L I O N F E U C H T W A N G E R

B A L G Á KB Ö L C S E S S É G E

avagy

JEAN-JACQUES ROUSSEAUHALÁLA ÉS MEGDICSŐÜLÉSE

Regény

A mű eredeti címe NARRENWEISHEIT ODER TODUND VERKLÄRUNG DES JEAN-JACQUES ROUSSEAU

Aufbau-Verlag, Berlin, 1956

A nagy emberek meteorok:felemésztik önmagukat,

hogy fénnyel árasszák el a világot

NAPÓLEON

Első rész

JEAN-JACQUES UTOLSÓ NAPJAI

Második rész

A HALOTT JEAN-JACQUES

Harmadik rész

JEAN-JACQUES ÉS ÖRÖKÖSEI

Negyedik rész

JEAN-JACQUES ÉS A NÉP

Ötödik rész

JEAN-JACQUES MEGDICSŐÜLÉSE

ELSŐ RÉSZ

JEAN-JACQUES UTOLSÓ NAPJAI

Az istenek fiai mégisA legvakabbak. Ismeri jól itt az emberA házát, s az állat is érzi,Hol rakjon fészket, de jaj, amazoknakLelkében nem vettetett el az ősi tudásS nem tudja egy se, hová?

HÖLDERLIN

A várva-várt vendég

Jean-Jacques felesége

Jean-Jacques elhagyja Párizst

Vissza a Természethez

Femand, a tanítvány

Szív és ész

Nicolas és Thérèse

Pemand gyötrelmei

Egy őrmester beleszól

Hegycsúcs és szakadék

Thérèse gavallérja

Vallomások

További vallomások

Mi az igazság?

Cave canem

Barát és ellenség

Opus ultimum

A VÁRVA-VÁRT VENDÉG

Reggeli után, mint minden nap, Monsieur de Girardin átnézte a postáját; nem is igen figyelt oda, inkább csak kötelességérzetből olvasta el.

Arca hirtelen megfeszült, örömteli meglepetés ömlött el rajta.Igazán? Hát lehetséges ez? Monsieur de Girardia nem is merte remélni. Pedig így volt, a jó hír itt volt a kezében: Jean-Jacques jön! Itt állt a levélben,

barátja, Lebègue írta: a köztiszteletben álló férfiú, az élő emberek legnagyobbika, Jean-Jacques Rousseau jön!

Monsieur de Girardin fel- és alá járkált, kezében a levéllel, újra meg újra elolvasta.

Ennek a Jean-Jacques Rousseau-nak a filozófiája mélyen belenyúlt Monsieur de Girardin életébe. René Louis de Girardin márki, Vauvré és Brégy grófja, Ermenonville és más jószágok s birtokok örökös ura valamikor a lengyel király első kamarása és testőrségének parancsnoka volt Lunéville-ben. Szép, teljes, irigyelt élete volt. Ám amikor – idestova tizenkét esztendeje – megismerkedett Jean-Jacques, a genfi polgár könyveivel: rádöbbent élete ürességére, és, mint annyi más ember, ráeszmélt a lét igazi értelmére. A világot megrothasztotta a civilizáció; hogy a sivárság gyötrő érzésétől megszabaduljunk, vissza kell térnünk az egyszerűséghez, a természethez. És a márki búcsút mondott a lunéville-i királyi udvarnak, hogy átalakítsa életét a mester tanai szerint. Pártolóan támogatta a politikai reformokat, mint ahogy Jean-Jacques A társadalmi szerződés című könyvében prédikálta. Fiát és örökösét, Fernand-t olyan elvek szerint nevelte, amelyeket Jean-Jacques Emile című pedagógiai regényében hirdetett. Ermenonville-i birtokát pedig annak a tájnak a mintájára alakította át, amelyet JeanJacques ábrázolt az Új Héloïse című szerelmi regényében.

Jean-Jacques maga már évek óta újra Párizsban élt, ahonnan királyi rendelet száműzte, de hallgatólagosan megtűrték. Monsieur de Girardin égett a vágytól, hogy a nagy tanítómester közelébe juthasson, beszélhessen és gondolatait kicserélhesse vele. Csakhogy Jean-Jacques emberkerülő volt, és a márki évekkel azelőtt, csak egyetlen egyszer látogathatta meg.

Ám most híre ment, hogy Jean-Jacques belefáradt a sok párizsi torzsalkodásba és megint csendes, vidéki magányban keresne menedéket. Monsieur de Girardin szívélyes és tiszteletteljes levélben felajánlotta neki vendégszeretetét, és közös barátjuk, Lebègue útján megfelelően ecsetelte ermenonville-i birtoka előnyeit.

Csakhogy sok nagy úr vetélkedett azért, hogy Jean-Jacques-ot házába csalogassa, és a márki nem táplálhatott nagy reményeket. És íme, mégiscsak ő lett a kiválasztott!

Töprengett, vajon tüstént közölje-e fiával, Fernand-nal, hogy milyen nagy szerencse vár az Ermenonville-kastélyra. De erőt vett magán. Szíve tele volt Jean-Jacques szabadság-eszméivel, de megőrizte a katona-korában megszokott fegyelmet és szigorú kötelességérzetet. Reggeli után az inspekció volt soron, a körséta a parkban. Ez volt maga készítette napirendje és ma sem tért el tőle. A boldogító hír közlését későbbre halasztotta.

A magas, szikár, ötven év körüli úr fejébe nyomta alacsony, keskeny karimájú kalapját, és kezébe vette hosszú, hajlékony, aranygombos nádpálcáját, így, egyszerű falusi öltözékben, hosszúszárnyú kabátban és kurta csizmában lépett ki a házból. Néhány főből álló kíséret csatlakozott hozzá, a jószágigazgató, a főkertész és a szolgák egyike.

Parkjának mindennapos megtekintése René de Girardin legkedvesebb foglalkozása volt. És most, amikor a kertek Jean-Jacques jelenléte révén a legnagyobb jelentőségre tesznek szert, a körséta kétszeres örömöt szerzett.

Monsieur de Girardin, felhasználva Jean-Jacques tanításait, A tájépítészet kézikönyve címen részletes művet írt és azt akarta, hogy kastélyának környéke elméleteit valóra váltsa. Versailles mereven kicirkalmazott parkjával ellentétben, Ermenonville-ben érezze a sétáló, hogy közelebb került a természethez. Az egész természethez. Lágy liget és komor erdő, vad zuhatag, szelíd patak és kedves-bánatos tó, kopár, magasztos szikla-táj és bájos völgy – mindez egyesült itt, úgy hogy a sétáló mindenkori hangulata és kedélyállapota szerint vándorolhatott egyik tájról a másikra és külső környezetét belső érzéseihez alkalmazhatta. A park tervezői a múltra is gondoltak, arra, ami örök érvényű. Itt-ott egy-egy kis szentély vagy rom Göröghon és Róma nagyságára emlékeztetett. Az ember lépten-nyomon feliratokba ütközött: a padokba faragott, az oszlopokba vésett, sőt a fák kérgébe karcolt klasszikus és modern idézetek az illető hely érzelmi vonatkozásaira utaltak.

Ebben a világban járt körül a márki minden nap, fürkészve, vizsgálódva. Sokat elért már; de újra meg újra mindig talált hiányosságokat, teljesíthető, de még teljesítetlen kívánalmakat, ez pedig örökös ösztökélés volt és napról napra visszatérő gyönyörűség. Hadvezér módjára emelte magasra a hosszú, hajlékony botot és parancsokat osztogatott kertészeknek meg kőműveseknek, néha könnyedén meg is veregette a tárgyat, melyre a parancs vonatkozott, vagy még az embert is, akinek szólt. „Le Père la Tapette” – Porolópapa – így hívták emberei a jóindulatú, de hatalmaskodó urat. Szeme ma még élesebb volt, mint máskor, tettre kész kedve lendületesebb; hiszen most arról volt szó, hogy műve Jean-Jacques előtt is megállja a helyét.

Végigsétált a kis tó mentén. Odafenn, a színlelt messzeségben egy kis szentély emelkedett: „A Filozófia Temploma”. A márki keresztülvágott a barátságos réten, amelyen jószág legelészett, végigrótta az „Álmok Fasora” sétányát, felkapaszkodott az erdei ösvényen a „Szirtvadon” szikláira. Elgyönyörködött a tág és változatos kilátásban, mely innen nyílt. Bizakodva állapította meg: az ő világa megállja a helyét az előtt, aki megálmodta.

És micsoda jóságos Gondviselés sugallta neki éppen most, alig három hete az ötletet, hogy megkezdje a Chalet Suisse, a svájci havasi házikó építését. Mindjárt oda is ment az építkezés helyére. Igen, szépen dolgoznak. Néhány hétig persze Jean-Jacques kénytelen lesz még a nyárilakban tartózkodni, de azután átköltözhetik ide, a Chalet-ba. A Chalet enyhén emelkedő réten épült, egy erdő szélén, amelyet alig érintett még emberi kéz. Ez az Új Héloïse életének színtere, „Clarens Paradicsoma”. Jean-Jacques lakóhelye olyan táj lesz, mint az, ahol halhatatlan alkotásának hősei, Saint-Preux és Julié éltek.

A márki befejezte körútját. Most már megengedhette magának azt az örömet, hogy közölje fiával Jean-Jacques hamarosan várható megérkezésének hírét.

Küldött a fiáért. Fernand megjött. A tizenhét éves ifjú mint Ermenonville urának örököse a Brégy gróf címet viselte – éppen olyan egyszerű ruhát hordott, mint a márki. A szokásos pompás kabát és pazarul hímzett ujjas helyett egyszerűen, nyitott ingben járt.

– Fernand gróf! – mondta az apa várakozóan reá néző fiának. – örvendetes hírem van számodra. Barátunk és tanítómesterünk, Jean-Jacques eljön hozzánk! Ezentúl Ermenonville-ben fog lakni!

A fiatalember nagy fekete szeme olyan boldogan felragyogott, hogy apja megindultan nézte.

– Nos, fiam – mondta és igyekezett meghatottságát tréfára fordítani — jól csináltam ezt? Kedvedre tettem?

– Nagyon, édesapám, nagyon. Hálásan köszönöm! – felelte Fernand szinte nyögve, izgalomtól remegő hangon.

Egyedül rohant ki az erdőbe, a park folytatásába. Volt ott egy rejtett tisztás, amelyet szívesen keresett fel, ha valami eseményt akart tisztázni magában. Levetette magát a mohába, egy feketefenyő alá, amelyet barátjának tekintett. Gondolkodott.

Igen, apja ezt jól csinálta. De ha Jean-Jacques elhatározta, hogy idejön, ebben neki, Fernand-nak is van része. Ez az ő személyes diadala. Mert Jean-Jacques – ez persze nagy titok – az ő barátja. Apja ugyanis magával vitte Párizsba, annak idején, amikor sikerült az emberkerülő filozófus lakásába behatolnia. Kottákat vittek neki azzal a kéréssel, hogy másolja le. A mester bogarai közé tartozott ugyanis, hogy nem a filozófiájából akart megélni, hanem keze munkájából, kottamásolásból, így került Fernand abba az egyszerű lakásba, odafenn a Rue Plâtrière egyik házának negyedik emeletén. Ott állt a vézna ember előtt és belenézett a szemébe, amelyben Isten és az Igazság tükröződött. Mélységesen megrendítette a legnagyob élő ember egyszerűsége. És akkor arra merészkedett, hogy kinyissa száját. Kijelentette, hogy Jean-Jacques kisoperájának, a Falusi prófétának első változata jobban tetszik neki, mint az új, amelyet most a párizsi Opera ad elő. Jean-Jacques azonban csak mosolygott, mindentudóan, szelíden, keserűen, és azt felelte, hogy a fiatalúrnak bizony igaza van, az új változat kissé cirádás és mesterkélt, de megvannak az okai rá, hogy ezt a változatot adassa elő. És másodszor is felmehetett, hogy elvigye a lemásolt kottát – ő, Fernand, és nem az apja – és akkor Jean-Jacques megint beszélt vele. És megengedte neki, hogy harmadszor is felkeresse. Igen, Fernand három beszélgetést folytatott a mesterrel. Kétségtelen, hogy ha Jean-Jacques most Ermenonville-be jön, akkor nem az apja kedvéért teszi: őhozzá jön, Fernand-hoz.

Szíve majd kiugrott örömében, ujjongania kellett, rikoltoznia – itt, a tisztáson, az erdő csodálatos visszhangot adott Fernand belekiáltotta: „Jean-Jacques! Hallod-e, erdő? Jean-Jacques nálunk lesz!” Meg azt, hogy „Isten hozott, Jean-Jacques!” Az erdő meg százszorosán visszhangozta: „Jean-Jacques ! Jean-Jacques !”

De nem érte be azzal, hogy örömét csak a fákkal közölje. Mit értettek ők abból, hogy Jean-Jacques eljön hozzá – őhozzá! Ezt a büszke titkot meg kellett osztania egy megértő emberrel.

Átlovagolt a Latour-kastélyba, barátnőjéhez, Gilberte-hez. Úgy ült lóra, ahogy éppen volt, nyitott ingben és paróka nélkül, sötét haja lobogott a szélben. A csontos arcú, sasorrú, hosszú nyakú, kiálló ádámcsutkájú, magas növésű, sovány fiatalember nem volt éppen szép, de lelkesen csillogó, fekete szeme megszépítette.

Megérkezett a Latour-kastélyba és tüstént rohant Gilberte-hez. Báli ruhában találta, tánclecke közben, társalkodónője, angol nevelőnője és táncmestere társaságában.

Gilberte Robinet de Latour egy nagyon gazdag újabb keletű nemes és egy kis színésznő törvénytelen kapcsolatából származott. Apja is, anyja is korán meghalt, Gilberte a nagyapja gyámsága alá került. Ez a nagyapa – a dúsgazdag Robinet adófőbérlő – nagyon megszerette a kislányt, adoptálta és megtette általános örökösének. Fernand és Gilberte szoros barátságot kötött egymással. A márki nem nézte jó szemmel fia közeledését egy lányhoz, aki a nemesség legalacsonyabb fokozatába tartózik és azonkívül még kétes származású is. Nem szívesen gondolt arra, hogy ha elsőszülött fia megházasodik, esetleg a királytól kell hozzájárulást kérnie; mert ha a király megtagadja hozzájárulását, akkor a rangján alul kötött házasság következtében Fernand gróf és utódai elvesztik igényjogosultságukat Ermenonville birtokára és más kiváltságokra is. Ám Girardin kiverte fejéből ezt a nyugtalanító gondolatot – nem akarta Jean-Jacques filozófiáját megtagadni.

Ám ha bele is egyezik abba, hogy Gilberte-et családjába befogadja, nevelésében is részt akart venni. Hogy ez a részvétel milyen mértékű legyen, erről gyakran folytatott hosszadalmas vitákat Gilberte okos és gúnyos modorú nagyapjával, Robinet adófőbérlővel. Neki nem volt kifogása Fernand ellen, sőt mulatságosnak tartotta, hogy törvénytelen születésű unokája a főnemességbe házasodjék be; de kedves Gilberte-je nevelésébe nem akart beleszólást engedni senkinek. Nagyon jól ismerte Rousseau műveit: gondolatait izgalmas társalgási témának tartotta, de utópiának, megvalósíthatatlan ábrándozásnak is. Gyakran ugratta Girardinékat, amiért annyira rajonganak valakiért, aki azt akarja, hogy valamennyien kanadai vademberek legyünk. Nem bánta, ha Gilberte hébe-hóba durva, félparaszti ruhába öltözik és azt is megengedte, hogy alkalomadtán átsétáljon az Ermenonville-kastélyba, vagy egyedül odalovagoljon, akár férfiruhában is, amazon módjára. Általában azonban – Rousseau ide, Rousseau oda – viselkedjék úgy, ahogy előkelő fiatal hölgyhöz illik.

Egyébként úgy volt, hogy ebben az évben vezetik be a társaságba. Monsieur Robinet ezért részesítette gondos oktatásban, hogy elsajátítsa a szalonok és báltermek körülményes szertartásait

Fernand éppen egy ilyen leckeóra közepette toppant be. Úgy rémlett neki, hogy a párizsi báliruha szinte eltorzítja ezt a magastermetű, üde kislányt. Gilberte széles, melegtónusú nyílt arca szebb és természetesebb volt púder nélkül, nagy,

kacagó száját csak elcsúfította a ráragasztott szépségflastrom. De bele kellett nyugodnia, hogy pajtását és szerelmét ilyen maskarába öltöztetik. Nem tehetett egyebet, leült a fal mellé és bosszúsan nézte, mi történik, várva, hogy a táncóra véget érjen.

Ám Gilberte tüstént észrevette rajta, hogy valami fontos dolog történt. Megkockáztatva nagyapja neheztelését, a táncához illő mély hajbókolással elbúcsúzott környezetétől.

– Hölgyeim és uraim, bocsánat ! – mondta és faképnél hagyta meghökkent oktatóit Megfogta Fernand kezét és bevezette kis budoárjába.

Annyira beleringatta magát a nagyvilági hölgy szerepébe, hogy nem tudott hirtelen kizökkenni belőle. Méltóságteljesen leereszkedett a pamlagra és intett a fiúnak, hogy foglaljon helyet a kis aranyozott székek egyikén. Ott ültek egymással szemben, Fernand nyitott ingében és durva szövésű nadrágjában, Gilberte pedig pompás báliruhájában. Szép kis válla kedvesen elővillant a brokátselyemből, dús sötétszőke haját rizsporral hintették be és magasra tornyozták kerek, gyerekes, de kissé makacs homloka fölött.

– Mi újság, Fernand? – kérdezte.– Jean-Jacques jön! Ezentúl itt fog élni, nálunk, Ermenonville-ben ! – felelte

Fernand.És tüstént kikottyantotta a maga nagy, büszke titkát – egyszerűen nem tudta

tovább magában tartani. Elmesélte a három párizsi látogatást egész jelentőségükben.

– Énhozzám jön! – kiáltotta diadalmasan. – Jean-Jacques az én kedvemért jön ide!

Nem volt maradása az aranyos székecskén. Fel és alá szaladgált. Rajongó mondatok bugyborékoltak ajkán, egyik szava a másikat kergette. Apja, akármilyen nyilt és nagylelkű, mégiscsak sokat szívott magába a királyi udvarok levegőjéből, Versailles és Lunéville rothadt eszméiből. Jean-Jacques tanait nem lehet ócska papírra írni, amelyet már teleírtak mások előtte. Csak ők, a fiatalok tudják a mester csodálatos, egyszerű és mégis annyira új gondolatait és érzéseit egészen megérteni. Odaát, a fiatal Újvilágban, Anglia amerikai gyarmatain a szabadságharcosok éppen most láttak neki, hogy Jean-Jacques filozófiáját a valóságba átültessék. Ha most Gilberte meg ő a mester légkörében élhetnek, ha abban a kimondhatatlan szerencsében részesülnek, hogy napról napra hallhatják kedves, borongós hangját, akkor ebből erőt meríthetnek a harcra, így majd kivehetik részüket a nagy munkából, hogy Jean-Jacques tanai alapján felépítsék az új Franciaországot.

Gilberte csak hallgatta. Gyermekkorát színésznő-anyja mellett töltötte, és átélt nem egy váratlan fordulatot, örökölte anyja józan, gyakorlati eszét, és nagyapjától is gyakran hallott magvas mondásokat, a valóságos tapasztalatokból merített észrevételeket. Gilberte szeme tisztábban látta a világot, mint Girardin márki és fia, élesebben meg tudta különböztetni az álmókát a valóságtól. És amint most Fernand kihívóan egyszerű öltözetében fel és alá járkált az ékes, elegáns, finom dolgokkal túlzsúfolt budoárban, ahogy ádámcsutkája ide-oda csúszkált hosszú, csupasz nyakán, ahogy az egész ember hevesen és esetlenül csetlett-botlott – Gilberte figyelmét nem kerülte el a helyzet groteszksége. De meglátta a fiú merész, nagy orra fölött lelkesen lobogó szemét is, amely mintha rajongva nézett

volna a messzeségbe, a jövőbe – hallotta felindult hangját és megérezte, mit jelent Jean-Jacques közelgő megérkezése az ő jó, okos, bátor, ezernyi becsvágytól égő pajtása számára. Mosolygott, de nem nevette ki túláradó lelkesedését, mélységes elragadtatását.

Jean-Jacques varázsa és ékesszólása, az Új Héloïse érzelmei Gilberte-et is elragadták, kíváncsi izgalommal várta, hogy szembekerüljön e csodás mű alkotójával. Milyen nagyszerű lesz, ha majd Saint-Vigorban, nagyapja Versailles melletti birtokán, ahová néhány hét múlva átköltözik, az udvari hölgyeknek és uraknak elmesélheti találkozásait és beszélgetéseit a század legnagyobb írójával!

Fernand azt indítványozta, hogy olvassanak megint együtt, ahogy néha tenni szokták – olvassák együtt az Új Héloïse-t Ermenonville-ben, Jean-Jacques álmainak táján. Gilberte tüstént beleegyezett.

Átöltözött. Most már mindketten olyan ruhában voltak, amely megfelelt Jean-Jacques világának. Átnyargaltak Ennenonville-be. Nekiláttak az olvasásnak. A tiszta, mély, izzó szerelemről olvastak, amelyet Julié érzett Saint-Preux iránt és Saint-Preux Julie iránt. Át is változtak a regény két hősévé, megcsókolták egymást és messze, messze, messze kerültek Párizs városa és a versailles-i udvar léha szerelmi kalandjaitól és boldogok voltak maradéktalanul.

JEAN-JACQUES FELESÉGE

Lebègue doktor Ermenonville-be jött, hogy informálja a márkit Jean-Jacques kívánságairól és bogarairól.

A híres orvost baráti szálak fűzték mind Girardinhez, mind Jean-Jacques-hoz. Utóbbi azért ajándékozta meg bizalmával, mert Lebègue doktor elvetette az akkor divatos orvostudományt, és nem a természet ellen, hanem vele karöltve dolgozott.

Lebègue elbeszélte, miképpen sikerült rávennie Jean-Jacques-ot, hogy Ermenonville-be költözzék. Előbb az asszonyokat nyerte meg magának. A mindennapi élet ügyeiben ugyanis Jean-Jacques teljesen feleségétől, Thérèse asszonytól függ, ez viszont vakon engedelmeskedik anyjának, az öreg Madame Levasseurnek. Az öregasszony meglehetősen kapzsi és ő, Lebègue, kisebb pénzösszegekkel vesztegette meg. Egyébként kilátásba helyezte, hogy háztartási ingóságainak átszállításáról emberei útján a márki fog gondoskodni, Madame Levasseurt pedig kártalanítani fogja a költözködés okozta személyes fáradalmaiért. Az orvos azt ajánlotta a márkinak, hogy tüstént utaljon át Madame Levasseurnek ötven livre-t kiadásai fedezésére. Ha minden jól megy, Jean-Jacques a jövő hét folyamán egyedül megérkezik, a hölgyek pedig valamivel később, mihelyt párizsi háztartásukat feloszlatták.

A következő napokat a márki és Fernand izgalmas várakozásban töltötte. De elmúlt a hét, még néhány további nap is, és Jean-Jacques nem jelentkezett. Azután megjött az értesítés, hogy a márki szíveskedjék kocsit és embereket küldeni Párizsba, az átköltöztetésre.

A bútorok megjöttek, az asszonyok is megjöttek, Thérèse és az anyja. De Jean-Jacques-nak se híre se hamva.

Monsieur de Girardin nem tudta, mire vélje ezt. Hisz Lebègue doktor azt mondta, Jean-Jacques előbb lesz itt, mint a hölgyek. Ezek maguk is csodálkoztak: Jean-Jacques már néhány nappal előbb hagyta el Párizst, mint ők. De azért nem aggódtak túlságosan. Csuda egy ember ez, mondták, szereti a kerülőket és gyakran elcsavarog. Majd csak megjön.

A márki összeszedte magát és udvarias szavakban fejezte ki örömét a hölgyek megérkezése alkalmából. Akkoriban, amikor Párizsban meglátogatta őket, csak futólag látta Therese-t Tudta, hogy amikor Jean-Jacques megismerkedett vele, még nagyon fiatal volt, és pincérnő egy mocskos kis hotelben. Most harminchét éves lehetett, vagy harmincnyolc. Egyszerű ruhát viselt, virágos siamoise-ból – így hívták azt a pamut és len keverékéből készült olcsó anyagot Gesztenyebarna haját kispolgári főkötő alá rejtette. A márki úgy látta, hogy Madame Rousseau elég közönséges asszony, de nem minden báj nélkül való. Kissé telt arca elég kifejezéstelen volt, de el lehetett képzelni, hogy nagy, lomha szeme és testének lusta mozdulatai bizonyos vonzóerőt gyakorolnak egyik-másik férfire. Gyermeteg tekintetét lassan, minden szégyenlősség nélkül hordozta körül az embereken és tárgyakon.

Keveset beszélt és úgy látszik, nehezen találta meg a megfelelő szavakat.Az anyjának, Madame Levasseurnek, viszont jól felvágták a nyelvét.– Orleans-ban születtem, de párizsi nő vagyok – jelentette ki mindjárt.Öreg volt, jóval hetven fölött, de erős és eleven. Sok háj terhelte meg kis

alakját, hatalmas keblén megfeszült a fekete ruha, nehezére esett a lélegzés, de nem törődött vele. Tudatában volt, hogy mint Jean-Jacques anyósának – de saját egyéniségénél fogva is – joga van igényeket támasztani. Élénk, kemény és szúrós tekintetű fekete szeme fürkészően és mindig veszekedésre készen cikázott ide-oda kis orra fölött

A márki megmutatta az asszonyoknak a nyaralót, ahol egyelőre lakni fognak. Kis pavilon volt a kastély közvetlen közelében – csinos, kétemeletes vidéki ház, régebben a kastély gondnoka lakott benne.

– Küldhetek önöknek egy leányt a kastélyból állandó kiszolgálásukra – mondta Girardin.

– No, még csak az kellene, márki úr, hogy ketten ne tudjunk a vőmről gondoskodni – felelte Madame Levasseur.

Therese pedig meglehetősen mély, vontatott hangján hozzáfűzte:– Jean-Jacques hallani sem akar arról, hogy más szolgálja ki. Eddig is én

törődtem vele, ezentúl is így lesz.Girardint Lebègue doktor már előkészítette arra, hogy ha nem akar

kellemetlenségeket az íróval, tekintettel kell lennie az asszonyok kívánságaira. Katonakora óta megszokta ugyan, hogy ő parancsoljon, most mégis erőt vett magán. Türelmesen kifejtette, hogy itt nincs úgy, mint Párizsban, a legcsekélyebb szükséges dologért is nagy utakat kell megtenni. Itt van például a gyógyszer, amelyre a mesternek, mint hallja, szüksége van. A gyógyszertár Dammartinban, vagy Senlis-ben van, oda kell küldeni érte.

Már azért is külön kiszolgálásra lesz szükségük a hölgyeknek, hogy állandóan kapcsolatban maradjanak a kastéllyal. Ezért újra engedélyt kér arra, hogy az egyik szolgálólányt a rendelkezésükre bocsássa.

– Hát ha ragaszkodik hozzá, márki úr – felelte Madame Levasseur – akkor elfogadjuk és szépen megköszönjük.

Therese azonban makacs flegmával kijelentette:– Jól van, de annak a személynek, akit ide küld, nem szabad Jean-Jacques

előtt mutatkoznia. Nyugalomra van szüksége, azért jön ide. Kifejezett engedélye nélkül senki se léphet be a házba. És ha én nem vagyok itt, meg az anyám sem, a ház mindig zárva lesz.

Madame Levasseur csillapító hangon megmagyarázta:– Vőm-uramnak megvannak a maga különcségei. Olyan ... velleitások – tette

hozzá, külön-külön hangsúlyozva az előkelően csengő szó minden tagját. – Minden nagy embernek megvan a maga bogara.

A márkinak egyáltalában nem tetszett, hogy birodalmában legyenek szobák, ahová ő, Ermenonville ura, nem léphet be bármikor, tetszése szerint. De végtére is voltak pótkulcsai a nyárilakhoz éppen úgy, mint nagy kiterjedésű birtoka minden épületéhez. A kulcsokat hálószobájában őrizgette.

– Minden úgy lesz, ahogy kívánják, hölgyeim – mondta. És azt hiszem, már meg is találtam a céljaiknak legjobban megfelelő embert. Nicolas lesz az, a futárom és mindenesem. Majd utasítom, hogy a kastélyban mindig az önök rendelkezésére álljon. Már megszokta, hogy parancsaimat lelkiismeretesen kövesse, nem fog kíváncsiskodni. Azonkívül nagyszerűen ért a lovakhoz és bármikor, ha szükségük van valamire, benyargal a városba. Majd átküldőm önökhöz bemutatkozni.

Az asszonyok házi limlomját lerakták. A márki kijelentette: később még egyszer tiszteletét teszi, hogy nincs-e a hölgyeknek valami kívánságuk – és azzal ajánlotta magát.

Az asszonyok korán reggel indultak el Párizsból. Forró nap volt, jól elfáradtak. Miután a bútorokat felállították, pihenni akartak. Madame Levasseur felment az emeletre, ahol az ágya állt, Therese bezárta az ajtót, ledobta a ruháját, az alkófban ledőlt az ágyra és elbóbiskolt.

Hirtelen felsikoltott és felült. Egy férfi állt a szobában, szétvetett lábakkal, középtermetű, vöröses-szőke, sovány legény.

– Bocsásson meg, Madame – mondta nyekergő hangon, idegenszerű francia kiejtéssel. – Kopogtam, de mivel választ nem kaptam, beléptem.

Therese egy kendőt dobott magára.– De hiszen bezártam az ajtót – mondta.– A márki úr – felelte a legény – ideadta nekem az álkulcsot arra az esetre, ha a

hölgyek sétálni mentek a parkba. A márki úr gyümölcsöt és édességet küldött a hölgyeknek.

A kosarat az asztalra tette és lassan, körülményesen kicsomagolt. Therese a félhomályos alkóvból nézte. Némán ült az ágyon, meztelen válla kissé meggörnyedt a kendő alatt

A legény elkészült munkájával, de eszébe se jutott távozni. Alaposan szemügyre vette az asszonyt, meleg tónusú, sötét bőrét, kissé elmosódó arcát,

barna szemét, amelyben állati nyugalom tükröződött, kerek, sima nyakát és a kendő alatt kirajzolódó, telt mellét.

– Én úgyszólván az ön komornyikja vagyok, Madame – mondta gúnyosan mély meghajtással. – Nevemet nehéz franciáknak kimondani. Nevezzen egyszerűen Nicolas-nak.

Pimasz, fakó szeme zavartalanul bámult pisze orra és széles orrlyukai fölött Therese-re, aki félmeztelenül kuporgott kendője alatt, kissé buja teste meleg párájában. Első ijedtségéből egy kis bizalmatlanság maradt vissza benne, de az a mód, ahogy ez az ember szemtelenül, vágyakozva, szüntelenül bámult rá, a gyanakvást kellemes csiklandó érzéssel párosította. Hallgatott és ült tovább, barna, lusta szemét a férfin pihentetve. Csak nézett és meg se mozdult.

– Van pillanatnyilag valami, amivel a hölgyek szolgálatára lehetek? – ajánlkozott Nicolas. Therese lomha hangján azt felelte, hogy megkérdezi anyját. Felment a lépcsőn. A férfi tekintetével követte: a hosszú alsószoknya kellemesen gömbölyű csípőt sejtetett. Fiatalnak már nem fiatal, de jó karban tartott, étvágygerjesztő asszonyság.

Már jött is le a lépcsőn az öreg Madame Levasseurrel együtt – A márki úr megparancsolta, Madame – mondta Nicolas megint túlzott

udvariassággal –, hogy minden tekintetben a rendelkezésükre álljak.Madame Levasseur tetőtől talpig végigmérte.– Francia beszédje kissé furcsa, fiam – mondta színtelen hangján, amelyből

most ki lehetett érezni az ellenszenvet.– Őfelsége, Nagy-Britannia királyának alattvalója vagyok, Madame – jelentette

ki Nicolas.– Azt hiszem – mondta Madame Levasseur száraz hangon – , nem fogjuk sokat

igénybe venni, Monsieur. Legfeljebb küldönc szolgálatra.– Lovas megbízásokat is elfogadok, ha úgy tetszik – mondta Nicolas, majd

Therese-hez fordulva, folytatta. – És ha a hölgy lovagolni akar, megtiszteltetésnek venném, ha kissé bevezethetném ebbe a művészetbe. Londonban Mister Tattersall trénere és istállómestere voltam. A márki úr azért hozatott át, hogy parádés istállóját rendbehozzam és ellenőrizzem.

Therese kíváncsiság nélkül, de hosszasan nézte.– A legfontosabb – mondta Madame Levasseur –, hogy sohase kerüljön vőm-

uram szeme elé. Nem szereti az idegen – egy pillanatra kereste a szót – pofázmányokat

– Mit, kérem? – kérdezte Nicolas.– Idegen arcokat – magyarázta Madame Levasseur.Nicolas zavartalanul bámult a sötétbőrű Therese-re.Amint hűvösebb lett, Monsieur de Girardin ígéretéhez híven beállított Dicsérte

a hölgyeket, hogy milyen gyorsan lakályossá tették a házat, és felszólította őket, hogy kíséretében tekintsék meg a parkot.

A ház előtt egy fiatal úr várta. Girardin bemutatta fiát, Brégy grófot. Fernand csatlakozott hozzájuk; lassú léptekkel elindultak négyesben, a parkon keresztül.

A márki megszokta, hogy látogatói elragadtatással nyilatkozzanak parkjáról. Most is várta, hogy Jean-Jacques hölgyei lelkes kiáltásokban törjenek ki. De Madame Levasseur csak ennyit mondott:

– Nagyon szép... itt minden nagyon csinos, nem igaz, Thérèse?

– És olyan kellemesen hűvös – tette hozzá később.Végül a csalódott márki nem tudta magát többé tűrtőztetni, hogy ki ne

jelentse:– Ez a kis szőlő pontos mása annak a tájnak, amelyet Jean-Jacques az Új

Héloïse ötödik könyvében ábrázolt. Emlékszik rá, ahol a szüreti mulatságot írja le.– Ah, valóban – mondta Thérèse.És Madame Levasseur éppen olyan szárazon és egykedvűen megjegyezte:– Az Új Héloïse, igen, abból gyakran felolvasott nekünk, mialatt dolgozott

rajta. Aranyszegélyű papírra írta, kék és ezüst porzó kellett neki hozzá. Mindent Párizsból hozattunk neki. Érdekes könyv.

A márki szívét keserűség töltötte el.Az ösvények elkeskenyedtek, a társaság kettészakadt Girardin és Madame

Levasseur ment elöl, mögöttük Therese és Fernand.Az asszonyok tompa érzéketlensége még jobban megrendítette Fernand-t,

mint az apját. Therese-t már látta Párizsban. Nem mert vele sokat beszélni, de már ott is észrevette, hogy nem valami nagy szellem.

Mint mindenki, ő is tudta, hogy Therese alacsony származású. Fernand jelképes cselekedetnek tekintette Jean-Jacques házasságát. Úgy magyarázta, hogy a mester alighanem ezzel akarta példázni kapcsolatát a néppel. Most, amikor már nem bénította meg az a félénk tisztelet, amely első találkozásuk alkalmából, Párizsban, a mester jelenlétében eltöltötte, Fernand összeszedte bátorságát, hogy alaposabban megnézze Therese-t és felfedezze benne azokat az egyszerű jótulajdonságokat, amelyek kétségtelenül megvannak benne – azokat az erényeket, amelyek Jean-Jacques Rousseau-t arra indították, hogy ezt az asszonyt élettársává tegye.

Oldalról figyelte az asszonyt. Néhány gesztenyebarna hajfürtje előbújt polgári főkötője alól. Therese nem bánta, hogy nézik, sőt arcát a fiatalember felé fordította és nyugodtan viszonozta tekintetét. Therese-nek szép, nagy, mesterkéletlen pillantású szeme volt. És akármilyen jelentéktelen volt is, amit mondott, hangjának mély csengése lélekre vallott. Fernand még a járásában is felfedezett valami lusta melódiát Igen, igen, Jean-Jacques mégiscsak tudta, miért választotta éppen őt.

Közben az öreg Madame Levasseur, aki a márki oldalán előttük haladt, praktikus dolgokat beszélt meg vele. Kifejtette, hogy veje sokat ad a méltóságára. Ajándékot nem fogad el: az a kívánsága, hogy a lakbért ellenszolgálatokkal fizesse meg, éppen úgy, mint az élelmiszereket, amiket a kastélyból vagy a birtokról kap. Legjobban szeretné – ha a márki úrnak is megfelel – ha kottákat másolgatna neki éppen úgy, mint akkoriban, Párizsban. Most, hogy az emberek egészen megvadultak minden firkáért, amely Jean-Jacques keze alól kikerül, még mindig a régi árat számítja fel, a szokásos tizenkét sou-t laponként. Akkoriban Párizsban nem akarták megmondani, de ő meg Therese rendszerint úgy intézték a dolgot, hogy Jean-Jacques háta mögött némi felárat számítottak fel. A márki úr tehát lesz szíves megengedni, hogy a veje számlája után a maga számláját is benyújtsa. De a vejének – Isten őrizz! – nem szabad erről a megállapodásról tudnia.

A testes öregasszony cselei nem tetszettek a márkinak.– Kérem, intézze, ahogy tetszik, Madame – felelte kissé feszesen.Hangjából Madame Levasseur kiérezte kedvetlenségét.

– Hiába, megvannak a bogarai – mentegetőzött. – Mindig vannak ellenvetései, amelyekre az ember nem lehet felkészülve. Szüksége van a nyugalomra és maga is el akarta hagyni a várost, de el se tudja képzelni, márki úr, mennyit akadékoskodott. Sok verejtékünkbe került, amíg idáig jutottam vele.

– Nagyon hálás vagyok a fáradozásaiért – felelte Monsieur de Girardin tartózkodóan. – Remélem, az itteni élet minden tekintetben megfelel majd a mesternek és önöknek.

– Minden nagyon egyszerű lenne – panaszkodott tovább az öregasszony –, ha normális lény volna, nem olyan nagy ember. Néha igazán azt kell hinnem, hogy egyik kereke hiányzik. Itt, önöknél, bizonyára senki sem akarja majd bántani. De Párizsban – hiszen tetszett hallani, mit mond a lányom – folyton zsémbelt. „A ház maradjon mindig bezárva” – morogta.

A márki megértette a fenyegetést. Ha nem tud ezzel a hárpiával idejekorán megegyezni, vejét egyszerűen fogságban tartja majd, és akkor hiába van neki, a ház urának pótkulcsa a nyárilakhoz.

– Magától értetődik, Madame – válaszolta –, hogy ha Monsieur Jean-Jacques-nak magányra van szüksége, erre minden elképzelhető módon tekintettel leszünk. Másrészről természetesen igényt tartok arra, hogy néha lássam és szavait hallhassam. – Megállt, nádpálcájával könnyedén megérintette az asszonyt és kijelentette: – Ha ebben segítségemre lesz, Madame, akkor számíthat a hálámra.

Madame Levasseur ránézett fekete, élénk, ravasz szemével.– Megegyeztünk, márki úr – mondta. – Rajtam nem fog múlni.

JEAN-JACQUES ELHAGYJA PÁRIZST

Az ember, akiért ez az alkudozás folyt, Jean-Jacques Rousseau már egy hete elhagyta Rue Plâtrière-i lakását – csakugyan azzal a szándékkal, hogy Ermenonville-be menjen. Gyalogszerrel akarta megtenni az utat, nagyon szeretett így vándorolni. Az út nem volt hosszú, kényelmesen meg lehetett tenni tizenkét, vagy legfeljebb tizennégy óra alatt.

Fekete, polgári kabátot viselt, hozzá fekete harisnyát. Csak legszükségesebb holmiját vitte magával táskájában és útizsákjában. Vándorbotja is volt, svájci hazájában szokta meg, hogy bottal induljon útnak, így ballagott Párizs utcáin ez a hatvanhat éves, vézna ember, kissé görnyedten, de gyors, erős léptekkel. Alig várta már, hogy fákat lásson, amelyekre nem ülepedett por és pára, a szabad természet ölében beszélgetni akart a patakok és folyók vizével, a fák ágai közt suhogó széllel, a saját szívével és Istennel. Elvágyódott Párizsból, melynek minden lakójában ellenségét látta. Amire vállalkozott, menekülés volt.

De amikor elérte a város határát, meglassította lépteit. Egy elképzelés, amely legutóbb egész nap gyötörte anélkül, hogy szavakba formálódott volna, most

megvilágosodott előtte intette és – megbénította. Még nem szabad elmennie. Nem hagyhatja el az átkozott, gonosz várost, mielőtt a maga nagy ügyében még egyszer, utoljára hozzá nem fordult volna.

E nehéz, párizsi évek alatt egy könyvet írt: Rousseau törvényt ül Jean-Jacques fölött. Gondolataiban Párbeszédeknek nevezte ezt a művet, amelyben vitába szállt önmagával, önmagát vádolta és mentegette, egészen felszakította szívét. A könyvet nem kortársainak szánta, későbbi nemzedékek számára akarta szemléletessé tenni, világa milyen alattomosan bánt el vele, milyen ostobán félreértette és mennyire üldözte.

Csakhogy rossz tapasztalatokat szerzett kézirataival. Álbarátok titokban lemásolták és eltorzítva vitték a nyilvánosság elé, egyes mondatait a visszájára fordítva, hogy befeketítsék a világ előtt. Nagy művét, melyben igazolta magát, meg kell óvnia attól, hogy hasonló sorsra jusson. Hátha az az ember is, akihez most elmenni készül, hátha ez a Girardin is hűtlen árulónak bizonyul, álruhába öltözött ellenségnek, aki csak arra les, hogy kéziratát kicsikarja tőle? Hát nem tartozik önmagának és a világnak azzal, hogy ezt a könyvét jobban megvédje?

Az utolsó napok homályos elképzelései világos tervvé érlelődtek benne. Magához a Gondviseléshez kell fordulnia. A Gondviseléshez azzal a kihívással, hogy az ismeretlenek tömegéből egy embert küldjön hozzá, akire művét rábízhatja. Ha azonban a Sors nem segíti hozzá, hogy egy ilyen embert találjon, akkor kéziratát közvetlenül Istennek kell átadnia, az istenség oltárára kell helyeznie.

Ám ez a vállalkozás újabb terjedelmes, kényes írásmunkát igényel. Visszamehetett volna a lakására, de attól tartott, Therese és az anyja megkísérlik majd, hogy elhatározásáról lebeszéljék. Elgyötört és kimerült állapotában nem akart újabb perpatvarba bocsátkozni. Hol találjon ő, akit minden oldalról hajszolnak, egy embert, aki hosszas kérdezősködés nélkül fedelet és segítséget nyújtana neki?

Egyetlen ember jutott eszébe, akit csak ritkán látott, de sohasem volt tolakodó, egy becsületes, egyszerű arcú ember. François Ducis-nek hívták, verses tragédiákat írt és részvéttel kitárta szívét Jean-Jacques nyomorúsága előtt.

Lopva őhozzá tartott hát Jean-Jacques. Megkérte, fogadja be egy-két éjszakára anélkül, hogy bárkinek is megemlítené. De legjobb lesz, ha vendégét ő maga sem zavarja. Továbbá papirost kért, tintát és lúdtollakat. Ducis nem kérdezősködött sokat, eleget tett kérésének.

Jean-Jacques munkához látott. Egy röpiratban lángoló szavakkal fordult azokhoz a franciákhoz, akik még szeretik a jogot és az igazságot. „Mért van az – panaszkodott – hogy engem, magányos, elhagyatott, elveszett embert tizenöt év óta megaláznak, kinevetnek, félreismernek, sértegetnek anélkül, hogy valaha is megtudtam volna az okát? Mért vagyok én az egyetlen, aki nem tudja, milyen büntetést róttak ki rá és mivel érdemelte meg? Franciák! Behálóztak benneteket egy téveszmével, amely nem foszlik szét, amíg csak élek!” Amit írt, becsületes, kétségbeesett szívéből fakadt, de mindig új, egyre homályosabb és bonyolultabb szavakban fejezte ki, úgy, hogy aki nem ismerte Jean-Jacques műveit, lényét és életét, csak bajosan érthette meg.

Kijavította a felhívás szövegét, kibővítette, sűrítette. Az irományt röpcédulák formájában sokszor lemásolta. Egész nap írt. Az éjszakát is írással töltötte,

gyertyavilágnál. Megszámolta a lapokat, amiket teleírt. Harminchat volt. Talán elég lesz ahhoz, hogy a Véletlent térdre kényszerítse és nagy munkájához megtalálja az igazi olvasót.

Éppen olyan titokban, ahogy jött, elhagyta Ducis lakását. A röplapokat kabátja zsebeibe és ujjai hajtókájába rejtette. Magát a művet, melyben életét igazolta: a Párbeszédeket táskájában cipelte.

Így ment a Luxembourg-kertbe. Kiválasztott egy padot, az egyik csendes mellékösvényen. Zsebéből elővette a röpcédulákat, táskájából a csomagolópapírba burkolt, nagy kéziratot. Ott ült az árnyékos padon, a beteges külsejű, lesoványodott öreg ember, csontos arca csupa ránc, válla petyhüdten előregörbült – mellette a Párbeszédek és röplapjai, a jajkiáltások egy ember után, aki megértené. A villódzó napsugarakat nézte a remegő lombok közt, örült a könnyed, koranyári szellőnek és erőt gyűjtött a nagy merészséghez.

A sétálókat tanulmányozta. Értett az arcokhoz. Ha elhalad előtte valaki, akit fogékonynak tart, átadja neki felhívását. És ha látja, hogy a felhívás megindítja, akkor rábízza, a nagy kéziratot azzal a kéréssel, hogy őrizze meg az utókor számára.

Nem sok ember ment el előtte. Ezek is lassan, kényelmesen ballagtak, kedvükre sétálgattak, gondolataikon és álmaikon csüggtek – volt ideje bőven jól megnézni őket.

Most több sétáló közeledett. Egyiknek az arca sem olyan, hogy elhinné róla: megérti a fényt, lángragyúlhat tőle. De már nem tétovázhatott, nem lapulhatott tovább, végre meg kell kísérelnie.

Egy idősebb férfi jött felé kényelmes léptekkel. Arca barátságos volt és éppen senki sem mutatkozott rajta kívül a közelben. Jean-Jacques odalépett hozzá és felé nyújtotta röplapját.

– Vegye el, Monsieur, kérem, olvassa el! – mondta szép mély hangján.Az öregúr nem tudta, mihez kezdjen ezzel a furcsa emberrel.– Mibe kerül a röplapja? – kérdezte óvatosan.– Kérem, olvassa, Monsieur, ez az egész, amit öntől kérek – könyörgött

sürgetően Jean-Jacques. – Tegye meg emberségből, méltányosságból.Az öregúr kissé gyanakodva, olvasni kezdte. „Ó, Franciaország polgárai –

olvasta – annak a népnek a polgárai, amely egykor olyan kedves és szeretetre méltó volt, mi lett belőletek!” Aha, gondolta az öregúr, nyilván afféle dilettáns filozófus — egyike azoknak a rajongóknak, akik meg akarják változtatni Franciaországot és a világot.

Még egy kicsit tovább olvasott, mivel maga is filozófus volt, de mértékkel és kritikával. Azután kioktatta Rousseau-t:

– Valami egészen hóbortos dolgot irkált itt, barátom. Olvasott valamit, de nem emésztette meg. Tanulmányozzon előbb egyszerűbb könyveket, történelmet, földrajzot Később aztán, ha már felkészült egy kissé, megpróbálkozhatik egy Voltaire-rel, vagy Rousseau-val is.

– Kérem, legalább olvassa el végig – könyörgött Jean-Jacques elhaló hangon. De az öregúrnak már elege volt ebből az emberből és röpiratából.

– Köszönöm, barátom – mondta és visszaadta neki a papírlapot. – Már tisztában vagyok mindennel.

És már ment is tovább, kimért léptekkel, mégis sietve.

Jean-Jacques leült, mélyet lélegzett, behunyta szemét. Aztán újra nekilendült. Egy fiatal hölgy ment el előtte. A nők mindig jobban megértették őt, mint a férfiak. Ez a hölgy vonzó, természetes mozdulattal tartotta feje fölé napernyőjét. Az ernyő alatt gyengéd, érzékeny arc tündökölt. Bizonyára olvasta az Új Héloïse-t, könnyeivel áztatta lapjait, szívébe véste gondolatait. Jean-Jacques odalépett hozzá.

– Szerencsétlen ember vagyok, Madame – mondta halk, gyengéd hangon, és amikor a hölgy nagy zavarban tovább akart menni, így folytatta: – Ne hagyjon így állni ön előtt, Madame! Esedezem minden elgyötört élőlény nevében. – A hölgy meglassította lépteit. – Kérem, olvassa – erősködött Jean-Jacques – és rögtön látni fogja: itt olyan ember beszél, akit hallatlan szenvedéssel és igazságtalansággal sújtottak. Esedezem, ajándékozzon nekem tíz percet! Kérem, olvassa el, Madame!

És odatartotta eléje a röplapot. A hölgy megállt. Valóban olvasta az Új Héloïse-t, érzékeny lélek volt, és ez az ember itt, noha nyilván nyomorba züllött, érdekes alaknak látszott, volt a hangjában valami megindító. Csakhogy találkozója volt itt a Luxembourg-parkban egy barátjával és csak húsz perce volt számára, lám, már itt is van.

– Nyugodjék meg, Monsieur, nyugodjék meg – mondta vigasztaló hangon és nem vette át a röpiratát.

Jean-Jacques kimerültén leroskadt a padra. Milyen szép volna elmenni, háta mögött hagyni ezt az eltompult, szívtelen várost. De még nem szabad tervét feladnia. Még egyszer, utolsó ízben megpróbál Párizshoz folyamodni.

Egy fiatalember közeledett olvasva, a jelek szerint egy diák. Vele fogja megpróbálni. A fiatalemberek szíve még nem keményedett meg, kedélyük még nem torzult el, jobban megértik őt, mint az öregek. Hevesen a diák elé lépett, aki olvasmányából felriadva, meghökkenten nézett a kopott aggastyánra.

– Olvassa, kedves Monsieur, olvassa! – könyörgött és orra elé tartotta röplapját. A diák még alig lehetett húszéves, de párizsi volt és ismerte a világot. Amit az öreg rá akart tukmálni, nem lehetett egyéb, mint valami kuruzslószer reklámja, vagy talán egy bordélyházé.

– Nem bánom, öregem, ha magának olyan fontos – mondta könnyed gúnnyal és átvette a papírlapot. Olvasni kezdte. Túlfűtött írás volt, stílusát nyilván Jean-Jacques inspirálta, nem lehetett rajta eligazodni. A diák szemügyre vette az öreget, aki ott állt várakozva, könyörögve, követelve. A szeme milyen különös, izzó szeme van! De hiszen ez – –

– Bocsásson meg – kezdte bizonytalan hangon – nem magához Monsieur Jean-Jacques-hoz van szerencsém? – Jean-Jacques zavartan forgolódott, valósággal megijedt, elpirult. De természetes! Ön Jean-Jacques! – kiáltott fel a diák. Micsoda váratlan szerencse! – Meg szabad tartanom ezt a kéziratot? – kérdezte izgatottan.

Két fiatalember megállt mellettük. Kíváncsivá tette őket az öregember félénk viselkedése és a diák heves mozdulatai.

– Ez itt Jean-Jacques – adta értésükre a diák – Jean-Jacques Rousseau!– Igazán Jean-Jacques, ő maga! – kiáltották a többiek.– És tegnap még azt írta az újság, hogy beteg és nincs is a városban!

Csődüledt támadt, az emberek lökdösődtek, körülvették Rousseau-t. Nagy zavarban sietett vissza padjához, összeszedte röplapjait, a nagy kéziratot visszadugta táskájába. Egész közel nyomakodtak hozzá. Esedezve kérte őket:

– Hölgyeim és uraim, engedjenek tovább! Hagyjanak magamra! Sürgős, nagyon sürgős dolgom van!

Tétovázva, ellenkezve útjára engedték, messziről még követték egy darabig, majd szétoszlottak.

Valóban sürgős dolga volt. Most, hogy az emberek visszautasították, belső hangjának parancsára közvetlenül Alkotójához fordult, Istenhez, az elnyomottak védőjéhez, a jog és igazság őréhez. Szívében csengett a Biblia verse: „Istenem, hadd, hogy a kezedbe essem, de ne engedd, hogy az emberek kezébe essem!” És akaratlanul is, mivel muzsikus és író volt, miközben Isten háza felé sietett, újra meg újra átformálta ezt a verset, mindig más, csengő, megható szavakba öltöztette.

Most már ott volt a hídon. Előtte emelkedett a magasba Notre-Dame szürke, ősrégi temploma. Harminchat évvel azelőtt látta először, azóta számtalanszor járt a székesegyházban, pontosan ismerte a szokásokat és szertartásokat. Arra gondolt, hogy ma üres lesz a kórus helye. Oda, Notre-Dame kórusába, a legnagyszerűbb dóm főoltárára fogja művét letenni.

A hatalmas és mégis könnyed épület látványa, mint mindig, most is lecsillapította és alázatossá tette lelkét. Áthaladt a téren. Úgy érezte, most egy árnyas erdő vigasztaló félhomályába lép be.

Egy oldalajtón lépett be a templomba. Egyenest a kórus felé tartott, tiszteletteljes, alázatos léptekkel, mint egy zarándok.

Szívverése elállt. A kórus zárva volt. Az elmúlt harminchat év alatt egyetlen szombaton sem találta zárva a kórust. Ma hideg vasrács állta el könyörtelenül útját. Borzalmas csoda történt. Isten sem fogadta el önigazolását. Isten is elvetette éppen úgy, mint az emberek!

Templomhoz nem illő sietséggel hagyta el a szent helyet. Mintha üldözték volna, úgy rohant Párizs utcáin keresztül, a város határa felé, a nyílt mezőkre, el az emberek közelségéből.

VISSZA A TERMÉSZETHEZ

Csakhogy még jó darabig eltartott, amíg megtalálta a magányt, amit úgy keresett. Mert itt, Párizs közvetlen közelében a tájat egészen behálózta, felszabdalta és gúzsbakötötte az utak és ösvények tömege, minden talpalatnyi helyet elleptek a gyalogosok, lovasok, kocsik.

És amikor csendesebb vidékre került, még mindig hiába kereste a magányosságot. Még itt is sok volt a vándor — ha nem is annyi, mint Párizs

tőszomszédságában –, még mindig kocsik és lovasok háborgatták. Volt idő, amikor ügyei és kötelezettségei őt is arra kényszerítették, hogy az urat játssza és rangjához illő poggyásszal, kocsin utazzék. De magával vitte kisebb-nagyobb gondjait, velük szállt kocsiba; irtózott útitársaitól és tekintettel akart lenni rájuk; a kocsiban nem érzett egyebet, csak a vágyat, hogy minél előbb megérkezzék. Mennyivel jobb volt gyalogosan, így sokkal szabadabban érezte magát. Nem törődött vele, mikor érkezik meg Ermenonvillebe, holnap-e, holnapután, vagy akár harmadnapra. Hiszen nemsokára, mihelyt az emberektől megszabadul, ezernyi öröm vár rá: saját tagjainak mozgása, az út változatossága, a természet szépsége.

Most már végleg elmaradt a város a háta mögött. Letért a nagy országútról, kiválasztott egy keskenyebb ösvényt, majd egy még keskenyebbet. Eltévedt a mezőkön és erdőkben. Kétségbeesett hangulatát csakhamar szinte vigasztaló belenyugvás váltotta fel.

Egy erdőcske szélén leült egy fatönkre. Megpihent.Üdítő volt egyedül lenni. Ha messziről nézzük az embereket, gyengéik

elhalványodnak és nem kívánunk meg tőlük olyan tulajdonságokat, amelyek nincsenek meg bennük. Jó volt, hogy Rousseau-t saját természetének törvénye mindig visszavezette a Természethez – azokhoz az „élettelen” dolgokhoz, amelyek szívét a legcsodálatosabb ingerekkel és érzelmekkel gazdagították. A nyugtalanság és kétségbeesés is milyen hamar szertefoszlott a Természet csöndjében. Botor emberek mondják azt, hogy csak a gonosz kerüli embertársait. Éppen az ellentéte az igaz. A rossz embernek pokol, ha csak önmagára van utalva; a jónak meg paradicsom a magány.

Gondolatai lassan elmosódtak. Átringatta magát abba az édesbús álmodozásba, amelyben minden csak kép és zene. Egybeolvadt a tájjal, mely körülvette, a fákkal, a mohával, a bogarakkal és hangyákkal, maga is az erdőnek egy darabkájává változott és nem volt már benne semmi, csak érzés.

Megkönnyebbült a meddő gondolkodás és a hívságos szó terhétől; messze elmaradt mögötte az írás nehéz kötelessége.

A nap hátralevő részében ösztönét és sugallatát követte. Csak nagyjában tartotta Ermenonville irányát szeme előtt, nem riadt vissza hosszas és többszörös kitérőktől.

Ráesteledett és elhatározta, hogy a szabadban fog aludni, miként már gyakran megtette. Egy fa alá mohából ágyat vetett magának. Az ágakon keresztül nézte a magas, eleinte sápadt, majd egyre sötétebb eget. Megszabadult a kétségbeesett vágytól, hogy a közömbös, konok embereknek bebizonyítsa, szemük mennyire megcsalja őket és az ő szíve milyen tiszta. Könnyen és derűsen aludt el.

Másnap és harmadnap is így vándorolt, céltalanul és mégis céltudatosan. Csak a harmadik napon érkezett meg csendesen és nyugodtan a faluba, Ermenonville-be.

Betért A Gesztenyefákboz címzett fogadóba. Leült a kertben az egyik terítetlen asztalhoz. A kertet paraszti virágok díszítették. Egy kis patak is volt ott varsával. Jött a vendéglős, hanyag falusi öltözetben, ingujjban, főkötővel a fején. Barátságosan, fesztelenül szemügyre vette a borostás képű, porlepte vándort és megkérdezte, mit kíván? Jean-Jacques omlettet rendelt és bort. Odakinn a

plébános haladt el a kerítés mellett, breviáriumát olvasva. A vendéglős és Jean-Jacques üdvözölték.

– Jó napot Maurice szomszéd, jó napot Monsieur – felelte a pap.A vendéglős kihozta, amit rendeltek. Jean-Jacques jó étvággyal elfogyasztotta

az omlettet és lassan kortyolta hozzá a sárgásbarna bort. A vendéglős elcsevegett vele. Hirtelen mintha észrevett volna valamit vendége arcán. Felállt, lekapta főkötőjét és izgatottan, tiszteletteljesen megkérdezte, hogy az úr nem a nagy Jean-Jacques Rousseau-e? Jean-Jacques, kissé kelletlenül, beismerte. Maurice szomszéd elmesélte, hogy műveit hétszer is elolvasta lapról lapra és mind a hét ízben megindulást érzett. Egyébként Monsieur-t a kastélyban várják a legnagyobb tisztelettel és türelmetlenül.

Jean-Jacques sajnálta, hogy névtelenségének szép lomha napjai elmúltak.Maurice szomszéd elküldte kislányát a kastélyba azzal az izenettel, hogy a

várva-várt vendég megérkezett. A kislány a parkban találta meg a márkit, kertészei és iparosai közt. A márki hangosan örvendezett, megcsókolta a kis postást és haladéktalanul elindult Jean-Jacques elé.

És csakugyan, a fogadó kertjében, a gesztenyefák alatt, ott ült a legnagyobb gondolkodó, akit a franciául beszélő emberiség Montaigne és Descartes óta világra hozott, és Maurice szomszéddal beszélgetett, mint vele egyenrangú emberrel; így beszélhetett Szókratész egy közrendű emberrel, vagy akár egy rabszolgával is. A márki szívét meghatottság fogta el, odalépett Jean-Jacques-hoz és letette botját.

– Engedje meg. nagy férfiú! – kiáltott fel és megölelte. Hátrább lépett. – Isten hozta Ermenonville-ben, Jean-Jacques Rousseau! – mondta ünnepélyesen és felindultan.

Azután elvezette vendégét a házba, amely ideiglenesen lakása lesz. Jean-Jacques, amint a parkon át lépkedett, magától is tüstént rájött arra, hogy ezt a tájat az ő leírásai alapján tervezték meg és készítették el. Megállt, szép, beszédes szemével Girardin arcába nézett és így szólt:

– Ez az én tájam, az én Julie-m tája.A márki ujjongani szeretett volna örömében, de egyszerűen csak ennyit

mondott:– Igen, Monsieur Jean-Jacques, szerény képességeimmel megkíséreltem az ön

elképzelését lemásolni.Megérkeztek a nyárilak elé.– Nagyon kérem – folytatta a márki – szíveskedjék a következő néhány hétre

ezzel a pavilonnal beérni. Készül már egy másik ház, egyszerű, de szeretettel kigondolt elhelyezés az ön részére, egy hazájabeli svájci házikó, ahol remélem, sok éven át jól érzi majd magát.

Jean-Jacques megszemlélte a nyárilakot, a magas fákat, amelyek körülvették, a léckerítést, a patakot a kis falusi rácsos fahíddal, a parányi vízesést. Kezet nyújtott a márkinak.

– Köszönöm önnek, Monsieur — mondta. – Hoc erat in votis. Pontosan ez volt a kívánságom.

Girardin sokat, nagyon sokat szeretett volna Jean-Jacquesnak mondani, de fékezte magát. Kabátja aljából egy nagy, bonyolult kulcsot húzott elő.

– Íme – jelentette ki – ez a kulcs megnyitja önnek, mélyen tisztelt férfiú, birtokom minden kerítését, kapuját és ajtaját. Most pedig átengedem önt hölgyeinek – tette hozzá sietve és el is távozott, nehogy érzelmei kifejezésével vendégének tovább is terhére legyen.

Jean-Jacques belépett. Megpillantotta Therese-t. Érezte, mennyire nélkülözte az utolsó, szörnyű párizsi napokban: Therese volt az oltalmazója az ellenséges világgal szemben, az egyetlen ember a földön, aki mellett biztonságban érezte magát. Az asszony nyugodt szemében is felcsillant lassanként valami. Jean-Jacques megölelte. Therese nem kérdezte tőle, mért váratott magára olyan sokáig? Szemmel láthatóan örült, hogy Jean-Jacques végre megérkezett.

Jean-Jacques körülnézett új otthonában. Ott volt a megszokott, szívének már olyan kedves berendezés. Az egyszerű szalmafonatos faszékek, a spinét, melynek B-hangja mindig felmondta a szolgálatot, a komód, a szekrény. Az alkóf redőzött, barátságos kékesfehér függönyén keresztül megpillantotta a kékesfehér terítővel letakart ágyakat. Ott volt az íróasztala is a nagy írókészlettel, a vakarókés, amellyel kottáit szokta kijavítani. Ott volt a faragott láda is a kézirataival. A kandallón, a tükör előtt kanna csészékkel. A falakon az ő metszetei: ott volt a Montmorency-erdő, amott meg a béna koldus, amint a gyerekek etetik. Itt, a diófa-polcon könyvei és kottái sorakoztak. Ott volt a kalitka is, a két kanárival. Nagyon jól csinálták az asszonyok, a bútorokat egészen úgy állították fel, mint a párizsi lakásban. De itt a szoba is, a bútor is sokkal barátságosabban festett. Párizsban néhány szegényes virágcserép állt az ablakdeszkán. Itt a nagy ablakokon fák és bokrok kandikáltak be mindenfelől, hallani lehetett a patak mormolását, a szoba vidéki tájjá tágult. Igen, megint csak az történt, hogy Therese, aki ezt az Ermenonville-t kiválasztotta, a Gondviselés eszközének bizonyult. Jó lesz itt. Itt majd boldog visszavonultságban élheti le utolsó éveit.

Már esteledett, hűvösség áradt a szobába. Therese kicsomagolta Jean-Jacques táskáját. Kéziratát berakta a faragott ládába, a többi közé. Azután Jean-Jacques leült kedvenc székébe, a szalmafonatos nagy karosszékbe. Csendben élvezte új otthona nyugalmát.

Halk, de éles kopogás riasztotta fel. Miután a márki olyan szerényen és annyi tisztelettel üdvözölte, Jean-Jacques azt remélte, hogy a kastélybeliek békében hagyják. De lám, mégis nekiesnek. Míg Therese szaladt ajtót nyitni, Jean-Jacques bosszúsan felállt, elfordult az ajtótól és az ablakhoz lépett, hogy kibámuljon a zöld lombokra.

Therese ajtót nyitott és kiment. Amikor visszatért a házba, látta, hogy Jean-Jacques arca egészen eltorzult félelmében, borzalmában.

– Mi bajod? Mi történt? – kérdezte.Jean-Jacques nem felelt.Egy fej jelent meg az ablakban – aljas, ellenséges arc, fakó, gonosz szem,

szőkésvörös haj, benyomott orr, tág orrlyukak... A fej őt vizsgálgatta vigyorogva. Szóval, kikémlelték, hová menekült, ellenségei ide is utána küldték kémeiket.

Therese megszokta már, hogy Jean-Jacques nem beszélt, ha ilyen nyugtalanság rohanta meg. Az asszony vállát vonogatta és behozta a szobába, amit az ajtó előtt talált, egy kosarat gyümölccsel, hideg hússal, süteménnyel és édességgel. Megmagyarázta, hogy ez bizonyára a márki üdvözlete, a szolgával

küldte, akit melléjük adott; ez egyébként utasítást kapott, hogy a házban nem szabad mutatkoznia.

Jean-Jacques lassan megnyugodott. Amikor az öreg Madame Levasseur lejött, s köszöntötte vejét, már nem lehetett rajta észrevenni semmit.

Végre nyugodtan töltött el egy éjszakát.Másnap nagyon korán kelt, ahogy faluhelyen szokta. Therese egyszerű reggelit

készített, kávét, tejet, kenyeret és vajat. Az öregasszony még aludt. Falatoztak és minden indulat nélkül, hétköznapi dolgokról beszélgettek.

Amikor látta, hogy kedélyállapota milyen nyugodt, Therese megkérdezte tőle, hogy szolgál most az egészsége? JeanJacques ugyanis kora ifjúsága óta hólyagbetegségben szenvedett, amely gyakran heves fájdalmakat okozott, kínzó vizelési nehézségeket. Amit tett, vagy amit elmulasztott, nemegyszer betegsége határotta meg. Nem szeretett erről beszélni, még Lebègue doktornak is nagy fáradságába került, hogy a részleteket megtudja tőle. Therese volt az egyetlen, akivel nyíltan beszélt, aki meghallgathatta panaszait és átkozódásait –, neki megengedte, hogy ápolja. Erős izgalmak régi betegsége rohamait szokták kiváltani. Ezért Therese nagyon örült, amikor hallotta, hogy nem voltak rohamai az utolsó napokban, amiket Párizsban töltött.

Reggeli után Jean-Jacques megragadta botját és kiment a szabadba, hogy felfedezze új világát, amelyben ezentúl élni fog.

Örömmel átengedte magát annak az illúziónak, amit a kertek sokfélesége nyújtott. Volt itt puszta, liget, bozót, őserdő, magányos sziklás táj és kedves berek. Az egész park gyerekesen kieszelt törekvéssel Jean-Jacques könyveinek színterére emlékeztetett, azokra a tájakra, ahol hősei mozogtak. Képzelete most minden fáradság nélkül kitágította ezeket a művészi mesterkedéssel létesített, csinos kerteket azokká a tájakká, ahol annyi édesbús fájdalmat és gyötrő szenvedélyt élt át.

Egy kis, kanyargós ösvény erdőborította dombtetőre vitt fel. Félmagasságban kopár pusztaság tátongott, sziklakövekkel teleszórtan. Fatörzsekből durván összeácsolt kunyhó állt ott. Jean-Jacques leült egy sziklatömbre. Szeme előtt egy kis tó tárult fel szívhezszólóan és homályosan – mögötte újabb erdős dombok képe veszett a messzeségbe.

Leballagott és végigsétált a gyöngyházfényű tó mentén. A parton csónakok hívogatták. Egy benyúló földnyelven csodálatosan terebélyes, hatalmas fűzfa állt, ágai egészen a víz fölé hajoltak. Szemben vele kis sziget zöldellt. Jean-Jacques tüstént megszerette. Magas jegenyék lepték el, remegő lombjuk a vízben tükröződött. A fűzfa sűrű, örökké rezgő ágainak sátra alatt keskeny gyeppad lapult. Ezt a helyet igazán neki teremtették, a semmittevés boldog perceire, melyeknek nyugalmát annyira szerette, halk, jólesően szomorú érzelmek, mélabús álmodozás számára.

Tovább ballagott, ösvényeket követett, amelyek elvesztek a bozótban. Eljutott a park végébe, ahol ez észrevétlenül a szabad természetbe nyúlt át, nyílt rétekre, végtelennek tetsző erdőre.

Visszafordult a kastély felé. Egy furcsa kis erdőbe jutott Régi fákból állt, amelyeket úgy hagytak elkorhadni, szétmállani, ágaikat borostyán fonta be. Az ember itt lépten-nyomon mohlepte csonkokba botlott. Az ágak összefonódtak és lombtetős lugasokat alkottak. Ebben a szelíd, világos őserdőben virágok nyíltak; a

mohlepte talajon napfény és árnyék kedvesen, bizarrul váltakozó játékában lehetett gyönyörködni.

Jean-Jacques egy kis patak útját követte, amely keresztülfolyt ezen az erdőn. A fák ritkultak, feltűnt egy enyhén emelkedő rét. Túlsó oldalán, egészen a szélén ácsok dolgoztak, egy kis házat építettek. Jean-Jacques rögtön sejtette, hogy neki szánják – bizonyára ez a svájci házikó, amelyről vendéglátó gazdája beszélt. Nem tudta az odaát csoportosuló embereket világosan felismerni, de úgy tetszett neki, hogy köztük van a márki is, de diszkréten visszahúzódik, amint észrevette, hogy ő közeleg. Mosolyognia kellett házigazdája megható tapintatosságán.

Leült egy farönkre és elnézte, hogyan építik öregsége barátságos otthonát egy darabka földön, amelyet az ő könyve, az Új Héloïse mintájára alakítottak. Az idők összefolytak előtte – korai ifjúsága, az egykor boldog múlt, álmodozó jelene és annak a csendes jövőnek a sejtelme, amely ebben a kis házban vár rá.

Sokáig ült ott az elragadtatás önkívületében, vágyak nélkül, boldogan. A nap egyre magasabbra hágott. Jean-Jacques elvesztette minden érzékét az órák múlása iránt.

Amikor végre hazajött, és belépett a nyárilakba, a sült odaégett. Madame Levasseur morgott. Therese nem morgott, de arcán meglátszott, mennyire sajnálja, hogy a szép, finom ebéd elromlott.

FERNAND, A TANÍTVÁNY

Madame Levasseur büszkén jelentette a márkinak: sikerült veje-urát rávennie arra, hogy holnap este vegyen részt a márki úrék vacsoráján. A rábeszélés elég sok fáradságába került.

Az öregasszony hazudott. Jean-Jacques szívét megindította a Chalet Suisse megpillantása és még inkább a háziak tapintatos szerénysége. Ezért anyósa minden közreműködése nélkül kijelentette, hogy másnap este tiszteletét teszi a márki úrnál.

A kastélyban ünnepélyes izgalom uralkodott. Fernand udvarmestere, a félénk modorú, elzászi Monsieur Gerber talán még izgatottabb volt, mint a többiek. Fernand, apja engedélyével, küldöncöt menesztett Latourba; mert természetesen Gilberte-nek is részt kellett vennie a csodálatos élményből.

Jean-Jacques-ot a főkapu előtt fogadták. Kínosan tiszta, egyszerű polgári ruhában jelent meg, és egészen természetesen, barátságosan viselkedett. Szívélyesen üdvözölte Fernand úrfit és figyelemmel szemügyre vette Gilberte-et és Monsieur Gerbert, akiket még nem ismert. Még közelebb is lépett hozzájuk, hogy jobban lássa őket, mert rövidlátó volt, de amikor Lebègue doktor azt ajánlotta neki, viseljen szemüveget vagy lornyont, rosszkedvűen elzárkózott a

tanács elől. A természet, mondta, nagyon jól tudja, miért teszi az ember szemét gyengébbé, ne akarjunk okosabbak lenni a természetnél.

A vendég üdvözlésében részt vett egy közepes nagyságú, vörös ír vizsla is, szép, hosszúszőrű állat. A nősténykutya vidám és izgatott csaholással kapaszkodott Jean-Jacques-ra és ugrált körülötte, szemmel láthatóan örült, hogy a vendég cirógatja és szól hozzá.

– Ladynek hívják, apámuram Angliából hozta magával – magyarázta Fernand.– Akkor rendkívül szép ajándékot hozott önnek – felelte Jean-Jacques

mosolyogva és szakértelemmel.Az Ermenonville-kastélyt túlzott pompa nélkül, finoman, ízlésesen rendezték

be. Jean-Jacques-nak különösen a zeneterem tetszett meg, rengeteg hangszerével, polcával és kottafüzetével.

A sétáról kezdett mesélni, amelyet a parkban tett meg. Az egész társaság jelenlétében, hozzáértő módon dicsérte a kerteket. Mekkorát dobbant a márki szíve! A vendég mindent látott, sok feliratot megjegyzett magának. A Chalet Suisse-ről is beszélt, így emlegette a tájat: Clarens Paradicsoma – ő maga nevezte el annak.

Amikor vacsora után a márki megkérdezte, ne muzsikáljanak-e egy kicsit, minden teketória nélkül a zongorához ült, megdicsérte a szép hangszert, játszott rajta és énekelt: „Elgyötört a hosszú várakozás!” – majd: „Légy szerelmes! Míg tizenöt éves vagy, légy szerelmes!” – és még néhányat a naiv, kedves, népszerű dalokból, amelyeket megzenésített. Hangja sötét tónusú volt, kissé fáradt, de még mindig bensőséges és kellemes csengésű.

– Elég lesz – szakította magát félbe és a márkihoz fordulva így folytatta: – Szép volna, ha most egy fiatal hangot hallanánk.

– Szólítsa fel Mademoiselle de Latourt, édesapám – merészkedett javasolni Fernand.

Apja, aki a lehető legszelídebb hangulatában volt, így válaszolt:– Ahogy kívánod, gróf úr! – és meghajolt Gilberte előtt. Gilberte egy kis

csalódást érzett Jean-Jacques társaságában.Hangsúlyozottan polgári öltözékét erőltetettnek érezte és ajkába harapott,

nehogy elnevesse magát, amikor Jean-Jacques néha egészen közel lépett ahhoz, akivel beszélt és úgy meresztette rá szemét. Azonkívűl egyetlen mondatot se hallott tőle, amely jelentős lett volna. Hiába, a híres férfiú nem imponált neki.

Amikor a márki felszólította, hogy énekeljen, minden elfogódottság nélkül Jean-Jacques-hoz fordult. Megkérdezte, ne énekeljék-e el együtt az ő híres duettjét, amely így kezdődik: „Egy boldog völgy mélyén.” A mester kissé elcsodálkozott ezen a tiszteletlenségen, rövidlátó szemével végigmérte a magas termetű, üde leányt és hidegen felelte:

– Ma nem énekelek többet, Mademoiselle.Rövid, kissé kínos csend következett. Ám Gilberte nem sértődött meg.

Megtette, amire kérték, kezébe vette a lantot és énekelt.A Henrik királyról és a Szép Gabrielle-ről szóló dalt énekelte – afféle

katonadalt, amely bizonyos mértékben az Ermenonville-kastély himnuszává vált. Ugyanis IV. Henrik, a nagy király, barátnője, Gabrielle d'Estrée társaságában gyakran meglátogatta barátja és fegyvertársa, de Vic ermenonville-i astélyát. A torony, ahol laktak – La Tour de Gabrielle –még akkor is épségben fennmaradt.

A kastély tele volt Henrik király és a szép Gabrielle emlékével, így hát Giberte most ezt énekelte :

Ha elfáradt győztes csatákban Negyedik Henrik király, Megpihent e dús kastélyban Víg zene hangjainál. Várta a szép Gabriella, Mosolya, csókja nem hamis És ha megemlékszünk róla, örülünk neki még ma is!

Jean-Jacques nem szólt a dalhoz semmit. Fernand sajnálta, hogy barátnőjének, Gilberte-nek nem sikerült a mester tetszését megnyernie.

Jean-Jacques most Fernand-hoz fordult és megkérdezte:– Ön is muzsikál, Monsieur?Fernand tétovázva bevallotta, hogy zongorázik egy kicsit. Azt már nem mesélte

el, hogy sokkal szívesebben tanult volna hegedülni, de apja valami okból nem engedte. Amikor a márki rájött arra, hogy Fernand az udvarmesterével, Monsieur Gerberrel, aki szenvedélyes hegedűs volt, titokban gyakorol, összetörte a hegedűt, nehogy a fegyelmen csorba essék.

Most – szinte hogy mentegesse magát Jean-Jacques előtt, a márki elmesélte, miképpen nevelte fel fiát a mester pedagógiai regénye, az Emilé elvei szerint. Nehogy a fiatal gróf elpuhuljon, hosszú gyalogtúrákra kényszerítette és még télen is úsznia kellett a tóban. Arra is ügyelt, hogy fia kapcsolatban maradjon a néppel. Olvasni, írni, számolni Philippe Harlet falusi tanítónál tanult, Ermenonville parasztgyerekeivel együtt, és a játékaikban is részt vett.

– Természetesen, a tudományt és művészetet sem hanyagoltuk el – folytatta –, azokban is kiképzést nyert. A mi kedves, tudós Monsieur Gerberünk oktatta a klasszikusokra és az erkölcstanra. A német nyelvre is, amelyet kitűnően beszél, hiszen elzászi. –- E szavaknál kissé meghajolt Monsieur Gerber felé. – Azt akartam, hogy fiam olvassa a nagy Gessner, a germán Rousseau írásait és értse meg a nyelvet, amelyen ezeket a csodálatos idilleket átérezték és papírra vetették.

Ha Jean-Jacques rossznéven vette Mademoiselle de Latour kotnyelességét, szeszélyes szívét megnyerte Fernand, aki irulva-pirulva állt ott, miközben apja róla beszélt.

– Akkor a fiatal gróf úr tudomány dolgában tízszeresen túltesz rajtam, öreg emberen – tréfálkozott Jean-Jacques. Majd a márkihoz fordult, miközben Lady kutya fejét simogatta, és az állat jóságos, nedves szemével figyelmesen nézett rá. – Mégis, szeretnék valamivel hozzájárulni az ön kedves fia-ura neveléséhez, hogy ily módon is törlesszem lakbérem egy részét. Nem mintha bele akarnék kontárkodni az ön dolgába, Monsieur Gerber. De ha a fiatal úr nern sajnálja a fáradságot, hogy sétáimon hébe-hóba elkísérjen, majd elbeszélgetek vele egyről-másról, ami éppen az eszembe jut.

A márki a legnagyobb örömmel és a hálás köszönet szavaival fogadta a mester ajánlatát. Fernand azt se tudta, mit szóljon túláradó örömében. Csak azt sajnálta, hogy a mester olyan fagyos volt Gilberte-hez. A lány maga, persze, nem sokat búsult miatta.

Ettől kezdve gyakran ment Jean-Jacques és Fernand Lady kutya kíséretében együtt sétálni. Jean-Jacques nem úgy viselkedett, mint egy filozófus. De amikor mindennapi apró-cseprő dolgokról beszélt, Fernand akkor is úgy érezte, hogy szavai nagy jelentőségűek.

A mester a fiatal gróffal együtt felfedező utakat tett Ermenonville parkjában és a birtokon, ahol csodálatosan sok rejtett zug és érdekes titok volt. Fernand megmutatta neki azt a rejtett erdei tisztást, amelyet saját tulajdonának tekintett. Jean-Jacques dicsérte a hely magányos csendjét és anélkül, hogy Fernand figyelmeztette volna rá, megjegyezte:

– Pompás visszhang lehet itt, az ön tisztásán. – Tüstént ki is próbálta, mint egy kisfiú. – Szívből köszönöm, kedves Fernand! – kiáltotta az erdőbe.„Kedves Fernand !” – visszhangozta az erdő és az ifjú arca sugárzott a boldogságtól: a mester most szólította először a keresztnevén.

– Boldoggá tesz, Monsieur Jean-Jacques! – kiáltotta az alkonyatba.„Monsieur Jean-Jacques” – visszhangozta az erdő. A mester barátságosan mosolygott a fiúra. Azután felállt és mély hangján ezt kiáltotta az erdőbe:

– Szabadság és egyenlőség!– Szabadság és egyenlőség! – kiáltotta a másik irányba Fernand.

„Szabadság és egyenlőség!” – visszhangzóit minden oldalról. Ezúttal azonban a visszhang zavaros volt, torz és fenyegető. Már nem is próbálták ki többször.

Fiatal emberek társaságában Jean-Jacques nem érzett gyanakvást, azok még közel voltak a Természethez és megértették őt. Gyerekes vidámság fogta el, amikor Fernand mellette volt. Sőt néha még gyerekesebben viselkedett, mint a fiú. És ha növényeket gyűjtött neki – madársalátát, tarlóvirágot, cickórót, ezt a kis, rőtszínű növényt, amely kanárimadarainak kedvenc eledele volt – akkor ez a keserű ember, aki a legnagyobb uraktól sem fogadott el ajándékot, szemmel látható örömmel köszönte meg.

Jean-Jacques szívesen mesélgetett – de sohasem oktató hangon – a növények életműködéséről. A botanika kedves tudomány, séta közben lehet művelni, ismereteket és tapasztalatokat gyűjteni. Jean-Jacques egy új herbáriumot alapozott meg éppen, egy gyűjtőmappát, ahol lepréselten megőrizte azokat a növényeket, amelyeket Ermenonville-ben szedett össze. Fernand segített neki a növények préselésében. Később, mondta Jean- Jacques, csak ebben a mappában kell lapozgatnia, hogy az egész környék – domb, völgy, erdő – megelevenedjék előtte.

A gyűjtőmappára ezt a címet írta: „Ermenonville flórája.”Közvetlenül utána nagyobb dolgokról beszélt. Az állam hatáskörének

határairól, az ember veleszületett jogairól, a társadalom értelmes, természetes rendjéről.

Fernand számára a mester barátsága nagy szerencse volt és titkos vágya beteljesülése. Csak egy dolog bántotta. Nem merte egész örömét Gilberte előtt kimutatni. Hiszen bizonyára elég csalódás számára az is, hogy Jean-Jacques mellőzte, visszautasította. Óvatos szavakkal próbálta vigasztalgatni. De a lánynak

nem volt szüksége vígasztalásra. Nagy, erős kezével valósággal elhessegette a bogaras öregember szeszélyeit.

– Engem csak a könyvei érdekelnek – mondta. -- Olvasom az Új Héloïse-t és hálás vagyok érte. Egyébként semmi közöm hozzá.

Különben is más gondok foglalkoztatták. Úgy volt, hogy egy időre elhagyja Latourt és Saint-Vigorba költözik, nagyapja szép birtokára, Versailles közelébe. Monsieur Robinet meghívott oda egy csomó urat és hölgyet, hogy unokáját bemutassa nekik. Párizsba is el akarta vinni néhány hétre.

Gilberte boldog izgalomban számolt be Fernand-nak a toalettekről, amelyeket nagyapja csináltatott neki. Bemutatta az udvari gesztusokat, tánclépéseket, hajbókolást és ezernyi művészetet, melyet meg kellett tanulnia.

Fernand maga is királyi udvarban töltötte gyermekkorát, apjával együtt, aki Stanislas lengyel király egyik főembere volt Lunéville-ben. A márki és fia gyakran jelent meg együtt Versailles-ben és Párizsban is. Ám Fernand szívét most Jean-Jacques szabadságeszméi töltötték el és utálattal gondolt a párizsi udvar meg a fővárosi szalonok üres formaságaira, lélektelen ceremóniáira, szellemes, de rideg szórakozásaira. Néha keserű szavakkal kicsúfolta mindezt. Példamutatónak tartotta Jean-Jacques viselkedését, aki operája, a Falusi próféta sikere után nem volt hajlandó XV. Lajosnál audencián megjelenni, noha tudta, hogy büszke távolmaradásával eljátszotta azt az évjáradékot, amelyre egyébként bizton számithatott volna.

Gilberte nem titkolta, hogy cseppet sem osztja Fernand ellenszenvét az udvari élet és a párizsi szalonok iránt; ellenkezőleg, ő nagyon örült Párizsnak és Saint-Vigornak. Fernand szinte bosszankodott azon, hogy Gilberte alig búsul elválásuk közelgő órája miatt.

A lány észrevette ezt és kedveskedni akart pajtásának. Fernand elmesélte neki, hogy Jean-Jacques gyakran üldögél egyedül, a tó partján, az öreg fűzfa alatt; onnan bámul át tűnődve, álmodozva a Nagy Jegenyék Szigetére. Aki a sziget sűrű bozótjában rejtőzködött, jól láthatta a mestert, anélkül, hogy a maga jelenlétét elárulná. Gilberte azt ajánlotta Fernand-nak, hogy egyszer — ha meglátják a mestert, amint fűzfája alatt üldögél, szolgáljanak neki muzsikával a sziget rejtekéből, játsszák el az ő melódiáit, énekeljék az ő dalait.

Meg is tették. Eljátszották és elénekelték Jean-Jacques duettjeit, azután más melódiákat is. Gilberte elénekelte azt a Rousseau-dalt, amelyet akkor egész Franciaországban hallani lehetett, a királynő szalonjában éppúgy, mint a varrólányok szobácskáiban és a parasztok istállóiban: „Vidám madarak szerelmes rajai, szánakozzatok rajtam, ne daloljatok. Szerelmesem, ki boldoggá tett, más országba költözött. Az Újvilág kincsei kedvéért elhagyta szerelmét és szembenéz a Halállal. Mért kergeti az óceánon túl a szerencsét, a boldogságot, amelyet itt már megtalált?”

Attól féltek, hogy Jean-Jacques, ha meghallja, bosszúsan elmegy. Sohasem lehetett tudni, miképpen fogadja azt, amit a kedvéért akartak megtenni. De nem volt semmi baj. A mester ottmaradt és figyelt.

Amikor legközelebb ismét megjelent a kastélyban, elmesélte, hogy zenét hallott a szigetről, ifjú hangok énekét. Nem tudja, valóság volt-e vagy képzelet, de mindenesetre nagyon szép volt.

Fernand és Gilberte nem árulták el titkukat. Boldogan mosolyogva szorongatták egymás kezét.

Két nappal később Gilberte elutazott Saint-Vigorba.

SZÍV ÉS ÉSZ

Jean-Jacques arra a meggyőződésre jutott, hogy Monsieur de Girardin igazán a javát akarja. Mind gyakrabban állított be a kastélyba este, kétszer-háromszor is hetenként. Még azt is elviselte, hogy Monsieur de Girardin kérdéseket intézzen hozzá művei egyes helyeinek végső értelme felől. Türelmesen válaszolgatott, néha egészen kimerítően. A márki Jean-Jacques könyveit pompásan beköttette és az egyes lapok közé üres lapokat rakatott; ezekre jegyezte fel Jean-Jacques magyarázatait és mindig feltüntette utána ékes görög betűkkel: autósz épba -- a mester saját szavai.

Girardin néha a saját ügyeiről is mesélgetett vendégének. Egy este hevesen kikelt Condé herceg ellen, akinek a királyi kapitányság megengedte, hogy mint vérbeli herceg, Girardin birtokain vadászjogot gyakorolhasson. Girardin parasztjai nem győztek panaszkodni a tömérdek kár miatt, amit a vadak nekik okoztak. Többször megesett, hogy megpróbálták földjeikről a vadat elriasztani, de a herceg vadászai rájuk lőttek. A márki tiltakozott a királyi előjogok ilyen túlzott értelmezése ellen. Elmondta, hogy még ma is örömmel gondol vissza egy esetre, amely Fernand gyerekkorában történt. Évekkel azelőtt megtudta, hogy a herceg lejön vadászni; hogy ne legyen kénytelen a bitorlót üdvözölni, a márki elutazott és a kis grófra, az akkor csak tizenkét éves Fernand-ra bízta, hogy a herceget fogadja. Fernand csak a csemegénél jelent meg az ebédlőben és amikor a herceg megkínálta a válogatott gyümölcsökkel, így válaszolt:

– Köszönöm, Monseigneur, én ebben a házban itthon vagyok és már tálaltattam magamnak.

Jean-Jacques jót mulatott a történeten. Az ilyen polgári bátorság – vélte – ritkább, mint a katonai. Fernand elpirult.

Egy másik estén a márki látta, hogy Jean-Jacques különösen közlékeny és megkérdezte:

– Mi lett tulajdonképpen a Lengyel Alkotmány-ból, amelyet barátunknak, Wielhorski grófnak írt? Mért van az, hogy csak töredékeket közöltek belőle?

Jean-Jacques area elsötétült.— A gróf nem barátom – felelte, majd kijelentette: – A kézirat egyes részeit

eltorzított módon és idő előtt nyilvánosságra hozták. Emiatt újabb üldözésekben volt részem. Nem tudom, vajon a gróf hibájából történt-e? Mindenesetre letiltottam a mű kiadását.

Jean-Jacques az asszonyokat is magával hozta. Mialatt a többiek zavartan hallgattak, az öreg Madame Levasseur figyelmét a legnagyobb nyugalommal az evésnek szentelte. Arca nem árult el semmit. Pedig ismerte az eset hátterét. A kézirat másolatát ő adta kölcsön valakinek, persze jó pénzért; a lengyel úr mit sem tudott az egészről; veje-ura pedig, ez a sültbolond, valószínűleg túlzottan felfújta a következményeket.

Közben Jean-Jacques dühösen folytatta:– Wielhorski és hívei amúgy sem tudták volna alkotmányomat elfogadtatni.

Felismeréseimet a valóságba átültetni olyan súlyos feladat, amely egyelőre megoldhatatlan. Hiába dolgoztam. Korzikai Alkotmányom is kárbaveszett munka volt. Még nincs értelme – folytatta nekikeseredve – politikai elgondolásaimat gyakorlati szabályokká átkovácsolni. A demokráciát nem lehet rendeletek útján megteremteni.

Monsieur Gerber nagyon félénk volt és ritkán beszélt az asztalnál.Ám most úgy érezte, hogy meg kell szólalnia.– Engedje meg – mondta vitatkozó hangon –, hogy Rousseau-val szemben

Rousseau-ra hivatkozzam. Az ön nagyszerű írása, az Alkotmány Korzika szabadállam számára olyan mű, amelyből ezren meg ezren megtanulták, hogy A társadalmi szerződés általános elveit igenis át lehet kovácsolni a konkrét valóság egyértelmű törvényévé.

– Ön maga is láthatja – felelte Jean-Jacques sötéten – mi lett Korzika szabadállamból, az én alkotmányommal együtt.

Monsieur Gerber tűzbejött.– Miért? – mondta. – Nézzük például azt az alkotmányt, amelyet Platón írt

Szürakuza számára. Abból sem lett valóság soha. De azért Platón Állama mégis él és ma is hat. Az amerikaiak megértették, hogy az ön tanai többet jelentenek egy szép utópiánál és rajta vannak, hogy tettekké váltsák. Eljön még az idő. amikor Franciaország is, sőt egész Európa önben látja Lükurgoszát.

Fernand felugrott helyéről.– Úgy is lesz! – kiáltott fel lelkesen. – Tudom, hogy úgy lesz!Jean-Jacques felállt és kezet nyújtott neki.– Igaza van, Fernand – mondta. – Az emberek még visszatérnek majd a

Természethez és az Erényhez. De az út hosszú lesz és nagyon kínos.Nem hangsúlyozta szavait, de mély, öreges, bánatos és mégis bizakodó hangja

Fernand szívébe hatolt.Amióta Gilberte elutazott, egyre gyakrabban volt a mesterrel együtt. Odáig

jutott már, hogy született félénkségét is legyőzte és a mesternek Gilbette-ről mesélgetett.

– És ön az, Monsieur Jean-Jacques, akinek mindent köszönhetek! – kiáltott fel viharosan. – Amióta az Új Héloïse-t ismerem, azóta tudom, milyen gyönyörű lehet az élet és milyen természetes a szerelem boldogsága, amelyet Isten is helyesel !

Jean-Jacques hosszasan nézett rá örökké kereső, mindentudó, szenvedő tekintetével.

– Önnek boldog szeme van, Fernand fiam – mondta. – A boldogság szemével nézi szerelmét. Adja Isten, hogy sokáig nézzen ilyen szemmel. Valamikor én is nagyon boldog voltam, de az érzékeny lélek végzetes adománya az Égnek. Aki ezt

kapta osztályrészül, a levegő és az elemek játékszerévé válik, napfény és köd dönt sorsa fölött, boldog vagy szomorú, aszerint, ahogy a szél fúj.

Egyre jobban megtanulták egymás érzéseit átélni, egészen befogadni. Gyakran ültek az erdőben egymással szemben – az élénk arcú, érzékeny ajkú, merész orrú, fenségesen boltozatos homlokú öreg filozófus és a lobogó szemű fiatalember, lábuk előtt a Lady kutyával. Úgy érezték, valami összefűzi őket, ha beszélgettek, de még inkább, ha hallgattak.

Néha, persze, olyan órák is voltak, amikor Fernand érezni vélte, hogy Jean-Jacques egyedül szeretne maradni. Ilyenkor a fiú feltűnés nélkül visszahúzódott.

Egyszer, amint a szabadban pihentek, a mester mintha magában beszélt volna, nem pedig őhozzá. Fernand el akart illanni, de Jean-Jacques felemelte fejét.

– Miért szalad el, Fernand? – mondta és tovább beszélt magában, legbizalmasabb dolgairól, a fiú jelenlétében.

Többször is megesett, hogy így visszatartotta. Hangosan tűnődött és Fernand jelenléte nem zavarta, inkább örült neki. Panaszkodott, hogy az elképzelhető legegyszerűbb nyelven beszél, a szív nyelvén és sokan éppen ezt nem akarják megérteni. Barátait félreértések az ellenségeivé változtatták és olyan üldözést zúdítottak a nyakába, aminőt előtte még nem szenvedett el élő ember.

– Üldözőimnek is vannak ellenségeik – mondta –, de az egészen más. Nekik szükségük van ellenségekre és üldözőkre, mert örömüket lelik a küzdelemben. Bőrük kemény és a nyomástól még keményebb, még érdesebb lesz. Az én bőröm gyenge, könnyen megsérül. Egykori barátaim nem is tudják megérteni, mit tesznek velem. Kigúnyolnak, kínpadra vonnak és ha felsikoltok, azt mondják: Istenem, milyen kényes! Szerettem őket, igazi barátjuk voltam, nehezen nélkülözöm őket. Ah, élő barátaimat jobban gyászolom, mint azokat, akik elhaltak mellőlem.

Fernand még a lélegzetét is visszatartotta, úgy hallgatta. Noha felszólították, hogy maradjon, úgy érezte magát, mintha kém volna. Szívét részvét töltötte el a mester iránt. Valami jelét kell adnia annak, mennyire szereti. És egy nap a félénk fiatalember erőt vett magán. Ügyetlen, tiszteletteljes hazugsággal kifejtette Jean-Jacques előtt, hogy Lady kutya nagyon megszerette a mestert és most már benne látja a gazdáját. Ezért kérte, fogadja el Jean-Jacques a kutyát ajándékul és tartsa ott, a nyárilakban. Szüksége lehet rá – szüksége van egy házőrzőre rengeteg ellenségével szemben.

Jean-Jacques mosolyogva, meghatottan elfogadta az ajándékot.

NICOLAS ES THERESE

Egy este, amikor Jean-Jacques a kastélyban volt és az asszonyok egyedül üldögéltek otthon, kopogtak a nyárilak ajtaján. Az asszonyok csodálkoztak. Nicolas lépett be.

Kissé gúnyosan túlzott módon, mélyen meghajolt. A márki úr, mondta udvarias vigyorgással, megparancsolta neki, hogy igyekezzék minden tekintetben a hölgyek kedvében járni. Miután azonban Monsieur Rousseau előtt nem szabad mutatkoznia, igazában még nem volt alkalma a hölgyek esetleges külön kívánságai iránt érdeklődni. Hogy ezt kipótolja, bátorkodik felhasználni azt az időt, amelyet a filozófus úr a kastélyban tölt.

Az asszonyok az asztalnál ültek, előttük a tálban hús párolgott. Madame Levasseur apró szemének kemény tekintetével végignézett a lovászon.

– Nem tudom, mire lehetne szükségünk – mondta. Therese azonban lusta hangján megjegyezte:– Nagyon kedves öntől, Monsieur Nicolas, hogy megkérdezett minket.Az öregasszony tüntetően némán ült a helyén, egész magatartása arra

szólította fel a férfit, hogy takarodjék. De az maradt. Pimasz tekintettel méregette Therese-t, többször végignézett rajta és arca szemtelen elismerést fejezett ki. Terese viszonozta tekintetét.

— Nem tartana velünk, Monsieur Nicolas? – invitálta barátságosan.Madame Levasseur haragosan beleszólt:– Jean-Jacques minden pillanatban hazajöhet.Nicolas egy pillanatra se fordította el tekintetét Thereseről. Franciául, de

angolos kiejtéssel megjegyezte:– Rousseau író és filozófus úr aligha jöhet haza hamarosan. A kastélyban a

vacsora érdekes beszélgetés közben sokáig elhúzódik. A márki úr azután is vissza szokta tartani a filozófus urat.

– Semmi körülmények közt sem akarom – mondta színtelen hangján Madame Levasseur –, hogy maga a vőm szeme elé kerüljön.

Ezt a szót: maga -- erősen hangsúlyozta. Nicolas szemmel láthatóan mulatott rajta. Megint meghajolt és így szólt:

– Éppen ezért választottam ezt az órát, hogy önöknek, hölgyeim, tiszteletem tegyem.

Szeme újra Therese-re meredt, aki – mintha vonzaná és kényszerítené valami –, így szólt:

– Kérem, foglaljon már helyet, Monsieur Nicolas.És felállt, hogy tányért és evőeszközt hozzon neki. Nicolas pedig így felelt:– Ha már ilyen kedvesen felszólít, Madame, udvariatlanság volna

visszautasítani.Madame Levasseur továbbra is ellenséges hallgatásba dermedt. Ez a fickó

egyáltalában nem volt ínyére való. De Nicolas ügyes társalgónak bizonyult és könnyűszerrel túltette magát a kellemetlen érzésen, amit előidézett. Kijelentette, hogy jól ismeri a világot, hiszen Londonban első tréner volt Mister Tattersallnál, a világ leghíresebb lószakértőjénél. Az összes nagyurak úgy jártak ott ki és be, mint otthon. A márki úrnak sok pénzébe és még több jó szavába került, amíg sikerült őt nagyszerű állásából elcsalnia. Talán már meg is bánta, hogy a nagy, csodálatos Londont Ermenonville unalmas magányával cserélte fel. De amióta szerencséje volt a Rousseau-hölgyekkel megismerkedni, már nem sajnálja, hogy idejött.

Felemelte poharát Madame Levasseur felé, azután Therese felé fordulva, mélyen a szemébe nézett.

– Egészségére! – mondta és fenékig ürítette poharát.De hiszen nem is magáról akar mesélgetni, folytatta megállás nélkül, inkább

csodálkozásának szeretne kifejezést adni Monsieur Rousseau különcködése fölött. Bár sokfelé megfordult már és jól ismeri a világot, ilyen emberrel még nem találkozott. – Londonnak is megvan a maga híres filozófusa, a doktor Johnson. De az egy jól megtermett úriember és ért hozzá, hogyan kell az emberekből pénzt kihegedülni. De ki látott már olyan filozófust, mint Monsieur Rousseau, aki sokkal híresebb, mégsem tud hírnevéből egyetlen sou-t vagy pennyt sem kicsiholni, őt, Nicolas-t csak a tudásvágy hajtja, amikor megkéri a hölgyeket, magyarázzák meg neki, hogy lehet ez? Nagyon hálás lenne a felvilágosításért.

Madame Levasseur bizalmatlansága egyre nőtt. A fickó Therese-re utazik, ez világos. Már az első pillanatban megszimatolta, hogy ez a buta lúd bukik rá, amit nem is volt nehéz kitalálni, olyan félreérthetetlenül viszonozta pislantásait. Amellett ez a Nicolas szemmel láthatóan ért hozzá, hogyan kell nőkkel bánni és semmiképpen sincs a hízásnak indult, öregedő Therese-re rászorulva. Nyilván pénzt szagol Jean-Jacques filozófiája mögött, ezért szeretne a családba befurakodni. Okvetlenül útját kell állni, már kezdettől fogva, ez az ő kötelessége. Madame Levasseur magának akarta megtartani a leányát. Csak nem fogja összetett kezekkel nézni, hogy egy jöttment angol lovász a levesébe köpjön.

Therese lomhán felállt és kezdte az asztalt leszedni.– De most már mennem kell, mert különben még csakugyan itt talál a filozófus

úr – mondta Nicolas. – Pedig nagyon szerettem volna egyet-mást az ő filozófiájáról hallani. A hölgyek esetleges külön kívánságairól sem beszéltünk még. Szabadna valamit indítványoznom? – fordult Therese-hez. Ha volna szíves elkísérni néhány lépésnyire a parkon át, nehogy Monsieur Rousseau belém botoljon, még gyorsan meg lehetne beszélni mindent, ami kell, a filozófiát, meg a külön kívánságokat is.

Therese tétovázva állt ott. Madame Levasseur halkan, de élesen rászólt:– Én meg egyedül mossam el a tányérokat, mi? Anyja ellenállása felingerelte Therese-t. Fellázadt.– Mindjárt visszajövök – mondta és kikísérte Nicolas-t. Odakünn csend volt és

nagyon sötét. Ha egymás mellett akartak haladni a szűk ösvényen, ugyancsak össze kellett szorulniuk. Egy kis erdőbe jutottak. Nicolas nagy biztonsággal vezette az asszonyt, nyilván kitűnően tudott tájékozódni az éjszakában. Egymás lélegzetét is meghallották a nagy csendben, ágak recsegtek lábuk alatt.

– Az ön élete sem lehet éppen könnyű – mondta végre Nicolas – a kedves mamával meg a filozófus úrral. Egy ilyen vonzó hölgy különb életet érdemelne, azt mondom. – Igyekezett nyekergő hangját tompítani, de még így is szinte belehasított az éjszaka csendjébe. Karját az asszony derekára fűzte, úgy vezette tovább. Therese érezte a belőle kiáradó erős férfiszagot. – Ha azt mondom, vonzó hölgy – folytatta Nicolas – tudom, mit beszélek. Van tapasztalatom ezen a téren. – Hirtelen, erős mozdulattal magához rántotta az asszonyt és szájon csókolta, mélyen, hosszasan, szemtelenül. Azután, kibontakozva, udvariasan így szólt: – Köszönöm, Madame – és újból felvette a társalgás fonalát. – Nem, önnek valóban nem könnyű. Mert Monsieur Rousseau-nak van filozófiája, de az életről sejtelme

sincs. Elhiheti nekem. Különben iparkodnék aratni, amíg nem késő. Ma rajonganak érte az arisztokraták, de ki tudja megmondani önnek, mi lesz holnap? A nagyurak szeszélyei gyorsabban változnak, mint a hold. Én ismerem a világot, megvannak a tapasztalataim. Egy szép napon vége a dicsőségnek. Akkor aztán ott ül a filozófus úr és ön vele együtt.

Therese Jean-Jacques védelmére kelt.– Az én uramnak nincs szüksége arisztokratákra – mondta szokatlanul

erélyesen. – A kiadók annyi pénzt kínálnak neki, amennyit csak akar, filozófiai műveiért. Kötegszámra hevernek a kész irományai. Csak nem küldi tovább. Nem kell neki a pénz.

Nicolas fogain keresztül füttyentett.– Értem, Madame – mondta. – A szegényes élet hozzátartozik a filozófiájához.Therese kissé gyámoltalanul és minden lendület nélkül, szinte mentegetőzve

felelte:– Az uram nagy ember. Mindenki azt mondja.– Valószínűleg – hagyta rá Nicolas leereszkedően – ehhez nem értek. De

annyit értek, hogy nem praktikus ember, egészen tapasztalatlan és — ne vegye rossz néven, ha nyíltan megmondom: sültbolond.

Therese igyekezett megmagyarázni:– Tudja, ez összefügg a filozófiával. Azt mondja: egyszerűség. Azt mondja:

vissza a Természethez. És pénzről hallani sem akar.– Ez mind nagyon szép – felelte Nicolas –, de mért nem megy egyedül vissza

abba a Természetbe? Mért rántja magával önt is? A puszta Természet és semmi más, az nem önnek való, Madame. Ön már ennél különb életre született. Ezt már az első pillanatban megláttam magán.

Therese hallgatott. Nicolas fürge svádával folytatta:– Tudom, azt felelhetné rá: „Mi köze hozzá, Monsieur Nicolas?” És bizonyos

értelemben igaza is volna. Ha Monsieur Rousseau nem praktikus ember és ön ebbe beletörődik, Madame, akkor tulajdonképpen azt kellene mondanom, nekem aztán igazán mindegy. Csakhogy nem mindegy. Egyáltalában nem mindegy. Ha erre gondolok, fejembe száll a vér. Nem a filozófus úr miatt, nem ... ön miatt, Madame. Mert talán már észrevette, hogy az ön személye nem közömbös számomra.

És másodszor is megcsókolta, még hevesebben, mint az imént. Therese lihegve megigazította főkötőjét és mellkendőjét.

– Vissza kell mennem. Különben Jean-Jacques csakugyan hazajön és nem talál otthon.

– Kár – mondta Nicolas gálánsan. – Akár egész éjjel is szívesen társalogtam volna önnel, Madame. De ha már nem lehet másként–

És visszakisérte az asszonyt.— No lám, és még mindig nem beszéltünk az ön és Monsieur Rousseau

esetleges külön kívánságairól – mondta, amikor feltűntek a nyárilak kivilágított ablakai. – Feltétlenül találkoznunk kell újra, minél előbb. Csak az a baj, hogy sajnos nem sikerült kivívnom a kedves mama szimpátiáját. Attól tartok, nem lelkesedik majd túlságosan azért, hogy viszontlásson. Szabad önnek azt a javaslatot tennem, hogy legközelebb, ha a filozófus úr megint a kastélyban

vacsorázik, a kedves mama kikapcsolásával beszélgessünk egy kicsit? Megengedi, hogy akkor itt várjak önre, ezen az árnyékos helyen?

Therese nem felelt semmit. Nicolas utoljára még egyszer megcsókolta és jól végigtapogatta. Az asszony elernyedt. Nicolas tudta, hogy eljön majd a találkozóra.

Magában halkan fütyörészve, ballagott a cselédház felé. Meg volt magával elégedve. Ezt jól megfogta. És van rajta mit fogni. És guba is van jelen, azt a derék vénlány kikotyogta butaságában. Vissza a Természethez! Jó. De a guba meg énhozzám, még akkor is, ha az a vén spiné, a kövér, köpcös boszorkány szétpukkad dühében.

Franciaországi tartózkodása eddig csupa csalódás volt. Arról ábrándozott, hogy Párizsban olyan üzletet nyit, mint a Mister Tattersallé Londonban. Egy vállalatot, ahol az emberek lovagolni tanulnak, de egyúttal lovakat adnak-vesznek-cserélnek és fogadásokat is kötnek. De kezdőtőke nélkül gondolni sem lehet rá és éppen a tőke az, ami hiányzott. Ez a Madame Rousseau éppen kapóra jött, talán nyeregbe segíti az embert. A szerencse útjai kiszámíthatatlanok – talán annak a sültbolondnak a firkáit jó lovakra lehet átcserélni. Sok minden lehet, de egy bizonyos – a filozófus úr feleségének csodás hátsófertálya van!

Mialatt a márki lovásza ilyen ábrándozásnak engedte át magát, a nyárilakban Therese elmosogatta az edényt és Madame Levasseur kifejtette, hogyan vélekedik leánya és Monsieur Nicolas kapcsolatairól.

Madame Levasseurnek semmi kifogása nem volt az ellen, hogy Therese ezzel vagy amazzal összeszűrje a levet. Jean-Jacques öreg volt, de legjobb éveiben sem tudott jó étvágyú fehércselédnek eleget tenni. Azonkívül Therese-nek éppen elég dolga és vesződsége van vele. Nemcsak, hogy gondosan ápolta azt a nyomorékot, de rohamai sok rondasággal is járnak. De még a rigolyáit sem viselte volna el minden asszony olyan türelmesen. Therese-nek Isten és ember előtt joga van kevés szabad idejében egy kis élvezetet szerezni. Csak válogatósabbnak kellene lennie, nem pedig odaállni akárkivel.

– Méltóbb cégtársat kereshetnél magadnak Jean-Jacques mellé – jelentette ki. – Ez az angol nem a megfelelő. Ez megszagolta, hogy a te filozófusodból dohányt lehet kisajtolni és ez az egyetlen, amire pályázik. Ismerem az ilyen pisze orrú, vizenyős szemű alakokat. Vagy azt gondolod talán, beleszeretett abba a szép szemedbe és vastag fenekedbe? Abból kaphat fiatalabbat és karcsúbbat, amennyit csak akar. Ha már minden áron a szénában kell henteregned, te cafat, akkor légy szíves, válasszál egy olyat, aki nem arra les, hogy szegény öreg anyádat kifossza, meg persze téged is.

Therese mosogatott és nem szólt semmit.

FERNAND GYÖTRELMEI

Anélkül, hogy megbeszélték volna, Jean-Jacques és Fernand egyaránt óvakodtak attól, hogy barátságukat másoknak is elárulják. Amikor Jean-Jacques a kastély vendége volt, szavait a márkihoz vagy Monsieur Gerberhez intézte, csak ritkán szólította meg a fiatal grófot.

A fiatalembernek feltűnt, hogy az a Jean-Jacques, aki apjával és Monsieur Gerberrel beszél, egészen más ember, mint az a Jean-Jacques, aki közös sétáikon ismert meg. Miközben azokkal váltott kérdést és feleletet, nem volt már olyan elfogulatlan, fiatalos, szinte vidám, mint amikor vele sétálgatott és tréfálkozott az erdőben. Úgy látszik, az embereknek nincsenek határozott körvonalaik; minden ember megváltozik, ha más és más társaságba kerül.

Néha, amikor Jean-Jacques a kastélyban volt, Fernand úgy érezte, hogy egészen idegen. Egyszer odáig jutott a dolog, hogy Fernand kiszaladt a szobából, mert nem akarta, hogy ez az idegen Jean-Jacques megzavarja a képet, melyet róla alkotott és szívében hordozott.

Lement az éjszakai parkba és ott kóborolt, Jean-Jacques-járól álmodozva! Vajon eléri-e valaha, hogy ez a Jean-Jacques az ő szemével nézze Gilberte-et?

Emberi hangok riasztották fel álmodozásából. Suttogást hallott, lélegzést, sóhajtozást, egy szerelmes pár elfojtott nyögését és lihegését. Fernand megállt, vonzotta is aminek föltanúja volt, de irtózott is tőle. Már voltak korai tapasztalatai, két vad, rövid, sivár, szomorú, csalódást okozó élmény — az egyik Párizsban, a másik itt, a birtokon. Gondolni sem szeretett rájuk és amióta rájött arra, milyen mélységesen szereti Gilberte-et, elfojtotta ezeket az emlékeket, száműzte lelke legrejtettebb zugaiba.

Tovább akart menni; nem tisztességes dolog, nem méltó hozzá, hogy ezeket kilesi. Egy szolga és egy cselédlány üzekedése – mi is lehetne más? Az állatok párosodása szebb, mint az embereké. Végtére is az állatok nem ismernek egyebet; de az embert, ha gerjedelmének adózik azzal, amit a szerelemnek kellene fenntartania, dühöngő szégyenérzet tölti el.

Elfordult, hogy néhány lépéssel kijusson a suttogás és nyögdécselés utálatos köréből.

Ekkor megismerte a hangokat.Először a férfi hangját, így csak egy ember beszél, nyékereg, az a kiállhatatlan

John Bally, a lovász, aki itt Nicolas néven szerepel. De szinte ugyanabban a pillanatban megismerte az asszony hangját is és szíve mélyéig megdöbbent. Ezt a lusta, vontatott, mély hangot, ezt sem lehetett félreismerni, ez a hang a ... még gondolatban sem tudta kimondani. Nem, nem hallgatózik. Most már bűn volna hallgatózni. Gyorsan el innen!

De ottmaradt. Hallgatózott.Felzaklatott lélekkel leste a neszeket. Egy ilyen asszonyt, egy ilyen elvetemült

némbert, fél-állatot választott ki magának Franciaország legmagasztosabb gondolkodója élettársul! Ott ül a kastély éttermében és derűs beszélgetést folytat apjával és Monsieur Gerberrel, közben meg a felesége, az asszony, akivel évtizedeken át megosztotta életét, itt hever az emberiség egy söpredékével, egy darab sárral, amelybe a Teremtő alig lehelt csak valamicske emberinek nevezhető lelket. Itt hemperegnek a piszokban, nyögnek, lihegnek állati kéjben. És ez történik a legnagyobb emberrel, a legbölcsebbel, aki él ezen a földön! Hát olyan

vak volna Jean-Jacques? Egy ember, aki mélyebben látott bele a világ lényegébe, mint előtte bárki, ne venné észre, mi történik legszűkebb környezetében, otthona négy fala közt, hitvesi ágyában? Határtalan csodálkozás töltötte el Fernand szívét, rettegés az élettől és mélységes együttérzés a nagy, gyermekded emberrel, aki életét ehhez a buja szukához kötötte.

Sokáig rohant Fernand feldúltan az éjszakában. Mit tegyen most? Mi lesz, ha legközelebb megint találkozik mesterével? Nem kötelessége-e, hogy közölje vele borzalmas felfedezését?

Másnap elkerülte Jean-Jacques-ot. Előbb önmagával akart tisztába jönni. Talán mégis tévedett, talán az érzelmek zűrzavarában rosszul hallott? Irtózatos volna egy ilyen szörnyűséges dologban tévedni. Igen, tévedett. Nem is lehet másképp. Az angol lovász valamelyik cselédlánnyal szórakozott. Az ember ilyenkor elfordítja a fejét és továbbmegy. Az ember az ilyesmit elfelejti.

De a zűrzavaros, halk, aljas és izgató hangokat, amiket a bozótból hallott, nem tudta kiverni a fejéből. Mégiscsak Jean-Jacques felesége volt! Ilyen hang nincs még egy az egész környéken.

Újra meg kell hallgatnia azt a hangot. Bizonyságot kell szereznie.Kieszelt valami ürügyet, hogy az asszonyt felkeresse. Olyankor ment el a

nyárilakba, amikor tudta, hogy Jean-Jacques a parkban sétál.Az asszonyok csodálkoztak. Fernand hebegett, dadogott. Kéreti a mestert, hogy

a kottákat, amiket most hoz, lehetőleg mielőbb másolja le, inkább halassza a többit későbbre — szüksége van ezekre ... egy meglepetésről van szó, amellyel apjának akar kedveskedni. Madame Levasseur átverte tőle a kottákat és azt mondta, hogy átadja az üzenetet vejének.

Fernand-nak most már tulajdonképpen nem volt itt semmi keresnivalója. De nem ment el. Nem tudott mihez kezdeni a kezével, karja esetlenül lógott a levegőben. Csak állt és nézte Therese-t, lopva, legalábbis úgy képzelte. Az asszony nyugodtan nézett rá vissza szemérmetlen, állati módon zavartalan szemével. Tüstént megérezte, hogy a fiatal gróf az ő kedvéért jött ide.

Csend volt, csak a kanárimadarak csicseregtek kalitkájukban. Az asszonyok egyike sem sietett segítségére, várták, mit fog mondani. Fernand nekidurálta magát.

– Meg akartam kérdezni – kezdte –, hogy Monsieur Jean-Jacques jól érzi-e magát ebben a házban és ön is hogy érzi magát? – Valósággal hadart, hogy zavarát legyőzze. – Bizonyára tudják, hölgyeim – magyarázgatta –, hogy Monsieur Jean-Jacques gyakran kitüntet társaságával, sőt azzal hízelgek magamnak, hogy barátságára méltat. Meg fogják érteni, hölgyeim, mennyire lelkemen viselem, hogy Monsieur Jean-Jacques jól érezze magát körünkben. Azt akarom, hogy mind a hárman jól érezzék magukat – tette hozzá gyorsan, ravaszul és udvariasan.

Közben pedig ezt gondolta magában: „Mégiscsak tévedtem. Milyen nyugodt. Persze, mert nem is sejti, hogy gyalázatos titkát ismerem. Hogy megnézett! Nem, nem tévedtem. Minden férfinak elcsavarja a fejét, ezt érezni lehet. Pedig tulajdonképpen nem is szép. De annál ostobább és aljasabb. Szemét! Meddig fog még rám bámulni?”

Közben Madame Levasseur azon töprengett, hogy sohasem lehet megérteni és sohasem lehet megtanulni, mi az, ami egy asszonyban a férfiakat vonzza. Az ő

Therese-e aztán igazán nem szép, arca puffadt és semmitmondó, maga meg lusta és buta, mint egy egész tehéncsorda: a férfiak mégis úgy szállnak rá, mint dögre a légy. Itt áll ez a fiatal gróf, egy nagy ház örököse és csak úgy hebeg és dadog és illegeti magát vágyakozásában. Alapjában véve persze, nagy áldás ez. Talán ki lehet játszani a fiatalembert a tolakodó csibész, az aljas senkiházi, a lovász Nicolas ellen. Ennek a falusi ártatlanságnak itt eszébe se jut, hogy Jean-Jacques pénzét bezsebelje és őt, az anyát megrövidítse.

– Köszönjük szíves érdeklődését, gróf úr – mondta. – Nekünk igazán jó dolgunk van itt és vőm-uram is jól érzi magát. Nem fogunk egyhamar visszatérni Párizsba. Ha Jean-Jacques elég munkát kap itt – fejével a kották felé intett –, akkor itt is megkeressük a vajaskenyerünket.

Therese zavartalanul nézett Fernand-ra. Jólesett neki, hogy egy ilyen úr rajta felejti a szemét, egy fiatalember, aki alig félolyan idős, mint ő, jóképű, csinos és nem egy elaggott filozófus, és ráadásul még grófi rangja is van.

– Hálás köszönet, Fernand gróf – mondta végül ő is. – Nekünk itt minden nagyon tetszik.

Úgy hangzott, mintha azt mondta volna: „Maga nekem nagyon tetszik.”Fernand sokáig kószált nehéz álmokba és gondolatokba merülten. Ez a

Therese csupa titok volt, mint maga a Természet. Ha az ember a szemébe nézett, mintha ősvilág mélységeibe nézett volna. Bizonyára ezért állt össze vele Jean-Jacques is. Magával a Természettel akart egyesülni, amelyben összeolvad a jó és a rossz.

Fernand a kővetkező napokban is kerülte a mestert, de a nyárilak körül ólálkodott azokban az órákban, amikor tudta, hogy Jean-Jacques nincs otthon. Ez aljas volt tőle, elvetemült, árulás a mester ellen. De hát nem ő maga tanította-e, hogy könyvek helyett inkább magát a Természetet tanulmányozzuk? Fernand úgy érezte, végére kell járnia a sötét titoknak. Fel kell derítenie, mi vonzza a mestert ehhez az asszonyhoz, az asszonyt pedig Nicolashoz, az állathoz.

Nem túl hosszú idő után, amely neki végtelennek rémlett, újra meglátta Therese-t. Az asszony szemmel láthatóan sietett, el akart suhanni mellette. Fernand összegyűjtötte bátorságát és megkérdezte, nem beszélhetne-e vele Jean-Jacques ügyében. Az asszony gondolkodott egy kicsit, aztán minden zavar nélkül felelte, hogy Jean-Jacques korán lefekszik, még besötétedés előtt. Ha Fernand akarja, ma este találkozhatnak: várjon rá kilenc órától kezdve a hídnál.

– Jólesik egy séta ezeken a meleg estéken – tette hozzá. Esetlenül rótta össze szavait, mintha minden szót külön kellett volna keresgélnie.

Az éjszaka meglehetősen világos volt, de az ösvényeket árnyékba borították a fák és bokrok. Keveset beszéltek, hiszen ügyelniük kellett, hová lépjenek, csak hébe-hóba kiáltottak néhány szót egymás felé, egy-egy kőre vagy kiugró ágra figyelmeztették egymást. Amit mondtak, elfojtott hangon mondták, lélegzetük is kifulladt. Járásuk bujkálásra emlékeztetett, még a levegő is azt susogta, hogy tilosba tévedtek.

Mélységes zavar nehezedett Fernand-ra. Lám, ő is az erdőben kószál ezzel az asszonnyal, éppen úgy, mint Nicolas, az állat. Mit gondolna Jean-Jacques, ha így meglátná? És mit gondolna Gilberte? Örök időkre irtózva elfordulnának tőle. Pedig nem volna igazuk, egyiknek sem. Nem Nicolas céljait követi, őt a filozófia kergette ide.

Eljutottak a tóhoz. Itt volt a fűzfa, amely alatt Jean-Jacques ülni szokott. Therese félretolta a sűrű ágakat és leereszkedett a padra. Könnyedén fellélegzett. Egy kis mozdulattal felszólította a fiút, üljön le mellé. A pad keskeny volt, össze kellett szorulniuk.

Odaát volt a sziget, a nagy jegenyékkel, melyek árnyékába elbújva énekelt ő meg Gilberte Jean-Jacques-nak. A sziget ezüst-zöld holdfényben fürdött. És most itt ül Jean-Jacques felesége és élettársa mellett, figyeli, fürkészi, de valójában a mester után kémkedik. A tilos érzése nem volt kellemetlen, inkább izgató.

De azért önkéntelenül elhúzódott egy kicsit az asszonytól. Therese kissé, alig észrevehetően felemelte kezét csodálkozásában.

– Jean-Jacques felől akart kérdezni valamit, Fernand gróf, vagy nem? – mondta mély hangján.

Fernand hálás volt, hogy megtörte a nyomasztó csendet.– Igen, Madame – sietett válaszolni – nagyon kedves volna öntől, ha

mesélgetne egy kicsit.– Mit mesélgessek? – mondta az asszony kisvártatva. Fernand gondolkodott, aztán megkérdezte:– Mit csinál Jean-Jacques, ha otthon van? Dolgozik? Az asszony kissé csodálkozva felelte:– Persze, Monsieur. Elbabrálgat a szárított növényeivel. Sok kottát is másol.Fernand türelmesen megmagyarázta:– Nem arra gondolok. Az érdekel, dolgozik-e egy újabb művén?– Igen, ír is néha – felelte Therese barátságosan, de közönyösen. – Néhány

nappal ezelőtt fel is olvasott nekem valamit. Gyakran felolvas így. Nem értek belőle mindent. Nehéz felfogásom van, meg kell mondanom. Amit ír, tulajdonképpen nem is nekem való. Egyáltalában nem az élőknek szól. Az utókornak ír, azt mondja.

„Ezt nem is volna szabad meghallgatnom – gondolta Fernand. – Nem tisztességes dolog. Ha az asszony elárulja, ostobaságból teszi, ártatlanul, én azonban tudom, mit cselekszem.”

– Nem lesz már késő önnek, Madame? – kérdezte. – Nem akar hazamenni?– Még nem – felelte Therese egykedvűen. – Jean-Jacques már lefeküdt,

mélyen, jól szokott aludni.Fernand kapott az asszony szavain, örült, hogy olyan témára bukkantak,

amelyből nem lehet semmi baj.– A mester egészségi állapota tehát megjavult itt, nálunk, Ermenonville-ben? –

kérdezte.– Igen – felelte az asszony – most, hála Istennek, egészséges. De nála mindig

fel kell készülni egy újabb rohamra. Tudja, ez a rettenetes hólyagbaj, ez az urethritis. -- Külön hangsúlyozta az orvosi kifejezés minden egyes szótagját. – És mindig a legszerencsétlenebb percben következik be. Akkor, amikor bemutatták az operáját az udvarnál és audienciára hívták, és úgy volt, hogy állandó nyugdíjat kapunk, egyszerűen képtelen volt elmenni a királyhoz. Tudja, hogy van ez, ha ilyen rohamot kap, minden pillanatban ki kell mennie, ön is beláthatja, hogy ezt mégse tehette volna meg a király meg az előkelő urak és hölgyek előtt. Ha ilyen rohamot kap, nem tűr meg senkit maga mellett, csak engem. Én tudniillik nemcsak ápolom, de vigyázok is rá. Ilyenkor szondát kell bevezetni, de úgy kell

csinálni, hogy ne fájjon, ő pedig nagyon érzékeny... igaz, hogy az ilyesmi rettentően fájdalmas. Akkor aztán természetesen morog és türelmetlen. De én már megszoktam, nem is panaszkodom.

Tehát nem a szabadságszerető ember büszkesége tartotta vissza Rousseau-t az audienciától, hanem hólyagbaja akadályozta meg abban, hogy elmenjen! Fernand összeszorította ajkát. Nem, nem igaz, nem így történt. Csak az asszony magyarázta így, egyszerű eszével, az igazi okot nem ismerte. „Nem maradhatok tovább, nem szabad – gondolta Fernand újra meg újra. – Hiszen ez olyan, mintha meglesném a mestert meztelenségében. Kifaggatom ezt az asszonyt, aki ártatlan és lelkiismeretlen, mint maga a Természet. Ezt nem szabad. Ez annyi volna, mint a Tudás Fájáról gyümölcsöt lopni. Nem tudnék többé Gilberte szemébe nézni. Nem szabad tovább hallgatnom.”

Ám Therese nyugodtan üldögélt mellette, nyilván azzal a szándékkal, hogy még sokáig ottmaradjon. Fernand indulni akart, de nem tudta, hogyan fogjon hozzá.

— Ön már évtizedek óta a mester felesége, nem igaz, Madame? – kérdezte.– Házasok csak tíz éve vagyunk – felelte az asszony minden zavar nélkül –, de

már tizennyolc éves korom óta együtt élek vele. Akkor emelt ki abból a borzalmas szállodából. A többiek tolakodók és erőszakosak voltak, de ő megvédett. Nagyon jó volt hozzám. Az igaz, hogy én is mindig nagyon jól ápoltam. Aztán egyszer csak eszébe jutott és elvett feleségül. Nagyon szép esküvő volt. Akkor Bourgoinben laktunk, egy fogadóban. Úgy hívták: „Fogadó az Arany Kúthoz.” JeanJacques meghívta két barátját, tüzértiszteket, és különszobát nyittatott, és csudaszép beszédet tartott. Azt mondta: „íme feleségül veszem ezt a nőt a Természet színe előtt.”

Mindnyájan meghatódtunk, aztán remek ebédet kaptunk és énekeltünk.Lassan, akadozva beszélt, de nem zavarában, csak azért, mert keresgélnie

kellett a szavakat. Azután nehézkes pajkossággal félbeszakította történetét.– Most veszem észre, hogy magamról mesélgetek önnek. Pedig önt csak Jean-

Jacques személye érdekli.Fernand mélyen elpirult; még jó, hogy az asszony nem láthatta a sötétben.

Ügyetlenül erősködött, hogy minden érdekli, ami a mesterrel van kapcsolatban, kiváltképpen az, ami meghitt élettársára vonatkozik.

– Élettárs? – ismételte Therese lassan. – Milyen szép szó, ezt meg kell jegyeznem. Igen, így is van. Sok jót éltünk át együtt a hosszú évek alatt és sok rosszat is, meg kell mondanom. Kellemes, ha van az embernek egy barátja, akivel ilyesmiről beszélhet. A többiek mind féltékenyek rám, mert a nagy Jean-Jacques felesége vagyok és elmondanak mindennek. Bizony, nem könnyű egy ilyen egyszerű nőnek, hogy egy filozófus felesége legyen. Az élettársa, igen. Jó ember, olyan, mint egy szent, de nehéz vele. Beteg és nem könnyű ápolni és mogorva és türelmetlen. Sok gondom és bajom van.

Kissé közelebb húzódott Fernand-hoz és felé nyújtotta kezét. Ki tudja, melyik ragadta meg előbb a másikét? Az asszonyé húsos, kissé nyirkos kéz volt. Fernand megszorította. Therese felállt, lassan, anélkül, hogy kezét visszahúzta volna. Fernand hirtelen állt fel és nagy zavarban, de nem engedte el az asszony kezét.

Némán ballagtak vissza. Fernand elkísérte az asszonyt majdnem egészen a nyárilakig.

Amikor Therese legközelebb viszontlátta Nicolas-ját, csakúgy áradt belőle a gyengédség. A cinikus fickó tüstént megtalálta rá a magyarázatot.

– Aha – mondta – látom, kikezdtél a grófocskával, azzal a langalétával.Therese szokatlan élénkséggel tiltakozott:– Bolond vagy. Fernand gróf még kisfiú és nagyon félénk. Csak a filozófiáról

beszélt velem.– Nem ismered az embereket – jelentette ki Nicolas. Hadd tanítsalak meg

valamire. Az emberek az emeletről beszélnek, de a földszintre gondolnak. Egyébként ne képzeld, hogy féltékenység emészt. Pontosan tudom, mit érek. Az összehasonlítás csak a javamra üthet ki.

EGY ŐRMESTER BELESZÓL

Nicolas Dammartin városkából egy levelet hozott magával, amelyet ott a „Két Angyal” fogadóban adtak át neki azzal, hogy személyesen továbbítsa Madame Levasseurnek.

– Szerelmes levél a kedves mamának – mondta Therese-nek vigyorogva.Az egyébként oly vidám és nyugodt öregasszony elsápadt és megnémult, amint

megpillantotta a kézvonásokat a borítékon. A Ievelet François írta, a fia – François Renoux őrmester! Visszajött hát Amerikából! Pedig nemrég, amikor a király aláírta azt a véd- és dacszövetséget, Madame Levasseur már feladta a reményt, hogy szeretett fiát valaha is viszontlássa.

Csak fogta a levelet felbontatlanul, most már nagyon öreg, remegő kezében, és hirtelen felvonultak, táncoltak, egymásba folytak előtte jóban és rosszban, örömben és gondokban gazdag élete képei. Itt voltak a röpke, vidám évek, amelyeket első férje, Renoux őrmester oldalán töltött. Kissé könnyelmű volt a kedves, a megboldogult Popaule, igazi katona. A szerencse nem sok ésszel ruházta fel, de micsoda férfi volt! Mennyi mindent tudott egy asszonynak nyújtani. Felesége akkor is imádta, ha gondokat okozott neki, és nem tudta, honnan teremtse elő a pénzt, hogy magához láncolja és újra meg újra visszatérjen hozzá. Olyankor aztán mesélt! A csatákról, amelyekben részt vett, a lengyel örökösödési háború nagy ütközeteiről, Philippsburgról és Milánóról – az ember szíve elolvadt, ha úgy istenigazában nekieresztette a nyelvét és fiatalosan, boldogan kacagott, miközben az ember fenekét paskolta! Es a fiú, a François, egészen az apjára ütött. Katona volt ő is, tetőtől talpig, ugyanolyan harsogóan kacagott, ugyanolyan nagylelkű és könnyelmű volt. És amikor zavartan eljött az emberhez és egész arcán pajkos mosoly ömlőtt el és pénzt kért, mindig csak pénzt, hiszen csak azért jött – az ember éppen olyan kevéssé tudta megtagadni tőle, mint annak idején az apjától. A csaták, persze, amelyekben a fia hősködött, nem voltak olyan dicsőségesek, mint a régiek, de igazán nem tehetett róla, hogy vesztett csaták

voltak, nem rajta múlt, hogy Rossbachnál és Krefeldnél az az átkozott, istentelen porosz Frigyes győzött. De bátor katona volt a fia, most megint bebizonyította, amikor a tengeren át Amerikába sietett, azokhoz a bostoniakhoz, a szabadságharcosokhoz, hogy segítsen nekik odaát új rendet teremteni. Most pedig, hogy megkötötték a szövetséget, már nem volt szükségük többé a fiára és hazaengedték!

Feltépte a borítékot. Nézd csak, hisz már itt is van, Damraartinben, a fogadóban. Hát nem nagyszerű, hogy még jóformán ott sem hagyta az indiánokat és máris idesietett, hogy anyját megölelje! Csak az a kár, hogy nem jöhetett mindjárt Ermenonville-be, mert Jean-Jacques, az a sültbolond, sajnos, dührohamokat kapott, valahányszor François-t csak megpillantotta. A fiú ugyanis egy alkalommal, Jean-Jacques távollétében néhány inget vett kölcsön a komódjából és Jean-Jacques ezt a „lopást” sohasem bocsátotta meg, akkora hűhót csapott belőle. Azt a többszáz livre-t, amit kicsalt tőle, még megbocsátja – kiáltotta dühöngve – de hogy indiai selyemből varrt ingeit is ellopta, az már a legnagyobb disznóság! A csirkefogó nagyon jól tudta, milyen kevés dologban leli örömét és hogy a szép fehérnemű éppen ezek közé tartozik. Ne is kerüljön többé a szeme elé! Így történt aztán, hogy szeretett fiát Madame Levasseur csak titokban, hóbortos veje háta mögött ölelhette meg.

A nyárilakban találkoztak egy olyan órában, amikor Jean-Jacques a kastélyban ebédelt. Therese magukra hagyta őket és Madame Levasseur olyan boldogságban úszott, aminőt az Úristen rendes körülmények közt csak szentjei számára tartogat.

Nem tudott betelni fia nézésével. Más is szívesen legeltette volna rajta a szemét, François Renoux őrmesteren, s Madame Levasseur keblét büszkeség dagasztotta, hogy ő, a tömzsi kis asszony, egy ilyen daliás, pompás fiú anyja lehet. A változatosság kedvéért most távoli országokban harcolt, a vadak közt, Amerika őserdeiben, a bostoniak oldalán, a teáért és a szabadságért. De sajnos, mint ahogy érdekes, színes elbeszéléseiből kiderült, ott sem volt szerencséje. Nagy tiszteletben részesült ugyan, hisz természetesen orruk alá dörgölte, hogy a nagy Jean-Jacques sógora, aki úgyszólván feltalálója a szabadságnak – de a tiszteleten kívül nem kapott tőlük jóformán semmit.

– Ez csak Jean-Jacques-nak való ország – mondta keserűen –, csupa Természet és csupa Erény, de semmi pénz.

Így aztán, amikor a szövetségi szerződés megkötése következtében már nem volt rá szükség, szépen hazautazott. Hét csatában harcolt és amikor Le Havre-ban megint partraszállt és hadizsákmányát megszámolta, tizenkét livre-re és három sou-ra rúgott az egész.

– Ergo – foglalta össze dörgő hangján –merika végeredményben csalódás volt számomra. A szabadság bajnokai nem tudnak fizetni. Természetesen nem a pénz kedvéért mentem át hozzájuk, de hét csatáért és annyi vérért meg verítékért mindössze tizenkét livre és három sou, mégiscsak kevés apám fiának. Anyám fiának! – helyesbítette szavait kacagva, miközben erőteljesen és mégis gyengéden megpaskolta Madame Levasseur vállát.

Az öregasszony olvadozott gyönyörűségében. De szerencsére François valóban az apja fia volt, akit az asszony igazán szívből szeretett, a fiú éppen azért sikerült olyan jól. Egészen másképp állt a dolog második férjével, Levasseurrel, az

orléans-i pénzverde írnokával. Csak érdekből ment feleségül ehhez a szomorú, vézna emberkéhez, szíve és öle nem viszonozta gyengédségét, és az ilyen szerelem eredménye nem is lehetett más, mint az ostoba, tompa, érzéketlen Therese. De neki szerencséje volt, míg ezerszer különb fiának, aki már az ötven felé jár, Amerikáig kellett futnia a szerencse után, de még ott sem sikerült megragadnia üstökét.

— Egy remek ötletet mindenesetre hoztam onnan – folytatta François őrmester. – Amikor a mi jó Lajos királyunk szövetséget kötött a szabadság bajnokaival, én egy hosszú, nyomorúságos, szomorú éjszakán át álmatlanul feküdtem a sátortáborban és átgondoltam az egész politikai és katonai helyzetet. A mi jó Lajos királyunktól nem sokat várhatnak a szabadság bajnokai, gondoltam magamban, hiába, no, nem szereti őket és ezt nem is lehet rossz néven venni tőle, az ő különleges szempontjából igaza is van. Ergo, nem akar nekik katonákat küldeni. De végül mégiscsak kénytelen lesz vele, gondoltam. Ezek a bostoniak, hiába, nem győzik egyedül és ha francia hadsereg nem siet a segítségükre, akkor az angolok győznek. Márpedig ezt sem tűrheti el a legkeresztényibb király. Ezért, én mondom neked, mama, végül mégiscsak bele kell harapnia a savanyú almába, akárhogy vásik is tőle a foga.

– No és? – kérdezte Madame Levasseur. Az őrmester jót húzott Jean-Jacques borából.

– Szóval katona kell ide, gondoltam magamban – folytatta. – És ha már most is kevés a regruta, a jövőben még kevesebb lesz. Ergo, elhatároztam, hogy felcsapok racoleurnek, vagyis újonctoborzónak. Ez mindig jövedelmező üzlet volt. De nehéz üzlet. Erre születni kell, de tréning is kell hozzá, remek sváda és háborús tapasztalat. Éppen te kellesz oda, Renoux őrmester, mondtam magamban, a nagy száddal és katonai múltaddal. Párizsban sokkal nagyobb szolgálatokat tehetsz a szabadság szent ügyének, meg a zsebednek is, mint Amerika őserdeiben, mondtam magamban. És íme, itt vagyok.

Madame Levasseur sejtette, hogy fia remek ötlete végül neki fog pénzébe kerülni. De az óriási öröm, hogy fiát visszakapta, elaltatta aggodalmát. Egy dolog bizonyos: a fia itt van Franciaországban, a háború meg odaát dúl, Amerikában.

– Nem engedem többé, hogy csatába menj, édes fiam – sóhajtotta boldogan.Csak két napot töltött Párizsban, jelentette ki François, mert szíve ide húzta,

alig várta, hogy szeretett édesanyját viszontlássa. De máris volt alkalma egyik barátjával, de la Rocque ezredessel beszélni. Az ezredes ismeri az ő Renoux őrmesterét és megígérte, hogy ha ezredének toborzótisztre van szüksége, elsősorban ő jön számításba. Képzelje csak el a drága mama őt, a királyi racoleurök csodás egyenruhájában, amint beszédet tart – körülötte lobogó zászlók és az ezredzenekar! Csakúgy dőlnek majd a civilek a királyi zászló alá! A dolog biztos, csak egy bökkenője van: a hadügyminisztérium minden toborzótiszttől, akit kinevez, száz louisdor* kauciót követel. Reméli, hogy a mama kölcsön tudja neki adni ezt az összeget. Mert ha nem, számolni kell azzal a veszéllyel, hogy ezt a nagyszerű és biztos üzletet, élete legjobb esélyét elveszíti.

Madame Levasseur már gyakran hallott ilyen „nagyszerű és biztos üzletekről”, amelyekből végül nem lett semmi. Szíve mélyén most is az a meggyőződés élt, hogy ebből sem lesz semmi. De elképzelte fiát a királyi racoleurök csillogó, színpompás egyenruhájában, fején a négyszeres csigavonalban ég felé törő,

büszke sisakforgóval, amint hatalmas hangján beszédet intéz a tömeghez, pajkosan és erőszakosan rábeszéli a tétovázókat és aranypénzeket csurgat az ujjain keresztül. Nem, nem hagyhatja cserben, ha már visszajött hozzá Amerikából. Megígérte neki, hogy megszerzi a pénzt, csak maradjon néhány napig Dammartinben, amíg sikerül az összeget felhajtania. François jókedvűen válaszolt: mindjárt gondolta, hogy mama nem húzza elő a pénzt a harisnyájából, száz lousidor nem száz sou, de a mama ígérete is elég. Nagylelkűen hozzájárult ahhoz, hogy a „Két Angyal” fogadóban várja be üzenetét.

Madame Levasseur, amint egyedül maradt, sóvárógva, tehetetlenül, majd dühös pillantással nézett Jean-Jacques íróasztalára és faragott ládájára. Ott hever a sültbolond irkafirkája és csak akarnia kellene, hogy készpénzre váltsa: a kiadók – Bassompierre Genfben és Michel Rey Amszterdamban – ezreket kínálnak érte. De Madame Levasseur tapasztalatból tudta, hogy hiába itt minden csel, a papírokkal semmit sem lehet kezdeni. A kiadó urak minden hájjal megkent üzletemberek és nem érik be ravasz levelekkel, sem hamisított aláírásokkal, ragaszkodnak Jean-Jacques sajátkezűleg írt hozzájárulásához.

Madame Levasseur olyan hevesen lélegzett, hogy felsőajkán megremegtek a szőrszálak. Ha törik, ha szakad, az ő kedves fiának a tervei nem fognak megbukni Jean-Jacques fukarságán! Majd csak eszébe jut valami – ki kell eszelnie valamit!

És másnap csakugyan eszébe jutott valami. Felkereste Girardin márkit.– Márki úr – mondta –, mint kérelmező fordulok önhöz, bármilyen nehezemre

esik. Első férjem, a megboldogult Renoux őrmester, a királyi dragonyosoknál szolgált. Büszke ember volt, sok hódító hadjáraton vett részt, a hadizsákmányból szeretett élni, nem alamizsnából. De mit kerteljek annyit, márki úr, megmondom kereken, ahogy egy öreg katonafeleséghez illik: nekem pénzre van szükségem!

És elmesélte fia tervét. Anyai szíve elragadta, színtelen hangja átforrósodott. Amit a fia akar, nem tévesztendú össze egy újonc-toborzó szokásos tevékenységével. A fia az indián őserdőkben harcolt a szabadságért a bostoniak oldalán, saját szemével és élete

*Húszfrankos aranypénzveszélyeztetésével győződött meg arról, hogy Jean-Jacques filozófiája, gyönyörű eszméi a szabadságról meg a Természetről csak akkor valósíthatók meg, ha a király erős hadsereget küld a tengeren túlra. A fia segíteni akar a nagy vállalkozásban, erre kell neki a pénz.

Girardin észrevette, hogy most nagy összeg erejéig akarják megvágni. Erélyesen felállt és botjával az asszonyra mutatott.

– Mennyi pénzre van szüksége, Madame? – kérdezte kurtán, katonásan.– Száz louisdorra.Szemtelen követelés volt. Az asszony leolvasta Girardin arcáról, hogy ő is

annak tartja.– Nem ajándékba kérem a pénzt – sietett megmagyarázni Madame Levasseur.

– Értékes zálogot tudunk felajánlani. Itt vannak Jean-Jacques művei, melyeket csak halála után szabad nyilvánosságra hozni. A vaskos iratkötegek nálunk vannak megőrzésre. Kérem, kölcsönözzön nekem ezekre a papírokra száz aranyat.

A márki taktikázni próbált. Kész megadni a kívánt összeget, mondta, de nem a mester háta mögött. Engedje meg Madame, hogy kikérje Jean-Jacques beleegyezését.

– Kérje ki, Monsieur, ha tetszik – felelte Madame Levasseur hidegen –, kérje csak ki nyugodtan. Legfeljebb eléri vele, hogy dührohamot kap. Ezt előre megmondom önnek. Éppen ezt akartam elkerülni. – Arca elárulta, mennyire megbántották. Hangja még halkabb lett és nagyon kemény. – Jean-Jacques, ha holnap felkeresi ezzel, holnapután visszatér Párizsba. Világos, mint a nap. Ismerem a vőmet. Egy percig sem marad olyan házban, ahol szegénységét szemére vetik.

Monsieur de Girardin epéje felkavarodott a kövér vámpír aljas zsarolási kísérletétől. De ez a nőstény briganti még attól sem riad vissza, hogy vejét bosszúból visszarángassa Párizsba. Akármilyen pimasz is a követelése, teljesíteni kell. Azonkívűl talán előnyt is lehet húzni abból, amit felajánlott. Jean-Jacques-nak csakugyan vannak kiadatlan művei, ez közismert. Hiszen megírta a memoárjait, Párizsban fel is olvasott belőlük, de ezeket a felolvasásokat tüstént be kellett szüntetnie, mert néhány előkelő úr és hölgy sértve érezte magát és védelmükre a rendőrfőnök közbelépett. Ezekre a kéziratokra bizonyos igényjogosultságot szerezni: olyan kísértés, aminek nehéz ellenállni.

— Még gondolni sem akarok, Madame – mondta —, arra az időre, amikor az ön által említett kéziratokat nyilvánosságra lehet hozni. De miután a kérdést ön pendítette meg, szeretnék meggyőződni róla, vajon helyesen értettem-e? Természetesen, álmomban sem jutna eszembe, hogy a művek gazdasági kiaknázása tekintetében akár a legkisebb igényt is támasszam. Sértőnek érezném, ha ön ilyesmire akart volna utalni. Ajánlatát én inkább a következőképpen értelmezem: ha egyszer, remélhetőleg egy igen távoli időben, sor kerülne Jean-Jacques hátrahagyott kéziratainak kiadására, akkor ön és kedves lánya felhatalmaznak engem arra, hogy a szerkesztés munkájában részt vehessek. Ön is bizonyára ezt akarta mondani, nem igaz, Madame?

Az öregasszony nem tudta, mit jelentenek ezek az unalmas, dagályos mondatok, de kiérezte belőlük, hogy a márki hajlandó a száz aranyat kiizzadni. Ezért bátran és határozottan felelte:

– Természetesen, Monsieur, pontosan ezt akartam mondani.– Jól van, Madame – mondta Girardin —, örömömre fog szolgálni, hogy a kért

száz louisdort kiutalhatom önnek.

HEGYCSÚCS ÉS SZAKADÉK

Madame Levasseur üzent a fiának. Tüstént eljött.– Tudtam – ujjongott –, mamában meg lehet bízni.

A jóképű ember megölelte a vaskos kis öregasszonyt és cuppanós csókot nyomott mindkét orcájára.

Ezúttal azonban csak rövid ideig maradt egyedül a fiával. Nicolas ugyanis ma lemondott arról, hogy a szabad ég alatt Therese-zel mulasson. Inkább eljött, hogy szemügyre vegye az őrmestert, aki Therese féltestvére, tehát úgyszólván az ő sógora volt. Érdeklődéssel hallgatta Monsieur Renoux történetét és úgy találta, hogy mindketten ugyanazt az életfilozófiát követik. Egész jól megtetszettek egymásnak.

Ekkor azonban kopogtak és aki belépett, nem volt más, mint a fiatal gróf, Fernand.

Fernand közben többször találkozott a mesterrel. Jean-Jacques egyenletes, mélabús derűje meggyőzte arról, hogy a Természetet elfogadja olyannak amilyen és ugyanígy vélekedik Therese-ről is. Micsoda vakmerőség volna, ha ő, Fernand megkísérelné ezt az egyetértést megbolygatni.

Egyébként az is meglehet, hogy mégiscsak tévedett azon az éjszakán. El kell felejtenie, igyekezett is elfelejteni.

Ha csak Gilberte itt volna! Határtalanul sóvárgott a lány után. Felkereste azokat a helyeket, ahol együtt volt vele. Kilovagolt az elhagyatott Latour-kastélyba. Addig erőszakoskodott a csodálkozó házgondnokkal, amíg be nem engedte. Egyenesen Gilberte lakosztályába szaladt, budoárjába, hálószobájába. Az otthagyott ruhadarabokat felkapta, magához szorította, csókolgatta. Teste és lelke lázban égett, amint átengedte magát emlékeinek.

Végtelen levelet írt a lánynak. Elmesélte beszélgetéseit a mesterrel, azt is, hogyan panaszkodott Jean-Jacques egy este munkája meddőségéről. Beszámolt látogatásáról is az elhagyatott Latourban. Egész szívét kiöntötte. Sok oldalt írt tele, rajongó hangon, az Új Héloïse stílusában.

Később eszébe jutott, hogy egy szóval sem említette élményét Therese-zel kapcsolatban. Ez nem volt képmutatás. Amíg írt, valóban megfeledkezett Therese-ről.

De ma este, a kastélyban, újra viharosan megrohanták régi kételyei és zűrzavaros gondolatai. Jean-Jacques – mint mások jelenlétében mindig – barátságos volt hozzá, de idegen. És még hevesebben ráeszmélt, mint máskor: Jean-Jacques sohasem ugyanaz; mindenki, akivel beszél, egy más emberré változtatja át. Vajon milyen lehet az arca, amikor Therese-zel beszél és vele osztja meg életét?

Ott ült a mester békésen és derűsen a márki asztalánál és beszélgetett és tréfálkozott. Ki ez a megfoghatatlan, érthetetlen ember, a leghidegebb és a legforróbb, a legélesebb szemmel megáldott és a legnagyobb vaksággal megvert halandó? Nem sejtette, hogy közben a felesége talán – hogy bizonyosan – mit művel?

A fiatalembert gyötrő vágy fogta el, hogy mindent megtudjon erről. Nem volt maradása a kastélyban. Az asszony bizonyára felhasználja ura távollétét arra, hogy udvarlójával találkozzék. Ám, ha ezt megteszi, ha újra megteszi, lehet még kételkedni bűnösségében? Kell még több bizonyíték? Ez hajtotta a fiatal grófot, hogy saját szemével lássa, fülével hallja, ami sejtelmeit igazolja.

A nyárilakhoz sietett. Ha világosság szűrődik ki, valami ürüggyel bemehet és meggyőződhetik róla, vajon Therese otthon van-e?

A házból világosság szűrődött ki, s Fernand belépett. De lám, két férfi volt ott. Ez nem bizonyított be semmit, nem cáfolt meg semmit. Therese-t egyedül szerette volna találni a házban – vagy valahol a parkban, bűnös ölelkezésben azzal az állattal, a söpredékkel. Most pedig hiába tette meg az utat, amelyre olyan nehezen határozta el magát. Csalódást érzett és düh fogta el.

Hirtelen nagyúrrá változott, az örökössé, aki valamikor uralkodni fog ezen a darab földön.

– Azt a parancsot kapta – fordult Nicolas-hoz –, hogy ne mutatkozzék a nyárilakban. Hogy van az, hogy mégis itt lebzsel? – Nicolas ránézett, vigyorgott, majd átsuhant tekintete Therese-re. – Feleljen, fickó! – rivallt rá Fernand.

Nicolas nyekergő hangján nyugodtan felelte:– Ha a márki úr fog kérdőre vonni, majd megmondom neki az okaimat.– Takarodjék innen, gazfickó! – kiáltotta Fernand.A lovászt vérig bosszantotta, hogy ez a taknyos ilyen gőgösen beszél vele a

Levasseur-család jelenlétében. Már nekidurálta magát, hogy durva és pökhendi választ adjon, de azután azt mondta magában, hogy ez ostobaság volna. Sötét pillantással végigmérte Fernand-t és Therese-t, és kiment.

Fernand sajnálkozását fejezte ki, hogy olyan szemtelen tolakodó inast adtak a hölgyek mellé, mint ez a Nicolas. Igazi világfi módjára, egészen elfogulatlanul beszélt. Therese ragyogott: úgy érezte, a magasba emelkedik anyja és bátyja előtt, amikor egy ilyen nagyszerű fiatalúr legyeskedik körülötte.

Madame Levasseur örült, hogy a kiskakas nekiberzenkedett és elkergette azt a csirkefogót. Bemutatta fiát, Renoux őrmestert. Fernand kissé elszégyellte magát, amikor megtudta, hogy ez a másik férfi nem Therese udvarlója, hanem a fivére. Most már barátságosabban nézett rá, szíve mélyén bocsánatot kért tőle.

Az őrmester igyekezett a fiatal grófot szédítgetni. Teli szájjal Amerikáról mesélt neki. Fernand izzó érdeklődéssel hallgatta. Hiszen az új amerikai államot Jean-Jacques elvei alapján szervezték meg, a bostoniak Jean-Jacques szenvedélyes híveinek vallották magukat, az ő Benjámin Franklinjuk pedig, aki követi minőségben most éppen Párizsban tartózkodott, minden alkalommal kijelentette, milyen sokat köszönhet a forradalom Jean-Jacques elméleteinek.

– Átkozottul kemény, piszkos háború – mesélte az őrmester. – A kisemberek lelkesednek, de a gazdagok titokban a zsarnokhoz húznak, jól begombolják a zsebüket, a szabadságharcosok pedig nagyon szegények. Inukszakadtáig dolgoznak, éheznek, az egyenruha cafatokban lóg le róluk, cipőjük sincs, pedig átkozottul hideg van, a lelkesedés egyedül nem elég, hogy felmelegítse az embert és megtömje a bendőjét. Ha nem küldünk nekik katonákat, egyedül nem győzik. Ezt én mondom önnek, gróf úr, én, François Renoux őrmester. Hiszen egy páran közülünk átmentek segíteni, még néhány arisztokrata úr is, például Monsieur de Lafayette, akiről bizonyára hallott. De néhány ember nem húzza ki a szekeret a kátyúból.

Fernand elragadtatással hallgatta. „A kisemberek lelkesednek.” Igen, a nép minden áldozatra kész Jean-Jacques eszméiért. A nép megérti a mestert – ők egy nyelven beszélnek, Jean-Jacques és a nép.

François felállt.– Most mennem kell – mondta. – Nem volna tanácsos, ha a sógorommal

találkoznék. Volt köztünk bizonyos nézeteltérés, köztem meg Jean-Jacques közt –

magyarázta Fernand-nak főleg azért, mert nincs benne semmi gyakorlati érzék. De az eszméi, azok igen, azokért én is élek és halok. – Megölelte anyját.

– Gyere el újra, minél előbb, édes fiam – mondta az öregasszony.– Megtenném a legnagyobb örömmel – felelte az őrmester –, de nem tudom,

hozzájutok-e?– Kérlek, gyere okvetlenül – mondta Madame Levassent, és kemény hangja

most szinte könyörgő volt.Fernand is búcsúzkodott.– Legyen szerencsénk minél előbb, gróf úr – szólította fel Madame Levasseur.

Therese pedig, mialatt anyja még egyszer megölelte Francois-t, elkísérte a fiatal grófot az ajtóig.

– Jöjjön minél előbb – mondta mély, lusta hangján, halkan, biztatón.Fernand egy darabig meg kóborolt a sötét parkban. Milyen elragadó ereje van

Jean-Jacques szavainak és látomásainak, gondolta lelkesen. Eszméi átalakítanak egy egész földrészt, az óceánon túli világot. A király akarata ellenére is kénytelen a szabadságnak segítséget nyújtani. Még egy ilyen otromba fickó is, mint ez az őrmester, megmámorosodik Jean-Jacques gondolataitól. Annyira megrendítik, hogy átkel az óceánon, igen, csak azért, hogy az őserdőben a zsarnokság ellen küzdjön.

Fernand közben elfelejtette, tulajdonképpen miért is ment a nyárilakba. Eszébe se jutott már Jean-Jacques vaksága, nem is gondolt már azokra a gyengékre és furcsaságokra, amelyekről Therese mesélt neki.

És azután megérkezett Gilberte válasza az ő hosszú levelére. Ez a válasz teljesen száműzte Therese-t gondolataiból és érzékeiből. A legnagyobb kavarodásban él, írta Gilberte, de még így is időt szakított magának arra, hogy az Új Hélóise-ban lapozgasson. Gilberte levelében furcsán keveredtek össze rajongó, érzelmes mondatok azokkal a könnyed és vidám leírásokkal, melyekben beszámolt Saint-Vigorban szerzett benyomásairól. Fernand szíve egészen felmelegedett, ahogy olvasta. Világosan látta a lányt maga előtt, levelét ajkához szorította. Nem tudott gondolni másra, csak rá, Gilberte-re.

Csakhogy ez a nemes hangulat nem tartott sokáig. Néhány nap múlva újra rátört – szinte kézzel foghatóan – Therese emléke. Maga előtt látta anyjával és bátyjával együtt, amint utoljára, a nyárilakban beszélgettek. Látta az arcokat és mozdulatokat, újra hallotta szavaikat. Az arcok és szavak ugyanazok voltak, mégis borzalmasan megváltoztak. Ott ültek hárman – az egész Levasseur-család – a gyertyák fényénél, Jean-Jacques asztalánál és úgy beszéltek róla, úgy rendelkeztek felőle, mint egy gyenge elméjű gyerekről. Az aljas Nicolas-ra gondolt – most már négyen voltak és úgy gubbasztottak ott, mint dögmadarak egy haldokló körül, Jean-Jacques kimúlását lesve.

Összeszorította fogait, úgy kergette ki agyából ezt a képet. Maga elé idézte Gilberte sebtében papírra vetett, gyerekes betűit.

Fülébe csengtek Jean-Jacques néma és mégis megrázó szavai, amint A társadalmi szerződés lapjain új életet hirdetett, a szabadság és egyenlőség világát.

És ebbe a magasztos világba vegyült csábítóan, erősen, félreérthetetlenül Therese mély, lomha hangja, amint így hívogatta: „Jöjjön minél előbb.” Hiszen

ebben a hangban maga a Gondviselés szólította fel arra, hogy jöjjön és derítse ki, mi rejlik a mester és Therese különös, nyugtalanító kapcsolata mögött.

Nem, nem engedelmeskedik ennek a hangnak. Nem gyötri magát tovább ilyen ostoba kételyekkel. Megvárja, míg Gilberte visszajön. Majd vele beszéli meg mindazt a sok kétes és kétértelmű dolgot, amit látott és gondolt. Ha vele beszél, ha tiszta arcába néz, menten elmúlik minden zavar.

De vajon várhat-e addig? Nincs-e gyorsabb, egyenesebb, biztosabb út a világosság felé? Hisz itt vannak a mester emlékiratai. Maga Therese mondta, hogy amit a férje írt, nem az élőknek, hanem az utókornak szól. Nyilván Jean-Jacques emlékirataira gondolt. Itt vannak a nyárilakban! El kell olvasnia! Maga a mester világítsa meg előtte a mester életét.

Nem nyugszik, amíg nem nyer bepillantást az emlékiratokba. Csak Therese teheti lehetővé számára. Ezért közeledik hozzá, barátságuknak ez az igazi értelme.

Megint kószálni kezdett a nyárilak körül és ezúttal könnyen sikerült az asszonyt meglesnie. Megbeszélték, hogy másnap este találkoznak, amikor Jean-Jacques megint a kastélyban lesz.

Fernand másnap este megint olyan elfogódottan viselkedett, mint az első alkalommal. Némán ballagtak egymás mellett a kert szűk ösvényein. Fernand elhatározta magában, hogy gondosan kerül minden kényes szót, minden veszélyes mozdulatot és az asszonnyal nem beszél másról, csak a mesterről. Végül hebegve, kapkodva, fojtott hangon arról kezdett beszélni, mennyire más az, ha az ember Jean-Jacques saját szájából hallja azokat a mondatokat, amelyeket addig csak a könyveiből ismert. És ezek a mondatok akkor milyen elragadóak! És milyen gyönyörű dolog, hogy Renoux őrmester Jean-Jacques eszméinek hatása alatt Amerikába sietett! Therese csodálkozva hallgatta. Amennyire ő tudta, François kénytelen volt Amerikába szökni, mert belekeveredett egy sötét ügybe, amely már a királyi bíróságokat is foglalkoztatta. Akárhogy volt is azonban, nem az ő feladata a fiatalurat felvilágosítani.

– Igen – mondta –, Jean-Jacques nagyon szépen tud felolvasni. Munka közben igazán kellemes, ha felolvasnak az embernek. Télen szeretem a legjobban, a hosszú téli estéken, miközben varrogatok.

Megint elérkeztek a tó partjára a fűzfához. Therese letelepedett a gyeppadra, ahol Jean-Jacques szokott ülni. Itt alig volt hely két ember számára. Fernand nem is akart mellé ülni; hiszen nem az ő kedvéért jött ide, csak a mester miatt. Csak állt, állt és az asszony csodálkozva megkérdezte:

– Miért nem ül le?Engedelmeskedett. De szigorúan megparancsolta magának: „Ne beszélj

másról, csak a mesterről! Csak az emlékiratok miatt vagy itt!” Hangosan így szólt:– Volt oly szíves, Madame, közölni veiem, hogy Jean-Jacques írogat egyet-

mást és több kézirata ott van önnél.Therese bizalmatlanul felkapta fejét. Mi ez? Már megint Jean-Jacques

irkafirkájáról beszél? Talán tévedett volna? A fiatalember egyáltalában nem őt akarja, csak a papírokat? De nem. Csak úgy beszél. „Lehet, hogy ostoba vagyok – gondolta – de amit a férfiak akarnak, abban sohasem tévedek.”

– Igen – mondta – vannak iratok, egész kötegek. De az utókor számára tartogatja. Nem mondtam meg önnek?

Erre a válaszra felkészült és már előre kigondolta, hogyan próbál majd tovább érvelni. De elfelejtette. Az asszony közelsége megzavarta és meg se próbálta gondolatait rendbeszedni. Hallgattak, Odaát elmosódottan látni lehetett a nagy jegenyék szigetét. A lombok susogtak, a tó halkan csobogott.

– Milyen meleg van – mondta Therese.Lassú mozdulatokkal kioldozta főkötőjét és levetette. Kezével végígszántott a

haján, mely vállára hullt. Fernand nem mert odanézni. Eddig csak néhány fürtöt látott az asszony gesztenyerbarna hajából, amint kikandikált a főkötő alól és csak képzeletben látta az egész zuhatagot. Most az arcát csiklandozta a selymes haj, az asszony haja. Végre odanézett.

– Igen – mondta Therese –, hosszú hajam van, hosszú, sűrű hajam, elég vesződségem van vele, hogy a főkötő alá gyömöszöljem.

Fernand nyelt egyet. Nem szabad elengednie magát, össze kell tartani gondolatait.

— Tudom, hogy a kéziratot az utókornak szánták, Madame – mondta. – De én még fiatal vagyok, mondhatnám, bizonyos értelemben az utókorhoz tartozom. Nem engedné meg nekem, Madame, hogy Jean-Jacques kéziratába betekintsek?

Therese csodálkozott és bosszankodott. Hát lehetséges volna? Mégiscsak a papírok miatt sündörög itt? Homályosan eszébe jutottak Jean-Jacques panaszai – mindig azon siránkozott, hogy írásait ellenségei meghamisítják, így akarják befeketíteni a király és a világ előtt. Talán ez a fiatalember is? Eh, ostobaság. Nem lehet, hogy tévedett. Ilyen rekedten és izgatottan csak az beszél, akinek valami más kell.

Kissé megfordította fejét, hogy hajának egész zuhataga a fiú arcát érintse. Fernand odább akart húzódni, menekülni akart. Egy pillanat töredékéig Gilberte lebegett előtte, a lány szobája, ruhái, illata... De ez az emlék tovalebbent, még mielőtt világosan kibontakozott volna benne és helyét elfoglalta a valóság, Therese kézzel fogható haja. Fernand keze akarata ellenére is simogatóan végigsiklott az aláomló hajtőmégen, belemerült, turkált benne, gyengéden magához rántotta.

– Fáj – mondta az asszony és a fiú kezét kereste a félhomályban, a sötétben. Megtalálta és megragadta. Fernand, mintha tűz ért volna hozzá, visszarántotta, majd újra előrenyújtotta. Megfogta az asszony kezét, erősen megfogta, megszorította, elengedte, majd még jobban szorongatta.

Therese szívét diadalérzet töltötte el. De most megváratja a fiatalembert. Túl egyszerű volna simán beleegyezni abba, amit valójában akar. Inkább egyszerre tárgyilagossá vált és visszatért arra az ostoba, kamaszos témára, amit a grófocska pendített meg, amikor arra kérte, engedje meg neki, hogy Jean-Jacques kézirataiban lapozgathasson.

– Nem tudom, segítségére lehetek-e abban, amit tőlem akar – mondta. – Előbb anyámmal kell beszélnem. Tudom, hogy az uramnak nem volna kedvére. Tulajdonképpen nem volna szabad semmi olyant tennem, ami nincs a kedvére. Hiszen olyan jó hozzám ... mint egy szent.

Fernand már csak félfüllel hallgatta. Még mindig az asszony kezét fogta – de mért nem viszonozza többé szorítását? És mért kezd most egyszerre megint a kéziratokról beszélni? Fernand csalódást érzett.

De Therese megelégelte a tétovázást. Úgy látta, most már itt az ideje.

– Önnek azonban nehéz nemet mondani – folytatta és most már teljes mértékben viszonozta a fiú kezének szorítását, sőt karját vállára tette. – Ön olyan ember, akiért sok mindent meg tudnék tenni – fűzte hozzá.

Megcsókolták egymást.Mindaz, amit olyan szigorúan elhatározott magában, elillant. Nem tudta, vajon

ő öleli-e magához az asszonyt, vagy az asszony őt, nem tudta, ki az, aki a másikat magával rántja, már nem is érezte, hogyan süllyed le és zuhan akaratlan akarattal a mélybe, a tűzbe, magába a Természetbe.

THERESE GAVALLÉRJA

Therese sohasem érezte bűnnek, ha házasságon kívül keresett örömöket. Amikor annak idején megmondta Jean-Jacquesnak, hogy már nem szűz, az nem sokat törődött vele. Hogy később, amikor más férfiakkal szűrte össze a levet, észrevett-e valamit Jean-Jacques, azt Therese nem tudta: annyi bizonyos, hogy nem szólt semmit. Tekintettel rozoga állapotára, Therese mindenesetre jogosnak tartotta, hogy más férfiakkal is összeálljon. De ha egyszer már kikezdett valakivel, egy ideig hű maradt hozzá és egyszerre mindig csak egy szeretője volt. Úgy gondolta, hogy ezen a nyáron, itt, Ermenonville-ben, Monsieur Nicolas lesz az az egy. És lám, egyszerre csak közbejött a kis gróf is, ő meg hagyta, hogy elcsábítsa.

Általában megszokta, hogy úgy vegyen mindent, ahogy van és nem sokat törte a fejét. De Nicolas – első pillantásra megérezte – éppen neki való ember volt, rangja és testi mivolta szerint egyaránt. Ezért lelkiismeretfurdalásai voltak, hogy nem maradt hű hozzá. Kettővel egy időben – az mégse való. Ehhez Therese túlságosan tisztességes volt és nem elég okos.

Pedig ezúttal tulajdonképpen egészen jól alakult volna ki minden. Nicolas, aki szolga volt és vele egyenrangú ember, bizonyára megérti, hogy egy olyan egyszerű asszony, mint ő, nem tagadhatja meg egy igazi grófnak, Ermenonville leendő urának a kívánságát. Fernand gróf pedig nagyon fiatal és tapasztalatlan, aligha fogja észrevenni, hogy közte és Nicolas közt van valami.

Tulajdonképpen mindkettőt becsületesen kedvelte, Nicolas-t is, meg a grófocskát is. Nicolas a szénában többet ért, de egy ilyen fiatal, tiszta és szerelmi dolgokban még ügyetlen grófocska is jólesik az embernek. Azonkívül – akármilyen nagy úr volt is – Therese egészen nyíltan tudott vele beszélni, még jobban, mint Nicolas-val, aki nem volt magasabb rangú, mint ő.

Mikor az után, ami közte és Fernand közt megtörtént, először találkozott újra Nicolas-val, szerelme hirtelen fellángolt. Nicolas-t férfiasabbnak látta, mint valaha, és úgy érezte, mégiscsak ő az egyetlen és az igazi. A vétek, amit ellene elkövetett, még kívánatosabbá tette Nicolas-t. Ám miközben megint az övé lett,

Fernand-ra kellett gondolni: úgy érezte, mintha egyszerre mindkettővel szeretkeznék és ez nagyon kellemes volt.

Később úgy rémlett neki, hogy igazában akkor csalta meg Nicolas-t, amikor karjai közt a grófocskára gondolt. Mentegetőzni kezdett előtte. Először esetlen pajkoskodással megkérdezte tőle, vajon hű-e hozzá?

– Ne beszélj már ilyen hülyeségeket, öregem! – felelte Nicolas nyersen, de jóindulatúan.

Erre, mintha Nicolas kérdőre vonta volna, elmesélte neki, hogy a fiatal gróf egyáltalában nem „azt” akarja tőle, csak Jean-Jacques irkafirkáit szeretné olvasni.

Therese szavai gondolkodóba ejtették Nicolas-t. Máskor ugyancsak jól pergett a nyelve, de most hallgatott. Amióta az asszony először említette neki a sültbolond irkafirkáit, már olyan szépen elképzelte, hogy a lovardája megnyitásához szükséges kétszáz louisdort kicsiholja belőle. Jóformán már számított rá. Nem tűrheti, hogy a fiatal gróf, az a langaléta, beleköpjön a tányérjába. Tennie kell ellene valamit.

Hosszadalmas mesébe fogott. Elmondta Therese-nek a terveit. A márki, mondta, tulajdonképpen becsapta és kijátszotta. Azzal az ígérettel csalta el Londonból, hogy itt egy igazi nagy urasági istálló felügyelője lesz. Ehelyett úgy látja, hogy Monsieur de Girardin ostoba kertjeire pazarolja a pénzét. Nem, ő, Nicolas, nem fog itt megöregedni. Mihelyt lehet, Párizsba megy és megnyitja a saját vállalatát. Részletesen kifejtette, hogyan fog ott berendezkedni – ő lesz a párizsi Mister Tattersall. Ha lovakról beszélhetett, Nicolas szíve túláradt. Therese alig tudta követni, de hitt neki és lelkesedett.

– Ha meggondolom, hogy koszos kétszáz louisdoron múlik az egész! – kiáltott fel Nicolas felháborodottan. – Amellett a világ tele van fölösleges, felhasználhatatlanul heverő dohánnyal. A helyzetünk tulajdonképpen nagyon hasonló, Madame Therese. Ott hever a filozófus úr irkafirkája, és egy olyan asszonynak, mint ön, nélkülöznie, senyvednie kell. Egyetlen selyemruhája van, abban kénytelen szaladgálni! Most meg ez a fiatal gróf is bele akarja dugni az orrát ezekbe a papírokba. Egész biztosan valami bajt csinál a maga grófocskája, elhiheti nekem. Fecsegni fog, és ha az ilyen írásokról sokat fecsegnek, azt hiszem olyan, mintha egy lánynak elveszik a szüzességét. Mindenesette elveszti az amatőr-értékét. Akkor pedig maga is hoppon marad, Madame Therese, az olcsó siamoise-ruháival. Azt tanácsolom: tegye pénzzé a papírokat, amíg megvan az értékük. Persze, tudom, hogy magának nincs feje üzletekhez. De egy olyan talpraesett hölgy, mint a kedves mama, csak nem fog megijedni egy olyan gyámoltalan alaktól, mint a filozófus úr. És ha egyszer kezünkben lesz a pénz, maid meglátja, milyen gyorsan megfiadzik. Nekem meglesz a vállalatom, önnek meg a ruhái és az ékszerei és a szép hintója, szóval minden, ami kijár egy olyan hölgynek, mint ön. Beszéljen a kedves mamával! Nagyon szeretném! Ragaszkodom hozzá!

Therese tudta: ha az iratokkal lehetne valamit kezdeni, anyja már régen megtette volna. De hizelgett neki, hogy Monsieur Nicolas féltékeny a grófocskára, őt meg nem tekinti egyszerűen egy fehércselédnek, akivel összebújik a szénában, hanem barátnőjének, akivel megbeszéli legkomolyabb üzleti ügyeit. Azonkívül észrevette már, hogy Monsieur Nicolas nagyon kellemetlen is tud lenni, ha ellenkeznek vele. így hát azt felelte, hogy beszél majd az anyjával, pontosan a

tanácsa szerint. Nicolas kegyesen és erőteljesen megveregerte ott hátul és kijelentette: már az első pillanatban észrevette, hogy olyan asszonnyal van dolga, akivel egy okos ember okosan beszélhet.

A lovász egyedül ment haza a parkon keresztül és közben tovább töprengett tervein. Kétszáz louisdor a legkevesebb, nem adhatja alább. Nem szabad kicsinyesen belekezdeni, mert csak nagyvonalúan győzheti le az első akadályokat.

Gondolataiban vad ugatás zavarta meg és egy kutya, mely nekiugrott. Nicolas tüstént tudta, miről van szó. A sültbolond, a filozófus úr, magával vitte Ladyt a kastélyba – újabban mindig ezt teszi. Az átkozott dög kezdettől fogva utálta őt, Nicolas-t és már volt néhányszor baja vele, amikor Therese-zel randevúzott.

– Shut up, you beast! Kuss, te dög! – förmedt rá angolul, elfojtott hangon a morgó, ugató, csaholó állatra.

– Csak én vagyok az, Nicolas, a márki úr személyzetéből tette hozzá franciául és jó hangosan.

– Gyere, Lady – hangzott a kutya gazdájának megnyugtató szava.Lady lecsillapodott, elengedte Nicolas-t. A lovász és a filozófus továbbment, ki-

ki a maga útján.Ami Therese-t illeti, csodálkozott, sőt egy kissé nevetségesnek tartotta, hogy

mindkét udvarlója annyira ráveti magát Jean-Jacques irkafirkáira. Hát jó, majd megkísérli, hogy Fernand-nak is, Nicolas-nak is kedvére tegyen.

Ravaszul akart hozzálátni és anyjának először csak Fernand kérését említette. Nagyon szeretne Jean-Jacques irataiba belepillantani, mondta. Majd, naivságában a kis grófot elárulva és mintha saját magától jött volna rá erre a gondolatra —, így folytatta:

– Talán mégis van valami igaz abban, amit Jean-Jacques fecsegni szokott, hogy az ellenségei kémkednek utána és meg akarják hamisítani az írásait. Talán az lenne a legokosabb, ha az egész irkafirkát minél előbb eladnád. Elveszti az amatőr-értékét.

Anyja élesen nézett rá átható szemével.– Mit veszít el? – kérdezte vigyorogva. – Az amatőr-értékét? Neked kellene jól

kiporolni a vastag fenekedet azzal a te amatőr-értékeddel. El tudom képzelni, ki dugta ezt a bogarat a füledbe. A te legényed, az a lovász, az a kurafi!

Therese mogorva arcot vágott; bosszantotta, hogy ilyen ügyetlenül csinálta; anyja figyelmét nem is kerülte ki semmi.

Madame Levasseur szívós logikával folytatta:– Ha csak egy csepp sütnivalód volna, kinyílna a csipád és látnád, hogy az a

fickó nem a te szépséged maradványaira pályázik, hanem a bukszánkra. De valószínűleg még most sem tudod megérteni. Mindig buta voltál, de ha rádjön a koslatás, akkor az agyad egészen elsötétül.

Az öregasszony most is – mint már annyiszor – gonosz és sóvárgó pillantást vetett Jean-Jacques íróasztalára és faragott ládájára. Kellett is neki ennek a lovásznak a tanácsa. Már régen pénzzé tette volna a papírokat, minden segítség nélkül most is megtenné, inkább ma, mint holnap. Már nem volt éppen fiatal és örült volna, ha még neki is jut valami az áldásból, ha másért nem, hogy kedves François fiának örömöt szerezzen. De sajnos, kénytelen volt megtanulni, hogy egyelőre még várni kell, amíg a szőlő megérik.

Szigorúan értésére adta leányának:

– Hogy a grófnak megmutatom-e az írásokat, még meggondolom. Majd magam beszélek vele, te meg fogd be a szád, mert különben csak baj lesz belőle. A stricidnek pedig megmondhatod, ha valami tanácsot akar adni nekem, kegyeskedjék saját aljas személyében hozzám elfáradni. Majd én ellátom a baját.

Mihelyt magára maradt, gondosan mérlegelte, mit tegyen. A lovászt semmi körülmények közt sem engedi az íróasztalhoz és a ládához férkőzni. Ami a fiatal grófot illeti, nem bánja, turkáljon egy kicsit az iratok közt. Nem árthat a madárkát kézben tartani.

VALLOMÁSOK

Élménye nyomában furcsa, eddig még sohasem tapasztalt, zűrzavaros érzések hullámzottak Fernand szívében.

Vétkezett Jean-Jacques ellen, Gilberte ellen, Therese ellen, bemocskolta őket és önmagát.

Amellett az, amit Therese iránt érzett és még most is érez, több volt, mint testi gerjedelem, mint akkor Párizsban és mint a második alkalommal vidéken. Nem volt szerelem; istenkáromlás volna, ha ezt a kalandját csak össze is hasonlítaná azzal, amit Gilberte iránt érez. De ami Therese-hez vonzotta, a Természet mélysége volt – maga a Természet. Therese érintetlen maradt a szellem legkisebb fuvalmától is, egy darab föld volt, a göröngy, a mocsár, egy piszkos tócsa – de a fénysugár is, amely a tócsában tükröződik. Ami hozzá húzta, több volt, mint állati vágy. Amikor azt mondta neki: „ön olyan ember, akiért sok mindent meg tudnék tenni” – bársonyos hangja olyan gyengéd volt, hogy azt nem felejti el soha. Therese szereti őt, abban nem lehet kételkedni.

De mi lesz ezután? Hogy nézzen Jean-Jacques szemébe? És mi lesz belőle, ha Gilberte visszajön?

A legokosabb volna kitépni szívéből Therese-t, mint egy nyíl megmérgezett hegyét. De ha nem látja többé az asszonyt, ha egyszerűen megfutamodik, nem volna ez aljas és gyáva dolog? Nem szabad kivonnia magát a felelősség alól. Egyszer mindenképpen találkoznia kell még vele, hogy kifejtse előtte: mindkettőjük számára legjobb, ha kerülik egymást. De félt önmagától.

Undorodott attól, amit tett, de sóvárgott utána, hogy még egyszer megtegye, újra meg újra.

És amikor tudta, hogy Jean-Jacques a parkban sétál, megint elment a nyárilakba. Már az út maga is mardosó keserűség volt és elragadó gyönyörűség.

Kopogott. Egy színtelen hang felelt:– Szabad.Belépett. Nem volt ott más, csak Madame Levasseur. Fernand mélységes

csalódást érzett, de fellélegzett.Az öregasszony örült, hogy egyedül beszélhet vele. A gróf úr, mondta,

bizonyára Jean-Jacques iratai miatt jött el, Therese már elmesélte neki, mit kíván.

– Csakhogy amit ön kíván, gróf úr – jelentette ki –, tulajdonképpen helytelen és meg nem engedett dolog. Vőm azt óhajtja, hogy halála előtt senki se láthassa az ő iratait. – Éles, apró szemével Fernand-ra nézett és megkérdezte: – Mért nem fordul hozzá közvetlenül? Hiszen ön gyakran együtt van vele. – Fernand zavartan hallgatott. – Tudom, hogy a mi Jean-Jacques-unk bogaras ember – sietett segítségére az öregasszony –, ön pedig őszinte barátja, azt magam is látom, de a vőm is gyakran hajtogatja, így hát, nem bánom, megteszem önnek ezt a szívességet – döntötte el végre nagy kegyesen. – De óvatosnak kell lennünk. Csak akkor jöjjön, ha halálbiztos benne, hogy nem lepheti meg. – Fernand köszönetet hebegett. Az öregasszony ujjával pajkosán megfenyegette. – Sok van a füle mögött, fiatalúr! – mondta. – A lányom már úgyis sokat emlegeti önt, most meg engem is megszédít, egy ilyen öregasszonyt. Rávesz arra, hogy életemben először tilosban járjak. Hát jól van, jöjjön el holnap.

Fernand kábultan kitámolygott. Mért nem fordul magához Jean-Jacques-hoz, kérdezte tőle Madame Levasseur. Még ő is észrevette, milyen alávaló dologban sántikál. Nem, ezt nem folytathatja tovább. Nem megy el holnap a nyárilakba, hogy kémkedve turkáljon a kéziratokban.

Másnap elment a nyárilakba. Madame Levasseur két füzetet nyújtott át neki.– Az egyik kötegben tizenhét paksaméta van összevissza mondta. –

Megszámoltam őket. Jól meg kell jegyeznem, hogyan rendezte el a vőm a dolgokat a ládában, és az íróasztal fiókjában, hogy aztán pontosan ugyanúgy visszarakhassam.

Therese is a szobában volt, házimunkával foglalatoskodott. Egy pillanatra sem vette le a szemét a grófocskáról, hiszen olyan régen nem látta már. Fernand zavarba jött. Az asszony jelenléte elterelte figyelmét.

– Magammal víhetem a füzeteket? – kérdezte végül.– De hová gondol, kedves gróf úr! – kiáltott fel Madame Levasseur

megbotránkozva. – Már így is elég veszélyes dologba keveredtem. Üljön csak szépen oda! – parancsolta és Jean-Jacques íróasztalara mutatott.

Fernand tétovázva leült. Amit most tett, szentségtörés volt Itt, a mester íróasztalánál turkál a titkaiban, felesége jelenlétében, akit bemocskolt – hallatlan, rettenetes! De már beleugrott az örvénybe és nem tudott kievickélni.

Felütötte az első füzetet. Címe az volt: Visszaemlékezések. De később áthúzták a szót és alatta ez állt Jean-Jacques szép, erős és mégis ékes betűivel: Vallomások.

Fernand olvasta:

„Egy olyan munkához látok, melynek még nem volt párja és nem is lesz. Egy embert akarok megmutatni embertársaimnak, igazi természetében, legteljesebb valóságában. Egy embert – magamat.

Magamat, önmagamat. Érzem szívemet, ismerem az embereket. Nem olyannak teremtettek, mint bárkit azok közül, akiket láttam – sőt merem hinni, mint bárkit azok közül, akik élnek. Nem vagyok jobb, de legalábbis más vagyok.

Ha az utolsó ítélet trombitája megszólal, ezzel a könyvvel a kezemben lépek majd a Legfelső Bíró elé és hangosan kijelentem: Itt olvasható mindaz, amit cselekedtem, mindaz, amit gondoltam, mindaz, ami voltam. Semmi rosszat nem hallgattam el, semmi jót nem fűztem hozzá. Olyannak ábrázoltam magamat, amilyen voltam, néha aljas és megvetésre méltó, néha jó, nemes és nagylelkű. Bárcsak embertársaim végtelen serege hallaná vallomásaimat, sóhajtana aljasságaimon és pirulna gyötrelmeim miatt. És akkor, Legfelső Lény, merészkedjék egy ember trónod lépcsője elé állni és azt mondani, hogy különb volt nálam.”

Fernand tovább olvasott és valóban megdöbbentette az az ijesztően pőre igazságszeretet, amely Jean-Jacques csodálatosan világos mondataiból fellángolt. Fernand sohasem képzelte volna, hogy valakinek legyen bátorsága saját énjébe ilyen mélyen alászállani. Milyen félelmetes szakadékok vannak a lélek aknáiban, mennyire veszedelmesebbek, mint azok, amelyek a föld belsejében tátonganak. Valóságos csoda, hogy az, aki le mert hatolni oda, hogy fellebbentse e borzalmas titkok fátyolát, nem őrült bele!

Fernand az első testi fenyítésről is olvasott, amelyben a nyolcéves Jean-Jacques részesült. Meg arról, hogy ez a verés, amit egy csinos, harmincéves asszonytól kapott, valamiféle gyönyörűséget okozott a fiúnak. A nemiség korai megrezdülése volt ez az élmény, amely megszabta Jean-Jacques szenvedélyeinek, vágyainak, érzékiségének irányát.

És Fernand elolvasta, hogyan érte a kilencéves Jean-Jacques-ot az első igazságtalanság. Hogy miképpen bántalmazták egy vétekért, amit nem követett el, és milyen rendületlenül – környezete véleménye szerint „konokul” tagadott – nem volt hajlandó bevallani azt, amit nem követett el. Valósággal szétmarcangolva, de mégis győztesen került ki a rettenetes megpróbáltatásból. „Képzeljenek csak el egy fiút – olvasta Fernand – félénk és szófogadó gyereket, akivel mindig szelíden és okosan bántak, de egyszerre csak, életében először, a legborzalmasabb igazságtalanságban részesül, mégpedig azoktól, akiket a legjobban szeret és tisztel. Micsoda összeomlása minden elképzelésnek, milyen forradalmi változás szívében és agyában! A testi fájdalmat, akármilyen heves volt is, alig éreztem: ami elgyötört, a felháborodás volt, a dühöngés, a kétségbeesés. Amikor végre ágyamban feküdtem és dühömnek szabad folyást engedhettem, felültem vézna kis popsimra és vagy százszor kiáltottam, ahogy csak torkomon kifért: carnifex, carnifex, carnifex! Hóhér, pribék, sintér! Még most is, amikor leírom ezt, pulzusom gyorsabban ver és ha százezer évig élnék, akkor is örökké emlékeznék azokra a percekre. Ez az élmény – első találkozásom az erőszakkal és igazságtalansággal olyan mélyen beégette magát szívembe, hogy üszke tüstént fellángol, ha bárminő igazságtalanságot látok vagy hallok: akárkit sújt is, úgy érzem, mintha engem ért volna. Akkor véget is ért gyermekéveim vidámsága.”

És azt is olvasta, hogy a tizennyolc éves Jean-Jacques – most már inas egy előkelő házban – minden látható ok nélkül ellopott egy ócska, értéktelen, ezüst- és rózsaszínű szalagot, azután a lopást ráfogta egy csinos, kedves szobalányra, aki soha nem vétett ellene semmit. Jean-Jacques szemléletesen meséli el ezt az esetet, nem is igyekszik érthetővé tenni: egyszerűen így történt és kész. Fernand megrémül a sötétség és gonoszság hatalmától, amely nemegyszer úrrá lett még egy olyan emberen is, mint Jean-Jacques!

Jean-Jacques egyre mélyebben és kínosabban merült alá lénye sötét, iszapos útvesztőjébe. Sorra beszámol újabb és újabb „nevetséges és siralmas” cselekedeteiről és hajlamairól. A test naiv örömeiről és a képzelet agyafúrt, kifinomult gyönyörűségeiről.

És Fernand megtudta, milyen szomorú, milyen megdöbbentő tapasztalatokat szerzett baráti körében. Kora legnagyobb emberei voltak ezek, egy Diderot, egy Melchior Grimm, az Enciklopédia megteremtői, sőt maga a nagy Voltaire is – szinte valamennyien szövetkeztek Jean-Jacques ellen, elárulták és üldözték. Valamennyien hiúnak, bosszúállónak bizonyultak, valamennyit elvakította a gyűlölködés, sima titán-arcuk csupa álarc volt, mögötte pedig eltorzult állati vonások rángatóztak. Jean-Jacques kegyetlen próbatételét csak egy ember állta meg: maga Jean-Jacques.

Három napon át jött el Fernand minden reggel a nyárilakba és a Vallomások vaskos füzeteit olvasgatta. Madame Levasseur nem a megfelelő sorrendben adta kezébe a füzeteket, de Fernand nem szólt semmit, mindegyik olyan borzalmasan lebilincselő volt. Lassan, pontosan akarta olvasni, de gyorsan olvasta, szinte dühös igyekezettel. Hát nem kellett sietnie? Ki tudja, hátha nem tart ez az őrült szerencse sokáig, Madame Levasseur talán meggondolja magát, talán elárulja ezt a titkos habzsolást, talán valami más, irigy véletlen lép közbe, hogy véget vessen az olvasásnak.

A két asszony háztartási ügyeit végezte körülötte, a fák benéztek a szobába, a kanárimadarak trilláztak kalitkájukban. Fernand csak olvasott. Azután, nagyon is akarata ellenére, Therese jelenléte vonta magára figyelmét. De néha éppen az terelte el figyelmét az olvasásról, hogy Thérèse nem volt ott. Fernand megrajzolta magának, hogyan fekszik valahol a fűben Nicolas mellett. A lázas kín, amely Jean-Jacques szavaiból tüzelt és a gyötrő képzelet, mely Therese-t és Nicolas-t ölelkezve, összefonódva vetítette eléje, összecsapott és szívét marcangolta.

Elolvasta, mit írt Jean-Jacques a Levasseur-családról. A keserű és nevetséges történetet Therese bátyjáról, François őrmesterről, az amerikai szabadsághősről, aki ellopta Jean-Jacques selyemingeit. Elolvasta, hogy Madame Levasseur és egész családja milyen kíméletlenül szipolyozta a „csodálatosan önzetlen Therese-t. És hogy ezenkívül még az öregasszony, aki kifelé mindig mézesmázos volt hozzá, sőt alázatos – hogyan kémkedett utána és hogy árulta el ellenségeinek. „Kapzsiságát – olvasta Fernand – még meg tudtam bocsátani, de alakoskodását nem. Aljassága annyira elidegenített tőle, hogy megvetésemet néha alig tudtam elrejteni.” Fernand-nak szívébe markolt a gondolat, hogy ő is igénybe vette az alattomos öregasszony segítségét; ugyanakkor fogcsikorgatva élvezte, hogy Madame Levasseur maga adta kezébe azokat a szidalmakat, amelyekkel Jean-Jacques illette.

Betegségéről is beszámolt Jean-Jacques, a „hólyagszervi hibájáról, amely szinte szüntelen vizelési nehézséget okozott”. Itt volt a feljegyzés arról, hogy operájának, a Falusi prófétának nagy sikere volt Fontainebleau-ban. Az udvari marsall felszólította Rousseau-t, jelenjen meg másnap a kastélyban, hogy bemutassák a királynak és évjáradékban részesüljön. „Első gondolatom az volt – olvasta Fernand –, hogy minden percben ki kell mennem. Már az előadás alatt is módfelett gyötört ez a szükség és biztosra vettem, hogy mégjobban fog gyötörni másnap, a király termeiben, a sok előkelő dáma és nagyúr társaságában. Már előre rosszul lettem a gondolattól, milyen botrány lesz, ha a király színe elől kénytelen leszek kiszaladgálni. Inkább meghalok. Akik ismerik ezt az állapotot, csak azok tudják, milyen gyötrelmet okoz már a közeledése is.” Therese-nek tehát igaza volt. Nem polgári büszkeség, hanem hólyagbetegsége indította Jean-Jacques-ot arra, hogy magasztos gesztussal visszautasítsa a királyi meghívást. De azért Therese egyszerű magyarázata mégiscsak téves volt. Mert Jean-Jacques beszámol egyéb indítóokairól is, az őszinte polgári érzésekről. Egyszerű, meggyőző szavakkal ecseteli, hogy védekezni akart a pénz és a kitüntetés csábítása ellen, hogy független akart maradni. Össze is veszett barátjával, Diderot-val, aki erőnek erejével rá akarta venni, hogy utólag folyamodjék az évjáradékért. Éppen az önmagával szemben is kíméletlen nyíltság, amellyel Jean-Jacques feltárta tetteinek rugóit, idézte elő, hogy Fernand a bámulatból a csalódásba zuhant, azután ismét felszállt a legnagyobb tisztelet ormaira.

Később Jean-Jacques megvető szavakkal írja le, hogy egyik barátja, egy köszvényes öregember, aki valósággal belerokkant az élvezetek hajhászásába, milyen erőfeszítéseket tett Therese elcsábítására. A legaljasabb, legszemérmetlenebb eszközökkel – pénzzel, egy ocsmány könyvvel, undorító képekkel – igyekezett célját elérni. Szégyen és megbánás marta Fernand szívét. Ha Jean-Jacques ilyen megvetéssel beszél egy öreg barátja hamisságáról, mi volna a véleménye róla, Fernand-ról, a tanítványáról, aki félig még gyerek, de elég arcátlan volt ahhoz, hogy szemet vessen a mester hitvesére és mocskos kezével hozzányúljon. Irtózatos – felháborító ! De a legkülönösebb az volt, hogy miközben ezt így átérezte, Therese közelsége még mindig bizsergette a vérét. Ez az asszony csiklandozta, utálatot keltett benne és izgalmat, mint még senki. Megpróbálta maga elé idézni Gilberte-et, hogy tiszta képével űzze el a kéjes varázst, mely Therese testéből áradt. Mindhiába, nem sikerült.

Megpróbált visszatérni a Vallomásokhoz, de nem tudta tovább olvasni.Leszaladt a tóhoz és belevetette magát. Sokáig gyorsan úszott, mintha így

leöblíthetné lelke szennyét.

TOVÁBBI VALLOMÁSOK

Girardin és Monsieur Gerber örömteljes meglepetésére Jean-Jacques a következő napok egyikén, a két asszonnyal együtt bejelentés nélkül beállított a kastélyba. Fernand azonban nem tudta, mit beszéljen, mit tegyen és hová nézzen. Madame Levasseur egy kis cinkos-mosolyt tartogatott számára és még Therese lomha arcán is csibészes jókedv tükröződött.

Jean-Jacques elfogulatlanul viselkedett, mint mindig, élénken társalgott a márkival, sőt még Monsieur Gerbert is szólásra bírta. A szégyenlősen félénk ember elmesélte, hogyan rendezett Fernand bábszínházában előadásokat hajdanán, amikor tanítványa még fiúcska volt, és a fiatal gróf is milyen buzgalommal és milyen tehetségesen vette ki részét a játékból. Azt már nem mesélte el Monsieur Gerber, hogy szabad óráiban maga is költői tevékenységet folytatott és milyen nagy örömet szereztek neki a naiv bábjátékok. Jean-Jacques szemmel láthatóan örömét lelte az elzászi visszaemlékezéseiben és megkérdezte :

– És hogy állunk önnel, Fernand gróf? Mi lenne, ha egyszer mi is rendeznénk egy kis előadást? Színre hozhatjuk például az én Falusi prófétámat, nem?

Jean-Jacques barátságos gyanútlansága megrendítette Fernand-t.Amikor a mester búcsúzkodott, ezt kérdezte tőle:– Várhatom holnap, Fernand?Jean-Jacques még sohasem szólította fel ilyen egyenesen, hogy kísérje el.

Fernand valósággal megijedt.Jean-Jacques másnap reggel is békés és barátságos volt, bánatosan derűs.

Fernand mellette ballagott és úgy érezte, ő a legaljasabb képmutató, akit valaha is hátán hordott a föld. Szófukar volt, eleven arcáról le lehetett olvasni zavarát. Csak abban reménykedett, hogy Jean-Jacques nem veszi észre.

Ám a mester megkérdezte:– Mi baja van, Fernand? Úgy látom, nyomott hangulatban van. A barátnője

után búsul?Fernand azt se tudta, hová legyen kínjában és szégyenében, bőgni szeretett

volna, mint egy kisfiú.De a rákövetkező napon, amikor tudta, hogy Jean-Jacques sétaútjait rója,

megint elment a nyárilakba. Az a vad és édes sóvárgás, amely valósággal megmérgezte és arra kényszerítette, hogy tovább olvassa a mester vallomásait, hogy tovább vájkáljon titkaiban – nem lohadt le, inkább megerősödött a várakozástól.

Azonkívül az, amit ma megtudott, különösen vad és veszedelmes volt. Bizonyos hírek, amelyeket Jean-Jacques ellenségei terjesztettek róla, igazaknak bizonyultak. Pedig Fernand eddig nem hitte el, aljas káromlásnak tartotta. De itt állt, Jean-Jacques maga írta le szép, ékes, határozott betűivel, egy pillanatig sem reszkető kézzel: valóban elvitette a gyerekeit – az ő és Therese gyerekeit – a lelencházba, az Hospice des Enfants-Trouvés-ba; nem is egyet, többet. És a borzalmat, amit elkövetett, a Természet és minden emberi érzés arculcsapását úgy meséli el, mintha a legtermészetesebb dolog volna a világon, valami adottság, amibe bele kell nyugodni. Igen, így beszéli el, a legnagyobb részletességgel, arra törekedve, hogy „ne vádolja magát, de ne is mentegetőzzék”. Bátran és vidáman választotta ezt a legkényelmesebb „kivezető utat a kellemetlen helyzetből”, a legkisebb aggály nélkül. Fel is sorolta magatartása okait, csupa világos, józan hétköznapi okot. Előszőr is ez volt az általános szokás. Másodszor pedig meg

akarta menteni Therese becsületét, hiszen akkor még nem voltak házasok. Harmadszor: nem tett egyebet, csak saját elveit alkalmazta, amikor gondoskodott róla, hogy gyermekeiből inkább munkásokat és parasztokat neveljenek, mintsem kalandorokat és szerencse-vadászokat. Csak egyetlen nehézséget kellett legyőznie: Therese ellenállását. Sajátságos módon csak üggyel-bajjal sikerült a lányt rávennie, hogy ilyen módon mentse meg jóhírét és becsületét. „Zokogva engedelmeskedett” – jegyezte fel Jean-Jacques.

Fernand annak az asszonynak a jelenlétében olvasta ezt, kinek csecsemőit ily módon „tüntették el” – és szíve Theresehez húzott. Jean-Jacques egyszerű és szégyentelen szavat egészen elidegenítették. Milyen gyötrelmet érezhetett ez a tompa agyú asszony, aki mindig meggondolás nélkül követi ösztöneit – mit szenvedhetett, amikor ez történt vele! Visszalapozott. Újra elolvasta mindazt, amit Jean-Jacques eddig Therese-ről írt. Szinte elviselhetetlen feszültséggel olvasta aztán tovább, mohón falta a lapokat, hogy megtudja, mit fognak még Therese-ről mondani. Sok szó esett még róla, hideg és kritikus, szívbemarkoló és szívmelegítő, ellenszenves és magasztos, bensőséges.

Fernand megtudta, hogyan látta meg őt Jean-Jacques először, a rosszhírű kis szállodában, az Hotel Saint-Quentin-ben, mennyire megindította Therese egyszerűsége és lágy, megnyerő tekintete. Ezért védelmezte meg asztaltársai szemtelen tréfálkozásától. Therese meg is köszönte neki – az egyetlennel, amit adhatott: a testével. Azt is elmondta, hogy ebből mindjárt félreértés támadt köztük. Therese ugyanis, miután először aludt vele, homályos szavakkal célozgatott arra, hogy valamit be kell vallania neki. Jean-Jacques már attól félt, hogy a lány beteg és megfertőzte. Napokon át beszélgettek így célzásokkal, a forró kását kerülgetve, míg végre Therese nyíltan megkérdezte, nem vette-e észre, hogy már nem volt érintetlen? ,.Mihelyt megtudtam, mi aggasztja – mesélte Jean-Jacques – felkiáltottam örömömben. Szüzesség? – kérdeztem. – Ki keres Párizsban ilyesmit? Méghozzá egy lánynál, aki már húszéves! Ah, kedvesem, milyen boldog vagyok, hogy olyan tisztességes és egészséges vagy!”

Fernand ezt olvasta még: „Eleinte nem akartam mást, csak egy kis szórakozást és – élettársamra leltem. Csak a pillanatnyi örömre gondoltam és megvetettem boldogságom alapját.”

De azután kénytelen volt a következőt is elolvasni: „Eleinte megkíséreltem szellemét kiképezni. Kárbaveszett fáradság volt. Belsője olyan marad amilyennek a Természet megteremtette, nem fog rajta a legfáradságosabb nevelés sem. Pirulás nélkül bevallom, hogy sohasem tanult meg igazán olvasni és írni is csak tűrhetően tud. Egy hónapon keresztül vesződtem, hogy a fejébe verjem, miként kell az óráról az időt leolvasni : még ma sem ért hozzá. Nem tudja a hónapokat felsorolni, halvány sejtelme sincs a legegyszerűbb számolásról. Nem tudja a szavakat helyesen egymás mellé rakni és gyakran az ellenkezőjét mondja annak, amit mondani akar. Tudatlansága és baklövései baráti köröm kedvenc beszélgetési témája. Egy ízben, Madame de Luxembourg szórakoztatására listát készítettem Therese nevetséges kiszólásairól. De ez a korlátolt – ha úgy tetszik: ostoba – teremtés nehéz helyzetekben gyakran meghökkentett biztos ítélőképességével és tanácsa többször megmentett súlyos veszedelmektől.”

Majd megint ezt lehetett olvasni: „A testünk legszorosabb kapcsolata sem elégített ki teljesen. Két lélek ugyanabban a testben, erre vágyakoztam.” Továbbá:

„Végeredményben túlságosan kevés közös eszménk és elképzelésünk volt, Theresenek és nekem. Körülöttem a Természet olyan érzelmeket kelt bennem, amelyeket Therese nem tud követni. A falusi magányban azonban egy társra van szükségünk, akivel érzelmeinket megoszthatjuk.”

Fernand rémült ámulattal olvasott. Itt, ugyanebben a szobában ül az élő, húsból és vérből való Therese és nem tudja, hogy ezeken a lapokon is szerepel egy Therese – megdicsérik jóságáért és pajtási együttérzéséért, de kegyetlenül pőrére vetkőztetik gyarló lényét – és ez a halhatatlan árny sokkal valóságosabb, mint az élő Therese, aki itt ül!

„Azt a napot, amelyen Therese-emmel egyesültem – olvasta Fernand – mindig döntő napnak tekintettem, mely belső életemet végleg meghatározta. Kötelékünk ellenállt az időnek és a sors minden viszontagságának. Ami arra szolgált volna, hogy ezt a köteléket elpusztítsa, csak még szorosabbra fűzte.”

Ám a következő oldal már ezt mondta:„Mit gondol majd az olvasó, ha bevallók neki valamit azzal az

igazságszeretettcl, amelyről már ismerhet. Biztosíthatom, hogy az első pillanattól fogva, amikor Therese-t megláttam, egészen a mai napig, szikrányi szerelmet sem éreztem iránta. Érzékeim szükségletei, melyeket nála kielégítettem, számomra nem voltak egyebek, mint egyes-egyedül nemiségem szükségletei, és nem volt semmi közük egyéniségemhez.”

Itt állt ez, pőrén és szemérmetlenül. Fernand megsemmisülten meredt a sorokra.

De azután így ítélt Jean-Jacques, világosan, tömören, félreérthetetlenül: „A mesterkéltségnek és kacérságnak legkisebb lehelete sem érintette meg. Semmit sem kell félnem más férfiáktól. Biztos vagyok benne, hogy én vagyok az egyetlen férfi, akit igazán szeretett és nyugodt, csendes érzékei sohasem kívántak meg egy más férfit, még azóta sem, hogy megszűntem számára férfinak lenni.”

Fernand azt hitte, hogy rosszul olvasta. Elolvasta másodszor, harmadszor is.Hogy történhetett az, hogy egy ember, aki mélyebb bepillantást nyert az

emberek egymás közötti kapcsolataiba, mint bárki más rajta kívül – ennyire vak legyen az asszonnyal szemben, akivel életét megosztotta!

Valóban ennyire vak volt? Vagy csak vak akart lenni? És az a nagyság, amely ilyen kényelmes vaksággal párosul, egyáltalában nevezhető még nagyságnak?

De ki ő, Fernand, hogy Jean-Jacques bírájául tolja fel magát? Szorgalmasan tanulmányozta műveit, hetek óta közvetlen környezetében él, és most kiderül, hogy nem tudott róla semmit, teljességgel képtelen volt megérteni.

És most, tud-e róla valamit? Aki a Vallomások féktelen, szemérmetlen életét élte, aki hallatlanul sokat szenvedett és hallatlan szenvedéseket okozott másoknak: ugyanaz az ember-e, akivel tegnap olyan békésen sétálgatott? Aki növényeket gyűjtött és részvétet, együttérzést tanúsított minden szegény iránt, sőt minden állat iránt? Melyik az igazi Jean-Jacques? A szerény ember, aki barátságosan elbeszélget minden vadőrrel és még Maurice szomszédtól, A Gesztenyefákhoz címzett fogadó gazdájától is hajlandó egyet-mást tanulni? Vagy az a férfiú, aki példaképnek tünteti fel magát, úgy áll az egész emberiség elé?

„Ilyen vagyok én, Jean-Jacques, genfi polgár. Van még ember, aki mélyebb és borzalmasabb igazságokat látott meg, mint én? Van valaki, aki többet szenvedett? Ecce homo. Mindenki hibás, csak nekem van igazam.”

És ha igazán úgy van? Ha csakugyan neki van igaza az egész világgal szemben?Akárhogy is, nincs-e oka határtalan büszkeségre? Egy új világot pillantott meg

és kutatott fel, kalandja merészebb volt, mint Kolumbuszé. Még az se volna csoda, ha ilyen körülmények közt, amint törékeny testével jár-kel ezen a világon, összeomlana tudása szörnyű terhe alatt. Hát fenntarthatná-e magát másképp, mint páratlan büszkeségére támaszkodva?

Csodálat, rettegés, részvét, tisztelet keveredett egy leheletnyi cinikus megvetéssel Fernand szívében.

És amint Jean-Jacques egyre idegenebbé és talányosabbá vált előtte, minél többet tudott meg róla, úgy vesztették el más emberek is határozott körvonalaikat. Legközelebbi hozzátartozóinak arca is folyton átalakult, megváltozott. Nem volt már szilárd valóság körülötte. Az élet, amelyet Fernand maga körül látott, csak vékony, külső kérge volt valaminek: alatta rejtőzött kuszán és bonyolultan az igazi élet.

Fernand keveset aludt ebben az időben. Még éjjel is maga előtt látta a Vallomások ékes, határozott betűit. A betűk testet öltöttek, emberekké és dolgokká változtak – azzá, amiről meséltek, ő maga pedig, Fernand hirtelen a mesterré változott át. Sorra követte el Jean-Jacques hátborzongató bűneit. Idősebb nőkkel, szeretőivel tartatta el magát. Megtagadta hitét. Azután új hitét is megtagadta, hogy visszanyerje polgárjogát Genf városában. Asszonyokat szeretett, akiket sohasem kapott meg és asszonyokkal hált, akiket sohasem szeretett. Idegen embereknek vetette oda édes gyermekeit. Elárulta barátait. Vádolta magát és léha, gyenge érvekkel védekezett. Undorodott önmagától és dicsekedett undorával. És akármit tett neki volt igaza. Úgy érezte magát, mint az egyetlen igaz ember a földön. És ami a legfurcsább: így is volt.

Fernand ezekben a napokban, ezekben a hetekben nem Ermenonville-ben élt, hanem Jean-Jacques világában, a Vallomások kalandos világában. Még a saját világa is csupa kalanddá változott. Hiszen ha ugyanolyan őszinteséggel jegyezte volna fel fiatal élete eseményeit, mint a mester, éppen olyan borzalmas örvények és szakadékok tárultak volna fel a világ előtt, mint azok, amelyekben Jean-Jacques szállt alá. Ő, Fernand nem szerette Therese-t, semmi közösséget nem érzett vele, nem fűzte hozzá nagy, vad szenvedély. És ha összeállt vele, ha megcsalta a mestert és elmerült a mocsárba, csak azért tette ezt, mert az aljasság, a piszok vonzotta, mert testestül-lelkestül romlott volt. De hogy ezenkívül még a nyárilakba is befurakodott és a mester titkaiban kotorászott, ez már a feneketlen aljasság netovábbja volt!

De ami egész eljárásában bűnös, tiltott és elvetemült volt, még vonzóbbá tette a mester feljegyzéseinek olvasását. Akármilyen gyötrelmes kínokkal kellett is fizetnie érte, mohón falta a tudás fájának gyümölcseit. A régi, nagy bölcsek nyilatkozatai, a Biblia kinyilatkoztatásai, a francia klasszikusok tanításai elhalványultak Jean-Jacques könyvének mély és kétértelmű gondolatai mellett! Micsoda borzalmas, perzselő igazságszeretet égett ezeken a lapokon, a Janus-fejű megismerés micsoda lesújtó és boldogító szenvedélye!

MI AZ IGAZSÁG?

Fernand-nak nem volt könnyű ifjúsága. Monsieur de Girardin büszke örömmel gondolt azokra az időkre, amikor még tábornok volt. Aggódva látta, hogy Fernand-nak olyan kevés érzéke van a fegyelem és katonás élet iránt. Hogy megedzze, a tizenhárom éves fiút bedugta a katonai akadémiába, mely híres volt szigorú fegyelméről. Ennek az intézetnek a növendékei jóformán kizárólag polgári elemek voltak, és a hivatalnoki nemesség fiai. Az oktatók és elöljárók meg akarták mutatni, hogy nem esnek hasra a fiatal Brégy gróf címe előtt. Ezért különleges szigorúsággal bántak vele. Iskolatársai is elzárkóztak előle vagy nyíltan ellenséges magatartást tanúsítottak, hiszen tudatosan vagy öntudatlanul irigyelték Ermenonville leendő urát, akire minden fáradság nélkül a legfényesebb karrier várt. Az érzékeny fiút testileg és lelkileg bántalmazták. Néha már azt hitte, hogy nem is bírja ezeket a gyötrelmeket elviselni. Később, amikor nagy utazása során alkalma volt tapasztalni, hogy apja milyen nagy szeretettel csügg rajta – és még később, amikor Gilberte személyében megtalálta a nagy boldogságot, bízvást hitte, hogy a katonai akadémia keserves évei után túlesett már élete legnehezebb szakaszán. Most pedig saját hibájából egy olvan kalandba keveredett, melynek sötét borzalmaihoz képest a szó szoros értelmében gyerekjáték volt mindaz, amit addig szenvedett.

Elhatározta, hogy megvall mindent a mesternek. De nem tudta megtenni.Elhatározta, hogy ír Gilberte-nek, lelke másik felének, beszámol titkos

olvasmányáról, s bevallja neki külső és belső kapcsolatát Jean-Jacques feleségével – bevallja ugyanazzal a fanatikus nyíltsággal, amellyel a mester mesélte el életét. Ha gyötrelmeit szavakba és jelekbe foglalta, talán sikerül felmerülnie a mély örvényből, ahová vakmerően belevetette magát.

De már a terv kigondolásánál tudta, hogy nem lesz ereje megvalósítani. Neki nem adatott meg, hogy züllött, mocskos ügyeit Jean-Jacques bátor tárgyilagosságával tudja feltárni. Kiszínezné cselekedeteit, érzelgősen vádolná és mentegetné magát, siránkozna aljasságán. És mindez hazugság volna. Hiszen aljasságáról a világ minden kincséért sem mondott volna le. Büszke volt rá – büszke, hogy olyan, amilyen.

Az asszonnyal való kapcsolatáról sem akart lemondani. Irtózott tőle, de tudta, hogy elég, ha Therese mély, lomha hangján megkérdezi tőle: „Mikor sétálunk megint egy kicsit, gróf úr?” És akkor, akárhol legyen is, már ugrik, szalad utána. A perzselő kéj, mely belőle áradt, mélységes, ártatlan közönségessége, szaga, lassú, ingerlő járása, a tétovázás, amellyel szavait üggyel-bajjal összerakja, hogy kifejezze, ami tompa agyában végbemegy, sőt még az undor is, amelyet ébresztett benne – mindez egy-egy szeme volt a láncnak, mely fogva tartotta.

Therese nem szólította fel, hogy menjen vele sétálni. Amikor ölelkezésük után először találkozott vele megint, csalódással látta, hogy az úrfi milyen zavart, milyen tartózkodó. Talán megbánta, hogy szerette? Vagy egyetlen alkalom elég volt, hogy minden szerelmét kimerítse? De ösztöne megsúgta Therese-nek, hogy

ez nem így van. A fiú grófocska és restelkedik. Miközben Fernand Jean-Jacques firkáit olvasta, az asszony majdnem mindig ott volt. Most már elégtétellel állapította meg, hogy jelenléte zavarba hozza a grófot. Ha csak oldalról pislantott rá, máris nyugtalankodni kezdett. De Therese csöppet sem bátorította.

Mindkét alkalommal, amikor Fernand nem találta otthon, valóban Nicolas-val volt együtt, miként azt Fernand keserűen, gúnyosan és dühösen felételezte. De ezek a találkozások nem voltak boldogak. Therese nem merte közölni vele, hogy beszélt anyjával, de az nem hajlandó Nicolas tanácsát követni és a papírokat értékesíteni. Nicolas azonban türelmetlenül várta a választ és amikor látta, hogy Therese hallgat, nyíltan megkérdezte :

– Beszélt már a kedves mamával, Madame?– Még nem – felelte Therese vonakodva.Nicolas erre barátságtalan és mogorva lett, szófukar is, és amikor Therese

enyelegni próbált vele, elhárította azzal, hogy ma nincs kedve bolondságokhoz.– Hisz erre itt van a grófocskád – mondta epésen és Therese tudta, hogy amíg

rendbe nem hozza az iratok dolgát, nem számíthat Nicolas csókjaira.Ezzel szemben Fernand, aki mostanában mindig csak nappal jött el, egy este,

amikor Jean-Jacques a kastélyban volt, váratlanul beállított. Mindkét asszony tüstént látta, hogy Therese kedvéért jött el.

Therese abban reménykedett, hogy Nicolas használja ki ezt az estét. Sokáig várt rá, de Nicolas – nyilván, hogy megbüntesse – cserbenhagyta. Therese dühöngött és legbosszúsabb arcát mutatta meg Fernand-nak. Az öregasszony bosszankodott lánya ostobaságán és hozzá,akarta segíteni a fiatalurat ahhoz, amiért eljött.

– Szép nyári este van — mondta és kertelés nélkül hozzátette: – Nincs kedve Therese-zel egyet sétálni? Egy kis jó levegőt szippantani?

Fernand gyámoltalanul, várakozásteljesen nézett Therese-re, aki szemérmetlenül végignézett rajta, majd lustán és barátságtalanul odavetette:

– Ma nincs kedvem.Fernand megszégyenülten elsompolygott.Dühösen és megalázottan rohant ki az éjszakába. De haragja nem Therese,

hanem Jean-Jacques ellen irányult. Az asszonynak ilyenné kellett válnia a szörnyűségek után, amiket Jean-Jacques követett el ellene. Fernand egyre hevesebben lázadozott a mester ellen. Neki, aki az Êmile-ben a legbölcsebb, legnemesebb nevelési elveket hirdette, kötelessége lett volna saját gyermekeit felnevelni.

Egy asszony, aki ennyi szenvedésen esett át, szánakozást érdemel. Simogatni szerette volna, becézgetni. Izgatottan gondolt a szemére, együttlétük emlékeire. A Vallomások legvadabb, legbujább képei benne lángoltak fel, a saját látomásaival keveredtek. Egy új ölelkezésről álmodozott, amely még forróbb, még szenvedélyesebb lenne, mint a múltkori, ott a tóparton.

Therese viszont, miután a következő néhány alkalommal is hiába várta Nicolas-t, szemére vetette önmagának, hogy miért is vadította el a kis grófot? Most két szék közt a pad alá esett. Pedig a grófocska nem akart semmi rosszat, egyszerűen gyerek még, ostoba, esetlen és álmodozó is. Vigyáznia kell, nehogy a mesterséges szakadékot, mely köztük támadt, még jobban kimélyítse, mert akkor

ennek a szép barátságnak befellegzett. Hogy csak egyszer aludjon vele – nem, ezt sohasem gondoltaígy.

Megleste a grófot. És megkérdezte tőle – pontosan úgy, ahogy a fiú remélte – pontosan azokkal a szavakkal, amelyektől rettegett:

– Mikor megyünk újra egy kicsit sétálni, gróf úr? Még aznap este találkoztak.Úgy történt minden, mint a fiú álmaiban, a gyönyör hullámai elmostak minden

meggondolást, vadul és sötéten összecsaptak feje fölött.Később a gyeppadon ültek, a fűzfa alatt. Therese csupa gyöngédség volt.– Fernand – mondta mély hangján, nevének csengését kóstolgatva. És: – Ugye

mondhatom, hogy Fernand, így nevezhetlek? – ajánlotta fel büszkén és szerelmesen, most tegezve a grófocskát először. És aztán: – Egy ilyen nagy úrral még sohasem voltam így – sóhajtotta ábrándosan.

Már ideje lett volna hazamennie, de még maradt. Egész más volt a grófocskával ülni itt, mint Nicolas mellett. Fernand nemcsak a szeretője, hanem igazán a barátja, akivel beszélni lehet. A maga nehézkes módján megkísérelte megmagyarázni, neki, hogy nem rossz nő. Jean-Jacques csupa jóság, igaz, valóságos szent, csak éppen nem férfi. A betegsége nem engedi. Még fiatal korában is, ami már nagyon régen volt, gyakran megesett, hogy hónapokig, sőt egy egész évig nem közeledett hozzá, csak feküdt mellette bénán és halottan, mint egy fatuskó. Utóvégre neki is joga van egy férfira, ezt még az anyja is, akármilyen szigorú, elismeri.

Fernand némán hallgatta. Therese újra rákezdte:– Amit a gyerekekkel csinált – mondta – tudod, azt nem lett volna szabad

megtennie.Fernand elfelejtette, hogy csak az imént ölelkezett ezzel az asszonnyal. Az

asszony már nem volt ott: csak a Vallomások. Határtalan vágy emésztette, hogy megtudja az igazat, a teljes igazságot. Amit Jean-Jacques megírt, bizonyára igaz volt, de csak egy része az igazságnak: teljes csak akkor lesz, ha megtudja, mit érez és mit tud Therese.

Kiszáradt ajakkal megkérdezte:– Csakugyan megtörtént, hogy elvette öntől a gyermekeit?

Therese egykedvűen felelte:– Hiszen ezt mindenki tudja.– Mind az öt gyerekét? – faggatta Fernand tovább.Válasz helyett Therese csodálkozva kérdezte:– Öt? Honnan veszed ezt? Csak kettő volt.Szavai úgy érték a fiút, mint egy ökölcsapás. Hát JeanJacques hazudott? A

világ legigazabb könyvében, amellyel a Mennyei Bíró elé akar lépni, hazudott?Közben Therese beszélt tovább.– Elég baj volt nekem így is, kétszer is. Neki könnyű volt, hiszen az én

gyermekeim voltak.– Nem az ő gyermekei? – kérdezte Fernand nagyon halkan. Az asszony

minden izgalom nélkül, közönyösen nézett rá.– Mit mondtál? Nem tudlak megérteni.Fernand erőlködve, kissé hangosabban megismételte:

– Nem az ő gyermekei?– Nem – felelte Therese. – Tulajdonképpen nem. Fernand óriási erőfeszítéssel folytatta a vallatást.– És ő tudta?– Valószínűleg – mondta Therese. – Különben nem lett volna olyan kegyetlen.Az éjszaka meglehetősen sötét volt, Fernand nem látott az asszonyból semmit,

csak egykedvű hangját hallotta. És gondolatban maga előtt látta a Vallomások ékes, határozott betűit, világosan látta, a fekete betűk élesen kiemelkedtek a sárgás-fehér papírról, hogy folyamatosan és félreérthetetlenül elmeséljék, mi történt. Hogy elmeséljék teljes meggyőződéssel és meggyőzően, és meg is indokolják, felsorolják a nyomós okokat, melyek arra kényszerítették az írót, hogy így cselekedjék, csakis így és nem másképp. És az egész történet csalás. „Különben nem lett volna olyan kegyetlen.” Ez a lélektelen, ostoba hang mondta ki az igazságot és a Vallomások egész pompás épülete, elveivel és érzelmeivel egyetemben összeomlott.

Fernand felháborodást érzett a mester ellen, de erőt vett magán. Túlságosan egyszerűen képzeli el ezt és mégsem olyan egyszerű. Jean-Jacques nem hazudott. Ilyen hajmeresztő őszinteséggel írni az utókor és a Legfelső Lény számára csak az tud, aki lelke mélyén hisz. Therese egyszerű eszével az egyszerű igazságot kotyogja ki. De számos ok keveredik össze, mielőtt egy cselekedet létrejön és minden cselekedet mögött nemes és aljas okok szövődnek össze szétválaszthatatlanul. Tehát nincs olyan igazság, amely ne állna sok igazságból.

Ott ülnek a gyeppadon, a fűzfa alatt, Jean-Jacques gyeppadján, és Therese elárulja férjét, Fernand elárulja mesterét és mindketten szövetkeznek, hogy elárulják Jean-Jacques Rousseau-t. Fernand egy pillanatra úgy érzi, igaza volt, de a következő pillanatban már mélységesen megveti magát. És a keserves megbánásba kéjes gyönyörűség vegyül.

Therese most kedves, szerető hangon panaszolta a sötétben:– Senkivel sem tudok beszélni rajtad kívül, még anyámmal sem.„Még a lovásszal sem?” – gondolta Fernand. Therese pedig egyszerű eszével is

kitalálta, mi megy benne végbe, és így folytatta :– Veled mindenről tudok beszélni, Fernand, amiről csak akarok. Csak te vagy

az én igazi jó barátom, Fernand.

CAVE CANEM

A legközelebbi alkalommal, amikor megint együtt volt a lovásszal, Therese összeszedte a bátorságát és tudtára adta, hogy beszélt az anyjával. A mama azonban hallani sem akar arról, hogy Jean-Jacques irományaihoz nyúljanak.

Nicolas arca elsötétült.– Amint látom, ezt a dolgot nem fogta meg túlságosan ügyesen, Madame —

mondta gonosz udvariassággal. De aztán kitört belőle a nyers hang: – Szecska van

a fejedben, vagy mi? Csak úgy bűzlik belőled a butasági Igazán semmi értelme egy ilyen buta lúdnak tanácsokat adni! Therese megsértődött.

– Már az első percben tudhatta, Monsieur Nicolas, hogy nem vagyok valami filozófus – mondta. – Majd rövid duzzogás után hozzátette: – Anyám azt izeni, ha valamit akar neki mondani, beszéljen vele személyesen.

– No még csak az hiányzik nekem! – morgott Nicolas.De amikor magára maradt, meggondolta a dolgot. A késlekedés veszedelmet

jelent. Egy szép napon jön egy másik róka és megkaparintja a papírokat. Vagy jön egy ilyen hülye idealista arisztokrata és beleköp az ember tányérjába. Nincs más hátra, beszélnie kell az öregasszonnyal. Utóvégre az ő szempontjából is a legokosabb, ha megegyezik vele.

Fel is kereste Madame Levasseurt, amikor tudta, hogy egyedül van. Kérte, hadd beszélhessen nyíltan a köztük lebegő kérdésekről. Az asszony ránézett apró, szúrós szemével.

– Nem látok semmit sem lebegni – felelte. – De ha vár valamit ettől a beszélgetéstől, hát csak rajta.

– Önnek éles szeme van, asszonyom – kezdte Nicolas. Bizonyára észrevette, hogy kedves leánya és az ön alázatos szolgája közt van valami. Madame Rousseau, hogy úgy mondjam, megnyerte a szívemet, olyan volt ez, mint a villámcsapás, ahogy ezen a vidéken mondani szokás. Egy szóval, boldog és büszke vagyok, hogy kitartó, alázatos bódulatommal sikerült a hölgyet lekapnom a lábáról.

– Nézze csak – mondta Madame Levasseur –, én egy öreg asszony vagyok és sajnos, nem elég erős ahhoz, hogy lekenjek önnek egy olyan hatalmas pofont, amilyet megérdemel.

Nicolas barátságosan mosolygott.– Teljesen félreérti a helyzetet, Madame – felelte. – Lebecsüli kedves leánya

érzelmeit az ön alázatos szolgája iránt, és nem értékeli kellőképpen az én brit szívósságomat. Nem törekszem semmiféle tisztességtelen dologra, sőt ellenkezőleg, az a tervem, hogy kapcsolataimat Madame Rousseau-val törvényesítsem. – Felállt és meghajolt. – Ezennel van szerencsém, asszonyom, megkérni a kedves leánya kezét.

Az öregasszony száraz hangon válaszolt:– Leányom már férjnél van, vagy ez kikerülte volna az ön figyelmét?– Arra kényszerít, asszonyom – felelte a lovász –, hogy kereken és gorombán

kimondjam, mire gondolok. Eddig még minden gebémen észrevettem, ha a végét járta és elhiheti nekem: a filozófus úr már nem húzza ki sokáig. Ha valaki hatvanhat éven keresztül mindig csak megerőlteti magát és mindig csak filozofál, akkor egészen kiszárad. De nem baj, itt vagyok én. Mint utód, aki komolyan veszi a dolgát, egyszerűen kötelességemnek tartom, hogy leendő anyósommal idejében, vagyis már most, megegyezésre jussak.

– Ha ezt gondolja, úgy eltévesztette az utat, mint a touli püspök, Monsieur – mondta barátságos gúnyolódással Madame Levasseur. – Az én vőm-uram mértékletes természetű ember, itt nagyon jól összeszedte magát, azonkívül kitűnő ápolásban részesül, mert Therese meg én szeretettel gondozzuk. Éppen az ilyen satnyának tetsző típusok a legszívósabbak. Még jó sokáig tart ő, a mi Jean-Jacques-unk, efelől nyugodt lehet, Monsieur.

– Jól van – felelte Nicolas – ahogy parancsolja. Akkor egyelőre ne foglalkozzunk többet Monsieur Rousseau egészségi állapotával. De mivel szívem a kedves lányáért dobog és azonkívül nagy bennem a tudásvágy, engedjen meg egy kérdést. Madame. Mért van az, hogy már olyan régóta egyetlen új könyvet sem nyomtattak ki a filozófus úrtól? Amint hallom, sokat dolgozott és az egész világ lesi az új könyvét. Az ilyesmiért egy rakás pénzt lehetne kapni. Mivel magyarázzam meg, hogy egy olyan eszes asszony, mint Madame, nem nyergeli meg ezt a lovat?

– Világos kérdésre világos választ – mondta az öregasszony barátságosan. – A vőm-uram bizonyos filozófiai okokból, amelyek előttem sem világosak, de önnek aztán határozottan túl magasak, nem akarja, hogy új műveit elhalálozása, akarom mondani megboldogulása előtt kinyomtassák. Nem akarja. Érti? Ezzel basta. Pont. Vége. – Azután kedélyesen hozzátette: – Így hát azokból a papírokból ön nem fog pénzt látni, fiatalember. Ezt egyszer s mindenkorra verje ki a fejéből. Ebben a házban egyetlen vörös sou sem terem a maga számára!

– Úgy látszik, nem bízik bennem – mondta Nicolas szomorúan. – De meg tudom érteni. Ismerem az embereket és az ön gondolatmenetét is követni tudom, Madame. Egy senkiházi, mondja ön magában, egy lakáj, egy személyzeti személy – mit várhatok ettől én, mit várhat tőle a leányom? De téved, Madame. Igenis várhat egyet-mást legalázatosabb szolgájától. Én több vagyok, mint egyszerű lakáj. Londonban Mister Tattersall első trénere voltam. Ez önnek nem sokat mond, Madame, de a párizsi nagyuraknak annál többet. – Most kifejtette üzleti tervét és kijelentette: – Csak egy kis alaptőke kell hozzá, más semmi, úgy körülbelül kétszáz louis. A pénzt, persze, máshol is fel tudnám hajtani, de említettem már, hogy szívem a kedves lányáért repes és szeretném önöket – mindkettőjüket az üzletbe bevenni. Mosolyog, Madame, még mindig bizalmatlan. De szavatolom, a pénze hamarosan megfiadzik. Már az első év nyereségéből mind a hárman halálunk napjáig el lennénk látva.

Az öregasszony nem minden érdeklődés nélkül hallgatta. A fickó a fiára emlékeztette, François őrmesterre. Ugyanolyan bátran beszél, de azonkívül ennek itt alighanem több a sütnivalója is.

Nicolas tüstént észrevette, hogy kedvezőbb szelek fújnak.– Előlegezzen nekem egy kis bizalmat – könyörgött –, nem fogja megbánni.

Mégiscsak szomorú, hogy milyen szegényesen élnek itt. Lehet, hogy a filozófus úr a Természetért rajong, meg a szegénységért, de a hölgyek bizonyára másképpen filozofálnak, nem? – Most nekimelegedett és így szavalt tovább: – Itt hevernek a papírok. Egy olyan eszes hölgy, mint ön, játszva el tudja intézni, hogy kétszáz louisdort kapjon rájuk. Fektesse a pénzt az én vállalkozásomba és szavamat adom önnek – egy úriember, egy lószakértő és egy brit polgár becsületszavát – hogy feleségül veszem Madame Rousseau-t, aztán úgy élünk mindnyájan, mint Isten Frankhonban!

Csakhogy közben már elpárolgott Madame Levasseur érdeklődése a nagyszájú tervkovács iránt. Ez a Nicolas mégsem az ő Francois-ja, csak nem lesz bolond pénzzel tömni. De különben sem volt hajlandó osztozkodni vele Therese birtoka fölött. Viszont nagyon jól látta, hogy Therese, ez a férfibolond, mennyire belehabarodott a lovászba. Veszedelmes fickó, minden alattomosság kitelik tőle.

Még arra is képes, hogy Therese segítségével ellopja Jean-Jacques iratait, vagy más gazságot eszel ki. Nem szabad ingerelni, nem szabad kereken elutasítani.

Ezért tárgyilagosan kifejtette előtte, mért nem lehet az iratokat Jean-Jacques háta mögött értékesíteni. A vevő, mielőtt a gubát megkockáztatná, eljön Jean-Jacques-hoz és megkérdezi, hozzájárul-e a dologhoz? Írásbeli engedély, akármilyen jól állítják is össze, nem ér semmit. Nicolas csalódottan hallgatta és sötéten nézett maga elé. Az öregasszony így vigasztalgatta:

– Ne lógassa az orrát, Monsieur. Nem mondtam még nemet a terveire. De ne legyen olyan heves és türelmetlen. Az iratok nem veszítik el az értéküket és itt nálam olyan biztos helyen vannak, mint egy sou a Jóisten zsebében.

Nicolas nem erőltette tovább a dolgot, nem próbálta Madame Levasseurt jobb belátásra bírni. Az öreg kanca kirúg még, ha túl közel mennek hozzá.

Igyekezett hát békülékeny arcot vágni. Ám az öregasszony sejtette, hogy rosszat forral magában, ezért tovább csillapítgatta:

– Ne kívánja a kedves vőm halálát. Eltekintve attól a lelki bánattól, amit nekem és Therese-nek okozna, súlyos anyagi csapást is jelentene nekünk. Hisz ez az ember még úgy ír nekünk, mint egy fiatal. Ha megkapja az úgynevezett inspirációját, vagyis ha ihletbe jön, úgy nyargal a tolla, hogy csuda! Észre se veszed, és már egyszerre kész egy új kézirat, ami azt jelenti, hogy a leendő hagyatéka nyolc vagy tízezer livres-rel többet ér. Csak egy tökfilkó kívánhatja, hogy a tyúk, amely aranytojásokat tojik neki, felforduljon.

– Értem – mondta Nicolas – és kénytelen vagyok beletörődni abba, hogy leányával kötött kapcsolatomat egyelőre nem óhajtja törvényesíteni. De nem adom fel a terveimet! – kiáltott fel jól megjátszott vidámsággal. – Nagyon szívós vagyok.

– Erre iszunk egyet – felelte Madame Levasseur. Előszedte a baracklikőrt, amit a márki küldött át a nyárilakba. Koccintottak, ittak és úgy váltak el, mint jóbarátok, sőt egy kissé akár a cinkostársak.

De Madame Levasseur nem tudta italába fojtani félelmét ettől a veszedelmes embertől. Alighogy becsukta mögötte az ajtót, arca elsötétült és haragosan eltorzult.

Nicolas nem öblítette le a kitűnő szesszel haragját. Nem hagyja magát a vén boszorkánytól falhoz állítani! Beszéde mézesmázos, de valójában az ellensége. Mindent elkövet majd, hogy útját állja – nem engedi hozzáférkőzni a papírokhoz. Még a lovardája alapítását is meg fogja akadályozni. No de majd megégeti magát! Nicolas dühében jó vastagot köpött.

Mintha csak bosszúságát akarná növelni, vad csaholással megint nekiugrott a Lady szuka. Nicolas fékezte haragját, úgy kiáltotta a sűrűbe, hogy csak ő az, Nicolas, a márki inasa. Erre felhangzott Jean-Jacques szava, amint visszaparancsolta a kutyát. Nicolas azonban, amikor a kutya végre elengedte, halk káromkodásba tört ki. Angolul káromkodott, jó kiadósán, bőségesen, hangja remeget elfojtott dühében és keserűségében.

Néhány nappal később Jean-Jacques, amint kora reggel kilépett a házból, hogy sétaútjára induljon, hiába kereste Ladyt. A kutyaól üres volt. Jean-Jacques megcsóválta fejét. Eddig csak egy ízben történt meg, hogy Lady nem várt rá.

Amikor az állat délben sem került elő, Jean-Jacques szívét rémület szorongatta. Megint a régi ellenségei törnek rá, a Grimmek és Diderot-k. Hogy

neki fájdalmat okozzanak és megfosszák őrzőjétől, eltették láb alól a kutyáját, ezt a szép emberi állatot. Micsoda aljasság, milyen ostoba kegyetlenség! De még fékezte magát. Az asszonyok előtt egész nap uralkodott magán. Csak a második napon, amikor a kutya még mindig nem került elő, tört ki belőle a rémület, a rettegés, a rögeszme őrülete.

– Ez a Grimmek keze, meg a Diderot-ké! – kiáltotta tombolva. – Ide is utánam osontak. Újabb támadásra készülnek! Újabb üldöztetés vár rám! Nem hagynak többé békében! Minden eszközzel el akarnak pusztítani. Végem van, menekülnöm kell ! Megint új hazát keresni... más országban, a tengeren túl!

Madame Levasseur igyekezett vejét megnyugtatni, de hiába. De másnap, amikor Therese csillapító italt főzött neki, gyógyteát, amiben Jean-Jacques hitt, megitta, sőt kért még egy csészével. Estére megszelídült és dicsekedett, hogy milyen jót tesz neki Ermenonville csendje és békessége.

Madame Levasseur maga egyáltalában nem nyugodott meg. Vejének sajnos, igaza volt: csúnya merényletre készülődtek ellene. Persze, nem azok, akiket gyanúsított. Az öregasszony tudta, ki távolította el a kutyát. A fickónak arcára volt írva mind a hét főbűn és még nagyobb gaztettektől sem riadt vissza.

Ez az ember nem maradhat itt.Madame Levasseur elment Girardinhoz.– Márki úr ismeri a vőmet, tudja milyen – kezdte. – Mint filozófus, bogarai

vannak, bizonyos hangulatai, és sajnos, leküzdhetetlen ellenszenvet érez Monsieur Nicolas iránt. Megmondom kereken, még látni se tudja. Monsieur Nicolas bizonyára derék ember, de jobb lesz, ha nem mutatkozik többé a nyárilak közelében.

Girardin már hallott valamit rebesgetni arról, hogy Madame Rousseau kikezdett a lovásszal. Alighanem ezért akar az öregasszony tőle szabadulni. Girardin, ha egyszer kiadott egy parancsot, nem szerette visszavonni, de ebben az esetben mégiscsak ez volt a legokosabb.

– Köszönöm az értesítését, Madame – mondta kissé feszesen – majd egy másik inast bocsátok a rendelkezésükre.

– Hálás köszönet, márki úr – felelte az öregasszony – de ez nem elég. A vőm-uram ellenszenve Monsieur Nicolas iránt különösen heves, mondhatnám utálja. Ezért arra kérem, szíveskedjék ezt az embert Ermenonville-ből egészen eltávolítani.

A márki barátságos arckifejezése megkeményedett, hosszú alakja megfeszült. Botját Madame Levasseur felé szegezve, megkérdezte :

– Jól értettem önt, Madame? Azt óhajtja, hogy bocsássam el azt az embert?– Igen, márki úr – felelte Madame Levasseur –, rúgja ki egész nyugodtan.A márkiban akaratlanul is feltámadt most egy emlék egy kis élmény emléke,

nem is élmény volt, inkább csak egy élmény árnyéka és nemrég suhant rajta keresztül. A kulcstábláról volt szó, amelyre pótkulcsait akasztotta. Ezek a kulcsok lehetővé tették, hogy a birtokán levő számos épület bármelyikébe bármikor bejuthasson. A kulcstáblát hálószobájának falába mélyesztette, a faburkolat mögé, amely jól elrejtette. Több, mint száz pótkulcs lógott ott, bizonyos rendben, amelyet csak ő ismert és időnként megváltoztatott; az egyik kulcs tolla jobbra nézett, a másik balra. Nos, az utóbbi időben kétszer is megesett, hogy a kulcsok rendjében valami kis zavar mutatkozott és átsuhant rajta a gyanú, hogy valaki az

ő kulcstábláján babrálgatott; de aztán mindjárt megnyugtatta magát azzal, hogy bizonyára téved, az emlékezete csütörtököt mondott. Aztán megesett, hogy ezt a Nicolas-t a hálószobájában találta, olyan időpontban, amikor nem volt ott semmi keresnivalója. A márkinak most akaratlanul is eszébe jutott mind a két apró eset és önkéntelenül kapcsolatba hozta őket egymással.

Nem volt méltányos egy megbízható embert ilyen ködös érzések alapján meggyanúsítani. A márki egész lénye kapálózott Madame Levasseur szemtelen javaslata ellen.

– Kirúgjam? – kérdezte. – Azt a hűséges, kipróbált szolgát? Tud valami kézzelfogható panaszt emelni ellene? Megszegte az utasításomat, amellyel megtiltottam neki, hogy a nyárilakban mutatkozzék? Monsieur Jean-Jacques talán panaszkodott rá?

Madame Levasseur felkészült erre a kérdésre.– Ön is tudja, márki úr – mondta –, hogy a vőm nem szokott olyan világosan

beszélni, hiszen filozófus. Nem mond semmi „kézzelfoghatót”, de biztosítom, márki úr, a vőmnek sejtelmei vannak, olyan megérzései, hogy az embernek nyitva marad a szája. És amikor Lady kutya eltűnt, a vőmnek rettenetes megérzései voltak. Tombolt, hogy a párizsi ellenségei csinálták ezt, biztosan megvesztegettek valakit a kastélyból. És hogy ki az a valaki, hogy kire gondolt, kit gyanúsított, abban egy pillanatig sem lehet kételkedni.

Girardin rosszkedvűen hallgatott. Az öregasszony tovább erőszakoskodott:– Tekintetbe kell venni, márki úr, a vőm filozófiáját, erről mint öregasszony

biztosíthatom, elég tapasztalatom van. Ha nem ügyelünk erre, megtörténhetik, hogy egy nap szó nélkül elsétál innen Párizsba, vagy akár Angliába is. Itt most nagyon jól érzi magát, nekünk sincs semmi panaszunk. Kár volna, ha mindez felborulna Monsieur Nicolas miatt.

Az öregasszony zsaroló viselkedése bosszantotta Girardint, de tudta, amit Madame Levasseur mond, nem üres fecsegés, mert módjában van fenyegetését valóra váltani. Egyébként most már pontosan emlékezett rá: amikor annak idején hálószobájában meglepte Nicolas-t, a fickó azt kérdezte, vajon a márki úr parancsolja-e reggelre a Tempête kancát? Pedig ezt másnap is ráért volna megkérdezni, reggeli után, ahogy szokása volt.

– Nicolas-t el fogom távolítani – jelentette ki.– Köszönöm Jean-Jacques nevében – felelt Madame Levasseur, de a gazfickó

bosszújától félve, sietve hozzátette: még egyet, marki úr. Kérem, ne árulja el Monsieur Nicolasnak, hogy a vőm miatt bocsátotta el. Mert akkor elhíreszteli a faluban és Jean-Jacques fülébe jut, ő pedig olyan gyengédlelkű, hogy mindjárt kész a baj.

A márki még aznap közölte Nicolas-val, mennyire sajnálja, hogy annak idején Londonban, olyan reményekkel kecsegtette, amelyek nem valósulhatnak meg. A nagy lóistálló tervét ugyanis végleg elejtette és ezért nem is tartja vissza Nicolas-t, térjen vissza Londonba, ha akar. Egy évi fizetését mindenesetre kiutalja neki.

Nicolas tüstént kitalálta az összefüggést, így hát csakugyan kirúgott, a vén kanca. De uralkodott magán, inkább gyorsan és okosan gondolkodott.

A pénz, amit a márki kárpótlásul felajánlott, nem volt kis összeg. A márkinak alkalmasint rossz a lelkiismerete. Talán nem is volna lehetetlen kisajtolni belőle mind a kétszáz louisdort, ami a vállalkozásához kell. De a Therese-história többet

ér, abban több van kétszáz aranynál. Egész vagyon van benne és esze ágába se jut az értékes kéziratokat a vén boszorkánynak átengedni. Ellenkezőleg, visszafizeti ezt a rúgást a kövér kis töpörtyűnek, mégpedig kamatostul. Csak időre van szüksége. Időre, hogy kivárhassa a kedvező alkalmat.

– Remélem, jó szolgája voltam önnek. Mylord – mondta angolul, a vérig sértett becsület hangján, méltóságteljesen. – De az ön joga parancsolni.

– Nem mintha elégedetlen lettem volna szolgálataival, Mister Bally – felelte a márki kelletlenül. – Csak nem akarom továbbra is elvonni egy olyan munkától, amelyhez elhivatottságot érez.

– Ha már ennyi jóakarattal viseltetik irántam, Mylord – mondta Nicolas – nagyon hálás lennék, ha távozásomat két szívességgel megkönnyítené.

– Beszéljen, Nicolas — mondta a francia nyelvre áttérve Monsieur de Girardin.— Mister Tattersall – felelte Nicolas – most már aligha fogad vissza

szolgálatába, miután elmentem tőle. Ennélfogva eltart egy darabig, amíg Londonban megfelelő állást kapok. Megengedi márki úr, hogy ezt a várakozási időt Ermenonville-ben töltsem el?

– Nem bánom – mondta a márki.– Azonkívül – folytatta Nicolas – bajos lesz rendes állást kapnom, ha

megtudják rólam, hogy itt elbocsátottak. Nagyon megkönnyítené helyzetemet, ha egyelőre senki sem tudná meg az elbocsátásomat.

A márki örült, hogy túlesett a kellemetlen feladaton és sietett igent mondani a másik kérésre is.

BARÁT ÉS ELLENSÉG

Amikor Madame Levasseur rájött, hogy az a nyomorult Nicolas a márki minden ígérete ellenére tovább is itt szemtelenkedik Ermenonville-ben, csalódása és felháborodása határtalan volt. Tudta ugyan, hogy az arisztokraták, ha ínyükre van, éppen olyan könnyűszerrel megszegik a szavukat, mint a polgáremberek, de a márki mégiscsak más. Utóvégre filozófus es a vejének a tanítványa. Tőle igazán nem várt volna el ilyen aljasságot.

Hogy aztán ez a Nicolas milyen új gazságokat eszel ki, igazán nem lehetett előre kiszámítani. És Therese, az a buta lúd, reménytelenül belehabarodott. Ez a bolond Jean-Jacques pedig egyik napról a másikra elpatkolhat, hiszen az egészsége egyáltalában nem olyan szilárd, mint ahogy megpróbálta elhitetni azzal az angol csirkefogóval. Márpedig, ha bekövetkezik a baj, ez a minden hájjal megkent fickó nem ereszti ki a markából se Therese-t, se a papírokat.

A körmére kell koppintani a betyárnak! Az öregasszony addig törte a fejét, amíg ki nem sütött valami újat.

Mindig mélységes tisztelettel nézett minden jogi és ügyvédi dologra. Közjegyzői, pecsétes papirosokkal kergették ki annak idején házából és üzletéből Orléans-ban. Ezt az iskolát már kijárta, megtanulta, miféle trükköket lehet alkalmazni, és ha eddig ellene fordították, most kezébe ragadja ezt a fegyvert. Szerez egy közjegyzői okmányt, melynek értelmében Therese ezentúl nem rendelkezhetik a vagyonával anyja hozzájárulása nélkül. Akkor a kéziratok biztonságban lesznek és a zsebtolvaj, aki szemet vetett rájuk, felsül, mehet a fenébe.

Kertelés nélkül megmondta Therese-nek, hogy szüksége van az aláírására, mert csak így tudja pénzét fickójától megvédelmezni.

– Hogy miképpen csinálom majd – mondta –, ahhoz semmi közöd, úgyse tudnád megérteni. Ha majd ott tartunk, egyszerűen eljössz velem a jegyzőhöz és aláírod a nevedet. De jaj neked, ha megint járatod a szádat! Egy szót se szabad ebből kikotyognod !

Therese durcás arcot vágott, pedig nem is haragudott, hogy okos mamája kezébe vette a dolgot. Rettentően félt Nicolastól és tudta, akármit kér tőle, kívánságát rögtön teljesíti, mégha a józan ész tiltakozik is ellene.

Madame Levasseurnek nem volt könnyű dolga. Kitervezte, mit akar, de hogyan hajtsa végre tervét itt, Ermenonville-ben? Egy minden hájjal megkent, ügyes jegyzőre volt szüksége, hogy olyan okmányt szerkesszen, amely Nicolas minden mesterkedését meg tudja hiúsítani. Legszívesebben Párizsba utazott volna egy ilyen megsebezhetetlen okiratért, de tudta, hogy a fickó nyitva tartja a szemét és utazásától gyanút fogott volna. Hallotta, hogy Senlis-ben él egy ügyes nótárius, de sajnos két-három hétre elutazott. Az öregasszony sóhajtva elhatározta, hogy vár addig.

Nicolas próbálkozásai súlyos gondokat okoztak Madame Levasseurnek, Lady kutya eltűnése pedig valósággal lesújtotta Fernand grófot. Tüstént önmagát vádolta: ő volt az oka, hogy ilyen merényletet követtek el a mester ellen; aljas kapcsolata az asszonnyal bosszúra ingerelte Nicolas-t. Veszély van a levegőben. A mester neki köszönheti, hogy megint veszély környékezi.

Fernand kerülte a mestert, félt a mestertől. Apja és Monsieur Gerber társaságát is kerülte, amennyire lehetett. Nem akarta, hogy kérdéseket intézzenek hozzá, nem akart beszélni senkivel. Egyedül kószált egész nap, nyomorúságába és sötét tépelődésekbe merülve.

Hogy kétségbeesett hangulatából kitépje magát, megint gyakrabban kezdett lejárni a faluba, Ermenonville-be.

Gyermekkorában sokat forgolódott ott, apja kívánságának engedelmeskedve. Nem volt könnyű dolog elérni, hogy a parasztgyerekek befogadják és közülük valónak tekintsék. Azok az évek, amelyeket a katonai akadémián töltött, még jobban elidegenítették egykori játszópajtásaitól. Pedig azóta, hogy az iskolából visszajött, igyekezett felújítani velük a barátságot, el-elment közéjük és részt vett apró-cseprő gondjaikban. Most jobban vágyott, mint valaha, egyszerű társaságuk, durva mulatságaik után.

Különösen meleg barátság fűzte egy bizonyos Martin Catrou-hoz, özvegy Catrou-né fiához. Az özvegyasszonyé volt Ermennonville egyetlen szatócsüzlete. Martin egykorú volt Fernandnal, nem szép, de erős, tagbaszakadt fiú. Kifutó volt anyja üzletében, néha még Párizsba is felküldték üzleti ügyekben. Nyitott

szemmel nézte az embereket és dolgokat, mindenről megvolt a maga véleménye. Martin élesszemű, nyers, népiesen józan nézetei ugyancsak elütöttek attól, amit Fernand otthon hallott és tanult. Ezek a nézetek erősen foglalkoztatták, hol vonzották, hol meg idegenkedést váltottak ki belőle. Martin gyakran ugratta, mert csak az arisztokratát látta benne. Fernand bosszankodott, de kénytelen volt Martin csipkelődéseibe beletörődni és igyekezett gondolkodását megérteni.

Amikor most, nyomorúsága napjaiban, Martinnel találkozott, ez megkérdezte tőle:

– És mit csinál a háziszented?Fernand gyermekkori pajtása csúnya, okos, vigyorgó arcába nézett és úgy

érezte, mintha szavából kicsendülne mindaz a gúny, amellyel a mestert ellenségei elhalmozták.

– Jean-Jacques Rousseau-t hagyd csak békében – mondta közönyt színlelve. – Abból úgysem értesz semmit.

– Hogyhogy? – fortyant fel Martin. – Anyám boltjának rendes vevője. Gyakran látom a boltban és azt hiszem, nekem is két szemem van, akárcsak neked.

Fernand észrevette, hogy Martin vitatkozni akar, és igyekezett uralkodni magán.

– Bizonyára sok ember van, akit jól ismersz és meg is tudsz ítélni – mondta. – De Jean-Jacques urat légy szíves nekem átengedni.

Martin tovább ugratta:– Párizsban azt mondják, nem is olyan nagy művészet híres filozófusnak lenni.

Nem kell hozzá egyéb, csak az, hogy az ember sültbolondnak tetesse magát. Neki nem is kell erőlködnie, mert annak született.

Fernand titokban szégyenkezett, mert néha maga is kételkedett Jean-Jacques-ban, szavait és tetteit zavarosnak tartotta. De most felháborodott.

– Szégyelljetek magatokat, hálátlan csőcselék! – kiáltotta. – Egész életét arra áldozta, hogy az emberek egyenlőségét hirdesse, ezernyi üldöztetést szenvedett érte és mi a jutalma? Bolondnak nevezitek.

A zömök Martin úgy guggolt előtte, mint egy szikla. Előrelökte nagy fejét, melyet sűrű fekete haj borított – mélyen benőtt széles homlokába is.

– Aha, tudom! Szabadság, egyenlőség, testvériség! – mondta gúnyosan, és amint ezeket a szavakat fogain átszűrte, üres badarságnak hangzottak. – Ha az ember hallja, úgy ízlik, mint a ropogós kacsasült. Valójában mese habbal, maszlag, üres levegő. Mért nem mondja meg azt is, hogy lehet ahhoz a híres szabadsághoz jutni, amikor csendőrök és adóellenőrök ülnek a nyakunkon, arisztokraták és talárok vesznek körül. A másik, az a Voltaire, többet segített nekünk, ő legalább nektek is megmutatta, milyen aljasok vagytok és mit érnek a bíráitok meg az esküdtek. És praktikus dolgokat tanít, amivel néhány sou-t és écu-t lehet keresni. De Jean-Jacques? Mondott csak egyszer is olyasmit, aminek van füle és farka? Mondott valami okosat az adókról, útvámokról, ilyesmiről?

Fernand Jean-Jacques szavaira gondolt: ..Kárbaveszett munkát végeztem.” De a következő pillanatban eszébe jutott Amerika és erről a kézzelfogható eredményről akart beszélni. De Martin nem hagyta szóhoz jutni.

– Jean-Jacques is a Millenniumról prédikál, akárcsak Gauchet főtisztelendő úr. Ti arisztokraták éppen ezért rajongtok érte. Ezzel bebizonyítjátok, hogy együtt

éreztek velünk, kisemberekkel és nyugodtan éltek tovább. Nem, barátom, nekünk a másik filozófus jobban tetszik.

Fernand még mindig uralkodott magán. Nyugodtan visszaadta a kölcsönt, ő is gúnyolódott:

– Azt mondod, két jó szemed van. Akkor mért nem olvasod el valamelyik könyvét ahelyett, hogy ezt a sok hülyeséget, amiket másoktól hallottál, utánuk szajkózd?

Martin szélesen elterpeszkedett.– Nincs szükségem semmiféle könyvre – felelte. — Elég, ha megnézem magát

az embert, amint szelíden ballag, mintha felhőkön járna. Észre se veszi, hogy valójában a mi poros falusi utcánkon baktat a lógombócok közt. Mondom neked, két lépésnyire sem lát az orra előtt. – Fernand nem felelt, csak vállát vonogatta és felállt. Martin folytatta: – Vak is a te háziszented, vaksi lett, annyit ült a négy fal közt. Felesége őnagysága, azt mondják, jópipa, de a filozófus úr nem vesz észre semmit.

Erre már kifogyott Fernand türelme. Mint gyerekkorában, rávetette magát pajtására, pedig tudta, hogy Martin jóval erősebb nála. Martin előbb lustán, kényelmesen próbálta elhárítani a támadást, de amikor látta, hogy Fernand nem hagyja abba, jó keményen visszaütött. A vége az lett, hogy csúnyán elverte a fiatal grófot.

Fernand szégyenkezve és megalázva rohant haza. Tulajdonképpen mit akar? Milyen jogon veszi rossz néven Martin mocskos szavait? Martin csak kimondta a trágárságot, ő azonban elkövette.

Martin Catrou locsogása mégis szívébe hatolt és nem hagyta nyugodni. Volt egy szemernyi igazság abban, hogy a legbölcsebb ember vak, kissé hazudós is, balga és bolond. Lehetetlennek tetszett, mégis így volt. Rakjuk csak egymás mellé a dolgokat, amiket a Vallomások lapjain lehet olvasni, és a dolgokat, amiket az egyszerű Thérèse mesélt és az egyszerű nép lát – ezeket nem lehet összeegyeztetni.

Fernand nem tudott többé maró kételyeivel egyedül megbirkózni.Nem volt szokása, hogy gondjait másokra zúdítsa, de már gyerekkora óta

megszokta, hogy Monsieur Gerbert bizalmas barátjának tekintse. A nehéz években, amikor Fernand a katonai akadémiáról haza-hazajött rövid szabadságra, mindig Gerber volt az, aki segített rajta, megvigasztalta, a leghomályosabb utalást is megértette és megfelelő szavakkal viszonozta.

Fernand most is régi tanítóját kereste fel kínzó kételyeivel. Elpanaszolta, hogy Jean-Jacques szavai és tettei nincsenek mindig összhangban műveivel és tanításaival.

– Néha már azt sem tudom, mit gondoljak róla! – sóhajtotta Fernand.Monsieur Gerber rövid hallgatás után nagyon óvatos választ adott.– Jean-Jacques ellenségei – mondta – kicsinyes, köznapi logikájuk mércéjét

alkalmazzák erre a nagy emberre. Korábbi mondatait későbbi kijelentéseivel vetik össze, méricskélik, itt is, ott is, mit tett és mit mulasztott. Kimutatják, hol maradt alatta az eszményeknek, amelyeket tanít – és végül mindezt olcsó élcelődésre használják fel.

Fernand tudta, hogy barátja és tanítója nem akarja őt megbántani, de mért beszél így vele? Ő aztán igazán nem tartozik Jean-Jacques ellenségei közé! Már-már védekezni kezdett, de Monsieur Gerber így folytatta:

– Akármilyen jelentéktelen ember vagyok, néha abban a kitüntetésben részesülök, hogy Jean-Jacques még előttem is elhagyja magát, és – mi tagadás – néha még engem is zavarba ejt mértéktelensége, korlátlansága. De aztán megértem, és belátom, hogy fel se tudom mérni az ő egész nagyságát, senki sem tudja felmérni, áttekinteni! És ha erre gondolok, egyszerre egészen szerény és kicsi leszek. Ne engedje a kételyt lelkéhez férkőzni, Fernand! Éppen a zseni, a felfoghatatlan, követeli meg a hitet és összeomlik, ha kételkedni kezdenek benne. Márpedig – emelte fel hangját a különben oly félénk ember, most egészen nekitüzesedve – ma élő kortársaink között Jean-Jacques az egyetlen igazi zseni. A többiek verejtékeznek, fúrnak-faragnak, barkácsolnak, ő azonban egyetlen mozdulattal teremt, alkot. Nem bizonygat, hanem kinyilatkoztat. A többiek fáradságosan vánszorognak hegynek föl, völgynek le, ő meg repül, néhány szárnycsapással célhoz ér. Ne hagyja magát megtéveszteni, Fernand ... egy-két szó, amit nem tud megérteni, ne tévessze meg! Ne kételkedjék a mesterben!

Fernand még sohasem hallotta tanítóját ilyen rajongóan beszélni. Izzó lelkesedése, elragadtatása magára Jean-Jacquesra emlékeztette. A nála jóval idősebb ember lendülete megszégyenítette. Pirult hűtlensége miatt.

De Monsieur Gerber szavai csak rövid ideig segítettek rajta, aztán megint gyötrelmes zűrzavarba süllyedt.

Ekkor hírt kapott, hogy Gilberte két nap múlva hazajön. Fernand fellélegzett. Elhatározta, hogy mindent bevall a lánynak. Gilberte tiszta közelségében minden megtisztul és világossá válik.

Gilberte-nek nagy sikerei voltak. Saint-Vigorban és Párizsban egyaránt körülrajongták a fiatalurak és egyik igyekezett a másikon túltenni kifinomult udvarlás dolgában. Egy fiatal Courcelles a jelek szerint komolyan beleszeretett. Ez a huszonöt év körüli fiatalember egyelőre még csak báró volt és Mathieu de Vassy névre hallgatott, de örököse volt a koros Henri de Courcelles grófnak, az ország egyik zászlósurának. Mathieu jóképű ember volt, modora, viselkedése mintaszerű. Célja szemmel láthatóan komolyabb volt az egyszerű udvarlásnál. Gilberte-et már ugratta a nagyapja, hogy villámgyorsan halad felfelé: úgy látszik, a legjobb úton van ahhoz, hogy újsütetű és amellett meglehetősen kétes nemességét egy igazán tiszteletreméltó, patinás címmel cserélje fel. Gilberte nem vette komolyan Mathieu közeledését, de örült hódításának.

Az élet, persze, egészen másképp festett Párizsban, mint Ermenonville-ben. Gilberte sokat tanult és úgy érezte, hogy néhány hét alatt évekkel lett idősebb és okosabb. Jean-Jacques eszméit a valósághoz mérve vizsgálta felül és úgy látta, hogy nem egy elgondolása meglehetősen naiv. Néha minden fiatalsága ellenére úgy érezte, hogy jobban ismeri a világot, mint a nagy ember hírében álló, öreg filozófus.

Egyben, persze, Fernand-nak volt igaza: a párizsi szalonok színe-java, az udvari társaság tagjai egytől egyig mesterkélt emberek voltak; alig akadt köztük olyan, aki igazi érzelmeit őszintén ki merte volna mutatni, hiszen az ilyesmi nem illik egy világfihoz. Még Mathieu is olyan burkoltan és körülményesen adta tudtára szerelmét Gilberte-nek, hogy a lány néha majdnem a szemébe kacagott. A

ragyogó társaság közepette gyakran eszébe jutott Fernand. Mosolyogva gondolt rá, de mosolya nem volt gúnyos vagy fölényeskedő. Hiányzott neki Fernand kisfiús, esetlen őszintesége, lendülete, rajongása, kendőzetlen érzéseinek üdesége.

Gilberte hazaérkezett és Fernand sietett meglátogatni Latourban. Gilberte megtanulta a rizspor használatát, kis szépségtapaszokat is viselt, lefogyott, megsápadt egy kicsit – de fénysugaras szeme, nagy, vidám szája, egész becsületes szépsége a régi volt. És ránézett a fiúra, és az is a régi volt, az ő hórihorgas, sovány Fernand-ja, kiugró ádámcsutkájával és rakoncátlan hajával és félénk, de mégis lelkesen lobogó szemével! Kételyei és lelki válságai eltűntek, Gilberte párizsi okossága és nagyvilági tapasztalata is eltűnt, csak hosszasan szorongatták egymás kezét, aztán csókolóztak, előbb félénken, majd forrón, szenvedélyesen.

Gilberte mesélt. Csupa jelentéktelen dologról számolt be.Hirtelen kacagva félbeszakította történetét.— Minden nap tízszer is történt velem valami, amiről azt mondtam

magamban, ezt okvetlenül el kell majd mesélnem neked! És most nem jut semmi az eszembe. Tudod, mit? Mesélj előbb te! – kérlelte a fiút.

Úgy képzelte, már előre tudja, mit fog Fernand mesélni. Hiszen mosolyogva és meghatottan olvasta hosszú, rajongó leveleit. Most is felkészült rá – azt hitte ilyesmit fog hallani –, zűrzavaros, megindító, kissé nevetséges ömlengéseket.

De csakhamar lehervadt a derű Gilberte arcáról. A viszony, amelyről Fernand beszélt, viszonya ezzel a Madame Rousseauval – Gilberte tüstént felismerte – nem volt jelentéktelen ügy, hanem valami sötét, valami fenyegető. Fernand kínlódva beszélt, sűrű szüneteket tartott, küzdött a pontos, becsületes szavakért, gyakran csak hebegve-dadogva tudta magát kifejezni, mint egy ember, aki gyötrődik. De Gilberte ezt nem vette észre. Csak azt látta, hogy egy új Fernand áll előtte – egy Fernand, aki súlyosan vétett ellene és szerelmük ellen. Elidegenedett tőle, szinte irtózattal nézett rá.

Fernand nehezen lélegzett, hosszú ideig nem tudta történetét folytatni. A lány nem segített neki, nem kérdezett semmit, meg se moccant. Csak ült és az ölébe nézett, maga elé. Szorongató csend nehezedett rájuk.

Fernand végre megint rákezdte és most áttért veszedelmes olvasmányára, a Vallomások kéziratára, őszintén elmondta, hogyan lopakodott a nyárilakba, hogyan turkált Jean-Jacques sötét titkaiban, miközben Therese ott ült mellette, mit sem sejtve, ostobán, züllötten, csábítóan. Elmesélte, hogy Jean-Jacques – tulajdon kézírása tanúsága szerint – már kezdettől fogva felismerte Therese tompaságát, bambaságát, és hogy soha nem volt semmiféle szellemi közösség az asszony és a mester közt. Aztán elmondta, amire saját maga jött rá: az asszony szerelmeskedését azzal a sötét alakkal, az angol lovásszal. Beszámolt arról, mennyire irtózott az asszonytól és mégsem tudott tőle szabadulni.

Gilberte szeme elsötétült, tiszta homloka ráncokba húzódott, nagy szája szigorúan bezárult. Aki előtte állt, már nem volt gyerek, hanem felnőtt férfi, akire szenny tapadt – az a szenny, amelyen valószínűleg minden férfinak keresztül kell gázolnia. De aki után ő sóvárgott, a kisfiús Fernand volt; hogy ehhez a felnőtt férfihoz hogy viszonylik, egyelőre maga sem tudta.

Fernand most már nem magáról beszélt, hanem a mesterről, arról az új Jean-Jacques-ról, akit a Vallomások lapjain pillantott meg. És most simán ömlött belőle a szó, gátlás nélkül. Rajongóan védte a mestert. Fáradságot nem kímélve

igyekezett megmutatni a lánynak, milyen nagy ember Jean-Jacques, éppen azért, mert annyira őszinte és semmiféle gyengéjét el nem hallgatja. Fernand megpróbálta megmagyarázni, milyen óriási szenvedésekkel kellett a mesternek óriási alkotásáért megfizetni.

Gilberte csak félfüllel figyelt oda. Szívében nem volt egyéb, csak felháborodás Fernand ellen, azzal az asszonnyal való kapcsolata miatt, bűne miatt, amelyet bevallott.

De hirtelen megfeszült Gilberte arca és figyelni kezdett. Mert most Fernand azt mesélte el, hogyan és miért rázta le magáról Jean-Jacques a gyermekeit. Márpedig ez olyan dolog volt, amely közelről érintette Gilberte-et; legalábbis ő úgy érezte.

Hiszen alig két hete történt Párizsban, hogy Montpéraux grófnő jótékony adományokat vitt a lelencházba. Ez alkalommal meghívott egy sereg fiatal urat és hölgyet – köztük Gilberte-et is – hogy tartsanak vele. A lelencház, az Hospice des Enfants-Trouvés Párizs egyik látványosságának számított. Útközben elmesélték Gilberte-nek, mi az a különleges mulatság, amely az előkelő társaságot a lelencházba vonzza. Még mindig megesik, mondták, hogy gavallérok, ha pillanatnyi pénzavarban szenvednek, törvénytelen csemetéiket a lelencházban rakják le. No már most, ha az előkelő társaság kivonult a lelencházba és körüljárt a termekben, nagyszerű móka volt találgatni, hogy egyik-másik lelenc kinek milyen rokona. Most is így történt, de Gilberte – okkal vagy ok nélkül – találva érezte magát A kacagásból és tréfás megjegyzésekből célzást vélt kihallani saját kétes származására, hiszen mindenki tudta róla, hogy ő a Noblesse Batârd-hoz, vagyis a fattyú-nemességhez tartozik, így aztán vegyes érzelmekkel állt meg a falmélyedés előtt, ahol az újszülötteket le szokták rakni; a fülke mélyén toló-ablak volt és egy kis harang, amelyet meg kellett rángatni, jelezve, hogy új jövevény érkezett. Ki tudja, tizenhét vagy tizennyolc esztendővel ezelőtt, valaki talán azzal a gondolattal játszott, hogy Gilberte-et tüntesse el ebben a falmélyedésben. A lelencházi látogatás nem volt kellemes élmény Gilberte számára.

Most az a kellemes érzés támadt fel újra, amint Fernand elmesélte Jean-Jacques csúf tettét saját gyermekeivel és a lelencházzal kapcsolatban. És ha Gilberte hallgatott, amíg csak magáról és Therese-ről mesélt, most már kitört belőle a felháborodás:

– De hiszen valóságos szörnyeteg a te Jean-Jacques-od! Fernand erre már nem volt felkészülve. Nagyot nyelt.– Ezt már mégse lett volna szabad mondanod, Gilberte – nyögte ki végre.De Gilberte nem is gondolt már Jean-Jacques-ra. Mit neki Jean-Jacques?

Most saját magáról van szó és Fernand-ról. Látta, hogy Fernand egy jó szót vár tőle – látta, hogy keze idegesen ökölbe szorul, kinyílik és összeszorul megint. De ezzel a kézzel tapogatta azt az asszonyt is. Mialatt ő SaintVigorban, csinos fiatalurak hódolata közepette örökké csak rá gondolt és sóvárogva vágyakozott utána, addig Fernand itt hempergett azzal a mocskos nőszeméllyel. Úgy érezte, hogy megfosztották emberi méltóságától, megalázták, nevetségessé tették. Máskor oly vidám arca egyre jobban elsötétült. Már-már megszólalt, de attól félt, hogy első haragjában olyan szó csúszik ki ajkán, amely végleg eldönti mindkettőjük sorsát.

Inkább hallgatott.

Fernand rettentő feszültségben és félelemben várta, mi lesz most. A nehezén már túl volt, az őszinte vallomáson; nem hazudott, nem hallgatott el semmit; most már Gilberte-en a sor, tőle függ, hogy felmenti-e vagy elítéli? Lopva fürkészte az arcát, de egy másik Gilberte állt előtte, nem az, akit ismert. Ezt nem ismerte – felnőtt volt, mindentudó, de egyáltalában nem jóságos. Nem bocsátott meg neki, haragudott rá. És Fernand nagy gyönyörűséggel és rémülettel vette észre, hogy az új Gilberte-et még jobban szereti, mint a régit, a vidámat, a gyermekeset.

De még fel sem eszmélt és érzelmei hirtelen más irányba csaptak át. Vágyakozni kezdett Gilberte-re, aljas vággyal, mint valamikor Therese-re; le akarta alacsonyítani, tisztaságát széttaposni, átkozott ártatlanságát lerántani magához, a sárba.

Gilberte még mindig hallgatott. Fernand nem bírta ki tovább. Odalépett hozzá és megragadta a kezét. Gilberte önkénytelenül is visszahúzta a kezét és elfordult tőle.

Világos volt: Gilberte sejtette, mi megy benne végbe. Fernand mélységesen szégyellte magát. Tudta, hogy elítélték.

Gilberte látta, mennyire szenved. Úgy kell neki. Sőt valami arra ösztökélte, hogy mondjon neki valamit, ami megsebezze. Szerette volna megmondani neki, milyen aljasul viselkedett. De ugyanakkor valami barátságosat is szeretett volna mondani neki, valami vigasztalót. Már maga sem tudta, mit akar.

– Bocsásson meg, Fernand – mondta végre –, most legjobb lesz, ha elmegy. Mindezt meg kell emésztenem. Tisztába kell jönnöm önmagammal. Adjon nekem erre időt. Nem szeretném látni néhány napig.

OPUS ULTIMUM

Jean-Jacques régtől fogva a nép körében érezte magát a legjobban, ha egyszerű emberekkel érintkezett, parasztokkal, kispolgárokkal. Kutyája elvesztése óta még gyakrabban járt ki a szomszédos falvakba, hogy ott egyszerű, romlatlan emberekkel beszélgessen. Megbeszélte velük gondjaikat, hétköznapi ügyeiket, és ha a beszélgetés túlságosan elnyúlt, megajándékozta őket egy kis dohánnyal, kárpótlásul az elvesztegetett munkaidőért. A parasztok és telkesgazdák bolondnak tartották ezt az embert, akire még a földesuruk is a legnagyobb tisztelettel nézett fel, míg ő maga úgy beszélt velük, mintha egyenrangúak volnának vele. Nyilván hiányzik egy kereke, gondolták. De legnagyobb örömükre csakhamar észrevették, hogy bolondságát jól ki lehet használni. Jean-Jacques ügyvédjükül szegődött, továbbította panaszaikat a márkihoz, aki erre megenyhült, engedett katonás szigorúságából és ezután már ritkábban húzott végig parasztjain a pálcájával. Sőt Jean-Jacques kérésére hozzájárult egy zsellérlány házasságához,

megadva az engedélyt, amelyet sokáig megtagadott. A lány nagyanyja ettől kezdve naponta imádkozott Rousseau író úrért, holott az nem is volt katolikus.

De ha nem is volt katolikus, nagyon szeretett Gauchet főtisztelendő úrral elcsevegni. Egymás oldalán sétálgattak fel és alá; Jean-Jacques a vallási türelem áldásairól beszélt, a plébános meg a makacs és hajthatatlan márkira panaszkodott; Jean-Jacques a Természet nagyságáról és változatosságáról beszélt, a plébános meg Alkotóját dicsőítette – egész jól megfértek egymással.

A falusiak játékaiban is részt vett, a tekézésben, sőt annak ellenére, hogy rövidlátó volt, még az íjászok céllövő versenyében is. Vasárnap, persze, táncoltak, sípszóra és dudára. Ganevalné asszony egyszer megkérdezte a mestert, nincs-e kedve neki is táncolni, mire Jean-Jacques nem kérette magát soká, hanem beállt a körbe.

Gyakran látták A Gesztenyéfákhoz címzett vendéglő kertjében. Ott ült az egyik terítetlen faasztalnál, egy meszely sárgásbarna bor mellett, örömmel legeltette szemét a parasztos virágágyakon, a kacsákat etette, vagy a kis tó halait.

Még arra is volt ideje, hogy türelmesen meghallgassa a vendéglős, Maurice szomszéd tiszteletteljesen bizalmaskodó locsogását, de szívesen szóba elegyedett bármelyik vendéggel is, aki beszélgetni akart vele.

Ugyanitt, A Gesztenyefákboz címzett vendéglőben történt, hogy nagynevű kollégája, Voltaire haláláról értesült, aki barátja és ellensége volt egyben. Maurice szomszéd közölte vele a hírt és már ismerte a részleteket is. Alapjában a párizsiak zabolátlan lelkesedése ölte meg Voltaire-t, amikor nyolncvanháromesztendős korában, hosszú száműzetés után szülővárosába hazatért. Egyszerűen nem bírta el a sok ünneplést és ovációt, amellyel Párizs heteken át elhalmozta.

Jean-Jacques kifejező arcán megdöbbenés, egy kis elégtétel és mélységes szomorúság tükröződött váltakozva, őt magát úgy üldözték a párizsiak, mint senki mást, Voltaire-t úgy ünnepelték, mint senki mást. Talán ez is egyik oka volt annak villant át Jean-Jacques agyán, bár nem engedte ezt a rezdülést gondolattá kristályosodni – talán ez is hozzájárult ahhoz, hogy elhagyta Párizst, mihelyt Voltaire hazajött.

Maurice szomszéd most locsogó felháborodással elmesélte, hogyan üldözte az érsek még halála után is a nagy harcost és filozófust. Gyűlöletében az érsek megtagadta tőle a sírhelyet, megtiltotta, hogy keresztény temetésben részesüljön. A vendéglős azt is elmondta, milyen kalandos körülmények közt és milyen méltatlan cselekkel lopták ki titokban és sebtében Voltaire holttestét hozzátartozói, nehogy még a sintértelepre kerüljön.

Jean-Jacques arcáról most már nem lehetett leolvasni mást, mint részvétet és felháborodást. A saját elkeseredett harcára gondolt, amelyet a gyűlölködő érsekkel folytatott, meg arra, hogy könyveit hányszor tépték szét és égették el hóhérkezek újra meg újra, őt magát pedig végighajszolták az országon, kiűzték a határon, sőt a tengeren túlra. Elfelejtette, hogy Voltaire is az ő üldözői sorába tartozott és szüntelenül gyilkos mérget fröcskölt felé. Most úgy érezte, hogy barátja és bajtársa volt a nagy halott és ha őt bántották, az neki is fájt.

Elfogta a vágy, hogy egyedül legyen. Felállt és elindult. De még a vendéglő kertjében Gauchet főtisztelendőbe botlott, aki tüstént Voltaire-ről kezdett beszélni. Csak úgy habzott a diadaltól és gyűlölettől.

– Hallom – ujjongott –, hogy az az eretnek, az az ateista, az istenkáromló megtörten és kétségbeesetten patkolt el!

Jean-Jacques rendszerint békésen hallgatta az élénk plébános szókimondó nyilatkozatait, de ma annyira együttérzett a becsmérelt íróval, hogy kénytelen volt a papot rendreutasítani.

– Hogy merészeli, főtisztelendő úr, ezt a nagy embert istentelennek nevezni? Lapozzon végig a művein és száz meg száz olyan helyet találhat, amelyek bizonyítják, milyen mélységesen tisztelte a Legfelső Lényt.

Lerázta magáról a papot és a park mélyében keresett menedéket. A csendes gyümölcsösben leült egy mohlepte fatörzsre. Szemben vele, a réten túl, a svájci házikó építésén dolgoztak. A munka zaja letompítva elhallatszott hozzá.

Most, hogy már nem kellett a halottat megvédenie, megint feltámadt jogos haragja. Ez a nagyon öreg ember, aki most meghalt, rengeteget vétett ellene, kigúnyolta, ráuszította a sötétség erőit, az ostobaságot és a brutális önkényt. És miért? Merő irigységből. Pedig erre semmi oka sem volt, hiszen maga jólétben és dicsőségben élt, a szerencse kegyeltje volt. Jean-Jacques érvényesülése és képességei elhalványultak Voltaire szelleme és szellemessége, csúfolódó tehetsége mellett. Benne, a halottban látta a világ, a tudomány és művészet legmagasabb csúcsát.

De éppen rajta igazolódott be az a gondolat, amelyet Jean-Jacques hirdetett: hogy a tudomány és művészet romlásba viszi az embert. Mert ő, Jean-Jacques hazudott, amikor halott ellenségét nagylelkűen védelmezve, azt mondta a papnak, hogy Voltaire hivő volt. Valójában Voltaire nem hitt semmiben. Valójában egy szegény kutya volt, mérges, harapós, örökké nyugtalan, kárára önmagának és a világnak. Csak szelleme volt, lelke semmi.

Most pedig nincs körülötte más, csak sötétség.Jean-Jacques átható képzelete felidézte a sűrű sötétséget a híres halott

széthulló teste körül. A kis liget világos pereme és a lankás rét is elsötétedett, amint a halott Voltaire-t körülvevő ürességre és éjszakára gondolt, a fehér nyári fellegek szürkén, lustán és fenyegetően gomolyogtak, a szél susogása komor zsémbelődéssé változott és a svájci házikón dolgozó munkások kopácsolása is tompábban hallatszott; mintha egy koporsóra szegeznék rá a fedelét. Körös-körül minden pusztulást lehelt.

Jean-Jacques kitépte magát álomképeiből. A svájci házikó felől újra felhangzott a kalapálás, úgy mint azelőtt, világosan, erőteljesen, vigasztalón. Az ő házát építik ott – ő él és már készítik neki egy jó, csendes, nyugodt öregség kereteit.

Gondolatait elterelte a halott barátról, aki az ellensége volt, és lágyan lebegő melankóliával töprengett tovább a halálról. Tudta mi a halál, már sokszor meghalt, édesdeden, fájdalom nélkül – elcsillant, mint egy fénysugár, elcsendült, mint egy hang... meghalt, amikor azokat a mondatokat költötte, amelyek elmondják az ő Julie-je halálát. Tudta, hogy a halálban nincs semmi rettenetes.

Azután, akarata ellenére, újra Voltaire felé fordult és megint elkezdett vele hadakozni, vitatkozni. Ha még a sírba is olyan sok gyűlöletet zúdítanak utána, bizonyára ő maga az oka. Volt benne ötlet és szellem – de csak arra használta fel, hogy a világ képét eltorzítsa. Mindent a saját képmására alakított át, egész világa

hiú volt, kicsinyes és kaján. Beérte azzal, hogy nagy író lett, pedig – hát az is valami?

Hogy az milyen kevés, senki sem tudta jobban, mint ő, Jean-Jacques. Hírnevét mindig csak tehernek érezte. Amikor Párizst elhagyta, örült, hogy most végre nyugalomba vonul, békességbe és nem kell több könyvet írnia.

De most, hogy az a másik meghalt és nincs többé más nagy író a világon, egyedül csak ő – nem kötelessége-e a nagy épületet még egy utolsó kővel megkoronázni? Eddig a küzdelmeiről mesélt és a meglátásairól, felismeréseiről. Nem kell-e még egy utolsó könyvet írnia – megbékülése és lemondása könyvét?

Már útközben, ahogy hazafelé ment, megformálódtak benne a mondatok. Magában dünnyögve, duruzsolgatta, forgatta, alakítgatta és élvezte a muzsikájukat, a ritmusukat.

Mihelyt a nyárilakba megérkezett, tüstént írni kezdett. A nyitott ablakon behallatszott a szél zúgása, a lombok suhogása, a Nonette patak csobogása... a külvilág madarainak csicsergése összevegyült kanári-madarainak csattogásával: ő meg írt. Írt szép, sima, aranyszegélyű papirosra – mindig szerette a szép írópapírt. Írt ékes, csinos, határozott betűivel. Mosolyogva írt. Könnyen folytak tollából a szavak.

A munka megragadta, valósággal megszállottja volt. Akárhol volt is, mindenütt dolgozott, költött és formált – alkotott. Nem evett, keveset aludt – dolgozott.

Megszállottságában nem vette észre, hogy Fernand huzamos idő óta kerüli. És amikor egy nap a kertben váratlanul szembekerült vele, Jean-Jacques annyira belefonódott önmagába és munkájába, hogy nem látta meg a fiú zavarát, elfogódottságát.

– Képzelje csak, Fernand – kiáltotta felé –, megint írok! Sétáimról és álmodozásaimról írok.

Fernand boldog volt, hogy Jean-Jacques a legkisebb célozgatással sem vetette szemére hosszas távolmaradását. Már-már arra gondolt, elmeséli neki, hogy összekapott a menyasszonyával és hogy milyen nehéz az embereket – még azokat is, akik a legközelebb állnak hozzánk – megérteni. De Jean-Jacques közben már megfeledkezett arról, hogy Fernand ott van, újra önmagába mélyedt és csak önmagával beszélt:

– Az én különös szerencsémet nem tarthatom meg magamnak . . . másoknak is kell juttatnom ebből a boldogságból – tűnődött hangosan. – Mindenki tudjon elragadtatásom gyönyörű óráiról, érezzék át velem együtt...

Így beszélt magában, dünnyögött, mosolygott, gesztikulált; nyilván máris új művén dolgozott.

Fernand szép csendesen el akart osonni. De Jean-Jacques visszatartotta:— Nem, ne menjen el!Fernand tehát tovább kísérte. Jean-Jacques a tisztás felé irányította lépteit, az

erdő kopasz helye felé, ahol a visszhangot riogatták.Aztán ott üldögéltek. Jean-Jacques mély, de halk hangján magában duruzsolt.

Fernand eleinte csak félfüllel figyelt oda, mert belegabalyodott töprengései hálójába és gondolatai Gilberte körül jártak. De lassanként megragadták figyelmét Jean-Jacques szavai, mint a zene, közvetlenül és egyenesen szívébe hatoltak. Ez az ember, aki véresre tépte, marcangolta magát, amíg a Vallomások lázas eseményeit papírra vetette – ez az ember miképpen jutott el az ilyen

mennyei békességhez? Fernand elfelejtette Gilberte-et, annyira elringatta Jean-Jacques belső bölcsessége; behunyt szemmel engedte át magát a mester látomásainak, ő is átérezte a Természet egyszerű, magasztos nyugalmát, ő is rokonságot érzett a fákkal és az állatvilággal.

De Jean-Jacques belső csendjét lassanként újra elöntötte a régi rögeszme őrülete. Csakhogy megbirkózott vele:

– És ha tovább üldöznek – töprengett –, ha egész világ összeesküszik ellenem ... azt se bánom, már nem árthatnak nekem. Szépen lefeküdtem szenvedéseim árnyékába, reménytelenül, de megnyugodva. Néha még azt kívánom, hogy a gyötrelmek, amiket elszenvedtem, az utókor javára szolgáljanak, mint Sokratész vagy a nazaréthi Jézus tövisútja. De ha ellenségeim elpusztítják kézirataimat és hasztalanul szenvedtem, abba is beletörődöm. Lemondok mindenről, mindenről.

– Egyedül állok a világon – álmodozott tovább –, nincs testvérem, hozzátartozóm, se társam, se barátom, csak magam. Igen – mondta, és szeme mélyéből Fernand-ra meredt, anélkül, hogy látná –, én, valamennyi ember közül a legtársasabb hajlamú, a legbarátkozóbb, egyedül vagyok, mintha egyhangú határozattal száműztek, kiközösítettek volna! Így élek magamban, örök magányra kárhoztatva, csendesen a szakadék mélyén, egy halandó, aki boldogtalan, de nem férhet már hozzá semmiféle megrázkódtatás, nyugodt, akár az Isten ...

Fernand megborzadt. Elbűvölten meredt erre az őrültre és bölcsre, aki szelíden, derűs-bánatosan, mozdulatlanul ült ott, napsugártól és árnyéktól pettyezetten, csodálatos mondatokat ötvözve, saját szívét és belsejét kivájva, hogy napvilágra hozza.

Forró, fenyegető csend ülte meg a tisztást, szúnyogok röpködtek a villódzó levegőben. Jean-Jacques szemei, az a két mély, csodálatos szem Fernand-ra tapadt – látta is, meg nem is. Ezek a szemek megláttak ezernyi dolgot, amit más ember nem vett észre – de a legközelebbit, a kézzelfoghatót nem látták. Fernand emlékezetében halványan felbukkant néhány történet, amit annak idején meg kellett tanulnia. A régiek dalnokaikat vaknak ábrázolták. Teiresziasz vak volt, Homérosz vak volt, Oidiposz, aki a Szphinx rejtvényeit megfejtette, megvakította önmagát.

– Nem várok többé semmit – dünnyögte magában Jean-Jacques –, a mélységben élek és elégedetten. Lemondok, egész szívemből lemondok mindenről.

Elnémult, így ült ott szelíden, elvarázsoltan, rögeszméje malmában forogva.Gondolatok és érzések kavargó raja rohanta meg Fernand-t, részvét, tisztelet,

rémület, sőt még valami halk kívánság is, amely arra ösztönözte, hogy nevessen. Nem bírta Jean-Jacques látnoki vak szemét elviselni, nem bírta mély, szelíd hangját tovább elviselni, amint magában mortyogta: „Lemondok, lemondok.” Fernand szeretett volna elosonni, de nem mert mozdulni.

Jean-Jacques újra elnémult. Békésen gubbasztott Fernanddal szemben, a feketefenyők árnyékában és szórakozottan játszogatott botjával. Fülledt meleg volt. Mindketten hallgattak.

Fernand nem bírta tovább. Beszélni kezdett, gyorsan, talán csak azért, hogy valami kapcsolatot teremtsen közte és Jean-Jacques között. Közvetlen hangon beszélt a sok rosszról, amit maga átélt, a katonai akadémián töltött éveiről.

Elmesélte azt a sok gonoszságot, amit rázúdítottak elöljárói és bajtársai, csak azért, mert Ermenonville urának fia volt. Legfőképpen a tornaoktató, egy őrmester, egy veterán, negyven év körüli, durva ember, izmos, kövér, rózsás bőrű – hogy gyűlölte, hogy üldözte minden alattomos eszközzel, milyen kegyetlenül gyötörte kiképzés közben, tanítás ürügyén, ökölcsapásokkal és rúgásokkal, amelyeket „segítésnek” álcázott! Két szörnyű év volt, csupa gonoszság és igazságtalanság, a test és a lélek bántalmazása, tiprása.

– Az emberek gonoszak! – fejezte be szavait tehetetlenül, kétségbeesetten, most már maga is gonosz indulattal.

Jean-Jacques ráemelte fönséges fiatal, élő szemét.– Az emberek gonoszak – mondta –, igen, ebben igaza van. De az ember jó! Az

ember jó! – ismételte bensőségesen, szenvedélyesen.Igen, ezekben a napokban szilárdabban hitt az ember veleszületett jóságában,

mint valaha. A nyár rendkívül szép volt, ragyogó, nem túlságosan forró napok hosszú sora. És az izzó munkakedv, az izgalmas öröm, amelyet munkájában talált, nem lankadt.

Sokáig itt marad, ebben az áldott Ermenonville-ben, mélyen bele a télbe, sőt talán egész télen át... talán egész életén át, amíg csak él. Befejezi Botanikai Lexikonját, a kisoperáját is. És megrostálja, összegyűjti mindazokat a dalokat, amelyeket az utóbbi években megzenésített.

Egyre újabb tervek ötlöttek fel benne. Kiegészítést ír pedagógiai regényéhez, az Émile-hez. Miközben Fernand-nal a parkban sétálgatott, sok újat tanult a fiatalemberek lelki világáról, érzéseiről, gondolatairól.

Kár, hogy Fernand, aki az utolsó együttlétük alkalmából olyan őszintén feltárulkozott, azóta alig került a szeme elé. Az ő hatvankilenc esztendeje az oka: a fiatalember nem tudja beleérezni magát az ő megadásába, öregkorának szelíd és kétségbeesett rezignációjába.

De hogy magas kora ellenére az ifjúság még mindig és mennyire csügg rajta, arra Jean-Jacques éppen most jött rá – még egyszer megadatott neki, hogy kitapasztalja.

E szép nyári napok egyikén ugyanis, amint füvészkedve járkált a tó partján és éppen lehajolt, hogy letépjen egy virágot, hirtelen egy fiatalember lépett oda hozzá és megkérdezte:

– Szabad önnek segítenem? Megengedi, hogy a könyveit vigyem?Jean-Jacques kissé zavartan a kérést kérdéssel viszonozta:– Kicsoda ön? Mit akar?– Diák vagyok – felelte a fiatalember –, jogot tanulok. És miután láttam önt,

nem akarok már semmi egyebet Ermenonville-ben. Hiszen minden álmom teljesült.

Jean-Jacques enyhe gúnnyal megjegyezte:– Ilyen fiatal és már ennyire tud hízelegni. Az idegen egészen elpirult és így védekezett:– Tíz órát gyalogoltam, Monsieur Jean-Jacques, nem azért, hogy önnek

bókoljak, hanem hogy abban a boldogságban részesüljek, hogy önt láthatom.Jean-Jacques mosolyogva, de kissé gonoszul válaszolt:– Tíz órai gyaloglás? Ezzel nem sokat mond nekem, Monsieur. Én öregember

vagyok, de jóval hosszabb gyalogtúráktól sem riadok vissza.

De azután odalépett a fiatalemberhez, egészen közel hozzá, és alaposan megnézte rövidlátó szemével. Az idegen nagyon fiatal volt, homloka széles és konok; haját homlokába fésülte, lobogó szeme tiszteletteljesen nézett a mesterre.

– Ön őszinte embernek látszik, fiatalúr – mondta végül Jean-Jacques. – Ne vegye zokon, hogy kissé barátságtalanul fogadtam, de védekeznem kell a bámész naplopók ellen. Párizs minduntalan betolakszik csendes magányomba, hogy megbámuljon és háborgasson. Párizs sajnálja tőlem a békés öregséget.

– Biztosíthatom – felelte a fiatalember tisztességtudó hangon –, hogy nem léha kíváncsiság az, ami Franciaország ifjúságát önhöz vonzza. Mi csodáljuk és forrón szeretjük önt. Szükségünk van a tanácsára, az eszméire, ha élni akarunk.

– Jól van — mondta Jean-Jacques – kísérjen el, ha kedve tartja, itt a parkon keresztül, akkor cseveghetünk. De attól tartok, ha a politika érdekli, erről keveset fog tőlem hallani. Inkább fákról és virágokról mesélnék ma önnek. Majd meglátja, kedves barátom, hogy a botanika a legkedvesebb valamennyi tudomány közt.

A fiatalember elkísérte, keveset kérdezett, áhítatosan figyelt szavaira.Végül, érezve, hogy baráti társaságban van, Jean-Jacques arról kezdett

beszélni, ami állandóan nyomta a lelkét: hogy mennyire félreértik, és bármit ír is, kiforgatják az értelméből, megfosztják a hatásától, kicsavarják! És milyen kilátástalan harcot folytat ő egyedül az egész világ érzéketlenségével szemben.

A fiatalember hevesen ellentmondott.– Az ön műveit hatásuktól megfosztani! – kiáltott fel. – Hát ki áll közelebb

hozzánk, mint ön? A nép szereti, imádja. A többi – Diderot, Raynal és tudom is én hogy hívják mindezeket a szellemes írókat –, még a nagy Voltaire sem kivétel: valamennyien a keveseknek írnak. Ezek az urak nem értik meg a népet és a nép nem érti őket. Az ön nyelvét, mester, megérti mindenki. „Az ember szabadnak született és mindenütt láncokba verték!” „Szabadság, egyenlőség, testvériség!” – ezt mindenki megérti. A többieket az ország, tiszteletteljesen Monsieur Voltaire-nek vagy Monsieur Diderot-nak nevezi. De ön, mester, Franciaország számára, az egész világ számára egyszerűen csak Jean-Jacques. Ilyen megtiszteltetésben senki más nem részesül. Önt csak a keresztnevén emlegetik, akárcsak a királyt. – Hirtelen elharapta a szót. – Micsoda meggondolatlan hasonlat! Bocsásson meg. Hiszen tudom, hogyan vélekedik ön a királyokról, kitörölhetetlenül szívembe vésődött. – És idézte: – „A népek, ezt nem lehet elvitatni, azért választanak királyokat, hogy szabadságukat megvédelmezzék, és nem azért, hogy megsemmisítsék." Esküszöm önnek: nekünk, Franciaország ifjúságának, gondunk lesz rá, hogy az ön szavait szemmel láthatólag tettekké változtassuk, ön megmutatta nekünk az utat, mi követni fogjuk. Mi, a Jeanok és Jacques-ok pokolba kergetjük Lajost és Jean-Jacques-ot tesszük a helyébe.

Jean-Jacques mosolyogva hallgatta.– Ermenonville fáinak – felelte – büntetlenül mesélhet ilyeneket. De Párizsban

vigyázzon, nehogy valaki meghallja. Mert különben, fiatal barátom, aligha éri meg azt az életkort, amikor fantáziáit megvalósíthatja.

Ez a diák túláradó érzéseivel Fernand-ra emlékeztette a mestert. Pajkosán mosolyogva mondta neki:

– Ha örömöt akar nekem szerezni, szedjen nekem, legyen szíves, egy kis madársalátát a kanárim számára.

De amikor a fiatalember búcsúzáskor megkérdezte, vajon eljöhet-e máskor is, Jean-Jacques erőt vett magán és nemet mondott.

– Attól félek – mondta –, hogy túlságosan hozzászoknék önhöz. Nem szabad új barátságokat kötnöm, mert újabb csalódásokat már nem tudnék elviselni.

Az ifjú mélyen meghajolt és elment.Amikor visszaérkezett Párizsba, ez a diák – tizenkilenc éves volt, Arras

városából származott és Maximilien Robespierrenek hívták – ezt írta naplójába:„Láttam Jean-Jacques-ot, Genf polgárát, a legnagyobb élő embert. Még mindig

egészen eltölt a boldog büszkeség: barátjának nevezett!Nemes férfiú, te nyitottad meg szememet, hogy felismerjem a Természet

nagyságát és a társadalmi rend örök elveit.De magasztos vonásaidon megpillantottam a gond redőit is, a gondét, amelyre

az emberi ignzságtalanság kárhoztatott. Tulajdon szememmel láttam a te példádon, hogyan jutalmazza a világ az igazságra való törekvést.

De azért mégis téged követlek, nyomodban fogok járni.A régi épület omladozik. Tanításodhoz híven csákányt ragadunk, hogy teljesen

leromboljuk, azután összehordjuk a köveket, hogy új házat építsünk, olyan pompásat és nagyszerűt, aminőt nem látott még a világ. Lehet, hogy én és velem együtt mások is drága árat fizetünk majd ezért a vállalkozásért, talán a legsötétebb balsors vár ránk, vagy korai halál. Nem riaszt vissza. Barátodnak neveztél: erre a névre méltónak fogok bizonyulni.”

MÁSODIK RÉSZ

A HALOTT JEAN-JACQUES

Vitam impenderre vero.

Az életet az igazságnak szentelni.

JUVENALIS – JEAN-JACQUES ROUSSEAU

Egy hasznos hazugság többet ér

egy haszontalan igazságnál.

FRANCIA NÉPI KÖZMONDÁS

Egy sötét este

A megcsalt csaló

Késő bánat

Halottszemle

Sírbatétel

Gondok a hagyaték körül

A veszedelmes igazság

Ördögüzés

Királyi komédia

Fernand szeme kinyílik

Fernand cselekszik

EGY SÖTÉT ESTE

Amikor Fernand meghallotta, hogy mindkét asszony Senlisbe utazik, elhatározta, hogy távollétüket felhasználva, elmegy a mesterért és elviszi sétálni. Remélte, nem lesz annyira elfogódott, ha tudja, hogy Therese nincs a közelben. De sokáig tétovázott és mire a nyárilakba ért, Jean-Jacques már elment hazulról. Fernand felkereste kedvenc helyeit, de nem találta sehol. Erre leballagott a faluba. A Gesztenyefákhoz címzett vendéglőben megpillantotta Maurice szomszédot. Megkérdezte tőle, nem járt-e erre Jean-Jacques? De igen, felelte Maurice és fecsegően hozzátette, hogy Monsieur Jean-Jacques ma csak rövid ideig tartózkodott itt – azt mondta, kedve van dolgozni, és mindjárt haza is ment.

A mestert írás közben zavarni: nem illett volna. De akárhányszor megesett, hogy a munka szüneteiben zongorához ült. Hogy muzsikálás közben lépjen be hozzá, annak már nem érezte akadályát Fernand, habozás nélkül megtette volna. Ezért visszatért a nyárilakhoz. De zárva találta, nem hallatszott ki belőle más, csak a kanárimadarak éneke. Fernand bosszankodott, hogy elszalasztotta a mestert, de egy kicsit örült is neki. Vállat vont, sajnálkozva és megkönnyebbülten, aztán továbbment.

Ebéd után Tacitust olvasta Monsieur Gerber segítségével. Aztán újra a kertben futkosott, de most sem sikerült Jean-Jacques-ra bukkannia. Úszott egyet a tóban, aztán leült a fűzfa alá és sokáig várt.

Korán vacsoráztak. A márki derűs hangulatban volt, Monsieur Gerber is beszédesebb, mint máskor. Elmesélte, hogy Jean-Jacques tegnapelőtt eljátszott neki néhány dalt azok közül, amelyeket itt, Ermenonville-ben zenésített meg. Monsieur Gerber bizonyára nem akart a mester bizalmával elhencegni, Fernand-t mégis bosszantotta, hogy ezeket a dalokat nem ő hallhatta először. Monsieur de Girardin kijelentette, hogy legközelebb meghívja egyszer Jean-Jacques-ot egy zene-estére.

Más dolgokra terelődött a szó. Gerber megdicsérte Fernand-t, elmesélve, hogy milyen könnyűszerrel olvassa már Tacitust. A márki azt javasolta: folytassák a társalgást egy ideig latin nyelven. Meg is tették és ez sokféle tréfára adott alkalmat. Még Fernand is felderült. Vidám estéjük volt.

De még mielőtt beállt volna az éjszaka, borzalmasan megváltozott minden. A kastély előcsarnokából kiabálás és jajveszékelés hallatszott, az emberek összeszaladtak. Therese is ott volt – egy olyan Therese, akit még nem látott senki. A máskor oly nyugodt, lomha asszonyt most páni rémület rázta fel. Ruháján – a csinos, világos ruhán, amelyet a senlis-i kirándulásra vett fel – vörösbarna foltokat: vérfoltokat lehetett látni.

Mi történt? Talán megsebesült? Nem, nem ő – hanem Jean-Jacques. Talán valami rohamot kapott? Lehet, ki tudja? Annyi bizonyos, hogy már meg se moccan. Fekszik hidegen és mereven. Jean-Jacques – halott! Senki sem értette. Hideg és merev, és halott, ismételte Therese.

Monsieur Girardin, aki megszokta, hogy mindig erélyesen cselekedjék, parancsokat osztogatott.

– Te, Paul, rögtön átszaladsz Chenu doktorhoz! Te meg, Gaspard, Senlis-be nyargalsz és elhozod nekem Villeron doktort! Teremtsék elő őket okvetlenül! Hozzátok ide mind a kettőt!

Azután maga is átrohant a nyárilakba, s vele együtt Fernand, meg Monsieur Gerber, meg mások is.

Madame Levasseur közben magára maradt a nyárilakban a halott Jean-Jacques-kal. Amikor megtalálta vérbefagyva a szegény bolondot, rettenetesen megijedt. Első ösztöne arra biztatta, hogy ne is csináljon semmit, hagyjon mindent a maga természetes menetére, akkor legalább azt a bitang csirkefogót felakasztják vagy kerékbe törik. De Therese rögtön sikoltozni kezdett, és ez a sivalkodás térítette észre az öregasszonyt. Az a buta lány, persze elveszti a fejét. Most neki, az öregnek, a hetvenhárom esztendősnek kell átgondolnia a helyzetet, félelmetesen gyorsan és jól, helyesen, nehogy még nagyobb baj legyen!

Az a nyomorúságos csirkefogó nem érte be azzal, hogy vejeurának betörte a fejét – hanem, miután agyonverte, szépen odarakta a kandalló mellé, hogy az a látszatja legyen, mintha ájultában odavágta volna fejét a kandalló párkányához. Ez, persze, figyelmeztetés is volt egyben, a gazfickó őt akarta figyelmeztetni valamire. Ha nagyon utánajárnak ennek a dolognak és őt, Nicolas-t kezdik faggatni, kénytelen lesz megvilágítani, mi a helyzet közte és Therese közt. Márpedig akkor befellegzett – nemcsak annak a csirkefogónak, hanem Therese-nek is, mindnyájuknak.

Az öregasszony mindezt néhány pillanat alatt végiggondolta. És ez a néhány pillanat elég volt ahhoz, hogy felismerje: a nyomorult gazember okosan és jól spekulált, nem lehet felelősségre vonni – neki magának kell eléje állnia, hogy megvédje, eltakarja. Igaz, ez az első és a legsürgősebb.

Rárivallt Therese-re:– Segíts! Gyorsan! Rakjuk fel az ágyra!Amikor meglátta a sok vért, Therese újra felüvöltött. És ezúttal az öregasszony

nem is bánta, csak hadd üvöltsön, bőgjön, rohanjon ki a házból, rontson be a kastélyba!

Most végre magára maradt. De nem lesz sokáig egyedül, hisz mindjárt itt lesznek a többiek is, valamennyi, mind! Addig kell azt a csak félig hihető mesét, amelyet a gazfickó előkészített, egészen elfogadható történetté kerekítenie.

Mindenekelőtt őrült gyorsasággal megvizsgálta a faragott ládát. Minden ott volt – az értékes füzetek, amiket az a bolond telefirkáit. Annak a bitang lókötőnek volt annyi esze, hogy nem nyúlt semmihez.

Madame Levasseur leroskadt egy székre, nagyon gyengének érezte magát. De nem szabad pihennie, össze kell szednie magát, gondolkodnia kell, gyorsan, erősen, okosan, nehogy rajtakapják valami ellentmondáson. Még szerencse, hogy az agya jobban működik, mint a lábai.

De már jött a márki. És itt volt a többi is.Félhomály derengett a nyárilakban, de Girardin így is tüstént észrevette, hogy

a padló csupa vértócsa.– Mi történt? – kérdezte. – Hol van ő?

Madame Levasseur az alkóvra mutatott, melyet még jobban belepett a félhomály.

– Az ágyra fektettük – mondta.A márki vonakodva közelebb lépett. Szeme lassanként megszokta a sötétséget.

Jean-Jacques az ágyon feküdt, hálóköntösben, csontos arcán rászáradt vérfoltokkal.

Erre a látványra Girardin gondolatai megbénultak, eszelősen bámult, nem hallott semmit. Életében először úgy érezte magát, mintha a következő percben el kellene ájulnia.

Madame Levasseur közben tovább beszélt.– Mit mondott, Madame? Hogyan, kérem? – kérdezte a márki nagy

erőfeszítéssel összeszedve magát.– Itt találtuk, a kandalló mellett – magyarázta Madame Levasseur. – A földön

feküdt. Felemeltük és az ágyra fektettük. Jóformán egyedül kellett megcsinálnom, Therese úgy elvesztette a fejét, hogy nem lehetett használni semmire. De tetszik tudni, milyen sovány és könnyű. Már egészen hideg volt és a vér megszáradt. De azért mégis összevéreztük magunkat, amint látja. – A márki valamivel közelebb lépett az ágyhoz. Úgy látszik, jobboldalt vágta be magát – folytatta Madame Levasseur – a seb végighúzódik az egész jobb halántékán.

– És a ház zárva volt, amikor önök visszajöttek Senlisből? – kérdezte a márki.– Zárva – felelte Madame Levasseur és tovább magyarázgatott. – Én így

képzelem a dolgot: gutaütést kapott és amikor összeesett, nekizuhant a kandalló élének.

A márki fellélegzett magában: egy ilyen magyarázat hihető, hihetőnek kell lennie. Még közelebb lépett a hullához. Sok szörnyű sebet látott már a harctéren, de ez a halott fej a rászáradt vérkéreggel a legszörnyűbb látvány volt, amely valaha is a szeme elé került.

– Igen, a jobb halántékán – mondta, meglehetősen értelmetlenül.Most már évek óta megbékélten élt, egyetértésben önmagával és lényegében a

világgal is; így aztán kettős erővel sújtotta le Jean-Jacques szomorú és rejtélyes halála. Ami eddigi életének legörvendetesebb eseménye volt: Jean-Jacques látogatása váratlanul gyászos szerencsétlenséggé változott. A nagy, szelíd mestert hirtelen és véresen kiszakították abból a békességből, amelyet itt végre megtalált. És ő maga, Girardin, úgy érezte, hogy belebonyolódott ebbe a szörnyűségbe, csakhogy persze nem tudta és nem is akarta tudni, miképpen.

Másokat kellett odahívnia, hogy fájdalmát megossza velük.– Te is nagyon közel álltál hozzá, fiam – mondta. – Gyere, nézd meg. Lépj csak

ide és ne riadj vissza a látványtól.Fernand úgy érezte, valami arra kényszeríti, hogy újra meg újra Therese vértől

bemocskolt ruhájára bámuljon. Undorodott ettől az asszonytól és minden eszét össze kellett szednie, hogy belássa: nem ő ontotta ki ezt a vért. Az asszony és anyja távol voltak, Senlis-ben, alibijükhöz nem fér semmi kétség. A bűnös ő maga, Fernand. Amióta a kutya eltűnt, mindig tudta: Jean-Jacques élete veszélyben forog. Valami sejtelem éppen ma súgta meg neki, hogy keresse fel a mestert és óvja, őrizze. De visszariadt a találkozás kínos pillanatától, az első köszöntő szótól és szándékosan tétovázott. Ez a szörnyűség az ő lelkét terheli.

Odalépett a halotthoz, miként apja megparancsolta. Ott feküdt az ő nagy barátja, aki felajánlotta neki szeretetét, de az ő szíve lomha volt, nem tudta a felajánlott szeretetet eléggé viszonozni. A vérrel borított fejre bámult. Gondolatai megdermedtek, egészen eltompult fájdalmában – sohasem hitte volna, hogy ilyen szörnyű fájdalom is létezik.

Közben Girardin összeszedte magát. Kötelességei voltak a halottal és önmagával szemben. Ha már ő is visszariadt a véres holttest látványától, elképzelhető, mennyire vonakodnak majd a többiek elfogadni Madame Lavesseur józan magyarázatát. Olcsó meséket fognak kitalálni, hogy ezt a kiontott vért megmagyarázzák. Vigyáznia kell, hogy a józan ész győzzön mese, fantázia, babona fölött. A kötelesség és felelősség érzete háttérbe szorította fájdalmát.

De íme, itt volt már Chenu, Ermenonville seborvosa.– Félek, mindnyájan későn jöttünk, doktor úr – mondta Girardin és vele együtt

a holttesthez lépett.Chenu doktor egész rövid vizsgálat után vállat vont és kijelentette, hogy

Monsieur Rousseau már hosszú ideje halott, alighanem négy vagy öt órája. A márki sietve megjegyezte:

– Szörnyű látvány, nem igaz? De mindennek természetes magyarázata van. A ház zárva volt. Jean-Jacques egészen egyedül tartózkodott benne, amikor a gutaütés érte. Amikor összeesett, megsértette magát a kandallópárkány élén. Így gondolja Madame Levasseur és alighanem így is történt.

Hangja szokatlanul izgatott volt.– Igen, talán így történt – hagyta rá kissé lagymatagon Ermenonville

seborvosa, aki nem akart Ermenonville urával vitába szállni.Girardin rosszkedvűen látta, hogy az egész szoba megtelt már emberekkel. Ott

volt Gauchet plébános is, aztán Ermenonville polgármestere, Martin. Az ablakokon fejek bámultak be, cselédek a kastélyból, falubeliek.

Chenu doktor letompított hangon megjegyezte, hogy talán helyes volna Bonnet urat, Ermenonville ügyészét értesíteni a halottszemle miatt. A márki kelletlenül hallgatta. Az ügyész, a Procureur Fiscal kellemetlen ember volt, már többször összeveszett vele. De a doktornak igaza van, az ügyészt értesíteni kell, ez a törvény. De azért is szükséges, hogy gátat vessen az ostoba híreszteléseknek. Intézkedett, hogy elhívják az ügyészt.

A márki már egészen biztosan tudta magában, hogy az ellenség a legképtelenebb híreket fogja koholni és világgá kürtölni. Talán még attól sem riadnak vissza, hogy őt magát is gyanúsítsák, vagy legalábbis azzal vádolják, nem vigyázott vendégére elég gondosan. Ha erre gondolt, a büszke férfi haragja majdnem olyan forró volt, mint a fájdalma. És egyre újabb emberek jöttek, összedugták fejüket, súgdolóztak, miközben a kanárimadarak gondtalanul trilláztak.

– Legalább azokat a madarakat némítsák el! – fordult a márki Madame Levasseur-höz, ingerülten és idegesen, jóval hangosabban, mint ahogy akarta. Az öregasszony szó nélkül letakarta a kalitkát egy kendővel.

Azután halk hangon valami utasítást adott a leányának, aki kifejezéstelen arccal, félig nyitott szájjal, teljesen megtörten gubbasztott egy sarokban.

– Kérem, csináljanak egy kis helyet! – szólt rá azokra, akik a kandalló közelében szorongtak.

Therese közben behozott egy kisebb, vízzel telt dézsát és felmosta a vért a padlóról. Senki sem segített neki. Mindnyájan csak nézték és hallgattak.

„Most befogják a szájukat – gondolta a márki. – De mihelyt kint lesznek, elkezdenek pofázni. Most már Senlis-ben is tudják, nemsokára megtudják Louvres-ban is. Payen postamester nagy fecsegő, majd alattomosan kiszínezi és elmeséli minden utasának, Louvtes-ban úgyis kiszáll mindenki. Még mielőtt vége a napnak, egész Párizs tudni fogja. Hosszú nap ez.”

A nap valóban hosszú volt, végtelen nyári nap, és egyre több ember bukkant fel a házban. Ha egy elment, három új jött helyette, mindig újabb és újabb fejek hajoltak be az ablakokon. A márki legszívesebben kiutasította volna őket, de tudta, hogy ez nem tanácsos.

Most megérkezett a kerületi ügyész, Monsieur Bonnet. Kötelességéhez híven orvost is hozott magával, ugyanazt a Villeron doktort, akit a márki is elhívatott. A tisztviselő udvariasan köszönt. A márki arca akarata ellenére megfeszült, torka kiszáradt. Tudta, most óvatosnak kell lennie.

A Procureur néhány tárgyi kérdést intézett az asszonyokhoz. Therese úgy ült ott, mintha nem is tudna magáról, helyette is Madame Levasseur válaszolt. Mindnyájan nagy figyelemmel hallgatták. Amit mondott, értelmes volt, alig lehetett volna belekötni. Igen, a ház zárva volt, mint mindig, lakat és zár teljesen érintetlen, az ablakok is csukva: Jean-Jacques bizonyára a hőség miatt csukta be őket. Itt találták a szobában, a padlón feküdt, rettentő véresen, ahogy most is látják. Ami őket illeti, egész nap Senlis-ben voltak, bevásárlásokat eszközöltek. Madame Levasseur megnevezte a boltokat, ahol megfordultak, de a jegyzőnél Gibert mesternél tett látogatásukat nem említette. Végül megismételte feltevését a gutaütésről meg a kandallópárkányról.

– Chenu doktornak is ez a véleménye – sietett a márki az öregasszony szavait megerősíteni.

De ki ez a fickó, aki hívatlanul beleüti az orrát a dologba? Maurice szomszéd, a vendéglős – az ő bérlője és alárendeltje!

– Én vagyok az, aki a szörnyű körülmények között megboldogultat utoljára látta – fordult fontoskodva az ügyészhez. – Én minden művét kétszer is elolvastam és merem állítani, hogy szívesen beszélgetett velem. Monsieur Jean-Jacques ma reggel, amint elment a vendéglőm mellett, nagyon jó színben volt és kitűnően érezte magát, még fel is tűnt nekem, hogy milyen kitűnően. Nyoma sem volt rajta semmiféle gyengélkedésnek, Monsieur le Procureur. Egészen érthetetlen, hogy most egyszerre csak itt fekszik holtan.

– Köszönöm, barátom – mondta az ügyész –, majd szólítjuk, ha valami kérdezni valónk lesz. Kérem, vizsgálja meg a hullát – fordult aztán Villeron doktorhoz, aki tüstént az ágyhoz lépett.

– Azt hiszem, el se lehet képzelni más magyarázatot, mint azt, amit Madame Levasseurtől hallottunk – jelentette ki a márki parancsoló hangon.

Az orvos, rövid vizsgálat után így vélekedett:– Könnyen lehetséges, hogy a hölgytől megadott ok idézte elő a halálesetet. De

véglegeset nem lehet mondani, amíg nem ismerjük a boncolás eredményét.Madame Levasseur megérezte az ellenségeskedést, amellyel az emberek

Therese-t nézték, amikor feltörölte a vért a padlóról. Az öregasszony színtelen hangján, nagyon nyugodtan kiparancsolta a csőcseléket.

– Vőm-uram – mondta – több ízben kifejezte azt a kívánságát, hogy ne temessék el boncolás nélkül, amelyen legalább tíz személy legyen jelen. Mindenki tudja, hogy szüntelenül félt ellenségeitől. Kérem a márki urat és a hatósági urakat, szíveskedjenek a boncolást elrendelni. Hogy világosság derüljön mindenre, ami esetleg homályos.

Girardin az első pillanattól fogva mélységes ellenérzéssel nézett az öregasszonyra, és – bár ez a józan észbe ütközött még azzal is meggyanúsította, hogy valami köze lehet a véres eseményhez. Most azonban, amint látta, milyen bátran és okosan viselkedik – maga sem csinálhatta volna jobban –, tisztelettel, sőt bizonyos hálával adózott neki és a csendes egyetértés, amely kialakult köztük, egyre jobban megszilárdult.

Monsieur Bonnet, az ügyész, így szólt:– Nem hiszem, hogy volna itt valami felderíteni való. De mivel ön és a márki úr

is úgy kívánja, hozzájárulok a boncolás megejtéséhez. — Udvariasan meghajolt az öregasszony és Therese előtt. – Fogadják őszinte részvétemet és együttérzésemet, Mesdames - mondta és eltávozott.

A márki megkönnyebbült. Az első veszélyt elhárították. A holttest szörnyű állapota az, ami a kellemetlen híreszteléseknek tápot adhat. Mihelyt a holttestet méltó módon rendbeteszik, sokkal könnyebb lesz az igazságot diadalra juttatni.

Csak mennének már el az emberek végre!– Azt hiszem, kedveseim – fordult kissé mesterkélt könnyedséggel a körülötte

ácsorgókhoz – illendő volna, ha a hölgyeket most magukra hagynánk.A szoba lassan kiürült.Közben már meglehetősen besötétedett. Madame Levasseur gyertyákat

gyújtott. Girardin most, miután az első és legszükségesebb intézkedéseket megtette, átengedte magát gyengeségének. Leült és becsukta szemét.

De az a gondolat, hogy mennyi sok mindent kell még elintézni ma este és a következő napokban, nem engedte feszültségét feloldódni. Tüstént ki kell adnia a rendelkezést Aubrunnének, a halottmosó asszonynak, hogy a holttestet már kora reggel hozza rendbe. Azután már kora hajnalban üzenetet kell küldenie Lebègue doktornak. El kell hívatnia Houdont is, a szobrászt, hogy elkészítse a halotti maszkot; legjobb, ha tüstént eljön, haladéktalanul. A boncolást nem szabad megejteni, amíg a halotti maszk el nem készül.

Pillantása az íróasztalra és a faragott ládára tévedt. A kéziratokat is biztonságba kell helyezni, a lehető leggyorsabban, nehogy valami baj történjék. De ezt aligha lehet a temetés előtt elintézni. Majd egyszerű, méltó temetésről fog gondoskodni, így legalább Jean-Jacques az ő földjében, Girardin birtokán talál őrök nyugvóhelyet és Ermenonville, ha már nem gondoskodhatik a század legnagyobb embere békés öregségéről, legalább végső pihenőhelye lesz.

Az ügyes-bajos gondok lassanként átadták a teret a tiszta, mély gyásznak Girardin szívében. Odalépett a holttesthez. Jean-Jacques csak a minap mesélte el vidáman és izgatottan a terveit – hogy mi mindent akar még Ermenonville-bea csinálni – a dalgyűjteményt, az Ábrándozásokat, a Botanikai Lexikont, és még sok egyebet! A svájci házikó, ahol mindezt meg akarta csinálni, új otthona, amelynek már előre annyira örült, a közeli napokban elkészül – és nincs Jean-Jacques, aki beköltözzék és birtokába vegye! Ott fekszik, terveiből durván kiszakítva, tátongó sebbel a halántékán. Milyen sok barátja volt a közelében, de

neki, a nagy öreg embernek, el kellett véreznie, ki kellett múlnia egyedül, elhagyatottan, abban a borzalmas, hideg magányosságban, melynek kétségbeejtő zordságát egész életén át megénekelte és panaszolta! Girardint most megrohanta a teremtmények nyomorúságának kietlen érzése, szívbemarkolóbban, mint ahogy a csatamezőkön bármikor is áterezte. De bánatába és keservébe nevetséges módon folyton betolakodott egy iskolai vers, amit a latin nyelvtan segédeszközéül magoltak be a diákok, hogy emlékezetükbe véssék a személytelen igék egy csoportját. Monsieur Gerber hányszor darálta el Fernand-nak: Piget, púdét, poenitet, taedet atque miseret -- restellem, szégyellem, bosszankodom, undorodom, sajnálom...

Felrázta magát. Egészen megfeledkezett az asszonyokról, illendő volna, hogy velük is törődjék.

– Nem óhajtanak velünk vacsorázni a kastélyban, Mesdames? – fordult Madame Levasseurhöz. – Akkor átküldők valakit ide, hogy a halott mellett őrködjék.

– Kösznöm, márki úr – felelte az öregasszony hidegen, majdnem ellenségesen. – Ön nagyon jóságos, de inkább itt maradunk.

Girardin visszatért a kastélyba. Szinte akarata ellenére, gépiesen hálószobájába lépett és kinyitotta a titkos rekeszt, ahová azt a szeges táblát rejtette a sok pótkulccsal együtt. A kulcsok abban a bonyolult, szándékosan összekuszált rendben sorakoztak, amelyet csak ő ismert. A nyárilak pótkulcsa is ott volt, a legnagyobb rendben, tollával jobbfelé, félig eltakarva a 17-es rácsajtóhoz szolgáló kulcstól – ez is és a többi mind úgy lógott, a legnagyobb rendben, ahogy kellett. A márki elméjében homályosan felmerült egy kép: az a jelenet, amikor hálószobájában rajtakapta Nicolas-t. De ezt a képet gyorsan elnyomta magában. De nem sikerült emlékezetéből kiszorítania azt az ellenséges pillantást, amellyel az öregasszony ránézett, amikor elutasította a meghívást, hogy a kastélyban vacsorázzék. A márki nem akarta tudni, de nagyon jól tudta, ez a pillantás mit jelent. Ha ígéretét betartja és Nicolas-t eltávolítja, akkor nem így történt volna: ezt akarta az öregasszony mondani.

Micsoda képzelődés! Girardin bosszúsan, hevesen megrázta fejét.Dolgozószobájába ment; sok munka várt rá. Örült, hogy dolga van, ez legalább

eltereli figyelmét.– Kéretem a jószágigazgató urat – adta ki a parancsot. – Egyébként is

tartsanak embereket készenlétben. Futárt kell küldenem Párizsba, nem is egyet. A temetés ügyében is intézkednem kell.

Intézkedett, szervezett, utasításokat osztogatott – keményen, kurtán, katonásan. A temetés minden egyszerűsége ellenére is hatásos legyen. Hisz a legkésőbbi utókor is mesélni fog Jean-Jacques Rousseau temetéséről. Girardin márki ezt akarta és így is lesz.

A MEGCSALT CSALÓ

Már éjszaka volt, mire Madame Levasseur és Therese végre magukra maradtak. Madame Levasseur Jean-Jacques kedvenc karosszékében ült, egészen kimerülten. Sok nehéz napot élt át, de talán a mai volt a legnehezebb. És a holnap, a holnapután, az egész következő hét sem lesz gyerekjáték.

De legalább azt az ügyet a jegyzővel sikerült neki az utolsó pillanatban, éppen kapuzárás előtt jóformán kapu alá hozni. Ez a Gibert mester kihúzta az ember zsebéből a legjobban bevarrt, utolsó sou-t is, de ismerte a törvényt és értette a dolgát. Mindjárt megértette, mit akar Madame Levasseur és mi az ő feladata. Néhány nap múlva elkészül az okmány. Therese aláírt néhány nyilatkozatot, most már csak az utolsó aláírás meg a pecsét van hátra. Ez már csak tisztára formaság, mondta a jegyző. Mihelyt túl lesznek a temetésen, mindketten Senlis-be utaznak. Addig is minden áron meg kell akadályoznia, hogy Therese találkozzék azzal a csirkefogóval és magára maradjon vele.

Bizony, nehéz nap volt, gondolta Madame Levasseur. Gyorsan és hajszálpontosan kellett mindent átgondolnia. De sikerült, állapította meg önmagával elégedetten. A márki úrnak, aki nem valami ragyogó koponya, sikerült értésére adnia, mi a fontos most és miről van szó. Amikor a Procureur úr is megjelent, megfagyott ereiben a vér, de előtte is megállta a helyét. Az, hogy maga kérte a boncolást, külön dicséretet érdemel. Most már félig-meddig hivatalosan is megállapították, hogy az a bolond természetes halállal halt meg, és az ő érdeme, egyes-egyedül az övé.

Mindent jól csinált és úgy érezte, hogy lepipálta a márkit, a Procureur urat, az ördögöt és a halált! De mindez óriási erőfeszítésébe került és most rettentő fáradtan, kimerülten ült a székben.

– Készíts valami ennivalót – parancsolta leányának.– Nem tudok most enni – nyöszörgött Therese; siralmasan tehetetlen volt.– Buta tehén – szidta az öregasszony minden rosszakarat nélkül. Nagynehezen

feltápászkodott, hogy maga készítsen valami ennivalót. – De legalább átöltözhetnél – szólt rá a lányára – és kimoshatnád azokat a foltokat a ruhádból.

Therese felkelt, hogy a parancsot teljesítse. Félénken lopózkodott el az alkóv mellett.

– Nem tudom, hogy lesz ma éjjel – siránkozott. – Nem alhatok a halott mellett.– Amit főztél, edd meg – mondta Madame Levasseur. Mindössze ennyit

mondott Therese bűnéről férje halálában. Elég volt, Therese így is megértette.Nemsokára elkészült a rögtönzött vacsora. Végül Therese is az asztalhoz ült.

Ettek.Még nem készültek el a vacsorával, amikor éles kopogás hallatszott. Nicolas

lépett be az ajtón.Therese halkan felsikoltott, lomha arca eltorzult rémületében. Akarata ellenére

is az alkóv felé pillantott. Valahol azt hallotta, hogy a meggyilkolt ember sebei vérezni kezdenek, ha gyilkosa megjelenik. Therese reszketve sandított az ágyra, amelyet homályosan látni lehetett a gyertyák imbolygó fényében.

Madame Levasseur számított rá, hogy a gazfickó igyekszik majd vele beszélni, de nem készült fel arra a hallatlan szerntelenségre, hogy még ma éjjel ide dugja az

orrát. Az öregasszony halálfáradt volt és attól félt, hogy újabb erőfeszítésre már nem futja erejéből. De kénytelen volt ezen a rettenetes napon még egyszer utoljára összeszedni magát; nem szabad nekimennie ennek a sötét gazembernek, bármennyire szeretné is, és minden áron meg kell akadályoznia, hogy Therese magára maradjon vele. És ami a legsürgősebb: mindenek előtt értésére kell adnia a gazfickónak, hogy Therese már nem rendelkezhetik a kéziratokkal.

– Már egy kicsit késő van, hölgyeim – szólalt meg közben Nicolas és igyekezett nyekergő hangjának a méltóságteljes részvét színezetét kölcsönözni. – De valami arra késztetett, hogy még ma kifejezzem mélységes együttérzésemet a borzalmas szerencsétlenség fölött, amely önöket olyan váratlanul érte. Mondom, önöket, hölgyeim, mert engem nem. És tekintettel a bizalmas kapcsolatra, mely köztünk fennáll, és amelyre büszke vagyok, aztán tekintettel arra, hogy még fényt láttam kiszűrődni, gondoltam, bátorságot veszek magamnak ahhoz, hogy benézzek egy percre. Ilyen szörnyű helyzetben, mondtam magamban, nem szabad két, immár sajnos magában álló hölgyet támasz nélkül hagyni. Bizonyára szükségük van egy védelmezőre, aki jártas a világban s tudja, mit hogyan kell elintézni.

– Nagyon kedves öntől – felelte Madame Levasseur – de miattunk ne törje a fejét. Vannak már védelmezőink. Méghozzá nagyon erősek. Hogy egyebet ne mondjak, véd minket a király pecsétje.

– Nem tudok elég jól franciául – mondta Nicolas –, hogy pontosan megértsem, mire gondol. Úgy képzelem, hogy a szegény megboldogultnak hátramaradt a végrendelete. De vajon elég védelmet nyújt ez? Itt látom például a ládát azokkal a híres iratokkal. Mindnyájan tudjuk, hogy drága halottunk életében mennyit aggódott ezek miatt. Mindig attól félt, hogy ezek közül az arisztokraták közül valaki merő szeszélyből idejön és ráteszi a kezét a kéziratokra, vagy egy másik filozófus, hiszen ezek megfojtanák egymást egy kanál vízben, úgy gyűlölik egymást, talán maguk sem tudják, miért.

– Mi semmi ilyentől nem félünk, kedvesem – nyugtatta meg szinte kedélyes hangon Madame Levasseur. – Ez csak az én szegény vőm bogara volt, amely vele együtt kimúlt. Én magam, mint tapasztalt asszony, csak attól féltem, hogy egy egész közönséges tolvaj talál szemet vetni a kéziratokra. De az ilyen aljas csőcselék ellen most bebiztosítottam magamat. Ezért szereztem meg a királyi pecsétet. Éppen az utolsó pillanatban, amikor egy gyáva, gyilkos kéz másvilágra küldte a mi szegény Jean-Jacques-unkat.

– Nem helyes, Madame – mondta szelíd szemrehányással Nicolas – mondhatnám valóságos istenkáromlás a Gondviselés kezét gyáva, gyilkos kéznek nevezni. De megértem az ön izgatottságát ebben a helyzetben. Mindezek ellenére, hölgyeim, és a királyi pecsét ellenére is azt tanácsolom önöknek: adják oda a kéziratokat valakinek megőrzésre, tegyék le egy hűséges, megbízható kézbe. Adják ide a ládát az önök hűséges szolgájának és kipróbált barátjának, nyugodtak lehetnek, hogy én majd jól vigyázok rá.

És közelebb lépett a faragott ládához.Ám amikor ezt látta, Madame Levasseur megfeledkezett minden eddigi

nyugalmáról és okosságáról. Egész felgyülemlett dühe kitört rajta, felemelte színtelen hangját, kiabálni próbált.

– Félre attól a ládától! – sziszegte. – Te rühös kutya, te aljas csirkefogó, te véreskezű pribékl Hiszen a butaságod még az aljasságodat is felülmúlja! Hát még

mindig nem érted? Éppen mialatt véres és esztelen baromságaidat végrehajtottad, benn voltunk az ügyvédnél és aláírtunk mindent, ami kell. Túljártunk az eszeden, te hájfejű! – Hátborzongató volt és egyben nevetséges is, amint az öregasszony erőlködött, hogy lármát csapjon, de csak éles hápogás telt ki belőle. Nemsokára nyugodtabban folytatta – Legyen szíves, minden hájjal megkent, csodálatosan okos lókupec úr, fáradjon Senlis-be és keresse fel Gibert mestert, a királyi jegyzőt. Megtekintheti nála a hivatalos iratot. Azt hiszem, annyit még tud franciául, hogy megértse belőle: a kéziratok fölött most már csak én rendelkezem, én, özvegy Levasseurné. Therese semmit sem tehet nélkülem, így hát egészen hiába fáradozott itt, fiacskám, itt egyetlen sou sem terem magának, legfeljebb a hóhérkerék vagy a bitófa.

Egyszerre csak, mintha elvesztette volna az eszét, Therese is locsogni kezdett:– Borzasztó, hogy mit csinált itt, Monsieur Nicolas. Ezt én nem akartam. Maga

sem állíthatja, hogy ilyesmit akartam volna. Hiszen ez rettenetes!Nicolas nyugodt maradt, csak tág orrlyukai remegtek. Fakó, gonosz szemével

egy pillanatig Therese-re nézett, aztán újra az öregasszonyhoz fordult, kinek ajkán most már udvarias, bár kissé torz mosoly lebegett.

– Látja, Madame – mondta a lovász nyekergő hangján – most ezt a szegény kislányt is egészen megbolondította. Az előbb a Gondviselés véres kezéről beszélt, most meg énrám mutogat. Hiszen megértem, mint már mondottam, teljesen megértem a megrendülését, de végtére is én nem vagyok a Gondviselés, én csak a márki úr egy egészen egyszerű alkalmazottja vagyok, persze, egy nagy párizsi lovarda leendő megalapítója is, aki olyan híres lesz, mint Mister Tattersall. Egyébként nyíltan beismerem, hogy ez a lovarda most már sokkal kézzelfoghatóbbnak tűnik fel, a mi filozófus urunk sajnálatos elhunyta következtében. Hiába, így van ez: ami az egyiknek kár, a másiknak haszon.

Az öregasszony feltűnően nyugodtan felelte:– Tudom, mitől vagy olyan pimasz, édes fiam. Úgy gondolod, hogy ha szabad

folyást engedek ennek a véres ügynek, akkor az én szegény Therese-em is megüti a bokáját és ezért kénytelen vagyok téged megvédeni. De talán ebben is elspekuláltad magad. A kilátás, hogy téged kerékbe tőrnek, nagyon csábító és annyira szeretném látni, hogy talán minden árat megadnék érte.

Nicolas még nem vesztette el nyugalmát.– Úgy ismerem önt, mint egy okos öreg hölgyet, Madame – mondta hűvösen. –

Azt hiszem, kétszer is meggondolja, vajon megengedhet-e magának ilyen tréfát?Mintha csak most értette volna meg egészen, hogy az öregasszony nem ok

nélkül utazott el Senlis-be, és nem azért, hogy a város látványosságaiban gyönyörködjék. Hirtelen elöntötte a düh csalódásában, amiért kudarcot vallott a tervével, amelyet olyan vakmerően és oly csodálatos gyorsasággal hajtott végre. Arcát határtalan, fenyegető düh torzította el.

– Fogd be a szád, vén satrafa! – ordította. – Azt hiszed, megijedek a fogatlan, ronda szád locsogásától? Majd megmutatom neked, hogy kell egy ilyen vén gebét engedelmességre kényszeríteni. Idenézz, már viszem is a kincsedet! – és odaugrott a ládához.

Madame Levasseur közbevetette magát. Siralmas látvány volt, amint a kövér, szuszogó öregasszony el akarta állni az izmos, durva legény útját. Madame

Levasseur kiabálni akart, de nem tudott. Végső kétségbeesésében megragadta Therese karját.

– Sikolts hát, te buta lúd! – sürgette rekedten, szinte hangtalanul. – Ellopja a pénzedet. Elrabolja és nem lesz miből élned. Ordíts hát!

Therese anyja félelemtől, haragtól és energiától megfeszült arcára nézett. Mindaz a félelem és tisztelet, amit – amióta csak gondolkodni tudott – anyja iránt érzett, most elöntötte és felkorbácsolta. Kiabálni kezdett. Mély hangján velőtrázó sikoly tört ki.

Nicolas tüstént elállt szándékától.– Tyúkeszű – mondta. – Most játszotta el egész élete szerencséjét. De mindig

tudtam és meg is mondtam, hogy tyúkeszű.Most már megint teljesen uralkodott magán.– Nyilvánvaló, hölgyeim – mondta udvariasan –, hogy pillanatnyilag rossz

lelkiállapotban vannak. Feldúltságukban nem tudják felismerni, ki az igazi barátjuk és segítőjük, így hát ismételten kifejezésre juttatom mély részvétemet és visszavonulok.

– Isten vele, kedvesem – mondta Madame Levasseur. – Therese nevében is búcsúzom. És ne adj isten, hogy akárcsak egyetlen egyszer rajtacsípjem kettesben a lányommal, mert akkor elhegedülöm a nótáját. Ezt jegyezze meg magának.

Fenyegető szavaival csak annyit ért el, hogy megkönnyítette a fickónak a távozást.

— Tanácsával szerencséltesse inkább a kedves leányát, vén skatulya – mondta. – Nem apám fia volt az, aki Madame Rousseau után szaladt.

Meghajolt és elment.Madame Levasseur anélkül, hogy akár egy szót is vesztegetett volna a leányára,

elindult fel a lépcsőn, hogy végre nyugovóra térjen.– Ne hagyj magamra, mama! – könyörgött Therese szinte nyöszörögve. De

az öregasszony nem állt meg. Therese azt se tudta, vajon meghallotta-e.Meghúzódott egy sarokban, lehetőleg minél messzebb az alkóftól. Egy széken

gubbasztott zúgó fejjel, kimerülten. Akarata ellenére is gondolkodnia kellett. Komisz ez a Nicolas, hogy így befeketítette az anyja előtt. Amellett még hazudott is, mert nem igaz, hogy ő kezdett ki vele. És akármit mond, Nicolas-nak jólesett vele lenni. Aki a szerelemben úgy viselkedik, mint ő, érez is valamit, az ilyesmiben Therese nem szokott tévedni. Annál komiszabb, hogy ezt most letagadja.

Minden férfi komisz. A grófocska is komisz. Még Jean-Jacques is komisz volt – mert csak komisz embertől telik ki olyasmi, amit Jean-Jacques az ő gyerekeivel tett. De nem, most nem szabad rosszat gondolnia róla – hiszen itt fekszik, egész közel hozzá és milyen félelmetes külsővel!

Ott ült tompán és lomhán, lassan működő agya nem tudta megérteni, hogy ezentúl Jean-Jacques nélkül kell élnie, bizonyos mértékben függetlenül, mint a saját ura és azonfelül még pénze is lesz. Mindezt Monsieur Nicolas-nak köszönheti. És könnyen lehet, hogy felakasztják ezért, kerékbe törik, sőt talán fel is négyelik. Ezt a Damiens-t is felnégyelték, borzalommal gondolt a képekre és beszámolókra, igazán rettenetes volt Pedig ez a Damiens nem is ölte meg a királyt, csak megpróbálta. Ha Nicolas nem érzett volna iránta semmit, nem kockáztatott volna annyit. De megtette, és az ő kedvéért tette, annyi bizonyos. Homályos elégtételt és vigaszt talált ebben a gondolatban.

Lassan bóbiskolni kezdett. Nicolas csodálatosan értett a szerelmeskedéshez, semmit sem lehetett tőle megtagadni. De jó, hogy mama is itt van. Nélküle valóban hamar odalenne a pénz, akármennyi legyen is. Mama gyakran elnáspángolta, az igaz, de az már régen volt, az előbb pedig, amikor megfogta a karját és úgy ránézett, Therese hirtelen megnyugodott és egészen elhagyta a gyengeség, amit érzett, még kiáltani is tudott.

A következő napokban mindig anyja mellett kell maradnia. Most szó sem lehet arról, hogy kettesben találkozzék Nicolas-val. Pedig kár, mert Nicolas igazán szerette. Csak ezért nem tudta megvárni, amíg Jean-Jacques magától is meghal. Szegény Jean-Jacques.

Jó lett volna átülni a nagy karosszékbe, de ma éjjel nem merte megtenni, hiszen Jean-Jacques széke volt. Így hát a kis széken gubbasztott tovább, amíg végre kényelmetlenül elszundított.

KÉSŐ BÁNAT

Fernand, noha halálfáradt volt a szörnyű est izgalmai után, semmit sem aludt ezen az éjszakán. Kegyetlenül gyötörte, mardosta a bűntudat. Ahelyett, hogy feltétlenül hitt volna Jean-Jacques-ban, miként Monsieur Gerber a lelkére kötötte – inkább ridegen bírálgatta a mestert, még komiszabbul, mint Martin Catro. A sors őt választotta ki arra, hogy a világ legbölcsebb emberének meghitt megnyilatkozásait, legbensőbb gondolatait meghallgassa; de nem szerette eléggé a mestert, szíve rest volt, ostoba és figyelmetlen, így aztán bambán eljátszotta a sors csodálatos kegyét.

Alighogy reggel lett – pedig most már nagyon korán pirkadt – kirohant a szabadba. A tisztáshoz sietett. Eszébe jutott utolsó együttléte a mesterrel, emlékezetébe idézte minden szavát, minden mozdulatát. Belső fülével tisztán hallotta a zenét, amely Jean-Jacques szavaiban zengett és még rögeszméit is kedvessé tette. Látta a mester eleven, mély szemét, amint őrá pillant, hallotta utolsó szavait, amelyeket őhozzá intézett, fülébe csengett mély, megindult hangja, ahogy őt oktatta: „Az ember jó!”

De ő, Fernand, bizony nem volt jó. De mégcsak gonosz sem. Még annál is rosszabb: tompalelkű, lagymatag, lomha. Amikor arra került a sor, merő restségből – mert visszariadt egy kínos kis kényelmetlenségtől – elmulasztotta, hogy a mester őrzője legyen, miként arra egy belső hang intette és buzdította.

Valamit tennie kell. Ha már az élőért nem, legalább a halottért kell tennie valamit.

Elindult, hogy megkeresse Nicolas-t Pedig félt ettől a találkozástól, önmagától félt. Eszeveszett vágy fogta el, hogy azt a fickót leüsse, széttapossa. Akárhogy is, fel kell keresnie, hogy felelősségre vonja.

Ott találta a lovaknál. Hangosan szólította.– Mivel szolgálhatok, gróf úr? – kérdezte Nicolas.– Hol volt tegnap? – rivallt rá Fernand.Nicolas jól megjátszott, enyhe csodálkozással felelte:– Arra céloz, gróf úr, hogy többet kellett volna törődnöm a filozófus úrral?

Szívesen megtettem volna. De itt volt a márki úr utasítása, hogy ne kerüljek a megboldogult szeme elé, és ha jól emlékszem, ön is lelkemre kötötte ezt a parancsot, nem?

A fiatal grófot most megrohanta az az érzés, amitől előre félt: a vágy, hogy megfojtsa a fickót ezzel a két kezével! Nicolas azonban szinte bizalmaskadó hangon folytatta:

– Miután a Rousseau-hölgyek nem voltak itthon, örültem, hogy több időm marad a lovakkal foglalkozni.

– És egész nap itt volt, az istállóban? – kérdezte Fernand.– Egész nap éppen nem – felelte Nicolas udvariasan és mégis pimaszul. –

Hiszen itt, sajnos, jóval kevesebb munka van, mint ahogy a márki úr annak idején nekem kilátásba helyezte.

Fernand nem tudta magát tovább türtőztetni. Lovaglópálcájával Nicolas arcába csapott.

Nicolas erős volt: könnyen adhatott volna ennek a vékonypénzű langalétának néhány fogással és rúgással olyan leckét, hogy holta napjáig se felejtse el. De elég eszes volt ahhoz, hogy visszatartsa magát: mert ha egy szegény lovászinas összekap egy nagyúrral, minden körülmények közt a szolga húzza a rövidebbet; azonkívül ezzel a csúnya históriával a púpján, duplán óvatosnak kell lennie.

– Azt gondoltam volna – mondta nyugodtan –, hogy a megboldogult filozófiájából ön is tanult egy kis mérsékletet. De meg tudom érteni, hogy a fájdalom és a gyász megfosztotta esze egy részétől.

Fernand halkan, szinte sziszegve a szemébe vágta:– Te ölted meg, te gazember, te gyilkos! A Ladyt is te tetted el láb alól!Most aztán igazán kedve lett volna a lovásznak ahhoz, hogy jólirányzott,

kemény ökölcsapással válaszoljon a mamlasznak. De megint magába fojtotta dühét és megőrizte hidegvérét. A grófocska hülye, a grófocska nem tudja tette következményeit kiszámítani. Majd ő, Nicolas, mindjárt felhívja a hosszú mafla figyelmét valamire.

– Ha visszanyeri nyugalmát, gróf úr, és megint képes logikusan gondolkodni – mondta –, akkor magától is rájön arra, hogy Monsieur Jean-Jacques sajnálatos elhalálozásának megvan a legtermészetesebb magyarázata. Ha azonban mégis valami erőszakos dolog történt, akkor szerény véleményem szerint a gyanú elsősorban azok ellen irányul, akik titokban a filozófus úr irományaiban kotorásztak, különösen pedig ha ezek a bujkálok ráadásul még a megboldogult felesége iránt is emberileg érthető érdeklődést tanúsítottak.

Fernand agyát megint vörösen izzó düh öntötte el. Therese elárulta hát ennek a csirkefogónak! Valószínű, sőt majdnem bizonyos, hogy az asszonynak is része van

ebben a szörnyűségben. Ruháján a vérfoltok még most is Fernand szeme előtt táncoltak.

Csakhogy haragja tehetetlen volt A veszélyt, amellyel a fickó fenyegetőzött, nem lehet tagadni. Ha vádat emelnek Nicolas ellen, azt a szerelmi históriát is megvizsgálják. Therese óhatatlanul belekeveredik az ügybe, és akkor ő maga is belekeveredett. Lelki füleivel már hallotta a szégyenletes, szívbemarkoló botrányt, amely felveri egész Európát, mocskot zúdítva Jean-Jacques-ra, Ermenonville-re, őrá magára és az apjára.

Tehetetlen volt a gazfickóval szemben.Hirtelen mozdulattal sarkonfordult és faképnél hagyta a gyűlölt, undorító

fickót.Nicolas vigyorgott és jó vastagot köpött. Ez fájt, hiszen egész arca égett. Mégis

tovább vigyorgott. Nem bitófa, nem kerékbetörés, csak egy pálcacsapás: mindössze ennyit kellett fizetnie. Ezt az árat szívesen megadta ennek a filozófusnak az irataiért. Mert Therese és vele együtt az egész láda tartalma: az övé, egészen biztosan az övé, akárhogyan berzenkedik is az öregasszony!

Amikor Nicolas-t otthagyta, Fernand szívét a haragon és undorodáson kívül tompa szomorúság töltötte el: miért is kellett ebbe a piszkos, véres ügybe belekeverednie! De aztán megint felülkerekedett benne a düh és elnyomott minden más érzést. És ha az egész világ áll is az útjába, akkor sem tűri el, hogy a gaz gyilkosok büntetlenül vonuljanak el a zsákmányukkal!

Mindenekelőtt ki kell derítenie, meddig terjed Therese bűnrészessége.És ha sikerül is világos és egyértelmű vallomást kicsikarni belőle, mit ér vele?

Mit tehet akkor? Apja nyakába zúdíthatja-e ezt a nagy szégyent? Kiszolgáltathatja-e a mestert a gúnyolódóknak, akiknek a szemében szánalmas puhány lesz és tökfilkó?

Igen ám, de ha ez a sok aggály és meggondolás csak ürügy, hazudozás, spanyolfal, mely mögött gyávasága rejtőzik – húzodozása egy nehéz feladattól?

Ha legalább zűrzavarával nem egyedül kellene megbirkóznia! Ha mellette állna Gilberte, hogy kiöntse előtte lelkét, feltárja kínlódását és bűntudatát!

Amikor a kastélyba ért, a szokatlanul korai órában már látogatók voltak ott. Monsieur Robinet nem mulaszthatta el, hogy szomszédjának együttérzését fejezze ki bánatában, melyet nagy barátja és védence hirtelen halála okozott. Monsieur Robinet nem jött át egyedül. Gilberte is vele tartott.

Fernand szívverése kihagyott, amint megpillantotta a lányt. Csak bámult rá meredten. Gilberte egy szót sem szólt, de szeme elárulta, hogy ezt a látogatást ő kezdeményezte. Fernand egy pillanatra megfeledkezett a halottról. Ez a gondolat ujjongott benne: most már minden jól van.

Monsieur Robinet közben csak beszélt tovább. Most a grófhoz fordult.– Ön is fogadja őszinte részvétemet, fiatalúr – mondta recsegő hangján. –

Hiszen ön különösen közeli barátja volt, halála kétszer olyan súlyosan érinti önt, mint másokat.

Fernand szeme nagy nehezen és kedvetlenül szakadt el Gilberte-től és Monsieur Robinet nagy, vörös, szögletes arcához fordult.

– Mondja csak, Monsieur – hajolt ez most izgatottan bizalmasan és sajnálkozva megint a márkihoz. – Igaz-e, hogy ő maga hagyta el jószántából ezt a világot, amely sehogysem tetszett neki?

A jól megtermett ember, aki elvonta Gilberte-től, most még ellenszenvesebb volt Fernand szemében, mint máskor. Még mielőtt apja bármit is szólhatott volna, már Fernand felelt, illetlenül hevesen:

– Nem, Monsieur, ez a híresztelés nem mond igazat.– Ne vegye zokon, nem akarok vele semmi rosszat – mondta Monsieur

Robinet szinte kedélyesen – de széltében-hosszában azt rebesgetik, hogy e hirtelen halál körül valami nincs rendjén. – És, mivel a két Girardin kínosan hallgatott, megállás nélkül, fürgén folytatta. – Távol áll tőlem, hogy emlékét megzavarjam. Igazán megérdemli, hogy békében nyugodjék. Mint filozófusnak, megvannak a maga érdemei. Amíg élt, persze az orra alá dörgölték: aki saját ügyeit ilyen rosszul intézi, hogyan akarna az összességről gondoskodni? De ez a szemrehányás ma már tárgytalan. Aki bátran filozofál, tapsot arat, ha egyszer már meghalt és nem csinálhat többé semmi bajt.

Fernand nem bírta ezt a léha fecsegést tovább elviselni. Felállt. Azelőtt is gyakran megesett, amikor Monsieur Robinet látogatóba jött, hogy Fernand és Gilberte magára hagyta a két öreg urat. Fernand remélte, hogy Gilberte most is majd ehhez tartja magát.

Így is történt. Gilberte felállt és követte a fiatalembert, ki a szabadba.Amikor Gilberte Jean-Jacques hirtelen haláláról és a hozzá fűződő

szörnyűséges hírekről értesült, mintha egyszerre elfújták volna mindazt, ami az utóbbi időben elválasztotta Fernand-tól. A neheztelés helyén nem maradt más, csak fojtogató részvét és mélységes aggodalom. Az Isten szerelmére, mit fog most tenni Fernand? A lány úgy érezte, kötelessége tüstént felkeresni és visszatartani minden nemes, de botor és meggondolatlan, jóvátehetetlen lépéstől.

Most egymás mellett baktattak a szűk kerti ösvényen és Fernand nem mert a lányra pillantani. Megint elfogta a régi félelem, mert Gilberte hosszasan hallgatott.

– Fernand! – mondta végre a lány és hangja arra kényszerítette a fiút, hogy felpillantson. – Fernand! -- ismételte és többet nem is mondott, de szép, nagy szeme elsötétült.

Fernand tétovázva, óvatosan megfogta a kezét. Gilberte elfordította tekintetét, de a kezét nem húzta vissza. Fernand erősebben szorította, a lány meg viszonozta szorítását. Fernand nem merte megcsókolni, de úgy érezte, mintha kapcsolatuk — a sok csúf dolog ellenére, ami azóta történt — szorosabb lenne, mint azelőtt.

Sokáig sétáltak így némán, egymás mellett. Ami körülöttük volt, elsüllyedt. Fernand szívesen ment volna vele így tovább, nagy, erős, jóságos kezét érezve, holnap is, holnapután, akár egész életén át – és eszébe se jutott, hogy gondolatai Jean-Jacques szavait idézik.

– Hát beszélj már! – mondta végre Gilberte.Fernand felriadt édes merengéséből és összeszedte magát. Magányos kínlódása

napjaiban hányszor lépett Gilberte elé, hogy kimagyarázkodjék, vádolja és tisztázza magát. Most végre valóban meg akarta tenni. Ám a lány szavába vágott:

– Erről egy szót se! – mondta. – Soha többé. – És: – Arról beszélj, ami itt történt! – így szólította vissza Ermenonville valóságába.

Kemény, zord valóság volt, de már távolról sem olyan zűrzavaros, mint amikor még nem volt lehetősége arra, hogy Gilberte-tel mindent megbeszéljen.

– Monsieur Robinet nem találta el – mondta keserűen és fojtott haraggal. – Nem öngyilkosság volt, hanem gyilkosság. Ez a fickó ütötte agyon, ez a Nicolas, a lovász, Therese miatt. Mégcsak nem is tagadja.

Nagy harag öntötte el a lányt. Agyon kellene verni azt az aljas fickót. És azt a nőszemélyt is. Át kellene adni a bíróságnak. Felakasztani, kerékbe törni. De még végig se gondolta és már világosan ráeszmélt, hogy akkor Fernand-t is elsodorná az örvény. És eszébe jutott a cél is, amely ide hozta.

– Mások is tudnak róla? – kérdezte tárgyilagosan. – Már beszéltek róla?– Beszélni nem beszélt senki – felelte Fernand –, legalábbis nekem nem. De

sejteni, sokan sejtik, sokan fognak ezen gondolkodni. Nekem pedig meg kell őt bosszulnom! – fakadt ki komoran és kamaszos hevességgel. – Nem tudok belenyugodni abba, hogy a gyilkos büntetlen maradjon és ráadásul még elvonuljon Jean-Jacques pénzével és Jean-Jacques feleségével.

Ettől félt Gilberte: hogy Fernand így gondolkodik majd. Igaz, hogy nem is szerette volna, ha nem így gondolkodik. A tompa harag újra felfortyant benne. Hát sohasem lesz nyugtuk ettől a nyomorult nőszemélytől? De csakhamar felülkerekedett józan, praktikus esze, amelyet élesre köszörültek az édesanyjával eltöltött, nehéz gyermekévei. Most az első feladat, hogy legyőzze Fernand ostoba, túlbuzgó lelkiismeretét. Vissza kell tartania attól, hogy valami meggondolatlanságot kövessen el a halott Jean-Jacques kedvéért.

– Biztos vagyok benne – mondta – azok után, amit elmeséltél nekem, hogy maga Jean-Jacques is részvétet érzett volna e bárgyú teremtés iránt. Semmi körülmények között sem engedte volna meg, hogy bíróság elé hurcolják és végül még talán bitófára is juttassák. – Mivel Fernand nem felelt, Gilberte vállára tette a kezét. – Hagyd a mesteredet pihenni! mondta rábeszélő hangon. Fiatalabb volt Fernand-nál, mégis úgy beszélt vele, mintha a nénje volna. – Ne kavard fel ezt az egész sarat és mocskot. Az az aljas nő kotródjék el azzal az aljas fickóval együtt, ha jólesik nekik! – kiáltotta szinte vadul. – Mi közünk hozzá!

HALOTTSZEMLE

Amitől Monsieur de Girordin félt, bekövetkezett: az emberek nem hittek Jean-Jacques természetes halálában. A holttest véres látványa felcsigázta az emberek képzeletét, Ermenonville kastélyából sötét hírek terjedtek el. Azt rebesgették, a nyárilakban többször veszekedésre került a sor Therese életmódja miatt, Jean-Jacques emiatt lett öngyilkos. Még gonoszabb nyelvek azt híresztelték, hogy egy veszekedés alkalmából Therese sebesítette meg a férjét halálosan. Sokan állítólag saját szemükkel látták, hogyan bujkált Therese legényekkel a bozótban.

Maurice szomszéd nem győzött büszkélkedni, hogy ő volt az, aki utoljára beszélt a nagy emberrel. Mindenkinek esküdözött, milyen jól érezte magát Jean-

Jacques akkor, milyen jókedvűen készülődött a munkára – semmiképpen az öngyilkosságra – és milyen furcsán viselkedett a márki úr a nyárilakban, amikor senkit sem engedett közelebb a holttesthez. Még Gauchet főtisztelendő úr is, akinek többször voltak már perpatvarai a márkival, úgy vélte, a ház ura többet is tehetett volna az eset tisztázására.

Az effajta hírek eljutottak Dammartinbe, Senlis-be, Louvres-ba, még Párizs nagy városába is.

Még mielőtt az urak, akiket Girardin gyorsfutárral kéretett Ermenonville-be, a kastélyba megérkeztek volna, egy nem várt vendég állított be a nyárilakba: François Renoux őrmester úr. A világért sem mulasztotta volna el, hogy gyorspostával ide ne siessen anyja és nővére megvigasztalására. Most minden körültekintés és készülődés nélkül is beléphetett a házba – a halott nem zavarta el.

– Szörnyű csapás lehetett – mondta anyjának és nővérének –, ahogy egyszerre csak ott láttátok feküdni holtan és hidegen. Persze, hatvanhét esztendő elég tisztes kor, különösen egy filozófus számára, akinek egész életében úgy meg kellett erőltetnie az agyát!

Bement az alkófba a halottas ágyhoz. Aubrunné asszony, a halottmosó már kora reggel ott volt. Lemosta a vért, de a mély, tátongó seb látható maradt. Francois őrmester nem vette észre, vagy nem akarta észrevenni.

– Isten veled, Jean-Jacques – mondta csengő hangon – Hóbortjaid néha elhomályosították az eszedet, különösen, sajnos, éppen velem szemben, de azért jó bajtársam voltál a harcban, amit egy jó ügyért folytattunk.

Katonás tisztelgéssel állt a halott előtt, mint régebben nem egy bajtársa előtt, mielőtt utolsó útjára indult. Azután visszatért anyjához és nővéréhez.

Madame Levasseur megveregette kedves fia kezét A szomorú események egyik kellemes következménye volt, hogy most már zavartalanul gyönyörködhetett szép fiában. Persze, nem a racoleurök, a toborzótisztek büszke pompájában jelent meg, hanem egyszerű őrmesteri egyenruhájában. Tervei összeomlottak, mint ahogy mellékesen megemlítette, mivel aljas módon hirtelen felemelték a kaució összegét. De akármilyen egyenruha van is rajta, gondolta Madame Levasseur az a fontos, hogy François eljött, itt van, itt lesz mellette ezekben a veszedelmes napokban, az egyetlen megfelelő ember, aki őt és Therese-t attól a csirkefogótól megvédelmezheti.

– Egy kis vigasztalástok mégis csak van a nagy szerencsétlenségetekben – vélte később François őrmester. – Gubában ezentúl aligha lesz hiány. Hisz most már nem kell számolni a sógor úr bolond szeszélyeivel és túlkényes aggodalmaival, ha filozófiáját csengő aranyra akarjuk átváltani.

És sóvárogva nézett a kéziratokat rejtegető faragott ládára. Madame Levasseur nem örült ennek a beszédnek.

– Az irka-firkát, természetesen, értékesíteni fogjuk, de attól tartok, nem olyan hamarosan – felelte kitérően. – Ismered, kedves François, a bírósági urakat. Először annak rendje és módja szerint nekünk kell odaítélni a hagyatékot, pecséttel, aláírásokkal... mindez, persze, időbe telik.

Az őrmesternek egy ötlete támadt.

– Nem lenne a legokosobb, mama – javasolta –, ha addig is magamhoz venném a ládát? Persze csak megőrzésre. Nézd csak, vannak összeköttetéseim. Már most előkészíthetném az üzletet, útjára indíthatnám.

Az öregasszony egyre növekvő aggodalommal tiltakozott a terv ellen.–- Hiábavaló lenne. A kiadók, egyetlen sout sem fizetnek, amíg nincs minden

tisztázva, hivatalosan, ügyvédileg. Ismerem ezeket az alakokat. De ne félj semmit, megbirkózom velük.

Az őmester nem is próbálta leplezni csalódását.– Jól van – mondta –, ha így gondolod. Pedig tulajdonképpen én vagyok most

a család feje.– Természetesen, téged is bevonlak majd a tanácskozásba – sietett az

öregasszony fiát békítgetni. De elhatározása, hogy a temetés után tüstént felkeresi Gilbert mestert, csak megerősödött. A papirosokat pedig, mihelyt csak lehetséges, máshova viszi, biztonságba helyezi a nyomorult Nicolas, de a kedves fia elől is. François, sajnos, kissé könnyelmű, vagy túlságosan nagylelkű. Elég baj az, hogy egy ilyen öreg kotlóstyúknak, mint ő, még mindig a szárnya alá kell vennie a csibéit, akik már régen felnőttek. Még az a jó, hogy meg tudja tenni, van hozzá esze.

Közben megérkeztek az Ermenonville-kastélyba az urak, akiket Monsieur de Girardin értesített. Eljött Lebègue doktor és Houdon, a szobrász. Eljött Monsieur Ducis is, a tragédiaköltő – az az ember, akinél Jean-Jacques annak idején utolsó párizsi éjszakáját töltötte, akinél a Párbeszédekhez a röpcédulákat megírta. Továbbá eljött Melchior Grimm is, báró Grimm, a híres filozófus, egyike azoknak, akik az Enciklopédiát megalkották. Eredetileg szoros barátság fűzte Jean-Jacques-ot az Enciklopédia embereihez, Diderot-hoz, és elsősorban Melchior Grimmhez, de a barátság később elkeseredett gyűlölséggé fajult. Ezért a márki, amilyen szívesen látta vendégül Monsieur Ducis-t, olyan görbe szemmel nézett Grimm báróra. De hiába – nem utasíthatta ki házából azt az embert, akinek szava az irodalom és finom ízlés dolgában Európa-szerte mértékadó volt és akiről az egész világ tudta, milyen közeli ismerőse Jean-Jacques-nak!

A barátokon kívül összegyűltek a kastélyban az orvosok, sebészek és hatósági személyek is, akiknek az volt a feladatuk, hogy a boncolást megejtsék vagy tanúsítsák. A kastélyban mindannyiukat pazarul megvendégelték. Az udvarmester és az inasok fekete csipkefodrokkal díszített inget viseltek, letompított hangon beszéltek és gyászos arckifejezéssel szolgálták ki a vendégeket.

Monsieur de Girardin még a boncolás előtt a halottas ágyhoz vezette Lebègue és Ducis utakat, Jean-Jacques két legjobb barátját. Kifejtette előttük, hogyan magyarázzák meg a halálesetet.

– Csak így történhetett – jelentette ki végül. – Minden más elképzelhetetlen.A két úr hallgatott. A becsületes Ducis famerev arcáról le lehetett olvasni, hogy

nem hiszi el a történetet. Különben is tragédiát szimatolt mindenben, de hallotta a híreszteléseket is és tudott a gyűlölségről, amellyel halott barátját életén át üldözték.

– Nagy, sötét sors lebegett Jean-Jacques fölött – mondta barátságtalanul – születésétől egészen a haláláig.

Még kevésbé hitt Lebègue annak a túlságosan egyszerű magyarázatnak, amelyet Girardin feltálalt neki. Inkább forró, haragos fájdalom fogta el, amikor megpillantotta a holttestet. Nagyon szerette Jean-Jacques-ot, ezt a szegény, gyámoltalan, öregkoráig gyermekded embert, akinek hatalmas esze volt, nagy szíve, de gyenge szeme és más testi fogyatkozása is. Bizonyos volt benne, hogy halálát gonosz kezek okozták és az asszonyoknak is – bár talán akaratlanul – részük van benne. Elkeserítette, hogy ilyen siralmasan pusztult el ez a nagyszerű ember, aki még sokáig élhetett és alkothatott volna, ha jobban vigyáznak rá és többet törődnek vele. Mégis, megértette Girardin magatartását és hajlandó volt segíteni neki, Lebègue doktor ismerte a világot. Egy kínos por Jean-Jacques halála körül, nemcsak Ermenonville nevét rántja botrányba, de bemocskolja Jean-Jacques emlékét is és ártalmára lenne könyvei hatásának. Majd ha megfogalmazzák a halottszemle eredményét, ahhoz feltétlenül neki is lesz egy-két szava. Egy pillanatig sem fog habozni, hogy Jean-Jacques természetes halálát igazolja az utókor számára és pecsétjével is megerősítse. Hazudni fog, valamennyien hazudni fognak. Siralmas és gyalázatos – amit most végül a szegény Jean-Jacques holttestével csinálnak, éppen olyan otromba, hazug komédia lesz, mint sok minden, amit életében el kellett szenvednie.

A márkira még egy kínos beszélgetés várt: Houdon szobrásszal sem ment simán a dolog. A híres, fiatal művészt azért kérették Ermenonville-be, hogy elkészítse Jean-Jacques halotti maszkját. Most megdöbbenve nézett a halott szétzúzott halántékára.

– Nem segíthetne ezen a művészet? – kérdezte Girardin. Houdon arca még jobban elsötétült.– Nem úgy értem – sietett Girardin megmagyarázni –, hogy a sebet

láthatatlanná tegyük. De az, hogy a mester, amikor elájult, belevágta homlokát a kandallóba, végeredményben csak ostoba véletlen. Csak nem fogjuk arcát ezért örök időkre eltorzítani? Nem helyesebb, ha a halotti maszk Jean-Jacques igazi nemes arcvonását mutatja meg az utókornak?

– Majd meglátom, mit lehet tenni •- felelte a szobrász. Két olasz segédjével levette a halotti maszkot.A megállapított időpontban, három órakor, megejtették a boncolást. Az

elhunyt kívánsága szerint tíz személy volt jelen: öt orvos, négy igazságügyi és közigazgatási tisztviselő, végül Girardin. Az orvosok közt volt három sebész: Chenu Ermenonville-ből, Bruslé Montagnyból és Castérès Senlis-bôl. A két másik orvos: Villeron doktor Senlis-ből és Lebègue doktor a párizsi egyetemről. A négy tisztviselő: Bonnet ügyész, Martin polgármester, Blondel rendőrhadnagy és Landru rendőrőrmester – valamennyien Ermenonville-ből.

A szoba forró volt, a levegő fülledt a sok virágtól, amellyel a szobát telezsúfolták. Levetkőztették a halottat. Ott feküdt szánalmas pőreségében és homlokán tátongott a seb.

Kínos, groteszk ellentét volt a virágok bája és a bizottság munkája közt. Monsieur de Girardin alig tudta leplezni izgatottságát.

Undok feladat, gondolta Lebègue, aki az orvosok közt kimagasló tekintély volt.– Kérem, ,kezdje el, kolléga úr – fordult Castérès seborvoshoz.

A vizsgálat majdnem két órát vett igénybe. Az urak letompított hangon beszélgettek, közben sok latin szakkifejezést használtak. Tudták, mit várnak tőlük; a bizottság néhány tagja már előre lerögzítette véleményét.

A márki egy kis széken ült a sarokban. Lebègue látta, milyen kínosan izgatott, bármennyire is igyekszik uralkodni magán. Ezért kis idő múlva, de még a vizsgálat befejezése előtt, Lebègue száraz hangon odaszólt a márkinak:

– Úgy látom, a kolléga urak egyetértenek abban, hogy agyszélütésről van szó.Hosszú jegyzőkönyvet vettek fel ebben az értelemben. Az okmány öt részből

állt. Aláírta két orvos, továbbá két tisztviselő, mint szakértő, végül a többiek, mint tanúk.

SÍRBATÉTEL

Girardin meggyőződése szerint csak egyetlen temetkezési hely volt méltó Jean-Jacques számára: a Nagy Jegenyék Szigete. Sőt a márki mintha emlékezett volna rá, hogy egy érzelmes órájában Jean-Jacques beszélt is erről; azt mondta, szeretné, ha majd ott temetnék el, szemben a kedves fűzfájával.

A márki az éjféli órát tűzte ki a temetés időpontjául; azokon az éjszakákon majdnem telihold volt éppen. A márki birtokain élő parasztok utasítást kaptak, hogy fáklyákkal sorakozzanak fel a tó partjain és a dombokon körös-körül. Más is eljöhetett, ha kedve tartotta, annyi fáklyát készítettek elő, hogy jutott mindenkinek.

Magára a csöpp kis szigetre csak a két asszony kísérhette ki csónakon a halottat, továbbá Jean-Jacques legmeghittebb barátai.

Amikor kivitték a koporsót a nyárilakból, a tó partján és körülötte a dombokon már ott álltak a fáklyás emberek.

Három csónak evezett be a tóba halk, megindító zene hangjainál. Az elsőben a koporsó volt, Girardin és Fernand kísérte. A második csónak Madame Levasseurt és Therese-t vitte át. A harmadikban Lebègue és Ducis kapott helyet, valamint Grimm báró, akit a márki mégsem zárhatott ki a gyászmenetből. A csónakok lassan eveztek át a nagyon rövid vízi úton a szigetre, a holdfényben csillogó tó vizén. A tömeg hallgatott, a parasztoknak eőősen lelkűkre kötötték, hogy csendesen viselkedjenek. Nem lehetett hallani mást, csak a halk zenét, az evezőcsapások zörejét, a felriasztott vízimadarak kiáltásait, a tücskök cirpelését és a békák kuruttyolását.

A parti falvak lakói egyszerű emberek voltak. A legtöbbnek fogalma sem volt arról, mit jelent ez a halott a világnak. Most, hogy temetésére annyi ember jött ide Senlis-ből, sőt Párizsból is, ebből vették csak észre, milyen nagy ember lehetett, amíg élt. Annál jobban helytelenítették, hogy uruk, a márki védőszárnyai alá veszi azokat, akik Jean-Jacques-ot eltették láb alól.

Elsősorban Maurice szomszéd volt az, aki heves suttogással rosszallását hangoztatta. Szégyen és gyalázat, vélte, hogy a márki egyetlen lépést sem tesz a nagy emberbarát véres halálának megbosszulására. Persze, ha egy arisztokratáról lenne szó, már régen tömlőcbe vetett volna néhány tucat gyanús embert. Bűnös gőg lakozik ebben a márkiban. Szabadgondolkodónak tünteti fel magát, de cselekedeteiben fikarcnyit sem törődik Jean-Jacques filozófiájával. Az például egyebek közt azt tanította, hogy tulajdonképpen semmi különbség sincs köztük – a falu népe és a márki közt... egyenlőség, testvériség, szabadság! Az ördögbe is! Semmit sem ártott volna a márki úrnak, ha az alsóbb néposztályokból is meghívott volna valakit Jean-Jacques barátai közül – például őt, Maurice szomszédot – hogy az emberiség képviseletében ott legyen a sírnál, a szigeten.

Lázadó gondolatokkal telt el Martin is, a boltosasszony, özvegy Catrouné fia, Fernand kortársa és gyerekkori játszópajtása. Ahhoz képest, hogy arisztokrata, Fernand tisztességes kölyök, az igaz, de mégiscsak grófi fajta, és ha komolyra fordul a dolog, nem lehet várni őőle semmit. Mennyit járt a szája, hogy milyen forrón szereti és milyen mélységesen tiszteli azt a hóbortos filozófusát, de azért nyugodtan tűrte, hogy emberei egyike beverje a szerencsétlen ábrándozó fejét – most meg a kisujját sem mozdítja meg, hogy a gyilkost a máskor oly fürge bírák kezére adja!

Pedig az igazság az volt, hogy Martin szerette Fernand-t és sajnálta is most. Hiszen Fernand most tulajdonképpen nem sokat tehet, ha apja, a nagyúr, valami sötét okból elhatározta, hogy a gaztettet elkeni és elpalástolja. De akárhogy is – nagy disznóság! Azonkívül ez a Jean-Jacques, meg kell adni, több volt, mint egy hóbortos balga. Martint szíven találta, amikor Fernand a szemére vetette, hogy csak fecseg, fecseg, de Jean-Jacques írásaiból nem is olvasott semmit. Martin akkor tüstént nekilátott, hogy pótolja mulasztását. És ha Jean-Jacques gondolatai közül sok magas volt neki, túlságosan bonyolult, nyakatekert, de azért maradt éppen elég, ami világos volt, mint a nap: „A zsarnoknak nincs joga panaszkodnia, ha erőszakkal döntik meg. Erőszak tartotta hatalmon és erőszak fogja megdönteni, amikor az elnyomottak majd elnyomják az elnyomót. A kör bezárul és minden halad a maga természetes útján.” Kurázsi kellett ahhoz, hogy valaki ilyet kinyomtasson a legkeresztényibb király és csendőrei birodalmában.

A sok idegen közt, aki eljött a temetésre, ott volt az a fiatal joghallgató is Arras-ból, aki Jean-Jacques-ot utolsó napjai egyikén felkereste. Amint most a csónakra meredt, amely imádott bálványával, a nagy halottal a szikrázó tó tükrén a sziget felé suhant, a fiatal diák szeme lángolóbb volt, arca még konokabb és rajongóbb, mint abban az órában, amikor először és utoljára találkozott a mesterrel. Jean-Jacques keserű volt azon a napon, utolsó napjai egyikén; maró gúnnyal beszélt a világról, amely gyűlöl és bemocskol mindenkit, ha becsületesen meri keresni az igazságot. A fiatal diák szíve mélyén valamiféle halotti imát rebegett, ilyesformán:

„A zsarnokok elvakították az embereket, hogy gyűlöljenek téged, az emberi nem nagy barátja, és balgának tartsanak, vagy az ördögöt lássák benned. De mi, fiatalok, elszántan követünk téged a felismerés göröngyös útján, és sokan vagyunk, ezren meg ezren. Mi, esküszöm neked, kényszeríteni fogjuk a tudatlanokat arra, hogy szemüket kinyissák, téged megszeressenek és segítsenek learatni a boldogság gyümölcseit, amelyeknek magvait te vetetted el.”

Monsieur Gerber szívét ugyancsak magasztos érzések hevítették, ha másfélék is. Tudatából száműzte a holttest borzalmas látványát. Benne csak az élő ember képe élt tovább, azé az emberé, aki csendesen sétálgatott a parkban és a békés bölcsesség muzsikás szavait hirdette. A kétely, mellyel Fernand hozzá jött, Monsieur Gerber szívét jobban megrendítette, mint ahogy mutatta; hiszen ő maga sem volt egészen mentes ezektől a kételyektől. No de most már ezeket mindörökre szerte szórta a szél és a derék, szerény ember titokban nagy megkönnyebbülést érzett, hiszen a nagy tisztelettel fogadott gondolatok élő hordozója, Jean-Jacques személye már nem okozhat semmi zavart. Műve most már önállóan élhet tovább, alkotójától függetlenül. Csak a bölcsessége marad itt és hat tovább a földön, ágakat hajtva, egyre terebélyesedve, örökké virulva.

A földnyelvről Monsieur Robinet nézte unokájával együtt a tovasikló csónakot. Gilberte nagy, fiatal száján alig észrevehető, kemény mosoly fakadt. Ez az ember, akit most sírja felé röpítenek az evezők, az első pillanattól kezdve, amióta Ermenonville-be jött, neki csak bajt és bánatot okozott; sőt kis híja, hogy fel nem borította egész életét. Lehet, hogy nagy filozófus volt. Gilberte tiszta szívből sajnálta Fernand-t, akit ilyen szörnyű veszteség ért. De azért az a história a lelencházba küldött gyerekekkel – gyalázatosság! Az Új Héloïse-t tisztább gyönyörűséggel olvashatja most már, hogy az a veszélyes ember nincs többé az élők sorában.

Monsieur Robinet mégis észrevette Gilberte halvány mosolyát a hold és a fáklyák fényében. Amióta egyetlen fia – Gilberte apja – útban Nyugat-India felé, ahol ültetvényeit akarta meglátogatni, váratlanul meghalt: Robinet szíve egyetlen emberen csüggött, és ez Gilberte volt. Jól ismerte a lányt, sohasem kérdezett tőle semmit, nem beszélte rá semmire, csak kevés és halk szóval irányította, vezette. Természetesen észrevette, hogy unokája és Fernand közt civódás támadt, alighanem Jean-Jacques miatt. Kitalálta, mi megy most végbe Gilberte lelkében. Robinet ajkán is megjelent egy halovány mosoly.

A csónakok elérték a szigetet. Madame Levasseur partra szállt, kissé nehézkesen, Lebègue és Ducis támogatásával. Egyetlen szolga sem volt a kis szigeten, sírásó sem, a sírt már előre kiásták. Girardin és Fernand emelte ki a koporsót a csónakból, mialatt a többiek kikötötték a csónakokat.

Felsorakoztak a kiásott sírgödör körül. Therese Fernand mellé állt, hiszen hozzátartozik, nem? De Fernand rá se nézett, ami az asszonyt tompa bosszúsággal töltötte el. Egy férfitól, akivel az ember úgy volt együtt, igazán több részvétet lehetne várni egy ilyen borzalmas élmény után.

Fernand valóban észre se vette Therese-t, csak önmagába nézett komoran, sötéten. Mindjárt, néhány perc múlva, a föld alá süllyesztik annak az embernek a földi maradványait, aki a század legjelentősebb felismeréseivel ajándékozta meg a világot. Egyáltalában nem volt öreg vagy roskatag ez az ember, sem testben, sem szellemében, még sokáig élhetett, alkothatott, taníthatott volna, még sok mély és fontos igazságot tárhatott volna fel. És ő, Fernand, hozzájárult ahhoz, hogy ez az ember – a legforróbb szív a világon, a legnagyszerűbb ész nincs többé!

Monsieur de Grimm, a felvilágosodás nagy századának képviselője, ott állt és ítélőszéket tartott a halott és önmaga fölött. A jelenlevők közt ő volt az egyetlen, aki igazságosan le tudta mérni, milyen hatalmas érdemeket szerzett Jean-Jacques, és milyen hatalmas kárt okozott. Az ész képviselői – ő és a többi igazi

filozófus – minden rendelkezésükre álló eszközzel támogatták Jean-Jacques-ot, szeretettel segítették, ellátták jó tanácsokkal. Végtére is Diderot volt az, aki ama nagyszerű eszmét sugallta neki a civilizáció kétértelmű hatásáról – az eszmét, amelynek révén aztán Jean-Jacques világhírnévre tett szert. Józan tanácsokat adtak neki, mértéktelen, anarchisztikus lényét vissza akarták szorítani a rend korlátai közé, de ő olyan beteg volt, aki szemébe köp az orvosnak, ha kellemetlen orvosságot rendel. És most ezt a Jean-Jacques-ot is utolérte végzete, csúfos, piszkos, erőszakos halállal múlt ki. Alkalmasint ennek a két közönséges nőemélynek is része volt benne, akiknek bárgyú fecsegésére világéletében mindig többet adott, mint Franciaország legkiválóbb szellemeinek ésszerű tanácsaira, ők főképpen Diderot meg ő – mindig óvták Jean-Jacques-ot, megjósolták neki, hogy ezek a némberek elpusztítják majd az életét. És most valóban így történt: a legostobább halál volt logikus és következetes vége a legostobább életnek. De ha Monsieur Grimm most megállapíthatta magában, hogy neki volt igaza, nagyon gyenge elégtételt lelhetett ebben – bárcsak inkább ne lett volna igaza! Mialatt a már kiásott sír mellett állt, fejében már formálódni kezdtek egy nekrológ mondatai, amelyet Jean-Jacques emlékének szentel majd. Csodálatos gyászdal lesz, csodálatos nénia, néhány lapnyi hervadhatatlan próza – a legszebb, amit eddig írt. Csak az a kérdés, vajon búcsúztatójában ejtsen-e célzást a nagy álomkergető halálának sötét körülményeire?

Most hozzáláttak a koporsó leeresztéséhez. A zene elhallgatott, nagy csend lett, csak a hullámok csobogását lehetett hallani, a felriasztott madarak kiáltozását, a szél halk susogását a felborzolt ágak közt – csak a Természet hangjait, semmi mást.

Ekkor durván belehasított a csendbe valami. Therese zokogott fel, harsogóan kifújta az orrát, azután ostoba, gyerekes pityergésbe kezdett.

Gyengéden leengedték a koporsót a sírba. Fernand is segített. Íme, a föld alá süllyeszti azt az embert, aki barátságára méltatta, a nagy embert, a legnagyobbat az élők közül, akinek barátságát ő, Fernand lábbal tiporta, a nagy embert meg balgának, futóbolondnak nevezte. Pedig a balga ő maga. Emlékezetében élesen kirajzolódott Jean-Jacques gyermekded, szelíd arca, amint az erdei visszhangot megszólította, vagy amikor résztvett a bábjátékban. Fernand úgy érezte, mintha egyik bábuját visszarakná a dobozába és mindjárt rádobban a fedele is – de nem játékbáb fekszik alatta, hanem Jean-Jacques! Fernand eddig bátran és férfiasán viselkedett, de nem bírta már tovább. Noha tudta, hogy mindenki őt nézi, apja, Gilberte, barátja, Martin és a többi fiú a faluból – hangosan felzokogott és csillogó könnyek gördültek le arcán. Gilberte csak nézett rá, de kis mosolya már régen elhalt, most már ő is sírt.

A három csónak elindult visszafelé. Monsieur Girardin azonban a kis szigeten maradt, egész egyedül, és átengedte magát gyászának, annak az édesbús melankóliának, amelyet elhunyt barátja annyiszor dicsért. Girardin szívében költemények születtek a halott dicsőítésére, egyszerű, szerény verssorok, de tudta, hogy Jean-Jacques szellemében fogantattak és méltó epitáfiuma lesznek egy méltó embernek, aki immár örök időkre Ermenonville vendége marad.

Azután – Girardin így rendelkezett – emberek jöttek, meszet, homokot és egy urnát hoztak. Mindjárt felállították a síremléket, oltárszerű valamit. Girardin is segített a munkában, saját kezével építette fel a mester sírhantját.

A munka hamar elkészült. Girardin megint magára maradt. Reggelig időzött a sírnál, amely az ő kincse, drága birtoka volt, a szomorúság szelíd hullámai fürdették lelkét. És amikor felkelt a nap, Girardin hazatért kastélyába.

GONDOK A HAGYATÉK KÖRÜL

Monsieur de Girardin nem sokat aludt. Kötelességérzete már néhány óra múlva felzavarta. A sors őrá bízta Jean-Jacques jövendőbeli dicsőségét: az ő gondosságától és ügyességétől függ, hogy milyen erős és milyen tartós lesz a nagy halott alkotásainak hatása.

A legsürgősebb feladat: a hagyatékot biztonságba helyezni. A márki tudta, hogy a kéziratokat haladéktalanul őrizetbe kell vennie.

De viszolygott attól a feladattól, hogy az asszonyokkal tárgyaljon. Kellemetlenül érintette, ha eszébe jutott, milyen ellenséges pillantásokat vetett rá az öregasszony. De erőt vett kedvetlenségén és már kora reggel elment a nyárilakba.

Aggódva látta, hogy a faragott láda nincs ott, ahol volt, Madame Levasseur már behurcolta a hálószobába. A márki tüstént támadásba ment át.

– Bizonyára emlékszik még, Madame – kezdte – arra az ígéretére, hogy a mi kedves Jean-Jacques-unk hátrahagyott műveinek sajtó alá rendezésében én is részt vehetek.

Madame Levasseur rögtön észrevette, a márki hová akar kilyukadni, és magában örült is neki; hiszen ha a márki veszi át az iratokat, biztonságban lesznek, sem Nicolas, sem François nem férhet többé hozzájuk. De nem árulta el megkönnyebbülését, mert egyebe sem volt, csak ezek a kéziratok, és lehetőleg minél többet akart belőlük kipréselni.

– Hát igen…..bizonyos mértékben – felelte óvatosan, tétovázva.– A legelső az volna – folytatta a márki –, hogy megállapítsuk, a mester milyen

kiadatlan műveket hagyott hátra. Azt hiszem, Madame, jó volna, ha a kéziratokat ebből a szempontból felülvizsgálnám.

– Tudom, márki úr – mondta Madame Levasseur –, hogy ön csak jót akar és nem fogja a szegény Jean-Jacques özvegyét és öreg anyósát megkárosítani. De ha azt kívánja, hogy adjam át önnek az iratokat, meg kell ígérnie, hogy az átnézéssel sietni fog. Nekünk ugyanis pénzre van szükségünk, még pedig azonnal. Egy nagy ember hátramaradt hozzátartozóinak adniuk kell magukra valamit már a külsejükben is, mi pedig, ezt ön is tudja, koldusszegények vagyunk.

– Ebben a tekintetben ne legyenek aggodalmai, Madame – sietett válaszolni a márki. – Jogtanácsosom a kéziratok üzleti értékesítésénél úgy fog vigyázni az önök érdekeire, mintha csak rólam volna szó. Egyébként is becsületbeli

kötelességemnek tekintem, hogy nagy barátom hozzátartozóiról gondoskodjam. Mennyi pénzre volna szüksége a legközelebbi napokban?

– Kétszáz louis – mondta Madame Levasseur rövid gondolkodás után.A márki alig tudta kínos meglepetését eltitkolni. De csak nyelt egyet és így

felelt:– Majd elküldöm az embereimet a kéziratokért. Egyúttal hoznak önnek egy

utalványt a bankárjaimhoz, a Valette és Pia céghez, Senlis-ben, akik majd kifizetik. Azt tanácsolom, ezt a nagy összeget ne hordja magánál, hanem hagyja náluk letétben.

Meghajolt és elment. Még abban az órában elhozták az utalványt és elvitték a kéziratokat.

Madame Levasseur közölte fiával, François-val, hogy Monsieur de Girardin elvitte a papírokat, mert filozófiai értéküket felül akarja vizsgálni. Az őrmester komor arcot vágott.

– Mondtam neked, mama – siránkozott –, hogy ennek az üzletnek a lebonyolítását bízd rám. Mihelyt a nagyurak beledugják kanalukat a kásánkba, az egyszerű kisembereknek csak az üres tányér marad, azt nyalogathatja.

– A márki nem fog minket falhoz állítani – próbálta Madame Levasseur fiát megnyugtatni. – Mindig jóakarója volt Jean-Jacques-nak és a pénz, amit ebből az irkafirkából ki lehet hozni, egy ilyen nagy úr számára annyi, mint nekünk egy bikkmakk.

Ám az őrmester nem ismert irgalmat. Miután itt őrá semmi szükség, jelentette ki, még ma visszautazik Párizsba és csak az a kérdés, hogy mama adjon neki útiköltségre tíz livre-t.

– Ne siess úgy, François! – kérlelte Madame Levasseur. – A következő napokban okvetlenül szükségem lesz a tanácsaidra. Maradj itt még egy kicsit és akkor nem tíz livre-rel, hanem huszonöt louis-val fogsz párizsi üzleteidhez visszatérni.

François szeme felragyogott.– Igazán, mama? – tanúskodott. – Vagy ez csak olyan papiros-szalonna, a

szegény egérke megszédítése? Mert az a szegény egérke én vagyok.– Hogy képzeled? Csak nem fogom a saját édes fiamat berondítani? –

erősködött Madame Levasseur.– Szóval huszonöt louis? – szögezte le François még egyszer, a biztonság

kedvéért.– Úgy van – mondta az öregasszony.– Megállapodtunk – pecsételte meg az őrmester.Másnap Madame Levasseur a lányával együtt Senlis-be utazott. Gibert mester

előbb ünnepélyesen részvétét nyilvánította ki nekik, aztán kijelentette, hogy Monsieur Rousseau halála, sajnos, újabb komplikációkat jelent a hölgyek által óhajtott okmány szabályos kiállítása tekintetében. Mert Rousseau özvegye jogi szempontból teljességgel más személy, mint az élő Monsieur Rousseau hitvese. Ennélfogva egészen új mellékletre van szükség és az okmányt az első laptól az utolsóig teljesen át kell írni. Azonkívül most már sokkal tekintélyesebb vagyonértékről van szó és erre a törvény más illetékeket szab meg. Így hát kénytelen a hölgyeknek új árat számítani, többféle felvilágosításra van még szükség és több időre is, ezért néhány napig szíves türelmüket kéri.

Madame Levasseur alig tudta bosszúságát elleplezni. Hiába, így van ez: az egész világ egy erdő és minden fa mögött egy-egy bandita leselkedik. Itt ül ez a kövér ember, unalmában halkan dobol az asztalon vastag, lusta ujjaival, és közben irgalmatlanul préseli és facsarja őket, a két szegény özvegyet, a gyámoltalan öregasszonyt és leányát. De mit csináljon – egészen tehetetlen. Ismerte a leányát. Therese maga is szeretné kezeit megkötve látni, nehogy odadobjon a fickójának mindent, amije csak van; de ugyanakkor boldogan odadobna neki mindent, hiszen egyetlen vágya, hogy magához láncolja. Itt ül mellette és azt kívánja, hogy az okmány elkészüljön, közben meg reméli, hogy mégsem készül el. Madame Levasseur nem tudott várni. Azt akarta, hogy az okmány még ma a kezében legyen, így hát nem volt más hátra, meg kellett adnia a kövér csirkefogónak azt az óriási árat, amelyet ki akart zsarolni.

Beszélni kezdett, A szörnyű esemény, mondotta, egészen kimerítette őket, nincs erejük még egyszer Senlis-be utazni. Szeretnék ezt a fárasztó ügyet még a mai napon elintézni, akkor is, ha néhány sou-val, sőt tallérral többe kerül. Még van egyés más elintéznivalójuk a városban, gyászruhát kell beszerezniük és a többi... Gibert mester legyen olyan jó, tegye meg nekik azt a szívességet, hogy az okmányt késő délutánra elkészíti. Nagyon fontos, hogy még ma aláírják és lepecsételjék.

A jegyző komoly arccal azt felelte, hogy nem tudja, kérésük teljesítése fizikailag lehetséges-e, hiszen még két sürgős ügye van mára. Erre az öregasszony kereken megkérdezte, mibe kerülne. Szívós alkudozás kezdődött özvegy Rousseau-né vagyonának feltételezhető nagysága felől. A jegyző mellékesen megjegyezte még, hogy tulajdonképpen özvegy Rousseauné házasságlevelének felmutatását is kérnie kellene, hogy Jean-Jacques házasságkötésének jogi érvényességét felülvizsgálhassa. Egyszóval, ha azelőtt nyolcvan tallérban állapította meg a tiszteletdíját, most kétszázat követel. Kétszáz fényes tallért! Hatszáz livre-t! Madame Levasseurnek csak nagy erőfeszítéssel sikerült ezt a hajmeresztő árat százötven tallérra lenyomni.

Amikor az asszonyok a megbeszélt időben újra megjelentek a jegyzőnél, az okmány még nem volt kész, bár több írnok dolgozott rajta. Még egy kis órácskába telik, míg elkészülnek, mondta a jegyző. Madame Levasseurnek nem volt könnyű élete és már jó sokat kellett várakoznia, de még sohasem esett annyira nehezére, mint most. Az írnokok mindig behozták a már elkészült lapokat, a jegyző figyelmesen felülvizsgálta, azután átadta Madame Levasseurnek elolvasásra. Az öregasszony nem értett meg belőle mindent, hiszen tele volt latin és ügyvédi kifejezésekkel és egyáltalában érthetetlen körmondatokkal, de ennek bizonyára így kellett lennie, és egészben véve jó okmánynak látszott.

Végül aztán minden elkészült.– Egy pillanat, hölgyeim – mondta Gibert mester és eltűnt, de nemsokára

vissza is jött talárban és barettel a fején. És noha Madame Levasseur veséjébe látott a hájas zsarolónak, most mégis egész más embernek tűnt fel a szemében. Most királyi jegyző volt, maga a Törvény. A Törvény állt most előtte és ostoba leánya előtt, Franciaország és a király szent hatalma, hogy megvédje őket attól a csattogó fogú farkastól, az aljas Nicolas-tól.

A jegyző ünnepélyes arccal, hivatalos hangon megkérdezte:

– Megértették-e ezt az okmányt, hölgyeim, ön, Madame Levasseur, és ön, Madame Rousseau? Tudják-e, mit tartalmaz ez az okmány és hajlandók-e aláírásukkal érvényesíteni?

– Igen, Monsieur – mondta Madame Levasseur.– Igen, Monsieur – mondta utána Thérèse. Gibert mester most az öregasszonyhoz fordult:– Akkor kérem, Madame, szíveskedjék nevét itt aláírni, leánynevét is, és

elhunyt férje nevét, illetőleg neveit is. – Madame Levasseur aláírta. – Most pedig ön következik, Madame – szólította fel most a jegyző Therese-t – ön is szíveskedjék leánynevét feltüntetni.

Therese zavarában nem értette. Anyja éles hangon rászólt:– Írd, amit mondok: özvegy Rousseau-né, született Therese Levasseur.– Nagyon helyes, Madame – dicsérte meg a jegyző. Therese esetlenül és nagy

keservesen odamázolta a nevét.Az egyik írnok nagy gyertyát és pecsétviaszt hozott be. Madame Levasseur

remegett izgalmában és örömében. Szuszogva nézte, hogyan olvasztja meg Gibert mester a viaszt, mohón magába szívta a felmelegített pecsétviasz szagát és szeme diadalmasan ragyogott, amikor az ügyvéd kövér keze belenyomta a pecsétet a viaszba.

Most aztán úgy állunk, hogy az a nyomorult Nicolas igazán semmiért tette el a szegény Jean-Jacques-ot láb alól! Aljassága annyit sem használt neki, mint kopasznak a fésű. Gazságából nem terem számára más, csak sok álmatlan éjszaka, egy csomó epe és bosszúság, no meg a gyötrő kétely, vajon végül nem éri-e mégis utol a bitó vagy a kerék?

Most jó, elégedett napok vártak Madame Levasseurre. Már nem sajnálta a százötven tallért, amit a jegyzőnek fizetnie kellett. Erős, magas sövényt épített, amely elállta lányának, annak a tehénnek az útját a bokrok felé.

Az öregasszonyt az se izgatta túlságosan, amikor észrevette, hogy Therese egy este titokban kioson a házból. Henteregjen a cafat fickójával a szénában: arannyal már nem jutalmazhatja cirógatásait.

De nem Nicolas volt, akivel Therese találkozott. Ebben Madame Levasseur tévedett. Leányát Fernand várta.

Igen, a fiatal gróf megint megkörnyékezte és találkozót kért tőle, egyébként meglehetősen félénken, szégyenlősen, szinte komoran, így hát csak képzelődés volt, amikor a temetésnél úgy vette észre, hogy Fernand már nem húz hozzá. Az újabb közeledésnek megörülve, tüstént igent mondott.

Most, amikor újra találkozott vele az éjszaka sötétségében, akaratlanul is elindult a megszokott úton a fűzfa felé. Ám csodálkozására a grófocska más utat választott, fel a Filozófia Templomához.

Azért akart az asszonnyal találkozni, hogy valóra váltsa nagy elhatározását: meg akarta állapítani, hogy Therese tudott-e a gyilkosságról? Ha igen, akkor Gilberte minden jótanácsa ellenére üldözni fogja a gonosztevőket, mind a kettőt, még akkor is, ha magát is tönkreteszi vele. Ezzel tartozik a mesternek – és az igazságnak.

Leültek. Alattuk a tó terült el a csillagok fényében és a Nagy Jegenyék Szigete. Therese már sóvárgott arra, hogy találjon egy embert, akivel beszélhessen – arról, a borzalmas dologról. Most ütött az óra – beszélhetett. Igyekezett esetlen szavaiba

beleszorítani mindent, amit tompán és homályosan érzett. Fernand meg sem kezdhette jól előkészített mondatait, amikor Therese-ből már áradt a szó. Egyszerűen és őszintén kimondta, amit az utolsó napokban annyiszor gondolt:

– Hát nem borzasztó?De amikor ezek az együgyű szavak olyan becsületesen kitörtek belőle, Fernand

küldetése voltaképpen már véget is ért, tárgytalanná vált. Érezte, hogy az asszonynak semmi köze a gyilkossághoz, őt éppen olyan borzalmasan meglepte, akárcsak a kastélybelieket.

Mintha kő esett volna le Fernand szívéről – de ugyanakkor újabb súlyos teher nehezedett rá. Hogyan viselkedjék ezek után a gyilkossal szemben? Ha az igazságszolgáltatás kezére adja, úgy Therese-t is bajba sodorja: azt a Therese-t, akit ő csábított el, s aki semmivel sem követett el nagyobb árulást a mester ellen, mint ő, Fernand, sőt voltaképpen kevesebbet vétett ellene.

Milyen ostoba is ez a nő! És milyen boldogan élt a maga egyszerű világában éppen az ostobasága következtében!

Milyen jóságos lenézéssel ismerte fel és ábrázolta Jean-Jacques ezt az együgyűséget. Még dicsérő szavakat is talált rá. Gilberte biztosan ítélő, praktikus eszének igaza volt: Jean-Jacques maga megbocsátana Therese-nek, éppen az ostobasága miatt felmentené minden vád alól.

Csakhogy Fernand nem volt Jean-Jacques, nem volt afféle szent, ő legalább megmondta ennek az asszonynak, mi a véleménye. Halkan és sötéten jelentette ki:

– És ha meggondolom, hogy mi vagyunk az oka!– Mi? – kérdezte becsületes csodálkozással.Természetesen nem értette, mire gondol Fernand és kilátástalan lett volna

megmagyarázni neki. Tompa, tehetetlen düh fogta el a fiatal grófot. És ez a vaskos tehén, ez a megtestesült Butaság az oka, hogy a világ elvesztette legnagyobb tanítómesterét! Gyűlölettel nézett rá a derengő holdfényben. Alattuk nyújtózkodott a tó, sötétlett a kis sziget. Fernand meg se értette már, mi tetszhetett neki ezen a némberen!

Therese megérezte gyűlöletét. Fernand megint haragszik rá, akárcsak a temetéskor. Csak tudná, hogy miért!

– Szólj már hozzám egy pár jó szót! – kérlelte és a grófocska keze után nyúlt.Fernand visszarántotta a kezét.– Idehallgasson! – mondta érdesen. – Megtiltom magának, hogy még egyszer

találkozzék azzal a söpredékkel, azzal a gyilkossal! Nem szabad, hogy újra lássa. Egyetlen egyszer sem!

Therese most már megértette Fernand dühét és szinte örült neki. Fernand tehát rájött, hogy Nicolas az ő kedvéért követte el azt a borzalmat, nagy szerelmében, és ezért haragszik. Féltékeny rá az ő kis grófocskája!

– Megérdemlem, hogy így beszéljen velem, Fernand – mondta alázatosan. – De amikor kikezdtem Monsieur Nicolas-val, akkor maga még nem volt itt, én meg nagyon elhagyatott voltam, nem volt könnyű nekem, hiszen meséltem már. Ha tudtam volna, hogy maga jön és segít nekem magányomban, akkor nem hallgattam volna meg Monsieur Nicolas-t. Aztán megtörtént ez a borzasztóság és ha ő csinálta is, csak énértem csinálta, énmiattam. Ezért nem lehetek hozzá olyan szigorú, ezt magának is be kell látnia, Fernand. De különben is – azt se tudom,

hol áll a fejem. Adjon nekem egy kis időt. Az utolsó napokban már nem is találkoztunk. Nem is beszéltem vele. – És mivel a fiú hallgatott, megismételte: – Adjon nekem időt, Fernand. – Végül nehézkes dévajkodással hozzátette: -- Most, hogy Jean-Jacques a föld alatt van, bizonyára maga sem akar velem mindjárt szeretkezni.

Alattuk a tó nyújtózkodott és a kis sziget. Fernand undorodva nézett az asszonyra.

– Hogy mit akarok magával? – viszonozta a kérdést. – Semmit sem akarok magával! Csak azt akarom, hogy ne mocskolja be a halottat. Hogy ne feküdjön le a sírja mellett, egy kőhajításnyira a sírjától, azzal a rühös kutyával! Ez minden, amit magától akarok. És soha nem kell magától semmi egyéb. Semmi a világon. Soha, soha többet! Megérti végre?

Most már megértette. És állati szemében tompa gyűlölet lángolt fel.– Hát maga egy ilyen? – mondta, majd bántó kifejezéseket keresgélve,

esetlenül mondatokba rótta össze és mély hangján, lassan eregette, minden egyes szót külön kiélezve. – Előbb összeszűri velem a levet, aztán komiszkodik, gorombáskodik. És egy ilyen nevezi magát grófnak, leendő földesúrnak! Sajnálok minden percet, amit magával elhenteregtem! Szégyellje magát! És még a férjem irataihoz is odalopakodott az előkelő úr, az arisztokrata! Persze mindig csak titokban, mindig csak lopva! Akarja tudni, hogy micsoda maga? – Sokáig kereste a megfelelő szót. – Egy alamuszi! Egy alattomos féreg! És maga akar nekem parancsolgatni? Ha kedvem van a Nicolas-hoz, hát lefekszem vele, ahol nekem tetszik és ahányszor csak tetszik, érti? Az nem olyan komisz, mint maga! Az tudja, mivel tartozik egy asszonynak, akit szeret, őhozzá tartozom és nem magához !

Fernand felállt. Therese tovább ült ott a derengő homályban, mozdulatlanul. Szavai lassan peregtek jókora száján és Fernand-nak volt ideje mindent felfogni, megérteni. A Vallomások elolvasása után nem is volt nehéz ezt megérteni. Therese hálás annak a másiknak, mert megölte a férjét az ő kedvéért! Fernand – akárcsak a mester maga – megértette ennek a felelősségre nem vonható, primitív teremtésnek ártatlan bűnösségét.

Therese egyenesen a szemében nézett. Fernand nem bírta ki büszke, megvető tekintetét. Az ő szemében védekezés volt, gyűlölet, undorodás, félelem. Hirtelen mozdulattal sarkon fordult és elment.

Akkoriban Nicolas napról napra ott ólálkodott a nyárilak körül. Therese úgy érezte, tisztességtelen dolog volna, ha a szörnyűség után olyan hamar összejönne vele megint. De amikor összeveszett a gróffal, nem tért ki többé Nicolas elől.

Szerette Monsieur Nicolas-t, testestül-lelkestül, egész lényével szerette. Szerelme felmagasztosította, önmaga fölé emelte. Becézőneveket talált ki számára, így nevezte: Colas, Colasom, mindenem. Aztán tréfásan: kedves Pisze-Orr úr! Vagy pedig: kedves Tattersall uracskám!

A VESZEDELMES IGAZSÁG

Monsieur de Girardin elolvasta a Vallomásokat. Megijesztette, vonzotta és taszította egyszerre – csak üggyel-bajjal tudta belső felindulását fékezni. Ugyanazt az embert, aki az Új Héloïse-t írta, aki csendesen, bánatosan sétálgatott Ermenonville parkjában – ezt a szelíd embert ilyen tüzek emésztették és égették!

És ha már őt is ennyire feldúlták a Vallomások, mit szólnak majd hozzá a többiek – ezren meg ezren, akik majd langyos vagy hideg szívvel, sőt ellenségesen olvassák? Hogy turkálnak majd ezek a sötét, gyűlölködő alakok Jean-Jacques titkaiban, milyen piszkos gondolatokkal és indulatokkal meresztik majd a szemüket, micsoda aljas rágalmakkal lármázzák majd tele a világot! Nem, ezt nem szabad megengednie! Ezeket a veszedelmes igazságokat nem szabad a csőcseléknek kiszolgáltatni!

Igen ám, de nem rendelkezett-e Jean-Jacques úgy, hogy halála után művét nyilvánosságra hozzák? Kicsoda ő, Girardin, hogy a mester akarata ellenére ezt az új, borzalmas, megdöbbentő üzenetét visszatartsa, a világ elől eltitkolja?

Megkérte Jean-Jacques barátját, Ducis-t, hogy olvassa el a kéziratot. A költő megrémült attól, ami itt napvilágra került és közölte aggályait a márkival.

Közben azonban kiderült, hogy Jean-Jacques több másolatot készített kéziratából és ezeket bizonyos genfi barátaira bízta, így Moultou lelkészre és a félig amerikai származású Dupeyrou-ra. A kézirat másolatát azzal bízta rájuk, hogy halála után tegyék közzé, és ezek az urak kötelességüknek tartották, hogy a mester rendelkezéseit kövessék. A márki ékes levelekben igyekezett őket szándékuktól eltéríteni. Ám Moultou lelkész Jean-Jacques feltétlen igazságszeretetére és félreérthetetlen akaratnyilvánítására hivatkozott, és követelte, hogy a Vallomásokat tüstént adják ki. Hosszas hercehurca után elfogadták Ducis közvetítő javaslatát: elhatározták, hogy kinyomatják Jean-Jacques összes műveinek új, nagy kiadását, és ebben az utolsó kötet a szerző hátrahagyott iratait tartalmazza majd. Girardin fellélegzett: így sikerült a veszedelmes igazság napfényre jutását legalább három évvel elodázni.

De nem számított Madame Levasseurrel.Ugyanis több kiadó Therese-hez fordult, és igyekezett tőle férje irodalmi

hagyatékát megszerezni. Madame Levasseur ezért felszólította a márkit, hogy ne tartsa vissza tovább a kéziratokat – most kell piacra dobni, amíg úgy kapkodják, mint a meleg zsömlét. Monsieur de Girardin kifejtette előtte, mi az elgondolása a hátrahagyott iratok kiadásáról. Az öregasszony tüstént átlátta, hogy ily módon még évekig kell várnia a busás honoráriumokra és erélyesen tiltakozott.

– De ha nem várunk – felelte a márki hevesen –, veszélyeztetjük Jean-Jacques hírnevét és presztízsét az utókor szemében! Minden barátja egyetért ebben.

– Két olyan szegény özvegyasszonytól, mint én és a leányom, ne várjanak ilyen nagy tapintatot. Nem engedhetjük meg magunknak ezeket a finom szempontokat! – fortyant fel Madame Levasseur. – Mi a pénzünk után sietünk, szükségünk van rá. Éppen eleget kellett várnunk a megboldogult rigolyái miatt. Nem engedhetem meg, hogy megint közbejöjjön valami filozófia!

A márkit felbosszantotta az öregasszony ellenállása és így felelt neki:

– Arra kényszerít, Madame, hogy egy olyan pontot érintsek, amelyről jobb szerettem volna hallgatni. A kéziratokban vannak helyek, amelyek nem túlságosan hízelgőek az ön és a kedves lánya reputációja szempontjából.

Az öregasszony elkeseredve hallgatta. Nem elég, hogy Jean-Jacques egy életen át zaklatta Therese-t gusztustalan betegségével – hiszen segítsége nélkül már régen elpusztult és elrothadt volna – nem elég, hogy aztán a gyerekeit is ellopta, köszönetképpen most még a sírból is kiöltögeti a nyelvét és gyalázkodik az a balga filozófus, az a sültbolond! De erőt vett magán és csak ennyit mondott, minden indulat mellőzésével, tárgyilagosan :

– Azokat a helyeket, amelyek a reputációnak ártalmasak, nem muszáj kinyomatni. Egyszerűen kihagyjuk és kész! Vőmuram már úgyis halott, nem veheti észre.

Girardin felháborodott.– Arról szó sem lehet, Madame – felelte éles hangon –, hogy Jean-Jacques

műveit megváltoztassuk vagy megcsonkítsuk. Nincs olyan kiadó, aki erre kapható volna. Én magam sem fogom eltűrni, a barátai sem.

– Rendben van – felelte Madame Levasseur nyugodtan. – Akkor benne marad és vigye az ördög a reputációt. A magunkfajta ember nagyobb békát is lenyel egy rakás aranyért.

Girardin egyre növekvő haraggal nézett az öregasszonyra. Ha ő és a leánya nem is nyújtottak éppen segédkezet Jean-Jacques elpusztításában, de mégiscsak közvetlen okai ennek a gyalázatosságnak. És ez a hájas, kapzsi banya még most sem engedi ki karmaiból azt a szerencsétlent, még a hírnevét is el akarja rabolni? No majd úgy beszél vele, hogy megértse!

– Már közöltem önnel, Madame – mondta –, hogy kérdést intéztem a brit király őfelsége pénzügyi hatóságaihoz abban a tekintetben, vajon az ön elhunyt vejének engedélyezett kegydíjat továbbra is folyósítsák-e? Kérdésemre még nem kaptam feleletet, és Lord Marischal sem döntött még az általa felajánlott évjáradék további kifizetéséről. Ha megjelennek ezek a memoárok, amelyek önöket kedvezőtlen színben tüntetik fel, azt hiszem egyikük sem számíthat többé a szóbanforgó összegekre.

Madame Levasseur nagy keserűséggel eszmélt rá, hogy kisembereknek milyen nehézségekkel kell megküzdeniük, ha jogaikat egy nagyúrral szemben próbálják érvényesíteni. Hiába, ez a címeres csőcselék mindig összetart! De még nem adta fel a harcot.

– Most aztán megérezzük – mondta panaszkodó hangon –, milyen súlyos veszteség ért minket, a mi drága Jean-Jacquesunk halálával és milyen védtelenül állunk itt – Keménytekintetű, apró szemét a márkira szegezte. – És ha meggondoljuk, milyen könnyen el lehetett volna kerülni ezt a súlyos veszteséget! – mondta lassan, nyomatékosan.

Szavai érzékenyen érintették a márkit – és ez is volt a szándéka. Girardin valahogy még eltűrte azt a néma szemrehányást, amellyel az öregasszony Jean-Jacques halottaságya mellett illette. De hangosan kimondott, arcátlan vádaskodását már nem volt hajlandó zsebrevágni.

– Mit akar ezzel mondani? – kérdezte élesen. – Beszéljen világosabban!Az öregasszony nem vonult vissza.

– Mit kell itt magyarázni? – felelte és sokatmondó, gúnyos pillantással mérte végig a márkit. – Én nem vagyok bíró, se pap, se filozófus, és ami megtörtént, az megtörtént. De idejében óvtam a márki urat, ezt elmondhatom. És ha akkor hallgat egy öregasszony tanácsára, aki nem valami magasrangú személy, de nyitott szemmel jár a világban és ismeri az emberekét, nos, ha hallgat rá, akkor sok minden másképp történt volna, márki úr.

Monsieur de Girardin roppantul felháborította ez az aljas és szemtelen zsarolási kísérlet. Dühe a torkát fojtogatta, de uralkodott magán. Ez az asszony itt gyorsan pénzzé tehető örökségre számított, nincs is egyéb vagyona a kéziratokon kívül. Érthető, ha ebben a helyzetben egy ilyen közönséges perszóna esze meghibban, megbokrosodik és tücsköt-bogarat összefecseg. Egyelőre az a fő, hogy ne legyen botrány a Vallomások körül, még akkor sem, ha pénzzel kell betömnie az öregasszony komisz száját. És végtére is Jean-Jacques szellemében cselekszik, ha a két asszonyról gondoskodik.

– Belátom, hogy ön kínos helyzetben van – mondta hidegen – és megbocsátom túlzásait. – Majd gőgösen, ellenszenvét nem is palástolva, kijelentette: – Hajlandó vagyok az említett angol kegydíjak kifizetését további intézkedésig magamra vállalni. Tekintse ezt is a kéziratokra folyósított kölcsönnek.

Madame Levasseur már kezdettől fogva kevés reményt fűzött ahhoz, hogy az angol kegydíjakat továbbra is megkaphatják. A márki ajánlata kellemes meglepetés volt.

– Kérem, bocsásson meg – mondta. – Bocsássa meg egy öregasszonynak, akit annyi szerencsétlenség ért, ha egyszer kissé hevesebben beszél. Mindig tudtam, hogy ön jóakarattal viseltetik irántunk, két szegény özvegy iránt, és nem fog minket cserbenhagyni.

Ezzel elégedetten távozott.Girardin is elégedett volt; úgy érezte, ezt jól csinálta; úgy járt el, mint Jean-

Jacques hűséges barátja és művének hűséges őrzője.Megállt az Houdon készítette halotti maszk előtt. Mélységes, mélabús békesség

ömlött el az arcon, de annál borzalmasabban hasított bele az a barázda, a seb nyoma, a csúnya mélyedés, amely az összeráncolt homlokból kiindulva, keresztülfutott az egész jobb halántékon. Girardin tisztán emlékezett még a beszélgetésre, amelyet a szobrásszal folytatott, amikor első ízben pillantotta meg a maszkot.

– Nem tudná ezt a csúnya ... egyenetlenséget a jobboldalon elsimítani, retusálni, Monsieur? – kérdezte tétovázóbban, mint máskor,

– Nem, Monsieur – felelte Houdon nyersen.Amióta Girardin megismerkedett a Vallomásokkal, az a barázda még

fenyegetőbben tátongott, mint addig. Mi mindent fog a botrányéhes, gyalázkodásra mindig kész tömeg kiagyalni, ha módja lesz a mester élettörténetében turkálni? És mi mindent fognak abba a barázdába belemagyarázni! Micsoda sötét, végzetes jelentőséget tulajdonítanak majd neki!

Kiagyalni? Belemagyarázni? Hirtelen vad erővel zúdult rá a felismerés, hogy itt nincs is szükség kiagyalásra. belemagyarázásra! Hiszen ő maga az egész idő alatt komédiát játszott önmaga előtt, bekötötte a saját szemét, nem akart észrevenni semmit. Még most is, alig egy órája, az öregasszony szörnyű szavainak hallatára azt akarta elhitetni magával, hogy mindez csak locsogás, zsarolási kísérlet,

hazugság. És lám, egyszerre csak megvilágosodott előtte, hogy ez a „locsogás” a színtiszta igazság. Ez a Nicolas – „mondd már ki végre”: parancsolta önmagának – egyszerűen agyonverte a mestert.

Térde megroggyant, le kellett ülnie. Igen, ő a hibás, az öregasszonynak igaza van, amikor őrá akarja hárítani a felelősséget. Nem lett volna szabad olyan könnyedén túltennie magát rossz sejtelmén, belső felismerésén, amikor észrevette kulcs-tábláján a rendetlenséget. És második figyelmeztetést is kapott, amikor a kutyát megmérgezték, sőt harmadikat is, amikor az öregasszony egyszerű eszével azt követelte tőle, hogy kergesse azt a fickót a pokolba. Akkor kellett volna cselekednie, el kellett volna űznie a lovászt a birtokról.

És mégis: csakugyan hibás-e? Hát nem volt meg minden oka arra, hogy a Therese-ről terjesztett híreket üres fecsegésnek tartsa? Hát nem világlik-e ki a Vallomásokból, hogy Jean-Jacques maga is bízott Therese-ben? Hát okosabbnak kellett volna lennie, mint a mesternek?

Igen, éppen ezt lehetett volna elvárni tőle. Jean-Jacques megbízhatott az asszonyban. Az ő feladata az volt, hogy tisztán és világosan lássa a nagy dolgokat, nem pedig ennek a moslék Therese-nek a piszokságait. De ő, Girardin, aki ismerte az embereket és az udvari életet, aki egy hadsereg parancsnoka volt, nem hivatkozhatik ilyen mentő körülményekre. Semmi joga ahhoz, hogy annyi esze se legyen, mint az öreg Levasseurnének.

Mit tegyen most? Egyáltalában mit tehet? Mégha nem is lett volna vak – ha már akkor, amidőn a holttestet először pillantotta meg, olyan tisztán látja az összefüggéseket, mint ma – akkor is hallgatnia és hazudnia kellett volna. Miután akkor nem küldte el szolgálatából azt a fickót, miután akkor elhibázta a dolgot, most már az a feladata, hogy tovább is hallgasson, tovább hazudjék és ne riadjon vissza számos álnok hitványságtól az egyre veszedelmesebb igazság útjának eltorlaszolására.

A gyilkost megbüntetni nem áll módjában. Csak egyet tehet: megszakítja vele azt a sötét közösséget és szégyenszemre kiseprűzi birtokáról.

Magához hívatta Nicolas-t.Kurtán és szigorúan megkérdezte, vajon még mindig szolgálatokat tesz-e a

nyárilak hölgyeinek. Nicolas pimasz udvariassággal felelte:– Engedelmével, márki úr. Mivel az istállókban kevés tennivaló van, időm egy

részét a hölgyeknek szentelem.Girardin röviden és velősen megkérdezte:– Baráti kapcsolatok fűzik özvegy Rousseau-néhoz?– Özvegy Rousseau-né kitüntet a kegyeivel – felelte Nicolas és kissé

vigyorogva, tárgyilagosan hozzáfűzte: – önmagam ellensége volnék, ha nem ápolnám ezt a barátságot.

– Ön eltakarodik Ermenonville-bol! – rivallt rá Girardin. – Még ma!Miután ilyen sokáig nem szorították meg a torkát, Nicolas már azt hitte, az ügy

lassan kialszik, mint egy leégett faggyúgyertya, legfeljebb egy kis bűz maradt utána, azt is hamar elfelejtik. Valószínűleg az öregasszony volt az, a vén boszorkány, aki a hülye márkit felpiszkálta ellene. Nicolas, mint már többször is, jónak látta, hogy pillanatnyilag beletörődjék vereségébe.

– Ha úgy méltóztatik gondolni – felelte pimaszul –, hogy eltávolításom emelni fogja a filozófus úr tekintélyét – és vállvonogatva elhallgatott. A márki felemelte

pálcáját. Nicolas nem hátrált meg. – A vonzalmat, amit özvegy Rousseau-né iránt érzek, nem verheti ki belőlem a pálcájával, márki úr mondta és udvariasan meghajolt.

– Tiszttartóm megkapja a parancsot – jelentette ki Girardin katonásan –, hogy lecsukassa önt, ha birtokomon még egyszer mutatkozni mer.

– Nem kell félni, márki úr – felelte Nicolas –, éppen elég időm volt Ermenonville nevezetességeit megbámulni.

Miután ezt a piszkot házából kisöpörte, Girardint a két asszony közeli szomszédsága valóságos testi undorral töltötte el. Azt már sajnos nem tehette meg – hacsak nem akart világra szóló botrányt –, hogy Jean-Jacques özvegyét és anyósát a mester sírja mellől elűzze. De legalább annyit megtehetett, hogy ne legyenek unos-untalan a szeme előtt.

A Chalet Suisse elkészült – a kis házikó, amelyet Jean-Jacques számára építtetett. Üzent az asszonyoknak, hogy haladéktalanul költözzenek át oda.

Még-egyszer leült arra a fatönkre az erdő szélén, ahonnan Jean-Jacques annak idején házikója növekedését figyelgette. A márki édesbús gondolatok közepette utoljára elidőzött ott. Szégyen és nevetség, hogy most nem Jean-Jacques, hanem ezek a nőszemélyek költöznek be oda. De itt legalább nem látja őket.

Át is költöztek, és Girardin ettől fogva messze elkerülte a Chalet Suisse tájékát.

ÖRDÖGŰZÉS

Girardin fiának engedte át Jean-Jacques herbáriumát, amelyet élete végén olyan nagy szeretettel gyűjtött és állított össze. Ezt a kéziratokkal együtt adták ki a márkinak. Csakhogy a botanika most már nem vonzotta többé a fiatal grófot; hiányzott belőle Jean-Jacques képessége, hogy a száraz növényekhez emberekre és eseményekre vonatkozó eleven emlékezéseket fűzzön. Fernand emlékezetében Jean-Jacques egyre nagyobbá vált, de – miként szíve legtitokzatosabb mélyén magának bevallotta – egyre homályosabbá is.

A mester halála miatt érzett gyásztól igyekezett saját bűntudatát távoltartani – és azt az érzést is, hogy ebben az esetben nem állta meg a helyét. Miután apja azt a Nicolas-t elkergette, sok zavaros dolog Fernand közreműködése nélkül is tisztázódott. És amikor az asszonyok is átköltöztek a svájci házikóba, úgy, hogy alig kerültek többé a szeme elé, Fernand néha órákon át, sőt napokig megfeledkezhetett gyötrő gondolatairól. Örömest átengedte magát Gilberte tiszta értelmének, akit igyekezett meggyőzni arról, hogy életének ez a szégyenletes szakasza végleg lezárult.

Néha azonban, különösen, ha a halotti maszkra tévedt a a tekintete, újra feltört belőle a forró kívánság, hogy vezekeljen és tegyen valamit bűne enyhítésére. Mert nem az ünnepélyes mellszobor ábrázolta híven az igazi Jean-Jacques-ot, hanem a halotti maszk és homlokán az a szörnyű barázda.

Észrevette, hogy a falu népe sem nyugszik bele Jean-Jacques halálának tisztázatlan körülményeibe. Gyakran, ha beszélgető emberekhez közeledett, hirtelen elhallgattak. Egyszer nyíltan megkérdezte Martin Catrou-t:

– Mi bújt belétek? Mit súgdolóztok? És mért hagyjátok abba, ha odajövök?Martin vigyorgott.– Magadtól nem tudsz rájönni? – felelte éles hangján. – Természetesen a

kastély halott szentjéről vitatkoznak.– És mit sütöttek ki? – kérdezte rosszul megjátszott gúnyolódással Fernand.Martin széles vállát vonogatva felelte:– Hogy mit sütöttek ki? Amit az egész ország. Pontosan ugyanazt.Fernand elpirult.– Nem beszélnél egy kissé világosabban? – mondta kihívóan és amikor látta,

hogy Martin hallgat, csak gúnyosan néz rá, okos, fekete szemével, Fernand gőgösen megparancsolta: – Hallani akarom! Most mindjárt!

– Ha így beszél, gróf úr – felelte Martin –, jobb lesz, ha mára véget vetünk a kellemes eszmecserének.

– Az isten szerelmére, beszélj már! – fogta Fernand könyörgőre a dolgot. – Hát minden szót harapófogóval kell belőled kihúzni?

Fernand nem volt ostoba, de némely dologban éppen előkelősége folytán korlátoltan viselkedett. Annyira korlátolt azonban mégsem lehetett, hogy ne tudja, amit az egész világ tud.

– Hát csakugyan szükséged van arra, hogy megmondjam? – habozott Martin.– Beszélj már, beszélj! – sürgette Fernand. Martin vállvonogatva adta meg neki a választ:– Hát idehallgass. Ha ilyen nyomorúságosán pusztul el valaki, vagy teszik el

láb alól, akkor egy kicsit meg kell vizsgálni, hogy történt, mint történt. Már az illendőség kedvéért is. Ez az emberek véleménye, az egész világé és az enyém is. De ti nem vizsgáltátok meg. Előbb óriási hűhót csaptatok vele, halványodtatok, azután pedig – amikor a lovásztok betörte a koponyáját és agyonütötte – egyszerűen bekapartátok és kész. Ez nem tetszik túlságosan az embereknek.

Fernand nagyon jól tudta, mit beszélnek az emberek, de most, hogy hangosan és félreérthetetlenül megmondták neki, annyira megrendült, hogy élénk arca ijesztően megrándult, valósággal eltorzult.

– Betörték a koponyáját? A mi lovászunk? – hebegte bambán. Martin bosszúsan nézett rá. Csakugyan ilyen ostoba volna? Vagy komédiás? Vagy mind a kettő egyszerre?

– Mindenki tudja – mondta Martin –, hogy a ti szent emberetek felesége ész nélkül bukott az angol lovászra és a szent ember az útjukban állt. Ezért tették el láb alól. Világos. Tiszta, mint a frissen sikált padló.

Fernand tehetetlen dühében némán bámult Martinra, aki nem győzött bosszankodni barátja hülyeséggel határos naivságán. De közben sajnálta is.

– Nem ő volt az egyetlen, akire bukott a derék hölgy – mondta még, aztán, maga is kissé zavarban, elhallgatott.

Fernand mélységesen megrémült. Ez a Martin mindent tud. Mindenki tud mindent Esztelen módon a latin igékre gondolt: „piget, pudet, poenitet.” Kezével hirtelen eltakarta arcát, úgy szégyellte magát.

Martin csakugyan megsajnálta. De ugyanakkor örült is, hogy jól beolvasott neki, a gróf úrnak! És ha már benne volt, így folytatta:

– Nem tudom, a ti köreitekben hogyan vélekednek az ilyesmiről, nálunk azonban, az alsóbb néposztályban, úgy gondolják, hogy a legnagyobb disznóság. Előbb odamegy az a pimasz pofájú angol lovász és agyonveri azt a szerencsétlen filozófust, aztán lefekszik a feleségével henteregni szinte a sírhantján, ti meg ott álltok mellette és nézitek. Erre mi azt mondjuk: „Fuj!” – és befogjuk az orrunkat, hogy ne érezzük a bűzt. Egyszer még valaki meglesi azt a fickót, amint az asszonytól jön és kékre meg zöldre veri.

Fernand még mindig barátjára meredt.– De hiszen már nincs nálunk az a Nicolas – mondta hebegve. – Apámuram

már rég elküldte.Martin is bámult, álmélkodott.– Ó, te kis ártatlanság! – gúnyolódott. – Hiába küldte el, mégis itt van, a

csirkefogó. Hát nincs szemed? Condé szolgálatába szegődött, ott lakik. Condé birtokától hozzátok csak egy ugrás.

Hát ez borzasztó, hüledezett Fernand, de nem vitás, hogy így is van. Condé herceg mindig szeretett borsot törni apja orra alá.

Sokáig rohangált az erdőben, emésztő haraggal és szégyennel a szívében. Még a parasztok is érzik, hogy tenniük kell valamit, ő meg közömbösen nézi, mintha megbénult volna. Hát fából van, nem húsból-vérből? Nem szabad eltűrnie, hogy az a züllött nőszemély tovább is férje gyilkosával hemperegjen a sír tövében. Nem tűri! Még akkor sem, ha le kell lőnie azt a himpellért.

Ezúttal nem tanácskozik előbb hosszasan Gilberte-tel, nehogy józanságot és gyávaságot prédikáljon neki.

Egyenesen apjához sietett és így szólt:– Ön az angol lovászát kiutasította birtokairól, édesapám. De barátunk, Condé

herceg, a szolgálatába fogadta, így ez a fickó továbbra is itt csavarog a környéken és összejön Madame Rousseau-val.

A tiszttartó minden reggel jelentést tett a márkinak és már közölte vele, hogy az a bizonyos Nicolas Montretout még mindig a birtok szomszédságában tartózkodik. A tiszttartó folytatni is akarta, de Girardin a szavába vágott és megkérdezte: „Ermenonville-ben is mutatkozik?” A tiszttartó nemmel felelt és a márki beérte vele. Most, amikor fia kényszerítette, hogy újból foglalkozzék ezzel az üggyel, arca elárulta bosszúságát.

– Ostoba fecsegés – mondta. – Ne bosszants ilyen kósza hírekkel.– Nem kósza hírek – makacskodott Fernand. – Az a fickó most is találkozik az

asszonnyal, éppen úgy, mint azelőtt. Mindenki ezt mondja és az emberek tudják, mit beszélnek. Valamit tenni kell itt, apámuram. Könyörögve kérem, tegyen valamit ellene, valami határozottat és véglegeset.

A mód, ahogy fia beszélt hozzá, ez a sürgető, vádló hang, felingerelte a márkit. Fernand eddig még sohasem engedte meg magának, hogy apját bírálgassa és Jean-Jacques kitüntető barátsága sem elég mentség vagy magyarázat erre a hallatlan merészségre. A fiúnak erősebb okai lehetnek rá, személyes okai. És

egyszerre eszébe jutott a márkinak, hogy Fernand gyakran megszökött az asztaltól, amikor Jean-Jacques a kastélyban vacsorázott. Az összefüggés világos: Fernand is kikezdett azzal a szajhával.

Valósággal megkönnyebbült, hogy haragját fiára zúdíthatja.– Hogy jön ahhoz ön – kérdezte szigorúan –, hogy ilyen ocsmány híreket

közöljön velem? Hogy jön ahhoz, hogy erkölcsi leckéztetésben részesítsen? – És amikor látta, hogy Fernand mélyen elpirul, de hallgat, Girardin kérlelhetetlenül folytatta: – Fernand gróf! Nincs önnek valami bevallani valója?

Fernand elkeseredett. Le kellett győznie önmagát, hogy megtegye kötelességét és jelentse apjának azt, amiről mindenki tud: hogy a gyilkos még mindig szemtelenül terpeszkedik a napfényben és gaztettének gyümölcseit élvezi. Egész Ermenonville szégyenének érzi ezt, de Ermenonville ura elüti azzal, hogy fia indítóokait firtatja gyanakodva. Fernand szégyellte magát apja helyett.

Eszébe jutott a kicsinyes szigorúság, mellyel apja sok éven át elnyomta és megalázta. Eszébe jutott, hogyan nyúzta és gyötörte. Eszébe jutott, hogyan törte össze a hegedűjét. Eszébe jutottak azok a borzalmas évek a katonai akadémián, ahová az apja dugta. Megelevenedett előtte egy sok évvel azelőtt lejátszódott kis jelenet, amely szégyenletes és nevetséges volt egyben. Vadászni ment, de apja utána küldött egy lovast azzal a paranccsal, hogy tüstént jöjjön vissza a kastélyba. „Monsieur – mondta akkor az apja – elfelejtette szobája ajtaját betenni. Szíveskedjék becsukni, aztán vadászhat tovább.”

Persze, van az éremnek egy másik oldala is. Apja ezernyi módon kimutatta szeretetét iránta, így például magával vitte hosszú utazására Italián és Svájcon keresztül, holott csak terhére lehetett. Száz meg száz alkalom volt, amikor apja elárulta szemérmes, szinte titkolt gyengédségét.

Neheztelés, bírálat és szeretet tusakodott Fernand szívében, amint apjára nézett és görcsösen fegyelmezett arcáról leolvasta, milyen bajban van ő is. Hirtelen megfájdult a szíve érte. Hiszen világos: ez a büszke és igazságszerető ember maga is szeretné a gaztettet megbüntetni, éppen úgy, mint ő. De visszatartja a gond és aggodalom Ermenonville hírnevéért. Ermenonville ura nem engedheti meg, hogy a Jean-Jacques halála körül kitörő botrány megtépázza háza dicsőségét.

– Várom a választ – mondta Girardin. Fernand akadozva, de bátran bevallotta:– Igaz. Engem is bűn terhel, bűnös kapcsolatba keveredtem azzal az

asszonnyal. De éppen azért – folytatta szenvedélyes hangon –, éppen azért kívánom egész szívemből, hogy azt az embert, aki olyan szerencsétlenül keresztezte a mester útját, véglegesen és örökre kiebrudaljuk innen. Nem tűrhetjük, hogy itt lebzseljen és bemocskolja Jean-Jacques emlékét. Lehet, hogy szemtelen vagyok apámuram, de még egyszer esdekelve kérem: vessen véget ennek a szégyennek. Ez a szégyen szívemet szorongatja. – És befejezésül eltorzult arccal, vadul felkiáltott:– Már lélegzeni sem lehet itt, olyan fojtogató a levegő Ermenonville-ben !

Olyan szavak voltak ezek, aminőket eddig még senki sem mondott a márkinak. Még senkinek sem kellett őt arra inteni, hogy becsületét megvédje. De semmiképpen sem volt hajlandó eltűrni, hogy fia figyelmeztesse erre. Felemelte kezét, hogy megüsse, megfenyítse. Ekkor pillantása a halotti maszkra tévedt. Keze

lehanyatlott. Szívében hatalmas erővel tört fel a bűntudat, saját mulasztásának tudata.

De ezt a bűnt másnak sohasem fogja bevallani. Agyában keresgélt, erős szavakat keresett, hogy lázadó fiát rendre utasítsa. De nem talált ilyen szót. Csak ennyit mondott szelíden, szomorúan és fáradtan:

– A fájdalom, amit Jean-Jacques miatt érzel, egészen megzavar téged, fiam.Most már megértette Fernand, apjában mi megy végbe. Hosszú hallgatás után

csendesen és udvariasan megkérdezte:– Mire határozta el magát, édesapám?– Párizsba utazom – felelte a márki. – Felkeresem a rendőrfőnök urat.Monsieur Lenoir, a rendőrfőnök nem is csodálkozott túlságosan, amikor a

márki azzal a kéréssel fordult hozzá, hogy utasítsa ki az országból volt lovászát, John Ballyt, akit Nicolas Montretout néven is ismernek. A rendőrfőnök behozatott egy nagy aktacsomót és megjegyezte:

– Aha, látom... amikor ön elbocsátotta a szolgálatából, már akkor arra gondoltunk, hogy kiutasítjuk. De miután Condé herceg úr őfensége szolgálatába fogadta, eltekintettünk a további lépésektől. Persze, amit ön most közöl velünk, kedves márki úr, megváltoztatja a tényállást. Háborúban állunk Angliával és egy ilyen kétes jellemű angolnak semmi keresnivalója országunk területén. Intézkedni fogok a kiutasítása iránt.

A márki kellemes meglepetéssel látta, hogy kívánsága milyen könnyen teljesül. Csak az hozta zavarba és kedvetlenítette el, hogy a rendőrfőnök a jelek szerint pontosan értesült mindenről, ami Ermenonville-ben történt, így hát Párizs nem hagyta magát az orvosok és tisztviselők szakvéleményétől megtéveszteni. Nem vetette-e el ő a sulykot, amikor annyira igyekezett Jean-Jacques halálának sötét körülményeit a világ és az utókor elől eltitkolni?

Akárhogy legyen is, legközelebbi célját elérte: a gyilkos eltűnik innen.Már néhány nap múlva hivatalos írás érkezett. Nicolas címére. Maga a

rendőrfőnök írta alá. Rendelet volt, mely utasítja Nicolas-t, hogy egy héten belül hagyja el a legkeresztényibb király országait és ott szigorú büntetés terhe alatt többé ne mutatkozzék.

Nicolas hatalmasat köpött és fogai közt füttyentett egyet Meg kell adni: amit itt az a nagyfejű Girardin és az öreg boszorkány kieszelt, nem éppen ostoba. Bele kellett törődnie.

De Mister John Bally nem az az ember volt, aki ha egyszer valamit a fejébe vett, könnyen feladja. Jól van, egyelőre elmegy az országból. De a háborúnak is vége lesz egyszer, és akkor minden régi históriát elfelejtenek – akkor szépen visszajön az asszonyért és az asszonnyal együtt az iratokért meg a rakás pénzért. Egyelőre az a legfontosabb, hogy biztosítsa magának Therese-t, beleégesse bélyegét.

Amint az éjszaka beállt, elment a svájci házikóba. Az asszonyok éppen be akarták zárni a házat, hogy lefeküdjenek. Madame Levasseurt, amikor a belépő Nicolas-t megpillantotta, páni rémület fogta el: a svájci házikó magányosan állt a park mélyén, messze a kastélytól, itt senki sem hallaná meg, akármilyen kétségbeesetten kiáltana segítségért.

– Jó estét, Madame – köszönt Nicolas udvariasan. – Jó estét, angyalom! – fordult aztán Therese-hez. – Beszélnem kell veled.

Therese is megrémült. Valami nagyon fontos dolog történhetett, máskülönben Monsieur Nicolas nem jött volna ide, méghozzá ebben az órában. Ugyanakkor büszke volt vakmerőségére, hogy az ő kedvéért átjött Ermenonville-be.

– Veled egyedül kell beszélnem – magyarázta Nicolas.De közben az öregasszony is magához tért.– Pusztuljon innen, rühös kutya – parancsolta halkan és nyugodtan.– Látod, Therese-kém – mondta Nicolas –, a kedves mama is azt óhajtja, hogy

beszélgetésünket ne az ő jelenlétében bonyolítsuk le. Pontosan ezt indítványoztam én is. Gyere hát kérlek, gyere.

Therese, akárhogy szerette is, őrülten rettegett Nicolas-tól. Biztosan valami nagyon kényes dolgot akar tőle. Kész volt akármit megtenni érte, de azért mégis örült, hogy itt van mellette a mama.

— Itt maradsz, Therese – mondta halkan az öregasszony –, maga meg hordja el magát, aljas csirkefogó.

Nicolas valamivel közelebb jött. De Therese anyjához lépett és amikor az öregasszony megragadta kezét, erős szorítással kapaszkodott belé.

Nicolas vállát vonogatta.– Az öreg hölgy szeszélyes – vélte. – Egyszer azt akarja, hogy kinn

beszélgessünk, most meg, hogy idebent. Szerencsére nagyvilági ember vagyok és mindig tisztelem az idős embereket. Hát maradjunk akkor. Persze szívesen bújtam volna veled éppen ma éjjel a szénaboglyába, Therese, drága kincsem. Most ugyanis egy ideig nem láthatsz. Ez egy búcsúlátogatás.

– El akarsz menni? – kérdezte Therese.Szíve nyakában dobogott. Még soha azelőtt nem érezte olyan mélyen, olyan

boldogító ijedelemmel, mennyire szereti ezt az embert. Ha nem ez az a nagy szerelem, amelyről a dalok szólnak, akkor nem is létezik ilyesmi. Valamikor azt hitte, hogy szereti Robertet, a henteslegényt, de az semmi ehhez képest. Harmincnyolc éves lett és legszebb éveit Jean-Jacques kiszolgálására, ápolására pazarolta. És most megérkezett a nagy szerelem! Élvezhetné, senki sem áll már az útjában, sőt még pénze is van: és most el akar menni!

– El akarsz menni? — majmolta Nicolas. – Egyáltalában nem akarok, hanem el kell mennem, éppen temiattad. A te finom udvarlód aprította ezt be nekünk, az a finom gyümölcske, az arisztokrata! – Hirtelen kitört rajta egész vadsága. – Ezt annak köszönhetem, hogy kikezdtél azzal a taknyossal! – ordította. – Most féltékeny és elbújt a rendőrség háta mögé a gyáva kukac, a nyúlszívű grófocska!

Madame Levasseur titokban hangtalanul hallelujázott és hozsannázott. Mégiscsak elérte, amit akart: a csirkefogó repül, ő meg itt marad! Egy kicsit erősebben szorította Therese kezét és magában imádkozott, bárcsak volna egy icipici esze a tehénnek, csak néhány percig kitartana még – akkor mindketten megmenekültek, a pénz is megmarad és Therese-t sem érheti többé semmi baj. Az öregasszony összeszedte minden erejét, néma párbeszédet folytatott leányával, könyörgött neki, korholta, rábeszélte a józanságra – és mindezt keze szorításával. És érezte: Therese, bár kéjsóvárgásában majd megeszi a fene, fél attól a nyomorulttól és őbenne bízik, az anyjában. Therese itt marad, a fickó felsül a tervével.

Therese kissé rekedt hangon megkérdezte:– Hát mikor kell elmenned? És mikor jössz vissza?

– Holnap utazom – felelte – és hogy mikor jövök vissza, azt nem tudom.– Megvárlak – ígérte Therese – vagy talán utánad jövök. Egyszer majd én is

szabad leszek.Nicolas kiélvezte a helyzetet. Az ígéret Therese szívéből fakadt. Anyja kezébe

kapaszkodott, de közben a halálát kívánta. Érezte, hogy ez a nő a zsákjába került, övé szőröstül-bőröstül. Ez megvárja, annyi bizonyos.

– Persze, szép volna, ha búcsúzásunkat odakünn ünnepelhetnénk meg, kettesben – csalogatta az asszonyt. Therese egész teste utána epedt, feléje hajolt, de az öregasszony keze erősen szorította, józanságra intette. Nicolas vállát vonogatta.

– A háború már nem tart sokáig – mondta —, aztán visszajövök. Vigyázz – tanácsolta – nehogy az öreg hölgy közben túl sok pénzt tömjön a kedvenc csemetéjébe, az Amerikát járt őrmester úrba. Mennyi pénz áll a házhoz tulajdonképpen? – kérdezte durván.

– Szeretnéd tudni, de azt nem húzod ki belőlünk – gúnyolódott az öregasszony. – Úgy kell eltakarodnod, hogy még azt se tudod, érdemes-e visszajönnöd. Mert hogy mennyi pénz lesz, arról sejtelme sincs neki, a te Therese-kédned. De akár sok, akár kevés, olyan jó helyen van, hogy semmiféle tolvaj gazember nem férhet hozzá.

– Alábecsüli szerelmemet, Madame – felelte Nicolas. – Visszajövök. Vállalom a rizikót. Akár sok, akár kevés, én és az én Therese-m összetartozunk.

– És a fiatal grófra nem kell féltékenynek lennie, Monsieur Nicolas – bizonygatta Therese. – Egy időben tetszett nekem: ami igaz, meg kell mondani. De azután, amit maga – elakadt, szavakat keresve – amit maga értem tett, biztosan tudom, hogy kié a szívem és most már rá se nézek másra.

– Derék dolog – dicsérte Nicolas.Az öregasszony kiérezte hangjából a gúnyt és megvetést a szegény Therese

iránt.– Miután a szénából ma nem lesz semmi – vélte a késői vendég – legjobb lesz,

ha most már iszkolok. Címemet majd tudatni fogom.– Igen, írjál nekem – könyörgött Therese –, írjál minél gyakrabban !– Beszélni még tudok franciául, de írni már nehezebb – felelte – és ha meg is

írom, aligha tudnád elolvasni a karmolásomat.– Majd kisillabizálom valahogy – felelte Therese alázatosan. – Majd segít

valaki.– Kétlem – vélte Nicolas. – Ha azt akarom, hogy egy harmadik ne értse meg,

átkozott ravaszul kell kifejeznem magam, mindenféle célzásokkal, és neked sajnos, kissé nehéz a felfogásod, galambom.

– Téged meg foglak érteni, Colas – erősködött Therese.– Én nem vagyok gróf, gazdag ember se – mondta Nicolas –, de valamit

hoztam neked búcsúzóul. – Egészen kőzet lépett Therese-hez. – Add ide a kezed! – mondta.

– Nem – tiltakozott a mama.– Ide a kezed! – parancsolta a férfi másodszor is. És most Therese egész lényét

egyetlen sóvárgás töltötte el: hogy a drága Colas akaratának eleget tegyen, még akkor is, ha egész lelkét áldozza fel érte. Kitépte kezét anyja szorításából és a férfi felé nyújtotta.

– Nem bántom, ne féljen – fordult Nicolas gúnyosan az öregasszonyhoz. – Ez a tiéd – mondta aztán kegyesen Theresenek és egy gyűrűt húzott az ujjára. – Ez egy eljegyzés, érted? Ez egy házasság. Legalább annyira érvényes, mint az, amelyet a megboldogulttal kötöttél. Most az enyém vagy – jelentette ki – és bizonyos mértékben én is a tiéd vagyok.

– Igen, Colas, édes, drága Colasom – felelte Therese engedelmesen.Egész testében reszketett boldogságában, büszkeségében, félelmében. Ami itt

történt, élete legfontosabb eseménye volt.

KIRÁLYI KOMÉDIA

Lajos király – ezen a néven a tizenhatodik – könyvtárszobájában ült Versailles-ban és Lenoir rendőrfőnök titkos jelentéseit tanulmányozta. A huszonnégyéves uralkodó szeretett olvasni és sokat olvasott – főleg kormány-aktákat.

Egy feljegyzésre bukkant, amely arról szólt, hogy egy bizonyos John Ballyt, más néven Nicolas Montretou-t, Condé herceg lovászát, azelőtt Girardin márki lovászát az országból kiutasították. Ez a bizonyos Bally a nemrég elhalálozott Jean-Jacques Rousseau író özvegyével botrányt okozó viszonyt folytatott, és különben is angol alattvaló.

A fiatal királynak kitűnő memóriája volt. Nagyon jól emlékezett azokra a bizalmas jelentésekre, amelyeket ennek a Rousseau-nak a haláláról olvasott. Kétségbevonták, hogy ez az ember csakugyan agybénulásban halt meg; kósza hírek terjedtek arról, hogy itt valami sötét dolog történt és ennek az angol lovásznak a neve már akkor is felmerült.

Lajos kövéren, csúnya testtartásban terpeszkedett el íróasztalánál. Kezére támasztotta nagy, hájas fejét, amelynek nem szolgált díszéül ferdén hátraugró, alacsony homloka. Rövidlátó, kissé kidagadó szemével tűnődve bámult az íróasztalát ékesítő porcelánszobrokra. A nagy halott költők – La Fontaine, Boileau. Racine és La Bruyère – szobrait a király Sèvres-bol, saját manufaktúrájából hozatta, ott készítették el az ő parancsára. Ezek kedvére való költők voltak. Istenfélelemben végezték dolgukat és hittek a dolgok isteni rendjében. Ilyen írók, sajnos, már nincsenek. Louis kénytelen volt olyan lázadókkal és ateistákkal hadakozni, mint egy Voltaire, egy Rousseau.

A szörnyű termésre gondolt, amely ezeknek a filozófusoknak a vetése nyomán olyan bőségesen elburjánzott. Udvarát és fővárosát is ellepte a cinizmus, az eretnekség. Nemesei mulatságukat lelték a lázongásban, amely világszerte mindenütt felütötte fejét: játékos könnyelműséggel fűrészelték maguk alatt az ágakat, amelyeken ültek. Miniszterei rábeszélték, hogy kössön szövetséget a fellázadt amerikai tartományokkal a rokoni Anglia ellen. Hagyta, hogy taszigálják az örvénybe, szakadékba vezető úton, gyenge volt ahhoz, hogy szembeszálljon az

általános akarattal – fúj ! észre se veszi és már ő maga használ olyan kifejezést, amelyet az a Rousseau agyalt ki! A vége az lesz tudta előre – hogy segédcsapatokat kell majd küldenie az amerikaiaknak, akik felkeltek Istentől föléjük rendelt királyuk ellen. Mindez – és senki sem látta tisztán, csak ő – végül ellene, az ő személye ellen fog fordulni.

Az isteni kegyelem bizonyítéka, hogy a két lázadó filozófus olyan gyalázatos módon pusztult el és olyan rövid idő alatt, egyik a másik után. Voltaire holttestét sebtében és a legnagyobb titokban, az éjszaka leple alatt tüntették el és temették el. Volt ebben a temetésben valami botrányos, ami örvendetes módon megtépázta ennek a Voltaire-nek a hírnevét és emlékét. És röviddel rá a másik eretnek is dicstelenül múlt ki feleségének a szeretője ütötte agyon.

Lajos már akkor – mindjárt Rousseau halála után – arra gondolt, hogy megindítja a vizsgálatot. De miniszterelnökének aggályai voltak: ezt a filozófust világszerte nagyrabecsülik, hírneve Franciaország dicsőségét öregbíti. És most még az állítólagos gyilkost is kiutasították az országból, hogy a lázadó emlékét mocsoktalanul megőrizzék. Hát nem bűn-e, ha ő, Lajos király, mindezt ölbetett kezekkel nézi? Neki, a legkeresztényibb királynak, nem kötelessége-e, hogy az eretnek gyanús haláláról szóló hír terjedését elősegítse és könyveinek hatását ezáltal is csökkentse?

Legközelebb, amikor Lenoir rendőrfőnök szóbeli jelentést tett neki, a király megjegyezte:

– Látom, kedves Lenoir, hogy kiutasította azt a lovászt, aki Rousseau özvegyével összeszűrte a levet. Nem hamarkodta el egy kicsit ezt a dolgot? Nem nehezíti meg a kiutasítás a vizsgálatot, amely tisztázhatná a kellemetlen filozófus halálának körülményeit?

– Kezemben a kifogástalan szakvélemény – felelte Renoir –, melyet kiváló orvosok és tisztviselők írtak alá. Szerintük Monsieur Rousseau agyszélhűdésben halt meg.

Lajos egy kézmozdulattal elsöpörte a jegyzőkönyvet.– És önnek nem jutott eszébe kitudakolni, hogy valójában hogyan halt meg? –

kérdezte. – Mi van azzal a lovásszal, aki tisztességtelen viszonyt folytatott az asszonnyal és állítólag, ezért ütötte agyon a férjét? Vannak-e minden kétséget kizáró bizonyítékok, amelyek ártatlanságát igazolják?

– Minden kétséget kizáró bizonyítékok ilyen természetű ügyben alig lehetnek – felelte óvatosan a rendőrfőnök. – Ilyesmit sem az egyik oldal, sem a másik nem tud felmutatni. De vannak sokan az országban, jó hazafiak, akik úgy vélik, hogy ebben az esetben a bizonyítékok hiánya a birodalom előnyére válik.

– Justitia fundamentum regnorum* – mondta a király – és valószínű, hogy a párizsi érsek úr nem lát benne semmi előnyt. Nem emlékszem, hogy parancsot adtam volna az eljárás mellőzésére.

– Ahogy parancsolja, Sire – felelte rövid hallgatás után a rendőrfőnök. – Majd átküldőm a titkos iratokat a főügyész úrnak azzal a kéréssel, hogy tanulmányozza át, aztán jelentse Felségednek, mi a véleménye a vádemelésről.

– Köszönöm, Lenoir – mondta Lajos.Néhány nap múlva Lebègue doktor váratlanul beállított Ermenonville-be.

Viselkedése szokatlan izgatottságot árult el. Alig üdvözölte Girardint, máris közölte vele, hogy Párizsban olyan dolog van készülőben, mely közelről érinti

mindkettőjüket. Girardin nyugtalanul felpillantott, mire Lebègue megmagyarázta, mire gondol:

– Ne érje meglepetésként, kedves márki, ha Ermenonville-be vizsgálóbizottság érkezik, a főügyész különleges megbízásából. A király kívánatosnak tartja, hogy Jean-Jacques halálának körülményeit a legtüzetesebben kivizsgálják. Doktor Lassone mesélte el nekem, a király udvari orvosa.

– De hiszen mindent kivizsgáltak és tisztáztak! – kiáltott fel Girardin rémülten. – Itt van a jegyzőkönyv, amit ön is aláírt.

Lebègue vállat vont– Regis voluntas suprema lex** – mondta.– Hát sohasem lesz vége ennek az áldatlan ügynek? – siránkozott Girardin. –

Csak nem lehet üres fecsegés alapján eljárást indítani?Lebègue szinte kedélyesen felelte:– Bizony ilyen esetekben az a szokás, hogy a hullát exhumálják.Amint elképzelte, hogy rendőrségi tisztviselők eveznek át a Nagy Jegenyék

Szigetére, durva kézzel elmozdítják helyéről a síremléket, feldúlják a megszentelt földet, hogy kitépjék belőle a koporsót, kirángassák belőle a halottat és újra feldarabolják – a borzalmas

* Az igazság a birodalmak alapja. ** A király akarata a legfőbb törvény.gondolattól a márki páni félelembe esett.

– Istenem, mit tegyek? Mit lehet itt tenni? – fordult kétségbeesetten Lebègue doktorhoz.

– A király lassú – felelte ez –, eltart még egy darabig, amíg elhatározza magát a vizsgálat elrendelésére. Az időt ki kellene használni. Vannak befolyásos emberek, akikre a király hallgat. Ilyeneket kellene megnyerni. Jean-Jacques most divatban van és a királynő köre a divattal úszik. Nem rokona önnek Vaudreuil márki? A királynő azt teszi, amit Vaudreuil akar.

Girardin savanyú arcot vágott. Vaudreuil az unokatestvére volt, de nem szívlelték egymást. A léha, elegáns Vaudreuil testestül-lelkestül udvaronc volt és ha voltak is filozófiai meg irodalmi hajlamai, ezeket Girardin merő affektálásnak tekintette. Vaudreuil viszont fölényesen mosolygott vidéki rokona szellemi ambícióin.

– Nem látom be – feszengett Girardin –, mivel tudnám Vaudreuilt rábírni, hogy avatkozzék be egy bűnügyi eljárásba, amelyet a király szeretne megindítani.

– Csak kerülő úton lehet elérni – vélte Lebègue. -- Vaudreuil és az „orgonaszín klikk” rajong az Új Héloïse-ért. Ezek a hölgyek és urak talán divatos vagy szentimentális vonzódást éreznek a hely iránt, ahol Jean-Jacques utolsó hónapjait élte, ahol hamvai porladnak. Azt hiszem, Vaudreuil kapna rajta, ha ön meghívná, hogy látogasson el Ermenonville-be – a királynéval együtt.

Girardin rögtön megértette, mire gondol Lebègue. Vaudreuil a királyné kegyence volt, Marie-Antoinette vakon megtett mindent, amit ő javasolt. De ha a királyné egyszer meglátogatta Jean-Jacques sírját, kizárt dolog, hogy ezt a sírt bármilyen botránnyal megszentségtelenitsék. Akkor végre nyugta lesz Jean-Jacques-nak. És neki, Girardin-nek is.

A márki tüstént Versailles-ba utazott. Vaudreuil úgy viselkedett, ahogy várta – gúnyosan és leereszkedően. Keserves volt ettől a kinyalt udvaronctól szívességet kérni, de Girardin kénytelen volt megtenni: legyőzte büszkeségét, megalázkodott, kért. Mint ahogy Monsieur le Cousin bizonyára tudja – mondta –, hűséges alattvalói szívének régi, forró vágya, hogy a királynénak, Trianon megteremtőjének, megmutassa az ő Ermenonville-jét. Most, hogy Franciaország legnagyobb gondolkodóját Ermenonville földjében helyezték örök nyugalomba, talán őfelsége szívesen megtekintené Ermenonville kertjeit.

Vaudreuil jót mulatott azon, hogy rokona, a vidéki medve, udvari módon hajlong és hajbókol. Keresztüllátott a szitán. A kövér Lajos ötletét, hogy a halott Jean-Jacques körül botrányt kavarjon, ízléstelennek tartotta és örült az alkalomnak, hogy a királyt megfricskázhatja. Ha az örökké kacagó, elegáns királynővel, ezzel az elkényeztetett, játékos gyermekkel együtt odaáll majd Jean-Jacques sírjához – ez olyan pikáns helyzet lesz, hogy sok mindent lehet belemagyarázni. Már előre mosolygott, ha arra gondolt, hogy egész Európa erről a zarándoklásról fog beszélni. Még az utókor iskolai olvasókönyvei is azon a jeleneten fognak épülni, ahogy a fiatal Marie-Antoinette királyné és első kamarása mezei virágokkal díszítik a lázadó filozófusnak, A társadalmi szerződés írójának a sírját!

– Igaza van, kuzénom – mondta. – Az országanya alattvalói bizonyára hálásak lesznek, ha látják, hogy megadja a tiszteletet a népszerű filozófus halotti szellemének. Beszélek majd Madame-mal – ígérte meg kegyesen – és átadom meghívását legmelegebb ajánlásommal együtt. Szinte biztos vagyok benne, hogy Madame a meghívást elfogadja. Számíthat rá, kedves rokon, hogy a legközelebbi időben meglátogatjuk Ermenonville-ben. Madame elidőzik majd Jean-Jacques sírjánál és kifejezi részvétét özvegyének.

Igen, ezt a ráadást ebben a pillanatban eszelte ki Vaudreuil. Ezzel fűszerezi majd a mókát. Nagyszerű komédia lesz, királyi komédia, amikor Franciaország királynéja részvétét nyilvánítja annak a nőszemélynek, akit a legfőbb bűn terhel a naiv filozófus rejtélyes halálában.

Girardin mélységesen felháborodott. Legszívesebben ököllel csapott volna unokaöccse csinos, sima, öntelt arcába. Pedig a mód, ahogy Vaudreuil a királyi látogatást elképzelte, a legillendőbb és legtermészetesebb volt. Girardin, amint jobban meggondolta, látta, hogy nem szólhat ellene semmit. Azonkívül Vaudreuil akaratlanul is nagy szívességet tett neki pokoli ötletével. Ha a királyné kegyesen néhány szót váltott a gyilkosság tulajdonképpeni előidézőjével, akkor az a nőszemély nem tekinthető többé a gyilkosság előidézőjének s akkor szó sem lehet többé semmiféle gyilkosságról.

– Nagyon köszönöm kedvességét, Monsieur – mondta.Girardin – és alázatosan várom őfelsége további közléseit.

És csakugyan – néhány nap múlva megjelent a királyné kis számú kíséretével Ermenonville kapujában.

Reggeli után kis körsétát tett a parkban. Gabrielle tornyában Girardin kis hangversenyt adott őfelsége tiszteletére. Jean-Jacques dalait játszották, elsősorban eddig még elő nem adott dalait. A ragyogóan fiatal, sudár termetű, szőke hölgynek nagyon tetszettek ezek az egyszerű melódiák. Maga is elénekelt egyet – lapról, kapásból – nagyon kellemes hangja volt.

Azután a tóhoz sétáltak. A márki maga vitte át csónakon Marie-Antoinette-et és Vaudreuilt a szigetre. Teljes három percig álltak némán a sír előtt. Azután, ahogy előre megbeszélték, Franciaország királynője mezei virágokkal díszítette fel az egyszerű sírhantot.

– Csinos – mondta –, csinos és hangulatos. Itt jól lehet pihenni. Felolvastattam magamnak egyes részeket az Új Héloïse-ból -- mesélte Girardinnek. – Még anyámnak, a császárnőnek is írtam róla: nem volt tőle túlságosan elragadtatva. Mégis elhatároztam, hogy többet is felolvastatok magamnak belőle, de még nem került rá a sor. Hiszen ön is tudja, kedves márki, mennyire igénybe veszik minden percemet, nem jutok hozzá semmihez. Most, miután láttam ezt a sírt, bizonyára pótolom majd a mulasztást. Kérem, figyelmeztessen rá, kedves Vaudreuil.

Aztán a fűzfa alatt, ahol kecsesen helyet foglalt Jean-Jacques gyeppadján, a falu ifjúságának hódolatát fogadta. Megszokta az ilyesmit és barátságos arccal, kegyes érdeklődéssel hallgatta, amint egy fehérruhás fiatal lány verseket szavalt neki. Rámosolygott, de közben egészen más dolgokra gondolt.

Most azonban Vaudreuil a házigazdához fordult. Kijelentette, hogy nemsokára indulniuk kell hazafelé, de őfelsége előbb még szeretné részvétét kifejezni Jean-Jacques hozzátartozóinak.

A királyné ajkán alig észrevehető, pajkos mosoly játszadozott. Vaudreuil elmesélte neki a nagy filozófus szerencsétlen házasságának történetét. Feleségül vett egy silány teremtést, gyermekeit a lelencházba adta, végül az asszony meggyűlölte és szeretője segítségével valami sötét módon eltette láb alól. Ezt azonban, mint Vaudreuil megmagyarázta, nem lehet a világ orrára kötni, mert Jean-Jacques dicsősége egyben Franciaország dicsősége is. Az igazság azonban ez és az egész eset nagyon érdekes. Marie-Antoinette is így vélte és tulajdonképpen azért jött ide, hogy a Jean-Jacques számára végzetes nőszemélyt megszemlélje.

Amikor az asszonyok megtudták, hogy a királyné látni akarja őket, először el se akarták hinni. Még a mindig nyugodt Madame Levasseurt is felizgatta a hír. Therese most eszmélt rá először, mit is jelent Rousseau özvegyének lenni.

És aztán ott álltak a királyné előtt.Marie-Antoinette érdeklődéssel és egy kis borzadállyal vette szemügyre a

filozófus özvegyét. Lám, ez a Jean-Jacques olyan csinos, megható, híres könyvet irt, hogy előkelő hölgyek versenyeztek érte és szívesen bocsátkoztak volna vele liaisonba, ő meg kapja magát és összeáll ezzel a közönséges, otromba nőszeméllyel, és végül még meg is gyilkoltatja magát tőle meg a szeretőjétől! Érthetetlen. Szívesen megnézegette volna a nőszemélyt lornyonján keresztül, hátha lehetett benne valami vonzó – de sajnos, ez mégis csak illetlen lett volna itt, a sír szomszédságában. Anyjának egyáltalában nem szabad megírnia, hogy itt járt. Persze úgyis megtudja és majd elküldi hozzá a nagykövet urat, aki majd tiszteletteljes hangon, de alaposan megmossa a fejét. És az ő derék, kövér Louis-ja is duzzogni fog. De mégis pikáns volt eljönni ide és ezzel az asszonnyal beszélni. Már előre örült, hogy lesz mit mesélni barátnőjének, Yvonne-nak, és a többieknek az „orgonaszín klikk”-ből.

– Voltam a férje sírjánál, kedvesem – mondta azon a komoly, barátságos és mégsem túlságosan leereszkedő hangon, ahogy a néppel szokott beszélni, emberekkel, akiknek együttérzését akarta kifejezni. Anyjától tanulta, hogyan kell

az ilyesfajta emberekkel beszélni: nyájasság dolgában a Habsburgok túltettek minden más uralkodón. – Tudom, szörnyű sors nehezedett önre – folytatta halkan, szinte bizalmasan. – Hallottam a szenvedésekről, amelyeket el kellett viselnie férje-ura túlzott filozófiája következtében, aki minden nagysága mellett is kissé különös volt. El tudom képzelni, Madame, mit érezhetett, amikor kedves kicsikéitől megfosztották.

„Mégiscsak nagy ember lehetett az a bolond- – gondolta Madame Levasseur –, különben nem csapna a királyné olyan nagy hűhót belőle. Az iratai ezek után bizonyára még többet érnek majd. Remélem, a márki orra alá dörgöli ezt is a kiadóknak. Csak a Therese ne állna itt olyan bután! Legalább sírna egy kicsit, a tehén!”

De Therese némán állt ott, boldog elfogódottságában. ,.Milyen kegyes, nagy dáma! – gondolta. – És milyen csinos! És a gavallérja milyen elegáns, milyen jóképű! És ezek mind énhozzám jönnek. Micsoda megtiszteltetés! Milyen kár, hogy Jean-Jacques nem érhette meg. És igazán fáj a szívem, hogy Monsieur Nicolas sem láthatja.” De csak állt némán és nem talált szót, amit kimondhatott volna. Végül Madame Levasseur sietett lánya segítségére.

– Bizony így van ez, Madame – mondta –, nagyon sokat szenvedett az én drága Therese-kém. A szegény Jean-Jacques pedig igazán nagy filozófus volt és így el kell nézni neki a... velleitásait. Én mindig mondogattam a Therese-kémnek: szenvedj csak, szenvedj, hiszen Franciaország dicsőségéért teszed.

„Ki kell szorítanom néhány barátságos szót a szörnyű öregasszony részére is – gondolta Marie-Antoinette – különben Vaudreuil napokig ugrat majd vele.”

– De legalább a kedves jó édesanyja itt van ön mellett – mondta Therese-nek. – Ez nagy, nagy vigasz, saját tapasztalatomból tudom. Nehéz helyzetekben mindig segítségemre van, ha édesanyámra gondolok, odaát Wienben, a császárnőre.

– Igenis, Madame – mondta Therese és kezet csókolt a királynének. Madame Levasseur pedig pártfogásáról biztosította :

— Ha még van néhány évem hátra, minden nap imádkozni fogok Felségtekért, önért, Madame és édesanyja őfelségéért is.

Ezzel véget ért Marie-Antoinette ermenonville-i látogatása, így a királyné maga pecsételte meg Lebègue jegyzőkönyvét Jean-Jacques haláláról. Most már senki sem remélhette – és félni sem kellett tőle – hogy bárki is tovább firtassa, mit jelent az a barázda Jean-Jacques homlokán és halotti maszkján.

FERNAND SZEME KINYÍLIK

Amikor Fernand kieszközölte apjánál a gyilkos kikergetését, úgy vélte, most már igazán eleget tett kötelességének és Ermenonville levegője megint tiszta.

De a királyi komédia, amely a sírnál lejátszódott, megmutatta, milyen alaposan tévedett. Franciaország királynéja kegyesen testvérjobbot nyújtott annak az asszonynak, akinek lelkén a mester halála száradt. A szende, bájos és mélységesen elvetemült színjáték láttára Fernand megértette: ha ez a gyilkosság megtörténhetett, az nem csupán a tettesek bűne; a gyilkos bízott benne, hogy nem lesz különösebb bántódása és joggal bízhatott benne. Az ország hatalmasai nemcsak szemet hunytak a legigazabb ember halála körül pimaszkodó durva csalás előtt, de még segítették is a csalást: meghamisították a mester halálát, tragikus végét hazugságokkal ködösítették el. Nem akarták látni az igazságot, az országban senki sem akarta, valamennyien összejátszottak, hogy a föld alá tiporják.

Ez a felismerés földrengésként érte Fernand-t. Egész lénye összeomlott tőle.Eddig nem sokat gondolkodott a jövőjén; mintha előre megrajzolták volna

számára. Néhány évet tölt a hadseregben vagy diplomáciai szolgálatban, aztán visszavonul birtokaira, letelepszik Emenonville-ben vagy valamelyik másik uradalmán, és csendesen éldegél Gilberte mellett. Birtokait majd modern módszerekkel műveli meg, gondoskodik parasztjai és bérlői testi és lelki jólétéről; elsősorban pedig olvasni és gondolkodni fog, talán írni is.

Most már látta, hogy ebből nem lesz semmi. Nem bírta el többé Ermenonville levegőjét. Nem bírta elviselni apját sem, aki aprólékos eszközökkel igyekezett Jean-Jacques összetört képét megragasztani, foltozgatni. Nem bírta elviselni a parkot, melynek mesterségesen derűs békéjét megcáfolta és meghazudtolta a meggyilkolt Jean-Jacques sírja. Nem bírt élni ezen a tájon, amelyet Jean-Jacques élményei és a maga élményei megszenteltek, megszálltak, bemocskoltak és elátkoztak.

Nemcsak Ermenonville-ben ingott meg a hite, hanem ebben az egész filozófiában, a belülről kiinduló okoskodásban és elmélkedésben. Otthon üldögélni szép csendesen, olvasgatni, elmélkedni a világról, az életről és a saját lelkünkről – ez nem elég. Senki sem jutott ebben tovább, mint Jean-Jacques, senki sem látott bele mélyebben a világ összefüggéseibe és a saját lelkébe – de a valóságot, amely körülvette, nem látta, nem vette észre. Repülni tudott, de a földön járni nem.

Fernand előtt feltárult most – mélyebben és ijesztőbben, mint valaha – az ellentét Jean-Jacques élete és tanításai között.

Filozófia nélkül nem lehet élni és dolgozni, de a filozófia maga, az elmélet maga nem elég. A környező valóságon kell megmérni és kiköszörülni. Meg kell tapogatni a kemény, fizikai valóságot, hozzá kell dörzsölődni és horzsolódni, nekiütközni és visszapattanni. Az ember a saját édes és keserű tapasztalataiból szűrje le, mi egészséges neki és mi nem.

Jean-Jacques maga is ezt tanította. Hőse, Saint-Preux legnagyobb kétségbeesésében sem öli meg magát, hanem kimegy a tevékeny életbe és részt vesz a világ nagy körülhajózásában.

Fernand érezte, hogy neki is ki kell mennie a világba. Egyedül, udvarmester és kísérő nélkül. Az utazások, amelyeken apja oldalán részt vehetett, Anglia, Itália és Svájc bebarangolása – ezek a vattába csomagolt utazások, amelyeken még a széltől is óvták – nagyon keveset használtak neki. Az igazi életet kell látnia, nem a régi könyveket. És mindent a saját szemével kell látnia, a saját kezével kell megtapogatnia.

Gilberte, persze, nem örül majd, ha megtudja, hogy most évekre elmegy. De meg fogja érteni, meg kell értenie.

Már másnap felkereste. Beszélt vele.Ezt magyarázta neki:Ha az ember balfelől nézi meg Jean-Jacques halotti maszkját, nemesnek,

magasztosnak, békésen nyugodtnak látja; de ha jobboldalról veszi szemügyre, feltűnik a mély barázda, a hasadék és a békességnek vége! De a szakadék nemcsak Jean-Jacques homlokán fut át, keresztül hasítja egész Franciaországot. Az egyik igazság és a másik igazság nem fér össze egymással. Mindeniknek éreznie kell: annak, ami volt és annak, aminek lennie kell, semmi közük többé egymáshoz.

Fel és alá szaladgált a szobában, szavai egymásba gabalyodtak, hiszen olyan sok volt, amire rábukkant, amit el kellett mondania – és mindent egyszerre akart elmondani.

Gilberte erőlködött, hogy megértse.– Tehát már nem hiszel Jean-Jacques-ban? – kérdezte végül tárgyilagosan,

összefoglalóan.Fernand megrettent. Hát ilyen rosszul fejezte ki gondolatait?– De mennyire hiszek benne! – kiáltott fel. – Erősebben, mint valaha.

Csakhogy azt is látom: tanításai szavak maradtak. Utána szajkózzák, megvitatják és szétrágják, de senki sem viszi át a cselekedeteibe. Először én sem találtam meg az utat a szavaktól a valóságba. Rettenetesen eltévedtem.

Gilberte még mindig nem értette, hová akar kilyukadni. Egyenesen megkérdezte:

– És most már megtaláltad az utat?Villámgyorsan és a villám vakító világosságával eszmélt rá Fernand az

igazságra. Nem elég egyszerűen kiszaladni a világba. A világnak egy bizonyos része volt az, amely hívta, szólította.

– Vannak emberek – jelentette ki izzó elszántsággal – akik Jean-Jacques tanításai szerint cselekednek. Nem itt, hanem a tengeren túl. Közéjük vágyakozom. Azokhoz megyek.

Hát ez borzasztó, hogy mit eszelt ki már megint! Gilberte némán, töprengve bámult rá. Az amerikai lázadóknak, az ő Washingtonjuknak meg Franklinjuknak megfelelhet egy olyan háború a vad őserdőkben – de nem Brégy grófnak, Ermenonville leendő urának! Tiszta szívből kívánhatunk nekik győzelmet, az amerikaiaknak, de azért még nem kell soraikba beállni és hatalmas fáradalmakra vállalkozni, vállalni a sok piszkot és életveszélyt! Szinte akarata ellenére megcsóválta fejét. Fernand meg boldogan áradozott tovább:

– Látod, most legalább értelme van annak, hogy két éven keresztül kínlódtam a katonai akadémián. Úgy látszik, van Gondviselés. Ebben is igaza van Jean-Jacques-nak. Végül még a gonoszságnak és ostobaságnak is van célja, értelme. – Látva Gilberte hitetlenségét és ellenállását, nagy buzgalommal igyekezett meggyőzni: — Érts meg, Gilberte! Versailles léha ficsurai, ez a királyné a maga kacér Trianonjával, a hazug udvar, amint a levitézlett nagy századok poshadt parfümjébe burkolózik – mindez nem élet, nem az igazi élet! Az az egész ugrabugrálás kimerül szójátékok és elméncségek faragásában, gavott-táncokban, pásztorjátékokban. De mindez halott és már félig elrothadt. Ezeknek az uraknak és hölgyeknek sejtelmük sincs arról, mi a nép – még azt se tudják, hogy egyáltalában van nép. Helyes, hogy mindig viszolyogtam tőlük és nem volt kedvem velük tartani. – És kisfiús daccal hozzátette: – Most már tudom, hová tartozom. Most már tudom, mit kell tennem !

„Ça y est, no tessék!” – gondolta Gilberte. Anyja szokta ezt mondani, amikor Gilberte saját hibájából pácba került, ami elég gyakran megtörtént. Ez volt az első felkiáltások egyike, amit a kis Gilberte a nagyoktól ellesett és utánuk szajkózott. „A derűs égből mindig újabb gondok potyognak alá – gondolta tovább. – De mi egyéb származhatott volna abból a nagy, eszeveszett rajongásából az öreg, gonosz, balga ember iránt? És sajnos, nála ez nem csupán üres szóbeszéd, hiszen olyan konok és javíthatatlan álmodozó!”

– És énvelem mi lesz, Fernand? – kérdezte csendesen, keserűen és haragosan. – Vagy én is a halottak és félig elrothadtak közé tartozom?

Fernand egy pillanatig meghökkenten nézett rá. Aztán kissé mesterkélt határozottsággal kijelentette:

– Te, természetesen, velem jössz.Gilberte rendkívül okos fiúnak tartotta Fernand-t, csak éppen kevéssé

praktikusnak. De hogy ennyire távol legyen a valóságtól, álmában sem gondolta volna.

– És gondolkodtál egy kicsit rajta, hogy lehet ezt megcsinálni? – kérdezte és igyekezett bosszúságát elrejteni. – Odaát vadon vár rád és háború. Nem tudom elképzelni, mi hasznomat vehetnék. Azt mondod, hosszú út vezet a te Jean-Jacques-od tanításától a valóságig. Könnyen lehet, hogy csak újabb eltévelyedés, ha át akarsz menni azok közé odaát.

Szíven vágta az, amit mondott: „azok közé odaát.” És még jobban fájt, hogy így mondta: „a te Jean-Jacques-od.” Vagyis elkülöníti magát tőle. És a legszomorúbb, hogy egyben-másban igaza van. Nagyon nehezére fog esni elhatározását valóra váltani.

Egy idő múlva kissé sután megjegyezte:– Ha felismerjük, hogy mi a helyes és erősen akarjuk, minden egyéb majd csak

kialakul, elrendeződik valahogy.Ez a bizonytalan, általános fecsegés egészen kihozta a lányt a sodrából.– És ha nem rendeződik el? – kiáltotta. – Ha nem tudom elrendezni? Ha én

ittmaradok, te azért elmész?A kérdés élesebben hangzott, mint ahogy akarta. Már attól tartott, hogy

kijelenti: „akkor is elmegyek.”De attól is félt, hogy azt találja mondani: „akkor én is maradok.”Fernand tűnődve, esetlenül felelte – és el is hitte, amit mondott:

– Amikor elhatározásom megérlelődött, olyan magától értetődőnek tartottam, hogy együtt utazunk oda.

Gilberte észrevette, hogy veszekedés lesz belőle, ha tovább beszélnek.— Gondold meg, Fernand – mondta. – Gondold át szép nyugodtan. Majd én is

gondolkozom rajta.Fernand álmatlanul töltötte el ezt az éjszakát.Emlékezetében motozva, Jean-Jacques olyan szavai után kutatott, amelyek

megerősítenék terveiben. Vajon hogy is nyilatkozott Amerikáról és a szabadságharcosokról? De nem talált semmit, ami erre vonatkozott volna. A mester sok mindenféléről beszélt a fehér asztalnál, de a napi eseményekről alig, még a nagy eseményekről sem. Pedig általában azt tanította: „Már gyökerében a politikával kapcsolódik össze minden.” De míg az egész világ az amerikai lázadók harcáról beszélt, Jean-Jacques alig gondolt erre a harcra. Ami a mestert igazán mélységesen érdekelte – mint ahogy Fernand most nagy megdöbbenésére bevallani kényszerült – mindig csak az elmélet volt, gondolatai épületének tervrajza. Hogy aztán a valóságban hogyan építik fel, azzal már nem sokat törődött.

Fernand feltette magának a kérdést: nem káromlás-e, amit most gondolt? Hát nem követtek el éppen elég igazságtalanságot a mesterrel szemben, hogy még ő is elárulja és tanait kétségbevonja?

Felkelt, kilopózkodott a házból, leszaladt a tóhoz. Átevezett a Nagy Jegenyék Szigetére. Letérdelt a sír mellé. A halottnál keresett megvilágosodást.

Vitam impendere vero – az életet az igazságnak szentelni: Juvenalisnak ezt a kemény, büszke mondását írta Jean-Jacques, a Vallomások elé. Éppen mint Jean-Jacques hűséges tanítványa, Fernand, úgy érezte, hogy a saját igazságát kell megtalálnia és ahhoz kell tartania magát.

Felállt. A nagy döntéseket az embernek magának kell meghoznia, itt nem segít semmiféle mester, semmiféle filozófia. Ha kenyértörésre kerül a sor, az ember a saját eszére, a saját szívére, egyedül önmagára van utalva. Senki sem segíthet senkin.

Hazament. Nincs szüksége semmiféle ember tanácsára, se élő emberére, se halottéra. Gilberte se szóljon bele az ő dolgába. Amit feltett magában, keresztülviszi.

Mihelyt holnap reggel apjával beszél – és még mielőtt Gilberte-tel újra találkoznék –, bejelenti elhatározását, véglegesen és visszavonhatatlanul.

Eddig csak sodorta az élet, ezután igazán élni fog.Apját reggel nyugodt, szinte derűs hangulatban találta. Az undok komédia,

melyet kénytelen volt kezdeményezni és megrendezni, most már mögötte volt. Ezután zavartalanul átadhatja magát Jean-Jacques kultuszának. Ebben a magasztos, borús, meghatott, ünnepélyes mélabús hangulatban találta hát apját Fernand.

Néhány tömör szóval bejelentette elhatározását, hogy magáévá teszi Jean-Jacques tanítványainak, az amerikai szabadságharcosoknak az ügyét. Átmegy hozzájuk és belép Washington tábornok seregébe. Atyja áldását és segítségét kérte ehhez.

A márkit kínosan érintette, hogy szelíd, békés mélabújából ilyen erőszakosan kiragadják. Fia óhajtását csak amolyan túlzott, fiatalos ötletnek vélte. Nem is vette komolyan, nevetve felelte:

– Úgy látom, megbolondultál édes fiam. Fernand uralkodott magán és csak ennyit mondott:– Hát bolondnak kell lennie annak, aki Jean-Jacques tanításának alapelveit át

akarja vinni az életbe?A márki vállat vont.– Jean-Jacques alapelveit – felelte oktató hangon – nem lehet csak úgy,

minden további nélkül az életbe átvinni. Jean-Jacques keveset foglalkozott a nyers valósággal; őt csak a dolgok értelme érdekelte, amely a valóság mögött rejlik.

Hogy éppen az apja szegezi szembe vele azt, amire legnagyobb megdöbbenésére maga is rájött, elkeserítette Fernand-t.

– Tehát akkor Jean-Jacques tanítása ne legyen más, csak érzelmes köd? – kérdezte lázadozva. – Bölcsessége ne szolgáljon másra, csak szép dekoráció céljaira?

A márkinak eszébe jutott az a jelenet, amelynek során fia a lovász elkergetését követelte tőle. Akkor úgy állt fia előtt, mint egy rossz tanuló, aki elrontotta feladatát. Most szinte örült, hogy fiát óriási ostobaságon kapta rajta.

– Látom, fiam – mondta még mindig szelíden, bár rendreutasító hangon –, hogy a filozófia lényegét nem tudod megérteni. A filozófia problémákat vet fel, hivatása nem terjed többre. A problémák megoldása már az egyes emberek feladata. De csak akkor találják meg a helyes megoldást, ha szeretettel, tisztelettel és – a márki itt felemelte hangját – fegyelmezetten mélyednek el a mester tanaiba.

– Pontosan ehhez tartottam magam, édesapám – felelte Fernand határozottan, de nem túl hangosan. – Jean-Jacques tanaiból azokat a következtetéseket vontam le, amelyek nekem a legjobban megfelelnek. Logikus következtetések ezek. Az Egyesült Államok Függetlenségi Nyilatkozata Jean-Jacques tanaira épült fel. A Társadalmi szerződés követelményeinek az Egyesült Államokban inkább eleget tesznek, mint a világ bármelyik más országában. Ha szerény erőmhöz képest hozzá akarok járulni ahhoz, amit ott véghezvisznek, akkor Jean-Jacques szellemében cselekszem. – Egyre növekvő hévvel beszélt és a következő szavakkal fejezte be: – Ön is mindig arra tanított, hogy így kell élni, édesapám!

Lázadás volt, amit a fiú itt beszélt. De Girardin még nem akarta vele apai szigorát éreztetni. Fékezte magát, hallgatott és azon gondolkodott, hogyan tudná fiát praktikus érvekkel észre téríteni. Miután a szövetséget az Egyesült Államokkal megkötötték, egész biztos, hogy francia sereget is fognak a tengeren átküldeni; persze erre várni kell egy darabig, amíg erre sor kerül. Ha Fernand esetleg hajlandó ebbe a hadseregbe belépni, erről lehet beszélni.

Ám még mielőtt végiggondolta volna mindezt, még mielőtt megszólalt volna, Fernand elvesztette addig nehezen megóvott önuralmát.

– Nagyon kérem, apámuram, ne kezeljen úgy, mint egy zöldfülűt! – fakadt ki. – Igaz, fiatal vagyok. De a fiatalok jobban megértik Jean-Jacques-ot, mint bárki más. Ő maga jelentette ki egyszer, hogy csak a fiatalok tudják őt megérteni egészen és igazán.

Erre aztán Girardin türelmének is vége szakadt.– Azt mered a szememre vetni, hogy én nem tudom Jean-Jacques-ot

megérteni? – rivallt a fiára. – Vagy talán az ő egyedül hivatott tolmácsának játszod ki magad? Azt hiszed talán, kibérelted magadnak a mestert és lefoglalhatod, mert te is összeszűrted a levet azzal a nőszeméllyel, a feleségével? Nagyon szemtelen lettél, fiam, több, mint szemtelen. – Kiegyenesedett és botját elvetemült fiára szegezte. — Most pedig elég! Megtiltom neked, érted, egyszer s mindenkorra megtiltom, hogy ilyen bárgyú, éretlen tervekkel foglalkozzál.

– Köszönöm a megbeszélést, apámuram – mondta Fernand. – Most már ismerem a véleményét.

Meghajolt és elment.

FERNAND CSELEKSZIK

Gilberte sem tudott elaludni ezen az éjszakán. Ezerszer is megforgatta fejében, amit Fernand mondott neki.

Hogy itt az élet halott és rothadt? Igaz, sok minden üres és erőltetett. A nagy kavarodás kellős közepén, Párizsban és Saint-Vigorban néha megérezte, mi az oka annak, hogy Fernand lázadozik az udvar és a város ellen. De Gilberte többnyire szívből élvezte az udvari életet. Persze, évről évre állandóan részt venni a mulatozásban, nehezére esett volna, ebben igaza van Fernand-nak. De hiszen megállapodtak abban, hogy az év legnagyobb részét vidéki birtokukon töltik és ő nagyon jól érezte magát itt is, Fernand társaságában.

Fernand könnyen beszél. Arisztokratának született és nem tudja, mit jelent örökké résen lenni, a társadalmi elismerésért örökösen küzdeni. Fernand előre mulatott azon a kérelmező körúton, amelyet kettőjüknek Versailles-ban meg kell majd tenniük, hogy kieszközöljék a király és családja beleegyezését házasságukba. Gilberte viszont boldog várakozással nézett a kérelmező körút elébe; mert ha sikerül és túl lesz rajta, megszabadul fattyú-nemesi rangjától, ettől a súlyos tehertől, mely annyiszor elkeserítette; akkor megkapja mindazokat a jogokat, amelyek az életet megkönnyítik és megszépítik. Eszébe jutott, milyen megaláztatásokat kellett anyjának elviselnie, mert nem tartozott a kiváltságos osztályhoz. Maga is milyen siralmasan érezte magát nemrég, a lelencházi kiruccanás alkalmából. Sírni szeretett volna örömében, ha arra gondolt, hogy leendő gyermekeinek útja már milyen könnyű lesz és milyen szabad.

Szép volt, persze, hogy Fernand ilyen merész eszméknek szenteli magát. Gilberte éppen az eszméiért szerette. Nála ez nem volt üres fecsegés, benne minden valódi volt, a rossz is, a jó is. Vele, ha egyszer végre egybekelnek és összeköltöznek, bátran és nyíltan beszélhet mindenről, még a végső, legtitkosabb dolgokról is, vágyakról és elképzelésekről, amelyeket még önmagának is alig mer

bevallani. Nem, neki nincs szüksége Amerikára, nincs szüksége kalandokra. Ha egyszer Fernand oldalán élhet és megoszthatja ifjúságát vele, gazdag, színes, tartalmas élete lesz.

És ha Fernand az itteni életet olyan lélektelennek, értelmetlennek tartja, mért nem próbál lelket, értelmet belevinni? Nem kísérelhetné meg az életet reformálni? Például arról gondoskodni, hogy olyan emberek, mint Jean-Jacques, ne legyenek kénytelenek tulajdon gyermekeiket lelencházba adni?

Hirtelen – anélkül, hogy akarta volna – felcsendült benne Jean-Jacques ama kis dala: „Szerelmesem, ki boldoggá tett, más országba költözött. Az Újvilág kincsei kedvéért elhagyta szerelmét és szembenéz a Halállal. Mért kergeti az óceánon túl a szerencsét, a boldogságot, amelyet itt már megtalált?”

Szenvedélyes harag fogta el, dühös volt Jean-Jacques-ra. Mindenkire szerencsétlenséget hozott. Nem fogja megengedni, hogy még a sírból is kinyúljon és elrontsa az ő életét, a halott bolond.

Gilberte megértette vőlegényét. Megértette, hogy Fernand mindig az egészre törekszik és mindig a legegyenesebb úton akarja elérni. De ha százszor is megértette, egész lénye fellázadt Fernand terve ellen. Úgy szerette, ahogy csak embert szeretni lehet, ő meg elszökik, önként elmegy a háborúba, az őserdőbe egy meghibbant öreg ember hóbortos eszméi kedvéért. És mi lesz őbelőle? Itt üljön egyedül és várjon rá? Ki lehet ezt bírni? És ha ő – ha valami baj éri?

Gilberte dühöngött és sírt és töprengett és nem tudott semmit kiokoskodni és addig törte a fejét, amíg végül nagy nehezen elaludt.

Fernand másnap Latourba lovagolt. Szívében kész volt az elhatározás, ami vidámsággal töltötte el. Most, hogy apjával beszélt és megtette azt, ami már visszavonhatatlan, minden világos és könnyű lesz. Gilberte, persze, nem kísérheti el, ebben igaza van. De meg fogja érteni, bátor szívével és kristálytiszta eszével belenyugszik majd életközösségük megkezdésének elhalasztásába, mint ahogy ő is belenyugodott.

Gilberte, amikor elmesélte neki apjával folytatott vitáját, elsápadt felháborodásában. Szóval, Fernand cselekedett, döntött, elhatározta magát – mintha ő a világon sem volna. Gilberte szíve mélyéig megsértődött. Alig tudta kinyögni:

– És hogy képzeled el a továbbiakat?Fernand felkészült erre a kérdésre és habozás nélkül válaszolt:– Anyai örökségem fölött szabadon rendelkezhetem. Párizsban kölcsönt veszek

fel rá. Azután előkészítem elutazásomat. Legkésőbb négy hét múlva tengerre szállok.

Gilberte most ugyanazt kérdezte, mint tegnap:– És én?– Előbb, természetesen, megesküszünk – jelentette ki Fernand.Gilberte most már nagyon nyugodtan kérdezett tovább:– És ha a király nem adja meg a beleegyezését, miután apád is megtagadja?– Akkor beleegyezése nélkül házasodunk össze – felelte Fernand könnyedén,

minden gondolkodás nélkül. – Legfeljebb lemondok Ermenonville-ről. Eszembe sincs Jean-Jacques filozófiáját és a magamét elárulni.

– És mit gondolsz, mit szól majd hozzá a nagyapám? – faggatta tovább Gilberte. – Vagy az én örökségemről is le akarsz mondani?

Hangja keserű volt. Hát még világosabban kell értésére adnia, micsoda áldozatot követel tőle? Sehogysem tudta elhinni, hogy Fernand már döntött, választott. Ismételje meg válasszon újra most, az ő jelenlétében! Ezt akarta Gilberte, de félt is Fernand döntésétől és szerette volna halogatni, valakitől előbb segítséget kérni. Még mielőtt Fernand felelhetett volna, így folytatta:

– Mielőtt bármit tennénk is, nagyapával kell beszélnünk. Fernand habozott.– Van annak valami célja? – kérdezte. – Monsieur Robinet aligha osztja

felfogásomat. Csak kigúnyolna.– Nagyapa szeret engem – mondta Gilberte – és tudja, te mit jelentesz nekem.

Ha valaki segíthet rajtunk, csak ő az.Fernand még mindig szabódva, beleegyezett.Monsieur Robinet, amikor Gilberte elmondta neki Fernand tervét, kényes

probléma elé került. Tudta, hogy Gilberte-re, amint folytatja útját a nagyvilágban, egyre több megalázás vár, mivel a legalacsonyabb nemesi fokozathoz, a fattyú-nemességhez tartozik. Nagyon szerette volna, hogy egy Girardinnel kötött házasság tévén megszabaduljon kétes rangjától és a vele járó kellemetlenségektől. Fernand személye is tetszett neki és szívesen látta volna szeretett unokája férjéül. És a legjobban az tetszett neki, hogy a fiatal Girardin szemmel láthatóan utálja az arisztokraták életmódját, életformáját. Mert Monsieur Robinet gyakorlati szempontból igen kívánatosnak tartotta a nemesi privilégiumokat, de erős és kedélyes egyénisége mélységesen lenézte magukat a nemeseket, e privilégiumok birtokosait.

Így hát örült neki, hogy Fernand feleségül akarja venni Gilberte-et. És még jobban örült annak, hogy Fernand Amerikába megy, ahol valószínűleg jó sokáig marad. Monsieur Robinet szíve erősen csüggött az unokáján és el se tudta képzelni életét nélküle. Másrészről azonban nagyon jól tudta, hogy Fernand elutazása mit jelent Gilberte-nek.

– Mi a te véleményed? – kérdezte unokájától óvatosan. – Ha a fiatal grófod csakugyan kimegy Amerikába, mit fogsz csinálni te?

– Azt akarja, hogy előbb esküdjünk meg – mondta Gilberte lankadtan, csüggedten, gyámoltalanul. Majd hirtelen Monsieur Robinet nyakába borult: – A te tanácsodat és segítségedet várom, nagypapa!

Monsieur Robinet szélesen, súlyosan, megbízhatóan terpeszkedett el székében. Sőt mintha ebben a pillanatban egy kis mosoly suhant volna át vörös, négyszögletes arcán. Gilberte elmondta már neki Fernand összetűzését apjával, és Robinet titokban örömét felte a márki gondjaiban. Nos, ezt érte el vele, ez a Girardin, hogy annyira belebocsátkozott annak a kerge házifilozófusának a hóbortjaiba. Kénytelen lesz egész elmélkedésével tótágast állni, a szabadság apostola, hogy elvegye fia kedvét a szabadságtól! De Monsieur Robinet nem kételkedett benne, hogy a márki fütyül a logikára, ha arról van szó, hogy visszatartsa fiát ettől az ostobaságtól.

— Azt hiszem, kislányom – vigasztalta unokáját Monsieur Robinet –, hogy a fiatalúrnak az utolsó pillanatban még megjön az esze. Majd hozzásegítjük.

Másnapra meghívta a fiatal grófot Latourba ebédre.– Mielőtt megszokott szundikálásómra visszavonulnék, kedves gróf úr –

mondta az ebéd után Robinet –, szeretnék öntől egy kis felvilágosítást kérni.

Hallom, el akar hagyni bennünket ... Amerikába készül, a lázadókhoz. Mit vár ettől a lépéstől?

Az a száraz udvariasság, ahogy az öreg erről a kérdésről beszélt, már-már kihozta Fernand-t a sodrából. De erőt vett magán és csendesen felelte:

– Hozzá szeretnék járulni Jean-Jacques nagy elveinek megvalósulásához.– De nézze csak – hívta fel a fiatalember figyelmét valamire Robinet. – Jean-

Jacques maga, amikor azt hitte, hogy menekülnie kell, nem a szabadság országában keresett menedéket, hanem az ön apja-uránál, Ermenonville-ben.

– Arra már nem volt szükség, hogy eszméit az amerikaiaknak hirdesse – felelte Fernand habozás nélkül. – Odaát már úgyis megértették. Az ő feladata az volt, hogy itt hirdesse a szabadságot, és a mi feladatunk, hogy megvalósítsuk.

– Ragyogóan vitatkozik, Monsieur – ismerte el Robinet –, de az amerikai helyzetről nincsenek megfelelő értesülései. Nekem üzleti érdekeltségem van Nyugat-Indiában és egy nagyon jó ügynököm Philadelphiában. Megbízható jelentésekből tudom, mire van Amerikának szüksége. Nekik pénz kell, az a fontos, önkéntesekre nincs szükségük. Ha átutal nekik néhány ezer livres-t, gróf úr, többet használ Amerikának és a szabadságnak, mint hogyha személyesen siet a segítségükre.

Fernand-nak eszébe jutott, amit attól az őrmestertől, Madame Levasseur nagyszájú fiától hallott. Sajnos, van némi igazság abban, amit Monsieur Robinet mond. És házigazdája, mintha megérezte volna szavai hatását, rábeszélő hangon folytatta:

– Az ön ellenvetése bizonyára az, hogy erkölcsileg sokat nyom a latban, ha egy olyan előkelő személyiség, mint ön, Ermenonville örököse, a lázadókhoz csatlakozik. És joggal hivatkozhatik Monsieur de Lafayette bátor tettére, amely erősen emelte az amerikaiak presztízsét. De ha Monsieur de Lafayette vakmerőségének annak idején megvolt a maga értelme, ma már fölösleges volna. Hiszen királyunk belátható időn belül kénytelen lesz egy jól kiképzett és jól felszerelt hadsereget küldeni az amerikaiak segítségére. Várjon legalább, amíg erre sor kerül és aztán lépjen be ebbe a segítő hadseregbe. Annyi bizonyos, gróf úr, hogy ha most elmegy abba a vadonba, nagyon keveset segít a szabadság ügyének. Csak a mi szegény Gilberte-ünknek okoz szívfájdalmat vele!

Fernand arcán meglátszott, mennyire elzárkózik az ilyen érvelés elől. Amit Monsieur Robinet itt előhoz, maga a józan ész – a száraz, hideg ész – Grimmnek és Diderot-nak és társainak, Jean-Jacques ellenségeinek okoskodása. És ő, Fernand nem szegezhet szembe mást, csak szíve parancsát. De éppen ez a belső parancs a fontos, semmi más – lehetetlen, hogy Gilberte meg ne értse!

– Nem tudok az ön logikájával megbirkózni, Monsieur mondta őszintén. – De nagyon kérem: próbáljon engem megérteni! Mélységesen felkavart és megzavart az, ami itt, Ermenonville-ben történt... Jean-Jacques borzalmas halála és minden, ami a halál körül felmerült, legutóbb még a királyné látogatása is! Tudom, hogy mindaz, ami történt és még történni fog, alapvetően, ijesztően hamis. Nem állja meg a helyét – ebben az országban semmi sem állja meg a helyét! De egyet egészen bizonyosan érzek: Jean-Jacques filozófiája nemcsak vasárnapi használatra szolgál, és meg akarom próbálni, hogy az ő tanai szerint éljek. Ez olyan erős érzés bennem, hogy érvek nem használnak ellene semmit. Valamit tennem kell. Nemcsak a szabadság érdekében megyek át oda, hanem a

magam kedvéért is. Nem bírom ki, hogy továbbra is csak gúnyos szavakkal piszkálgassam társadalmunk fonákságait. Ebből a játszadozásból elég. Elpusztulok, ha így élek tovább! Cselekednem kell, harcolnom kell. Meg kell tennem, értse meg végre! – könyörgött szinte kétségbeesetten. Szavait házigazdájához intézte, de unokájának szóltak.

Gilberte megérezte belső gyötrődését, de ezt gondolta: „Mindig csak önmagáról beszél. És én? Énbelőlem mi lesz?”

Monsieur Robinet megtett mindent, ami tőle telt. Látta, hogy ész-okokkal nem megy semmire Fernand gyerekes ömlengésével szemben. Tárgyilagosan megkérdezte még:

– Mikor szándékozik Franciaországot elhagyni, Monsieur?– Mihelyt csak lehet – felelte Fernand. – Legkésőbb négy hét múlva.– És mik a tervei Gilberte-ünkkel kapcsolatban, gróf úr? Én ezeket a

kapcsolatokat afféle eljegyzésnek tekintettem. De hogyan tartható fenn ez, ha bizonytalan időre elhagyja az országot?

– Én úgy gondoltam, hogy Gilberte meg én megesküszünk, még mielőtt elutazom – felelte Fernand.

– Ez aztán sebes vágta, gróf úr! – csóválta a fejét Robinet. – És mi lesz aztán? Feltéve, hogy meg lehet tartani az esküvőt, úgy gondolja, hogy... konzumálja is ezt a házasságot, gróf úr, még mielőtt elmegy a szabadságért harcolni?

Gilberte elpirult, nagyapja olyan világosan, egyértelműen beszélt. De hálás volt neki, hogy világossá tette Fernand előtt, miről van itt szó? Szerette Fernand-t, úgy érezte, hogy az övé, hozzátartozik. És Fernand meg az övé volt, az övé!

– Ha valaki háborúba megy – folytatta Robinet –, azzal is kell számolnia, hogy valami baj érheti. Gondolt ön arra, gróf úr, hogy ebben az esetben Gilberte itt marad egyedül, tizenkilenc vagy húsz éves korában özvegyen?

Fernand már azt is felháborodva és szégyenkezve hallgatta, amint a nyers öregúr nyíltan és kíméletlenül célozgatott arra, mit csinál majd Gilberte-tel az ágyban – de amint most újabb durvasággal tetézte szavait, a fiatalember dühösen kifakadt:

– Nem udvarias eljárás, Monsieur, hogy eltemet, még mielőtt meghaltam volna!

Monsieur Robinet nem vesztette el nyugalmát.– Rossz oltalmazója lennék az unokámnak – mondta –, ha merő

udvariasságból sorsára bíznám. – Mellét kifeszítve, rideg üzleti hangon kijelentette: -- Beszéljünk kurtán és félreérthetetlenül, gróf úr. Megengedtem unokámnak, hogy önhöz menjen feleségül és állom is a szavamat. De abból a feltevésből indultam ki, hogy birtokaim és vagyonom örököse Ermenonville jövendőbeli urához megy feleségül. Olyan házasság, amely nélkülözi a király beleegyezését, nem jöhet szóba. Nem akarom, hogy valamikor Gilberte szemére vesse: „Miattad mondtam le Ermenonville-ről.”

Fernand gondolkodott. Még a legkedvezőbb esetben is eltart három-négy hónapig, amíg elnyerheti a király beleegyezését.

– Ha így látja a dolgot, Monsieur – mondta konokul és keserűen –, akkor a tervezett házasságot kénytelenek leszünk visszatérésemig elhalasztani.

Robinet egy kézmozdulattal elhessegette Fernand szavait.

– Ezt nem képzelheti komolyan Gilberte-ről, gróf úr! – mondta. – összefoglalom: ha a király beleegyezésével most feleségül veszi Gilberte-et, én is hozzájárulok. De ha Amerikába utazik anélkül, hogy Gilberte-et feleségül vette volna, az eljegyzést felbontottnak tekintem.

Fernand nyelt egyet, nagyon sápadt volt. Világos, hogy Robinet kényszeríteni akarja: válasszon Amerika és Gilberte között.

– Gondolja át alaposan, amit ma kifejtettem ön előtt – fejezte be Robinet most már ismét nagyon udvarias hangon. – És szíveskedjék hamarosan... mondjuk három napon belül, elhatározását velünk tudatni.

Gilberte is elsápadt. Fernand belenézett nagy, őszinte arcába. Nehezen, rekedten nyögte ki:

– Monsieur Robinet azt mondta: szíveskedjék elhatározásunkat velünk tudatni. Monsieur Robinet a te nevedben is beszélt, Gilberte?

„Most döntenie kell – gondolta a lány rettegve és keserű diadallal. – Vagy talán nekem kell döntenem? Nem. Neki, neki, neki kell választania. Nagyapámnak igaza van. Amit Fernand itt tenni akar, ostobaság, hóbort, őrület!”

– Igen, Fernand – mondta. – Nagypapa az én nevemben is beszélt.Fernand meghajolt Robinet előtt.– Már most közölhetem önnel az elhatározásomat, Monsieur. Sajnos, nem

követhetem tanácsait. Nem tudom megtenni. – Dühösen beszélt, keserűen, konokul és mégis gyámoltalanul. A szavak keményen peregtek ajkán, szinte külön-külön mindegyik. – Isten veled, Gilberte – mondta még és elhagyta a szobát.

Három nappal rá Párizsba utazott. Nagy nehezen pénzt hajtott fel. Ugyanolyan nehezen szerezte meg az átkelés lehetőségét, azután elhajózott Amerikába.

HARMADIK RÉSZ

JEAN-JACQUES ÉS ÖRÖKÖSEI

Már gyökerében a politikával kapcsolódik össze minden.

JEAN-JACQUES ROUSSEAU

Ugyan hagyjon békében a „Sorssal"! A sors -- a politika.

NAPÓLEON

Zarándoklás a sírhoz

Ermenonville és a Társadalmi Szerződés

Madame Levasseur levonul a színpadról

Gilberte Versailles-ban

A kérő visszajön

Apa és fia

Egy másik Gilberte

Kié Jean-Jacques?

Senlis városának panaszai

A Jean-ok és a Jacques-ok

Szállj a világ fölött, trikolór!

Legyünk hűségesek – de kihez?

ZARÁNDOKLÁS A SÍRHOZ

Monsieur Girardin teljes erejéből belevetette magát a halott Jean-Jacques kultuszába, nehogy a harag és a szomorúság, amelyet Fernand hűtlen megszökése miatt érzett, egészen elhatalmasodjék rajta.

Párizsban megbízást adott egy síremlék elkészítésére, amelyet az ideiglenes síremlék helyébe akart felállítani. A kivitelező Lesueur szobrász volt, aki munkáját Hubert Róbert festő vázlata alapján végezte. Ugyanakkor Monsieur de Girardin nekilátott Ermenonville-je átalakításának, hogy a síremlék méltó kerete és háttere legyen. Megint dombokat hordtak le és új dombokat hánytak, fákat vágtak ki, növényeket irtottak és ültettek. Voltaire szavait vésővel eltávolították a kövekből és Jean-Jacques szavait vésték be helyettük. Jean-Jacques kedvenc helyeit – nem feltűnően, de észrevehetően – sorra megjelölték. És végül minden a Nagy Jegenyék legszentebb szentélyéhez vezetett, Jean-Jacques sírjához a Szigeten.

A park átalakításánál is fontosabb feladat volt Jean-Jacques műveinek kiadása. Girardin már valóságos szaktudósa volt Jean-Jacques hagyatékának, hivatott arra, hogy a mester hiteles kommentárjai alapján megvilágítsa műveinek homályos helyeit, látszólagos ellentmondásait. Girardin minden szerénysége ellenére tudatában volt annak, hogy joggal hozzászólhat ezekhez a kérdésekhez és szavának súlya van. Sajnos, a többi kiadó, a genfi urak zöme nem volt mindig hajlandó az ő nézeteit elfogadni. Különösen Moultou lelkész szeretett vitatkozni. A személyes megbeszélés feltétlenül szükségesnek bizonyult; a lelkész meg is ígérte, hogy hamarosan ellátogat Ermenonville-be.

A sok munka közepette és ellenére sem tudott Girardin a nyomasztó magány érzésétől megszabadulni; keservesen nélkülözte lázadó fia társaságát. És még egy Monsieur Robinet-re sem számíthatott, akivel tusázhatott és vitatkozhatott volna. Robinet unokájával együtt külföldre utazott: Mademoiselle de Latour nyilván nehezen tudta a Fernand-tól való válás bánatát kiheverni.

A márki gondolatban gyakran pörölt a fiával és szóról szóra felidézte emlékezetébe azt az utolsó, döntő beszélgetésüket. Most is érezte, hogy igaza volt, ezerszeresen igaza. Vagy talán be kellett volna adnia a derekát az éretlen ifjú előtt? De sajnálta, hogy csak gondolatban tisztázhatja vele ezeket a dolgokat, és megkérte Vergennes grófot, a külügyminisztert, utasítsa a philadelphiai francia követet, hogy tartsa szemmel Fernand útjait.

Csak egy ember volt, akivel a márki gondjairól beszélhetett: Monsieur Gerber. A derék elzászi maga ajánlotta fel a boldogan csodálkozó márkinak, hogy Ermenonville-ben marad és segít neki Jean-Jacques műveinek szerkesztésében. A tehetséges fiatalember könnyűszerrel kaphatott volna csábítóbb állásokat, de inkább ittmaradt, hogy az öregedő Girardin falusi magányában osztozkodjék. Nincs hőbb vágya, jelentette ki, mint hogy élete hátralevő részét Jean-Jacques emléke ápolásának és művei tanulmányozásának szentelje – márpedig hol is találhatna erre alkalmasabb, méltóbb helyet? Jean-Jacques nyitotta ki szemét, hogy mindörökre tisztán lássa, milyennek kellene lennie a világnak. Hogy valóban milyen: ennek a kutatása és tanulmányozása aligha éri meg a fáradságot. Girardin örömmel fogadta Monsieur Gerber ajánlatát.

Asztalát rendszeresen megosztotta az elzászival. Kicserélte vele emlékeit Fernand-ról, megbeszélte a kertek átrendezését, a mester összes műveinek szerkesztési problémáit. Csodálkozva tapasztalta, hogy a fiatalembernek minden félénk félszegsége ellenére, határozott nézetei vannak. Utóvégre ő is jól ismerte a mestert, ő is Jean-Jacques szájából hallotta munkája nem egy homályos helyének értelmezését és magyarázatát. Ha a márki az „autosz épha” szóval vélte lezárni a

vitát, megesett néha, hogy Monsieur Gerber a maga „autosz épha”-ját szegezte szembe a márkiéval. Girardin ilyenkor szigorú arcot vágott és bosszúsan vagy gúnyosan felelt a vitatkozónak.

Egy ízben valami olyasmit mondott, hogy Monsieur Gerber hangja aligha illendő egy olyan emberrel szemben, akinek asztalánál ül. Erre Monsieur Gerber másnap távol tartotta magát a márki asztalától, a következő napon szintén. Harmadnap a márki elindult, hogy felkeresse. Nem volt nehéz megtalálni, mert Monsieur Gerber a tóparton ült, a fűzfa alatt és hegedült. Monsieur de Girardin kijelentette, hogy ő maga talán túlságosan hevesen védelmezte a saját szövegmagyarázatát, viszont Monsieur Gerber sem tanúsította azt a türelmes szelídséget, amely Jean-Jacqes ilyen kiváló tanítványához illik.

– Béküljünk hát ki – indítványozta a márki, sétapálcáját áttette a másik kezébe és jobbját Monsieur Gerber felé nyújtotta. Az elzászi gondosan letette hegedűjét a gyeppadra, aztán megragadta a felajánlott kezet.

Moultou genfi lelkész bejelentett látogatása bekövetkezett. Paul-Claude Moultou körülbelül egykorú volt a márkival, nyugodt természetű és lassú, meggyőző beszédű úriember. Magával hozta a Vallomások kéziratát – az ő saját kéziratát valamint Jean-Jacques leveleit, amelyek egyik-másik homályos hely tisztázásánál hasznosak lehetnek. Ahol a két kézirat eltért egymástól, a márki mindig azt a változatot akarta elfogadni, amely jobban emelheti Jean-Jacques tekintélyét olvasói szemében. A szigorú Moultou lelkész azonban kijelentette, hogy Jean-Jacques jelszava, mely szerint az egész életét az igazságnak akarja szentelni, nem volt üres fecsegés, és barátainak nincs joguk ahhoz, hogy a halottat meghazudtolják. Monsieur Gerber rendszerint Moultou nézetéhez csatlakozott. Girardint felbőszítette a két határvidéki francia – a svájci és az elzászi – makacssága, de kénytelen volt engedni, annál is inkább, mert legnagyobb bosszúságára Moultou többnyire abban a kellemes helyzetben volt, hogy Jean-Jacques hozzá intézett, hosszú és igen barátságos leveleire hivatkozhatott.

Még Moultou ottléte alkalmából következett be Ermenonville-ben az az esemény, amelyet Girardin már régóta sóvárogva várt. A síremlék elkészült. Antik oltárt ábrázolt, mely méltóságteljes egyszerűségében nagyon jól illett a kis szigethez és a környező parkhoz. A síremléket domborművek díszítették, amelyek Jean-Jacques műveire, elsősorban az Emile-re emlékeztettek. Ott voltak a hálás, örvendező asszonyok és gyerekek, akiket Jean-Jacques kiszabadított a bárgyú előítéletek béklyóiból – ott volt a meztelen Igazság, kezében a felvilágosult fáklyájával – ott a Természet jelképe: egy anya, ki gyermekeit szoptatja. Az oltár egyik oldalára ezt a feliratot vésték: „Ici repose l'homme de la nature et de la vérité” – itt nyugszik a Természet és az Igazság embere. A másik oldal felirata Jean-Jacques jelszavát hirdette „Vitam impendero vero” – az életet az igazságnak szentelni. Titokban Girardin azzal a botor reménnyel kecsegtette magát, hogy a síremlék felavatásán megjelenik Fernand is. Ugyanis kerülő úton, a philadelphiai francia követ közvetítésével mindig értesítette fiát a síremlék munkálatainak előrehaladásáról, sőt a kedvéért el is odázta a mű várva-várt felállításának időpontját – de Fernand nem hallatott magáról.

A síremlék felavatására eljött a két művész, Hubert Robert és Lesueur, akik az emlékművet megalkották, aztán Houdon szobrász is, továbbá Lebègue és Ducis.

Egyébként ott volt Moultou és Gerber, végül pedig az asszonyok is, mert Girardin nem tehette, hogy ne hívja meg őket is.

A karcsú, magas jegenyék közepette emelkedett a kis síremlék, szelíden és nemesen simult a tájba, örökzöld és szalmavirág fonta körül és az a szürkéskék virág, amelyet ezen a vidéken jervencbe néven ismernek – a halott kedvenc virága. Therese, amint megpillantotta a viruló örökzöldet, hangosan szipogott és kifújta az orrát.

Girardin és Ducis mondott beszédet. Igyekeztek röviden és egyszerűen beszélni. Még Moultou is, a kiváló szónok, két egyszerű mondattal érte be.

Néhány nappal később már visszautazott Genfbe. Amikor elbúcsúzott, a márki nem tudta tartóztatni magát és megkérdezte:

– Bizonyára hallotta a mendemondát közös barátunk haláláról?– Hallottam – mondta Moultou.– Természetesen merő badarság – vélekedett Girardin. Moultou hallgatott. –

Mindamellett – folytatta a márki – kitettem annak a lovásznak a szűrét, nehogy jelenléte további tápot adjon a szóbeszédnek.

Moultou erre sem felelt semmit.A híres Jean-Michel Moreau, a királyi rézmetsző műhely vezetője, metszeteket

készített a síremlékről. Példáját más rajzolók is követték. A Nagy Jegenyék Szigete Jean-Jacques sírjával együtt hamarosan világszerte ismertté vált és a jegenyét ettől kezdve a Szabadság fájának tekintették.

Hogy nem az állam – Svájc vagy Franciaország – gondoskodott a legnagyobb francia nyelvű író sírjáról, hanem egy magánember, milliónyi tisztelőinek egyike gondoskodott róla: ezt sokan a kor szégyenének és jellemző tünetének, szinte jelképének tekintették. Egy német költő, akit lázadó szellemű tragédiája éppen akkor tett híressé – név szerint Friedrich Schiller – forradalmi versekben énekelte meg a sírt. Monsieur Gerber megszerezte a költeményt és megmutatta a márkinak, aki Fernand-ra gondolt, és úgy vélte, hogy a versek dicséretesek, de rájuk férne egy kis mérséklet.

Az emberek rajostul zarándokoltak a sírhoz. Egy párizsi újság ezt írta: „Minden vallásnak vannak szent helyei. Most a filozófia is szentélyhez jutott Jean-Jacques sírjával. Már fél Franciaország elzarándokolt Ermenonville-be és sokan fogadalmat tettek, hogy zarándoklatukat Gallia Mekkájába minden évben megismétlik.”

Eljöttek a királyi hercegek, eljött de Ligne herceg, eljött III. Gusztáv svéd király és eljött unokájával az Egyesült Allamok követe, Benjámin Franklin, akit l'ambassadeur électrique-nek, villamos követnek neveztek.

A számtalan látogató közt sokan olyan hevesen rótták le tiszteletüket Jean-Jacques emlékének, hogy a park épségét veszélyeztették. Mindenki valami emléket akart magával vinni a szigetről. A síremlék körül elültetett virágokat letépték, a jegenyék alsó ágait letördelték, még magából az oltárból is letörtek egy-egy darabocskát. Végül a márki elrendelte, hogy csak kertészei kíséretében léphetnek látogatók a szigetre. Aki át akart evezni oda, köteles volt a kastélyban írásbeli engedélyt kérni. Egy angol, aki nem kapott ilyen engedélyt, ruhástul a vízbe vetette magát és átúszott a tavon, hogy legalább megérintse a nagy halott szigetét.

Eugénie Maillart, a nagyon fiatal, sugárzóan szép színésznő, aki a Théâtre Français-ben estéről estére diadalmas sikert aratott mindenkit elragadó vidámságával, a sírnál egészen kijött a sodrából, örökké kacagó arca elborult, könnyekbe tört ki és esedezve kérte a márkit, hogy máskor is eljöhessen ide erőt és vigaszt meríteni, mely pályáján segítségére lehet; mert maga körül vidám légkört teremteni kimerítő munka, mely sok szenvedésbe és belső küzdelembe kerül. Arra is engedélyt kért Monsieur de Girardintól, hogy normandiai birtokán, Roche Saint-Quentin-ben, az ittenihez hasonló emlékművet építhessen a mester tiszteletére.

Két fiatalember, Gábriel Brizard abbé és Jean-Baptiste de Cloots báró, Val-de-Grace ura napokon át mámorosan sétált a parkban, Jean-Jacques műveit olvasgatva, szavalgatva, idézgetve. Áhítatuk annyira meghatotta Girardint, hogy felajánlotta nekik: személyesen viszi át őket csónakon a szigetre. A szívélyes vendégszeretettől felbátorítva, engedélyt kértek, hogy a sírnál áldozatot mutathassanak be – a szeretet és gyűlölet áldozatát! Kifejtették, hogy a sírnál el akarják égetni azt a gyalázkodó írást, melynek mocskával Diderot, az aljas áruló, hajította meg halott barátját. Tanulmány Senecáról: ez volt az írás címe, mely annyira felháborította őket. A márki készséggel hozzájárult a megtorláshoz.

Másnap kora reggel eveztek át a szigetre négyesben: a két ifjú zarándok, a márki és Monsieur Gerber. Az abbé és a báró néhányszor megcsókolták a sírt. Csendes imát mondtak. Virágokat szórtak a sírra. Térdre ereszkedtek. Míg egyikük tüzet csiholt a sírkőből, a másik sorra kitépte Diderot könyvéből a Jean-Jacques-ra vonatkozó lapokat. Amikor a papírlapok fellobbantak, az abbé a lángok közé dobta azt, ami a könyvből még megmaradt. Sötét füst kúszott fel a síremléken.

– Így fújja el a szél a mester minden ellenségének gonosz rágalmait – még az emléküket is! – kiáltották bősz haraggal.

Ám nemsokára olyan látogató érkezett Ermenonville-be, kinek magas rangja mellett eltörpült minden addigi vendég. Noha szerényen Falkenstein grófnak nevezte magát, mindenki tudta, hogy ez a gróf nem más, mint a királyné legidősebb bátyja, II. József, a római császár.

Girardin a leghaladóbb szellemű uralkodót látta benne, aki Marcus Aurelius császár óta ezt a földet taposta. Hódoló bámulatot érzett iránta és mélységes megindultsággal fogadta.

A császár viselkedése megfelelt hírnevének. Úgy beszélgetett Girardinnel, mint egyenrangú emberrel, nagy érdeklődéssel hallgatta, amint a márki Jean-Jacques mondásait idézte, eszmecserébe bocsátkozott vele a Társadalmi szerződés mély értelméről és – noha hivatásánál fogva szükségszerűen királypárti volt – még Girardinnál is haladóbb gondolkodásúnak bizonyult.

Ebéd után a császár megejtő őszinteséggel kérte házigazdáját, hagyja magára és engedje meg, hogy egészen egyedül sétáljon a parkban, mert Jean-Jacques magányát szeretné élvezni. Girardin aggódva mutatott a gyülekező viharfelhőkre, de Falkenstein gróf azt mondta, sok hegyi túrát csinált az ő vad Alpeseiben és hegymászás közben megszokta a kényelmetlenségeket – szóval, nem engedte magát szándékától eltántorítani. Körülbelül egy óra múlva csakugyan kitört a vihar, valóságos felhőszakadás volt. Girardint kételyek marcangolták: küldjön-e felséges vendégének segítséget, vagy most is tisztelje kívánságát? Kiadta a

parancsot, majd meggondolta, visszavonta. Egy további óra múlva megjelent Falkenstein gróf mosolyogva és bőrig ázva. Elmesélte, hogy amikor a vihar a legerősebben dühöngött, menedéket talált egy grottában, egy mesterséges barlangban. A márkitól száraz ruhát kért és amikor elutazott, elégedetten gondolt élményeire.

A márki pedig elnevezte a kis barlangot „József-Grottának” és a következő feliratot vésette fölébe: „Vándor állj meg és nézz körül / ez a kis barlang hogy örül / mert a Koronás Erénynek / szolgálhatott menhelyül.”

ERMENONVILLE ÉS A TÁRSADALMI SZERZŐDÉS

Girardint boldoggá tette József császár látogatása, de örömében bizony egy kis üröm is csöppent József hallani sem akart arról, hogy a kastélyban háljon meg. A tábori ágyat, amelyet utazásain mindig magával vitt, Maurice szomszéd fogadójának egyik szobájában állíttatta fel.

A császárnak megtetszett az egyszerű ház; tetejét részben szalma fedte, ami Philemon és Baucis kunyhójára emlékeztette az embert. Maurice szomszéd viszont majdnem meghasonlott önmagával, amikor Falkenstein gróf megszállt nála. A fogadós ellentétes érzelmek közt hánykolódott. Egyrészt hallatlan megtiszteltetés volt, hogy a római császár az ő fedele alatt kegyeskedett hálni; másrészről azonban Jean-Jacques filozófiája polgári büszkeséggel töltötte el Maurice szomszéd szívét, és nem volt hajlandó ezzel a vendégével alázatosabban beszélni, mint bárki mással. De amikor a császár megveregette kislánya arcát és barátságosan megkérdezte, hogy hívják, Maurice szíve felolvadt és nem tudta többé türtőztetni magát.

– Micsoda megtiszteltetés, istenem, micsoda megtiszteltetés! – áradozott. – Hogy örülne a megboldogult Jean-Jacques, ha látná ezt a nyájas uralkodót!

Vacsora után József kikérdezte, milyen élményei voltak a nagy emberrel kapcsolatban? És amikor a fogadós eldicsekedett vele, hogy hétszer olvasta el Jean-Jacques műveit, a császár megkérdezte, mi a véleménye a Társadalmi szerződésről. Figyelmesen meghallgatta Maurice fejtegetéseit, és néha bólogatott hozzá: „Igaza van, jó ember!” Vagy: „Ezt érdemes volt meghallgatni!” Vagy pedig: „Nem is olyan ostoba!”

Ha a márki büszke felirattal ékesítette grottáját, Maurice szomszéd sem akart háttérbe szorulni. Monsieur Milliet-hez, Senlis helyi költőjéhez fordult és megkérte, írjon neki egy célirányos költeményt. A poéta eleget tett kívánságának és nemsokára megjelent a fogadó falán a tábla, amely József látogatását örökítette meg. A vers így kezdődött: „Ki kastély helyett a kunyhót választád, üdv néked, filozófus fejedelem” – és e szavakkal végződött: „Boldog germánok Fejedelmi

Atyja!” A költeményt Ermenonville apraja-nagyja nemsokára fejből is folyékonyán fújta.

A feltűnő emléktábla bosszantotta a márkit. Ez a Maurice állandóan borsot tört az orra alá. Házát ősidők óta A Gesztenyefákhoz címzett fogadónak hívták, most meg egy cégtáblát festetett, amelyen egy tarka Jean-Jacques-ot lehetett látni, amint boldogan sétál, és alatta ezt a feliratot: „Jean-Jacques Vendégfogadó”. Maurice ügyeskedésének tudható be az is, hogy a falubeliek minden idegennek elmesélgették, milyen gyakran és milyen szívesen üldögélt Jean-Jacques e fogadó kertjében. Ezért a legtöbb zarándok ezt a szent helyet is áhítattal megtekintette és a vendégkönyv, amelyet a szemtelen fogadós az orruk elé rakott, csakhamar megtelt az ország legjobb neveivel.

Maurice vendégeihez szokott ülni és elcsevegett velük. Mondásokat idézett, amelyek állítólag Jean-Jacques-tól eredtek, megható vagy tréfás kis anekdotákat mesélt, majd az idegen füléhez hajolt és gonosz dolgokat suttogott neki nagy barátja haláláról. A vendégek meghatva és borzongva hallgatták, aztán kegyeletesen megetették a kacsákat, halakat, amelyeket annak idején Jean-Jacques szokott így etetni. Sőt, de Ligne herceg még pénzt is adott Maurice szomszédnak, nehogy ezeket az állatokat vendégeinek szolgálja fel, hadd haljanak csak természetes halált.

Nemcsak a márki, Madame Levasseur is úgy érezte, hogy Maurice gonosz suttogása ártalmas lehet. Amilyen erélyes volt, tüstént munkához látott, hogy ennek a garázdálkodásnak véget vessen.

Talpig feketében, méltóságteljesen helyet foglalt a kis kert gesztenyefái alatt, fény és árnyék pettyezte püffedt arcát. Egy omlettet rendelt, ivott a sárgásbarna borból, morzsákkal etette a halakat. Maurice szomszéd bátortalanul ólálkodott körülötte.

– Jöjjön ide, Monsieur – parancsolt rá Madame Levasseur – üljön le mellém. Hallom, egész jó üzleteket csinál szegény vőm halála következtében.

— Merem állítani – felelte a fogadós –, hogy szerény kereteim közt barátja voltam. Ezt mindenki tudja, ezt értékelik, azért jönnek hozzám. – És miután Madame Levasseur hallgatott, Maurice kihívóan folytatta. – Lelkem mélyéig megrendített, hogy Jean-Jacques barátomnak ilyen kegyetlen halált kellett halnia, pedig röviddel előbb még olyan jókedvűen csevegett velem.

– Kegyetlen halált, mondja ön – csóválta fejét Madame Levasseur, miközben tovább etette a halakat, de felső ajkán meglibbent a pihe, jelezve, hogy lélegzete meggyorsult. – Kegyetlen halált, mondja ön, mások meg talán hozzáteszik, hogy gyanúsan hirtelen halált. Ermenonville-ben sokat beszélnek az emberek, hiszen a nap hosszú. Talán még azt is megéri, Monsieur, hogy az ön nevét is belekeverik. Nem csodálnám, ha azt suttognák, hogy része volt ebben a gyanúsan hirtelen halálban, hiszen szép hasznot húz belőle.

Maurice meghökkent, aztán felháborodott.– De hiszen mindenki tudja... – kezdte, de Madame Levasseur a szavába

vágott:– Azt is tudja mindenki, milyen közelről érintett ez a halál engem és a

leányomat, a szívünket és a pénzes zacskónkat egyaránt, mégis nem egy ember rajtunk, védtelen özvegyeken köszörüli a nyelvét.

Maurice verejtékezett és hallgatott. Madame Levasseur azonban hirtelen megváltoztatta hangját. Egész terjedelmében közelebb húzódott hozzá és barátságosan a lelkére beszélt:

– Önnek segítenie kellene nekünk, Monsieur. Ön megteheti. Az ön szép gesztenyefái alatt sokan üldögélnek és locsognak. Egy jó vendéglős többet tud meg, mint a rendőrség. Igyekezzék kitudni, kitől ered ez a gonosz pletyka és ki terjeszti? Aztán világosítson fel engem is. Majd nyakára küldöm annak a javíthatatlan fecsegőnek a márki úr tiszttartóját, ön tartozik nekünk ezzel a szolgálattal, Maurice szomszéd, hiszen a kedves vőm barátai körébe tartozik. Therese lányom már régóta foglalkozik a gondolattal, hogy Jean-Jacques használati tárgyai közül egyet-mást önnek adjon emlékül.

– Nagyon kedves önöktől, Madame – felelte Maurice. – De ha már ilyen szépen egymás mellett ülünk és úgy beszélünk, mint ember az emberrel – folytatta, hogy erejét éreztesse engedjen meg nekem egy őszinte szót. A boldogult halála körül azért mégsem ment minden egészen katolikus módon, ezt önnek is be kell ismernie, Madame.

– Lehet, hogy igen, lehet, hogy nem – felelte Madame Levasseur meglehetősen nyíltan. – Szegény vőm szüntelenül panaszkodott filozófiai ellenségeire, ezt ön is tudja. Ezért nekem is voltak bizonyos aggályaim váratlan halálával kapcsolatban. De miután senki sem volt jelen, és a bírósági urak is eldöntötték, hogy természetes halál volt, agyszélhűdés, hát beletörődtem. És miután őfelsége, a királynő személyesen is megerősítette, hogy úgy mondjam, ezt a véleményt, amikor engem és leányomat részvétlátogatásával kitüntetni kegyeskedett, már egy szót sem szólhattam. Mert miután a bíróság is, meg a királynő is megmondta a magáét, egy Maurice szomszéd meg egy Madame Levasseur alighanem okosabban teszi, ha befogja a száját. – Hirtelen félbeszakította tirádáját. – Most már haza kell mennem – mondta. – Mennyivel tartozom önnek, Monsieur?

– Semmivel, Madame – felelte Maurice szomszéd – megtiszteltetésnek tekintem. És ha komolyan gondolta azt, azzal a kis emléktárggyal, a közeli napokban bátorkodom majd önnél és kedves lányánál tiszteletemet tenni. Már régóta szerettem volna megnézni a svájci házikót, amelynek előre is már annyira örült a megboldogult.

Már két nap múlva beállított a svájci házikóba. Meghatottan, emelkedett hangulatban, de ugyanakkor szinte kedélyesen beszélgettek Jean-Jacques-ról.

– Hogy nem érhette meg ennek a háznak az elkészültét! – sóhajtott unos-untalan Maurice szomszéd.

Amikor elment, magával vitte a megboldogult háziköntösét, dohányszelencéjét, sétabotját és báránybőrrel bélelt, kitaposott szalmapapucsát.

Ezentúl, ha olyan vendégei voltak, akiket különösen megbecsült, Maurice megmutatta nekik a barátjára és mesterére emlékeztető relikviákat. Szent áhítattal, megindult szívvel érintették meg ezeket a szent tárgyakat a vendégek, voltak olyanok is, akik ezt vagy azt meg akarták vásárolni. De Maurice szomszédot a legnagyobb összegű ajánlat sem szédítette meg. Nem volt olyan, mint ama Vilette, Voltaire fogadott leányának férje, aki a legnagyobb szívet, mely Franciaországban valaha is lángolt és dobogott, a halott Voltaire szívét eladta egy angol gyűjtőnek, urnástul együtt, háromszáz louisdorért.

Ám amikor Maurice szomszéd látta, hogy tagadó válasza milyen csalódást okoz a zarándokoknak, feltette magában a kérdést: vajon vállalhatja-e a felelősséget a halott Jean-Jacques előtt, hogy hódolóit ilyen mélységesen megbántja? Nagy titokban hasonló szelencéket és papucsokat szerzett be és nyugodt lélekkel eladta, abban a tudatban, hogy a valódi relikviák úgyis az ő hűséges kezében maradnak.

Ha most a vendéglős megkímélte már az asszonyokat, annál gonoszabbul üldözte csúnya szájával a márkit és egész Ermenonville utána locsogta rágalmait.

Mert Girardin márki parasztjai nem szerették földesurukat. A felvilágosult seigneur elengedte ugyan sok terhüket, adójukat, beszolgáltatásukat, ám nem egy kisebb dologban megmakacsolta magát, igazságtalannak, sőt erőszakosnak mutatkozott – és amióta Jean-Jacques már nem volt itt, egyre gyakrabban suhogtatta a régi pálcát is. Parasztjai emiatt lázadoztak. És hogy jobbágyait – bár jól bánt velük – nem szabadította fel, ez éppen úgy elkeserítette bérlőit és a szabadparasztokat, mint magukat a jobbágyokat.

Pedig ha ragaszkodott ősi jogaihoz, ezt nem kapzsiságból tette, hanem patriarkális lelkiismeretességből. Úgy vélte, hogy szigorú apai felügyelete nélkül ezek az ostoba, félig állati lények saját vesztükbe rohannának. A márkit elkeserítette, hogy a nyakas népséget nem sikerült arra a szerető tiszteletre kényszerítenie, amellyel meggyőződése szerint tartoztak neki. És elkeserítette az is, hogy nem akart vége szakadni a bárgyú és rosszindulatú szóbeszédnek, mely rá akarta fogni, hogy őt is felelősség terheli Jean-Jacques haláláért.

Most aztán megesett, hogy egyik jobbágya, Trouelle zsellér arra kérte, engedélyezze leánya, Pauline házasságát egy szabad paraszttal – aki ezen felül mégcsak nem is az ő birtokai egyikén élt, hanem gyűlölt szomszédja, Condé herceg uradalmán. Girardin sokáig ingadozott. Nem tetszett neki a dolog, de erőt vett magán. Egyszer megmutatja, milyen jószívű és engedékeny. Elhatározta, hogy nemcsak Pauline Trouelle házasságához járul hozzá, hanem egyszerre felszabadítja valamennyi jobbágyát.

Parasztjainak küldötteit a kastélyba rendelte, hogy nemes elhatározását közölje velük.

Amikor ott álltak a kastély nagytermében, először is kijelentette, hogy nem könnyű szívvel, de mégis beleegyezik Pauline Trouelle és vőlegénye, Josèphe Carteret házasságába. Azután belefogott nagy beszédébe, amelyre előre felkészült.

Ám ekkor előlépett a sorból egy paraszt, Michel Desportes, otrombán és esetlenül, durva facipőivel a tükörsima parkettát horzsolva. Előlépett és kinyitotta a száját. A seigneur – mondta – gyakran kimutatta jó szívét a szegényekkel és alacsony származásúakkal szemben, és az is biztos, hogy menedéket nyújtott Monsieur Jean-Jacques-nak, a nagy emberbarátnak. Viszont az is igaz, hogy sok nagyúr, elsősorban maga a legkeresztényebb király, felszabadította és a többi emberrel egyenlővé tette jobbágyait, lemondva előjogainak erről a részéről. És éppen a mi hatalmas és igazságos nagyurunk – folytatta vonakodik a példát követni, ami sok keserűséget okoz itt a szívekben. Hogy van ez? Hogy lehet ez? Vajon Monseigneur nem érez-e valami megmozdulást a szíve tájékán, amely arra inti, hogy elég volt a szolgaságból?

Girardin egy lépést hátrált Bosszantotta, hogy most ennek a parasztnak a durva fellépésére tegye meg azt, amit jó szíve sugallatára, önszántából akart megtenni. Nem felelt semmit.

Ekkor egy Antoine Monnier nevű öreg paraszt kezdett beszélni, akit az egész környék Antoine nagyapó néven emlegetett. Amióta Monsieur Jean-Jacques megfordult közöttük mondta öregesen remegő hangján – gyakran összeülnek, és valaki, aki ért a betűkhöz, Harlet tanító úr, vagy Maurice szomszéd felolvas nekik Jean-Jacques írásaiból és megmagyaráz nekik mindent. És nem is lett volna bátorságuk alázatos kérésükkel a seigneurhöz fordulni, ha nem tanulták volna meg Jean-Jacques könyvéből az igazságot – és mintha a Bibliát idézte volna, úgy folytatta: – „Nagyon fontos, hogy a parancsolok és engedelmeskedők kölcsönös jogait kellőképpen és igazságosan tisztázzuk, valamint, hogy az engedelmeskedők kötelességeit elhatároljuk azoktól a természetes jogoktól, amelyek őket, mint embereket megilletik.”

Erre aztán egészen elsötétült Girardin arca. Először is a fia magyarázta félre lázadó módon Jean-Jacques tanait, most meg a parasztjai is arra vetemednek, hogy orra alá dörgöljék, mit kellene tennie Jean-Jacques tanítása értelmében. Mindezt annak köszönheti, hogy elkényeztette őket. De most a sarkára áll. „Quos ego!” – gondolta magában indulatosan és fenyegetően. – „Majd én megmutatom nekik!”

De hirtelen eszébe jutott, milyen gúnyos megjegyzéseket tenne Monsieur Robinet, meg Vaudreuil kuzén is, ha gorombán ledorongolná filozofáló parasztjait. Ezért erőt vett magán és kissé erőltetett mosollyal, következőképpen oktatta ki a küldötteket:

– Hát ez nem egészen így van, kedveseim... a mi Jean-Jacques-unk nem gondolta ezt éppen úgy, ahogy Maurice szomszéd nektek elmagyarázta. A társadalmi szerződésről írt könyve, látjátok, abból az alapeszméből indul ki, hogy az állam egyes részei úgy alkalmazkodjanak egymáshoz, mint az emberi test szervei. A mi Jean-Jacques-unk itt a római történelem egyik epizódjára gondolt. A rómaiak az ókor egy nagy és erényes népét alkották. Amikor fellázadt a harmadik rend, egy Menenius Agrippa nevű ember, aki az első rendhez tartozott, az emberi test működésére figyelmeztette a lázadókat. Az egyik rend szükségszerűen az emberi agynak felel meg, a másik meg a hasnak. Azt hiszem, magatok sem képzelitek, hogy ti volnátok az agy!

Viszolygott attól, hogy ezzel a népséggel vitába szálljon, de hangja, akarata ellenére is gúnyosan és diadalmasan csengett.

És aki válaszolt, megint az az Michel Desportes volt.– Nem – mondta vaskosan és kedélyesen –, a has mi vagyunk, azt már tudjuk.

– És jóindulatú tréfával hozzátette: – Csak gyakrabban tele volna az a has! Az emberek nevettek.De a márki nem nevetett. Ami az emberek nevetése mögött bujkált, nem volt

kellemes – rosszindulatúan, fenyegetően hangzott. És a márki hirtelen meglátta parasztjai arcát, a valóságosat; mert ha ostobán bámészkodtak, bárgyúságuk jórésze színlelt volt és paraszti ravaszság, gyűlölet, veszedelmes indulat lappangott mögötte.

— Nem akarunk mi megbántani senkit, Monseigneur – szólalt meg újra Antoine apó engesztelő hangon. – Talán szemtelenek vagyunk és nincs filozófiánk, legfeljebb a magunké. De – tette hozzá és öreg hangja mekegett – ahogy mi, a mosdatlan szánkkal mondani szoktuk: a saját piszkunk jobb szagú nekünk, mint a szomszéd rózsái.

Girardin most már szilárdan eltökélte magát, hogy nem fogják erőszakkal kizsarolni tőle azt, amit az imént még önként is kész volt megadni. A beszélgetés rossz hangulatban ért véget.

Girardin még napokig füstölgött magában. Ezek a parasztok úgy tesznek, mintha Jean-Jacques az ő vendégük lett volna, nem pedig a földesuruké. Végtére is a Társadalmi szerződést nem buta parasztok számára írták, hanem azoknak, akik arra hivatottak, hogy eldöntsék, mi szolgálja az egész közösség javát.

Az egyik, akit a márki azzal gyanúsított, hogy Jean-Jacques tanait különösen kiforgatja és félremagyarázza, Martin Catrou volt. Sohasem szerette ezt a szemtelen arcú, élénk tekintetű, alattomos kamaszt és nem örült neki, hogy Fernand-ja éppen őt választotta pajtásául.

Viszont Martint magát gondolkodóba ejtette, hogy Fernand – nyilván a halott Jean-Jacques hatása alatt – végre mégis a sarkára állt és átkelt az óceánon, hogy az amerikai szabadsághősökhöz csatlakozzék. Az alaposság Martin szokása volt; most még jobban nekifeküdt Jean-Jacques könyveinek és a sok hóbortos túlzás mellett egyre több újat, érdekeset, merészet fedezett fel bennük. Érthetetlen, hogy a főrangúak ezt az embert megtűrték maguk közt, sőt bálványozták. Könyvei őt – Martint – csak megerősítették bizalmatlanságában és gyűlöletében, amit az előkelők iránt érzett. Még ha jóindulatúak is ezek – például Girardin – nem ér semmit, mert gyengék, tétovázók. Minden jó csak alulról jön, a népből, a harmadik rendből -- ezt tanította Jean-Jacques; és a többieket, a nagyfejűeket erőszakkal kell a jóra kényszeríteni.

Martin egyre rosszabbul érezte magát Ermenonville szűk világában. Harlet tanítót kezdte ostromolni és addig járt a nyakára, amíg nem szólt a márkinak, hogy jó lenne ennek a nyílteszű kölyöknek valami írnoki állást szerezni a városban, lehetőleg Párizsban. A márki szívesen megszabadult volna Martintől, mert valahányszor ránézett, mindig az ő Fernandja jutott az eszébe, ami fájó gondolatokat ébresztett benne. Viszont éppen most, a parasztküldöttség látogatása alkalmából tapasztalta, hová vezet az, ha a filozófia megzavarja az alsóbb néposztályok eszét. És a fiatal Catrou a legkotnyelesebbek közé tartozik – olyan a természete. Ezért Girardin kitérő választ adott a tanító kérésére – nem mondott sem igent, sem nemet.

De egy kis esemény hozzásegítette ahhoz, hogy döntsön ebben az ügyben. Egyik kiváltsága, amelyhez különös szigorúsággal ragaszkodott, a halászati jog volt birtokai területén. Megengedte ugyan az embereknek, hogy a birtokához tartozó vizeken halásszanak, de fenntartotta magának a jogot, hogy a zsákmányból kiválassza és megvásárolja azt, amit konyhája számára szükségesnek tart. Most azonban kiderült, hogy özvegy Catrouné a vegyeskereskedésében halakat is szokott árulni – mégpedig olyan halakat, amelyeket nem mutattak be előzőleg a földesúr konyháján. Hogy a szatócsasszony hazudozott és mindenféle kifogásokkal élt, csak még jobban felbőszítette az amúgy is rosszkedvű márkit. És mivel a szatócsüzlet bérlete éppen lejárt, most egy másik pályázónak engedte át. Az özvegyasszony és fia élete eddig sem volt rózsás, de most még jobban megnehezült. A falu morgott és a száját járatta.

Girardin elégedetlen volt. Hiszen már eltökélte, hogy a mainmorte-ot, a holtkezet, az elidegeníthetetlen ősi jogokat feladja, megszünteti – csak a parasztjainak ostoba viselkedése késztette szándéka megmásítására. Most meg ez

az özvegyasszony kényszeríti értelmetlen viselkedésével arra, hogy boltját elvegye és másnak adja. Messze földön nem akadt még egy ilyen jószívű földesúr, de a látszat ellene szólt és parasztjai morogtak. A legnagyobb baj, hogy Jean-Jacques tanításaival kezdtek foglalkozni és ezt a nagyszerű embert, a legtisztább fejű, legbölcsebb embert, mindig félreértették.

Elveivel ellenkezett, hogy visszaszívja, amit egyszer már elrendelt. Sajnálta özvegy Catrounét és megbánta már, hogy olyan szigorúan büntette. Rövid gondolkodás után megszületett az elhatározása: érintkezésbe lépett párizsi ügyvédjével, Bouvier mesterrel, aki hajlandónak mutatkozott irodájában Martint alkalmazni.

Így történt, hogy Martin Catrou anyjával együtt Párizsba költözött.

MADAME LEVASSEUR LEVONUL A SZÍNPADRÓL

Therese gyakran felkereste néhai férje sírját. Attól félt, a halottat talán bosszantja, hogy összeállt azzal az emberrel, aki eltette őt láb alól. Újra meg újra bocsánatot kért Jean-Jacquestól és igyekezett megmagyarázni neki, hogy abban, amit tett, nem volt semmi rosszakarat – tulajdonképpen nem is ellene irányul az egész.

Amikor halála évfordulóján a fűzfa alatt ült és gondolatok nélkül merengve bámult át a sírra, észrevette Girardint, amint közeleg. De a márki, mihelyt megpillantota őt, hirtelen sarkonfordult és elsietett.

Botrány, hogy a márki milyen barátságtalan hozzá! Legalább Jean-Jacques halálának évfordulóján illenék, hogy özvegyével szemben több udvariasságot tanúsítson.

– Ha a királyné számára elég finomak vagyunk – panaszkodott anyjának felháborodva – akkor a márkinak sem kellene vékony orrát fintorgatni, valahányszor meglát. Lógjunk el innen, azt mondom, és hagyjuk magára a vén pipaszárat unalmas kastélyában!

Madame Levasseur nagyot sóhajtott. Hogy ez a Therese milyen butaságokat beszél megint. Annyi esze sincs, mint egy csirkének! Fáradhatatlanul magyarázgatta neki:

– És ha a márki még ezerszer nyíltabban próbál is kiutálni innen, Rousseau özvegyének itt a helye. Ermenonville-ben, a sír közelében! Ha már nem vagy többé egy gyászoló özvegy – próbálta a fejébe verni – akkor tudod mi vagy? Egy rakás trágya! Akkor egy vasat se kapsz többé se az angol királytól, se Lord Marischaltól. Ez a sír a te istállód, te tehén!

A márki sértő viselkedése ez egyszer felbosszantotta Therese-t, egyébként ritkán fortyant fel és morogni sem szokott. Rendszerint nyugodt és egykedvű volt, a jelek szerint elégedetten töltötte napjait a svájci házikó magányában. Madame Levasseur örömére újabb szerelmi bonyodalomba sem keveredett.

Pedig könnyen kaphatott volna férfiakat. Rousseau özvegye érdekes személyiségnek számított, sokan értésére adták, hogy szívesen kikezdenének vele, néha ő is kedvet érzett ahhoz, hogy valakivel megint a szénában hemperegjen. De uralkodott magán. Colasra várt, az ő Colasára.

Nicolas ezekben az években kétszer küldött neki titkos üzenetet. Tudtára adta, hogy majd eljön érte, egészen bizonyosan visszajön. Szigorúan ráparancsolt, hogy várjon és ne csináljon semmi bolondot.

Therese szót fogadott.Bizonyos mértékben a halott Jean-Jacques előtt is igazolta magát azzal, hogy

tisztességesen élt és nem rúgott ki a hámból. Noha tulajdonképpen teljesen ártatlan férje korai halálában, de Monsieur Nicolas mégiscsak az ő kedvéért ütötte agyon, és így elképzelhető, hogy Jean-Jacques talán neheztel rá emiatt. Akárhogy is, nem árthat, ha igyekszik kiengesztelni. Nemcsak sírját látogatta meg gyakran, de gondosan ápolta kanári-madarait is; gyakran cserélgette a vizet a kis itatókban és naponta kiment a rétre madársalátát szedni, mert tudta, hogy ez a kedvenc csemegéjük.

Hónapok teltek el így, és Madame Levasseur érezte, hogy végét járja.Összeszedte minden erejét és Senlis-be utazott, Gibert mesterhez,

végrendelkezni. Az ügyvéd igazi keselyű volt, de értette a dolgát. Az öregasszony nyíltan feltárta előtte gondjait és szándékait. Még a sírból is ki akarta nyújtani kezét, hogy fiáról és lányáról gondoskodjék; mindketten elég idősek voltak ahhoz, hogy benőjön a fejük lágya, mégis gyámságra szorultak. Az ügyvéd olyan végrendeletet szerkesszen – könyörgött neki —, hogy François kapjon húsz louis-t évente, de semmivel sem többet. Mindenekelőtt használjon fel az ügyvéd minden törvényes eszközt, vesse latba személyes befolyását és rábeszélő képességét is, de akadályozza meg minden áron, hogy Therese másodszor is férjhez menjen. Maradjon csak özvegy Rousseauné, amíg él, és támaszkodjék azokra a kegydíjakra, amelyek Rousseau özvegyét megilletik. Az ügyvéd fogadja meg, hogy gondja lesz rá, tegyen szent esküt Istenre és Szent Yves-re, az ügyvédek védőszentjére. Ha ezt megteszi, hajlandó tisztességesen megfizetni.

A kövér, szuszogó, roskatag öregasszony nyomatékos beszéde és erős akarata mély hatást gyakorolt Gibert mesterre. Most már ő is nagy tisztelője volt Jean-Jacques-nak és nem győzte dicsérni Madame Levasseur anyai okosságát. Törvényes eszköz, persze, alig van arra, hogy az özvegyet kordában tartsa. De Gibert mester megígérte, hogy évi öt louis honorárium ellenében megtesz minden tőle telhetőt

Amikor hazaért Ermenonville-be, az öregasszony lefeküdt meghalni.François őrmester megjött és csak úgy patakzottak könnyei, amikor anyját

meglátta.– Ne búsulj édes, drága, bátor fiam – vigasztalta az öregasszony. –

Gondoskodtam rólad, minden évben kapsz egy kis összeget. És ha egyszer kikerülök a tisztítótűzből... remélem, nem sokáig kell ott pörkölődnöm... nyakára járok az összes szenteknek és nem hagyok nekik nyugtot, amíg nem segítenek neked valamelyik remek üzleti ötletedet megvalósítani.

Amikor érezte, hogy már nehezére esik a beszéd, még egyszer, utoljára elhalmozta Therese-t intelmeivel. Lelkére kötötte, hogy ne menjen Párizsba, akármilyen remek ötletekkel dicsekszik is François. És semmi körülmények közt

se menjen férjhez, még akkor sem, ha a fiúja, az a büdös gazember, vissza talál jönni. És utoljára fejébe verte:

– Pénzed csak addig van, amíg özvegy Rousseau-nénak hívnak. Ha pedig az a rühös kutya észreveszi, hogy már nincs pénzed, az életed nem lesz kellemes, drága gyermekem, de talán hosszú sem. Kapaszkodj meg a sírba! – parancsolta meg neki. – Maradj özvegy Rousseau-né!

Ezután megkezdődött a haláltusa.Másnap maga François őrmester jelentette a márkinak anyja halálát. Azt

indítványozta, hogy temessék Jean-Jacques mellé, akiről életében olyan hűségesen gondoskodott.

– Azt már nem! – kiáltott fel a márki indulatosan.Ez a főúri gőg roppantul felháborította az őrmestert. De hiába hordja olyan

magasan az orrát, majd megmutatja neki! Költséget nem kímélve első osztályú temetést rendelt az anyjának. Ott volt Dammartin egész papsága. Maurice szomszéd a világért sem szalasztotta volna el az alkalmat, hogy Jean-Jacques anyósa temetésén búcsúztatót mondjon. Megsiratta tragikus sorsát: Jean-Jacques ellenségei nem kímélték a hűséges öregasszonyt, aki veje ápolásában rokkant meg, gyalázták, rágalmazták, viszályt akartak szítani a két nagyszerű ember között. Ermenonville népe meghatottan hallgatta a beszédet A temetésen részt vett a márki is, kőmerev arca nem árulta el gondolatait.

A svájci házikóban a testvérek hosszabb megbeszélést tartottak. François kijelentette Therese-nek, hogy magával viszi Párizsba. Az özvegy azt felelte, hogy anyjuk lelkére kötötte: maradjon itt. Jean-Jacques sírja közelében. Francois úgy vélte, csak az ő szava számít, mert ő a család feje; a törvény jogot ad neki arra, hogy Therese tartózkodási helyét kijelölje. Therese a maga nyugodt, csendes konokságával azt felelte, hogy mégis itt marad, akár a törvény ellenére is.

– Ha ezt megteszed – mondta François – nagyon kurta pórázra foglak, ami a pénzt illeti. Kétségtelen, hogy mindent közösen örököltünk, de mint a család feje, a rendelkezési jog az enyém.

Therese közömbős hangon odavetette, hogy ehhez Gibert mesternek is lesz egy-két szava. François látta, hogy Therese-zel nem megy semmire.

– Még megérjük – jósolta komoran és sértődötten –, hogy egy nap rongyosán, tetvesen jössz fel Párizsba és tőlem kunyorálsz segítséget. Házam fedelét nem fogom megtagadni tőled, és egy tányér levest is mindig kaphatsz nálam, mert katona vagyok és nagylelkű. De sohasem bocsátom meg neked, hogy ilyen bizalmatlan voltál hozzám. Most pedig adjál két écut, hogy haza tudjak utazni.

Ezzel elment. Therese Ermenonville-ben maradt, így kívánta az illendőség, ez volt a kötelessége. Nem kételkedett benne, hogy Nicolas itt fogja keresni.

Kellemesen nem érezhette magát a svájci házikóban egyedül. Kísértetek vették körül, Jean-Jacques szelleme, meg az anyjáé. Mindketten haragudtak rá, mert az volt a szándéka, hogy Nicolas-val éljen együtt. Anyja szidta és megfenyegette. Therese mindig megmutatta neki a gyűrűt, amit Nicolas-tól kapott. Hát nem kötelessége reá várni? Nem jegyezte el ezzel a gyűrűvel? De anyja nem nyugodott.

Megint eljött az ismeretlen üzenethozó és újabb híreket hozott. Monsieur Nicolas nemsokára visszajön. Therese várjon ott, ahol van. És ne csináljon ostobaságokat. Ez a szigorú parancs.

Therese boldog volt. Időnként gondosan kiöltözködött. Nem akarta, hogy az ő drága embere, ha váratlanul beállít, elhanyagoltan, lomposan lepje meg itt. Akkor aztán órák hosszat üldögélt ünnepi öltözékben és a gyűrűbe bámult. Nem gondolt semmire, csak ült ábrándosán mosolyogva.

GILBERTE VERSAILLES – BAN

A genfi urak nem akartak a Vallomások kiadásával tovább várni. Girardin kénytelen volt beleegyezni, pedig nagyon aggódott, hogy a könyv nyomán újra megindulnak a heves támadások Jean-Jacques ellen,

A könyv megjelent.A hatás, amit kiváltott, egészen más volt, mint amire Girardin számított. Az

olvasókat egészen felkavarta, hogy Jean-Jacques ennyire őszintén feltárta a maga életét és a saját lelkét. Nem győzték csodálni fanatikus ragaszkodását az igazsághoz. A könyv lapjain saját érzelmeik legmélyebb forrásait fedezték fel és sok olyan gondolatot, amely az ő fejüket is megjárta, csak nem tudták megmagyarázni. Az íróban, aki így lemeztelenítette magát, a legnemesebb érzések párosultak egy betegesen ingerlékeny lélek szinte őrült kitöréseivel. Mindez egyrészt a szeretetet és tiszteletet, másrészt pedig részvétet és együttérzést váltott ki az olvasókból. Úgy érezték, mától kezdve szabad olyan gondolatokat is megszólaltatni, amelyeket eddig még csak végiggondolni sem mertek, s olyan érzelmeknek hangot adni, amelyeket eddig önmaguknak sem mertek bevallani. A Vallomások a csillagos égig emelte Jean-Jacques hírnevét és dicsőségét.

Gilberte de Latour éppen Párizsban volt, amikor a könyv megjelent. Monsieur Robinet hozott neki egy példányt. Úgy volt, hogy Gilberte ezen az estén elmegy Saint-Chamond márkinő báljára. De lemondta a meghívást, vacsora után tüstént visszavonult szobájába és olvasni kezdett.

Ott feküdt az ágyban, csinos hálószobájában. Lobogó gyertyák fénye hullott a betűkre, amelyek ennek az embernek, Jean-Jacques Rousseau-nak az egész életét megvilágították.

Gilberte gyorsan és mohón olvasott. Időnként kiengedte kezéből a könyvet és behunyta a szemét. Mintha Fernand hangját hallotta volna, ahogy erről az emberről mesél, meg a könyvében említett dolgokról. Fernand hangja tisztán csengett a szobában, szavai összeolvadtak a könyv szavaival.

Amint Gilberte a Vallomásokat olvasta, oldalról oldalra nőtt az ellenszenve, a viszolygása. Lám, helyes volt az első benyomása, amelyet akkor nyert Jean-Jacques-ról, amikor ott, az ermenonville-i kastély előcsarnokában első ízben megpillantotta. A könyvben Jean-Jacques maga mondta el mindenkinek, akit csak érdekelt – egyszerűen világgá kürtölte, hogy milyen szánalmas alak volt,

milyen nevetséges, milyen trágár és szemérmetlen... nyomorúságos, beteg, utálatos ember!

És az egész világ leborul előtte! Miért? Hát vakok valamennyien? Így nevezik: „az Igazság embere.” Hát nem veszik észre, hogy minden szava hazug? Ha az ember elolvas könyvéből egy oldalt, a többitől függetlenül, talán meggyőzően hangzik; ám a következő oldal már éppen az ellenkezőjét bizonygatja. Ennek a Jean-Jacques-nak egyszerűen semmi érzéke az igazság iránt. Az események elveszítik szemében valóságukat, már abban a pillanatban, amikor megtörténnek. Ezt az embert ide-oda kergették, hajszolták érzelmei, minden káprázott a szeme előtt. De lehet az efféle káprázatot filozófiának nevezni? „Köszönöm az ilyen filozófiát – gondolta Gilberte. – Ez inkább lidérc és rémlátás.”

Becsapta a könyvet, eloltotta a gyertyákat, aludni próbált. Szíve mélyén felcsendült a dal: „Szerelmesem, ki boldoggá tett, más országba költözött ...”

Mi ez? Már megint Fernand-ra gondol? És hozzá még Jean-Jacques ostoba dalával kapcsolatban? Ezerszer megfogadta már magában, hogy többé nem gondol rá. Fernand a múlt, az elsüllyedt múlt. Szívvel-lélekkel elkötelezte magát a hamis prófétának, elpocskondiázta miatta az életét. „Hogy most még az én életemet is tönkretegye? – gondolta Gilberte. – Olyan nincs. Vége.”

Persze nem volt vége, hiába is próbálta magával elhitetni. A hosszú utazás alatt, amelyet nagyapjával tett meg Svájcon és Italian keresztül, minden helyen, és minden tónál, és minden városban unos-untalan csak arra gondolt, mit szólna ehhez Fernand? És mért érdekelte egyszerre annyira az Újvilág? Mért olvasott el minden könyvet, amely Amerikáról szólt?

Aljasság Fernand-tól, hogy egyáltalában nem ad életjelet magáról. Legalább az apjának írhatna gyakrabban és részletesebben. Valahányszor a márkival találkoztak, nagyapa mindig udvariasan érdeklődött Fernand iránt; de Monsieur de Girardin alig tudott valamit mondani, olyan gyéren kapott hírt a fiától. Amikor aztán a francia segédcsapatok Rochambeau tábornok vezetésével Amerikába érkeztek, mindnyájan remélték, hogy Fernand-t ebbe a hadseregbe fogják áthelyezni. De a nyakas ifjú megmaradt Washington tábornok seregében és amikor a márki emiatt levelében szemrehányást tett neki, fia még hosszabban hallgatott.

Mégiscsak jó lett volna elmenni Saint-Chamond márkinő báljára. Ilyen helyeken mindig pompásan szokott szórakozni. Vagy talán azt sem szabad? Igaza volt-e Fernand-nak, amikor azt mondta, hogy csak üresfejű teremtések lelik örömüket ilyesmiben? Hát léhaság az, ha az ember jól érzi magát jómodorú, jól ápolt, elegáns emberek társaságában?Bizonyára Mathieu is ott lesz a bálon és bizonyára hiányzik majd neki. Barátságosabbnak kellett volna lennie hozzá, ahelyett hogy megkínozza, s kétségek közt hagyja vergődni. Már egy jó éve, hogy apja meghalt és Mathieu örökölte címeit, méltóságait, két roskatag kastélyát és rengeteg adósságát. Persze egy csapásra megszabadulhatna gondjaitól, ha elfogadna valami magas állást, hiszen egy méltóságos Mathieu-Marie de Courcelles gróf válogathatna a legjövedelmezőbb állások közt a hadseregben vagy a diplomáciái karban. És mért nem teszi? Csak az ő kedvéért! Nem akar elmenni tábornoknak egy vidéki garnizonba, vagy nagykövetnek egy idegen udvarhoz. Versailles-ban akar

maradni, az ő közelében. Nem nyilatkozik, nem kínálja fel kezét, átkozottul büszke – de Gilberte tudta: csak egy jelre vár és máris kész beszélni, nyilatkozni.

Meddig várassa még? Ha Mathieu megkéri a kezét, bizonyára nem azért teszi, hogy birtokait az ő pénzével trágyázza meg. Hiszen már több dúsgazdag dámának kosarat adott, ezt Monsieur Robinet mesélte el Gilberte-nek.

De azért egy kis ideig még várnia kell. Angliával megkötötték a fegyverszünetet, Fernand-nak már semmi keresnivalója Amerikában. Nem mintha hazatérése most már bármit is változtatna a dolgokon. De egy utolsó megbeszélésre mégiscsak joga van.

Amikor Monsieur de Girardin legközelebb ellátogatott a Latour-kastélyba, elmesélte, hogy fia, sajnos, nem jön haza a francia hadsereggel, mint ahogy várta volna. Fernand ugyanis San-Domingóba utazott és ott akar letelepedni. A márki valószínűleg el sem akarta mesélni ezt, de szíve tele volt keserűséggel és a panaszos szó ajkára tolult.

Gilberte összeszorította ajkát és nem szólt semmit.Ezen az éjszakán megint átgondolta – talán már tizedszer – milyen lenne az

élete Mathieu oldalán? Valószínűleg az lesz a szándéka, hogy közpályára lépjen. Igen ám, de Gilberte nem volt hajlandó külföldre költözni vagy állandóan vidéken élni. Minden évben néhány hónap Párizsban és Versailles-ban nagyon kellemes és Gilberte szívesen alávetette volna magát e rövid idő alatt az udvari élet körülményes ceremóniáinak, miként Mathieu bizonyára megkívánná tőle. De az év nagyobb részét valamelyik birtokukon szerette volna tölteni, Saint-Vigorban, vagy Latourban, vagy Mathieu roskatag kastélyai egyikében. Ezt félreérthetetlenül tisztáznia kell.

Összeráncolta homlokát. Fernand-nak fölösleges lett volna mindezt megmagyaráznia.

Másnap beszélt nagyapjával. Elmesélte neki, hogy már évek óta hitegeti Mathieu de Courcelles grófot. Legtöbb iskolatársnője már férjhezment, ő sem odázhatja el sokáig. Azt hiszi, szereti Mathieut. Mit tanácsol nagypapa? Menjen nőül hozzá?

Monsieur de Robinet csak nagy nehezen tudta vörös, szögletes arcát arra kényszeríteni, hogy nyugtalanságát el ne árulja. Most ugyanúgy érezte magát, mint akkor, amidőn unokája Fernand amerikai terveiről mesélt neki. Nem lehetett kifogása az ellen, hogy Gilberte Courcelles gróf felesége legyen. Csak azt nem tudta elképzelni, hogy is élhetne ő Gilberte nélkül. Szokásos, kissé gúnyos hangján megjegyezte:

– Nem könnyű ebben a dologban neked tanácsot adnom, kislányom. Fáj a szívem, ha arra gondolok, hogy elszakadsz tőlem. Érdekelt vagyok, nem tudok tárgyilagos tanácsot adni.

– Elszakadni tőled? – kiáltott fel hevesen Gilberte. – Erről szó sem lehet, nagypapa. Én sem tudok nélküled élni. Természetesen, nálad lakunk majd, vagy te minálunk.

Robinet csak mosolygott magában. Minden kölcsönös udvariasság ellenére, nehezen tudott volna azzal a vérbeli arisztokratával megférni.

– Alig hinném – felelte --, hogy Courcelles uralkodógrófja túlságosan lelkesednék a gondolatért, hogy Robinet adófőbérlővel egy fedél alatt éljen.

„Ezt is feltétlenül tisztáznom kell Mathieuvel” – gondolta Gilberte.

– Ha csakugyan nincs komolyabb kifogásod ellene, nagypapa – mondta –, akkor dédunokádat valószínűleg Monsieur de Courcelles-nek fogják hívni.

— Ebben az esetben a fiadat még egy név illeti majd meg: amelyet Monsieur Robinet már észrevett egyszer... mikor is? Igen, Jean-Jacques temetésén. Az öregúr egy kicsit tétovázott, azután így felelt:

– Ebben az esetben a fiadat még egy név illeti majd meg: Monsieur de Saint-Vigor. Tudod miért? Saint-Vigor valamikor a Courcelles-grófoké volt és ha ismét a birtokukba kerül, a cím is felelevenedik.

Gilberte elpirult örömében és zavarában. Saint-Vigor ugyanis hatalmas birtok volt, több falu tartozott hozzá. Monsieur Robinet nászajándéka fejedelmi volt.

– Köszönöm, nagypapa – mondta a lány. Legközelebb, amikor Mathieuval találkozott, megkérdezte:– Mi a véleménye a nagyapámról? A gróf kissé tartózkodóan felelt:– Monsieur Robinet nagyon okos és ügyes üzletember, ezt egész Franciaország

tudja. Amibe belefog, sikerül.– Nagyon szeretem a nagyapámat! – kiáltott fel szokatlan hevességgel

Gilberte. És hozzátette: – Soha, semmi körülmények közt nem fogok megválni tőle. Megértette, Courcelles gróf?

Mathieu csinos, hosszúkás arcán csodálkozás tükröződött, aztán gondolkodóba esett és elkomorodott.

– Megértettem – felelte és meghajolt.– Azonkívül – folytatta Gilberte –, ha férjhez mennék valakihez, akárki legyen

is, megkövetelném tőle, hogy évente legalább hat hónapot vidéken töltsön. Túl sokat kívánok ezzel, gróf úr?

– Nagyon sokat – felelte Mathieu, de amint a lány arcára nézett, sietve hozzátette: – De nem túl sokat.

– Ön például elfogadná ezeket a kikötéseket? – kérdezte Gilberte.Mathieu megint gondolkodott egy kicsit, azután ünnepélyesen és határozottan

kijelentette.– Elfogadnám.– Köszönöm – mondta Gilberte.Mathieu csak nézett rá – kissé ostobán –, nem merte megérteni, mit jelent ez.

Látta Gilberte jóságos, üde, bátor, okos arcát és a mosolyát, amely most szinte szégyenlős volt. Ekkor megtörtént az, amit Gilberte eddig el sem tudott volna képzelni. Mathieu magához rántotta, megölelte, megcsókolta. Tud csókolni – csodálkozott a lány. Kellemes borzongás futott végig rajta.

Boldog volt? Igen, most az volt. Ezúttal maga döntött, maga választott, a szabad akaratából, az eszére hallgatva, de egy kicsit a szívére is.

Ezután nagy beszélgetés következett Courcelles gróf és Robinet adófőbérlő közt Gilberte anyagi ügyeinek rendjéről. Hosszú, kínos beszélgetés volt. Mathieu sokáig hallani sem akart arról, hogy pénzt fogadjon el, de Monsieur Robinet ragaszkodott hozzá, mert biztosítani akarta a fiatal pár gondtalan életét. Később sóhajtva mesélte unokájának:

– A te Mathieud arisztokrata a javából; nagyon tisztességes és rangjának megfelelően korlátolt is.

Mivel Mathieu a nemesség legmagasabb kategóriája, a noblesse de parage tagja volt és harminchat őst tudott felmutatni, míg Gilberte a noblesse batârde-hoz tartozott, a nemesített fattyakhoz, csupán egy őssel – házasságukhoz a királyi család és a miniszterek beleegyezésére volt szükség, hogy utódaik ne veszítsék el az apa privilégiumait. Folyamodványokat kellett benyújtani azzal a kéréssel, hogy Courcelles gróf és Mademoiselle Latour megjelenhessen Versailles-ban és megszerezze a szükséges aláírásokat.

E fáradságos hetek alatt Gilberte-nek nem egyszer eszébe jutott, hogyan gúnyolódott Fernand az udvari formaságokon. Mit szólt volna ehhez a „körlátogatáshoz”, mely most őrá várt? Kérelmével végig kellett házalnia Versailles palotáit. De megéri. Fernand a felhők közt élt, nem volt igaza, ezerszer nem! Ha a király és az udvar kegyesen befogadja Gilberte-et, az nagy diadal lesz, nem nevetséges komédia. Versailles-ban eléri azt, hogy a mindenféle súlyos kötelességekkel megrakott, alantas, rangtalan és névtelen tömegből kiemeljék – felemeljék az előjogok fényében sütkérező, szabad emberek körébe, nemcsak őt, de gyermekeit is, utódait örök időkre! Nem engedi életének ezt a dicső napját elhomályosítani, nem keserítheti el semmiféle gúny, semmiféle közeli vagy távoli ismerősének csúíolódása! Már előre örült annak a napnak, március tizennyolcadikának.

Monsieur de Ségur, a hadügyminiszter, rokona volt Mathieunak és magára vállalta, hogy a házassági szerződést a királynak aláírásra bemutatja. Két halálosan hosszú órán át várakoztak az előszobában, számtalan ember közt, a lever, vagyis reggeli fogadás és tisztelgés alkalmából. Végre aztán felemelte a kövér svájci ajtónálló alabárdját és elkiáltotta magát:

– Le contrat!Vagyis a szerződés ügyében várakozó feleknek – Mathieunek, Gilberte-nek és

Robinet úrnak megengedték, hogy Ségur hadügyminiszter vezetésével beléphessenek a legkeresztényibb király hálószobájába.

Gilberte lopva gyors pillantást vetett Mathieura. A gróf pompásan, előkelően állt ott és nyilván nem tartotta nevetségesnek a sok ceremóniát, amelynek alá kellett vetnie magát.

A király toalett-asztala előtt ült elterpeszkedve, csúnya testtartásban – éppen fésülték és púderezték. A pazar terem tele volt emberekkel. Monsieur de Ségur megérintette Gilberte ujjahegyét, úgy vezette őfelsége színe elé; Mathieu és Monsieur Robinet mögöttük lépkedett.

– Sire – mondta a miniszter –, ez itt Mademoiselle de Latour, a leendő Courcelles grófné... persze, csak abban az esetben lesz az, ha kegyeskedik házassági szerződését aláírásával ékesíteni.

A király álmos, kidülledt szemével hanyagul a lányra pillantott.– Ön tehát Mademoiselle de Latour – mondta. – No jól van, nem bánom.A hadügyminiszter átnyújtotta neki az okmányt, az erre kijelölt kamarás pedig

a tollat. Gilberte mélységes hajbókolásából felpillantva, mohón nézte, hogyan mozog a kövér, fehér kéz a papíron. Ça y est, gondolta magában, ez az. A fő, hogy itt tartunk. Szívét öröm töltötte el – semmi más, csak ujjongó öröm. Louis aláírta az okmányt.

– No, jól van – mondta, ásítását elnyomva. – Ön most már Courcelles grófné. Gratulálok.

Most a királyné lakosztályát keresték fel. Marie-Antoinette szakértő szemmel mustrálta a menyasszony díszruháját és rögtön látta, hogy Mademoiselle Bertin készítette, az ő szabónője. Mosolygva megjegyezte:

– Ez a ruha szép összegbe kerülhetett önnek, kedvesem! – és aláírta a házassági szerződést.

Még sok teremben, lépcsőn, végtelen folyosón kellett megfordulniuk. Svájci testőrök, kamarások, egyházi és világi méltóságok hosszú sora előtt haladtak el, amíg bejutottak a király fivéreihez, Provence grófhoz és Artois grófhoz. Azután Mesdames elé járultak: a király három nagynénje elé. Azután Angoulême herceg következett. Ez a főúr éppen hintalovon ült, kivont karddal – négy éves volt. Lassan, nagy igyekezettel írta alá az okmányt. Monsieur Robinet később megjegyezte:

– Az egész királyi családban az egyetlen, akinek olvasható kézírása van.Miután mindezt elintézték, a kis ünnepélyes processzió bevonult Monsieur de

Miromesnil, igazságügy miniszter és főpecsétőr dolgozószobájába. Ez a miniszter is aláírta az okmányt és rátette a királyi pecsétet.

Az okmány végérvényesen, örök időkre megállapította, hogy Mathieu de Courcelles grófnak joga van a csupán egyetlen őssel rendelkező Mademoiselle de Latourt feleségül venni, anélkül, hogy ezzel elvesztené rangját, méltóságait és privilégiumait. Gilberte de Latour a házasság megkötése után a három őssel rendelkező nemesi kategóriába jut, elsőszülött fiának pedig joga lesz apja rangját és méltóságait örökölni.

A KÉRŐ VISSZAJÖN

Késő éjszaka erős kopogás riasztotta fel Therese-t álmából. Hirtelen felült és boldog ijedelemmel ráeszmélt: ő az! Igen, ő volt az. Vigyorogva állt ott.

– Újra itt volnánk, kicsikém – nyekeregte, mintha csak egy napig lett volna távol. Therese sugárzó arccal nézte, nem tudott betelni a látásával. Kissé teltebb volt, de még mindig elég sovány. Szeme ugyanolyan vidáman hunyorgott tömpe orra fölött, mint azelőtt.

Eltűrte, hogy Therese a nyakába boruljon és kegyesen megpaskolta a hátulját. Az asszony megtapogatta izmos testét, magába szívta férfias szagát – az elválás éveinek rossz emléke szertefoszlott.

Therese fel és alá szaladgált, mezítláb, izgatottan.– Készítsek neked valami ennivalót? – kérdezte és egészen a régi volt, a jó

öreg, buta Therese.– Talán később – felelte Nicolas –, de ha van valami innivalód, nem adok

kosarat.Hogyne lett volna: ott volt a finom málnalikőr, amelyet Maurice szomszéd

hozott, amikor átengedte neki Jean-Jacques írókészletét.

Nicolas ott ült a kényelmes széken, a néhai előd kedvenc helyén és megnézte a jólismert bútorokat. – Kellemes megint itt lenni – vélte és még kényelmesebben elterpeszkedett, szinte birtokába vette a szobát.

A svájci házikóba belopózni némi elővigyázatosságot igényelt. Egyébként hazatérés nem volt valami nagy vakmerőség. A béke megkötése után a francia és angol kormány amnesztiát hirdetett, amely bizonyára Nicolas kiutasítására is kiterjedt. Úgy érezte, itt az ideje, hogy megint megmutassa magát kedves menyasszonyának. Az öreg kanca felfordult, már nem rúghatja meg, a papírok pedig, amelyeket olyan szívósan védelmezett, most már Therese tulajdonában vannak, vagyis az övében, így hát átkelt a csatornán, Condé herceg minden további nélkül újra alkalmazta, itt lakik a szomszédban -–ez az egész.

Mulatságát lelte abban, hogy elődje székében terpeszkedik. Londonban hallott a Vallomásokról. El is olvasta az angol fordítást. Szívből kacagott a filozófus úr balga bölcsességén. Mi mindent tudott ez kettőjük Therese-éről! De annyi bizonyos, hogy itt ül ő, John Bally, más néven Nicolas Montretout – nem filozófus, de élő fickó és vidám fickó, a másik meg hideg sírjában fekszik, híresen és holtan.

Nem kerülte el figyelmét Therese boldogsága, mellyel körülötte forgolódott. Helyes: távolléte csak még szorosabban hozzáfűzte. Evett, ivott és orra alatt mosolyogva, elégedetten gondolt arra, hogy a világ mind a hét bölcsét zsebre vágja. Az ostoba márki a filozófus úr számára építette ezt a házikót, de aki benne tesz-vesz és terpeszkedik, az ő, Nicolas. Kegyesen ült ott és hagyta, hogy Therese becézgesse.

– A száraz ügyeket majd később – mondta. Mindenekelőtt örüljünk egymásnak — és sietve ágyba bújt vele.

Azután megparancsolta neki, hogy tegyen jelentést. Therese bevallotta, hogy nincs tőkéje, csak járadéka, amit a márki fizet ki neki. Ez bizony nincs rendjén, vélte Nicolas. Mi az, hogy nem kapott készpénzt a kéziratokért? És mi köze a márkinak az iratokhoz?

– Utóvégre nagykorú vágy – szájaskodott –, semmi szükséged gyámra. De ha gyám kell, itt vagyok én! No mi lesz, öregasszony? – kérdezte kedélyesen. – összeházasodunk? Igaz, hogy csak járadékod van, de azért mégis elveszlek.

Therese szíve mindig nehéz volt, de most ugrált örömében és aggodalmában is. Hiszen olyan régen várt erre a pillanatra! Habozás nélkül lemondott volna arról a nagy dicsőségről, hogy özvegy Rousseau-nénak nevezheti magát és szívesen beérte volna az egyszerű Madame Montretout névvel – legfeljebb a királyné nem jön el többé hozzá, hogy vigasztalja. Nicolas óriási áldozatot hozott érte – az életét kockáztatta, a szép fiatal életét az ő kedvéért! Így hát csak természetes, hogy ő is áldozatot akar hozni Nicolas-ért, az övé akar lenni. De úgy érezte, hogy két szellem áll az ágy két oldalán – anyja és Jean-Jacques szelleme, árnyékszerűen és mégis kézzel foghatóan. Anyja szigorúan inti: „Ha később tudja meg, hogy nincs pénzed, akkor, meglátod, téged is agyonver!”

Therese félig felült az ágyban.– Hogy összeházasodjunk-e? Ha rajtam múlik, inkább ma, mint holnap –

mondta. Mivel a gyertyákat elfújták, Nicolas nem láthatta, hogy félénken és pajkosán mosolyog, mint egy kislány. Nicolas csak várt a sötétben, várta, mit akar mondani. – Csak az a baj – folytatta Therese és szorongásában kissé elhúzódott a

férfitól –, hogy talán nem is akar többé feleségül venni, Monsieur Nicolas, ha megtud mindent.

– Mi az, hogy mindent? – fortyant fel Nicolas. – Micsoda butaság! – kiáltotta azzal a régi, rettegett és imádott durvaságával. – Gyújts világot! – parancsolt rá haragosan. Amikor az asszony engedelmeskedett, szigorúan végignézett rajta és nyersen rászólt: – Most aztán beszélj! Nem értem az egészet!

– Én sem értem pontosan – panaszkodott Therese. -- Éppen ez a baj. Jaj, szegény fejem! Maga biztosan jobban meg fogja érteni, hogy van ez és mért van. Ha férjhez megyek, nem kapok több pénzt, azt mondják. Menjünk el Gibert mesterhez, ő pontosan tud mindent.

– Úgy látszik, megint valami óriási marhaságot csináltál! – korholta Nicolas. Feltápászkodott és felöltözködött.

– Ne haragudj, Colas – könyörgött Therese alázatosan. – Hiszen megteszek mindent, amit csak akarsz.

Elmentek Gibert mesterhez. A jegyző nem is leplezte bizalmatlanságát és ellenszenvét Nicolas iránt.

– Valóban azt kívánja, Madame – kérdezte –, hogy az ön bonyolult vagyoni helyzetéről Monsieur Montretout-nak felvilágosítást adjak?

Olyan hivatalos hangon beszélt, hogy Therese megrettent. Most már világosan látta, hogy boldogult édesanyja és Jean-Jacques és a Jóisten nem helyeslik, amit ő itt csinál. Mégis összeszedte bátorságát és visszafojtott lélegzettel felelte:

– Igen, Monsieur.Gibert mesternek eszébe jutott a szent esküvel megerősített ígéret, amelyet a

kövér öregasszonynak adott. Elhatározta, hogy ennek a céda nőszemélynek, amennyire csak lehet, megnehezíti a dolgát

– Ez nem elég – mondta szigorúan. – Írásbeli nyilatkozatot kérek, amelyben felment engem a hivatalos titoktartás alól.

Therese ettől sem riadt vissza. Aláírta a körülményes nyilatkozatot, amelyet az ügyvéd fogalmazott Gibert mester most már kénytelen volt a helyzetet megvilágítani.

Kiderült, hogy az angol pártfogó járadékát Monsieur de Girardin útján fizetik ki, és hogy nem veheti fel más, csak özvegy Rousseau-né személyesen. Ami pedig Jean-Jacques műveinek jogdíjait illeti, ezeket is évjáradékszerű részletekben folyósítják, mégpedig Monsieur de Girardin kezeihez.

A magyarázat hosszadalmas és fárasztó volt, mert Gibert mester sok szakkifejezést használt, Nicolas pedig nem tágított, amíg meg nem értett minden kis részletkérdést. Végül szemtelenül és nyíltan megkérdezte :

– És mi lesz, ha Madame Rousseau újra férjhezmegy?– Erről nyomatékosan lebeszéltem kliensemet – mondta Gibert mester és

szigorúan nézett Therese-re. – Az angol járadék fizetését ebben az esetben egészen bizonyosan beszüntetik, de még az is kétséges, vajon a kiadók hajlandók lesznek-e tovább fizetni.

Nicolas erre már erélyes hangot ütött meg.– Mit jelentsen ez? – kérdezte felháborodva. – Nincs már se törvény, se jog

Franciaországban?– Éppen, mivel van jog és van törvény jó ember – oktatta ki a jegyző

fölényesen –, nem tanácsolom kliensemnek, hogy új házasságra lépjen. Madame

Rousseau hagyatéki igénye ugyanis fölötte kétséges és a megboldogult egyik unokaöccse kétségbe is vonja. Itt kénytelen vagyok egy kényes kérdést érinteni. Monsieur Rousseau saját vallomása szerint csak „a Természet színe előtt” vette nőül a hölgyet. Hogy aztán egy ilyen házasság milyen jogokat nyújt, legalábbis kérdéses. Eddig csak Monsieur de Girardin szava és nagy tekintélye tartotta vissza a bíróságot attól, hogy Madame Rousseau házasságát érvénytelennek jelentse ki.

Nicolas-nak eszébe jutott Jean-Jacques könyvének néhány bizonyos helye. Gyors eszével tüstént felismerte, hogy a sültbolond balga Vallomásainak milyen kihatásai lehetnek az ő és Therese erszényére.

Therese viszont szinte diadalmaskodva kiáltott fel :– Látod, Colas! Mindjárt mondtam neked.Nicolas dühösen nézett rá, fagyos hangon megköszönte a jegyző

felvilágosításait és elvonultak.Ezen az éjszakán Nicolas keveset aludt. Feje zúgott a töprengéstől és tervektől.

Az a nyomorult vén boszorkány tehát még most is, amikor már a földben rothad, elállja az útját. De megmutatja neki, hogy elszámította magát! Ha egy ilyen ravasz ügyvédet talált, akkor majd ő keres egy még ravaszabbat. Köpött egy jó vastagot.

Condé herceg ajánló levelével Párizsba utazott és felkereste Labouret mestert, a herceg ügyvédjét. Ez jó tanáccsal szolgált. Therese nevezze ki őt homme de confiarice-nak, vagyis bizalmi emberének, üzleti ügyei teljhatalmú intézőjének. Valamelyik járadékot talán sikerül tőkésíteni, de kölcsönt kapni rá okvetlenül lehetséges lesz.

Ezeket a felvilágosításokat Nicolas elégedetten fogadta. Kifejtette Therese előtt, hogy Gibert mesternek, sajnos, igaza van. Nem marad más hátra, Therese maradjon Ermenonville-ben és mint a köztiszteletben álló özvegy Rousseau-né ápolja hűségesen Jean-Jacques sírját. A szép házassági terv kútba esett. Ami őt magát illeti, ha nem is lehet a férje, de legalább homme de confiance címmel képviselheti Therese érdekeit és ez is nagyon szép kapcsolat. Therese örömmel hallgatta mindezt, így hát nem kell megcsúfolnia drága halottját és ugyanakkor drága Colas-jának is a kedvében járhat, ha nem is nyíltan, a világ előtt.

– Vagyis marad minden a régiben – foglalta össze az eredményt.– Nem egészen, szívem – magyarázta Nicolas. – Magad sem kívánhatod, hogy

a férjed... mert lényegében az vagyok, ha Gibert mester nem is hajlandó elismerni... nos, nem kívánhatod, hogy a férjed lemondjon arról a nagyszerű lovardaüzletről, amely mindkettőnknek fényes életet fog biztosítani. Csakhogy ehhez Párizsban kell élnem.

– Nem költözhetek én is oda, Colas hogy mindig együtt lehessünk? – kérdezte Therese csüggedten.

– Az ember kibeszéli a tüdejét – méltatlankodott Nicolas és mégis, mintha csak a falnak beszélne! Hiszen éppen azt magyarázom, hogy neked itt kell maradnod. – De amint látta, hogy Therese arca egészen elborul, vigasztalóan hozzátette: – Azért ne lógasd az orrodat, kedvesem. Hébe-hóba természetesen meglátogatlak és akkor átengedjük magunkat szerelmünk boldogságának.

Később így folytatta:

– Egyébként először együtt megyünk Párizsba. Ott aláírjuk a szükséges okmányokat. Az is körülbelül olyan, mint egy házasság, szépen ünnepélyesen történik, igazán nagyszerű dolog..

A következő hetekben csakugyan Párizsba utaztak, persze a legnagyobb titokban. Még arra is vigyázniuk kellett, nehogy egy lakásban lakjanak, Nicolas egy Madame Beccari nevű hölgynél helyezte el Therese-t, lenn a Ruelle Louis-ban, a Madeleine-kerület egy kis utcácskájában.

Másnap elmentek Labouret mesterhez, akinél több okmányt írtak alá. Labouret mester mindent ellátott pecsétjével.

Ünnepélyes és körülményes eljárás volt. Therese-nek eszébe jutott, hogy egyszer már átesett hasonló ceremónián, amikor anyjával együtt Gibert mesternél írták alá az okmányokat. Ezúttal még ünnepélyesebb volt az egész, mert Labouret mester magára öltötte a simarre-t, a magasrangú jogászok régimódí uszályos talárját, amelyben olyan volt, mint egy pap. Minden érzés, amelyre Therese képes volt, fellángolt és kavargott benne. Hálás volt Istennek, mert jóságában és bölcsességében úgy intézte sorsát, hogy tulajdonképpen meg sem szegte az anyai tilalmat és mégis megkapta Colas-t. Nem győzte bámulni kedvesét, aki mindezt olyan ravaszul forgatta, hogy bizonyos értelemben a férje lett, de ő azért megmaradhatott Madame Rousseau-nak. De akármilyen boldog és büszke volt, Therese mégis félt anyjától, őt látta a gyertya lángjában, amelyben a pecsétviaszt puhították, szinte hallotta halk, erőtlen, de mégis nyomatékos hangját.

Végül az okmányok aláírására került a sor. Ezúttal Theresenek sok okmányt kellett aláírnia, de már ismerte az eljárást Gibert mester irodájából és tudta, mit kell tennie. Szépen és szorgalmasan mázolgatta az iratok alá: özvegy Rousseau-né, Therese Levasseur.

Nicolas visszaküldte az asszonyt a svájci házikóba, azután nagy lelkesedéssel belevetette magát az üzletbe. Sikerült olcsó áron jó lovakat vásárolnia, Condé herceg ajánlása pedig klienseket szerzett neki. Az idő kedvezett vállalkozásának, Párizsban éppen angolmánia tört ki, rajongtak mindenért, ami angol. Az egykori lovász szakértő, hetyke és mégis alázatos modora megtetszett a nagyuraknak. A vállalkozás igen biztatóan indult.

Ekkor meglepetésszerűen furcsa látogató állított be – François Renoux őrmester. Hangosan, áradozva üdvözölte Nicolas-t,. megölelte és elismerően megcsodálta lovait, istállóját, lovagolópályáját. Nicolas bizalmatlanul nézte. Nemsokára kibújt a szög a zsákból. Az őrmester célzásokat tett Monsieur Nicolas hirtelen felemelkedésének hátterére.

– Kisujjam azt súgja – mondta tréfásan –, hogy a Levasseur-család pénze is érdekelt ebben a dologban és mint a család fejének, azt hiszem, jogom van megkérdezni, milyen sous-kból és écukből tevődött össze ezeknek a gyönyörű lovaknak az ára?

Nicolas semmi kedvet sem érzett ahhoz, hogy a nagyszájú csirkefogó megzsarolja, de az se lesz jó, gondolta, ha összekap Therese fivérével – az ilyen veszekedésnek kínos következményei lehetnének. A Montretout-lovarda rövid és gyors fejtörés után megtalálta a kivezető utat: szolgálatába fogadta a jó kiállású fickót. François lusta volt, mindig talált valami ürügyet az otthonmaradásra, de nem bizonyult hasznavehetetlen embernek. Hangossága és szóáradata tetszett a

lovarda üzletfeleinek. Egyébként Nicolas a körmére nézett és rövid pórázon tartotta.

Nem volt kicsinyes, de takarékoskodnia kellett. Folyó kiadásai nagy összegekre rúgtak, bevételei pedig egyelőre csak papíron mutatkoztak. Legjobb kliensei – az előkelő családból származó aranyifjak – vontatottan fizettek. Nicolas nem erőszakoskodhatott számlái behajtásával, mert nem akart nagy hatalmú adósainak kellemetlenkedni.

Most látta csak, mennyire rá van utalva Therese járadékaira – főleg azokra, amelyeket még nem terhelt meg kölcsönökkel. Ezért valóban lement néha Ermenonville-be. Rendszerint késő éjjel érkezett, titokban és bejelentetlenül, de mindig olyan Therese-t talált ott, aki csak őreá várt és akinek arca boldogan felragyogott, amikor megpillantotta.

Nicolas igyekezett ermenonville-i látogatásait titokban tartani. Mégis híre ment titkos útjainak. A tiszttartó jelentette a márkinak, hogy a volt lovász, az a Montretout időnként titokban beállít a Chalet Suisse-be és özvegy Rousseau-nénál tölti az éjszakát.

A márki nem tartotta már ajánlatosnak, hogy nyíltan lépjen fel a gazfickó ellen. Viszont amire már olyan régóta vágyott: itt volt a jó alkalom, hogy azt az undorító nőszemélyt birtokáról eltávolítsa. Száraz hangon levelet írt neki; barátja, Jean-Jacques emlékének tartozik azzal – írta –, hogy megakadályozza a sírja közelében lejátszódó szégyenletes eseményeket, amelyekben özvegyének is része van. Ezért kénytelen megkérni, hogy költözzék máshová és keressen magának lakást Ermenonville határain kívül.

Therese nagy rémületbe esett. Hiszen anyja megparancsolta, hogy maradjon Jean-Jacques sírja közelében; Nicolas-nak is ez a kívánsága. Ha elmegy innen, vérig sérti mindkét halottját, és hogy mit szól majd hozzá Nicolas, arra gondolni sem mert. És bizonyára elveszti a járadékait is, ezeket az érthetetlen, titokzatos eredetű pénzeket és a pénzzel együtt – anyja megmondta előre – Nicolas szerelmét is. Akkor meg hogyan is éljen tovább?

A legjobb lesz, ha mindent elmond neki, mégpedig mindjárt. Zsebében a márki levelével Párizsba utazott. Egyenest Nicolas üzletébe sietett. Sokat kellett tudakozódnia, hiszen még sohasem volt az ő Tattersalljában. És lám, kit talált ott, ki fogadta? François! A jó fivér tüstént leolvasta arcáról a kétségbeesést, ki is nyitotta a száját és nagyképűen, hencegően fogadta.

– Hát nem megmondtam, hogy eljön még a nap, amikor lerongyolódva, nyomorogva szaladsz hozzám Párizsba? Tudtam, hogy ez lesz a vége!

Nicolas, amint meglátta Therese-t, nem is próbálta kellemetlen meglepetését és haragját elpalástolni. Mit keres az ő előkelő boltjában ez a kövér, vén madárijesztő? Hiszen csak elriasztja a klienseit! Betuszkolta egy sarokba, és amikor Therese mesélni kezdett, gorombán rárivallt, hogy fogja be a száját, és ne háborgassa itt. Menjen tüstént Madame Beccarihoz, a Ruelle Louis-ba, majd este felkeresi ott és akkor beszélhetnek. De már szedje is a sátorfáját ebben a minutában! Szigorúsága Therese-t anyjára emlékeztette és ettől megnyugodott. Máris úgy érezte magát, mintha megvigasztalták volna.

Amikor este elmesélte neki, mi történt, és megmutatta a márki levelét, Nicolas sötét töprengésbe merült. Azután kifejtette Therese-nek, hogy semmi keresnivalója itt, Párizsban. Mihez is kezdene vele? Maradjon csak a sír

közelében, hiszen egyelőre még nincsenek abban a helyzetben, hogy a járadékról lemondhatnának. Therese sírós hangon megkérdezte, hogy miután a svájci házikót el kell hagynia, hová menjen? Nicolas azt felelte, majd szerez neki szállást Ermenonville szomszédságában, Plessis-ben. Ez a falu pártfogójának, Condé hercegnek a birtokaihoz tartozott.

– Plessis – ismételte Therese csüggedten – Plessis...– Igen, Plessis – mondta Nicolas. – Onnan kényelmesen átsétálhatsz a sírhoz

egyszer-kétszer hetenként. Nem hiszem, hogy a márki úr a sírtól is el merne tiltani — tette hozzá szinte fogcsikorgatva.

– Plessis – hajtogatta Thérèse. – Plessis... ott még ritkábban fogsz meglátogatni...

De most eszébe jutott Nicolas-nak valami, amitől egészen felvidult.– Ne búsulj, szívem – vigasztalta kegyesen Therese-t. – Egy év múlva, talán

félév is elég hozzá, a Tattersallom felvirul és annyi jövedelmet hoz, hogy fütyülhetünk a te járadékaidra. Akkor felhozlak Párizsba és élni kezdünk, jól, vidáman, összeházasodunk és tojunk azokra a morzsákra, amik a nagyfejűek asztaláról lepotyognak! Meglesz mindenünk és nyíltan szerethetjük egymást, az egész világ szeme láttára!

Amitől felvidult, a remény volt – nem is remény, hanem jóval több : az a biztos meggyőződés, hogy most végre mégiscsak megkaparintja a kéziratokat, amelyeket a vén boszorkány annak idején elütött a kezéről. Girardin kezdte el a harcot. Aljas lépésével okot szolgáltatott arra, hogy a kéziratokat visszaköveteljék tőle.

– Először is – jelentette ki Nicolas – válaszolunk a márki úr pimasz levelére. Olyan választ kap, hogy nem teszi a kirakatba. Majd én magam diktálom le neked. A megboldogult iratai téged illetnek meg: erről nem is lehet vitatkozni. Milyen jogon tartja magánál a márki úr? Majd kényszerítjük a nagyszájú tolvajt, hogy zsákmányát visszaadja! Te nem mozdulsz ki Ermenonville-ből, amíg a tulajdonodat vissza nem kaptad!

Nicolas nem tudott franciául írni és tudta, hogy Therese sem ismeri a helyesírást és a fogalmazása sem könnyen érthető. De nem baj, sőt annál jobb! Éppen ez teszi majd a levelet jó csípőssé és harapóssá, az egyszerű és természetes gorombaság. Hadd bosszankodjék a nagyfejű, hogy Jean-Jacques kéziratait egy ilyen közönséges és tudatlan személynek kell kiszolgáltatnia!

Nicolas-nak másnap kora reggel már az üzletében kellett volna lennie, de inkább arra áldozta a délelőttöt, hogy Theresenek lediktálja a levelet. Kéjes bosszúvággyal kereste a sértő szavakat, Therese meg papírra mázolta, lassan, fáradságosán, a maga otromba helyesírásával. „Igazán nem vártam volna írta —, hogy Monsieur de Girardin ilyen csúnyán megrágalmazza Jean-Jacques özvegyét, ön gyaláz engem, szégyenletes eseményeket vet a szememre, közben meg arról locsog, hogy boldogult férjem barátjának tekinti magát. Köszönöm az ilyen barátokat. Én a szívemben hordom az emlékét, ön meg folyton a szájára veszi és locsog róla. Ön viselkedik szégyenletesen, ön elvette tőlem Jean-Jacques iratait. Legyen szíves ezeket az iratokat visszaadni, valamennyit, még a kottákat is. A Vallomásokhoz önnek semmi köze, az a kézirat is az enyém! Rendben van, elmegyek a házából és nem viszek el onnan semmit, ami az öné, viszont megkövetelem, hogy ön is adja vissza, ami az enyém. Addig ki se mozdulok, amíg

meg nem kapom. Maradok, akárhogy szid és rágalmaz is engem, Monsieur, teljes tisztelettel, alázatos szolgája, Monsieur Jean-Jacques özvegye mindörökre.”

Nicolas, miközben ezeket diktálta, és Therese, miközben írta, táncolni és ujjongani szeretett volna gyönyörűségében. Majd ha ezt a levelet elolvassa, a nagy márki úr, megtörölheti az ortát, amit mindig olyan magasan szokott hordani.

Nicolas még egyszer lelkére kötötte Therese-nek, hogy semmi körülmények közt se hagyja el a házat, amíg a papírokat meg nem kapja. Ezután Therese visszautazott, a kastélyban leadta a levelet, beült a svájci házikóba és várt.

A márki, amint megkapta a mocskos írást, dühöngött. Igaz, hogy a kéziratokat már kinyomtatták, azonkívül gondosan le is másolták, szíve mégis csüggött rajtuk. De mit tehetett? Ha nem akarja, hogy hosszadalmas, botrányos pert akasszanak a nyakába, meg kell válnia a kéziratoktól. Még egyszer elővette őket, meghatottan nézegette, gyengéden megsimogatta, aztán becsomagolta, összekötötte és elbúcsúzott tőlük – elküldte valamennyit annak a nőszemélynek.

Therese bizalmatlanul nézegette a vaskos irománykötegeket. Csakugyan ez Jean-Jacques kézirata és itt van mind? Aztán bevarrta a Vallomások kéziratát egy régi alsószoknyájába, a Párbeszédek kéziratát egy másikba, végül egy harmadikba a Vigaszokat – azoknak a daloknak a kottáit, amelyeket Jean-Jacques utolsó napjaiban költött. Mindent becsomagolt és most már költöznie kellett.

Nicolas kibérelte számára egy ismerőse – Sieur Bessat – házát Plessis-ben. A falu unalmas volt, a szalmával fedett ház nagyon egyszerű. Ez azonban csöppet sem zavarta Therese-t. Az a fő, hogy innen elmehetett a sírhoz, amely legfeljebb egy órajárásnyi távolságra volt. A bér is nagyon olcsó volt, nyolcvan livre egy évre, a koptatási költségeket is beleszámítva.

Maurice szomszéd és Sieur Bessat segített Therese-nek a költözködésben. Maurice még talált egyet-mást, jelentéktelen, de számára és mások számára is becses emléktárgyakat – ezeket elkunyorálta fáradsága fejében. Ám a berendezés legnagyobb része, a szalmafonatú ülésekkel ellátott egyszerű faszékek, a zongora, melynek egyik billentyűje mindig csütörtököt mondott, az ágyak és a kékesfehér ágytakarók átkerültek a Bessat-házba, Plessis-be, a Temető utcába. Most annak a szobának a falán díszelegtek a rézkarcok, a Montgomercy Erdő, meg a Béna Koldus, akit a gyerekek etetnek. Nem felejtették Ermenonville-ben a kanárimadarakat sem, ketrecestül. És az irományok megint ott hevertek a faragott ládában.

Nicolas eljött. Körülnézett. Ugyanaz a berendezés, csak hogy itt sokkal szegényesebben fest. Viszont itt az ember úr a maga portáján és semmiféle márki nem szólhat bele az ügyeibe. És ott áll a láda is, és nem üres. Elégedetten kinyitotta, megtapogatta a kéziratokat, visszarakta. A vén boszorkány már éppen olyan kevéssé állhat az útjába, mint a márki. Hiáia fogtak össze ellene – a kincs az övé! Kissé megkoptak a papírok, egy részük átváltozott lovakká, szép angol telivérekké. De az embernek megvan az a biztos érzése, hogy ha egyszer nagyon csúnyán fúj a szél, ezek a papírok mindig menedékül szolgálnak – erre mérget vehet!

Oka volt ilyenekre gondolni. Vállalata egyik napról a másikra tönkremehet. A dicső nevű aranyifjak – adósai – egyre halogatták a fizetést és azzal kecsegtették, hogy lesz pénzük bőven, mihelyt az öreg meghal és átveszik az örökséget. Nicolas nem tehetett semmit. Nem volt tanácsos ilyen urak ellen a bírósághoz fordulni.

Azokra a járadékokra pedig, amelyeket még nem tőkésített vagy terhelt meg, egyetlen sou-t sem lehetett kapni. Nagy pártfogója, Condé herceg segítségére volt sok mindenben, de pénzt nem lehetett belőle kihúzni.

Nicolas ötletes ember volt, energiája óriási, könyörtelensége határtalan – az a leleményes önzés töltötte el, amely általában biztos záloga a vagyonszerzésnek –, csak éppen nem volt szerencséje. Most pedig Fortuna istenasszony olyan nyaklevest adott neki, hogy azt már nem tudta kiheverni. Lucky Strike, a csődör ledobta a hátáról olyan szerencsétlenül, hogy eltört a medencéje. Pályafutásának ezzel befellegzett. Nem lesz többé Párizs első lovaglómestere.

François őrmester egy ideig megpróbálta, hogy mint Nicolas teljhatalmú megbízottja maga vezesse a Tattersall-üzletet tovább. De a hitelezők szorongatták, sem Labouret mester, sem Condé herceg nem tudott segíteni. Azonkívül François őrmester egyszer megfeledkezett magáról és csúnya verekedésbe keveredett egy előkelő fiatalúrral, aki a cégnek sok pénzzel tartozott, de nem akart fizetni. A botrányról megjelent egy fölötte kellemetlen újságcikk, és Nicolas kénytelen volt vállalatát feloszlatni.

Visszahúzódott Plessis-be, barátnőjéhez, Therese-hez. Ott kuksolt egész nap és a faragott ládára bámult, ahol a kéziratgyűjtemény porosodott. Ez volt most minden vagyona.

Ettől kezdve Therese-zel együtt Plessis-ben élt, Sieur Bessat házában, Jean-Jacques bútorai közt, a sírjához közel. Nyomorék volt, epés és nagyszájú, még a számára idegen francia nyelven is.

Therese megint ápolhatott egy férfit. Határtalan odaadással tett eleget kötelességének. Csodálattal nézett imádott Colas-jára. Igazán nagy ember volt, még szerencsétlenségében is.

APA ÉS FIA

Fernand szűkszavú levélben közölte a márkival, hogy ha apja ura szívesen látja, körülbelül három hét múlva megérkezik Ermenonville-be.

Girardin reszkető kézzel tartotta szeme előtt a levelet. Fernand Angliában van, sőt talán már francia földön! Fernand három hét múlva itthon lesz! Monsieur Girardin egyszerre öregnek és gyengének, boldognak és boldogtalannak érezte magát. Úgy érezte, nincs ereje szembenézni ezzel a túlságosan nagy örömmel, és a nehéz döntésekkel sem, amelyeket most meg kell majd hoznia.

Hét hosszú éven át, harmadfél ezer napon és éjszakán át várt erre a levélre. Amikor megkötötték a fegyverszünetet Angliával, remélte, Fernand most hazajön. A következő hónapokban meg arra alapította reményét, hogy fia mégiscsak

hazajön Gilberte kedvéért. Amikor aztán megtört szívvel nézte végig Gilberte esküvőjét, minden józan ész ellenére azzal biztatta magát, hogy Fernand-t hazaszólítja Jean-Jacques emléke, vagy a honvágy Ermenonville iránt, vagy esetleg egy icipici fiúi szeretet is, amit idős apja iránt érez. És aztán nagy fájdalmára megtudta, hogy Fernand Nyugat-Indiában telepedett le, San-Domingóban, ahol anyai örökségének nagy részét birtokvásárlásba ölte – és azonkívül még beleszeretett egy Mademoiselle de Traversay nevű ifjú hölgybe, aki főnemesi származék ugyan, de nyugat-indiai születésű, vagyis kreol! De a balga szív nem nyugodott és még ezek után sem adta fel a viszontlátás keménységét.

Most meg kezében tartja a levelet és csak bámul a kurta sorokra, meg az aláírásra: „Szerető és tisztelő fia, Fernand de Brégy.” Ellentétes érzések cibálják ide-oda – a túláradó boldogság és a megbántott büszkeség. Fernand még arra sem érdemesíti, hogy értesítse, vajon egyedül érkezik-e, vagy talán mindjárt azzal a kreol nővel, esetleg az egész Traversay-családdal? Megteheti-e ő, az apa – a katona, a nevelő –, hogy ezt a tapintatlanságot szó nélkül hagyja, egyszerűen belenyugodjon? De ha megfeddi Fernand-t, a makacs fiú még megmásítja elhatározását és végképp nem jön haza!

Olyan választ fogalmazott, mely kifejezte örömét fia házatérése fölött, de rosszallását is bizonyos tekintetben. Elolvasta a választ, amit írt, nem tetszett neki. Arra gondolt, talán megkéri Monsieur Gerbert, írjon ő. De ezt az ötletet is elvetette és maga írt egy másik választ. Elégedetlenül olvasgatta: nincs benne semmi tartózkodás, de annál több a szeretet ömlengése, aztán háromszor olyan hosszú, mint kellene – végül mégis elküldte.

A következő hetekben azon töprengett, hogyan fogadja lázadó fiát, aki felkelt ellene, elszakadt tőle, átpártolt a kereskedő-osztályhoz, leereszkedett a Robinet-féle emberek színvonalárai Hogyan fogadja őt – elvesztett fiát! Hiszen nem minden katonai babér nélkül jön haza és nem is koldus módjára: nyugat-indiai ültetvényeinek értéke, amióta megvásárolta őket, máris jelentősen emelkedett. Hát akkor hogyan fogadja? Vágasson le egy borjút a tiszteletére – vagy mutassa meg neki atyai szigorát?

És egyszerre csak berontott hozzá a háznagya, a majordomus, és magából kikelten, meghatottan jelenti:

– Brégy gróf úr megérkezett!És Girardin kirohant az előcsarnokba és meglátta Fernand-t, a fiát – azt a

Fernand-t, akit ismert és mégis egy egészen másikat, egy edzett, lebarnult, megférfiasodott Fernand-t – hát ez volna az ő fia, aki tegnap még lágy pihékkel belepett gyermekarcát fordította felé? És Girardin megfeledkezett mindenről, amit elhatározott és kitervezett, csak karjaiba szorította fiát, ölelte, csókolta és hebegve kérdezgette:

– Te vagy az, Fernand? Igazán te vagy? Fernand, édes Fernandl Egyetlen, drága fiam!

Ami Fernand-t illeti, ő is többször átgondolta, milyen lesz majd a kapcsolata az apjával? Apja tetőtől talpig a tegnap embere, ő pedig, Fernand, a máé, sőt a holnapé. Úgy érezte, kettőjük közül most már ő a felnőtt, apja pedig egy szeretett, kedves, de makacs gyerek, aki mindig rá akarja beszélni valamire, bele akar szólni az ő ügyeibe. Fernand elhatározta, hogy elnéző lesz iránta, de vigyázni fog, nehogy a már meglazult kapocs újra szorossá váljék. De most, itt Ermenonville-

ben, a régi kastély meghitt szobáiban, amint apjára nézett, aki sokkal jobban megöregedett, mint gondolta volna, nem érzett mást, csak szeretetet. Meghatottan nézte apja boldog, izgatott arcán a ráncokat és barázdákat, az elmúlt hét év sok bánatának nyomait.

Girardin maga kísérte fel fiát szobájába. Útközben észrevette, hogy Fernand sántikál – nagyon kevéssé ugyan, de mégis. Rémült kérdésére Fernand elmondta, hogy mindjárt katonai szolgálata kezdetén megsebesült. Eleinte nagyon csúnyán festett a dolog és éppen ezért mindent elkövetett, nehogy apja megtudja. Ez a gyöngédség meghatotta a márkit. Most már szégyenkezett, amiért kétségbe vonta fia szeretetét

Most, hogy együtt voltak, izgatottan várta, mikor kezdi Fernand kitárni a lelkét. De Fernand csak az utolsó napok eseményeiről mesélt. Miként a szokás megkövetelte, elment Párizsba és Versailles-ba is, hogy hazaérkezése után annak rendje és módja szerint „jelentkezzék”. A miniszterek nagyon kedvesen fogadták. Monsieur de Ségur, a hadügyminiszter még azt is megígérte neki, hogy amerikai ezredesi rangját francia pátenssel fogják megerősíteni és átigazolni.

Miután Fernand egyelőre kifogyott a témából, Girardin kezdett mesélni neki. Beszámolt József császár látogatásáról és a rengeteg zarándokról, aki a sírt felkeresi. Ragaszkodott hozzá, hogy mindjárt megmutassa Fernand-nak, milyen átalakításokat végzett a parkban.

Fernand elgondolkodva ballagott lelkesen beszélő apja mellett. Nem akarta megbántani, de nehezére esett mindazt, amit látott, a várt elragadtatással nyugtázni. Igen, ez az Új Héloïse történetének színtere, pontosan az a táj, amelyet Jean-Jacques elképzelt. Mindez nagyon megható és inspiráló, álomba ringató, lelkesedésre buzdító – de nem nevetséges is egyben? Bizony, egy kicsit mosolyognivaló. Fernand, aki utolsó élményei során végtelen őserdőket látott, óriási síkságokat, az Újvilág félelmetes folyóit – kinőtt már ebből a miniatűr parkból, amely olyan volt a szemében, mint valami gyerekjáték, a régi bábszínház háttere.

Örült, amikor Jean-Jacques sírjánál apja végre magára hagyta.A háború fáradalmai közepette, és a nyugat-indiai szigeten eltöltött kalandos

évek során is gyakran elképzelte Fernand, hogy egyszer még ott áll Jean-Jacques sírjánál – és találgatta, milyen érzések töltik majd el? Most meg csodálkozott eltompultságán. Nem érzett semmit, a sír látványa nem rendítette meg.

Sokkal nagyobb felindultságot érzett, amikor viszontlátta Monsieur Gerbert. A sovány ember öregebb volt éveinél, az utóbbi időkben még soványabb és véznább lett, haja még gyérebb, szeme még hunyorgóbb.

Az, hogy viszontlátta tanítványát, módfelett meghatotta. Félénken kérdezte :– Megengedi, hogy megöleljem, Fernand?És mosolygott, és szemével hunyorgatott és uralkodnia kellett magán, nehogy

sírva fakadjon.– Ki gondolta volna! – hajtogatta többször német anyanyelvén és nem tudott

betelni Fernand látásával.Fernand megdöbbenve vette észre, Monsieur Gerber mennyire kezd

hasonlítani Jean-Jacques-ra. Nyilván a mestert tekintette példaképének és ahogy ez lenni szokott – mindenki utánozni igyekszik példaképét –, öntudatlanul is hozzá hasonult.

– Bizony, drága Fernand-om – mondta Monsieur Gerber –, ön most háta mögött hagyta azt, amit Platón az ember tanuló és vándor-éveinek nevez. Mennyire megférfiasodott! – ámuldozott. – Persze, persze, hiszen hét év nagy idő. – Majd hozzáfűzte: – Bizonyára a filozófiája is férfiassá vált, közelebb került a való élethez, nem igaz? – Játékosan, mókásan kérdezte ezt, de veszekedésen, vitatkozósan hangzott.

Fernand-nak eszébe jutott az a beszélgetésük, amikor Gerber könyörgött neki, hogy ne kételkedjék a mesterben. Gerbernek igaza is volt, meg nem is volt igaza. Ahelyett, hogy most kérdésére felelt volna, ő maga intézett kihívó kérdést egykori tanítójához.

– Amikor elolvasta a Vallomásokat, nem hüledezett egy kicsit, Monsieur Gerber?

Érdekes, hogy ez a két ember annyi idő után pontosan ott folytatta a beszélgetést, ahol annak idején abbahagyta.

– Sohasem képzeltem – védekezett Gerber –, hogy Jean-Jacques-féle nagy ember lelkében olyan csendes békesség honoljon, mint Ermenonville-ben. A Vallomások nem ábrándított ki, csak még alázatosabb tiszteletre késztet. A bevezetés gránitkőbe kívánkozó szavai valódiak. Nincs az emberiség történetében még egy mű, amely ennyire szembe merne nézni az igazsággal.

Fernand meghökkent. Lehetséges-e, hogy Gerber ne tudna arról a mélységes szakadékról, amely Jean-Jacques ábrázolását a valóságtól elválasztja?

– Nem lepte meg önt – kérdezte óvatosan –, hogy Jean-Jacques a feleségét és élettársát egészen másképp látta, mint amilyen a valóságban?

Monsieur Gerber habozás nélkül felelte :– Jean-Jacques mindig az igazat mondta. Hogy a valóság is igaz-e, azt nem

tudom. Jean-Jacques-nak joga volt a világot olyanná formálni, amilyennek látta. Az ő műve valódi és az ő világa igaz. – Ezt az utolsó mondatot németül is megismételte, mintha a szavak csengésében örömét lelné, majd így folytatta:

– Jean-Jacques világa valóságosabb, meggyőzőbb, maradandóbb, mint az úgynevezett valóságos világ. A valóságot meg kell változtatni.

Fernand-t meghatotta Monsieur Gerber mély, megrendíthetetlen hite. Amikor magára maradt, még fülébe csengtek az elzászi szavai: „Az ő műve valódi és az ő világa igaz.” Fernand ezt a mondatot saját élményein mérte le. Amit Amerikában tapasztalt, nehezen tudta elviselni – kevés nagy órában volt része, de annál több felőrlő és utálatos apró munkában, ostoba pepecselésben. Ritkán élt át olyat, amit álmok beteljesedésének lehet nevezni, de annál többször érte csalódás. Jean-Jacques nemes és vad felbuzdulása ábrándképnek bizonyult valamicskével több szabadságot elértek ugyan odaát, de egyenlőségnek és testvériségnek nyomát sem lehetett látni vagy érezni.

Egyszer – ez persze egy csüggedt órájában történt – amikor összefoglalta amerikai élményei eredményét, végösszegét: arra a következtetésre jutott, hogy az egész nem ért semmit, jóformán semmit sem értek el. Mindössze az történt, hogy az Egyesült Államokban az arisztokrácia léha, játékos, tékozló önhittsége és gőgje helyébe a polgárság kapzsisága és képmutatása lépett, így valósult meg Amerikában, óriási áldozatok árán, Jean-Jacques álma.

És mindezek ellenére: Monsieur Gerber Jean-Jacques-ja nem volt kevésbé igaz és valódi, mint az övé. És ha már az élő Jean-Jacques is más-más volt mint

minden ember számára, milyen sokféle lehet a halott Jean-Jacques megítélése. De még a szubjektivizmustól eltekintve is Monsieur Gerbernek volt igaza. Nem kellett hozzá más, csak az, hogy különválasszuk Jean-Jacques-ban a hétköznapit attól, ami örök. Nem szabad arra figyelnünk, ami lehúzna a sárba, hanem boldogan meg kell ragadnunk mindent, ami arra kényszerít, hogy fejünket felemeljük és felnézzünk az ő magasságába. Jean-Jacques nagy könyveinek nagy mondatai örökké ragyognak és világítanak, akár a csillagok. Jean-Jacques vaksága a hétköznap apró-cseprő dolgaiban szükséges volt és sorsszerű: enélkül nem láthatta volna olyan tisztán a nagy dolgokat. És Jean-Jacques vaksága csak őneki magának ártott, látnoki képessége viszont az egész emberiség javára szolgált.

Fernand egy ízben a parkban egy kövér, öreg, feketeruhás asszonnyal találkozott, aki nyilván Jean-Jacques sírjától jött. Az asszony úgy nézett rá, mintha feltételezné, hogy Fernand ismeri őt – meg is állt, hogy megszólítsa, de meggondolta magát és tovább ment. Fernand-nak csak később jutott eszébe, hogy ez alighanem Therese volt. Megcsóválta fejét, önmagán csodálkozva – nem tudta megérteni, hogy is habarodhatott bele valamikor! Évek óta eszébe se jutott ez az asszony. Amit vele átélt, a múlté volt, lezárt dolog, amihez többé semmi köze.

És amikor meghallotta, hogy Plessis-ben együtt él azzal a lovásszal, sajátságos módon csöppet sem érdekelte, teljesen közömbös maradt. Pedig megpróbálta felpiszkálni haragját Jean-Jacques gyilkosa ellen. Az aljas fickó nélkül – hajtogatta magában – a legnagyobb francia nyelvű író és gondolkodó még ma is élne! De hiába – a fickó iránt nem érzett mást, csak enyhe undort.

Néhány nappal később sor került az első igazán komoly beszélgetésre Fernand és apja közt. Fernand személyes ügyeiről volt szó. Amióta hazajött, a márki boldogságát egyetlen gond felhőzte be: vajon meddig lesz itt Fernand? Itthon marad egyáltalában? És mi lesz azzal a kreol nővel? Végül Monsieur de Girardin összeszedte bátorságát és megkérdezte:

– Meglehetősen hosszú időt töltöttél a mi nyugat-indiai szigeteinken, ugye? Nem mesélnél róluk valamit?

Fernand már elhatározta, hogy beszámol apjának a san-domingói tapasztalatairól. De bosszantotta, hogy apja nem várja meg, amíg maga kezd hozzá, hanem szinte ráerőszakolja a témát. Philadelphiában, mesélte, sokat szavaltak a rabszolgaság eltörléséről, de sajnos, nem jutottak tovább a szavaknál. Ezért saját szemével kívánt meggyőződni arról, hogyan fest a francia rabszolga-törvény, a Code Noir a valóságban. Ezért utazott Nyugat-Indiába.

– Tulajdonképpen – tette hozzá mosolyogva – ön volt az, apám-uram, aki engem San-Domingóba küldött. Hiszen valamikor ön parancsolta meg nekem, hogy tanulmányozzam Raynal könyvét a mi nyugat-indiai szigetvilágunkról.

Girardin jobb szerette volna, ha a fia személyes ügyeiről mesélget neki. Fernand azonban azokat az általános témákat fejtegette, amelyekben otthonos volt. A nyugat-indiai ültevényesek – mondotta – nagyjában sokkal emberségesebben bánmk rabszolgáikkal, mint az Egyesült Államok déli földbirtokosai. Dicsérte a Cercle des Philadelphes emberbaráti társaságot, amely sok jót tesz Cap Français-ben. Ő maga is, mondta, tagja a társaság vezetőségének. Legfőbb igyekezete, hogy azon az óriási ültetvényen, amelyet vásárolt,

megmutassa: a földbirtokos a saját érdekében cselekszik, ha jól bánik a rabszolgáival.

A márki gondolatai máshol jártak, csak félig figyelt oda.– Bizonyára hallottad – mondta –, hogy holtkézi jogaimról lemondtam. Azzal a

gondolattal foglalkozom, hogy a halászati jogokat is szabaddá teszem.Még mindig arra várt, hogy Fernand végre arról a kreol lányról, Mademoiselle

de Traversay-ről meséljen és elmondja, mik a szándékai. De hiába várt. Fernand tovább is csak a Code Noirról beszélt.

Fernand-t nagyon csábította a gondolat, hogy Hortense de Traversay-t áthozza Franciaországba és itt feleségül vegye. De nem akart róla beszélni. Még nem tisztázta magában szándékait és nem akart elhamarkodottan határozni. Hiszen éppen azért jött haza, hogy itt szép nyugodtan átgondoljon mindent.

EGY MÁSIK GILBERTE

Gilberte házassága bevált.Mathieu tetszett neki. Érezte, hogy férje igazán szereti szívével és érzékeivel

egyaránt. Kellemes volt ebben a bizonyosságban élni. Viszont kellemetlen volt férje ragaszkodása az udvari szokásokhoz. Milyen pedánsan vigyázott arra, hogy mindketten pontosan eleget tegyenek sokféle udvari kötelezettségüknek. Egyébként lelkiismeretesen, a leghalkabb ellenvetés nélkül betartotta ígéreteit, amelyeket esküvőjük előtt Gilbertenek adott.

Gilberte mégsem volt nagyapjával olyan gyakran együtt, mint ahogy szerette volna. De ez nem Mathieu-n múlott, hanem Monsieur Robinet-n. A nagypapa éppen olyan sokra becsülte Mathieu őszinteségét és megbízhatóságát, mint Gilberte. De éppen ezért nem akarta rátukmálni magát.

– Nos, gyermekem, boldog vagy a grófoddal? – kérdezte unokáját.– Persze, nagypapa, miért is ne volnék boldog? – felelte. Amikor Monsieur Robinet észrevette rajta, hogy gyermeke lesz, megkérdezte

tőle, nem akarna gyermeke megszületéséig Latourban maradni? Gilberte tudta, milyen sokat jelentene a nagypapának, ha közelében lehet, mikor gyermekét a világra hozza. Kívánságának mégsem tudott eleget tenni. Már megígérte férjének, hogy az utolsó heteket Versailles közelében, Saint-Vigorban tölti. Akkor – a szokás szerint – a királyné sűrűn érdeklődhetik majd hogyléte felől és a keresztelőre is elküldi majd személyes képviselőjét.

Minden úgy történt, ahogy kívánták. A gyermek Saint-Vigorban jött a világra, hét fontot nyomott és már élete első napján Courcelles grófnő volt, aki tizenegy őssel rendelkezett és majd ha bemutatták az udvarnál, joga lesz a királyné hálószobájába belépni.

A kis grófnőt a szokatlan Marie-Sidonia névre keresztelték: ez ugyanis hagyományos név volt a Courcelles-családban. A királyné, aki a maga módján kedvelte az üde asszonykát, személyesen hajtatott át a keresztelőre. A szokásos ajándékokon kívül egy icipici pekingi kutyát is hozott a fiatal anyának a saját kedvenc ölebének nemrég világra jött kölykei közül. A kitüntetés boldoggá tette Mathieu-t. Gilberte-nek is el kellett ismernie, hogy Pompon kutyus nagyon mulatságos; ha az ember az ölébe veszi, jól mutat és remek játékszere lesz a kis Marie-Sidoniának. De örömét elkeserítette a gondolat, hogy Fernand, ha megtudja, kineveti majd. Ezért nem szívlelte a kutyuskát.

A Courcelles-család éppen Saint-Vigorban tartózkodott, amikor híre jött Fernand hazaérkezésének. Gilberte titkon remélte, hogy Fernand felkeresi és csalódást érzett, amikor megtudta, hogy egyenesen Ermenonville-be utazott, Saint-Vigorba el sem látogatott.

Már régebben tervbe vették, hogy három hét múlva rövid időre Latourba mennek. Gilberte most kijelentette, hogy a nagypapa már nagyon vágyódik a kis Marie-Sidonia után és ezért jó volna mindjárt elutazni. Csakhogy Mathieu szolgálati ideje az udvarnál még nem járt le. Mathieu-nek aggodalmai voltak emiatt. Mivel Gilberte ragaszkodott elhatározásához, Mathieu meghajolt és arra kérte, menjen a gyerekkel Latourba, de nélküle; ő maga inkább Versailles-ban marad, amíg szolgálata véget nem ér. Gilberte nem is kívánta másképp.

Robinet ismerte unokája minden gondolatát és rögtön tudta, miért jött ezúttal korábban, mint tervezték. Mellékesen elmesélte, hogy Brégy gróf hazaérkezett és tulajdonképpen nem is érti, miért nem látogatja meg őket – az a régi kis nézeteltérés csak nem elég ok, hogy visszatartsa. És néhány nappal később – mivel Fernand nem jött el, – a nagypapa úgy vélte, hogy valójában maguk is átkocsikázhatnának egyszer Ermenonville-be.

Amikor a márki elmesélte fiának, hogy gyakran találkozik Monsieur Robinet-vel, Fernand erőt vett magán és egy szóval sem érdeklődött Gilberte felől. És mikor apja közölte vele, hogy Gilberte itt van, Latourban, Fernand akkor sem szólt semmit – de elpirult. Az utolsó hét év alatt sem tudta megtanulni, hogy arcvonásain uralkodjék.

Annak idején elmesélte, milyen okok késztették arra, hogy Nyugat-Indiába utazzék. De nem mondta el a teljes igazságot. A filozófia csak az egyik ok volt, akárcsak Hortense de Traversay jelenléte is. Valójában egy harmadik ok űzte a szigetekre és ez erősebb volt a másik kettőnél. Halogatni akarta hazatérését Franciaországba, hogy Gilberte-et így próbára tegye; várjon rá egy kicsit; és ha elég sokáig várt, gondolta, akkor majd megbocsát neki. De most, amint hallotta, hogy Gilberte itt van a szomszédban, fájdalmasan megvilágosodott előtte: bűnös játékot űzött és megérdemli, hogy elvesztette.

De most is makacs volt: nem adja be a derekát olyan egyszerűen. Nem kocsizik át Latourba mindazok után, amit ott vele műveltek.

És akkor bekövetkezett, amitől félt – és amit talán remélt is: egy nap, amikor sétájából hazatért, két látogatót talált a szalonban, amint apjával beszélgetésbe merültek. Az egyik Monsieur Robinet volt, a másik Gilberte.

Hirtelen visszaváltozott kisfiúvá, az idő is hátrafelé pergett. Jean-Jacques sohasem volt Ermenonville-ben, Fernand sohasem ment ki Amerikába, Gilberte sem ment még férjhez. Az a Gilberte jött ide látogatóba a nagyapjával, minden

bejelentés és formaság nélkül, aki tegnap és egy héttel előbb és mindig a játszópajtása volt. Most is elég volt egy jel, szemük összevillanása, akárcsak régen és már tudták: a kővetkező pillanatban felállnak és a két urat magukra hagyják.

Így is történt. Felálltak és a két urat magukra hagyták. És lementek a parkba kószálni.

Alighanem a szalonban is „társalogtak” – lényegtelen dolgokról fecsegtek; alighanem most is azt tették, szokásos semmiségekről csevegtek. De nem tudtak róla. Az első kérdés, amelyet Gilberte tudatosan tett fel és amelyet Fernand tudatosan hallott, ez volt:

– Tulajdonképpen mi történt a lábával, Fernand? Csak nem valami komoly?És hangjában annyi aggodalom volt, annyi gyengédség, hogy Fernand hirtelen

hálát érzett az angol vagy hesseni katona iránt, akinek a golyója odaát eltalálta.Mégis szófukar maradt. Aki beszélt, Gilberte volt.– Maga ijesztően megérlelődött, felnőtté változott, Fernand – vélte. –

Természetesen tudtam, hogy így lesz, mégis meglep. – Majd később hozzáfűzte: – Minden nagyon megváltozott és mégis a régi!

Hiszen ez is csak olyan jelentéktelen semmiség volt, nem? Vagy talán valami különös értelmet lehetett keresni benne?

– Sok problémával kellett viaskodnom – mondta végül Fernand. Nehezen préselte ki magából a szót, nem akarta, hogy a pillanat érzései leverjék a lábáról. Gilberte annak idején nem akarta az ő problémáit megérteni – sohasem értette meg őt és nem is igyekezett megérteni. Ezt most éreztetni akarta vele.

– Igen, maga kapcsolatba került a világgal – felelte Gilberte és a fiút bosszantotta, de hízelgett is neki, hogy Gilberte szinte az ő szavait idézi. – És bizonyára sok kalandja, sok élménye volt -–folytatta az asszony.

Senki sem tudhatta, alighanem ő maga sem, hogy megjegyzésében mennyi a komolyság és mennyi a tréfa.

– Igen, sok érdekeset éltem át – felelte Fernand tárgyilagosan. – A valóságban a problémák egészen másképpen festenek, mint a könyvekben.

Most elérkeztek az ő témájához és Fernand boldog volt. Arról a kérdésről beszélt, melynek tanulmányozására Nyugat-Indiába utazott: a rabszolga-kérdésről. Meg arról, hogy mit szól ehhez Franciaország és mit mond Washington meg Jefferson. És arról, hogy odaát, a francia szigeteken egészen másképpen festenek a dolgok, mint az amerikai kontinensen – a szigetvilágban minden könnyebb és mégis sokkal nehezebb. Arról beszélt, ami volt és arról, aminek lennie kellene. Felizgatta magát, fellelkesült, egészen a régi Fernand volt megint, olyan fiatalos, olyan kamaszos. Élénken beszélt és egy kicsit bicegett és egészen csodálatos, félelmetes ember volt.

Amíg Gilberte ott volt, Fernand ugyanazt érezte iránta, mint régen: de amint magára maradt, visszatalált a józan észhez és filozófiájához. Gilberte nyilván olyasminek tekinti a múltat, ami csak emlék, semmi más – örült, hogy újra együtt lehetnek és élvezte ezt a kellemes órát. Fernand nem ismerte a gondolkodás nélküli boldogságnak ezt a fajtáját. Nem tudott megfeledkezni arról, hogy Gilberte még jobban összefonódott azzal a léha és veszedelmes körrel, amelyből ő megszökött, elmenekült. Ma éppen olyan kevés érzéke van az ő világa iránt, mint régen; a megbánás egyetlen hangja sem csendült ki szavaiból. Hiába erőlködött, hiába beszélt, hogy megvilágítsa előtte a rabszolgaság súlyos problémáját –

Gilberte egyetlen kérdéssel sem árulta el érdeklődését. Sőt Fernand-nak úgy rémlett, hogy egy kis mosoly lebeg Gilberte ajkán, semmi jóra nem valló, kemény mosoly. És minél jobban erőlködött Fernand, hogy ezt a mosolyt maga elé idézze, annál több rosszindulatot fedezett fel benne.

Most már tudta, mit kell tennie. Visszatér San-Domingóba, mégpedig tüstént. Már előre örült a munkának, amely ott reá várt, és sóvárgott Hortense után. Megint megjelent előtte, Hortense Traversay, ahogy annak idején először látta. A kormányzó bálján történt – hosszú, karcsú alakja szinte lebegett, amint belépett a terembe üdén, fiatalon, hosszúkás, tompafényű arca sötéten ragyogott ki fehérre rizsporozott haja alól, válla gyengéden, törékenyen emelkedett elő bronz-színű ruhájából. Ahogy nagy, rendkívül tiszta szemével elfogulatlanul rápillantott és szinte keresztülnézett rajta, ahogy magasan csengő, kissé gúnyos hangján mestere, Jean-Jacques felől érdeklődött – mindez megragadta Fernand-t és felizgatta. Ez a lány, persze, ősrégi francia és kasztiliai család sarja volt, eszeveszetten gőgös, mégis voltak órák, amikor olvasott az érzéseiben és kitalálta, hogy az ő Júliája akar lenni. És ezek a nagy, boldog órák tízszeresen kárpótolták a mardosó bosszúságért és szenvedésért, amelyet Hortense néha okozott. Nagyszerű lesz, ha majd elhozza ide, Franciaországba és megmutatja neki ezt a csodálatos országot, amelyre minden züllöttsége ellenére fényes jövő vár. Nagyszerű lesz, ha átnevelheti a lányt a saját szellemében és Jean-Jacques szellemében. Nem lesz olyan bolond, hogy ezt a lányt is elveszítse – nem fogja őt is „próbára tenni” és értelmetlenül megváratni. Sürgősen visszatér San-Domingóba. Már holnap, legkésőbb holnapután bejelenti apjának, hogy Nyugat-Indiába utazik és elhozza onnan menyasszonyát.

Még holnap elmegy Latourba is, hogy értesítse elhatározásáról Gilberte-et. Már nem félt attól, hogy szemtől szembe megmondja neki, mit tervez s hogy ez végleges döntés és végleges búcsú lesz.

Nem lóháton tette meg az utat, hanem kocsin hajtatott át Latourba, mégpedig egyenruhában. Nem Fernand szaladt át Gilberte-hez: Brégy gróf tett formaszerű búcsúlátogatást Madame de Courcelles-nél. Az egésznek simán kell lefolynia, de lesznek benne kínos pillanatok; talán még arra is kénytelen lesz, hogy Gilberte gyermekét megtekintse és néhány szóval csodálatát fejezze ki.

Latourban egy falusi ruhába öltözött Gilberte fogadta – egy friss, természetes, kedves teremtés.

– Remélem, Fernand – mondta tréfálkozva –, hogy nem kell átöltöznöm a maga kedvéért.

Fernand egyszerre nevetségesnek érezte magát pompás egyenruhájában, karddal az oldalán. Gilberte megint csacsogott, mint a régi időkben, amikor még egészen közel voltak egymáshoz. Ejnye, hogy is kételkedhetett benne? Miből gondolta, hogy Gilberte megváltozott? Amikor mosolygott, nem kemény, gonosz mosoly volt az, hanem az Új Héloïse mosolya. Micsoda bolond volt, hogy ostoba rémlátások annyira megvakították!

Gilberte a nagy barátságról beszélt, mely nagyapját a márkival összefűzte. A márki folyton rágja nagypapa fülét, hogy alakítsa át Latour parkját Ermenonville mintájára, Jean-Jacques elvei szerint. De Monsieur Robinet határozottan ellenszegült a tanácsnak. Ha természet, mondta, akkor legyen igazi természet; ha pedig park, akkor legyenek benne tiszafák és bukszusok és szökőkutak és szép

virágágyak. Ami azt az imitált természetet illeti, amelyért Monsieur de Girardin annyira rajong – felőle ugyan ellophatják! Örökké ugratta egymást a két öregúr, pedig jóformán meg sem tudtak lenni egymás nélkül.

Gilberte mókásan beszélt róluk, vidáman, de nem részvétlenül.De nem mesélt az ő Mathieu-jéről és a kis Marie-Sidoniáról, sem a királynéról,

sem Pompon kutyusról. Viszont Fernand-t sem faggatta kreol menyasszonyáról, akiről természetesen már hallott. A régi nézeteltérésükről sem emlékezett meg.

Fernand csak hallgatta csacsogását – nem is annyira szavai értelmét, mint inkább hangja csengését. Egy ízben Gilberte megjegyezte:

– Hát nem nagyszerű ember az én nagyapám?Fernand ezt az egyet tüstént felfogta és megértette: ilyen gyengéd módon veti

Gilberte a szemére, hogy akkor cserben hagyta. Hát lehet ennél szelídebben panaszkodni és vádolni? Szíve hirtelen nehéz lett, de mindjárt meg is könnyebbült, mert megokosodott. Valóban, mindkettőjük számára jobb lett volna, ha akkor megfogadja Robinet tanácsát és vár, amíg a francra segítő hadsereg fel nem készül az áthajózásra.

Ez természetesen ostobaság. Akkor úgy kellett cselekednie, ahogy cselekedett. De nem tudott szabadulni a gondolattól, hogy mennyire más volna most minden, ha akkor megfontoltabban jár el. Gilberte és Hortense egybeolvadt képzeletében. Gilberte oldalán nyargalt nyugat-indiai birtokán — Gilberte nem győzött csodálkozni, milyen óriási ez a birtok, egyszerűen határtalan! Megmagyaráztatta magának, mért cselekedett akkor így, mért tette ezt, mért tette azt –-- és mosolygott hevességén, buzgalmán. Elismerően mosolygott, gyengéden és egy kissé gúnyosan.

Most, amikor elbúcsúzott tőle, mindketten úgy érezték, hogy megint nagyon közel jutottak egymáshoz.

Fernand nem jelentette be apjának elutazását. Ehelyett megírta Hortense-nek: a körülmények Franciaországban arra kényszerítik, hogy egyelőre itt maradjon; évekig is eltarthat, amíg újra eljuthat San-Domingóba. Szívélyesen írt, tárgyilagosan, sok barátsággal, de kevés gyengédséggel.

Legközelebb, amikor megint átment Latourba, Gilberte nem egyedül fogadta. Mathieu is ott volt.

Gilberte elfogulatlanul beszélt Fernand-nal és úgy bánt vele, mint régi, bizalmas barátjával. Mathieu is úgy fogadta, mint a ház régi barátját. Fernand viszont, minden igyekezete ellenére mereven és bosszúsan viselkedett. Amikor végül behozták a gyereket is, a kis Sidoniát, meg Pompon kutyust, Fernand úgy nézett Gilberte-re, mint egy egészen idegen asszonyra, Versailles hölgyeinek egyikére.

Mélységesen megzavarodva tért haza Latourból. Álmodott talán, amikor utoljára itt járt? Szívébe markolt a kegyetlen felismerés, milyen változó lehet valakinek a képe az ember előtt! Benne is több Gilberte élt, a régi, az új, aztán egy másik, aztán a legújabb – és így tovább. És sehogy sem sikerült ezeket a képeket összeegyeztetnie, egyesítenie.

Megpróbálta Gilberte-et kerülni, de nem tudta megakadályozni, hogy újra meg újra ne találkozzék vele megint. Többnyire zavartan és tartózkodóan viselkedett. Aztán megint úrrá lettek rajta fiatalkori érzései – elfelejtette, hogy Mathieu is a

világon van és erőszakosan kellett önmagát figyelmeztetnie mindarra, ami közte és Gilberte közt van.

Gilberte meg csak azt látta, hogy Fernand a régi; akárhogy berzenkedik is, kénytelen ifjúkori pajtását megint közel engedni magához; nyilván a kreol szépséggel is szakított már az ő kedvéért.

Egyszer, amikor kettesben voltak, bejött hozzájuk Marie-Sidonia. A gyermeket az akkori szokás szerint egészen felnőtt módjára, nehéz és ünnepélyes ruhákba öltöztették. Viselkedése is bábuszerűen merev és ünnepélyes volt és felnőtt dámára emlékeztető. Gilberte észrevette, Fernand milyen tűnődve nézegeti a gyermeket; el is határozta magában, hogy szabadabban és természetesebben fogja felnevelni, ahogy őt magát és Fernand-t nevelték. Csakhogy Mathieu és a nagypapa is ragaszkodott ahhoz, hogy a kislány illendő nevelésben részesüljön: most, a mindent elárasztó rendetlenség közepette ez fontosabb, mint eddig bármikor. Fernand csak nézte a gyermeket és az anyját és hallgatott. Gilberte észrevette rajta, mennyire helyteleníti mindezt. És az asszony ajkán megjelent az az alig észrevehető, kemény mosoly.

KIÉ JEAN-JACQUES?

Fernand hazatérése óta a márki házában újra nagy volt a vendégjárás, úgy mint régen. Filozófusok jöttek, írók, haladó gondolkodású arisztokraták, és eljött a legtöbb „amerikai” is – olyan franciák, akik az angol gyarmatokon síkraszálltak a szabadságharcosok oldalán. Néhányszor eljött az amerikai követ, Thomas Jefferson is.

A beszélgetés Ermenonville-ben többnyire a belpolitika körül forgott. Franciaország pénzügyei rosszul álltak. A két kiváltságos rend, a nemesség és a papság nemcsak adómentes volt, hanem különféle hűbéri terhek formájában az adók tekintélyes részét is saját céljaira fordította, míg a lakosság zöme szűkösen, sőt nyomorúságosan élt ebben a gazdag országban. Már itt is, ott is fel-fellobbant az elégedetlenség tüze. Alapos változásra volt szükség, mélyreható reformra, az ország teljes átalakulására.

Monsieur de Girardin szabadgondolkodó köre is kikerülhetetlennek tartotta a forradalmat. De ezek az urak azt hitték, hogy békés forradalom lesz. Hiszen már sokfelé látni lehet a haladás jeleit. Felvilágosult miniszterek törték a fejüket azon, hogyan lehetne a kiváltságos rendek előjogait megszüntetni. Az áldásos fejlődés megindult. A forradalmat filozófusok fogják vezetni, államtudósok és hasonlók – a forradalom felülről jön majd. Maga a király is csupa jóakarat. Szabadelvű tanácsadói előbb-utóbb ráveszik, hogy alkotmányt adjon az országnak és egyenlő jogokat minden alattvalójának.

Fernand nem hitt ebben. Gyakorlati tapasztalatai arra tanították, hogy gyenge rendszabályokkal, óvatos intézkedésekkel nem lehet egy elszánt uralkodó-réteg szívós ellenállását legyőzni. Egy-egy nagyúr jószándékú lépése nem ér semmit, még a szabadelvű József császár sem tudott sokat elérni. A hűbériség rendszerét kell gyökerestül kiirtani és ezt a feladatot csak azok végezhetik el, akik a régi rendszertől a legtöbbet szenvedtek. A nagy változás csak alulról indulhat el, a tömegektől, a néptől.

Az elnyomottak évszázadokon át fatálisra belenyugvással tűrték nyomorúságukat és úgy tekintették, mint valamit, amin nem lehet változtatni. De most eljött Jean-Jacques és megmutatta, hogy a dolgok más rendje is lehetséges. Erről odalenn is hallottak, a nép ismerte Jean-Jacques nevét, homályosan még a tanait is. Azok odalenn ébredezni kezdtek és már szemüket dörzsölgették; majd ha egészen felébrednek, megmozdulnak és segítenek magukon. Eljön Jean-Jacques országa de nem a filozófusok szelíd módján fog létrejönni.

Amikor Fernand efféle kijelentéseket tett, csodálkozó, hitetlenkedő arcok meredtek rá. Komolyan beszél? Csakugyan véres forradalomra gondol – olyanra, aminőt Anglia élt át a múlt században? Nem, a mi felvilágosult Franciaországunkban az ilyesmi elképzelhetetlen. Mi békés úton visszük majd végbe a szükséges változtatásokat és gondunk lesz rá, hogy a folyó ne csapjon ki medréből.

Fernand egyszer Párizsban apjával együtt részt vett egy vendégségben, Madame de Beauvau marsallné házában. Akadémikusok voltak ott, udvaroncok és udvarhölgyek. Megint szóba került Voltaire és Jean-Jacques – meg az, hogy tanaik már kezdenek megvalósulni. Mindenütt haladást látni, az ész korszakának hajnala közeleg.

– Ezt a boldog átalakulást még mindnyájan átéljük! – kiáltott fel valaki.A vendégek közt volt egy jóképű, idősebb úr, Monsieur Cazotte, a tekintélyes

író, számos kedves verses elbeszélés szerzője. Monsieur Cazotte misztikus volt; azt állította, vannak emberek, akik a jövőbe látnak, és maga is közéjük tartozik. Egy darabig némán hallgatta a beszélgetést, de most ő is közbeszólt:

– Ami azt illeti, hölgyeim és uraim, csakugyan átélik azt a nagyszerű forradalmat, csak az a kérdés, hogy túlélik-e? Attól tartok, hogy a jelenlevők többsége belepusztul, mégpedig a legborzalmasabb módon.

– Ugyan, ugyan! – felelték nevetve. – Hogy képzeli ezt el a filozófia és józan ész uralma alatt?

– Éppen a filozófia nevében fogják önöket a józan ész oltárán feláldozni! – felelte Cazotte és hátborzongató részletességgel ecsetelte, hogy a társaság minden egyes tagja milyen halállal fog elpusztulni.

– Micsoda beszéd ez! – méltatlankodtak. – Talán törökök vagy tatárok fognak Franciaországban uralkodni?

– Szó sincs róla – felelte Monsieur Cazotte. – Filozófusok fognak uralkodni. A bírák, amikor az önök halálos ítéletét kimondják, ugyanazokra az elvekre fognak hivatkozni, mint amelyekről önök itt már egy óra óta tocsognak. Voltaire, Diderot és Rousseau műveiből vett idézetekkel fogják önöket a halálba küldeni.

– No de most már elég a komor tréfákból! – követelte a marsallné.– Csak még egy szót – kérte a vendégek egyike, majd Monsieur Cazotte-hoz

fordulva, megkérdezte:

– És mi lesz az ön sorsa, abbé úr?– Mindnyájan olvasták Josephust, nem igaz? – hangzott a felelet – Bizonyára

emlékeznek arra az epizódra, amely egy emberről szól, aki Jeruzsálem ostroma közben jajveszékelve járkált a sáncokon és napokon át így siránkozott: „Jaj Jeruzsálemnek! Jaj nekem!” – amíg végül az ostromlók egyik lövedéke le nem terítette.

Ezzel meghajolt és elhagyta a társaságot.Monsieur Cazotte jóslatairól sokat beszéltek Versaillesban és sokat kacagtak

rajtuk. Fernand nem kacagott. Hát vakok ezek mind, az ő barátai? Nem mintha hitt volna jóslatokban és efféle dolgokban; akárcsak legtöbb ismerőse, ő sem szerette a babonát és misztikus dolgokat. De Monsieur Cazotte szavai megborzongatták őt is és egész társaságát. Mert ezek a szavak nem csupán abból fakadtak, hogy az abbé hitt a maga jövőbe látó képességében; azt is elárulták, hogy mélységesen ismerte az ország állapotát. Jóslatával rá akarta bírni hallgatóit, hogy legalább tűnődjenek egy kicsit azon, vajon helyesen gondolkodtak-e eddig? Hiszen olyan okos emberek valamennyien – filozófiát tanultak, antik és modern történetírók műveit forgatták, érveik, ha vitatkoztak, olyan csiszoltán és ékesszólóan hirdették meggyőződésüket – csak éppen azt nem látták meg, ami az orruk előtt volt! Észrevették a nagy összefüggéseket, de közvetlen közelükben nem vették észre a nyomorgókat, az elnyomottakat – azokat, akik már gondolkodni kezdtek és készülődtek, hogy visszaüssenek!

Fernand nem hitte, hanem tudta: ami most következik, azt nem lehet szabályozni és csatornákban elvezetni, mint Ermenonville patakjait; árvíz lesz ez, amelyben sokan alámerülnek és halálukat lelik, köztük talán ő maga is. De hajlandó volt a nagy átalakulást elfogadni, bármit hozzon is, és segíteni akart, hogy eljövetelét meggyorsítsa.

Semmi értelme annak, hogy Jean-Jacques tanairól a műveltekkel vitatkozzék, hiszen már úgyis eléggé ismerik. Most az a fontos, hogy ezeket a tanításokat a legegyszerűbb formában a nép közé vigyék – hogy a nép megértse és aszerint cselekedjék.

De erre csak olyan ember alkalmas, akiben megvannak a nép tulajdonságai. Aki összeforrt a néppel, a tömeggel, ő maga, Fernand, sohasem tartozott a néphez. Ha most visszagondolt a katonai akadémián töltött keserves évekre, egyszeriben megértette, mi volt az, ami környezetét ellene felbőszítette. Még mindig túlságosan sok veleszületett arisztokrata-gőg volt benne. Hiába vegyült el pajtáskodva a falusi fiúk közé, hiába erőlködött – akkor is Brégy gróf maradt, a leendő földesúr. Ő és Martin Catrou sohasem kerültek egészen közel egymáshoz.

Csak Amerikában, a hadseregben volt másképp. Ott, a háború kemény éveiben, a harcban, életveszedelemben született igazi baráti kapcsolat közte és bajtársai közt.

Hogy legszűkebb hazájában is idegen maradt, arra fájdalmasan eszmélt fel akkor, amidőn árvíz sújtotta Ile de France területét. A Nonette, ez a szelíd folyócska megdagadt és megvadult, elöntötte Ermenonville kertjeit; a márki valamennyi birtokán komolyan veszélyeztette az árvíz a termést – a parasztok és bérlők „életét”. A márki ide-oda futkosott, parancsokat osztogatott, szervezett – alig aludt valamit –, pénzzel, szerszámokkal, munkáskezekkel segítette parasztjait. Fernand csodálkozva látta, hogy apjának senki sem mondott

köszönetet. Az emberek nem akarták észrevenni, hogy értük fáradozik, még a lelkét is kiadja a kedvükért. Bizalmatlanok maradtak, úgy néztek a földesúrra és fiára, mint idegen, emberekre.

Ó, ha neki, Fernand-nak, sikerülne megdöntenie a falakat, amelyek többi embertől elválasztják! Vágyott a közelségükre, barátokra, még ellenségekre is, csak hozzájuk tartozzék!

Ismerte a népet? Ismerte könyvekből, fesztelen beszélgetésekből, a közös veszély óráiból, homályos megérzésekből. De valójában nem ismerte. A nép fiai mindig másképpen reagáltak dolgokra, mint ahogy ő várta. Testvériség! Át kell hasonulnia, hogy egészen olyan legyen, mint ők, ha azt akarja, hogy testvérükül fogadják.

De először is jobban meg kell ismernie őket.Ekkor kapóra jött neki, hogy Senlis városa „konzultánst” keresett, aki a felsőbb

hatóságok előtt a várost mindenféle ügyeiben képviselje, de az egyes polgároknak és a környékbeli parasztoknak is tanácsot, útbaigazítást adjon. Fernand ajánlkozott erre a hivatalra..

A márki csak halkan célozgatott arra, hogy Fernand okosabban tenné, ha a pénzügyminisztérium vagy a hadügyminisztérium szolgálatába lépne, ahol gyors és biztos karrier várná. De amikor látta, hogy Fernand nem hallgat rá, Monsieur de Girardin nem erőltette a dolgot. Sőt úgy látszott, megérti fia indítóokait. Baráti körében nem győzte dicsérni fiát, aki mint Jean-Jacques igazi tanítványa – felkeresi a népet és a kisváros embereinek ügyes-bajos dolgaival vesződik, pedig válogathatna a legfényesebb udvari hivatalok között.

Fernand olyan komolyan vette hivatalát, hogy Senlis-be költözött. És ott sem a sok üresen álló nemesi palota valamelyikében lakott, hanem egy régi, egyszerű házban, a város szélén.

Senlis nagyjai – a püspök, a kerületi bíróság elnöke, a polgármester – hízelgőnek érezték, hogy Ermenonville leendő földesurát a város polgárai sorában üdvözölhették. Az ottani „széplelkek” – a város történésze, újságírója, költője és hasonlók – örültek, hogy társaságuk ilyen kiváló új taggal gyarapodik. De Fernand nem járt közéjük, magaválasztotta hivatala annyira elfoglalta. Reggeltől estig kisiparosokkal tárgyalt, parasztokkal, boltosokkal, írnokokkal, csupa olyan emberrel, aki tanácsot kért tőle. Nemcsak jogi ügyeikben igyekezett a segítségükre lenni, hanem mindennapi életük problémáiban is. Alázatosan és kitartóan küzdött a kisemberek barátságának elnyeréséért.

Senlis-ban történt az is, hogy megint találkozott gyerekkori pajtásával, Martin Catrouval.

Martin sokat tanult Bouvier mesternél Párizsban. Az ügyvédi diplomát persze nem tudta már megszerezni, túlságosan idős volt a hosszadalmas tanulmányok elvégzésére, és aki alaposabban firtatta, rájöhetett, hogy ez a Catrou végeredményben csak értelmes írnok, ért valamelyest jogi dolgokhoz. De alaposan áttanulmányozta Jean-Jacques műveit és ez lehetővé tette, hogy érveit filozófiai köntösbe öltöztesse: így aztán sikereket ért el olyan esetekben is, ahol diplomás jogászok csütörtököt mondtak.

Nemsokára azt mondták róla, hogy egyike azoknak, akik az egyszerű embert igazához segítik a rossz törvények ellenében.

Érveit nem kellemetesen, hanem keményen, világosan, éles, szinte metsző hangon szokta előadni. Nyers egyenessége, makacssága, amellyel érvelése erejében bízva, elzárkózott minden kompromisszum elől, sok barátot és hívet szerzett neki.

Ezek közé tartozott egy lány is, egy bizonyos Jeanne Maupetit. Jeanne apja, egy konok természetű párizsi polgár, viszályba keveredett egy nagyúrral, minek következtében börtönbe került és ott is halt meg. Jeanne nem volt éppen szép, de okos és életrevaló. Apja sorsából filozófiát tanult. Martin Catrouban olyan embert látott, aki nemcsak nyelvén hordja Jean-Jacques tanításait, hanem életében is azokhoz igazodik, így lett a lány Martin tanítványa. Fanatikus hite szépítette meg Jeanne-t. Martin el is vette feleségül.

Jeanne átmentett valami kis pénzt apja tönkrement ügyeiből. Ez lehetővé tette Martinnek, hogy nagyon olcsón, vagy akár díjtalanul is vállalja szegény emberek, elnyomottak pöreinek vitelét a kiváltságosok ellen.

Egy Sieur Vieillard nevű senlis-i polgár, akinek ügyeit eredményesen intézte, mindenáron azt akarta, hogy költözzék Senlis-be. Martin engedett a rábeszélésnek. Csábította a gondolat, hogy abban a kisvárosban dolgozzék, ahol minden házat ismert – de ahol őt olyan sokáig félreismerték és lebecsülték. De most már itt is hamarosan sok barátra és tisztelőre tett szert. Beválasztották a városi tanácsba.

Így aztán ott, a senlis-i városházán találkozott Fernand újra Martinnal.Hogy Martin közben megváltozott, azzal Fernand természetesen tisztában volt

— nem is lehetett másként. Mégis nagyot nézett, amikor egy igazán felnőtt és megférfiasodott, szélesvállú, magabiztos, tapasztalt Martinnel találta magát szembe – egy olyan emberrel, aki szinte betöltötte a szobát. Fernand csak bámult rá és úgy érezte, hogy maga hirtelen kamasszá fiatalodik vissza.

— Te vagy az, Martin? — kérdezte bárgyún.– Azt hiszem – felelte Martin vigyorogva és okos, fekete, csúfondáros szeme

tetőtől talpig végigmérte egykori pajtását. Észrevette merész arcát, az erős redőt az orra fölött, de a zavarát is.

Mindketten örültek a viszontlátásnak, de azért gyanakodva nézegették egymást. Mégis, az első pillanattól kezdve feléledt köztük a régi barátság és úgy érezték, kapcsolatuk ott folytatódik, ahol annak idején megszakadt.

Közben Fernand is szemügyre vette Martint: öltözéke tüntetően hanyag, éppen úgy, mint régen; haját, amely széles homlokába nőtt, még mélyebbre fésüli; egész lényéből valami dacos, durcás harciasság áradt.

– Tulajdonképpen különös, hogy már rég nem találkoztunk! – jegyezte meg Fernand kissé erőltetett vidámsággal.

– Gondolja, gróf úr? – felelte éles, tisztán csengő hangján a másik.– Mit jelentsen ez, Martin? – mondta Fernand barátságos szemrehányással. –

Mért nem tegezel?Amikor odalépett hozzá, Martin észrevette, hogy kissé biceg.– Igaz – mondta Martin – majdnem elfelejtettem. Tudom, hogy közben

érdemeket szereztél a mi ügyünkben, a kisemberek ügyében.Gúnyos szavak voltak ezek, de meleg érzés áradt belőlük.– El kell jönnöd hozzám – kérte Fernand. – Sok mesélnivalónk van

egymásnak. Gyere el hozzám vacsorára.

– Megengeded, hogy én hívjalak meg? – verte vissza a kérdést Martin. – Feleségem bizonyára örülni fog. Anyám is örülne a viszontlátásnak.

Fernand hallott valamit arról, hogy apja összekülönbözött özvegy Catrounéval. Habozott egy kicsit, aztán így felelt:

– Hát jó, akkor én megyek el hozzád, ha jobb szereted úgy.– Ha nehezedre esik, nem ragaszkodom hozzá – fejezte be Martin a vitát. –

Maradjunk abban, hogy ma este nálad leszek.Amikor Fernand Amerikában volt, Martin mindig mohón hallgatta a róla szóló

híreket és örült, ha valami dicséreteset hallott. De amióta Fernand újra itthon volt, sokat bosszankodott miatta. Mindaz, amit csinált, elárulta, hogy Amerikában nem tanult semmit, éppen olyan ostoba maradt, mint volt. Az is, amit itt Senlis-ben csinál, dilettáns játék, majomkodás. De mit lehet tenni – Fernand arisztokratának született, nem bújhat ki a bőréből. Neki, Martin-nek, könnyebb okosnak lennie. Éppen ezért el kell néznie egyet-mást gyerekkori pajtásának. Útközben Fernand lakása felé elhatározta, hogy ha valami tövises dolog jut eszébe, inkább lenyeli megjegyzését.

Eleinte minden jól ment. De azután Fernand a mostani munkájáról beszélt, a hozzá forduló kisemberek apró-cseprő ügyeiről és gondjairól. Olyan lelkesen beszélt róluk, mintha maga is a néphez tartoznék és ez bőszítette fel Martint. Ez a Fernand Amerikában járt és mégsem nyílt ki a szeme; nem tudja megérteni, hogy éppoly kevéssé illik bele a kisemberek világába, mint a tehén a szalonba. Popaule apó és Michel bácsi, akikkel olyan nagyra van, sou-ban számolnak, míg ő, Fernand louisdorban. Aki arisztokratának született, ne akarja magát a nép nyakába varrni.

– Csinos itt nálad – mondta Martin – és nem is pöffeszkedő. – Őszintén szólva – tette hozzá álnokul – csodálkoztam, hogy nem a Lévis-palotába költöztél.

Ez a Lévis-palota a Lévis hercegek ősrégi nemzetségének törzsfészke volt, és a családot meghitt barátság fűzte Girardinékhoz.

– Mi keresnivalóm volna a Lévis-palotában? – kiáltott fel Fernand, akit a kérdés inkább mulattatott, mint bosszantott.

– Hát csak úgy gondoltam – felelte Martin. – Azt hittem, már maga a kápolna is mindennapos gyönyörűségére szolgálna egy olyan nagy úrnak, mint te vagy.

A szóbanforgó palota kápolnájában ugyanis volt egy oltárkép a tizenharmadik századból; az akkori Seigneur de Lévis képmásával, aki nemzetségét Jákob pátriárka harmadik fiától, Lévitől származtatta le. A képen Seigneut de Lévis a Szent Szűz előtt térdepel, aki – az odafestett beszédszalag tanúsága szerint – barátságosan felszólította : „Tegye fel süvegét, kedves rokon.”

Fernand kedélyesen nevetett.– Gaston de Lévis jóbarátom – felelte – és mondhatom neked, éppen úgy

mosolyog ezen a régi oltárképen, mint én vagy te magad. – Hirtelen elkomolyodott, karját Martin vállára fűzte és szemrehányóan megkérdezte: – Mi jut eszedbe, ezzel az ostoba históriával előhozakodni? Miért neheztelsz rám örökösen? Mit tettem én neked?

– Csak jót – felelte Martin csúfondárosan és noha igyekezett éles hangját letompítani, homlokán megjelentek az indulat vörös foltjai. – Ti mindig csak jók és könyörületesek voltatok hozzánk. Először is apád megmutatta anyámnak, hogy itt ő az úr, de aztán felülkerekedett benne a kegyes emberbaráti hangulat és

Párizsba küldött tanulni. Ha ma valaki vagyok, valami vagyok, akkor a Seigneur elmondhatja, hogy neki köszönhetem. A Seigneur szeret kegyeket osztogatni, jóságos szemének sugara engem is kitüntet – de én nem szeretek kegyeket elfogadni! – tört ki rikácsoló hangon. – Én a jogomat akarom, velem született emberi jogomat, amelyről a ti Jean-Jacques-tok annyit beszélt – És mivel Fernand hallgatott, így folytatta: – De nem igaz, Jean-Jacques nem a tiétek. Semmi köze a te fajtád kegyeihez. A mi jogainkért harcolt ő. Jean-Jacques a mienk!

Erre már Fernand is nekipirult. Legszívesebben birokra kelt volna Martinnal, mint a régi időkben. De nem akarta elheveskedni a dolgot, mint apja, amikor elvette özvegy Catrounétól a szatócsüzletét.

– Te sokkal gőgösebb vagy arra, hogy a néphez tartozol – felelte nyugodtan –, mint mi a származásunkra. Nem vetted még észre?

Martin nem ment bele ebbe a vitába.– Jean-Jacques-ot valamikor balgának, bolondnak tartottam, elismerem –

mondta. – Nem egyszer kinevettem. Még ma is nevetnem kell rajta, ha arra gondolok, hogyan járkált ott nálatok Ermenonville-ben, mint valami Szent Ferenc. És az Új Hélóise, ma is azt mondom, nagy vacakság. Ezt és mindazt, amit a „Természetről” papol, nektek ajándékozom! Az a Jean-Jacques, aki ezeket írta, csakugyan a tiétek. Ám az Egyenlőtlenség meg a Társadalmi szerződés egészen más! Abból ti egy betűt sem tudtok megérteni, akármennyit szavaltok is róla. Ezt a Jean-Jacques-ot csak az érti meg, aki lentről jött. És ezért van az, látod, kedvesem, hogy Jean-Jacques a mi emberünk!

Martin bosszankodott önmagán. Persze, hogy igaza volt: mint ahogy ő nem tudta megérteni az Új Hélóise érzelgős ömlengéseit, éppen olyan messze estek az úriemberek a Társadalmi szerződés kemény igazságaitól. Egyszerű dolog: ő örökösen koplalt és éhes volt, amazok meg mindig jóllakottan nézték a világot. Ezt azonban sohasem tudná Fernand-nak megmagyarázni, tehát kár volt ebbe a vitába bocsátkozni.

– Mesélj nekem Amerikáról – mondta, hogy a beszélgetést más irányba terelje. – Azt mondják, hogy ott már az egész szentlélek elpárolgott. Csak éppen más nevet kaptak a kiváltságok és előjogok. Mesélj, kérlek.

Fernand szívesen mesélt. Ami Amerikában történt, mondta, nem szabad európai mértékkel mérni. Ott nincs Párizs, nincsenek nagy városok, az emberek nem a földesurakkal, hanem a Természettel tusáznak, az elemekkel, no meg az indiánokkal. Egyébként azok, akik komolyan akarták a forradalmat, legalábbis az első években ugyancsak kisebbségben voltak, a kiváltságosok között pedig jóval kevesebb felvilágosult ember akadt, mint itten. Annál többre kell becsülni a győzelmet. És hogy a nagy érzelmek lángja hamar kilobbant, hogy újra felülkerekedett a kapzsiság meg a kicsinyes féltékenység, az csak emberi, az csak természetes.

– Csalódtál tehát? – foglalta össze tárgyilagosan Martin. Fernand egy pillanatig habozott, majd így felelt:– Nagyon sokat elértünk. És amit ott tettünk, nagy példa marad.Mire elváltak, beszélgetés közben már felmelegedtek egymás iránt és előre

örültek a legközelebbi találkozásuknak.

De akármennyire feltették is magukban, hogy türelmesek lesznek, lépten-nyomon heves vitába keveredtek Senlis városa és az egyes polgárok ügyeiben. Akkor mindketten olyan szavakat használtak, amelyek bizonyára fájdalmat okoztak.

Barátok maradtak, de még a senlis-iek is érezték, hogy mély szakadék választja el őket egymástól. Martin hívei bizalmatlanok voltak Fernand iránt, Fernand hívei meg bizalmatlanul néztek Martinra.

Fernand szüntelenül és alázatosan fáradozott kisemberei érdekében. Bízvást elmondhatta, hogy sokan közülük őszinte jóbarátjukat látják benne, nem pedig szeszélyes pártfogójukat. De Martin szavai emlékezetébe akaszkodtak – úgy érezte, van bennünk egy kevés, egy csöppnyi igazság. Jean-Jacques egy része örökké zárva maradt előtte. Jean-Jacques egy része valóban csak azoké – a népé.

SENLIS VÁROSÁNAK PANASZAI

Megmozdult az egész ország: egybehívták a „rendeket” – az „états généraux” gyűlését, amire százhetvenöt esztendő óta nem volt példa. A kormány pénzügyi nehézségei olyan nagyok voltak, hogy már nem mert a nép hozzájárulása nélkül költségvetést készíteni.

Kiket hívtak össze? A két kiváltságos rend, a nemesség és papság képviselőit, valamint a nem kiváltságos harmadik rend, a polgárság képviselőit is. Ennek a harmadik rendnek ezúttal – ez pedig fontos haladó újítás volt – ugyanannyi képviselőt engedélyeztek, mint a másik két rendnek együttesen. Azonkívül megadták a választójogot minden franciának, aki betöltötte huszonötödik évét és adófizető volt. Majdnem kétezer év óta – amióta a római köztársaság kénytelen volt átengedni a teret a Caesaroknak – most történt meg először, hogy egy nép, méghozzá Európa legnagyobb népe, választhatott és maga dönthette el, hogyan gazdálkodjanak.

Viharos reménység hullámzott az országon végig.A községek jogot nyertek arra, hogy küldötteiket utasításokkal lássák el.

Cahiers, füzetek, listák – így nevezték panaszaik és kívánságaik jegyzékét.Senlis elöljárósága két embert bízott meg cabier-jának. összeállításával. Az

egyik Fernand Brégy gróf volt, a másik Sieur Martin Catrou.A két ember tüstént heves vitába keveredett. Fernand úgy vélte, hogy tanult

senlis-i tapasztalataiból. A képviselői utasítás legfőbb célját az egyes hibák és visszaélések világos feltárásban látta. Azt akarta, hogy erélyesen követeljék a Nonette folyó szabályozását, bizonyos útjogok és vámok megszüntetését, mindenekelőtt pedig a királyi család vadászjogainak korlátozását.

Martin mosolygott; ismerte a Girardin-család örökös viszályát a királyi kapitányságokkal Condé herceg vadászjogai körül.

Martin maga nem sokat remélt a birodalmi rendek nagy garral meghirdetett gyűlésétől. Feltételezte, hogy a nép képviselőit jelentéktelen engedményekkel lekenyerezik – kicsalják hozzájárulásukat az új, súlyos adókhoz, azután hazaküldik őket. Ünnepélyes komédia lesz az egész és a két kiváltságos rend továbbra is nyakán ül majd a harmadik rendnek, akárcsak eddig. Éppen ezért nem szabad apróságokkal vesződni, hanem mindjárt a lényegeset kell követelni: az államigazgatás és törvényhozás elválasztását, a miniszterek felelősségét a nép előtt – egyszóval alkotmányt, amely mindenkire kötelező. Ha már egyszer alkalmuk van az egész országhoz, az egész világhoz szólni, akkor még a legkisebb községek is vigyázzanak arra, hogy hangjukból ezek az alapkövetelések harsogjanak elő.

Hosszas hercehurca után Martin és Fernand megegyezett egy szövegben, amely elsősorban az alkotmányt követelte, de nem mulasztotta el, hogy ne forduljon szenvedélyes váddal egyes hibák ellen.

Senlis városi tanácsának tagjai nem győzték dicsérni a memorandum logikus és ékesszóló tartalmát. Nem volt kifogásuk a fölötte éles hang ellen, amellyel a fogalmazvány az alkotmányt követelte; de amikor meghallották a királyi kapitányság túlzásai ellen intézett agresszív kirohanást, tarkójukat vakargatták. Ez a hang felbőszítheti Condé herceget és arra indíthatja, hogy kellemetlenkedjék a városnak, sőt megtorló lépéseket tegyen ellene. Ám Fernand ragaszkodott a maga szövegéhez és Martin, a jóbarát, támogatta. A városi tanácsnokok végül azt kérték tőlük, hogy ők ketten írják alá a cahier-t, mint annak szerzői. Nagy megnyugvásukra szolgált, hogy az okmányon Ermenonville leendő urának aláírása is szerepelt.

A rendek gyűlését pompázatos ceremónia vezette be. Szép májusi nap volt és a párizsiak ezrével zarándokoltak Versailles-ba, hogy a történelmi jelentőségű színjáték tanúi legyenek. Az udvar és az ezerkétszáz küldött hosszú processzióban vonult a város ünnepélyesen feldíszített utcáin a Saint-Louis templomban megtartandó istentiszteletre. Reakciós udvari tisztviselők kicsinyes tűszúrást eszeltek ki a különbség hangoztatására a kiváltságos rendek és a polgárság közt. Elrendelték, hogy a delegátusok ugyanabban a viseletben tartoznak felvonulni, mint a rendek utolsó gyűlésén, százhetvenöt évvel azelőtt. Ez azt jelentette, hogy a főnemesek és prelátusok haladtak a menet élén arannyal ékes, hagyományos selyem és brokát ruhájukban, hátul meg a polgárok baktattak egyszerű fekete köpenyegben. Ám a főnemesség megválasztott képviselői közt felbukkant sok közismert szabadelvű, sőt néhány „amerikai” is – Lafayette és barátai – a harmadik rend képviselőinek sorában pedig főnemesek is voltak, például Mirabeau gróf. Ezek a köznép képviselőinek választották meg magukat, és így hangoztatták ország-világ előtt, hogy szembeszállnak az udvarral.

A tömeg örömmel fogadta a rendeknek ezt a keveredését és az egész nemzet egységének jelképét látta benne. Bizakodás és reménység töltötte el a szíveket ezen a csodálatos tavaszi napon Versailles-ban, hiszen maga a király és Párizs érseke is – kezében a szentelt ostyával – ott lépkedett a menetben, hogy áldását adja az ország teljes átalakulására.

Monsieur de Girardin szívét is büszke őröm dagasztotta. Úgy történt minden, ahogy remélte és előre megmondotta: nem a csőcselék zabolátlan, görcsös

lázadása hozta meg az új időket, hanem Franciaország nemesei, hozzá hasonló emberek valósítják meg Jean-Jacques tanításait.

Fernand kedvetlenül vette tudomásul, hogy a polgárság képviselőinek alacsonyrendűségét már a ruházkodási rendelkezésekkel is aláhúzzák és hangoztatják. Nem tudta kiverni fejéből Martin szkeptikus szavait, aki megjósolta neki, hogy a kiváltságosok ezernyi csellel és furfanggal igyekeznek majd a népet jogaitól megfosztani. Szégyellte pompás díszruháját és komoran nézte Gilberte-et a királyné kíséretében: az udvarhölgyek csillogó ruhájában ült a hintóban, tarkán, mint a virágos tavaszi rét.

De lassanként, amint érezte, hogy az egység nagyszerű színjátéka magával ragadja a kétkedő párizsiakat, még a gőgös nemeseket is: az ő kételyei is eloszlottak. És amikor a SaintLouis templomban Nancy haladó szellemű püspöke mondott ünnepi beszédet, Fernand már szilárdan hitt abban, hogy a nagy mű sikeres lesz. A püspök a király jelenlétében hánytorgatta fel az uralkodó rendszer bűneit, és rámutatott a nép égbekiáltó nyomorára. Végül a próféta szavait idézte: „Új népeket fogsz teremteni és a Föld arculatja megváltozik.” És az egész hatalmas gyülekezet –-- erre még nem volt példa Franciaország történetében — tapsolt és ujjongott ott, a templomban, a korona és a szentelt ostya jelenlétében.

A következő hetek eseményei mintha igazat adtak volna Fernand-nak és megcáfolták Martin kételyeit. A polgárság képviselői, amikor a kiváltságosok megpróbálták jogászi fogásokkal gúzsba kötni őket, erélyes ellenállást tanúsítottak. És amidőn a király felszólította őket, hogy oszoljanak szét, ünnepélyes esküvel megfogadták, hogy együtt maradnak és nem tágítanak. Nemzetgyűléssé nyilvánították magukat. Az udvar és a két kiváltságos rend kénytelen volt engedni.

Fernand ujjongott.De hamarosan saját bőrén kellett tapasztalnia, milyen erősnek tartja magát

még az ellenség.Közben ugyanis felülvizsgálták a panaszokat és kérelmeket tartalmazó

füzeteke.t A sok cahier közt is feltűnt az a szemtelen, fenyegető hang, amellyel Senlis városa Condé herceg vadőreinek „túlkapásai” ellen tiltakozott. Az írás felbőszítette a herceget. Amikor az okirat alján felfedezte az ellenszenves fiatal Girardin aláírását, haragja még magasabbra hágott. Kártyázás közben elmesélte unokatestvérének, a királynak, hogy milyen sérelem érte. Lajos király osztozott Condé haragjában. Ez a fiatal Girardin már több ízben okot adott rá, hogy homlokát összeráncolja. Gátlás nélkül locsog az erkölcstelen életű Jean-Jacques lázító tanairól; azonkívül, amikor még jóformán kamasz volt, megszökött apja házából és beállt az „amerikaiak” közé. Most pedig, hogy a lázongó polgároknak ezt a gyalázatos firkáját aláírta – sőt talán maga fogalmazta, árulást követett el osztálya ellen, bemocskolta a saját fészkét! Lajos azonkívül szenvedélyes vadász is volt. Hová jutnánk, gondolta, ha a korona számos privilégiuma között még vadászjogait is megnyirbálnák? Majd alkalmat ad a fiatalúrnak, hogy szemtelenségén egy ideig elgondolkodjék. Tüstént kiadja a pecsétes parancsot és a lettre de cachet útján a zendülőt elfogatja és a Bastille-be viteti.

Két nappal később Monsieur Robinet családjával együtt Ermenonville-be érkezett. Az öregúr, akinek mindenütt voltak bizalmi emberei, közölte Girardin

márkival, hogy a király, Condé uszítására, elfogató parancsot adott ki Fernand ellen, de a fiatal grófnak van még néhány órája, hogy magát biztonságba helyezze.

Fernand szeme előtt felsötétlett a Bastille szürke épülete, vastag falaival és tornyaival. Ha fáradság és veszedelem nem is riasztotta vissza, félt attól a tehetetlen élettől, amely e komor, rideg, tengernyi régi szenvedés sóhajaitól visszhangos falak közt reá várna. Eszébe jutott Martin is, amint sajnálkozva és gúnyosan félrehúzná a száját.

Mindnyájan hallgattak és várakozóan néztek Fernand-ra.A márki mélységesen megrémült. Szívesen befogatott volna, hogy fiát a

határon átsegítse. De ismerte Fernand-ja makacsságát és tudta, hogy sem kérés, sem jó tanács nem fog rajta. Erőt vett magán és hallgatott.

Ám Monsieur Robinet újra beszélni kezdett.– Engedje meg egy öregembernek, hogy tanácsot adjon önnek – mondta. –

Nyergelje meg a legjobb lovát és vágtasson el. Senkinek sem használ, ha itt marad, csak önmagának árt vele. És még sokáig eltarthat, amíg az ország kivívja szabadságát. Nem volna kellemes azt a napot a Bastille-ban kivárni.

Fernand-nak eszébe jutott, hogy Monsieur Robinet egyszer már ellátta jó tanáccsal. Akkor igaza volt és mégsem volt iga za. Így volt most is.

– Én a te helyedben – beszélte rá csodálatos módon Mathieu is – nem ereszteném el Monsieur Robinet tanácsát a fülem mellett.

Meglátszott rajta, milyen önmegtagadásába kerül, hogy így beszéljen. Végtére is nem mindennapi dolog, hogy a becsületbeli dolgokban annyira kényes, bátor Courcelles gróf valakinek szökést tanácsoljon.

Gilberte nem szólt semmit, csak meredten nézett Fernandra. Fernand tudta, hogy Gilberte ostobaságnak tartaná, ha itt maradna, de határozottan csalódna benne, ha a szökést választaná. És ugyanígy gondolkodott Martin is. Kicsúfolja a barátját, ha marad, de még jobban, ha megszökik. És vajon Martin nem forog-e ugyanolyan veszedelemben, mint ő? Minden valószínűség szerint Martin máris útban van a biztonságot jelentő határ felé. De ő majd vigyorog és azt mondja: „Amit egy Martin Catrou könnyedén megtehet, egy Brégy gróf nem teheti meg.”

Fernand megköszönte barátainak együttérzésüket és azt mondta, hogy jól átgondol mindent.

Egy óra múlva izgatottan és félénken beállított hozzá Monsieur Gerber. Miután néhányszor gyámoltalanul belekezdett mondókájába, végre kijelentette; nagyon jól tudja, hogy kedves tanítványa, Fernand, sohasem hallgat másra, csak a szívére. De mégis meg kell gondolnia, hogy ebben a helyzetben Jean-Jacques is minden bizonnyal arra buzdítaná, ne adja magát a zsarnok kezébe. Jean-Jacques maga is már többször volt ugyanolyan helyzetben, mint most Fernand és mindig a menekülést választotta, a számkivetést is elég nagy mártíriumnak tekintette. Fernand forrón megszorította tanítója kezét, aki máskor olyan ékesszóló volt, de most csak akadozva tudta intelmét elmondani.

Ám Fernand mégis Ermenonville-ben maradt, ott várta a poroszlókat és az elfogató parancsot, a lettre de cacbet-t.

A JEAN-OK ÉS A JACQUES-OK

A július tizedikén kelt lettre de cacbet, mely elrendelte Fernand de Girardin letartóztatását, az utolsó ilyen természetű titkos parancs volt, amit Lajos király aláírt és pecsétjével ellátott; de már ezt sem hajtották végre. Mert a Bastille-t, ahová a parancs értelmében Fernand-t el kellett volna hurcolni, Párizs népe július tizennegyedikén megostromolta és bevette.

Micsoda örömujjongás zúgott végig az országon és az egész világon !Girardin tüstént felkereste az ő Jean-Jacques-ja sírját. Az öröm annyira erőt

vett rajta, hogy alig tudott szólni; halkan jelentette be halott barátjának a nagy eseményt:

– Győztél, Jean-Jacques! A zsarnokság fellegvára elesett. A közakarat, a volonté générale, melyet te hirdettél meg, széttörte az ezeréves láncokat. A nép saját kezébe vette sorsát, mint ahogy te tanítottad és megjósoltad, drága barátom, mesterem!

A király fivérei és Condé herceg és a reakciós nemesek, a sok prelátus és konzervatív miniszter külföldre menekült. Nagy Te Deumot énekeltek a Notre-Dame templomában. A királyi liliomok fehérjéhez, amely addig az ország színe volt, Lafayette indítványára hozzácsatolták még Párizs városa kékjét és pirosát; a kék-fehér-piros kokárda az új, haladó Franciaország jelképévé vált. A király kénytelen volt, a nép sürgős követelésének engedve, versailles-i kastélyából a fővárosba utazni és kalapján ezzel a háromszínű kokárdával, megmutatni magát az ujjongó párizsiaknak a tanácsház erkélyén.

Egyetlen hatalmas érzés fűzte most egybe az egész országot: Jean-Jacques viharos ünneplése, az az érzés, amely Jean-Jacques-ben viharzott fel először.

Senlis városában fáklyásmenet hozta el házából Fernand-t, akit az ország felszabadulása megmentett a külön rabságtól is, mely személyét fenyegette. Egy másik fáklyásmenet Martint hozta elő. A székesegyház előtti téren kis színpadot ácsoltak össze. Ott a város költője, Monsieur Milliet, beszédet intézett Fernand-hoz.

– Te, ki ősi nemesi család származéka vagy, szívvel-lélekkel és minden tehetségeddel mellénk, a nép mellé álltál! – mondta és átnyújtotta neki a háromszínű kokárdát. – Jean-Jacques barátja és tanítványa, erényed és honszerelmed méltóvá tett arra, hogy ezt a jelvényt kebledre tűzd!

Martint is feltuszkolták a színpadra, őt is nagy ünneplésben részesítették. A két fiatal férfinak a nép ujjongása közepette meg kellett egymást ölelnie.

Az események gyorsan kergették egymást. A nemzetgyűlés ünnepélyes ülésén kinyilvánította az emberi jogokat, mint Franciaország fundamentumát. A hűbéri rendszert eltörölték. A kolostorokat megszüntették, az egyházi vagyont világi kézbe adták. Megszervezték a nemzetőrséget, amely a Bastille ostroma előtti

napon született meg; parancsnokságát Lafayette vette át. A királyt kényszerítették, hogy versailles-i kastélyát végleg hagyja el és családjával együtt Párizsban üsse fel székhelyét.

Az egész országban nagy fellendülés következett be és nagy bizakodás. A forradalom szellemi nemzőiről sem feledkeztek meg. Míg az enciklopédisták Voltaire-ban látták a mostani események apját, a nép Jean-Jacques-ot ünnepelte. A milliók közül, akik most védszentjüket tisztelték benne, sokan egyetlen lapot sem olvastak műveiből; de a nagy jelszavak, amelyeket ő kovácsolt, megfogták az emberek szívét, és éppen úgy az egyszerű, de elragadó legenda is, mely életéről és műveiről szólt.

Új zarándoklás indult meg Ermenonville felé. Megint eljött Arras-ból az egykori diák, az a bizonyos Maximilien Robespierre. Közben fényes eredménnyel befejezte tanulmányait és szülővárosában működött; ott – mivel politikai és irodalmi munkái feltűnést keltettek – a helybeli Akadémia tagjává választották, majd Artois grófság nemzetgyűlési küldöttévé választotta meg. Ott állt most kifeszített mellel, minden idegszálában óriási akaraterővel, az istenített Mester sírjánál és megígérte neki, hogy tanait, elveit meg fogja valósítani. „Az utolsó szóig – fogadkozott – az utolsó betűig.”

Grimm báró is eljött Ermenonville-be, a sír meglátogatására. A márki nem tudta megállni, hogy a bárót barátságosan meg ne csipkedje. Monsieur Grimm és az enciklopédisták mennyire ócsárolták Jean-Jacques művét, azt mondták, hogy zavaros és tele van ellentmondásokkal... és lám, ez a „balgaság” hatalmasabbat alkotott, mint a világ bármelyik filozófusának műve valaha is.

– Én vagyok az utolsó – felelte Monsieur de Grimm – aki néhai barátunk történelmi érdemeit kétségbe vonná. De nem lehetséges-e, hogy éppen műveinek a következetlensége az, ami annyira vonzza az embereket? A polgári társadalom hibáinak és visszásságainak összefüggéstelen, szeszélyes ábrázolása, mely Jean-Jacques műveinek sajátossága, erősen hat az emberek kedélyére. A lomha tömeget csak az tudja igazán megmozgatni, aki nem annyira az eszéhez, mint inkább az érzelmeihez szól. Remélem azonban – fejezte be komolyan és harciasan –, hogy még idején megemlékeznek Voltaire-ről. Egyes-egyedül Voltaire követése akadályozhatja meg, hogy az érzelmek túláradása anarchiává változtassa azt a szabadságot, amelyre Jean-Jacques gondolt.

A jelek szerint a nemzetgyűlés küldöttei úgy vélekedtek, mint Monsieur Grimm. Miután a régi kormányzat – immár tizenhárom éve – megtagadta a halott Voltaire-nek, hogy Párizsban leljen örök nyugodalmat, a nemzetgyűlés most elhatározta, hogy elhozatja a nagy mester hamvait abból a távoli zugból, ahol elföldelték és a Panthéonban helyezi el, az örök dicsőség templomában.

Girardin vegyes érzelmekkel vett tudomást erről a határozatról. Igaz, örvendetes dolog, hogy most jóvá teszik a halott Voltaire meggyalázását, de ez a megtiszteltetés nem árnyékolhatja be Jean-Jacques dicsőségét. Girardin kockaköveket szerzett a szétdúlt Bastille romjaiból és az egyik kőből kifaragtatta a mester domborművű képmását; alája ezt a feliratot vésette: „A felszabadított Franciaország megteremtőjének” – és a reliefet a nemzetgyűlésnek ajándékozta. Nagy örömére szolgált, hogy Jean-Jacques kőbe vésett képmásának az ülésterem legszebb helyét jelölték ki – éppen a szónoki emelvény fölé erősítették.

Egyébként pedig Monsieur de Grimm savanyú intelmei nem tudták megzavarni Girardin büszke diadalát és mámoros örömét. Szívvel-lélekkel elfogadta a szabadság és egyenlőség uralmát. Bánta is ő, hogy le kell mondania sok kellemes előjogáról! Amikor a nemességet eltörölték, sajátkezűleg húzta ki címeit és méltóságait a hivatalos névjegyzékből. Ugyanakkor kérvényezte, hogy nemesi csengésű keresztnevét, a René-Louis nevet is letehesse és az Emilé nevet vehesse fel helyette; mert ez a címe annak a regénynek, amely forradalmasította az ifjúság nevelését.

Így tehát nem volt többé René-Louis márki, hanem ezentúl Emilé Girardin polgár végezte körútját parkjában, kertészei és ispánjai kíséretében; többé nem a Seigneur, hanem Girardin polgár, a gazda és a földbirtokos osztogatta tanácsait a bérlő polgártársaknak. Csakhogy ezek a tanácsok – persze, persze — néha még mindig úgy hangzottak, mint a pattogó vezényszavak és néha még mindig a hosszú, hajlékony nádpálca suhogása adott neki nyomatékot.

Egyébként Girardin most már sokkal kevesebb időt töltött Ermenonville-ben és sűrűn járt fel Párizsba. Ott, a városi házában gyűjtötte maga köré barátait. A nagy politikai klubok ülésein is részt vett. Leggyakrabban a Rue Honorén mutatkozott, ahol egy ilyen klub a domonkosok régi templomában ülésezett. Ezek voltak a jakobinusok – általában így nevezték őket.

Ennek a jakobinus-klubnak az udvarán, Girardin javaslatára elültettek egy jegenyét, amelyet Jean-Jacques sírja mellől hoztak oda – a Szabadság Fáját.

A jakobinus-klub csakhamar Párizs városának legnagyobb befolyású politikai körévé vált. Giradin itt fejtegette az új államférfiak előtt azokat a tanokat, amelyeket Jean-Jacques saját szájából hallott – amelyeket a Mester maga bízott rá és világított meg előtte. Katonásan, egyenesen állt Girardin a szónoki emelvényen, Jean-Jacques mellszobra és a zászló előtt. Ellentmondást nem tűrő hangon beszélt, a tekintély hangján, mint Jean-Jacques képviselője – Praeceptor Galliael*

Sok kisebb felszólaláson kívül két nagy beszédet is mondott. Az első a hadsereg újjászervezésével foglalkozott. Addig fáradozott, amíg nem talált Jean-Jacques műveiben megfelelő mondatokat, amiket szakszerű előadása díszítésére idézgethetett. De így aztán olyan beszéd lett belőle, * Franciaország tanítója.

amelyet érdemes volt meghallgatni – egy olyan ember beszéde, aki katonai szakértő, filozófus és forradalmár egy személyben, így fogadták a jakobinusok is. Élénken tapsolták, sőt mi több: elhatározták, hogy a beszédet megküldik minden megyének, városnak, hazafias egyesületnek további terjesztés végett.

A sikertől felbátorítva Girardin még nagyobb gondossággal dolgozta ki második beszédét Ez a közakarattal, a volonté générale elvével foglalkozott. Girardin kifejtette, hogy Jean-Jacques államelméletének alaptétele a közakarat. Ennélfogva Girardin követelte, hogy minden törvényt előbb a nép elé terjesszenek, és csak akkor lépjen hatályba, ha a népszavazás helyeselte. Jól megalapozott és jól megfogalmazott beszéd volt, amelyet Girardin perdöntően és következetesen át meg átszőtt Jean-Jacques nyilatkozataival – egészében és minden részletében. Ám ezúttal a jakobinusok hűvösen hallgatták. Amit Girardin polgár hadsereg újjárendezésére javasolt, kitűnő gyakorlati érzékre vallott, füle és

farka volt. De mostani javaslata csupa szürke elmélet. Ha Jean-Jacques elveivel ennyit pepecselünk, mondták, akkor vége a forradalomnak! Udvariasan végighallgatták a szónoklatot és napirendre tértek fölötte.

Girardin elszomorodott. Már egy idő óta észre kellett vennie, hogy a képviselők eltérnek Jean-Jacques tanaitól. Feltétlenül szükséges, hogy valaki figyelmeztesse őket a Mester nagy elveire – és ez a valaki nem lehet más, csak ő; nála hivatottabbat hiába is keresnének. És mégis – mi történt? Annyit se hederítettek rá, mintha egy közönséges Dupont vagy Durant beszélt volna.

És a törvényhozók egyre jobban eltávolodnak Jean-Jacques tiszta tanaitól. A mester nyomatékosan hangsúlyozta, hogy semmi meglévőt nem szabad szükségtelenül megváltoztatni sem kiegészíteni, sem megszüntetni, ha nincs rá ok. Ők azonban, a küldöttek, vad buzgalommal láttak neki, hogy mindent oktalanul felforgassanak, a feje tetejére állítsanak.

Girardin bánatosan üldögélt a fűzfa alatt és nézett át a sírra. Mit is tehetne? A tömegnek beszélni egészen céltalan, ezt már megtanulta. De talán több sikerrel fordulhatna az egyes emberekhez, a vezetőkhöz – mérsékletre inthetné, a volonté générale elvére figyelmeztethetné őket. De bizonytalan válaszokat kapott, tanácsaival senki sem törődött. Kellemetlen öreg tanítónak érezte magát, akit a régi érdemei kedvéért meghallgatnak ugyan, de nem vesznek komolyan.

Lassanként visszahúzódott a klubokból és minden nyilvános gyülekezetből. Azon dolgozott, hogy nagy beszédét terjedelmes tankönyvvé bővítse ki. Ezt a címet adta neki: „Miért szükséges a törvényeket közakarat útján ratifikálni?” Monsieur Gerberjének keservesen panaszkodott a jakobinusok ellen. Egyre jobban elmélyedt Jean-Jacques tanulmányozásába.

És végül egészen magára maradt.

SZÁLLJ A VILÁG FÖLÖTT, TRIKOLOR!

Fernand – apjával ellentétben – egyáltalában nem tartotta a nemzetgyűlés intézkedéseit túlságosan radikálisoknak. Neki inkább úgy rémlett, hogy a nép képviselői túl sokat tétováznak, nem haladnak előre elég gyorsan és elég erélyesen. A maga részéről erősebb tempót szeretett volna.

Mért van az, hogy a törvényeket még mindig a király útján, a Tuilériákból hirdetik ki? Mért hagynak meg még mindig olyan sok hatalmat a király kezében? Hiszen mindenki tudja, hogy ha Lajos maga nem is, de a királyné és tanácsosai külföldi udvarokkal konspirálnak a nemzetgyűlés ellen.

És mért nem valósítanak meg a nép képviselői komoly reformokat a gyarmatokon? Miért érik be általános frázisokkal, melyekben rokonszenvüket nyilvánítják a két India bennszülötteivel?

A nagy párizsi események közepette Fernand gondolatai újra meg újra visszaszálltak San-Domingóba. Nemcsak filozófiai megfontolásból, nem is közönséges anyagi érdekből, ottani birtokaival kapcsolatosan. Inkább Hortense emléke volt az, ami ilyen forrón elöntötte és hatalmába kerítette; már régóta nem

gondolt rá ilyen erősen. A lány apja és családja bizonyára keserű gúnnyal és gyűlölettel beszél arról, ami itt, Párizsban történt. Vajon Hortense el tud ezen igazodni? Gondol-e még rá és a régi beszélgetéseikre? Vagy talán ő is nevetségesnek tartja már az egykori Brégy grófot?

Talán csakugyan nevetségessé tette magát reményeivel és álmaival, amelyeket a nagy átalakuláshoz fűzött, különösen annak áldásos következményeihez, szeretett szigete, San-Domingo szempontjából. Amikor a nemzetgyűlés az emberi jogokat ünnepélyesen kinyilvánította, Fernand biztosra vette, hogy a szabadság trikolórja immár ott lebeg majd Francia-Amerika fölött is, és a színes emberek, akik San-Domingo lakosságának túlnyomó részét alkotják, azok a nemes vademberek, akik olyan közel élnek a Természethez, végre felszabadulnak jogfosztottságukból és rabszolgaságukból! Hiszen elsősorban feléjük fordult Jean-Jacques gondja és szeretete. De a reménységből nem lett semmi!

Párizsban alakult ugyan egy társaság a színes emberek jogegyenlőségének kivívására – a Société des Amis des Noirs, amelyhez sok nagy befolyású, jelentős ember csatlakozott. De a nagy ültetvények tulajdonosai és más gazdag urak, akiknek San-Domingóban érdekeltségeik voltak, fenntartottak Párizsban egy nagyon mozgékony ügynökséget, és ez a Comité Colonial fölötte ügyesnek, munkája eredményesnek bizonyult Á Comité emberei óva intettek minden radikális intézkedéstől; szüntelenül azt duruzsolták a képviselők fülébe, hogy a színesbőrűek emancipációja a feketéket tenné San-Domingo uraivá; márpedig ezt a spanyolok és amerikaiak semmiképpen sem tűrnék el, hanem az egész szigetet annektálnák. Ezek az érvek, amelyeket ügyesen és meggyőzően adtak elő, nem maradtak hatástalanok. A nemzetgyűlés, amelyet éppen eléggé elfoglaltak az anyaországnak szánt reformok, homályos szavakkal kimondotta ugyan az emberi jogok biztosítását mindenki számára; de ugyanakkor olyan kétértelmű választ küldött San-Domingo kormányzójának és intendánsának, akik a színesek jogi státusa felől érdeklődtek, hogy minden maradt a régiben.

Fernand-t bosszantotta és ingerelte ez a felemás helyzet.Megbarátkozott Louis-Michel Lepeletier-vel, a volt Saint-Fargeau márkival,

aki a nemzetgyűlés elnökségéhez tartozott. Lepeletier csak kevéssel volt idősebb Femand-nál és jövedelme meghaladta a hatszázezer livres-t, tehát egyike volt az ország leggazdagabb embereinek. Mégis szívvel és szájjal a trikolór hívének vallotta magát, ő maga terjesztette be a nemesség eltörléséről szóló törvényjavaslatot, kimagasló része volt a papság polgári szervezetének kidolgozásában, amelyet a Vatikán hevesen ellenzett – egyáltalában minden radikális reform szószólója volt.

Michel Lepeletier vézna ember volt és arca olyan furcsa, hogy nem lehetett elfelejteni: homloka rézsútos, ajka vékony, szája nagy, hatalmas, púpos orra fölött kék szempár csillogott. Kitárta szívét minden előtt, ami új, rajongott a művészetekért és járatos volt a tudományokban. Már fiatal korában kiváló jogász volt és megyéje bíróságának elnöke. Nála jobban senki sem tudott bonyolult törvényeket és rendeleteket élesen és logikusan megfogalmazni.

Magánéletében továbbra is nagyúr maradt. Pazar házat tartott nagy cselédséggel, súlyt vetett a kitűnő öltözködésre és pompás konyhára, városi palotája magánszínpadán igényes színműveket adatott elő. Általában a nép rossz néven vette az ilyesmit a régi uraktól, akiket a ci-devants (vagyis: azelőttiek,

egykoriak) csúfnéven emlegetett. Ám Lepeletier olyan népszerű volt, hogy neki mindent elnéztek. Amikor pazar hintáján a nemzetgyűlésbe hajtatott, a párizsi utca megéljenezte.

Furcsa módon Fernand-nak is megtetszett Michel Lepeletier arisztokratikus viselkedése, pedig másban nagyon utálta ezt. Persze Michel elegáns, könnyedén gúnyos, arisztokratikus szellemessége a haladásba vetett fanatikus hittel párosult – és azzal a fékezhetetlen vággyal, hogy a forradalmi eszméket mielőbb tettekre váltsa.

Lepeletier egész köre megigézte Fernand-t, elsősorban pedig Lepeletier barátnője, Eugénie Maillart színésznő, aki annak idején Jean-Jacques sírjánál kicsorduló könnyeivel fejezte ki érzelmeit. Még most is őszinte híve volt Jean-Jacques eszméinek és az új társadalmi rendnek. Csakhogy Mademoiselle Maillart, akinek elragadó vidámsága dicsőségére vált a Théâtre Français-nek, nem szerette az erényről, puritánságról, kopár szegénységről szóló rideg beszédeket, nem állhatta a nemzetgyűlés ünnepélyesen józan, bánatosan kopott népszónokait A forradalmat barátja, Michel Lepeletier alakjában képzelte el, aki egyesítette az új idők demokratikus szenvedélyét a letűnt kor szellemi bájával és kifinomult eleganciájával.

Fernad-nak volt már néhány futó viszonya egy-egy szép asszonnyal. Ami most Eugénie Maillart-hoz vonzotta, több volt, mint múló szeszély. De tudta, hogy a színésznő egész szívével az ő rút, okos, eleven, szeretetreméltó Lepeletíer-jét szereti.

Fernand ezt az embert, az ő Michel barátját is felkereste nyugat-indiai panaszaival.

Michel kifejtette, hogy semmi értelme kibocsátani egy erélyes és félreérthetetlen törvényt a színesek emancipációjáról, mert nem lehetne végrehajtani. A gyarmatokon egy ilyen törvénynek csak erőszakkal lehetne érvényt szerezni, márpedig a rendelkezésre álló katonaságra otthon, az anyaországban van szükség.

— Tehát kénytelenek vagyunk a gyarmatok népét elárulni! – kiáltott fel komoran Fernand.

Michel kezét barátja vállára tette.– Csak ne olyan hevesen! – mondta. – Gyakran mérlegeltem, nem lehetne-e

egyenjogúságot adni, ha nem is a négereknek, de legalább a mulattoknak, a félvéreknek. Egyelőre nem lehet erre rávenni a törvényhozó polgártársakat. Monsieur Robinet és az ő Comité Colonial-ja túlságosan erős. – Hirtelen eszébe jutott valami. – De hiszen ön közeli ismerőse Monsieur Robinet-nek, nem? Ha ő feladja az ellenállást, akkor keresztül tudjuk vinni a törvényt. Menjen el hozzá. Adja értésére, hogy a színesek felszabadítását tartósan úgysem tudja megakadályozni, ígérje meg neki az én nevemben: ha nem állja útját a félvérek egyenjogúsításáról szóló törvénynek, akkor hosszú időre békét hagyunk neki és fekete embereit élete fogytáig kizsákmányolhatja. Hiszen már nem fiatalember.

Fernand-nak nem tetszett barátja opportunizmusa és nem volt semmi kedve Monsieur Robinet-vel tárgyalni.

Sajátságos módon Robinet, aki hatalmas vagyona következtében a nagyurak közé számított, nem volt ellene a forradalomnak. A nagy átalakulás – fejtegette bőbeszédűen Fernand előtt – csak a már régóta meglévő valóságot tette láthatóvá.

Már régóta a nagypolgárság uralkodik. A nemesek még mindig birtokában voltak előjogaiknak, csillogó címeikkel gőgösen terpeszkedtek a kirakatokban; de valójában a tehetségük révén meggazdagodott polgárok intézték a háttérből az állam sorsát, és a döntő hivatalokat a polgári értelmiségből származó emberek töltötték be. Most aztán elkergették a kiváltságosokat és a polgárok névlegesen is átvették a hatalmat – ez az egész.

Fernand utálkozva hallgatta a nagy eseményeknek ezt az egyoldalú, cinikus értelmezését. De Lepeletier ismerte az embereket, már sok olyan alakkal volt dolga, mint Robinet, és tanácsa nem volt ostoba. Akármilyen nehezére esett is Fernand-nak, hogy Robinet-t felkeresse, mégis kénytelen volt rászánni magát.

Monsieur Robinet bezárta káprázatos párizsi palotáját és egy jelentéktelen külsejű ház emeleti lakásába költözött. Innen intézte terjedelmes és nehezen áttekinthető üzleti ügyeit. Elkobzott birtokokat szerzett meg, a papság és az emigrált nemesek birtokait, az új Franciaország egyre növekvő hadseregének intendánsaival tárgyalt, szerződéseket kötött élelmiszerek, egyenruhák és fegyverek szállítására.

Így tehát Monsieur Robinet városi lakásán, egy meglehetősen egyszerű üzleti irodában folyt le a tárgyalás az ország egyik legrégibb nemesi családjának sarja és az ország egyik leggazdagabb polgára közt, San-Domingo színes lakosságának sorsáról.

Mosieur Robinet figyelmesen meghallgatta Fernand-t, aztán ujjaival megfenyegette és így szólt:

– Úgy veszem észre, ön ravasz kópé, kedves grófom. Ezúttal azonban a kecskének nem fog sikerülni a farkast megfogni. „Hiszen csak egy egészen kis engedményt kérünk – mondja ön – néhány ezernyi mulatt egyenjogúsítását.” De ön is nagyon jól tudja: aki tejes kávét szolgál fel, annak feketét is kell adnia. Vagyis, ha ma emancipáljuk a mulattokat, akkor holnap a négerek jönnek a nyakunkra. Nem, kedves grófom, abból nem lesz semmi. Ha itt csak egy jottányit engedünk, akkor már becsukhatjuk a boltot és Franciaország búcsút mondhat a gyarmatainak.

Fernand komor arccal hallgatott.– Most ön persze maradinak és csökönyösnek tart engem – folytatta Monsieur

Robinet – De nem igazságos hozzám. Hajlandó vagyok kompromisszumra. Semmivel sem vagyok hátramaradottabb, mint az önök sokat dicsért szabadsághősei a philadelphiai kongresszuson. Mi is megadjuk színeseinknek a polgárjogot, de csak úgy, mint Angol-Amerika urai, pontosan úgy – vagyis a századfordulótól kezdve, tehát a következő évszázadban. Szép a sietés, de csak módjával! Ebben legalább van értelem és józanság. – Elgondolkodva nézett maga elé és friss, piros arca ellenére is egyszeriben olyan volt, mint egy nagyon öreg bölcs. – Igen, igen, az emberi jogok! – mondta álmodozó hangon. – Én is híve vagyok az emberi jogoknak, de San-Domingóban még várni kell egy kicsit. Egyébként – tette hozzá felélénkültén -- az a szép ezüstös csík a látóhatáron, úgy értem, a századforduló idejére várható jogegyenlőség is elég ahhoz, hogy a nyugat-indiai birtokokat kissé aggályos tőkebefektetéssé tegye. Én a magam részéről elhatároztam, hogy ültetvényeimet továbbadom. Azt hiszem, ön is jól tenné, gróf úr, ha követné példámat. Ha kívánja, szívesen segítségére vagyok ebben.

Fernand száraz, ellenséges hangon megköszönte a felajánlott szolgálatot és eltávozott.

Mulattok küldöttsége érkezett San-Domingóból Párizsba, hogy a nemzetgyűlés előtt síkra szálljon a félvérek jogaiért. A deputációt Vincent Ogé ügyvéd vezette, aki maga is félvér volt. Fernand ismerte Ogét, még Cap Français-ból, ahol a Cercle des Philadelpbes emberbaráti körében találkozott vele. Nagyon értelmes, művelt, energikus embernek ismerte.

A Société des Amis des Noirs teljes erejéből támogatta Ogé ügyét. De a képviselők őt és társait frázisokkal, üres ígéretekkel rázták le a nyakukról és érdekükben nem történt semmi.

Lepeletier, Fernand kezdeményezésére, meghívta Ogét ebédre. Nem volt ott más csak Michel, Fernand és Mademoiselle Maillart. Lepeletier felszólította Ogét, hogy mondjon el mindent, ami a szívét nyomja. Furcsa jelenet volt, amint a naiv, kissé esetlen mulatt szenvedélyesen előadta demokratikus követeléseit az elegáns, elkényeztetett uraknak és a bájos ruhájú, gyönyörűszép, fiatal színésznőnek, miközben jól kiképzett lakájok válogatott ételeket szolgáltak fel hagyományos ceremónia szerint.

Lepeletier a nemzetgyűlésnek egy törvényjavaslatot terjesztett be, amely a négerekről hallgatott ugyan, de a mulattoknak elég félreérthetetlenül megadta a jogegyenlőséget. Miként Fernand-nak bevallotta, nehéz szívvel állt elő javaslatával; attól félt, hogy vérontás lesz a reform következménye. A javaslatot elfogadták.

Traversay márki sürgős levélben könyörgött Fernand-nak, hogy tartsa vissza Ogét Párizsban. Mert ha visszatér Cap Francais-be és mulatt-társaival együtt megkísérli, hogy az esztelen egyenjogúsági törvény alapján részt vegyen a választásokon, akkor számolhat a fehér lakosság véres, kegyetlen bosszújával.

Ogé maga is sok fenyegető levelet kapott. De elszánta magát a hazatérésre és örült a küzdelemnek.

Fernand kísérte el a hajóig. Ogé itt egy zászlót vett elő – az új Franciaország háromszínű lobogóját, amelyet a Négerek Barátainak Egyesülete ajándékozott neki.

– Hazaviszem a trikolórt – mondta. – Haza az óceánon át. És ha a fehér csőcselék rongyokká szaggatja és elégeti, és vele együtt engem is, akkor is elmondhatom: láttam a szélben ezt a trikolórt!

Fernand reménykedve és aggódva leste a híreket San Domingóból. A dolgok nem alakultak úgy, ahogy remélte. Az történt, amit Robinet megjövendölt és amitől Lepeletíer rettegett. A választás napján a fehérek megrohanták a mulattokat a szigeten mindenütt és több ezer embert agyonvertek. Ogé a hegyek közé menekült és megszervezte a színesek fegyveres felkelését. A jól kiképzett fehér milícia szétverte ezt a sereget. Ogé maga a sziget spanyol részébe menekült.

De ezzel még nem volt vége – a legcsúnyább csak most következett. A spanyol hatóságok egy régi megállapodás értelmében kiszolgáltatták Ogét az ültetvényeseknek. Ezek borzalmas szidalmak és kínzások után egy úgynevezett hadbíróság elé állították, amely halálra ítélte Ogét. Kivégzése népünnepély volt. Mindenfelől özönlöttek oda a fehérek – férfiak, asszonyok, gyermekek – és ujjongva nézték a kegyetlenül kieszelt és hosszúra nyújtott kínzásokat, melyek közepette a mulattot „a színesbőrűek megrettentésére” kerékbe törték. A Cercle

des Philadelpher egyik tagja ezt írta Párizsba: „Damiens kivégzése óta, aki meg akarta ölni XV. Lajost, a franciák nem szolgáltak ilyen borzalmas színjátékkal a világnak.”

Fernand Ermenonville-ben tartózkodott, amikor a hír megérkezett. Vad, tehetetlen dühében tüstént átnyargalt Latourba. Robinet urat Gilberte és Mathieu társaságában találta.

– Látja – mondta vádoló hangon Robinet-nek – ezt érték el önök a Comité Colonial-jukkal.

Monsieur Robinet hűvösen válaszolt. A véres események előidézője, mondotta, a nemzetgyűlés, amely fittyet hányva a Comité intelmeinek, kiadta azt az esztelen rendelkezést.

– Csak attól félek – vélte –, hogy Párizs most további esztelenségre vetemedik és megszigorítja a törvényt, ahelyett hogy visszavonná. Akkor aztán odaát igazán vége lesz mindennek. Önnek idejében kellett volna birtokait eladnia, gróf úr. Most már, attól tartok, semmi keresnivalónk többé Nyugat-Indiában, sem nekem, sem önnek.

– Senkinek sincs olyan kevés joga csúfolódni rajtam, mint önnek – felelte hevesen Fernand.

Monsieur Robinet vállat vont.– Írtam ma Cap Français-ba – mondta – és lelkére kötöttem mindenkinek,

hogy tanúsítson mérsékletet. Sajnos, a leveleknek nincs sok foganatjuk, önnek hatalmas barátai vannak a szigeten, közeli barátai, kedves gróf úr. Az ön befolyása tekintélyes. Menjen át oda és próbáljon személyesen elérni valamit. – És gúnyosan kihívó megjegyzéssel fejezte be: – Barátainknak nem sok jót ígér a jövő odaát.

Monsieur Robinet sekély gúnyolódással szíven találta Fernand-t. Már többször feltette magának a kérdést, nem kötelessége-e most San-Domingóba utazni? Kapott egy levelet Hortense-től. A lány gyerekes betűivel azt írta, milyen kár, hogy nem beszélhet vele személyesen azokról az állatias dolgokról, amelyek a szigeten megtörténtek; minden ember másképp gondolkodik, és most már ő maga sem tudja, miképpen vélekedjék; rettentő félelem gyötri és vágyódik Fernand közelségére.

Monsieur Robinet szavai nyomán újult erővel támadt fel benne a kívánság, hogy visszatérjen Hortense-hoz. Lehet, hogy ami San-Domingóban történt, a bennszülöttek ostoba csökönyösségének a következménye. De szabad-e Hortense-t magára hagynia veszedelmes helyzetében, csak azért, mert apja makacs, megrögzött arisztokrata?

Gilberte figyelmesen nézett rá. Fernand-nak úgy rémlett, hogy ajkán megint felbukkan az a bujkáló, alig észrevehető mosoly.

– Igaza van, Monsieur – mondta és büszkén kiegyenesedett. – Elutazom San-Domingóba.

Robinet megdöbbent. Ezt igazán nem akarta. Ez az ostoba fiatalember képes arra, hogy csakugyan belevesse magát abba a pokolba. No hiszen, akkor meggyűlik a baja unokájával! Gilberte nem bocsátja még ezt nagyapjának, akárhogy szereti is.

– Ugyan kérem! – mondta sietve. – Amit mondtam, csak ostoba tréfa volt, természetesen. Hiába menne oda, semmit, de semmit sem tudna elérni. Csak

saját életét tenné ki veszélynek és még jobban összekuszálná a dolgokat. Maradjon csak szépen itthon. Beszélje le Lepeletier-t és a többi nemzetgyűlési képviselőt arról, hogy újabb ostobaságokat csináljanak. Ez a legtöbb, amit San-Domingó-i barátaiért tehet.

Párizsban Fernand keserű elégtétellel látta, hogy amit az élő Ogétől megtagadtak, megadták a halottnak. A nyugat-indiai események felrázták Párizst. A Négerek Barátai népgyűléseket rendeztek, a vértanú Ogé arcképét mindenütt kifüggesztették és a gyalázatos haláláról készült rajzokat is. Nemes életét és tragikus végzetét színpadon mutatták be.

Lepeletier – anélkül, hogy Fernand-nak meg kellett volna kérnie erre – megszavaztatott egy törvényt, amely a színesbőrűek jogait jelentősen kiterjesztette.

Fernand forrón vágyott arra, hogy a nemzetgyűlés őt küldje ki Nyugat-Indiába, a törvény végrehajtására. Amikor szóvá tette ezt Lepeletier előtt, az kertelés nélkül, tüstént elutasította kérését. A törvény, mondotta, lényegében nem több, mint figyelmeztetés az arisztokratikus ültetvényesek számára, jelentősége csupán akadémikus, elméleti, mert végrehajtásához egy hadseregre volna szükség.

– Küldjön át engem, Michel! – könyörgött Fernand esztelenül.– Eszembe sincs – felelte Lepeletier. – Nem engedhetem meg, hogy a halálba

rohanjon. Éppen olyan ember hiányzott még nekünk odaát, mint ön! Keménykötésű politikusra van ott szükségünk, nem holmi filozófusra.

Hogy mindazok után, amiken átesett, barátja még mindig úgy beszél vele, mint egy álmodozóval, mint egy éretlen kamasszal, nagyon lesújtotta Fernand-t.

– Ön beszél így – mondta keserűen –, aki olyan mély érzéssel ábrázolta a színesbőrűek sorsát a nemzetgyűlés előtt, hogy még Jean-Jacques-hoz is méltó lett volna!

– Csak azt akartam elérni, hogy a javaslat tőrvényerőre emelkedjék – magyarázta Lepeletier türelmesen. – Hogy alkalmazni is fogják, az eszembe se jutott soha.

– Hát akkor hivatalos megbízás nélkül utazom San-Domingóba! – ragaszkodott elgondolásához kamaszos csökönyősséggel Fernand.

– Legyen esze! – kérlelte barátian Lepeletier. – Maga is jól tudja, hogy nemcsak a gyász, amit Ogé sorsán érez, hajtja önt oda, nem is csupán a filozófia, hanem annak a lánynak az emléke, akinek udvarolgatott. Kérem, óvakodjék az üresen puffogó lovagi gesztusoktól. Ne vállalkozzék ezermérföldes utakra, ne döntse magát fölöslegesen életveszedelembe, csak azért, hogy egy hölgy segítségére siessen, aki valószínűleg már régen biztonságban van, vagy pedig az ön segítsége nélkül sokkal könnyebben mentheti meg az életét. Ne legyen annyira tegnapi úr, annyira ci-devant, kedves Fernand!

Fernand úgy érezte, hogy kicsúfolták – de azt is érezte, hogy Michelnek igaza van, persze sokkal mélyebb értelemben, mint Robinet-nek. Mégis felháborodott azon, hogy feltételezik róla ezt a „gyávaságot”$

Ekkor lépett be a szobába Mademoiselle Maillart.– Fernand barátunk egészen boldogtalan – magyarázta neki Michel –, mert

nem akarom megengedni, hogy Nyugat-Indiában agyonveresse magát.Észrevette, hogy szavai mennyire megsebezték Fernand-t és elhatározta, hogy

már most megmondja neki azt, amit csak későbben akart vele közölni.

– Nemsokára alkalma lesz, Fernand – vigasztalta –, hogy innen, Párizsból döntőbben nyúlhasson bele annak a gyarmatnak a sorsába, mintha ott volna.

Fernand bárgyú arcot vágott.– Nem érti... sokkal szerényebb, semhogy megértse – fordult Michel

mosolyogva Mademoiselle Maillart-hoz. – Nemsokára új választások lesznek – magyarázta Fernand-nak – és Eugénie azt szeretné, hogy az új nemzetgyűlésben ne csupa erényes polgár kapjon helyet, hanem néhány ci-devant is, aki szívében hordja az új eszményeket, de vérében van a jó modor, fejében és ajkán pedig helye van a régi jó logikának, sőt a nyelvtannak is.

Fernand megindultán és esetlenül felállt. Michel folytatta:– Igen, Fernand. Barátaimmal együtt elhatároztuk, hogy felvételedet

javasoljuk a képviselőjelöltek listájára, és biztos vagyok benne, kedves Girardin polgártárs, hogy meg is választanak.

Fernand mélyen elpirult boldog rémületében. Büszke volt rá, hogy Michel sok minden ellenére alkalmasnak tartja őt a törvényhozó szerepére. De volt valami, ami még jobban megindította. Michel nem ajánlotta volna őt, ha nem bizonyos benne, hogy a választók is kedvelik, vagyis: az a tevékenység, amelyet Senlis-ben folytatott, megnyerte a nép bizalmát. Ennél szebb ajándékot, ennél nagyobb elismerést el sem tudott volna képzelni. A nép nem taszította el magától, a nép testvérének ismeri el!

– Mit gondol, Eugénie? – kérdezte a színésznőt Lepeletier. – Jó törvényhozó lesz a mi Fernand barátunkból?

– Nem jó, hanem kitűnő – felelte Mademoiselle Maillart mosolyogva. – A sok Brutus és Lykurgosz között egy húsból és vérből való ember!

LEGYÜNK HŰSÉGESEK – DE KIHEZ?

Izgalmas hírek járták be az országot. A király szökést kísérelt meg, hamis név alatt, hamis útlevéllel – ő és a családja. Az északkeleti határt akarta elérni, hogy onnan idegen csapatok élén diadalmasan visszatérjen Párizsba és elkergesse a nemzetgyűlést. De a szökés siralmas kudarcot vallott. Egy picike helység hazafias postamestere felismerte a királyt a bankjegyeken látható képmásáról és néhány más derék polgár segítségével gyors elhatározással feltartóztatta a postakocsit. A hazafias erény meghiúsította az „azelőttiek” cselszövéseit. Lajost visszavitték Párizsba és övéivel együtt a Tuilériákban fogságba vetették. Most már a szó szoros értelmében rab, a kastélyban mindenféle őröket állítottak, még a király és királyné hálószobája elé is.

A szörnyű esemény még jobban kimélyítette a szakadékot a régi és az új Franciaország polgárai között. A sok ingadozónak most döntenie kellett: vajon a nemzet iránt viseltetnek-e hűséggel, vagy a király iránt, aki önző okokból meg akarta nyitni az ország határát az ellenség előtt.

Courcelles egykori grófja sem kerülhette el ezt a tövises problémát. Mathieu haladó gondolkodású volt, őszinte örömmel üdvözölte a rendek összehívását és a Bastille ostromát. Elítélte arisztokrata-társai viselkedését, akik átszöktek a határon. Ezek árulók voltak a szemében, elárulták hazájukat és cserbenhagyták királyukat. De amikor a király egyre inkább kénytelen volt olyan dolgokat jóváhagyni, sőt elkövetni, amelyeket nyilvánvalóan helytelenített: Mathieu kezdte az emigránsokat megérteni. Igazuk volt: a királyt erőszakkal irányították és Franciaország kormányzását nem a nép vette át, hanem becsvágyó elégedetlenek egy bandája. Európa valamennyi udvara erélyes segítséget nyújtott az emigránsoknak, akik a határon, a Rajna német oldalán, Koblenzben gyülekeztek.

Nagy hadsereget szereltek fel, amelynek az volt a rendeltetése, hogy az abszolút monarchia visszaállítását Franciaországban kikényszerítse.

Most hát a király akart az emigránsok élére állni, elismerte őket és törekvéseiket ország-világ előtt szentesítette. Mathieu csendes vére felforrt, amidőn arra gondolt, hogy egy kis postamester meghiúsította a legkeresztényibb király akaratát. Valaki a canaille, a csőcselék közül szégyenletes visszafordulásra kényszeríthette a világ legrégibb királyságának uralkodóját!

Siralmas részletek váltak ismeretessé a király visszatéréséről. Családjával együtt lassan kellett átdöcögnie a poros utcákon, a pokoli hőségben – lassan, egyre lassabban, miközben odacsődültek mindazok, akik meg akarták bámulni a nép árulóját. Párizs komisszáriusokat küldött ki, hogy visszakísérjék; ezek a király kocsijában ültek, az immár szűk hintóban; a király és a királyné kénytelen volt az út porát nyelni, őreik és kísérőik verítékét magukba szívni, a kíváncsiak szidalmait eltűrni és végighallgatni. Párizsban hatalmas tömeg várta a királyt. Nemzetőrök álltak keményen sorfalat, fegyverük csövét lefelé fordítva, mint egy temetésen. Irtózatos csend volt, mert kihirdették: aki a királyt megéljenzi, pellengérre jut, aki meg szidalmazza, börtönbe.

Mathieu elképzelte, mit szenvedhetett a szép, büszke királyné ennyi megaláztatás alatt. Azt mondták, haja teljesen megőszült a gyötrelmes hazatérés négy napja alatt.

Mathieu nem tudta, mit tegyen. Mint a nagy befolyású, tekintélyes Robinet képviselő unokájának férje, meglehetős biztonságban érezhette magát. Élete aligha forog veszedelemben, ha itt marad az országban. Ha meg emigrál, tüstént koldussá válik; a törvény értelmében minden vagyonát, beleértve Gilberte javait is, elkobozták volna; ami pedig az elszegényedett emigránsok, a büszke koldusok életét illeti, arról keserves történetek jártak szájról szájra. Azonkívül, ha egyszer átlépte a határt, halálbüntetés terhe alatt tilos volt visszatérnie.

És mégis – itt maradhat-e? Nem esküdött hűséget királyának? Nem kötelessége-e csatlakozni az emigránsok hadseregéhez, amely erősen készülődik arra, hogy a királyt jogaiba visszahelyezze?

Már eddig is nehéz volt a határon átjutni, de most megerősítették az őrségeket. Ilyen körülmények közt nagyon veszélyes volna az utat Gilberte-tel és

gyermekükkel együtt megkockáztatni. Mathieu ingadozott, tétovázott. Gilberte előtt elhallgatta kételyeit és aggodalmait; mindezt önmagában kell elintéznie.

Ám Monsieur Robinet keresztül látott rajta.Ő maga nem gondolt arra, hogy külföldre szökjék. Biztonságban érezte magát

és kár lett volna virágzó üzletét itthagyni. Másrészről azonban a király meghiúsult szökése bebizonyította, hogy nemcsak Párizs, hanem egész Franciaország a forradalom pártján áll; ezt Európa uralkodóinak is fel kell ismerniük; erélyes lépéseket kell tenniük, hogy magukat és trónjukat hasonló sorstól megóvják. Ezek szerint kikerülhetetlen a háború a demokratikus Franciaország és Európa abszolút monarchiái között. Monsieur Robinet ebben a háborúban „biztosra” akart menni. Ezért az volt a kívánsága, hogy Mathieu az emigránsokhoz csatlakozzék. Ebben az esetben, ha a forradalmárok győznek, Monsieur Robinet bízvást hivatkozhatik arra, hogy hűségesen kitartott a forradalmi ország mellett. Viszont ha a királypártiak győznek, büszkén hangoztathatja, hogy unokájának férje is azoknak a sorában harcolt, akik ezt a dicső győzelmet kivívták.

Gilberte előtt természetesen nemigen beszélt ezekről az elmefuttatásokról. Csak ennyit mondott neki, hogy a legutolsó események után könnyen érthető, ha Mathieu is emigrálásra gondol.

Gilberte maga is észrevette, hogy Mathieu ilyen tervekkel foglalkozik.Ő maga derekasan igyekezett az utolsó két év eseményeit megérteni és

eligazodni rajtuk. Sok minden elriasztotta és ellenkezést keltett benne. Máskor meg az események sodra és Fernand szenvedélyes részvétele magával ragadta. Ha néha-néha, nagy ritkán Mathieu-val közügyekről is beszélgetett, észrevette, hogy szembenáll vele; mert akármennyit csúfolódott is annak idején Fernand-nal, Jean-Jacques gondolataiból sok mindent magába szívott. Azonkívül Gilberte „alulról jött” és így a saját bőrén tapasztalhatta, milyen keserves az élete valakinek, ha nem tartozik a kiváltságos osztályba. Neki valóban jólesett, hogy a mesterséges falakat, amelyek a rendeket egymástól elválasztottak, ledöntötték és most már csak egyetlen, egységes nép volt. Néha, persze, úgy érezte, hogy helyzete nevetséges. Legszebb reményéről lemondva, csak azért bocsátkozott ebbe a fölötte kétes házasságba, hogy gyermeke majdan a kiváltságosok sorába jusson. És alighogy meghozta a nagy áldozatot, a kiváltságok füstbe mentek és a kis Marie-Sidonie éppen olyan polgárlány, mint akárki más. Hát nem furcsa, hogy a sorstól ilyen fricskát kapott és hogy végül az öreg Jean-Jacques balga bölcsessége jutott érvényre? Az utolsó események, a király szökése és elfogatása, nagyon felizgatták Gilberte-et. Kissé gúnyos, de határozott vonzódást érzett a jólelkű, lomha király és a kedves, csinos Marie-Antoinette iránt, akiben megvoltak mindazok a tulajdonságok, amelyeket Fernand annyira utált. És ha már a királlyal és a királynéval is ilyen gorombán bánik el a nép, mit várhat Mathieu, meg ő maga és a gyermekük? Micsoda veszedelmek ólálkodnak rájuk! Nem elég, hogy elveszítette előjogait, megint azok közé tartozik, akiket mellőznek, háttérbe szorítanak!

Sokat töprengett ezen. Nem volt ugyan ijedős természetű, de nem akarta Mathieut és a gyermeket fölösleges veszedelemnek kitenni. Másrészt viszont nehezére esett volna az országot elhagyni és az események elől megfutamodni. Fernand teljes joggal azt hinné róla, hogy gyáva és lagymatag.

Így hát, amikor Monsieur Robinet azt tanácsolta, hogy Mathieu szökjék meg, Gilberte sokáig töprengett, halogatta a választ.

– Ha Mathieu azt javasolná, hogy emigráljunk – mondta végre –, akkor nagypapa természetesen velünk jön, nem?

Monsieur Robinet egyáltalában nem így képzelte a dolgot. Arról álmodozott, hogy Gilberte és a gyermek nála marad, egészen az övéi lesznek, a kellemetlen Mathieu nélkül.

– Nem magamról beszéltem, kislányom – felelte –, nem is rólad, és még kevésbé Marie-Sidoniáról.

– Márpedig arról szó sem lehet, hogy Mathieu egyedül menjen el! Azt nem engedem! – felelte most Gilberte harciasán és habozás nélkül.

– Pedig jó volna gondolkodni rajta, kislányom – felelte Monsieur Robinet barátságosan. – Ha Mathieu kimegy, természetesen háborúba megy, ezzel tisztában kell lenned, gyermekem ... és ma már nem szokás, nem is volna tanácsos, hogy az asszonyok elkísérjék férjüket a háborúba. – Tömören összefoglalta véleményét: – Ha szíve arra ösztökéli, hogy átmenjen a Rajnán, én a te helyedben nem tartóztatnám, nem gördítenék akadályt az útjába, de nem is ajánlanám fel, hogy vele menjek.

– Hát hagyjam, hogy egyedül menjen el? – ismételte Gilberte hitetlenkedve.– Maga sem képzeli, hogy másképp is lehet – felelte Robinet. – Átszökni a

határon asszonnyal és kisgyerekkel nehéz feladat és meglehetősen veszedelmes. Majd meglátod, nem is kívánja.

Nemsokára Mathieu csakugyan szóba hozta ezt a kérdést és javasolta, hogy hagyják el Franciaországot. A tisztafejű, határozott Gilberte egészen megzavarodott, pedig már felkészült erre az indítványra. Marie-Sidonia ott volt a szobában; csendesen, illedelmesen, egészen felnőttes ruhában sétálgatott a szobában és egy játékbábut vonszolt maga után.

– Nagyon meg tudom érteni, Mathieu – mondta kisvártatva Gilberte –, hogy csatlakozni akarsz a hadsereghez. De mi lesz belőlünk – belőlem és a gyermekből?

Mathieu értelmetlenül bámult rá. Egy percig sem gondolt arra, hogy egyedül menjen el és hogy Gilberte megengedné ezt.

– Hát van jogunk arra, hogy a gyermeket kitegyük a határátlépés veszedelmeinek? – kérdezte Gilberte.

Szavai bizonytalanul hangzottak és Mathieu tudta: az, amit most mondott, csak a fél igazság. Gilberte-re nézett és tekintetében több szomorúság volt, mint szemrehányás. Ráeszmélt arra, hogy minden szeretete és hűséges odaadása hiábavaló volt – nem sikerült Gilberte szívét megnyernie.

Gilberte fojtogató fájdalmat érzett tekintete súlya alatt. Ugyanakkor bánatos iróniával ezt gondolta: „Senki sem kényszeríti arra, hogy elmenjen. Ha az a nyavalyás király fontosabb neki, mint én, akkor csak menjen. Nem tartom vissza. A másikat sem tartottam vissza” – tette hozzá gondolatban keserűen és kihívóan. De a fájdalom nem enyhült és a szemrehányásokat, amelyeket Mathieu elhallgatott, ő maga tette önmagának. Nem volt már elég ereje ahhoz, hogy szeresse ezt az embert – de a másikat sem.

Mathieu jó modora sáncai mögött talált menedéket.

– Mi a véleménye, asszonyom? – kérdezte. – Azt tanácsolja, hogy menjek el – és nagynehezen erőt vett magán, hogy hozzáfűzzön még egy szót: – egyedül?

Gilberte hebegve felelte:– Hát ha menned kell, Mathieu —Néhány nappal később Mathieu útrakelt, egyszerű ruhában, hamis útlevéllel a

zsebében.

NEGYEDIK RÉSZ

JEAN-JACQUES ÉS A NÉP

Jobb egy alacsony származású fiatal ember, akinek esze van, mint egy öreg, botor király, aki nem tudja, hogy segítsen magán. Mert egy lázadás folytán a fiatal ember uralomra juthat, akármilyen alacsony születésű is hazájában. Megéltem már, bogy az egész nép egy ilyen fiatal emberhez csatlakozott és az öreg király helyébe tették.

SALAMON KIRÁLY

A francia köztársaság katonáit az az érzet töltötte el. bogy csak őket lehet eszes emberi lényeknek nevezni. Európa többi részének lakói, akik ezért harcoltak, bogy láncaikat megtartsák, tökfilkók voltak ezeknek a franciáknak a szemében, vagy rongy emberek, akik eladták magukat a zsarnokuknak.

STENDHAL

A langyosokat kiköpik

Rousseau özvegye

Nicolas újra nyeregben

Királyok összeesküvése

Keserű sors

Zord vendégek

Szűzbeszéd

Semmi álhumanizmust!

La Terreur! La Terreur!

Gyanús elemek

A LANGYOSOKAT KIKÖPIK

Mint sok más város, Senlis község is megalakította a maga jakobinus-klubját, Párizs mintájára. Itt a kerület politikáját alakították ki. A klub elnöke Martin Catrou volt.

Valahányszor megtehette, Párizsba ment tanácsot kérni és erőt meríteni. Volt ott egy ember, aki a Mester minden tanítását – még azokat is, amelyek látszólag ellentmondtak egymásnak – megértette és a politikai életbe vitte át – tettre váltotta.

Ez az ember tagja volt a nemzetgyűlésnek, de a jakobinus-klubban tanított és hatása onnan terjedt tovább; a klub neki köszönhette, hogy már majdnem olyan hatalmas volt, mint maga a nemzetgyűlés. Akiről beszélünk, az a Maximilien. Robespierre volt Arras-ból, aki Jean-Jacques Rousseau-t röviddel halála előtt felkereste. Ha üvegcsengésű, éles hangja megszólalt, ha a nem éppen magas termetű, kínos gondossággal öltözött ember beszédet mondott – hideg logikától izzó beszédei egyikét – akkor Martin úgy érezte, hogy az a csúnya, kopár templom ott a Rue Honoren, ahol a jakobinusok üléseztek, Franciaország szíve és legszentebb helye.

Az embernek, akit annyira csodált, kevés személyes barátja volt, híveivel sem beszélt másként, csak a közömbös udvariasság hangján. És mégis, a leglelkesebb hazafiak közül igen soknak – köztük Martinnak is – az volt a véleménye, hogy amióta Jean-Jacques-ot a Nagy Jegenyék Szigetén eltemették, ez az ember a legtisztább tan hirdetője, főpapja és megvalósítója. Ha maga Jean-Jacques szólt volna a jakobinusokhoz, ő sem tudta volna elveit elragadóbban hirdetni és a nap politikai problémáira jobban alkalmazni.

Martin megkísérelte, hogy Maximilien Robespierre gondolatait levigye Senlis-be és az ottani jakobinusokkal megismertesse. Mint Robespierre, ő is egyesítette magában a Jean-Jacques tanaihoz ragaszkodó fanatikus hűséget azzal a hideg

logikával, mely sohasem állt meg a félúton, hanem következtetéseit végig gondolta. Ő is megvetett mindent, ami langyos és felemás, benne is élt Robespierre örökké éber gyanakvása az „azelőttiek” iránt. Arra tanította embereit Senlis-ben, hogy a hadseregen kívül, amelyet a külföldre szökött arisztokraták szerveznek a francia nép ellen, az országon belül is rengeteg ellenség van még. Amíg a régit gyökerestül ki nem tépték, nem valósíthatják meg a forradalom céljait.

Gondolatait nem a nagy párizsi jakobinusok fagyos eleganciájával adta elő, hanem vaskos népies fordulatokkal. Brutális lendülettel fejtegette Jean-Jacques érveit – hallgatóival a saját nyelvükön beszélt.

A senlis-i klubban néha megjelent Fernand is és meghallgatta Martin beszédeit, de hangját aggályosnak tartotta. Martin Jean-Jacques szavait idézte ugyan, de veszedelmes értelmet adott nekik. Pedig már éppen elegen voltak, akiknek az új rend a fejükbe szállt és nem tudták megérteni, hogy a jog és törvény uralma nem szűnt meg, tehát ők sem tehetik azt, amit éppen akarnak. Martin beszédei viszont arra ösztökélték őket, hogy menjenek csak tovább az önkényeskedés útján.

Egyszer, amikor Martin különösen radikális beszédet mondott, megkérdezte Fernand-t:

– Te, persze, mindezt alapvetően helytelennek tartod?– Igen – felelte Fernand –, bizonyos aggodalmaim vannak, bár nem tudnám

egy-két szóban összefoglalni. Kár, hogy újabban olyan ritkán találkozunk – tette hozzá udvariasan.

Martin kissé epésen felelte:– Mit sajnálod? Ott ven neked Lepeletier!Fernand örült, hogy Martin féltékeny Michelre.– Igazán boldog lennék – felelte szívélyesen –, ha néhány kellemes órát

tölthetnék veled együtt.Martin erre meghívta vacsorára.A Catrou-lakás szegényes volt. Martin három helyiségben élt és dolgozott,

anyjával, feleségével és kis gyermekével együtt. Ételszag volt, emberszag, a gyerek bömbölt. Az ételeket szeretet és hozzáértés nélkül készítették el.

– Bizony, Girardin polgártárs – mondta Jeanne asszony –, be kell érnie azzal, ami tőlünk, kisemberektől kitelik.

Martin gyorsan evett, közömbösen, illetlenül.– Egész nyíltan beszélhetsz -- biztatta Fernand-t. – Jeanne tud a mi régi

barátságunkról.– Mindent tudok – hagyta rá Jeanne és Fernand felé fordította kemény,

kifejező, ebben a pillanatban nem túlságosan barátságos arcát.Fernand szívét gondok nyomták. San-Domingóból rossz híreket kapott. A

fehérek nem akarják a nemzetgyűlés határozatait elismerni, a négerek és mulattok szövetkeztek, San-Domingóban nagy a nyugtalanság, sőt lázadás tört ki. A sziget északi részén – ahol a Traversay-család birtokai voltak – az ültetvényeket kifosztották, felgyújtották, elpusztították, a fehérek közül sokat agyonvertek. Hortense és a márki állítólag spanyol területre menekültek, de a jelentések ebben a tekintetben bizonytalanok voltak – és az, hogy magától a Traversay-családtól nem jött semmi hír, semmi esetre sem volt jó jel.

Fernand tehát ezekről a nyomasztó dolgokról beszélt. A nemzetgyűlés, jegyezte meg keserűen, túl későn lépett fel erélyesebben; de legalább most küldenének már csapatokat a szigetre! Ám erről szó sincs, inkább arról beszélnek, hogy a gyarmati törvényt visszavonják, vagyis a színesek újra elveszítenék jogaikat.

– Nem vagyok járatos a San-Domingó-i viszonyokban – mondta Martin. – Kevés ember ért ehhez a kérdéshez. Tulajdonképpen mért nem mégy oda te rendet csinálni? – tette hozzá kihívó, követelő hangon. – Ismerős vagy odaát. És Lepeletier barátod útján bizonyára könnyen meg tudnád kapni a szükséges felhatalmazást.

Fernand élénk arca megrándult. Ez azt jelenti, hogy az ő tevékenységét itt az országban Martin fölöslegesnek tartja.

– Barátom, Lepeletier úgy véli – felelte megbántottan és egyúttal diadalmasan –, hogy többet használok a forradalomnak, ha itthon maradok. Azt akarja, hogy jelöltessem magam az új nemzetgyűlésbe.

Lepeletier a jakobinusok körében is nagy tiszteletnek örvendett, és amit Fernand most elmondott, nagyon meglepte Martint; sőt valósággal felizgatta, még a homloka is kivörösödött tőle. Felesége is felkapta a fejét Egy kis csend állt be. Végül, válasz helyett. Martin csak ennyit jegyzett meg:

– Jó is lesz, ha a régi nemzetgyűlés feloszlik. Nem sok jót köszönhetünk neki.– Akárhogy is – felelte Fernand –, ha feloszlatják, elmondhatja, hogy olyan

alkotmányt hozott, amely az emberi jogokon alapszik.— Az a kevés, ami jó benne – mondta erre Martin – négy vagy öt ember

érdeme, a többi ezerkétszáz ellenállásával szemben.– Nem ítéled meg túl szigorúan azt az ezerkétszázat? – kérdezte Fernand.– Ezerkétszáz Jean meg Jacques nem tesz ki egyetlen Jean-Jacques-ot, ezt

bizonyára magad is elismered – gúnyolódott Martin.Özvegy Catrouné bámulattal nézett fiára, aki jól megadta ennek az előkelő

úrfinak; öreg, fogatlan, összeszorított száját halk mekegés hagyta el. Jeanne is elragadtatással és valóságos hódolattal nézett a férjére.

– Tölthetek önnek még egy kis bort, Girardin polgártárs? – kérdezte kemény hangján, és indulatos tekintete – Fernand is észrevette – bizalmatlanságot, sőt ellenséges érzést árult el.

Martin nyugodtan evett tovább.– Egyetlen szavam sincs ellened és Lepeletier ellen sem– mondta rágcsálva. –

De te sem tagadhatod, hogy túl sok „azelőtti” ül a nemzetgyűlésben, olyanok, akik a legnagyobb jóakarat ellenére is rabjai maradnak pénzüknek, vagyonuknak, előkelő rangjuknak. Ha most polgártársnak szólítják is egymást, úgy hangzik, mint azelőtt a „gróf úr” meg a „márki úr”. Hiszen láttuk, hogy még egy Lafayette is egy húron pendül az „azelőttiekkel”, és ha a nép emberi jogait követeli, közéjük lövet.

Jeanne és az öregasszony hozzáláttak a mosogatáshoz, Martin és Fernand pedig ott maradtak az asztalnál boruk mellett.

– Azt mondom neked – vette fel újra Martin a beszélgetés fonalát –, ez a nemzetgyűlés egyetlen olyan törvényt sem hozott, amelynek fogai volnának. A zsarnokság minden évben börtönbe lökött négyszázezer embert – kis híja mi is kitapasztalhattuk, te is meg én is – és évente tizenötezer embert felakasztatott. Ez

a nemzetgyűlés pedig eltörölte a halálbüntetést és minden ellenségét futni hagyta, hadd lógjanak át a határon. Magát a királyt is majdnem kiengedte a kezéből.

Jeanne edénymosogatás közben arra fordította fejét, gúnyos arccal várva, mit felel erre Fernand.

– Én nem vagyok tagja a nemzetgyűlésnek – mondta Fernand félig tréfásan.– Senki nem beszélt terólad – felelte Martin –, és ha jelöltetni akarod magad,

számíthatsz a szavazatomra. Csak ne engedd át magad semmiféle illúziónak. Az új nemzetgyűlés sem önt majd tiszta bort a pohárba, és ellene lesz egy igazi forradalomnak. Annak máshonnan kell jönnie – alulról. A forradalmat a nép viszi majd keresztül, mégpedig a klubokban. Majd meglátod.

Amikor mérsékelt barátaival vitatkozott, Fernand pontosan így beszélt; most azonban, Martinnal szemben, valami ellentmondásra ingerelte.

– „Semmi fennállót ne döntsünk meg, ha csak nem okvetlenül szükséges”: ezt írta Jean-Jacques, ha éppen érdekel – felelte és bosszúsan állapította meg, hogy szavai pontosan úgy hangzanak, mintha apja-ura oktatná ki őt.

– De éppen arról van szó, hogy okvetlenül szükséges! – kiáltott fel dühösen Martin. – És ismerek valakit, de tudom, te is jól ismered, aki játszva bebizonyítaná, hogy nekem van igazam, mégpedig Jean-Jacques saját szavaival!

Fernand vállát vonogatta. Martin megbánta hevességét. Mindig úgy viselkedik Fernand-nal szemben, mint egy ostoba kamasz, aki minden áron verekedést akar provokálni. Pedig szereti Fernand-t, sőt becsüli is: nem megvetendő, ha egy ember, aki Ermenonville leendő urának született, ilyen bátran és becsületesen síkra száll a kisemberek érdekében.

Martin hazakísérte barátját és a maga esetlen módján igyekezett értésére adni, hogy szereti. És a baráti érzésnek ez a néhány percnyi ügyetlen megnyilvánulása elég volt ahhoz, hogy Fernand ebben a Catrou polgártársban, a jakobinus-klub elnökében megint a régi Martint lássa, ifjúkori pajtását, aki valamikor annyira kedvelte.

Mindez azonban nem fosztotta meg Martin szavait a belőlük pattogó kemény igazságtól. Martin nemcsak a maga nevében beszélt, hanem tízezrek gondolatát fejezte ki. A király szökési kísérlete az egész népben felébresztette a gyanakodást a régi rend uraival, az „azelőttiekkel” szemben. Catrou polgártársnő ellenszenve nem egy Jeanne, hanem valamennyi Jeanne érzelmeit tükrözte. Fernand látta, hogy ő idegen marad – a nép sohasem fogadja testvérének.

És meg kellett érnie, hogy jóslata bevált. Szomorúan és dühösen vette tudomásul, hogy a nemzetgyűlés, röviddel feloszlatása előtt visszavonta azt a törvényt, amelyet Lepeletier indítványára fogadott el a rabszolgák felszabadítása érdekében. Helyette valami gyenge rendszabályt szavazott meg, amely a színeseket újra megfosztotta jogaiktól. Fernand szívét égő vágy töltötte el, hogy ezt a szégyenletes lépést jóvátegye. Ha csakugyan megválasztják képviselőnek, minden törekvése az lesz, hogy a többi törvényhozó szívében is felébressze az igazság izzó vágyát.

De egyre jobban kételkedett abban, hogy megválasztják.Lepeletier megkísérelte önbizalmát megerősíteni. Hiszen ő, Michel, ízlésével,

viselkedésével, egész életmódjával sokkal távolabb áll a jakobinusoktól, mint Fernand, és mégis befogadták maguk közé, nem tartják idegennek. És számos

szóbeli meg írásbeli nyilatkozat, amely kerületéből, l'Oise megyéből érkezett, megerősítette Lepeletier-t abban a hitében, hogy ott megbíznak Fernand-ban.

Csakhogy Martin kételyei erősebben hatottak Fernand-ra, mint Lepeletier biztatása. Napról napra csüggedtebben nézett a választások elébe.

Annál nagyobb volt az öröme, amikor mégis megválasztották. Senlis városka éles szemű polgárai és a környékbeli falvak parasztjai neki ajándékozták bizalmukat. Húsz jelölt közül őt választották meg! Martinnek, lám nem volt igaza: a nép testvéréül fogadta Fernand Girardin polgártársat!

ROUSSEAU ÖZVEGYE

Nicolas és Therese az egész idő alatt Plessis-ben élt.A régi rend utolsó évei alatt Nicolas egész nap Plessis és Dammartin

kocsmáiban lebzselt és a maga keserű, nagyzoló módján a száját jártatta. Ismeri a világot, hajtogatta, és ivócimborái szívesen hallgatták epés, hetvenkedő, mulatságos fecsegését. Valahányszor Therese megkapta a külföldi járadék összegét, Nicolas néhány napra eltűnt Párizsban. Többre nem futotta az alamizsnából, amellyel a hálátlan világ kiszúrta legnagyobb filozófusa özvegyének szemét.

Plessis lakosságának zöme – az, amely nem ivott vele a kocsmában – nem szerette Nicolas-t, még Therese-t sem. Megbotránkoztatta őket, hogy Therese azzal a fickóval él együtt, aki férjét eltette láb alól. Az asszonyok, ha megpillantották az utcán, magukhoz szólították gyermekeiket. Nicolas szitkozódott és fenyegetőzött, Therese közönyös maradt. Semmi kifogása nem volt a világ ellen mindaddig, amíg lehetővé tette, hogy Nicolas, mint homme de confiance egy fedél alatt éljen vele.

Minden hónapban elment Ermenonville-be, a temetőbe, hogy édesanyját meglátogassa, és hetenként egyszer virágot vitt a Nagy Jegenyék Szigetére, férje sírjára. Kanárimadarait is lelkiismeretesen gondozta, madársalátát szedett nekik, és amikor megdöglöttek, új kanárikat vásárolt helyükbe.

Ermenonville lakói is szidták Therese-t, de lassanként megszokták az öregedő asszonyt, aki lusta léptekkel, csendben felfelkereste halottját és olyankor a Jean-Jacques Fogadóba is beült, egy omlettet evett, egy pohár sárgásbarna bort ivott és megetette a baromfit, mint ahogy a megboldogult szokta, miközben lassan elbeszélgetett Maurice szomszéddal.

Egyszer, amikor Nicolas Párizsban volt, Plessis plébánosa eljött Therese-hez és szemrehányást tett neki az egyház áldását nélkülöző, botrányos viszonya miatt, amelyet Monsieur Monretout-val folytat. Therese megijedt, és amikor Nicolas kialudta párizsi mámorát, félénken felvetette házasságuk gondolatát. Nicolas rettentő dühbe gurult és mankójával megverte Therese-t.

Két nappal később eltűntek a kanári madarak. Therese-nek eszébe jutott Lady kutya esete, amely annak idején annyira felizgatta Jean-Jacques-ot; örült, hogy a megboldogultnak az újabb eset már nem okozhat izgalmat Később megkérdezte Nicolas-t, vajon vásárolhat-e új kanárikat, Nicolas epés hangon döntött:

– Elég, ha virágot viszel a megboldogultnak!Amikor a buta nép megrohanta a Bastille-t, Nicolas legmagasabb nem-

tetszésének adott kifejezést. Érzelmei arisztokratikusak voltak. Mindig jól meg tudta értetni magát a nagyurakkal – sokkal inkább, mint a csőcselékkel – és elkeserítette, hogy hatalmas jóakarója, Condé herceg is kénytelen volt külföldre menekülni. Persze, nem marad sokáig külföldön. A csőcselék uralma nem tarthat sokáig, a nyomorultak hamarosan megbánják majd ostobaságukat, a főkolomposokat pedig ezrével felakasztják majd és felnégyelik.

– Nincs kegyelem a csőcseléknek! – jelentette ki követelően.Amikor azonban az emigránsok visszatérése egyre inkább elhalasztódott,

Plessis kocsmája is megelégelte Nicolas kifakadásait. Ezek a szamarak az emberi jogokról szóló frázisokat szajkózták és nem átallották, hogy Nicolas-t urak lakájának csúfolják. A világ napról napra ostobább, komorabb, unalmasabb lett, az átkozott, elcsőcselékesedett Franciaország Nicolas-t undorral töltötte el. Szívesen visszament volna Londonba, de mihez fogjon ott egy megrokkant lovászmester? Itt legalább befut a genfi járadék, amiből Therese-zel együtt eltengődhetik.

Időnként most is felment Párizsba. Ott, a Palais Royal környékén, eldugott csapszékekben gubbasztott vele egy húron pendülő alakokkal, a régi, levitézlett urak inasaival, pincéreivel, fodrászaival, akik az új rend következtében elvesztették állásukat. Párizs egészen lezüllőtt, az ebek harmincadjára jutott. Az emberek nem lovagoltak, hanem görkorcsolyáztak! A régi szép idők bűnös, rafinált örömei helyett egy jou-jou nevű gyermekjátékkal szórakoztak!

Amikor Nicolas Párizsban volt, Therese egyedül üldögélt Sieur Bessat szűkös-szegényes házában. A megrongált zsúptetőn befújt a szél, amely sohasem ült el Plessis környékén. Ott gubbasztott Therese tétlenül, lomhán, kövéren – életkoránál is öregebben. Szuszogva ült, hatalmas melle még jobban lehúzta ... une lourdaude: otromba teremtés – mondták róla az emberek. Egész nap szunyókált, félig nyitott szájjal, orcája lefityegett, nehéz szemhéja ráncosán borult szemére. A szél zúgása riasztotta fel időnként félálmából. Keze didergett, muffot vett elő, abba dugta. Szeretett volna tüzet rakni, de félt, hogy kikap Nicolas-tól a pazarlás miatt.

Sóhajtva feltápászkodott és újra nekilátott port törölgetni. Az örökös szél újabb porréteggel lepte be a szegényes berendezést. Therese szemlét tartott ruhái fölött – ez gyakori és kedvenc mulatsága volt. Ott lógtak és hevertek a szövet felsőszoknyák, a vaucluse-i vászonból varrott alsószoknyák, egy fekete tafota-köpeny, egy pár selyemkesztyű, egy másik pár közönséges, olcsóbb anyagból, azután a sok főkötő – vászon-, csipke-, muszlin-főkötő, szalaggal és szalag nélkül, élénknél élénkebb színekben. Therese gyöngéd szeretettel nézegette ruháit; régóta szerezte őket, gondosan, szeretettel választotta ki annak idején, a férfiak vágyakozva néztek utána, amikor ezekben a ruhákban járt. Most már kihízta valamennyit, de nem takarékoskodtak az anyaggal, a ruhákat újra meg újra ki lehetett engedni. Elővette az egyiket és varrogtott rajta egy kicsit. És álmodozva

gondolt a mostani kelmékre, a csíkos florence-tafotára, a sima kínai selyemre, a Sicilienne-re, a nankin-gyapjúra, a szűken derékre szabott törökös kabátruhára, amelyet háremhölgy-mellényke fogott össze! Mit csináljon most? Vegye elő melegen bélelt, kényelmes házicipőjét, amelyet megboldogult férje példájára szerzett be? Vagy öltözködjék fel rendesen, hogy a kedves Colas, ha megjön, ne lássa lomposan?

Csakugyan felöltözött, lassan, gondosan, még arcát is kipirosította egy kicsit. Aztán az asztalhoz húzta az egyik szalmafonatú széket. Jean-Jacques széles, kényelmes karosszékét nem merte használni, az csak Colast illette meg. Leült, az asztalra könyökölt, arcát tenyerére támasztotta és várt. Megszokta már a várakozást, fél életét azzal töltötte, nem is érezte kellemetlennek; megtanulta, hogy a türelem rózsát terem – végül mindig megjött, akit várt és amit várt.

Körülötte a régi, megszokott bútorok. A két ágy a kék-fehér takaróval. Még a zongora is ott volt; Nicolas el akarta ugyan adni, de olyan alacsony árat kínáltak érte, hogy végül megkegyelmezett neki, részben azért is, mert Therese annyira ragaszkodott hozzá. A kanárimadarak már nem voltak meg, de még ott volt a kalitkájuk; a metszetek is a falon – a Béna Koldus és a Montmorency Erdő -- milyen jól ismerte Therese mind a kettőt! Montmorency községet most már persze Emilének hívják, az ő Jean-Jacques-ja tiszteletére. A faragott láda is ott volt és benne az írások. Hozzárakott még egy okmányt: Condé herceg levelét, amelyben igazolta, hogy kedvenc szolgája, Nicolas Montretout kitűnő lovas.

Az asztalnál ült, el-elszundikált, várt, várakozott. Minden összefolyt előtte, a berendezés a régi volt, de már nem is tudta, hol van most – Párizsban, a Rue Plâtrière-en, vagy Ermenonville-ben, a nyárilakban, avagy Plessis-ben, Sieur Bessat házában? Egyszer felriadt, mert úgy rémlett neki, hogy az anyja szólítja, de csak a szél volt, az huhogott. Azután törte a fejét, mi dolga van? Nem mulasztott el valamit? Férjének a szondát beadni? Jean-Jacques és Nicolas egybemosódott... nem tudta, a szondát vegye-e elő vagy a hátát dörgölje be? Amióta az eszét bírja, mindig ápolnia kellett valakit – már hiányzott volna neki, ha nincs rá szükség.

Milyen szép új anyagokat kapni most és mindebből nem vehet magának semmit! Nicolas káromkodna, leszidná, még el is verné, ha csak célozgatni merne ilyesmire. De nincs is szüksége új ruhára. Mindenki azt mondja rá, hogy lourdaude, szidják, milyen ostoba, talán igazuk is van – de azért nem lehet oka panaszra. Neki, a lourdaude-nak sikerült kihorgásznia Franciaország két legkiválóbb emberét – a híres Jean-Jacques-ot, akivel most nagyobb hűhót csapnak, mint azelőtt bármikor, és Nicolas-t, a legszebb francia lovarda, a párizsi Tattersall tulajdonosát, akit a nagyurak éppen úgy dédelgettek, mint Jean-Jacques-ot, éppenúgy futottak utána. Egész Franciaország e két férfiért törte magát, de mind a kettő az övé volt, mind a kettő őt szerette és az egyik agyonütötte a másikat az ő kedvéért! És nagyurak is jártak utána, és egyáltalában nagyon jó élete volt, és várt, várakozott. És sohasem várt hiába, Nicolas mindig visszatért. És mosolygott magában, ravaszkásan, csacskán és boldogan, és minden összefolyt előtte, és várt és várt, és a ház zsúpteteje zizegett a szélben.

NICOLAS ÚJRA NYEREGBEN

Nicolas és Therese olyan látogatót kaptak, aki már évek óta nem mutatkozott François Renoux polgártárs kereste fel őket, Therese féltestvére, az egykori őrmester.

Meglehetősen megkopott és roskataggá vált, nehezére esett megjátszani a régi, vidám, önbizalomtól duzzadó hetyke fickót – de megjátszotta.

A megváltozott időkről beszélt, amelyekkel teljesen egyetértett – szívvel-lélekkel forradalmár volt. Mindig nagyra tartotta kedves sógora, Jean-Jacques eszményeit. Hiszen az elsők közé tartozott, aki odaát Amerika őserdeiben a szabadságért harcolt, az angol zsarnokok és a zsoldjukban álló vad indiánok ellen.

Miközben így szájalt, körülnézett a szegényes házban és megelégedéssel látta, hogy ott vannak még a régi, megszokott bútorok – főképpen pedig ott van a jól ismert faragott láda.

– Van még benne valami? – fakadt ki belőle a kérdés szinte önkéntelenül.– Hogyne – felelte Nicolas gúnyosan. – Condé herceg levele, amelyet

csekélységemnek írt.Ám Therese, aki észrevette François arcán a csalódás kifejezését, büszkén

megnyugtatta:– Minden megvan még, minden irat. A márki, az a nyomorult „azelőtti” el

akarta tőlünk lopni, de Nicolas beleköpött a levesébe!– Mindig mondtam – felelte François elismerő hangon –, a mi Nicolas-nknak

helyén van az esze.– Csak azért jöttél, hogy ezt elmeséld nekem, öreg csibész? – érdeklődött

Nicolas.Ám erre François kihúzta magát és a következő előadást tartotta nekik:– Nem valami szépen viselkedtetek velem szemben, kedveseim – sem te,

kedves húgocskám, de te sem, úgynevezett sógorom. De én nem vagyok haragtartó. Még mindig a család fejének tartom magam és boldogult édesanyánknak a halálos ágyán megígértem, hogy gondot viselek rátok. Épp most jövök a drága mama sírjától. És joggal mondhattam neki, hogy bízni lehet François Renoux őrmester szavában; ígéretét megtartja, akár esik, akár süt a nap.

– Hagyd el a hosszú szószt – förmedt rá Nicolas barátságtalanul – és mondd meg kertelés nélkül, miféle cinkelt kártyát rejtegetsz a kabátod ujjában?

François megvetően, a megsértett méltóság kifejezésével nézett rá és így folytatta:

– Jól ismerem Chaplaine képviselőt, sőt ha dicsekedni akarnék, elmondhatnám, hogy a barátja vagyok. Micsoda ember! Az Ész és a Természet papja, a mi Jean-Jacques-unk hűséges tanítványa. A Hegypárt büszke lehet rá, hogy vezetői sorába tartozik! Azelőtt kapucinus volt, ti is tudjátok, Blois püspökének vikáriusa. De levedlette a régi babonákat, mint kígyó a bőrét, és ma olyan filozófus, hogy lámpással sem találni különbet! Szereti a szépirodalmat, Jean-Jacques-ért lelkesedik, és boldog volna, ha megismerkedhetnék Jean-

Jacques özvegyével, kinek egyszerűségéről, hűségéről, kiváló erényeiről annyit olvasott a Vallomások lapjain! Az én leírásomból is ismeri, mert sok szépet meséltem neki rólad, kedves Therese.

Nicolas vigyorgott.– Ahogy engem itt látsz – mondta – sok nagy úrral, még vérbeli hercegekkel is

barátkoztam, hányat, de hányat segítettem nyeregbe! Csak nem képzeled, hogy töröm magamat egy tetves képviselőért, aki a csőcselék sorából kapaszkodott fel az uborkafára? Még hozzá egy volt kapucinusért! Minden kapucinus büdös!

– Én a te helyedben nem szájaskodnék így, kedves sógor – vélte François. – Egykori királyi hercegek ma nem érnek sokat, még a zsidó sem ad értük egy lyukas garast, viszont az egykori kapucinus könnyen kirázhat a zsebéből csengő tallérokat Ha körülnézek itt, nem veszem észre, hogy felvetne benneteket a sok tallér. Nem ártana egy kis utánpótlás, ami be is következhetik, ha Rousseau özvegye megvakargatja kicsit Chaplaine törvényhozó állát.

– Látom már, miben sántikálsz – mondta Nicolas megvető hangon. – Egy kis borravalót szeretnél a Chaplaine-ből kicsiholni, és ezért hajlandó volnál a húgodat elkeríteni. Én meg csak nézzem, hogy viszed el tőlem Therese-t, aztán egyedül kenegessem a fájós fenekemet, mi? Hát ebből nem lesz semmi!

– Micsoda bizalmatlanság! – felelte François méltatlankodva. – Ismerlek, öregem, mint a tenyeremet, mégis mindent elkövettem, hogy Chaplaine képviselő előtt olyan kedvező színben ábrázoljalak, amennyire csak megengedi a lelkiismeretem, így hát Chaplaine polgártárs szeretettel vár mindkettőtöket, nemcsak Jean-Jacques özvegyét, hanem a derék homme de confiance-ot is.

Ezek után Therese és Nicolas – Francois őrmester költségén Párizsba utazott, hogy a törvényhozónak bemutatkozzanak.

Chaplaine hájas, piszkos, kedélyes fickónak bizonyult. Tágranyitott inggallérjából kikandikált vastag nyaka és duzzadt tarkója; vaskos, csupasz lábszárát durva kócnadrágba bújtatta. Apjától, aki egy gazdag apát főszakácsa volt, örökölte ínyencségét. Szeretett jól enni – és egyáltalában jól élni. Pompázatos tárgyakkal vette magát körül, háza tele volt nagy mesterek festményeivel, csiszolt kristálypoharakkal, mindenféle ízléses csecsebecsével. A szent relikviákat, melyeknek tiszteletére fiatal korában megtanították, most válogatott ritkaságokkal helyettesítette – elsősorban irodalmi relikviákkal, drága könyvekkel, régi kéziratokkal. Mohón harapott az életbe, csámcsogva zabálta a tudományt, a művészetet, a szép asszonyokat, a finom ételeket. Túltengő fantáziája egyre újabb kalandokba sodorta. Nyomára bukkant egy összeesküvésnek, amelyet emigrált nemesek szőttek; ezeknek ügynökei titkon a Bagatelle-kastélyban találkoztak. Chaplaine feljelentette, elfogatta és bíróság elé állította őket. Későbben őt magát is megtámadták orgyilkosok, akiket Artois gróf és néhány más „azelőtti” bérelt fel; meg is sebezték Chaplaine-t, de szerencséjére nem súlyosan. Az ellene elkövetett merénylet csak növelte népszerűségét.

Az akkori Párizs bővelkedett kitűnő szónokokban, de Chaplaine azok közül is kivált. Ékesszólásában az antik szónokok monumentális lendületét egyesítette a keresztes hadjáratok prédikátorainak hevével és Jean-Jacques népszerű érzelmességével. A tömegek elbűvölten lesték ajkáról a szót.

Minden, aminek csak köze volt Jean-Jacques-hoz, forrón érdekelte Chaplaine-t. Szeme felragyogott, amikor Therese és Nicolas kibontotta előtte a vaskos

csomagokat – Jean-Jacques kéziratait. Kövér ujjaival gyengéden simogatta a lapokat, a mester erős, határozott, szép keze írását.

Magára Therese-re úgy nézett, mint egy élő relikviára. Még az is meghatotta, hogy ez az asszony egy lourdaude volt, testi és lelki lomhaságba süppedt lény. Jean-Jacques egyszerű, szerény, hervatag özvegyét rávette arra, hogy kézirataival és homme de confiance-ával együtt Párizsban maradjon, az ő közelében és az ő költségére.

Nicolas elégedetten köpött egy jó vastagot. Hát nem isteni ötlet volt, hogy annak idején visszacsikarta a kéziratokat a márkitól? Szerette volna megveregetni a saját vállát. Mindig jó szimatja volt – a legkedvezőtlenebb, legszerencsétlenebb eseményből is hasznot tudott húzni. Mindenki más az ő helyében félrelökte volna azokat a haszontalan iratokat, mint egy kifacsart citromot. De ő fáradozott értük, művészi levelet izzadt ki és annak segítségével visszahódította az iratokat; és most a régi, elhasznált földből váratlanul új áldás fakadt!

Therese pedig tompa álmélkodással és boldogan látta, milyen áhítatos tiszteletben részesíti Párizs az ő megboldogult Jean-Jacques-ját. Chaplaine polgártárs, aki végtére is papi személy volt valamikor, és tudta, mit beszél, úgy emlegette a drága elhunytat, mint egy szentet. Minden ember úgy beszélt róla. Mindenütt az ő mellszobrát lehetett látni, minden kirakatból az ő képmása nézett rá. A Rue de Grenelle-ben és a Rue Plâtrière-en a házakat, ahol együtt lakott vele valamikor, emléktáblákkal jelölték meg. És ha valaki közömbösen vagy éppenséggel gőgösen nézett Therese-re, arckifejezése menten megváltozott, mihelyt megtudta, hogy Jean-Jacques özvegyével áll szemben –-- egyszerre olyan áhítatos lett, mintha templomban volna!

Számos újságcikk jelent meg Therese-ről, még egy könyvet is írtak róla. Sokszor lerajzolták, megfestették. Legismertebb az a karc volt, amely kopár őszi táj közepette ábrázolta Therese-t, amint Ermenonville-ben, a tó partján járkál. A háttérben látni lehet a jegenyék szigetét a síremlékkel, egészen lekicsinyítve, elől meg Therese ballagott, felnagyítva, bánatosan és méltóságteljesen, főkötőben, kezeit muffjába rejtve – nemes külsejű, öregedő hölgy, alig észrevehető tokával. „Jean-Jacques élettársa” – ez volt a karc címe, és úton-útfélen árulták. Therese megrendülten nézte – egészen meghatódott tőle. Ez hát ő, Therese! Hogy szidták, csúfolták, lourdaude-nak nevezték, fajankónak – és most kiderül, hogy híres, tiszteletreméltó hölgy. Milyen kár, hogy Jean-Jacques ezt nem érte meg és nem láthatja, milyen tiszteletben részesítik az ő hűséges élettársát. És milyen szerencse, hogy legalább Colas láthatja!

Therese kultusza felháborította Fernand-t. Az, ami kettőjük közt volt, már régen lezárult, feledésbe merült. Nem is ez izgatta Fernand-t, hanem a Mester emlékének groteszk meggyalázása. Némi habozás után megkérdezte barátját, Lepeletier-t, nem tenne-e valamit ellene? Ám a cinikus Lepeletier lebeszélte minden beavatkozástól. Komikus oldaláról fogta fel a dolgot.

– Jean-Jacques maga – vélte – bizonyára helyeselné, hogy megkönnyítik Therese életét. Egyébként is: egy halott feje vigyorog, de hallgat. És ha ön megszólal és kimutatja, hogy ez a sok megható történet, amely Therese-ről szól, csupa hazugság, mit gondol, mi lesz? Csak saját magát sodorja veszélybe és Jean-Jacques emlékét. Bizonyítsa be egy hívőnek, hogy a relikvia, amelyet tisztel, hamisítvány: akkor nem a relikviát dobja sutba, hanem az ön képére mászik!

Így aztán a Therese-kultusz, amelyet Chaplaine is igyekezett előmozdítani, zavartalanul folytatódott. A képviselő egyik barátja, Bouille, az ismert színpadi költő, új darabba kezdett, melynek ezt a címet adta: „Jean-Jacques és élettársa”. Felkereste Therese-t és sokat meséltetett magának a Mester életéről. És amikor látta, hogy Therese nyelve nehezen oldódik, a színműíró Nicolas-hoz fordult. Ez aztán ezernyi szívhez szóló kis történetet mesélt neki azokról a meghitt órákról, amelyeket Therese meg ő Jean-Jacques társaságában töltött. A darabot az egykori Théâtre Italien-ben adták elő, amelyet most Théâtre de l'Égalité-nek keresztelték át. A publikum könnyben úszott. Therese kénytelen volt Jean-Jacques mellszobrát megölelni és csókolgatni. A tömeg tombolva tapsolt neki, a darabnak leírhatatlan sikere volt.

Azokban a beszélgetésekben, amelyeket Bouille Nicolas-val folytatott, sok szó esett Therese gyermekeiről, akiket Jean-Jacques lelencházba juttatott. Noha eljárásának bizonyos mértékben mentségéül szolgált a szabadság, egyenlőség és testvériség hiánya, amely a régi rendszert jellemezte, mégis egy kis árnyékot vetett a ragyogó arcképre. Nicolas-nak nagyszerű ötlete támadt: Therese felejtse el a nagy sérelmet és szomorúságot, amit Jean-Jacques okozott neki – áldozza fel magát, énjét teljesen megtagadva – és igyekezzék Jean-Jacques sokat vitatott eljárását jóvátenni! Ennek érdekében Therese elárvereztette Jean-Jacques dalainak, a Vigasztalások-nak eredeti kéziratát, és az így befolyt összeget a lelencháznak utalta át. Az intézet kis lakói – most Enfants de France-nak, Franciaország gyermekeinek hívták őket – eljöttek egyszerű egyenruhájukban, sapkájukon a háromszínű szalaggal, hogy megköszönjék Therese jóságát. Ez alkalommal is sok könnycsepp potyogott.

Most aztán Nicolas egészen merész cselt eszelt ki. Chaplaine képviselő hálájára számítva, utasította Therese-t, hogy vigye el neki az Új Héloïse kéziratát ajándékba. És a képviselő harmincötödik születésnapján Therese átnyújtotta neki a becses ajándékot.

Jean-Jacques annak idején négy példányban készítette el az Új Héloïse kéziratát – mind a négyet a legnagyobb gondossággal. De éppen ezt a példányt különös szeretettel másolta, mert egyik arisztokrata kedvesének szánta, de közben összeveszett vele és így a kézirat a faragott ládába került. Most aztán Therese Chaplaine-nek ajándékozta.

Therese puffadt arca megrándult, amint a csinos sorokkal teleszántott, sárgásfehér lapokat a képviselő kezébe adta. Ott volt, amikor Jean-Jacques ezeket a lapokat teleírta. Még emlékezett rá, anyja hogyan zsémbelődött miatta: mennyi szaladgálással jár, amíg az ember a sok aranyszegényű papirost, a kék tintát, a legfinomabb porzót megszerzi – és milyen sok pénzbe kerül mindez! Bizonyára fel is olvasott neki a megboldogult ebből a kéziratból; hiszen minden írását felolvasta neki ! Aztán nagy veszekedés volt a kézirat miatt, Nicolas idejekorán biztonságba akarta helyezni, de a mama nem akarta odaadni neki, végül pedig Girardin, az aljas „azelőtti” kaparintotta meg, lopta el az egészet. Szerencsére a ravasz, talpraesett Nicolas visszaszerezte. Most meg a képviselőé lesz. Nicolas kívánta így és Nicolas mindig tudta, mit akar.

Amikor Chaplaine megköszönte az ajándékot, öröme szemlátomást óriási volt. És amikor magára maradt, hosszasan tapogatta a lapokat, lelkesen és meghatottan elolvasott egy-egy mondatot, aztán az egész kéziratot óvatosan,

szinte gyengéden berakta egy csodálatos elefántcsont dobozba, amely valamikor ereklyetartó volt és arra szolgált, hogy szent Lázár megpörkölt csontjait őrizze. Chaplaine akkor jutott hozzá, amikor az egyházi javakat elkobozták.

Nicolas számítása jó volt Chaplaine hálája nem szorítkozott szép köszönő szavakra. Mint képviselő kieszközölte, hogy a nemzet is megajándékozza Jean-Jacques özvegyét.

A nemzetgyűlés egyik ülésén megjelent Therese Levasseur, Jean-Jacques Rousseau élettársa. A korlát, mely a közönséget a képviselőktől elválasztotta, szétnyílt. A képviselők felálltak és Therese-t díszhelyére vezették.

Most Chaplaine képviselő ment fel a szószékre. Üdvözölte Jean-Jacques-ot, mint a forradalom atyját. És üdvözölte Therese-t, mint Jean-Jacques hűséges élettársát és gondozóját, mint a nagy filozófus Martháját és Eurykleiáját.

Végül javasolta, hogy tekintélyes összegű nyugdijat szavazzanak meg neki.A javaslatot elfogadták, határozattá emelték.

KIRÁLYOK ÖSSZEESKÜVÉSE

Fernand büszke volt rá, hogy az új törvényhozó testület tagja lehet. Olyan férfiakat választottak meg képviselőnek, akik a tudomány terén váltak hírnevessé, továbbá csodás szónokokat, nagyratörő és tettvágyó társadalmi reformátorokat. Azonkívül a legtöbb törvényhozó fiatal volt, alig idősebb, mint maga Fernand. Periklész Athénje és Scipio Rómája óta nem került még állam élére tehetséges és becsületes férfiak ilyen ragyogó csoportja.

Az új gyülekezet első dolga volt felülvizsgálni azokat a lagymatag általános határozatokat, amelyeket az előző nemzetgyűlés fogadott el és helyettük világosan megfogalmazott rendeleteket hozni és az országra kényszeríteni. Gyors egymásutánban olyan törvények láttak napvilágot, amelyekről még egy Martin Catrou is kénytelen volt elismerni, hogy „fogaik” is vannak. Az új nemzetgyűlés börtönbe záratta mindazokat a papokat, akik megtagadták a hűségesküt az új kormánynak. Elkobozta a külföldre menekült nemesek vagyonát és halálbüntetéssel fenyegette azokat, akik negyvenöt napon belül nem térnek vissza hazájukba.

Fernand örömére szolgált ez a sok erélyes intézkedés, de örömébe keserű üröm vegyült, amikor látta, hogy még ezek az elszánt és felvilágosodott emberek sem mernek a rabszolgakérdéshez nyúlni; úgy látszik, nem érzik magukat elég erősnek ahhoz, hogy az emberi jogokat a gyarmatokon is érvényre juttassák. Nyugat-Indiából gyéren érkeztek hírek, de annyi bizonyos volt, hogy a fehér lakosság egy nagy része életét vesztette; és mivel sem Fernand, sem Robinet nem hallott semmit Hortense és apja sorsáról, a legrosszabbtól kellett tartani. Annál forróbban kívánta Fernand, hogy ez a sok áldozat ne maradjon hiábavaló és a

rabszolgák felszabadítása Nyugat-Indiában végre megvalósuljon. Követelte, hogy képviselőtársai állítsák helyre a Lepeletiet-féle törvény érvényét és adják meg a francia gyarmatok színes lakosságának a teljes egyenjogúságot. Kérte, küldjék ki őt magát Cap Français-be, azzal a felhatalmazással, hogy az új rendeletnek érvényt szerezzen. Ám – hogy-hogy nem – erről hallani sem akartak. „Kedves barátom – mondták neki –, előbb szilárdítsuk meg a forradalmat itthon, az országon belül. Mit keressük a harcot messze, a tengeren túl, amikor itt ólálkodik saját határainkon!”

Valóban így is volt. Az emigránsok Koblenz városát tették meg az ellenforradalom főhadiszállásává. Ott, német területen, közvetlenül a francia határ mellett gyűjtötték össze katonai erejüket. Ausztria és Poroszország minden elképzelhető eszközzel támogatta őket. Az új Franciaország vezetői joggal gyanakodtak, hogy maga a király szövögeti az összeesküvés szálait ezekkel az emigránsokkal és az idegen udvarokkal, sürgetve a támadást a felszabadított nemzet ellen.

A képviselők közül sokan úgy vélekedtek, hogy ultimátumra van szükség, mielőtt a reakciós Európa királyai egyesülten nekiesnének Franciaországnak – vagyis ezek a képviselők a preventív háborút követelték. Fernand egyik lelkes híve volt ennek a felfogásnak.

– Adjuk tudomására Európának – kiáltott fel a nemzetgyűlésen –, hogy tíz millió francia, felvértezve a kard, a szó és az ész hatalmával, elég erős ahhoz, hogy –- amennyiben folytatódnak ezek a provokációk – megdöntsön minden trónt és megváltoztassa a világ arculatát!

A gyűlés több ízben küldöttséget menesztett a királyhoz azzal a felszólítással, hogy üzenje meg a háborút a fejedelmeknek, akik összeesküvést szőttek az új Franciaország ellen.

Egyszer Fernand volt egy ilyen küldöttség vezetője.A régi udvari ceremónia megkopott és már csak hanyagul, hiányosan tartották

be. De még mindig megvoltak a Tuilériákban a hosszú folyosók és a tágas várótermek és a svájci testőrök és az ünnepélyesen hajlongó kamarások. Fernand sem szegte meg az előírást és megcsókolta a király kövér kezét Lajos ernyedten ült ott, csak dülledt szeme villant néha elő petyhüdt szemhéja alól. Meglátszott rajta, milyen nehezére esik ezekkel a lázadókkal tárgyalni, ahelyett, hogy a Bastille-ba záratná őket.

Fernand válogatott szavakkal, tisztelettudón, de erélyesen közölte a királlyal a törvényhozó testület követeléseit Közben Lajos fáradt, pufók, elkínzott arcába nézett és tudta, mi megy végbe rézsútos homloka mögött. Ez a Bourbon Lajos szerette népét és hazáját – kötelességének érezte, hogy megtegye Franciaországért mindent, amit csak tud. De király is volt, királyok hosszú sorának leszármazottja, és azt is kötelességének érezte, hogy megtegyen minden lehetőt az Isten kegyelméből létesült abszolút királyság helyreállítása érdekében. Kötelességei voltak a liliomos zászlóval és a trikolórral szemben egyaránt, és tétovázva topogott hol erre, hol arra – ez a szegény, szomorú, sajnálatraméltó és nagyon veszedelmes ember.

Lopva Louis is nézegette Fernand-t, a vén szamár kotnyeles fiát, annak a márkinak a fiát, aki annak idején merő filozófiai kedvtelésből kényelmes menedéket nyújtott Jean-Jacques-nak. Ez az a fiatal Girardin, akinek szétlőtték a

lábát az amerikai lázadóknál, de nem okult belőle, hanem ideszemtelenkedik, itt biceg a királya előtt és azt követeli tőle, hogy testvéreinek, Európa fejedelmeinek hadat üzenjen! Könnyű neki, a fiatal Girardin-nek. Mindig lázadó volt, hivatásos áruló, ilyen a természete, Isten annak teremtette. Majd meglakol a pokolban, de amíg itt él a földön, nincsenek kételyei, tudja, mit kell tennie – szerencsés fickó! Bezzeg neki, a királynak, nem könnyítette meg a Gondviselés ennyire a dolgát. Most például minden belső vonakodása ellenére kénytelen biztatást adni a csőcseléknek.

Lassú, akadozó válaszában megígérte, hogy hű nemzetgyűlésének javaslatait jóindulatúan fontolóra veszi. És miközben beszélt, vigaszául szolgált az a gondolat, hogy éppen ezen a héten küldött titkos üzenetet rokonainak, a római császárnak, a porosz, a spanyol és a svéd királynak; lelkükre kötötte, hogy siessenek egyesült erővel leverni a lázongást Franciaországban és elejét venni annak, hogy az anarchia rákfenéje egész Európában elharapódzzék.

Ám hosszabb időre nem lehetett a népképviselők szemét kétértelmű beszédekkel kiszúrni. Amikor Ausztria és Poroszország szövetséget kötött az új Franciaország ellen, a nemzetgyűlés arra kényszerítette Lajost, hogy járuljon hozzá a fegyveres leszámoláshoz. A nemzetgyűlés vad, lármás lelkesedéssel, valamennyi szavazattal mindössze hét ellen, elhatározta a háború megindítását.

A törvényhozók lelkesedése elfogta az egész népet. Európa királyai összeesküdtek, hogy elrabolják Franciaországtól szerencsésen kivívott szabadságát. Hát majd Franciaország fejére üt az arcátlan rablóknak! Ezeréves történetében alig volt példa arra, hogy a nemzet igazságának ilyen szilárd meggyőződésében indult volna egy háborúba. Számtalan önkéntes jelentkezett és csatlakozott a zászlóhoz, a szabad Franciaország trikolórjához.

Girardin polgártárs – az egykori márki – is megrészegült a lelkesedéstől. Lajos király szökési kísérlete megdöbbentette, elszakította a köteléket a korona és a nép között. De most, hogy Lajos saját kárára és országa üdvére megszakította a régi kapcsolatot Ausztriával és felesége hazájának, felesége rokonságának hadat üzent – ezzel jóvátette minden korábbi hibáját és gyengeségét, megteremtette a király és nép új, megbonthatatlan egységét. A nagylelkű, felvilágosult király előbbre helyezte a nép érdekét az uralkodóház érdekénél és alávetette magát a volonté générale-nak, a népakaratnak! Újabb, hatalmas lépés Jean-Jacques útján előre!

Girardin polgártárs felkereste a francia hadseregek vezéreit – Lafayette tábornokot, Rochambeau-t és Lucknert. Hivatkozott arra, hogy egy ízben már győztesen megmérkőzött a braunschweigi herceggel, az ellenséges hadak fővezérével, a hastenbecki csatában, a hétéves háború idején. Ajánlkozott, hogy a mostani háborúban is részt akar venni. Lafayette azonban elutasította: már így is éppen elég „azelőtti” van a had vezetőségben. Girardin mélységes megaláztatást érzett, de sérelmét szívébe zárta, még fiának sem tett említést róla.

Kénytelen volt arra szorítkozni, hogy lelkesedését másokban is felgyújtsa. El is érte, hogy az ő megyéje különösen sok önkéntest állított. Girardin minden jelentkezőnek huszonöt livre-t ajándékozott útiköltségre és lábbeli beszerzésére. És amikor egy nagyobb csapat önkéntest sikerült előteremtenie, kastélyában ünnepséget rendezett tiszteletükre. Tüzes beszédet mondott. Hangoztatta, hogy ha őneki – zsarnoki fegyelemnek alávetett katonákkal — sikerült ezt a

braunschweigi herceget visszakergetnie, mennyivel dicsőbb győzelemre számíthat egy olyan hadsereg, amely lelkes önkéntesekből tevődik össze!

Szíve mélyén Girardin éppenséggel nem volt olyan bizonyos ebben a győzelemben. A forradalom kitörése óta a legfőbb hadvezetőség többször megváltozott, a harcokban kipróbált magasrangú tisztek közül sokan emigráltak. Vajon az új, rögtönzött, nem túlságosan fegyelmezett forradalmi hadsereg elég erős lesz-e ahhoz, hogy megállja a helyét az Európai Koalíció jól kiképzett és szakértő módon vezetett hadaival szemben?

Nemsokára be is törtek az ellenséges csapatok az országba. Az első összecsapásra Lille közelében került a sor. A franciák alighogy megpillantották az osztrákokat, így kiáltottak fel: „Végünk van! Elárultak minket!” És meggyilkolták tábornokukat. Délen piemonti ezredek lépték át a határt. A keleti erődítmények – Longwy, Verdun – elestek. A szövetséges seregek vezetői ujjongva kijelentették, hogy ez nem is hadjárat, hanem könnyű séta, egészen Párizsig.

A fronton bekövetkezett szerencsétlenség az ország belső rendjét is veszélyeztette. A tömegek nem tudták elhinni, hogy a forradalmi hadsereg gyenge; a vereség oka nem lehet más, csak a vezetők ármánykodása. A nép árulót látott minden „azelőttiben” – főképpen pedig magában a királyban.

A nép behatolt már egyszer a Tuilériák palotájába. Akkor még jóindulatú módon vetették szemére a királynak csalárdságát, forradalmár-sapkát nyomtak a fejébe és rákényszerítették testvériségüket. Most azonban, Chaplaine képviselő egy vad beszéde után, másodszor is betörtek a palotába és ezúttal már kevésbé kedélyesen. Sok halott volt, a királynak menekülnie kellett, és végül egy börtönszerű kastélyba, a Temple-be hurcolták.

Párizsban kitört a nyugtalanság. A hatóságok jóindulattal nézték és eltűrték a lázongást. Megrohanták a börtönöket; a tömeg népítéleteket tartott és a gyűlöltebb „azelőttieket” lemészárolta. A régi királyok szobrait, amelyek a város számos terét díszítették, hazafias dalok és vidám kiáltozások közepette lerángatták, lerombolták. Ez nem volt mindenütt könnyű dolog. Több érckirály és ércló szívósan kitartónak bizonyult; egy lezuhanó XIV. Lajos agyonütött egy éneklő asszonyt. Egy XV. Lajos letört érckarját a tömeg szeretett és ünnepelt bálványának, Chaplaine képviselőnek ajándékozta, aki boldogan bekebelezte ritkasággyűjteményébe. Még a népszerű IV. Henrik is, aki olyan soká nézett végig a Pont Neuf-ről a Szajnán, megkapta a magáét.

Girardin meggyőződése, hogy az ember alapjában jó, már eddig is sok csorbát szenvedett; ez az agyonfoltozott, rozoga hit most másodszor is erősen megrendült. Minden úgy történt, sajnos, ahogy az a kiállhatatlan Monsieur de Grimm megjósolta: a népuralom, amelyről Jean-Jacques álmodozott, a csőcselek uralmába, a Mestertől annyira megvetett ochlokráciába csapott át. Az ember mindig barbár volt és az is marad.

Fernand nem veszítette el ugyan a végső győzelembe vetett reményét, de az események nem egyszer őt is bizonytalanná tették. Legjobban a fronton elszenvedett vereségek rendítették meg. Annál jobban álmélkodott, amikor barátai – Lepeletier és még inkább Martin Catrou – hidegvérrel, sőt, közömbösen fogadták a vereségek hírét. Sőt valóságos örömmel üdvözölték a vereséget. Martin Catrou a jakobinus-klubban így ujjongott:

– Valóságos áldás, hogy a háború így kezdődik. Éppen ez a módja annak, hogy a szabadságot megszilárdítsuk és a zsarnokság utolsó foltjaitól is megtisztítsuk.

– Az egyetlen veszélyt a ti régi tábornokaitokban látom – fejtegette Fernand előtt – a te kedves Lafayette-edben, meg a többi gyanús „amerikásban”. Szíve mélyén királypárti valamennyi. Ha ők győznek és diadalmenetben térnek vissza Párizsba, első dolguk lett volna kitekerni a forradalom nyakát és helyreállítani a legkeresztényibb király jogait. Most azonban a hadsereg, a nép hadserege veszi kezébe a háborút. Lafayette-et már elküldték és a többi kétszínű tábornok helyébe megbízható forradalmárokat raktak. Most aztán elválasztották a tiszta búzát az ocsújától. Éljen hát a vereség! – kiáltotta dacosan, konokul.

– De az ellenség útban van Párizs felé! – vetette ellene Fernand. A gyanú és gyűlölet annyira elvakította Martint, hogy nem látja a félelmetesen fenyegető igazi veszélyt?

De Martin fölényesen rázogatta fejét.– Most, hogy a nép maga viszi ezt a háborút – mondta –, nem lehet többé

legyőzni. Én mondom neked, az ellenség sohasem jut el Párizsba!A vereségek és felkelések csökkentették a törvényhozó gyűlés tekintélyét.

Felülkerekedett az a nézet, hogy az alkotmány már nem felel meg a követelményeknek. Új alkotmányt kell teremteni, igazi társadalmi szerződést, amely a tiszta észre alapítja tételeit, valóban forradalmár és egyszer s mindenkorra rendezi az egyes emberek jogi helyzetét, viszonyát az államhoz. Ki is írták a választásokat egy új népképviselet megteremtésére.

Fernand most is jelöltette magát Ezúttal azonban saját bőrén érezte meg az általános bizalmatlanságot a régi urakkal, „azelőttiekkel” szemben. Nem választották meg. A szavazatok többségét Martin Catrou kapta meg.

Mindössze hét „azelőtti”' jutott be a képviselők sorába. Michel Lepeletier is köztük volt.

Fernand nem volt rá féltékeny. De nagyon bántotta, hogy a nép, amely Lepeletier-t szívébe fogadta, őt elutasította. Pedig Lepeletier nem tett semmiféle engedményt: továbbra is pompás hintáján hajtatott a jakobinus-klubba, pompás, régimódi, gondos öltözetben, néha még egy cifra hölgy is ült mellette a hintóban. Megesett, hogy emberek, akik kénytelenek voltak lovai elől kitérni, ellenséges megjegyzéseket tettek rá; de mihelyt felismerték a kocsiban Lepeletier-t, ujjongva üdvözölték. Hogy van az, töprengett Fernand, hogy a nép szemében ő mindig „azelőtti” marad, gyűlölt idegen? Mért nem adatott meg neki is, hogy egy szem legyen a láncban, részes a testvériségben?

Amikor az újonnan megválasztott képviselőtestület, a Konvent megalakult, a régi képviselők feladatukat befejezettnek nyilvánították. Ünnepélyesen fogadták az új képviselőket és bevezették őket az ülésterembe.

Fernand is lemondott és visszatért Ermenonville-be.

KESERŰ SORS

A Konvent már első ülésén eltörölte a királyságot és kikiáltotta a köztársaságot. Elhatározta továbbá, hogy sokkal radikálisabb alkotmányt teremt a „társadalmi szerződés” alapján. Új naptárt is vezetett be, amely az egységes és oszthatatlan köztársaság első évével kezdődött.

Nagyszerű előjel volt, hogy azon a napon, amikor a Konvent összeült, a hadiszerencse megfordult. A köztársaság első napján egy fáradt, rongyos, rosszul felszerelt francia hadsereg Valmy falu közelében döntő győzelmet aratott a legmodernebb fegyverekkel felszerelt ellenség fölött. A szövetséges királyok seregei kénytelenek voltak sürgősen visszavonulni. A köztársaság katonái gyors egymásutánban elfoglalták Verdunt és Longwyt, bevették Speyert, Mainzot, Frankfurtot, behatoltak Savoyába, elözönlötték Hollandiát és Belgiumot.

Ezek a győzelmek egész Európát meglepték.De kellemetlen meglepetést jelentettek Monsieur Robinet számára is. Igazán

nem imádta az arisztokratákat, de hogy ilyen siralmasan felsüljenek, mégsem gondolta volna.

A párizsi dolgok folyása sem tetszett neki. Politikai elmélete nagyon egyszerű volt: az államügyek vezetése azt a néhány embert illeti meg, aki azzal bizonyította be rátermettségét, hogy magánügyeit eredményesen tudta intézni –-- vagyis sikerült vagyont szereznie. Most a Konvent többsége valóban jómódú és megfontolt emberekből, polgárokból tevődött össze. Sajnos azonban a csőcseléknek egyre erősebbé vált a befolyása, és ennek nem lehet jó vége, hiszen a csőcseléknek még annyi esze sincs, mint a nemeseknek.

Monsieur Robinet szilárd meggyőződése volt, hogy a szövetségesek jól kiképzett seregei hamarosan győznek – a végső győzelem csak az övék lehet. Neki nincs más teendője, mint azt a napot Franciaországban kivárni. Kötelessége unokájával és dédunokájával szemben, hogy ne szalassza el azokat a nagyszerű üzleteket, amelyek ilyen időkben kínálkoznak.

Pedig nem volt veszélytelen otthon maradni. A legtöbb adófőbérlő, ha nem menekült külföldre, dutyiban ült. Ő maga, Robinet, persze, elég okos volt ahhoz, hogy ne biggyessze nevéhez valamelyik birtoka nemesi címét. Most igyekezett meg lapulni, eltűnni a félhomályban. Kastélyait bezáratta, városi palotáját is Párizsban. Kevés személyzettel, csendben és feltűnés nélkül éldegélt Latourban. Bőséges adományokat juttatott az új Franciaország intézményeinek. Nem, teljesen lehetetlen, hogy belekössenek és valami baja legyen.

A legnagyobb nyugalommal tűrte, hogy Saint-Vigort konfiskálják, de kastélyát és birtokát egy „stróman” útján tüstént visszavásároltatta. Egyáltalában minden üzletét álnév alatt, közvetítők nevén bonyolította le. Mindent megvásárolt, amit csak megkaparinthatott és óriási tételekben szállított a hadseregnek – mindent ügynökei neve és cégére alatt.

De majd ha megvirrad a boldog nap, ha az egyesült királypárti hadseregek győzelmesen bevonulnak Párizsba, ami biztos és elkerülhetetlen, akkor a győztesek közt ott lesz unokájának férje is, az érdemdús katona, Mathieu de

Courcelles gróf is, ő pedig, Robinet, előlép a félhomályból és igazolja, hogy hős rokona távollétében hűségesen és eredményesen képviselte érdekeit.

Ekkor történt valami, ami minden tervét felborította. Híre jött, hogy Mathieu de Courcelles, aki zászlóaljával ezrede visszavonulását fedezte, elesett Franciaország liliomos lobogója védelmében.

Gilberte, amikor meghallotta a hírt, kővé dermedt. Monsieur Robinet sohasem képzelte volna, hogy unokája ennyire el tud sápadni. Meg akarta simogatni hideg kezét, de Gilberte gyorsan visszahúzta és elhagyta a szobát. Robinet tudta, mi megy benne végbe; Gilberte nyilván őt és önmagát okolja, az ostoba szerencsétlenségért, így kellett meghalnia ennek a tisztességes embernek, aki annyira szerette őt.

Gilberte két napig nem mutatkozott. Nagyapja beküldte szobájába az ételt, de Gilberte alig nyúlt hozzá. A harmadik napon lejött szobájából. Egy ideig némán ültek egymás mellett Gilberte végül felsóhajtott:

– Rettenetesen, pogánymódra fáj, nagyapám!Robinet a jövőjére gondolt. A máskor olyan higgadt embert esztelen düh fogta

el. Ráeszmélt arra, hogy nem a vagyona szaporítása végett maradt itthon, hanem azért, mert azt akarta, hogy Gilberte és a kis Marie-Sidonia csak az övé legyen, egészen az övé.

De most már őrültség volna magát további veszedelmeknek kitennie. Még egy örökkévalóságig is eltarthat, amíg Európa ennek a garázdálkodásnak véget vet és közben még mennyi bajt és szerencsétlenséget okozhatnak ezek a tébolyodottak! Monsieur Robinet úgy érezte, hogy élete már nem biztos, de még nagyobb veszély fenyegette unokáját, a köztársaság egyik halálos ellenségének özvegyét. Sürgősen el kell hagyniuk Franciaországot.

De ismerte unokáját. Akármilyen okos teremtés, megfertőzték az új, kelekótya eszmék, annak a sültbolondnak a zagyvaságai, aki odaát pihen jegenyéi alatt. Gilberte nem hallgat majd rá, nem lesz hajlandó menekülni, makacsul ragaszkodik majd hazájához: ezernyi okot hangoztat majd, csak az igazit nem: mert az igazi ok: az az átkozott rajongó, az álmodozó tökfilkó, a fiatal Girardin.

Ezek a gondolatok foglalkoztatták Robinet urat, amikor Fernand látogatását jelentették neki.

Mathieu halálhíre nagy zavarba hozta Fernand-t. Soha nem jutott eszébe Gilberte urának rosszat kívánni. Amikor a háború előkészítésén buzgólkodott, álmában sem gondolt erre a derék emberre, akit lelkiismerete űzött ki az országból. A nagy átalakulások sok jelentősebb ember életébe került, de azokhoz Fernand-nak nem volt semmi köze. Ám most az a gyötrő érzés fogta el, hogy Mathieu halála az ő lelkén szárad.

Robinet, amikor megpillantotta a fiatalembert, nem tudta haragját leplezni. Micsoda tökfilkó! Ostoba mamlasz, aki saját érdeke és barátainak érdeke ellen őrjöng. Ő javasolta a törvényt, amely az emigránsok javait elkobozta, ő uszította az országot a testvérharcba, amely Mathieu életébe került.

– Látja, Monsieur, hová vezet az ön filozófiája! – ezzel a szemrehányással fogadta. – Előbb a természetről, az örök békéről, az egyenlőségről és testvériségről locsognak, aztán kirobbantják a polgárháborút! Szegény Mathieu! De ő legalább tudta, melyik táborba tartozik.

Fernand csodálkozott, hogy a máskor oly nyugodt öregúr, a két lábon járó józan számítás, ennyire elragadtatja magát érzelmeitől.

– Gyásza és szomorúsága mentségéül szolgál, Monsieur felelte. – Nem kívánok önnel vitatkozni, nem szeretném még jobban megharagítani. Azért jöttem, hogy önnek és Gilberte-nek részvétemet fejezzem ki, igazán őszinte részvétemet.

– Attól Mathieu nem támad fel – mondta Robinet gúnyosan.Gilberte az ajtóban állt. Fekete ruhájától elütő arca rettentő sápadt volt,

Fernand még sohasem látta ilyennek. Megállt az ajtó közelében és Fernand-ra meredt, de nem talált szót érzelmei kifejezésére. Fernand sem tudott beszélni. Egy egészen új Gilberte állt előtte, új és mégis a régi.

Amikor gyásza első kábultságából felocsúdott, különös gondolatok jártak Gilberte fejében.

Noha mindig ellentmondott nagyapjának, ha a királyság biztos végső győzelméről beszélt, Gilberte szíve mélyén maga sem hitt a köztársaság tartósságában. Anyjától örökölte azt a nézetét, hogy a nagyok, a hatalmasok, a kiváltságosak uralma örök – ez a világ rendje és a sors akarata. Mint az ősi hegyek, mindig a helyükön voltak és a helyükön lesznek. El se tudta képzelni, hogy egy ezeréves birodalom intézményeit a balga öreg Jean-Jacques és a kedves, szeretetreméltó, de kissé meghibbant Fernand tartósan felboríthatja. Fernand filozófiáját csak afféle vesszőparipának tartotta, amelyre ez a csökönyös ábrándozó valahogy felült és valahogy elnyargalt vele Amerika őserdejébe, sőt a párizsi lázadók szószékére – de hogy ez a fából való játékszer igazán élne és életben is maradna még elképzelni is ostobaság! És lelke mélyén azt sem tudta elhinni, hogy hiába küzdött annyit és hozott olyan sok áldozatot gyermeke előjogainak biztosítására, a szegény csöppségből mégsem lesz Courcelles grófkisasszony, csak egy közönséges polgárlány! Nem – nem lehet!

Ezt a titkos hitét Mathieu halála egy csapással megsemmisítette. Az ő józan és okos Mathieu-je, az elpusztíthatatlannak vélt nagy emberek egyike most legyőzötten, holtan fekszik valahol, míg Fernand, az álmodozó, az örök gyermek, a balga bölcs él és virul, és végül neki lett igaza. Kiderült, hogy balgasága bölcsebb, mint Mathieu és Nagyapa minden okossága. A régi világ összeomlott, egyszer s mindenkorra letűnt, ő meg, Gilberte, itt maradt megbénultan, támasz és oltalom nélkül, egészen gyámoltalanul. Kezdettől fogva mindent rosszul csinált, mindenben tévedett. Nem Fernand volt az ábrándozó gyermek, hanem ő, Gilberte, ő volt a tapasztalatlan, ostoba kislány – a férfit, aki nagylelkűen hidat épített neki és át akarta segíteni az ő új világába, elküldte, eltaszította magától – micsoda ostobaság!

És most, hogy meglátta Fernand-t, amint két lépést tett felé, zavartan és mégis nagyon férfiasan bicegve, de azért szilárdan a két lábán – Gilberte egyszerre sírva fakadt, patakzó könnyeit nem tudta megállítani semmi. Egészen felolvadt kudarca tudatában; de jól esett éreznie, hogy gyengébb Fernand-nál.

Fernand még sohasem látta sírni Gilberte-et. Elcsodálkozott, zavarba jött és különös boldogság fogta el. Nem mert szólni semmit, nem merte megsimogatni Gilberte-et, pedig úgy érezte, hogy hosszú idő óta most van először olyan közel hozzá, mint valamikor réges-rég.

Robinet még mindig ott volt a szobában, de egészen megfeledkeztek róla. Látta, hogy a két fiatal ott áll egymással szemben, szinte elvarázsoltan. Robinet

nem volt erkölcsbíró és nem adott sokat a dekorumra, de noha a legcsekélyebb sem történt, amiben illetlenséget láthatott volna, mégis megütközött ezen a jeleneten. Életében először esett meg vele, hogy nem tudta unokáját megérteni. Mathieu halálhíre szíve mélyéig megsebezte Gilberte-et, most mégis úgy néz arra a másikra,mintha megigézte volna, mintha nem is tudná elfordítani tekintetét. Robinet mondani akart valamit – kötelessége volt, hogy szóljon, de attól tartott, akkor elvesztené unokáját is. Nagyon öregnek érezte magát – egy öreg embernek, akit senki nem ért meg. Kiosont a szobából.

– Rettenetesen sajnálom – mondta végül Fernand. – Nehéz, nagyon nehéz lehet ez önnek ...

Szegényes szavak voltak ezek egy férfi ajkán, aki beszédeivel az egész nemzetgyűlést el tudta ragadni, Gilberte mégis hálásan nézett rá. Fernand most egyszerre megértette, mért nem akarta annak idején Gilberte kiengedni őt Amerikába, és mért ment férjhez Mathieu-höz? Boldogan ráeszmélt, hogy most már mindezt tévedésnek tartja.

Most bejött a gyermek, Marie-Sidonia. Kilencéves volt csak, de már gyászruhába öltöztették. A nehezen megtanult udvari modorról le kellett szoknia, a körülményes meghajlás és hajbókolás most már tilos volt, de megfeledkezett magáról. Amint hosszú, fekete, nehéz ruhájában, amelyben olyan volt, mint egy felnőtt, Fernand elé lépett, egyszerre megint a kis Courcelles grófkisasszonnyá változott és önkéntelenül, gépiesen hajbókolt Brégy gróf előtt.

Fernand és Gilberte még ezután is csak kevés szót váltott egymással. De egyszerre csak, mintha megoldódott volna a nyelve, Fernand San-Domingóról kezdett beszélni: hogy csak nagyon gyér, de annál hajmeresztőbb híreket kap onnan, és több kedves barátja él ott, köztük egy kedves barátnője is, aki nagyon közel áll hozzá, és sajnos, attól kell tartani, hogy ezek a jóbarátok életüket vesztették a szennyes háborúban, amely a színesek és a fehérek közt folyik.

Gilberte nagyon jól tudta, mért meséli el neki ezt éppen most. De mint ahogy Fernand is csak szürke, kopott szavakat talált az imént, Gilberte most őszintén és szinte együgyűen felsóhajtott:

– Igen ... keserves idők járnak most mindnyájunkra.Azután megint hallgattak. A gyermek, Marie-Sidonia is komolyan üldögélt

mellettük. Az elhájasodott Pompon kutyus asztmásan vakkantott.Amikor Fernand elment, még mindig alig beszéltek egymással. De Fernand

úgy érzete, mintha hosszú, meghitt beszélgetést folytattak volna, mint a régi időkben, amikor még olyan szoros barátság fűzte össze őket.

Az új idők hozták őket olyan közel egymáshoz. A forradalom vadul széttépte Gilberte kapcsolatait az udvari körökkel és kegyetlenül megmutatta neki, hová tartozik. Most már joggal nevezhette magát Courcelles polgártársnőnek, tehát bizonyos értelemben célhoz ért – de Fernand szívét az a boldog bizonyosság töltötte el, hogy ő is eléri majd a célját.

ZORD VENDÉGEK

Hétszáznegyvenkilenc tagja volt a Konventnek. Valamennyi Jean-Jacques elveit vallotta, a Mesterét, kinek a lerombolt Bastille egy kövébe vésett képmása úgy nézett le rájuk, mintha tudná, hogy a teremben ülők olyan köztársaságot akarnak teremteni, amely az ő szellemének felel meg. De a célhoz vezető út kérdésében megoszlottak a vélemények. A képviselők egy része jól ellátott polgár volt, nem egy közülük vagyonos. A forradalom első éveiben még „radikálisok” voltak, de most már mérsékelteknek számítottak. Irtóztak az erőszaktól; ám ha elkerülhetetlen volt, szép szavakkal azt a látszatot próbálták kelteni, mintha ez is csak a törvény és a rend fenntartását szolgálná.

De volt csekély számú kisebbség – alig száz a hétszáznegyvenkilenc közül – amely elhatározta, hogy minden körülmények közt győzelemre juttatja Jean-Jacques elveit, és minden eszközzel – akár erőszakkal és látszólag igazságtalansággal is – megteremti a teljes jogegyenlőséget.

A Manège-ben – abban az épületben, ahol a Konvent ülésezett – ezek az elszánt demokraták a legmagasabb, legfelsőbb üléseket foglalták el. Ezért Chaplaine képviselő, aki hozzájuk tartozott és mindig őrömét lelte a festői kifejezésekben, a teremnek ezt a részét így nevezte el: La Montagne, vagyis a Hegy. Ettől kezdve a képviselőknek ezt a csoportját Hegypárt néven emlegették.

A montagnard-ok elvitathatatlan vezére Maximilien Robespierre volt. Martin Catrou, aki habozás nélkül az ő padsoraikban telepedett le, csodálkozással, mélységes tisztelettel és nem minden részvét nélkül figyelte, mennyire megváltoztatta Robespierre-t a kemény feladat, melyre vállalkozott. Amikor a jakobinus-klubban először hallotta beszélni, Robespierre szája barátságos volt, szeme jóságos, homloka tiszta és sima. De ajkát most majdnem mindig keményen összeszorította, homlokát redők barázdálták, szeme – ha nem takarta zöldes szemüveg – befelé meredt. Maximilien mosolya az ember szívébe hasított, és ha néha, nagyritkán nevetett, keserűen és csípősen hangzott. A válogatott, törpe kisebbséget az erény meredek útján felfelé vezetni : ez az emberfölötti feladat a szívére, a mellére nehezedett, de ugyanakkor titáni erőt adott neki.

Martin radikális képviselőtársai közt még egy volt, akire a legnagyobb tisztelettel tekintett: a legfiatalabb képviselő, Antoine de Saint-Just. Az alig huszonöt éves ifjú magas termetű volt és nagyon karcsú. Mindig gondos eleganciával öltözködött; magas gallérját színre és anyagra szinte ficsúrszerű nyakkendő fogta körül. Ebből a gallérból lányosan gyengéd, ovális arc emelkedett ki; a görög orr felett nagy, kékes-szürke szem ragyogott, melyet magas ívelésű, sűrű szemöldök övezett. A kissé homlokába fésült sűrű haj hosszan lehullt a vállára. Saint-Justnek nyugodt, finom modora volt, mozdulatai kimértek, szinte feszesek. De óriási szemében vad belső tűz lobogott, vad belső tűz, melyet nem fékezett más, csak a tántoríthatatlan ész és a legnagyszerűbb önfegyelem.

Saint-Just a Konvent minden ülésén részt vett, de sohasem szólalt fel. És mégis feltűnt. Már külseje is szokatlan volt, de még jobban felhívta rá a figyelmet

Robespierre barátsága; gyakran együtt léptek be az ülésterembe és gyakran távoztak együtt.

Martinnek erőt kellett vennie magán, hogy megszólítsa Saint-Just-öt De összeszedte bátorságát és megtette. Saint-Just nyugodtan és sértően hosszú ideig szemlélgette a zömök, esetlen fickó kemény, értelmes arcát. És csak azután válaszolt kérdésére udvariasan, tárgyilagosan, kimerítően. Martin arca sugárzott: Saint-Just nem utasította el!

A két fiatal képviselő nemsokára kölcsönösen meglátogatta egymást. Martin, amikor Párizsba költözött, egy csúnya lakónegyed csúnya házában bérelt lakást. Az elegáns Saint-Just felmászott a kopott, foghíjas lépcsőn, belépett az ízléstelen bútorokkal zsúfolt lakásba – és Martin úgy érezte, hogy olyan nagy megtiszteltetésben részesült, mint még soha.

A Konvent eltörölte a királyságot, de a mérsékelt többség még vonakodott eldönteni a király személyes sorsát. Ám a nép most már egyre hangosabban követelte, hogy végre számoljanak le Capet Lajossal – így nevezték most családja után – a zsarnokkal, az árulóval.

Robespierre számára egy pillanatig sem volt kérdéses, hogy Lajosnak meg kell halnia. Pedig a zsarnok kivégzése bizonyára arra ösztökéli majd a többi európai uralkodót, hogy háborús erőfeszítéseit még jobban fokozza, és a gyengeszívűek a Konventben, meg a nép körében is, jajveszékelni fognak részvétükben és haragjukban. Ám ezek az ellenérvek elolvadnak, mint a hó, ha Jean-Jacques gondolatainak világában nézzük a kérdést. Lajosnak meg kell halnia – csak akkor foglalhatják el a helyét a Jean-ok és a Jacques-ok. És Maximilien megesküdött a Mesternek, hogy így lesz.

Robespierre a maga logikus módján felsorolta okait Saint-Just előtt. A fiatalember szinte kiragadta a szót Robespierre szájából. Kicserélték egymással érveiket csendesen, higgadtan, olyan egyetértésben, amely lényük mélyéből fakadt. A két komoly férfi – a fiatal és a még fiatalabb – mosolygott rajta, hogy mennyire megértik egymást.

Ermenonville-be utaztak, hogy a halott Mester sírjánál erőt merítsenek a küzdelemhez, amelyet az ő nevében készültek megvívni.

Lassan, szótlanul mentek keresztül a parkon, ősz volt, a szobrok és szentélyek dideregtek a kopár parkban, a szürke ég alatt. Maximilien arra gondolt, hogyan sétált a Mesterrel Jean-Jacques utolsó napjainak egyikén – ezeken az ösvényeken. Jean-Jacques a botanikáról beszélt neki, valamennyi tudomány közt a legkedvesebbről – és ugyanakkor keserűséggel beszélt az emberekről, akik félreértették és emberszeretete miatt meggyűlölték. Most értette csak meg a szavait Maximilien igazán. Aki az embereket igazán szereti, annak sok gyűlöletet kell magára vennie: mert olyan tetteket kell elkövetnie, amelyek e szeretet nélkül minden képzeletet felülmúló bűntettek lennének.

Megérkeztek a tóhoz. Lombjaitól megfosztott, hosszú, szikár jegenyéi alól a sír nézett át rájuk, szívüknek meghatottságot és mélységes tiszteletet sugallva.

Saint-Just leült a padra a fűzfa alá és hagyta, hogy barátja egyedül evezzen át a szigetre. Maximilien, oliva-zöld köpönyegébe burkolózva, levett kalappal, katonásan és tisztelettudón állt az oltár előtt, amely pőre szürkeségében is kiemelkedett a kopár, őszi tájból és az ég hátteréből. A nyirkos, hideg szélben mozdulatlanul állt a vézna ember, akire a sors azt a feladatot bízta, hogy Jean-

Jacques örökségét megóvja. Sovány arca sápadtan világított gondosan fésült haja alatt, amint a sír felé fordult, ahol a Mester örök álmát aludta.

Fegyelmezetten állt ott, de lelkét lenyűgözte és mélységesen megrendítette küldetésének nagysága: meg kell semmisítenie Lajost, hogy Jean-Jacques éljen. Magasztos, szigorú gondolatok jártak agyában keresztül-kasul – Jean-Jacques gondolatai, amelyeket műveiben örökített meg. „A római birodalom fénykorában sem a szenátusnak, sem a konzuloknak, sem a népnek nem jutott eszébe kegyelmet gyakorolni.” És: „Aki a Társadalmi Szerződést megszegte, már nem tagja az államnak, hanem közellenség, akit ki kell irtani.”

Éppen lényének gyengédsége, finomlelkűsége volt az, ami Jean-Jacques-ot szigorúságra kényszerítette – emberségének logikája edzette olyan zorddá és erőssé. És ez az emberségből fakadó keménység nem szállt sírba vele, tovább él tanítványában, Maximilienben. Igen, a gyengédlelkű Mester szellemében jár el, ha most, amikor Franciaország ezeréves trónja összeomlott, gazdáját is utána taszítja a megsemmisülésbe!

Amikor a kerteken át visszafelé mentek, közölte Saint-Justtel gondolatait. Jean-Jacques emberszeretete nem volt merő érzelgősség, hanem válogatós bölcsesség. Az egyes emberek számára, akik magángondjaikkal küszködnek, ott van Jean-Jacques írása, a Savoya Papja, mely kifejezte minden részvétét, szíve minden melegét. De az államnak és az állampolgároknak a Társadalmi szerződés szigora legyen mértékadó. Jean-Jacques nem rettent vissza attól, hogy itt megtagadja azt, amit amott pazar kézzel osztogatott. Ebben a magasztos egyoldalúságban rejlik a nagysága. Bizonyos filozófusok és képviselők, a mérsékeltek, a „girondisták” – ezek a sokoldalú, hajladozó, könnyen megindítható, rettentő művelt és finom ízlésű emberek – túl sokat láttak egyszerre és mozgékonyságuk tette őket gyengékké. Aki előre akar menni, nézzen mindig csak egyenesen az útjára. Túl sok okoskodás elgyengít. A köztársaságnak olyan férfiakra van szüksége, akik egyoldalúságukból merítik erejüket.

Később, a hazafelé vezető úton avatta be Saint-Just is barátját azokba a gondolatokba, amelyek a fejében jártak, amíg a fűzfa alatt ült. Hát nem csodálatos, hogy a köztársaság szellemi atyjának csontjai itt porladnak, ezen az elhagyatott helyen, egy ízléstelen „azelőtti” oltalma alatt, aki úgy tesz, mintha ez a szent ereklye az ő magántulajdona volna? Hát nem merénylet a józan ész és a köztársaság méltósága ellen, hogy Voltaire földi maradványait a Panthéon őrzi, míg Jean-Jacques itt pihen Monsieur de Girardin parkjában, a néptől elzárva?

Amint Saint-Just itt előadott, helyes volt. Jean-Jacques méltán igényt tarthat a Panthéonra, viszont Párizs és a nép jogosan követelheti magának Jean-Jacques földi maradványait. És Maximilien szívébe belevésődött a kép, amint tizenöt évvel azelőtt – de ó, ezer évvel fiatalabban – itt sétálgatott Ermenonville-ban, Jean-Jacques oldalán. Jean-Jacques emléke örökre összefonódott benne ezekkel a kertekkel; el sem tudta képzelni a Mestert e fák és dombok, e kis tó nélkül.

– Igaza van, Antoine – mondta – viszont Jean-Jacques saját drága ajkáról hallottam és tudom, milyen forrón szerette Ermenonville kertjeit. Párizst és a nagyvilágot nem kell már őreá emlékeztetni; emlékét naponta hangoztatják győzelmeink és azok a seregek, amelyek az ő könyveiből, az ő gondolataiból sarjadtak. Hagyjuk holttestét itt pihenni, kedvenc fái alatt. Iaceat, ubi iacet.*

Saint-Just érzékenykedés nélkül vette tudomásul Robespierre

* Nyugodjék, ahol nyugszik.elutasító válaszát. Ám Maximilient bántotta, hogy kénytelen volt barátjának nemet mondani. Meg akarta mutatni neki, mennyire szereti és becsüli.

– Indítványozni fogom – mondta –, hogy ön legyen a mi szónokunk, Antoine, majd ha a király perbefogását tárgyaljuk a Konventben.

Saint-Just fehér, fegyelmezett arca felragyogott. Az egész ország azt várta, hogy Robespierre maga válaszol majd a többség szónokának és követeli a per megindítását. Hogy most ezt Maximilian őrá bízta, a legnagyobb bizalomról tanúskodik. Vajon az egész világtörténelemben volt-e szónoknak nagyobb témája, mint az a követelés, hogy a forradalmi Franciaország irtsa ki az áruló zsarnokot? A fiatalember tüzes hazafisága és tüzes becsvágya egyetlen lángba olvadt össze. Nagy akaraterejébe és önfegyelmébe került, hogy sokáig némán hallgassa a Konvent vitáit; csodálatos barátja most megjutalmazza türelméért.

– Ha kívánja, beszélni fogok, Maximilien – mondta és kisvártatva azt is hozzátette: – Köszönöm önnek, Maximilien.

SZŰZBESZÉD

Egy borús, novemberi napon kezdődött el a vita a király sorsáról.A mérsékelt többség nevében a Vendée egy képviselője beszélt, Charles-Gabriel

Morisson, az országos hírű jogász. Csiszolt beszédében ragyogó logikával fejtette ki, hogy akármilyen hajmeresztő és véres gaztettek terhelik is a királyt, sem az ország intézményei, sem az igazságosság örök elvei nem engedik meg, hogy az uralkodót bíróság elé állítsák. A törvények, amelyeket megszegett, csak bűneinek elkövetése után születtek meg és léptek érvénybe. A Konvent feladata pert indítani a királyság ellen, de nem a király sérthetetlen személye ellen. Ha a köztársaság meg akarja védeni biztonságát, akkor tartsa szigorú őrizetben a volt királyt, vagy pedig száműzze és toloncoltassa ki Franciaországból.

Mindenki azt várta, hogy a Hegypárt Robespierre-t küldi előre Morisson nagy hatású beszédének megcáfolására. Ehelyett azonban egy fiatalember kapta meg a szót, aki jóformán ismeretlen volt és még sohasem beszélt, az Aisne megye képviselője, Antoine de Saint-Just.

A szónok lassan kapaszkodott fel a szószék kilenc magas lépcsőjén. Azután ott állt a köztársaság háromszínű lobogója alatt, domborművű képmásáról Jean-Jacques nézett rá és mögötte a falon, a liktornyalábtól, az ítélkező hatalom jelképétől övezetten, egy nagy tábla hirdette az emberi jogokat. Két óriási kandeláber számtalan gyertyája világította meg a szónok fehér arcát.

Saint-Just a legkisebb elfogódottság nélkül rakta maga elé kéziratát, néhány pillanatig nyakravalóját igazgatta, körülnézett a teremben és beszélni kezdett:

– Be fogom bizonyítani önöknek, törvényhozó polgártársak, hogy szó sem lehet arról a sérthetetlenségr[l, amelyet Morisson a volt királynak követel. Ellenkez[leg, a szuverén népnek kétségtelen joga, hogy Capet Lajossal úgy bánjon el, amint a nép érdekei megkövetelik. Kijelentem és be fogom bizonyítani: a királyt ellenségünknek kell tekintetünk és aszerint kell vele szemben eljárnunk. Feladatunk nem az, hogy cselekedeteit agyafúrt jogászi megfontolások szerint mérlegeljük, hanem az, hogy a végs[kig harcoljunk ellene.

A mérsékeltek képvisel[inek kellemes meglepetésül szolgált, hogy az ellenzék ennyire megkönnyítette dolgukat. Szinte mosolyogtak magukban, az ügyes és m\velt írók és szónokok; mosolyogtak azokon az öntudatos mondatokon, amelyekkel az a tapasztalatlan fiatalember beszédét bevezette; nem lesz nehéz feladat jóindulatúan fölényes iróniával ezt a fiatalembert elintézni.

– Köztársaságunkat kell megalapoznunk – mondta most Saint-Just. – Egy köztársaságot nem lehet jogászkodó szócsavargatással megalapozni. A túlságosan árnyalatos ész és a túlságosan kifinomult erkölcs olyan tulajdonságok, amelyek gátolják a szabadság kibontakozását. A kés[bbi nemzedékek bizonyára csodálkoznának, hogy a tizennyolcadik század nem volt olyan haladó, mint Cézár százada. Akkor a zsarnokot fényes nappal, a szenátus ülésén küldték a pokolba, nem kellett hozzá más formaság, mint huszonhárom t[rdöfés, nem kellett más törvény, mint Róma féltett szabadsága.

A Manège termében kétezer hely volt, és háromezer ember tolongott ott. Lélegzetüket elfojtva hallgatták a beszédet. Mélységes csend uralkodott a teremben és a karzatokon. A mérsékeltek bizakodása szertefoszlott.

Pedig mindaz, amit ez a szónok felhozott, egyáltalában nem volt új, hanem a közismert, hibás és er[szakos értelmezés, amelyet a Hegypárt Jean-Jacques tanításainak adott. Új volt azonban a forma, a klasszikus nyugalom, amellyel a szónok véres követeléseit előadta. Nem szavalt hevesen, mint a Hegypárt többi képviselője. Inkább kimérten, hidegen és élesen hagyták el a borzalmas szavak a szónok lányosan gyengéd vonalú ajkát, áttetszően sápadt arca is szenvtelen, mozdulatlan maradt Az ember nem vonhatta ki magát a fiatal képviselő különös ékesszólásának hatása alól. Saint-Just izzó hidegsége még ellenfeleit is megrendítette.

Martin Catrou elragadtatással hallgatta. Amit barátja, Saint-Just itt előadott, Catrou saját gondolatai voltak és éppen úgy Maximilien Robespierre gondolatai is; ám egészen másképpen hangzottak ezekről az ajkakról, mintha fényesre és élesre köszörülték volna. A köztársasági szív logikája szólalt meg bennük, a forradalom kemény, feltartózhatatlan léptei dobogtak bennük.

0150 Megengedhető-e, hogy egy nép kivívott szabadsága küszöbén kegyeletet érezzen rablánca emléke iránt? – kérdezte most Saint-Just. – Miféle köztársaságot akarnak teremteni, polgártársak, ha kezük remeg, amint a bárdot fogja? Népek nem poros pandekták tanítása szerint ítélkeznek, hanem halálos villámcsapásokkal sújtanak le ellenségeikre. Polgárok! A bíróság, mely Capet Lajos fölött ítélkezik, haditörvényszék. Itt nincs középút: vagy visszaadják önök a zsarnoknak a koronáját, vagy leütik a fejét!

A háromezer ember némán hallgatta és megigézve nézett fel erre a fiatalemberre, akinek idegen koppanó szavai egyre csak ugyanazt követelték: La mort, la mort! Halált, halált!

A Konventben tilos volt a szónokot akár helyesléssel, akár ellenkezéssel félbeszakítani. Ám a karzatok közönsége nem tudott magán uralkodni, ujjongva éljenezték a szónokot és tombolva követelték: „La mort, la mort! Halál a zsarnokra!” Az elnök felvette fövegét, hogy rendet teremtsen a teremben. A tömeg tovább tombolt. Saint-Just felemelte kezét; a fiatalember könnyű ujja egy pillanat alatt elérte azt, ami az elnöknek nem sikerült; csend lett.

– Ez az ember – jelentette ki Saint-Just – titokban csapatokat gyűjtött, titokban a száműzendők listájára írta önöket, minden derék, bátor, jó honpolgárt, titokban saját hivatalnokokat és követeket tartott. A szabad nép polgárait saját rabszolgáinak tekinti – ő felelős számtalan ember meggyilkolásáért, azoknak az életéért, akik Nancyban, a Mars-mezőn, a Tuilériákban pusztultak el.

A mérsékeltek már régen belátták, hogy ügyük elveszett. Az elegáns fiatalember nyugodt szavai megpecsételték a király sorsát. Ah, hiszen mögöttük, a mérsékeltek mögött, nem állt más, csak a józan ész és államférfiúi bölcsesség, a Hegypárt mögött és a fiatal szónok mögött pedig a nép tolongott gyilkos haraggal, zabolátlanul.

– Ítélkezzenek fölötte, polgártársak! – fejezte be Saint-Just beszédét. – Mégpedig haladéktalanul, most mindjárt, már holnap! Ne tétovázzanak ! Az elemi okosság követeli ezt, az egészséges államférfiúi ész. Lajosnak meg kell halnia, hogy Franciaország éljen.

– Halál! Halál! Halál! – zúgott és morajlott az egész terem.Robespierre minden féltékenység nélkül hallgatta saját szavait és saját

gondolatmenetét Saint-Just ajkáról. Fiatal barátja most felszabadította az utat a szabadság és testvériség számára, megnyitotta Jean-Jacques útját, hadd járjon rajta az egész világ. Nagyobb örömöt, mélyebb elégtételt érzett, mintha ezt a beszédet ő maga mondotta volna el.

SEMMI ÁLHUMANIZMUST!

Az egész ország izgatott érdeklődéssel várta a készülő királypert. A Konventet kérésekkel és fenyegetésekkel árasztották el; sokan ajánlkoztak, hogy készek meghalni Lajos helyett. Kiderült, hogy a királynak még sok millió lelkes híve van. Annál hevesebben követelték halálát a jakobinusok.

Fernand ezekben az időkben majdnem minden nap együtt volt Lepeletier-vel. Megrökönyödéssel és elragadtatással látta, hogy ez a barátja milyen zordul és tántoríthatatlanul járja a forradalom útját, követi végig a forradalom gondolatmenetét. Az egyesek ellen elkövetett igazságtalanság szükséges következménye volt a nagy végső igazságosságnak, amely a forradalom lényege.

– Mélységesen egyetértek a forradalommal – mondta Lepeletier – még akkor is, ha belepusztulok.

Hogy mi történjék az elcsapott királlyal? Lepeletier még ebben a nagy vitás kérdésben sem hagyta magát érzelmektől megzavarni. Fernand viszont visszarettent a gondolattól, hogy Lajosnak meg kell halnia. Hiszen olyan gyakran látta a királyt és olyan gyakran beszélt vele, attól az időtől kezdve, amikor mint fiúcska először csókolta meg kezét – egészen addig a napig, amikor a nemzetgyűlés nevében felszólította Lajost, hogy üzenje meg a háborút. És éppen úgy, mint őt, az egész francia népet érzelmi szálak fűzik Lajoshoz. Családjában ő a hatvanadik, aki Franciaország trónján ül, a nép sorsa ezer esztendőn át összeforrt a Capet-család sorsával. Hogy Franciaországban mindenütt ugyanazt a nyelvet beszélik, hogy Franciaország lakói egy nemzetté váltak – ennek a dinasztiának köszönhetik.

Lepeletier barátságos kézmozdulattal söpörte el Fernand ellenvetéseit. Mindez csak álhumanizmus. Hidegen és tárgyilagosan megmagyarázta Fernand-nak, miért kell Lajosnak meghalnia. Azt a formai kérdést, vajon a népnek és képviselőinek van-e joguk a királyt perbefogni és kivégezni, meg lehet válaszolni így is, úgy is: mindkét irányban találni egyformán nyomós érveket. Egyébként azonban ez a kérdés irreleváns – egészen lényegtelen. A lényeg az, hogy Lajos megölése politikai szükségesség. Ha börtönbe zárnák, középpontja maradna minden köztársaság-elleni mozgalomnak Franciaországban és külföldön.

– Nem lehet a királyságot megszüntetni és ugyanakkor leghatásosabb jelképét, a királyt életben hagyni – mondta Lepeletier nyugodt, kellemes, kissé magas hangján. – Már abban a pillanatban, amikor Lajost megfosztottuk trónjától, eldöntöttük, hogy ki kell végeznünk. Az utolsó lépést a trónról le és az első lépést fel a vérpadra nagyon rövid út választja el egymástól.

Fernand tudta, hogy Lepeletier személyesen igen kevés-rokonszenvet érez a Hegypárt vezetői, olyan emberek iránt, mint Robespierre és Saint-Just. Gyakran kicsúfolta merevségüket és egyoldalúságukat. Sokkal jobban érezte magát a mérsékeltek, a girondisták – e ragyogó, szellemes szónokok és filozófusok társaságában. De a gyakorlati politika kérdéseiben a jakobinusoknak adott igazat

– Hogy a királlyal mi lesz, azt minden politikusnak már régen tudnia kellett – mondta. – A mi Robespierre-ünk és Saint-Just-ünk mindig tisztán látta; mérsékelt barátaink viszont túlságosan okosak voltak ehhez. Most dilemma előtt állnak; törhetik a fejüket, a királyt áldozzák-e fel vagy a köztársaságot?

Miután a nép képviselői a volt királyt egyhangúan bűnösnek ítélték, azon a kérdésen tanácskoztak, miféle büntetéssel sújtsák?

Az ülés reggeltől kezdve egész nap és egész éjszaka tartott, igénybe vette a következő nap nagy részét is, majd szünet után még egy napig és fél éjszakáig tartott. A karzatokon több mint kétezer ember zsúfolódott össze. Hölgyek ünneplő ruhában, kezükben a képviselők jegyzékével a szavazatokat számlálták, neveket töröltek vagy jelöltek meg kereszttel, gombostűket tűzdeltek.

Először az Haute Garonne képviselőit szólították. Mélységes csendben mondta ki az első: La mort, a halált. A második: La mort, a halált. Az ötödik: La mort.

Szavazásra szólították a Gironde tizenkét képviselőjét, köztük a mérsékeltek legismertebb embereit. Vezérük, Vergniaud még tegnap kijelentette barátai előtt, hogy sohasem fog Lajos halálára szavazni. Ma így beszélt:

– Mint államférfi, azt a nézetet vallottam, hogy bízzuk a népre az ítéletet. A Konvent másképp határozott. Alkalmazkodom a határozathoz. Lelkiismeretem tiszta. Mint jogász, így szavazok: A halált!

Egyre növekvő feszültségben sorra hágtak fel a képviselők a szószékre, egyik a másik után és leadták szavazatukat. Sokan mindenféle megjegyzésekkel cifrázták ítéletüket. Az egyik így szólt: „A halált – huszonnégy órán belül.” A másik: „A halált – talán már késő is a Konvent becsületének megmentésére.” A súlyosan beteg Duchâtelle képviselő hordágyon vitette fel magát a szószékre és arra szavazott, hogy a király maradjon életben, azután meghalt még azon az éjszakán, ami sok emberből nevetést fakasztott. Egy képviselő az ülésteremben elaludt a fáradtságtól. Amikor felrázták, hogy szavazzon, álmosan motyogta: „La mort” – és megint elaludt.

Iszonyú csend volt, amikor Lajos rokona, az egykori orléans-i herceg, aki most Égalité Fülöpnek nevezte magát, a szószékre lépett. Barátainak ünnepélyesen megígérte, hogy tartózkodni fog a szavazástól. Ám most szuszogva kapaszkodott fel a meredek lépcsőkön – külsejében és viselkedésében nevetségesen hasonlított rokonához, Lajoshoz – és kijelentette:

– Aki a nép szuverenitását megsérti, annak meg kell halnia. La mort.Fernand különös izgalommal várta, hogy barátai, Lepeletier és Martin Catrou

miképpen fognak viselkedni. Az utolsó pillanatban minden józan ész ellenére arra számított, hogy Lepeletier azt az embert, aki magas hivtalokat adományozott neki és mindig csak barátságos volt hozzá, nem fogja halálba küldeni. Lepeletier azonban kellemes közömbös hangján csak ennyit mondott: „La mort.”

Lepeletier után több képviselő életfogytiglani börtönre szavazott, vagy arra, hogy a halálos ítéletet terjesszék a nép elé döntésre, vagyis halasszák el végrehajtását. Sok képviselő szavazott így, köztük radikálisok is. A mérleg serpenyője emelkedett, alászállt; nehéz volt az eredményt megjósolni.

A francia köztársaság Konventjében egy angol is helyet foglalt, Thomas Paine – egy ember, akinek nagy szerepe volt az amerikai köztársaság megteremtésében. Arra szavazott, hogy ha már Lajos koronája az utca-csatornába hullott, egykori viselőjét száműzzék az Amerikai Egyesült Államokba. Éljen ott királykora bűneinek és nyomorúságának árnyékában és szemlélje az amerikai nép állandóan növekvő jólétét. Hadd eszméljen rá maga is, hogy a helyes kormányzati rendszer a demokrácia és nem a monarchia.

Végre Martin Catrout szólították. Fernand előrehajolt. Martin tisztán csengő, éles hangján ezt kiáltotta a terembe: „A halált – minden teketória nélkül.”

A Konvent titkárai megszámolták a leadott szavazatokat. Sokáig tartott, háromszor számolták össze. Az emberekkel zsúfolt terem levegője rossz volt, nehéz a kályhák és szénserpenyők füstjétől, a sokezer gyertya szagától. Az emberek nyugtalankodtak, mindenki fel akart állni, kimenni az éjszakába, egy kis levegőt szippantani. De senki sem mozdult el a helyéről; attól féltek, hogy elmulasztják az ítélet kihirdetésének pillanatát. Domborművű képmásáról Jean-Jacques nézett le az izgatottan várakozó tömegre.

Végre, hajnali két óra tizenöt perckor megjelent az elnök a szószéken. Kihirdette: a Konvent 749 tagja közül 28 nem jött el; a jelenlevő 721 képviselő többsége 361 fő lenne. 360 képviselő fogságra, száműzésre vagy a halálos ítélet elhalasztására szavazott, 361 szavazat pedig a haladéktalan kivégzés mellett szólt.

Leírhatatlan csend nehezedett a teremre. A királyt tehát egyetlen szótöbbséggel ítélték halálra.

Az elnök feltette fövegét és kihirdette:– A büntetés tehát, melyet a szuverén nép képviselői Capet Lajos fejére

kimondták, azonnali halál.Elhallgatott. Néhány elszórt hang felkiáltott: „Éljen a köztársaság!” De a tömeg

nem csatlakozott hozzá.Fernand elgémberedett tagokkal feltápászkodott, kinyújtózkodott. Sánta lába

sajgott. Feje kábult volt. Tehát egyetlen szótöbbséggel! Ha barátja, Michel, vagy barátja, Martin másképp szavaz, a király életben maradt volna.

Lepeletier a végtelen ülés után egész nap aludt. Estefelé elment a Palais Royalba, Février traiteurhöz, kinek előkelő vendéglőjében szerette volna megtudni, hogyan vélekednek viselkedéséről. A király hívei, a mérsékeltek valamennyien, sőt néhányan a Montagnard-ok közül is arra számítottak, hogy ő Lajos életének megmentésére adja majd szavazatát. Bizonyára nem értik meg, hogy skrupulus nélkül inkább az amúgy is elveszett Lajost áldozta fel, semmint árulást kövessen el a saját logikája ellen. Miután a király sorsát egyetlen szavazat döntötte el, most sokan, sőt a legtöbben Júdásnak nevezik őt, mert a köztársaság mellett és a király ellen szavazott.

Barátai üdvözölték, amikor belépett Février vendéglőjébe. Evett és elcsevegett velük. Egyesek megjegyezték, milyen szerencsétlen véletlen, hogy éppen az ő szavazata döntötte el a halálos ítéletet. Mások buzgalommal – kissé túlságos buzgalommal – dicsérték bátorságát. Lepeletier körülbelül így képzelte el már előre is. Nem maradt soká, a végtelen ülés után még mindig fáradt volt és elbúcsúzott barátaitól.

A Palais Royal környékén sok üldözött és elégedetlenkedő ember bujkált; ezek mindenféle álöltözetben barátnőjüknél és ismerőseiknél találtak menedéket, kereskedőknél, akik azelőtt udvari szállítók voltak, vagy más könyörületes embereknél. A monarchia eme partizánjai közé tartozott egy bizonyos Lepâris, a király volt alabárdosainak egyike. Fanatikusan gyűlölt sok mindenkit, de elsősorban Orléans hercegét, az árulók árulóját, aki tulajdon vérrokonát, a felkent királyt vérpadra hurcolta. A volt alabárdos egész nap a Palais Royal környékén ődöngött, ahol a herceg lakott – abban a reményben, hogy meglátja és megölheti. Ám Orléans az ülés fáradalmaitól kimerültén otthonmaradt, hogy kialudja magát. Az alabárdos jó megjelenésű, jól öltözött ember – az esti órákban Févriernél kereste a herceget. Nem találta. De megpillantotta Lepeletier közismert, csúf, gyűlölt arcát. Ezt is elhalmozta a király jótéteményeivel, a hálátlan disznó mindent elfogadott, azután elárulta jótevőjét. Az alabárdos odalépett Lepeletier-hez, éppen amikor a pénztárnál állt és számláját akarta kiegyenlíteni.

– Ön, ugyebár, Monsieur Lepeletier? – kérdezte a volt alabárdos és az igenlő válasz után így folytatta: – Ön a király halálára szavazott, nem igaz, Monsieur?

– Úgy van, Monsieur – felelte Lepeletier – mégpedig lelkiismeretem parancsára. Egyébként, önnek mi köze hozzá?

– Itt a jutalmad, Júdás! – kiáltotta Lepâris, felöltője alól kardot rántott elő és Lepeletier oldalába döfte, aki néhány perc leforgása alatt kiszenvedett.

Fernand sokáig aludt ezen a napon. Este elment, hogy felkeresse barátját, Michelt. Lepeletier háza előtt nagy embertömeget pillantott meg. Itt tudta meg,

mi történt. A világ megfakult a szeme előtt. Bement a házba. Megnézte a holttestet. Mellette megpillantotta közös barátjukat, Jacques-Louis David festőművészt, aki éppen a halottat rajzolta. Fernand eleinte nem tudta megérteni, mi történt. Aztán megértette. Megértette, hogy nagy barátja, a fanatikusán okos, cinikus Michel Lepeletier olyan halált talált, amely következetes módon fejezte be életét.

Fernand elment a Rue Honorére, a jakobinusok klubjába. Martin Catrou dacosan és diadalmasan közölte vele nézetét:

– Derék ember volt a barátod és holtában még többet használ a köztársaságnak, mint életében. Eddig Capet Lajos volt a mártír, most már Michel Lepeletier-t tekintik annak.

Fernand megértette, mire gondolt. A királynak még számos szenvedélyes híve volt, akik még a halálba is szívesen mentek volna érte. A hatóságok nagy tüntetésekre számítottak, talán még nyílt felkelésre is. Ám ez az értelmetlen gyilkosság – egy képviselő halála, aki nem követett el semmit, csak kötelességét teljesítette – megváltoztatta a hangulatot. A rokonszenv a merénylet áldozata felé fordult. Most már többet beszéltek Párizsban Lepeletier hirtelen tragikus haláláról, mint a király küszöbön álló kivégzéséről. Lepeletier a köztársaság vértanúja lett.

A jakobinusok és Párizs város tanácsnokai gyorsan és energikusan kihasználták az esetet. Még azon az éjszakán kiáltványt bocsátottak ki, mely így kezdődött: „Polgártársak! Ez az alattomos merénylet nem egy ember élete ellen irányult, hanem az egész nemzet ellen, a szabadság ellen, a szuverén nép ellen.”

Még azon az éjszakán elhatározták a meggyilkolt képviselő holttestének ünnepélyes elhelyezését a Panthéonban. Azonkívül szobrot állítanak tiszteletére a Placc Vendcme-on. Mellszobrát pedig a Konventben kell felállítani, Brutus és Jean-Jacques szobra mellé. Párizs egyik kerülete, egyik utcája és egyik köztere az ő nevét viselje éppen úgy, mint az ország néhány kisebb-nagyobb városa.

Lajos király ezen az éjszakán elbúcsúzott családjától. Gyóntatóatyja társaságában költötte el vacsoráját. Azután átfutotta az újság, a Mercure de Francé hasábjait. Mafd Hume Anglia története című munkájából elolvasta azt a fejezetet, mely I. Károly kivégzéséről szól. Lajos belefogott e mű francia fordításának elkészítésébe és sajnálta, hogy nem tudta befejezni.

Sok mindent nem fejezett be. Élete harmincnyolc esztendeje alatt sok fölösleges dolgot művelt és sok szükségeset elmulasztott, így például annak idején nem kellett volna segítséget küldenie a fellázadt amerikai angol tartományoknak, rokona, az angol király ellen. És például nem lett volna szabad elmulasztania, hogy a lázadó, eretnek Voltaire-t és Rousseau-t még idejében ártalmatlanná tegye. Akkor minden másként alakult volna. Túl sokat hallgatott tanácsadóira, akik csak emberek, ahelyett, hogy a belsejében megszólaló isteni sugallatra figyelt volna; és a tanácsadói, bizony, elvakult emberek voltak. Nemesei közül a legtöbbet vaksággal verte meg végzetük. Maguk ásták meg sírjukat – és az ő sírját is megásták.

De ezen az utolsó éjszakán nem akarta lelkét haragos gondolatoknak átengedni. Bízvást elmondhatta, hogy minden nagyobb elhatározás előtt becsületesen fáradozott, gyötörte magát, lelkiismeretét vallatta, tanácsait

megfogadta, a történelmi példaképeket is tanulmányozta. Mindig a legjobbat akarta és eljön az idő, amikor nemzete és az utókor belátja, elismeri ezt.

Behunyta szemét. Még arra gondolt, reggel ne felejtse el, hogy a pénzt, ami a kabátzsebében van, kivegye és hozzátegye védője, a derék, bátor Malesherbes tiszteletdíjához. Azután elszenderült. Jól és mélyen aludt.

Az egész ország, az egész világ figyelte, amint Lajost másnap elvitték a Place de la Révolution-ra, ahol vérpadra hurcolták. A legparányibb részletet is megfigyelték, feljegyezték, megóvták a feledéstől. És tíz óra huszonhárom perckor, amikor Sason hóhér Lajos levágott fejét hajánál megragadta, a magasba emelte és a vesztőhelyet körüljárva, a világ négy tája felé lóbálta és Párizs népének megmutatta, akkor óriási kiáltás rázta meg és járta át várost: „Éljen a köztársaság!” Ezren meg ezren rohanták meg a vérpadot és egymást taposva verekedtek, hogy egy-egy zsebkendőt, sált vagy csak papírlapot mártsanak a király vérébe. Egy tomboló őrült a vérpadról vércseppeket fröcskölt az alatta állók fejére és így kiáltott:

– A király vére a mi fejünkre száll, azzal fenyegetőztek. Hát legyen úgy. Most megkeresztellek benneteket a király vérével. Vére így csakugyan a fejetekre száll.

A király holttestét, Párizs város tisztviselőinek és csendőrőknek a kíséretében a közeli Madeleine de la Ville l'Êvêque nevű temetőbe szállították. Ott aztán, fejét lábai közé téve, egy kosárszerű tartóban lebocsátották egy nagyon mély gödörbe, melynek fenekét vastag réteg oltatlan mész borította. A holttestre még egy vastag réteg oltatlan meszet öntöttek, végül még egy harmadikat is, nehogy Utolsó Lajos földi maradványaiból Európa hatalmasai pénzük segítségével akárcsak a legkisebb relikviához is juthassanak.

Közben megtették az előkészületeket Lepeletier átszállítására a Panthéonba. Franciaország legnagyobb művésze, Dávid festő kapta a megbízást a halottas ünnepély megrendezésére.

A gondosan bebalzsamozott koporsót a Place Vendôme-on mindenki számára hozzáférhetően közszemlére tették ki. A sápadt holttest meztelenül feküdt, kendővel az ágyékán, a magas díszágyon, a tátongó sebhellyel a lágyékán.

Ugyanígy, magas antik díszkocsiban vitték körül a holttestet Párizs utcáin. A halott lábánál két gyermek állt, egy-egy lefelé fordított fáklyával a kezében. A kocsi előtt tógás aggastyánok lépkedtek, pálmaágakkal a kezükben, elfátyolozott fiatal lányok vették körül a kocsit, virágokkal, koszorúkkal. Mielőtt a gyászmenet elindult volna, a Konvent elnöke hágott fel a kocsira és tölgyfalombokból font koszorúval ékesítette a halott fejét. A jakobinus-klub minden tagja, valamennyi Konvent-képviselő, különféle hazafias egyesületek és a párizsi kerületek megbízottai csatlakoztak a menethez. Gyászfátyollal borított zászlók bólogattak, tompa dobpergés kísérte a menetet. Ott vitték Lepeletier véres ruháit is. Óriási táblák hirdették a meggyilkolt érdemeit – dicsérték a büntetőtörvénykönyvet, amely az ő műve volt, a sok törvényt, amely az ő nevéhez fűződött és röpiratát, melynek ez volt a címe: „Ingyenes oktatást mindenkinek!” Más, még nagyobb táblák, Lepeletier állítólagos utolsó szavait adták tudtul a népnek: „Örömest ontom véremet a hazáért. A hazafiak vére a szabadság vetése.” És mindezek fölött hatalmasan kimagaslott a halottas ágy és a holttest, gyászosan és diadalmasan; a meggyilkolt véres, tátangó sebe hangosabban lázított, mint minden írott, elmondott, elénekelt szó.

Fernand a Panthéon közelében várta a menetet. Szíve tele volt bölcsességgel, keserűséggel és szomorúsággal. Ez a halál is, éppenúgy, mint a királyé, Jean-Jacques gondolataiból eredt. Mennyi bölcs, lemondó, szkeptikus és mégis bizakodó megjegyzést fűzne Lepeletier a tulajdon temetéséhez! Valójában szabadgondolkodó volt, minden erkölcsprédikálás ellensége, Lucretius és Jean-Jacques nagyon is emberi tanítványa. Fernand-nak még fülébe csengett Michel kellemes hangja, amint nyugodtan kijelentette: „Egyetértek a forradalommal, még akkor is, ha belepusztulok.” Micsoda patetikus ruhába öltöztették ezeket az egyszerű szavait! Milyen mélységesen kinevetné Lepeletier az ő jakobinusait, akik most úgy ünnepelték őt, mint egy új Brutust és mártírt és erényhőst... Mennyi félreértés veszi körül mindenütt Jean-Jacques gondolatait és műveit! És mennyi hazugság! És micsoda hihetetlen, tragikus, hősi, hazug és groteszk utat tesz meg az ő kedves Michel barátja ravatala helyétől végső pihenőhelyéig Jean-Jacques nevében! De nem vonakodott volna, hogy megtegye ezt az utolsó utat. Mert a tévedések és hazugságok, amelyek kísérték, új életet teremtettek.

A menet megérkezett a Panthéon elé. A Nagy Opera kórusa himnuszt énekelt a halott tiszteletére. A holttestet koporsóba tették és ünnepélyesen a kriptába süllyesztették, Voltaire holtteste mellé.

LA TERREUR! LA TERREUR!

Girardin megborzadt, amikor meghallotta a király kivégzését. Azon a napon, amikor a szörnyűséges esemény megtörtént, bezárkózott dolgozószobájába – nem evett, még látni sem bírt senkit.

Hogy megnyugvásra leljen, Jean-Jacques könyveihez fordult és olvasgatott magányos, mélabús álmodozásaiból, így lassanként lecsillapodott. A borzalom és őrület viharzó tengerében Ermenonville, lám, továbbra is a béke és bölcsesség szigete maradt. A Jean-Jacques szívéhez legközelebb álló természet veszi körül és itt pihennek a Mester drága csontjai.

De csakhamar újra elöntötte a harag a királygyilkosság miatt. Ez a borzalmas esemény nem fejeződött be, most az ő lelkét marja. Napokon át hullámzottak hangulatai: mély levertségből tomboló haragba korbácsolta magát, majd újra kétségbeesett gyászba süppedt. De haragját és bánatát önmagába zárta, ellenállt Monsieur Gerber tétova próbálkozásainak, melyekkel szóra akarta bírni.

Csak akkor könnyített a szívén, amikor Fernand is megjött. Most már kitört belőle csalódása, haragja, keserűsége. És ha már kitárta szívét fia előtt, kis és nagy sérelmek groteszkül összekeveredtek szavaiban. Hol haragosan méltatlankodott a nagy igazságtalanság miatt, hol meg a forradalmárok kisebb garázdálkodásait hánytorgatta fel, amelyek eltörpültek ugyan az igazi bűnökhöz képest, de egyénileg bosszantóak voltak. Ha a csőcselék szét is verte a királyok érc-szobrait,

legalább IV. Henrik emlékművét megkímélhették volna – hiszen ő alapította Ermenonville-t és maga a nép nevezte a „jó” királynak!

És végül, ha már itt tartott, elmesélte fiának azt a sérelmet, amely legutóbb érte, amikor Robespierre és Saint-Just eljött Jean-Jacques sírját meglátogatni. Akkor ugyanis kötelességének tartotta a látogatókat ebédre meghívni; ők azonban ridegen és megvetően visszautasították. Erről a sértésről még egyetlen embernek sem szólt, de nem tudta magában legyűrni, és bánata most kikívánkozott belőle. Ha már a jakobinusok felkeresték Jean-Jacques pihenőhelyét, mért kellett őt, a sír őrzőjét, ilyen ripők módon megsérteni?

De aztán visszatért a nagy dolgokhoz, és nagy szavakkal panaszkodon miattuk.Fernand részvéttel hallgatta és nem zavarta közbeszólásaival. Csak hosszabb

hallgatás után kezdte halk hangon a Konvent embereit védelmezni. Igaz, sokan közülük hiúk, durvák, erőszakosak, de irtózásuk a zsarnokságtól, buzgalmuk, amellyel az elnyomottakon segíteni akarnak, kétségkívül őszinte és valódi. A jakobinusok nagy hibáit felülmúlják nagy érdemeik. A kiváltságok megszűntek, az egyenlőtlenség eltűnt, a nép állama, a köztársaság megvalósult.

Girardin tovább siránkozott. Van néhány tehetséges vezető, igaz – de az ő okosságukat is túlharsogja a nagyszájú és ostoba demagógia. Aki valójában uralkodik és kormányoz, az a párizsi utca, a tömeg, vagyis – az ostobaság! Mert hiába, úgy van ez, ahogy az ő kedves barátnője, Madame Roland mondani szokta: minél nagyobb a tömeg, annál hosszabbak a fülek!

Most azonban Monsieur Gerber is beleavatkozott a vitába. A márki úrnak, mondta, igaza van: sok olyasmi történt, ami önkényesnek tűnik fel, ostobának, kegyetlennek, szörnyűségnek. Ám ha az utolsó évek eseményeit egybefoglaljuk és egésznek tekintjük, boldogan fel kell ismernünk, hogy az emberiség mégiscsak előre halad egy nagy és kedvező szükségesség törvényei szerint.

– Mégiscsak Jean-Jacques tanítása áll a forradalom mögött! – kiáltott fel. – Nagyon kérem, márki úr, ne engedje, hogy a forradalom keserves szigorúsága megfossza önt Jean-Jacques eszméibe vetett hitétől!

Így könyörgött lelkesen csillogó, szinte befelé néző szemmel. Apa és fia hallgatott. Megdöbbenten eszméltek rá, hogy Monsieur Gerber – noha sokkal fiatalabb – mennyire hasonlít az elhunyt Mesterhez!

Amit mindenki előre láthatott, bekövetkezett. A szövetséges hatalmak a király kivégzése után újabb, még nagyobb seregeket küldtek a gyilkosok ellen. A köztársaság csapatait visszavetették. Az ellenség ismét az ország földjét tiporta.

Erre elhatározta a Konvent: „Elrendeljük az általános népfölkelést! Jöjjön a levée en masse! Minden polgárt a hadsereg szolgálatába állítunk.”

A magasztosán lendületes, hazafias szavak, amelyekbe az általános védkötelezettségről szóló törvényt öltöztették, magukkal ragadták még Girardint is. De nemsokára egyre növekvő felháborodással kellett tudomásul vennie, hogy a párizsi diktátorok milyen kemény és kíméletlen intézkedésekkel igyekeznek újoncaikat összeterelni. Elkobozták a vagyonát annak, aki nem jelentkezett sorozásra, vagy a szüleit tartóztatták le. A községeket, amelyek nem fogták el a katonaszökevényeket, nagy pénzbüntetéssel sújtották. És Girardint megint kételyek marcangolták abban a tekintetben, hogy mit szóljon Jean-Jacques egy hűséges tanítványa egy ilyen törvényhez és a végrehajtása módjához? Hát nem tanította a Mester világosan: „A kormánynak nincs joga ráparancsolni az egyénre,

hogy áldozza fel magát a tömeg javáért, ha nincs hozzá kedve.” Tehát így festenek az emberi jogok a gyakorlatban?

Fernand az új törvényt is védelmébe vette. Ha apja-ura Jean-Jacques-ra hivatkozik, ezt ugyanolyan joggal megtehetik az általános védkötelezettség elrendelői is. Vagy nem tanította-e Jean-Jacques ezt is: „A jogtalanság, ha az emberiség hasznára válik, jogosnak tekinthető?” – És mivel Fernand érezte, hogy apja, minden helytelenítő dünnyögése és dörmögése ellenére, titokban örül a Konvent vakmerő vállalkozásának, így folytatta: – Mi bátrabbak vagyunk, mint annak idején az amerikaiak. Amikor a zsenge szabadság odaát veszélyben forgott, Washington tábornok is követelte az általános hadkötelezettség bevezetését, de a Kongresszus nem szavazta meg. Nekünk jutott a feladat minden republikánus álmát megvalósítani: kényszerrel és meggyőzéssel egy egész népet harcos egységbe kovácsolni és csatába vinni a szabadság oltalmára.

Az apa, szíve mélyén ezt gondolta: „Nekem nehezebb, mint a fiamnak, hogy ezt az új hadsereget igazságosan ítéljem meg. Fernand-t megóvta sorsa attól a keserű személyes tapasztalattól, amelyben nekem részem volt. Fernand még nem tudja, hogy ez az új Franciaország, amikor minden polgárát zászló alá szólítja, minket, leghűségesebb fiait, elutasít.”

Nem mondta ki hangosan, mert még mindig elhallgatta fia elől, hogy annak idején, amikor katonai tudását felajánlotta, milyen választ kapott

Pedig tévedett: Fernand is átesett már ezen az élményen. Katonai tapasztalataira hivatkozva tiszti – méghozzá nem is magasrangú tiszti – kinevezésre pályázott, de őt is elutasították. És éppen úgy, mint az apja, ő is hallgatott erről a megszégyenítő élményről.

És így ültek most egymással szemben, az új hadsereg értékét és hibáit mérlegelve, mindketten keserűséggel és mindketten azzal az őszinte igyekezettel, hogy sérelmüket elfelejtsék és csak a nagy ügyet tartsák szemük előtt.

Ha Fernand apjával szemben meg is védte az általános védkötelezettséget, és megcáfolt minden ellene felhozott érvet, egészen másként beszélt, amikor barátjával, Martin Catrou-val beszélt erről a kérdésről.

Most nem titkolta el kételyeit, amelyek egy tapasztalt és szakavatott katona kételyei voltak. Vajon célirányos-e, hogy az új, kiképzetten csapatokat beillesszék a régi hadseregbe? Lehet-e remélni, hogy ezek a rosszul képzett vagy teljesen kiképzés nélküli újoncok megállhatják helyüket a szövetséges seregek fegyelmezett katonáival szemben?

Hiszen máris aggasztó hírek érkeznek a frontról. Az új katonák lelkesen és énekelve indultak a csatába, de amikor megszólalt a tüzérség is, rémülten megfutamodtak. Egyik vereség a másikat követte. Az északi hadsereget oldalra szorították: a főváros újra veszélyben forgott. Azonkívül az ország több vidéke hevesen tiltakozik a kényszer-sorozás ellen. A Vendée, Dél-Franciaország fele nyíltan fellázadt.

Martin Catrou ezúttal is nyugodt maradt. Az új csapásokban sem volt hajlandó egyebet látni, mint az üdvös láz tüneteit. Az alkalmatlant most kiselejtezik és a nép igazi egységbe kovácsolódik.

– A végső győzelem nem kétséges – hajtogatta egyre. – A néphadsereg végül megveri a királyok egyesült seregeit. Ez nem üres hit, hanem matematikai bizonyosság. Ha gondolkodol, magad is belátod, Fernand. A zsarnokok csak

önmagukért erőlködnek és egyik napról a másikra. A köztársaság és csak a köztársaság tud hosszú távra szóló terveket készíteni és megvalósítani. A mi katonáink és csak a mi katonáink eszes lények, és tudják, hogy a szabadságukért, a jövőjükért, a boldogságukért harcolnak. Akik szemben állnak velük, szerencsétlen, ostoba fickók, félig-meddig állatok, mert lehet-e más, aki azért harcol, hogy láncait megtarthassa?

Nehézkes lépteivel fel és alá botorkált a szobáját telezsúfoló bútorok közt.– Ami a forradalomnak eddig hiányzott – jelentette ki – az a lendület volt, a

zsenialitás, a kényszerűség, hogy még a nagynál is nagyobb legyen. Igazi hősiesség csak a kétségbeesésből fakad. Most, hogy a köztársaság a létéért, a fennmaradásáért küzd, most fogja csak megmutatni, mire képes!

Éles, csengő hangon beszélt, vágta ki mondatait a világba. Homloka a beszéd hevében kipirult, vörös foltok gyulladtak ki rajta, özvegy Catrou-né és Jeanne ott ültek és hallgatták. Az öregasszony elégedetten motyogott, Jeanne arcán elragadtatás tükröződött.

– Dolgom van – fejezte be hirtelen Martin és elővette iratait. Értésére adta Fernand-nak, hogy nem ér rá: időpocsékolás volna, ha neki, a kishitűnek a köztársaság nagyságáról és dicsőségéről regélne.

Valóban, minden perc drága volt. Az egész Konvent lázasan, szüntelenül dolgozott, és Martin sok bizottság tagja volt. A köztársaság, noha életre-halálra szóló küzdelembe bocsátkozott, konok buzgalommal igyekezett kisebb-nagyobb békés reformokat is megvalósítani. Megalkuvás nélküli alkotmányt teremtett meg. Hivatalos érintkezésben és a polgárok egymás közti érintkezésében is bevezette a testvéries tegezést. Állami támogatást nyújtott a szegényeknek, egységes jogot az egész országnak, díjtalan oktatást a gyermekeknek és az ifjúságnak, kártérítést az ártatlanul perbefogott embereknek. Megteremtette az egységes, áttekinthető súly- és mértékrendszert. Bevezette a távírót és több más technikai újítást. Tudományos intézeteket létesített. Hét múzeumot állított fel; köztük egyet, a Nemzet Múzeumát, a francia történelem és tudomány számára, egy másikat pedig, a Louvre-t, az egész világ művészetének alkotásai számára.

Martin néha lehetővé tette barátjának, hogy részt vegyen egy-egy bizottsági ülésen. Ezeknek a bizottságoknak a munkateljesítménye jobban meggyőzte Fernand-t a köztársaság erejéről, mint Catrou fanatikus beszédei. A bizottságokban törvényjavaslatokat dolgoztak ki gyorsan, az igen rövidre szabott határidőn belül, mégis alaposan és körültekintően. Egyetlen fölösleges szó sem hangzott el, hideg hévvel mérlegeltek minden érvet és ellenérvet. És ugyanígy dolgozott maga a Konvent is. Sürgősen és erélyesen megvitatott és kibocsátott egész sor olyan törvényt, amely arra volt hivatva, hogy az állam szerkezetét és egyes polgárainak életét Jean-Jacques szellemében egyszer s mindenkorra megváltoztassa. És ami a legcsodálatosabb: ezek a törvények élő valósággá váltak attól a pillanattól kezdve, hogy aláírták, lepecsételték és kihirdették.

Az új urak brutálisak, embertelenek voltak; de Fernand kénytelen volt elismerni: amióta történelmet írnak, még nem volt rá példa, hogy egy maroknyi ember ennyi milliót ilyen gyorsan magával ragadott volna az Ész útján.

Ugyanilyen vad céltudatossággal folytatta a Konvent, a hadsereg és a nép a háborút is. A küzdő csapatokhoz politikai biztosokat küldtek, hogy a parancsnokok köztársasági erényét még gondosabban megvizsgálják. Több

tábornokot elcsaptak, újabb kivégzésekre került sor. Csak olyan parancsnokok maradtak a helyükön, akikben a katonai képességek forradalmi megbízhatósággal párosultak. A szövetségesek örömujjongása korai volt. A néphadsereg egy tapodtat sem hátrált tovább. Csapatai tántorogtak a rájuk mért csapások súlya alatt, de helyükön maradtak.

Szigorú új intézkedéseket hoztak a belső ellenséggel szemben is.– Köztársaságban – jelentette ki Robespierre – csak annak van helye, aki

köztársaságpárti; a többi idegen, a többi ellenség. Nem részesülhet társadalmi védelemben. Ez csak hű polgároknak jár. Az ellenségnek halál jár és megsemmisítés. Ezt tanítja Jean-Jacques. A tartós forradalom: háború, márpedig háborúban elengedhetetlen, hogy erőnket megmutassuk és rettegés legyen úrrá ellenségeinken. Háborúban a terror az erény szükséges kísérője, mert nélküle tehetetlen volna. Mert mi a terror tulajdonképpen? Semmi egyéb, mint gyors, szigorú, hajthatatlan igazságosztás.

Ennélfogva szigorú rendszabályokat foganatosítanak a „gyanús elemekkel” szemben. Rendkívüli hatalommal felruházott népbíróságokat, forradalmi törvényszékeket állítottak fel e gyanús elemek kivizsgálására és a haza ellenségeinek megbüntetésére, mégpedig példátlan szigorúságú megbüntetésére.

Fernand esze megértette és helyeselte az „államrezon” vaskezű érvényesítését, de a szíve tiltakozott ellene. Vonzotta és visszataszította a nép Janus-arca, melynek egyik oldala jóságtól és tetnészetes bölcsességtől sugárzott, míg a másik oldala zord és kegyetlen volt Fernand szerette és csodálta a nép jószívűségét, de utálta brutalitását.

Egyszer részt vett a párizsi forradalmi törvényszék egyik ülésén. Ott ültek a józan teremben a tizenöt esküdt hétköznapi ruhájában – Párizs polgárai, munkások, művészek, mesteremberek, boltosok. Egy kis emelvényen, zöld asztalnál ült a három bíró; méltóságuk jelvényeit viselték: a tollas kalapot a kokárdával és mellükön rézsútosan keresztül a háromszínű szalagot a nehéz ezüst-éremmel. Fejük fölött egy tábla az emberi jogokat hirdette, jobbról Lepeletier mellszobra, balról pedig Jean-Jacques mellszobra nézett a terembe.

Egy kényelmes, de persze nagyon kopott széken a vádlott ült egyedül – nem őrök között, de a nemzetőrök természetesen kéznél voltak a teremben.

A vádlott egy bizonyos Ménil-Clermont volt, egy kisnemes. Röviddel a Bastille ostroma után elhagyta az országot, de a törvényesen megszabott határidőn belül hazajött, nyilván azért, nehogy jószágait elkobozzák. Most azonban az új törvény, amelyet a gyanús elemek ellen hoztak, vizsgálatot rendelt el minden emigráns ellen, még akkor is, ha hazatért.

Először Granval szabó tanúvallomását hallgatták meg. Kijelentette, hogy a vádlott a „Szabadság Jegenyéje” nevezetű kávéházban, füle hallatára becsmérlő megjegyzéseket tett a köztársaságra és a Konventre. Mivel a szomszéd asztalnál ült, minden szót hallott. A vádlott tagadta ezt és köztársasági hűségét bizonygatta. Hozzátette még, hogy Granval szabóval régebben egy kis összetűzése volt egy lila frakk miatt, amelyet Granval polgártárs elszabott és azonfelül túlságosan borsos áron számlázott. Egy másik tanú azt vallotta, hogy a vádlott angol pénzt ajánlott neki és így próbálta rávenni egy telek eladására. Ménil-Clermont polgár erre azt felelte, hogy nem ő ajánlott fel angol pénzt, hanem a tanú ragaszkodott ahhoz, hogy a vételárat font sterlingben kapja meg. Az ügy homályos volt. Annyi

bizonyos, hogy a vádlott annak idején Angliába emigrált és valószínű, hogy vagyona edgy részét oda csempészte ki.

Az ügyész fellengős szavakkal ostorozta Ménil-Clermont bűneit; kijelentette, hogy a vádlott királypárti érzületét bebizonyítottnak kell tekinteni, éppenúgy, mint kapcsolatait az ellenséggel. Ezért követelte, hogy a vádlottat a köztársaság gyalázásáért négy évi börtönnel, az ellenséggel való cimborálás két esete miatt pedig kétszeres halálbüntetéssel sújtsák. Az esküdtek hosszasan tanácskoztak, mielőtt kimondották Ménil-Clermont polgár bűnösségét. De végül halálra ítélték.

Ménil-Clermont siralmas története sokáig nem hagyta nyugodni Fernand-t. Az emberek, akik halálra ítélték, ez a Dupont meg Durant polgártárs – hétköznapi életükben alighanem jóindulatú fickók, akikkel értelmesen lehet beszélni. De aki a vádlottat a guillotine alá küldte, nem Dupont volt és nem Durant polgártárs, hanem ajkukról maga a Köztársaság beszélt. A Köztársaság háborúban állt, kénytelen volt halálos eszközökkel elkülöníteni magát a világ többi részétől, amely bűnbe és rabszolgaságba süllyedt – a Köztársaság kiirtott mindenkit, aki azzal a másik világgal kapcsolatot tartott fenn.

És a forradalmi törvényszékek esküdtei gyilkoltak, a hadsereg politikai biztosai gyilkoltak, a Konvent tagjai gyilkoltak – valamennyien Jean-Jacques nevében és abban a becsületes meggyőződésben, hogy az ő tanait segítenek megvalósítani. És ami a legmeghökkentőbb: valamennyinek joga volt Jean-Jacques-ra hivatkozni.

Martin egyik elbeszéléséből Fernand megtudta, hogy Robespierre hol és milyen körülmények közt ismerkedett meg a Mesterrel.

Így hát ez a Robespierre is, aki Franciaországban nagyobb hatalommal rendelkezett, mint valaha is bármelyik király ez a Robespierre, akiről Fernand maga sem tudta, csodálja-e vagy gyűlöli – még ez az ember is úgy érzi, hogy joggal nevezheti magát Jean-Jacques barátjának és tanítványának!

Vajon kit ismert volna el jobb tanítványának a Mester őt, Fernand-t, avagy Maximilien Robespierre-t?

GYANÚS ELEMEK

Monsieur Robinet, aki sok veszélyes helyzetben bátor embernek bizonyult, most állandó rettegésben élt. Hiszen az a közveszélyes rajongó, aki diktátori polcra lendítette fel magát, ez a Maximilien Robespierre, mire kigubódzkodott, olyan véreskezű zsarnokká vált, melyhez fogható nem volt még a francia történelemben. Végül már arra vetemedett, hogy a tulajdon szentségét támadja! „Nem tűrhetjük – szavalta a vérszomjas bolond –, hogy a nemesek kiváltságainak helyébe a gazdagok kiváltságai lépjenek. A mi egész szabadságunk és egyenlőségünk csalás és komédia, ha törvényeink és intézményeink nem követik azt a célt, hogy a javak igazságtalan elosztásának véget vessenek.”

Azután, persze, vigasztalóan hozzátette: „Ne féljetek, ganéjbogarak, akik csak a pénzt imádjátok, nem nyúlok a piszkos kincseitekhez!” Nagyon dicséretes szándék, csak az a baj, hogy a szeszélyes zsarnok hamar megfeledkezett róla, hiszen már a következő napon, jakobinusai örömujjongása közepette annak a másik bolondnak a szavait idézte, aki odaát Ermenonville-ben fekszik eltemetve: „Ha egy demokráciában egyeseknek jóval többjük van, mint az átlagos polgároknak, akkor az állam vagy tönkremegy, vagy megszűnik demokráciának lenni.” És amikor Rousseau e szavait világgá kürtölte, Robespierre még a következő magyarázatot fűzte hozzá: „Az emberi jogok szükségszerű kiegészítője a vagyon szigorú korlátozása; mert különben ezek a jogok csak a gazdagok számára állnak fenn – az uzsorások, tőzsdések és spekulánsok számára!”

Monsieur Robinet úgy érezte, mintha Robespierre e szavait egyenesen őhozzá intézte volna személyesen – mintha ujjával rámutatott volna, az ártalmatlan aggastyánra, aki a légynek sem vét! Féltette hetvenöt esztendős kedves életét és még jobban Gilberte-et, egy egészen magasrangú arisztokrata özvegyét, egy arisztokratáét, aki fegyverrel harcolt a köztársaság ellen. Robinet már nem is mert Párizsban mutatkozni, visszavonultan élt unokájával és dédunokájával egy kis kertészlakban, amely a Latour-kastélyhoz tartozott; úgy öltözködött és viselkedett, mint egy öreg parasztember.

Legszívesebben összecsomagolta volna Gilberte-et meg a kicsikét, és még ma átszökött volna velük a határon, Spanyolországba.

De Gilberte hallani sem akart róla. Talán igaz, amit nagyapa hangoztat, hogy életük itt veszélyben forog – gondolta, de lelke mélyén erős volt a meggyőződés, hogy végül mégiscsak jól üt ki majd minden. Fernand is úgy vélte, hogy bűn volna a kislányt arisztokrata emigránsok gyermekeinek társaságában felnevelni. Marie-Sidoniát okos és egészséges életre kell nevelni! Lám, Fernand-nak esze ágába se jut szökésre gondolni, holott a gyanús elemek ellen hozott törvény őt éppenúgy fenyegeti! Pedig – Gilberte érezte – Fernand sokat szenved a féktelenség és igazságtalanság miatt, amely körülötte tombol. Arcát korai ráncok redőzték, sőt Gilberte-nek úgy rémlett, most erősebben sántít, mint azelőtt. De kételyeinek sohasem adott hangot és fiatalos lelkesedéssel áldotta szerencsés sorsát, hogy ilyen időkben élhet!

Girardin gyakran ment át Latourba, Robinet pedig Ermenonville-be. Robinet úgy vélte, hogy veszedelmes fenntartani a kapcsolatot a gyanús „azelőttivel”. Girardin bosszankodott, hogy Robinet merő gyávaságból elhanyagolja Latourt és a szép kastély az ebek harmincadjára jut. Mindketten kibírhatatlanul házsártosnak tartották egymást. De azért folytonosan együtt voltak.

Most is ott ültek egymás mellett, öregen, elhagyatottan, rosszkedvűen. Robinet zsörtölődött, hogy a filozófusok az okai minden bajnak. Girardin célzatosan szidta a kapzsi pénzembereket, akik Franciaországot szerencsétlenségbe döntötték azzal, hogy útját állták a szükséges reformoknak, amikor még nem lett volna késő. De abban egyetértettek, hogy a papok és udvaroncok legrosszabb uralma sem lehetett olyan szörnyű, mint ezé a csőcseléké.

Robinet komoran hozzátette, hogy garázdálkodásuk nem tarthat soká. Párizsban már most is csak kényszerkölcsönök segítségével tudnak tovább evickélni. Elképzelhetetlen, hogy fennmaradhasson egy rendszer, amely nem riad vissza attól, hogy minden emberi közösség alappillérét, a magántulajdont ingassa

meg. Még néhány hét és a szövetséges seregek bevonulnak Párizsba. Akkor végre legördül a függöny a torz bohózatra.

– Torz bohózat? – csóválta fejét Girardin. – Monsieur Robinet elveti a sulykot. Ezek az emberek barbárok, meglehet De a mód, ahogy kudarcaikról és vereségeikről egyszerűen nem vesznek tudomást, hanem egyre keményebb rendelkezésekkel állnak elő és egyre vakmerőbben támadják az ellenséget – ez már az antik nagyságra emlékeztet.

– Antik nagyság? – gúnyolódott Monsieur Robinet, – Én meg azt mondom önnek, hogy balgaság, őrület Az ön antik hősei tébolydába valók.

Ám erre már felegyenesedett Girardin és botját fenyegetően magasra emelve, felelte:

— Én meg azt mondom önnek, Monsieur, hogy mélységes tisztelettel nézek arra, amit ön balgaságnak és őrületnek méltóztatik nevezni. Én hazafiságnak és kurázsinak nevezem.

Robinet megrázta fejét. „Vén szamár!” – gondolta magában.Még jobban visszaborzadt a fiatal Girardintól, attól a Fernand-tól, aki mintha

odanőtt volna, a világért sem mozdult ki az égő házból. Neki köszönhető, hogy Gilberte sem akart menekülni. Ha valaki ilyen kevéssé ismeri fel saját érdekeit: olyan, mintha hajánál fogva rántaná magára a szerencsétlenséget.

Monsieur Robinet-nek ezúttal megint igaza volt.Senlis-ben ugyanis új polgármester vette át az ügyeket a régi, szívélyes

Leblanc-tól. Az új polgármester, egy bizonyos Vincent Huret, vad forradalmár volt, az eszme megszállottja. Még azon is felháborodott, hogy itt a Girardineket, ezeket a megrögzött udvari lakájokat és talpnyalókat, hazafinak tekintik. Hiszen kétségtelenül gyanús elemek az új törvény értelmében. Számos „azelőtti” szokott Ermenonville-ben egymásnak találkozót adni, nyilván összeesküvést szőnek a köztársaság ellen. Huret polgártárs feljelentést tett a két Girardin ellen a párizsi Biztonsági Bizottságnál.

Miután Huret nem titkolta hazafias cselekedetét, Monsieur Robinet idejében tudomást szerzett a közeledő vészről. Némi kis elégtételt érzett, azonkívül annyi szorongató gond közepette egy kis reménységet is. Girardinéknak most talán megjön az eszük, megfogadják végre a józan tanácsot és átszöknek a határon. Akkor bizonyára Gilberte is enged a rábeszélésnek és rászánja magát a szökésre.

Robinet sürgősen Ermenonville-be sietett, Gilberte-et is magával vitte. Beszámolt arról, amit megtudott. Girardinék lelkére kötötte, hogy tüstént tűnjenek el. Megbízható emberei vannak a Pireneusokban, azok majd átsegítik őket Spanyolországba.

Csakhogy mi tőrtént?– Ön kísérteteket lát, Monsieur – mondta Girardin gőgösen. – Csak nem

gondolja komolyan, hogy a köztársaság bántani akarna egy embert, aki egykor legnagyobb filozófusának, mondhatnám a köztársaság apjának menedéket nyújtott?

Akármilyen ridegen beszélt is vele, Robinet-nek nem volt szíve ahhoz, hogy kiábrándítsa a vén bolondot. Nem merte megmondani neki, hogy azok a híresztelések, amelyek valamikor már majdnem belekeverték őt is Jean-Jacques rejtélyes halálának ügyébe, most újra felelevenedtek és csak növelik a veszélyt. Csak ennyit mondott:

– Ennek a Huret-nek nagy szava van Párizsban. Feljelentését megvizsgálják majd, annyi bizonyos. És ha valaki egyszer belekerül a malomba, nem kecmereg ki onnan egykönnyen. Hallgasson a józan észre, márki úr.

Fernand tudta: amit Robinet mond, annak van füle és farka, most is, éppen úgy, mint akkoriban. Az egyetlen értelmes dolog az volna, ha elpályáznának innen. De mégis – egész lénye lázadozott az ilyen megoldás ellen. Hiszen életében annyi mindent tett már kockára, hogy segítsen az új Franciaország megteremtésében. Csak nem fog megszökni a köztársaságból! A legnagyobb vereség volna, teljes összeomlás; megmérgezné életét mindhalálig.

– Beszéld rá édesapádat, Fernand! – könyörgött neki Gilberte. – Magad tudod a legjobban, ha alattomosak akarnak lenni, bárkinek kitekerhetik a nyakát ezzel az új törvénnyel.

Igen, ez így van, ismerte el magában Fernand. De Gilberte talán még nagyobb veszedelemben forog, mint ők. Kihívóan mondta Robinet-nek:

– Egy volt adófőbérlő legalább olyan gyanús, mint egy volt márki. Hát még az emigráns Couicelles özvegye! Kérem gondoskodjék Gilberte biztonságáról! – követelte hevesen.

– És te? – kérdezte Gilberte egyenesen. Fernand vontatottan felelte:– Én nem mehetek. Nekem itt feladataim vannak. Be kell bizonyítanom, hogy

nem vagyunk gyávák. Bizonyos embereknek be kell ezt bizonyítanom! – ismételte, és persze Martinre gondolt.

Fernand teljesen tudatában volt annak, milyen gyötrelmesen kétértelmű a helyzete. Szerette a köztársaságot, semmivel sem kevésbé, mint Martin vagy Saint-Just, vagy akár Senlis új polgármestere. De neki nem adatott meg, neki nem engedik meg, hogy a köztársaságot szolgálja. A hadsereg elutasította, a kormány elutasította, sőt most már a „gyanúsak” közé tartozik. És mégis: Fernand megérti az általános bizalmatlanságot, gyanakodást, még helyesli is.

— Hiszek a népben és ítéletében — mondta és szavait inkább Gilberte-hez intézte, mint a többiekhez. – Nem menekülök, nem akarom az igazságtalan gyanakvást még jobban alátámasztani.

Robinet kétségbeesetten igyekezett meggyőzni:– Ugyan mit beszél? Miféle ítéletet várhat ettől a népségtől? Egyetlen vágyuk,

hogy holnap vagy holnapután a bitófán lássák lógni, hiszen akármit beszél, nem érdemel mást. Ezek az emberek elvesztették uralmukat idegeik fölött. Esztelen dühüket rászabadítják minden tisztességes emberre. Az Isten szerelmére, gróf úr! Fernand! Legyen esze! Menjen Spanyolországba! Ne döntse önmagát a pusztulásba.

Gilberte nem szólt többé semmit. De aggódó szeme Fernand-ra tapadt, nem engedte ki köréből. Fernand pedig halkan, megkínzottan, szinte akarta ellenére, mégis keserű elszántsággal ismételte azt, amit barátja, Michel Lepeletier mondott egyszer :

– A forradalomnak igaza van, még akkor is, ha engem elpusztít.Két nappal később megjelent a kastélyban Ermenonville polgármestere és a

kerületi ügyész néhány csendőr kíséretében. Zavartan közölték a megdöbbent udvarmesterrel, hogy személyesen kell beszélniük Girardin földbirtokossal és a polgártárs fiával.

– Tüstént bejelentem önöket, Messieurs – felelte az udvarmester és rohant Girardinhez.

A ház ura néhány pillanatig annyira megrendült, hogy szólni sem tudott. Azután erőt vett magán és gondosan felöltözött, megváratva a hatósági személyeket. Végre megjelent az előcsarnokban, egyik kezében aranygombos pálcájával, a másikban pedig a Társadalmi szerződés egy példányával.

– Jó napot, Messieurs – mondta udvariasan. – Mivel lehetek a szolgálatukra?– Kellemetlen ügy, Girardin polgártárs – kezdte a polgármester – nagyon

kínos ügy. Talán inkább ön...? – fordult az ügyészhez.Az ügyész is nehezen vett erőt magán. Görcsösen hivatalos hangon közölte,

hogy a párizsi Biztonsági Bizottság utasítására cselekszik. Miután több ízben gyanús elemek gyülekeztek Ermenonville-ben, sőt az sem lehetetlen, hogy itt bujkálnak, neki és a polgármesternek kötelessége házkutatást tartani a kastélyban. Továbbá kötelesek őrizetbe venni mindkét Girardin polgártársat, mert állampolgári hűségük tekintetében kételyek merültek fel, és ha felügyelet nélkül maradnának itt, jövésük-menésük a közjólétet veszélyeztetné.

– Hát persze! – kacagott Girardin keserűen, gúnyosan. – Pincémben egy royalista hadsereget rejtegetek, hogy alkalmas pillanatban megrohanják az országot. Az én házam gyanús! – tört ki belőle a keserűség. – Az én házam, Jean-Jacques otthona! Az én házam, amely mindig tárva-nyitva állt és olyan átlátszó volt, mint egy lámpást Hát csak kutassanak és vizsgáljanak, uraim! Tegyék meg a kötelességüket!

A tisztviselők és csendőrök bambán összenéztek.– Mit tehetünk, igen tisztelt Girardin polgártárs? – mentegetőzött a

polgármester. – Mi csak parancsot teljesítünk.Girardin nem hallotta.– Én gyanús vagyok! – kiáltott fel és hangjában annyi fájdalom volt, hogy a

tisztviselők gonosztevőknek érezték magukat – Én összeesküvő vagyok és a közjólétet veszélyeztetem! Nézzenek ide, uraim, nézzék csak, mit tanított az én nagy barátom, Jean-Jacques az önök úgynevezett közjólétéről! – Felütötte a Társadalmi szerződés nála levő példányát és felolvasta belőle ezeket a mondatokat: „Ez a fecsegés a közjólétről, mennyi gazságot takar és mennyi bajt okozott már! Milyen sok igazságtalanságnak szolgált már ürügyül!”

Odatartotta a könyvet a tisztviselők orra alá. Az ügyész mentegetőzve előhúzta köpenye ujjából a Biztonsági Bizottság írásbeli parancsát.

– Győződjék meg róla saját szemével, polgártárs – mondta Girardinnek. – Itt a parancs. „Haladéktalanul foganatosítandó!” – ez áll rajta és még alá is húzták, látja? Nem tehetünk egyebet.

Girardin szórakozottan bámult a köztársaság pecsétjére. A „Szabadság, Egyenlőség, Testvériség” szavak koszorújában a Szabadság istennője trónolt.

– Tudom, uraim, hogy önök nem tehetnek róla – mondta szomorúan. – Azonban – húzta ki magát és botját a tisztviselők felé emelte – közöljék megbízóikkal: annak az embernek a megbízhatóságát, aki a Társadalmi szerződés írójának élete végén otthont nyújtott – annak az embernek a polgári erényét és hűségét csak olyanok vonhatják kétségbe, akik nála rosszabb honpolgárok!

A tisztviselők nagyon felületesen átkutatták a házat és jegyzőkönyvbe vették, hogy nem találtak semmi gyanúsat. Azután néhány csendőrt hagytak hátra és jelentették Párizsba, hogy Ermenonville község a Girardin polgártársakat – apát és fiút – utasítás értelmében őrizetbe vette a Biztonsági Bizottság rendelkezésére.

ÖTÖDIK RÉSZ

JEAN-JACQUES MEGDICSŐÜLÉSE

Napóleon Ermenonville-ben, Fernand de Girardinnek: „Talán jobb lett volna a világnak, ba Jean-Jacques meg sem születik.” Fernand: ,,De, Síre, akkor nincs forradalom és ön nem lehetne a franciák császárja.” Napóleon: „Talán jobb volna, ha én sem lennek a világon.”

GIRARDIN

A burzsoázia győzelme akkor egy új társadalmi rend győzelme volt, a polgári tulajdon győzelme a feudális tulajdon fölött ... a felvilágosultság győzelme a babona fölött . . . az ipar győzelme a heroikus restség fölött, a polgári jog győzelme a középkori kiváltságok fölött.

MARX KÁROLY

La Bourbe

Semmi nekünk a halál

Az Ember jó

A lánc egy szeme

Az ÉSZ istennője

A világot kormányzó Irgalom

Hangok a sárból

Jean-Jacques bosszúja

A sírrabló

Ermenonville kihal

Holnap, holnapután és amíg élünk

Jean-Jacques megdicsőülése

LA BOURBE

Míg Girardinnek megengedték, hogy szigorú őrizet alatt az ermenonville-i kastélyban maradjon, Fernand-t Párizsba vitték, a vizsgálati fogházba, melynek hivatalos neve Port-Libre volt; a nép nyelvén azonban ezt a börtönt a városrészről, amelyben épült, így hívták: La Bourbe, vagyis a Mocsár. Fernand-t az Escalier Jean-Jacques Rousseau-n vitték oda, és Fernand szinte mosolygott azon, hogy ilyen nevű lépcsős utca vezet a börtönbe.

La Bourbe lakóival nem bántak rosszul. Minden emeleten kiszögezték az Egy és Oszthatatlan Köztársaság rendeletét, mely kimondotta, hogy a vizsgálati foglyok, amíg el nem ítélték őket, ugyanolyan emberséges bánásmódra tarthatnak igényt, mint minden más polgár. Párizs városa, mely a börtönök adminisztratív főhatósága volt, komolyan vette ezeket a szavakat. A hatalmas, kétszárnyú épület –-- a legtöbb párizsi házzal ellentétben, mely sokat szenvedett a harcok folyamán – kitűnő állapotban volt és jól fűtötték; tágas kert vette körül, ahonnan szép kilátás nyílt a csillagvizsgáló intézetre és az egész tájra. A foglyoknak megadtak minden szabadságot, mely a börtön falain belül elképzelhető volt. Szabadon gyakorolhatták mesterségüket; voltak köztük szabók, fodrászok, rajzolók, vargák, órások. Ha a foglyok valamelyikének panasza volt, Haly polgártárs, az úgynevezett Első Concierge türelmesen meghallgatta és igyekezett orvosolni.

Fernand hét más fogollyal osztotta meg hálószobáját az Égalité-traktusban. Mindjárt kezére jártak mindenben, kisegítették apró ügyekben, tanácsokat adtak neki. Az ellátás nem rossz ugyan, mondották, de azért nem árt feljavítani egy kissé élelmiszerekkel, amiket be lehet küldetni. Mindjárt rámutattak az ablakban lógó óriási nyers ürücsülkökre.

La Bourbe a vizsgálati foglyok legkülönbözőbb fajtáinak nyújtott átmeneti otthont. Voltak itt arisztokraták és koldusok, királypártiak és demokraták. A foglyok zöme jelentéktelen ember volt, akit valahol véletlenül összeszedtek, de

soknak ismert neve volt Párizsban és az országban, sőt akadt olyan is, kinek életét és munkásságát az egész világ ismerte. Fernandnak zúgott a feje a sok névtől, mellyel itt elárasztották, és úgy rémlett neki, mintha ezer meg ezer embert zsúfoltak volna itt össze. De amikor megkérdezte Haly polgártársat, hány fogoly van itt, csodálkozva hallotta a választ:

– A mai létszám 517 fő – ennyien vagytok.Hangos, tarka és szédítően sokrétű volt ez a kis világ. Ott volt például Boivin, a

világ legunalmasabb fecsegője, aki mindenkinek bizalmasan megsúgta, hogy ő titkos royalista, de a hatóságok olyan ostobák, hogy erre sohasem jönnek rá; egyébként mindenki moutonnak, besúgónak tartotta. Ott volt a kilencvenegy éves Prévôt polgártársnő, akit ellenforradalmi érzülettel gyanúsítottak, mert évi százezer livre járadékkal rendelkezett; reszkető hangján napról napra kijelentette, hogy már sok sorscsapást élt túl és ez sem lesz az utolsó. Ott volt a derék Dupontet doktor, aki nemcsak a betegek gyógyításával törődött, hanem az egészségeseket is üldözte kifogyhatatlan tanácsaival. Ott volt Cuny, a lakáj, aki mindig leverten, kétségbeesetten járkált, mert azzal gyanúsították, hogy meglopta volt gazdáját, egy magasrangú arisztokratát; végül úgy halt meg, hogy elvágta a nyakát, aztán kiderült; hogy ártatlan. Ott volt Dórival polgártárs, a Saint-Germain-i vásár kikiáltója, aki tábornoki egyenruhában szaladgált és mindig tarka történeteket mesélgetett tarka múltjából; a Nagy Trallala csúfnéven emlegették és azt mondták róla, hogy a Szahara-sivatagból egy Montgolfiere-léggömbön érkezett La Bourbe-ba. Ott volt az örökké optimista Gille, aki éjszakánként titokban diszkrét feliratokat mázolt a falakra társai felviditására; a börtönigazgatóság már kétszer szigorúan megrótta ezért és barátai is figyelmeztették, hogy ezek a csínyek még a nyaktiló alá juttatják, de nem tudott lemondani bohóckodásáról. Ott volt Carlier polgártársnő, akiről azt suttogták, hogy nagy hasával csak színleli a terhességet, végül azonban mégis gyermeket szült. Ott volt Duvivier polgártárs, aki mindjárt a Bastille ostroma után lelkes szavakkal és cselekedetekkel tett hitet a forradalom mellett, sajnos azonban, hátán a Bourbon-liliomokat hordta tetoválva, és mint ezeket, úgy a gyanút sem tudta lemosni magáról. Egyébként jóképű, elegáns férfi volt, minden hölgynek udvarolt és noha nyilvánvalóan nem lehetett hűséges természet, minden hölgy igent mondott neki, ha megkérdezte, mutassa-e meg neki a hátára tetovált liliomokat. Ott volt Robin, az egykori képviselő; a politika, melyet az első nemzetgyűlésen képviselt, már régen a történelem megsárgult lapjai közé tartozott, de ő még mindig védte és hirdette elkeseredett ékesszólással. Voltak ott utcai nők, akik kényeskedtek és tartózkodóan viselkedtek, és derék háziasszonyok, akik kihívóan kacérkodtak. Ott volt Flórian, a híres író, a Numa és a Guillaume Tell szerzője és Robert Vigée lirai költő, kinek verseit mindenki könyv nélkül tudta. Ott volt a nyugodt és flegmatikus Desjardins, jómódú polgár, aki szüntelenül biztatta a csüggedőket, aztán egy nap hirtelen kiugrott az ablakon. És a férfiak és nők, aggastyánok és gyerekek, optimisták és képzelt betegek, szelídek és házsártosak között kutyák rohangáltak ide-oda, kis és nagy kutyák, ugatva, csaholva ; mert minden második fogoly magával hozta kutyáját a börtönbe.

Ha az időjárás megengedte, a „szabadban” töltötték az időt, az udvaron. Este összegyűltek a közös társalgóban, a „szalonban”. Itt együtt voltak férfiak és nők. A

falakon feliratok: „Az eszményképek, melyekre az igazi hazafi feltekint, minden életkörülmények közt ugyanazok – szabadság, egyenlőség és józan ész.” Vagy pedig: „A szabad lélek imádja a szabadságot, még akkor is, ha átmenetileg megfosztották tőle.” Alatta kiszögezték a következő nap étrendjét.

A szalonban változatos társasélet folyt. Sakkoztak, kártyáztak, tric-tracot játszottak, az asszonyok lépéseket készítettek, az egyik olvasott, a másik hegedült, a harmadik verseket szavalt, a hölgyeknek bókoltak és udvaroltak. Megbeszélték La Bourbe napi eseményeit – mindig akadt valami érdekes, és a foglyok fantáziája a rikító eseményeket még rikítóbb színben tüntette fel.

Esténként felolvasták a kormány újságját, a Moniteurt, és politikai vitákba bocsátkoztak. Noha tudták, hogy sok mouton van a foglyok közt, megfeledkeztek az óvatosságról és elég nyíltan beszéltek. Néha heves szóváltás tört ki a demokraták és mérsékeltek közt, meg azok közt, akik alig leplezték royalista érzelmeiket. Ilyenkor az óvatosabbak közbeléptek, csitítgatni igyekeztek a hangoskodókat, vagy visszahúzódtak. A társalgás néha magasabb szintre emelkedett és filozófiába torkollt. De gyakran bárgyú veszekedéssé fajult, melynek résztvevői kölcsönösen kifejtették véleményüket egymás jelleméről.

Eljött a tél. Több hó esett, mint az előző években és a kertet felverte a vidámság. Kis szánkákon csúszkáltak, hóembereket készítettek, hólabda-csatákat vívtak – a gyerekek és a kutyák meg boldogan csaholtak és szaladgáltak.

De akármilyen színesnek és vidámnak tetszett is a fogház élete, lakói tudták, hogy a bárd lebeg fejük fölött. Nem lehetett erről megfeledkezni. Napról napra elvezettek foglyokat, kihallgatásra vitték őket a forradalmi törvényszék elé. És három per közül kettő halálos ítélettel végződött, amelyet huszonnégy órán belül végrehajtottak. La Bourbe lakossága gyorsan cserélődött.

Ha valakit elért a végzet és a törvényszék elé szólították, élete egy bíró, egy esküdt, egy képviselő, egy városi tanácsos, egy kis írnok szeszélyétől, hangulatától függött – de sokszor csak egy jeltől, amit egy aktára firkantottak. La Bourbe a guillotine előszobája volt és a várakozás az emberek idegeit tépdeste.

A foglyok azon voltak, hogy ne vegyék észre a veszélyt, melyben forogtak. Életüket a hétköznap apró eseményei töltötték ki; sokat fecsegtek, átadták magukat a barátkozás és gyűlölködés kis hullámainak. Belső feszültségüket gyerekes torzsalkodásokban vezették le; összekaptak vélt sérelmeken, amelyek állítólag volt fogolytársaik részéről érték őket, igazságtalanságokon az ebéd elosztása körül és hasonló semmiségeken. Mindegyik a másikat hívta tanúnak és bírónak, pártok keletkeztek, az állandó együttlét kényszerűsége is növelte ingerültségüket.

Nevetséges vetélkedésre került a sor – az emberek groteszk vágyat éreztek arra, hogy ragyogjanak és tündököljenek a siralmas közösségben, amelybe jutottak, így például esténként furcsa kombinációs társasjátékot játszottak a szalonban: ritkán használt, össze nem illő, de egybecsengő szavakat versrímeknek neveztek ki és a feladat az volt, hogy ezeket a sorvégeket értelmes költeménnyé egészítsék ki. A foglyok közt voltak olyan emberek, mint Flórian és Vigée, akiknek verseit Európa-szerte elismerték, ők is részt vettek a gyerekes játékban, eleinte tréfából, majd forró igyekezettel. De általában nem ők voltak a győztesek, hanem egy bizonyos Delamelle, egy ismeretlen ügyvéd. Bosszankodtak is ám a költők, de nagyon.

Voltak ott nagy nevű színészek, például Fleury és Dugazon, a Théâtre Français tagjai. A harc, amelyet – néha nemtelen eszközökkel is – jó szerepekért egymással folytattak, egy évtizeden át egész Párizs beszédtémája volt. Most barátságos egyetértésben mutatkoztak a Bourbe világa előtt, gyakran karonfogva. Este a szalonban nem sokat kérették magukat, bármikor készek voltak előadni valamit. De ha véletlenül csak az egyiknek nyílt alkalma művészetét csillogtatni, a másik nem tudta titkolni bosszúságát. Egy ilyen bántó mellőzés után Monsieur Fleury késő este állított be a szobába, ahol Fernand társaival együtt már lefeküdt. A színész beledobott a beszélgetésbe egy „hajánál előráncigált” anekdotát a Mitbridates egyik előadásáról, csak azért, hogy aztán hatásosan elszavalhassa a nagy monológot.

De a foglyok fáradozása, hogy gondolataikat eltereljék a sötét sorsról, mely rájuk várt, nem ért sokat. A sötét árnyék ott ólálkodott minden tréfa mögött. És titokban a legtöbben arra edzették magukat, hogy bátran, felemelt fővel lépjenek le a színpadról.

Monsieur de Nicolai, XV. és XVI. Lajos számos kormányának tagja, éppen ebédnél ült, amikor érte jöttek.

– Várjanak a csendőrök – mondta –, amíg befejezem az ebédemet.Kávéját kérte és likőrjét, mint máskor. A jó Dupontet doktor megkérdezte tőle,

ne dörzsölje-e be reumás vállát mégegyszer?– Köszönöm – felelte Monsieur de Nicolai – már nem érdemes. A fá)ás most

már felcsúszott a nyakamba. A kettő majd egyszerre fog elmúlni.Általában nagyra értékeltek minden bátor szellemességet és nem tudtak

ellenállni a csábításnak, hogy borsosan odamondjanak a hatalomnak, noha tudták, hogy drága árat fizethetnek érte. Így Lapalu ezredes más foglyok jelenlétében megszólította Dupomtnier városi tanácsnokot és elpanaszolta, hogy már egy éve itt ül és még mindig nem közölték vele, tulajdonképpen mivel vádolják.

– Türelem, polgártárs – nyugtatta meg a tanácsnok – a hatóságok igazságosak, a letartóztatás sem tart örökké. Csak türelem.

– Türelem! – visszhangozta az ezredes gúnyosan. – A türelem a szamarak erénye, nem a katonáké.

Már nem kellett soká várnia – egy hét múlva elvitték és senki sem látta többé.Delamelle polgártársat, az ügyvédet is elszólították a rímes játék kellős

közepén, amelyben úgy kitüntette magát. Most előbb befejezte költeményét és örült, hogy a váratlan értesítés nem fosztotta meg ügyességétől. Mindenki megcsodálta költeményét. Megköszönte a dicséretet és így szólt Flórian költőhöz, aki kevesebb szerencsével vett részt a játékban:

– Holnap kevesebb versenytárssal kell majd megbirkóznia, Monsieur.A hölgyeknek azt kívánta, hogy a jövőben is jól szórakozzanak ezzel a játékkal,

aztán meghajolt és eltűnt.La Bourbe társadalmát nagyon érdekelte, hogy eltűnt tagjai miképp

viselkedtek a vérpadra vezető úton. A legtöbb nyugodtan viselkedett. A régiek mintájára majdnem mindegyik készülődött néhány utolsó szóra, és soknak sikerült ezt kellő méltósággal elmondania.

Allain péksegéd büszke volt rá, hogy a csőcselékhez tartozik és szeretett csúfolódni a nemesek választékos, „kinyalt” modorán. Ám egyszer, amikor megint

híre jött egy arisztokrata bátor halálának, a megdöbbent csendben megszólalt Allain hangja. Félig gúnyosan, félig elismerően jegyezte meg:

– Okosan élni, ezt sohasem tanultátok meg, ti „azelőttiek”, de meghalni, ahhoz mindegyiktek ért.

SEMMI NEKÜNK A HALÁL

Fernand számláit zárolták. Bosszankodva vette észre, hogy pénze elfogyott. Minden egyenlőség ellenére, La Bourbe-ban is számított a pénz, kényelmet és tekintélyt biztosított az embernek. A tábor kézművesei, szabók, vargák, fodrászok, órások gyorsabban és előzékenyebben szolgálták ki a jómódúakat; szolgáltatásaik bérét nem a munka szerint, hanem klienseik anyagi helyzete szerint szabták meg. Azonkívül sok fogoly támogatást kért a gazdag Brégy gróftól és Fernand nem akarta, hogy reményeikben csalatkozzanak.

Ezért kapóra jött neki, amikor titokban tetemes pénzösszeget juttattak hozzá; ugyanakkor célzást ejtettek arra, hogy a pénz küldője Monsieur Robinet.

Egyébként Fernand ritkán gondolt Latourra, Ermenonvillere és a kinti életre. Ami múltjára leggyakrabban emlékeztette, különös módon – a sok kutya volt. Lady kutyáról és a kövér, szuszogó Pompon ebecskéról aztán emberek felé szálltak gondolatai – olyan emberek felé, akik szívéhez közel álltak.

De ha bánatos emlékek fogták el, hamarosan felszívódtak La Bourbe hétköznapjainak bárgyú kis örömeiben és szenvedéseiben. Mert, mint a többi fogoly, Fernand is élénk érdeklődést tanúsított a börtön mindennapi üzeme iránt. Mint a többi, ő is bosszankodott, hogy megint bablevest adnak – mint a többi, ő is megvitatta Besnard őr kellemes és utálatos jellemvonásait, kicsúfolta Bayenval polgártárs undok szokását, mellyel folyton szavába vág annak, aki elmond egy jó viccet és így elrontja a csattanóját. Ha este a szalonból jól szerepelt a rímes játékban, elégtételt érzett és gyakran sajnálkozott, hogy kilenc órakor már megszólal a csengő és a szalont ki kell üríteni.

Voltak szép, sőt nagyon szép asszonyok is a börtönben és egyikkel-másikkal kellemesen el lehetett csevegni. Férfiak és nők akadálytalanul találkozhattak itt és az elegáns Duvivier polgártársnak ezernyi alkalma nyílt a hátába tetovált liliomokat a hölgyeknek megmutatni. A különleges helyzet lehetetlenné tette a kettesben való egyedüllétet és bizonyos szemérmetlenségre kényszerítette az embereket; általában azonban vigyáztak a jó modorra és illendőségre.

Az Első Concierge-et leváltották. Utóda egy Thirion nevezetű nyers, tenyeres-talpas, igazságos ember volt. A következő beszédet intézte La Bourbe lakóihoz:

– Polgárok és polgártársak! Egész Párizs a mi intézetünkről viccelődik. Azt mondják, megérdemeljük a La Bourbe nevet, mert ez valóban mocsár, fertő: egy nagy bordélyház. Engem azért neveztek ki ide, hogy minden szökést

megakadályozzak. Ez a feladatom és erkölcseitekkel nem kellene törődnöm. De szeretném, ha szem előtt tartanátok a következőt. Soknak közületek minden oka megvan arra, hogy a köztársasági igazságszolgáltatástól ne várjon egyebet, mint egy fejjel való megrövidülését. Ezért a ti helyetekben utolsó napjaimat léha szórakozás helyett az erénynek szentelném. Csak ennyit akartam mondani. Jó napot.

E figyelmeztetés ellenére továbbra is sok flört és szeretkezés folyt a fogházban, sok féltékenység, sőt egy kis igazi szerelem is. A szerelmesek, persze, hajlamosak voltak arra, hogy kapcsolataikat a nagy szenvedélynek tekintsék, holott többnyire nem volt szó egyébről, csak menekülésről a sötét holnap elől.

Fernand nagy megértéssel figyelte a gáláns sürgés-forgást, mely körülvette. Gyakran jót mulatott rajta, de néha megrémült tőle. Csak nézte fogolytársai hippokráteszi arcát és ezek az emberek, akik itt kacérkodtak és szeretkeztek, egyszerre enyelgő csontvázakká változtak át a szeme előtt. Ám ez nem tartotta vissza attól, hogy örömeikben részt vegyen.

Néhány hét alatt éppenúgy beilleszkedett Le Bourbe életébe, mint a többiek. Szánalmas kis gondoktól és kíváncsiságtól űzve kószált nyughatatlanul a tágas épületben és a hozzá tartozó nagy kertben. Sánta lábával több baja volt, mint azelőtt, és a jó Dupontet doktor azt tanácsolta neki, hogy lábát minél jobban mozgassa. Megfogadta ezt a tanácsot, mely kapóra jött neki és ürügyül szolgált arra, hogy egyik szobából a másikba futkosson szüntelenül, éppen úgy, mint a többiek.

De alapjában különbnek képzelte magát fogolytársainál és ha néha ráeszmélt, hogy pontosan ugyanazt csinálja, mint ők, elcsodálkozott rajta, sőt szinte szégyenkezett.

Valójában más is volt és hébe-hóba sokat szenvedett a kényszerűségtől, ami ezekkel az emberekkel összeláncolta. A társaság, amelyet máskor olyan buzgón keresett, egyszerre kibírhatatlannak tűnt fel. Ellenkezést érzett azokkal szemben is, akiket egyébként tisztelt, akikhez vonzódott. Most már megértette, hogy Jean-Jacques, aki olyan forrón szerette a népet és a közösséget, miért küzdött olyan kétségbeesetten a magányért.

Ilyen napokon Fernand igyekezett a többiektől elkülönülni. Például letelepedett a kertben egy padon és elmerült egy könyvbe, hangsúlyozva, hogy egyedül kíván maradni. De ezt az óhaját nem tartották tiszteletben. A mellette elhaladók hangos beszélgetése unos-untalan elvonta könyvéről figyelmét, azonkívül zavartalanul meg-megszólították, mindenféle meghitt dolgokat meséltek neki, bíráskodásra kérték fel valami civakodás ügyében, megkövetelték tőle a pártos állásfoglalást … Fernand észrevette, hogy nem szabad kivonnia magát, mert ha a legkisebb kísérletet teszi erre, a többiek máris megsértődnek és gőggel meg önzéssel vádolják.

Még éjszaka sem adatott meg neki, hogy egyedül maradhasson. Hét társával aludt egy szobában, ahová látogatók is jöttek más cellákból, késő éjszakáig világítottak. Le Bourbe lakói féltek az álomtól, igyekeztek elkerülni, inkább beszélgettek, elismételve amit már ezerszer elmondtak. Tudták, hogy nappalaik és éjszakáig egyre jobban fogynak, talán már csak néhány van hátra mindössze, de inkább badar fecsegessél töltötték ki, mintsem magányos gondolatokkal S amikor végre elaludtak, titkolt szorongásuk hatolt be Fernand magányába. Mert a

napközben elfojtott halálfélelem éjjel megszólalt. A foglyok álmukban beszéltek, hánykolódtak, nyilván rossz álmok gyötörték őket.

Néha, amikor ágyában feküdt, amely nem is volt kemény, Fernand-t is elfogta a félelem. A bátor mondás: „A forradalomnak igaza van még akkor is, ha elpusztít” – már nem használt semmit. A halálfélelem kegyetlenebbül megrázta, mint az amerikai hadjárat legkeservesebb éjszakáin. És a düh az esztelenség fölött, amit vele elkövettek, annyira feszítette, hogy szinte kirobbant. Levegő után kapkodott, úgy érezte, mindjárt megfullad.

A foglyok közt volt egy bizonyos Monsieur de Riouffe is, egy csendes idősebb úr, aki élete nagy részét azzal töltötte, hogy Lucretiust franciára fordította. A munkával már régen elkészült, fordítását kinyomtatták, sőt javított kiadásban másodszor is kinyomtatták – de most vagy tizedszer dolgozta át, még mindig csiszolgatott rajta, hogy végleges formáját megadja. És most, mitsem törődve a börtön lármájával, Monsieur de Riouffe tizenegyedszer, legeslegutoljára dolgozta át művét, reggeltől estig fúrt-faragott, munkálkodott rajta és egyetlen gondja az volt, hogy talán elszólítják még mielőtt a legvégsőbb fogalmazás elkészülne. Amikor megtudta, hogy Fernand jártas a latin nyelvben, hozzá csatlakozott; minden második nap vidám izgalommal kereste fel, hogy megmutasson neki egy új fordulatot, egy árnyalatnyi változtatást.

Honoré Riouffe polgártárs újra meg újra felolvasta Fernand-nak Lucretius verseit eredetiben és a maga fordításában. És legszívesebben azokat a tiszta, mély költeményeket, amelyek a halálról szólnak. Ezek a versek azt fejtegetik és bizonyítják, hogy a testtel együtt a lélek is meghal, így tehát teljesen értelmetlen dolog a haláltól félni: hiszen a Semmibe vezet, ahol nincs többé szenvedés. És mint ahogy ma képtelenek vagyunk átérezni annak a régi kornak a rettegését, amikor Hannibál a kapuk előtt állt, éppen olyan távol állunk majd, ha egyszer már meghaltunk, a jövendő szenvedésektől is, még ha a tenger el is nyeli a földet és hullámai az égig csapnak fel.

Nil igitur mors est, ad nos neque pertinet hilum, Quandoquidem natura animi mortalis habetur. Semmi tehát a halál, és így senkit se búsítson. Most, miután tudjuk, hogy a lélek lénye halandó.*

Fernand, amint az ágyban feküdt és az álmot hívta epedve, ezeket a verseket mondogatta magában, a mélyértelmű, erőteljes latin szöveget és egyenletes lejtésű, álomba ringató francia fordítását. És érezte, hogyan merül el lassanként a feledés, az álom nagy, sötét hullámaiba, amelyek énjét is elmosták, amint a testét elborították. És sikerült néhány pillanatra megízlelnie a Semmiben való feloldódás édes üdvösségét.

AZ EMBER JÓ

Tíz nemzetőrből álló őrség költözött be az Ermenonville-i kastélyba. Vezetőjük Grappin káplár volt. A parancs értelmében az őrizetükre bízott gyanús embert egy pillanatig sem hagyták magára. Még akkor is, amikor aludt, egy nemzetőr tartózkodott a szobában – Girardin még a toalettre sem mehetett kíséret nélkül.

Egyébként az őrök kedélyes emberek voltak. Napról napra érdeklődtek Girardin hogyléte iránt, közölték vele véleményüket az időjárásról és nem vették rossznéven, ha csak kurta válaszokat adott, vagy egyáltalában nem felelt nekik semmit.

Girardin látogatókat nem fogadhatott, leveleket nem írhatott és nem is kaphatott. De a kertben tetszése szerint sétálgathatott. Naponta felkereste Jean-Jacques sírját. Az egyik őr átvezett vele a kis szigetre, egy másik őr meg Jean-Jacques fűzfája alá ült.

De ezekben a napokban Girardin mélységes, megrendítő változáson esett át – leromlott, hirtelen megöregedett, ő, aki mindig olyan délcegen járt-kelt és olyan egyenesen tartotta magát, hogy első pillantásra fel lehetett ismerni benne a katonát, most görnyedten csoszogott, maga elé vagy a földre bámult, és ha őreinek egyike megszólította, ijedten megrázkódott.

Miért van az, hogy ennyi szerencsétlenség zúdult reá?Mindig tudta, hogy Jean-Jacques-ban van valami veszedelmes. Izzóan és

világosan újra meg újra felvillant benne egy emlék, melyet olyan sokáig annyira szeretett volna eltörölni! Egy margó-jegyzet emléke, amelyet a Vallomások kéziratának egyik lapján fedezett fel annak idején. „Thélo, thélo manénai” – kész vagyok, hajlandó vagyok tombolni, őrjöngeni írta oda Jean-Jacques gondosan rajzolt görög betűkkel. Igen, Girardinnek mindig tudnia kellett volna, micsoda veszedelmes dolog lappang Jean-Jacques-ban, tudnia kellett volna lénye sötét, éjszakai feléről, őrülettel határos ösztöneiről. Hiszen tudott is róla akkor, csak elhallgatta önmaga és mások elől. Most azonban ez az őrület az egész országra átragadt.

Megijedt a gondolattól, amely így megrohanta. Szabad-e a párizsi zsarnokok őrületét a Mesternek tulajdonítani? Nem követ-e el árulást ellene ezzel a gondolattal? Mi köze a forrásnak ahhoz, hogy habjai merre folynak és kit locsolnak?

Megállt Jean-Jacques mellszobra előtt. Nem a Mester, hanem ő, Girardin, ő mondott csődöt. Kudarcot vallott, mint az élő Jean-Jacques őrzője és még inkább, mint a halotté, mint műveinek értelmezője. Ami most történik vele: megérdemelt büntetése – a fúriák üldözik, mert nem állta meg a helyét.

Attól tartott, hogy maga is megőrül. Már önmagával kezdett hangosan beszélgetni.

– A mondásból és ellentmondásból keletkezik az igazság – mondta magában, ujját tanítóbácsi módjára felemelve.

– Az ember jó – ismételgette magában Jean-Jacques emlékezetes mondását, ravaszul és keserűen.

Az őrök fejcsóválva nézték a hóbortos öreget.Saját sorsánál is jobban gyötörte a gond Fernand miatt. Erőt vett magán és

megkérdezte őreit, mi történt a fiával? A vállukat vonogatták, nem tudtak semmit.

Egy idő múlva megengedték, hogy Monsieur Gerber eljöhessen hozzá.

– Mi történt Fernand-nal? – volt az első, amit Girardin megkérdezett tőle.– Azt mondják – jelentette Gerber –, hogy még mindig vizsgálati fogságban

van.– Szóval, él? – akart bizonyságot szerezni az aggodalmaskodó apa.– Él! – felelte Gerber határozottan. – Monsieur Robinettől hallottam,

márpedig ő tudja, mit beszél.Gerber most német nyelvre fordította a szót. A nemzetőrök először tiltakoztak,

aztán ráhagyták, csináljon, amit akar. Ám a makacs és immár gyerekes Girardin alig válaszolt a hűséges embernek. Gerber sóhajtott, de továbbra is kísérgette Girardint sétáin.

Egyszer, egy ilyen séta alkalmából, Gerber – mintha csak magának duruzsolgatná – kedvenc költőjét, Lucretiust idézte:

Mert, hisz akár a gyerek mindentől reszket a vaksi Éji sötét idején, akként félünk mi a nappal Fényénél is olyantól, mely nem félnivalóbb, mint Az, mit a gyermek képzel, s félőn lát a homályban*

Ekkor – napok óta először – Girardin is megszólalt.– De igen, sokkal borzasztóbbak – mondta halkan és dühősen, majd rövid

hallgatás után mogorván hozzátette: – Segíthetne nekem Lucretiust olvasni, Monsieur. Egyedül nem merek hozzáfogni, félek, kevés hozzá a latin tudományom.

Így történt, hogy Fernand a Bourbe-fogházban és Girardin Ermenonville-ben egyaránt Lucretius verseiben keresett vigasztalást. Az átalakulás e nagy, kemény és keserves korszakában sokan olvasták Lucretiust országszerte. „A dolgok lényegéről” szóló műve egyetlen év alatt négy új kiadásban jelent meg Párizsban.

Monsieur Gerber óvatosan, de kitartóan egyre újabb kísérleteket tett arra, hogy Girardint szóra bírja és megtudja, miképpen vélekedik a saját sorsáról. Ám Girardin szigorúan rászólt, hogy a fecsegésnek semmi értelme; még az sem bizonyult éppenséggel üdvösnek, amit maga Jean-Jacques mondott.

Gerber nem felelt, csak szomorúan és szemrehányóan nézett Girardinre.– Talán nem úgy van? – kérdezte kis idő múlva már sokkal szelídebben

Girardin. – Talán nincs igazam?Erre már hangot adott Monsieur Gerber az érzelmeinek. Ha nem is nagyon

hangosan, de határozottan felelte:– Nem, márki úr, nincs igaza. Még a mostani szomorú helyzetében sem

engedhetem meg önnek, hogy a nemes bort ócsárolja, mert egyeseknek a fejébe szállt.

Ezen a napon Girardin – hosszú idő óta először – újra dolgozni próbált. Elővette abbahagyott kéziratát, egy tanulmányt, melynek ez volt a címe: „A törvények szentesítése a közakarat által.” A munka lebilincselte és néhány nap múlva megkérdezte a hűséges Gerbert:

– Mit gondol? Bővítsem ki a dolgozatomat egy nagy, elvi munkává „A népakarat jelentőségéről Jean-Jacques tanainak építményében” – mit szólna hozzá?

*Tóth Béla fordítása.

Gerber boldogan pillantott fel.– Látja, márki úr -- felelte -- végre ön is keresztülrágta magát – bocsánat az

alpári kifejezésért! Csak azt akartam mondani, végre ön is eljutott a felismeréshez: a szentélyek istállóvá züllhetnek, de azért az istenek tovább élnek. Kimondhatatlanul boldog vagyok!

A munka eleinte lekötötte Girardin minden figyelmét. De aztán megint bekövetkeztek a töprengő levertség órái. És az újságok, amelyeknek olvasását egy idő múlva újra megengedték neki, híreikkel és jelentéseikkel egyre mélyebben taszították vissza a sivár kétségbeesésbe. Mészárlásokról olvasott, amelyeket egyes megyék lázadói vittek végbe, és a még vadabb, még véresebb megtorlásról, amelyet a Konvent rendelt el kegyetlen elrettentő például. Az újságok egész városok elpusztításáról adtak hírt.

Girardin azt is olvasta, hogy Marie-Antoinette királynét komédiaszámba menő rövid per után kivégezték. Ez a hír későn jutott Girardinhez; mire elolvasta, a királyné holtteste már egy hete hevert szétmarva a meszesgödörben.

Halála jobban felkavarta Girardint, mint a sokkal vadabb és jelentősebb események. Olyan világosan, hogy szinte kézzel érinthetőnek érezte, emlékezett arra a percre, amikor a királyné mezei virágokkal ékesítette Jean-Jacques sírját és segített emlékét tiszteletben tartani. Nem volt túlságosan okos Marie-Antoinette, ez a Habsburg-lány. De a szenvedés, a fájdalom megérleli az ember eszét – Girardin mostanában önmagán tapasztalta ezt. Vajon Marie-Antoinette utolsó óráiban ráeszmélt-e arra, Jean-Jacques munkássága és emléke mennyire hozzájárult ahhoz, hogy ő a vérpadra kerüljön?

És eljött az a nap, amikor Girardin börtönőre, Grappin káplár, sugárzó arccal, biztatóan vigyorogva állított be:

– Örvendezz, azelőtti, látogatót kapsz!És az öreg Robinet már ott állt az ajtóban.Girardinnek kedve lett volna a tolakodót elutasítani. Ugyanakkor azonban

fájdalmasan ráeszmélt arra, milyen rettentő kevés embere maradt, aki számít valamit – mindössze három: a halott Jean-Jacques, az élő Gerber és drága fia, Fernand, aki se nem élő, se nem halott. Ilyen körülmények közt Girardinnek még egy Robinet látogatásával is be kellett érnie.

Monsieur Robinet-nek is rossz hetei voltak. Gilberte nem is élt, csak tengődött, tompa kétségbeesésben morzsolgatta napjait. Kijelentette, hogy ő az oka Girardinék szerencsétlenségének; kötelessége lett volna rábeszélni Fernand-t a menekülésre. Nem lehetett megvigasztalni, nem hallgatott az okos szóra. Robinet szíve elszorult, ha arra gondolt, milyen tehetetlen, de nem látott módot arra, hogy Girardinékon segítsen, örülhetett, hogy a párizsi vérszopók nem ragadták torkon őt is. Rettentő öregnek érezte magát.

De összeszedte minden erejét. Egy Robinet nem adja be olyan könnyen a derekát. Egyelőre elért annyit, hogy eljuthatott a gyanús „azelőtti” otthonába. Nemcsak parasztnak öltözött, de egész lényében paraszttá változott és Grappin káplár meg a nemzetőrei – maguk is parasztok – beengedték.

Ráncos arca ravasz mosolyától még ráncosabb lett, amikor megállt Girardin előtt.

– Ça y est, hát idáig eljutottunk volna – mondta és alaposan szemügyre vette Ermenonville urát, aki igyekezett most keménynek és katonásnak mutatkozni, de csak roskatag öreg maradt. Robinet szívét büszkeség töltötte el – lám, még mindig jobban tartja magát, mint ez az arisztokrata!

Girardin izgatottan érdeklődött Fernand után. Igen, Robinet-nek voltak hírei. Fernand még mindig a Bourbe-ban van, márpedig a Bourbe a legjobb valamennyi vizsgálati fogház között. Robinet még azt is közölte, hogy bátorkodott pénzküldeményt juttatni valami módon a gróf úrnak, néhány ezer livre-t.

– Mihelyt lehetséges visszatérítenem önnek az összeget – jelentette ki Girardin gőgösen, de aztán meghatottságában sietett őszintén és becsületesen hozzátenni: – Mélységesen hálás vagyok önnek, Monsieur.

Robinet máskor is eljött. Gilberte szerette volna elkísérni, de Robinet szinte erőszakosan visszatartotta. Még csak az kellene! A szép fiatalasszony feltűnést keltett volna. Gilberte csak azt érte volna el, hogy saját magát és nagyapját veszélybe sodorja, de még Girardinéknek is inkább árt, mint használ vele.

Helyette Robinet néha magával vitte dédunokáját, Marie-Sidoniát. Az öreg meg a gyermek nagyszerűen összebarátkoztak. A kislány megszokta, hogy parasztgyereknek öltözve, a legegyszerűbb ruhában szaladgáljon; most már így érezte magát a legjobban. Az egyetlen, ami régi életükből megmaradt, a kövér, öreg és lusta Pompon kutya volt. Az öreg és dédunokája többnyire egy falusi szekéren érkezett. Robinet a szekeret rendszerint burgonyával vagy effélével rakatta meg és úgy tett, mintha üzleti útját szakítaná meg, hogy régi ismerősének beszóljon és elbeszélgessen vele egy kicsit.

A nemzetőrök szerették a gyerekeket, szívesen eltréfálkoztak Marie-Sidoniával. Egyszer éppen ebédeltek, amikor Robinet megjött. Több délfrancia volt köztük és ma nyúlragout volt az ebédjük, fokhagymával erősen fűszerezve. Megkínálták vele az öreget meg a kislányt is. Robinet-nek ízlett a nyuszi, de Marie-Sidonia, aki nem szokta meg az ilyen fűszeres ételeket, csak ímmel-ámmal látott hozzá. A katonák nevettek és erőszakosan rátukmálták az ételt, sőt még ahhoz is ragaszkodtak, hogy a gyerek kóstolja meg az almaborukat. Fenyegetőztek, hogy különben nem engedik be többé őket a kastélyba. Végre a gyerek nagynehezen legyőzte ellenkezését, evett és ivott, a katonák meg nevetve nézték. Végül a gyerek rókázott, ami csak növelte a derültséget.

Girardin is meghallotta és nagyon elszomorodott. Robinet megpróbálta felvidítani.

– Ez a rossz álom is elmúlik, márki úr – mondta. – Gyorsabban, mint gondolná. Higgyen egy öregembernek, aki már sok mindent átélt. És ha végre ott tartunk – folytatta ravasz mosollyal, félig tréfásán, félig komolyan – egy nagy szívességet kérek majd öntől. Akkor ugyanis latouri kastélyomat újra helyreállítom és az ön segítségét kérem ahhoz, hogy a parkot az ön stílusában rendezzem át. Visszatérés a természethez, márki úr!

A LÁNC EGY SZEME

Robespierre többször idézgette magának és barátainak Montesquieu egy mondatát, amelyet Jean-Jacques is szeretett idézni: „Talán az utókor úgy fog vélekedni, hogy nem ontottunk elég vért és túlságosan megkíméltük a szabadság ellenségeit.” És ugyanaz a Robespierre, aki a halálbüntetés eltörlésére szavazott, később kénytelen volt a terror fegyverét egyre kíméletlenebbül forgatni. Mert tüzetesebb vizsgálat egyre több emberről rántotta le az álarcot és egyre több, addig ártalmatlannak tartott polgárról állapította meg, hogy a köztársaság ellensége. Mert ellenség, aki túlságosan mérsékelt, és aki radikális, ellenség az is. Ellenség, aki túl sokat hisz, és ellenség, aki túl keveset hisz. Robespierre sötét fantáziája nyugtalanul fürkészte a koponyákat, hogy felfedje, milyen nézetek rejlenek mögöttük.

Először is a girondistákkal számolt le, a mérsékeltek vezetőivel, akik a Konvent tagjai voltak. Perbe fogták, elítélték és lenyakazták őket, szám szerint huszonegyet.

La Bourbe-ban az új foglyok beszámoltak a girondisták utolsó napjairól; hogy milyen bátran és ékesszólóan védekeztek a bíróság előtt, még ott is inkább a köztársasággal törődtek, mint saját magukkal; hogy a kivégzésük előtti éjszakán miképpen gyűltek össze egy szümpozionra, amely az ókori Athén legjobbjainak lakomájára emlékeztetett; és hogyan mentek a vérpadra, a forradalom himnuszát énekelve.

Fernand mohón hallgatta a beszámolókat. A huszonegy közül majdnem mindegyiket ismerte, néhányat barátjának is vallhatott. Ezek az úgynevezett „mérsékeltek” egyáltalában nem voltak azok, sőt az egykori törvényhozó gyűlésben, amelynek Fernand is tagja volt, a radikális szárnyat alkották. Ők vetették meg az alapjait azoknak a merész, büszke oszlopoknak, amelyeken az alkotmány nyugodott. Ők voltak azok, akik Európa uralkodóinak hadat üzentek. Fernand tudta, hogy ezeknek a szívébe sohasem férkőzött be a gyávaság. Franciaország legragyogóbb szellemei voltak ők, Jean-Jacques hű követői.

De nem voltak-e Jean-Jacques hű tanítványai azok is, akik a halálba küldték őket? S vajon kiket ismer majd el a történelem Jean-Jacques igazi tanítványainak: azokat-e, akiket megöltek, avagy azokat, akik kioltották ezeknek az életét?

A ma emberei, a robespierre-ek és Saint-Just-ök mérsékelteknek bélyegezték a girondistákat, mert vitába szálltak politikai ellenfeleikkel, ahelyett, hogy agyonütötték volna őket. Igaz: a girondisták nem tudták volna a köztársaság egységét megteremteni, ahhoz az ő törvényeik túlságosan igazságosak voltak. Igaz: a girondisták csütörtököt mondtak. És a robespierre-ek meg Saint-Just-ök a köztársaság ellenségeinek nyilvánították azokat, akik csütörtököt mondtak – és kiirtották őket. Kiirtották a haza minden ellenségét, még a legjobb indulatúakat is. Az ő logikájuk a guillotine volt. A forradalomnak talán nincs is más logikája.

Fernand pedig – most bevallotta magának – alapjában szintén a girondistákhoz tartozott.

Hevesen fejtegette ugyan, hogy a forradalomnak alulról a népből kell kiindulnia. De éppen úgy, mint a többi művelt ember, titokban, szíve mélyén azt remélte, hogy a forradalmat felülről is meg lehet csinálni, a nép nélkül. Igen, szíve mélyén – minden erősködése és szerelmi vallomása ellenére – lenézte a népet, csak leereszkedő jóindulattal viseltetett iránta, éppen úgy, mint a többi tanult ember. Mi csak jót akartunk, mi művelt emberek, nem vitás, de csak leereszkedtünk a néphez, vállveregetve beszéltünk vele, sohasem igyekeztünk a nép nyelvét megtanulni. Rájuk erőszakoltuk antik hőseinket, Gracchusainkat, Spartacusainkat, Cincinnatusainkat és elnézően mosolyogtunk, ha láttuk, hogy a nép nem ért meg minket. És a vége az lett, hogy a nép a szemétdombra lökött minket. Mégpedig joggal. Mert mi tagadás, mesterkélt okosságunk csütörtököt mondott. És aki a forradalmat véghezvitte –- aki történelmet csinált – nem volt más, mint a nép, és a nép otromba, primitív bölcsessége.

Nem, ő – Fernand – nem értette meg a népet. Nem értette meg Jean-Jacques-ot sem. Mert Jean-Jacques akármilyen magányos és elkülönült volt is, zsenialitása révén megőrizte közösségét a néppel és alázatos maradt, akármennyire tudatában volt is saját értékének és nagyságának. De neki, Fernandnak, nem adatott meg az alázat, gőgösen bezárkózott énjébe. A büszkeséget, amit származása miatt érzett, talán legyőzte magában, de szelleme gőgjét tette helyébe.

La Bourbe-ba újabb, most már egészen másféle foglyokat hoztak.Robespierre ugyanis – miután a girondisták leverésével minden hatalom

elvitathatatlanul az ő és hívei kezében egyesült – szilárd léptekkel haladt tovább az Erény szűk és meredek ösvényén. Már régóta bosszantotta a „Tiszta Ész” fanatikus híveinek ugrabugrálása. Addig kénytelen volt ölbetett kezekkel nézni, hogyan szentesíti a Konvent ezeknek az őrülteknek az erőszakos fellépése következtében a „Tiszta Ész” istenkáromló kultuszát. De ő, Robespierre, Jean-Jacques hűséges tanítványa, bensőségesen hitt a Legfelsőbb Lényben. Aki megtagadta a Legfelsőbb Lényt, megtagadta Jean-Jacques-ot, a köztársaság atyját. Robespierre kijelentette, hogy az ateizmus bűnös, ellenforradalmi, arisztokratikus valami. Nekilátott, hogy megfékezze a fanatikusokat, akiket cnergumenes-nek és énragés-nek, vagyis megszállottaknak és őrjöngőknek neveztek – és akik a népet a Legfelsőbb Lény ellen uszították.

Ezek is a haza ellenségei voltak; néhányat közülük bevitték a Bourbe-fogházba, hogy ott várják be pörük tárgyalását. Egyikük Riquet képviselő volt, aki zordul kijelentette, hogy a köztársaságnak el kell pusztulnia, ha olyan emberek kormányozzák, akik bizalmukat a Legfelsőbb Lénybe helyezik, ahelyett hogy saját józan eszüket használnák, akármilyen korlátolt is. És köztük volt Bausset polgártárs is, aki hangosan szitkozódott, hogy az a nyomorúságos Robespierre egész langyos, mérsékelt, középszerű gondolkodásával és guillotine-jával együtt „jöhet a púpjára”, akár most mindjárt.

És La Bourbe most olyan vendégeket kapott, akiket különös kapcsolatok fűztek egyes régebbi vendégekhez. A jövevények ugyanis nemrég még hatalmas emberek voltak és a régieket éppen ők juttatták ide, vagy azoknak a rokonait hurcolták bíróság elé. Így most üldözők és üldözöttek kerültek össze egy börtönbe. A feszültség a fogházban nőttön nőtt, amikor egészen szűk terepen, a „szalonban” a

régi világ jólnevelt, halkan és finoman ironikus képviselői szembekerültek a heves, erőszakos, fölötte rossz modorú mai, illetve tegnapi urakkal.

La Bourbe-ba megérkezett Chaplaine képviselő is, az egykori kapucinus barát, özvegy Rousseau-né pártfogója. Már régóta ingerelte Robespierre haragját, hiszen ő volt a főbűnös az Ész őrjöngő kultuszában, és mocskos, istenkáromló ékesszólásával a legarcátlanabb orgiákat készítette elő. És nemcsak harcos, hazaellenes ateizmusát utálta Robespierre, hanem egész piszkos, rendetlen, fegyelmezetlen lényét. Robespierre szigorú erkölcsi érzéke Chaplaine elveinél is jobban gyűlölte ennek az embernek léha életmódját. Többek közt azzal is vádolta, hogy a Francia-Keletindiai Társaság felszámolásánál, és más hivatalos funkciói során sikkasztásokat követett el, végül pedig a királysírok feldúlása alkalmából értékes relikviákat tulajdonított el és így a törvénytelen meggazdagodás bűnébe esett.

Így tehát Chaplaine is ott volt a Bourbe-fogházban és várta pőre tárgyalását.Felháborodva panaszkodott a többi fogolynak Robespierre hülye féltékenysége,

a köztársaság hálátlansága és a nép ingatagsága miatt. Az egykori templomi prédikátor csodálatos szónok volt; ha csak kinyitotta a száját, máris nagy tömeg vette körül és elragadtatással hallgatta. Egyszer egy oda bezárt házaló-árus, akit királypárti érzelmekkel gyanúsítottak, keresztet vetett, amint Chaplaine börtönszónoklatát hallgatta.

– Micsoda épülés és vigasz téged hallgatni, bajtárs! – mondta és megajándékozta egy rúd kolbász felével.

Chaplaine észrevette, hogy Fernand érdeklődéssel viseltetik személye és sorsa iránt. Felkereste hát Fernand-t és igyekezett lelkén könnyíteni és ártatlanságát bizonygatni. A köztársaság többi vezető emberével ellentétben, mondotta, ő mindig ragaszkodott a humanizmushoz és nem engedte, hogy merev elméletek elsorvasszák benne a részvétet embertársai iránt. Felsorolta, hány embernek mentette meg az életét. Még a köztársaság ellenségein is segített, így például Sicard abbén, aki azt a csodálatos tanulmányt írta Augustinus latinságáról. Neki, Chaplaine-nek, gyengéje, hogy tiszteli a kiváló szellemi teljesítményeket és ezért sietett Sicard abbé segítségére. De éppen ezzel vonta magára Robespierre haragját. A konok bolond most már nemcsak életétől, hanem dicsőségétől is meg akarja fosztani, be akarja feketíteni az utókor előtt! Mivel képtelen volt követni őt az istenétől megszabadított, tehát világosabb emberség magasságába, Robespierre most aljas szenvedélyekkel rágalmazza, például közönséges kapzsisággal. Igaz ugyan, hogy elfogadott ajándékokat – de mifélét? Műtárgyakat, amelyek egyébként elpusztultak vagy elkallódtak volna, szép könyveket... és néha talán pénzt is. Hát aztán? Talán eszményeiből csak egy jottányit is feladott érte? Vagy kapzsiság ösztökélte és hajtotta, amikor megostromolta a keresztény eget, hogy kisöpörje a keresztény isteneket?

– Az igazságom kevésbé igazzá válik – szavalta hevesen – csak azért, mert szeretem az életet és kedvelem a pompát, a bőséget? Nem vagyok puritán. Szép könyvek, képek felmelegítik a szívemet. És mi lesz most a sok gyönyörű holmival, amit házamban összegyűjtöttem? – siránkozott. – Hiszen ezeknek a barbároknak semmi érzékük az ilyesmi iránt. Talán most valaki toalettpapírnak használja a lapokat, amiket Jean-Jacques keze írt tele felejthetetlen szavaival!

Chaplaine nem hazudott, amikor azt állította, hogy nagylelkű szeszélye néha emberek életét mentette meg. De elhallgatta, hogy ugyancsak szeszélyből, vagy kicsinyes bosszúvágyból meg is gyilkoltatott embereket. Gyerekkora óta túlzottan érzékeny volt és a legkisebb sérelmet sem felejtette el. Nem egy embernek, aki valaha megbántotta, drágán kellett megfizetnie, amikor Chaplaine hatalomhoz jutott. Itt volt például Lariviere békebíró, aki a kormány utasítására elfogatóparancsot adott ki Chaplaine ellen; itt volt Venance páter, aki gúnyverseket írt Chaplaine-ről, amikor még kapucinus volt; mindketten vérpadon lakoltak azért, amit ellene vétettek.

Kellemetlenül érintette Chapline-t, hogy La Bourbe foglyai közt ott volt Larivière békebíró egyik rokona és Venance páter unokaöccse is. Ezek viszont kellemes kárörömöt éreztek afölött, hogy Chaplaine is idejutott, e szomorú ház fedele alá. Szüntelenül ugratták és csipkelődtek vele és gúnyos közbekiáltásokkal zavarták meg beszédeit, pedig Chaplaine nagyon szeretett szónokolni, ez valóságos mániája volt. Áldozatainak rokonai ezt is megkeserítették és újabb meg újabb kínzásokat eszeltek ki ellene.

La Bourbe lakói szerettek hátborzongató komédiát játszani, amelyben kicsúfolták a bíróságot, a guillotine-t és önmagukat. Venance és Larivière rokonai most felbiztattak néhány foglyot, hogy tegyék meg Chaplaine-t egy ilyen komédia főszereplőjének. Megrohanták az ágyban, a „forradalmi bíróság” elé hurcolták, bűnösnek nyilvánították és kivégezték. Azután a Hades bírái elé állították; itt kellett védekeznie a vád ellen, hogy embereket egyéni bosszúvágyból nyaktiló alá juttatott, vagyis meggyilkolt. Csakhogy Chaplaine nagyon érzékeny lelkületű volt, a hangulatok embere; míg mások jó arcot vágtak hasonló csínyekhez és békésen eltűrték, Chaplaine felindultan botorkált hálóingében, dadogott és makogott – a máskor oly ügyes, gyakorlott szónok szánalmasan és gyámoltalanul viselkedett. Végül arra ítélték, hogy fúriák üldözzék, és néhány fogolytársa, a fúriák kórusát énekelve, irgalmatlanul megkergette a folyosókon.

A kövér, túlérzékeny Chaplaine, aki halálos veszélyben is meg tudta őrizni higgadtságát, nyugalmát, most egészen megtört és sohasem heverte ki ennek az éjszakának a gyötrelmeit. Amikor behozták ide, már előre örült a nagy napnak, amelyen a forradalmi bíróság elé állítják, ahol alkalma lesz ragyogó védőbeszédet mondani, még akkor is, ha ez lesz utolsó nyilvános fellépése. Előre elképzelte a tűzijátékot, amelynek pufogása és szikrázása közepette levonul majd a történelem színpadáról. Izgalmas elképzelés volt. Ám most már nem bírta ki azt a néhány napot sem, amely még az övé volt. Mérget vett be. De a méreg nem hatott elég gyorsan. Szörnyű kínok közt fetrengett – csődület támadt körülötte – a jó Dupontet doktor ellenmérget adott be neki és megmentette. Még ez a kísérlete is, amellyel le akart lépni a színről, bohózattá silányult.

Chaplaine érdemeket szerzett a köztársaság megteremtése és megszilárdítása körül, volt érzéke a tudomány és művészet iránt, az ország legjobb szónokai közé tartozott; mint ilyen számos hatásos szólamot eszelt ki, magasztos és komikus mondásokat kovácsolt, amelyek átmentek a francia nép és más országok szókincsébe, így hát joggal számított rá, hogy halála tragikus személyiséggé avatja majd. Most pedig néhány nyomorúságos fickó ízetlen, silány tréfája következtében afféle bohóc lett belőle, kinek emlékét örök időkre a nevetségesség szaga lengi körül.

A rákövetkező héten már vitték is a bíróság elé. Az ügyész még arra is sajnálta a fáradságot, hogy nagyobb vádbeszédet mondjon ellene. Mindössze néhány hanyagul és pongyolán megfogalmazott, megvető mondatban szólította fel az esküdteket arra, hogy ezt a Chaplaine nevezetű, ragadós kezű svihákot a megérdemelt halálbüntetéssel sújtsák. Amikor Chaplaine összeszedte magát és belefogott egy nagy, lángoló szónoklatba, az elnök ráförmedt, hogy fecsegésével ne tartsa vissza az esküdteket fontosabb munkájuktól. És útban a guillotine felé, a kövér embert a nép gúnykacaja kísérte; a párizsiak, akik beszédeit annyiszor megtapsolták, most ostobán és vidáman kiröhögték. Chaplaine még az utolsó szóról is lemondott, úgy hajtotta beszédes fejét a bárd alá.

La Bourbe lakói haraggal, részvéttel, borzalommal és gúnyolódva értesültek tragikusan groteszk haláláról. De egy órába sem telt és máris megfeledkeztek sorsáról. Egy másik, gyerekes és jelentéktelen esemény kavarta fel La Bourbe falainak egyhangúságát

Prévôt polgártársnőnek, a kilencvenegyéves matrónának ugyanis eltűnt a gyémántokkal kirakott kis aranyórája. Az életvidám öregasszony részt vett a szalon szórakozásaiban és óráját hálószobájában felejtette – onnan lopta el valaki.

A Bourbe-fogházban nagy ritkaság volt a lopás, amit a foglyok szolidáris érzése szörnyűséges bűntettnek tartott. A felháborodás még magasabb fokra hágott, amikor kiderült, hogy a tolvaj nem más, mint a csinos, elegáns Duvivier, a hölgyek kedvence – az a fiatal forradalmár, aki tetovált liliomokat viselt a hátán. Mindig úgy tett, mintha volna pénze, barátnőit bőkezűen ellátta gáláns ajándékokkal, virággal, édességekkel most meg ellopta a matuzsálemi korú öregasszonynak az óráját! A gyűlölet és megvetés valóságos vihara tört ki. A hatóságok is úgy vélekedtek, hogy ez az eset Duvivier gyenge erkölcseiről tanúskodik, tehát árnyékot vet állampolgári megbízhatóságára is. Nem hittek többé forradalmi érzelmeiben, inkább a hátára tetovált liliomok tanúbizonyságának hittek. Duvivier-t bíróság elé állították és lefejezték. La Bourbe lakói helyeselték az ítéletet és a hölgyek, akiknek udvarolt, szégyenkezve hallgattak. Csak az öreg Prévôt néni mondogatta sajnálkozva:

– No de ez igazán borzasztó! Az a szegény fiatalember! Ha sejtem, hogy ez lesz a vége, inkább egy szót se szóltam volna az óráról.

Ez a szentimentalizmus erős kritikát váltott ki.Chaplaine komikus, ironikus, tragikus, mélyértelmű és értelmeden halála

Fernand-t is mélységesen megdöbbentette. De miként a többiek, ő is hamar elfelejtette az egészet; a keserű, maró szomorúságot, amelyet Chaplaine sorsa fölött érzett, elmosta az új szenzáció, az ellopott óra ügye. Éppenúgy, mint a többiek, ő is bosszankodott, amiért léprement a tetovált csirkefogó kedves lényének, és éppenúgy, mint a többiek, egy parányi kis elégtételt érzett, amikor kivégzéséről értesült.

Egyszerre megdöbbenéssel eszmélt rá ezekre az érzésekre. Chaplaine mégiscsak valaki volt – minden hibája és nevetséges gyengéje ellenére becsületes forradalmár, aki nagy szolgálatokat tett az új Franciaországnak. És mégis – Duvivier-nek, a hétköznapi kis vagánynak a sorsa jobban felkavarta őt, Fernand-t, a filozófust, Jean-Jacques tanítványát, aki olyan büszke volt mindig egyéniségére – jobban felkavarta, mint a tudós és politikus Chaplaine mélyértelmű és sok

tekintetben figyelemre méltó halála. Fernand-t megfertőzte fogolytársainak gondolkodása, magasztos fájdalma egyik pillanatról a másikra kicsinyes haragba és közönséges bosszúvágyba csapott át.

Megrendítette érzéseinek hullámzása és bizonytalansága. De megrendülése lassanként felismeréssé változott, majd csendes elégedettségben oldódott fel.

Hiszen mindez azt bizonyította, hogy mégsem különbözik annyira a többiektől. Érezte, hogy ők valamennyien, a Bourbe-fogház rabjai, egységes tömeget alkotnak és ő is része ennek a tömegnek. Amint így töprengett és okoskodott, a tömeg megint egyénekre porzott szét, de ez mit sem változtat azon, hogy hozzájuk tartozik.

Néha meglehetősen aljas ez a tömeg itt a fogházban és aljasságuk őrá is átragadt. De így van jól. La Bourbe lakói egyetlen közösséggé váltak jóban és rosszban. Egyek a gyávaság megvetésében és a bátorság tiszteletében, legyen egy „azelőtti” vagy volt radikális, aki utolsó óráiban ilyen erényt tudott felmutatni. Fogolytársai nyomorúságosán silányak és ostobák, ha veszekednek és egymást gúnyolják, vagy vitatkoznak nézeteken, amelyeket nem is értenek, vagy ha egy ellopott óra jobban izgatja őket, mint ez a küzdelem az Ész és a Legfelsőbb Lény hívei között, vagy amikor szenvedélyesen marakodnak, mert úgy vélik, hogy valamelyikük a vacsora-adagolásnál kijátszotta a másikat. De azért lelkes franciák valamennyien, a jakobinusok és „azelőttiek” egyaránt – együtt gyászolták a köztársasági hadsereg kudarcait és együtt ünnepelték győzelmeit.

La Bourbe lakói egységes tömeggé olvadtak össze. Néppé váltak minden ellentmondásával egyetemben.

És ő közéjük tartozott.

AZ ÉSZ ISTENNŐJE

Egy este valaki a nevét kiáltotta a szalonban:– Fernand – ön itt?Hirtelen megfordult, ismerte ezt a hangot. Igen, Eugénie Maillart volt,

Lepeletier barátnője, neki is barátnője. A színésznő nevetett és sírt egyszerre, rémületében és örömében.

Fernand nem tudta megérteni, miképpen történhetett, hogy Eugénie-t, mártír Lepeletier legközelebbi, meghitt ismerősét ide hozták a Bourbe-fogházba.

Az asszony elmesélte. Csodálatos módon Chaplaine bukása sodorta őt is magával. Mielőtt azt a hírhedt ünnepséget, az „Ész Ünnepét” megrendezték, Chaplaine felkereste a színésznőt és felszólította, hogy vállalja el az Ész Istennője szerepét

– Undorodtam a piszkos fickótól – mesélte Eugénie – és a sok ostoba szerep közt, melyet el kellett játszanom, talán ez volt a legostobább. De megtehettem-e,

hogy nemet mondjak? Egészen bizonyos, hogy államellenes érzülettel vádoltan bíróság elé hurcoltatott volna. Semmi tehetségem a vértanúsághoz. Tudom, Michel megértett volna.

Fernand is megértette Eugénie-t. Ez az asszony ismerte a világot, az emberi gondolkodás és cselekvés szörnyű, torz ellentmondásait. Eugénie lelki rokona volt Lepeletier-nek. Nem panaszkodott sokat, minden hűhó nélkül belenyugodott a gúnyosan esztelen sorsba, amikor az megbüntette egy olyan cselekedetért, amely ellen annak idején egész lénye lázadozott.

Azután szemléletesen, hol nevetve, hol undorodva mesélte tovább kalandjait. Chaplaine és az ateizmus többi vezére pokolian sürgette a szereplőket, minél előbb szerették volna nagy ünnepüket megrendezni. A szereplőknek alig három napot adtak az előkészületekre. Gossec és Gardel, az Opera házi zeneszerzője és balettmestere utasítást kaptak a Szabadságnak hódolunk című balett-oratórium átalakítására oly módon, hogy Az Ész Istennőjének hódolunk címen a Notre-Dame székesegyházban lehessen eljátszani. Az Opera állványait, kulisszáit, kellékeit lóhalálában átvitték a székesegyházba, amelyet „Az Ész Templomának” kereszteltek át. A kórusban hegycsúcsot ábrázoló díszletet ácsoltak össze és rajta „Az Ész Templomát”. Mindez meglehetősen rögtönzött tákolmány volt. Eugénie, amikor fehér ruhában és frígiai sapkában, dárdával a kezében kilépett a templomból és felült a trónra, ugyancsak rettegett, hogy az egész miskulancia összeomlik alatta. Aggodalma nőttön nőtt, amikor négy vásárcsarnoki teherhordó, papi maszkban felemelte a trónszéket vele együtt és a zöld szőnyeggel álcázott lépcsőn lehurcolták a mesterséges hegy lejtőjén; a hegy fenyegetően recsegett-ropogott. Azután következett a diadalmenet Párizs utcáin; ez még nagyobb fáradság volt. Szakadt az eső, a színésznő könnyű fehér ruhája pillanatok alatt átázott, rettenetesen didergett trónusán. De még jobban vacogott kísérete, a még könnyebb ruhába öltözött táncosnők és kardalosnők, akik vékony balettcipőikben kénytelenek voltak esőben és sárban gázolni, közben meg szüntelenül mosolyogni vagy hódolattal felnézni az istennőre. De még nem volt vége. Bőrig ázva és súlyos meghűléstől rettegve, órák hosszat kellett a Konvent termében ülniük, beszédeket végighallgatniuk és csókokat tűrniük, amíg vissza nem vitték őket a Notre-Dame templomába.

Eugénie tréfálkozva beszélt ezekről a dolgokról, de Fernand kiérezte hangjából azt az undort, szégyent és kétségbeesést, amellyel ez a tehetséges asszony megpróbáltatásait elviselte. Vidám természetű volt és Lepeletier-től megtanulta, hogy a legképtelenebb eseményeket is legjobb humorosan felfogni. De borzalmasan utált mindent, ami aljas és közönséges. Bizonyára nehezére esett a mosolygás, amikor a sok piszkos ostobaságot el kellett tűrnie, a Konvent-tagok csókjait, a hazafias tömeg kéjsóvár érintését.

De beszámolt egy másik, borzalmas komédiáról is, amelyben részt kellett vennie. Amikor feldúlták a francia királyok sírjait, Eugénie elnökölt az Ész Istennőjének ruhájában és trónján, a Saint-Denis templomban. Chaplaine felbújtására a vidám néptömeg kidobálta sírjukból a régi királyok, hercegek, miniszterek és egyházfejedelmek csontjait, csupa olyan ember földi maradványait, kiknek nevét megőrizte a történelem. Tréfát űztek a csontvázakkal, fékeztek a Lajosok és Ferencek, Fülöpök és Henrikek koponyáival. Ezeket a csontokat, bebalzsamozott holttesteket, koronákat, jogarokat, püspöki

pásztorbotokat és a hatalom egyéb jelvényeit egy halomba hányták, táncoltak rajtuk, szétzúzták és széttaposták őket. Közben Chaplaine kiválasztott egy-egy abroncsot, királyi pecsétgyűrűt és hasonló emléktárgyat gyűjteménye számára. Először meg akarták kímélni a jó IV. Henrik királyt, részint azért, mert olasz módra balzsamozták be és nem látszott meg rajta az idő vasfoga, részint, mert rendkívül népszerű volt. Ám az Ész főpapjai nem tűrtek semmiféle kivételt és Henriket is bedobatták az óriási meszes gödörbe, ahol a többi királyt átadták a végső enyészetnek. Csak egyetlen holttestnek kegyelmeztek, Turenne tábornagyénak. A népszerű nagy katonát, amennyire Eugénie tudta, a Természettudományi Múzeumba vitték; bizonyára ott áll most a kitömött nevezetes állatok között. Mikor az utolsó hulla is eltűnt a meszesgödörben, Chaplaine kijelentette: „Ezzel végleg lezárult a monarchia korszaka. Mostantól kezdve a világ a köztársasági naptár szerint számítja az időt.”

La Bourbe lakói csodálattal és szánakozással hallgatták Eugénie-t. Az énergumène-ek, a tántoríthatatlanul radikálisak úgy vélekedtek, hogy büszkének kellene lennie, amiért az Ész Istennőjének magasztos szerepét eljátszhatta; nincs oka panaszra, ha ilyen nagy élményeket egy kis kellemetlenséggel kell megfizetnie.

De mindnyájan, még politikai ellenfelei is, megkedvelték Eugénie-t. Jelenléte felderítette a fogházat.

Sok férfi próbált udvarolni neki és elhalmozták otromba vagy kifinomult gavallériával. De Eugénie Maillart szemmel láthatóan Fernand-t választotta ki a sok közül. Ha csak lehetett, vele volt, ápolta béna lábát, hosszú, gyengéd, hol szomorú, hol vidám beszélgetéseket folytatott vele. Szelíd, de erős szerelem fejlődött ki köztük. Ez a szerelem gyengéd volt és bölcs, tekintettel a halálra, mely szüntelenül előttük és körülöttük lebegett.

Michel Lepeletier emléke nem zavarta, inkább közelebb hozta őket egymáshoz. Mosolyogtak, ha megpillantották a börtönben is látható Lepeletier-mellszobor magasztosán semmitmondó vonásait. Milyen más volt az igazi Lepeletier okos, csúnya, emberbarátságtól sugárzó arca!

Fernand és Eugénie szerelmében ott lappangott halott barátjuk emléke, de a közeli jövő fenyegető arca is. La Bourbe lázas légkörében ez a szerelem lendületet adott nekik, könnyűséget és a kötetlen, zavartalan boldogság derűs érzését. Szerelmük olyan természetű volt, hogy mindenki tisztelte és még a legkisebb célzással sem zavarta meg.

Fogolytársaik naponta tűntek el a homályba és Eugénie is tudatában volt az életveszedelemnek, melyben szüntelenül forgott.

– Természetesen, arra hivatkozom majd – mondta –, hogy életemmel játszottam volna, ha vonakodom az Ész Istennője szerepét eljátszani. De a bíróság előtt ez nem segít majd rajtam. Brutusaink válasza ez lesz: „Igen? Akkor hát a halált kellett volna választanod, polgártársnő.”

Egy más alkalommal ezt mondta Fernand-nak:– Ha elvisznek, üres marad a szép sír, amelyet Jean-Jacques örök pihenőhelye

mintájára építtettem magamnak. Mert aligha számíthatok arra, hogy gyengédebben fognak velem bánni, mint a halott hercegnőkkel.

Így beszélt, de Fernand mosolyogva, elgondolkodva, sőt egy kis irigységgel vette észre, hogy az ilyen beszédek ellenére szíve mélyén lehetetlennek tartja ezt a

szörnyű véget. Az lehetetlen, hogy ő is a guillotine alá kerüljön. Alapjában két ember volt a legbizakodóbb az egész fogházban: a kilencvenegy éves Prévôt polgártársnő és a fiatal Eugénie.

Eugénie egyszer akarva, nem akarva szavakkal is elárulta bizakodását. Elmesélte Fernand-nak, hogy egyszer véletlenül tanúja volt, amint a madarászok szokatlanul nagy zsákmányt ejtettek. Hálójuk telistele volt madarakkal. Eugénie megvásárolta az egész zsákmányt és a madarászok fejcsóválgató rosszallása közepette szabadon engedte. Az ujjongás és szárnycsattogás, amellyel a pacsirták, rigók és pintyőkék felröppentek a kék magasságba, Eugénie legboldogabb emlékei közé tartozott.

– Így lesz akkor is, ha engem szabadon engednek – tette hozzá.Azután, egy reggel Eugénie eltűnt, éppen olyan hirtelen, ahogy jött. Fernand

úgy megrémült, mintha őt magát érte volna a szerencsétlenség.Később megtudta, hogy Eugénie-t egy másik börtönbe vitték – és még

későbben, hogy szabadon bocsátották.Fernand csak lassan tért magához első rémületéből.Nagyon nélkülözte Eugénie közelségét. Továbbra is részt vett La Bourbe

kavargó életében, de most sokkal jobban érezte, mint azelőtt, hogy ez a sürgés-forgás, ugrabugrálás milyen üres, sivár és céltalan. Egyre gyakrabban vágyakozott a magány után.

Mély, fatalista levertség lett úrrá rajta. Tévedett: nem volt olyan, mint a többi, szerencsétlenségére egészen más volt Keserűen mondogatta magában: „Impares nascimur, pares morimur” – nem vagyunk egyenlők, amikor születünk, de a halálban egyenlők vagyunk.

A VILÁGOT KORMÁNYZÓ IRGALOM

A jakobinusok hadserege, amelyet a világ minden katonai szakértője kigúnyolt és lekicsinyelt, az általános védkötelezettség hadserege – „a Terror gyászvitézeinek hadserege” – győzött! Egymást követték a győzelmi jelentések a frontról.

Párizs ünnepelt.A Bourbe-fogházban is ünnepeltek. A kertben gyülekeztek a foglyok a trikolór

alatt. Jean-Jacques és Lepeletier mellszobra nézett le rájuk. Egy himnuszt énekeltek, amelyet Vigée írt, a Bourbe lakója. Thirion concierge beszédet intézett a gyülekezethez, több fogoly is beszélt. Lépten-nyomon Jean-Jacques-ot idézték. Az egyik fogoly, Brognard ügyvéd, az „őrjöngők” egyike, bizonyos volt benne, hogy elítélik, így kiáltott fel :

– Rés publica! Morituri te salutant! (Köztársaság! A halálba menők köszöntenek téged!)

És mindenki utánamondta.Ermenonville-ben is ünnepeltek.Girardin nagyon jól tudta: ha a szövetséges seregek győztek volna, akkor ő is,

drága Fernand-ja is megszabadulnának halálos szorongattatásuktól. És mégis, őszintén, becsületesen, szívből örült a köztársaság győzelmének. És amikor őrei leültek az ünnepi lakomához, Girardin legjobb borát hozatta fel pincéjéből és küldte át nekik. Sőt engedélyt kért, hogy asztalukhoz ülhessen és velük ünnepelhessen.

Ott ült a nemzetőrök közt – derék fickók voltak, csak kissé nyersek, gorombák.– Mi tagadás, finom itókát ajándékoztál nekünk. Azelőtti! – mondta az egyik. –

Gyanús vagy, öregem, de jól tartasz minket – mondta egy másik és a vállára csapott.

Girardin csak hallgatta durva, együgyű tréfáikat, az „általános akaratra” gondolt és úgy érezte, hogy hűséges tanítványa Jean-Jacques-nak.

Vincent Huret polgártárs, Senlis fanatikus, örökké gyanakodó polgármestere felháborodott, amikor hírét vette ennek az ünnepi barátkozásnak.

Egyébként is éppen elég oka volt, hogy rosszkedvű legyen. Sohasem titkolta, milyen őszinte csodálója Chaplaine képviselőnek, akiről aztán kiderült, hogy a haza ellensége és le is fejezték. Attól tartott, hogy ezt még ő is megsínyli.

Annál buzgóbban vetette magát hivatalos hazafiúi tevékenységébe.Mihelyt nemzetőrei viselkedéséről tudomást szerzett, tüstént Ermenonville-be

sietett. Ott Grappin káplárnak és embereinek dörgedelmes beszédet tartott a köztársasági éberségről. Fenyegetőzött, hogy feljelentést tesz a felsőbb hatóságnál. Megtiltotta nekik, hogy azzal a gyanús Girardinnel kesztyűs kézzel bánjanak. Ezentúl legyen nagyobb gondjuk rá, hogy semmiféle kapcsolatot se tarthasson fenn a külvilággal.

Miután ezt jól elintézte, Huret polgártárs a parkon át Jean-Jacques sírjához sietett, hogy a nagy halottnál tiszteletét tegye. Majd ő gondoskodik róla, hogy itt rend legyen. Ez az egész Ermenonville, a park és a kastély egyaránt, a reakció fellegvára! Az egész környék a zsarnokság undorító korszakának emlékeivel van tele. Kőszobrok állnak itt, pompásan öltözött emberek képmásai, valamennyien a régi rend oszlopai... nem egy közülük gyanús, külföldi, arisztokratikus nevet viselt, ami magában is elárulja, hogy milyen közeli kapcsolatban álltak azokkal a zsarnokokkal, akik a köztársaságot ezekbe a háborúkba belekergették. Csak nem lehet ilyesmit eltűrni ama sír közvetlen közelében, ahol a nagy Jean-Jacques örök álmát alussza!

Amikor hazaérkezett Senlis-be, Huret polgártárs felszólította a szuverén népet, hogy ennek a szégyenletes állapotnak véget vessen.

Két társzekéren utaztak a hazafiak Senlis-ből Ermenonville-be. Megfelelő szerszámokat vittek magukkal, bárdokat, pikákat, fejszéket – és egy hordó almabort is. Behatoltak a parkba, széttaposták a virágágyakat és mindenekelőtt betörték néhány márványból kifaragott arisztokratának az orrát. Azután felgyűrték ingujjukat és jókedvűen nekiláttak a komoly munkának. Két házacska volt ott, amely különösen feldühösítette őket: a Bukolikus Költők Emlékműve és a Filozófia Temploma. Mindkettő tele volt külföldi fejekkel és idegen nyelvű,

nyilván hazaellenes feliratokkal. Felhangzott a lelkes kiáltás: „Le a zsarnoksággal! Éljen a szabadság!” Azzal ripityára törték a görög, római, angol, német költők és filozófusok szobrait. Nem volt könnyű feladat szétrombolni a Filozófia Temploma jól megépített, erős, tömör oszlopait, de Senlis polgárainak lelkesedése nem ismert lehetetlent. A jól elvégzett munka után egy kis diadalünnepet csaptak a ledöntött oszlopok közt és a teljesített kötelesség kellemes érzésén kívül átengedték magukat a szép kilátás, meg a jó almabor élvezetének.

Maurice szomszéd megdöbbenéssel látta, mi megy itt végbe. A faluba szaladt és lármát csapott. A park a falu büszkesége volt, a híres Jean-Jacques is kedvét lelte benne és messze földről jöttek idegenek is a kerteket megcsodálni. Maurice szomszédnak sikerült vagy tíz-tizenkét embert mozgósítani.

Velük együtt a parkba vonult és megmagyarázta a Senlis-belieknek, hogy ez a park tisztességes köztársasági dolog, Jean-Jacques itt töltötte utolsó napjait és ezekkel a kőholmikkal is rendjén van minden. Ám a senlis-i hazafiak gyanakvása nem oszlott el. Az ermenonville-iek szemmel láthatóan még mindig a régi uraik cselédei, nem tudnak a szolga-érzülettől szabadulni. Senlis nem megy lépre nekik! Inkább polgármesterüknek hisznek, Huret polgártársnak, de különben is többségben voltak, meg almaborral is teleszívták magukat. Amikor Maurice szomszéd egyre újabb érvekkel állt elő, meg Jean-Jacques újabb meg újabb mondásaival, eleinte nevettek, majd rászóltak, hogy fogja be a pofáját, de mivel nem maradt nyugton, hanem csak beszélt tovább, dagályosan és unalmasán, hát előszedtek a szekérről egy ponyvát, beledobták a pocakost, aztán néhányszor fellendítették a magasba, elkapták, majd újra feldobták – így labdáztak a visítozó, kapálódzó öreggel – nagyszerű mulatság volt!

Amikor már majdnem kirázták belőle a lelket, Maurice elhallgatott és csak ült csendesen, összetörten, kimerülten, ott kuporgott a földön, az oszlopok roncsai közt és keserűen gondolt arra, milyen ostobán értelmezik némelyek Jean-Jacques tanítását, a népakaratról – és hogy neki ezt el kell tűrnie!

Közben a senlis-iek felcihelődtek, hogy a kastély egykori urát is meglátogassák.Az előcsarnokban Monsieur Gerber lépett eléjük.Messziről végignézte, mi történt a parkban. És most ezek a barbárok ide is

berontanak. Mint a gótok és hunok, istállót csinálnak a templomokból, oda kötik be lovaikat. Monsieur Gerber világosan és fájdalmasan átérezte a történtek példázatszerűségét. Mint ahogy Párizsban szörnyű tetteikkel eltorzították és megcsúfolták mindazt, amit Jean-Jacques az államról tanított, úgy elpusztítják most ezt a parkot is, Jean-Jacques utolsó boldogságát, az ő Természetét! Jean-Jacques álmainak még ezt a kicsinyke beteljesülését sem tűrik meg tartósan. A fájdalom Monsieur Gerber szivébe hasított. Igyekezett elkábítani magát Aiszkhylosz egyik sorának csengésével : „Zord úton hajt minket néha a világot kormányzó Irgalom!”

Ám most, hogy magába a kastélyba is behatoltak, nem hallgathatott tovább. Odalépett eléjük sápadtan és méltóságteljesen.

– Mérsékeljék magukat, uraim – mondta nekik. -- Gondoljanak a köztársaság alaptörvényére: az egyes polgár szabadsága ott végződik, ahol a másik polgáré kezdődik. Jean-Jacques nevében, kinek szelleme itt lebeg körülöttem és önök körül, meg kell mondanom önöknek: ennek a háznak a küszöbén véget ér az önök szabadsága, polgártársaim!

Ott állt gyér hajával, véznán, törékenyen, évei számánál sokkal öregebben; de szeme meg se rebbent, hanem izzóan és elszántan bámult a hunokra – hangja is mélyen, könyörgően hatolt a szívükbe. Nevetségesen hasonlított JeanJacques-ra, és talán ezt gondolták homályosan a senlis-iek is, akik már látták a Mester néhány képmását Egy pillanatig tétováztak.

Ekkor azonban az egyik rákiáltott:– Ne szavalj, te pojáca! A másik meg:– Tudjátok ki ez? Egy volt pap, aki jó zsoldért a babonát szolgálta, azért

litániázik itt!De jókedvükben nem bántották, csak fejébe nyomták a Szabadság vörös

sipkáját és töltöttek neki vörösbort, és kényszerítették, hogy ürítse poharát az arisztokraták pusztulására – azokéra, kiknek szobrait az imént ledöntötték.

Grappin káplár – az Huret polgártárssal folytatott kellemetlen szóváltás után – nem érezte magát feljogosítottnak arra, hogy a szuverén népnek útját állja. Ha rendet akarnak csinálni a parkban, ám tegyék, nem tilthatja meg nekik. De ami az őrizetére bízott „azelőtti” életét és testi épségét illeti, ezért persze ő felelős, így hát őröket állított a kastély belsejébe nyíló ajtók elé és rábeszélte a senlis-ieket, hogy menjenek haza. Mivel már úgyis elfáradtak a hazafias felbuzdulástól és a tivornyától is, hallgattak az okos szóra és szépen hazatértek.

HANGOK A SÁRBÓL

A jakobinusok éberek voltak. Azt hitték, összeesküvéseket fedeztek fel a börtönökben. Ezért megtiltották a letartóztatottak minden kapcsolatát a külvilággal.

La Bourbe lakói nem értesültek többé arról, ami a nagyvilágban történt; csak az Első Concierge olvasott fel nekik esténként a Moniteurből. Még a leleményes Monsieur Robinet sem tudott többé Fernand-nak híreket juttatni. Fernand nem tudott meg semmit Ermenonville feldúlásáról.

Új, nagyon szigorú házrendet vezettek be. Megtiltották, hogy a foglyok élelmiszer kiegészítést kaphassanak. A zenét is betiltották. A kutyákat el kellett tüntetni. A hálószobákban megszűnt a világítás. Aki az új házrend valamelyik pontja ellen vétett, magánzárkába került. La Bourbe arcáról eltűnt a vidám kendőzés.

A szigorúsággal együtt a piszok is nőtt és La Bourbe most kimutatta egész nyomorúságát. Fernand sokat szenvedett a tisztaság hiányától. La Bourbe, a mocsár most aztán igazán joggal viseli nevét, gondolta. Belsőleg is: mocsár volt a foglyok tömege maga is. A közösség már nem jelentett vigaszt, felülemelkedést; az

örökös érintkezés horzsolta és ingerelte az embert, Fernand úgy érezte, hogy ráragad a piszok.

Szinte gúnyképpen arra kényszerítették a foglyokat, hogy esténként továbbra is összegyűljenek a szalonban úgy, mint azelőtt. A gyülekezési jog, jelentette ki az Első Concierge, a köztársaság alaptörvényei közé tartozik. Ott ültek hát, locsogtak, kártyát vagy dámát játszottak, veszekedtek, és a falakról büszke feliratok néztek le rájuk, emberséget és emberi jogokat hirdetve. Fernand-t – mint még soha – megrohanta itt a szalonban az élet teljes értelmetlenségének érzése. Értelmetlen volt a foglyok sok örökös, szenvedélyes vitája. Értelmetlen volt a sorsuk. Értelmetlen volt azoknak az embereknek a dogmatikus gyanakodása, akik őket ide zárták.

Az egész ország egyetlen értelmetlen kavarodásban forgolódott.Nehogy maga is meghibbanjon, Fernand megpróbálta, hogy értelmet keressen

az egész értelmetlenségben. Hiszen egy kis őrület nélkül a nagyság elképzelhetetlen. Az angol költő két sora járt folyton a fejében: „Great wits are sure to madness near allied / And thin partitions do their bounds divide”. Nagyság és őrültség közeli rokon – ölelkeznek a határokon. Jean-Jacques, akit bölcsessége és bátorsága miatt az egész világ üldözött, időnként az őrültségbe menekült. Thélo, thélo manénai. Most pedig a francia népet üldözi az egész világ, mert példátlan bátorsággal megkísérli államát a józan ész alapjára építeni – ilyen körülmények között megtilthatjuk-e neki az őrület görcseit? Miként Jean-Jacques életében, úgy most Franciaország történetében őrült cselekedetek szakítják félbe ideiglenesen a zseniálisan következetes lépéseket. Ám a nép biztos ösztönnel újra meg újra visszatalál az ész útjára.

Fernand még nyomorúságában is óriási erőfeszítéseket tett, hogy igazságos maradjon. Az egészet kell nézni, nem szabad megengednie, hogy személyes sorsa elállja előle a kilátást.

Igaz, hogy egy gonosz, ostoba tökfilkó merő önkénye zúdította fejére ezt a nyomorúságot. De amikor a köztársaság fennmaradásáért küzd, joga van megpróbálnia mindent, ami ellenségei elriasztását és megsemmisítését szolgálja. Ebben a törekvésében alárendelt hivatalnokok szolgálatára van utalva és nem engedhet meg magának semmiféle hosszadalmas teketóriát.

Robespierre-nek, Saint Justnek, Martin Catrou-nak igaza van: ilyen helyzetben a kegyetlenség erény, és aki lágyszívűségből elutasítja a köztársaság szigorúbb rendszabályait, már ezáltal ellenségévé válik.

Most arról van szó – itt lenn, a mélyben is arról van szó, hogy az ember megállja a helyét. Akit most megtéveszt az igazságtalanság, mely személyében éri, aki most nem áll szívvel-lélekkel a köztársaság mellé, még akkor is, ha a terror köztársasága, eljátssza azt a jogát, hogy testvérként a néphez csatlakozhassák.

Közben Latour is nagy gondban volt. Robinet nem titkolhatta el Gilberte előtt, hogy megszakadt a kapcsolat közte és Fernand között. Gilberte nem bírta tovább a tétlenséget, Párizsba akart utazni, ahol személyesen is megkísérelheti, hogy segítséget nyújtson Fernand-nak.

Monsieur Robinet egyre nyaggatta, hogy vigyázzon magára és ne csináljon bolondságokat. Az új rendelet minden „azelőttinek” megtiltotta, hogy Párizsban tartózkodjék. Gilberte, ha kimozdul Latourból, nagy veszélynek teszi ki magát, anélkül, hogy a legkisebb kilátása lehetne bármit is tenni Fernand érdekében. De

hiába volt minden könyörgés és prédikálás. Nem lehetett őt visszatartani. Elutazott Párizsba.

Elhatározta, hogy mindenekelőtt Martin Catrou-val fog beszélni. Lehetetlen, hogy Martin tétlenül nézze legjobb barátja pusztulását. Valószínűleg úgy áll a dolog, hogy egyszerűen mit sem tud Fernand letartóztatásáról; az ilyen letartóztatások most annyira mindennaposak voltak, hogy nem csináltak belőlük nagy hűhót. Tehát tájékoztatni kell Martint.

Feltevése, hogy Catrou nem tud semmit a dologról, hamar beigazolódott. A Konventben megtudta, hogy Catrout különleges megbízatással a Vendée-be küldték. De akkor is tennie kell valamit, gondolta Gilberte. A forradalmi törvényszék félelmetes gyorsasággal dolgozott.

Felkereste Martin feleségét, Jeanne Catrou polgártársnőt. Ott állt a bútorokkal túlzsúfolt lakásban. Jeanne bizalmatlanul nézett rajta végig. Gilberte jól meggondolta előre, mit fog mondani. A polgártársnő bizonyára tudja, milyen régi barátság fűzi férjét Fernand-hoz. Elképzelhetetlen ugyebár, hogy Catrou polgártárs barátságot tartson valakivel, aki csakugyan a haza ellensége. Ebből is látható, hogy Fernand letartóztatása valami érthetetlen tévedés és Gilberte arra kérte Catrou polgártársnőt, hogy értesítse erről férjét.

Jeanne mindig utálta Fernand-t, kezdettől fogva bizalmatlankodva nézte. Úgy látszik, most már mások is megbízhatatlannak tartják, örömmel hallotta, hogy letartóztatták. Titokban örült a véletlennek, hogy Martin nincs Párizsban. Az egyetlen dolog, melyben nem értett vele egyet, éppen az volt, hogy ezzel a grófocskával barátkozott.

– Catrou képviselő – felelte – a Konvent megbízásából lement a Vendée-be, hogy a szétvert lázadókat megbüntesse és elvegye a kedvüket újabb árulástól. Ez olyan munka, mely egész embert kíván. Csak nem képzeled, polgártársnő, hogy férjem drága idejét elrabolom egy ilyen jelentéktelen, személyes ügy kedvéért. Nem értelek, polgártársnő. Talán nem mersz bízni a köztársaság igazságosságában? Vagy mást kívánsz, mint igazságot? Részvétre tartasz igényt? A részvét nem tartozik a köztársasági erények közé.

Gilberte nem tudta rávenni magát arra, hogy Latour tétlenségébe visszatérjen. Párizsban maradt. La Bourbe környékén lebzselt és leste az alkalmat, hogy egy cédulát juttasson be Fernand-nak vagy üzenetet kapjon tőle. Más foglyok barátai és hozzátartozói is a fogház körül ólálkodtak hasonló szándékkal. Gilberte tudta, hogy pénzzel sok mindent el lehet érni és volt nála pénz. Csakhogy La Bourbe rendszabályait nagyon megszigorították. Az őrök és alkalmazottak egyre mogorvábbak lettek, sok spicli bujkált köztük; óva intették Gilberte-et, nehogy valami meggondolatlan lépéssel veszélybe sodorja barátját és önmagát.

Éjjel-nappal ezeket a veszélyeket és Fernand kilátásait latolgatta.Elmerészkedett a forradalmi törvényszék üléseire, hogy lássa azokat az

embereket, akiktől Fernand sorsa függ.Még ugyanazok a bírák és esküdtek ültek ott, akiket Fernand annak idején itt

látott. De hangulatuk és módszereik megváltoztak. Ezerszer lelkükre kötötték, hogy az ő feladatuk kivágni a kelevényt, amely a köztársaság szívét rágja, kivágni teljesen és minél gyorsabban. A legtöbb rendelkezést megszüntették, amely a vádlottakat védte és az ítélethozatalt elodázta. Az esküdteket utasították, hogy ne mérlegeljék többé kicsinyesen, szatócs módra, mit tett a vádlott és mit nem tett,

hanem hallgassanak intuíciójukra, a belső sugallatra. Tartsák magukat Jean-Jacques tanításához: „A lelkiismeret mennyei hang, amely csalhatatlanul vezérli a tudatlant is.”

A vádlottakat már nem egyenként állították a bíróság elé, hanem csoportosan, tizenkettőt, tizenötöt, sőt egy alkalommal huszonhetet egyszerre. Valamelyik kis titkár fogta őket egybe önkényesen és ilyesmit írt az aktára: „Dupont polgár és tizenkét más összeesküvő.” Furcsa összeesküvések voltakezek. Volt főnemesek esküdtek össze kis szatócsokkal, akik túllépték a maximális árat, aztán utcalánnyal, aki royalista módon káromkodott, meg egy volt adóbérlővel és egy bábszínház tulajdonosával, aki abba a gyanúba keveredett, hogy bábjai segítségével kigúnyolta a köztársaságot. Mindezek a vád szerint a Luxembourg-fogházban összeesküvést szőttek a haza elárulására és az ellenséges zsarnokok támogatására.

Gilberte a félelem éles szemével figyelte a bíróságot és a vádlottakat. Észrevette, hogy az esküdtek mennyire eltompultak és mégis milyen idegesek. Tevékenységük nyilván hétköznapivá kopott, akármilyen jelentősnek gondolták is ők maguk. Gilberte nem tartotta magát túlságosan okosnak, sem valami nagy lélekbúvárnak, de a fürkésző félelem képessé tette arra, hogy megsejtse, mi megy végbe a bírák és esküdtek homloka mögött. A Konvent, Párizs városa, a jakobinus-klub egyre nógatta őket: „Tegyétek meg kötelességteket! Szabadítsatok meg minket az árulás pestisétől! Irtsátok ki a bűnösöket irgalmatlanul! Jobb, ha egy kis egészséges hús is vele megy, mint hogy megmaradjon a rothadás a köztársaság testén.”

És egyre sűrűbben, egyre felületesebb vizsgálat alapján állították a vádlottakat a bíróság elé. A kimerült esküdtek már alig tudtak különbséget tenni az egyes vádlottak közt. Azonkívül a hallgatóság is beleavatkozott, szidalmazta a vádlottakat és odakiáltotta az esküdteknek: „Gyorsabban! Gyorsabban!” A gyanú mindenütt felütötte fejét, senki sem bízott senkiben, es azt híresztelték, hogy maga a bíróság is megvásárolható. Ilyen körülmények közt a részvét bűnnek számított és minden felmentő ítélet gyanút keltett. Gilberte sejtette, hogy mi megy végbe az esküdtek lelkében. Jóindulatú természetű emberek voltak, de engedelmeskedtek a „belső hangnak” és sorra kimondták: „Bűnös, bűnös, halál, halál.”

Úgy festett a dolog, hogy sok vádlott, talán a legtöbb valóban bűnös volt, vagy legalábbis hajlandó lett volna a köztársaságnak ártani, ha alkalma van rá. De voltak elegen, akik nyilván távolálltak minden politikától és nem érdekelte őket más, csak a saját kedves életük és egy kis jólét. Megesett, hogy egy-egy ilyen vádlottat felmentettek. Mindez a véletlentől, a bíróság hangulatától függött és attól a bizonyos „belső hangtól”, márpedig ez egyre szívesebben hozott halálos, mint felmentő ítéletet.

Gilberte gondolatban már ott látta Fernand-t a vádlottak padján. Babonásán keresett valami előjelet. Azonosította Fernand-t azzal az Usson polgártárssal, vagy ezzel a Renard polgártárssal és azt mondta magában, ami ezekkel történik, ugyanaz lesz Fernand sorsa is. Megborzongott, amikor Usson polgártársat a guillotine alá küldték és ujjongott, amikor azt hallotta, hogy Renard polgártársat felmentik.

A bíróságról a börtönbe sietett, onnan a Konventhez szaladt. A Konventben megkérdezte, visszajött-e már Catrou képviselő, és ha nem, mikor jön meg? A Bourbe fogház előtt érdeklődött, nem akad-e talán olyan őr, akivel lehet beszélni? És mintha borzalmasan vonzaná, újra meg újra visszatért a bíróság épületébe, hogy meghallgassa a hátborzongató tárgyalásokat.

La Bourbe foglyai közben felfedeztek egy módot arra, hogy a legszigorúbb intézkedések ellenére is beszélhessenek a külvilággal. Rájöttek arra, hogy bizonyos latrina-csövek továbbítják a hanghullámokat a földalatti katakombába, ahol a csatornák húzódnak. Hallani lehetett, amit odalenn mondanak, és beszélni lehetett azzal, aki a csatornában tartózkodik.

Megható és egyben groteszk élmény volt, amikor a bűzös sáron keresztül felhatolt egy barát, feleség, szerető hangja. Izgalmas volt csak elképzelni is, hogyan ereszkedett le a beszélő a piszkos, bűzös mélységbe és hogyan várt ott órákon át, amíg hangja végre elérte azt, akit keresett.

Napról-napra hívták a legnagyobb titokban ezt vagy amazt a latrinához, hogy meghallgassa hozzátartozója hangját.

Fernand szívét boldog rémület fogta el, amikor egy nap neki is fülébe súgták, hogy siessen a latrinához. Miközben odament, bújósdit játszott önmagával: elképzelte, hogy Eugénie hívja, ő akar neki mondani valamit – ugyanakkor önmaga előtt is tagadta, hogy őrá gondol.

Aztán megszólalt a hang, Gilberte hangja. Csak néhány szót szólt és nagyon egyszerű szavakat.

– Hogy vagy? – kérdezte. – Mindenféle lépések történnek az érdekedben. Részleteket nem közölhetek. De bizonyára sikerülni fog. – Majd hozzátette:

– Ne félj.Ott állt tehát Gilberte, az ő Gilberte-je, térdig a szennyben, csak hogy hozzá

szólhasson és az ő hangját hallja. Szívtépő és boldogító volt. Pedig badarság az egész. Csak önmagát sodorja veszedelembe, hiszen nem tud rajta segíteni, természetesen, és amit mondott, bizonyára csak kitalálta, hogy megvigasztalja. De csakugyan megvigasztalta. A szavak, amelyek bűzbe, undokságba, nevetséges körülményekbe burkoltan hozzá felszálltak, utat találtak a szívébe, és zsongtak-bongtak, mint a legszebb zene.

A fogság most már könnyebb volt, álma nyugodtabb. Nagyon jól tudta, hogy Gilberte szavai csupán vágyat és álmot fejeznek ki, mégis megnyugtatták és reménységgel töltötték el.

Lepeletier egyszer kifejtette neki, milyen tékozló a természet, amikor rengeteg régit elpusztít, hogy valami újat, felsőbbrendűt teremtsen. Talán így van a világtörténelemben az emberiség útjával is, mondta Lepeletier. Alighanem igaza is volt. Fernand tudta, hitt benne: ezekből a kicsinyes, esztelen, förtelmes eseményekből végül valami nagy dolog nő majd ki, az új Franciaország, Jean-Jacques Franciaországa.

La Bourbe őrültségén és nyomorúságán keresztül Gilberte hangját hallotta. A bűz, melyből a hang jött, elpárolgott, de a csengő, bizakodó hang megmaradt.

JEAN-JACQUES BOSSZÚJA

Úgy történt, ahogy Vincent Huret polgártárs, Senlis polgármestere sejtette, amikor Chaplaine képviselő bukása szomorú gondolatokat ébresztett benne. Ellene is megindult a vizsgálat, gyanús elemnek nyilvánították, megfosztották hivatalától és házi őrizetbe vették.

Maurice szomszéd ujjongott. Ütött az óra, amikor visszafizethet mindent a barbároknak, akik olyan aljasul elbántak vele. Maurice szomszéd és más tanúk Ermenonville-ből megjelentek a rendőrhatóságok előtt és felháborító részletekkel fűszerezve elmondották, hogy a senlis-iek – ateista polgármesterük alattomos uszítására – miképpen gyalázták meg az istenfélő Jean-Jacques kedvenc pihenőhelyét. Az ügyről részletes jegyzőkönyvet vettek fel.

Maximilien Robespierre, aki az istentelenek ellen indított nagy hadjáratot, személyes ügyének tekintette, úgy intézkedett, hogy hozzá kell felterjeszteni minden aktát, ami erre vonatkozik, így szerzett tudomást az ermenonville-i park feldúlásáról is.

Zöldesen sápadt arca még jobban elfehéredett. A park, ahol Jean-Jacques sétálgatott – a park, ahol ő, Maximilien Robespierre felejthetetlen beszélgetést folytatott a Mesterrel, és történelmi nevezetességű fogadalmat tett tanainak megvalósítására – a park, amelyet a forradalom bölcsőjének lehet nevezni – barbár kezek áldozata lett! De ő megbosszulja ezt a gaztettet! Nagyszerű elégtételt ad a nagy halottnak. Már látta is, hogyan.

Arca hirtelen felderült. A megtorlás egyúttal alkalmat nyújt neki arra, hogy Saint-Justnek testvéri barátságát és nagyrabecsülését újra bebizonyítsa.

Mégpedig a legjobb pillanatban.Sain-Just ugyanis már a következő napokban a rajnai hadsereghez utazik, hogy

mint politikai komisszárius a helyszínen ellenőrizze a küzdő csapatokat. Veszedelmes megbízás volt, hiszen már többször megesett, hogy ellenséges érzelmű tábornokok a kellemetlen megfigyelőt eltették láb alól. Maximilien büszkén, de nem minden gond nélkül küldte Saint-Just-jét ki a frontra. Bizonyára jólesik majd neki, ha legújabb elhatározásából megtudja, hogy barátja mégiscsak neki ad igazat. Igen, Robespierre kész elismerni, hogy annak idején ebben a kérdésben tévedett.

Elmesélte Saint-Justnek, micsoda ripőkséget követtek el a senlis-i ateisták.– Ermenonville nem megfelelő hely Jean-Jacques számára – folytatta. – önnek

volt igaza, kedves Antoine, amikor Jean-Jacques sírját meglátogattuk. Azóta beláttam, hogy önnek van igaza. A drága halottat felhozzuk a Panthéonba, mint ahogy ön javasolta.

Saint-Just lányos arca kissé kipirult. Hát volt már a világon hatalmas úr, aki olyan nyíltan beismerte volna tévedését, mint ő Maximilien barátja? Milyen nagylelkűen engedi át a dicsőséget neki, mintha kizárólag az ő érdeme volna, ha újabb ünnepélyes cselekedettel fejezik ki hódulatukat Jean-Jacques iránt! Hiszen

Maximilien egész élete, minden lépése csak arra szolgált, hogy Jean-Jacques nagyságát hirdesse.

Saint-Just lelkét újra lenyűgözte a gondolat, hogy Maximilien milyen óriási szolgálatokat tett az emberiségnek. Amihez a római köztársaságnak öt évszázadra volt szüksége, Maximilien öt év alatt véghez vitte. A világ színpada üresen állt, amióta a rómaiak levonultak – Maximilien Robespierre most új élettel és értelemmel töltötte meg.

Saint-Just szívesen részt vett volna a nagy ünnepségen. De legkésőbb négy nap múlva a fronton kellett lennie, viszont Jacques-Louis David, a festő kijelentette, hogy hetekre van szüksége, amíg Robespierre kívánsága szerint olyan emlékünnepélyt készít elő, aminőben még egyetlen francia királynak sem volt része.

Örömére szolgált Saint-Justnek, hogy legalább egy ügyes segítőtársat ajánlhatott erre a munkára – barátját, Martin Catrout.

Catrou végre visszajött a Vendée-ből, ahol kitűnő munkát végzett. Még a dicsérő szavakkal annyira fukarkodó Robespierre is elismerően nyilatkozott róla és rögtön beleegyezését adta, amikor Saint-Just azt kérte tőle, adja mellé Martint alkomisszáriusként. És hogy ez a Martin Catrou – mielőtt utána menne a frontra – segítsen Dávidnak a halotti ünnepség megszervezésében. Miután Ermenonville-ből származik és kitűnően ismeri az ottani viszonyokat, először ott teremtsen rendet és készítse elő a holttest elszállítását Párizsba.

Martin boldog volt, hogy Vendée-ban a köztársaságnak jó szolgálatokat tehetett. De még jobban örült annak, hogy Saint-Just vezetése alatt a Rajnánál segíthet a győzelem kivívásában. Ám talán annak örült a legjobban, hogy most az ő feladata lesz jóvátenni, amit Ermenonville-ben Jean-Jacques ellen vétettek.

Mindenekelőtt – hiszen a forradalmi bíróság nagyon gyorsan dolgozott – utasítást adott, hogy a két Girardin ellen indított eljárást tüstént függesszék fel.

Azután Senlis-be utazott.Személyesen hallgatta ki Huret polgártársat és elrendelte, hogy ezt az embert a

párizsi törvényszék vonja felelősségre, nempedig a sokkal elnézőbb megyei törvényszék.

Azután információkat szerzett be Jean-Jacques özvegyéről és a vele közös háztartásban élő homme de confiance-iól, az egykori lovászról.

Mert el kell mondani, hogy járt Nicolas és Therese a legutóbbi időkben.Amikor megindult a hadjárat az istentelenek ellen, Nicolas tüstént megszagolta

a büdöset. Neki ugyan édes mindegy volt, ki vezeti a boltot, az Ész Istennője-e vagy a Legfelsőbb Lény? De sejdítette, hogy pártfogójának, Chaplaine úrnak most befellegzett és keservesen meg kell adnia az árát azoknak a szellemességeknek, amelyeket az Atyaúristen és a Szentlélek rovására elsütött. És csakugyan: nemsokára felszólalt az a kellemetlen Robespierre, és nagy elvi beszédben ostorozta az ateistákat. A beszéd néhány félreérthetetlen célzással Chaplaine-ről is megemlékezett. Nicolas elolvasta az újságot, halkan fütyörészett és így szólt:

– Meneküljön, aki tud!Megparancsolta Therese-nek, hogy csípje ki magát, ahogy kell, azután sietve

elbicegett vele eddigi pártfogója házához.Ott már a köztársaság hivatalnokai sürgölődtek, hogy Chaplaine házát és

mindent, ami benne van, lepecsételjék, zár alá vegyék.

– Mire vetemednek, polgártársak! – förmedt rájuk Nicolas és az Új Héloïse kéziratára mutatott. – Ezek a papírok Jean-Jacques özvegyének tulajdonát képezik. Beszélj, tiszteletre méltó matrona! – fordult most Therese-hez. – Magyarázd meg ezeknek a túlbuzgó polgártársaknak, hogy elhamarkodott intézkedésükkel erőszakosan megsértik a Mester özvegyét.

Therese pedig elszajkózta azt, amire Nicolas előzőleg betanította:– Úgy van, polgártársak. Ezt a kéziratot én csak kölcsön adtam Chaplaine-nek.

Szemfényvesztő ígéreteivel engem is becsapott és megtévesztett, éppen úgy, mint a köztársaságot.

Fellépésük a tisztviselőkre mély benyomást gyakorolt. Ott állt előttük Jean-Jacques özvegye személyesen és könnyen elképzelhető, hogy aki felbosszantja, magára vonja Robespierre félelmetes haragját. Inkább minden további nélkül kiadták a kéziratot az özvegynek.

Nicolas gyorsan hátatfordított a hálátlan Párizsnak. Magával vitte Therese-t és az Új Héloïse-t. Visszatért Plessis-be, még üresebb zsebekkel, mint ahogy eljött onnan, és újra meghúzódott Bessat polgártárs zsúpfedeles házában.

Therese homályosan úgy érezte, hogy Nicolas bukása és kettőjük sok kudarca tulajdonképpen nem egyéb, mint Jean-Jacques bosszúja. Alighogy megérkeztek Plessis-be, meglátogatta férje sírját. Igen, itt kellett volna maradnia, ahogy anyja ráparancsolt, nem lett volna szabad Párizsba költöznie. Túlságosan jól akartak élni, ő meg Nicolas, túl bőségesen és Jean-Jacques most kinyújtotta kezét sírjából és visszarántotta őket ide. Alázatosan kért tőle bocsánatot.

Ott csücsültek hát megint a kis szobában, Jean-Jacques bútorai közt. De legalább az a ravaszdi Nicolas megmentett az összeomlásból valamit: a papírokat! A kézirat ott volt a faragott láda mélyén. De ez csak gyenge vigasz volt és Nicolas egész nap szitkozódott, káromkodott. Keserűen kijelentette, hogy csak a butáknak van szerencséjük, és éppen ezért Therese kutyakötelessége, hogy legalább szerencséje legyen.

És csakugyan úgy festett a dolog, hogy Therese most is megteszi a kötelességét. A hír gyorsan szárnyal. Martin Catrou még meg sem jelent Ermenonville-ben, amikor már azt rebesgették, hogy Jean-Jacques holttestét elviszik Párizsba. Rózsaszínű hajnalpír az ég alján! Nicolas gyors kombináló képességével már kiszámította, hogy a holttest átszállítása óriási ünnepségek keretében zajlik majd le. Ilyen alkalommal aligha lehet Jean-Jacques özvegyét mellőzni. Majd újra előhúzzák a sötét kuckóból és a díszemelvényre vezetik. És ő, Nicolas sem esett a feje lágyára. Nem mulasztja majd el a jakobinus urakat felvilágosítani és megértetni velük, hogy ha már ilyen nagy cécót csapnak, nem feledkezhetnek meg az özvegyről, de még róla, az homne de confiance-ról sem. Hurrá, John Bally újra nyeregben! Nicolas ujjongása korai volt. Catrou képviselő polgártárs jött, látott és nem győzött bosszankodni. Hát ez a szemtelen nőszemély még mindig itt lábatlankodik azzal a gazfickóval, férje közelében, akit együtt tettek el láb alól? És olyan pofátlan, hogy továbbra is Jean-Jacques hűséges élettársának merészeli magát kiadni? És a mit sem sejtő Konvent még bevonná ezt a dögöt a holttest átszállításával kapcsolatos ünnepségekbe? No, de szerencsére itt van ő, Martin, az ő feladata ennek elejét venni.

Csakhogy a dolog nem olyan egyszerű. Ez igazán nem alkalmas pillanat arra, hogy a két jómadár gyalázatos tetteinek leleplezésével felhívjuk a világ figyelmét

Jean-Jacques halálának siralmas tragédiájára. Kemény mosoly suhant át Martin ajkán. Eszébe jutott, milyen megvetéssel gondolt annak idején Ermenonville földesurára, mert csűrt-csavart, tétovázott és nem mert belenyúlni a vipera-fészekbe. Martin Catrou nem követheti a példáját – őt más fából faragták. Majd távoltartja ezt a fajzatot az ünnepségtől és visszakergeti a sötétségbe, ahová valók – mégpedig úgy, hogy senki se köszörülhesse a nyelvét Jean-Jacques-on.

Hiszen ezek az emberek barátai voltak Chaplaine-nek, az elítélt istentagadónak! Az ő bandájába tartoztak! Bizonyára tudomással bírtak összeesküvéséről és piszkos üzleteiről is.

Martin ezen az alapon gyanúsnak nyilvánította a két jómadarat. Utasítást adott, hogy házkutatást tartsanak náluk és szigorú háziőrizetbe vegyék őket.

Bessat polgártárs zsúpfedeles házába beállított a köztársasági államügyész. A tehetetlen dühében sápadozó Nicolas szeme előtt elvitték a faragott ládát az Új Héloïse kéziratával együtt és őrszemeket állítottak a ház elé.

Amikor egyedül maradtak a sivár házban, melyet átjárt a szél, Nicolas elkeseredetten dörmögte:

– Mindent ellopnak tőlünk, a papírokat, még a holttestet is!– Jean-Jacques megmondta: „Az egész világ ellenünk van” – bólintott Therese

komor emlékekbe merülve, majd nagyot sóhajtva, Így vigasztalódott: – De itt van még mama sírja. Ezt az egyet legalább meghagyták nekünk.

Ez már aztán sok volt Nicolas-nak is. Nyögve felállt és fenyegetően Therese felé sántikált. Az asszony szinte bénultan várta. Nicolas végre odaért hozzá és hatalmas pofont kent le neki, először jobbról, aztán balról.

A SÍRRABLÓ

Közben Martin Catrou megtekintette Ermenonville kertjeit. Meghatottan emlékezett vissza minden ösvényre és kuckóra. A pusztítás, melynek nyomai kitárultak előtte, elszomorították és gondolkodóba ejtették. De még önmagának sem vallotta be megindultságát. Nem, őt az ilyen ócska limlom cseppet sem érdekelte. Csak azon kesergett, hogy a dühöngő őrültek feldúlták a helyet, amely Jean-Jacques-nak annyira szívéhez nőtt.

A parkot természetesen helyre kell állítani. Legszívesebben magára a márkira bízta volna ezt a feladatot. Széles, szögletes arcán bosszús mosoly villant át, amint rajtakapta magát, hogy Girardin polgártársat gondolatban megint márkinak nevezi.

Csak Senlis-ben tudta meg, hogy Fernand-t Párizsba hurcolták és csak az öreg Girardin van itt, Ermenonville-ben. Ez bosszantotta egy kicsit. Hiszen azért rendelte el az eljárás felfüggesztését – nem pedig beszüntetését és a két Girardin

szabadon bocsátását – mert ezt személyesen akarta velük közölni. Most is, útközben a kastély felé, erősen csiklandozta a gondolat, hogy mint egyenrangú ember álljon szemben egykori földesurával és a köztársaság nevében nagylelkűen megkegyelmezzen neki. Sajnos, ebbe a büszke várakozásba bizonyos elfogódottság vegyült. Tábornokoknak és magasrangú köztisztviselőknek a legnagyobb nyugalommal mondta meg, hogy egy órán belül kivégzik őket – olyan közömbösen közölte velük, mintha valami fogadóban egy tányér levest kért volna vagy szállást éjszakára. Ám most visszariadt attól, hogy tudtára adja a márkinak: mint sírrabló jött ide, hogy Jean-Jacques holttestét elvigye. A márki nyilván abban a meggyőződésben él, hogy a nagy halott őrzése és sírjának gondozása kizárólag az ő joga és kötelessége.

Girardin lesoványodva, elgyengülten feküdt az ágyban, amikor Martin megérkezett a kastélyba. Egyszerűen nem fért a fejébe, hogy a barbárok még Ermenonville kertjét sem kímélték meg, Jean-Jacques kertjét, Franciaország legszentebb helyét. Egy alkalommal összeszedte minden erejét, hogy megtekintse a pusztítást. De a szörnyű látványt nem bírta elviselni, néhány lépés után vissza kellett fordulnia. Azonkívül a senlis-i polgármester rendelkezése következtében a kétségbeesés e legsötétebb napjait teljes magányban kellett töltenie. Csak az utolsó napokban, a polgármester letartóztatása után engedték be hozzá legalább a hűséges Gerbert. Voltak órák, amikor Girardin, a bátor, öreg katona, komolyan foglalkozott azzal a gondolattal, hogy életének véget vessen. Csak az tartotta vissza, hogy újra meg újra az Új Héloïse-t olvasgatta és tudomásul kellett vennie azokat a szigorú intelmeket, melyekkel Jean-Jacques az öngyilkosság ellen tiltakozott.

Amikor jelentették neki, hogy Catrou képviselő óhajt vele beszélni, rémület fogta el. Azt hitte, ez a fickó, aki már kamaszkorában lázongott, és az ellensége volt, most a halálos ítéletét hozza neki. Egyszerre óriási félelem fogta el, ha a halálra gondolt, amely után nemrég még annyira vágyott.

De a következő pillanatban már összeszedte magát, megint katona volt, a hastenbecki győző. A klasszikus ókor nagy példaképeire gondolt, Szokratészre, Senecára, hogy sztoikus nyugalmát megőrizze. Gyengeségtől reszketve díszruhájába öltözött, hogy méltón fogadja a halál hírnökét.

Hűvösen, udvariasan, egészen Ermenonville urának módjára nézett szembe a köztársaság képviselőjével.

– Mi rosszat hoz nekem, törvényhozó polgártárs? – kérdezte.Martinnek nem volt szíve ahhoz, hogy az öreg embert tegezze, ahogy az előírás

megkövetelte.– Örömmel közlöm önnel, hogy államhűsége iránt semmiféle gyanú sem

merült fel – mondta száraz hangon. – Utasítást adtam arra, hogy az őrséget visszavonják és az ön birtokait feloldják a zárlat alól.

– Köszönöm, Monsieur – mondta Girardin.– Tudomásunkra jutott – folytatta Martin –, hogy Senlis poglárai túlhajtott

hazafiságból néhány szobrot az ön kertjében összetörtek, mert jelentőségüket félreértették. A köztársaság nagyon sajnálja ezt, különösen mert Jean-Jacques sírja közelében történt. A köztársaság eljár a bűnösök ellen és a károkat helyrehozza. – És barátságosabb hangon hozzátette:

– Ha óhajtja, maga vezetheti a helyreállítási munkálatokat.

– Köszönöm, Monsieur – mondta újra Girardin.De már nem tudott tovább uralkodni magán. Kitört belőle a torkát fojtogató

kérdés:– És mi lesz a fiammal?Martin villámgyorsan, szinte bosszúsan felelte:– Fernand is szabadlábra kerül, természetesen.A márki sohasem hitte volna, hogy valaha még így örülhet az életnek.

Egyszerre kiegyenesedett a válla, könnyű lett a szíve. Kis híja, hogy meg nem ölelte ezt az ellenszenves fiatalembert, aki ilyen nagyszerű híreket hozott neki.

Martin nem hagyott neki időt, hogy érzelmei kifejezésére szavakat találjon. Nem akarta, hogy őt magát is szentimentális hangulatban lássák. Mindent átmenet nélkül közölte harmadik hírét is, a keserű rendelkezést:

– Ön is meg fogja érteni, hogy a történtek után a köztársaság nem teheti ki Jean-Jacques földi maradványait újabb veszélyeknek. Ezeket a drága földi maradványokat a köztársaság maga veszi oltalmába és gondozásába.

A márki nyelt egyet és leroskadt egy székre. Új boldogsága kellős közepén váratlanul érte ez a csapás.

– Mit jelentsen ez? – hebegte.Martin homlokán vörös foltok jelentek meg. Nem készült fel arra, hogy szavai

ennyire lesújtják az öregembert. Még mindig nem volt elég fegyelmezett, még mindig sok volt benne az érzelgés. Egyszerűen hivatalos iratban kellett volna közölni Girardin polgártárssal, hogy a háziőrizetet megszüntették és Jean-Jacques holttestét exhumálják. A Vendée-ben, a legsúlyosabb körülmények közt sem hallgatott másra, csak a józan ész parancsára; és mihelyt visszajött ebbe az ostoba Ermenonville-be, máris átengedi magát a szentimentalizmusnak, amely nagyon megfelelhet egy hitvány „azelőttinek”, de nem egy forradalmárnak. Előrelökte fejét.

– A holttestet a Panthéonban helyezzük el! – harsogta és éles hangja most úgy reccsent, mintha egy századot vezényelt volna.

Girardin szeme előtt egybefolyt a régi Martin meg az új. Könyörgőre fogta a dolgot:

– Ezt nem teheti meg velem, Martin! Inkább küldjön a vérpadra, de hagyja Jean-Jacques-ot itt! – Kiegyenesedett. – Megtiltom önnek, hogy erre a bűnre vetemedjék! – kiáltotta és feléje szegezte botját.

Martin szinte sajnálkozó megvetéssel intette le:– Az utóbbi idők gyors változásai, úgy látom, kizökkentették önt lelki

egyensúlyából. Nem vitatkozom önnel. De ne felejtse el, nem Catrou polgártárssal beszél most. A köztársaság szól önhöz rajtam keresztül. – Majd türelmes türelmetlenséggel magyarázgatta a már gyerekessé vált öregnek: – Próbálja megérteni! A népnek joga van Jean-Jacques-ra és Jean-Jacques-nak joga van a nép hálájára. Jean-Jacques nem a tiéd, öreg ember, Jean-Jacques a köztársaságé!

Girardin úgy hitte, az utolsó hét sok szenvedése elég büntetés volt, hogy meglakoljon azért, amit elmulasztott. De az igazi büntetés, amelyet a sors kieszelt, most zúdult csak rá, olyan keményen és borzalmasan, hogy ahhoz foghatót el sem tudott volna képzelni.

Ráparancsolt önmagára, hogy ne veszítse el az eszét. Itt áll ez a fiatalember, gondolta, itt áll durván és nyersen, nevetséges háromszínű szalagjával és

nevetséges tollas kalapjával és ostoba, mint a fal, azt se tudja, hogy sírrablásra vetemedett, egyáltalában nem tudja, mit csinál. De mégiscsak olvasta Jean-Jacques könyveit. Lehetetlen, hogy ne legyen szó, mely hatna rá és megértetné vele, milyen merényletre készül Jean-Jacques ellen.

– Értse meg kérem! – mondta könyörögve, sőt parancsolón. – Jean-Jacques kívánta, hogy itt pihenjen meg végleg, itt, a természet ölében. Autosz épha, ő maga mondta, pontosan ezekkel a szavakkal, a szemembe, amellyel önt nézem. Itt akart pihenni, a napsütésben, az égboltozat alatt és nem egy sötét épület kriptájában. Ez Jean-Jacques végakarata.

Girardin gyorsan beszélt, sürgetően. Lázasan törte a fejét, mit tehetne még, hogy ezt a fiatalembert, a sírrablót eltérítse borzalmas szándékától.

Nem baj, ha le kell alacsonyodnia, ha meg kell alázkodnia az ostoba, hiú, tarka színekben pompázó suhanc előtt, mint ahogy az öreg Priamosz könyörgött Achilleusznak Hektor holttestéért.

– Hagyja itt Jean-Jacques-ot! – rimánkodott. – Ne kövesse el azt a merényletet ellene! Hagyja pihenni!

Most már egészen halkan beszélt. Nekifohászkodott, hogy letérdeljen, de nem futotta erejéből.

Martin belefáradt az ízléstelen komédiába. Fontosabb dolga is volt, mint a vén szamarat vigasztalgatni.

– Isten vele, Girardin polgártárs – mondta és elment.Az úton azt kérdezte magától, helyes-e a szándéka, hogy személyesen közölje a

fiatal Girardinnel szabadon bocsátását. Hiszen három nap múlva a frontra kell mennie, minden percére szükség volt. Mit pazarolja drága idejét egy ilyen személyes szeszélyre?

Több volt, mint szeszély. Már kitapasztalta: valahányszor összeszólalkozott ezzel a csodálatos ifjúkori barátjával, mindig megtalálta a kellő szót arra, ami foglalkoztatta és feladatát tisztábban látta maga előtt.

Elment a Bourbe-fogházba.Fernand összerezzent, amikor közölték vele, hogy Catrou képviselő várja a

szalonban. Vajon Martin a szabadságot hozza-e neki? Vagy csodálatos barátja azért jött, hogy republikánus logikával bebizonyítsa neki, miszerint halála elkerülhetetlenül szükséges, mert az állam érdeke megköveteli.

A szalon nappal, üresen rettentő kopár volt és nagyobbnak tűnt fel, mint máskor. Martin zömöken, szélesen terpeszkedett el az egyik széken; mellén háromszínű szalag, tollas kalapja előtte hevert az asztalon. Minden bevezetés nélkül kijelentette:

– Azért vagyok itt, hogy közöljem veled: szabad vagy!– Kedves tőled, hogy magad fáradtál ide – felelte Fernand. Tudta, hogy hátra

van még a kimagyarázkodás és ez nagyon fontos. Nemcsak a szavakra kell vigyáznia, de még a hangjára is, hangjának minden árnyalatára. Fernand elhatározta, hogy nem fog hazudni – se szavakkal, se hallgatással – nem fog semmit szépítgetni vagy elkendőzni, még a mozdulataival, az arckifejezésével sem. Úgy érezte, mintha egész eddigi élete ebben a beszélgetésben csúcsosodnék ki. Igazolnia kell magát Martin előtt, a jóbarát és ellenség előtt, a nép képviselője előtt. Be kell bizonyítania, hogy ha szabadon bocsátják, az nem kegyelem, hanem jogának elismerése. Néha gyengének mutatkozott, igaz, és nem zárkózik el attól,

hogy hibáit, gyengeségeit bevallja; de átküzdötte magát mindenen és megállta a helyét: a legmélyebb nyomorúságban és a halál árnyékában is egyetértett sorsával és a köztársasággal, alávetette magát neki, akármit tett is.

De lám, Martin éppen ezt a témát pendítette meg.– Természetesen, úgy érzed, hogy igazságtalanul bántak veled? – kérdezte.– Meg tudom érteni, hogy némely ember szemében gyanús lehettem – felelte

Fernand, de nem tudta fékezni magát, hogy hozzá ne fűzze: – Egyébként igazán mindegy, hogy mit érzek vagy nem érzek.

– Egyáltalában nem mindegy! – vágta rá Martin tüstént, harciasán és oktatóan. – Ha úgy érzed, hogy igazságtalanság történt veled, akkor bűnös vagy!

– Nem történt velem igazságtalanság – felelte Fernand őszintén, becsületesen.Martin nem tágított.– Ilyen időkben, a végszükség idején – jelentette ki – az egyén jogai háttérbe

szorulnak az összesség jogai mögött. Talán te is elismered, hogy ez nem lehet másképp.

– Elismerem – felelte Fernand türelmesen.– Szép tőled – gúnyolódott Martin. – De mondd meg magad – folytatta

kihivóan –, megszavaztad volna Lajos halálát? Hozzájárultál volna szavazatoddal a mérsékeltek kiirtásához?

– Nem tudom – felelte Fernand. – Valószínűleg nem tettem volna – vallotta be.

– Látod! – diadalmaskodott Martin. Felpattant, fel és alá járkált az üres asztalok közt és valóságos előadást tartott: Aki a forradalmat csak félig hajlandó véghez vinni, megássa a köztársaság sírját, de a magáét is! Ó, ti művelt emberek!– tört ki indulatosan. – Ti lagymatag lelkűek! Forradalmat akartatok, de csak félig akartátok! Amikor szorult a kapca, amikor szigorúságra, keménységre, terrorra volt szükség, egyszerre meggyávultatok és elbújtatok az ostoba „emberségetek” mögött, a „humanizmus” mögött! Ha rátok hallgatunk, vége volna a köztársaságnak, már régen szétverték volna! Ah, ti árulók!

Hangja betöltötte a szobát, fejét előre szegezte, mint egy kos, ha támadásra indul.

Fernand küzdött magával, hogy megőrizze nyugalmát. Hiszen volt egy szikrányi igazság abban, amit Martin mondott. Annak idején, amikor a girondisták sorsán gondolkodott, ilyesmit érzett maga is.

– Miért bocsátasz szabadon, ha áruló vagyok? – mondta csendesen. Ez persze nem volt logikus válasz, de tudta, hogy Martin megérti.

Martin valóban megértette, ő is kitért az összecsapás elől és mogorván, de valamivel nyugodtabban folytatta:

– Amit tizenhat év óta próbálok megmagyarázni neked az, hogy nem értesz meg minket. Nem érted meg a népet, származásod következtében nem értheted meg. És mivel nem értitek meg, ti odafenn, mindent félig csináltok, vagyis hibásan, rosszul.

Hirtelenében eszébe jutott egy másik beszélgetésük és visszatért arra. Odaállt Fernand elé és minden átmenet nélkül tárgyilagos hangon, de mégis diadalmaskodva – közölte vele:

– Törvényjavaslatot dolgoztam ki a rabszolgaság megszüntetéséről gyarmatainkon. A Konvent a javaslatot elfogadta. Tehát nincs már nálunk rabszolgaság – eltöröltük minden huzavona és teketória nélkül.

Fernand-nak örülnie kellett volna. De nem tudott örülni. Nem érzett mást, csak dühös méltatlankodást. Ez a Martin most elébe áll és az orra alá dörgöli: „Én eredményt értem el ott, ahol te felsültél valamennyi művelt, tanult barátoddal együtt!” És úgy is volt. Mert ők csak beszéltek, míg Martin cselekedett. És a rabszolgaság valóban megszűnt.

De hogy így történt, éppen ez bosszantotta Fernand-t. Ahogy Martin ott állt előtte, mint a cövek, erősen, pimaszul, ahogy beszélt, élesen és gúnyosan – vérig bosszantotta Fernand-t és rettenetesen ingerelte. A kőből faragott Jean-Jacques lenézett rájuk mélyen ülő, nagy szemével, és mintha Martinnek adott volna igazat. A hazafias feliratok: „A szabad lélek imádja a szabadságot, még akkor is, ha átmenetileg megfosztották tőle” – meg a többi büszke marhaság fellángolt a falakon és értelmet nyert és szintén Martinnek adott igazat. Fernand nehezen lélegzett dühében, egyszerre gyerekké vált és a másik, a szatócsasszony fia gúnyosan ugratta a földesúr fiát, nyelvét öltögette rá és ő, Fernand, nem bírja tovább elviselni – mindjárt felugrik és öklével belevág abba a vigyorgó, szögletes pofájába!

De erőt vett magán. Hiszen a másiknak igaza van, ezt el kell ismernie akármilyen nehezére esik is. Mély lélegzettel nekifohászkodott és még melegség is volt a hangjában, amikor így szólt:

– Jól tetted, Martin — amit tettél, szükséges és helyes.Martin érezte, hogy Fernand-nak milyen erőfeszítésébe kerültek ezek a szavak.

És egyszerre sokkal közelebb érezte magát gyermekkori pajtásához és maga is szeretett volna valami kedveset, barátságosat mondani neki.

De forradalmár volt, nem szentimentális polgár.– És még valami – mondta száraz hangon. – Itt bizonyára semmit sem

hallottál arról, hogy néhány túlbuzgó ember micsoda disznóságot csinált Ermenonville-ben. Nem, apádat nem bántották – tette hozzá megnyugtatóan, mert látta, hogy Fernand összerezzen és elsápad. – De a garázdálkodásuk megérlelte Robespierre-ben azt az elhatározást, amely tulajdonképpen már régen esedékes volt. – Még tárgyilagosabb hangon közölte: – Jean-Jacques holttestét át fogjuk vinni a Panthéonba.

Fernand-nak fájt a szíve Ermenonville-ért és rögtön arra gondolt, milyen fájdalmasan érinti majd édesapját ez a rendelkezés. De összeszorította fogát, magába zárkózott és hallgatott.

Martinnek ez kellemetlen volt. Kissé otrombán jelentette ki:– Feltételezem, hogy most Ermenonville-be akarsz sietni. De ha inkább

Párizsban maradnál, szerzek neked egy tartózkodási engedélyt. – És mivel Fernand még mindig hallgatott, Martin barátságosan, szinte kérően hozzátette: – Beszélj hát! Mondj valamit... mik a terveid?

Fernand hirtelen elhatározással kitárta, szívét és megmondta Martinnek, amit eddig még senkivel sem tudatott:

– Jelentkeztem a hadseregbe... de... elutasítottak.

Martin megdöbbent, de csak egy pillanatra. Barátja béna lábára nézett és azt gondolta: „Igazuk is volt.” Majd azt gondolta: „Egy azelőttinek semmi keresnivalója a nép hadseregében!” De csak ennyit mondott:

– Van egy rendelkezés, amely megengedi, hogy azelőttieket, ha hasznukat lehet venni, a köztársaság szolgálatába állíthassunk.

Fernand felpillantott.– Ez azt jelenti, hogy támogatod a kérésemet, ha megismétlem? – kérdezte.Martin csak egy pillanatig gondolkodott, azután így felelt – és igyekezett

hangjának közömbös csengést adni:– Néhány nap múlva kimegyek a rajnai hadsereghez. Politikai komisszárius

leszek Saint-Just mellett.Fernand szikár, kifejező arcán világosan tükröződött két ellentétes érzés:

öröme, hogy barátját ilyen nagy kitüntetés érte, és aggodalma is, hogy valami baj érheti.

– Hát ez gyönyörű! – kiáltott fel őszinte lelkesedéssel és mindjárt hozzátette: – De elég veszedelmes megbízatás.

Martin nem bocsátkozott a veszély megtárgyalásába.– Nem lehetetlen – mondta tűnődve –, hogy a rajnai hadseregnél neked is

munkát tudok adni. Igen, megtehetem – jelentette ki egyre melegebb hangon. – Majd megteszem a szükséges intézkedéseket, még mielőtt kimegyek.

Látta, hogy szavai mennyire felizgatják Férnand-t, ezért fékezően megjegyezte:– Egy ideig, persze, még várnod kell, mindenképpen. Nem akarom, hogy ott

lábatlankodj mellettem a fronton, amíg nem tudom, mihez kezdek veled.Fernand elpirult nagy örömében, még beszélni sem tudott. Martin nem akarta

elárulni megindultságát. Csipkedően mondta:– De nem szabad bosszankodnod, ha odakinn a fronton szigorú felügyelet alatt

tartunk majd!– Szigorúbb felügyelet nem lehet, mint itt volt – felelte vidáman Fernand. És:

– Köszönöm, Martin! – mondta még.

ERMENONVILLE KIHALT

Fernand – anélkül, hogy előzőleg értesítést küldött volna Ermenonville-be utazott.

Keresztülment a feldúlt parkon, látta a lerombolt szobrokat, felment a Filozófia Templomához, mely romokban hevert. Kényelmetlenül üldögélt egy ledöntött oszlopon, lebámult a tóra és a kertekre és csodálkozva állapította meg, hogy a gondosan ápolt park milyen gyorsan tönkrement. À fák és bokrok kedvük szerint nőttek, egészen rendezetlenül, az ösvényeket fű és gyom lepte be.

Lassanként eretnek gondolatok osontak szívébe. Most, hogy a kerteket már nem őrizték és ápolták, és a szelídített „őserdő” és „sivatag” elveszítette mesterkélt jellegét, és az épületek összeomlottak és mindenütt elburjánzott a gizgaz – most Ermenonville jobban tetszett neki, mint valaha. Talán Jean-Jacques maga is, ha ismerte volna Amerika óriási síkságait és végtelen erdőségeit, más szemmel nézte volna Ermenonville cicomás, játékos „Természetét”. Talán nem is lett volna szüksége arra, hogy Amerikát ismerje – Jean-Jacques, ha megéri a forradalmat, talán úgy is egészen másféle Természetről álmodozott volna.

Fernand megkereste Jean-Jacques tisztását. A bozót és a bokrok jóformán elnyelték. Fernand-nak nem volt kedve a visszhangot újra kipróbálni. Eszébe jutott az a nap, amikor ezzel játszogatott a Mesterrel együtt. „Szabadság és Egyenlőség!” – kiáltotta Jean-Jacques és a visszhang felelt rá eltorzultan, zűrzavarosan, fenyegetően.

Elindult a kastély felé. Halk hegedűszó ütötte meg fülét. Arra ment, hogy megkeresse. Ijedten visszahőkölt. Jean-Jacques állt ott és hegedült.

Igen, Monsieur Gerber volt az, a középkorú ember, aki az utóbbi hónapokban úgy megöregedett, hogy megdöbbentően hasonlított a Mesterre.

– Fernand, Fernand-om! – kiáltotta. – Engedje meg, hogy megöleljem! – mondta, gyengéden letette hegedűjét és megölelte Fernand-t.

Azután együtt ballagtak az elpusztított parkon keresztül.– Amikor kénytelen voltam tehetetlenül végignézni a barbárok

garázdálkodását – vallotta be Monsieur Gerber –, filozófushoz egészen méltatlan düh fogott el. Később mindenesetre eszembe jutott, mit mondott erről Jean-Jacques. Azt tanította, hogy vannak esetek, amikor az embertelenséget is megengedett dolognak kell tekinteni. A senlis-iek nyilván tévesen azt hitték, hogy ilyen eset forog fenn.

Fernand bizonytalan mozdulattal a kertekre mutatott és megkérdezte :– Apám, hogy viselte el mindezt?–-- Eleinte azt hittem – felelte Monsieur Gerber –, hogy sohasem fogja

kiheverni. Most megszelídült, szelíd ember lett belőle, túlságosan szelíd. Nagyon lefogyott. Kérem, ne ijedjen meg, ha meglátja.

Visszatért a filozófiára.– Közben az események folyása – mondta – minden gondolkodó embernek ad

oculos bebizonyította: az embert még emberségre sem lehet vérontás nélkül megtanítani. És noha én ezt nagyon jól tudom Jean-Jacques-ból, meg Lucretiusból, meg a saját tapasztalataimból is, mégis felforr bennem az epe, ha a párizsi kormány önkényes cselekedeteiről hallok, és csökönyös szívem „nemet” mond még ott is, ahol az eszem hajlandó volna „igent” mondani. De legalább – tette hozzá megkönnyebbülten felsóhajtva – nem kívánják tőlem, hogy én is benne legyek. Boldog az, aki nem kénytelen cselekedni.

A tó felől tompán megcsillant Jean-Jacques sírja magas jegenyéi között. Monsieur Gerber erre a látványra dühösen és megvetően megjegyezte:

– Józan emberek, akikben nincs semmi lendület, afféle voltairiánusok, azt állítják, hogy egy embernek a művei a fontosak, nem pedig az aurája, nem is szólva földi maradványairól. Én meg azt mondom, mindaz, ami egy nagy emberhez tartozik, szent – még az ösvény is, melyet lába taposott, vagy a fák,

melyeknek árnyékában megpihent. És háromszorosan szent a hely, ahol csontjai porladnak. Akik arra képesek, hogy Jean-Jacques sírját megbolygassák, nem érdemlik meg, hogy emberi ábrázatot hordjanak. Lehet, hogy a történelem megbocsátja más rémtetteiket, de az, hogy kezet mertek emelni Jean-Jacques sírjára, örök időkre barbároknak bélyegzi meg őket.

Fernand tárgyilagosan megkérdezte:– Apám tudja, mi készül itt?– A márki úr – jelentette Gerber – elhatározta, hogy elhagyja Ermenonville-t,

még mielőtt a holttestet kiásnák. Nem szándékozik többé visszatérni ide.Megérkeztek a tó partjára. Monsieur Gerber mélységes áhítattal nézte a sírt,

melyet még nem ürítettek ki.– Itt nyugszik a legnagyobb halandó, a legnagyobb ember, amióta Lucretius a

földet taposta – mondta, azután halkan, meghatottan idézte a sorokat, melyekkel Lucretius a mesterének* hódolt:

Oh, Te, ki elsőként ily fényt tudtál a sötétből Kelteni, fényre derítve az élet kellemes útját, Lépteidet követem, Te, görög nép dísze, virága … Mint a virágtermő erdőben a méhek a mézet, Úgy szedegetjük aranytérő mondásaid össze, Hisz valamennyije méltó arra, hogy éljen örökké.**

– Bocsásson meg, hogy így ömlengek – mondta. – Az egész idő alatt az ön tisztelt apjaurán kívül nem volt itt egy teremtett lélek, akivel beszélhettem volna.

Fernand megszorította Gerber kezét. Azután megkérte, keresse fel apját és készítse elő a viszontlátásra. Gerber elment és Fernand egyedül átevezett a kis szigetre.

De hiába várta, hogy valami erős érzés fogja el. Szíve sajátságos módon hideg maradt ezen a szent helyen, ahol látomásoktól, sötét és ragyogó álmoktól, magasztos elhatározásoktól feldúltan állt vagy térdelt valaha. Monsieur Gerber nemes rajongása nem adatott meg neki.

Amikor Fernand megérkezett a kastélyba, apja már felkelt, mert nem akarta fiát az ágyban fogadni. Megölelte.

– Fiam! Édes Fernand-om! – üdvözölte elvékonyodott hangján. – Hogy még egyszer láthatlak! Méghozzá Ermenonville-ben! És szabadon! Neked van polgári igazolványod? – kérdezte aggódva.

Fernand, noha Gerber előkészítette rá, rémülten látta, hogy apja mennyire lefogyott, milyen gyenge és tagjai hogyan remegnek. Sürgetően kérte, hogy feküdjön vissza az ágyba. Az inast kiküldte, maga segített apjának levetkőzni.

A boldog izgalom kimerítette Girardint. Sokáig feküdt némán, behunyt szemmel. Végre megszólalt.

– Nagyon nehéz volt? – kérdezte. Fernand az ágya szélén ült és így felelt:– Néha nagyon nehéz volt.– Én meg néha dolgoztam – mesélte az apa még mindig behunyt szemmel. –

Megpróbáltam, hogy a munka segítsen át a legszörnyűbb perceken. Folytattam

tanulmányomat az Általános Akaratról, egész elvi tankönyvvé bővítettem ki. – Kinyitotta szemét és kissé felkönyökölt. – Majd felolvasok neked belőle – jelentette be. – Nem ma. A viszontlátás

* Epikurosznak.** Tóth Béla fordítása.öröme már amúgy is levett a lábamról.

Mosolygott és hátradőlt.– Katonának, persze, nem volna szabad ilyet mondania – mosolygott,

behunyta szemét és elaludt.

HOLNAP, HOLNAPUTÁN ÉS AMÍG ÉLÜNK

Két óra múlva ott volt Gilberte. Már várt Fernand-ra, úgy várt, mint életében még soha.

És most ott álltak egymással szemben és nézték egymást, úgy nézték, mintha most találkoztak volna először.

Gilberte képe, amióta meghallotta hangját a sárból, a mélyből, egészen megváltozott Fernand képzeletében. A titokzatos hanghoz egy álom-alakot teremtett magának. Most azonban az igazi Gilberte állott előtte testi valóságában – még mindig az első idők Gilberte-je és az a Gilberte, akit megálmodott, és mégis egy másik Gilberte, erősebb, földön járóbb, kézzel foghatóbb, parasztruhába öltözött, népies Gilberte, ízes és csábító, mint a jó házikenyér.

Fernand is más volt, mint az a férfi, aki Gilberte képzeletében élt – soványabb, rongyosabb, igen, arca és teste kissé megviselt, megtépázott, de kipróbált: egy ember, aki megméretett és megfelelőnek találtatott.

Most lassan, nagyon lassan megfogták egymás kezét, de nem ölelték meg egymást. Fernand tétovázva ajkához emelte Gilberte kezét, lassan, csendesen előbb az egyiket, aztán a másikat és áhítatosan csókolgatta azt az érdessé vált, ápolatlan kezet.

Most, hogy annyi viszontagság után megint összekerültek, csak néhány szót és nagyon egyszerű szót szóltak egymáshoz. Gilberte megjegyezte, hogy Fernand jobb színben van, mint gondolta volna, de meglehetősen sovány és bizony sok vesződsége lesz vele, amíg egy kicsit feltáplálja. Fernand megkérdezte, nagyon nehéz-e itt élnie, Latourban, egyedül a nagyapjával, aki bizonyára egyre nyűgösebb, nem? Lassú, akadozó beszélgetés volt, de ők nem vették észre, hogy nehezen megy.

A következő napokban nyilvánosságra hozták, hogy Jean-Jacques Rousseau polgártárs holttestének kihantolására Messidor havának tizennyolcadik napján,* a nagy párizsi gyászünnepségre pedig huszadikán kerül sor.

* 1794. július 6. (A szerk.)

Fernand hivatalos értesítést kapott, mely szerint Messidor huszonharmadikán kell jelentkeznie a rajnai hadsereg főparancsnokságán.

Monsieur Gerber volt az első ember, akivel közölte, hogy kimegy a frontra. Monsieur Gerber szemmel láthatóan megrémült, de vitézül kijelentette:

– Meg tudom érteni elhatározását, hogy részt vesz a harcban a barbárok oldalán. Gyakran, ha azt a szörnyű patáliát hallom, amit Robespierre polgártárs csap, így fohászkodom magamban: „Távozz tőlem, Sátán!” De ha meggondolom, hogy ez a Robespierre mennyi idézetet talál Jean-Jacques műveiben a maga igazolására, így sóhajtok: „Sátán, maradj mellettem!”

Hangosan tűnődve folytatta:– A márki úr tehát Messidor tizenhetedikén elhagyja Ermenonville-t, ön

szintén elmegy és én egyedül maradok itt az üres sírnál. Nem lesz könnyű.Úgy érezte, még egyszer, utoljára ki kell öntenie a szivét Fernand előtt.– Voltaire mellé! – kiáltott fel panaszosan. – Voltaire mellé temetik!

Egyszerűen nem megy a fejembe, hogyan merik a védtelen halottat arra kényszeríteni, hogy utolsó nyugvóhelyét megossza a logikának ezzel a bolondjával! Hiszen Jean-Jacques nagysága éppen abban rejlik, hogy felismerte: a világegyetem nincs alávetve az emberi logika törvényeinek. Most meg oda fektetik egy majom mellé, aki folyton az észről motyogott!

Gilberte halálsápadtra vált, amikor Fernand megmondta neki, hogy a napokban elutazik.

– Szóval másodszor is Amerikába rohansz! – mondta. Fernand ott állt előtte hosszú karjával, esetlenül, hol a béna, hol meg az egészséges lábára nehezedve, gondterhelt arccal, de elszántan. Gilberte gyorsan hozzátette:

– Nem, nem, egy szót sem szólok ellene! Ezúttal el kell menned, magam is belátom.

Szánalmas mosolyt erőltetett ajkára. Fernand kissé bárgyú arccal vitatta:– Akkor is el kellett mennem.– Lehet, hogy kellett, de kár volt – felelte Gilberte. – Remélem, te is

beismered.És hirtelen egymás nyakába borultak és vadul összecsókolóztak.Kis idő múlva Gilberte megjegyezte:– Ezúttal nem mondhatja Nagyapa: „És mi lesz, ha Gilberte itt marad

gyerekével özvegyen?”– Boldog lennék, ha elvehetnélek feleségül, Gilberte – mondta Fernand – és

most, a demokratikus hatóságoknál könnyen megy ez, nem kell hozzá hosszadalmas kérvényezgetés. De néhány hétig így is eltart, nekem meg – –

– Eh, minek a házasság! – vágott a szavába Gilberte méltatlankodva. – Akarod, hogy a tied legyek, Fernand? – kérdezte egyszerűen.

Gilberte elmosódó arca egészen fiatal volt; és nyoma sem volt most rajta annak az egykori kemény mosolynak.

És utána boldogan feküdtek egymás mellett, és mindegyikük érezte a másik gondolatainak, érzéseinek minden finom kis rezdülését, a maga gondolataival és

érzéseivel való egybefonódását. És hirtelen mindketten egyszerre felkacagtak: miért is kellett annyi fölösleges, végtelen kerülő ahhoz, hogy így megtalálják egymást!

Gilberte később megkérdezte:– Természetesen, elmégy Párizsba, Jean-Jacques gyászünnepségére, nem?– Elmegyek – felelte Fernand.– Én nem megyek – jelentette ki Gilberte, és bátran, becsületesen bevallotta: –

Mert féltékeny vagyok a népre és Jean-Jacques-ra.– De hiszen te még inkább a néphez tartozol, mint én – felelte Fernand nem

túlságos meggyőződéssel.Megértette, hogy Gilberte magára akarja hagyni azon a fájdalmas és magasztos

napon.– Biztosan tudom, hogy minden jól fog végződni – mondta Gilberte, amikor

elváltak. – Ez most nem afféle kurta, hetyke kis boldogság, biztosan érzem.– Most már együtt maradunk – bólintott Fernand. – Holnap, holnapután és

amíg élünk.Apjának nem beszélt arról, hogy a frontra indul.Jean-Jacques közelgő exhumálásáról sem beszélt vele. De két nappal a kitűzött

időpont előtt maga Girardin tette szóvá.– Tehát holnapután – mondta –, holnapután fog megtörténni. Kegyesek voltak

hozzám ezek az urak, rám akarták bízni kertjeim helyreállítását. De ha Jean-Jacques-ot elveszik tőlem, nem maradhatok itt. Nem tudom megtenni. – És mogorván közölte fiával, hogy másnap elhagyja Ermenonville-t örökre, átköltözik Robinet-hez, Latourba. – Többször felajánlotta nekem háza fedelét – magyarázta. – Nem lesz könnyű dolog együtt élnem egy ilyen házsártos emberrel. Másrészt igaz, hogy öreg korára rájött a Természet ízére és értelmére. Rágja a fülemet, hogy rendezzem át a parkját a magam módja szerint. Megteszem neki ezt a szívességet, még akkor is, ha utolsó erőmbe kerül. Nem fogadok el tőle ajándékot.

Fernand most nekifohászkodott és bejelentette:– Én sem maradok itt, édesapám. A hadsereg szolgálatába léptem.Ezek a szavak mélységesen megrendítették a márkit. Megpróbált

felegyenesedni.– Téged befogadnak a hadseregbe? – kérdezte. – Ezek az urak ... téged! – És

most bevallotta, amit eddig elhallgatott: – Én is jelentkeztem, de engem elutasítottak! – tört ki belőle. — És méghozzá Lafayette meg Rochambeau volt az, aki elutasított!

Fernand sejtette, mi minden tombol és kavarog most apja szívében : az elégtétel érzése, hogy egy Girardin ebben a háborúban is részt vesz – a rettegés fia életéért – a halovány reménység, hogy ebből a mai züllött, gonosztevő államból talán mégiscsak kinő Jean-Jacques Franciaországa! Ez járhatott a fejében és sok egyéb, kusza, ellentmondó gondolat.

– Büszke vagyok önre, Brégy gróf, hogy a harctérre megy, küzdeni Franciaországért – mondta végül az apa –, bár vannak bizonyos aggályaim abban a tekintetben, hogy harcolhat-e egy Girardin ezeknek az uraknak a parancsnoksága alatt? – Kis ideig hallgatott, majd megváltozott hangon folytatta: – Akkor is voltak aggályaim, amidőn Amerikába mentél. Később beláttam, hogy ebben talán nem volt igazam. Megöregedtem. Már magam sem tudom, kettőnk

közül ki áll közelebb Jean-Jacques-hoz? És most, kérlek, hagyj magamra. Elfáradtam, pihenni szeretnék egy kicsit.

Fernand megértette, hogy apja mért akar egyedül maradni. Nem akarja, hogy fia lássa ziláltságát, megtépázottságát. Meghajolt és kiment.

Elhatározta, hogy már másnap elhagyja Ermenonville-t, mindjárt apja elutazása után. Nincs már itt semmi keresnivalója. Annál több dolga van Párizsban: fel kell szerelni magát és bizonyos intézkedéseket tennie arra az esetre, ha nem tudna visszajönni.

Átevezett a kis szigetre. Még egyszer, utoljára megállt Jean-Jacques sírja előtt. Eszébe jutottak a boldog, borzalmas órák, amikor a nyárilakban a Vallomások kézirata előtt ült, Therese ki-be járkált a szobában, ő meg belemerült a hatalmas, vad műbe. Ma már világosan látta, hogy Jean-Jacques, a kortársak közt a legnagyobb, éppen úgy be volt zárva énje börtönébe, mint ő maga – a jelentéktelen, hétköznapi Fernand Girardin. Akármilyen féktelen vágy hajtotta is az igazság felé, Jean-Jacques egy saját, képzelt mennyországot teremtett magának, amely nem lehetett semmiféle más ember mennyországa, csak az övé – és egy saját poklot, amelyből senki sem válthatta meg őt – az ő saját vad őrületét!

Ő, Fernand, aki abban a boldogtalan szerencsében részesült, hogy közelről megismerhesse Jean-Jacques-ot, nagyon jól tudta ezt. A többieknek azonban nem volt más útjuk és ajtajuk Jean-Jacques-hoz, csak a Vallomások. Ezért mennyországát a Mennyországnak és poklát a Pokolnak fogadták el.

És hirtelen – éles, szinte fájdalmasan rikító fényben – megvilágosodott Fernand előtt, hogy az élő, testet öltött Jean-Jacques egészen eltűnt a műveiben. Már nem létezett többé, egészen, teljességgel meghalt, akárcsak azok, akiket az ő nevében végeztek ki és dobtak a meszesgödörbe. Monsieur Gerber tévedett. Jean-Jacques, az ember – és az asszony, akivel hált – a park, amelyben sétálgatott – a csontok, ott a sírjában mindennek semmi köze az ő művéhez! És amit a megtestesült Jean-Jacques nyomorúságos életéről tudunk, csak megzavarja művei megértését. Az Új Héloïse, a Társadalmi szerződés, a Vallomások, az Emilé -- e könyvek mindegyike a maga saját életét éli, függetlenül az embertől, aki megalkotta őket; és e könyvek élete újrakezdődik minden egyes olvasóval, aki kezébe veszi őket. Amit alkotójuk e könyvekbe beleadott, csak elvetett mag volt, mely nőtt és elburjánzott, önállóan a magasba szökött, óriásivá vált, akár magasabb értelem, akár őrület! Elterjedt és elöntötte Franciaországot, el az egész világot, miképpen ő akarta és egészen másképp, mint ahogy ő akarta!

Girardin másnap megkérte Fernand-t, hogy ne kísérje el Latourba.Most voltak együtt utoljára. Girardin, már útiruhában, soványan és gyengén

ült az öblös karosszékben. Előtte, az aranyozott asztalkán össze nem fűzött, be nem csomagolt lapok – az Általános Akaratról szóló művének a kézirata.

– Mindig szerettem volna felolvasni belőle neked – mondta Girardin –, de sohasem jutottunk hozzá. Még tegnap is gondoltam, hogy ma sor kerülhet rá, de attól tartok, nagyon kimerítene. De egy-két helyet mégis szeretnék megmutatni neked.

Remegő kézzel nyújtott egy lapot Fernand felé, majd egy másikat, harmadikat is. Aztán várakozóan nézett Fernand-ra.

Fernand megértette, hogy apja azt várja tőle: olvassa fel ő, olvassa hangosan. Meg is tette.

Ezeken a lapokon idézeteket talált, Jean-Jacques egyes mondatait és Girardin magyarázatait, így például ezt olvasta Fernand: „Az Általános Akaratnak mindig igaza van; és ha szembekerülök vele, akkor nekem nincs igazam.” Azután következtek a márki kommentárjai. Vagy így hangzott az idézet: „Az Általános Akarat a hatalom és a szabadság egyesítése a legmagasabb síkon. Az akarat és a törvény egybeolvad, és a szenvedély elnémul az ész parancsa előtt.”

Fernand-nak sikerült világosan és tárgyilagosan olvasnia, hangját nem fátyolozta el a megindultság. Apja mosolyogva hallgatta, elégedetten bólogatott.

– A mű nem sikerült rosszul – vélte. – Persze, csiszolni való még akad rajta itt-ott, de nem tudom, hozzájutok-e még valaha. Latour kertjeit is rendbe kell még hoznom és attól félek, öregebb vagyok az éveimnél. Add csak ide a tollat! – szakította félbe saját beszédét türelmetlenül és az utolsó lap végébe odaírta: „FINIS.” – Vidd magaddal a kéziratot – parancsolta – és olvasd el magad. Párizsban, mielőtt elutazol, add majd át Lebègue doktornak gondos megőrzésre, ő majd nyilvánosságra hozza, kiadja, ha eljön az ideje.

Fernand összekötötte a kéziratot. Girardin nézte, segíteni is próbált.Amikor elkészültek vele, Girardin tárgyilagosan megjegyezte:– El tudom képzelni, milyen sok dolgod lesz odakinn. De ha mégis tudsz egy

kis időt szakítani, írj nekem hébe-hóba. Amerikában nagyon hallgatag voltál.Fernand lekísérte a kocsihoz. Megölelte.Egy órával később maga is elutazott Párizsba.

JEAN-JACQUES MEGDICSŐÜLÉSE

Másnap kiásták Jean-Jacques koporsóját.A sírásók nehéz vasárnapi ruhában dolgoztak és jól beleizzadtak. Sem

Girardin, sem Fernand nem volt ott. De jelen voltak az ünnepélyes aktusnál a Konvent képviselői és más állami méltóságok viselői. A kis földnyelvről Monsieur Gerber nézte a gyalázatos tettet merev, halálsápadt arccal.

A márki Latourban nagyon jól tudta, hogy ebben az órában megy végbe az a borzalom. Gilberte könyörgött neki, hogy vegyen be altató italt, de Girardin elutasította. – minden segítséget elutasított és minden társaságot is. Ágyba bújt, elcsigázott testtel kuporgott a takaró alatt, szenvedett.

Az emberek dolguk végeztével újra behantolták a sírgödröt és az oltárt visszaállították a helyére úgy, hogy látszólag minden változatlan maradt. A koporsóval áteveztek a rövid kis úton a tó partjára. Innen a Konvent tagjai és a köztársaság főhivatalnokai vitték felváltva a koporsót Ermenonville parkján keresztül. Monsieur Gerber távolról követte őket, arcán könnyek peregtek, testét zokogás rázta. Ermenonville-ben, a faluban már összegyűltek a polgárok, hogy elkísérjék a koporsót Párizsba. Jóformán egyetlen ember sem hiányzott. Sokan sírtak; de valamennyit túlharsogta Maurice szomszéd csuklása.

Franciaország minden tájáról küldöttségek keltek útra, hogy a párizsi ünnepségeken részt vegyenek. Még Genf is, az új Franciaország ifjú testvér-köztársasága népes delegációt küldött az ünnepségre.

Közben a halott Jean-Jacques-ra egész útján mindenütt emberek vártak, akiket a Konvent és a kormány jelölt ki arra a tisztségre, hogy a koporsót vigyék, így, vállról vállra tette meg az utat a halott városokon és falvakon keresztül, amelyeket Dávid festő, Franciaország első művésze díszített fel a köztársaság egyszerű, nagyvonalú stílusában. Ahová a menet csak megérkezett, mindenütt újabb kísérők csatlakoztak hozzá, és Messidor tizenkilencedikén este, amikor a processzió Párizsba ért, már sok ezer főt számlált.

A Tuilériák kertjében egy kis mesterséges tavat létesítettek, közepén egy kis szigettel, amely hű mása volt a Nagy Jegenyék Szigetének. Itt tették le a koporsót, égő fáklyák közé és egész éjszakán át áradt az embertömeg a kis sziget partjára, hogy tisztelettel adózzék a nagy halottnak.

Nagyszerűen jött, hogy éppen ezen az éjszakán győzelmi jelentések érkeztek az északi hadszíntérről. A köztársaság hadserege – és ez egészen új dolog volt a hadtörténelemben – a levegőben is támadott. Fleurus városkából, a Marseille-i himnusz hangjainál egy nagy, sárga gömböt eregettek fel, egy Montgolfière-féle rögzített ballont, amely kitűnő szolgálatokat tett az ellenség mozdulatainak megfigyelésénél. Valóban nagy győzelmet arattak odafenn Flandriában, és amikor Dávid festő a Tuilériákban egybegyűlt Konventnek másnap reggel jelentést tett a gyászmenet megérkezéséről, az elnök az erkélyről kihirdethette az óriási tömegnek, hogy a hadihelyzetben is szerencsés fordulat következett be és Párizs végleg megszabadult a fenyegető veszedelemtől.

A Konvent tagjai elhagyták a Tuilériákat és csatlakoztak a menethez. Öriási kék-fehér-piros szalagok szegélyezték a törvényhozók csapatát. A Társadalmi szerződés kéziratát vitték előttük.

Az egész nép részt vett a processzióban. Értelmes csoportokba rendezve haladtak a munkásuk és tudósok, a parasztok és művészek, az iparosok és kézművesek. Feliratos lobogók libegtek a szélben, mindenféle képeket és szobrokat vittek a menetben.

Párizs városának képviselői is ott lépkedtek a menetben. Egy nagy táblát vittek, amelynek felirata az emberi jogokat hirdette. Zászlajukon ez a felírás volt olvasható: „Ezeket a jogokat Ő követelte először.” Az egyik kocsiból Jean-Jacques szobra emelkedett a magasba. Körülötte Montmorency, Grolay és Franciadé polgárai lépkedtek, zászlójukon a büszke dicsekvés: „A mi körünkben alkotta az Új Héloïse-t, az Émile-t és a Társadalmi szerződést!” A Mezőgazdasági Intézet zászlaja ezt hirdette: „A Természet tanulmányozásában lelt vigaszt az emberek igazságtalansága miatt érzett keserűségében.” A Genfi Köztársaság zászlaja merészen kimondotta: „Az arisztokraták Genfje száműzetésbe küldte legnagyobb fiát – az új Genf az ő tanai alapján építette fel államát.”

Lassan haladt és hosszúra nyúlt a menet, zenekíséret hangjainál. Sűrűn durrogtak a mozsarak, ujjongott, éljenezett a nézősereg. Alig lehetett látni a házak falait a köztársaság zászlainak áradatából; még a templomok is zászlódíszt öltöttek, a szentek kőszobrait is trikolór ékesítette.

Jean-Jacques barátai külön csendes kis csoportot alkottak. Mindenki kíváncsian bámulta őket. Sokan arra számítottak, hogy Jean-Jacques özvegyét

láthatják, sőt az öreg Girardint is, de csalódtak. Nem jöttek el – talán már meg is haltak. De ott volt Ducis és Lebègue doktor, Moultou lelkipásztor Genfből és a fiatal Girardin.

Fernand minden feltűnést kerülendő, legegyszerűbb ruhájába öltözött. Szép nap volt; a ragyogó égen csak néhány kis felhőfoszlány suhant át sietve; friss szellő fújdogált úgy, hogy nem is volt túlságosan meleg. Fernand mégis kényelmetlenül érezte magát. A menet lassan haladt, Fernand sebesült lába annál jobban belefájdult.

Lázadó gondolatok feszültek benne. A jakobinusok, akik így ünneplik Jean-Jacques-ot, hallani sem akarnak legnagyobb művéről, a Vallomásokról. Belefojtják e könyv túlságosan emberi hangjait a tubák és trombiták harsogásába, amelyekkel pedagógiai regényét, az Émile-t dicsőitik, meg a Társadalmi szerződést.

A Vallomások helyébe köztársaságukat teszik – és teljes joggal. Mert Jean-Jacques e legnagyobb könyvénél is nagyobb az ő tette: a forradalom. Ez Jean-Jacques legfélelmetesebb, legförtelmesebb és legmagasztosabb műve. Egészen az övé, az ő arcvonásait viseli, az ő életének és lényének pontos hasonmása!

A forradalom után vetkezte Jean-Jacques nagy, áldott bűnét is: belefojtotta az értelmet az érzelmek áradatába.

Csakugyan esztelenség. Hát nem eszeveszett komédia Jean-Jacques koporsóját odatenni Voltaire koporsója mellé? Voltaire vigyorogva nézi majd és Jean-Jacques dühösen visszavigyorog rá!

Még mindig akad néhány eszelős, aki Voltaire-ben látja a forradalom apját. Pedig Voltaire éles, gonosz, ragyogó logikája csak a kiválasztott lelkeket, a keveseket győzte meg nem ragadott el senkit. Voltaire tana hideg láng, világit, de nem melegít. Jean-Jacques viszont izzik-parázslik, csak úgy árasztja a meleget. Ő volt a szikra, mely felgyújtotta a világot – és most ég, lobog! Féktelen érzelmei, melyekkel felrobbantotta a józan értelmet, megmozgatták a tömegeket, elsöpörték a régi rendet és most előteremtettek a semmiből tizennégy hadsereget is. Tizennégy hadsereget, amely most már ott tart, hogy maholnap kiemeli az egész világot sarkaiból, felszabadítja valamennyi népet!

De ha ez így van, nincs-e joguk a jakobinusoknak ahhoz, hogy kiemeljék Jean-Jacques-ot egy arisztokrata parkjának pompájából és áthozzák a nép díszházába, ahol tiszteletét és kegyeletét lerója? Akármit mond is Monsieur Gerber, a jakobinusoknak van igazuk!

És akármennyire megbotránkoztatja is őt, Fernand-t annak is van értelme, hogy Jean-Jacques most Voltaire mellé kerül. Ha az egyiknek maró esze és a másiknak mély érzelmei nem csapnak össze egyetlen hatalmas lángba, akkor a forradalom nem győzött volna.

Ám lassanként, miközben a menettel haladt, Fernand megfeledkezett minden egyébről – nem mérlegelt és nem ítélkezett többé. Gondolatai összekuszálódtak, érzelembe folytak össze, abba a nagy érzésbe, amely a körülötte hömpölygő néptömegeket egybekovácsolta.

És amit ez a nép ma érzett, büszkeség volt és vidámság. Egy nagy embert hoztak most fel ide és az a nagy ember az övék, Párizs népéé. Nem volt tábornok, sem államférfi, nem vívott dicső csatákat és nem kötött nagyszerű szerződéseket csak egy író volt, egy filozófus, amiről nem is tudták pontosan, hogy mit jelent, és

száz közül alig akadt egy, aki a könyveit olvasta. De egy pár szavát, néhány mondatát a fülükbe duruzsolták és a szívükbe oltották a bizonytalan tétovázás órájában – és olyan szavak voltak, olyan mondatok, amelyekre az ember, ha hallja, okvetlenül menetelni kezd és odaüt. És ők meneteltek is és oda is ütöttek. És győztek. Ezek szerint ennek a halottnak a könyvei erősebbek voltak a tábornokok ágyúinál és az államférfiak tollainál. És most a nép százezrei úgy érezték, hogy összeforrtak ezzel a nagy halottal, a szellem emberével, és úgy érezték, hogy felemelkedtek hozzá, mivel szellemében nekik is részük volt.

Így vonult a halott diadalmenetben Párizs utcáin, ahol életében annyiszor loholt szánalmasan lihegve, üldözőitől rettegve – és ugyanazok az emberek, akik egykor gúnyosan kinevették a bolondot, most levett kalappal hajoltak meg a bölcs tanítómester előtt.

Mindenütt zene zendült, ének csendült. De mindent túlharsogott Rouget népszerű dala, melyet a szabadságharcosok Marseille-ből hoztak magukkal, és amelyet a Konvent nemrég a köztársaság himnuszának nyilvánított – a Marseillaise! A zenekarok a menetben és a meneten kívül ezt a dalt játszották, a menetelők tízezrei ezt dalolták és velük a nézők százezrei is: „Allons enfants de la patrie, le jour de gloire est arrivé! Fel honfiak, polgárok, itt a dicsőség reggele!” Mindenfelől diadalmasan csengett és harsogott a köztársaság vérpezsdítő dala, a tömeg úgy érezte, mintha ez a dal vinné, sodorná a menetet a Panthéon felé.

Valahányszor a menet befordult valahol, Fernand megpillantotta Jean-Jacques gigantikus szarkofágját fenn a magasban. Az imént, még a Tuilériák kertjében látta a gyász- és diadalkocsit, amely ezt a szarkofágot vitte. Tizenkét fehér paripa húzta, amelyeket antik viseletbe öltözött férfiak vezettek, a kocsi négy óriási bronzkereken gördült. Antik kandeláberek vették körül a gránit-szarkofágot, amely a koporsót a holttesttel együtt magába foglalta. Tömjén és illatfelhők szálltak a magasba. A szarkofágra római mintára ácsolt heverőt állítottak. Ezen feküdt félig támaszkodva, fejét tenyerére hajtva Jean-Jacques viaszból formált alakja. Körvonalai élesen kiváltak az ég világos hátteréből.

Fernand megdöbbenve vette észre, hogyan siklik ki emlékeiből e szobor láttán Jean-Jacques élő, igazi alakja. Megpróbálta visszatartani, de az élő ember emlékét ellenállhatatlan erővel kiszorította a viaszból készült bálványszerű kép, amely ott elöl, fenn a magasban, tömjénfüst felhői közt lebegve vonult tova. És a Marseillaise harsogása egyre messzibb messzeségbe, az elérhetetlen ködbe sodorta és fújta szét az igazi Jean-Jacques alakját. Fernand .szinte fizikailag érezte, ez az alak hogy foszlik szét a semmibe. Ami Jean-Jacques-ban mindennapi volt, alásüllyedt a semmibe; de az egyszeri, az örök különvált, kiemelkedett és ott úszott a menet élén, magára vonva minden tekintetet.

A menet célhoz ért. Itt, a balparti óváros legmagasabb pontján kezdtek építeni még XV. Lajos idejében Szent Genovéva templomát. De a fáradságos építkezés negyed évszázadot vett igénybe; és mire elkészült, már XVI. Lajos is elveszítette trónját.

A nemzetgyűlés elhatározta, hogy a templomot kiváló emberek nyugvóhelyéül szolgáló Panthéon céljainak szenteli.

Ott állt a nagyszerű épület, melyet magas kupola koronázott. A menet elérte a szép előteret, keresztülvonult rajta és elmerült a templom belsejében.

Hűvös és komoly légkör fogadta az embert, ha belépett a külvilág fényözönéből és zajából az oszlopokkal nemesen tagolt, óriási csarnok félhomályos csendjébe. Egyik csoport a másik után vonult be, a hatalmas terem mind sűrűbben megtelt. Keskeny ösvényt hagytak szabadon, a tömeg jobbra-balra húzódott, hogy helyet adjon a koporsónak. Fel is bukkant a katafalk, izmos vállakon imbolyogva haladt át a szabadon hagyott ösvényen. Elöl aztán a földre helyezték.

A tömegből ekkor kivált egy kékruhás kis alak, keresztülment a szabadon hagyott ösvényen és felhágott a katafalkhoz vezető lépcsőkön. Minden szem őt követte.

És most ott állt Maximilien Robespierre a koporsó előtt. Majdnem egy teljes percig nézett némán, mozdulatlanul a hallgató tömegre. Erőt gyűjtött. A fogadalomra gondolt, amelyet a Mesterrel folytatott beszélgetés után naplójában is lerögzített: hogy Jean-Jacques tanításait követve a régi épületet lerombolja és egy újat épít a helyébe. És az új Franciaország, Jean-Jacques Franciaországa felépült. Persze, sok ellensége volt még, neki is, Maximiliennek az életére törnek és könnyen lehetséges, hogy az ő személye is áldozatul esik, még mielőtt a harc véget ér. De ez nem lenne túl magas ár azért, amit elértek.

– Ha Jean-Jacques – kezdte végre és nem emelte fel hangját, úgy, hogy a jelenlevők kénytelenek voltak még mélyebben hallgatni – ha Jean-Jacques nem volna más, csak évszázadunk legnagyobb írója és legékesszólóbb költője, akkor az utókorra bíznánk, hogy jelentőségét értékelje és emlékét tisztelje. De Jean-Jacques sokkal több: az emberiség örökéletű prófétáinak egyike, ő alapította meg az Értelem birodalmát és terjesztette ki az Erény tartományait. Több volt, mint ember, a Legfelsőbb Lény eszköze volt. Látta, hogy a népek trónok és koronák előtt térdepelnek, és volt bátorsága azt mondani nekik: Keljetek fel. Volt bátorsága üzenetet hozni nekik, mely így szólt: Szabadság és Egyenlőség. Maga is Istenhez hasonlóan izzó szavait a szívekbe égette és elérte azt, amit előtte még senki sem tudott elérni: a népek felkeltek, talpra álltak.

Fernand borzongva hallgatta. Ez az ijesztő Robespierre ismerte Jean-Jacques szívének örvényes szakadékait, tudta azt, amiről Fernand azt képzelte, hogy csak ő ismeri egyedül. „Maga is Istenhez hasonló.” Robespierre tudta, hogy Jean-Jacquesot kétségbeesésének mélysége őrületében „már nem tudta megrendíteni semmi és így Istenhez hasonló volt”.

És mégis: ez a Robespierre Jean-Jacques-nak csak egyik oldalát látta. Jean-Jacques-ból istent csinált, de nem látta a Vallomások Jean-Jacques-ját, nem tűrt meg semmiféle emberi vonást azon az emberen, akinek legnagyobb büszkesége éppen az volt, hogy ember.

– Miként Szókratész – kiáltott fel most Robespierre, és üvegcsengésű hangja élesen belehasított az óriási csarnok legtávolabbi sarkába is – úgy Jean-Jacques is lehozta a filozófiát az égből, le a földre, a városokba, a házakba. Kényszerítette az embereket arra, hogy gondolkodjanak életükön, államukon, a közösségen, azon, mi a jó és a rossz, mi a jogos és a jogtalan. Megtanított bennünket arra, hogy horgonyunkat ne a múltba, hanem a jövőbe vessük.

Ezek jó mondatok voltak és akármilyen szakadék választotta el Robespierre-t Fernand-tól, egy tanítást követtek, egy hitet vallottak, egy célra törekedtek.

Robespierre befejezte beszédét. Leemelték a koporsót a katafalkról, hogy a néhány lépésnyi úton a sírboltba vigyék.

Fernand egy parányi pillanatra felidézte magában a holttest emlékét, amely ott elöl a koporsójában feküdt. De ő látta a szörnyű sebet is a homlokán. Úgy látta a holttestet vérbefagyott fejével, amint a nyárilakban, az ágyon feküdt. És a holttest hirtelen életre kelt előtte. Látta Jean-Jacques-ot, amint a tisztáson gubbaszt csendes kétségbeesésben, és látta, amint barátságosan üldögél Therese mellett, és látta a bensőséges hitet, mely arcából sugárzott, amikor kijelentette: „Az ember jó” – és látta az őrületet a szemében, amikor a legelsőnek tartotta magát a halandók sorában, és ugyanakkor a legutolsónak is.

Most már megmozdult a koporsó, megindult a sírbolt felé, és ebben a pillanatban anélkül, hogy valaki felszólítaná rá, a tömeg, mintha összebeszélt volna, újra rázendített a Marseillaise-re: „Aux armes, citoyens! Formez vos bataillons!” – énekelték – „Fegyverbe, honfiak!” – azután: „Marchons, marchons! Előre honfiak!” Nemcsak a hatalmas épületet töltötte be a dal olyan erővel, hogy szinte szétvetette a falakat, a háztetőt, hanem kívülről is beáradt, mindenütt felhangzott, mintha egész Párizs, egész Franciaország énekelné ezt a dalt, a világ legbátrabb dalát.

A dal csengése, a koporsó felbukkanása, az egész kép elsodorta Fernand látomásait, megszabadította minden rémképtől, elfeledtette vele a borzalmakat és egészen magával ragadta. Áradó boldogságban érezte, hogyan olvad fel egész énje, hogyan olvad össze a többiek érzésével. Nem volt már idegen, egy volt azokkal, akik itt énekeltek. Ami körülvette, szívébe hatolt, parányi élő részévé vált az összességnek, több lett, mint egymaga volt, most már ő is a néphez tartozott.

„Aux armes, citoyens! Formez vos bataillons!” – dalolt benne, dalolt körülötte és minden oldalról szívébe hatolt.

Még egyszer utoljára feltűnt a koporsó a sírboltozat fölött lebegve. A dal megszakadt.

A hirtelen beálló némaság széttépte a varázslatot, mely Fernand-t hatalmába kerítette. Élesen, gyötrelmesen eszébe ötlött a gondolat, hogy mi mindent követtek el, mennyi bűnt és gazságot Jean-Jacques-nak ezek az új, erőszakos tanítványai, ezek a sötét, boldog hívők! És mennyire eltértek a Mester tanaitól! De a gáncsoskodó észnek ez a gyötrelmes beütése csak egy pillanatig tartott. „Marchons quand même! Meneteljünk csakazértis! Csakazértis előre!” – gondolta. Szinte kedve lett volna belekiáltani a nagy csendbe: „Marchons quand même!”

Egy csodálatos pillanatig tisztán látta maga előtt a merészen lendületes ívet, amely nagyszerűen és értelmesen szökkent az Új Hêloïse-tól a Marseillaise-ig, a Nagy Jegenyék Szigetén annyi jóindulattal létesített egyszerű, nemes sírhelytől a Panthéon kripta-boltozatáig. Érezte Jean-Jacques titáni gazdagságát, azt a magasabb rendű tudást, amely megállta a helyét minden értelemmel szemben. És látta saját sorsa értelmét is. Mint Jean-Jacques kicsiny, jelentéktelen tanítványának át kellett vergődnie annyi sok szenvedésen, csalódáson és kétségbeesésen, hogy része legyen a beteljesülés e nagy pillanatában. És ha nem volna egyebe, csak ez a pillanat, élete akkor sem volt hiábavaló, akkor is elmondhatja, hogy érdemes volt élni.

A koporsó lassan ereszkedett. Leereszkedett. Eltűnt.Újra felcsendült a dal. És ezt énekelték: „Előre, honfiak!” – mialatt az

elfelejtett, de felejthetetlen Jean-Jacques elsüllyedt kriptájában és hírnevében.