem azokat a dolgokat, amivel vádol. Erre csak egyetlen magyarázat létezik, hogy kettőnk közül valaki hazudik. Én nem.

– Az esküdtszék dolga eldönteni ezt a kérdést, nemdebár?– De.– Itt van ez a kés, amit állítólag önvédelemre szerzett be. Ebben az esetben ön azt állítja az

esküdteknek, az áldozat valahogy tudomást szerzett róla, hogy önnek van egy kése és ezt használta fel a csapdához?

– Nem tudom, hogy volt-e róla tudomása. Soha nem mutattam meg neki a kést, és nem vettem elő egyik bárban sem, ahol ő megfordulhatott. Elképzelni sem tudom, honnan tudhatott róla. Talán amikor a pénzt kereste a zsebemben, akkor talált rá. A pénzemet és a késemet mindig ugyanabban a zsebben tarrottam.

– Ó, most azt állítja, hogy a pénzt is kilopta a zsebéből! Mikor hagyja már abba, Mr. Roulet?

– Volt nálam négyszáz dollár. Amikor letartóztattak, már eltűnt. Valaki elvette.Ahelyett, hogy Roulet-t a pénzről faggatta volna, Minton bölcsen átlátta, akárhogy csűri-

csavarja, ebből a legjobb esetben is csak döntetlent tud kihozni. Minton pontosan tudta, ha arra hajt, hogy Roulet-nál egyáltalán nem volt pénz, s azt tervezte, hogy fizetés helyett megtámadja és megerőszakolja Campót, akkor ebben az esetben előhozakodom Roulet adóvisszatérítéseivel. Ez pedig komolyan felvetheti a kérdést, hogy akkor miért ne tehetné meg, hogy fizessen egy prostituáltnak? Ezt a fajta helyzetet az ügyvédek maguk között csak „csoportszexként” emlegetik. Minton inkább kimaradt belőle, s továbblépett a befejezés felé.

Drámai stílusban felemelte a bizonyítékul szolgáló fényképet, Regina Campo összevert, sebes arcának fényképét.

– Tehát Regina Campo hazudik? – kérdezte.– Igen.– Megverette magát vagy talán saját maga tette?– Nem tudom, ki tette.– De nem ön?– Nem, nem én voltam. Nem tennék ilyet egyetlen nővel sem. Soha nem bántanék nőt. –

Roulet a képre mutatott, amit Minton még mindig felemelve tartott. – Egy nő sem érdemel ilyet – magyarázta.

Előrehajoltam és vártam. Roulet éppen most mondta ki azt a mondatot, amit kértem, hogy próbálja valahogy beleszőni tanúvallomása egyik válaszába. „Egy nő sem érdemel ilyet.” Most Mintonon volt a sor, hogy bekapja a horgot. Okos volt. Tudnia kellett, hogy Roulet épp egy ajtót tár fel előtte.

– Mit ért azon, hogy érdemel? Úgy véli, egy erőszakos bűncselekmény levezethető arra, hogy az áldozat megkapja-e vagy sem, amit érdemel?

– Nem, nem így gondoltam. Úgy értettem, nem számít, miből él, mit művel, nem kellett volna így összeverni. Senki sem érdemli meg, hogy ezt tegyék vele.

Minton leengedte a kezét, mellyel a képet tartotta. Egy pillanatig ő maga bámulta, aztán visszanézett Roulet-ra.

– Mr. Roulet, nincs több kérdésem.

Harminchét

Még mindig úgy éreztem, hogy megnyerem a pengecsatát. Minden tőlem telhetőt megtettem, hogy Mintont belenavigáljam egy olyan helyzetbe, amelyben csak egyetlen választási lehetősége van. Elérkezett az idő, hogy kiderüljön, elég lesz-e ez a „minden tőlem telhető”. Miután a fiatal ügyész helyet foglalt, úgy döntöttem, nem kérdezek már mást az ügyfelemtől. Remekül ellenállt Minton támadásának, akinek érzésem szerint nem sikerült kifognia a szelet a vitorlánkból. Felálltam és hátranéztem a tárgyalóterem hátsó falának felső harmadában elhelyezett órára. Még csak fél négy volt. Aztán a bíróra néztem.

– Bírónő, a védelem visszavonul.Bólintott, majd a fejem fölött az órára nézett. Szólt az esküdtszéknek, hogy elérkezett a

délutáni szünet ideje. Amikor az esküdtek eltávoztak a tárgyalóteremből, a vád asztalára nézett, ahol Minton lehajtott fejjel írogatott.

– Mr. Minton!Az ügyész felpillantott.– Még tart a tárgyalás. Figyeljen! Van a vádnak ellenérve? Minton már felállt.– Bírónő, kérhetném, hogy rekesszük be a tárgyalást mára, hogy a vádnak legyen ideje

mérlegelnie a védelem tanúit?– Mr. Minton, ma még van legalább kilencven percünk. Mondtam magának, hogy ma

eredményt szeretnék elérni. Hol vannak a tanúi?– Bírónő, az igazat megvallva nem számítottam arra, hogy a védelem három tanú után

visszavonul, és én.– Előre figyelmeztette a nyitóbeszédében.– Igaz, de az ügy mégis gyorsabban haladt, mint ahogy előre látni lehetett. Fél nappal

előrébb vagyunk. Kérem a bíróság elnézését. Van egy tanúm, akin morfondírozok, de bajosan tudnám a bíróságra juttatni, akár este hat óráig is.

Megfordultam és Roulet-ra néztem, aki közben visszatért mellém, a helyére. Biccentettem neki, rákacsintottam, de úgy, hogy a bíró ne vegye észre a gesztust. Úgy tűnt, Minton bekapta a horgot. Most már csak arra kellett ügyelnem, hogy a bíró ne vegye ki a szájából. Felálltam.

– Bírónő, a védelem nem tiltakozik a késedelem ellen. Talán felhasználhatjuk az időt arra, hogy elkészítsük a záró érvelést, és levonjuk a tanulságot az esküdtszék számára.

A bíró először felvont szemöldökkel értetlenül tekintett rám. Ritkaságszámba ment, hogy a védelem ne tiltakozzon az ügyész időhúzása ellen. De aztán a mag, amit elvetettem, kezdett szárba szökkenni.

– Van valami abban, amit mond, Mr. Haller. Ha ma korán berekesztjük a tárgyalást, akkor számításaim szerint az ellenérvek után közvetlenül rátérherünk a záró beszédekre. Nincs további késedelem, kivéve az esküdtszék döntéshozatalának átgondolása. Megértette Mr. Minton?

– Igen, bírónő, elkészülök.– Mr. Haller?– Én is úgy gondolom, hogy kész leszek, bírónő.– Nos, akkor minden rendben. Megvan a tervünk. Mihelyst az esküdtek visszatérnek, mára

elbocsátom őket. Megelőzik a délutáni csúcsforgalmat, és holnap a dolgok oly simán és gyorsan fognak haladni, hogy a délutáni ülésszak folyamán minden kétséget kizáróan már az ítéletről tanakodnak.

Előbb Mintonra nézett, aztán rám, mintha azt latolgatná, ellenkezni akarunk-e vele. De aztán látta, hogy erről szó sincs, így elhagyta a bírói pulpitust, valószínűleg cigaretta után kajtatva.

Húsz perccel később az esküdtek hazafelé tartottak, én pedig a védelem asztalánál a dolgaimat szedtem össze. Minton lépett oda hozzám, és megkérdezte:

– Beszélhetnék magával?Roulet-ra néztem, és mondtam neki, hogy menjen csak el az anyjával és Dobbsszal. Majd

hívom, ha szükséges.– De akarok magával beszélni – jelezte Roulet.– Miről?– Mindenről. Mit gondol, hogy szerepeltem ott fenn?– Jól, és minden jól megy. Azt hiszem, jól állunk.Aztán fejemmel a vád asztala felé intettem, ahova Minton már visszatért, majd a hangomat

suttogóra fogtam.– Ő is tudja. Éppen egy másik ajánlatot készül tenni.– Legyek a közelben, hogy halljam, mi az? Megráztam a fejem.– Nem, nem számít, mi az. Csak egy ítélet lehet, rendben?– Rendben.Felállt, megveregette a vállam, és nekem erősen tartani kellett magam, hogy ne húzódjak el

az érintésétől.– Ne érjen hozzám, Louis! – figyelmeztettem. – Ha tenni akar értem valamit, akkor adja

vissza a kibaszott pisztolyomat!Nem válaszolt. Csak mosolygott, és elindult az ajtó felé. Amikor eltűnt, Minton felé

fordultam. Most már kétségbeesést láttam a szemében. Büntető ítéletre volt szüksége – bármilyen büntetésre – ebben az ügyben.

– Mi a helyzet?– Van egy másik ajánlatom.– Hallgatom.– Még lejjebb adom. Leviszem egyszerű testi sértésre. Hat hónap a megyeiben. Mivel azt a

helyet minden hónap végén kiürítik, valószínűleg nem lesz belőle több, mint kerek hatvan nap.

Bólintottam. A szövetségi rendelkezésről beszélt, amely megakadályozza a túlzsúfoltságot a megyei börtönrendszerben. Nem számít, milyen döntés születik egy tárgyalóteremben; szükségszerűségből az ítéletek hosszát gyakran drasztikusan csökkentették. Jó ajánlat volt, de semmit nem reagáltam. Tudtam, hogy az ajánlatnak a második emeletről kellett érkeznie. Mintonnak nem volt meg a hatásköre ahhoz, hogy ilyen alacsonyra ereszkedjen.

– Elfogadja, a nő meg kilopja a szemét is a polgári perben – állapítottam meg. – Kétlem, hogy rámozdul.

– Ez egy rohadt jó ajánlat – érvelt Minton.Árnyalatnyi felháborodás volt a hangjában. Arra tippeltem, hogy a megfigyelő jelentése

Mintonról nem lehetett egészen hízelgő, és most utasították, hogy zárja le az ügyet bűnössé nyilvánítással. Csessze el a pert, pazarolja el az esküdtek és a bíró idejét, csak érje el azt az ítéletet. A Van Nuys-i iroda nem szeretett ügyeket veszteni, és még csak két hónap telt el a Róbert Blake-fiaskó óta. Minton annyira aláígérhetett, amennyire akart, csak hogy elérjen valamit. Roulet-nak el kell buknia – még ha csupán hatvan napra is.

– Lehet, hogy az ön oldaláról nézve ez egy rohadt jó ajánlat. De ez még mindig azt jelenti, hogy nekem meg kell győznöm az ügyfelemet, hogy vallja be, amit elmondása szerint nem követett el. És a tetejébe ez a rendelkezés még mindig utat enged a polgári felelősségre vonásnak. Így, amíg ő ott fenn üldögél a megyeiben, és próbálja megóvni a segglyukát hatvan napig, addig Reggie Campo meg az ügyvédje itt lenn teljesen megkopasztja. Látja? Nem olyan jó ez, ha az ő szemszögéből nézzük. Ha rám hagyná, én végigvinném a tárgyalást. Tudom, hogy nyerünk. Tudom, hogy a bibliás fickó velünk van, így egy támogatónk biztosan van. De ki tudja, lehet, hogy megvan mind a tizenkettő.

Minton az asztalra csapott a kezével.– Mi a kurva életről beszél? Maga is tudja, hogy ő tette, Haller. És a hat hónap, nem

beszélve a hatvan napról, nevetséges azért, amit azzal a nővel művelt. Ez az igazság megcsúfolása, amiért álmatlan éjszakáim lesznek, de engem figyelnek, és úgy tudják, hogy maga a markában tartja az esküdtszéket, ezért kell nekem ezt tennem.

Határozott mozdulattal becsuktam az aktatáskámat, és felálltam.– Akkor remélem, kerít valami jó kis tanút az ellenérvre, Ted. Mert megkapja, amit kíván,

az esküdtszék ítéletét. És ember, meg kell, hogy mondjam, maga egyre inkább úgy hat, mint aki pucéran szállt be a pengecsatába. Itt az ideje, hogy elengedje a tökeit, és visszavágjon.

Az ajtó felé vettem az irányt. A tárgyalóterem végében lévő ajtók felé félúton megálltam, és visszanéztem rá.

– Hé, mondok magának valamit! Ha nem tud aludni e miatt az ügy miatt, vagy akármelyik miatt, akkor hagyja abba ezt a munkát, és csináljon valami mást. Mert ez úgysem fog sikerülni, Ted.

Minton az asztalánál ült, s egyenesen előrebámult az üres bírói pulpitusra. Látszólag nem vette tudomásul, amit mondtam. Otthagytam, hadd gondolkodjon ezen. Azt hiszem, jól kevertem a lapjaimat. Holnap majd kiderül.

Visszamentem a Négylevelű Lóherébe, hogy kidolgozzam a záróbeszédemet. Nem lesz szükségem arra a két órára, amit a bíró adott nekünk. Rendeltem egy Guinnesst a bárban, és odavittem az egyik asztalhoz, hogy magamban üldögélhessek. Hat óráig még nincs felszolgálás. Lefirkáltam néhány alapfeljegyzést, de ösztönösen tudtam, hogy nagyrészt a vád előadására fogok reagálni. A tárgyalás előtti indítványban Minton már kérelmezte és meg is kapta az engedélyt Fullbright bírónőtől, hogy PowerPoint bemutatót alkalmazzon az ügy illusztrálására az esküdtszék számára. Divatba jött a fiatal ügyészek körében, hogy vetítővásznat állítanak fel, és arra számítógépes grafikonokat vetítenek, mintha az esküdtek nem lennének képesek megbízhatóan gondolkodni és összefüggéseket felfedezni saját maguktól. Most már beléjük kell táplálni, mintha tévét néznének.

A klienseimnek ritkán van pénzük, néha még arra is, hogy egyáltalán engem kifizessenek, nemhogy PowerPoint bemutatót kérjenek. Roulet kivétel volt. Az anyja által akár azt is megengedhetné, ha akarná, hogy Francis Ford Coppolát bérelje fel egy PowerPoint elkészítésére. De én fel sem vetettem. Szigorúan a régi iskola híve vagyok. Szeretek egyedül a ringbe szállni. Minton azt vetít ki a nagy kékes kivetítőre, amit akar. Amikor én következem, azt akarom, hogy az esküdtszék csak rám figyeljen. Ha én nem tudom meggyőzni őket, akkor egy számítógép sem.

Fél hatkor felhívtam Maggie McPhersont az irodájában.– Vége a munkaidőnek – kezdtem.– A nagystílű, hivatásos védők munkaidejének talán igen. De nekünk,

közalkalmazottaknak sötétedésig kell dolgoznunk.– Miért nem tartasz egy kis szünetet, és csatlakozol hozzám egy Guinnessre és egy húsos

lepényre? Aztán majd visszatérsz a munkádhoz és befejezed.– Nem, Haller. Nem tehetem. Meg aztán tudom, mit akarsz.Felnevettem. Mindig azt hitte, hogy tudja, mit akarok. Legtöbbször jól tudta, de most nem.– Na, mit akarok?– Újra megpróbálsz megvesztegetni, mert szeretnéd megtudni, mire készül Minton.– Semmi esély, Mags. Minton nyitott könyv. Rossz osztályzatokat kap Smithson

megfigyelőjétől. Így Smithson közölte vele, hogy szedje a sátorfáját, érjen el valamit, aztán iszkiri. Minton most már javában készítgeti ezt a kis PowerPointot zárásnak, és hazardírozni akar, elmegy egészen a végsőkig. Amellett pedig őszintén felháborodott, így nem tetszik neki a sátorbontás ötlete.

– Nekem sem. Smithson mindig fél, hogy veszít. különösen Blake óta. Mindig gyorsan túl akar lenni mindenen. Így nem lehet.

– Mindig is azt mondtam, hogy elveszítik a Blake-ügyet, ha téged kihagynak belőle. Mondd meg nekik, Maggie!

– Ha lesz rá alkalmam.– Majd egyszer.Nem szeretett a saját megfeneklett karrierjén rágódni. Továbblépett.– Hát, feldobott a hangod – közölte. – Tegnap még egy gyilkossági ügy gyanúsítottja

voltál. Ma sarokba szorítottad a körzeti ügyészt. Mi változott?– Semmi. Ez csak a vihar előtti csend, azt hiszem. De hadd kérdezzek valamit! Gyorsítottál

már meg valaha ballisztikai eljárást?– Milyen ballisztikai eljárást?– Lövedékvizsgálatot.– Attól függ, ki végzi. Úgy értem, melyik ügyosztály. De ha igazán megsürgetik,

huszonnégy órán belül jutnak valamire.Éreztem, hogy a rémület összeszorítja a gyomromat. A perceim talán meg vannak

számlálva.– A legtöbbször azonban nem ez történik – folytatta. – Általában gyorsított menetben is

eltart két-három napig. És ha az egész kell, az ügy és a lőszer összehasonlítása is, akkor még tovább tarthat, mert lehet, hogy a golyó károsodott vagy nehezen elemezhető. Sok munka van vele.

Bólintottam. Nem hittem, hogy bármelyik alternatíva is segíthet rajtam. Tudtam, hogy megtalálták a töltényhüvelyt a tett helyszínén. Ha Lankford és Sobel megcsináltatta az egyeztetést az ötven évvel ezelőtt Mickey Cohen pisztolyából kilőtt golyó hüvelyével, akkor először eljönnek értem, és csak később aggódnak a lövedék összehasonlításán.

– Itt vagy még? – kérdezte Maggie.– Persze. Csak elgondolkodtam valamin.– Már nem tűnsz feldobottnak. Akarsz róla beszélni, Michael?– Nem, most nem. De ha egyszer szükségem lesz egy jó ügyvédre, tudod, kit fogok hívni.– Az lesz ám a nagy nap!– Meg fogsz lepődni.Újabb szünet állt be a beszélgetésben. Pusztán az, hogy ő volt a vonal másik végén

megnyugtatott, vigasszal szolgált. Jólesett.– Haller, most vissza kell térnem a munkámhoz.– Oké, Maggie, tedd hidegre azokat a rossz fiúkat!– Így lesz. – Jó éjt!Kikapcsoltam a telefont, és röviden átgondoltam a dolgokat. Aztán újra bekapcsoltam, és

felhívtam a Sheraton Universalt, hogy van-e kiadó szobájuk. Úgy döntöttem, elővigyázatosságból ma éjszakára nem megyek haza. Hátha a két glendale-i nyomozó már ott vár rám.

Harmincnyolc

Május 25., szerda

Egy rossz hotelben töltött álmatlan éj szaka után szerdán reggel korán érkeztem a bíróságra. Nem találkoztam a fogadó csapattal – a glendale-i nyomozókkal, akik kárörvendő mosollyal és letartóztatási paranccsal vártak volna. Megkönnyebbülés töltött el, ahogy áthaladtam a fémdetektoros kapun. Ugyanazt az öltönyt viseltem, mint az előző napon, de reméltem, senkinek sem tűnik fel. Viszont tiszta inget és nyakkendőt vettem. A Lincoln csomagtartójában tartalékolok belőlük nyári napokra, amikor a sivatagban kell dolgoznom, és a kocsi légkondicionálója nem bir a meleggel.

Beléptem Fullbright bírónő tárgyalótermébe, és meglepődve tapasztaltam, hogy nem én érkeztem elsőként a tárgyalás résztvevői közül. Minton már javában dolgozott a karzaton, a PowerPoint-előadásához állította fel éppen a vetítővásznat. Mivel a tárgyalótermet a számítógéppel támogatott bemutatók előtt tervezték, nem volt olyan része, ahol az esküdtszék, a bíró és az ügyvédek egyaránt kényelmesen ráláthattak a három és fél méter széles vászonra. A karzat nagy részét elfoglalja a vászon, így az a néző, aki mögötte ül, lemarad a bemutatóról.

– Ki korán kel, aranyat lel – üdvözöltem Mintont.Felnézett elfoglaltságából, s ő is meglepődött kissé, hogy ilyen korán itt lát.– Ki kell dolgoznom ennek a logisztikáját. Púp a hátamon.– A régi módszert mindig előveheti: csak nézzen az esküdtekre, és beszéljen közvetlenül

hozzájuk.– Nem, kösz. Ezt jobban szeretem. Megtárgyalták a kliensével az ajánlatomat?– Igen, de nincs alku. Úgy látszik, végig kell csinálnunk.Aktatáskámat a védelem asztalára raktam, és azon tűnődtem, vajon a tény, hogy Minton a

záró érvelésére készülődik, azt jelenti-e, hogy úgy döntött, nem állít fel ellenérvet. Hirtelen bepánikoltam. A vád asztalára néztem, de semmi olyat nem láttam, ami elárulta volna, mire készül Minton. Tudtam, tőle egyenesen megkérdezhetném, de nem akartam elveszíteni a közömbös magabiztosság látszatát.

Ehelyett odaőgyelegtem a törvényszolga asztalához. Szóba akartam elegyedni Bili Meehannel, a megbízottal, aki Fullbright bíróságát adminisztrálta. Az íróasztala tele volt papírokkal. Nála volt a tárgyalótermi napirend, valamint az előzetesben lévők listája, akiket ma reggel szállítottak busszal a bíróságra.

– Bili, szerzek magamnak egy csésze kávét. Kérsz te is?– Kösz, haver, nem kérek. Már tele vagyok koffeinnel. Egy darabig legalábbis.Elmosolyodtam és bólintottam.– Ez az előzeteslista? Megnézhetem, rajta van-e valamelyik kliensem?– Persze.Meehan odaadott egy csomó összetűzött oldalt. Ezen név szerint szerepelt az összes

fogoly, akik most a bírósági börtönben tartózkodtak. A név után oda volt írva, hogy a rabot melyik tárgyalóterembe irányították. A tőlem telhető legnagyobb közömbösséggel átnéztem a listát, és meg is találtam rajta Dwayne Jeffery Corliss nevét. Minton spiclije ott volt a listán, Fullbright bíróságára irányítva. Majdnem felsóhajtottam a megkönnyebbüléstől, de sikerült visszatartanom. Tehát Minton azt játssza és úgy, ahogy reméltem és terveztem.

– Valami baj van? – kérdezte Meehan.Ránéztem, és visszaadtam a névsort.– Nem, miért?– Nem tudom. Csak úgy nézel ki, mintha történt volna valami.– Nem történt semmi, de majd fog.

Elhagytam a tárgyalótermet, és lementem a második emeletre, az étterembe. Sorban állás közben észrevettem Maggie McPhersont. Épp akkor szaladt be, és egyenesen a kávéautomata felé vette az irányt. Fizettem, aztán mögé lopakodtam. Valami port kevert egy rózsaszín tasakból a kávéjába.

– Édes és nem hizlal – súgtam a fülébe. – Valaha ezt mondta a volt feleségem arról, hogyan szereti a kávét.

Megpördült, de a következő pillanatban felismert.– Elég, Haller. Mosolygott.– Elég. Haller vagy kaller. – viccelődtem. – Valamikor régen ezt sem bírta kihagyni.

Meglehetősen gyakran mondogatta.– Mit keresel itt? Nem a hatodikon kellene lenned, hogy kihúzd a konnektorból a kábelt

Minton PowerPoint-bemutatója közben?– Nem aggódom. Éppenséggel, te is feljöhetnél megnézni. Új módi a régi módi ellen,

korszakok csatája várható.– Aligha. Egyébként nem ez az öltöny volt rajtad tegnap is?– Dehogynem, ez a szerencsehozó öltönyöm! De honnan tudod, hogy tegnap mi volt

rajtam?– Ó, benéztem pár percre Fullbright tárgyalására. De téged túlságosan lekötött a kliensed

kérdezgetése ahhoz, hogy észrevegyél.Titokban örültem, hogy egyáltalán feltűnt neki az öltönyöm. Tudtam, ez jelent valamit.– Akkor miért nem nézel be ma délelőtt is?– Ma nem érek rá. Sok a dolgom.– Micsoda?– Átvettem egy gyilkossági ügyet Andy Seville-től. Felcsapott magánzónak, és tegnap

felosztották az ügyeit. Én kaptam a jobbikat.– Nagyszerű. Nincs szüksége a vádlottnak egy jó ügyvédre?– Semmiképpen, Haller. Nem veszíthetek el egy újabb kuncsaftot miattad.– Csak tréfáltam. Nyakig vagyok a munkában.Rátette a pohárra a tetejét. Egy szalvétával, hogy meg ne égesse a kezét, felkapta a kávéját

a pultról.– Én is. Sok szerencsét kívánnék, de nem tehetem.– Tudom, tudom. Tartanod kell magad a céghűséghez. Azért vidítsd fel Mintont, amikor

lehajtott fejjel elkullog!– Megpróbálom.Elviharzott az étteremből, én pedig egy üres asztalhoz sétáltam. Még mindig volt

körülbelül tizenöt percem a tárgyalás kezdete előtt. Elővettem a mobilomat, és felhívtam a második exfeleségemet.

– Lorna, én vagyok az. Corliss játékba került. Készen állsz?– Kész vagyok.– Oké, csak biztosra akarok menni. Hívlak majd.– Sok szerencsét mára, Mickey!– Köszi. Szükségem lesz rá. Légy készen a következő híváskor! Kikapcsoltam a telefont,

és épp indultam volna, amikor megláttam Howard Kurlen nyomozót a Los Angeles-i Rendőrkapitányságtól, amint felém igyekszik az asztalok között. Az ember, aki bebörtönözte Jesus Menendezt, nem úgy nézett ki, mint aki mogyoróvajas-szardíniás szendvicsre ugrott be. Összehajtogatott itatot tartott a kezében. Az asztalomhoz érve a kávéscsészém mellé hajította.

– Mi ez a szar? – érdeklődött finoman.Elkezdtem kihajtogatni a papírt, bár már tudtam, mi áll benne.– Idézésnek látszik, nyomozó. Feltételeztem, hogy tudja, mi az.

– Ne nézzen hülyének, Haller! Mi a szent szar van? Semmi közöm ahhoz az ügyhöz odafenn, és nem akarok belekerülni a maga szarkeverésébe.

– Ez nem szent szar és nem is szarkeverés. Magát beidézték mint cáfolattanút.– Mit kell cáfolni? Megmondtam már magának, és maga nagyon jól tudja, hogy rohadtul

nincs semmi közöm ehhez az ügyhöz. Marty Bookerhez tartozik, és épp most beszéltem vele. Szerinte is csak tévedésről lehet szó.

Bólintottam, mintha készségesnek mutatkoznék.– Nézze, megmondom, mi legyen! Menjen fel a tárgyalóterembe, s ott foglaljon helyet! Ha

ez tévedés, kijavítom, amilyen gyorsan csak tudom. Kétlem, hogy egy óránál tovább itt kellene maradnia. Kijuttatom innen, aztán visszamehet üldözni a rosszfiúkat.

– És ahhoz mit szól, hogy most elmegyek, maga meg azt javítgat és akkor, amit és amikor csak akar?

– Nem teheti, nyomozó. Ez egy érvényes, törvényes idézés, és maga köteles megjelenni abban a tárgyalóteremben, hacsak közben máshogy nem rendelik. Mondtam, ahogy tudom, tisztázom a helyzetet. A vádnak van egy tanúja, aztán én jövök, és gondom lesz magára.

– Ez is csak süket duma.Elfordult tőlem, és öles léptekkel átvonult az éttermen a kijárat felé. Még szerencse, hogy

az idézést nálam felejtette, ugyanis hamis volt. Soha nem regisztráltattam a törvényszolgával, és az olvashatatlan aláírás az alján tőlem származott.

Süket duma vagy sem, tudtam, hogy Kurlen nem hagyja el a bíróságot. Kötelességtudó és törvénytisztelő embernek ismertem. E két alapelv szerint élt. Erre számítottam. A tárgyalóteremben marad, amíg elmehet. Vagy amíg megérti, miért hívtam oda.

Harminckilenc

Fél tízkor a bíró behívta az esküdteket a páholyba, és máris indította a napi menetrendet. Körülnéztem, és a karzaton megpillantottam Kurlent a hátsó sorban. Töprengő, de inkább mérges arccal üldögélt ott. Közel volt az ajtóhoz is, nem tudhattam, meddig fog kitartani. Úgy számoltam, az egész órára szükségem lesz, amit neki ígértem.

Tovább nézelődtem a teremben, és észrevettem Lankfordot és Sobelt is. A törvényszolga íróasztala mellett, a biztonságiaknak fenntartott padon ültek. Az arcuk nem árult el semmit, de nekem mégis megállt a szívverésem. Azon tűnődtem, meglesz-e egyáltalán az az egy óra, amire szükségem van.

– Mr. Minton! – kezdett bele a bíró a teendőkbe. – Van a vádnak cáfolattanúja?Visszanéztem a bíróságra. Minton felállt, megigazította a zakóját, határozatlannak tűnt, de

összeszedte magát, mielőtt válaszolt.– Igen, bírónő, a vád szólítja Dwayne Jeffery Corlisst mint cáfolattanút.Felálltam, s észrevettem, hogy tőlem jobbra Meehan, a törvényszolga szintén feláll. A

bírósági fogdába indult Corlissért.– Bírónő! Ki ez a Dwayne Jeffery Corliss? És eddig miért nem szóltak nekem róla? –

kérdeztem.– Meehan megbízott, várjon egy percet! – állította meg a törvényszolgát Fullbright.Meehan megállt, tovább szorongatta a fogda kulcsát a kezében. A bíró elnézést kért az

esküdtektől, de megkérte őket, hogy vonuljanak vissza a döntnöki szobába, amíg újra nem szólítja őket. Miután a páholyukban lévő ajtón át kimentek, a bíró újra Mintonra irányította a figyelmét.

– Mr. Minton, beszélne nekünk a tanújáról?– Dwayne Corliss együttműködő tanú. Sokat beszélgetett Mr. Roulet-val, együtt voltak

előzetes letartóztatásban.– Hazugság! – kiabált közbe Roulet. – Én nem beszélgettem.– Maradjon csendben, Mr. Roulet! – pirított rá a bíró. – Mr. Haller, kérem, tájékoztassa

ügyfelét a hangos érzelemnyilvánítás tilalmáról a tárgyalótermemben.– Igen, bírónő.Mivel még mindig álltam, most le kellett hajolnom, hogy súghassak valamit Roulet-nak.– Tökéletes volt – suttogtam. – Most már nyugodjon meg, innen én viszem tovább!Roulet bólintott, és hátradőlt. Kezét mérgesen összefonta a mellkasán. Felegyenesedtem.– Elnézést bírónő, de én is osztom kliensem felháborodását a vád utolsó kétségbeesett

próbálkozásával kapcsolatban. Ez az első alkalom, hogy hallunk erről a Mr. Corlissról. Szeretném tudni, mikor állt elő ezzel az állítólagos beszélgetéssel.

Minton is állva maradt. Az fordult meg a fejemben, hogy most először történik a tárgyalás során, hogy szemtől szembe állva érvelünk a bírónak.

– Mr. Corliss az irodával először azon az ügyészen keresztül vette fel a kapcsolatot, aki a vádlott első megjelenését intézte – magyarázta Minton. – Azonban ez az információ engem csak tegnap ért utol, amikor egy személyzeti ülésen megkérdezték, eddig miért nem hozakodtam vele elő.

Ez persze hazugság volt, de nem akartam leleplezni. Ha ezt teszem, akkor elárultam volna Maggie McPherson Szent Patrik-napi tévedését, és még a tervem is füstbe ment volna. Óvatosnak kellett lennem. Nyomatékosan kellett érvelnem Corliss szerepeltetése ellen, ugyanakkor el kellett vesztenem ezt a vitát.

A legnagyobb felháborodást próbáltam az arcomra erőltetni.

– Ez hihetetlen, bírónő! Az ügyfelemnek kell viselnie annak a következményét, hogy az ügyészi hivatalban kommunikációs problémák adódnak, ráadásul nem is informálják arról, hogy a vádnak van még egy tanúja ellene? Ennek az embernek egyáltalán nem szabad megengedni, hogy tanúvallomást tegyen. Ilyenkor már túl késő előállni vele.

– Bírónő – vágott közbe gyorsan Minton. – Nekem sem volt még időm Corlisst sem kikérdezni, sem leinformálni. Mivel a záróbeszédemre készültem, egyszerűen csak megszerveztem, hogy ma idehozzák. Vallomása kulcsfontosságú lehet az ügyben, mert cáfolatként szolgál Mr. Roulet szubjektív állításaival szemben. Ha nem engedik vallomást tenni, az a vádra nézve súlyos mulasztás lehet.

A fejemet ráztam, és reményvesztetten mosolyogtam. Utolsó mondatával Minton megfenyegette a bírót, hogy elveszti az ügyészi hivatal támogatását, ha esetleg választáskor szembe kell néznie egy ellenjelölttel.

– Mr. Haller, van valami hozzáfűznivalója?– kérdezte a bíró.– Csak azt szeretném, hogy jegyzőkönyvbe kerüljön a tiltakozásom.– Rendben. Ha adnék önnek időt, mennyire lenne szüksége, hogy megvizsgálja és

kikérdezze Mr. Corlisst?– Egy hétre.Most Minton öltött fel hamis mosolyt, és ingatni kezdte a fejét.– Ez nevetséges, bírónő.– Akar vele beszélni? – fordult felém a bíró. – Megengedem.– Nem, bírónő. A legjobb tudomásom szerint az összes börtönbeli spicli hazug. Nem

segítene rajtam egy kikérdezés, mert minden, amit a száján kiejt, hazugság. Minden. Amellett nem az a fontos, hogy ő mit mond. Hanem az, amit mások mondanak róla. Erre kellene nekem idő.

– Ez esetben úgy határoztam, hogy engedélyezem a tanúskodást.– Bírónő – szólaltam meg ismét. – Ha beengedi ebbe a tárgyalóterembe, kérhetnék egy

kedvezményt a védelem számára?– Mi lenne az, Mr. Haller?– Beszélnem kell egy nyomozóval. Szeretnék kimenni a folyosóra, és lebonyolítani egy

gyors telefonhívást. Egy percig sem fog tartani.A bíró gondolkodott egy pillanatig, aztán bólintott.– Tegye! Én behívom közben az esküdteket.– Köszönöm.Átsiettem az ajtón, s végigmentem a középső átjárón. Tekintetem találkozott Howard

Kurlenével. A leggúnyosabb vigyorát küldte felém.A folyosón gyorshívással tárcsáztam Lorna Taylor mobiltelefonját. Azonnal felvette.– Oké, milyen messze vagy?– Körülbelül tizenöt percre.– Megvan a kinyomtatott szöveg és a kazetta?– Itt van a táskámban.Az órámra néztem. Háromnegyed tíz volt.– Rendben. Itt már benne vagyunk a játék kellős közepében. Késlekedés nélkül gyere ide,

kérlek, majd várj az előtérben a tárgyalótermen kívül! Csak negyed tizenegykor gyere be a tárgyalóterembe, és akkor add át nekem a cuccot! Ha épp kérdést teszek fel a tanúnak, csak ülj le az első sorba, és várj, amíg észreveszlek!

– Értem.Kinyomtam a telefont, és visszamentem a tárgyalóterembe. Az esküdtszék is visszatért

már. Meehan most nyitotta ki a zárka ajtaját, s bevezetett egy szürke rabruhás fickót. Dwayne Corliss sovány volt, szinte betegesen szikár, a haját nem mosták elég tisztára a megyei drogelvonó programban. Kék színű, műanyag kórházi azonosító szalagot viselt a csuklóján.

Felismertem. Ő kért tőlem névjegykártyát az előzetesben, amikor Roulet-t kérdeztem ki az ügy első napján.

Meehan az esküdtek padjához vezette Corlisst. A törvényszolga feleskette. Innentől kezdve Minton vette át a műsor irányítását.

– Mr. Corliss, önt ebben az évben március ötödikén tartóztatták le?– Igen, a rendőrség betörésért és kábítószer birtoklásáért tartóztatott le.– Ön most börtönben van? Corliss körbenézett.– Hm. hát, nem hiszem. Én most egy tárgyalóteremben vagyok. Hallottam Kurlen durva

röhögését a hátam mögött, de nem csatlakozott hozzá senki sem.– Úgy értem, jelenleg börtönben tartják-e önt? Amikor nincs itt a bíróságon.– Egy drogelvonó kezelési programban veszek részt börtönőrizetben, a Los Angeles

Megyei Orvosi Egyetem Központjában.– Ön drogfüggő?– Igen, heroinfüggő vagyok, de jelenleg tiszta. Nem fogyasztottam semmit a

letartóztatásom óta.– Vagyis több mint hatvan napja.– Úgy van.– Ismeri ennek az ügynek a gyanúsítottját?– Igen, ismerem.– Honnan ismeri?– Találkoztam vele a zárkában, miután letartóztattak.– Azt állítja, hogy miután letartóztatták, közeli kapcsolatba került Louis Roulet-val. Igaz

ez?– Igen, igaz, a következő napon.– Hogyan történt?– Hát, mindketten a Van Nuys-i börtönben voltunk, de más blokkban. Aztán, amikor

busszal áthoztak bennünket ide, a bíróságra, összekerültünk: először a buszon, aztán a zárkában, azután még akkor is, amikor a tárgyalóterembe hoztak át az első megjelenésre. Egész végig együtt voltunk.

– Amikor azt mondja, hogy „együtt”, mit ért ezen?– Hát, csak ketten voltunk fehér fickók a csoportunkban, ezért összetartottunk.– Szóba álltak egymással, beszélgettek egyáltalán az együtt töltött idő alatt?Corliss bólintott, Roulet ugyanakkor megrázta a fejét. Megérintettem az ügyfelem kezét,

hogy figyelmeztessem, ne nyilvánítsa ki a gondolatait.– Igen, beszélgettünk – válaszolta Corliss.– Miről?– Leginkább cigarettáról. Mindkettőnknek hiányzott, de a börtönben nem lehet

dohányozni. – Corliss vállat vont, és széttárta a kezét: „c’est la vie”.Néhány esküdt – valószínűleg a dohányosok – elmosolyodtak és bólogattak.– Eljutottak odáig, hogy megkérdezze Mr. Roulet-tól, mi juttatta börtönbe? – kérdezte

Minton.– Igen, eljutottunk.– Mit mondott?Gyorsan felálltam, és tiltakoztam, de a tiltakozást ugyanolyan gyorsan elutasították.– Mr. Corliss, mit válaszolt önnek Mr. Roulet? – sürgette Minton.– Először ő is megkérdezte, hogy én miért kerültem be, én meg elmondtam. Utána én is

megkérdeztem, hogy ő miért van itt, és a következőt mondta: „Mert megadtam egy kurvának, amit megérdemelt.”

– Ezekkel a szavakkal mondta?– Igen.

– Kifejtette bővebben, hogy mit értett ezen?– Nem, nem igazán. Nem fejtette ki.Előrehajoltam, és vártam, hogy Minton feltegye a következő kézenfekvő kérdést. De nem

tette fel. Továbbment.– Mr. Corliss, ígértem-e én vagy ígért-e önnek az államügyészi iroda cserébe valamit a

vallomásáért?– Semmit. Én csak úgy gondoltam, hogy az a helyes, ha ezt teszem.– Hol tart az ön ügye?– Még mindig vannak vádak ellenem, de úgy néz ki, elejtik őket, ha befejezem az

elvonómat. Legalábbis a drogvádakat. Hogy a betöréssel mi lesz, azt nem tudom.– De ugye, én nem ígértem segítséget ebben?– Nem uram, ön nem.– És valaki más az államügyészi iroda nevében tett ilyen ígéretet?– Nem, uram.– Nincs több kérdésem.Bénán ültem, és csak bámultam Corlissra. Az ember ilyenkor dühös és tehetetlen, s

fogalma sincs, mihez kezdjen.– Mr. Haller, következhetnek a keresztkérdések?– Igen, bírónő.Felálltam, és visszanéztem az ajtóra, mintha abban reménykednék, hogy a csoda azon

keresztül érkezik. Aztán a hátsó ajtó fölött lévő órára pillantottam, s láttam, hogy öt perccel múlt tíz. Ahogy visszafordultam a tanúhoz, azt is észrevettem, hogy még nem vesztettem el Kurlent. Még mindig a hátsó sorban ült, és még mindig ugyanaz a vigyor ült a képén. Bevillant, hogy ilyen lehet alapból a fizimiskája.

Megszólítottam a tanút.– Mr. Corliss, megkérdezhetem, hány éves?– Negyvenhárom.– Dwayne-nek hívják?– Igen, úgy.– Szokták esetleg máshogy is szólítani?– Az emberek D. J.-nek szólítottak gyerekkoromban. Mindenki így hívott.– Hol nőtt fel?– Mesában, Arizonában.– Mr. Corliss, hányszor tartóztatták le ezelőtt?Minton tiltakozott, de a bíró elutasította. Tudtam, hogy alaposan kifaggathatom: szabad

kezet ad ezzel a tanúval, mivel feltehetően engem készülnek elgáncsolni.– Hányszor tartóztatták le ezelőtt, Mr. Corliss? – kérdeztem újra.– Azt hiszem, hétszer.– Szóval jó néhány börtönt megjárt már életében, ugye?– Így is mondhatjuk.– Mindegyik Los Angeles megyében volt?– Főleg. De odaát Phoenixben is letartóztattak egyszer.– Tehát tudja, hogyan működik a rendszer?– Csak próbálok életben maradni.– És néha az életben maradás azt jelenti, hogy elárulja a fogolytársait, igaz?– Bírónő! – állt fel tiltakozva Minton.– Üljön le, Mr. Minton! – utasította az ügyészt Fullbright. – Elég nagy mozgásteret kapott

ennek a tanúnak a szerepeltetésével kapcsolatban. Most Mr. Haller is megkapja az ő részét. A tanú válaszoljon a kérdésre!

Az írnok visszaolvasta a kérdést Corlissnak.

– Azt is jelentheti.– Hányszor árulta el a társait?– Nem tudom, néhányszor.– Hányszor tanúskodott bíróságon, ilyen módon támogatva az ügyészséget?– A saját ügyemet is beleszámítsam?– Nem, Mr. Corliss. Csak azokat, amikor az ügyészséget támogatta. Hány alkalommal

tanúskodott egy fogolytársa ellen az ügyészség számára?– Azt hiszem, ez a negyedik alkalom.Meglepettnek és megdöbbentnek akartam látszani, bár egyik sem voltam.– Tehát maga hivatásos besúgó, nemdebár? Akár azt is mondhatná, hogy a hivatása narkós

börtönspicli!– Én csak az igazat mondom. Ha rossz dolgokat hallok, kötelességemnek érzem, hogy

jelentsem.– De megpróbálja elérni, hogy az emberek elmondjanak magának bizonyos dolgokat, igaz?– Nem, igazán nem. Azt hiszem, csak egy barátságos fazon vagyok.– Barátságos fazon. Szóval azt akarja elhitetni az esküdtekkel, hogy egyszer csak

felbukkan egy vadidegen ember, és elmondja magának, egy teljesen ismeretlennek, hogy pontosan azt adta meg egy kurvának, amit megérdemelt. Így van?

– Igen, ahogy mondja.– Tehát csak úgy megemlítette ezt, azután pedig mindketten újra a cigarettáról kezdtek el

beszélgetni. Így volt?– Nem egészen.– Nem egészen? Mit ért azon, hogy „nem egészen”?– Azt is elmesélte, mit követett el korábban. Azt mondta, megúszta korábban is, és most is

meg fogja úszni. Dicsekedett, azt állította, hogy a másik esetben meg is ölte a kurvát, és mégis megúszta.

Egy pillanatra megdermedtem. Roulet-ra pillantottam, aki mozdulatlanul ült, mint egy szobor. Arcán elképedés. Aztán visszanéztem a tanúra.

– Maga.Elindultam, de hirtelen megálltam, mint az aknamezőn járkáló ember, aki épp most hallja a

talpa alól, hogy klikk. A szemem sarkából láttam, hogy Minton csupa ideg.– Mr. Haller! – sürgetett a bíró.Nagy nehezen levettem a tekintetemet Corlissról, és a bíróra emeltem.– Bírónő, jelenleg nincs több kérdésem.

Negyven

Minton úgy pattant fel a helyéről, ahogy a bokszoló támad a sarokból a vérző ellenfelére. – Újrakérdezésre készül, Mr. Minton? – tudakolta Fullbright. Ám ő ekkor már a pulpituson volt.

– Feltétlenül, bírónő.Jelentőségteljesen az esküdtszékre nézett, mert ki akarta emelni a következő párbeszéd

fontosságát, aztán Corlissra tekintett.– Mr. Corliss, említette, hogy Mr. Roulet hencegett. Nos, hogyan hencegett?– Hát, azt mondta, hogy megölt egy lányt, és megúszta a dolgot.Felálltam.– Bírónő, ennek semmi köze az aktuális ügyhöz, ez nem cáfol semmit, amit a védelem

korábban bizonyított. A tanú nem tudhatja.– Bírónő! – vágott közbe Minton. – Ezt az információt a védelem ügyvédje hozta felszínre.

A vádnak joga van tovább követni.– Engedélyezem – döntött Fullbright.Visszaültem és úgy tettem, mintha magamba roskadnék. Minton tovább törtetett oda,

ahova el akartam juttatni.– Tehát Mr. Roulet eldicsekedett azzal, hogy korábban sikerült megúsznia egy

gyilkosságot. Említett erről az esetről részleteket is önnek?– Táncos kígyónak nevezte azt a lányt. Egy olyan lebujban táncolt, ami úgy nézett ki, mint

a kígyóvermek.Éreztem, ahogy Roulet ujjaival megmarkolja a bicepszemet, és jól megszorítja. Forró

lehelete a fülemet érte.– Mi a franc ez? – értetlenkedett. Felé fordultam.– Nem tudom. Mi a fenét dumált ennek a fickónak? Csikorgó fogakkal súgta vissza:– Én nem mondtam semmit. Ez csapda. Maga csapdába csalt!– Én? Miről beszél? Már mondtam, hogy nem tudtam bejutni ehhez az alakhoz a zárkába.

Ha nem magától hallotta ezt a szart, akkor valaki mástól! Elkezdheti azon törni a fejét, hogy kitől. – Elfordultam, és felnéztem Mintonra, aki a pulpituson állva tovább kérdezgette Corlisst.

– Mit mondott még Mr. Roulet erről az állítólagosan meggyilkolt táncoslányról? – kérdezte.

– Semmi mást, igazából ez minden, amit említett.Minton a jegyzeteibe pillantott, nehogy kifelejtsen valamit, aztán helyeselt magának.– Nincs több kérdésem, bírónő.A bíró rám nézett. Csaknem szimpátiát fedeztem fel az arcán.– Van a védelemnek további keresztkérdése a tanúhoz?Mielőtt válaszolhattam volna, zaj támadt a tárgyalóterem hátsó részében. Minden szempár

arra fordult. Lorna Taylor igyekezett befelé. A padsorokon át gyorsan az ajtóhoz jött.– Bírónő, kaphatnék egy percet, hogy beszéljek a kollégámmal?– Siessen, Mr. Haller!A bejáratnál találkoztam össze Lornával. A kezembe nyomott egy papírba bugyolált,

madzaggal átkötözött videokazettát. Ahogy előre megbeszéltük, valamit a fülembe súgott.– Most van az a rész, amikor úgy teszünk, mintha valami rettentő fontosat súgnék neked –

játszotta prímán a szerepét. – Hogy megy?Bólogattam, majd levettem a madzagot a kazettáról, és ránéztem a sűrűn teleírt papírra.– Tökéletes az időzítés – súgtam vissza. – Jól megy.– Itt maradhatok, hogy megnézzem?

– Nem, menj csak el! Nem szeretném, ha bárki is beszélne veled, amikor véget ér a műsor.Elköszöntünk egymástól, s máris sietett tovább. Visszatértem a pulpitusra.– Nincs több kérdésem, bírónő.Leültem és vártam. Roulet megragadta a karomat.– Mit csinál? Eltoltam magamtól.– Ne érjen hozzám! Van egy új információnk, amit nem hozhatunk fel a keresztkérdések

során. – A bíróra koncentráltam.– Van még tanúja, Mr. Minton? – fordult az ügyészhez.– Nincs, bírónő. Nincs több tanúm. A bíró tudomásul vette.– A tanú elmehet.Meehan elindult Corliss felé a tárgyalótermen keresztül. A bírónő rám nézett, mert

észrevette, hogy készülődöm valamire.– Mr. Haller, egy harmadik előterjesztésre gondol?– Igen, bírónő, a védelem szeretné visszaszólítani a színre D. J. Corlisst a harmadik

előterjesztéshez.Meehan megállt menet közben. Minden tekintet rám szegeződött. Felemeltem a kazettát és

a papírt, amit Lorna hozott nekem.– Új információm van Mr. Corlisst illetően, bírónő. Nem hozhattam fel a keresztkérdés

során.– Nagyon jó, elő vele!– Még egy pillanat, bírónő.– Legyen nagyon rövid az a pillanat, Mr. Haller! Újra tanácskoztunk Roulet-val.– Nézze, nem tudom, mi folyik itt, de nem számít – suttogtam.– Mi az, hogy nem számít? Maga.– Figyeljen ide! Nem számít, mert még mindig össze tudom zúzni ezt a narkóst! Nem

érdekes, ha azt mondja is, hogy maga húsz nőt ölt meg. A hazugság az hazugság. Ha kicsinálom, egyik sem számít. Érti?

Roulet felfogta. Láttam, hogy megnyugszik, ahogy átgondolja a hallottakat.– Akkor csinálja ki!– Ezt fogom tenni. De még tudnom kell valamit. Létezik más efféle dolog is, még valami,

amitől óvakodnom kell?Roulet lassan, tagoltan suttogott, mintha egy gyereknek magyarázna.– Nem tudom, mert soha nem beszéltem ezzel az alakkal. Nem vagyok olyan hülye, hogy

cigarettáról meg gyilkosságról társalogjak egy vadidegen marhával.– Mr. Haller! – sürgetett a bíró. Felnéztem rá.– Azonnal, bírónő.Fogtam Lorna kazettáját és papírlapját, és felálltam, hogy visszamenjek a pulpitusra. Kifelé

gyors pillantást vetettem a karzatra, és megállapítottam, hogy Kurlen eltűnt. Nem emlékeztem rá, meddig maradt, és nem tudtam, mit hallhatott. Lankford is eltűnt. Csak Sobel maradt, de ő elfordította a fejét. Figyelmemet Corlissra irányítottam.

– Mr. Corliss, meg tudná mondani, hol volt pontosan, amikor Mr. Roulet állítólag azt a kijelentést tette magának a gyilkosságról és a támadásról?

– Hát, valahol együtt voltunk.– Együtt voltak, de hol, Mr. Corliss?– Nos, a buszon nem beszélgettünk, mert nem egymás mellett ültünk. De amikor a

bíróságon voltunk, ugyanabba a zárkába kerültünk. Ott volt még hat másik fickó is, na, és ott már egymás mellett ültünk és dumáltunk.

– Az a hat másik fickó mind tanúsíthatná, hogy maga és Mr. Roulet beszélgettek?– Elvileg igen. Ott voltak.

– Tehát ezek szerint, ha idehoznám őket, és egyenként megkérdezném tőlük, hogy látták-e magát és Mr. Roulet-t beszélgetni, ők mindannyian megerősítenék ezt.

– Hát meg kellene nekik. De.– Mi az, hogy de, Mr. Corliss?– Csak annyi, hogy ők valószínűleg nem beszélnének, ez minden.– Azért, mert senki sem szereti a spicliket, Mr. Corliss? Corliss vállat vont.– Talán azért.– Rendben, minden világos. Tisztázzuk azért még egyszer a tényeket! Tehát nem beszélt

Mr. Roulet-val a buszon; akkor beszélgettek, amikor együtt voltak a zárkában. Ezenkívül beszéltek még valahol?

– Igen, amikor átvittek bennünket a tárgyalóterembe. Beraktak abba az üvegkalitkába, és várni kellett, amíg az ügyünk sorra kerül. Ott is dumáltunk egy kicsit, amíg nem szólítottak. Ő volt az első.

– Ez a vádemelési bíróság volt, ahol először meg kellett jelenniük egy bíró előtt?– Így van.– Pontosan emlékszik arra, hogy mit mondott a tárgyalóteremben?– Nem igazán emlékszem. Nem pontosan. Azt hiszem, talán ott mesélt a táncosnőről.– Rendben van, Mr. Corliss.Fogtam a videokazettát, majd elmondtam, hogy Louis Roulet első meghallgatásának

felvétele van rajta. Kértem, hogy bemutathassam az esküdtszék előtt mint a védelem szemléltetőeszközét. Minton próbálta megakadályozni, mivel előre nem jelentettem be, de a bíró könnyedén, gyorsan leintette anélkül, hogy vitatkoznom kellett volna a felvetéssel. Az ügyész aztán újra tiltakozott, arra hivatkozva, hogy a kazetta hitelessége vitatható.

– Én csak időt próbálok nyerni a bíróságnak. Ha szükséges, iderendelhetem azt az embert, aki a felvételt készítette, hogy igazolja a hitelességét. De úgy gondolom, a bírónő maga is hitelesítheti, ha rápillant.

– Mutassa be a felvételt! – rendelkezett a bírónő. – Miután megnéztük, a vád tiltakozhat újra, ha annyira akar.

A tárgyalóterembe begurították azt a televíziót és videót, amit már korábban is használtam, és úgy helyezték el, hogy mindenki jól lássa, Corliss is, az esküdtek is és a bíró is. Minton az esküdtszéki páholy oldalához rakott egy széket, hogy ő is rálásson a képernyőre. Lejátszották a kazettát. Húsz percig tartott. Roulet-t mutatta attól a pillanattól kezdve, ahogy belépett a tárgyalótermi előzetes zárkába, addig a pillanatig, amíg kivezették az óvadéki meghallgatásról. Roulet egész idő alatt senkivel sem beszélt rajtam kívül. Amikor a kazettán lévő anyag véget ért, a televíziót a helyén hagytam, hátha szükség lesz még rá. Árnyalatnyi felháborodást csempésztem a hangomba, így szólítottam meg Corlisst.

– Mr. Corliss, látott ezen a felvételen akár egyetlen olyan jelenetet, amikor maga és Mr. Roulet beszélgetnek?

– Hát. ööö, nem. Én.– Ennek ellenére eskü alatt, a hamis tanúskodás bűntettét kockáztatva, vallomást tett, hogy

Mr. Roulet bűntényeket ismert be magának, amíg mindketten a tárgyalóreremben voltak.– Tudom, ezt mondtam, de tévedtem. Lehet, hogy a börtönben mondott el mindent.– Maga hazudott az esküdtszéknek, ugye?– Nem állt szándékomban. Erre emlékeztem, de azt hiszem, tévedtem. Azon a reggelen

éppen az anyag hatása alól tisztultam. A dolgok összezavarodtak.– Nagyon úgy tűnik. De kérdeznék még valamit! Akkor is összezavarodtak a dolgok,

amikor Frederic Bentley ellen tanúskodott 1989-ben?Corliss a homlokát ráncolta, nagyon koncentrált, mégsem válaszolt.– Emlékszik Frederic Bentley-re, ugye?Minton már talpon volt.

– Tiltakozom. 1989? Hova vezet ez?– Bírónő – kezdtem. – Mindez a tanú szavahihetőségéhez vezet. Ebben a helyzetben ez

lényeges kérdés.– Rakja össze a mozaikdarabokat! – rendelkezett a bíró. – De sietve.– Igen, bírónő.Úgy tettem, mintha a Corlisshoz intézett utolsó kérdéseimet papírról olvasnám fel.– 1989-ben a maga közreműködésével elítélték Frederic Bentley-t abban a vádpontban,

hogy a saját ágyában megerőszakolt egy tizenhat éves lányt Phonixben. Emlékszik erre?– Nem nagyon – felelte Corliss. – Azóta már sokat drogoztam.– Együtt ültek a rendőrőrs fogdájában, Bentley elmondta magának a bűntényt, és maga

tanúskodott ellene a tárgyalásán. Így volt?– Már mondtam, nehezen tudok visszaemlékezni erre.– A rendőrség tette magát abba a cellába, mert tudták, hogy hajlandó spicliskedni, még

akkor is, ha magának kell kiötlenie valamit, igaz? – A hangomat minden kérdésnél feljebb emeltem.

– Nem emlékszem rá – válaszolt Corliss. – De én nem találok ki dolgokat.– Aztán nyolc évvel később a férfit, akire terhelő vallomást tett, felmentették, mert egy

DNS-teszt kimutatta, hogy a lány támadójának spermája egy másik férfitól származik. Így van, uram?

– Én nem. úgy értem. régen történt.– Emlékszik arra, hogy Frederic Bentley szabadulása után az Arizona Star újságírója

interjút készített magával?– Halványan. Emlékszem, hogy valaki próbálkozott, de nem mondtam neki semmit.– Az újságírótól tudta meg, hogy a DNS-teszt Bentley-t igazolta. Arra is rákérdezett, hogy

a beismerő mesét maga találta-e ki, igaz?– Nem tudom.Felemeltem a nyomtatványt, amit még akkor vettem magamhoz, amikor a tanúk padjához

mentem.– Bírónő, ez itt az Arizona Star című újság egy régi számának másolata. A megjelenés

dátuma 1997. február kilencedike. Egyik alkalmazottam talált rá, amikor a D. J. Corliss nevet beírta a Google keresőjébe az irodai számítógépén. Kérem, fogadják el mint a védelem mellékletét, és vegyék fel a bizonyítékok közé mint korabeli hiteles dokumentumot, amely egy hallgatólagos leleplezéssel ér fel.

A kérésem elkeseredett reakciót váltott ki Mintonból a dolog hitelességét és helyes megalapozottságát illetően. Végül a bíró a pártomat fogta. Ugyanazt a felháborodást mutatta, mint amit én gyártottam magamnak, így Mintonnak nem sok esélye maradt.

A törvényszolga odavitte Corlisshoz a nyomtatványt, s a bíró utasította, hogy olvassa fel.– Bírónő, nem tudok szépen olvasni – tiltakozott.– Próbálja meg, Mr. Corliss!Corliss a kezébe fogta a papírt, s a szeméhez közel emelve olvasni kezdte.– Hangosabban, kérem! – rendelkezett Fullbright.Corliss megköszörülte a torkát, és akadozó hangon olvasni kezdte:– „Szombaton szabadon engedtek egy tévedésből elítélt férfit az Arizonai

Büntetésvégrehajtó Intézetből. A férfi megesküdött, hogy igazságot szolgáltat a többi tévedésből elítélt társának is. A harmincnégy éves Frederic Bentley csaknem nyolc évet töltött börtönben egy tizenhat éves tempe-i lány megtámadásáért. Az áldozat a támadóban felismerte Bentley-t, a szomszédot, és a vérvizsgálat eredménye is egyezett az erőszak után a helyszínen talált sperma vizsgálati eredményével. A bíróság munkáját segítette egy informátor is, aki azt állította, hogy Bentley beismerte neki a tettet, amikor együtt raboskodtak egy zárkában. Bentley mindvégig az ártatlanságát hangoztatta, még az ítélet után is. Miután az államban a

bíróság elismerte érvényes bizonyítéknak a DNS-tesztet, Bentley ügyvédet fogadott, s kiharcolta, hogy a szóban forgó spermát hasonló tesztnek vessék alá. Ez év elején a bíró elrendelte a vizsgálatot, s a kapott eredmény analizálása egyértelműen bebizonyította, hogy nem Bentley volt az elkövető.

Tegnap az arizonai Biltmore-ban tartott sajtótájékoztatón a frissen szabadlábra helyezett Bentley hevesen bírálta a zárkainformátorokat. Állami szabályozást követelt, amely előírja, hogy a rendőrség és az ügyészség csupán szigorú keretek között lavírozhasson, amennyiben alkalmazni kívánja őket.

Az informátor, aki eskü alatt tanúsította, hogy Bentley beismerte a nemi erőszakot, egy mesai férfi, a drogfogyasztás vádjával letartóztatott D. J. Corliss. Amikor közölték vele Bentley felmentését, és kérdőre vonták, hogy ő találta-e ki a vallomást Bentley ellen, Corliss megtagadta a nyilatkozatot az esetről. Bentley a sajtótájékoztatóján azzal vádolta Corlisst, hogy rendőrségi körökben jól ismert besúgó, és számos esetben használták már fel arra, hogy közelebb jussanak a gyanúsítotthoz. Bentley azt állította, Corliss gyakorlata az volt, hogy saját maga találja ki a vallomást, ha nem sikerül kiszednie a gyanúsítottból.”

– Rendben van, Mr. Corliss. Azt hiszem, ennyi elég is lesz. Corliss letette az újságcikket, s ijedten bámulta, ahogy összecsapnak a feje felett a hullámok.

– A Bentley-ügyben megvádolták hamis tanúskodással? – faggattam tovább.– Nem, nem vádoltak meg! – Hangosan tiltakozott, mintha ez a tény felmentés lehetne a

hazugság alól.– Azért nem vádolták meg, mert a rendőrség összejátszott magával a cselszövésben Mr.

Bentley ellen?Minton tiltakozott:– Biztos vagyok benne, hogy Mr. Corlissnak nincs tudomása arról, milyen alapon döntenek

arról, hogy emelnek-e vádat ellene hamis tanúskodás miatt vagy sem.Fullbright elfogadta, de nem érdekelt. Annyira előreszaladtunk már ezzel a tanúval, hogy

nem tudott utolérni. Egyszerűen csak folytattam a következő kérdéssel.– Kérte magától valamelyik ügyész vagy rendőrhivatalnok, hogy kerüljön kapcsolatba Mr.

Roulet-val és férkőzzön a bizalmába?– Nem, azt hiszem, ez csak a véletlen műve volt.– Nem mondták magának, hogy szerezzen beismerő vallomást Mr. Roulet-tól?– Nem, nem mondták.Egy pillanatig hitetlenkedve néztem rá.– Részemről befejeztem, nincs több kérdésem.A felháborodott testtartást a helyemig megőriztem, és a kazetta dobozát mérgesen magam

elé hajítottam, mielőtt leültem volna.– Mr. Minton! – szólalt meg a bíró.– Nincs semmi más – válaszolt a fiatal ügyész erőtlen hangon.– Rendben – intézkedett gyorsan Fullbright. – Elengedem az esküdteket egy korai ebédre.

Szeretném, ha mindenki visszatérne pontosan egy órára.Az esküdtek kedvéért mosolyt varázsolt az arcára, de csak addig gyönyörködhettem benne,

amíg a címzettek ki nem vonultak a tárgyalóteremből. Ahogy az ajtó becsukódott utánuk, a mosoly rögtön eltűnt.

– Tanácskozást rendelek el a szobámban – vakkantotta oda nekünk. – Most azonnal!Nem várt válaszra. Villámgyorsan hagyta el a bírói pulpitust, talárja úgy hullámzott

mögötte, mint a komor Kaszás fekete árnyéka.

Negyvenegy

Mire Mintonnal Fullbright bírónő szobájába értünk, ő már javában dohányzott. Egy nagy slukk után elnyomta a cigit egy üveg papírnehezéken, majd a csikket a retiküljéből előbányászott zárható tasakba tette. Bezárta a tasakot, összehajtogatta és visszatette a táskájába. Nem kívánt bizonyítékot szolgáltatni senkinek, még az éjszakai takarítóknak sem. Miután kifújta a füstöt a mennyezeti légcserélő ventilátor felé, szemét egyenesen Mintonra szegezte. Arckifejezéséből ítélve nem szerettem volna Minton helyében lenni.

– Mr. Minton, mi a fenét csinál a tárgyalásomból!’– Kérem.– Fogja be a száját, és mindketten üljenek le! Engedelmeskedtünk. A bírónő úrrá lett első

felindultságán, s az íróasztalánál kissé előrehajolva még mindig Mintonra nézett.– Ki végezte az aktuális tanúvizsgálatot a maga tanúja esetében? – kérdezte nyugodtabban.

– Ki végezte a háttérmunkát?– Nézzük csak, ki is. éppenséggel mi csak Los Angeles megyében kutattuk a hátteret. Nem

volt semmi figyelmeztetés, nem volt priuszos. Ellenőriztem a nevét a számítógépen, de nem írtam be a monogramot.

– Hány alkalommal használták fel a megyében a mai nappal bezárólag?– A bíróságon csak egyszer. De még három esetben adott információt. Legalábbis erről van

tudomásom. Arizonáról nem találtam semmit.– Arra senki sem gondolt, hogy ellenőrizze, szerepelt-e a fickó máshol, vagy használja-e a

nevét más formában?– Azt hiszem, nem. Az ügyet egyébként is úgy örököltem. Feltételeztem, hogy az eredeti

ügyész már leellenőrizte.– Sóder duma – vetettem közbe.A bírónő rám nézett. Kényelmesen hátradőlve végighallgathattam volna, hogyan süllyed

Minton egyre lejjebb, de nem hagyhattam, hogy megpróbálja Maggie McPhersont is magával rántani.

– Az eredeti ügyész Maggie McPhersont volt – magyaráztam. – Mindössze három óra hosszat volt nála az ügy. Mivel az exfeleségem, amint meglátott az első meghallgatáson, tudta, hogy mennie kell. És maga, Minton még aznap megkapta az ügyet. Ennyi idő alatt hogyan tudta volna leinformálni a maga tanúit, különösen ezt a fickót, aki nem rúgott labdába az első meghallgatás előtt? Az ügyésznő csak továbbadta az információt, ez minden.

Minton kinyitotta a száját, hogy szépítsen egy kicsit, de a bíró leállította.– Nem számít, kinek kellett volna megtenni. Nem végezték a munkájukat alaposan, és

akárhogy is nézzük, véleményem szerint ezt az embert kiállítani hatalmas ügyészi melléfogás volt.

– Bírónő – mentegetőzött Minton. – Én.– Ezt hagyja meg a főnökének! Őt kell meggyőznie. Mi volt az utolsó ajánlat, amit a vád

tett Mr. Roulet-nak?Minton levegőt sem kapott, nemhogy értelmes szót tudott volna kinyögni. Így hát

válaszoltam helyette.– Egyszerű testi sértés, hat hónap a megyeiben.A bíró felvonta a szemöldökét és csodálkozva rám nézett.– És nem fogadták el? Megráztam a fejem.– A kliensem nem fogadja el a bűnösség megállapítását, mert az teljesen tönkretenné.

Rengeteget kockáztatna egy ítélettel.

– Szeretné, hogy a tárgyalást szabálytalannak nyilvánítsuk? – érdeklődött tovább Fullbright.

Erre csak felnevettem, és megráztam a fejem.– Nem, dehogy akarok szabálytalan tárgyalást! Az is megfelel, ha ön időt ad az

ügyészségnek, hogy eltakarítsa a szemetet, rendbe tegye a dolgait, és kiálljon újra ellenünk.– Mégis mit akar?– Mit akarok? Egy azonnali ítélet szép lenne. Megfellebbezhetetlen döntésre van

szükségünk. Következmények nélkül akarjuk megúszni.Fullbright beleegyező mozdulatot tett, s a kezét dörzsölgette az íróasztal fölött.– Azonnali ítélet nevetséges lenne, bírónő. – Minton végre rátalált a hangjára. – Különben

is a tárgyalás végén járunk. Ennyi erővel az ítélethozatalhoz is eljuthatunk. Erre az esküdtszék is rászolgált. A vád elkövetett egy hibát, de ez még nem ok arra, hogy a teljes eljárást felborítsuk.

– Ne legyen már ennyire hülye! – legyintett a bíró lenézően. – Ez a történet nem arról szól, hogy mit érdemelnek az esküdtek! Ami pedig engem illet, ez a hiba a maga hibája! Éppen elég bajom van így is! Nem akarom, hogy bumerángként visszaüssön rám, márpedig ez egész biztosan be fog következni. Aztán nekem kell elvinnem a balhét a maga.

– Nem voltam tisztában Corliss előéletével – jelentette ki Minton nyomatékosan. – Istenre esküszöm, hogy nem tudtam.

A súlyos szavak egy pillanatra mély némaságba burkolták a bírói szobát. De én hamarosan megtörtem a csendet.

– Mint ahogy nem tudott a késről sem, Ted? Fullbright Mintonról rám nézett, aztán újra Mintonra.

– Milyen késről? – érdeklődött vészjóslóan.Minton hallgatott.– Na, mondja csak! – nógattam.Minton megrázta a fejét.– Nem tudom, miről beszél – jelentette ki végül.– Akkor árulja el ön, Mr. Haller!– Bírónő, ha ön az ügyészi hivataltól vár részleteket, ennyi erővel a csillagok állására is

bízhatná magát – adtam hangot a véleményemnek. – A tanúk eltűnnek, a történet változik, és ha valaki csak ül ölbe tett kézzel, azzal csak saját maga meg az ügye alatt vágja a fát.

– Rendben, tehát mi van a késsel?– Haladnom kellett az üggyel. A nyomozómnak kerülő úton kellett megszereznie a

jelentéseket. Ez egy tisztességes játék. És erre számítottak is, ezért hamisítottak egy riportot a késről, így én nem tudtam a monogramról. Egészen addig nem tudtam róla, amíg meg nem kaptam a hivatalos jelentést.

A bíró összepréselte a száj át.– Nem az ügyészi iroda volt, hanem a rendőrség – vágott közbe gyorsan Minton.– Harminc másodperccel ezelőtt azt mondta, nem tudja, miről van szó! – csattant fel

Fullbright. – Most pedig hirtelen mégis eszébe jutott. Nem érdekel, hogy ki tette. Tehát ez tényleg megtörtént?

Minton kelletlenül bólintott.– Igen, bírónő. De esküszöm én nem.– Tudja, mit mond ez nekem? – vágott a szavába Fullbright. – Számomra ez azt jelenti,

hogy a vád ebben az ügyben az első perctől fogva tisztességtelenül játszott. Nem számít, ki mit tett, vagy hogy Mr. Haller nyomozója nem megfelelően járt el. Ezen a vádnak felül kellett volna emelkednie. Ma bebizonyosodott a tárgyalótermemben, hogy ez minden volt, csak nem tisztességes játszma.

– Bírónő, ez nem.

– Elég, Mr. Minton! Azt hiszem, eleget hallottunk. Most mindketten távozhatnak. Fél óra múlva elfoglalom a pulpitust, és elmondom a további teendőket. Még nem döntöttem el, hogy mit teszek, de akármi is lesz a vége, magának teljesen mindegy, Mr. Minton, mert a következményeit biztosan nem köszöni meg. Ezenkívül utasítom, hogy rendelje a főnökét, Mr. Smithsont a tárgyalóterembe, hogy a folytatásnak ő is részese legyen.

Már elindultam, Minton azonban még nem mozdult. Mintha odaragasztották volna a székhez.

– Azt mondtam, mehetnek! – förmedt rá a bírónő.

Negyvenkettő

Követtem Mintont a tárgyalóterembe. A terem üres volt, leszámítva Meehant, aki az íróasztalánál ült. Leemeltem az aktatáskámat a védelem asztaláról, és az ajtó felé vettem az irányt.

– Hé, Haller, várjon egy percet! – kiáltott utánam Minton, miközben dossziékat szedegetett össze a vád asztaláról.

Megálltam az ajtónál, s visszanéztem rá.– Mi az?Minton odajött hozzám, és a tárgyalóterem hátsó ajtajára mutatott.– Menjünk ki ott!– Kinn vár rám az ügyfelem.– Menjünk csak erre!Elindultam hát utána az ajtó felé. Az előcsarnokban, ugyanott, ahol két nappal ezelőtt

Roulet, most Minton állt velem szemben. Felkészült, hogy szembeszálljon velem, de még hallgatott, keresgélte a megfelelő szavakat. Elhatároztam, hogy tovább húzom az idegeit.

– Amíg maga előkeríti Smithsont, azt hiszem, én megállok ott lenn a másodikon, a Times irodában, és intézkedem, hogy az újságírók értesüljenek arról, hogy itt fenn félóra múlva nagy balhé kezdődik.

– Nézze – hadarta Minton –, ezt meg kell oldanunk.– Oldanunk?– Csak várjon a Timesszal, rendben? Adjon nekem tíz percet és adja meg, kérem, a

mobilszámát!– Mégis miért?– Lemegyek az irodámba, és meglátom, mit tehetek.– Nem bízom meg magában, Minton.– Ha igazán a legjobbat akarja az ügyfelének, nem csak egy olcsó főcímet az újságokban,

akkor tíz percre meg kell bíznia bennem.Elnéztem a feje fölött, és úgy tettem, mintha fontolgatnám az ajánlatát. Aztán újra a

szemébe néztem. Az arcunk alig fél méterre volt egymástól.– Tudja, Minton, elviseltem volna az összes disznóságát. A kést, az arroganciát, mindent.

Hivatásos ügyvéd vagyok, együtt kell élnem nap mint nap az ügyészek szarrágásával. De amikor ott benn megpróbálta Corlisst Maggie McPhersonra kenni, akkor döntöttem úgy, hogy vége a maga iránt tanúsított könyörületességemnek.

– Nézze, nem tettem szándékosan semmit azért, hogy.– Minton, nézzen körül! Négyszemközt vagyunk. Nincs kamera, nincs felvétel, nincsenek

tanúk. Most is azt akarja bemagyarázni nekem, hogy nem hallott Corlissról a tegnapi személyzeti értekezletig?

Ujjával mérgesen hadonászott az arcom felé.– És maga most is azt akarja bemagyarázni nekem, hogy nem hallott Corlissról ma

reggelig?Egy ideig csak bámultunk egymásra.– Lehet, hogy zöldfülű vagyok, de hülye nem – szögezte le. – A maga egész stratégiája arra

ment ki, hogy Corlisst játékba hozza. Az elejétől fogva tudja, hogy ő a nyerő lap. És mindezt feltehetően az exfeleségétől.

– Bizonyítsa be, ha tudja! – válaszoltam higgadtan.– Ne aggódjon, bebizonyítanám. ha lenne rá időm. De mindössze csak fél órám van.Lassan megemeltem a karomat, és az órámra pillantottam.

– Már csak huszonhat perce.– Adja meg a mobilszámát!Megadtam, ő pedig elment. Vártam még tizenöt másodpercet az előcsarnokban, mielőtt

kiléptem az ajtón. Roulet a plázára néző üvegfal közelében állt. Az anyja és C. C. Dobbs a szemközti fal mellett egy padon üldögélt. A folyosón kissé távolabb Sobel nyomozót láttam őgyelegni.

Roulet észrevett, és gyorsan felém indult. Hamarosan az anyja és Dobbs is követte.– Mi történik itt? – értetlenkedett először Roulet. Vártam a válasszal, míg mindannyian

körém gyűltek.– Azt hiszem, robbanni készül minden.– Mit akar ezzel mondani? – kérdezte Dobbs.– A bíró közvetlen ítéleten gondolkodik. Hamarosan kiderül.– Mi az, hogy közvetlen ítélet? – tudakolta Mary Windsor.– Azt jelenti, hogy a bíró kiveszi a döntés jogát az esküdtek kezéből, és felmentő ítéletet

hoz. Borzasztó mérges, mert szerinte Minton kötelességmulasztásba keveredett Corlisst és néhány más dolgot illetően.

– Megteheti? Egyszerűen csak úgy felmenti?– Ő a bíró. Azt tesz, amit csak akar.– Istenem!Mrs. Windsor egyik kezét a szájához emelte, úgy látszott, mindjárt örömkönnyekben tör ki.– Mint mondtam, csak fontolgatja – hangsúlyoztam. – Ez nem azt jelenti, hogy meg is

teszi. De már felajánlotta a tárgyalás érvénytelenítését, ám én visszautasítottam.– Visszautasította? – kiáltott fel Dobbs. – Mi a csudáért?– Mert nincs értelme. A vád egyből visszavághat, és újra megvádolhatja Louist. Ez

alkalommal egy jobb ügymenettel, mert ismerik már a lépéseinket. Felejtse el az újratárgyalást! Nem képezzük ki az ügyészséget. Végleges eredményt szeretnénk, amiből nincs visszaút, vagy ezzel az esküdtszékkel ma hozatunk ítéletet. Még ha ellenünk szól is, biztos alapunk van a fellebbezéshez.

– Ezt a döntést nem Louisnak kellene meghoznia? – kérdezte Dobbs. – Végtére is.– Cecil, hallgasson! – förmedt rá Mrs. Windsor. – Fogja be a száját, és hagyja végre abba a

kételkedést mindennel kapcsolatban, amit ez az ember tesz Louisért! Igaza van. Nem megyünk még egyszer keresztül ezen!

Dobbs visszahőkölt, mintha pofonvágták volna. Most már visszakozott a kötözködéstől. Mary Windsort pedig mintha teljesen kicserélték volna. Egy olyan nő állt előttem, aki a semmiből indult, és a csúcsra jutott. Máshogy festett a szememben Dobbs is, mivel rájöttem, hogy valószínűleg egész eddig édes kis hazugságokat suttogott rólam Windsor fülébe.

Diszkréten elengedtem a fülem mellett az összetűzést, inkább a tennivalókat hangsúlyoztam.

– Egyetlen dolog van, amit az ügyészi iroda jobban utál egy ügy elvesztésénél – folytattam. – Mégpedig az, ha a bíró megszégyeníti őket közvetlen ítélettel, különösen azt követően, hogy ügyészi hanyagságot állapított meg. Minton lement tárgyalni a főnökével, ő pedig nagy politikus, mindig tudja, merről fúj a szél. Pár perc múlva talán megtudunk valamit.

Roulet közvetlenül előttem álldogált. Átnéztem a válla fölött, s láttam, hogy Sobel még mindig a folyosón téblábol. Mobiltelefonon beszélt valakivel.

– Figyeljenek ide! – szólaltam meg ismét. – Várjanak nyugodtan mindannyian! Ha nem hallok az ügyészség felől semmit, akkor húsz perc múlva visszamegyünk a bíróságra, és meglátjuk, mit határozott a bíró. Tehát maradjanak a közelben! Ha megbocsátanak, most elmennék a mosdóba.

Eltávolodtam tőlük, s Sobel felé sétáltam a folyosón. De Roulet otthagyta az anyját meg az ügyvédjét, és utánam eredt. Karon ragadott, hogy megállítson.

– Még mindig nem tudom, Corliss honnan szedte azt a mocskot, amit odabent fröcskölt – nyaggatott.

– Mit számít? A malmunkra hajtja a vizet. Csak ez számít. Roulet közel hajolt az arcomhoz.

– Az a fickó az emelvényen gyilkosnak nevezett. Hogy hajtja ez a malmunkra a vizet?– Úgy, hogy senki nem hitt neki. Ezért dühös a bíró is, mert egy hivatásos besúgót

használtak, hogy kiálljon az emelvényre, és a legrosszabbakat mondja magáról. A hanyagság az, hogy az esküdtszék elé tálalva derült ki, hogy a fickó hazug spicli. Nem érti? Emelnem kellett a tétet. Ez volt az egyetlen módja, hogy a bírót rávegyem az ügyészség befolyásolására. Pontosan azt teszem, amit vár tőlem, Louis. Kijuttatom innen.

Figyeltem, ahogy mindez eljut az agyáig.– Nos, hagyja a maguk békés medrében folyni a dolgokat! – javasoltam. – Menjen vissza

az anyjához és Dobbshoz, engem meg hagyjon vizelni!Megrázta a fejét.– Nem fogom hagyni, Mick.Az ujjával a mellkasomat bökdöste.– Valami más is folyik itt, Mick, és ez nem tetszik nekem. Muszáj emlékeztetnem

valamire. Nálam van a fegyvere. És magának van egy lánya. Magának kell.A kezemmel megmarkoltam a kézfejét meg az ujját, és ellöktem a mellkasomtól.– Soha ne merje a családomat fenyegetni! – förmedtem rá dühösen, visszafogott, de

határozott hangon. – Ha nekem akar jönni, rendben, jöjjön nekem és játsszuk le! De ha még egyszer megfenyegeti a lányomat, olyan mélyre ásom, hogy soha nem találják meg. Ért engem, Louis?

Lassan ingatni kezdte a fejét, és mosoly jelent meg az arcán.– Persze, Mick. Jól megértjük mi egymást.Elengedtem a kezét, és faképnél hagytam. A folyosó vége felé sétáltam, a mosdók felé.

Sobel a mobilján beszélt, de látszott, hogy vár valamire. Vakon mentem, gondolataim a lányomat ért fenyegetésen jártak, s ez elhomályosította a látásomat. Ám ahogy közelebb értem Sobelhez, már nem foglalkoztam ezzel. Ő éppen akkor fejezte be a hívást, mire mellékerültem.

– Sobel nyomozó.– Mr. Haller.– Megkérdezhetem, mit keres itt? Le akar tartóztatni?– Azért vagyok itt, mert meghívott, nem emlékszik?– Nem, nem emlékszem.Összevonta a szemöldökét.– Elhívott, hogy nézzem meg a tárgyalását.Hirtelen eszembe jutott, hogy arra a faramuci beszélgetésre utal, ami az irodámban zajlott,

amikor hétfőn este átkutatták a lakásomat.– Ó tényleg, el is feledkeztem róla! Örülök, hogy a szavamon fogott! Korábban láttam a

társát is. Mi történt vele?– Itt van valahol a közelben.Megpróbáltam ebből kiokoskodni valamit. Nem válaszolt a kérdésemre, hogy le akar-e

tartóztatni. Visszamutattam a folyosón a tárgyalóterem felé.– Szóval mit gondol a tárgyalásról?– Érdekes. Bárcsak légy lehettem volna a bíró szobájának falán!– Hát maradjon még! Koránt sincs vége.– Talán maradok.Rezegni kezdett a mobiltelefonom. A zakóm alá nyúltam, és elővettem az övtáskámból.

Láttam a kijelzőn, hogy a kerületi ügyvédi irodából keresnek.

– Ezt fel kell vennem – sajnálkoztam.– Természetesen – felelte Sobel.Felnyitottam a telefont, és elkezdtem sétálni a folyosón vissza, arrafelé, ahol Roulet járkált.– Halló!– Mickey Haller, itt Jack Smithson az ügyészi irodából. Hogy telik a napja?– Volt már jobb is.– Azután nem lesz, ha meghallja, mit ajánlok önnek.– Hallgatom.

Negyvenhárom

A bíró még tizenöt percet ráhúzott arra a harmincra, amit ígért. Mindannyian rá vártunk, Roulet és én a védelem asztalánál, az anyja és Dobbs mögöttünk, az első sorban. Minton a vád asztalánál többé már nem egyedül tartotta a frontot, Jack Smithson ült mellette. Arra gondoltam, ez lehet az első alkalom ebben az évben, hogy egyáltalán tárgyalóteremben van.

Minton levertnek, legyőzöttnek látszott. Smithson mellett ülve akár az ügyvédje árnyékában kushadó vádlottnak is elment volna. Olyan vádlottnak, akit épp bűnösnek készülnek nyilvánítani.

Booker felügyelő nem volt a tárgyalóteremben. Azon tűnődtem, vajon dolgozik-e valamin, vagy csak egyszerűen senki nem vette a fáradságot, hogy felhívja a rossz hírrel.

Megfordultam, hogy a nagy órára nézzek a hátsó falon, s egyúttal a karzatot is szemügyre vettem. Minton PowerPoint-előadásának vászna már lekerült, jelezve, hogy mi lesz a tárgyalás következő szakasza. Sobel a hátsó sorban üldögélt, de a társa és Kurlen még mindig nem volt sehol. Elöl nem volt más, csak Dobbs és Windsor, de ők nem számítottak. A médiának fenntartott sor is üresen tátongott. Nem riasztották őket. Tartottam a Smithsonnal kötött megállapodásunk rám eső részét.

Meehan csendet kért a tárgyalóteremben. Fullbright bírónő elfoglalta a bírói pulpitust, s vele együtt lendületes, orgonaillatú fuvallat is érkezett az asztalok felé. Úgy véltem, több cigarettát is elszívhatott ott hátul a bírói szobában, és ennek leplezésére kissé túlzásba esett a parfümmel.

– A titkárom értesített, hogy az „Állam kontra Louis Ross Roulet” ügyben új fejlemény állt elő.

Minton felállt.– Igen, bírónő.Minton Smithsonra nézett, és megkapta a jóváhagyó bólintást.– A vád a következő javaslattal áll elő: minden vádat ejt Louis Ross Roulet ellen.A bíró tudomásul vette, mintha számított volna erre a lépésre. Óriási sóhajt hallottam a

hátam mögül. Tudtam, hogy ez csak Mary Windsortól származhat. Sejtette, hogy mi következik, de visszafogta az érzelmeit, amíg valóban elhangzik a tárgyalóteremben.

– Jogfenntartással vagy jogfenntartás nélkül? – kérdezte a bírónő.– Jogfenntartás nélkül.– Biztos benne, Mr. Minton? Ez azt jelenti, hogy a vád nem indíthat perújrafelvételt.– Igen, bírónő, tudom – felelte Minton, némi bosszúsággal a hangjában, amiért a bíró

akarja elmagyarázni neki a törvényt.Fullbright lefirkantott valamit, majd visszanézett Mintonra.– Nos, ehhez a vádindítványhoz szükségünk van némi magyarázatra, ami majd

jegyzőkönyvbe is kerül. Esküdtszéket választottunk, több mint két napig hallgattuk a tanúkat. Miért döntött így a vád majdnem a befejezés előtt, Mr. Minton?

Ekkor Smithson felállt. Magas, vékony, sápadt férfi volt, a képzeletbeli ügyész vérbeli megtestesítője. Senki nem akart hájas alakot államügyésznek, pedig ő abban reménykedett, hogy egy napon az lesz. Megjelenése már-már a védjegyévé vált: grafitszürke öltönyt viselt gesztenyebarna csokornyakkendővel és ugyanolyan színű zsebkendővel, amely a zakója felső zsebéből kandikált kifelé. Az a szóbeszéd járta a hivatásos védőügyvédek között, hogy valami politikai tanácsadó javaslatára kezdte el kialakítani egyedi médiamegjelenését, hogy amikor a választás ideje eljön, a szavazók fejében már kialakult imázs legyen róla.

– Megengedné, bírónő, hogy én magyarázzam meg? – kérdezte.

– Kérem jegyzőkönyvbe venni John Smithson helyettes államügyész, a Van Nuys-i divízió igazgatójának megjelenését. Üdvözlöm, Jack! Parancsoljon! Öné a szó.

– Fullbright bírónő, tudomásomra jutott, hogy az igazság érdekében a Mr. Roulet elleni vádakat ejteni kell.

Rosszul ejtette ki Roulet nevét.– Ez minden magyarázat, amit adni tud, Jack? – kérdezte Fullbright.Smithson megfontolta a választ. Riporterek ugyan nem voltak jelen, de a meghallgatás

jegyzőkönyve nyilvános volt, szavait később bárki visszaolvashatta.– Bírónő, tudomásomra jutott, hogy a nyomozás és az azt követő vádemelés során néhány

rendellenesség történt. A mi irodánk működése azon a hiten alapszik, hogy az igazságosság rendszere sérthetetlen. Erre én személyesen felügyelek a Van Nuys-i körzetben, és végtelenül komolyan veszem. Nekünk célszerűbb egy ügyet ejteni, mint azt látni, hogy az igazság bármilyen módon kompromittálódik.

– Köszönöm, Mr. Smithson. Nagyon örvendetes ezt hallani. A bíró még valamit lejegyzetelt, majd visszanézett ránk.

– A vád indítványát engedélyezem – folytatta. – Ejtem az összes Louis Roulet elleni vádat, jogfenntartás nélkül. Mr. Roulet, ön fel van mentve, szabadon távozhat.

– Köszönjük, bírónő – szólaltam meg.– Az esküdtek egy órára jönnek vissza – sorolta tovább a teendőket Fullbright. –

Megvárom és tájékoztatom őket, hogy az ügy megoldódott. Ügyvéd urak, ha önök közül bármelyikük szeretne visszajönni erre az időpontra, készüljön fel, hogy az esküdtek bizonyára feltesznek néhány kérdést. Azonban nem kötelező visszatérniük.

Tudomásul vettem, de nem nyilatkoztam, hogy visszajövök-e. Nem jövök. Az a tizenkét ember, aki olyan fontos volt számomra az elmúlt héten, hirtelen lekerült a radaromról. Most annyit sem számítottak, mint azok, akik szembe jönnek velem az autópályán. Elhaladtak mellettem, és én végeztem velük.

A bíró elhagyta a pulpitusát, s közvetlenül utána Smithson távozott elsőként a tárgyalóteremből. Nem volt semmi mondanivalója sem Mintonnak, sem nekem. A legfontosabb dolognak azt tartotta, hogy elhatárolódjon az ügyészi katasztrófától. Kíváncsian szemléltem Mintont, akinek arca színtelenné vált. Feltételezem, hogy a nevével hamarosan találkozom a sárga oldalakon. Az ügyészi hivatal nem fogja megtartani, és kénytelen lesz beállni a hivatásos védőügyvédek sorába. Az első elbukott bűnügyi vizsgájáért drágán fog fizetni.

Roulet a korlátnál állt, s áthajolt, hogy megölelje az anyját. Dobbs gratuláció gyanánt megveregette a vállát, bár a család ügyvédje szemmel láthatóan még mindig nem heverte ki a folyosói incidenst, amikor Windsor oly durván megfedte.

Az örvendezések után Roulet felém fordult, és bizonytalanul kezet fogott velem.– Nem tévedtem magát illetően – mondta. – Tudtam, hogy magát kell választanom.– Adja vissza a pisztolyt! – mordultam rá rezzenéstelen arccal. Arcomon nyoma sem volt

az éppen most kivívott győzelem örömének.– Vissza fogja kapni. – Újra az anyjához fordult.Egy pillanatig vártam, aztán én is odafordultam a védelem asztalához. Kinyitottam az

aktatáskámat, hogy beletegyem a papírjaimat.– Michael!Újra megfordultam. Most Dobbs nyújtotta felém a kezét a korlát felett. Kezet fogtunk, és

bólintottam.– Jól csinálta – közölte, mintha szükségem lenne arra, hogy tőle halljam. – Nagyra

értékeljük a munkáját.

– Köszönöm. Tudom, az elején nem nagyon bízott bennem. Elég udvarias voltam ahhoz, hogy ne említsem Windsor folyosóbeli kirohanását, és azt sem, hogy mit mondott az én hátba szúrásomról.

– Azért, mert még nem ismertem önt – mentegetőzött Dobbs. – De most már ismerem. Most már tudom, kit ajánljak ezentúl az ügyfeleimnek.

– Köszönöm. De remélem, az ön klienseinek soha nem lesz rám szükségük!Felnevetett.– Én is remélem!Aztán Mary Windsor következett. Ő is átnyújtotta a kezét a korlát felett.– Mr. Haller, köszönet, amit a fiamért tett!– Szívesen – válaszoltam egyszerűen. – Vigyázzon rá!– Mindig ezt teszem.Bólintottam.– De miért nem mennek ki mindannyian a folyosóra? Pár perc múlva én is ott leszek. Meg

kell még beszélnem néhány dolgot az írnokkal és Mr. Mintonnal.Visszafordultam az asztalhoz. Aztán megkerültem, és odamentem a törvényszéki írnokhoz.– Mennyi időbe telik, amíg kapok egy aláírt példányt a bírói végzésről?– Ma délután iktatjuk. Küldhetünk önnek egy példányt, ha nem akar visszajönni.– Az nagyszerű lenne! El is tudna faxolni egyet?Azt felelte, hogy természetesen igen. Erre megadtam neki Lorna Taylor lakásának

faxszámát. Még nem tudtam, mire lesz jó, de azt gondoltam, a felmentésről szóló határozat még valahogy segíthet nekem egy-két ügyfelet szerezni.

Már éppen indultam volna, a kezembe fogtam az aktatáskámat is, amikor észrevettem, hogy Sobel is elhagyta a tárgyalótermet. Csak Minton maradt egyedül. Az asztalnál állva szedegette össze a holmiját.

– Sajnálom, hogy nem volt lehetőségünk megnézni PPT-s bemutatóját – szólítottam meg.Bólintott.– No igen, pedig igencsak jól sikerült. Azt hiszem, meggyőzte volna őket.Én is bólintottam.– Mihez kezd most?– Nem tudom. Meglátom, ki tudom-e heverni ezt valahogy, s meg tudom-e tartani az

állásomat.Az iratait a hóna alá fogta. Nem volt aktatáskája. Csak a második emeletre kellett

lesétálnia. Megfordult és keményen a szemembe nézett.– Az egyetlen dolog, amit tudok, hogy nem akarok átállni a túloldalra. Biztosan tudom,

hogy nem akarok olyan lenni, mint maga, Haller. Azt hiszem, ahhoz túlságosan szeretek aludni éj szaka.

Ezzel átment az ajtón, és kisietett a tárgyalóteremből. Az írnokra pillantottam, érdekelt, hogy hallotta-e Minton szavait. Úgy tett, mint aki nem hallotta.

Ráérősen indultam el a kifelé igyekvő Minton nyomába. Felkaptam az aktatáskámat, s az ajtóból még egyszer hátranéztem. Magam előtt láttam az üres bírói pulpitust meg az állam címerét elöl, a faburkolaton. Minden különösebb ok nélkül bólintottam, aztán elhagytam a termet.

Negyvennégy

Roulet és sleppje a folyosón várt rám. Körülnéztem mindkét irányban, s nyugtáztam magamban, hogy Sobel még mindig a liftek mellett álldogál. Telefonált, és úgy tűnt, mintha közben a liftre várna, bár – ezt egyből kiszúrtam – nem világított a lefelé mutató jelzőgomb.

– Michael, csatlakozna hozzánk ebédre? – kérdezte Dobbs, amikor észrevett. – Ünneplésre készülünk.

Feltűnt, hogy ezúttal a keresztnevemen szólított. A győzelem mindenkit barátságossá tesz.– Hm.– fontolgattam, miközben még mindig Sobelt figyeltem. – Nem hiszem, hogy menni

fog.– Miért nem? Bizonyára nem lesz dolga a bíróságon ma délután. Végül ránéztem Dobbsra.

Úgy éreztem, meg kellene mondanom neki, hogy nem ebédelhetek velük, mert soha többé nem akarom újra látni őket; se őt, se Mary Windsort, sem pedig Roulet-t.

– Azt hiszem, itt maradok, és beszélek az esküdtekkel, amikor visszajönnek egy órakor.– Miért? – kérdezre Roulet.– Mert szeretném megtudni, mit gondoltak, és hogy álltunk náluk. Dobbs megveregette a

vállamat.– Mindig csak a tanulás, mindig csak jobbnak lenni a következő esetre! Nem hibáztatom

ezért.Boldognak tűnt, amiért nem csatlakozom hozzájuk. Jó oka volt rá. Nyilván nem akarta,

hogy útban legyek, amikor helyreállítja a kapcsolatát Mary Windsorral. A következő franchise számlát kizárólag ő akarta megkaparintani.

Meghallottam a lift tompa bugását, és visszanéztem a folyosó végébe. Sobel az éppen kinyíló liftajtó előtt állt, mintha távozni készülne.

Aztán Lankford, Kurlen és Booker lépett ki a liftből, és csatlakoztak Sobelhez. Rögtön megfordultak, és egyenesen felénk tartottak.

– Akkor most magára hagyjuk – szólalt meg ismét Dobbs. Háttal állt a közeledő nyomozóknak. – Helyet foglaltattunk az Orsóban, s mivel még meg kell kerülnünk a fél várost, attól tartok elkésünk.

– Rendben – válaszoltam, de a figyelmem még mindig a folyosó vége felé irányult.Dobbs, Windsor és Roulet indulásra készen sarkon fordultak. Ebben a pillanatban ért oda

hozzánk a négy nyomozó.– Louis Roulet! – szólalt meg Kurlen. – Letartóztatjuk. Forduljon meg, kérem, és tegye a

kezét a háta mögé!– Nem! – sikoltott fel Mary Windsor. – Maguk nem tehetik.– Mit képzelnek? – kiáltott fel Dobbs is.Kurlen válaszra sem méltatta, s azt sem várta meg, hogy Roulet megtegye, amit kér.

Előrelépett, és durván megperdítette Roulet-t. Ahogy nagy erővel hátrarántotta, annak tekintete találkozott az enyémmel.

– Mi folyik itt, Mick? – kérdezte visszafogott hangon. – Mi ez a cirkusz?Mary Windsor a fia felé lépett.– Vegye le a kezét a fiamról!Hátulról megragadta Kurlent, de Booker és Lankford gyorsan közbelépett, és kíméletesen,

ám határozottan leválasztották róla.– Asszonyom, hagyja abba! – utasította Booker. – Különben lecsukatom.Kurlen elkezdte felsorolni Roulet jogait. Windsor abbahagyta a rángatást, de nem hallgatott

el.– Hogy merészelik? Ezt nem tehetik!

Minden porcikája reszketett, olyan dühös lett, s úgy tűnt, mintha láthatatlan kezek tartanák vissza attól, hogy újra Kurlenre rontson.

– Anya! – Roulet olyan határozott tónusban ejtette ki ezt a szót, hogy az sokkal többet nyomott a latban, jóval hatékonyabban utasított, mint bármelyik nyomozó.

Windsor mozdulatlanná dermedt. Feladta. Dobbs azonban nem.– Miért is tartóztatják le? – tudakolta.– Gyilkosság gyanúja miatt – vakkantotta Kurlen. – Martha Renteria meggyilkolásának

gyanújával.– Az lehetetlen! – kiáltotta Dobbs. – Minden, amit ott benn az a Corliss nevű tanú mondott,

hazugságnak bizonyult. Maguk megőrültek? A bíró ejtette a vádat, mert az a fickó összevissza hadovált.

Kurlen félbeszakította Roulet jogainak felsorolását, és Dobbsra nézett.– Ha mindaz hazugság volt, honnan tudja, hogy a tanúvallomásban Martha Renteriáról volt

szó?Dobbs rájött a hibájára, és elhátrált egy lépésnyit a csoporttól. Kurlen elmosolyodott.– Igen, én is így gondoltam – jegyezte meg. Megragadta Roulet könyökét, és

visszafordította. – Gyerünk! – utasította.– Mick! – szólított meg Roulet.– Kurlen nyomozó – állítottam meg. – Beszélhetnék az ügyfelemmel egy percre?Kurlen rám nézett, mintha mérlegelne valamit velem kapcsolatban, aztán rábólintott.– Csak egy percet kap. Mondja meg neki, hogy viselkedjen, és akkor mindent sokkal

könnyebben átvészel.Felém tolta Roulet-t. Megfogtam a karját, és néhány lépéssel arrébb vezettem a többiektől,

így, ha visszafogtuk a hangunkat, négyszemközt beszélhettünk.– Ennyi volt, Louis. Ez a búcsú ideje. Feldobtam. Most már csak saját magára számíthat.

Szerezzen új ügyvédet!Először rémület villant a szemében, aztán féktelen harag ömlött el az arcán, majd gonosz

düh áradt szét rajra – Regina Campo és Martha Renteria is ugyanezt a dühöt tapasztalhatta meg.

– Nincs szükségem ügyvédre – sziszegte felém. – Azt hiszi, ügyet tudnak kreálni abból, amit maga valahogy betáplált annak a hazug spiclinek a szájába odabenn? Jobb, ha ezt újra átgondolja!

– Nem lesz szükségük a spiclire, Louis. Találnak majd mást is, higgyen nekem. Feltehetően már több bizonyítékuk is van.

– És magával mi lesz, Mick? Nem felejtett el valamit? Nálam van a.– Tudom. Már nem érdekel. Nincs szükségük a pisztolyomra. Minden megvan, amire

szükségük van. Akármi is történik velem, tudni fogom, hogy én írtam le magát. A végén, a tárgyalás és az összes fellebbezés után, amikor legvégül azt a tűt a karjába bökik, tudni fogja majd, Louis, hogy én juttattam el oda. És ezt ne feledje el! – Cinikus mosollyal közelebb hajoltam hozzá. – Raul Levinért. Lehet, hogy nem miatta csukják le, de ne legyenek illúziói, le fogják csukni.

Vártam egy kicsit, hagytam a fejébe vésődni a szavaimat, aztán hátrébb léptem, és intettem Kurlennek. Bookerrel együtt jött oda hozzánk, két oldalról közrefogták Roulet-t, majd megragadták a karjánál fogva.

– Maga csapdába csalt! – Roulet már kissé higgadtabban beszélt. – Maga nem ügyvéd! Maga nekik dolgozik!

– Indulás! – szólította fel Kurlen.Vezetni kezdték, ám ő egy pillanatra lerázta magáról a kísérői szorítását, és haragtól

szikrázó szemével egyenesen az enyémbe nézett.

– Ez még nem a vége, Mick! – fenyegetőzött. – Holnap reggelre kint leszek. Akkor mit tesz majd? Erre gondoljon! Akkor mit tesz? Nem védhet meg mindenkit!

Szorosabban megfogták, és durván a lift felé irányították. Roulet most már nem ellenkezett. Engedelmesen ment a folyosón a lift felé, anyja és Dobbs a nyomában. Félúton a válla fölött még egy pillantást küldött felém, s egy gonosz mosolyt, amely villámként hasított belém.

„Nem védhet meg mindenkit!”Jeges rémület szorította össze a szívem.Valaki várt a liftnél, melynek ajtaja épp akkor nyílt ki, amikor a kis társaság odaért.

Lankford jelzett az illetőnek, hogy maradjon, most csak ők mennek le. Roulet-t belökdöstek. Dobbs és Windsor követni akarták, de Lankford megálljt parancsoló kézmozdulata útjukat állta. A liftajtó becsukódott, és Dobbs hiába nyomkodta mérgesen, tehetetlenül a hívógombot.

Reméltem, hogy ez az utolsó alkalom, hogy Roulet-t látom, ennek ellenére a rettegés mégis befészkelte magát a mellkasomba, és körbe-körbecikázott, mint az udvari lámpa burája alá keveredett molylepke. Elfordultam, és majdnem összeütköztem Sobellel. Észre sem vettem, hogy nem ment el a többiekkel.

– Eleget tudnak, ugye? – kérdeztem. – Mondja meg őszintén, ha nem tudnának eleget ahhoz, hogy benntartsák, akkor nem reagáltak volna ilyen gyorsan?

Hosszasan rám nézett, mielőtt válaszolt.– Ezt nem mi döntjük el, hanem az ügyészség. Attól függ, mennyit szednek ki belőle a

kihallgatás során. De eddig rendkívül okos ügyvédje volt. Roulet nagyon jól tudja, hogy nem szabad beszélnie.

– Akkor miért nem vártak még egy kicsit?– Nem az én döntésem volt.A fejemet csóváltam. Meg akartam mondani neki, hogy túl gyorsan cselekedtek. Ez nem

volt benne a tervben. Csak a magot akartam elvetni, és kész. Azt akartam, hogy lassan végezzék a dolgukat, és jól.

A molylepke verdesett belül, én meg a padlót bámultam. Nem tudtam szabadulni a gondolattól, hogy minden igyekezetem hiábavaló volt, és a családommal együtt egy számító, kegyetlen gyilkos látókörébe kerültem. „Nem védhet meg mindenkit!”

Sobel belelátott a gondolataimba.– Igyekszünk benntartani – próbált megnyugtatni. – Megvan, amit a spicli mondott és a

jegy is. Próbálunk tanúkat keríteni és együttműködni a törvényszéki szakértővel.Felnéztem a szemébe.– Milyen jegy?Gyanakvás telepedett az arcára.– Azt hittem, már rájött. Mi azonnal összehoztuk, mihelyt a spicli a kígyótáncost említette.– Igen, Martha Renteria. Azt értem. De milyen jegy? Miről beszél?Talán túl közel hajoltam hozzá, mert Sobel kissé hátrébb lépett. De nem a leheletem miatt,

hanem mert megdöbbent a kétségbeesésemtől.– Nem tudom, megmondhatom-e magának, Haller. Maga védőügyvéd. Az ő védőügyvédje.– Már nem. Épp most mondtam fel neki.– Nem számít. Ő.– Nézze, az imént vitték el azt a fickót miattam. Lehet, hogy emiatt az ügyvédi kamarából

is kizárnak. Még az is lehet, hogy börtönbe kerülök egy olyan gyilkosság miatt, amit nem én követtem el. Milyen jegyről beszél?

Kivártam, amíg töpreng. Aztán a nyomozó végül megszólalt:– Raul Levin utolsó szavairól. Azt állította, hogy rájött Jesus kilépőjegyének rejtélyére.– És ez mit jelent?– Maga igazán nem tudja, ugye?

– Nézze, csak mondja el, kérem! Végül engedett.– Kiderítettük Levin legutolsó lépéseit. Közvetlenül a meggyilkolása előtt Roulet

parkolójegyei után nyomozott. Még másolatot is készített róluk. Leltárba vettük, amit az irodájában találtunk, és összehasonlítottuk azzal, ami a számítógépen van. Egyvalami hiányzott. Egy másolat. Nem tudtuk, hogy vajon a gyilkosa vitte-e el aznap, vagy csak Levin felejtett el róla másolatot készíteni. Ezért mi is készítettünk róla egy másolatot. Április nyolcadikán adták ki, két évvel ezelőtt. Tilosban való parkolásért kiállított büntetőcédula volt Panoráma Cityben, a Blythe utcában, a hatezerhétszázas háztömbnél, egy tűzcsap előtt.

Egyszerre összeállt a kép, mint amikor az utolsó homokszem lepereg a homokórán. Raul Levin igazán megtalálta Jesus Menendez kilépőjegyét.

– Martha Renteriát pontosan két éve gyilkolták meg, április nyolcadikán – állapítottam meg. – A Panoráma Cityben lakott, a Blythe utcában.

– Igen, de mi ezt nem tudtuk. Hiányzott egy láncszem. Ön azt mondta nekünk, hogy Levin különböző ügyeken dolgozott magának.

Jesus Menendez és Louis Roulet külön-külön nyomozásnak számított. Levin is külön aktát vezetett róluk.

– A véletlen műve volt. Külön kezelte az ügyeket, tehát nem kellene bármit Roulet-ra terhelni, amit Menendezről kiderített.

– Ez is az ügyvédi nézőpontok egyike. Nos, hátráltatott is bennünket a munkában, amíg az a spicli ott benn meg nem említette a kígyótáncost. Az volt az utolsó láncszem.

Megértettem.– Tehát bárki ölte meg Levint, elvitte a másolatot?– Úgy gondoljuk.– Ellenőrizték, hogy lehallgatták-e Raul telefonját? Hogy tudta meg az a valaki, hogy

megtalálta a jegyet?– Ellenőriztük. Nem találtunk erre utaló jelet. A poloskákat eltávolíthatták a gyilkosság

idején is. Az is lehet, hogy valaki más telefonját hallgatták le.Úgy értette, az enyémet. Úgy értette, ez a magyarázat arra, honnan tudott Roulet oly sok

lépésemről, s hogy várhatott rám könnyedén akkor este, otthon, amikor hazaértem a Jesus Menendeznél tett látogatásomból.

– Leellenőriztettem. Mindez azt jelenti, hogy engem tisztáztak Raul meggyilkolásával kapcsolatban?

– Nem feltétlenül – felelte Sobel. – Még mindig kíváncsiak vagyunk, mit hoz a ballisztikai vizsgálat. Mára várjuk az eredményt.

Tudomásul vettem. Nem tudtam, hogy reagáljak erre. Sobel szemmel láthatóan még nem akart elindulni, talán volt még valami a tarsolyában.

– Mi van még? – érdeklődtem.– Nem tudom. Ön akar még valamit mondani nekem?– Nem tudom. Nem nagyon van több mondanivalóm.– Igazán? A tárgyalóteremben még rengeteg volt. Elhallgattam, megpróbáltam a sorok

között olvasni.– Mit akar még tőlem, Sobel nyomozó?– Nagyon jól tudja, hogy mit akarok. Raul Levin gyilkosát.– Hát, azt én is. De még ha akarnám, se tudnám feladni Roulet-t Levin miatt, mert nem

tudom, hogy csinálta. De ezt ne vegye bele a jegyzőkönyvbe!– Viszont így még mindig maga marad a célkeresztben.Célzásként a lift felé nézett, a folyosó végébe. Ha a lőszertani vizsgálat eredménye

egyezik, még mindig bajba kerülhetek Levin miatt, ugyanis bizonyítékként használnák. Vagy elárulom, hogyan tette Roulet, vagy engem csuknak le miatta. Témát váltottam.

– Mit gondol, meddig tart, amíg Jesus Menendez kikerül a börtönből? – érdeklődtem.

Vállat vont.– Nehéz megmondani. Attól függ, milyen vádat építenek fel Roulet-val szemben, ha

egyáltalán lesz ügy. Egyvalamit azonban tudok. Nem vádolhatják meg Roulet-t addig, amíg valaki más ugyanazért a bűnért börtönben ül.

Megfordultam és az üvegfalhoz sétáltam. Kezemet az üvegen végigfutó korlátra csúsztattam. Ujjongás és rettegés kavargott bennem, s még azt a molylepkét is éreztem csapkodni a mellkasomban.

– Ez minden, ami érdekel – szóltam csendesen. – Hogy kijuttassam. És Raul.Odajött hozzám, s megállt mellettem.– Nem tudom, mire készül – jegyezte meg. – De hagyja ránk, ami még hátravan!– Ha hagyom, akkor a társa valószínűleg börtönbe juttat egy olyan gyilkosságért, amit nem

én követtem el.– Veszélyes játékot űz – figyelmeztetett. – Hagyja abba! Ránéztem, majd vissza, le a

plázára.– Persze – törődtem bele. – Most kiszállok.Ahogy kimondtam, amit hallani akart, indulni készült.– Sok szerencsét! – köszönt el.Újra ránéztem.– Magának is.Ő ment, én maradtam. Az ablak felé fordultam, és ismét lenéztem a plázára. Odalent

Dobbs és Windsor épp átvágtak a betontereken, és a parkológarázs felé igyekeztek. Mary Windsor az ügyvédjére támaszkodott. Nem tartottam valószínűnek, hogy még mindig az Orsóban akarnak ebédelni.

Negyvenöt

A hír még az éjjel szárnyra kapott. Nem a titkos részletek, hanem a nyilvános verzió. A történet arról, hogy miképp nyertem meg az ügyet, miképp harcoltam ki az ügyészi hivatal azon indítványát, hogy a vádat újratárgyalás lehetősége nélkül ejtsék, s mindezt pusztán azért, hogy gyilkosságért letartóztathassák az ügyfelemet, ugyanannak a tárgyalóteremnek a folyosóján, ahol az imént mostam tisztára. Az összes védőügyvéd ismerősöm felhívott telefonon. A hívások addig követték egymást, amíg a mobilom le nem merült. A kollégáim mind gratulálni akartak. Az ő szemükben a dolognak nem volt hátulütője. Roulet volt a lehető legkiválóbb franchise ügyfél. Első osztályú honoráriumot kaptam a tárgyalásért, és ugyanilyet fogok kapni a következőért is. Ez egy olyan pénzfialó mókuskerék volt, amiről a legtöbb védőügyvéd csak álmodni mer. És persze, amikor elárultam nekik, hogy nem vállalom az új ügy védelmét, mindegyik megkért, hogy őt ajánljam Roulet-nak.

Legjobban azonban azt a hívást vártam, amelyik a vezetékes telefonomra érkezett Maggie McPhersontól.

– Egész éjjel a te hívásodat vártam – szóltam a készülékbe. Fel-alá járkáltam a konyhában, a telefonzsinórral kipányvázva. Amikor hazaértem, leellenőriztem, van-e poloska a telefonomban, de nem találtam ráutaló jelet.

– Ne haragudj, a konferenciateremben voltam – mentegetőzött.– Hallottam, hogy berángattak Roulet miatt.– Igen, ezért hívlak. Ki fogják engedni.– Miről beszélsz? Futni hagyják?– Igen. Kilenc óra hosszat faggatták a rendőrségen, de nem tört meg. Lehet, hogy

túlságosan megtanítottad arra, hogy ne beszéljen, mert néma, mint a kőszikla. Semmit sem szedtek ki belőle, és ez azt jelenti, hogy nincs elég bizonyítékuk.

– Tévedsz. Van elég bizonyítékuk. Náluk van a parkolójegy, és tanúknak is kell lenni, akik látták a Kobra Szobában. Még akár Menendez is be tudja azonosítani.

– Te is ugyanolyan jól tudod, mint én, hogy Menendez nem számít. Akárkit beazonosítana, hogy kijusson. És ha akadnak is más tanúk a Kobra Szobából, időbe telik előkeríteni őket. A parkolójegy elárulja, hogy a környéken volt, de nem feltétlenül a nő lakásán.

– És mi van a késsel?– Már dolgoznak rajta, de az is eltart egy ideig. Nézd, ezt most jól akarjuk csinálni. Ez

Smithson bulija, és hidd el, ő is benn akarja tartani. Ezzel némiképp elfogadhatóbbá színezné a fiaskót, amit te okoztál ma a bíróságon. De egyelőre nem jött össze. Még nem. Ki fogják engedni, de közben dolgoznak a vádemelési javaslaton, valamint tanúkat keresnek. Ha Roulet a hunyó, el fogjuk kapni, és a másik ügyfeled kiszabadul. Ne aggódj! De észnél kell lennünk.

Öklömmel tehetetlenül csaptam a levegőbe.– Elkapkodták! A fenébe, nem kellett volna már ma lecsapni rá!– Gondolom, azt hitték, a kilencórás kihallgatás megoldja a problémát.– Hülyék!– Senki sem tökéletes.Bosszantott a hozzáállása, de nem dörgöltem az orra alá. Szükségem volt Maggie-re, hogy

ne veszítsem el a fejem.– Mikor engedik ki pontosan? – kérdeztem.– Nem tudom. Ez az egész csak most zajlott le. Kurlen és Booker átjöttek hozzánk

jelenteni. Smithson éppen most küldte vissza őket a kapitányságra. Gondolom, amikor visszaérnek, akkor elengedik.

– Figyelj rám, Maggie! Roulet tud Hayley-ről. Szörnyen hosszú idő telt el, amíg válaszolt.

– Miről beszélsz, Haller? Te hagytad, hogy a lányunk bele.– Nem hagytam semmit! Betört hozzám, és meglátta a fényképét. Ez nem azt jelenti, hogy

tudja, hol lakik, vagy hogy egyáltalán a nevét ismeri. De tud róla, és bosszút akar állni. Tehát azonnal haza kell menned! Azt akarom, hogy Hayley-vel legyél. Fogd meg és tűnjetek el a lakásból. A biztonság kedvéért.

Valami visszatartott attól, hogy az összes aggályomat rázúdítsam. Nem árulhattam el, hogyan fenyegette meg Roulet kifejezetten a családomat a bíróságon. „Nem védhet meg mindenkit!” Csak akkor kényszerülnék rá, ha megtagadná, hogy azt tegye Hayley-vel, amire kérem.

– Jól van – válaszolta. – Mindjárt átjövünk hozzád. Tudtam, hogy ezt fogja mondani.– Ne, ne hozzám gyertek!– Miért ne?– Mert lehet, hogy ő is idejön.– Ez őrület! És veled mi lesz?– Még nem tudom. Te csak menj, és keress Hayley-vel valami biztonságos helyet! Aztán

hívj fel, de még nekem se mondd meg, hol vagytok! Jobb lesz, ha még én sem tudom.– Haller, hívd fel a rendőrséget! Ők majd.– És mit mondj ak nekik?– Nem tudom. Mondd azt, hogy megfenyegettek.– Egy védőügyvéd, akit megfenyegettek. Igen, azonnal ugranak majd. Talán még egy

speciális egységet is kiküldenek.– Valamit akkor is tenned kell!– Teszek is. Azt hittem, egész életében börtönben fog rohadni. De az embereid túl gyorsan

léptek, és most kicsúszik a kezetek közül.– Mondtam, hogy nem volt elég a bizonyíték. Még most sincs elég, most, hogy tudok arról,

hogy megfenyegette Hayley-t.– Akkor menj a lányunkhoz és viseld gondját! A többit bízd rám!– Rendben.De nem tette le. Éreztem, esélyt ad, hogy hozzátegyek valami fontosat.– Szeretlek, Maggie – mondtam. – Mindkettőtöket. Légy óvatos! Letettem a telefont,

mielőtt válaszolhatott volna. Nyomban utána újra felkaptam, és tárcsáztam Valenzuela mobilját. Öt kicsengés után felvette.

– Val, én vagyok az, Mick.– A francba! Ha tudom, hogy te vagy az, fel sem veszem.– Nézd, szükségem van a segítségedre!– A segítségemre? Azok után kérsz segítséget, amit a múlt este kérdeztél? Azok után, hogy

megvádoltál?– Nézd, Val, vészhelyzet van! A múlt este szemét módon viselkedtem, és most bocsánatot

kérek. Kifizetem a tévédet, megteszek bármit, amit akarsz, de most azonnal szükségem van a segítségedre.

Vártam. Rövid szünet után válaszolt.– Mit akarsz tőlem, mit segítsek?– Roulet lábán még mindig rajta van a bilincs, ugye?– Igen. Tudom, mi történt a bíróságon, de a fickóról nem hallottam. Az egyik törvényszéki

emberem azt mondta, a rendőrök újra begyűjtötték, így én igazán nem tudom, mi a fene folyik odaát.

– Bevitték, de hamarosan kiengedik. Valószínűleg fel fog hívni, hogy levetesse a bilincset.– Már otthon vagyok, ember! Majd reggel megtalál.– Pont ez az, amit kérek. Várakoztasd!– Ez nem szívesség kérdése, Haller.

– De az. Azt szeretném, hogy kapcsold be a laptopodat és kísérd figyelemmel! Tudni akarom, merre megy, attól a pillanattól kezdve, hogy elhagyja a rendőrkapitányságot. Meg tudod ezt tenni nekem?

– Úgy érted, most azonnal?– Igen, most rögtön. Problémát jelent?– Egy keveset.Soroltam volna tovább az indokaimat, de meglepődtem Valenzuela következő mondatán.– Ugye, meséltem neked a bilincs akkumulátorjelzőjéről?– Igen, emlékszem rá.– Hát, húsz százalékon állt körülbelül egy órával ezelőtt.– Akkor mennyi ideig tudod még követni, amíg az akkumulátor lemerül?– Talán belefér hat-nyolc óra aktív követés, mielőtt a jel túl gyengévé válik. Aztán még öt

óra hosszat megjelenik tizenöt percenként.Alaposan átgondoltam a hallottakat. Csak az éjszakát kellett kihúznom. Tudnom kell, hogy

Maggie és Hayley biztonságban vannak.– Az a helyzet, hogy amikor gyenge az akku, akkor csipog – magyarázta Valenzuela. –

Hallani fogod, ha jön. Vagy az is lehet, hogy megunja a csipogást, és feltölti az akkut.Vagy lehet, hogy újra előáll a Houdini-trükkel, gondoltam.– Rendben – válaszoltam. – Mondtad, hogy vannak más riasztórendszerek is, amit be tudsz

építeni a keresőprogramba.– Így van.– Be tudod úgy állítani, hogy riasszon, amikor egy meghatározott célponthoz közeledik?– Igen, például egy pedofilnál beállíthatod, hogy riasszon, ha iskola közelébe ér. Meg

ilyesmi. Fix célpontnak kell lennie.– Rendben.Megadtam neki a lakás címét Sherman Oakson, a Dickens utcában, ahol Maggie és a

lányom lakott.– Ha tíz háztömbnyire megközelíti ezt a helyet, hívj fel! Nem számít, hány óra van, hívj

fel! Ez a szívesség.– Mi ez a hely?– Ott lakik a lányom.Valenzuela hosszú szünet után reagált.– Maggie-vel? Gondolod, hogy a fickó odamegy?– Nem tudom. Remélem, amíg a bokáján van a nyomkövető, nem csinál hülyeséget.– Oké, Mick. Meglesz.– Kösz, Val! És a vezetékes telefonon hívj! A mobilom lemerült.Megadtam a számot, aztán hirtelen csend támadt. Azon tűnődtem, mit tudnék még neki

mondani, hogy kiengeszteljem a két nappal ezelőtti árulásomért. Végül hagytam a csudába. A jelenlegi fenyegetésre kellett koncentrálnom.

A konyhából az előszobán át lementem az irodámba. Addig keresgéltem az íróasztalomon álló címjegyzékben, míg meg nem találtam egy bizonyos számot, majd megragadtam az asztali telefont.

Tárcsáztam és vártam. Kinéztem az íróasztalomtól balra lévő ablakon, és csak most vettem észre, hogy esik az eső. Nagyon zuhogott, és azon tűnődtem, hogy az időjárás vajon befolyásolja-e Roulet műholdas követését. Abbahagytam az elmélkedést, mert a hívásomat végül fogadta Teddy Vogel, az Országúti Angyalok vezetője.

– Na, lökjed, haver!– Ted, itt Mick Haller.– Tanácsadó, hogy van?– Ma este nem valami jól.

– Akkor örülök, hogy engem hívott. Miben segíthetek?Az ablakon át kinéztem az esőbe, mielőtt válaszoltam. Tudtam, ha folytatom, olyan

embereknek leszek adósa, akiknek soha nem akartam tartozni.De nem volt más választásom.– Jár ma éjjel valaki tőletek a környékünkön? – kérdeztem. Vogel elgondolkodott, mielőtt

válaszolt volna. Biztosan nagyon fúrta az oldalát, hogy az ügyvédje miért hozzá fordul telefonon. Nyilván olyan segítséget kértem, amihez izom és fegyver kell.

– Van néhány haver, aki a klubra vigyáz. Mi a pálya?A klub a sztriptízbár volt Sepulvedán, nem túl messze Sherham Oakstól. Erre számítottam.– Veszélyben van a családom, Ted. Szükségem van néhány kemény legényre, hogy tartsák

a frontot, vagy akár elkapjanak egy fickót, ha szükséges.– Veszélyes fickó? Fegyver van nála? Haboztam egy kicsit, de nem túl sokáig.– Igen, veszélyes, és fegyver is van nála.– Nekünk való munkának tűnik! Hol van szükség rájuk? Rögtön ráállt a bulira. Tudta,

jobban jár, ha lekötelezettje vagyok, mintha ügyvédi megbízást kellene adnia. Megadtam a lakás címét a Dickensen, aztán Roulet személyleírását, s hogy mit viselt aznap a bíróságon.

– Ha feltűnik a lakásnál, állítsátok meg! – kértem. – Most rögtön lenne szükségem az embereidre.

– Meglesz – válaszolta Vogel.– Köszönöm, Ted.– Nem, én köszönöm. Örülök, hogy segíthetünk, mint ahogy maga is olyan sokszor

kisegített már bennünket.Igen, rendben, gondoltam. Azzal a tudattal tettem le a telefont, hogy éppen most léptem át

azon a határvonalon, amit jobb soha nem látni, nemhogy átlépni. Újra kinéztem az ablakon. Kinn az eső keményen kopogott a tetőn. Hátul nem volt esőcsatornám, így a víz opálosan áttetsző függönyként zúdult le, elhomályosítva a kinti fényeket. Rengeteg eső esik az idén, gondoltam. Rengeteg eső.

Kiballagtam az irodából, és visszamentem a ház elejébe. Az ebédlőben az asztalon ott hevert a pisztoly, amit Earl Bright adott nekem. Eltűnődtem a fegyveren és az összes, eddig megtett lépésemen. A legalávalóbb dolognak tartom az egészben, hogy vakon repültem, és a kaland során nemcsak magamat sodortam veszélybe.

Elfogott a pánik. Felkaptam a telefont a konyha faláról, és tárcsáztam Maggie mobilját. Rögtön felvette. Tudtam, hogy az autójában van.

– Hol vagy?– Épp most érek haza. Összeszedek néhány dolgot, aztán megyünk is.– Jó.– Mit mondjak Hayley-nek, hogy az apja miért kockáztatja az életét?– Ez nem ilyen egyszerű, Maggie. Ez ő. Roulet. Nem tudtam kordában tartani. Egyszer

este, amikor hazaértem, itt várt rám. Ő egy ingatlanügynök. Tudja, hogyan találja meg azokat a helyeket, amikre szüksége van. Meglátta a fényképét az íróasztalomon. Amit én.

– Beszélhetnénk erről később? Most be kell mennem, és össze kell szednem a lányomat.Nem a lányunkat. A lányomat.– Persze, menj csak! Hívj fel, amikor odaérsz az új helyre!Szó nélkül letette, én pedig lassan visszaakasztottam a telefont a falra. A kezemet a

készüléken tartottam. Addig dőltem előre, amíg a fejem a falat nem érte. Nem tudtam, mi legyen a következő lépés. Csak arra várhattam, hogy Roulet tegye meg.

Telefoncsörgés riasztott fel, hirtelen hátraugrottam. A készülék a földre esett, a zsinórjánál fogva emeltem fel. Valenzuela volt.

– Megkaptad az üzenetemet? Az előbb hívtalak.– Nem, telefonáltam. Mi történt?

– Még szerencse, hogy visszahívtalak. Elindult.– Merre?Túl hangosan kiabáltam a telefonba. Vesztésre álltam.– Délre tart a Van Nuyson. Felhívott, és közölte, hogy meg akar szabadulni a bilincstől.

Közöltem vele, hogy már otthon vagyok, és hogy holnap hívjon újra. Azt is mondtam neki, jobb, ha feltölti az aksit, akkor nem kezd el csipogni az éjszaka közepén.

– Remek gondolat. Hol van most?– Még mindig a Van Nuyson.Megpróbáltam átgondolni Roulet lehetséges útirányát. Ha délnek tart a Van Nuyson, akkor

az azt jelenti, hogy egyenesen Sherman Oaks vagy annak környéke felé halad, arra, ahol Maggie és Hayley lakik. De akár át is hajthat Sherman Oakson, dél felé, a dombokon át, hogy hazajusson. Várnom kellett, hogy kiderüljön.

– Hogy működik a GPS a bilincsen?– Egy az egyben, ember. Azonnal mutatja, hogy éppen merre jár. Most haladt át a

százegyes alatt. Lehet, hogy csak hazafelé tart, Mick.– Tudom, tudom. De várjunk, amíg áthalad a Venturán. A következő utca a Dickens. Ha

ott elfordul, akkor nem hazafelé megy.Felálltam, abszolút tanácstalan voltam. Jobb híján fel-alá járkáltam, a telefont szorosan a

fülemhez szorítottam. Tudtam, ha Teddy Vogel azonnal elindította is az embereit, még mindig percekre lehetnek. Most semmi hasznukat nem veszem.

– És az eső? Hatással van a GPS-re?– Nem kéne.– Ez megnyugtató.– Megállt.– Hol?– Biztos egy lámpa. Azt hiszem, a Moorpark sugárúton.Ez egy háztömbnyire volt a Venturától, és kettőre a Dickenstől. Csipogó hang szűrődött át

a telefonvonalon.– Ez mi?– A tíz háztömbnyitől való riasztás, amit kértél, hogy állítsak be.Abbamaradt a csipogás.– Kikapcsoltam.– Mindjárt visszahívlak.Nem vártam meg, hogy válaszoljon. Letettem és hívtam Maggie mobilját. Rögtön felvette.– Hol vagy?– Azt mondtad, ne áruljam el.– Kijöttetek már a lakásból?– Nem, még nem. Hayley összerakja a zsírkrétákat és a színezőket, amiket magával akar

hozni.– Az istenit, gyertek ki onnan! Most azonnal!– Olyan gyorsan megyünk, ahogy.– Gyertek már ki! Visszahívlak! Mindenképp vedd fel! Letettem, s visszahívtam

Valenzuelát.– Hol van?– Most a Venturánál. Elkaphatott egy másik lámpát, mert nem mozdul.– Biztos, hogy úton van, és nem leparkolt?– Nem, nem biztos. Lehet, hogy. nem számít, elindult. A francba, befordult a Venturára.– Melyik irányba?Újra járkálni kezdtem. A telefont annyira a fülemhez szorítottam, hogy már fájt.– Nos. hm, nyugatra. Nyugatra tart.

Most egy háztömbnyit párhuzamosan haladt a Dickensszel, a lányom és a volt feleségem lakásának irányába.

– Újra megállt – jelentette Valenzuela. – Ez nem útkereszteződés. Úgy látszik, egy háztömb közepénél van. Azt hiszem, leparkolt.

Kétségbeesésemben a szabad kezemmel a hajamba túrtam.– Baszd meg, mennem kell! A mobilom kipurcant. Hívd fel Maggie-t, és mondd meg neki,

hogy feléjük tart! Mondd meg neki, hogy azonnal szálljanak be az autóba és húzzanak el onnan!

Beleordítottam Maggie számát a telefonba, aztán eldobtam, ahogy kiviharzottam a konyhából. Tudtam, hogy legalább húsz percig tart eljutni a Dickensre – ez azt jelenti, hogy hatvannal kell vennem a kanyarokat a Mulhollanden a Lincolnnal –, de nem tudtam csak egy helyben toporogni és utasításokat üvölteni a telefonba, miközben a családom veszélyben van. Felkaptam a pisztolyt az asztalról, és az ajtóhoz rohantam. Becsúsztattam a zakóm oldalzsebébe, és kinyitottam az ajtót.

A küszöbön Mary Windsor állt, az esőtől csuromvizes hajjal. – Mary, mit.Felemelte a kezét. Odanéztem. A pisztoly fémesen megcsillant, éppen akkor, amikor

meghúzta a ravaszt.

Negyvenhat

A fegyver hangosan dörrent, a torkolattűz, mint a fényképezőgép vakuja, úgy villant. Belém nyilait, vajon mekkora ereje lehet egy lórúgásnak. A golyó ekkora erővel hatolt be a testembe. Mozdulatlan állapotomból egy másodperc töredéke alatt hátralökött. A parkettára zuhantam, hozzávágódtam a nappaliban a kandalló melletti falhoz. Megpróbáltam mindkét kezemet a hasamon tátongó lyukra szorítani, de a jobb kezem a zakóm zsebében ragadt. A bal karommal tartottam magam, és próbáltam felülni.

Mary Windsor belépett a házba. Fel kellett néznem rá. A háta mögött, a nyitott ajtón át látszott, hogy az eső még mindig zuhog. Felemelte a fegyvert és a homlokomnak szegezte. Egy másodpercre a lányom arca jelent meg előttem, és tudtam, nem hagyhatom elveszni.

– Maga el akarta venni tőlem a fiamat! – üvöltötte Windsor. – Azt hitte, hogy hagyom, azután meg csak úgy elsétálhat?

Akkor megértettem mindent. Minden kikristályosodott. Tudtam, hogy hasonló szavak hagyták el a száját, mielőtt megölte Raul Levint. Azt is tudtam, hogy nem volt semmiféle nemi erőszak az üres házban, Bel-Airben. Anya volt, azt tette, amit tennie kellett. Akkor eszembe jutottak Roulet szavai is. „Egy dologban igaza van: kurafi vagyok.”

Rájöttem arra is, hogy Raul Levin utolsó kézmozdulata nem az ördög jelét akarta formázni, hanem az M vagy a W betűt, attól függően, hogy melyik irányból nézzük.

Windsor újabb lépést tett felém.– Pokolra jutsz! – fenyegetett.Kezét megtámasztotta a lövéshez. A jobb kezemet még mindig a zakóm zsebében tartva

felemeltem. Azt hihette, védekező mozdulatot teszek, mert nem sietett. Ízlelgette a pillanatot. Láttam rajta. Egészen addig, amíg tüzeltem.

Mary Windsor hátratántorodott a lövedék erejétől, s a hátára zuhant, a küszöbre. Hallottam, hogy éles hangon felvinnyog, a pisztolya pedig hangosan koppan a padlón. Aztán rohanó lábak hangját hallottam az utcafronti teraszról.

– Rendőrség! – kiáltotta egy női hang. – Tegyék le a fegyvereiket! Kinéztem az ajtón, de nem láttam senkit.

– Tegyék le a fegyvereiket, és jöjjenek ki feltartott kézzel! Most egy férfi kiáltott, felismertem a hangját.

Kihúztam a pisztolyt a zakóm zsebéből, a padlóra tettem, és elcsúsztattam magamtól.– A fegyver a földön van – kiáltottam kifelé, olyan hangosan, amennyire a hasamon lévő

lyuk engedte. – De meglőttek, nem tudok felkelni. Mindketten megsebesültünk.Először egy pisztoly csövét láttam megjelenni a bejáratnál. Aztán egy kezet, majd egy

vizes, fekete esőkabátot, benne Lankford nyomozóval. Bejött a házba, s őt gyorsan követte társa, Sobel nyomozó is. Lankford, ahogy belépett, elrúgta a fegyvert Windsor mellől, miközben saját pisztolyát rám szegezte.

– Van még valaki a házban? – kérdezte hangosan.– Nincs – válaszoltam. – Figyeljen rám!Megpróbáltam felülni, de fájdalom nyilallt az egész testembe. Lankford rám ordított.– Ne mozduljon! Maradjon ott!– Figyeljen rám. A csa.Sobel egy kézi adóvevőn keresztül rohammentőst és mentőautókat rendelt két lőtt sérüléses

személyhez.– Csak egy mentő kell – helyesbített Lankford. – Ő már elment. Pisztolyával Mrs. Windsor

felé bökött.Sobel becsúsztatta az adóvevőt az esőkabátjába, és odajött hozzám.

Letérdelt, és elvette a kezemet a sérülésemről. Kihúzta az ingemet a nadrágomból, hogy meg tudja állapítani, milyen súlyos a seb. Aztán visszanyomta a kezem a lövedék ütötte lyukra.

– Szorítsa oda, amennyire csak tudja! Nagyon vérzik. Hallja? Szorítsa oda a kezét!– Figyeljen rám – próbálkoztam újra. – A családom veszélyben van. Segíteniük.– Várjon!Benyúlt az esőkabátjába, és előhúzta a mobilját az övtáskájából. Felnyitotta, és megnyomta

a gyorshívó gombot. Akárkit hívott is, rögtön felvette.– Sobel vagyok. Jobb lesz, ha újra behozzátok. Az anyja éppen most próbálta megölni az

ügyvédet. Az ügyvéd volt a gyorsabb.Egy pillanatig hallgatott, aztán megkérdezte:– Akkor hol van?Még egy ideig figyelt a másikra, aztán elköszönt. Csak bámultam rá, ahogy becsukta a

telefonját.– Összeszedik. A lánya biztonságban van.– Figyelik?Bólintott.– Meglovagoltuk a tervét, Haller. Sokat tudtunk Roulet-ról, de többet kellett kiderítenünk.

Mondtam magának, hogy fel akarjuk deríteni a Levin-ügyet. Azt reméltük, ha szabadon engedjük, megmutatja a trükkjeit, megmutatja, hogyan jutott el Levinhez. De az anyja sajátosan megoldotta számunkra ezt a rejtélyt.

Megértettem. Még úgy is képes voltam összerakni, hogy a vér és az élet a hasamon lévő lyukon keresztül folyamatosan szivárgott el belőlem. Roulet szabadon engedése csak beugratás volt. Abban reménykedtek, hogy utánam veti magát, és megmutatja a módszert, amellyel kijátszotta a GPS-es bokabilincset, amikor Levint megölte. Csakhogy nem ő ölte meg Rault. Az anyja tette meg helyette.

– Maggie? – kérdeztem erőtlenül. Sobel a fejét rázta.– Jól van. Végig kellett játszani a szerepét, mert nem tudtuk, hogy Roulet lehallgatja-e a

telefonját, vagy nem. Nem mondhatta meg, hogy ő és Hayley biztonságban vannak.Becsuktam a szememet. Nem tudtam, hálát adjak-e az égnek azért, hogy rendben vannak,

vagy dühös legyek-e, hogy Maggie a lánya apját csaléteknek használta egy gyilkos kézrekerítéséhez.

Megpróbáltam felülni.– Fel akarom hívni. Ő.– Ne mozogjon! Csak maradjon nyugton!Visszahajtottam a fejemet a padlóra. Fáztam, majdnem reszkettem, de egyszerre izzadtam

is. Éreztem, hogy egyre gyengébb leszek, és a lélegzetem is egyre erőtlenebbé válik.Sobel újra elővette a zsebéből az adóvevőjét, és megkérdezte, mikorra várható a

rohammentő. A diszpécser jelentette, hogy az orvosi segítség még mindig hatpercnyire van.– Tartson ki! – biztatott Sobel. – Rendbe fog jönni. Attól függ, hogy a golyó mit művelt ott

benn, de rendbe kell jönnie.– Rem.Azt akartam mondani, hogy remek, némi szarkazmussal. De kezdtem elveszíteni az

eszméletemet.Lankford odajött Sobel mellé, és rám nézett. Kesztyűs kézzel felemelte a fegyvert, amivel

Mary Windsor rám lőtt. Ráismertem a gyöngyház berakásos markolatra. Mickey Cohen pisztolya. Az én pisztolyom. A pisztoly, amivel lelőtte Rault.

Bólintott, s ezt jelzésnek vettem. Lehet, hogy nőttem a szemében, mert a gyilkos figyelmét magamra vontam, így segítettem a munkájukat. Lehet, hogy tűzszünetet ajánlott fel, és az is lehet, hogy ezután már nem utálja majd annyira az ügyvédeket.

Lehet, hogy nem ennek szólt a bólintás. De én visszabólintottam, és ez a kis mozdulat köhögésre ingerelt. Furcsa ízt éreztem a számban. Tudtam, hogy vér.

– Ne haljon meg itt nekünk! – utasított Lankford. – Ha a végén mesterséges légzést kell alkalmaznunk egy védőügyvédnél, azt soha nem fogjuk tudni kimagyarázni.

Mosolygott, én is visszamosolyogtam. Vagy legalábbis megpróbáltam. Aztán sötétség borult a szememre. Hamarosan én is benne úsztam.

HARMADIK RÉSZ

Képeslap Kubából

Negyvenhét

Október 4., szerda

Már az ötödik hónapja annak, hogy nem jártam tárgyalóteremben. Ez idő alatt átestem három operáción, hogy rendbe rakják a testemet, kétszer polgári peres eljárás indult ellenem, és vizsgálatot folytatott velem szemben a Los Angeles-i Rendőrkapitányság meg a Kaliforniai Ügyvédi Kamara is. A bankszámlámat teljesen leapasztották az orvosi kiadások, a megélhetési költségek, a gyerektartás, és igen, még a saját fajtám – az ügyvédek is.

De mindent túléltem. Amióta Mary Alice Windsor rám lőtt, a mai nap az első, amikor bot és fájdalomcsillapítók zsibbasztó hatása nélkül sétálgathatok. Ez lesz az első igazi lépés a visszatérés felé. A bot a gyengeség jele. Senki nem választ magának gyengének látszó védőügyvédet. Úgy érzem, mielőtt újra megjelenhetek a tárgyalóteremben, fel kell egyenesednem, támasz nélkül kell járnom, és ki kell nyújtanom az izmaimat, amiket a sebész átvágott, hogy elérje a golyót.

Nem voltam tárgyalóteremben, de ez nem azt jelenti, hogy nem vettem részt jogi eljárásban. Jesus Menendez és Louis Roulet is bepereltek, s valószínű, hogy ezek az ügyek évekig elkísérnek még. Külön-külön keresetek, mindkét volt ügyfelem egyaránt gondatlansággal és a jogi etika megsértésével vádol. A keresetben szereplő összes konkrét vádirat ellenére Roulet nem tudja kideríteni, hogyan jutottam el – állítólag – Dwayne Jeffery Corlisshoz a megyei egyetemi kórházba, és hogyan láttam el titkos információkkal. És nem valószínű, hogy valaha is ki fogja deríteni.

Gloria Dayton rég elment. Befejezte a programját, felvette a huszonötezer dollárt, amit adtam neki, és elköltözött Hawaiira, hogy új életet kezdjen. Corliss pedig minden bizonnyal a legjobban tudja a világon, hogy hallgatni arany, tehát nem árul el semmi mást, csak amit eskü alatt vallott a bíróságon – továbbra is fenntartja, hogy Roulet az előzetesben beszélt neki a megölt kígyótáncosról. Próbálja elkerülni, hogy hamis tanúzással vádolják, mert az ez irányú törekvések aláásnák a Roulet elleni ügyet, és akkor az ügyészi iroda saját magát ostorozhatná az újabb baklövésért. Az ügyvédem azt mondja, Roulet keresete ellenem csupán alap nélküli, presztízsmentő erőlködés, és végül süllyesztőbe kerül. Valószínűleg akkor, amikor elfogy a pénzem, amiből az ő díjazását fizetem.

De Menendez soha nem fog elhagyni. Velem van most is, amikor a teraszon ülök és a milliódolláros kilátásban gyönyörködöm, a millió és egy dollár jelzáloggal terhelt házamból. A kormányzó kegyelemben részesítette. Két nappal azután engedték ki a San Quentinből, hogy Roulet ellen vádat emeltek Martha Renteria meggyilkolásáért. De csak az egyik életfogytiglanit váltotta át egy másikra. Kiderült, hogy AIDS-fertőzést kapott a börtönben, és arra a kormányzónak nincs kegyelmi rendelete. Senkinek sincs. Bármi történik is Jesus Menendezzel, az a fejemre száll. Ezzel tisztában vagyok. Mindennap ezzel ébredek. Az apámnak igaza volt. Az ártatlan ember a legrémisz-tőbb ügyfél. És nincs félelmetesebb ügyfél, mint az ártatlan ember.

Menendez le akar köpni, el akarja venni a pénzemet, így akar megbüntetni azért, amit tettem, illetve amit nem tettem. Ami engem illet, joga van hozzá. De nem számítanak az ítéletbeli gyarlóságaim és etikai tévedéseim, mert tudom, hogy a végére a dolgokat a helyes mederbe tereltem. A gonoszt lecseréltem az ártatlanra. Roulet miattam került be. Menendez miattam került ki. Az új ügyvédek erőfeszítései ellenére – most felfogadta a Dan Daly és Roger Mills kettőst, hogy engem helyettesítsenek – Roulet nem fog újra szabad levegőt szívni.

Ahogy Maggie McPhersontól hallottam, az ügyészek kikezdhetetlen vádat emeltek ellene Renteria meggyilkolásáért. Tovább haladtak Raul Levin nyomán, és kapcsolatba hozták

Roulet-t egy másik gyilkossággal is: egy hollywoodi klubból hazáig követtek egy pultoslányt, megerőszakolták és megkéselték. Késének profilja a törvényszéki orvosi vizsgálat szerint megegyezik a pultoslányon halálos sebet ejtő kés profiljával. Roulet számára a tudomány a túl későn észlelt jéghegy. Hajója léket kapott, és most süllyed. Számára a csata a puszta túlélésért folyik. Ügyvédei azzal foglalatoskodnak, hogy vádalku keretében megmeneküljön a halálos injekciótól. További gyilkossági és nemi erőszakkal kapcsolatos esetekre tesznek utalásokat, melyek tisztázásáért cserébe megmaradhat az élete. Mindegy, mi lesz a végkifejlet, akár élve vagy halva, de ő már biztosan eltűnik ebből a világból, erre a fejemet teszem. Ez jobban szolgálja a felépülésemet, mint akármelyik műtét.

Szeretnénk begyógyítani a közös sérüléseinket Maggie McPhersonnal is. Minden hétvégén elhozza a lányomat, és gyakran egész nap itt maradnak. A teraszon ülve beszélgetünk. Mindketten tudjuk, hogy a lányunk fog megmenteni bennünket. Nem tudok többé haragudni, amiért egy gyilkos csalijaként használtak. És azt hiszem, Maggie sem tud haragudni többé a döntésekért, amelyeket hoztam.

A Kaliforniai Ügyvédi Kamara az érdemeim elismerése mellett melegebb éghajlatra küldött nyaralni. A profi védőügyvédek így nevezik azt, amikor valakit felfüggesztenek ügyvédhez nem illő viselkedéséért. Melegebb éghajlat. Kilencven napig szögre akasztottak. Elég gyenge indokuk volt. Nem tudtak Corliss kapcsán semmi etikai sértést bebizonyítani, így inkább azért csaptak le rám, mert kölcsönvettem az ügyfelemtől, Earl Briggstől egy pisztolyt. Szerencsére nem volt lopott vagy jegyzéken kívüli. Earl apjáé volt, így az etikai áthágás csekély mértékűnek számított. Nem foglalkoztam azzal, hogy megtámadjam a kamarai megrovást vagy fellebbezzek a felfüggesztés ellen. Miután hasba lőttek, kilencven nap a szögre akasztva nem is tűnt olyan szörnyűnek. A felfüggesztést letöltöttem a felépülésem alatt, legtöbbször fürdőköpenyben, a bírósági tévécsatornát nézve.

Sem a kamara, sem a rendőrség nem találta etikailag sérelmesnek Mary Alice Windsor meggyilkolását. Behatolt az otthonomba egy lopott fegyverrel. Ő lőtt először, én utána. Lankford és Sobel a bejárati ajtómtól egy háztömbnyire figyelték azt a bizonyos első lövést. Önvédelem volt, tisztán és kétségbevonhatatlanul. De amit most érzek a cselekedetem miatt, az egyáltalán nem világos. Meg akartam bosszulni a barátom, Raul Levin halálát, de nem vérbosszút akartam. Most én is gyilkos vagyok. Az, hogy felmentettek, csak egy kicsit enyhíti az ezzel járó lelkiismeretfurdalást.

Minden hivatalos vizsgálódást és nyomozást félretéve, most azt hiszem, hogy az egész Menendez- és Roulet-dologban bűnösnek találtattam magamhoz nem illő viselkedésemért. Ezért a büntetés keményebb, mint amit a kamara vagy az állam bármikor is ki tudna szabni rám. Nem számít. Magammal cipelem, amikor visszaállok a munkába. A munkámba. Tudom, hogy hol van a helyem ebben a világban. Jövőre, az első bírósági napon kiállók a Lincolnnal a garázsból, útra kelek, keresem az elesetteket. Nem tudom még, merre megyek, milyen ügyet találok. Csak azt tudom, hogy addigra meggyógyulok, és készen állok arra, hogy újra az igazság nélküli világ része legyek.

Köszönetnyilvánítás

A regényt a David Ogden ügyvéddel való véletlen találkozás és beszélgetés inspirálta sok évvel ezelőtt, a Los Angeles Dodgers egyik meccsén. Ezért a találkozásért a szerző egész életében hálás lesz. Bár Mickey Haller karaktere és tevékenysége fikció, és teljes mértékben a szerző képzeletének szüleménye, a történetet nem tudtam volna megírni Dániel F. Daly és Roger O. Mills ügyvédek rettentő sok segítsége és kiváló útmutatása nélkül, akik mindketten lehetővé tették számomra, hogy megfigyeljem őket munkájuk során, az ügyekre való felkészülés stratégiájának kidolgozásakor, és akik fáradhatatlanok voltak abbéli igyekezetükben, hogy a bűnügyi védelmi jog világa hitelesen jelenjen meg ezeken oldalakon. Bármilyen tévedés vagy túlzás a jogi gyakorlatot illetően kizárólag a szerző hibája.

Judith Champagne legfelsőbb bíró és a Los Angeles belvárosában működő Büntetőjogi Bíróság épületének 124-es részlegének dolgozói szabad mozgásteret biztosítottak a szerzőnek a bírónő tárgyalótermében, a hozzá tartozó helyiségekben és a megőrző zárkákban, s nem volt olyan kérdés, melyre ne a legnagyobb együttműködési készséggel válaszoltak volna. Hálás köszönettel tartozom mindezért a bírónőnek, Joe-nak, Marianne-nek és Michelle-nek.

A szerző és a regény számára szintén nagy segítséget nyújtott Asya Muchnick, Michael Pietsch, Jane Wood. Terrill Lee Lankford, Jerry Hooten, David Lambkin, Lucas Foster, Carolyn Chriss és Pamela Marshall.

Végül, de nem utolsósorban a szerző itt kíván köszönetet mondani Shannon Byrne-nek, Mary Elizabeth Cappsnek, Jane Davisnek, Joel Gotlernek, Philip Spitzernek, Lukas Ortiznak és Linda Connellynek a történet megírása során nyújtott segítségükért és támogatásukért.