Lilith Saintcrow Az ördög szolgálatában LILITH SAINTCROW...

Lilith Saintcrow Az ördög szolgálatában

LILITH SAINTCROW

Az ördög szolgálatában

Ulpius-ház Könyvkiadó

Budapest, 2009


A fordítás alapjául szolgáló mő: Lilith Saintcrow: Working for the Devil

Bloody Good Books

Elıkészületben: Jennifer Rardin: Harapnivaló. Jaz Parks vámpírvadász

Charlie Huston: Félholtak Jaz Parks vámpírvadász 2.

Trudi Canavab: A mágusok céhe Joseph D’Lacey: Hús

Copyright © 2005 by Lilith Saintcrow This edition published by arrangement with Orbit, New York, New York, USA. All rights reserved

Hungarian translation © Szécsi Noémi, 2008 © Ulpius-ház Könyvkiadó, 2009

ISBN 978 963 254 107 5


L.I.–nek.

Én megtartom a szavam.


Köszönetnyilvánítás

Az írás magányos tevékenység – de a könyvek mégsem a semmibıl születnek. Elıször is James-nek, Maddynek és Nickynek köszönöm. Nélkülük az alkotás vágya közel sem lenne ilyen erıs bennem – és a szeretet köteléke, amely egyben tart, nem is létezne. Jamesnek, egykori „Bananas”-nak. Anyunak és apunak: fogadok, nem sejtettétek, hogy azoknak a könyveknek ez lesz az eredménye, mi?

Köszönet jár Linda Kichline-nak, az elsık egyikének, aki hitt bennem; Betsy Gallupnak és Ann MacDonaldnak az AnotherChapter.com kitalálásáért, a szerkesztıi munkájukért, a kedvességükért és a nagyszerő humorukért. Danny Valentine világa nem létezne nélkülük. Köszönet a világ legjobb irodalmi ügynökének, Miriam Krissnek; köszönetet kell mondanom Devi Pillainek a Warnernél, az egyik legjobb szerkesztınek, akivel valaha dolgoztam. Miriam és Devi lelkesedése és gondossága nélkül ez a könyv sokkal rosszabb lenne, és talán meg sem jelent volna. Külön megjegyzés a számukra: köszönet, hogy elviselték ezt a neurotikus írót.

Azok névsora következik, akiknek köszönhetıen megıriztem az ép eszemet a könyv írása során: Joe Zeutenhorst, akire mindig lehet számítani, ha szórakozásról van szó, és éles a nyelve, aki kulcsot adott, hogy kiszabadítsam Jace-t; Chris Godwin, aki táncolt velem az Alibi Roomban; a testvéreim, Alison és Tricia (mindig és örökre, tudjátok); Jess Hartley, aki hő barát, amióta csak találkoztunk; Jeff és Janine Davis, akik elviseltek egy ırült feledékeny írót (külön köszönet Jeffnek a szellemek természetérıl folytatott hosszú beszélgetésért); Josh Carter az átláthatóságáért (pop! pop!) és Andrzej Karwacki, aki olyan sokat tanított nekem a saját szereplıimrıl; Akira, Lenore és Sideeffekt a Dead-Journalnál, és Jonas Secher, akivel valószínőleg soha nem fogok személyesen találkozni.

Nicholas Deangelónak, a szívem mindig emlékezni fog rád. Köszönöm, hogy megtanítottál a megbecsülésre.

Nagyon hálás vagyok azoknak a kreatív embereknek, akikkel soha nem találkoztam, de akik tájékoztatták a világot Dante Valentine-ról: Joy Division és New Order, the Eagles, Maffiay, Mandalay, Garbage, Quentin Tarantino (aki soha nem ismer magára a könyveimben), Alex Proyas (akitıl szeretném, ha megrendezne néhány filmet, de soha nincs idınk), Jacqueline Carey (a legjobb damn fantasy szerzı az utóbbi évtizedben), Jacques Cazotte, John Milton (Lucifer szerepében, még ha nem is tud róla) és sokan mások, akiknek névteleneknek kell maradniuk.

Végül: köszönet mindenkinek, aki elolvassa a mővemet, és jónak találja. Nekik írok. És aki elolvassa a mővemet, de rossznak találja: nagyon köszönöm. Arra inspirál, hogy bebizonyítsam, nincs igaza.


Nel mezzo del cammin di nostra vita Mi ritrovai per selva oscura,

Cha la diritta via era smarrita.

Dante

Nincsen határa, helyhez kötve sincs;

Ahol mi vagyunk, ott van a pokol,

S hol a pokol, ott kell lennünk örökre.

Mephistopheles szavai Marlowe tollából

(Kálnoky László ford.)


6

ELSİ FEJEZET

Egy esıs hétfıi napon kezdıdött a munkakapcsolatom Luciferrel. Éppen elhatároztam, hogy a délutánt szappanoperák bámulásával és jóslással töltöm. A kártyát és a rúnákat már ki is készítettem a kék selyemre, amikor hangos dörömbölés rázta meg a falakat.

Ahogy megfordítottam egy kártyát, lakkozott körmöm az asztalhoz koccant. A jobb középsı ujjamon megvillant a borostyángyőrő. Az ördög kártyalapja pulzált, és egy halom lapos rúnakı tetején landolt. Hozzá sem nyúltam. A felfordított kártyáról eltőnt a kép.

– Érdekes – mondtam, és közben hideg futott végig a hátamon. Aztán összeszedtem magam, és mezítláb az elıszobába mentem a kopott vörös szınyegen. A győrőim villogtak, zöld villanások futkároztak az ujjaimon. Fintorogva leráztam ıket.

Erıvonalak örvénylettek a bejárati ajtóm elıtt. Valami nagyon csúnya dolog állt a küszöbömön. Megigazítottam a farmeromat, aztán felnyúltam, és a falon függı kard köré fontam az ujjaimat. Leemeltem, és a hüvelykujjammal kipattintottam a pengét a hüvelybıl.

Az ablak közepén lévı kémlelınyílás sötét volt, semmi fény nem szőrıdött be. Nem vettem a fáradságot, hogy belenézzek. Ehelyett a jobb kezemet a sima acélra helyezve megérintettem az ajtót. A győrőim csengtek-bongtak és megremegtek az ajtó mögött lévı akármi áramlásától.

Ó, istenek fenn és lenn, gondoltam. Akármi legyen is az ott, nagyon nagy. Megacélozva a lelkem egy gyilkosságra vagy új megbízásra, elfordítottam a kulcsot a

zárban, és a hüvelyébıl félig kihúzott karddal hátraléptem. Az Erıben úszó acél kék fénye megvilágította az elıszobát, megvillant a fal fehér színén és a kabátakasztó mellett álló hosszú tükrön. Vártam.

Az ajtó lassan nyikorogva kinyílt. Hallgassunk egy kis hangulatkeltı zenét a hatás kedvéért, gondoltam keserő gúnnyal, és felkészültem rá, hogy ha gyilkosságról van szó, drágán adom az életem.

Valamivel kevesebb mint másfél másodperc alatt tudom elırántani a kardomat. Szerencsére nem volt szükség rá. Hunyorogtam.

A küszöbömön magas, szikár, kreol bırő férfi állt fekete farmerban és hosszú, fekete, álló galléros kabátban. A fényes ezüstpisztoly, amelyet a mellkasom magasságában tartott, csak alig valamivel volt zavaróbb, mint az, hogy az auráját kavargó feketegyémánt-lángok nyaldosták körül. Rövidre nyírt sötét haja, lézerzöld szeme, felejthetı arca és csodás, széles válla volt.

Pazar. Egy démon áll a küszöbömön, gondoltam, és nem mozdultam. Még levegıt is alig vettem.

– Danny Valentine? – kérdezte. Vagyis, az igazat megvallva, inkább kérdıre vont. – Ki akarja tudni? – vágtam vissza automatikusan. Az ezüstszínő pisztoly nem tőnt

játékszernek, sokkal inkább egy ódivatú 9 mm-esnek. – Danny Valentine-nal szeretnék beszélni – artikulálta tisztán a démon –, vagy

megölöm. – Jöjjön be – mondtam. – És tegye el azt a valamit. Nem mondta a mamája, hogy

udvariatlan dolog egy nıre pisztolyt szegezni?


7

– Ki gondolta, hogy egy varázsló ırzi az ajtaját – válaszolta a démon. – Hol van Danny Valentiné?

Magamban nagyot sóhajtottam. – Jöjjön be – mondtam. – Én vagyok Danny Valentine, maga pedig nagyon

udvariatlan. Ha meg akar ölni, legyünk túl rajta. Ha munkát ajánl, nem így kellett volna hozzáfognia.

Azt hiszem, addig még soha nem láttam tanácstalan démont. Eltette a pisztolyát, és belépett az elıszobába, a pajzsomon át, amely engedelmesen nyílt meg elıtte. Amikor elıttem állt, az egyik lábával belökte maga mögött az ajtót, úgy becsültem, az Erı utolsó ergéhez tartozhat.

Hát ez nem lesz vicces, gondoltam. Mit mővel a pokol egyik ura a küszöbömön? Soha jobb alkalom, hogy ezt megkérdezzem. – Mit mővel a pokol egyik ura a küszöbömön? – kérdeztem. – Azért jöttem, hogy megbízást ajánljak – mondta. – Vagyis pontosabban

meghallgatásra hívjam a fejedelemhez, aki átadja a megbízást. Ha sikeresen teljesíti, akkor olyan gazdagságban lesz része, amit el sem tud képzelni.

Nem hangzott betanult szövegnek. Bólintottam. – És mi van, ha nem érdekel? – kérdeztem. – Tudja, elfoglalt lány vagyok. Teljes

munkaidıben támasztom fel a holtakat, és erre nagy a kereslet manapság. A démon legalább húsz másodpercig bámult, mire elvigyorodott. Hideg verejték verte

ki a testemet, a nyakszirtem zsibogott, az ujjam bizsergett. A három széles sebhely a hátamon kellemetlenül viszketett.

– Oké – mondtam. – Összekapom magam, és örömmel találkozom a méltóságos-magasságos kegyes fejedelemmel. Okés?

A démon ezt majdnem annyira élvezte, mint az elızıt, keskeny fenyegetı arcán gyilkos mosoly ragyogott fel.

– Hát persze. Húsz perce van. Ha tudtam volna, mibe mászom bele, kértem volna néhány napot. Vagy talán a

hátralévı életemet.


8

MÁSODIK FEJEZET

A démon azt a húsz percet a nappalimban töltötte a könyvespolcom nézegetésével. Legalábbis, amikor lefelé jöttem a lépcsın, és a kabátomat rángattam fel, a könyveimet vizsgálgatta. Abraca-dabra egyszer a nekromanta világ Indiana Jonesá-nak nevezett, ami Saint City pókja részérıl nagy dicséretnek számít – már ha annak szánta. Mindig szerettem az eseményeknek megfelelıen öltözni.

Így a munkaruhám a következı darabokból áll: Trade Bargains mikroszálas blúz, amely gyorsan szárad, és egy mozdulattal eltüntethetı róla a szennyezıdés; vajpuha, alaposan betört farmernadrág; kopott sarkú motoroscsizma; átalvetıs futártáska, és egy háborús zónákban dolgozó fotóriporterek számára készült vászonkabát rengeteg zsebbel és a bélésbe varrt Kevlar-lapokkal. Miközben beléptem a férfi- és kölniszagú, ugyanakkor a démon testetlen illatával – égı fahéj és nehéz pézsma keveréke – teli nappaliba, befontam és begumiztam a hajam.

– Úgy látom, kedvére van az irodalmi győjteményem – jegyeztem meg kissé gúnyosan. Izzadt a tenyerem. Kis híján vacogott a fogam. – Gondolom, nem tud felvilágosítást adni arról, mit akar tılem a fejedelme.

Elfordult a könyvespolctól, és vállat vont. A démonok sokat vonogatják a vállukat. Gondolom, úgy vélekednek, hogy az emberek vállvonogatásnál többnyire nem érdemelnek többet.

– Remek – motyogtam, és felnyaláboltam a kétélő boszorkánykésemet és a kis üveg szenteltvizet a kıoltáromról. A hátam ismét libabırös lett. Egy démon van a nappalimban. Mögöttem áll. Mögöttem áll egy démon. A fenébe, Danny, koncentrálj!

– Kissé udvariatlan dolog megszentelt tárgyakkal járulni a fejedelem elé – mondta a démon.

Felhorkantam. – Kissé udvariatlan dolog az arcomba nyomni egy pisztolyt, ha azt akarja, hogy

maguknak dolgozzam. Áthúztam a kezem az oltár felett – nem, ennyi elég lesz. A nagy tölgyfa szekrényhez

mentem, és átnéztem a fiókokat. Bárcsak ne remegne a kezem. – A fejedelem külön magát kérte, és engem küldött. Az emberi etikett apróbb tételeire

nem tért ki. – A démon végigmért lézerzöld szemével. – A helyzet némiképp sürgıs. – Mmmm – lendítettem izzadó, remegı kezem a vállam fölé. – Persze. De ha félig

készen sétálok ki azon az ajtón, azzal nem segítek sokat a fejedelmén, ugye? – Árad magából a félelem – jegyezte meg a démon csendesen. – Hát, éppen most szegezett egy pisztolyt az arcomnak a pokol egyik ura. Maga

ugyebár nem az az átlagos ördögfióka, aki nagy néha az utamba akad. És azt mondja, hogy az ördög a társaságomra vágyik.

Benyúltam a harmadik fiókba, és kivettem a türkiz nyakláncomat, áthúztam a fejemen és a blúzomra ejtettem. Legalább jól beszélek, gondoltam, és kis híján felvihogtam, mint egy eszelıs. Nem olyan a hangom, mintha éppen összeszarnám magam. Még szerencse.

– A fejedelem audenciára hívja – mondta a démon. Gondolom, a pokol fejedelme nem szereti, ha ördögnek szólítják. Ezt máskor

mulatságosnak találtam volna. – És magát hogyan szólíthatom? – kérdeztem, kellıen hanyagul.


9

– Hívhat Jafnek – válaszolta a démon némi feszült hallgatás után. A francba. Ha megadta volna a nevét, akár használhattam volna. Ez a „Jaf” bizonyára valami vicc volt vagy gúnynév. A démonok trükkös fiúk.


10

HARMADIK FEJEZET

Ha az ember kardot szállít a metrón, még akkor is lesz helye, ha zsúfolt siklóról beszélünk. Hitelesített és tetovált nekromanta vagyok, aki viselhet támadófegyvert az utcán és pengével ellátott fémtárgyat tömegközlekedési eszközökön. A legjobbat akkor tettem a személyes biztonságomért, amikor harmincezer kreditet költöttem tesztelésre és hitelesítésre az akadémián.

Bár a záróvizsgába kicsit beleıszültem. Nem sok hitelesített nekromanta futkosott az utcán.

A démon is tágas helyet biztosított. Bár a normális emberek nem igazán tudták, kicsoda, mégis széles ívben kitértek elıle. A normális emberek nem látják a természetfeletti erıt és az energiaáramlást, de ha elég erıs, megérzik, mint a hideg huzatot.

Amint elindultunk lefelé a metró lépcsıjén, Jaf megvárt, amíg mellé értem: jelezte, hogy melyik átjáróba menjek be, és bedobott két ódivatú érmét. Elnyomtam a bennem feltámadó borzongást – a démonok általában nem fizetnek semmiért. Mi az öreg ördög folyik itt?

A dél felé haladó vonatra szálltunk fel, a tömeg puhán és fojtogatóan nekinyomódott mentális határaimnak. Az ujjperceim elfehéredtek, az ujjaim mereven markolták a kardhüvelyt. A démon valamivel mögöttem állt, a hátam lezsibbadt a gondolattól – akármikor kést döfhet a bordáim közé, és ott hagyhat, az istenek óvjanak. Az antigrav nyikorgása beleállt a hátsó fogamba, ahogyan a vonat haladt a reaktív anyaggal síkosított síneken, és az antigrav minden zökkenınek fura, lebegı érzést adott.

Suttogás és mormolás töltötte meg a kocsit. Egy iskolai egyenruhás szıke kislány bámult az arcomba. Valószínőleg a tetoválást vizsgálgatta a bal orcámon, Mercurius kígyós botját a tetején smaragddal. A smaragd volt a nekromanták jele – már ha valaki nem vette volna észre a kardot. Rámosolyogtam, ı pedig csillogó kék szemmel visszamosolygott. Amikor bevásárlószatyrokat cipelı tésztaképő anyja meglátta ezt, elállt a lélegzete, és valamivel szorosabban ölelte magához a gyermekét, mint feltétlenül szükséges lett volna.

A mosoly lehervadt az arcomról. A kanyarodó vonat nekem lökte a démont. Idegesen ugrottam egyet, odébb is léptem

volna, ha a tömeg engedi. Közben véletlenül hasba könyököltem egy csörgı reklámszatyros idısebb nıt, aki felsikkantott.

Ezért nem utazom tömegközlekedési eszközön, gondoltam, és mentegetızésképpen elmosolyodtam. A nı halálra sápadt ısz hajkoronája alatt, köhintett és elfordult.

Sóhajtottam, a mosoly ismét leolvadt az arcomról. Nem is tudom, miért próbálkozom. Amúgy sem látnak mást, csak a tetkómat.

A normális emberek félnek a pszionoktól – van bennük egy atavisztikus félelem, hogy olvasunk a gondolataikban, kinevetjük ıket, és aljas tervet forralunk szellemi rabszolgaságba taszításukra. A tetkók és a hitelesítés arra szolgáltak, hogy ezt megcáfolják azáltal, hogy a pszionokat láthatóvá tették, és szigorú ellenırzés alatt tartották azokat, akik természetfeletti szolgáltatásokat nyújthattak – de ettıl csak még inkább győlöltek. A normális emberek nem értették, hogy számunkra olyan érzés az agyukban kotorászni, mintha megmártóznánk egy szennyvízcsatornában. Nagyon komoly


11

vészhelyzet kell ahhoz, hogy egy pszi egy normális ember gondolatait olvassa. A parapsziché-rendelet véget vetett annak, hogy a pszionokat marhák módjára adják-vegyék, de a győlölet ellen nem tett semmit. És a félelem ellen sem, amely a győlöletet táplálta. És így tovább.

Hat megállóval késıbb már nagyon belefáradtam, hogy az emberek benyomakodnak a metrókocsiba, meglátnak és sietve elpucolnak. Újabb három megállóval késıbb a kocsi szinte teljesen üres volt, mivel már elhagytuk a belvárost. A kislány még mindig fogta az anyja kezét, és engem bámult, a kocsi másik végében pedig egy csoport sápadt huligán tanácskozott a neonfényben. Álltam, jobb karomat a rúd köré fontam, hogy szabadon maradjon a kezem, ha a kardot elı kell rántanom. Nem szerettem a metró bacilusokkal borított ülésein ülni.

– A következı megálló – mondta Jaf, a démon. Bólintottam. Még mindig szorosan mellettem állt , a démonszag elnyomta a metrókon

szokásos megszorult levegıt és testszagot. A kocsi végébe néztem, és láttam, hogy a fiatalok egymást bökdösik és sutyorognak.

Hát ez szuper. Úgy tőnt, már megint kíváncsi rá egy suhanc, hogy a pengémet csak mutatóba hordom-e. Soha nem értettem azokat a nekromantákat, akik a látszat kedvéért díszkardot hordanak magukkal. Ha az ember hordhat acélt, akkor azt is tudnia kell, mit kezdjen vele. A legtöbb nekromanta nem is dolgozott, hanem ócska kis lakásokban ült, amíg ki nem fizette a hitelesítés illetékét, és csak azután vett házat. Én? Én úgy döntöttem, a gyorsabb utat választom. Mint mindig.

Az egyik vagány felállt, és végigtrappolt az ülések közötti folyosón. A kislány anyja, egy jól megtermett barna nı ápolónıruhában és Nikesi edzıcipıben, három zizegı nejlonszatyorral a lábánál, közelebb húzta magához a kislányt, ahogyan az ifjonc elhaladt elıtte.

A pattanásos kölyök elém ugrott. Nem volt para vagy hasisszaga, ami jó volt; egy parától betépett utcai vagány gyorsan tarthatatlanná tette volna a helyzetet. Viszont ha tök józan volt, és mégis ilyen hülye…

– Hé, csinibaba – mondta, és végigmért bokától tokáig, fel az arcomig, majd újra a mellemet. – Mi a pálya?

– Semmi – mondtam mélyre és semlegesre hangolt beszédhangon. – Kardod van – mondta. – Van fegyvertartási engedélyed, nyuszifül? Kicsit megbillentettem a fejem, hogy lássa az arcomat. A smaragd megcsillant és

felragyogott az éles fényben. – Bizony ám – mondtam. – És még használni is tudom. Úgyhogy ballagj vissza a

barátaidhoz, kiscsávó. Eltátotta nedves halszáját. Aztán az övéhez kapott. Egy másodperc tört része alatt kellett döntenem, hogy van-e nála fegyver, vagy csak

zavart próbál kelteni. Nem tudtam meghozni a döntést, mert a démon mellém lépett, félrelökött, és behúzott neki egyet. Egy tenyeres fonák volt, minden ártó szándék nélkül, de így is akkorát taszított rajta, hogy a metrókocsi másik végébe repült a többi haverja közé.

Felsóhajtottam. – Bassza meg. – Amint visszanyertem az egyensúlyomat, elengedtem a rudat. – Ezt

nem kellett volna.


12

Akkor a hülye gyerek egyik barátja elıhúzott egy Transom 987-es lıfegyvert, én pedig egy nem létezı fedezéket keresve lebuktam. A démon elindult, elhaladt mellettem, én pedig figyeltem, ahogyan megtörténik, aminek meg kellett történnie.

A kölykök felpattantak a padról, egyikük talpra segítette sérült, pattanásos barátját. Mind fekete farmerdzsekit és zöld kendıt viseltek – tehát egy újabb minibandával van dolgunk.

A démon pillantásával hidalta át a teret, és kiverte a fiú kezébıl az illegális fegyvert, amely végigcsúszott a padlón. Az ápolónı befogta a lánya fülét, aki tátott szájjal bámult. Felugrottam, elıresiettem a hüvelybıl kihúzott karddal, és az utasok és a galeri közé siklottam. A démon már eltörte az egyik fiú karját, és most éppen a fegyverest tartotta a nyakánál fogva, és úgy rázta, ahogy macska az egeret.

– A következı megállónál le kell szállniuk – mondtam az anyának, aki rám bámult. – Bízzon bennem.

Bólintott. A szeme elkerekedett a rettegéstıl, és könny futotta el. A kislány rám bámult.

Megfordultam, és azt láttam, hogy a démon egy ernyedt testek alkotta kör közepén állt.

– Helló! – ordítottam. A kardot a jobb kezemben fogtam, a pengével a testem elıtt, a hüvelyt pajzs módjára tartottam a bal karom elıtt. Ez nem volt túl ortodox módja a katana fogásának, de Jado-szenszei mindig kevesebbet foglalkozott az ortodox módszerekkel, mint az életbenmaradással, és úgy éreztem, egyetértek vele. Ha a démon nekem jönne, némi idıhöz juthatok a karddal, és még többet az Erıvel. Természetesen felfalna elevenen, de ha van esélyem…

Megfordult, összedörzsölte a kezét, mintha koszt távolítana el róla. Az egyik fiú felnyögött.

– Igen? – Ugyanaz a színtelen, robotszerő hang. – Ugye, nem ölt meg senkit? – kérdeztem. Élénkzöld szem perzselte a levegıt. A démon vállat vont. – Az csak bajjal járna. – Igen vagy nem? – Szorosabban fogtam a markolatot. – Megölte valamelyiket? –

Semmi kedvem nem volt a papírmunkához, még akkor sem, ha törvényes gyilkosság volt önvédelembıl.

– Nem, életben maradtak – mondta lefelé pillantva. Aztán kilépett a testek győrőjébıl. – Anubisz, et'her ka – lihegtem. Anubisz, védj meg. A démon összeszorította a száját. A vonat lelassult, a lassulás hatására talpra álltam.

Ha támadni akarna, ez remek pillanat lenne. – A fejedelem azt kérte, hogy sértetlenül érkezzen meg – mondta a démon, és az

ajtóhoz lépett, bár nem fordított hátat a kardomnak. – Emlékeztessen rá, hogy ezt megköszönjem neki – replikáztam, lenyelve a számban

hirtelen felgyőlı port. Érdekelt volna, miféle más kérései voltak a fejedelemnek.


13

NEGYEDIK FEJEZET

Végül a peronon találtuk magunkat. A kardot visszatettem a hüvelyébe, a démon pedig azt figyelte, ahogyan a nıvér sietve felrángatja a kislányát a lépcsın. A megálló elhagyott volt, a csempék visszaverték a reaktív anyaggal síkosított síneken tovahaladó vonat hangját. Mély lélegzetet vettem, próbáltam csitítani dobogó szívemet.

Amikor az utolsó léptek zaja is elhalt, a démon elrugaszkodott, és a sínek közé ugrott. – Ó, nem – mondtam. – Szó sem lehet róla. Nem, nem. – Két lépést még hátra is

léptem. – Nézze, én ember vagyok. Nem rohangálhatok a metró sínein. Az állomás egy pillanatra összement, a falak mögött lévı fal benyomódott, én pedig

vágyakozó pillantást vetettem a lépcsıkre. A démon kezét mélyen a kabátzsebébe dugva felnézett rám. – Nincs mitıl félni – mondta végül. – Mondja maga – vágtam vissza. – Maga nem halhat meg ott. Értse meg. Szó sem

lehet róla. – Ez a leggyorsabb út – mondta, de az ajka még vékonyabb lett, amikor elhallgatott.

Láthatóan kezdte elveszíteni a türelmét az ostoba emberi énemmel szemben. – Garantálom, hogy nem veszélyes. Viszont ha tovább akadékoskodik, akkor nem lesz

más választásom, mint odavonszolni. Most néztem végig, hogyan csap földhöz hat huligánt, és még csak bele sem izzadt.

Ráadásul démon. Ki tudja, mire készül? – Mondja meg a nevét – mondtam –, és akkor megteszem. Amint ezt kiejtettem a számon, még két lépést hátráltam, és azt kívántam, bárcsak ne

mondtam volna. Késı volt. A démon nevetésre emlékeztetı hangot adott ki magából. – Ne kényszerítsen, hogy odavonszoljam, nekromanta – mondta végül. – A fejedelem

nagyon megharagudna. – Ez nem az én problémám – mutattam rá. – Szó sem lehet róla. Nem bízom magában. – Otthagyta az otthona biztonságát, és követett engem ide. – A démon szeme

összeszőkült. – Most már hiába is akadékoskodik. – Akkor a saját magam kedvéért kíváncsiskodom – mondtam. – Adja meg a nevét, és

követem. A démon vállat vont, és széttárta a kezét. Vártam. Ha a fejedelem azt szeretné, hogy

sértetlenül érkezzem meg, akkor a démonnak el kell árulnia a nevét. Aligha számított, nem voltam mágus, aki egy kisebb démont az akarata alá tudott vetni, vagy egy nagyobb démonnal üzletet tudott kötni a szolgálatért cserében felkínált vérért, szexért vagy hírnévért. Nem is nagyon foglalkoztam démonokkal. Igaza volt, ha már idáig eljöttem, nem volt bölcs dolog most meghátrálni, de azért jobb volt most meghátrálni, amikor még futva elérhetem a felszínt, mint hagyni, hogy a démon bevonszoljon a metróalagútba. Ha viszont tudom a nevét, akkor megakadályozhattam, hogy megöljön.

– Tierce Japhrimel – mondta a démon végül. Pislogtam, elcsodálkoztam, hogy elárulta, és gyorsan végiggondoltam ezt-azt. – Esküszik a pokol fejedelmére és Léthé vizeire, hogy az igazi, teljes neve valóban

Tierce Japhrimel? A démon vállat vont. – Esküszöm – mondta pillanatnyi hosszú, feszült, izzasztó hallgatás után.


14

Leugrottam a sínek sötét kútjába, és a térdemre estem. Túl öreg vagyok már ehhez a szarhoz, gondoltam. Már tíz évvel ezelıtt is túl öreg voltam ehhez a szarhoz.

– Jó üzlet – motyogtam. – Rendben, akkor mutassa az utat. Figyelmeztetem, hogy ne trükközzön, különben kísérteni fogom, legyen démon, vagy nem.

– Az csodálatos élmény lenne – mondta. Azt hiszem, halkan akarta mondani, de az egész állomás zengett bele.

Ezzel, a készenlétben lévı kardommal és kifogásaim kiürült tárházával követtem a démont a sötétségbe.


15

ÖTÖDIK FEJEZET

Ha teljes biztonsággal meg kellett volna mondanom, hol nyitotta ki a démon azt az ajtót, amely a vörös fénybe vezetett, eléggé tanácstalan lettem volna. A föld alatt sokat veszítek a tájékozódási képességembıl. A démon átszakítja a valóság szövedékét, hogy áttörje a párhuzamos valóságok között lévı falakat… ez elég bonyolult, és embertelen mennyiségő Erı kell hozzá. Csak démontól láttam ilyesmit. A mágusok néha sikertelenül próbálkoznak azzal, hogy áttörjék a jelen valóság és a démonok világa közötti ajtókat, ahelyett hogy egy démont megjelenésre bírjanak. De én nekromanta vagyok. Az egyetlen alternatív világ, amelyet ismertem, vagy amellyel foglalkoztam, a túlvilág volt.

Egyes mágusok azt mondták, hogy az erı magasabb szintő megnyilvánulásai a jelen világ és a démonok világa között átszivárgó anyag eredménye. Ilyet soha nem tapasztaltam – én csupán az emberek és a föld saját természetes erıforrását vettem észre. Noha a mágusok módszereit használták, hogy megtanítsák a pszionokat az erı kordában tartására, minden mágusnak megvolt a maga szakmai titka, amely tanárról diákra szállt, és kód segítségével rögzítették, már ha nem memorizálták. Olyan volt, mint a skinlinek növényi DNS-térképei vagy egy nekromanta lélekvezetıje, személyes információja.

Annyira még emlékszem, hogy létezett egy oldalajtó, amit a démon úgy nyitott ki, mintha szándékosan hagyták volna nyitva. Viszont ki rohangálna odalenn? Egy hosszú, aszfaltborítású folyosót, a végén ajtóval, zümmögı neonfények világítottak meg homályosan – de az ajtó vasalt faajtó volt, ahol a fába tüskés, folyékony jelet véstek. A jel füstölgött és kavargott; éreztem, ahogyan a valóság úgy mozdul el körülöttünk, mintha a démon lenne az egyetlen biztos pont.

Addigra már komolyan émelyegtem, epét nyeltem, és majdnem megfulladtam. Ez nem emberek számára készült, gondoltam, miközben gonosz kis szájak harapdálták a bırömet. Az ejtıernyı nélküli zuhanásra emlékeztetett ez a világok közötti séta; talán ezért volt érdemes asztrálisan megtapasztalni. A testem fizikai burkára nyomás nehezedett, a sejtszerkezet olyan terheket viselt, amelyekre nem volt hitelesítve. Arról nem is beszélve, hogy amit láttam és hallottam, torzította az érzékeimet, és az Erı idegenségének hatására az aurám is a bırömhöz préselıdött és borzongott. Amikor a démon kitárta az ajtót, és kiáramlott a vörös fény, majdnem megváltam a csirkelevestıl, amit ebédre fogyasztottam. A démon elkapott és átvonszolt, és most megértettem, miért állt hozzám olyan közel. Ahogy a démon szaga végigáradt rajtam, kissé jobban éreztem magam. Engem is körbevont a démon aurája, és amikor az ajtó tompa puffanásal becsukódott mögöttünk, azt vettem észre, hogy egy démon fogja a karom, hogy vulkanikus forróság nyaldossa a bırömet, és hogy egy obszidián borítású teremben vagyok, ahonnan hosszú, keskeny ablakok nyíltak. Pattogó, soha ki nem alvó fáklyák árasztottak vörös fényt a padlóra és mennyezetre, amelyre csak gyors pillantást vetettem, majd lesütöttem a szememet.

Homályosan azt hallottam, hogy a démon mond valamit. A zuhanás érzése hirtelen megszőnt, mintha visszaállt volna a normál gravitáció. A hányingerem is szinte majdnem eltőnt. Öklendeztem, és próbáltam elkerülni a hányást.

A démon a szabad kezét verejtékezı homlokomhoz nyomta, és mondott még valamit egy folyékony, nyers nyelven, ami sértette a fülemet. Meleg vér csöppent az orromból. A kezemet a kardomon tartottam.


16

Beletelt néhány percbe, mire a szédülés leállt és a gyomrom úgy döntött, nem fordul ki.

– Jól vagyok – mondtam végül, miközben izzadságcseppek csorogtak a gerincemen. – Csak egy kis… jaj. Ez… ó, a francba…

– Ez általános reakció – felelte a démon. – Vegyen nagy levegıt. Rávettem magam, hogy kiegyenesedjem, lenyeltem a savanyú meleget és a rézíző vért. – Jól vagyok – ismételtem. – Minél hamarabb túl leszünk rajta, annál hamarabb

mehetek haza, ugye? A démon bólintott. Az ajka lebiggyedt, és megláttam, hogy hosszú fekete kabátja

éppen olyan geometrikus mintájú, mint a körülöttünk lévı világ. Ez a probléma része volt – a padló és a falak dılésszöge nem stimmelt, de csak egy milliméterrel. Az agyam igyekezett összeilleszteni, de nem sikerült neki, és ettıl a hasam egyre jobban hasonlított a ringlispílre, csak a mulatságos része nélkül.

– Rendben – mondtam. – Gyerünk. A démon továbbra is fogta a könyökömet, ahogy átevickéltünk a báltermen. Ez a

pokol tornáca? – gondoltam, és majdnem elnevettem magam. Azt hiszem, jól bírom. Egész jól.

Aztán elértük a hall végét, és a démon kitárt egy másik hatalmas vasalt ajtót, és a gondolataim, hogy jól bírom, egyenesen kiszálltak az ablakon. Még a kardomat is elejtettem. A démon egy gyors mozdulatot tett, és elkapta… Még soha nem ejtenem el a kardomat. Soha.

– Egy ember – mondta a masszív asztal mögött ülı valami. Három spirál alakú szarv állt ki a fejébıl, és rám szegezte nagy, szemhéj nélküli, macskaszerő sárga szemét. A teste formátlan sárga hájtömeg volt, csupán sörteszerő fekete szır állt ki belıle itt-ott. Három mellbimbója volt, a bıre pedig csúf és zsíros. A legrosszabb a lógó száj és a pengeéles fog volt – de ennél még rosszabbak voltak hosszú pókszerő ujjai, amelyek úgy mozogtak az elıtte lévı papírokon, mint a férgek. Az agyam vidáman zakatolt – egy démoni bürokrata, még a pokolban is akad némi papírmunka…

– Nem neked, Trikornusz – mondta a zöld szemő démon. – A fejedelemnek hozom. – Milyen szép ajándék. Végre visszakerültél a kegyeibe, mi, bérgyilkos? – Továbbra is

engem bámult. Lilásvörös nyelvérıl lecsöppent egy nyálcsepp, és amikor megdörzsölte az állát, úgy hallatszott, mintha smirglizné.

– Óóó, hadd kóstoljam meg. Csak egy icipici kis harapást. – A fejedelemnek hozom, Báró – artikulálta Jaf világosan. Engem teljesen lefoglalt,

hogy a csizmám orrát bámuljam. Hogy kerültem ide? – tőnıdtem. Ha ezt tudom, soha nem mentem volna nekromantának. De soha nem szóltak, hogy ha halottakkal foglalkozom, ide kerülök, én azt hittem, csak a mágusok foglalkoznak démonokkal…

– Jól van, te irigy kutya – mondta az íróasztal mögött ülı szörnyeteg. Hirtelen megjelent elıttem, ahogy az éles fogát belevágja a combomba, miközben

kifröccsen a vér, és ettıl majdnem kivert a hideg. A bırömet fedı vad lángoló hıség alatt is fáztam. A jószág röfögı, klaffogó röhögést adott ki magából.

– A fejedelem a dolgozószobájában vár rátok. Balra a második ajtó. Jaf bólintását inkább éreztem, mint láttam. Ki gondolta volna, hogy két rossz közül a

kisebb? – gondoltam, aztán jéghideg érintést éreztem verejtékezı tarkómon. Az, hogy Japhrimel kissé emberibb külsıvel rendelkezik, még nem jelenti azt, hogy kevésbé idegen.


17

Elvezetett az íróasztal elıtt, és hálás voltam, hogy közöttem és a négyszemő démon között volt. Mit tettem volna, ha azt a valamit küldik ériem? És mi az ördögnek van szüksége egy démonnak nekromantára?

A világ egy pillanatra elhomályosult, és a démon közben átvonszolt egy másik vasalt ajtón.

– Lélegezz, ember – mondta, és egy pár pillanatra megállt. – A Báró minden látogató elıtt más bırbe bújik – folytatta. – Ez normális. Csak lélegezz.

Ha ez a normális, akkor soha ne lássam a furcsát. – Úgy érti, hogy maga más emberekkel is ezt csinálja? – ziháltam. A démon horkantott egyet. – Én nem. Az emberek néha a testük nélkül jönnek, mágusok meg effélék. Ritka az

olyan, akiért küldenek. Csak az jön ide, aki igazán kétségbeesett. – Azt elhiszem. – Mély, sípoló lélegzetet vettem. Epe égette a torkomat. – Köszönöm

– mondtam végül, és a démon újra elindult. Ez az elıszoba keskeny volt, de magas, és a falon olyan festmények lógtak, amelyeket az elsı pillantás után már nem akartam végignézni. Ehelyett mozgó lábamat bámultam, és egy pillanatra elvesztettem a valóságérzékemet – mintha a lábam nem is az én lábam lett volna.

Jaf ujjai összezárultak a tarkómon, én pedig mély lélegzetet vettem. Megbotlottam és majdnem elestem.

– Már nincs sok hátra – mondta Jaf a nyakamat elengedve, miközben a karomnál fogva vonszolt. – Tartson ki.

Rossz állapotban voltam, reszkettem, próbáltam nem hányni, amikor a démon kinyitott egy újabb ajtót, és áthúzott egy tudat alatti szinten. A lábam visszanyerte normális dimenzióját, és hálásan engedtem át magam a démon szorításának. Már csak az ujjai tartottak.

Aztán megéreztem valamit a kezemben. A szabad kezével átfogta a kezemet, a kardot most már együtt tartottuk.

– Így – mondta. – El ne hagyd a kardodat, nekromanta. – Hát nem lenne jó, ha elejtené. – Az újabb hang bársonyos volt, rábeszélı. – Túlélte a

tornácot. Nagyon meggyızı teljesítmény. Japhrimel egy szót sem váltott. Szinte kezdtem megkedvelni. Illetve nem igazán. Kinyitottam a szememet. A démon mellkasa pont elıttem volt. Hátracsaptam a fejem,

és felnéztem rá. Perzselt a tekintete. – Köszönöm – mondtam neki némileg remegı hangon. – Ez az elsı lépés lesz a nagy

szám. Nem szólt egy szót sem, de az ajka elvékonyodott. Aztán ellépett elılem. Egy tökéletesen praktikusan berendezett neo-viktoriánus dolgozószobában találtam

magam, a talpam alatt bíborszínő bársonyszınyeg. A sötét faborítású fal könyvespolcain bırbe kötött könyvek sorakoztak, három vörös bársonyszék állt a kandallóban lobogó tőz elıtt, az ablak elıtt bojtos vörös sötétítıfüggöny lógott, az egyik oldalon hatalmas mahagóni íróasztal állt szerényen.

Karcsú, sötét alak állt a kandalló mellett. A levegıben szédítı és kábító démonszag kavargott. Szorosabban markoltam a kardomat, a másik kezemet úgy ökölbe szorítottam, hogy a lakkozott körmöm a tenyerembe vájt.

A férfinak – legalábbis férfira emlékeztetett – rendkívüli aranyszínő hajkoronája volt. Egyszerő fekete póló, és farmer, meztelen aranybarna lábfej. Zihálva mélyet lélegeztem.


18

– Veszve harcunk? Nincs veszve minden! El a gyızhetetlen szándék, bosszú-hév, örök győlölet* – halkultam el, és kiszáradt nyelvemmel megnyaltam az ajkamat. A mellém rendelt szociális munkást érdekelte a klasszikus bölcselet, és már gyermekkoromban megfertızött a könyvek szeretetével. A klasszikusok tartották bennem a lelket Rigger Hall pokoli iskolaudvarán.

Az emléktıl kirázott a hideg. Nem szerettem a Hallra gondolni, ahol megtanultam olvasni, írni, számolni – és az erım irányításának alapjait. Azt is ott tanultam meg, hogy azok az erık mennyire kevéssé védenek meg. A férfi elfordult a kandallótól.

– Sosem hódolni, meghajolni – törhetetlen erény mi másbul áll? – fejezte be. A szeme fekete jég és zöld láng volt, és volt egy jel a homlokán, amelyre nem néztem rá, mert azon vettem észre magam, hogy a földre szegezem a tekintetem.

Jaf, a démon egy térdre ereszkedett, majd felállt. – Késtél – mondta a pokol fejedelme minden szigor nélkül. – Ki kellett festenem a körmömet – buggyant ki belılem. – Ha egy démon jelenik meg

az ajtómban, és fegyvert szegez rám, attól összezavarodom. – Fegyvert szegezett magára? – A fejedelem intett az egyik kezével. – Kérem, üljön le,

Valentine kisasszony. Hívhatom Danténak? – Ez a nevem – feleltem feszengve. Az ördög tudja a nevemet, gondoltam egyfajta

kábulatban. Az ördög tudja a nevemet. Aztán gondolatban jól felpofoztam magam. Mit foglalkozol vele. Most észnél kell

lenned, Danny, hagyjuk ezt. – Megtisztel – tettem hozzá. – Örömömre szolgál, hogy találkozhatom uraságoddal.

İfenségével. Vagy ilyesmi. Az ördög nevetett. Ez a nevetés pillanatok alatt megnyúzott volna egy elefántot. – A hazugságok atyjának neveznek, Dante. Elég öreg vagyok, hogy felismerjem a

hamisságot, ha szembejön. – Én is – feleltem. – Feltételezem, azt szeretné mondani, hogy nem szándékozik ártani

nekem, ugye? Újra felnevetett hátravetett fejjel. Túl szép volt, az a fajta androgün szépség, amely

egyes holovid modellekre jellemzı. Ha nem tudtam volna, hogy férfi, elbizonytalanodtam volna. A jel a homlokán zölden csillogott. Smaragd, akárcsak egy nekromantának, gondoltam. Vajon miért? A nekromanták smaragdját akkor helyezik a bırbe, amikor befejezzük az általános iskolát, úgy nyolcéves korunkban; nem hiszem, hogy a pokol ura valaha járt volna általános iskolába.

Egyre jobban szétestem. – Elnézést kérek – mondtam kellı udvariassággal. – Nem nagyon kapok itt levegıt. – Nem tart sokáig. Hozz a kedves nekromantának egy széket, legidısebb fiam,

mindjárt elájul. – A hangja olyan színő lett, mint a mézzel elkevert lágy kakaó. Elgyengült a térdem.

Jaf átvonszolt a szobán. Túlságosan megkönnyebbültem ahhoz, hogy vitába szálljak. A hely normálisnak tőnt. A furcsa geometriától eltekintve emberinek. Ha valaha visszajutok a való világba, megcsókolom a földet, fogadtam meg. Olvastam olyan

* Jánosy Is tván fordí tása.


19

emberekrıl, akik asztrálisan jutnak a pokolba. Én szerencsére a fizikai testemben kerültem ide.

A démon egy székre ejtett – a bal oldaliba, aztán mellém állt, összefonta a karját, és valósággal szoborrá változott.

A fejedelem végigmért. A szeme világosabb volt, mint Jafé, de furcsán feneketlen, egyfajta radioaktív ragyogás áradt belıle. Harminc másodperc után bármibe belementem volna, csak ne nézzünk tovább farkasszemet.

Ahogyan ez lenni szokott, a térdemet néztem. – Látni kívánt – mondtam. – Itt vagyok. – Bizony. – A fejedelem visszafordult a kandalló felé. – Megbízásom van a számára,

Dante. Ha sikerrel jár, hátralévı életében a barátai közé számíthat, és az még jó néhány év lesz. Hatalmamban áll, hogy gazdagságot és halhatatlanságot adjak, Dante, és én hajlok a bıkezőségre.

– És ha elbukom? – Nem bírtam magamban tartani. – Meghal – mondta. – Mivel nekromanta, erre nyilvánvalóan fel van készülve, nem? A győrőim tompa fénnyel ragyogtak a vörös fényben. – Nem akarok meghalni – mondtam végül. – Miért éppen én vagyok a kiválasztott? – Mert olyasfajta… képességekkel rendelkezik, amelyek egyedülállóan passzolnak a

feladathoz – válaszolta az ördög. – Pontosan mit is kíván tılem? – kérdeztem. – Hogy öljön meg valakit – mondta.


20

HATODIK FEJEZET

– Hő. – Felnéztem rá, megfeledkezve a zöld szem hipnotikus erejérıl. – Nézze, én nem bérgyilkos vagyok, hanem nekromanta. Visszahozom az embereket a halálból, hogy kérdéseket tegyek fel nekik, és ha úgy szükséges, nyugodni hagyom ıket.

– Tizenöt évvel ezelıtt egy démon szökött el a birodalmamból – mondta a fejedelem kedvesen elnyomva ellenkezésemet. – Szabadon kószál a maga birodalmában, és arra készül, hogy eltörje a Tojást.

Azt mondta, feltörje a Tojást? Miféle démoni eufemizius ez? – Miféle Tojást? – kérdeztem a székemen kényelmetlenül fészkelıdve. A kardom a

lábam elıtt hevert. Az egész túl valóságosnak tőnt ahhoz, hogy hallucináció legyen. – A Tojás a démonok alkotása – mondta a fejedelem. – Elég annyit megjegyezni, hogy

meglehetısen kellemetlen utóhatásokkal járna, ha ez a bizonyos démon eltörné a Tojást a maga világában.

Kiszáradt a szám. – Olyan kellemetlenekkel, mint a világvége? – kérdeztem. A fejedelem vállat vont. – Bárcsak meglenne a Tojás, és felelısségre vonnák a tolvajt. Maga nekromanta,

képes meglátni olyasmit is, amit mások nem. Egyesek a nemzedéke legnagyobb halottlátójának nevezik, ami meglehetısen nagy elismerésnek számít. Maga ember, de talán képes lesz megtalálni a Tojást és megölni a tolvajt. Jaf majd elkíséri, gondoskodik róla, hogy ép bırrel megússza. – Visszafordult a kandallóhoz. – És ha visszahozza nekem a Tojást, akkor úgy megjutalmazom, hogy azt ember el sem tudja képzelni.

– Nem vagyok benne biztos, hogy vágyom arra a jutalomra – mondtam. – Nézze, én egy egyszerő dolgozó nı vagyok. Társasági jogi ügyek kapcsán támasztok fel halottakat és végrendeletekkel kapcsolatos problémákat igyekszem megoldani. Nem vagyok magányos bosszúálló.

– Amióta elhagyta az akadémiát, fejvadászattal, ipari kémkedéssel és egyéb illegális finomságokkal foglalkozik – bár bérgyilkossággal nem, elismerem –, öt év múlva kifizeti a jelzálogát, és kényelmesebben él, mint a magához hasonlók – válaszolta. – Ne játsszon velem, Dante. Egyáltalán nem tanácsos játszadozni velem.

– Viszont – mondtam. – Egy teljesen felfegyverezett nekromanta ül a belsı szentélyében, aki tudja a nevét, ıfensége. Nagyon kétségbe lehet esve.

A szám kiszáradt, mint a gyapot, a kezem remegett. Egy újabb hazugság. Bár sokkal szívesebben járok utána ennek-annak, mint a magamfajták, nem tudtam az ördög nevét – senki sem tudta. Annál mindenesetre hatalmasabb, hogy ide-oda ugráltassák, mint egy kis ördögfiókát. Még abban sem voltam biztos, hogy Tierce Japhrimelt nevének ismerete visszatartja attól, hogy azonnal megöljön. Lucifer neve után a mágusok is kutattak, akik azt hitték, ha megtudják, uralmuk alá vonhatják a pokol hadait. A ceremoniálisok azt mondták, Lucifer valódi neve inkább olyasmi, mint az isten neve – kifejezi ıt, de nem lehet felette uralmat gyakorolni általa. A Lucifer és az istenek kapcsolatáról is szenvedélyes vita folyt; mivel a démonok létezésének teljes bizonyítása óta az ébredést túlélı egyházak és a ceremoniálisok nem túl meggyızıen kísérleteztek. Fontos volt a hit, hogy a szavak ereje megállíthatja az ördögöket – de néha még ez sem mőködött, hacsak a kérdéses démon nem volt nagyon gyenge. Ahogyan Gabe nagymamája, Adrienne


21

Spocarell i megjegyezte egy lábjegyzetben az Istenek és mágusok címő könyvében, jó dolog, hogy a démonok nem akarják uralmuk alá vonni a földet, mert nem lehet egyet sem megállítani, legfeljebb, ha igen apró.

– Maga bizonyára nagyon kapzsi. – Az ördög hangja egyáltalán nem változott meg. – Mit kíván, Dante Valentine? Az egész világot megkaphatja.

A véremben lüktetett, a koponyámban kopogott. Az egész világot megkaphatom. Tényleg elgondolkodtam rajta, de Lucifer egyetlen vágyamat sem tudta volna

teljesíteni. Úgy nem, hogy ne fizessem meg az árát. Ha mást nem is tudtam biztosan, ezt igen.

– Ne álljon mögém – motyogtam végül. – Hagyjon békén. Nem akarom, hogy bármi közöm legyen az egészhez.

– Még azt is elárulhatom – mondta –, hogy kik a szülei. Te rohadt szemétláda. Felpattantam, elırántottam a kardomat. Kék rúnák kavarogtak a

pengében, de egyik démon sem mozdult. Hátráltam, távolodtam Jaftıl, aki továbbra is szoborként állt, és a kardomat bámulta. Vörös láng futott végig a pengén, kék rúnák kavarogtak az acélon.

– Hagyja ki ebbıl a szüleimet – csattantam fel. – Rendben, elvégzem a feladatot, Iblis Lucifer. Ha békén hagy. És nincs szükségem az idomított démonkutyájára. Adja meg a rendelkezésére álló információt, és megtalálom magának azt a Tojást.

Csak annyit tudtam, hogy a szüleim túl szegények voltak, hogy felneveljenek; vagy túlságosan hatott rájuk a sajátos körülmények kényszerítı hatása. Nem érdekelt – mivel magas volt a Matheson-hányadosom, és kórházban születtem, nem tudtak szolgának eladni. Ez volt az egyetlen dolog, amit rám hagytak – ezt és azt a genetikai véletlent, amitıl nekromanta lett belılem. Mindkettı hihetetlen mázli, ha az ember az alternatívára gondol. Nem ez volt az elsı alkalom, hogy valaki beszólt azért, mert árva vagyok.

Egynél többször senki sem tette meg. Lucifer vállat vont. – Magával kell vinnie Japhrimelt. Egyébként öngyilkosság. – Aztán, ha megtaláltuk a Tojást, szépen átvág? Biztos nem akarja, hogy híre menjen a

Tojás eltőnésének. – A fejemet ráztam. – Nem kockáztatok. Egyedül dolgozom. Lucifer felemelte a tekintetét, és rám szegezte. – Abban az illúzióban ringatja magát, hogy van választása. Pillantása ellen védı pajzsként emeltem fel a kardom. Izzadtság gyöngyözött a

hátamon, eláztatta a farmeromat. Átkozottul meleg volt – a pokolban ne legyen meleg? Mentakoktélra és hővös permetre számítottam?

Észre sem vettem, hogy Jaf megmozdul. Egyetlen mozdulattal elvette a kardot, a hüvelyébe dugta, és fegyvert szegezett a halántékomhoz. Egyik kar j ával átfogta a torkomat. A lábam a levegıben kalimpált.

– Maga érdekes jelenség – mondta a pokol fejedelme a szobát átszelve. – Az emberek többsége mostanára már kiabálna. Vagy sírna. A maga fajtájában elkeserítıen nagy a hajlam a zokogásra.

Köptem egyet, amitıl Jado-szenszei maga ázsiai jó érzésével elfintorította volna az orrát. Jaf nem mozdult. A karja megcsúszott egy kicsit, én pedig levegıért kapkodtam. Úgy össze tudta volna roppantani a légcsövemet, mint egy papírpoharat. Abbahagytam a kalimpálást – így még azt a maradék kis oxigént is elvesztegetném –, és a világot egyetlen pontra szőkítve összpontosítottam.


22

– Engedd el – mondta a fejedelem nyugodtam. – Erıt győjt. Jaf elejtett. Talajt értem, megpördültem a talpamon, és megvillant a hüvelyébıl

kirántott kard ezüstje. Nem gondolkodni, ordibálta a kis mogyoróbarna, narancssárga kabátos Jado az emlékeimben. Nem gondolkodni, mozogni, mozogni!

Most sem láttam, hogy Jaf megmozdul. Odalépett, persze gyorsabban mozgott, mint egy ember, és hátracsavarta a csuklómat, majdnem el is törte, és kivette a kardot a kezem közül. Belebokszoltam az arcába, és el is találtam, a feje hátracsapódott. Aztán hátráltam, hadonászva, el a két démontól, miközben elırántottam két fı fegyveremet, az egyiket a bal karom elé tettem, a másikat majdnem vízszintesen húztam magam elé, készen mindenre.

Mindenre, csak erre nem. Jaf elejtette a kardomat. Füstölve, csörömpölve ért földet a hüvelye mellett. – Megszentelt acél. Ez a nı hisz – mondta a fejedelemre pillantva, aki megtorpant és

méregetett. Hát persze, hogy hiszek, gondoltam, egyfajta kábulatban. Rendszeresen beszélek a

Halál istenével. Hiszek, mert muszáj. – Mit gondol, ki tudna jutni a Pokolból? – Mit gondol, tud udvarias is lenni? – vágtam vissza. Mert meg kell mondanom, nem

túl élvezetes magánál vendégeskedni. Nyers, ziháló hangon kapdostam levegı után. Lassú fulladás volt, azt a gázt

lélegeztem be, amelyet a démonok használnak levegı helyett. Lucifer felém lépett. – Elnézést, Dante. Jöjjön, üljön le. Japhrimel, add vissza a kardját. Udvariasnak kell

lennünk, ugyebár, hiszen szívességet kérünk tıle. – Mi van a Tojásban? – kérdeztem mozdulatlanul. – Miért olyan fontos? Lucifer mosolygott. Ettıl a mosolytól addig hátráltam, amíg egy könyvespolcnak

ütköztem. – Hogy mi van a Tojásban? – kérdezte. – Az nem magára tartozik, ember. – Hohó. – Levegı után kapkodtam. – Ez így nincs rendjén. – Segítsen, Dante, és azon kiválasztottak közé tartozik majd, akik a barátjuknak

mondhatnak. A hangja olyan lágy és rábeszélı volt, a koponyámat tapogatta, hogy hol talál

bejáratot. Vadul beszívtam az arcomat, a fájdalom kicsit kitisztította a fejemet. – Léthé vizére esküszöm, hogy ha visszahozza a Tojást és megöli a tolvajt, akkor

örökké a barátom lesz. Vér ízét éreztem. – Hogy hívják a démont? – kérdeztem. – Aki ellopta a Tojást. – A neve Vardimal – mondta Lucifer. – Maga Santinóként ismeri. Azon tőnıdtem, hogy beledobom a megmaradt késemet. Nem ölné meg, de a

megszentelt acél lelassítja annyira, hogy eljussak az ajtóig vagy az ablakig. – Santino? – suttogtam. – Maga undorító fé… – Vigyázzon a nyelvére, ha a fejedelemmel beszél – szakított félbe Jaf. Lucifer

felemelte az egyik aranyszínő kezét. – Hadd beszéljen úgy, ahogy akar – mondta. Az elsı alkalommal tőnt úgy, mintha…

fáradt lenne. – Értékeljük azokat az embereket, akik igazat beszélnek, mert kevés van belılük.


23

– Ugyanaz a démonokról is elmondható – mondtam zsibbadtan. – Santino… – Sóvárogva súgtam.

…vértıl iszamósak az ujjaim, vérfagyasztóan éles nevetés harsan, Doreen sikolya, ahogyan a torkán lévı vágáson keresztül elszáll belıle az élet, sikoly és sikoly…

Visszatettem a késeket a tokjaikba. Lucifer vizsgálgatott néhány pillanatig, aztán megfordult és visszatért a kandallóhoz. – Tudatában vagyok, hogy van elszámolnivalója Vardimallal – folytatta. – Én segítek

magának, maga segít nekem. Világos? – Santino démon? – motyogtam. – Hogyan… – Meg kellett köszörülnöm a torkomat. –

Hogy a pokolban tudnám én megölni? – Japhrimel majd segít. Neki is van az ügyben… személyes érintettsége. Jaf óvatosan felvette a kardomat, és a hüvelyébe csúsztatta. Izzadtságtól gyöngyözı

homlokkal néztem. Egy csípıs verejtékcsepp a szemembe csöppent. Kipislogtam. – Miért nem öli meg ı Santinót? – kérdeztem. Remegett a hangom. – Réges-régen, a világ kezdetén egy képességet ajándékoztam ennek a démonnak a

szolgálatáért cserébe – mondta Lucifer. – Sértetlenséget kért. Sem ember, sem démon nem tudja megölni.

Végiggondoltam mindezt. – Szóval úgy gondolja, hogy én képes vagyok rá, mivel én egyik sem vagyok? – Egy próbát megér – mutatott rá Lucifer. – Japhrimel védelmezi, hogy véghez tudja

vinni a küldetését. Jézusom, milyen kedves tıle. Már majdnem kimondtam, aztán szokásomtól eltérıen

átgondoltam, és befogtam a számat. Egy pillanat múlva bólintottam. – Rendben. – Nem volt örömteli a hangom. – Megteszem. Nem mintha lenne

választásom. É s amint nyomon vagyok, megszabadulok ettıl a Jaftı l . Mennyire lehet nehéz? – A jutalom nem marad el – emlékeztetett Lucifer. – Izélje meg a jutalmát, örülök, ha élve megúszom – motyogtam. Santino démon? Nem

csoda, hogy nem találtam rá. – Most már visszamehetek a Földre? Vagy Vardimal a pokolban tölti az idejét? – Attól a gondolattól, hogy a nem teljesen valóságos, de mégis valóságos földeken őzzem a gyilkos démont, még az öngyilkosság is kívánatos lehetıségnek tőnt.

– A magafajták között jár – mondta Lucifer. – A maga világa játszótér számunkra, ı pedig kegyetlen játékokat őz.

– El tudom képzelni – nyeltem egy nagyot egy száraz, poros kattanással. – Olyan démon, aki szereti bántani az embereket.

– Hadd mondjak valamit, Dante Valentine – felelte Lucifer a lángokba bámulva. A háta megmerevedett. – Láttam a maga fajtáját kimászni a sárból, és mélységesen szántam. Én adtam a tüzet. Én adtam a civilizációt és a technikát. Én adtam az eszközöket, hogy az ember utat építsen a sár fölé. Én adtam a szerelem titkait. A démonjaim sok ezer éve élnek maguk között, tanítják magukat, csiszolják az idegrendszerüket, hogy ne legyenek többé állatok. Erre maga leköp és gonosznak nevez.

Ennél jobban már nem száradhatott ki a szám. Démonoknak, dzsinneknek vagy ördögöknek neveztük ıket, és ezer más néven, minden kultúrában léteznek róluk szóló történetek. A nagy ébredés elıtt csak történetek és rémálmok szereplıi voltak, a mágusok tevékenysége ellenére, akik századokon át osztályozták ıket, és állandó kapcsolatot


24

tartottak fenn velük. Senki sem tudta, hogy a démonok istenek, vagy istenek alattvalói vagy valami egészen mások.

Én arra szavaztam, hogy valami egészen mások. Én viszont kételkedı fajta vagyok. – Lucifer volt a legelsı humanista – mondtam. Ennék nagyon is tudatában vagyok,

fenség. – Gondoljon erre, mielıtt kinyitja a száját – folytatta, mintha nem is mondtam volna

semmit. Most menjen, és tegye azt, amit mondtam. Japhrimelt a kísérıjéül adom, Dante Valentine. Menjen.

– Uram… – kezdte Jaf, én pedig nyirkos farmerembe töröltem izzadó tenyeremet. Sótablettára és pár liter vízre lesz szükségem, a hıség szinte fájt, égette a bırömet: átizzadtam a ruhámat.

– Ki innen – mondta Lucifer. – Nem akarom magam ismételni. Nem akartam vele vitába szállni. Jafre néztem. A démon egy pillanatig Luciferre bámult, mozgott az állkapcsa, zöld szeme égett. Zöld szem. Mindkettıjüknek zöld a szeme. Vajon rokonok? Ki tudja. Újra nyeltem

egyet. Feszültség feszítette a levegıt, szinte dörzsölte a bırömet. Lucifer elegáns mozdulatot tett egyik aranybarna kezével. Rúna volt, de nem ismertem

fel, hogy melyik. Tőz kapott a bal vállamba. Felkiáltottam, biztos voltam benne, hogy végül úgy

döntöttek, megölnek, engem és a nagy pofámat – de Jaf átszelte a szobát, megfogta a hüvelybe dugott kardomat, és elkapta a könyökömet.

– Erre – mondta, és ziháló hörgésem közepette, úgy égett, mintha vasalót nyomnának a húsomhoz, az ajtó felé húzott, amelyen beléptünk. Ellenkeztem – nem, nem akarom, FÁJ? FÁJ, FÁJ –, de amikor kinyitotta az ajtót, nem volt tornác, csak jéghideg és az emberi levegı áldott bőze.


25

HETEDIK FEJEZET

A vállam sajgott, tompán, mélyen lüktetett. Sötét volt. Esett az esı, de én száraz voltam. A ruhám száraz volt. A démoni mágia füstös illata vett körül.

Hunyorogtam. Kemény, hideg felületen feküdtem, de az arcomon valami meleget éreztem. Valaki

átölelt. Pézsma és égı fahéj. Átitatott a szag, enyhítette a vállamban az égı érzést és a szívem dobogását, a nehéz, füstös fájdalmat a tüdımben. Úgy éreztem magam, mintha darabokra téptek volna, és rossz helyen öltöttek volna össze.

– …fáj – ziháltam, de fogalmam sem volt róla, hogy beszélek. – Lélegezzen – mondta Jaf. – Egyszerően lélegezzen. Higgye el, elmúlik. Nyöszörögtem. Lélegeztem. Aztán rám tört a hányinger. A démon az oldalamra fordított, én pedig trágárságokat

motyogva kiürítettem a gyomromat. A démon megsimogatta (!) a fejemet. Ha próbáltam volna megfeledkezni róla, hogy nemrég szegezett fegyvert a homlokomhoz, akár megnyugtatónak is találhattam volna.

Végeztem a gyomrom teljes tartalmának kiürítésével. Émelyegtem egy kicsit. Aztán minden elült, és ültem az aszfalton a szirénákat és az elhaladó légisiklókat hallgatva, miközben a démon a fejemet simogatta és a karjában tartott. Beletelt egy kis idıbe, mire készen álltam arra, hogy ismét szembenézzek a világgal – a valódi emberi világgal.

Azt mondtam, megcsókolom a földet, gondoltam. Nem biztos, hogy most szeretném ezt megtenni, hogy hányás borítja. Az én hányásom. Gusztustalan.

– Gondolom, ez elég gusztustalan – mondtam végül, arra vágyva, hogy kiöblíthessem a számat.

Éreztem, ahogyan a démon vállat von. – Nem érdekel. – Hát persze hogy nem. – Epét éreztem. – Ez emberi dolog. Miért érdekelné. – Kedvelem az embereket – mondta. – A démonok általában kedvelik ıket. Amúgy

nem az ık társaságában élnénk, hanem az emberszabású majmokéban. – Megsimogatta a fejemet. Néhány hajszálam kiszabadult, és az arcomhoz és a homlokomhoz tapadt.

– Remek. És én még azt hittem, hogy afféle kis undorító ölebek vagyunk a maguk számára. – Mély lélegzetet vettem. Úgy éreztem, hogy végre talán fel tudok állni. – Úgy sejtem, teljesítenem kell a kötelességemet, nem?

– Szerintem is. – Lassan talpra állt, magával húzott, és elkapott, amikor meginogtam. A kezembe tette a kardomat, eligazgatta rajta a kezemet, aztán tartotta a kardhüvelyt, amíg meg tudtam állni a lábamon egyenesen.

Most rajtam volt a vállvonogatás sora. – Haza kellene mennem, és magamhoz venni pár holmit, ha démont megyünk

hajkurászni – mondtam neki. – És szükségem lenne… szóval. – Természetesen – mondta. – A fejedelem úgy parancsolta, hogy engedelmeskedjem. Úgy mondta – egy lélegzetre –, hogy sértésnek hangzott. – Nem én akartam – mondtam. – Ne rám haragudjon. Viszont velem mit mővelt

Lucifer? – Amikor a házához érünk, majd meglátja – mondta a démon dühítıen nyugodtan. –

Remélem, felfogja, mennyire szerencsés, nekromanta.


26

– Éppen most éltem túl egy, a pokolba tett látogatást – mondtam. – Higgye el, éppen most adok hálát az életemért. Hol vagyunk?

– A Harmincharmadik és a Pole utca sarkán – mondta. – Egy sikátorban. Körbenéztem. Igaza volt. Koszos kis sikátor volt, amit egy eresz védett az esıtıl. A

kukák a végén álltak, elállva az utat az utcára. Téglafal, grafitik, szélben lengedezı papírfoszlányok.

– Csodás – mondtam. – Úgy látom, van érzéke a helyek megválasztásához. – Jobban szeretne a Fı utca közepén ülni? – idézte a sötétben ragyogó szemmel.

Félreálltam, amint észrevettem, hogy a lábam összerogy alattam. A démon leengedte a kezét.

– A fejedelem… – Elhalkult. – Hát igen, nagy sármır – mondtam. – Mit mővelt a vállammal? Piszkosul fáj. – Majd meglátja – ez volt a higgadt válasz. Elindult, a sikátor kijárata felé tartva. –

Arrébb lököm a kukát, és hívunk egy taxit. – Most hív egy taxit, elıtte meg végig kellett vonszolnia a metrón? – kihúztam a

pengét hüvelyébıl, hogy ellenırizzem az acélt. Még mindig fényes. Még mindig éles. – Muszáj volt. A poklot elhagyni nem ugyanaz, mint belépni oda, különösen egy

ember számára. Olyan bejáratot kellett keresnem, amit túlél, de a visszatérés a halandóságba nem olyan nehéz. – Nekem háttal megállt. – Egyáltalán nem olyan nehéz.

Esteledett. Egész délután a pokolban voltam, gondoltam, és éreztem, hogy idétlen vihogás szakad fel belılem, majd elhal. Miért akarok ilyenkor nevetni? – tőnıdtem. Az idétlen vihogás kényszere a legrosszabb alkalmakkor tört rám.

– Nagyszerő – motyogtam, visszahelyezve a pengémet. – Rendben, menjünk. A démon olyan könnyedén lökte félre a kukát, mint más egy sámlit. Arra

összpontosítottam, hogy az egyik lábamat a másik után tegyem, anélkül hogy megbotlanék.

Neonfény futott végig a nedves utcán. A Harmincharmadik és a Pole utca sarka a Tank negyed közepére esett. Eltőnıdtem, hogy ez vajon a démon tréfája-e – de amúgy rengeteg szex és pszichoaktív anyag volt a levegıben. Bizonyára olyan energiaáramlás van a pokollal, hogy itt könnyebb nyitni egy ajtót. Pocsolyákat kerülgettünk, a démon idınként megvárt, hogy a könyökömnél fogva a megfelelı irányba tereljen. Láthatólag nem zavarta, hogy csendben gyalogolunk, nekem túlságosan fájt mindenem, hogy társalgásba elegyedjek. Úgyis rövidesen le fogom koptatni. A Harmincadik és a Vine sarkán leintett egy taxit, én pedig hálásan huppantam az ülésre. Megadtam a címemet a sofırnek – egy szemüveges, komor lengyelnek, aki valami ördögőzı varázsigét mormolt az orra alatt, amikor meglátta a tetoválásomat. A mőszerfalon régi rózsafüzér lógott, és minden válaszát a démonnak címezte; nem látta, hogy a démon nagyobb fenyegetést jelent, mint az én kicsit régimódi emberi lényem. Errıl szól az életem. A pasit nem zavarta a démon, de ha megtehette volna, engem kidobott volna a taxiból.


27

NYOLCADIK FEJEZET

– Menjen elıre, és helyezze magát kényelembe mondtam, miközben bezártam az ajtót. – Van sör a mélyhőtıben. És bor, ha szereti. Nekem muszáj lezuhanyoznom.

A démon bólintott. – Vardimalról kellene beszélnem – mondta. – Hogy megismertessem… – Késıbb – mondtam neki. Megrándult a vállam. – Hé. A démon visszafordult. – Mit mővelt velem? – Megemeltem egy kissé a kardot, és a markolattal a bal vállamra

mutattam. – Hm? – A pokol fejedelme egy kísérıt rendelt maga mellé, nekromanta – mondta Japhrimel

hivatalosan, hátratett kézzel. Hosszú, fekete, magas nyakú kabátjában kicsit papra emlékeztetett. Azon tőnıdtem, hová rejtette a pisztolyait. Addig még nem hallottam pisztolyos démonról. Többet kellett volna tanulnom, gondolom. De honnan a pokolból tudhattam volna, hogy egy démon jelenik meg az ajtómban? Csak egy nyavalyás nekromanta vagyok, nem mágus.

– Egy kí… – Az agyam ismét dolgozni kezdett. – Ó, ne. Nem vagyok mágus. Nem szeretném…

– Túl késı – tájékoztatott a démon. – Menjen zuhanyozni. Majd én ırködöm. – İrködni? Senki sem tudja, hogy az ördögnek… – Az ajtónak dıltem. Hogyan

keveredtem bele az egészbe? – töprengtem, megjegyzem, nem elsı alkalommal. – Lehet, hogy észrevették a pokolba való belépését – mondta a démon. – Fızök kávét. A fejemet ráztam, miközben a lépcsı felé tartva elhaladtam mellette. – Istenek fenn és lenn – motyogtam. – Mit tettem, hogy ezt érdemlem? – Híresen megbízható – válaszolt a démon segítıkészen. – És jól ismerik kiemelkedı

nekromanta-képességeit. A vállam felett intettem felé. – Rendben, rendben. Csak nehogy felgyújtson amit. Óvatosan tevékenykedjen a

házamban. – Ahogyan úrnım óhajtja – mondta a démon. Ennél már nem lehetett volna

gúnyosabb. Fájós lábbal vánszorogtam fel a lépcsın. Még a fogam is fájt. Egy óra ebbıl a

munkából, és máris nyaralni mennék. Nevetés fogott el, miközben az ujjamat végigfuttattam a festett falon. A kardom többet nyomott, mint amennyit kellett volna. A lépcsıfordulóban az oltárnál ott állt három palack víz, elvettem egyet. Sótabletta után kotorásztam a táskámban, kivettem. Veríték futott végig a bırömön. Valószínőleg olyan szagom volt, mintha megsütöttek volna. Csoda, hogy ne ütött meg a hıguta.

Az utolsó cseppig kiittam a vizet, a kardomat az ágyamra dobtam, a táskámat a fürdıszobába tettem, és vetkızni kezdtem. Közben megálltam, hogy megengedjem a vizet, és a bal vállamat vizsgálgattam a tükörben.

A bırömbe egy olyan pecsétet nyomtak, amelyet addig soha nem láttam, nem tartozott az általam ismert Kilenc Kánon közé. Nem voltam démonológus, így nem tudtam, mit jelent pontosan. De amikor hozzáértem – bizonytalanul imbolygó jel, nyálkás seb, mint egy égés az ujjbegyem alatt –, felszisszentem, és olyan hıhullám tört rám, hogy be kellett hunynom a szemem.


28

Mintha tejüvegen keresztül láttam volna a konyhámat. Az ismerıs tárgyak földön kívüli fényben kavarogtak és izzottak. A démon a tőzhelyemet nézegette…

Azon vettem észre magam, hogy térdre esve zihálok. Olvastam már errıl, gondoltam, furcsa módon megvigasztalódva. Olvastam róla, hogy a kísérı szemével látjuk a világot. Lélegezz, Danny. Lélegezz. Lélegezz be, lélegezz ki. Egész életedben ezt csináltad. Csak lélegezz. A csempézett padló feltörte a térdemet, a fejemet a kád peremén nyugtattam. Gız töltötte meg a levegıt. Istenek, gondoltam. Szóval errıl beszélnek, amikor azt mondják… ó, atyám. Ó, az a magasságos. Nem bírom tovább; feladom.

Most kaptam magam mellé egy kísérı démont. Minden mágus csorgatná a nyálát – minden mágusnak az volt a legfıbb célja, hogy munkakapcsolatba kerüljön a pokol bennszülötteivel. Nem sok munkát végeztem ezen a téren – pont elég tennivalóm akadt a saját szakterületemen. De az okkultizmus mővelıi különös csapatot alkotnak – néhányunk szeret mindenbe belekóstolni, ha ideje engedi. És a mágusok képzési módszereinek nagy részét más okkult diszciplínáknál is alkalmazták – sámánok, mesterek, boszorkányok, ceremoniálisok, skinlinek… és nekromanták. Végül is a mágusok voltak azok, akik az ébredés és a parapsziché-rendelet óta követték az okkult tantételeket. Szóval most olyasvalamit kaptam, amiért a legtöbb mágus évekig dolgozik – és még csak nem is akartam. Csak tovább bonyolította az amúgy is elcseszett szituációt.

A gız felcsapott és tovagomolygott. Felnéztem, és láttam, ahogyan folyik a víz a zuhanyból. Pocsékoltam a meleg vizet.

Erre felpattantam. Remegı ujjakkal lehámoztam magamról a maradék ruhámat, és beléptem a zuhany alá. Sóhajtva bontottam ki a hajamat. Évek óta festem feketére, hogy megfeleljek a nekromanta-szokásoknak, de néha eltőnıdtem, hogy belefesthetnék egy lila csíkot, vagy valami. Vagy levágatnám az egész vackot. Fiatal koromban, a Hallban minden lány haját fiúsra nyírták, a szex-boszorkákat kivéve. Azt hiszem, hogy amikor az akadémiára kerültem, azért kezdtem növeszteni, hogy bebizonyítsam, a szakmai elvárásokon kívül semmilyen más szabálynak nem kell többé megfelelnem. A lila csíkok jól állnának nekem.

A Hallban még mókusszıke voltam. Az ısi öltözködési elıírásokhoz nem illett a festett haj, de nekünk, hitelesített nekromantáknak egységes arculatot kell tükröznünk a világ felé. Ugyanúgy kell kinéznünk, hogy azonnal felismerjenek: fekete haj, sápadtság, az arcon smaragd, ha lehetséges, a hitelesítı tetkók, és úgy hordozzuk a kardunkat, ahogyan a sámánok a botjukat.

Ha egyszer visszavonulok, talán hagyom lenıni a szıke hajamat, gondoltam, majd újra elveszítettem a valósággal a kapcsolatot. Vacogó foggal csúsztam a csempézett padlóra.

Remegı ujjakkal írtam az Erı jelét a csempére. Egy pillanatra elvörösödtem – vészesen közel jártam a sokkos állapothoz. És ha sokkos állapotba kerülök, mit tesz a démon?

Befejeztem a mosakodást, kiszálltam, megtörülköztem, és a hálószobába kacsáztam a táskámmal. Rutinosan néhány perc alatt felöltöztem, kedvenc csizmámat rántottam újra fel. A vállamon már nem fájt a jel – egy kissé sajgott, az Erı átragyogott a pajzsomon, külsıleg démonnak látszottam. Fekete gyémánt ragyogta túl a nekromanta aura védjegyének számító csillogást, és láttam a lüktetı sötét pontot, a jelet a vállamon.

Nagyszerő. Ez nagyban megkönnyíti majd a munkám, gondoltam, és sóhajtottam. Ennem kellett. A gyomrom valószínőleg azért korgott, mert az eldugott sikátorban


29

mindent kihánytam. Ásítottam, beletúrtam nedves hajamba, felnyaláboltam a kardomat, sóval átitatott ruháimat pedig bedobtam a szennyeskosárba.

Amikor az iratszekrényemhez léptem, végigfuttattam a kezem a bezárt lakaton. A zárak – mind az elektromos, mind a mágikus – kipattantak, én pedig addig turkáltam, amíg meg nem találtam, amire szükségem volt. Nem hagytam magamnak idı, hogy végiggondoljam.

A piros akta. Egy pillanatig remegı kézzel fogtam, aztán belöktem a fiókot. Felkaptam a táskámat az ágyról, és egy darabig reszketı térddel álltam, leeresztett fejjel, zihálva, mint egy versenyló, amely túlhajtotta magát.

Amikor újra képes voltam rendes ütemben venni a levegıt, útban lefelé a lépcsıfordulóban megálltam, hogy megérintsem a falmélyedésben elhelyezett oltár kis Anubisz-szobrát. Ha ezt túléltem, mindenképpen gyertyát gyújtok neki.

A démont a konyhámban találtam, éppen a kávégépet nézte értetlen iszonnyal. Rezzenéstelenül komor arcát tekintve ez állt a legközelebb egy emberi arckifejezéshez.

– Mi az? – kérdeztem. – Liofilizált kávét iszik? – kérdezte, mintha most jött volna rá, hogy csecsemıket

áldozok Jahvénak. – Annyira nem vagyok gazdag, talpnyaló úr? – tájékoztattam. – Miért nem varázsol

ide némi frissen ırölt Kona-kávét, ha már akkora sznob? – Szeretné, úrnım? – volt némi gúny a hangjában. Még mindig rajta volt az a hosszú,

fekete kabát. Megvizsgáltam alaposabban. Hosszú orr, széles arccsont, erıs áll… a külseje nem volt olyan látványos, mint Lucifernek, vagy olyan iszonyatos, mint annak a lénynek a tornácon. Reflexszerően megborzongtam. Normálisnak nézett ki, és ez még borzasztóbb volt, ha tényleg belegondol az ember.

– Szólíts inkább Dannynek, és tegezıdhetnénk végre – mormoltam, odaléptem a hőtıhöz és kinyitottam. Elıvettem egy fémdobozt. – Itt a valódi kávé. Ezt csak a barátaim kedvéért tartom, úgyhogy hálás lehetsz.

– A barátodnak nevezel? – A démon meglepettnek tőnt. Most nem volt olyan a hangja, mint egy robotnak. Ez jólesett.

– Nem igazán – mondtam. – De nagyon hálás vagyok azért, hogy kiemeltél a saját hányásomból. Értem, hogy azt teszed, amit Lucifer mond neked, és valami azt súgja, nem kedvelsz túlságosan, így valamiféle egyezségre kell jutnunk. – Odalöktem neki a fémdobozt, ı pedig egyetlen gyors mozdulattal a levegıben kapta el.

– Nagyon jó vagy – ismertem el. – Nem szeretnék az ellenséged lenni. Kissé félredöntötte a fejét, koromfekete haja hátrahullott. – Köszönöm a bókot. Fızök kávét. – Remek. Én pedig elgondolkodom ezen – mondtam hátat fordítva a démonnak. Ebben

a letisztult, high-tech konyhában úgy nézett ki, mint egy barokk bútordarab. Szerettem volna megvárni, hogy mit kezd a kávégéppel, de annyira kíváncsi azért nem voltam. Ráadásul a démonok már több száz éve kacérkodnak a technikával. Értenek hozzá. Az emberek szerencsétlenségére a démonok nem szeretik másokkal megosztani a technikai tudásukat, amelyrıl az a hír járja, hogy makulátlan és tökéletes. Eszembe jutott, hogy a démonok valószínő leg azt csinálják, amit a Nichtrven-vámpírok tettek a parapsziché-rendelet elıtt – strómanokat használtak, hogy irányításuk alá vonják a biotechnológiai és technológiai cégeket. A klónozott vér egy Nichtvrenek által finanszírozott fejlesztés volt; rengeteg halhatatlan vérszívó tett szert azáltal hatalmas vagyonra, hogy tıkésként


30

és csendestársként mőködött közre egyes üzletekben. Gondolom, ha az emberre örök élet vár, veszettül üzletelni kezd, hogy biztos fészket teremtsen magának.

A nappaliba vittem az aktát, és a kanapéra rogytam. Az egész testem remegett, a fejem búbjától a talpamig rázott a reszketés. Az aktát a hasamon egyensúlyoztam, a karomat a szemem elé tettem, és ernyedı ajakkal fújtam ki a levegıt. A gyakorlat megtette a magáét, az agyhullámok átálltak. Gyorsan transzba estem, és megtaláltam magamban azt a helyet, amit sem a géntérkép, sem az ultrahang nem mutat ki, és szinte azonnal ott teremtem.


31

KILENCEDIK FEJEZET

Kék kristály falak meredeztek körülöttem. A terem hatalmas volt, sötét, csillagos végtelenségbe nyúlt, és elveszett a semmiben. Átmentem a hídon, a léptem kopogott a kövön. Mezítláb voltam – éreztem a durva követ, a nedves szikla hidegségét, a nyakamhoz érı hosszú hajfonatomat. Itt mindig az isten kiválasztottainak fehér köntösét viseltem ezüstövvel összefogva, a jel égette az arcomat. Felvillant a smaragd, és a csillogása védıburkolatot vont körém, nem engedte, hogy leessem a hídról, és a sötétség végtelen kútjaiba hulljak. Az élık nem jönnek ide – kivéve a magamfajtákat.

A nekromantákat. A híd másik oldalán fekete, karcsú kutya várt; hegyes fülét hegyezte, a hátsó lábán ült.

A jobb kezemmel üdvözlésképpen megérintettem a szívemet, majd a homlokomat. – Anubisz – mondtam az álmon kívül, és az ajkam egy másik hangot formált, az isten bennem zengı nevét, amit nem szabad kimondani.

Harang vagyok, de az isten rám helyezi a kezét, és megszólaltat. Kifújtam a levegıt, és az isten vigaszának melegsége szállt rám. Ezen a

menedékhelyen Lucifer elıl is biztonságban voltam – a démonok nem lépnek be a halálba. Legalábbis még egyet sem láttam itt.

Olykor, különösen, ha sokat dolgoztam egyik jelenésen a másik után, szerettem volna itt maradni. Szükségem volt rá, hogy maradjak. Más nekromanta nem léphetett be a terembe, még azok sem, akik beszélgettek Anubisszal, a lélekvezetıvel. A halottak és az isten társaságától eltekintve élveztem az áldott magányt.

Közelebb mentem, megkönnyebbülve, hogy az isten kutya alakjában van jelen. Megsimogattam a fejét. Éreztem, ahogy átveszi a probléma mérhetetlen súlyát, és mérlegeli. A kék kristályfalak és padló olyan dalt énekelt, amely átmosott, előzte a félelmet és a fájdalmat, ahogyan mindig. Halottak lelke suhant tova mellettem, miközben kristályfüggönyök lebbentek, és a lelkek kútja mellett a végtelenség hatalmas kiterjedéső báltermébe tartottak, én pedig a kutya bundájába fúrtam az ujjamat, és éreztem, hogy hirtelen melegség árad végig a karomban.

A bal vállam megrándult. A kutya felnézett, karcsú, fekete fejével kérdın nézett rám; aztán komolyan bólintott. Azon vettem észre magam, hogy nevetek. Az egész olyan abszurd volt. A démon jele nem fosztott meg a képességemtıl, hogy besétáljak a halálba. A patrónusom, a halál urának védelme alatt álltam, mitıl kellett volna félnem?

Semmitıl. Felültem, a fényes fém kiragyogott a markolat és a hüvely között. A démon lenézett

rám, de most nem villantotta meg zöld szemét. Az akta kezdett lecsúszni a hasamról. A piros akta után kaptam, a kardot az oldalára döntöttem, a padlót használva arra,

hogy megtámasszam a hüvelyt, és visszacsúsztassam a pengét. Beletelt egy kis idıbe, hogy magamhoz térjek, de Jaf türelmesen várt, majd odanyújtott egy csésze gızölgı kávét.

– Álmodtál vagy utaztál? – kérdezte. – Egyik sem. – A lélekvezetıvel való kapcsolattartás titkos; más nekromanták nem

szívesen beszélnek vagy írnak róla – idegeneknek és a többi pszínek pedig egyáltalán nem. Semmilyen körülmények között nem beszélek róla ennek a démonnak. Elvettem a


32

csészét, és finoman beleszagoltam. Jó erıs. Még egy kis tejport is tett bele, és én pont így szeretem.

– Köszönöm. A démon vállat vont, kezét a bögréje köré fonta. Érdekes módon a kéket választotta.

Legtöbben a fehéret választják, néhányan a piros, geometrikus mintájú TanDurf bögrét. Eddig csupán egyetlen ember választotta a kék Baustoh bögrét azok közül, akiket beengedtem a házamba.

Talán az istenek közölni akarnak valamit. Ásítottam, a szememet dörzsöltem, majd átnyúltam és felvettem a telefonkagylót.

Azon kevesek közé tartozom, akiknek nincs vidje. Nem akarom, hogy lássák az arcomat, legfeljebb személyesen. Bélyegezzenek csak ódivatúnak, de nem bízom a vidtelefonban. És ha az otthonom magányában meztelenül akarom felvenni a telefont, akkor az senki másra nem tartozik, csak rám.

Beütöttem a számot. Megszólalt a géphang, megnyomtam néhány gombot, a program ellenırizte a fizetıképességemet, és informált, hogy a pizza húsz percen belül a küszöbömön lesz. Letettem a telefont, újra ásítottam.

– A pizza útban van – mondtam. – Ugye, fogyasztasz emberi táplálékot? – Persze – helyeselt a démon. – Te éhes vagy? Bólintottam, belekortyoltam a kávéba. Megégette a nyelvemet, grimaszoltam, és az

ölembe vettem az aktát. A nyugati falon lógó faliszınyeg bizonytalanul megremegett, Hórusz szeme elıre-hátra mozgott.

– A reggelim és az ebédem is odalett a sikátorban, és élelemre van szükségem, különben halottakkal kezdek társalogni. – Kirázott a hideg. – Pedig nem szeretnék – tettem hozzá. – Remélem, szereted a pepperónit. Érezd otthon magad, amíg én belepillantok ebbe.

A démon hátralépett, és belerogyott egy székbe egy halom nekromanta tankönyv mellett, amelyen egy cserepes növény állt. Aztán csak ült, összehúzta a szemét, a kávét az orra alá tartotta, de nem ivott, hanem engem figyelt.

Kinyitottam az aktát. Másodpercek teltek el. Egyelıre még nem volt bátorságom lenézni a dossziéra. Újra belekortyoltam a kávéba, szürcsölve, a levegıt véve, hogy lehőtsem. Aztán

belepillantottam az aktába. Ott volt az a szemcsés rendırségi lézerkép, amelytıl ugrálni kezdett a gyomrom. Santino kiszáll egy autóból, fehér haja hátrasimítva, láthatóvá téve hegyes fülét, a vízszintes fekete könnycseppek a szeme felett a sötétség kútjai. Behunytam a szemem.

Feküdj, Doreen. Feküdj! Mennydörgés. Kúszom, kétségbeesetten… ujjam az aszfaltot karcolja, talpra ugrom,

kitérek a golyók és a plazmalövedék elıl. Akkor ugrom fel, amikor kiemelkedik a sötétbıl, az egyik kezében penge villan, a más ikon karom csillog.

– Vége a játéknak – nevetgél, és ahogyan az oldalamba hasít, a borzalmas fájdalom égı zsibbadássá alakul; hátraugrom, de nem elég gyorsan, nem elég gyorsan.

Elhessentettem az emléket. Utoljára Hegemóniában, Santiago Cityben látták, írták, egy öt évvel korábbi dátumot

adva meg. Aznap halt meg Doreen, gondoltam, és beszürcsöltem a kávéba, hogy arcom hirtelen megrándulását leplezzem. Most bárhol lehet. A Modeus Santino nevet használta, mint az Andro BioMed gazdag és megfoghatatlan tulajdonosa… azt hittük, plasztikai


33

mőtéteken esett át; a gazdag emberek manapság úgy néznek ki, ahogy akarnak. A gyilkossági nyomozás során kiderült, hogy az Andro BioMed egy másik társaság fedıcége volt. De a nyom kihőlt, hiszen az anyavállalat a maffia társasági törvény hatásköre alá vonta, így névtelenné vált.

Úgy győlöltem a maffiát, ahogyan a parát. Nem esett volna nehezükre megmondani, hová tőnt Santino, nem arról volt szó, hogy a maffiát akarjuk egy az egyben leleplezni.

Minden maffiakapcsolatunkat latba vetettük a városban, szereztünk néhány ellenséget, és végül elismertük a vereségünket. Az omerta ısi törvénye még a technika korában is érvényben van. Santinónak nyoma veszett.

Újabb képek. Az áldozatokról készült fotók. Az elsı volt a legrosszabb, mert Doreent ábrázolta, a lába obszcén módon szétnyitva,

elvágott torka akár egy hatalmas vigyorgó száj. A mellkasa felszakítva, a hasürege tartalma kifordítva, a jobb combján a bır lenyúzva, és egy darab combcsont kivágva egy hordozható lézerszikével. A szeme csukva, az arca békés, de mégis…

Felnéztem a mennyezetre. Könny szökött a szemembe. Egyszer majd kiderül, milyen mimóza vagy, Danny, hallottam Reena hangját sok év

távolából. Egy ideje már egyáltalán nem gondoltam rá, ahogyan más mély, fájdalmas sebekre sem. Egyszer valaki azzal vádolt meg, hogy érzéketlen vagyok. Nem igaz – ez a fájdalom egészen a csontomig hatolt. Csak nem éreztem szükségét, hogy nagydobra verjem.

Megszólalt az ajtócsengı, belezengett a néma ház. Már majdnem felálltam, de közben Jaf az elıszobába ért. Visszarogytam a kanapéra és hallgatóztam. A pizzafutár hangja sípoló tenor volt – biztos az a motoros kölyök, gondoltam. Aztán a démon válaszmormogása, és a meglepett kiáltás tenorban. Talán Jaf borravalót adott neki, gondoltam, és óvatos mosolyt erıltettem az arcomra. Máris éreztem a sajt és a sült tészta illatát. Nyam.

Az ajtó bezárult, és forró mozdulatlanság vette uralma alá a házat. A démon a ház védıpajzsait ellenırizte. Ez enyhén szólva udvariatlan gesztus volt – nem bízik meg bennem, hogy vigyázok a h á z a m r a? –, de aztán becsuktam a számat, és ellapoztam Doreen képét.

Santinónak nem volt ideje, hogy a szokásos módon kikészítse Doreent, de akadtak más, az esetrıl ismert képek. Mindegyik áldozatából mást vett ki – vért, különféle szerveket –, de a combcsontot vagy annak egy darabját, azt mindig. A sorozatgyilkosoktól csak abban különbözött, hogy a szokásosnál több trófeát ejtett.

Ez még akkor történt, amikor a rendırség meg tudta fizetni a szolgálataimat. Idınként most is hozzám fordultak, leginkább azokban az ügyekben, amelyeken Gabe dolgozott.

Tartoztam egy szívességgel Gabe-nek. Ami még fontosabb, a barátom volt. Santino démon, gondoltam. Így most már minden világos. Miért nincs olyan íze, mint

egy démonnak? Annyira azért nem voltam tapasztalatlan. És Lucifer miért csak most ered a nyomába?

Felnéztem. Jaf a nappali ajtajában állt. A falikárpit ırülten lengett, a szövött csíkok ide-oda lengedeztek, Hórusz reszketett, Anubisz nyugodt volt és mozdulatlan, Ízisz karja összefonva.

– Miért csak most kutatja fel Lucifer? – kérdeztem. – Ötven év hosszú idı. – Nekünk nem – mondta a démon. – Olyan, mintha tegnap lett volna.


34

– Mert csak embereket vagdosott fel. – Éreztem, hogy összehúzom a szemem. – Ugye? A démon vállat vont. A kabát úgy mozgott rajta, mint egy második bır. – Nem figyelünk minden sorozatgyilkosra és bőnözıre a ti világotokban – mondta. –

Máshogyan is el tudjuk tölteni az idınket. Nekünk csak azokkal van dolgunk, aki ki akar törni.

– Megtennéd, hogy hozol tányért a pizzához? – Finoman, az ujjhegyemmel megvakargattam homlokomat. Újra belenéztem az aktába.

Egy kamaszlány kizsigerelt teste meredt rám. A szája nyitva, a rémülettıl megmerevedve. A holovid médiában Saint City hasfelmetszıjének hívták, minden undorító részleten elidıztek, elemezgették, miért veszi ki a combcsontot, és a zsarukat zaklatták információért.

Újra a telefonkagylóért nyúltam. Tárcsáztam. Hétszer csengett ki, mire felvette valaki. – Mrf. Grrr. Hukk. – Olyan hangot adott, mint egy légcsıhuruttal küzdı majom. – Szia, Eddie – mondtam. – Gabe ott van? – Mörk. Gaff. Ekk. Ez t igennek vettem. Egymáshoz dörzsölıdı szövetek nesze hallatszott, aztán

Gabriele elfúló hangja. – Remélem… valami jó hírt hoztál. – Van egy kis idıd rám ma este, Kísértet? – kérdeztem. Újabb egymáshoz dörzsölıdı szövetek. Puffanás. Eddie csalódott horkantása. – Danny? Mi van? – Van egy nyomom – mondtam. – A hasfelmetszı ügyében. Csend állt be a telefonvonal másik oldalán. Aztán Gabe felsóhajtott. – Éjfélkor, nálam? – Nem tőnt dühösnek. – Ugye tudod, Danny, hogy nincs idım

lufihámozásra? – Ez nem lufihámozás. – Az állkapcsom sajgott, szinte csikorgott a fogam. – Új bizonyítékod van? – Gabe hangja egy pillantás alatt átkapcsolt barátról zsaru

üzemmódra. – Valami olyasmi – mondtam. – Semmi olyan, amivel bíróság elé állhatnék. - Nem felel meg a paranormális bizonyíték szabályainak? – A hangja most éles volt,

éles és csalódott. – Hagyjál, Gabe. Ne szórakozz velem. A démon belépett a szobába, kezében a pizzás-dobozzal és két tányérral. Biccentettem

felé. Elnémult, és engem figyelt. – Remek. – Öngyújtó kattanása, majd hosszan beleszívott a cigibe. Biztosan nagyon

mérges. – Akkor gyere át éjfélkor. Egyedül leszel? – Nem – mondtam. Tartoztam neki az igazsággal. – Társaságom van. – Élı vagy holt? – Egyik sem. Ezt elfogadta. – Rendben, tartsd meg a kis titkodat, Jézus. Gyere át éjfélkor, hozd az új dolgodat.

Meglátjuk, mit tehetünk. Most hagyj békén. – Akkor találkozunk, Spocarelli. – Bekaphatod, Dante. – Most már ı is nevetett. Hallottam, hogy Eddie újabb kérdést

üvölt és lecsapják a telefont.


35

Letettem a kagylót, és a falikárpitra néztem. Hórusz mozgott, Írisz karja felemelkedett, tenyerét kifelé fordította. A nagy istennı védekezın melléhez emelte az ankhot. Láttam, ahogyan Anubisz gyors mozdulatot tesz elıre.

Mintha a zsákmányát kapná el. Legalább az istenek velem vannak végre. – Két óra múlva egy barátommal találkozunk – mondtam a démonnak. – Elıtte

fussunk át anyagon, hogy felkészültek legyünk. Az ne aggasszon, hogy amint lehet, lerázlak, halhatatlan cimbora. Újra le kellett

győrnöm nevetési kényszeremet. – Hozd ide a pizzát, elférünk – lapogattam kanapét. A démon egy pillanatra elbizonytalanodott, mielıtt átszelte volna a szobát és

elhelyezkedett volna mellettem a kanapén. Összecsuktam az aktát, felnyitottam a pizzásdobozt. Fele pepperónis, fele vegetáriánus – mind a kettıbıl vettem egy szeletet, és a tányéromra tettem.

– Vegyél te is, Jaf – biztattam, erre kivett egy szelet pepperónisat. Rám nézett. – Még soha nem ettél pizzát?

Megrázta a fejét, amelyet fényes, sötét, hátrasimított ha j fedett. Az arca kifejezéstelen volt, akár egy robot maszkja. Egy izom rándult meg sima arcán. Megszegtem egy bonyolult démoni illemszabályt?

Kettéhajtottam a vegetáriánus szeletet, a nyitott pizzás dobozt a földre tettem, és nagyot haraptam. Olvasztott sajt, ropogós tészta, fokhagymaszósz és zöldségdarabkák.

– Nyammm – mondtam segítıkészen. A démon evett egy falatot. Elgondolkodva megrágta, lenyelte, aztán újabbat harapott.

Lenyeltem, aztán újabb darabot téptem magamnak. Tisztára nyaltam az ujjamat. Forró olaj és sajt. Az ételtıl kicsit visszanyertem a valóságérzékemet, újra feltöltıdtem. Három szeletet is felfaltam, mire lassítottam, és tényleg élvezni kezdtem az ízeket. Egy-egy falatot a hőlıben lévı kávéval váltogattam. A démon utánozott, és kettesben szépen eltakarítottuk a hatalmas pizzát. A démon ette meg a háromnegyedét.

– Éhes lehettél – mondtam végül, utoljára nyalva tisztára az ujjamat. – A francba. Ez jólesett.

A démon vállat vont. – Egészségtelen – mondta, de zöld szeme ragyogott. – De igen, nagyon jó. – Mennyi idı volt neked? – kérdeztem. – Úgy értem, nem úgy nézel ki, mint aki sokat

jár el otthonról. Újabb vállvonogatás. – A halandó évek nem sokat számítanak – mondta, hatásosan zökkentve meg a

társalgást. Ingerülten elhallgattam. Megérdemeltem, minek próbáltam bizalmaskodni egy démonnal.

– Oké, rendben – mondtam. – Mi lenne, ha el mesélnéd, hogy Santinónak miért nincs olyan szaga, mint egy démonnak?

– De olyan a szaga – felelte Jaf. – Csak nem a fajta, ami a pokolra jellemzı. Santino dögevı dögvész, a pokol alsó bugyrából érkezett. De jól szolgálta a fejedelmet, és ezért elnyerte a jutalmát. – Jaf szemhéját leeresztve a szájába győrte a pizza megmaradt szélét. – A jutalom lehetıvé tette, hogy a fejedelem parancsát megszegve a Tojással együtt erre a világra jöjjön.


36

– És mi van a Tojásban? – Akár most is megkérdezhetem tıle, gondoltam, lehet, hogy késıbb nem lesz rá lehetıségem.

– A fejedelem azt mondta, hogy nem tartozik rád – mondta Jaf üres tekintettel bámulva a pizzásdobozt. – Van még?

– Micsoda, egy óriáspizza háromnegyede nem elég neked? – meredtem rá. – Miért lenne rossz, eltörné a Tojást?

– Ritkán eszem emberi eledelt – mondta a démon, és leengedett vállal a kanapéra rogyott. – Vardimal nem törheti fel a Tojást. Rendkívül kellemetlen következményekkel járna.

Elégedetlen horkantás szakadt fel belılem. – Például? – kérdeztem. – Pokol tüze, mennykı, járvány, micsoda? – Talán. Vagy a fajtád megsemmisülése – felelte a démon. – Kedveljük az embereket.

Azt szeretnénk, ha megmaradnának – legalábbis a többségünk így vélekedik. Egyesek nem ezt szeretnék.

– Remek. – Odébblöktem az üres pizzásdobozt. – És te melyik oldalon állsz? A démon ismét vállat vont. – Egyik oldalon sem. A fejedelem rámutat valakire, azt mondja, hogy a halálát

kívánja; én pedig megölöm. Nekem nincs életfilozófiám. – Akkor te a fejedelem oldalán állsz. – Beleszuszakoltam a lábamat a csizmába. –

Éhes vagy, mi? Nem volt elég? – Nem. – A démon szája az egyik oldalon lebiggyedt. Felnyaláboltam a pizzásdobozt és az üres kávéscsészémet. – Oké. Megnézem, mi van itthon. Mit tudsz még Santinóról? A démon széttárta kezét, hogy tanácstalanságát jelezze. – Megadhatom a mi nyelvünkön leírt nevét. Ennél többet nem nagyon. – Akkor mire vagy jó? – A csalódottságtól szokatlanul élesen csattant fel a hangom.

Nekromantaként érdemesebb halkan beszélni. Némelyek suttogó tónusban beszélnek egy idı után. Mély lélegzetet vettem. – Nézd, megjelensz az ajtómban, megfenyegetsz, összeversz hat huligánt, végigrángatsz a poklon, és mindezt azzal fejeled meg, hogy felfalod a pizza nagy részét. Legalább egy kicsit segíts nekem abban, hogy megtaláljam ezt a démont, aki valójában nem is az.

– Meg tudom adni a nevét, és egy bizonyos távolságon belül meg is találom. Ráadásul életben tartalak – mondta Japhrimel. – Lehet, hogy még a hasznodra leszek.

– Lucifer azt mondta, személyes érintettséged is van az ügyben. – Az egyik kezemben egyensúlyoztam a pizzásdobozt. – Nos?

A démon nem szólt semmit. A szemhéját egy milliméterrel lejjebb engedte égı zöld szemén. Lucifer szeme világosabb volt, gondoltam, és megborzongtam. Világosabb, de iszonyatosabb.

– Szóval nem mondasz semmit – mondtam. – Csak egyik helyrıl a másikra rángatsz, és nem árulsz el semmit.

Most sem szólt. Az arcát mintha arany kıbıl faragták és simára csiszolták volna. Olyan volt, mintha egy pap szobra ült volna a kanapémon.

Most utoljára voltam kedves egy démonnal, gondoltam, aztán kimondtam hangosan. – Most utoljára próbáltam kedves lenni egy démonnal. – Sarkon fordultam és

kimentem, kezemben az üres pizzásdobozzal.


37

Nyavalyás démonok, gondoltam, kiszakít egy kellemes délutánból, amit jóslással és szappanoperák bámulásával töltöttem. Most el kell kapnom egy démont, egy másik a kanapémon ül, és Doreen…

Észre sem vettem, hogy félbehajtom a pizzásdobozt. Aztán benyomtam a szemétledobóba, rácsuktam a tetejét, és megnyomtam a fekete gombot.

– Nyavalyás démonok – motyogtam. – Méterrıl méterre vonszol, egy rohadt szót sem szól. Fogja, és nyomja fel magának ezt a pokoli…

Dante. Hővös kristály leheletéhez hasonló érintés az arcomon. Megpördültem. A világ forgott és imbolygott, mint a gyertyaláng. Lenéztem a pultra tett kezemre, az

ujjam hosszú, halovány, a körmöm fényárban csillogó vörösre lakkozva. A nekromanták nem képesek mindennap magas fényő fluoreszkáló anyagokat kezelni.

Megesküdtem volna, hogy Doreen hangját hallottam, éreztem a megszokott érintését az arcomon, a körme végigsimította az arcomat.

A házam védelmi rendszere tökéletes; a behatoláshoz egy termonukleáris robbanás erejével megegyezı hatás szükségeltetne.

Egy démon meg tudja csinálni, gondoltam. Hunyorogtam. A kardom a másik szobában volt. A nappaliban. Otthagytam a pengém egy démonnal. Végigrohantam az elıszobán, éles kanyart vettem, és berontottam a nappaliba. A

kardom ott volt, ahol hagytam, a kanapénak támasztva. A démon nyugodtan ült, keze a térdén, szeme félig lehunyva, egyik aranyszínő kezében fehér papírlap.

Felkaptam a kardom, és megfordultam, miközben a fém csörrenve csúszott ki a hüvelybıl. Zöld ragyogás villant fel – a győrőim újra aktivizálódtak, szikrákat vetettek az elektrosztatikus töltéssel teli levegıben. A tudatos szint alá mentem, szkenneltem.

Semmi. Ott sincs semmi. Hallottam, tudom, hogy Doreen hangját hallottam. Tudom, hogy hallottam. Rövid,

szaggatott sóhaj szakadt fel belılem. A kardom felbongott, nagyon halkan, a néma csendben. Megszentelt fém volt, benne a

rúna varázsa, hónapokig töltögettem Erıvel, úgy alakítottam, hogy nem csupán fizikai, de lelki fegyver is legyen, vele aludtam, mindenhová magammal vittem, amíg végül a karom meghosszabbítása lett. Most megszólalt, a vérszomj és a félelem csilingelı dala töltötte meg az acélt, hullámokban kicsapva érintette meg a házam védıpajzsát, és ettıl az kissé megremegett.

A bal vállam élesen megrándult. A démonra pillantottam, aki továbbra sem mozdult. – Csatára készülsz? – kérdezte végül. Egy csepp verejték gurult végig a gerincemen, amíg a farmerem dereka be nem szívta.

Hirtelen egyszerre mindent a figyelmem alá akartam vonni Hallottam. Tudom, hogy hallottam. A kardomat a hüvelyébe dugtam, az oltárhoz hátráltam, felkaptam a táskámat, és

átvetettem a vállamon. A késeimre is szükségem van, fel kell nem értük. – Felmegyek – mondtam a démonnak. – Valaki szórakozik velem, és ezt nem

szeretem. Nem szeretem, ha szórakoznak velem. – Én nem szórakozom – mondta nekem. Ismét robotszerő volt a hangja. – Azt sem árulnád el, ha szórakoznál – szögeztem le, és kihátráltam a szobából. Úgy

néz ki, most azonnal lelépek, gondoltam. Jézusom, egy démont hagyok a lakásomban. Hát ez tényleg gáz.


38

Felmentem a lépcsın, és húsz másodpercen belül megtaláltam a késeimet. Aztán a kardommal együtt a hálószobám ablakához léptem. Az ablakomra árnyat vetı gesztenyefának van egy kényelmes ága, amelyrıl majd leugorhatok.

Kinyitottam az ablakot, és éppen kidugtam a lábam, amikor Jaf keze összezárult a tarkómon

– Hová, hová? – súgta a fülembe. Az ujja kemény volt, és túl forró ahhoz, hogy emberé legyen.

Ó, ne, gondoltam.


39

TIZEDIK FEJEZET

Gyalog akartam Gabe-hez menni, a démonnak pedig mindegy volt. Így gyalogoltunk. Elállt az esı, a járda nedvesen fénylett. Legalább nem újhold volt – az minden tekintetben rossz lett volna. Újhold idején szeszélyes leszek, még akkor is, ha az Espo-tapasz megszakítja a menstruációs ciklusomat és elállítja a vérzésemet, mert éppen fejvadászaton vagyok, vagy mert az egész hercehurcát a hátam közepére kívánom.

Lopva figyeltem a démont, miközben a Trivisidiro utcán sétáltunk. Gabe háza a város egyik rossz környékén állt, de még mindig megvoltak a magas kıfalak, amelyeket az ükakárkije épített. De az igazi védelmet Gabe pajzsa és Eddie haragja jelentette. Még egy paranarkós sem hatolt be egy olyan házba, ahol egy skinlin és egy nekromanta lakott. A skinlinek többnyire termesztettek valamit, ık voltak a konyhai boszik modern változatai; többségük biotechnológiai cégeknek dolgozott, mágia és bonyolult procedúrák segítségével próbáltak olyan növényeket kikísérletezni, amelyekbıl gyógyszert nyerhettek az egyre mutálódó betegségekhez, ezenkívül növények DNS-eit párosították össze. A skinlin olyan ritka, mint a szedajin, de nem olyan ritka, mint a nekromanta; a legtöbb pszion sámán. A ceremoniálisok, mágusok és géntudósok között szenvedélyes vita folyt arról, hogy miért olyan ritkák a nekromanták és a szedajinok.

A skinlin egyetlen igazi hátránya, hogy harc közben megvadul; egy feldühödött koszboszorkány olyan, mint egy parafüggı – akkor sem áll le, ha megsérül. És Eddie még koszboszorkánynak is gyors és gonosz volt.

A démon egy szót sem szólt, csak ráérıs léptekkel ballagott mellettem. Olyan kényelmetlen volt, mintha egy nagy vadállat mellett haladnék. Nem mintha láttam volna már nagy vadállatot, de azért mégis.

A Trivisidiro és a Tizenötödik utca sarkáig bírtam. – Ide figyelj – mondtam. – Ne engem hibáztass. Nem vonhatsz azért felelısségre, mert

óvatos vagyok. Azért vagy itt, hogy láncon tarts, és vissza vidd a Tojást Lucifernek, engem meg itt hagysz a porban, és ráadásul egyedül nézhetek szembe Santinóval. Miért ne legyek óvatos?

Egy szót sem szólt. Lézerzöld szeme ragyogott egyenes szempillája alatt. Aranyszínő arca szırtelen és tökéletes volt – a démonoknak nem kell borotválkozniuk. Vagy igen? Senki sem tudta. Ezt a kérdést senki sem tette fel nekik.

– Helló! – csettintettem az ujjaimmal. – Van ott valaki? Továbbra sem szólt egy szót sem. Sóhajtottam, és lenéztem a lábamra, és engedelmesen rakosgattam egyiket a másik

után a repedezett járdán. Aztán meg kellett várnunk, hogy a közlekedési lámpa váltson, a Trivisidiro fıútvonal volt, tele utcaisikló- és gyalogosforgalommal.

– Rendben – ismertem el végül, miközben a lámpára vártunk. – Sajnálom. Most boldog vagy?

– Túl sokat fecsegsz – mondta. – Te meg kapd be – feleltem gorombán és csípıbıl. Váltott a lámpa. Körül sem nézve

leléptem az úttestre, máris azt tervezgettem, hogyan szabadulok meg a démontól a Gabe házába tett látogatás után.

A bal vállamban belobbant a fájdalom. A démon keze összezárult a karomon, és hátrarántott, miközben meleg levegıáram futott végig az utcán. A sikló


40

akkumulátorának árulkodó csikorgása hangzott fel, és egy karcsú, ezüstszínő személysikló húzott el mellettem jóval a sebességkorlát felett. Összerezzentem az ellenrendırség páncéljának hangjelétıl.

Érezhettem volna, gondoltam. Elakadt lélegzettel és csodálkozva álltam, és csak néztem az autó után. Elıbb-utóbb

leállítja egy cirkáló rendır, és bírság lesz a vége, de a bıröm jelenleg libabırözve zsibogott. A démon szorítása fokozatosan gyengült a karomon.

Sóhaj szakadt fel belılem. Nem figyeltem a környezetemre. Túlságosan lefoglalt, hogy egy démont ültettek a nyakamba. Ez nem vallott profira – és ami még fontosabb, akár meg is halhattam volna. Nem engedhetem meg magamnak, hogy lankadjon a koncentrációm.

Lehunytam a szemem és megfogadtam, hogy mostantól figyelek, oké, Danny? Nem tudsz meglógni a démon elıl, ha elıtte elcsap egy az apja siklójában száguldozó kölyök.

Meg kellene köszönnöm, gondoltam, és aztán meg, ha ı nem lenne, én már nem állnék itt. Otthon lennék a jó melegben. És az élet menne tovább.

– Köszönöm – szólaltam meg végül, amikor kinyitottam a szememet, és kissé nyugodtabb néztem a világba. – Tudom, hogy azt teszed, amit mondanak… de azért köszönöm. – Ilyen hülyeséget nem csinálok többet.

A démon pislogott egyet. Ez volt minden válasz, amit kaptam tıle. Körülnéztem, és már azon voltam, hogy az úttestre lépjek, amikor a démon újra

elkapta a karomat. – Győlölöd a démonokat? – kérdezte az üres utcán végigtekintve. A piros jelzés

villogni kezdett. Kitéptem magam a kezébıl, ı pedig engedte – Ha igaz, amit mondasz, akkor közületek valaki ölte meg a legjobb barátomat.

Szedajin volt. Soha életében nem bántott senkit. De Santino mégis megölte. A démon az utcát bámulta, mintha hihetetlenül érdekesnek találná a

közlekedésrendészeti jelzéseket. – De amúgy nem – folytattam végül. – Nem győlölöm a démonokat. Csak azt utálom,

ha ide-oda rángatnak. Szépen is megkérhettél volna, nem kellett volna egy pisztolyt az arcomba dugni.

– Erre emlékezni fogok. – Most a robot üzemmód helyett némi meglepetés érzıdött hangjából. – Tehát akkor Santino megölte a barátodat?

– Nem egyszerően megölte – vágtam vissza. – Hónapokig terrorizálta, és engem is majdnem megölt.

Hosszú csönd következett, amelyet csak a város zajai töltöttek meg – szirénák harsogása, a távoli forgalom, a folyton helyét változtató Erı tudat alatt érzékelhetı nyikorgása.

– Akkor teszek róla, hogy megfizessen érte – mondta. – Gyere, most biztonságosabb. Ismét körülnéztem, aztán követtem a démont, amint átkelt az úton. Amikor a másik

oldalra értünk, lemaradt, hogy mellettem haladjon, fejét lehorgasztotta, kezét háta mögé dugta, miközben lépkedett. A hüvelykujjam a kardomat birizgálta, szívesen elırántottam volna a pengét.

Ha tényleg igazat mondtak, és meg tudom ölni Santinót, akkor ez a penge végzi el a munkát.


41

Várjuk ki, amíg Gabe meglátja ezt, gondoltam, és azon vettem észre magam, hogy mosolygok, kemény, elégedett mosollyal, amely nem ért fel a szememig.


42

TIZENEGYEDIK FEJEZET

A kapura tettem a kezemet, hagytam, hogy a védıpajzsok végigrezegjenek rajtam. Gabe szerkezete felismert, és a kapuzár kinyílt. Benyomtam, mielıtt becsukódott volna, és becsusszantam. A démon gyakorlatilag a sarkamban jött, Gabe védırendszerén kigyulladt a vörös fény, és az egész kellemetlenül kattogott. Beszívtam az arcomat, és vártam.

Gabe védıpajzsa rendezıdött, kigyulladt a sötétlila fény. Gabe leolvasta, hogy ki van velem, és nem örült túlságosan.

– Gyerünk – mondtam, és a démon követett a hosszú, kövezett ösvényen. – Tartsd a szádat, rendben? Nagyon fontos.

– Ahogy akarod – mondta. Ennél közönyösebb vagy gúnyosabb már nem is lehetett volna.

Éppen amikor kezdtem arra gondolni, hogy akár meg is kedvelhetném. Az ösvényen a ház felé visszhangoztak a lépteim. A talaj göröngyös volt, de az egész

egyértelmően kert benyomását keltette. Eddie nyírta a sövényt, és irtotta a gyomot. Felmentem a lépcsın a pirosra festett ajtóhoz. Gabe házában egymás után következtek

a védırétegek – a családtagjai nemzedékek óta nekromanták és zsaruk voltak, már a parapsziché-rendelet aláírása elıtt, amely a természetfeletti képességekkel rendelkezıknek védett státust, és egyéb nem emberi fajoknak állampolgárságot adott. Gabe hatalmas jól kezelt vagyonnal rendelkezett: nemhogy zsaruként, de nekromantaként sem kellett volna dolgoznia. A közösségi szellem az anyai ágon öröklıdött a családban. Csodáltam a felelısségérzetét; még azt is megbocsátottam neki, hogy pénzes maca.

Udvariasan kopogtam, és éreztem az ajtón belül fellobbanó Erıt. Eddie feltépte az ajtót, és morogva nézett rám. Összezárt szájjal mosolyogtam. A

démon szerencsére nem szólt egy szót sem, de a gyémántragyogású aurájában érzékelhetı feszültség azért óvatosságra intett. Ugyanez az aura vett körül engem is, és úgy remegett, mintha védelmezne.

A borzas szıke skinlin tíz hosszú másodpercig méregetett minket az ajtóban. A válla megduzzadt, kifeszítette a pólóját, nedves föld és ágak nehéz szaga áradt körülötte. Nyugodtan tartottam a kezem. Ha rám ugrik, addig nem nyugszik, amíg egyikünknek vagy mindkettınknek az elsı vére ki nem csordul.

Gabe került elı az árnyékból, kivont kardján megcsillant a puha fény. – Azt nem mondtad, hogy egy démont hozol magaddal – mondta, és halk, lágy hangja

ellenpontozta Eddie morgását. Gabriele Spocarelli kicsiny, karcsú teremtés volt, százötvenöt centi izom és báj. A

nekromanta tetkó megcsillant az arcán, a smaragd üdvözlésképpen felragyogott, mire az én arcomon is melegség támadt. Kivágott selyempulóvert és kopott farmert viselt, azzal a fajta laza eleganciával, amit titokban mindig is irigyeltem. És mindig furcsállottam, mit talál ebben a koszos, embergyőlölı kertészmanóban, de Eddie láthatólag jól bánt vele, és szinte fanatikusan védelmezte. Gabe-nek szüksége is volt rá. Gyilkossági nyomozóként sokszor bajba került – legalább annyiszor, mint én.

Majdnem.


43

– Engem is meglep a dolog – mondtam. – Fegyverszünet? – Lassan felnyúltam, és felhúztam a vállamon a ruhaujjat, hogy megmutassam a vörös, forradásos jelet, a kísérı démon jelét. – El kell mesélnem neked valamit, Gabe.

Gabriele egy hosszú pillanatig méregetett, beszédes sötétbarna tekintete elıbb a démonra, majd a vállamon található jelre ugrott. Aztán visszakerült a kardja a hüvelyébe.

– Eddie, hoznál nekünk egy kis teát? – kérdezte. – Gyere be, Danny. Még soha nem vertél át, feltételezem, most sem fogsz.

– Te biztos viccelsz – kezdte Eddie szıke szemöldökét összevonva. Miért nem borotválkozik soha? – gondoltam, és elengedtem az ingemet. Jobban éreztem magam úgy, hogy nem látszik a jel.

– Ugyan már, Eddie – mondta Gabe. – Lazíts egy kicsit. Hozz teát. És maga – akárki legyen is – a szeme Jafre villant. – Ha bajt hoz a házamba, egyenesen visszaküldöm a pokolba. Megértette?

A szemem sarkából láttam, ahogyan a démon biccent. Nem szólt semmit. Szerencséjére. Gabe házában az illatos sötétség összezárult. Füstölıt égetett. Egy pillanatra

lehunytam a szemem, és teleszívtam a tüdımet. Nem ı volt a leghatalmasabb nekromanta, de megvolt benne a pontosság és a nyugalom, amely sok nekromantából hiányzott. A nekromanták általában nem járnak össze. Idegbajos primadonnák gyülekezete vagyunk. Olyasvalakit találni, akit kedvelünk és megérti, hogy milyen érzés látni a halottakat… kivételes eset.

Gabe a konyhába vezetett minket, ahol Eddie feltette a teáskannát. Kivette a megszokott csészémet, a nekem fenntartott karcsú fekete bögrét.

– Teát? – kérdezte a démont, ı pedig tanácstalanul széttárta a kezét. – Kér teát, én mondtam neki, hogy ki ne nyissa a száját, csak bajba keverne minket. – Jól gondoltad. – Gabe a pultra tette a kardját. Én jobban szeretem a katana alakú

pengét, de Gabe a kétkezes hosszú kardot részesítette elınyben, amely túl nagynak tőnt keskeny kezéhez. És nekem akárki elhiheti, hogy nem akarok szembekerülni vele, amikor ezt az acélt forgatja.

– Szóval azt az esetet említetted… Elıvettem az aktát a táskámból, és a kezébe adtam. – A pokol fejedelme azt kívánja, hogy keressem meg ezt a fickót. A neve Vardimal –

azaz régi barátunk, Santino. – Minek a fejedelme? – Gabe tekintete hirtelen Jafre villant. – Láthatólag ı az ördög küldönce – mondtam, hogy visszafogjam a belılem

felszakadni készülı idétlen vihogást. Nem sikerült. Feljött belılem némi horkanásszerő nevetés, és megborzongtam. – Tényleg nehéz napom volt, Gabe.

Gabe kinyitotta az aktát, noha tudta, hogy mit tartalmaz. Az arca halottsápadt lett. – Gabriele? – Eddie hangja csupán egy kicsit volt morgásszerő. Gabriele a zsebében matatott, elıásott egy győrött doboz Gitanes-t, és remegı ujjal

kivett egyet belıle. Majd egy ezüst Zijaant húzott elı, és rágyújtott. Az égı szintetikus hasis és a füstölı tisztítószaga keveredett egymással.

– Csinálj egy kis teát, Eddie – mondta, a hangja komoly és rekedtes volt. – A fene egye meg.

Én a reggelizıpult másik oldalán egyensúlyoztam egy bárszéken. – Ja. – Az én hangom is rekedtes volt, talán a levegıben terjengı füsttıl.


44

Gabe összecsapta az aktát, rá sem nézett a démon hozzájárulására – arra a papírlapra, amelyen ezüst betőkkel Vardimal-Santino neve állt démon nyelven.

– Tényleg arra gondolsz… – Igen – feleltem. – Komolyan. Gabe mérlegelt, és még egyet szippantott a cigarettájából. Az arcában lévı smaragd

megvillant, egy csil lámot továbbított a levegıbe; a győrőim lassú, nyugodt gomolygással válaszoltak. Eddie forró vizet töltött a csészékbe. A levegıbe szippantottam. Mentatea.

– Mire van szükséged? – Egy paranormális vadászati engedélyre a fejvadász engedélyembe. – Ez viszonylag

megszokott dolog volt, és semmilyen kötelezettséggel nem járt a számára; csak annyi kellett, hogy aláírja a papírjaimat . Most jött a nagy dolog. – Szükségem van két H-DOC-ra és egy általános engedélyre, valamint egy hálózati csatlakozásra. – Megnyaltam kiszáradt számat. Ha egy démon nyomába eredek, szükségem van a rendırség minden erıforrására. A H-DOC és a hálózati csatlakozás hozzáférést nyújt Hegemónia rendırségi számítógépeihez és a Putchkin rendırségi hálózatok egyezség által biztosított adatbázisaihoz, az általános engedély pedig akkor jön jól, ha plazmaágyúra vagy néhány géppisztolyra lenne szükségem a démon távoltartásához.

– Jézusom – horkant fel Eddie. – Meg minden istennyila. Hát a bal veséje nem kéne, Danny?

Tudomást sem vettem róla, de a démon közvetlenül mögöttem állt, és a másik lábára helyezte a súlypontját. A bal vállam lankadatlanul és hevesen lüktetett.

Gabe leengedte szemhéját sötétbarna szemére, és szippantott egyet. – A paraengedélyt meg tudom szerezni, egy H-DOC-ot és talán az általánost is, de a

há lózat… nem is tudom. Ez nem jelent újabb bizonyítékot. – Mi van akkor, ha adományt tettem? – kérdeztem. A győrőim szikráztak és

ragyogtak. – Ez nagyon fontos. – Szerinted nem tudom? – vágott vissza. – Mi a franc van, Danny? Elvettem a teát Eddie-tıl, aki egy rózsaszín virágos fajanszbögrét nyomott a démon

kezébe. A szám megremegett, legörbült. – Sajnálom – mondtam. – Én csak… Doreen, tudod. – Tudom. – Gabe egy újabb papírlapot futott végig. – Nem tudok olyan bírót szerezni,

aki ennek alapján aláírja neked a hálózati hozzáférést. De körbekérdezek, és meglátjuk, mit tehetnek a fiúk nem hivatalosan. Esetleg segítségedre lehetnek. Erre mit mondasz?

– Egyedül dolgozom. – Hátrafordultam Jafhez. – Csak azért jön velem, mert belekényszerítettek ebbe az egészbe. Látnod kellett volna, Gabe. Borzalmas volt.

Gabe megborzongott, egy halovány vonal jelent meg két tökéletes szénfekete szemöldöke között.

– Nem vagyok rá kíváncsi, Danny. Graeco Hádész éppen elég nekem. Soha nem kérdeztem, ki a lélekvezetıje. Most eltőnıdtem. Nem illett megkérdezni –

minden, halálhoz vezetı ajtó kulcsa más, a nekromantát alkotó légzés, vér és tudat legmélyebb szintjén van bekódolva. Olyan volt, mintha valakinek a fehérnemős fiókjába néznénk be az n-edik szintig.

Megfújtam a teámat, hogy hőtsem. Gabe komoran lapozta át az akta többi részét. Az ujja remegett egy kicsit; a forró hamut egy kis kék kerámia hamutartóba rázta. Eddie a


45

konyhában járkált, tömpe ujjával kócos piszkosszıke hajába túrt, a tekintetét Gabriele beharapott ajkára és megfeszülı vállára szegezte.

– Istenek fenn és lenn – mondta végül Gabriele. – Az az izé tényleg fel tudja kutatni Santinót?

Megfordultam a bárszéken. Jaf tekintetébe ütköztem. A tarkómat nézte? Miért? – Fel tudod kutatni? – kérdeztem. Vállat vont, megint tanácstalanságot jelezve széttárta a karját. Jelentıségteljesen

rábámultam. – Á. Megköszörülte a torkát. Ez volt az elsı majdnem emberi hang, amit hallottam tıle. – Ha már elég közel vagyok hozzá, megtalálom. A probléma az lesz, hogy meg kell

találnom a világotok azon részét, ahol megleljük. – Szükségem van a hálózati csatlakozásra, hogy tudjam, ki kicsoda abban a városban,

ahová éppen megérkezem – mondtam halkan, miközben visszafordultam Gabe-hez. – A sötét oldal segít a felkutatásában, különösen, ha a régi dolgaival foglalkozik. Dacon készít nekem egy nyomkeresıt, de ha Santino egy nyavalyás démon, és észreveszi, hogy mágustrükköt használok, vissza tud vágni.– Elhallgattam. – Nehéz ügy.

Gabe tépelıdve az alsó ajkát harapdálta. Végül átnézett Eddie-re, mire a skinlin lenyugodott. Mozdulatlanul, levegıt is alig véve állt a kékre csempézett konyha közepén, tömpe ujja kétoldalt lazán himbálózott.

Gabe végül felnézett rám. – Megkapod a hálózati hozzáférést. Adj huszonnégy órát. Bólintottam, és kortyoltam egyet a teából. – Megfelel. Meglátogatom Dacont és a Pókot, és fel kell szerelnem magam. Dake

elköltözött? – Viccelsz? Ismered, egyedül az utcára se megy. Még mindig abban a lyukban lakik a

Pole utcán – felelte Gabe. – Aludnod kellene, Danny. Tudom milyen, ha vadászol. Vállat vontam. – Szerintem egy ideig nem sokat fogok aludni. Amíg ki nem ontom a belét ennek a –

Vardimalnak, Santinónak, akárkinek. Akármi legyen is. – Ha démon volt, miért nem jöttünk rá? – kocogott Gabe rövid, lerágott körmével a

kardja markolatán. A fejemmel Jaf irányába intettem. – Azt mondja, Santino dögevı, és ki sem jöhetett volna a pokolból. De elszökött és

ellopott valamit, amit Lucifer vissza akar kapni. – Remek. – Gabe ajka egy pillanatra legörbült. – Még egy dolog, Danny. Ezt a valamit

ne hozd ide többet. A győrőim zöld szikrákat vetettek. Nem jelentett nagy vigaszt, hogy Gabe megértette,

mennyivel veszélyesebb a démon, mint én. Azt hittem, megértıbb lesz, hiszen tudja, milyen érzés, ha az emberre ujjal mutogatnak az utcán, és kinevetik.

De a démon tényleg valami más volt. – İ nem valami – jegyeztem meg csípısen, és Japhrimel a szeme sarkából vetett rám

egy pillantást. – İ démon. De ne aggódj, nem fogom.


46

TIZENKETTEDIK FEJEZET

Ki kellett ráznom magamból az idegességet, és gondolkodnom kellett, és legkönnyebben ezt mozgás közben tehettem meg. Kételkedtem benne, hogy egy démon tudna használni egy röpdeszkát, így gyalogoltunk. A démon követett, lépte visszhangzott a járdán. Olyan szorosan markoltam a hüvelyt, hogy szinte fájt.

Sztaniolpapír, eldobott papírpoharak, cigarettacsikkek, a városi élet maradványai. Belerúgtam egy Sodaflo-dobozba, az alumínium végigcsörömpölt a járdán. Kvarcszemcsék, üvegcserepek, egy rohadó Cereon-doboz, egy csatornában ugrándozó galamb, amely surrogó szárnnyal röppen fel.

Két tömböt hagytunk hátra. Hármat. – Ez jól ment – mondta végül Jaf. A csizmába bújtatott lábujjamról felnéztem rá. – Úgy véled? – A táskámat a csípımre ejtettem. – Gabe és én régóta ismerjük

egymást. – Gabe? – A démon hangjában némi érdeklıdés érzıdött. – És te vagy… Danny.

Dante. – A szociális munkásom klasszika-filológus volt. – A kard markolatát tapogattam. – A

természetfeletti tulajdonságokat vizsgáló teszt pozitív lett, bekerültem Hegemónia pszí-programjába. Szerencsém volt.

– Szerencséd? – A szüleim eladhattak volna rabszolgának is egy gyarmatra, de kórházban

születtem, és így automatikusan állami gondozásba kerültem – mondtam. Bár a gyarmat jobb lett volna, mint Rigger Hall. Egy pillanatra felcsapott bennem a fojtogató emlék: üresség és ırület mardos; vagy korbács égeti a hátamat. A Hall pokoli volt – valódi pokol, emberi pokol és még csak nem is a démonok tették borzasztóvá. – Vagy eladhattak volna bérmunkásnak egy farmra, ahol addig dolgoztatnak, amíg az agyam le nem merül. Vagy eladhattak volna béranyának, ahol az egyik pszí-pozitív babát nyomják ki belılem a másik után a telepes-program keretein belül. Az ember soha nem tudhatja.

– Ó. Ismét felnéztem, és elkaptam a démon egyik szemvillanását. Engem nézett? Az arcéle

csontos volt, szinte már csúf, az utcai lámpáról rá esı fény árnyékot vetett a szemére és arccsontjára. Az aurája furcsán visszafogott volt, gyémántszínő sötétség fogta körül.

Mint egy szárny. Szerencsém volt. Nem tudtam, kik a szüleim, de utoljára azzal ajándékoztak meg,

hogy kórházban születtem, és azonnal aláírták a papírokat, hogy átengednek a Hegemóniának. Bár a parapsziché-rendelet szerint a természetfeletti képességekkel rendelkezık elvileg szabad állampolgárok, mégis akadtak rossz példák. Virtuális rabszolgának adták el ıket, különösen akkor, ha nem voltak elég tehetségesek, vagy csupán recesszív génnek köszönhetın voltak azok. És leginkább akkor, ha illegális klinikákon vagy vöröslámpás negyedek és gettók sötétjében születtek.

A démon kabátja halkan suhogott egyet, ahogy a férfi lépett. Az volt a szokása, hogy a háta mögött összekulcsolta a kezét, ettıl lassú, kimért lett a járása.

– Mivel foglalkozol? – kérdeztem. – Mármint a pokolban. Mi a munkád?


47

Ha eddig azt gondoltam, hogy a profilja csúnya, most kıvé merevedett és zorddá vált, a szája legörbült, a szeme elsötétedett és gyilkosan villogott. A szívem a torkomban dobogott, fémes ízt éreztem a számban.

– Bérgyilkos vagyok – mondta végül. – Én vagyok a fejedelem jobb keze. – Te végzed a piszkos munkát az ördögnek? – Nem tudnád máshogyan nevezni? – kérdezte. – Rendkívül tapintatlan vagy még

emberi mértékkel mérve is. A démonok máshogyan gondolkodnak a gonoszról, mint az emberek.

– Rendkívül nagy seggfej vagy, még egy démonhoz képest is – vágtam vissza. – Én csak emberként tudok a gonoszságra gondolni. Szóval mit keres egy ilyen magasztos személy a társaságomban?

– Ha addig életben tartalak, amíg megtalálod a Tojást, szabad leszek – mondta összeszorított foggal.

– Úgy érted, hogy most nem vagy szabad? – Hát persze hogy nem. – Felemelte a fejét, mintha hallgatózna. Néhány pillanat

múlva szirénát hallottam a távolban. A bal vállam megrándult. – Hová megyünk? – Meglátogatom Dacont. İ mágus, imádni fog. – Sajgott az állam, a szemem égett és

reszelıs volt. – Aztán ha aludtam valamicskét, meglátogatom a Pókot. És akkorára Gabe talán elintéz mindent, és elkezdhetem a vadászatot.

– Feltételezem, amint lehetséges, megpróbálsz megszökni – mondta. – Ma este nem – ígértem. – Ma este túl fáradt vagyok. – De utána? – erısködött. – Nem akarom a szabadság esélyét a kicsinyes emberi

büszkeséged miatt elveszíteni. – Úgy mondod azt, hogy „emberi”, mintha obszcén kifejezés lenne. – A szabad kezem

a zsebembe dugtam. A győrőim most sötétek voltak, nem ragyogtak, nem fénylettek. Odakinn a városi Erı áramlásában és környezeti elektromosságában nem volt elég töltés, hogy reagáljanak. Ehelyett óvatos fénybe burkolóztak.

– Te ugyanígy mondod a „démont” – lıtt vissza a démon azonnal. Most morcos? Soha nem láttam még morcos démont, így lenyőgözve bámultam.

Ebben nem nyerhetek, döbbentem rá, és sietısen a járdára néztem. – Fegyvert nyomtál az arcomba. – Ez még az én mércémhez képest is gyenge volt. – Ez igaz – ismerte el a démon. – Úgy tettem. Azt hittem, te vagy az ır. Ki tudja, hogy

nemzedéke legjobb nekromantája kivel ırizteti az ajtaját. Nekem csak annyit mondtak, hogy hozzalak el és vigyázzak rád. Semmi mást, még azt sem, hogy nı vagy.

Megtorpantam és végigmértem. İ is megállt, és kissé felém fordult. Kihúztam a szabad kezem a zsebembıl, és odanyújtottam. – Kezdjük elölrıl – mondtam. – Szia. Danny Valentine vagyok. A démon olyan sokáig hallgatott, hogy majdnem visszahúztam a kezem, de a keze

végül elırelendült és összezárult a kezem felett. – Japhrimel vagyok – mondta komolyan. Kétszer megráztam a kezét, és kissé erısködnöm kellett, hogy elengedje. – Örülök, hogy megismertelek. – Nem gondoltam komolyan – bárcsak soha ne láttam

volna meg az arcát –, de néha az apró gesztusok sokat segítenek. – Hasonlóképpen – mondta. – Nagyon örülök, hogy megismertelek, Danny. Talán ı is hazudott, de becsültem, hogy legalább megpróbálta.


48

– Köszönöm – indultam el ismét, ı pedig mellettem ügetett. – Szóval te vagy Lucifer jobb keze?

Bólintott, az arcéle visszanyerte a megszokott durva, szinte csúnya vonalát. – Amióta kikeltem. – Kikel… – Aztán arra gondoltam, hogy nem akarom tudni. – Nem érdekes, nem

akarom tudni. – Nagyon bölcs vagy – mondta. – Egyes emberek szünet nélkül zaklatnak minket. – Azt hittem, szeretitek – mondtam. – Mármint ti, démonok. Vállat vont. – Néhányan közülünk a mágusok hívására hagyják el a fejedelmet. Nem sok közös

ügyünk van az emberekkel. – Nekem sem – mondtam neki, és ez egy idıre lezárta a társalgásunkat. Ennek

örültem. Egy csomó új dolog miatt kellett aggódnom – hogyan reagál majd Dacon, és milyen gyorsan terjed el a városban, hogy a pokol egyik polgárával lógok, különösen akkor, ha összefutok Abrával. Nem hagyhatom hátra a démont – bajba kerülhet, ráadásul nem hiszem, hogy hajlandó lenne egy sikátorban várni, amíg én bemegyek Dake klubjába.


49

TIZENHARMADIK FEJEZET

Igazam volt. – Szó sem lehet róla – mondta a démon szinte fehéren izzó szemmel. – Oké, rendben, csak nyugi. – Körbenéztem az esıtıl síkos utcán. Néhány karcsú,

szivar alakú személyi sikló lebegett a fejünk felett a parkolójelen, és pár röpdeszka támaszkodott egy régi raktárépület falához, aljukon ragyogott a reaktív festék. Rutinból végigszkenneltem ıket, és észrevettem, hogy az egyiknek forró a mágneses rendszámtáblája; egy kölyök bizonyára feltörte. Csettintettem a nyelvemmel. A gyerekek már röpdeszkákat lopnak, hová jutunk? De mivel a siklóknál már gyárilag volt beépítve a tenyérzár és a testszkenner, egy gyerek csak egy röpdeszkát tudott ellopni.

A Pole utcán neonfény és éjszakai élet folyt körbe minket. Megborzongtam, leengedtem a vállam, és felsóhajtottam.

– Ha velem akarsz jönni, akkor azt kell tenned, amit én mondok, rendben? Én beszélek, és ne kezdj el verekedni, legfeljebb ha én kezdem. Rendben? És kérlek, ne ölj meg senkit – csak annyira üsd meg ıket, hogy fekve maradjanak.

A démon bólintott, fekete haja a nedvességtıl a fejéhez tapadt. Az esı a Trivisidiro és a Tizennyolcadik utca sarkánál kezdett szemerkélni, és egészen a Tankig követett minket. Tılünk egy sarokra egy csoport szabadúszó prosti húzódott be az eresz alá, a neon végigpásztázta nedves lakkbır főzıjüket, és go-go csizmájukat. Egy rendırcirkáló cápaként osont csendesen, antennái meredeztek, rohampáncélja zümmögött. Megállt a prostik mellett; kíváncsian vártam, hogy ellenırzés lesz, vagy egy kis szórakozásra vágyik.

Idegesen megnyaltam kiszáradt ajkamat. – Tudsz ijesztı lenni? Az sokat segítene – mondtam a démonnak. A démon kivicsorította a fogát, nekem pedig le kellett küzdenem a kényszert, hogy ne

lépjek hátra. – Oké – mondtam. – Te nyertél. Legyél ijesztı, én meg beszélek. Átvágtunk az utcán, a démon kissé lemaradt mögöttem, én pedig felléptem a másik

oldalon lévı járdára. Két kidobóember támasztotta a falat – A feketepiacon kapható szerrel felnövesztett, borotvált gorillák, háromszor akkorák, mint én. A tenyerem viszketni kezdett.

Csak semmi baj ne legyen, fohászkodtam magamban. Az ima éppen a kidobóemberek elıtt fejezıdött be. A bal oldalon álló, a tetoválásomat

látva, láthatóan elsápadt. A jobb oldali a démont mérte végig, kövér arca vagy a rémülettıl, vagy a halk nevetéstı l remegett. Mélyen belélegeztem az éjszakai levegıt, a hasis füstjét és a pára sós-verejtékes-édes illatát. Vajon Dake tudja, hogy az egyik kidobóembere Clormen-13-at szed? Ez olyan undorító cucc volt, hogy a drogfüggık egy idı után pszichotikus tüneteket produkáltak tıle. Nem könnyő egy parafüggıt leállítani.

Felemeltem a fejem, hogy mindketten lássák a tetoválásomat. – Dacon Whitaker – mondtam, elég élesen ahhoz, hogy túlharsogja az ajtón

kihallatszódó basszus dübörgését. A jobb oldali kidobó bólintott. Láttam a jobb fülébe beültetett kommlink árulkodó

villanását, a torka pedig megdagadt. Hangszál-implantátuma volt. Nagyszerő. Dake tudta, hogy jövök.


50

– Nem érzi jól magát – mondta az egyes számú borotvált gorilla. Pofaszakállat viselt, és szép, méretre varratott bırnadrág feszült vastag lábán.

– Vagy most fogad, vagy szétkapom a klubját, és ráhozom a rendıröket. Megvádolhatják azzal, hogy akadályozott egy legális vadászatot. – Vicsorogtam egyet. – Fejvadászaton vagyok, és nincs jó kedvem. Tıle függ.

A mögöttem álló démon hallgatása egyre ijesztıbb lett. Öt másodperc. Tíz. Tizenöt. – Jöjjön be – mondta a jobb oldali gorilla. – A fınök azt mondja, menjen fel az

irodába. Bólintottam, és átvágtam kettıjük között, a démon szorosan a nyomomban.

Migrénkeltı vörös és narancsszínek kavargó orgiájába, a mennyezetrıl lógó diszkógömb harsányan cikázó fényeibe, hasissal keveredı alkohol és verejték szagába, és a raktárt megtöltı, zenében elmerülı, nagyrészt táncoló emberekbe ütköztünk. A vörös kétségbeesés vékony szegélye mosollyá alakult, penge villant a zsibbadt kar felé.

Megszoktam már a szenzoros támadást, így alig tétováztam, mentális védıpajzsaim megvastagodtak. Kóbor lelkek lebegtek a sarkokban, némelyikük némán sikoltott.

AZ emberek azt hiszik, hogy amikor meghalnak, a Fény megnyílik, és magába szippantja ıket. Az esetek nagy többségében ez történik. De idınként – elég gyakran – a lélek ide van láncolva. Idınként azonban a halottak lelkei, amelyek össze vannak zavarodva, vagy haláluk erıszakos körülményei tartják itt ıket, egyszerően képtelen itt hagyni egy szerettüket, olyan helyeken csoportosulnak, ahol akad elég Erı, hogy táplálja ıket, és így többek lesznek, mint egy tarkóba lihegett hideg sóhaj, mint egy puszta emlék.

A parapsziché-rendeletet megelızıen ötven évig úgy adták-vették a természetfeletti képességgel rendelkezıket – még a nekromantákat is –, mint az ingóságokat. Azt megelızıen pedig a nekromantákat általában elmegyógyintézetekbe zárták, vagy öngyilkosságba hajszolták, mert amit mi látunk, azt senki más nem látja. Néhányan, például Gabe felmenıi, úgy húzták ki, hogy hallgattak a képességeikrıl és beolvadtak. A többiek egyszerően bolondnak tettették magukat.

Átnyomakodtam a tömegen, minden ember párnázott pörölycsapásként lökött vissza, mert teljesen ellazultak a hasistól és a révületbe ringató zenétıl. Felismertem a számot: a RetroPhunk Celadon Groove-ja volt.

Ha képes lennék elviselni a tömeget, még táncolni is tudnék rá, gondoltam, és éles, nyilalló fájdalmat éreztem. Három éve nem táncoltam. Jace óta nem.

Ne gondolj rá. Felemeltem a fejemet; végig fürkésztem a tömeget. A többi természetfeletti képességgel rendelkezı emberhez hasonlóan én sem szerettem a tömeget, különösen a lázongó tömeget vagy beszívott emberek nagy csoportjait. Persze, rákapcsolódhatnék, és meglovagolhatnám a szabadon áradó érzelmi energiából összesőrősödı Erıt, de nem volt szükségem rá. A többi pszí tudja, hogyan tartsa meg magának a gondolatait, de a normális emberek nagy része gondatlan közvetítı, még a legjobb védrendszereket is benyomásaik és gondolataik árjával ostromolják. Az ember mintha hangtompító nélküli siklók között sétált volna; a zaj még akkor is rezegtette a pulzus és a csontokat, és fájt, ha volt füldugónk.

Nem. Talán nem is a tánc vagy a tömeg okozta a fájdalmat, hanem a szívem. Legalább hat hónapja nem gondoltam Jace-re.

Tekergı testek lüktettek a kivilágított táncparketten. Összefonódó párokat láttam, hátul néhány elsötétített fülkét tele szerelemtıl vagy haláltól elalélt lelkekkel. A


51

kétségbeesett szex éles kényszere töltötte meg a levegıt. Kitágult az orrcimpám, a győrőim szikráztak. Elmerülhettem volna az atmoszférában, és felhasználhattam volna nemesebb célra, ha szükségem lett volna rá. Átcsúsztam két kurvás, póznavékony yuppie lány között, akik úgy be voltak szívva, hogy csodálkoztam, hogy még függılegesek; biccentettem a csaposnak.

A bárpult mögött molyette vörös bársonyfüggöny lógott, amit a csapos – vékony, ideges férfi vörös kezeslábasban, akinek cigaretta lógott a szájából – félrevont. A biztonsági ajtó résnyire nyitva volt, sárga fénycsík szőrıdött ki a füstös levegıbe.

A zene váltott. A bıröm viszketett az izzadtságtól és a kellemetlen energiától. A rohadt életbe, az a seggfej az ajtóban figyelmeztette Dake-et, az meg felkészül. Rajta

akartam ütni. Elıreugrottam, berohantam az ajtón, és könnyedén felszaladtam a lépcsın. Nem

nyújtottam a legjobb formámat – a gyomrom még mindig fájt, és gyenge volt a hányás miatt, az egész testem lemaradt egy másodperccel –, de amikor elıre kirántott karddal bepördültem plexifalú irodába, Dake tényleg meglepettnek tőnt. Dundi karját könyökéig befogta a méregzöld Erı, és éppen elfordult íróasztala nyitott öntöttvas széfjétıl.

Dacon mágus volt, noha elég gyenge. Néhány évvel alattam járt Rigger Hallba, és máig úgy gondoltam rá, mint dundi gyerekre csálé egyenruhában, a túl sok szintetikus hasistól lógó és nedves szájjal. Még a legalacsonyabb rendő mágus-vizsgát is csak alig sikerült letennie, a tetkója ízléstelen, egyszerő, kerek kelta szimbólum volt. Mindent egybevéve nem ı volt a legalkalmasabb egy ilyen típusú munkára, de ı volt az egyetlen, akit rá tudtam venni, hogy készítsen nyomkeresıt egy démonhoz, és nem kellett a karomat vagy lábamat felajánlani érte cserébe.

Bár Dake nem idézte meg túl jól a démonokat, a védelmezı mágiában meglehetısen ügyesnek bizonyult. A test test elleni harchoz nem nagyon értett, de megfelelı erıtöltettel gyors és kiszámíthatatlan tudott lenni. Gondolom, ezért nem hagyta el szinte soha a night clubját. Azt hallottam, hogy már évek óta nem járt az utcán. Olyan közel járt a teljes bezárkózáshoz, amennyire csak egy pszítıl telt.

Pont ezért volt tökéletes választás a nyomkeresı elkészítéséhez. Az passzívan támadó mágia volt, ami azt jelentette, hogy éppen a szakterülete volt – és még a night clubját sem kellett elhagynia az elkészítéséhez.

– Te nyavalyás – mondtam kedvesen. – Egy kis meglepetést akartál nekem szerezni, ugye, Dacon? Mekkora rohadék vagy.

A kardom kékeszöld szikrát vetett, a fény végigfutott a pengén. Az acélba varázsolt rúnák megjelentek és végiggomolyogtak a kard mentén. A démon rám terített aurája csillogott és örökít.

Dacon nyöszörgött, sápadt, kerek arca hirtelen nedves lett az izzadtságtól. Inkább éreztem, mint láttam a mögöttem jövı démont. Dacon majdnem elájult, drága Drakarmani inge átizzadt és a hónaljához tapadt.

– Te… te… – lökte magából, és zöld ív képzıdött az ujjai között. Micsoda hanyagság. – Én – feleltem. – Hát persze. Ki más jönne el hozzád, Dake? Senki sem szeret,

nincsenek barátaid – miért vagy ilyen rohadtul meglepve? Dake tekintete mögém villant. Fényes bırnadrágot viselt, amely megfeszült széles

lábán. – Van egy… az egy… neked van egy…


52

– Kísérı démonom. – A hangomban kéjes öröm volt, ami nem igazán volt ıszinte. – Irigykedsz, mágus? HA akarod, egészen közelrıl beszélhetsz vele.

A démon mellém lépett, mintha olvasott volna a gondolataimban. Az auratakarója gyémántlángjai megtöltötték a szobát, és bezárultak a szerencsétlen mágus körül. Kivont kardomat magam elé tartottam, a megszentelt penge megvédett a démontól, aki lassú, egyenletes léptekkel közeledett Dacon felé.

– Mi a faszt akarsz? – ordított Dake hátrálva, miközben már majdnem felmászott az íróasztalára. – Jézusom, Danny, mit akarsz? Mondd meg!

A démon megállt, ezúttal is úgy, mintha a gondolataimban olvasna. – Információt – mondtam végigfürkészve a szobát. Valami nem stimmelt, az egyik

szerkezet nem illett ide, és elcseszte az egész hangzást. Kitágult az orrcimpám. Sós-verejtékes-édes. Paraszag. Kivettem a papírt a táskámból. Ezüst cikázott a győrőimbıl. Óvatosan Dake-hez

léptem, a démon elıtt elhaladva, aki feszült készenlétben állt. Széthajtogattam a papírt, lenéztem a Vardimal nevét jelölı kanyargó rúnára. Dake falra akasztott afrikai maszkjaira nedves vörös fény hullott a plexiablakokon keresztül. Odalenn emberek táncoltak, hasistól és szextıl révültek, és fogalmuk sem volt a drámáról, ami a fejük fölött zajlott.

– Azt akarom, hogy készíts nekem egy nyomkeresıt, Dake, erre a névre hangolva. És ha jó fiú leszel, nem hívom ki az ırjáratot, hogy megszabadítson a parakészletedtıl.

Te nyomorult, ostoba barom, gondoltam. A para elevenen fal fel. És hány életet teszel még tönkre a dealerkedéssel? Nem csoda, hogy az egyik kidobód is rajta van azon a szeméten. Fordulj fel, Dake.

Dake kerek barna szeme forgott. Feltartottam a papírt, készen arra, hogy visszaugorjak, ha az a keze között szikrázó zöld fény lecsap rám. Dadogott.

– Én nem… én nem… Danny… Vékony nyálcsík szaladt végig borostás állán. Legalább tudta mozgatni a száját. – Nekem te ne hazudj! – vicsorogtam, és fellendítettem a kardomat, éppen idıben

állítva meg. A pengét nedves tokájához tettem. – Nos, készítesz nekem egy nyomkeresıt, vagy belém költözik a katolikus szellem, és

porig égetem ezt a nyomorult lebujt! Hová ment a démon? – tőnıdtem. Túl nagy a töltés, hová ment? A démon karja kinyúlt mellettem, ujja Dake tokája alatt mélyedt a torkába. Ellökte a

kardomat. A hüvelyébe dugtam a pengét. – Tedd. Le. – mondta a démon, lassú, lüktetı, ellentmondást nem tőrı hangon. Valamii fémes dolog csörrent a padlón. Le sem pillantottam. A mágus ujja közt ívelı

zöld fénysugár megszőnt. Dake arca összezsugorodott. Szipogni kezdett. Ó, Szehmet sza'esz. Ha sírni kezd, egész este itt ülhetek, mire megnyugtatom. – Engedd el – csattantam fel. – Semmi hasznát nem vesszük, ha megríkatod. A démon mély, morgó hangot hallatott. – Ahogy kívánod – fejezte be. Dake félelemtıl makogva nyöszörgött. Veszélyesen közel álltam hozzá, hogy elveszítsem a türelmemet. Ehelyett, amint a

démon elengedte, Dake vállára tettem a kezemet. – Ugyan már, Dake, csak tréfálkozunk, érted? Nem is akartál bántani. Kedvelsz

engem. A barátom akarsz lenni, ugye, Dake?


53

Mintha egy négyéveshez beszéltem volna. Dake nyüszített és bólogatott, hosszú, barna haja izzadt homlokára tapadt. Mint a

suliban. Egyszer avatkoztam be, amikor nagyobb mágus-gyerekek lökdösték Dake-et, és a hátralévı Rigger Hall-beli pályafutásom során el kellett viselnem szánalmas ragaszkodását. Az volt a baj vele, hogy soha nem tudott a sarkára állni. Ha nem lett volna már eleve megtörve, Mirovitch és Rigger Hall tették volna tönkre. Egy mágus számára nem nagy öröm, ha nincs varázsereje; nem engedelmeskedik az erı és a varázsigéi sem hatásosak. Az én személyes véleményem szerint kifejezetten jó volt, hogy Dake nem tudott egy ördögnél többel megidézni a krétával megrajzolt körbe, amikor egy csomó tapasztaltabb mágus állt ott, hogy baj esetén közbelépjen; egy vigyázatlan, gyáva mágus könnyő prédája lehetett volna minden ördögfiókánál nagyobb lénynek.

Azon tőnıdtem, hogy mi lett volna, ha valami Jafhez hasonló lény jelenik meg Dake hívó szavára. Egy mélyebb bugyorból érkezı démon még egy krétakörbıl is tud gyilkolni. Ezért olyan nehéz megidézni. Szerencsére nekem már van egy.

A démon megint felmordult. – Rendben – mondtam. – Rendben. Jó fiú leszel, Dake, és készítesz nekem egy

nyomkeresıt. Akkor leszállok rólad, mehetsz vissza drogot árulni, és várhatod, mikor ég ki az agyad és vele együtt a tehetséged.

– Nem szedek párát – hazudta Dake a szemét forgatva. Magamban átkozódtam. Van még elég tehetsége ahhoz, hogy rendes nyomkeresıt

készítsen? Hátraléptem, Dake lecsúszott az íróasztaláról, a csizmája földet érintett. A démonhoz fordultam. Japhrimel szeme zölden izzott.

– Gondoskodj róla, hogy ne mocorogjon – mondtam, és nem vártam meg a választ. A tudatos szint alatt, a sötétség áramában a démon egy vörösesbarna lüktetı maszatra

koncentrált. Dake-re. Az én aurám a démon védelme alatt is a nekromanták jellegzetes ragyogásával

fénylett. Figyeltem AZ Örvénylı csillámokat, amelyek a démon jelenlétére és a vörösesbarna Dake által kiadott ideges csöppekre reagáltak. Ezen a szinten Dacon Whitaker láthatóan nagy bajban volt, lyukak tátongtak az auráján, irányíthatlan Erı reszketett és remegett benne. Dake-et elhagyja az ereje, elevenen falja fel, ahogyan a para elfogyasztotta az idegrendszerét. De még nem – még nem. Még megvan az ereje – de már nem sokáig.

Visszatértem magamba. A démon nyugodt és hallgatag volt, a válla az enyémhez ért, tekintete a remegı Dake-be fúródott.

Feltartottam a papírt. – Nyomkeresıre van szükségem, Dake. Fogd a cuccod, járjon a kezed. Még más

dolgom is van ma este. Amikor a nyomkeresı elkészült, úgy nézet ki, mint egy kristályszálból és ezüstdrótból készült

földgömb, közepén egy kristálynyíllal, amely halványpirosan lüktetett, ahogyan körbeforgott. – Mi a hatótávolsága? – kérdeztem, szinte teljesen megfeledkezve arról, hogy Dake parafüggı.

Amikor volt célja, jó munkát végzett, és mindig jó volt nézni egy másik varázságazat tevékenységét.

– Az egész világ, kisanyám, ez egy magasabbrendő mő. Huszonnégy óráig hagyd beállni, aztán add meg a kulcsszót, és elindul. Takarékosan bánj vele.

Dake a tenyerébe köhentett, és visszasietett az íróasztalához. Az elsı pillanatban még zavart az égett vér szaga, de mostanra már hozzászokott az orrom.


54

Soha nem láttam még békadarálást, gondoltam, és megborzongtam. A nyomkeresıt egy apró bırerszénybe tettem, és gondosan a nyakamba kötöttem.

– Oké, Dake. Kösz. Azt nem mondtam neki, hogy tartozom egy szívességgel. Rám pislantott. – Akkor nem ölsz meg? – nyafogta. A lenti zenébıl behallatszó basszus lüktetése idegessé tett. – Nem – mondtam. – Természetesen nem, te idióta. Miért ölnélek meg? Mintha egy nyavalyás normális ember lett volna, nem mágus, aki tudhatná, mi a pálya. – Tudom, hogy mit gondolsz a paráról – hadarta –, és ha azt gondolod, hogy én… Naná, hogy tudod, hogy mit gondolok a páráról, mindenki tudja, mit gondolok arról a

szarról. – Nem gondolom, Dake. – Sarkon fordultam, és elindultam az ajtó felé. – Tudom. És

hamarosan te is megkapod a magadét. A para felfal, Dake. Ebbıl nem lehet kigyógyulni. Ostoba barom vagy.

– Nem az én hibám! – ordította utánam, miközben kitártam az ajtót. – Nem! – Ja – mondtam, és alászálltam a klub anyaméhre emlékeztetı sötétségébe. – Hát persze hogy

nem a te hibád, Dacon. Soha semmi sem a te hibád. Forró só csorgott végig az arcomon, miközben átnyomakodtam a tömegen, és szerencsére végre

kiértem az utca hővös levegıjébe. Az egyik kidobó – valószínőleg a parafüggı – nevetgélt valamin a hátam mögött, és egy röpke pillanatig arra gondoltam, hogy megfordulok, és kitépem a máját.

Legyőrtem magamban a késztetést, és zümmögı védıpajzzsal tovább gyalogoltam a repedezett járdán. Megvártam, amíg befordulok a sarkon, fejem lehajtva, mellkasom ki-be járt A kardomat az övembe dugtam, mert úgy éreztem, nem állnék jót magamért, ha fegyver kerülne a kezembe.

– Megsérültél? – kérdezte a démon. Majdnem hátraugrottam. A démon kemény, áthatolhatatlan, sötét aurája végigtapogatta az én

csillogó aurámat. Sérülést keresett. Kirázott a hideg, a páncélom reflexszerően megvastagodott, és eltoltam az érintést. Épp elég volt, hogy démonszagom volt, nem akartam, hogy még a mancsát is rám tegye. Még energiaszinten sem.

– Jól vagyok – kényszertettem ki magamból a torkomban lévı nagy gombócon keresztül. – Csak szerettem volna… jól vagyok.

Mást nem mondott. Ehelyett csak állt. Egy emberi lény haszontalan kérdéseket tett volna fel, mondott volna valami vigasztalót. Egy démon, úgy látszik, nem.

Végül megtöröltem az arcomat, és végigszkenneltem a tılem és a démontól eltekintve teljesen kihalt utcát.

– Oké – mondtam. – Megvan a nyomkeresınk. Menjünk. – A barátod? – intett a démon az állával a klub irányába egyetlen elegáns mozdulattal. A szeme

elsötétült, furcsa rúnaszerő jelek kavarogtak a zöld fény mélyében. – Már nem – mondtam egy hívófülkét keresve. Volt egy az utca végén, így elindultam a kivilágított mőacél doboz felé. A démon követett olyan

némán, mint a sötét vízben sikló atlanti ördögrája. A kezemet a hitelkijelzıhöz érintettem, miközben erıvel árasztottam el a tenyeremet. Az ajtó

kinyílt, én pedig beléptem a fülkébe. Régi fajta volt, képernyı nélküli. Hála az isteneknek ezért az apró kegyért.

– Tartsd az ajtót – mondtam, és a démon benyújtottta aranybarna kezét, megfogva a tolóajtót. Felvettem a kagylót, és tárcsáztam a rendırırsöt.


55

– Bőnüldözés, Horman. – Lew Horman nyomozó mordult fel a vonal másik végén. – Horman? Danny. – Normális hangon beszéltem. Kissé rekedten, de normálisan. – Jézus Krisztus… Nem is tudtam, hogy a szájára veszi Krisztus nevét. – Ne káromolja az istent, nyomozó. Nézze, beszélnem kell magával. – Most mi a franc van, hullalátó? Ez nem a gyilkossági csoport! Félelem torzította el a hangját. – Tud arról a páráról, amely a Déli negyedet árasztja el? Egy komoly dealerre akadtam. Na ez érdekelte. Konkrétan elakadt a lélegzete. Vártam egy kicsit. – Persze, ha nem érdekli… – A fene egye meg, nyavalyás hullalátó. Mondja már. – Dacon Whitaker, a klubtulajdonos. Az egyik kidobója parafüggı, és most már ı is az. – Az a nyamvadt varázsló parafüggı? Azt hittem, ık nem… – Nem bírják sokáig, de ha csinálják, nagyon begızölnek. Magammal vinnék némi fedezetett.

Ne említse meg a nevemet. – Hallgatok, mint a sír – horkantott Horman. Elengedtem a fülem mellett. – Tartozik nekem egy szívességgel, Horman – mondtam, és letettem a telefont, mielıtt

megvártam volna a válaszát. A démon továbbra sem szók semmit. Levettem a kezem a telefonról, és a biztonsági üvegen keresztül kinéztem a sötét utcára, az utcai

lámpák körül a nedves járdán cikázó fénytócsákra. – A kurva életbe – mondtam végül, és ökölbe szorítottam a kezemet. – A kurva életbe! Az ütéstıl pókhálószerően megrepedezett a biztonsági üveg. Hátraléptem és még egyszer

meglendítettem a kezem. Ennek az ütésnek a nyomán véres folt is maradt a törött üvegen. Aztán megálltam, levegıért kapkodtam, próbáltam visszanyerni az önuralmamat. A fülemben

éreztem a pulzusomat. Amikor lenyeltem a maradék dühömet, kinyitottam a szemem, és azt vettem észre, hogy a

démon méreget. A szeme még sötétebbre vált. – Mit tettél? – kérdezte visszafogottan. – Most nyomtam fel Dake-et a zsaruknak – mondtam összeszorított foggal. – Miért? Ez szenvtelen érdeklıdés volt – Mert embereket öl azzal a szemét parával. – Az egy drog? – Igen, egy undorító drog. – Drog, amely miatt az anyák a kórházban hagyják újszülött

gyermeküket, drog, amely egészen felfalja az embereket, drog, amely miatt kiskölykök szociális munkásokat lınek le fényes nappal, drog, amely teljes családokat nyel le és összeroppantja a természetfeletti képességekkel rendelkezıket. Olyan drog, amelynek felszámolása nem áll Hegemónia érdekében, mert a maffia túl sok adózható jövedelmet szerez belıle, a drog, amelynek a terjedését a rendırön sem akarják megfékezni, mert egy részük amúgy is szedi, a másik részük pedig annyira fuldoklik a papírmunkában, hogy képtelen rá.

Nehéz lett volna megmondani, hogy a para és a maffia közül melyiket győlölöm jobban. – Miért nem hagyják meghalni azokat, akik elég ostobák, hogy beszedjék?


56

Elgondolkodtam, a sértetlennel szorosan megmarkoltam vérzı kezemet. Dake Rigger Hallban nıtt fel; nem hibáztathatom azért, mert feledésre vágyott. Az én rémálmaim is épp elég szörnyőek voltak, már a hely gondolatától is megreszkettek a páncéljaim.

Valentine, D. Valentine tanulót azonnal várják az igazgatói irodában. Aztán az igazgató jéghideg, precíz, száraz kis hangja. Ma valami különlegeset tartogatunk

azok számára, akik megszegték a szabályt, Valentine kisasszony. A kréta és az elrontott mágia szaga, a fém érintése a pıre nyakamon és vállcsontomon…

Ettıl a gondolattól a sebek ismét sajogni kezdtek a hátamon, és tudtam, hogy ez a fájdalom pusztán pszichoszomatikus. Három csík futott végig a hátamon; a másik seb, az égés a bal fenekem felett volt. Dake-nek bizonyára megvoltak a maga sebhelyei… de ez nem mentség arra, hogy parába fojtsa a bánatát. Hiszen nekem sikerült úgy élnem, hogy nem fojtottam bele, hát nem? Ez nem mentség.

Vagy igen? Vagy csak azért dobtam fel, mert ócska napom volt? – Mert ember vagyok – tájékoztattam tömören –, és emberi szabályok szerint járok el. Oké? Nem akartam arról beszélni, hogyan vérzett el Lewis az út szélén egy parafüggı támadása miatt,

aki az antik óráját és Rebotnik pulóverét lopta el, hogy vehessen magának parát. Ez csak rám tartozott. És egyébként is, mi köze hozzá, hogy miért utálom a parát? Elég, hogy utálom.

A démon vállat vont. – A kezed. Rábámultam. – Micsoda? – Add ide a kezed. Pillanatnyi mérlegelés után kinyújtottam a kezem. Átfogja az ujjaival, miközben a könyökével

még mindig a hívófülke ajtaját támasztotta ki. A teljes kezem belefért a tenyerébe, az ujjai kemények és melegek voltak.

Az Erı gerinczsibbasztó rohama takarta be egész testemet. A démon szeme lézerzölden villogott. A fájdalom elérte a csúcspontját, majd szertefoszlott.

Amikor a démon elengedte a kezemet, egy vérhártya alatt ép és sértetlen volt. Visszahúztam, megvizsgáltam és felnéztem a démonra.

– Igyekszem megjegyezni az emberi szabályokat – mondta. – Neked nem szükséges – csúszott ki a számon. – Démon vagy, nem közöttünk élsz. A démon vállat vont. Félreállt, hogy ki tudjak jönni a hívófülkébıl. Hagytam, hogy a harmonikaajtó bezáruljon mögöttem. A hívófülkében kihunyt a világítás. – Oké – mondtam. – Most mi következik? Mély lélegzetet vettem. A kezemre néztem. – Most hazamegyek, és próbálok aludni egy kicsit. Holnap meglátogatom Abracadabrát – egy

barátomat. Meglátjuk, tud-e adni nekem útirányt és neveket, akikkel felvehetem a kapcsolatot. Jobb, ha addig nem használom a nyomkeresıt, amíg meg nem bizonyosodom róla, hogy muszáj.

– Nagyon jó. – A démon továbbra sem mozdult, csak állt ott, és nézett. Óriási levertség fogott el. Miért kell mindennek ilyen nehezen mennie? A nyomás a

szememben, a torkomban és az orromban arról árulkodott, hogy néhány percen belül sírva fakadok. Megmozgattam az állkapcsomat, és végigszkenneltem az utcát.

Üres. Hát persze. Pont amikor taxira lenne szükségem. – Oké – ismételtem. – Gyerünk. A démon mögöttem haladt, némán, mint maga a halál.


57

TIZENNEGYEDIK FEJEZET

Hanyatt feküdtem, a mellkasomhoz szorítottam a kardomat, és felnéztem a sötét mennyezetre. A szemem égett.

Le sem vettem a győrőimet az alváshoz, és a mennyezetre vetülı, mozgó kékeszöld ragyogás arról árulkodott, hogy ideges vagyok.

Mintha nem tudnám, gondoltam, és az ujjaim még szorosabban zárultak össze a kard körül. Odalenn a démon a kandalló elıtt ült. A pajzsaim zümmögtek-homályosultak; éppen hozzájuk

tette a saját védırétegeit. Már a saját otthonom sem volt többé az enyém. A bevételi oldalon ez természetesen jobb védelmet jelentett a házam számára.

Ha mágusnak születek, legalább fogalmam lett volna róla, mit kezdjek egy démonnal a házamban. Valószínőleg még izgatott is lettem volna. A mágusok körökkel dolgoztak, és évekig tanították ıket arra, hogyan kerüljenek rendszeres kapcsolatba a pokollal, miután letették a vizsgájukat az akadémián, és megidéztek egy kisördögöt. Abból éltek, hogy tanácsadóként dolgoztak, vagy védelmi rendszert készítettek a cégeknek, mint a sámánok. Ugyanakkor általában ık vezették a kiképzı fıiskolákat, és mágikus kutatómunkát végeztek. A legtöbb mágusnak jó szeme volt a részletekhez: de amikor az ember démonokkal foglalkozott, a korok és a védelem tekintetében tökéletességre törekedett. A nagy démonok olyanok, mint a loa, csak hatalmasabbak – nem sok fogalmuk volt az emberi erkölcsrıl. És miközben a loa félrevezetı lehetett, a mágustevékenység egyik alaptétele volt, hogy a démonok eleve élvezetbıl hazudtak – már csak azért is, mert az igazságfogalmuk nem egyezett a miénkkel.

Sóhajtottam és még mélyebbre bújtam az ágyamban. Ugyanazt a mentális utat jártam be, újra meg újra átismételve azt, amit a démonokról tudtam. Abban reménykedtem, hogy valahogyan majd kigondolok valami újat, és nem szorongok tovább ettıl az egésztıl.

Ha hivı lennék, sikítva kaparnám le a festéket a falról, gondoltam gúnyosan. Egyes normális emberek máig Krisztus-hívık, az ébredés és a gileádi evangélikusokat sújtó ellencsapás ellenére; a ; katolikus szekció bizonyára régi könyvek és szentelt víz segítségével próbált volna megszabadulni egy démontól. Néha akár mőködhetett is – még a normális emberek is képesek voltak hinni, még ha nem is tudták eszközként használni, mint egy sámán vagy egy nekromanta. A hívık abban is hittek, hogy a démonok bele tudnak költözni egy emberbe, mert nem értettek a védekezés és a pszichés tér mechanizmusát.

Ezek közül egyik sem vitt sehová. Hogy a pokolba történt ez az egész? Hogy lehet, hogy most annak a kibaszott

Ördögnek dolgozom? Fogalmam sem volt róla. A kártyáimból vagy rúnáimból vagy egyéb jóseszközbıl nem érkezett

figyelmeztetés. Egyszer csak kopogást hallottam az ajtómon egy esıs délután. Egyszerően idelopakodtak, vagy az ösztöneim rozsdásodtak be? Vagy mindkettı? Zakatoló aggyal bámultam a mennyezet mozgó zöld árnyait, az alvás millió fényévnyire

elkerült. Lélegezz, Danny. Kezdd el a kört, ahogyan tanították. Orron be, szájon ki Lélegezz

mélyet, mélyebben, mélyebben. A rengeteg álmatlan éjszaka során kialakult rituálé megnyugtatott. Odakinn az ablakon túl

szürke, esımosta hajnal hasadozott. Ásítottam, és kényelmesebben bevackoltam magam a takaró alatt.


58

Kíváncsi voltam, hogy a zsaruk meglátogatták-e már Dake-et. Vagy hogy Dake pánikrohamában otthagyta-e a készletét, találgatva, feldobtam volna-e, hogyha együtt mentünk volna vissza. Vissza a Hallba.

Ne gondolj rá. Mirovitch papíríző hangja susog, három lángoló csík a hátamon – a korbács, a pörkölıdı húsom

szaga… Ne gondolj rá. Megfordultam a takaró alatt, ujjaim elfehéredve markolták a kardot. – Ne gondolj rá – suttogtam, és lehunytam a szemem. – Ami elıl nem tudsz elmenekülni, azt le

kell küzdened, amit nem tudsz leküzdeni, azt el kell viselned. Ha már ébren vagy, gondolj valami hasznos dologra.

Azért nem kaptál figyelmeztetést, mert nem készültek elıre rá, suttogta hirtelen intuícióm mély hangja. Ez nem kelti egy jól elıkészített kirándulás benyomását.

Nagy megkönnyebbülést jelentett, hogy akad más is, amire gondolhatok. Szóval még az ördög is küzd, hogy lépést tartson az aktuális eseményekkel, hogy úgy mondjam. Talán használni akarta ezt a Tojást, vagy egyszerően csak megnézni, és rájött, hogy eltőnt. A pokol nagyon nagy; az ember nem tarthat számon minden egyes tárgyat és démont.

Ami azt jelenti, hogy Santino valószínőleg a markában tartja Lucifert. Hogyan kerül a képbe Japhrimel? İ Lucifer ügynöke. Miért nem maga Lucifer végzi el a munkát?

Semmi értelme nem volt ezen molyolni. Nyakig ültem a csávában. Lehunytam viszketı, égı szememet, és a tudattalan birodalmába utaltam a kérdést. Kis

szerencsével a tudatalattim fortyogó üstje – a két szemem között – idıben megadja nekem a választ. Még Japhrimelnek sincs fogalma arról, mi folyik itt, gondoltam. Még Lucifernek sem.

Sötétben tapogatóznak. Ezért van szükségük rám. Rám van szükségük. Itt én vagyok a fınök. Ez a gondolat mosolyt csalt az arcomra, és a hajnalt várva egyre mélyebbeket és mélyebbeket

lélegeztem. Amikor végre álomba merültem, a hajnali ég már kezdett szürkülni. A házban áradt a démonszag. A pézsma és az égett fahéj úgy telítette a levegıt, mint a gáz.

Amikor egy hosszú zuhanyozás után tiszta ruhába bújva lejöttem, éreztem, hogy a démon illata óarany sötétséggel színezi meg a pszichés atmoszférát.

Egy csésze kávét nyomott a kezembe. Ugyanúgy nézett ki, mint múlt éjjel, csupán a robotszerő kifejezéstelenség tőnt el az arcából. Most elgondolkodónak tőnt, a szeme zöldje egy árnyalattal sötétebb volt, és kerülte a tekintetemet.

Belefújtam a gızölgı bögrébe, és a konyha felé nézve ásítottam. Késı délutáni napfény tőzött be az ablakon. Az esıfelhık bizonyára felszakadoztak, mert aranyszínő napfény világította meg a mosogató fölött lógó kis bolygó zsidót.

– Jó reggelt – mondtam végül, miközben a kenyérpirító felé tartva elhaladtam mellette. – Hogy vagy?

– Elég jól – felelte. – Jól aludtál? Az igazat megvallva, mintha tényleg érdekelte volna. – Nem. Ritkán alszom jól. Köszönöm a kávét. – Két szelet búzakenyeret tettem a pirítóba, és

megnyomtam a „majdnem szénné” gombot. – Hol a kardod? Vállat vontam. – Gondolom, nincs rá szükségem egy démon által védett házban, vagy igen? – ásítottam újra. –

Ha elmegyünk vadászni, majd viszem magammal a kardomat. Addig nem teszem el újra, amíg Santinót le nem vadásztam. Még nem kezdtem el – egyelıre csak nyergelem a lovamat.


59

A győrőim újra megvillantak. Ezúttal aranyszínben ragyogtak. Olyan szagom van, mint égy démonnak, gondoltam némi fekete humorral Ez majd

szórakoztatóvá teszi a dolgokat. – Értem. Révetegnek tőnt. Nem mozdult el a konyha ajtajából. – Mielıtt elindulunk – folytattam –, szeretném, ha elmondanád, mit jelent egy kísérı démon

jelenléte. Meg akartam kérdezni Dake-et, de a múlt éjjel már nem maradt idınk. Így kénytelen vagyok tıled megkérdezni.

– Minden tılem telhetıt megteszek, hogy ne okozzak csalódást – mondta gúnyosan. Megfordultam, hogy ránézzek, a kávé meglöttyent a csészémben. Elıhalásztam egy vajkenı

kést a mosogató mellett lévı szárítóból. – Egyre jobb a humorérzéked - mondtam.– Ez tetszik. – Sehova sem jutunk, ha nem kötünk egyezséget – szögezte le a démon. – Én a biztonságodért

vagyok felelıs, és a testi lét szintjén hozzád vagyok kötve a fejedelem akaratából. Ha hagyom, hogy bajod essék, az nagyon kellemetlen lesz a számomra.

Keskeny, komor arca nem változott, de a hangját némi gúny színezte át. – Mmm. – Miközben a mogyoróvajat levettem a polcról, elıugrott a pirítósom. – Gondolom,

ennek nem nagyon örülsz. Egy gyors, szájégetı korty után letettem a csészét. Legalább a kávé jó volt. – Ellenkezıleg – mondta. – Nagyon is örülök. Úgy tőnik, neked kísérıre van szükséged, nekem

pedig a szabadságomra. A nagy szád ellenére egész elviselhetı vagy. Alkalmanként elbizonytalanodsz, de nem vagy ostoba.

Hátranéztem. A keze ismét összekulcsolva a háta mögött, katonásan egyenesen állt, hosszú fekete kabátját állig begombolta.

– Köszönöm – feleltem olyan szárazon, ahogyan csak tudtam. – Reggeliztél? Vállat vont. – Az emberi élelem kellemes, de nincs rá szükségem. Éppen valami sértıt akartam mondani, amikor megszólalt a telefon. A konyhai telefont vettem

fel, és beleszóltam: – Mi van? Ez volt a „szép jó reggelt-hangom. – Neked is rohadt jó reggelt, Danny – csiripelte Trina. İ volt a Parapszichés Szolgálat Korlátlan

Üzenet Ügynökségének ügynöke; a Saint Cityben lakó pszionok többsége igénybe is vette a szolgáltatásaikat. Mivel fejvadászat mellett szellemidézéssel is foglalkoztam, Trina szervezte meg a napirendemet, és ütközıként szolgált köztem és a pszionokat zaklató, telefonbetyárkodó elmebetegek között. Nem volt energiám fejben tartani, hogy mikor hol kellett lennem, így Trina koordinálta a datpilotomat és datbandemet, és ha fejvadászaton voltam, rendszeresen figyelte az utóbbit. A varázslat teljes embert igényelt; manapság még a nekromantáknak is szükségük volt titkárnıre, és olcsóbb volt szabadúszó szerzıdést kötni egy ügynökséggel.

– Mondhatom gyorsan? – Mi, újabb munka? – Lenéztem a pirítósomra, felvettem a kávémat. – Mennyi? – Ötvenezer. A szokásos. Az elég volt néhány újabb jelzálog-részletre. – Miféle? – kavargattam a kávét a csészében, miközben a gız kavarogva szállt fel szögletes

alakzatokban.


60

– Végrendelet érvényesítése. Néhány óránál nem tart tovább. Egy Douglas Shantern nevő vénember halt meg, és megtámadták a végrendeletet. A teljes vagyon tizenöt millió, ebbıl fizetik a tiszteletdíjadat.

Ásítottam. – Oké, elvállalom. Hol a holttest? Milyen régi? Egy Dantol utcai ügyvédi irodában vannak a hamvai. Két héttel ezelıtt halt meg. Grimaszoltam. – Ezt utálom. – Tudom – felelte Trina együttérzıen. – De te vagy az egyetlen a kontinensen, aki az

elhamvasztottakhoz is ért, mert annyira tehetséges vagy. Akkor éjfélre írlak be, jó? – Jól hangzik. Megadnád a címet? Megadta. Ismertem az épületet, a belvárosban volt a jogi és banknegyedben. A médiában a

nekromantákhoz a temetı, a kántálás és a vér kötıdik, de a munkánk nagy részét ügyvédi irodákban és kórházi szobákban végezzük. Ritkaság egy sírkertben vagy temetıben nekromantát találni.

Nem szeretjük ezeket a helyeket. – Oké mondtam. – Mondd meg nekik, hogy asszisztenst is viszek. – Nem tudtam, hogy tanítványod is van. Tényleg megdöbbentnek hangzott. Szemtıl szembe még sohasem találkoztam Trinával, de

mindig testes, anyáskodó nınek képzeltem, aki kávén és krémes süteményen él. – Nincs is – mondtam. – Köszönöm, Trina. Biztos vagyok benne, hogy hamarosan hallok

felıled. – Nem tesz semmit – mondta szinte azonnal. – Viszlát. – Viszlát. – Letettem. – Hát ez jó. Újabb kis munka. A démon nyugtalan mozdulatot tett. – Az idı pénz, nekromanta. A vállam felett intettem. – Fizetnem kell a számláimat. Santino nem válik kıddé olyan gyorsan, ötven évvel ezelıtt

szökött el; nem rohantatok utána, hogy vissza rángassátok. Akkor én miért tegyem? Ráadásul meglátogatjuk még Ábrát, és mire ezt a melót megcsinálom, Gabe összeszed mindent, amire szükségem van, és elkezdhetjük a vadászatot. Hacsak nem akarod ebben a hónapban te fizetni a villanyszámlámat.

– Dühítı vagy – tájékoztatott a démon hidegen. Kezdtem megszédülni a szagától. – Vegyél vissza, Japhrimel. – Belekapaszkodtam a pult peremébe, és bámultam rá, arra

emlékeztetve, hogy tudom a nevét. – Nem sok veszítenivalóm van itt. Feldühítesz, és elveszíted az édes élet utolsó reményét.

Élénkzöld lézerszemével bámult rám. Azt hiszem, dühös, gondoltam, a szeme úgy kigyulladt, mint egy karácsonyfa. Vagy velem van a baj?

A mogyoróvajas pirítós tányérom nekicsörrent a pultnak. Nem engedtem el a démon pillantását, mert arra voltam kíváncsi, hogy a levegıben csapkodó Erı megéget-e. A győrőim pattogtak és csikorogtak, a pajzsok a levegı töltésére reagálva mocorogtak.

A démon végül lesütötte a pillantását, és hatásosan megtörte a csendet. – Ahogyan parancsolja, úrnı. Azon tőnıdtem, lehet-e ennél gúnyosabb hangot megütni. Vállat vontam.


61

– Nem vagyok az úrnıd, Japhrimel. Minél hamarabb meg tudok tıled szabadulni és visszatérni az életemhez, annál jobb. Csak annyit kérek tıled, hogy térj ki az utamból, érted? Csak elıbb magyarázd el, mivel jár egy kísérı démon.

A démon a pillantását a földre szegezve bólintott. – Mikor szeretnéd hallani a magyarázatot? Izzadó kezemet a pólómba töröltem, harci pajzsaim zümmögtek, ahogyan visszacsukódtak. – Hadd igyam meg elıször a kávémat. Bólintott, nedves fekete haja dárdaként meredt az égnek. – Ahogy akarod. – És önts magadnak egy csésze kávét, vagy valamit – tettem hozzá morcosan. Én attól még

lehetek udvarias, ha ı nem is az.


62

TIZENÖTÖDIK FEJEZET

– Ashton Hutton – mondta az ügyvéd, majd határozottan és profi módjára kezet rázott. Arcizma sem rezzent az arctetoválásomat vagy Japhrimelt látva – hát persze, a parapszichók korában az ügyvédek nem ijednek meg olyan könnyedén. – Kedves öntıl, Valentine kisasszony, hogy ilyen rövid határidın belül kijött.

– Köszönöm, Hutton úr. Visszamosolyogtam rá. Te vérszomjas cápa, gondoltam. Éreztem, hogy van némi

természetfeletti képessége – ahhoz nem elég, hogy abból éljen, de a bíróság elıtt biztos elınyt jelent neki –, szıke haját hátrafésülte magas homlokából. Kék szeme csillogott. Lefegyverzı, drága mosolya volt. Valami ázott patkányszagú fétis függött a nyakában. Teleszívtam a tüdımet, elhúztam a kezemet, miközben visszataszító, száraz szagot éreztem.

Nem az én asztalom, gondoltam, és elnéztem mellette az ízléses társalgó felé. Az ablakok sötétek voltak, de teljes volt a kivilágítás, és akkora polírozott mahagóniasztal állt ott, hogy fel leheteti volna trancsírozni rajta egy bálnát.

A család is megjelent: csontsovány, aszott idısebb nı, valószínőleg a feleség, ízléses barackszínő kosztümöt viselt, egysoros gyöngysorral kiszáradt nyakán; ott volt a két fiú, az egyik kerek és nedves szemő, zsíros hajú, nem több mint tizenhárom éves, arcán pattanásnyomokkal. A másik fıiskolás korú kölyök volt, a Jasper Dex által népszerővé tett gombafrizurát viselte, és hátradılt székében, miközben a polírozott aztalon kopogott tompa ujjbegyével.

Az asztal másik oldalán egy másik nı ült – talán harmincöt éves lehetett, sötét haja hajlakktól csillogva sisakszerően ült a fején, a fülében rubin fülbevalók. Szeretı, gondoltam. Aztán a pillantásom visszatért a két civil ruhás rendırre, és a helyzet lassan világossá vált.

Az ügyvédre néztem. – Miért vannak itt a rendırök? – és a mosoly leolvadt az arcomról, mintha ott sem lett volna. – Még nem tudjuk – felelte Hutton úr. – Sharpley kisasszony kérte, hogy legyen jelen a

rendırség, és a végrendelet ezt nem tagadja meg, így… – Puha, ápolt kezét széttárva elhalkult. Bólintottam. Más szóval a rendırök azért vannak itt, mert valakit gyanúsítanak valamivel, vagy

mert a feleség és a szeretı közötti viszony nem túl szívélyes. Ez sem az én dolgom. – Nos – mondtam, és a táskámban turkálva beléptem a szobába. – Akkor lássunk munkához. – Ki a társa? – kérdezte Hutton. – Nem értettem a nevét. – Mert nem is mondtam – válaszoltam szemtelenül. – Azért vagyok itt, hogy feltámasszak egy

halottat, és nem azért, hogy csatolt részeimrıl beszéljek. – Máris azt kívántam, bárcsak ne vállaltam volna el a munkát.

Az asztal közepén állt a nehéz, elıírásos acéldoboz, amely a feltámasztandó személy hamvait tartalmazta. Kissé megborzongtam. Győlöltem a hamvakat, szívesebben dolgoztam holttesttel, de az ember nem lehetett válogatós, ha jelzálogot kellett fizetnie. Eltőnıdtem, hogy egy ötvenmilliós vagyonból miért nem telt urnára, aztán legyintettem. Ez sem az én dolgom. Nem az a dolgom volt, hogy belekeveredjem, hiszen az én munkám az volt, hogy feltámasszam a holtat.

Elsı alkalommal az akadémián támasztottam fel hamvakból egy kísértetet; hihetetlen csend telepedett a teremre, én sem számítottam rá. A legtöbb nekromantának teljes testre van szüksége, minél frissebb, annál jobb; ritkaság volt az akkora tehetség és erı, amely a maradványokból volt képes szellemet feltámasztani. Ez állandó munkalehetıséggel járt, mivel közel s távol én voltam az egyetlen nekromanta, aki meg tudta tenni – ugyanakkor nekem a szokásosnál több jutott ki rémes maradványokból. Az egyik legrosszabb a Choyne Towers-féle fiaskó volt, amikor egy Putchkin-


63

személyszállító lezuhant, és nekicsapódott a tornyoknak. Napokig rostáltam a darabokat, támasztottam fel ıket az azonosításhoz, és tíz ember még mindig hiányzott.

Ez kivételesen kellemetlen gondolat volt. Nem is tette naggyá a nevemet. Nekromantaként akkor lettem híres, amikor szinte véletlenül feltámasztottam Saint Crowley, a mágus szellemét. Ez elvileg a Channel 2004 holovid csapatának a kampánya lett volna, de sokak – köztük saját magam – meglepetésére megcsináltam.

De többnyire a borzalmasan megcsonkítottak, és elhamvasztottak és a halott pszík jutottak nekem. Hegemóniai törvény volt, hogy a természetfeletti képességgel rendelkezıket el kell égetni, különösen a mágusokat és ceremoniálisokat, a vámpírveszély miatt.

Megborzongtam. Kivettem a gyertyákat, és az asztalra tettem ıket, amikor a feleség halk fulladozó hangot adott ki

magából. – Muszáj ezt? – kérdezte cérnavékony, rekedt hangon. – Mindenképpen szükség van rá? – Nyugi, anya – csattant fel a fıiskolás fiú. A hangja meglepıen magas volt egy ilyen nagydarab

kölyökhöz képest. Hintázott a székében, és két lábon egyensúlyozott. – Füst és tükrök, ennyi, csak azért, hogy megkérhessék az árát, tudod.

– Valentine kisasszony engedéllyel rendelkezı hitelesített nekromanta – mondta Hutton halkan. – A legjobb az országban, ha nem a világon, Mrs. Shantern. Ön kérte, hogy… a kérdéseket… tisztázzuk.

A deszkanı szája vonallá vékonyodott. Az asztal másik oldalán a szeretı sötét szemét állhatatosan az acéldobozra szegezte. Hideg és áthatolhatatlan volt, mint egy lezárt adathordozó, lágyan formált arca kissé pirosas lett, ahogyan tekintetét rám emelte.

Ez a csaj kemény dió, gondoltam, és végignéztem a civil ruhásokon. Nem tőntek ismerısnek. Vállat vontam. Amint a gyertyákat a tartóba helyeztem, csettintettem az ujjammal, megvillantak

a győrőim, és a kanócokból gázlángszerően lobogó kék láng csapott elı. Ebben mindig élvezetet találtam. A feleség zihált, a fıiskolás fiú széklábai a drága szınyeggel borított padlón doboltak. – Megtenné, hogy lekapcsolja a világítást, Hutton úr – mondtam elıhúzva a kardomat a

hüvelyébıl. – Félhomályban kell csinálnunk. Az ügyvéd, aki talán már hozzászokott, hogy a nekromanták félhomályban dolgoznak, az

ajtóhoz ment, és idegesen ment el a démon mellett, aki egészen közel, szinte a hátam mögött állt. Felugrottam az asztalra, és törökülésben ültem le, az egyik kezemben a karddal, a másik kezemet a fémdobozon nyugtatva. Így mindenki feje búbjára ráláttam – kivéve a démonéra és a magasabb civil ruhás rendırére, aki győrött öltönyt viselt. Miért vannak itt? – gondoltam, aztán elhessegettem a kérdést.

– Dante? – kérdezte a démon. Elsı alkalommal szólította nevemen. – Minden rendben – mondtam. – Csak várj. Tudatom, ha szükségem lesz rád. Én vagyok a kísérıd, mondta a démon, és cselekedhetem, hogy megvédjelek.

Bármilyen ártás közelít feléd, úgy érzem majd, mintha engem érne. Engedelmeskedek neked, amíg a jelemet viseled. Ha lehetséges, minden szavadnak engedelmeskedem Én nem cselekedhetem szabadon, úgy, ahogyan te.

Most már jobban értettem az egészet. Nem csoda, hogy a mágusok kísérıkre vágynak. Olyan volt, mint rabszolgát tartani, magyarázta, egy mágikus rabszolgát vagy testırt. Az volt a baj, hogy nem volt szükségem rabszolgára. Azt akartam, hogy hagyjanak békén.

Lehunytam a szemem. Mély, körkörös lélegzet, a kardomat a térdemen egyensúlyoztam. Az utóbbi néhány nap bizonytalankodásai után nagy megkönnyebbülést jelentett olyasmit csinálni,


64

amihez értettem. Itt legalább olyan problémával találkoztam, amit meg tudtam oldani. A tudatos szint alá merültem, a kék fény ragyogott, miközben a kezem az acéldobozon nyugodott.

A szavak a legmélyebb bensımbıl szakadtak fel. – Agara tetara, eidoeae nolos, sempris quieris tekos mael… Ha valaki le akarta volna írni egy nekromanta kántálását, rengeteg értelmetlen szótagot talált

volna, valódi Erı nélkül. A nekromanta kántálása nem része a kánonnak vagy a mágikus nyelvnek – csupán kulcsok, személyes kulcsok, mint a minden nekromantának meglevı psychopomp. De egyesek mégis megpróbálják leírni és nyelvtani szabályokat keresni bennük. Az a baj, hogy idıvel változnak.

Kék kristály fénye emelkedett fölém, betakart. A győrőim szikráztak, mindegyik egyszerre, a bal vállam megrándul. Belém költözött az Erı, a kristályfalak énekelnek körülöttem, elértem oda, ahol a hamvak nyugszanak, és keresek. Összekevert csontok és hamvak apró darabjai, keserő íz a nyelvemen.

A halál íze, a halál befogadása… keserő dolog, keserőbb, mint bármi az életben. Átégeti a belsımet, összeér azzal a fájdalommal, amelyet a démon jele kelt.

Láttam a szalagokat. Miközben kántálok, a fejem hátrabillen, az Erı az óra járásával ellenkezı irányban kavarog körülöttem, ovális alakzatban halvány fény gyúl a test felett – vagy a maradványa felett. A hajam lobog, legyen copfban, befonva vagy kibontva. Ragyog és lüktet a smaragd az arcomon, visszaadja a fölöttem kavargó fénykoszorú lüktetését, a világ azon szegélyében, ahol a halottakkal beszélek.

A kezem az acéldobozra tapadt. A másik kezem a kardom markolatát markolta. Az acél égette a térdemet, a rúnák úgy szaladtak fel a pengén, mint a víz. A tetoválásom eszeveszetten rángatózik, a kígyók tekergıztek a kaduceus botján, a pikkelyeik szárazon surrogtak.

Kék kristályfény. Az isten meghallgatott, rajtam keresztül érzékelte a maradványokat és a vékony fonalat, amely az élık és holtak világa között kifeszül. Én lettem a pengevékony híd, amelyen a lélek átkelt, hogy megválaszoljon egy kérdést, a harang, amelyet az isten keze megérint, hogy megszólaljon a csend hangja…

Egy tudat alatti csattanás hallatszott, és a feleség lélegzete elakadt. – Douglas! – Halovány, megrendült suttogás volt. Csukva tartottam a szemem. Nehéz volt egyben tartani a látomást. – Tegyék… fel… a kérdéseiket… – mondtam a feszült csendben. A jeges borzongás az ujjaimban és a lábujjaimban kezdıdött. Hallottam a feleség hangját, aztán

az ügyvéd vette át a szót gyors kérdéseivel. Papírzizegés. A szeretı fojtott hangja. Valamiféle ordítás – a fıiskolás kölyök. Vártam, biztosan tartottam az Erıt, a hideg borzongás az ujjaimig, a csuklómig ért. A lábam gyorsan elzsibbadt.

Újabb kérdések az ügyvéd részérıl, a szellem válaszol. Douglas Shanternnek reszelıs hangja volt, és kifejezéstelenül, tompán dongott, mint a halottak hangja általában. Nincsenek nüanszok egy kísértet hangjában… csak az elhalt agy, a megszakadt szív.

Aztán volt még egy hang – egy enyhén nazális férfihang. Az egyik zsaru. A zsibbasztó hideg a könyökömig futott fel a karomon. A kard égetett, égette a térdemet. A bal vállam vonaglott a tőztıl.

A kísértet válaszolt egy darabig, magyarázott. A szemhéjam megrándult, az Erı úgy húzta fel a karomat, mint egy hideg penge.

Mozgolódás támadt, valami mozgott. Az ügyvéd felemelte a hangját. Tudomást sem vettem róla, tartottam a szellemet.

Aztán az ügyvéd a nevemen szólított. – Valentine kisasszony. Azt hiszem, befejeztük.


65

A hangja nehéz volt, már egyáltalán nem beszélt olyan könnyedén. Biccentettem, mély lélegzetet vettem, kifújtam a fogam között, és ez a sipító hang áttörte a

dobogó Erıt. A hidegség eltőnt. Zengı kék kristályfalak, az isten átkarolja a sápadt fénykoszorút, ami pöre

mellkasának a lélek, kutyafeje csendes és nyugodt. Fehér fog villan, beszédes sötét szeme… az isten komolyan vett.

Ez az az alkalom, amikor engem is magához vesz? Valami odabenn – talán a lelkem – megugrott erre a gondolatra. A kar megnyugtató ölelése, ahogyan a fejemet pihentetem azon a széles mellkason, elengedés…

– Dante? – Egy sötét karamellszínő hang. Legalább nem ér hozzám. – Dante? Kipattant a szemem. A kard megvillant közöttem és a sápadt fénykoszorú között. Csengett-

bongott az acél, a fény visszaszállt az acéldobozba, röviden megcsillant a lapos felületeken, egy pillanatra sápadt fénnyel világítva meg a sarkokat.

Megrogytam, szabad kezemmel a polírozott, mahagóniasztalnak támaszkodtam, a saját Erım szaga élesen, csípısen töltötte el a levegıt. Szinte éreztem a démon éberségét.

Amikor körülnéztem a sötét szobában, az egyik rendır éppen a fiatalabb fiút – a pattanásos, savószemő gyereket – bilincselte meg. A fiú pislogott, halszája mozgott. A fene egye meg, gondoltam bosszúsan, ha tudtam volna, hogy ez rendırségi ügy, dupla árat kértem volna a vagyonkezelıségtıl. Szólni kell Trinának, hogy mondja meg az ügyvédnek.

A feleség kimérten és karót nyelve ült, de a szeme kikerekedett, tekintete zaklatott volt a megrázkódtatástól, két vörös folt égett az arcán. A szeretı rezzenéstelen arccal ült. Az idısebb fiú úgy bámult a fiatalabbra, mintha eddig kígyót dédelgetett volna a keblén.

Lecsúsztam az asztalról, letettem a lábam, visszatettem a hüvelyébe a kardom. Meglepı módon a démon felnyújtotta kezét, megfogta a vállamat, és lesegített. Az ujjam elzsibbadt. Meddig? – gondoltam kábultan.

– Meddig? – kérdeztem vastag nyelvemet mozgásra kényszerítve. – Több mint egy óráig – válaszolta Jaf. – Az ajkad… az ajkad kék. Bólintottam, meginogtam. – Hamarosan elmúlik, minden rendben. Mi történt? – szándékosan suttogásig halkítottam a

hangomat. Jaf megértette, odahajolt, az ujja a vállamba mélyedt. – A szeretıt azzal vádolták, hogy megölte a férfit – mondta halkan. – A szellem azt mondta,

hogy a fia verte agyon egy vasrúddal. – Valentine kisasszony? – szakított felbe minket az ügyvéd, kellıen elızékenyen. A rendırök

elhurcolták az erıtlen fiút. A kezük között dülöngélt, miközben engem bámult. Az alacsonyabb rendır – göndör fekete haja és sötétbarna szeme miatt olasz bevándorlónak nézett ki – a szemmel verés ellen védı jelet rajzolta a levegıbe, talán azt hitte, nem látom.

Ismét letargia lett rajtam úrrá. Megszédültem. Egy óra? Egy órán keresztül beszéltettem a szellemet teljes manifesztációjában? Egy halom kamuból? Nem csoda, hogy fáradt vagyok. Mély lélegzetet vettem. A szellem megjelenésétıl úgy lehőlt a levegı, hogy a lélegzetem fehér felhıként gomolygott. Jaf bırébıl pedig kis gızkutak törtek elı.

– Utálom a hamvakat – motyogtam, aztán a sápadt ügyvéd szemébe néztem. – Esetleg elkerülte a figyelmét, hogy ez rendırségi ügy?

– Vegye úgy, hogy… a tiszteletdíját megháromszorozzuk. A szeme kitágult, lenyalt szıke haja kicsit összeborzolódott. Talán megijesztettem. Remek. Máskor kétszer is meggondolja, hogy átverjen-e egy pszít a rendes tiszteletdíját illetıen. – Köszönöm – mondtam, és szándékosan rákacsintottam.


66

Az ügyvéd izzadt, az arca holtsápadt lett. – Én soha – úgy éltem, alig… – dadogott a férfi. Sóhajtottam. Múló gyönyörőség volt egy ilyen kis szarzsákot halálra ijeszteni. – Tudom. Most megyek. Feltételezem, kitalálok. – Ó, igen… esetleg… – Ne aggódjon. Hirtelen erıteljes késztetés fogott el, hogy elhúzzak ebbıl a rideg, tökéletes antik bútoros

irodából, ettıl a dadogó, rémült embertıl. Talán mégsem volt annyira hozzászokva a nekromantákhoz, ahogy gondolta.

Soha nem gondoltam volna, hogy hálás leszek egy démonnak. De Japhrimel láthatólag beleunt a várakozásba, amíg az ügyvéd toporgott és dadogott; átkarolt és elhúzott az asztaltól. Kissé botladoztam; a démon karja meleg teherként nehezedett rám.

Amint elvezetett egy üres íróasztal mellett, ki az iroda elıterébe, kibújtam a karjából. – Köszönöm – mondtam csendesen. A térdem még mindig remegett egy kicsit, de az erım

hamarosan visszatér. – Ez kissé elszívta az energiámat. Fogalmam sem volt, hogy egy teljes órát akarnak egy halom hamutól.

– Úgy látom, kivételes tehetség vagy. Japhrimel leengedte a karját. Félig lehunyta a szemhéját, annyira izzott a szeme, hogy a szeme

körül a bır zöld árnyalatot vett fel. Most is rúnaalakzatok ragyogtak fel végtelen mélységükbıl. – Nem is tudom – mondtam. – Csak szeretném kifizetni a jelzálogot – Bocsánatot kérek, hogy kétségbe vontam a képességeidet – folytatta, és amint elindultam a

lépcsı felé, mellém igazodott. A lift csengetett, majdnem kiugrottam a bırömbıl; Japhrimel keze összezárult a felkarom körül.

Acélujj mélyedt a húsomba. – Nyugalom, Dante. Nincs itt senki. – Nem is… a lift – A szavakat úgy préseltem ki magamból. Ha egy kis helyiségbe zártak volna

be…

Legalább neki megvolt a saját védıpajzsa, és magában tudta tartani, amit gondolt. Amilyen nyers voltam, ha nem emberi módon viselkedett volna, kitépem a karom a szorításából, hogy elmeneküljek másvalaki érzelmi kitörése elıl. Így engedtem, hogy kivezessen az ajtón a visszhangos, szürkére festett lépcsıházba.

– Szóval, nem is vagyok olyan rossz? – tettem fel egy könnyedebb kérdést. A szellem mély, rekedt hangja a szellemi hatókörömön kívül kísértett a fejemben. Néhány óráig még hallani fogom, amíg a pszichém magához nem tér az abból fakadó megrázkódtatásból, hogy valakit ilyen közel tartottam magamhoz. A gyakorlat enyhítette a sokkot, de teljesen nem tudta megszüntetni.

– Úgy döntöttem, hogy kísérıre van szükséged – mondta határozottan. – Úgy látom, meggondolatlan vagy.

– Óvatos vagyok – tiltakoztam. – Eddig még túléltem. – Úgy tőnik, hogy ez inkább a szerencsédnek, mint az óvatosságodnak köszönheted – jegyezte

meg. Megtántorodtam, a lábamat hatalmas betonkockának ereztem – a démon megtámasztott, és

elindultunk lefelé a lépcsın, az én lépteim visszhangoztak, ı nesztelenül lépkedett. – Nem nagyon kedvellek. – Gondoltam. Mire elértük a földszintet, már nem éreztem úgy, mintha a lábam betonból lenne, újra hozzám

tartozott. A borzalmas didergés lassan szőnt, a bal karomon égı láng olvasztotta meg a jeget.


67

Kezdett visszatérni az energiám. Saint City erıforrása pótolta a jelenésre elhasznált erımet. A földszinti elıtér plüssel borított csendes helyiség volt, víz csobogott egy ízléses Marnick-féle fali szökıkútból. Továbbra is a kardomat markoltam, a táskám az oldalamat csapkodta. Amint egyedül is tudtam járni, ellöktem a démon karját. Jó, hogy a gyengeség soha nem tart sokáig.

– Köszönöm. – Nem szükséges megköszönni. A démon kinyitotta a biztonsági záras ajtót, a nátriumgızlámpa fénye megcsillant az üvegen. A

parkoló majdnem teljesen üres volt, a járda foltokban száradt Az éjszakai levegı megérintette az arcomat, a hővös fuvallat az arcomba fújt néhány elszabadult tincset. Az egyiket a fülem mögé tőrtem, és az égre néztem. Kitisztulóban volt a szokásos esti zivatar után. Ez jó.

– Hé – torpantam meg a démonra felpillantva – Van valami dolgom. Rendben? – Miért kérdezed? – Az arca teljesen kifejezéstelén volt. – Mert meg kell vámod – válaszoltam. – Hacsak nem tudsz röpdeszkát vezetni.


68

TIZENHATODIK FEJEZET

– Hé, hullalesı – mondta Konnie, miközben zöldre festett haját félresöpörte keskeny sápadt arcából. – Mit akarsz?

A Mennyország fegyvereiben new reggae dübörgött, a szintetikus hasis édes illata abból a szobából szőrıdött ki, ahol harsány színő lábszárvédıkkel, könyökvédıkkel, sisakokkal teli polcok sorakoztak.

– Helló, Konnie – mondtam a táskámban kotorászva. A démon elvette az övet – egy kise feszengtem, amikor átadtam a kardomat. – Egy órára kellene egy deszka.

Konnie hátradılt, üres, kifejezéstelen tekintetével méregetett a pult felett. – Van pénzed? – A picsába, Konnie. – Még magamhoz képest is undor volt a hangomban. – Adj egy deszkát. A

feketét. Vállat vont. – Gondolom, nem veszel fel védıfelszerelést. – Megvan a nyilatkozatom. Az ujjamat végigfuttattam a poros pulton, az üvegbe vésett jelen. Az üveg alatt barna üvegbıl

készült hasispipák sorakoztak. Akadt néhány fa és fém hasispipa, és egy sorozat füstölı. Graffitijelek kavarogtak a falon, sk8- és galeri-azonosítók.

– Gyerünk, Konnie. Dolgom van. – Tudom. Győrős kezével intett. A körme feketére volt festve és rövidre vágva – egy neopunk bandában

játszott, és látnia kellett a kezét a húrokon a nightclub villogó fényében. – Látszik rajtad. Ezúttal kire vadászol, cicus? – Adj egy nyavalyás deszkát – mordultam rá vicsorogva. A smaragdom szikrázott, a győrőimen

táncolt a fény. A hátam mögött álló démon megfeszült. – Egy órán belül itt leszek. Konnie lehajolt, elıhúzott egy röpdeszkát a pult alól. Lehúzta a zergebır tokot, és elıkerült egy

karcsú, fekete Valkyrie. – Most turbóztam fel. Nemrég itt járt egy mágus, és mondta, mindjárt bejön egy hullalátó,

utálom ezt az elıérzetes szart. Te vagy az egyetlen hullalátó, aki idejár. Miért nem tartod ezt a cuccot otthon?

Elkaptam a deszkát. A kezem remegett. Segített a város ereje, ahogyan belém áradt és pótolta, amit elhasználtam arra, hogy Douglas Shanternt visszahozzam a halál kihalt pusztáiról. De még mindig nem éreztem, hogy élek…

– Remek. Kösz. – Hé, mit csináljak ezzel a kóbor démonnal? – kiáltott Konnie, miközben a kijárat felé indultam – Ne ingereld fel – vetettem oda a vállam felett, amikor az ajtóhoz értem. Mire a hős éjszakai

szél megérintette a hajamat, már rohantam, és megnyomtam az indítógombot. Amint beindult, leejtettem a deszkát, és a jól beállított cucc zümmögése reszketett a csontjaim alatt.

Csizmás lábammal a Valkyrie tetejére léptem, a deszka rugalmasan engedett. A súlyom elıre helyezıdött, deszka az utca vonalát követve zümmögött.

Nem, nem akarok az utca menten haladni, gondoltam, repülni akarok. Ma este muszáj repülnöm.

Visszaengedtem a súlyomat, a helyi antigravitáció megcsikordult. A röpdeszkázás olyan, mintha egy lépcsıkorláton csúsznánk, a súlyunkat kiegyensúlyozva, laza, elengedett térddel, kiterjesztett


69

karokkal. Ez áll a legközelebb a repüléshez, az asztrális utazás testetlenségéhez, az emberi test elviselhetı gravitációval.

Siklómotorok dübörögtek. A forgalomban siklók cikáztak ide-oda. Az az igazság, hogy a siklóforgalom olyan, mint a régi idık szörfhullámai – ha az ember elkapja a megfelelı ütemet, az idık végezetéig lovagolhat, mintha beleveszne a város kicsavarodott sötét lelkébe, és erıt áramoltatna a varázslatba.

De ha valaki elszámítja magát, habozik vagy nincs szerencséje, akkor belecsapódik a járdába. A siklóknak és a teherszállítóknak intelligens kijelzıjük van, hogy össze ne ütközzenek valamivel, a vezetés nem áll másból, mint a monitoron látható vonal követésébıl, vagy a robotpilóta bekapcsolásából, de röpdeszkákon egyszerően nincs hely a kijelzı számára. A siklóforgalom bonyolult útvonalait a városi tanács határozta meg, és onnan is sugározták, hogy kiküszöböljék a dugókat, de a röpdeszkák nem tudtak ráhangolódni erre a csatornára. Egy röpdeszkán egyszerően nem volt hely robotpilótának, de a deszkások és röpfutárok amúgy is lenézték az ilyesmit.

A bal lábamra helyeztem a súlypontomat, ettıl a felfelé hasító röpdeszka megpördült, és beszorultam két nagy teherszállító sikló közé, ráadásul a személyközlekedési sávban, így csak alig pár centivel – ami elég nagy elıny – úsztam meg, hogy elcsapjon egy kék sikló. Az adrenalin feltornázta a vérnyomásomat, a fejembe áramlott a vér, csikorgott a Valkyrie, ahogyan a siklók között cikáztam gondolkodás nélkül, a reakcióidımre bízva magam: pörögni, elırehajolni, végigsüvít a szél a torkomon, mint egy gyorsan lehajtott pohár bor. Kihúztam a személyi sávból, be a teherjármővek közé.

Tehersiklót vezetni egészen más. A tehersiklók sokkal nagyobbak, a hátszelük erısebb, és jobban megbizsergeti a levegıt. Hideg fejjel való számításokat igényel – egy teherjármő nem nyír ki, míg egy személyszállító igen. A személyi közlekedés sávjában történt röpdeszka-baleseteket „gyors randinak” hívják. A teherszállító-balesetek neve „macera”. Cselesek, egyetlen hiba még nem feltétlenül öli meg az embert. Lehet, hogy két méterrel elırébb öli meg, vagy négy méterrel hátrébb. Az ember nem tudhatja, hogy egy teherszállító hátszele leüti-e a deszkáról vagy kitépi-e a deszkát a lába alól.

…nézd azt a nagy valamit, kapd el, köröm karcolja a mőacélt, siklómotorok nyögnek a teher alatt. A deszka nagyon imbolyog, figyelj, hajolj hátra, lépj oda, felfelé egy teherszállító mellett, a hajam mőacélhoz ér, a győrőim aranyszínő szikrát hánynak, a kabátom száll, a deszka úgy cikázik ide-oda a siklók között, mint szúnyog az albatroszok között, ez az igazi élet, élet, élet…

Dobog a szívem, fémes íz a nyelvemen, csikorog a Valkyrie, vicsorgok, hosszan zihálok, a lábammal egyensúlyozok, a csizmám talpának súrlódása az egyetlen dolog, ami a kemény járdára való eséstıl elválaszt.

Besoroltam egy rendırségi cirkáló mögé, ami a teherszállítók között cikázott sziréna nélkül. Már felfigyeltek rám – sisak nélkül röpdeszkázni nem bőntény, de megnézik, ki ez az öngyilkosjelölt –, játszottam a hátszelükkel, meglovagoltam a turbulencia hullámait, amíg ki nem álltak a közlekedésbıl. Azután még deszkáztam egy kicsit, szinte lustán, be-ki ugrottam a forgalomból, szorosan a siklók nyomában.

Amikor végül az utca szélére húzódtam, ringatózó csípıvel, kielégült testtel, közvetlenül az üzlet elıtt állítottam meg a Valkyrie-t, és leugrottam róla. A hajam az arcomba hullott, a vállam most lazult ki elıször azóta, hogy kopogás hangzott fel az ajtómon az esıben.

Japhrimel az üzlet kirakatának támaszkodott, neonfény szőrıdött ki bentrıl és csillant meg nedvesen sötét haján. A táskámat és a kardomat fogta, ujjpercei elfehéredtek a hüvely markolatán.

Felkaptam a deszkát, levettem róla a motort, és jóízően sóhajtottam. – Hé – mondtam. – Történt valami érdekes, amíg távol voltam?


70

A démon csak bámult rám, összeszorított szájjal. Bevittem a röpdeszkát, odaadtam Konnie-nak, és a datbandem segítségével kifizettem a bérletet. Úgy léptem ki az éjszakába, hogy szinte újra rátaláltam önmagamra. Egy régi PhenFighters-

számot dúdolgattam. Minden nekromantameló után kibéreltem egy röpdeszkát. Évekkel ezelıtt vettem fel ezt a szokást, mert rájöttem, így olyan gyorsan jutok adrenalinhoz, mintha szexelnék; a harcolj vagy repülj kémiai kavalkádja kimossa a halott test hideg ólomsúlyát, és visszahoz az életbe. Más nekromanták koffeintapaszt vagy tantrát alkalmaztak, elmentek és bokszoltak egy menetet, vöröslámpás házat kerestek fél, mint a Polyamour, vagy egy olcsó bordélyt – én röpdeszkáztam.

Japhrimel átadta a táskámat és a kardomat. A hallgatása mélységes volt, és amikor közelebbrıl megnéztem, vízszintes vonalat vettem észre a szénfekete szemöldökei között.

– Mi van? – kérdeztem tıle némileg bosszúsan Az esımosta a levegı végigfújt a kanyon utcáin, összeborzolta kócos hajamat, megemelte a

démon kabátszárnyát, végigsimította a lábát. Ez egy démon, gondoltam, és nem sikítasz, nem szaladsz el, Danny, úgy viselkedsz vele, mint mindenki mással. Magadnál vagy?

– Ha lehet, ezt ne csináld többet – mondta csendesen. – Mit nem? – Ez ostoba és veszélyes dolog volt, Dante. Nem nézett rám. Látható érdeklıdéssel tanulmányozta a járdát. Vállat vontam. Nem magyarázhatom el egy démonnak, hogy a röpdeszka volt az egyetlen

módja, hogy érezzem, még életben vagyok, miután a halál közvetlen közelében jártam és a hamu keserő ízét éreztem a nyelvemen. Azt sem tudtam elmagyarázni neki, hogy vagy röpdeszka, vagy szorító, én pedig nem szeretek semmiféle szorítást. Ráadásul a démonnak nem számított, hogy nekem be kellett bizonyítanom, hogy életben vagyok, miután áthoztam egy lelket a hídon és a rothadó halál hideg merevségét éreztem a végtagjaimban.

– Gyerünk. Meg kell látogatnunk Ábrát. – Szeretném, ha szavadat adnád, hogy nem hagysz magamra többet – mondta a démon

csendesen. – Kérlek, úrnım. – Ne nevezz így. Elfordultam tıle, és a táskámat a csípımnek vetve, ott akartam hagyni, amikor elkapta a

karomat. – Kérlek, Dante. Nem akarom emberi ostobaság miatt elveszíteni a szabadságom utolsó esélyét.

Kérlek. Már azon voltam, hogy kitépem magam a kezébıl, amikor rájöttem, hogy udvariasan kér, azt is

mondja, hogy „kérlek”. Alsó ajkamat beharapva bámultam rá, miközben végiggondoltam mindezt. Lágy, aranyszínő állkapcsában megrándult egy izom.

– Oké – mondtam végül. – Szavamat adom. Pislogott egyet. Másodjára fordult elı velem, hogy egy démont tanácstalannak láttam. Így álltunk, a démon fogta a karomat, és az arcomba bámult, életem leghosszabb húsz

másodpercén keresztül. Aztán megmozdultam, elhúztam a karomat, és felnéztem az égre, hogy lássam, milyen az idı. Még mindig tiszta volt az ég, magasan felhık kavarogtak, a város fényei narancssárgán ragyogtak.

– Igyekezzünk – mondtam, nem minden kedvesség nélkül. – Abrának nincs jó kedve késı éjszaka.

A démon bólintott. Csak képzeltem, hogy a két szemöldöke közötti győrıdés egyre mélyebb lesz. Tanácstalannak tőnt.

– Mi van?


71

Nem szólt egy szót sem, csak vállat vont és tanácstalanságot jelezve széttárta a karját. Amikor elindultunk, mögöttem haladt, kezét hátratéve, fejét lehorgasztva, az arcán olyan elborult tőnıdı kifejezéssel, hogy már arra számítottam, hogy lebegni kezd a járda felett.

– Japhrimel? – mondtam végül. – Hm? – Nem nézett fel, egy törött üveget került ki esetlen bájjal. Megigazítottam a táskámat,

hogy a pánt ne vágja a vállamat. Mind a kardomat, mind a táskámat nála hagytam, és egyiket sem babrálta.

– Tudod, te nem vagy rossz. Egy démonhoz épest. Egyáltalán nem vagy rossz. Erre halványan elmosolyodott. És fura módon ez a mosoly kellemesen érintett.


72

TIZENHETEDIK FEJEZET

Abra boltja a Klondel úton állt, ami még a Tank negyedhez képest is nagyon ronda része volt a városnak. Abrakadabra Zálogház, Csodát teszünk! Ez állt az ablakon kopott aranyozással. Egy figyelmes szemlélı azt is észrevette volna, hogy Abra boltjának utcai frontját nem borította graffiti, és az acélkerítéssel körülvett ajtóhoz vezetı ösvény gyanúsan tiszta volt.

Odabenn a por és az emberi kétségbeesés szaga keveredett a csilis marhapörköltével. A jellegtelen keményfa padló nyikorgott, és Abra a szokásos helyén ült a pult mögött, egy háromlábú széken. Hosszú, sötétbarna göndör haja volt, vizenyıs tekintete és jellegtelen arca. Kékezüst kaftánt viselt, a fülében pedig aranykarikát. Egyszer megkérdeztem tıle, hogy vándorcigány-e. Abra nevetett, és azt válaszolta: Hiszen mindannyian azok vagyunk, nem?

Ebben egyet kell értenem vele. A sok portéka ott sorakozott a fapadlón, röpdeszkák és gitárok lógtak az üvegezett pult fölött,

amelyben poros ékszerek csillogtak. Az áru nem nagyon cserélıdött, de még senkit sem láttam azért betérni Abra boltjába, hogy valami kézzel fogható dolgot vásároljon.

Nem, Abra volt a Pók, és a hálója az egész városra kiterjedt. İ információt árult. Abrának Jace mutatott be réges-régen. Azóta barátok vagyunk – vagy valami olyasmi. Amikor

tudtam, megtettem neki egy-két szívességet, ezért nem adott el sok információt a magánéletemrıl, és kölcsönös jóindulattal viseltettünk egymás iránt. Azt is el kell ismernem, hogy ez a nı egy rejtély volt a számomra. Nyilánvalóan nem tartozott az emberek közé, de nem tartották nyilván a paranormális – nichtvren, kine, swanhild stb. – szavazók táborában sem, amelyek akkor jöttek elı, amikor a parapsziché-rendeletet aláírták, és ezek a fajok megkapták az állampolgárságot Hegemónia területén. De amúgy ismertem rengeteg olyan nem emberi lényt, akik nem voltak nyilvántartva, mégis a régi módon hallatták a hangjukat, vesztegetés vagy szélhámosság révén.

A csengı megcsendült az ajtó felett, ahogy a recsegı padlóra léptem. A démon közvetlenül mögöttem nyomult.

– Szia, Abra – kezdtem, és nyikorgó kattanást hallottam. A démon elkapta a vállamat. Az események bonyolult folyamatának végén én a démon hátát

bámultam, miközben ı két ezüstpuskát szegezett Abrára, az pedig plazmafegyvert rá. Hát ez érdekes lesz, gondoltam. – Tegye le a fegyvert, sz'darok – morogta a démon. – Különben vége a hálószövögetı

napjainak. – Mi a poklot hoztál ide, Danny? – csattant fel Abra. – A nyavalyás látó nık és a nyavalyás

házikedvenceik! – Japh… – Elhallgattam, hogy végig ne mondjam a nevét. – Mit mővelsz? – Ez a nı fegyvert szegezett rád, Dante – mondta, és zengett az egész bolt. – Felgyújtom a

fészkét, sz'darok. Tegye le a fegyvert. – A rohadt… – Abra szép lassan letette a plazmafegyvert, és felemelte a kezét. – A nyavalyás

látó nık és a nyavalyás házikedvenceik! Több baj van belılük, mint bármi másból a városban… – Információm van szükségem, Abra – mondtam halkra és nyugodtra tompítva a hangomat. –

Jaf, Abra nem fog bántam… – Ó, tudom én azt. – A démon legmélyebb , hangján szólalt meg. – Téged fog, ha megteheti. – Hát ez édes. – Abra arca összeráncolódott, sötétbarna szemében apró pontokban gyúlt ki a

vörös fény. A bolt kirakata meghajolt Abra hangjának nyomása alatt Felkavarodott a por, sajátos


73

alakzatokba rendezıdött, aztán ismét felkavarodott. Abra boltjának védırendszere bonyolult és egyedülálló volt; soha nem láttam ehhez foghatót.

Dante, szólj rá, hogy menjen ki, különben nincs üzlet. – Ó, az isten… – Kezdtem elveszíteni a türelmemet. – Japhrimel, Abra letette a fegyvert. Te is

tedd le a tiédet. Ez a feszült pillanat azzal ért véget, hogy Japhrimel lassan leengedte a puskáit. Egy mozdulattal

eltüntette a fegyvereket. – Ahogy akarod – mondta nyersen, és a pézsma és égett fahéj szaga betöltötte a boltot. Nagyon

gyorsan hozzászoktam a szagához. – De ha megmozdul, hogy ártson neked, megbánja. – Azt hiszem, képes vagyok beszélni Abrával úgy, hogy közben nem öljük meg egymást –

mondtam szárazon. – Már évek óta gyakoroljuk. Égett a bıröm a levegıben összesőrősödött feszültségtıl és erıtıl. A marhahús és a chili illata

eszembe juttatta, hogy még nem ettem. – Miért van kéznél a pisztolya? – kérdezte a démon – Nem vagy túl kedves és ennivaló – mutattam rá, miközben megvetettem a lábam a padlón,

mert attól féltem, hogy az Erı súlyától eldılök. – Mindenki nyugodjon meg, rendben? Meg tudjuk csinálni?

– Mondd neki, hogy várjon odakinn – javasolta Abra segítıkészen. – Errıl szó sem… – kezdte Japhrimel. – Befejeznétek? – sziszegtem. Mázli, ha ezek után bármit kiszedek Ábrából. – Minél tovább

csináljátok, annál tovább leszünk itt, és annál kényelmetlenebb lesz minden résztvevı számára. Úgyhogy mindketten fogjátok be!

A boltban visszaállt a csend. A marhapörkölt, a kétségbeesés és a por szaga a démon erıteljes pézsmaszagával keveredett. Japhrimel le sem vette a szemét Ábráról, de lassan félrehúzódott, hogy anélkül is láthassam, hogy mögüle kukucskálok ki.

Elıástam a Santino nevével teleírt lapot. – Errıl a démonról kellene információ – mondtam csendesen. – És Dacon Whitakerrıl. És

biztos vagyok benne, hogy más beszédtémát is találunk. – Mit fizetsz? – kérdezte Abra, miközben szeme veszített valamit vérvörös ragyogásából. – Most nem így állnak a dolgok. Te tartozol nekem, Abra. És ha elégedett leszek, majd én

tartozom neked egy szívességgel. Nem is kis szívességgel tartozott nekem – válogatott pletykákat hoztam neki tavaly a Chery

család fiaskója után. Szép pénzt ért az információ, hogy ki lopja meg a családot, és biztos voltam benne, hogy Abra annak adta el, aki a legtöbbet ajánlotta – persze azt nem árulta el, hogy én hoztam neki a lézerképeket. Ezután hátradılve figyeltem a tőzijátékot, ahogyan az Owens család vagyonából hatalmas részt hasítanak ki egy belsı hatalmi harc során. Mindig megmelengette a szívemet, ha keresztbetehettem a maffiának.

Abra végigjáratta sötét tekintetét Japhrimelen. – Nem vagy mágus, Danny. Miért lógsz a pokol krémjével? Tehát felismeri, hogy démon, és azt is tudja, miféle. Ez érdekes. – Társadalmilag nyitott vagyok – mondtam. – Nézd, ık léptek kapcsolatba velem, és nem

fordítva. Nem én kértem, de nyakig benne vagyok, és gyorsan süllyedek, és ha ki akarom fizetni az adósságaimat, levegıhöz kell jutnom, oké? Információra van szükségem, hogy levegıhöz juthassak. – A hangom szándékosan volt mély és vigasztaló. – Jó ideje munkatársak vagyunk, és tavaly a Chery család ügye kapcsán hozzájutottál némi készpénzhez, és én tényleg szeretnék némi használható információhoz jutni.


74

Abra a egy hosszú pillanatig méregetett. A démon meg sem rezdült, de éreztem a hátam mögött, hogy megfeszül és készen vár. A bal vállam állhatatosan lüktetett, a húsomba nyomott jel reagált a figyelmére.

– Oké – mondta. – De jobb lenne, ha többé nem hoznád ide ezt az izét. İ nem izé. Nem mondtam ki, el sem csodálkoztam rajta, hogy miért gondoltam rá. Minden,

amit kezelni tudtam, az orrom elıtt volt. – Elıször is, ha lett volna választásom, nem hozom ide – csattantam fel fogyóban lévı

önuralommal. – Gyerünk, Abra. Abra egy gyors mozdulatot tett, lekapta a plazmafegyvert a pultról. A démon nem mozdult, de

vállam lobbant egyet. Közeli volt. Nagyon közeli. – Oké – mondta Abra. – Adj ide mindent, ami csak nálad van. A papírlapot lefordítva tettem a pultra. Elmondtam mindent, amit csak tudtam –

Santino/Vardimalt, a Tojást, a pokolba hurcoltatást, Dacon parafüggıségét és a munkát, amit most fejeztem be. Ez ráadás volt, csak neki – el tudja adni az információt, hogy Douglas Shanternt a fia ölte meg. Elmondtam neki, mirıl van szó, és Japhrimel az elbeszélés közben olyan közel húzódott, hogy a keze már a vállamon volt, hosszú fekete kabátja pedig a farmeromhoz ért. Érdekes módon nem zavart annyira, amennyire zavarhatott volna.

Abra mindezt végighallgatta, miközben az egyik piszkos ujjával az ajkát babrálta. Aztán egy hosszú pillanatig hallgatott, és a pultra tett papírra helyezte nyitott tenyerét.

– Oké – mondta. – Szóval van egy nyomkeresıd, Spocarelli ad egy engedélyt, egy DOC-ot és egy általános engedélyt… irányra van szükséged, de nemcsak erre, hanem kapcsolatokra és a szóbeszédre is.

Bólintottam. – Jól látod. – És ez a megszelídített démon azért van itt, hogy megvédjen, amíg meg nem ölöd Santinót.

Aztán vége. Japhrimel megint megfeszült. – Én így értékelem a helyzetet – mondtam óvatosan. Abra kifújta a levegıt gyöngyszerő fogsora között. Nála ez volt a gúnyos nevetés. – Lányom, te aztán szarban vagy. – Szerinted nem tudom? Mondd el, amit tudsz, Abracadabra, ma este még dolgom van. Bólintott, fekete haja elırehullott. A fülében megrezgett az aranykarika. Aztán megfordította a

papírt, megnézte az örvénylı ezüstszínő szimbólumot. – Á… – lihegte némileg meglepve. – Ez… ó, Dante. Ó, ne. Minden szín kifutott sötét arcából. A papírra helyezte tenyerét, de nem érintette meg, az ujja

remegett. – Dél – mondta furcsa ziháló hangon. – Dél, ahol meleg van. Vonzza a meleg… rejtızködik.

Rejtızködik… nem tudom, miért. Egy nı… nem egy lány… Japhrimel megfeszült mellettem. Azt hiszem, hogy ennél idegesebb már nem lehetett. Kicsit

közelebb jött, éreztem, ahogyan körülvesz a belıle áradó hı. Ha még közelebb jön, az oldalamba olvadt volna.

– Mi van a Tojással? – ziháltam. Abra szeme kitágult és kifehéredett, az írisze apró körré változott kitágult pupillájában, sápadt arcán élénk színő foltok gyúltak ki.

– Törött… halott… hamu, hamu a szélben…


75

Abra keze megrándult és a pultra csapódott. Ugrottam egyet, Japhrimel ujja a vállamba vájt. Abrának nem gyakran voltak ilyen látomásai, de amikor igen, akkor általában helyes volt – bár rendszerint nem elég pontos ahhoz, hogy segítségül szolgáljon.

Volt egy még fontosabb kérdésem. – Hogyan ölöm meg a rohadékot, Abra? Hogyan ölöm meg Santinót? Abra szemhéja megrezzent. – Démontőzzel nem… sem ember, sem démon nem végezhet vele… víz… – Hosszan, zihálva

vett levegıt, majd az ajka megfeszült erıs fehér foga elıtt – Hullámok. Hullámok a parton, jég, látlak, látlak Dante… arccal lefelé lebegve… lebegsz… lebegsz…

A pultra hajoltam, megragadtam Abra vállát és megráztam. Amikor ez nem segített, megpofoztam – nem erısen, csak annyira, hogy sokkoljam. A szeme felpattant, Japhrimel pedig hátrarántott, és valamit mély, éles hangon sziszegett valószínőleg a saját nyelvén.

Abra görcsösen köhögött, elfehéredett ujjpercekkel kapaszkodott a pultba. Mondott valamit halkan és nyersen, amit nem teljesen értettem, aztán a szemembe nézett.

– Ebbe belehalsz, Danny – mondta, de ezúttal nem a szokásos marhaság volt. – Értesz engem? Belehalsz.

– Ha bosszút állhatok azon a rohadékon, aki megölte Doreent, akkor én jól vagyok – szőrtem a fogam között. – Információt, Abra. Hol a nyavalyában van?

– Hol máshol? –csattant fel Abra, de az álla remegett egy kicsit. Soha nem láttam még ilyen sápadtnak. – Nuevo Rio di Janeiro, Danny Valentine. Ott találod meg a zsákmányodat.

Felnyaláboltam a papírt, és belegyömöszöltem a táskámba. Abra remegve, alsó ajkát beharapva bámult. Elsı alkalommal láttam, hogy ı is fél egy kicsit. Halálosan rettegett.

– Mi van Daconnel és a párával? – kérdeztem. – Hogy a nyavalyában… – Whitaker szoros kapcsolatban áll az Owens családdal, és ez már négy éve így van. Tavaly

szokott rá, és elkezdte lefölözni a szállítmányaikat – felelte Abra kurtán, az arcát tapogatva, ahol a kezem nyoma vörösen égett. – Megütöttél!

– Kezdtél unalmas lenni – mondtam ki, mielıtt végiggondoltam volna. – Kapcsolatok Nuevo Rióban?

– Nekem nincs – mondta. – De ha odaérsz, felkereshetnéd Jace Monroe-t. Egy ideje odaköltözött. A Corvin családnak dolgozik. Visszatért a maffiához.

Ezt nem is tudtam. De soha nem is kérdeztem Abrát Monroe-ról, noha ı mutatott be neki. Tudtam, hogy maffia tagja volt, és gyanítottam, hogy vissza fog térni a gyökereihez – de hallani mindezt egészen más dolog. Elfintorodtam.

– Szívesebben állnék szóba egy plazmafegyverrel hadonászó görénnyel – motyogtam. – Oké. És mi van a pletykával?

Abra vállat vont. – Azt beszélik, hogy valami nagy dologban vagy benne, és félnek tıled. Nehogy Danny

Valentine útjába kerülj! – Azt hittem, mindig így gondolták. – Egy démon az ölebed, Danny. Senki sem vágyik ilyen töltésre. – Grimaszolt egyet, és az arcát

dörzsölgette. – Még én sem. Megtennéd, hogy most lelépsz? Bólintottam, vállamban begörcsölt a frusztráció. – Köszönöm, Abra. Tartozom neked egy szívességgel. Keserő nevetéssel válaszolt. – Nem élsz olyan sokáig, hogy megfizesd. Na, most húzzál a boltomból, és ne hozd vissza azt az

izét ide többet.


76

A keze megrándult a plazmafegyver irányába, amely eddig engedelmesen hevert a pult felé esı oldalán. Japhrimel elkapott és kivonszolt a nyikorgó fapadlón, amelyet a csizmám sarka végigkarcolt. A bolt hımérséklete legalább tíz fokkal megnıtt. İ nem egy izé, Abra. – Legközelebb otthon hagyom kézimunkázni – vágott vissza fürgén a szám az elmémtıl teljesen

függetlenül. – Kösz, Abra. - Ha meghal, sz'darok – vetette oda Japhrimel a válla fölött. – Kinyírlak. – Hagyd abba. Mi van veled? – Megpróbáltam kitépni a karom a kezébıl, de eredménytelenül.

Csak akkor engedett el, amikor már kijutottunk a zálogházból és mentünk egy jó fél háztömböt. – Mi az ördög…

– Megjósolta a halálodat, Dante – mondta, és vonakodva elengedte a karomat. Éreztem, hogy az ujja nyomán zúzódások keletkeztek. Megvetettem a lábam, és a karomból rázogattam a szorítását, a mellkasomat belülrıl ingerültség karcolta.

– Mi a nyavalyát számít az neked? – csattantam fel. – Több baj van veled, mint amennyit érsz. Kétszer ennyi információt szedek ki Ábrából, ha nem kezdesz ırültködni. Teljesen hasznavehetetlen vagy!

A démonnak megrándult egy arcizma. – Nagyon remélem, hogy nem – felelte nyugodtan. – Besétálsz egy sz'darok kunyhóba,

mindenféle védelem nélkül, a halállal játszol, a következményeket tudomásul sem véve, és engem hibáztatsz saját meggondolatlanságodért…

– Téged hibáztatlak? Ennek semmi értelme! Ha csak egy kicsivel kevésbé lettél volna „elmebeteg”, kétszer ennyi információt szedhettünk volna ki belıle! De nem, démont kellett játszanod, úgy kellett viselkedned, mintha mindent ismernél! Olyan arrogáns vagy, te soha…

– Az idınket vesztegetjük – vágott a szavamba a démon. – Nem hagyom, hogy bajod essen, Dante, akármennyire tiltakozol. Ettıl a pillanattól kezdve nem engedem ezt a bolondságot.

– Engeded? Mi az az „engeded”? Mi a nyavalyás franc bajod van? Csak akkor vettem észre, hogy túlságosan ingerült vagyok, amikor az elıttünk álló utcai lámpa

körtéje kidurrant, és csillogó cserepekkel szórta tele a járdát. Nagyon le kellene nyugodnom, gondoltam. Nem túl jó, hogy úgy néz ki, mostanában ez

nem következik be. A démon semmit sem válaszolta csak bámult rám lézerzöld szemével, miközben az arca

rángatózott. A hideg szél kezdett felmelegedni, a levegıt elektromos töltés apró szilánkjai töltötték meg.

A nekromanták és a ceremoniálisok egy idı után affektálták a suttogást. Úgy élünk, hogy az Erıhöz társított szavak révén kényszerítjük akaratunkat a világra – és egy mérgében ordítozó nekromanta nagy kárt okozhat. Az egyik mágus mondás így szól: Egy mágus szava igazsággá válik. És képzett nekromanták esetében, akik két világ között járnak, a fegyelem volt a legfontosabb.

Mély lélegzetet vettem, ózont szippantva be, a pajzsaim sötétkékek lettek az ingerültségtıl, bosszankodástól és puszta haragtól.

– Oké – kényszerítettem ki magamból. – Nézd, azt hiszem, elıreléphetnénk, ha elmondanád, hogy mi a gond veled. Rendben? Miattad nehezebb az egész, mint kellene.

A démon állkapcsa hang nélkül mozgott. Ha így folytatja, porrá ıröli a saját fogát, gondoltam, és vissza kellett nyelnem egy ideges kuncogást.


77

Megdörzsöltem a karomat. Fájt, akárcsak a bal vállam. Az égı, átható fájdalom azt juttatta eszembe, milyen hihetetlenül gyorsan elcseszıdött az életem. Ez még nálam is sok.

– Bárcsak sohasem találkoztunk volna – mondtam tompán. – Ez fájt, te seggfej. – Túl dühös voltam ahhoz, hogy végiggondoljam, minek nevezem a démont, aki akár reggelire is megehetne.

Ismét a karomért nyúlt, én pedig megrándultam. A karja megállt a levegıben, majd visszahullott. Elsı alkalommal látszott valóban szomorúnak. Vagy legalábbis a szomorúság és a düh között tétovázott. Láttam már ezt az arckifejezést, de csak Jace-nél.

Nem akartam Jace-re gondolni. Remegı kézzel masszíroztam friss zúzódásomat. – Nézd – mondtam végül. – Felhívom Gabe-et, és megbeszélek vele egy találkozót, hogy

megkapjuk, amire szükségünk van. Aztán bepakolok a riói utazáshoz, és elcsípjük a reggeli járatot. Nincs idım arra, hogy kiokosítsam a hülye fejedet, hogy hogyan kell elkapni istentelen démont az én világomban. Ne cseszd el a vadászatomat, rendben?

A smaragdom egyetlen szikrát vetett az éjszakában, és ettıl a röpke zöld villanástól összeszőkült a démon pupillája. – Megkeresem Santinót, és megölöm. Ez az én bosszúm. Amikor a lépet kihúzom az orrán keresztül, megkapod a nyavalyás Tojásodat, és visszamehetsz a nyavalyás fejedelmedhez, és eltőnhetsz az életembıl. De addig se cseszd el a vadászatomat! Felfogtad?

A démon újabb tíz másodpercig bámult rám, miközben az arcizma tovább rángatózott. – Ahogy akarod – szőrte végül a foga között – Remek – mondtam. – Akkor most kövess. És fogd be azt a nyavalyás pofádat.


78

TIZENNYOLCADIK FEJEZET

Gabe-bel egy Pole utcai kínai étkezdében találkoztam. Nagyon éhes voltam, így a marhahúsos pho nagyobb részét már behabzsoltam, mire Gabe és Eddie beléptek az ajtón; Eddie csendesen vicsorogva, Gabe hővösen és kifürkészhetetlenül egy hosszú, rendırségi szintetikusgyapjú-kabátban.

Gabe velem szemben ült le a boxban, Eddie úgy ereszkedett le, hogy egyetlen gyors pillantást vetett a démonra, aki közvetlenül mellettem ült, és az elıtte gızölgı teáscsésze mellett bámult a semmibe. A tépett vörös bársony és az ısök és filmsztárok fekete-fehér fotói miatt úgy tőnt, mintha melegebb lenne a helyiségben, mint valójában volt. A boxok tapadós mőanyagja nyikorgó hangot adott, miközben elhelyezkedtek rajta.

A pincérnı kávét hozott Gabe-nek, Eddie pedig tengeri hallevest rendelt. Újabb kanál tésztát tömtem a számba. Eddie-nek sár- és erıszakszaga volt, Gabe-nek pedig behúztak a szeme alá. Valószínőleg nemrég, mert gyógyító bőbájt tehetett volna rá, ha van ideje. Hosszú ideig tanulmányoztam, mielıtt felhúztam volna a szemöldökömet.– Tegnap éjjel behívtak, hogy fedezzek egy pararazziánál – mondta végül hosszú fekete haját hátradobva. – Egy nyomorult mágus a night clubjában árulta a párát. De hát te is tudod.

Bólintottam. – Sajnálom. Gabe vállat vont. A kardját a lába közöli tartotta, és valószínőleg Eddie-nél is volt valami

komolyabb eszköz. – Nem a te hibád, drágám. Helyesen cselekedtél. Egy barna papírba csomagolt vastag csomagot tolt oda az asztalon. – Egy hivatalos fejvadász-jogosítvány, két H-DOC, egy általános engedély és egy hálózati

csatlakozás. Törvényes csatlakozás. Leesett az állam. Japhrimel ajka megrándult. Lenézett az asztalra, és az egyik aranyszínő ujjával

egy szimbólumot igyekezett kiolvasni a mőanyag asztallapon, amit nekem nem sikerült. – Mi van? – kérdeztem. – Valaki odaszólt az osztályról. Úgy néz ki, bármire van szükséged, az rendben van.

Mostanában valóságos sztár vagy. – Gabe ajka felhúzódott a szögleteknél. – Az ördöggel való személyes ismeretségnek megvannak az elınyei.

Ingerült sóhaj szakadt ki belılem, szürcsöltem egyet a tésztalevesbıl. – Te is a rosszfejek listájára akarsz kerülni? – kérdeztem tıle. – Mert erre a megszentelt listára

ma este egyre több ember kerül fel. – Szegénykém – nevetett Gabe, miközben Eddie jól megnézett magának. – Akkor hová

megyünk? Mit mondott Abra? – Abra Nuevo Riót mondta – mondtam kurtán. – De mi ez a “mi”? Japhrimel kibámult a boxból, és tekintetét az étterem belsején járatta. Az volt az érzésem, hogy

még a legyek is spirál alakzatban repülnek az asztalok felett, és zsírpöttyök mintája meg az utcára nézı ablak feletti neon minden figyelmét leköti. Mögöttünk egy öreg ázsiai férfi hörpölte a levesét, kavargó cigarettafüst szállt fel a levegıbe. Hat éve eszem itt a tésztalevest, és napszaktól függetlenül az öregember mindig itt volt, és mindig dohányzott. Megbízható dolog volt ebben a nagyon megbízhatatlan világban.


79

– Nos – mondta Gabe, miután néhány pillanatig a démon mozdulatlan arcát tanulmányozta. – Doreen az én barátom is volt, és az eset az én ügyem volt. Eddie-vel megbeszéltük, és mi is veled megyünk.

Letettem az evıpálcikámat, és mély lélegzetet vettem. – Gabe – mondtam a lehetı legkedvesebben. – Egyedül dolgozom. Gabe az állával a démon felé intett. – NN megfelel, hogy veled menjen, de én nem? – Nem errıl van szó – mondtam. – Tudod, hogy nem errıl van szó. A vállamba beleállt az ismerıs feszültség, és egyre inkább összerándult. – Tudom, hogy megöleted magad, miközben megpróbálod elkapni Santinót, és szükséged van

rá, hogy valaki fedezzen. Vetettél mostanában kártyát? Felhúzta elegáns szemöldökét, – Amikor legutóbb magamnak jósoltam, az durván félbeszakadt – mondtam szárazon. – Ugyan már, Danny. – Gabe megrebbentette hosszú, szénfekete szempilláit. – Van egy kis

szabadságom, és ki akarom nyírni azt a szemetet. – Gabe… – Azt mondja, megy – morogta Eddie. – Komolyan is gondolja. Nem tudod eltántorítani. Mióta használja Eddie az „eltántorítani” kifejezést? – gondoltam. Ez ırület. – Mióta használod azt a szót, hogy „eltántorítani”? Szereztél magadnak egy „minden napra egy

szó” holovidanyagot? Ugyan már, Gabe, nem akarok egy ilyen vadászaton folyton Eddiere vigyázni…

– Eddie-nek saját vadászengedélye van – szögezte le Gabe –, és tökéletesen alkalmas. Szalmaszálak után kapkodsz. Megyünk és kész.

Féltettem a kezem. – Ó, Szehmet sza'esz – morogtam. – Ha muszáj. Istenek fenn és lenn, elátkozzák ezt az

öngyilkos ötletet, Anubisz védelmezzen minket. Mit tettem, hogy ezt érdemlem? – Te voltál Doreen legjobb barátja – emlékeztetett Gabe. – Te hoztad ki abból… Megborzongtam, minden könnyedség és bosszankodás elszállt belılem. – Ne – mondtam tompán az asztalra meredve. – Ne beszélj errıl. Amikor számított, kudarcot

vallottam, ez történt, Gabe. Szóval ne veregesd a vállamat. Ha erısebb, okosabb vagy gyorsabb lettem volna, Doreen ma is élne.

Csend telepedett az asztal köré. Eddie pálcikái megálltak a levegıben, tészta lógott le róluk. Gız szállt fel. Az olajban sült ételek, szójaszósz, zsír és por szaga keveredett a démon szagával, és ettıl felfordult a gyomrom.

A démon rám nézett. Kinyújtotta a kezét, és két ujjával megérintette a csuklóm belsejét. Melegség futott végig a testemen. Bizsergett a jel a bal vállamon. A másik karomban, ahol a

zúzódás sajgott, egyszerre fellobbant a fájdalom, majd elcsitult. A démon egy szót sem szólt. Megnyaltam száraz ajkamat, majd elhúztam a csuklómat, és közben majdnem levertem a szinte

már üres levesestálamat. Elkaptam, összeszedtem az evıpálcikáimat, és csörömpölve beledobtam ıket a plasztiküveg tálba.

– A reggeli járattal megyek – mondtam, a tálat felkapva. – Már megvettük a jegyeket, neked is – felelte Gabe , és lıszert is hozunk. Csak jó valamire,

hogy rendır vagyok. – Remélhetıleg – motyogta Eddie komoran, a tésztáján nyammogva. Az evıpálcikákat a

hüvelykujjammal lefogva, nagyot kortyoltam a forró marhahúslevesbıl. A démon továbbra is engem nézett.


80

Tudomást sem vettem róla. Amikor kiittam a levest és letettem a tálat, Gabe a kávéscsészéjébe bámult.

– Jobb, ha hazamegyünk és alszunk egyet – mondta. – A tízórás beszállásra regisztráltunk. – Bőbájos – motyogtam, aztán véletlenül a démon vállába böktem a kardom markolatával. –

Oké. Legyetek holnap a házamnál nyolc harminckor. Rendben? Felvettem a vastag csomagot, és követtem a démont, aki kecsesen felállt, félrehúzódott, és

nekem is odanyújtotta a kezét, hogy felsegítsen. Nem fogadtam el, egyedül kászálódtam ki a boxból.

– Meg ne próbálj megszabadulni tılem, – Gabe körülkémlelte Eddie-t, aki végtelen közönnyel temetkezett a levesestáljába. – Manapság nagyon nehéz barátot találni. Nem akarom, hogy mind itt hagyjatok.

Furcsa módon ettıl gombóc nıtt a torkomban. – Nyertél, Gabe – mondtam. – Te nyertél. Megfordultam, és elindultam az ajtó felé. – Öröm veled dolgozni – mormolta Eddie a levesébıl. Kiléptünk az elcsendesült utcára. A tésztaétterem neonfényes ablakai meleg vörös fényt vetettek

a száradó járdára. A démon továbbra sem szólalt meg. A karom már nem fájt. Éreztem magamon a démon tekintetét. Szokás szerint nem azt nézte, hová lép, hanem engem

bámult, átlépett egy nedves újságpapíron, anélkül hogy odanézett volna. – Mi az? kérdeztem végül, tekintetemet a talpam alatt lévı járdára szögezve. Elrúgtam egy üres

sodaflós dobozt az útból. – Érzem, hogy akarsz valamit mondani, szóval ki vele. Egy fél tömböt is haladtunk, mire megszólalt: – Lehangolt vagy – mondta csendesen. – Fájdalmat okoztam a karodban. Sajnálom. – Sokkal többet kiszedhettünk volna Ábrából, ha nem fenyegetted volna meg – jegyeztem meg. – Nem akartam, hogy bántódásod essen. – Mert az beleköpne a szépen elkészített levesedbe – vetettem oda. – Csodás. A démon újabb fél percig hallgatott, eközben átkeltünk a Pole utcán. Ezúttal mindkét irányban

körülnéztem. A vadászat régi hangulata, az adrenalin, a savanyú unalom és az ádáz elszántság keveréke kezdett visszatérni belém.

– Te vagy a legdühítıbb ember, akivel valaha találkoztam – mondta a démon. – Az hittem, nem sokszor jársz ki a pokolból. Annyira magamon kívül voltam, hogy a nyakam elkezdett zsibbadni. – Miért lesz még egy bocsánatkérésbıl is csatározás veled? Azt hittem, a démonok nem kérnek bocsánatot. – Próbára teszed a türelmemet, Dante. – Akkor menj vissza a pokolba. – Ha ember lennék, akkor is ilyen kegyetlen lennél hozzám? – Ha ember lennél, nem jöttél volna a házamba, nem vonszoltál volna a pokolba egy fejemhez

szegezett pisztollyal, és nem kevertél volna bele ebbe a borzalomba. Toppantottam egy messze zengıt a járdán a csizmámmal. Tedd túl rajta magad, Danny.

Nem tudsz összpontosítani Mi baj van veled? Nincs semmi baj. Ez nem volt teljesen igaz. Azt hittem, megbékéltem Doreen halálával, de a

múlt kísértetei felálltak, megrázták poros ruhájukat, és újra életre keltek. Nem akartam többé fájdalommal, borzalommal és halállal teli emlékekkel szembenézni – túl sok volt már belılük.


81

És ha a Doreennel kapcsolatos emlékeim visszatértek, akkor azok az emlékek is elıjöhettek, amelyekrıl azt hittem, hogy lezártam magamban ıket és örökre eltemettem. Rendezzünk egy partit Danny Valentine-nak, vegyük elı a sok régi borzalmat és rángassuk ide-oda, ugye, jó ötlet?

– Hogyan szeretted volna? – kérdezte a démon. – Azt szerettem volna, ha békén hagytok – vágtam vissza. – Azt hittem, bocsánatot kérsz. – Már megtettem. Ha nem határoztad volna el magadban, hogy győlölni fogsz, akkor talán

észrevetted volna. – Te arrogáns… Már megint nem figyeltem arra, hogy hová megyünk, így a sikátorban zajló kisebb dulakodás

láttán megálltam és megpördültem. Megpendült a fém, ahogyan a kardom elıkerült a hüvelyébıl. Pony egy jó kis csihi-puhit rendelt az orvos. Elvicsorodtam. Gyertek csak, gondoltam védekezı pozícióban, miközben a pengén hirtelen kék fény villant meg. Még az ezzel járó papírmunka gondolata sem tántorított el attól, hogy elırelépjek, a démont öntudatlanul a hátam mögé engedve, mintha védelmezném, a kardom kék villanása szemeken, fogakon és fegyverek fémes felületén tükrözıdött.

A démon is megfordult, és egy sajátosan kecses mozdulattal bekukkantott a sikátorba. Feltartotta a kezét, fény villant fél és könnyezni kezdett a szemem.

A fenébe, tönkretette az éjszakai látásomat, a franc egye meg – suhintottam egyet a kardommal, és vakon helyezkedtem védekezı állásba, a támadásra felkészülve. A Pole utcán nem volt nagy valószínősége, hogy a metrón látott mini-galeri-szerőséggel kerülünk szembe. Itt inkább kifejlett utcai farkasok jártak, és a kardom és nekromantatetkóm ellenére is gyorsan csúnya vége lehetett a dolognak.

Viszont semmi bajom nem volt a csúnya befejezéssel. Az adrenalináramlás itt is olyan jó volt, mint röpdeszkázáskor, ahogyan a levegı süvített ki a számon.

Sajnos a démon kis fénygömbje azt mutatta, hogy hat sötét alak futott végig a sikátoron, az egyik kezében fémtárgy csillogott. Rugós kés vagy puska, mindegy. Ott álltam, miközben a démon csendesen suhintott egyet a csuklójával, és a fehéren izzó valamit a tenyerébe zárta. A csuklója újabb suhintására a fény megszőnt, én pedig káprázó szemmel pislogtam. Az Erı mormolása hallatszott, az ózon és az esı szaga a szemét és a félelem élesebb szagával keveredett, és ehhez jött a démon füstös szaga.

– Ahogyan mondtam – mondta csendesen –, láthatólag szükséged van valakire, aki gondodat viseli. Észre sem vetted, hogy követnek? Azt hitted, majd te védsz meg engem?

Arca megnyugodott, ahogyan a pupillám kitágult, zöld szeme félig leeresztett szemhéja alatt ragyogott, az ajka kissé felhúzódott a sarkánál. Nevet szegény, hülye emberen.

– Nincs szükségem gondviselésre, különösen akkor, amikor csak egy csapat sárszagú Pole utcai farkasról van szó. Túl kell jutnom ezen az egészen, hogy visszatérhessek az életemhez, kifizessem a jelzálogot és visszavonuljak.

Visszatoltam a kardot a hüvelyébe, a kék fény úgy szállt ki a pengébıl, ahogyan az idegrendszerem által termelt elhasználatlan adrenalin, amit a röpdeszkázás felpörgetett.

– Hazamegyek aludni. A démon bólintott. Elindultam a Pole utcán lefelé, közben belül arra vágytam, bárcsak történt volna egy kis

csetepaté. A démon megvetése dühítı volt, még ha nem kellett is volna foglalkoznom vele. Legalább egy tömböt haladtunk, mire rádöbbentem, hogy goromba voltam.

– Hé – mondtam a démonra nézve, aki olyan csendben haladt mellettem, mint egy cápa.


82

– Igen? – Óvatos. De ugyanakkor kíváncsinak is tőnt, mintha valami kivételes dolgot cselekedtem volna.

– Köszönöm a bocsánatkérést – ismertem el morcosan. – Ügyet csinálok belıle, hogy megvédjek mindenkit, akivel vagyok. Ez nem a képességeidet minısíti. Biztos vagyok benne, hogy képes vagy megvédeni magadat.

Megbotlott, vagy csak képzeltem? Egy szót sem szólt.


83

TIZENKILENCEDIK FEJEZET

– Feküdj, Doreen. Feküdj! Mennydörgés. Kúszom, kétségbeesetten… ujjam az aszfaltot karcolja, talpra ugrom,

kitérek a golyók és a plazmalövedék elıl. Akkor ugrom fel, amikor ı kiemelkedik a sötétbıl, az egyik kezében kis fekete táska, a másikon megcsillannak a körmök.

– Vége a játéknak – kacagott, és ahogyan odavágott, borzalmas fájdalmat éreztem, ami égı zsibbadássá vált. Hátradobtam magam, de nem elég gyorsan, nem elég gyorsan, a vér spriccel, rézszag.

– Danny! – Doreen kétségbeesett sikolya. – Tőnés! – kiáltottam, de visszajött, a keze kékesfehéren ragyog, továbbra is

gyógyítani akar. Próbál elérni, meggyógyítani, a kettınk között lévı kapocs fájdalomtól és égı kezétıl

rezeg… Felpattantam, ordítottam neki, hogy tőnjön el, Santino karma megvillant, ahogyan

belém tépett, az egyik karma megakadt a bordámban, a kardom megcsendült, ahogyan rácsaptam, de túl lassan, volt benne valami nem emberi, valami nem emberi…

– Dante. Ébresztı. – Sima, sötét, öreg hang. – Ébresztı. Sikítva ültem fel, az ujjam a karomba akadt, addig vergıdtem, amíg a vállam falat nem ért, a

zokogás megakadt a számban, mert eldugult az orrom. Égett a hátam, a három korbácsütés tüzelt, az égés hege a bal farpofámon bizsergett, a sebek a hasamon és a jobb oldalamon borzalmas, tüzelı zsibbadtsággal lüktettek.

Japhrimel leengedte a kezét. – Csak álmodtál. A haja kissé borzas volt, mintha ı is aludt volna. A szeme csillogott, és az orra, az arccsontja és

alsó ajka sötét árnyat vetett. – Hallottam, hogy sikítottál… Legjobban a bal vállam sajgott, mély, kétségbeesett fájdalommal. Levegı után kapkodtam. A

démonra pislantottam. A huzat lejött a paplanról; a mellemhez szorítottam, hogy lenyugtassam zaklatott légzésemet. A győrőim kavargó, aranyzöld szikrákat vetettek. A huzatba burkolt öklömmel megdörzsöltem a bal vállamat, selyem hálóingem felgyőrıdött a csípımnél. Lassan elmúlt a fantomfájdalom, de utoljára még gonoszul nyilallt egyet, és ígérte, hogy visszatér. Elıször a korbács sebhelye múlt el, a bal oldalamba mélyedt karmok nyomai maradtak, amíg nagy lélegzetet vettem a számon át, és emlékeztettem magam, hogy nem vérzek.

Már nem. Az éjjeli szekrényemen álló papír zsebkendıs dobozért nyúltam, kifújtam az orromat. Csak

ennyivel ismertem be, hogy sírok, mert össze kellett győrnöm a zsebkendıt és eldobnom a fürdıszoba irányába. A szívdobogásom normális tempóra váltott, és rátaláltam a hangomra.

– Meghallottál? Rekedtes volt a hangom, nem olyan, mint szokott. Rémült hang. – Hát persze hogy meghallottalak. Viseled a jelemet, A bal vállamra mutatott. Még mindig a hosszú fekete kabátot viselte. Magasra rúghat a

tisztószámlája, gondoltam, és egy áruló kuncogás majdnem kicsúszott belılem. – Még mindig viseled azt a kabátot. – Általában ezt hordom. Mit álmodtál?


84

– S-S-Santinóról. Amikor m-megölte D-Doreent… – A vállamat dörzsöltem. – Miért fáj? Úgy beszéltem, mint egy gyerek. – Hogyan ölte meg? – kérdezte a démon. Vállat vontam. – Megöli a pszionokat. Azt hittük, sorozatgyilkos, kizsigereli… Japhrimel megmerevedett. – Pszionokat véreztet ki? Nem csupán normális embereket? Bólintottam, hátrasöpörtem a hajamat. – Trófeákat győjtött. Belsı szerveket… kivette a térdcsontot vagy egy részét. Ez volt a

védjegye… Nem jöttünk rá, mi közös az áldozataiban, amíg egyszer rekonstruáltam egy esetet, és kiderült, hogy az összes áldozata természetfeletti képességekkel rendelkezett. Aztán végigmentünk az összes… istenem… – Mély lélegzetet vettem. Mindegyiknek virágot küldött. Virágot!

Japhrimel bólintott. A szeme úgy csillogott, hogy kis zöld szikrákat vetett az arccsontjára. Az ágyam szélén ült.

– Értem. – Úgy jöttem rá, hogy ı Saint City hasfelmetszıje, hogy végignéztem néhány biztonsági

felvételt, amelyek az áldozatai házaiban készültek. Akkor már Gabe vezette a nyomozást. Azt hiszem, Santino azért szúrta ki Doreent, mert én nyomoztam az ügyben. E-elküldte a v-v-virágot… Gabe egyetértett velem abban, hogy Doreen a célpont, és túl akartunk járni az eszén… biztos ettıl pöccent be…

Izomról izomra nyugodtam meg. Mélyeket lélegeztem. Be az orron, ki az orron… – Egyik rejtekhelyrıl a másikra költöztetni Doreent, egy lépéssel a gyilkos elıtt; bıröndökbıl

élni. Minden éjjel éberen feküdtem, a kezem a kardom markolatán, hallgatóztam, az egész világ csak abból állt, hogy még egy napig életben tartsam Reenát…

Japhrimel két ujjával megérintette a vállamat, és ettıl melegség áradt szét hideg csontjaimban. Libabırös lettem.

– Jó kis trükk – köszörültem a torkomat. A démon vállat vont. – A tőz teremtményei vagyunk. Ezt el is hittem, a szemében égı tüzet látva. Lehunytam a szememet. Ez hiba volt, mert lehunyt szemhéjam mögött Santino arca került elı a

sötétbıl. Bámultam az arcot, a fekete könnycseppeket a szeme felett, a hegyes fület, a hosszú orrot, az éles fogat…

Azt hittem, hogy a plasztikai sebészet segítségével néz úgy ki, mint egy nichtvren, azt hittem, hogy pszion, és fölém kerekedett, amikor elvesztettem az eszméletemet, noha a rendırök nem találtak az emlékezet kitörlésére utaló jelet, azt hittem, hogy csak egy beteg, perverz pszion…

– Dante, gyere vissza. A démon keze még mindig a vállamon volt, meztelen bıre perzselte az enyémet. Kipattant a szemem. A démon áthajolt összegyőrt ágyamon, az ujja majdnem beleolvadt a

vállamba. A másik vállam – amelyik a jelét viselte – élesen bizsergett. – Miért fáj? – kérdeztem az állammal a vállam felé intve. A démon vállat vont. – A kísérıd vagyok. Gyanítom, ez a fejedelem egyik tréfája. Ez mi a nyavalyát jelent? – Mirıl beszélsz?


85

– Mit tudsz a mágus és kísérıje közötti kapcsolatról? A szívdobogásom megnyugodott. Verejték száradt a bırömön. Rézadrenalint és vért éreztem

számban – megharaptam az ajkamat. – Mondtam, hogy nem sokat. Csak annyit, hogy egyes mágusoknak van kísérıje, ez a mágusok

életcélja… többnyire ördögfiókák, kisördögök. Ahhoz is kevesek, hogy egy gyertyát meggyújtsanak.

– Nekem az a kötelességem, hogy engedelmeskedjem neked. A te kötelességed az, hogy táplálj. Ez nem úgy hangzott, mintha nagy dolog lenne. – Tudod, hol a konyha. – Mély lélegzetet vettem. – Köszönöm, hogy… felébresztettél. Már nem

volt rémálmom… jó pár éve. Könnyen kiszaladt belılem a hazugság. A rémálom szinte minden éjjel meghatározott

idıpontban visszatért, hacsak nem voltam éppen hullafáradt. Volt néhány rémálmom, Rigger Hall-ról, egyes munkáimról, azokról a borzalmakról, amelyeket megtapasztaltam, és amit mások tettek velem. De Santino utolsó támadásának visszajátszása érte el a legelıkelıbb helyezést az utóbbi idıben a rémálmaim listáján.

Az volt a legnagyobb bánatom, hogy amikor kellett volna, nem voltam elég erıs vagy elég gyors.

A démon csendes volt és nyugodt. – Nincs szükségem emberi táplálékra – mondta. Megérintettem vérzı ajkamat. A kardom a másik oldalamon hevert, szépen a hüvelyében. – Akkor mirıl van szó? Erırıl? – Vérrıl. Szexrıl. Tőzrıl. – Az ujja lecsúszott a vállamról. – Az ördögök elvannak alkoholon és

drogon, de én azt nem ajánlom. Szükséged van a józan eszedre. – Anubisz et'her ka – leheltem. – Nem beszélsz komolyan. Miért most mondod ezt? – Nem akadt jobb alkalom. – Helyet változtatott, az ágy megnyikordult alatta. – Szerintem a vér

kevésbe zavarna téged, mint a szex. – Ebben igazad van – motyogtam még mindig álomtól csengı fejjel. Az a vérfagyasztó kis

kuncogás, miközben elvette, amit akart, azok az elégedett kis nedves neszek, miközben… Egy új és borzalmas gondolat jutott eszembe. Azt feltételeztük, hogy Santino trófeákat győjt. Mi

van, ha… megette azokat a testrészeket, amelyek elvett? Kirázott a hideg, és olyan nagyra nyitottam a szemem, amennyire csak tudtam.

– Mekkora sérüléseket okozott? – kérdezte a démon. – Santino. Vardimal. Újra lehunytam a szemem. – Kizsigerelt – suttogtam. – Ha Doreen nem… Fölém tartotta a kezét, miközben Santino

elmetszette a torkát. Nem volt elég ideje, hogy elvégezze rajta a teljes rituálét… Csak kivéreztette, és kivágta a térdcsontja egy darabját… Doreen fölém tartotta a kezét… az utolsó leheletével is engem gyógyított.

– Vér? Miért vér? És emberi csont… – kérdezte nagyon halkan, mintha magának mondaná. – Mondd meg te – mondtam. – Miért kell pszionokat ölnie? Van ennek valami köze a Tojáshoz? – Számára semmi haszna sincs – mondta Japhrimel csendesen. – Mi történik, ha összetöri? Apokalipszis, ugye? – Valami olyasmi – kulcsolta össze Japhrimel a kezét. A bal vállamon lévı jelben éles bizsergést

éreztem. – A Tojás a fejedelem erejének egy részét tartalmazza. Ha nem a pokolban, hanem a földön dekódolják, akkor… megzavarhatja a dolgok rendjét. Megsérti a dolgok szükséges rendjét.

– Oké. – Mély lélegzetet vettem. Ez majdnem annyira izgalmas volt, hogy elfelejtsem a rémálom elıidézte szívdobogást. Vajon ez a Tojás egy talizmán? Ahogyan a démon beszélt róla,


86

abból valószínőnek tőnt. – Azt hiszem, értem a dolog mögött álló mágikus elméletet, ha ez nagy teljesítményő démoncucc. De mi van benne? Miért kell Santinónak? Ha kiderül, hogy ellopták, mi fog…

Japhrimel lassan a láthatólag általa nagyon kedvelt kegyetlen mosolyra húzta a száját. – Azt fogja jelenteni, hogy a fejedelem nem elég erıs, hogy a pokol ura legyen. A démonok

próbára teszik, úgy, ahogyan több ezer éve nem tették. Lázadás törhet ki… és Vardimal lehet a pokol új fejedelme.

Ezen elrágódtam egy percig. Nem pontosan a kérdésre válaszolt, de a válasza annyi más kérdést vetett fel, hogy úgy döntöttem, most felteszem az elsıt.

– Ezért nem akarja Lucifer, hogy bárki tudjon az elveszett Tojásról – mondtam. – Érdekes, én azt hittem, hogy azért vagytok a pokolban, mert fellázadtatok.

Vicces megjegyzésem nem ért célt. Úgy tőnt, a démon meg sem értette a tréfát. Viszont nem sok pszí tanulmányozta a klasszikus irodalmat, és az ébredés elıtt létezı Krisztus-féle Bibliát, amit aztán a Gileád evangélikusai elleni nagy megtorlás során leselejteztek és kivontak a forgalomból

– Hallottam a dologról – felelte a démon lassan. Csillogó szeme elé eresztette a szemhéját, lefelé nézett. – Az emberi istenek nem nagyon izgatnak minket. Csak arról van szó, hogy az emberek féltek tılünk, és minket hittek az isteneknek. Volt a lázadás – a bukott angyalok dacoltak Lucifer akaratával és a földön haltak meg asszonyaik iránt érzett szerelmük miatt… de errıl nem beszélünk.

Magamba szívtam mindezt. Ha mágus lettem volna, kérdésekkel bombáztam volna, hogy minél többet szedjek ki belıle, de túl fáradt voltam.

Csend töltötte meg a sötét szobát. A jel a vállamon sajgott, lüktetett. Már kezdtem elhinni, hogy ébren vagyok. A sebhelyek nyugovóra tértek a következı rémálomig; talán én is tudok aludni. Talán.

– Ha sikerül elpusztítania ezt a Tojást – gondolkodtam hangosan –, az azt jelenti, hogy szabad leszel?

– Természetesen nem. – A démon lesütötte a szemét, és az ágyat tanulmányozta. Apró zöld árnyak táncoltak a takarómon, így láttam, hogy a tekintete céltalanul barangol a térdemtıl a kezemig, aztán az ágy peremére, majd onnan vissza a térdemre. – Ha Vardimal lázadása elbukik, akkor talán örökre a kísérıd maradok. Aztán a halálod után – ami bizonyára gyorsan bekövetkezik, hiszen a fejedelem nem a lassú büntetés híve – engem is megbüntetnek, amint a fejedelem uralma megszilárdul. Ha a véletlen folytán Vardimal jár sikerrel, kivégeznek – természetesen csak a te halálod után. Ha a fejedelem gyız, újabb örökkévalóságig várhatok, hogy esély nyíljon a szabadságra – már ha egyáltalán lesz még esélyem.

– Úgy látom, nem gyızhetsz. Nem akartam rosszindulatú megjegyzést tenni. Lenyeltem. Úgy tőnt, én sem nyerhetek, mivel

mindkét forgatókönyv hirtelen kimúlásomat tartalmazta. – Nem – mondta a démon. – Nem gyızhetek. – Akkor nagyon sok forog itt kockán. – Úgy tőnik. Újabb hosszú, kínos hallgatás. Odakinn elcsendesedett a világ az éjszaka legmélyebb

szakaszában, hajnalhasadás elıtt. Nem voltam álmos, bár tudtam, hogy érdemes lenne lehunyni a szemem a reggeli járat indulása elıtt. Ha holnap kilépek a házból, onnantól vadászaton leszek. Vadászat közben pedig nem sokat alszom.

– Biztosam nagyon éhes vagy – mondtam végül. – Ez a jel piszokul fáj. – Sajnálom.


87

Nem is gondoltam, hogy van bennem ennyi bátorság, de fogtam magam, és ökölbe szorítottam a kezem. A hálószoba homályában sápadt csuklóm láthatóvá vált. Az éjszaka elıszobába bevilágító fényei hideg kék ragyogásként szőrıdtek be az ajtón keresztül.

– Nézd – mondtam. – Látod, vér? Én vágjam meg magam, vagy… A démon vállat vont. – Nagyon köszönöm az ajánlatot, Dante, de… nem. – Éhes vagy. Nekem nem egy gyenge démon kell. Egy verhetetlen démont akarok, aki segít

Santino elintézésében. – Jobban küzdök, ha egy kicsit éhes vagyok – Remek. – Leengedtem a karom, de egy kicsit hülyén éreztem magam. – Most már jól vagyok.

Visszamehetsz a földszintre. Készíts magadnak valamit a konyhában. Ha akarsz. – Ahogy akarod. De nem mozdult. – Menj csak – mondtam végül. – Jól vagyok. Igazán. Köszönöm. – Nem lesz gondod az alvással? – kérdezte, továbbra is az ágyat nézve. A szemében égı tőz csitult egy kicsit. Szórakozottan hátrasimította a haját – ez volt az idegesség

elsı jele, amit megfigyeltem nála. Ideges? Csak én hiszem, vagy minden eltelt órával egyre… emberibb?

Kifacsartam magamból egy feszengı nevetést. – Mindig rosszul alszom. Nem nagy dolog. Menj, és szundikálj egyet te is. Holnap erıs napunk

lesz. A démon felállt az ágyról, és a kezét a háta mögé tette. Miért áll így? – tőnıdtem. És miért nem veszi le a kabátját? – Köszönöm. Gyorsan visszafeküdtem, betakaróztam, és a kezemet a hőségesen mellettem heverı kardra

tettem. – Mármint hogy megnézted, mi van velem. Japhrimel bólintott, megfordult, és elindult az ajtó felé. Ajtóban álló hatalmas alakja egy

pillanatra árnyékot vetett, kabátja, mint sötét szárnyak árnya. Hallottam, ahogyan kimegy az elıtérbe, aztán le a lépcsın. Bement a nappaliba, és ismét csend telepedett a házamra, amit csak a forgalom gyenge moraja és a lenti hőtı tudat alatt ható éneke tört meg.

Bevackoltam az ágyba, és behunytam a szememet. Azt hittem, sokáig fekszem majd ébren, az álom utóhatásaként remegve és verejtékezve, de érdekes módon minden gond nélkül álomba merültem.


88

HUSZADIK FEJEZET

Eddie belemélyesztette az ujjait a kartámlába. Soha nem láttam még ilyen sápadtnak, szıke pofaszakálla alatt is krétafehér volt a bıre.

A magazint lapozgató Gabe nem vette észre, de Japhrimel merın, csillogó zöld szemével vizsgálgatta Eddie-t. A démon a mellettem lévı ülésben nyúlt el, amikor a gép idınként zökkent egyet, pozíciót váltott. Én a kardmarkolaton doboltam, és kinéztem az ablakon. Ahogy a siklójárat ablakából láttam a távolodó földet, nem volt fogható a röpdeszkázáshoz, de azért jó volt ülni és nézni a távolodó várost és vizet, majd a váltakozó földdarabkákat, az emelkedı és lankás tengerparti hegyeket.

– El sem hiszem, hogy elértem a reggeli járatot. A fejemet a fejtámaszon pihentettem. Gabe elsı osztályú jegyeket szerzett. A teljes fülke a

miénk volt – errıl Gabe és az én tetoválásom gondoskodott. – A fene egye meg, még egy kávét sem ittam – Valaki egy kicsit szúrós. Gabe feltette a lábát a kartámlára, és a bokáját Eddie térdéhez dörgölte. – Ne nyavalyogj. Nekem ezt a rendetlen fickót kellett kirángatni az ágyból, és feltoloncolni a

járatra. Nekem kellene nyávognom. – Mindig rám kontrázol – mormogtam. A démon rám pillantott, aztán elırehajolt, hogy kinézzen az ablakon. Megcsapott a szaga, és a

szememet félig lehunyva sóhajtottam. Amint az ember hozzászokik egy démon társaságához, abszurd módon megnyugtató érzéssé válik. Legalább a közelben lévı legveszélyesebb dolog jól látható helyre került.

– Kurva járat – mondta Eddie a szemét lehunyva. – Gabe? – Itt vagyok, drágám. – Gabe Eddie térdéhez dörgölte a bokáját. – Csak lélegezz. Félrenéztem. Tehát létezik olyan, amitıl Eddie fél. – Mit csinál Rióban? – kérdeztem a levegıt, hangosan gondolkodva. – Nem a legjobb

rejtekhely… – Nem, ott van a sok santero – felelte Gabe szárazon, egyet lapozva. Egy pisztolytáska látszott ki a bal válla alól, egy sima, sötét markolat. Plazmafegyver,

gondoltam, és ismét a démonra néztem. Eltőnt, amikor átkeltünk a biztonsági ellenırzıpontokon, és csak beszálláskor csatlakozott újra hozzánk, háta mögött összekulcsolt kézzel és kifejezéstelen arccal.

– Hé, tudtad, hogy az ottani nekromanták, mint a vaudunok, csirkéket ölnek, hogy Erıhöz jussanak? Aztán mindenki megeszi a csirkét.

Tanulmányoztam a vaudun mágiát az akadémián, így hát nem volt számomra teljesen idegen. – Hát ez fura – ismertem el, szemem sarkából a démont kémlelve. Most engem nézett merın. –

Mi van? – Miért árad belıle a félelem? – kérdezte Japhrimel az állával Eddie felé intve. – Mert nem szereti a magas helyeket – mondta Gabe –, és nem szereti a zárt helyeket. A

skinlinek már csak ilyenek. – Felemelte sötét szemét, és végigmérte a démont tetıtıl talpig. – Te mitıl félsz, démon?

A démon vállat vont, kabátja az üléshez ért – A kudarctól – mondta élesen. – A szája egy pillanatra megrándult, mintha valami keserőt

kóstolt volna. – Pusztulástól. Ürességtıl.


89

Harminc másodpercre csend telepedett közénk, de aztán megjelent az utasszolgálat – egy szıke stewardess lila kosztümben, sápadtan és remegve. A szeme akkorára kerekedett, mint egy régi pénzérme, és remegve töltötte ki a kávét, mert valószínőleg arra gondolt, hogy olvasunk a gondolataiban, feltárjuk legbensıbb titkait, vagy valami zavarbaejtı dologra kérjük meg – vagy én és Gabe hirtelen szellemeket idézünk meg, akik kísérteni kezdik. Ehelyett én egy sajtkrémes tortát választottam, Gabe egy pulykaszendvicset, Eddie pedig egy csirkelevest kért hıtartó csomagolásban. Érdekes módon a nı Eddie-tıl rémült meg a legjobban: teveszır kabátjától és hosszú, ápolatlan hajától, Gabe kardjának támasztott skinlin-botjától. Úgy látszott, hogy arra számít, bármelyik pillanatban megvadulhat. Japhrimel egy biccentéssel vette el tıle a csésze kávét, és furcsa volt látni, hogy a légikísérı szinte megkönnyebbült mosollyal néz rá. Mivel normális ember volt, nem látta a körülötte lobogó veszélyes, feketegyémánt-aurát.

Néha azt kívántam, bárcsak én is ilyen tudatlannak születtem volna. Megvártam, amíg a nı elmegy. Beleszórtam egy csomag tejport a kávémba. – Van hálózaton kívüli kapcsolatod Rióban? Abra nem tudott adni. Hátradıltem, az orromat fintorgattam az újramelegített fekete löttybe belekortyolva. – Egynéhány – mondta Gabe a szendvicsét harapdálva. – Tudod, hogy ki van még lenn Rióban?

Jace Monroe. Grimaszoltam. – Ja, Abra mondta. Képzeld csak. – Fedezésre jó. – Kár, hogy mi nem alkalmazzuk. – Ugyan már – kapcsolódott be Eddie. – Ti ketten olyan jól mutattok együtt. Vállat vontam. – Én nem megyek a maffia közelébe. Azt hittem tudod. – Már nem maffiatag. Eddie a szemöldökét mozgatva beleszürcsölt a gızölgı levesébe. Láthatólag megfeledkezett

róla, hogy légijármőn utazik. – Ezt egyszer hittem el. Aki egyszer maffiatag volt, az mindig az marad. – Beleharaptam a

sajtkrémtortába, és tőrhetınek találtam. – Ezt ne felejtsd el, ha szóba állsz vele, Eddie, mert én halálbiztos hogy nem állok vele többet szóba. Egyszer elég volt.

– Azt elhiszem – motyogta Gabe alattomosan, én pedig egy gyilkos pillantást vetettem rá. A győrőimben lusta energia kavargott. Hosszú repülıútra rendezkedtünk be. Gabe megint

végiglapozta a magazinját, miközben a kávéját kortyolgatta. Eddie hangos csámcsogással, kekszet ropogtatva ette meg a levesét. Én egy könyvet halásztam elı a táskámból – a Kilenc kánon puhafedeles változatát, amely a mágia legmegbízhatóbb vállfaját alkotó jelekrıl és rúnákról szól. Volt némi tehetségem a rúnavetéshez, és szilárdan hittem benne, hogy a kánonok memorizálása edzi az elmét, és megnyitja az Erı meridiánjait, és minek vesztegetném az erıt bőbájra, ha gyors megoldásként egy kánonjelet is használhatok?

A démon elhelyezkedett az ülésén, és vagy engem bámult, vagy a csészéjét, mintha a világmindenség titkait rejtegetné az a kávénak nevezett undorító lötty. Legalább forró volt, és elegendı koffein volt benne.

Ez nagyon hosszú repülésnek ígérkezett.


90

HUSZONEGYEDIK FEJEZET

Pont a kellı pillanatban szálltunk le Nuevo Rió-ban. – Eddie, ha nem hagyod abba, esküszöm, kinyírlak – mérgelıdtem, miközben felálltam és

összeszedtem a kardomat. – Te kopogsz folyton a körmöddel – vágott vissza Gabe. – Ne kenj mindent rá. – Maradj ki ebbıl, Spocarelli – figyelmeztettem. A démon sötét hullámként emelkedett fel. – Talán az lesz a legjobb, ha ezt a társalgást odakinn folytatják – mondta szelíden. – Feszültnek

látszol. Ez mindkettınknek elterelte a figyelmét. – Ha kíváncsi leszek a véleményedre, majd kikérem – csattantam fel. – Ó, Hádész szerelmére, hagyd békén azt a szerencsétlen démont! – Gabe majdnem ordított. –

Lefelé. Hadd szálljak le errıl a nyavalyás jármőrıl. – Olyanok vagytok, mint két egymásra fújó macska – motyogta Eddie. – Rosszabb, mint egy

kibaszott kakasviadal. – Most már tudom, hogy miért nem utazom – mormoltam a táskám pántját igazgatva. A

légkamrák suhogtak, és ki kellett várnunk a sorunkat, hogy leszállhassunk. A picsába, gondoltam, miközben kirángattam a fülkénk beragadt ajtaját. Van néhány elınye is

a nekromantaságnak. Az egyik, hogy az emberek sietve kitérnek az utunkból, amikor végigmegyünk egy légijárat folyosóján karddal a kezünkben és az arcunkon szikrázó smaragddal. A hitelesített státus azzal járt, hogy pengével rendelkezı fémtárgyat hordhatok magamnál a közlekedésben, és ennek eddig még soha nem örültem ennyire

Japhrimel követett. Mire átjutottam néhány légkamrán, egészen a dokkig, kezdtem kissé jobban érezni magam. Eddie volt a következı, szorosan mögötte Gabe, aki végigsimított hosszú fekete haján.

– A rohadt életbe – mondta, a dokk ablakából a kinti forgalmat figyelve. A sikló motorja elcsendesedett, tudat alatt ható mormolás szakadt fel a hátsó fogamból. – Nuevo Rióban vagyunk az istenek kegyelmébıl.

– Ámen – feleltem. – Hé, milyen hotelben fogunk lakni? – Szó sincs hotelrıl – mondta Gabe a hajával küzdve. – Jobb helyet találtam. Egy barátunknál

lakunk majd. Olcsó, hatékony és biztonságos. – Kinél? Valami disznóságot kezdtem sejteni abból, ahogyan Eddie minden fogát kimutatva vigyorgott. – Ki másnál? Egy ismerıs hang visszhangzott a dokkban. Az emberek elkezdtek kiözönleni a jármőrıl, és

ideges pillantásokat vetettek ránk: két nekromanta és egy skinlin, állig felfegyverezve, valamint egy hosszú fekete kabátos férfi. Behunytam a szemem önuralom után kutatva. Megtaláltam és sarkon fordultam.

Jason Monroe egy korlátnak támaszkodott, szalmaszıke boglyahaja alatt csillogott a szeme. Feketét viselt, még Rióban is, farmert és fekete pólót, fölötte a maffia bérgyilkosának megszokott felszerelését: két pisztoly, különféle kések, egy hüvelybe dugott kard az oldalán. Én jobban szeretem kézben vinni a kardomat; ı az övébe dugva viselte, mint a régi idık szamurájai.

Magasabb volt, mint én, széles vállú és ugyanolyan csizmát viselt, mint Gabe meg én. A tövises tetoválás az arcán azt jelezte, hogy hitelesített sámán, míg a bırszálon lógó lélektarsoly arra utalt,


91

hogy vaudun. Raffiára főzött apró csontok zörögtek, amikor megmozdult, hogy megpörgesse hosszú botját. Tüskés aurájában valami vöröset pillantottam meg – biztosan most ajánlott a patrónusának loát.

– Helló, Danny. Adsz egy puszit a régi pasidnak?


92

HUSZONKETTEDIK F E J E Z E T

– Nem hiszem el, hogy megtetted – sziszegtem oda Gabe-nek. Végtelenül közönyösnek tőnt. – Biztonságos – ismételte ötödjére. – És egyikünknek sincsenek végtelen anyagi lehetıségei.

Ki kezd ki egy exmaffiatag vaudun sámánnal Nuevo Rióban? Neki van egzisztenciája. Ingyen koszt-kvártély, és még a helyiekkel is összehoz. Mi mást akarsz?

– Hogy legközelebb valamivel elıtte figyelmeztess, ha szívatni akarsz – mondtam az ablakon kitekintve. Jace rendelt nekünk egy taxit, és azt mondta, majd nála találkozunk, aztán felugrott a Chervoyg röpdeszkájára, és kilıtt. Otthagyott minket, hogy begyömöszöljük magunkat a poggyászainkkal, és úgy dobjanak ki a házánál, mint egy címre kézbesített csomagot.

Egy dolog nem változott; ez az ember ugyanúgy irritált, mint mindig. Eddie szélesen mosolygott. – Még mindig odáig van érted. Elhelyezkedett, és a térdemet félrelökve kinyújtotta a lábát. Visszarúgtam. Ahhoz képest, hogy

Eddie egy klausztrofóbiás skinlin, kifejezetten kényelmesen érezte magát a szők helyen. Talán csak a nagy jármőveket nem kedveli.

Nuevo Rio füstbe és zajba burkolózva terült el alattunk. Itt nyersebb volt az Erı, nem olyan, mint Saint City hideg radioaktív ragyogása. Ez másfajta energiamedence volt, és egy kis idıre szükségem lett volna az akklimatizálódáshoz. Egy kicsit émelyegtem, és amikor a taxi hirtelen leereszkedett, hogy kikerüljön egy teherszállítót, belekapaszkodtam a legközelebbi biztos dologba – ami történetesen Japhrimel válla volt. Megmarkoltam.

Nem szólt egy szót sem. – Nem érdekel, kiért van odáig – csattantam fel. – Megmondtam neked, hogy nem akarom

többet látni. És te… te… – Valósággal köpködtem. Gabe hidegen végigmért sötétbarna szemével. – Mi ebben a nagy cucc? Ha tényleg túllennél rajta, akkor ez nem lenne olyan nagy dolog, érted? – Egy nap – préseltem összeszorított fogaim közül – még megfizetsz ezért. Gabe vállat vont. – Azt hiszem, mindent egybevetve akkor egálban leszünk, nem? – Kinézett az ablakon forró

szmogfelhıre, ami Riót alkotta. – Istenkéim. Legalább annyira utálom a hıséget, mint az utazást. Meg tudnám ölni, gondoltam. Semmilyen bíróság nem ítélne el. Észrevettem, hogy még

mindig Japhrimel vállát markolom, és nagyon nehezemre esett elengedni. – Sajnálom – mondtam érzelemmentesen a démonnak. Vállat vont. – Egykor a szerelmed volt? – kérdezte udvariasan. – Úgy tőnt, örül, hogy lát. – Szakítottunk – mondtam összeszorított fogamon keresztül. – Jó ideje. – Azóta nem randizott – szólt közbe Eddie segítıkészen. – Amikor együtt dolgoztak, nem volt

náluk jobb, már ha be tudták a munkát fejezni anélkül, hogy letépjék egymásról a ruhát. Olyan pillantást vetettem rá, ami egy sikló tankját is kiszárította volna. – Befejeznéd? Eddie vállat vont, hátradılt, és megint nekiütötte a térdemnek a hosszú lábát. Az autót a kosz, a

növények és a démon pézsmaparfümjének szaga töltötte meg, amit csak most kezdtem megszokni. – Nem az én dolgom – mondta végül. – Hé, mikor vacsorázunk? – Hamarosan – mondta Gabe. – Nekem azt mondta, hogy gondoskodik az ellátásunkról. Mivel

üzleti úton vagyunk.


93

– Mit mondtál még neki? – Kénytelen voltam megkérdezni. – Nem sokat. Azt mondtam, hogy te majd felvilágosítod a vadászatról. Az volt a feltétele, hogy

kapjon egy részt a… – Ó, Szehmet sza'esz – sziszegtem. – Nem tehetted. – Mi a nyavalyás problémád? – mérgelıdött Gabe. – Már megint itt vagyunk. Eddie legalább elvette a lábát. – Az igazat megvallva – mondta a démon –, minél több az ágyúgolyód, annál jobbak az

esélyeid, Dante. Ránéztem, leesett az állam. Jó húsz másodpercre csend állt be a taxiban, miközben a sofır – egy szemüveges, normális

spanyol, akinek a mőszerfaláról Nuestra Dama Erzulie de Guadalupe légfrissítı lógott – mindent megtett, hogy öngyilkosságot kövessen el a taxival. Kibámultam az ablakon, de tiltakozásként felkavarodott a gyomrom, így behunytam a szemem, mély levegıt vettem, és igyekeztem kezelni a dühömet. Ha elveszítettem volna az önuralmamat, akkor fizikai formát öltött dühöm bárkire lecsaphatott, és én nem akartam ezt.

Még nem. – Önként csatlakozol a vadászatomhoz – mondtam lassan és élesen –, variálsz a tıled kért

felszerelést illetıen, majd az egészet azzal fejeled meg, hogy még valakit elhívsz a vadászatra, akirıl nem tudhatjuk, hogy megbízható-e. Ez nem mutat jól a jövıbeli együttmőködést tekintve, Gabe.

– Te rángatsz magad után egy kibaszott démont – felelt csípısen Gabe. – És igaza van: minél több az ágyúgolyód, annál jobbak az esélyeid, hogy a lottyadt segged épen ússza ezt meg. Kezded elveszíteni a valóságérzékedet, Valentine. Ne kelljen odamennem és belevernem abba a kemény fejedbe, hogy mi a helyzet. Ráadásul – folytatta – a Monroe-val való edzés neked is elveszi kicsit az éledet. Évek óta nem volt jó edzıpartnered, és nem fogod elevenen felfalni, mint mindenki mást. Ahogyan én emlékszem, annak idején jól formában tartott – be az ágyba, ki az ágyból. Soha nem láttalak olyan nyugodtnak, mint akkor.

– Muszáj ebbe belekevernünk a szexuális életemet? – kérdeztem. – Mert ha igen, akkor eljátszod a lehetıségeidet.

Hallgatás. A taxi megkezdte a leszállást. Bedugult a fülem. – Azért támadsz, hogy levezesd a feszültséget? – kérdezte a démon. Vállat vontam, és miközben a gyomrom kavargott, behunytam a szemem. – Hádészra – akadt el Gabe lélegzete. – Ez tényleg itt lakik? Kinyitottam a szemem, hogy megnézzem; bárcsak ne tettem volna. Jace-nek vagy nagyon jól ment, vagy a kéglit egy Nuevo Rió-i drogbárótól bérelte. A ház

hatalmas volt, elıtte fehér kıvel kirakott nyitott térség, zöld kert egészen a kıfalakig, az épületet piros cseréptetı borította és csillogó védrendszer vette körül.

A pajzs egy pillanatra rácsúszott a taxira, megrebbent egy kicsit, de a démon mozdulatlan maradt. Újra éles fájdalom hasított a jelbe a vállamon.

– Fáj a jel – mondtam. A démon odafordult. – Elnézést kérek. – Mi az? – kérdezte Gabe. – Ne is szólj hozzám – mondtam valódi hév nélkül. A dühöm elpárolgott. – Legalábbis a

vacsora végéig, Gabe. A rohadt életbe.


94

Gabe vállat vont, és újra kibámult az ablakon. – Az isteneknek hála – motyogta Eddie. Csak akkor kezdtem komolyan mérlegelni, hogy elırántok egy kést, amikor a taxi földet ért, és

mi kimásztunk a kemény, fehér márvány udvarra a város bőzös szmogtakarója felett, de még mindig Nuevo Rio kábító hıségében perzselıdve.


95

HUSZONHARMADIK FEJEZET

Jace Monroe jól megszedte magát. Rohadtul, mocskosul, mesésen, piszkosul meggazdagodott. Hosszú fürdıt vettem a fényőzı kék csempés fürdıszobában, miközben a démon elhelyezte a

saját védelmét a lakosztály ablakaira és falaira, ahová a baltaarcú inas vezetett minket. Gabe-nek és Eddie-nek saját szobája volt egy ajtóval odébb, halványsárgára hangolva, a kék és a krémszín helyett. Azon tőnıdtem, hogy Jace vajon maga válogatta össze a bútorokat, vagy külön asszisztenst alkalmazott.

Azon töprengtem, hogy kitıl vásárolhatta a házat, és hogyan sikerült ennyi kreditet összeszednie. A szabadúszó maffiatagok rendszerint nem gazdagodnak meg – általában fiatalon halnak meg, még a pszionok is.

Lehunytam a szemem, és a fejem a kád háttámlájának támasztottam. A víz forró volt, a szappan szantálfa illatú – tudtam, hogy ebben Jace keze van, emlékeznie kellett, hogy mindig is szantálfa szappant használtam –, úgy éreztem, biztonságban vagyok, már amennyire ez lehetséges egy sámán házában, ahol éppen egy démon helyezte el gondosan a védıpajzsot.

Eszembe jutott, mit gondolhat Jace Japhrimelrıl. Úgy tőnt, mintha észre sem venné. Kíváncsi voltam, vajon Gabe mit mondott neki.

Kiemeltem a lábfejemet a selymes forró vízbıl. Megvizsgáltam a vérvörös lakkot a lábkörmömön. Jólesett a forróság, ellazította az izomfájdalmat, és megnyugtatta összegubancolódott idegeimet.

Gabe-nek tényleg igaza volt. Ez jobb volt, mint egy hotel. És ha Jace etet minket, akkor talán nem kell egy vagyont költenünk Santino levadászására. Hotel és étel helyett a démon megtalálására költhetjük a hitelünket… és talán egy zsoldost is felbérelhetek, hogy megnehezítsem Santino dolgát.

Táplálás, gondoltam, és fintorogtam. Mit kezdjek a démonnal? Vér, szex, tőz. Az utóbbi kettıt nem nyújthatom… Az elsıt pedig elutasította.

A fürdıszoba ajtaján felhangzó kopogás félbeszakított. – Dante, befejeztem a szoba pajzsolását. – Gyere be – mondtam a tejszerő vízben elmerülve. – Van egy kis megbeszélnivalónk. A démon kinyitotta az ajtót. A beáradó hővösebb levegıtıl kissé megmozdult a benti gız. – Biztos vagy benne? – Az isten szerelmére. Biztosan láttál már meztelen nıt. De amúgy is víz alatt vagyok. Gyerünk. A démon belépett, hosszú kabátja kicsit meglebbent. Láthatólag még a Nuevo Rió-i hıségben

sem izzadt. A mosdó feletti, a káddal szemben lévı tükröt vizsgálgatta, mintha nem látott volna még ilyet, és arra gondoltam, megkérem, üljön le, de az egyetlen hely a mosdópult volt vagy a vécékagyló – de az még nekem is sok lett volna, ha egy démon a vécén ülve néz velem farkasszemet. Miközben a tükröt tanulmányozta, én a széles vállát vettem szemügyre, amit kabáttal fedve felém fordított.

– Beszélni akartál? – Vérre van szükséged – mondtam a lábujjaimat a kobaltkék csempéken mozgatva. A kardom,

megnyugtató karcsú, sötét alakja a kádnak támaszkodott. – A jel fáj, és a munkámat nem tudom végezni, ha valami feleslegesen tereli el a figyelmemet.

Rendben?


96

A démon bólintott, a haja kezdett a homlokához tapadni. Nem izzadt – csak a vízgız telepedett rá a hajára.

– Kényelmetlen lehet neked. – Ha az enyém nem kell, akkor… hány decire van szükséged? – Egy nichtvren-kisértést

kellett volna javasolnom, döbbentem rá, és megcsíptem magam, hogy ez hamarabb is eszembe juthatott volna. A klónozott vér bevezetése óta a nichtvren féle társas italozás egy teljesen új kontextust és népszerőséget nyert.

– Elmehetek egy mészárszékbe – mondta. – Még mindig léteznek mészárszékek. – Ó. – Elgondolkodtam ezen. – Te nem… ó, Rendben. Milyen buta vagyok. Azt hittem, az én véremre gondol. Visszatoltam a lábamat a vízbe, és

ásítottam, érdekes módon elfáradtam. – Mit szólnál a ma estéhez? Amúgy is végeznem kell egy kis akklimatizációt, hogy

hozzászokjak a helyhez. A démon bólintott. A szeme sötétebb volt, fénye fátyolos. – Nagyon jó. – Nagyon macerás lesz? – kérdeztem. – Nem engedhetjük meg magunknak, hogy Santinót

figyelmeztessük a szándékainkról. – Azt hiszem, az lenne a legjobb, ha egyedül mennék, Dante. Megrántottam a vállam, a víz nekiloccsant a kád oldalának. – Remek – újabb ásítás lepett meg. – Mindjárt végzek, aztán jöhetsz te is. – Nem szükséges. De köszönöm. Nem volt robotszerő – a hangja pusztán udvarias volt, és valami emberi érzelem színezte át.

Milyen érzelem? Nem tudtam megmondani. Ismét vállat vontam. – Oké. Akkor tőnés. A démon megfordult, hogy kimenjen, de aztán megtorpant – Nem szeretném, ha látnál evés közben, Dante. Mit érdekel engem? – gondoltam. – Köszönöm – mondtam hangosan, mert nem tudtam, mi mást mondjak. A démon kibújt az ajtón, mögötte dılt a gız. Lopva sem nézett ide, gondoltam, és elmosolyodtam a szantálfa illatú vízben elmerülve. Amikor törülközıbe csavarva, a karddal a kezemben megjelentem a hálószobában, a démon az

ablakban állt, és a narancsfákkal teliültetett udvart nézte. Itt, a város sőrője felett, nem volt olyan elviselhetetlen a szmog, és a hıség is tőrhetı volt, köszönhetıen a magas mennyezetnek és a hővös kıfalaknak. Jace-nél volt légkondicionáló. De hozzá kellett szoknom a hıséghez, ha itt fogok majd vadászni.

– Pofás, nem? – mondtam az ágyra dobva magam. A víz letapasztotta a hajam, szantálfa illat vett körül, amely keveredett a démon nehéz szagával. – Érdekelne, hogyan engedheti ezt meg magának Jace.

– Kérdezd meg – felelte a démon. – Fáradt vagy, Dante. Aludj. Ismét ásítottam. – Ha megkérdezném, valószínőleg azt hinné, hogy érdeklıdöm iránta. – És érdeklıdsz? – Ezer éve szakítottunk, Japhrimel. Miért kérdezed? – Láthatólag reakciót vált ki belıled. Bizonytalannak hangzott?


97

– Azt hiszem, ez a reakció az utálat – ismertem el. – Dühítı alak. – Te hagytad el? – Nem. – Ismét ásítottam és meglepetten lehunytam a szememet. Nem sokat alszom a

vadászatokon. Ki gondolta volna, hogy a velem egy szobában alvó démon megnyugtató érzés lesz? – İ hagyott el. Három éve. Gondolom, azután jött ide…

– Ostobaság volt részérıl – jegyezte meg Japhrimel, mielıtt álomba merültem.


98

HUSZONNEGYEDIK FEJEZET

Gabe törökülésben ült a szınyegen velem szemben. Az egyik kezemben a nyomkeresıt egyensúlyoztam, kristályos ragyogását vizsgálgatva. A nyíl lustán pörgött, nem indult még be. Nem használom, csak végszükség esetén, de azért jó volt, hogy velem volt. Ha semmi nyomát nem találjuk a démonnak, akkor beindítjuk a nyomkeresıt, és meglátjuk, hová vezet.

– Hol a démon? – kérdezte Eddie. – Elment – feleltem a nyomkeresıt bámulva. – Táplálékra van szüksége. – Hádész áldjon meg bennünket – horkant fel Gabe. – Táplálékra. – Hát, azt mondta, hogy a mészárszékbe megy. Hatékony megoldás, mi? Feszengve mocorogtam a perzsaszınyegen. Gabe egy fekete szatén kártyatokot húzott elı kék vászontáskája belsejébıl. Rutinosan járt a

keze, ahogyan elıvette a tarot kártyákat, hangos csapkodásal összekeverte a paklit, aztán felfordított egyet.

– Azt mondta, sötétedésre visszatér. Sötét van, szóval vagy hazudott, vagy… – Bennem sem bízol – szólalt meg Jace az ajtóban. Ahogy belépett a szobába, botján csörömpöltek a csontok. A szokásos szıkénél sötétebb haja

nedves volt, a fejéhez tapadt, és a szeme is sötét volt. Bosszús, gondoltam, automatikusan besorolva a válla tartását, a bal térde kissé merev mozdulatait, liláról kékre váltó auráját. Egykor szerettük egymást, és vegyes érzelmeket keltett bennem, hogy még mindig egyeden pillantással leolvasom a hangulatát.

Újra a tenyerembe néztem, a nyomkeresı lassú járására. A földszinten voltunk, egy hatalmas, magas nappaliban, amelyben két hosszú, kék

bársonykanapé állt, és rengeteg selyem és szatén ülıpárna. Ventilátorok pörögtek szép lassan. A ház személyzete Nuevo Rió-i volt, karcsú, barna nık kikeményített egyenruhában és egy fekete zakós inas, de egyikük sem beszélt angolul.

Gabe Jace-re nézett. – Helló, Monroe. Jó kis kégli. A hangja semleges volt, arckifejezése figyelmeztetés is lehetett. – Bármit a híres Spocarellinek. És a csini Danny Valentine-nak. – Odament a szoba egyik

sarkában álló bárpulthoz. – Valami italt? – Skót whiskyt jéggel Eddie-nek, vodka Mimet nekem, és Dannynek meg szerintem brandyhez

lenne kedve – felelte gyorsan Gabe. – Na, mi a pálya, sámán? Jace némi csörömpöléssel lengette meg a botját. – Adj egy percet, Gabe. Megteszed? A nyomkeresıt tanulmányoztam, az ajkamat harapdálva. Ha még tudnék olvasni Jace

gondolataiban… Nem. İ soha nem volt képes olvasni az enyéimben. A bal vállam lüktetett. Japhrimel szürkületkor távozott. Nem is akartam tudni, mit mővel. Hozzá

sem mertem nyúlni a jelhez, nehogy az ı szemén keresztül lássak. Gabe rajtam nyugtatta a pillantását. Üvegek csörrenése, folyadék loccsanása. – Nem mondasz semmit? – suttogta teátrálisan Gyilkos pillantást vetettem rá. A smaragdját megvillantva vigyorgott, és egy rám egyáltalán nem

jellemzı vágy tört rám, hogy elnevessem magam. Gabe úgy viselkedett, mint egy gimnazista –


99

vagy legalábbis mint azok a gimnazista lányok, akiket a holovidban láttam: ártatlanul pillognak és fiúkon nevetgélnek.

Vállat vontam. Nem a társalgási képességemrıl vagyok híres, így egyszerően arra összpontosítottam, hogy visszagyömöszöljem a nyomkeresıt a bırtokba. Ha használnom kell, akkor jobban teszi, ha mőködik, gondoltam, vagy különben amikor visszamegyek Saint Citybe, megtalálom Dake-et, akármelyik cellába tették is, és akkor azt is megbánja, hogy megszületett.

Már ha nem hal meg a paraelvonástól, mire visszatérek. Egyébként meddig tarthat Santinót levadászni? Nem sokáig. Fıleg, ha rájön, hogy keresem. A bıröm hideg lett, a mellbimbóm megfeszült,

és egész testfelületem libabırös lett. Egyszerre feléledtek az emlékek, eluralkodtak rajtam, és leterítettek.

Jace megfordult a bárpultban, és kék szeme összetalálkozott az enyémmel. Észre sem vettem, hogy visszabámulok rá.

– Hallom, Santinóra vadászol, Danny – mondta csendesen. – Ezért hoztál egy démont a házamba?

A kezemben a karddal felpattantam. – Ezért. Ennyi. Gabe sóhajtott. – Nem akartam… – Legyünk rajta túl – vágtam vissza, és a hüvelykem a katana nyelét simogatta. Egy egyszerő

mozdulattal elırántható. – Elıször is, nem én akartam ide jönni, Monroe. Inkább laknék a legmocskosabb lebujban Nuevo Rióban, mint a te házadban. – Mély lélegzetet vettem. – És az a démon nemegyszer mentette meg az életemet, amióta ez az egész elkezdıdött. És ezt nem sok mindenkirıl mondhatnám el.

Hallgatás. Jace kezében a botja helyett két pohár volt. Átszelte a szobát, és az egyik poharat Eddie-nek adta, aki összehúzott mogyoróbarna szemével figyelt. Gabe egy újabb kártyát fordított meg, és elvette a másik poharat.

Így, állva, kezdtem egy kicsit hülyén érezni magam. Gabe magában dúdolgatott valami klasszikus dallamot. Berlioz. Letettem a kardot, hátraléptem és megfordultam.

– Szóval egy kis bajban vagy – mondta Jace csendesen. – Mindig volt tehetséged hozzá, hogy bajba kerülj.

Megkerültem, a kiengedett hajam súlyosan csapódott a hátamhoz. – Nem tartozik rád. Nem én akartam kapcsolatba lépni veled. – Tudom – válaszolta Jace egy kissé kiegyenesedve. Az ujjával a kardja markolatán dobolt. –

Ennyit Gabe is elmondott nekem. Én beszéltem rá, hogy itt lakjatok. Biztonságosabb, különösen akkor, ha Santinóra vadásztok. – Elhalkult. – Elég rémálmodat hallottam, hogy ismerjem a nevét.

A hüvelykem a markolatkosárnak támaszkodott. Volt egy kis nesz, és a feketébe öltözött, baltával faragott fejő inas lépett be. Mély lélegzetet

vettem, elengedtem a markolatkosarat, és lazán megfogtam a markolatot. Portugál szavak sorozatát lövellte Jace-re, aki vállat vont, és kurta választ adott. Az inas egy pillanatra rajtam pihentette a tekintetét, majd fogta magát, meghajolt és elsietett.

Jace vállat vont. – Tizenöt percen belül kész a vacsora, szivi. Csak kíváncsi voltam. A démonod kemény csávó. Nyeltem egyet. A bal vállamba egy utolsó éles fájdalom állt; aztán melegség hulláma futott

rajtam végig, a nyakamban is enyhült a sajgás.


100

– Sejtem – mondtam. – Nézd, nem én akartam ezt az egészet. Jace bólintott, és fogva tartotta a tekintetemet. – Tudom. Semmi gond. Gyere, együnk valamit. Hosszú volt ez a nap. Az elkövetkezendı

hónapra lemondtam minden megbízatásomat, és van néhány kapcsolat, amelyekkel holnap kezdhetünk…

– Te is meghívod magad a vadászatomra? Összeszorult az állkapcsom. Jace ajka félmosolyra görbült. Ez volt az „én tudom a legjobban “-arckifejezése, és már a

látványától is megszorítottam a kard markolatát. – Miért ne, veled nagyon vicces együtt dolgozni, Danny. Lenéztem Gabe-re. A haja az arcába hullott, és sikertelenül próbálta leplezni gúnyos vigyorát.

Eddie továbbra is összehúzott szemekkel kémlelt. Feszült volt, túl feszült. Eddie azt várta, hogy Gabe-re támadok.

Na, ez már tényleg sértette az érzékenységemet. Ismét hátraléptem, meztelen talpam neszét elnyelte a perzsaszınyeg. Ha rajtam lett volna a

csizmám, kirohanok a házból. – Ha mindenki kiszórakozta magát a számlámra – mondtam kimérten –, akkor ki is mentem

magam. – Vacsora – mondta Jace halkan. – Nem vagyok éhes – vágtam vissza. – Ha nem eszel, akkor még akkor is kísérteteket látsz, ha nem akarsz – emlékeztetett. – Gyere,

Danny. Ne hagyd, hogy az ostoba büszkeség elrontson egy kellemes viszontlátást. Valósággal fizikai erıfeszítésre volt szükség önuralmam megırzéséhez, miközben a kezem a

markolatra szorult. Gabe felállt, és belekarolt Eddie-be. – Gyere, Eddie. Hagyjuk ıket magukra egy pillanatra. Rendkívül elégedett volt magával. – Erre semmi szükség – mondtam. –Én megyek. – Ne menj – mondta Jace. – Gyerünk, Danny. Engedj egy kicsit. Vállat vontam. – Soha nem voltam túl jó ebben, vagy igen? Ezért hagytál el. Gabe valósággal kivonszolta Eddie-t a szobából, miközben a fülébe sutyorgott valamit. A szırös

szıke skinlin gyanakvó pillantás vetett rám a válla felett. Gabe berúgta mögöttük a hallba nyíló ajtót. És három év óta elıször magamra maradtam Jace-szel. Az arca érdeklıdı és nyílt volt, a szeme világoskék. A tetoválása mocorgott egy kicsit, gomolyogtak az éles vonalak.

– Dante – kezdte. A kardom már félig kiugrott a hüvelyébıl, a karom megfeszült. – Ne. Jace keze leereszkedett, megérintette a kardja markolatát. – Ezt akarod? – Nem tartom vissza – figyelmeztettem. – Ne erıszakoskodj, Jace. Vadászaton vagyok, és úgy

látszik, Gabe a világon létezı összes félesző zsoldost be akarja vonni. Pedig engem ezért végigvonszoltak a Poklon, még egy kísérı démont is adtak mellém.

Visszatettem a hüvelyébe a kardomat, aztán felnyúltam, és lehúztam az ingemet, hogy megmutassam a bal vállamon lévı jelet.

– A francba… – lihegte Jace. – Dante… Elengedtem az ingemet.


101

– Szóval ne erıszakoskodj velem, Jace. Megértetted? A ventilátorok lassan forogtak, egy löket hővösebb levegı futott végig a bırömön. – Soha nem erıszakoskodtam – mondta. – Inkább mindig te tetted. – Ez már egy régi történet, Jace. Lépjünk túl rajta. – Ismét megfordultam, de egy utolsó

találatnak nem tudtam ellenállni. – Legalább az a nyavalyás démon nem árulhat el. Jace megragadta a karomat, és súlyát tökéletesen kiegyenlítve belém mélyesztette az ujjait.

Felismertem a testhelyzetet – készen állt a támadásomra. Azon tőnıdtem, megtámadjam-e. – Nem árultalak el. Soha nem árulnálak el. Megvontam a vállam. A győrőim csikorogtak a feszültségtıl, nehezen reagáltak a levegıben

felgyőlt Erıre. – Vedd. Le. Rólam. A kezed. – Nem. – Vedd le… Nem volt semmilyen figyelmeztetés. Az egyik pillanatban sikítva rángattam Jace szorításából a

karomat, a következıben Jace hátrahanyatlott, elıkerült a kard, Japhrimel jobb keze, karja kinyújtva, a fénylı pisztoly szemmagasságban. A démon kettınk között állt, fekete kabátjából dılt az Erı, érkezése robaja felkavarta a szoba levegıjét. Jace védelmi rendszere zengett, beindult, csikorgott az Erıtıl, erıt győjtött, mint kobra a végsı csapás elıtt.

– Állj! – üvöltöttem, és a démon megtorpant, bár a pisztoly nem mozdult. – Megsérültél? – kérdezte, és le sem vette a tekintetét Jace-rıl. Egy ırült pillanatig azt hittem, hogy Jace-tıl kérdezi, hogy megsérült-e. – Állítsd le, Danny – mondta Jace bosszúsan. Az enyémnél nagyobb kardja volt, nem katana, hanem dotanuki; az acél megcsillant a teljes

kivilágításban. Jace másodlagos védekezı pozícióban állt, kiegyensúlyozottan és készenlétben, összeszorította a fogát, és kéken lángolt a tekintete. Lángolt, de emberi pillantás volt.

A bal kezem Japhrimel válla köré fontam. Tombolt bennem a zárt helyre beszorult Erı tudat alatt érzékelhetı mormolása, olyan érzés volt, mint a száguldó röpdeszka.

– Semmi gond – mondtam. – Tényleg. Nyugodj meg, Jaf, minden rendben. Nagy akaraterıvel tartottam vissza magam, hogy mondjam ki a teljes nevét. Mikor kezdtem

emberként gondolni rá? Japhrimel néhány pillanatig méregette Jace-t, majd leengedte a kezét. Fényben csillogó fegyvere

csillogó ezüstszínő volt. – Jól vagy? – kérdezte újra. – Azt hiszem – feleltem, újabb mély lélegzetet véve. – Hol jártál? – Útban hazafelé a táplálkozásból – válaszolta Jace-re szögezett tekintettel, rám se nézve. –

Megéreztem az idegességedet. – Nem vagyok ideges. Csak ingerült vagyok, fáradt, éhes és arra vágyom, hogy ennek az

egésznek mihamarabb vége legyen. – A vállán tartottam a kezem. Ha nekiugrik Jace-nek, mit csinálok? Hátbaszúrom? – Oké? Köszönöm, Jaf. Tényleg. Nyugi, rendben?

A pisztoly eltőnt. Japhrimel félig elfordult, és egyik lézerzöld szemével vizsgálgatott. A szája mindkét sarkánál legördült.

– Nincs többé szükséged rám? Összeszorult a mellkasom. – Köszönöm. – Komolyan gondoltam. – Akklimatizálódom egy kicsit. Japhrimelnek kissé összehúzódott a válla. Ha nem a torkát bámulom, észrevettem volna. Mi

van vele? Úgy néz ki, mint aki azonnal felrobban.


102

– Akkor elkísérlek, ez a kötelességem. Úgy döntöttem, ezen nem nyitok vitát, összeszorítottam a fogam. Csengett a fejem a

feszültségtıl és a levegıben döngı Erıtıl. Ha Jace rámozdul Japhrimelre, vagy ha Japhrimel úgy dönt, hogy Jace bántani akart…

– Danny – Jace kardja halkan suhogva visszakerült a hüvelyébe. – Egyél valamit. És holnap edzem veled, még a fenekemet is szétrúghatod, ha attól jobban érzed magad.

– Remek. – Jaf karja alá csúsztattam a kezem, megtaláltam a könyökét. – Így lesz. Pár órán belül visszajövök.

– Hé, démon – Jace felcsapta az állát. – Vigyázz a lányra. Japhrimel egy pillanatra végigmérte, aztán élesen biccentett. – Nincs szükségem rá, hogy bárki vigyázzon rám, fogd be az ostoba szádat, Jace. Belekapaszkodtam Japhrimel karjába. – Fogd be, Jace. Jó étvágyat ahhoz a nyavalyás vacsorához, és majd holnap beszélünk, rendben? Nem válaszolt. Japhrimel engedelmesen követett a hallba, majd jobbra mutatott. – Arra van a bejárati ajtó. – Szükségem van a csizmámra – mondtam nyersen. Valamiért fájt a torkom. Mintha egy szúrós gombóc lett volna benne. – A lépcsı – mutatta az utat ismét Japhrimel. Hálás voltam, noha azt hittem kiismertem már Jace házát Elég utcahálózatot térképeztem már

fel, hogy egy túlnövesztett Nuevo Rió-i villa ne jelentsen gondot. Bólintottam és elindultunk. A biztonság kedvéért Jafbe karoltam. Nem ellenkezett.


103

HUSZONÖTÖDIK FEJEZET

Amint kiszálltunk a siklótaxiból, amelyet Japhrimel rendelt valahogyan Jace háza elé, úgy döntöttem, találomra megyek végig néhány utcán. Séta közben éreztem, ahogyan a pajzsom megvastagodik és elvékonyodik, szokja a környezetet. Furcsa folyamat egy idegen várost megszokni, normális embernek hónapokig tart. A pszionok sokkal gyorsabban feldolgozzák az élményt; néhány napot vesz igénybe – vagy ha kifejezetten lemerülünk a város erıforrásába, akkor néhány órát.

Sétáltunk, a démon és én, a kabátja néha hozzám ért. Nagyon izzadtam, mivel a hıség még mindig az utcák közé szorult, a kabátom Kevlar-paneljei nyomták a vállamat. A táskám szíja a vállamba vágott. A kardom markolatán doboltam az ujjammal.

Ezúttal nem kellene visszafognom magam, gondoltam, amikor a vöröslámpás negyed felé fordultunk.

Nuevo Rio füstjének sőrőjében találtam egy taqueriát, és tőrhetı keveréknyelven, némi mutogatással, ételt rendeltem magamnak. A démon zavaróan közel állt, a belıle áradó hı összekeveredett azzal a meleggel, amely az egész napos hıségnek köszönhetıen az aszfaltból áradt. Egy szót sem szólt, egy bodega és egy bezárt trafik között álltunk. Tömeg hömpölygött el mellettünk, harsány színeket viselı rióiak, többségük grisgris táskával a kezében. A római katolikus egyház hanyatlása és a nagy vatikáni bankbotrány után, a parapsziché-rendelet és az ébredés közötti zavaros idıszakban a vaudun és santeria vette át a hatalmat; még a katolikusokkal hagyományosan szemben álló protestánsok számára is túl sok volt az a felismerés, hogy az egyház terroristákat és Gileád evangélikusait támogatja. A hetvennapos háború verte bele az utolsó szöget Novo Christos hagyományának koporsójába.

A Nuevo Rió-iak egy kicsivel többet értettek az Erıbıl, mint más városi nép, és ugyanúgy nem mentek ki az utcára a rontás vagy átok elleni védekezés nélkül, mint ahogyan ruha nélkül sem. Így hát ez volt Nuevo Rio: hıség, tamale- és vérszag, rézbırő, sötét szemő, portugálul beszélı normális emberek, acélszerkezető felhıkarcolók közvetlen szomszédságában álló omladozó paloták, utcán nyüzsgı, lábbal hajtott taxik és kerekes kocsiik. Verejték, hıség és még több hıség; megértettem miért tőnt egyszerre halálosan lelassultnak, ugyanakkor pörgısnek. Lassú azért volt, mert a hıség miatt minden úgy tőnt, mintha örökké tartana; gyorsnak meg azért, mert a bennszülötteket nem zavarta, hogy mindent vékony izzadtságréteg borít.

Behabzsoltam az ételt, és reménykedtem, hogy nem betegszem meg. Mindig van a táskámban tazapram, de ritkán van rá szükségem. A nekromanták többségének vasból van a gyomra. Azt hinné az ember, hogy a hozzánk hasonló neurotikus futóbolondoknak érzékeny a gyomra, de én még soha nem találkoztam finnyás nekromantával.

Amikor befejeztem az evést, és a csípıs szószt nyalogattam az ujjamról, a démon lenézett rám. – Bántott? – kérdezte kíváncsiság nélkül. De a válla megfeszült; láttam, és kíváncsi voltam,

miért van így. Persze, akármi történik velem, neki harangoztak… Kíváncsi voltam, vajon Jace-t ennyire veszélyesnek gondolja-e.

Vállat vontam. – Nem. – Legalábbis nem testileg, tettem hozzá, kerülve a démon zöld pillantását. A démon átnyújtott egy üveg hideg limonádét, és figyelte, ahogyan gyakorlott

csuklómozdulattal kinyitom. Beléptünk a gyalogosok hömpölygı áramlatába, a démon továbbra is zavaróan közel volt hozzám, és furcsán koordinált kecsességgel mozgott, hogy nekem ne ütközzön, vagy meg ne lökjön.


104

– Miért kapott el? – súgta Japhrimel a fülembe, és olyan közel hajolt, hogy ne kelljen ordítania – Fogalmam sincs – mondtam. – Azt hiszem, haragszik rám. – Tényleg? Bár az utca zsúfolt volt, nekünk nyílt némi mozgástér. A smaragdom megcsillant az utcai

lámpák alatt, a győrőim színe kavargott, a pajzsom alkalmazkodott az emberekbıl és az aszfaltból áradó különféle erıhöz.

– Miért hagyott el? Megvontam a vállam. – Fogalmam sincs. Amikor hazaértem egy munkából, már nem volt ott. Pár hétig vártam, hogy

hazajöjjön, és… – Egy röpdeszka húzott el a fejem felett, és felnéztem. A siklóforgalom a néhány légi útvonalon túl is kaotikus volt, a taxik csikorogva fékeztek, röpdeszkások hordái hasították zúgva a szmogos levegıt. – Túltettem magam rajta.

– Hát persze. A démon finoman megérintette a vállamat. Sajnáltam, hogy nem tőztem fel a hajamat – a kósza

szél az orromba fújt néhány fürtöt. – Én úgy látom, nagyon kötıdik hozzád, Dante. – Ha annyira kötıdne, nem hagyott volna ott. Ne kezd már te is. – Értettem. A démon elgondolkodott. Sajátos módon nagy egyetértésben kezdtünk sétálgatni. Megálltam, hogy egy „itt a piros” játékot nézzek, a férfi barna kezének villanását látva

félmosolyra húzódott a szám. Körülöttem újportugál hadarás. A démon a vállam fölé hajolt, és sajátos testhımérséklete egy kicsivel kezelhetıbbé tette a verejtékes-szmogos levegıt.

Odébb az utcán egy babalawao vevét rajzolt krétával az aszfaltra. A tömeg odagyőlt, hogy nézze, némelyek tisztelettel, mások sietısen húzódtak hátra, így széles kör alakult ki körülötte. A nı fekete haja sötét vállára hullott, arcán széles mosoly terült szét, amikor megérezte a démon pillantását és az én erımet.

Biccentettem, így tiszteleg egyik pszion a másik elıtt. A nıt túlságosan lefoglalta az, hogy a védıszellemével kapcsolatba lépjen, ezért csak futólag rápillantott a démonra – a sámánok közel sem félnek annyira a démonoktól, mint amennyire kellene. Számukra a démonok csupán a loa egy másik osztálya. Szerintem nem – ha így lenne, akkor a szellem megidézésére használt mágustechnikák olyan szellemeknél is mőködnének, mint Erzulie és Samedi báró. De nem mőködnek – csak a beavatás és a loa iránt elsajátított fogékonyság sámángyakorlata mőködik.

Figyeltem, ahogyan a nı karcsú ujjai alatt formát ölt a vevé, és gomolyogva száll fel a füstölı illata. Az egyik oldalon egy rumosüveg állt, és egy kosár, amelyben valószínőleg egy csirke lapult.

– Mit fog csinálni? – súgta a fülembe a démon. – Valószínőleg áldozatot teljesít a loának – feleltem. A fejemet hátrahajtottam és úgy fordultam,

hogy közben figyelhessem a babalawaót. Olyan szorosan markoltam a kardomat, hogy sajgott az ujjpercem.

– Figyelj. Ez valószínőleg érdekes lesz. Meleg bizsergés futott végig a bırömön. Kényelmetlen volt, de ha ilyen közel vagyok a

megfékezett Erı kitöréséhez, az segít a városhoz való alkalmazkodásban. Természetesen az akadémián tanulmányoztam a vaudunt. Egyes területeken a mágusképzési technikák sokat merítettek a sámánizmusból, vaudunból, és santeriából; a vaudun és a santeria már a parapsziché-rendelet elfogadása elıtt keveredett egymással. Az olyan eklektikus sámánok, mint Jace, innen-onnan szedték össze a tudásukat, és rendszerint két vagy három loa volt a kísérı patrónusuk; ez a babalawao legfeljebb két loára esküszik, és bizonyára ki nem állhatná, ha Jace-hez hasonlítanák –


105

aki csupán a Hegemónia által kiképzett gringó sámán, és nem mesterek és tanítványok töretlen hagyományának örököse, mint ez a babalawao. Bár az alaptechnikák azonosak voltak, ennek a nınek az ereje más hatást tett; itt, Nuevo Rióban hazai pályán volt, és az ereje inkább organikus volt, mint idegen.

Bárcsak eszembe jutott volna, hogy újportugált tanuljak, gondoltam és pislogtam. A loa hívására elhelyezett vevé elkészültével a nı karkötıi és gyöngy nyakláncai csörgése

közepette felvette a rumosüveget. Belekortyolt, forgatta a rumot szájában, aztán ajka között a levegıbe fújta. A csillogó cseppek megálltak, ott ragyogtak a vevé felett.

Az Erı karcolt, átszúrt a pajzsomon és a bırömön, zsibbasztóan csörgedezve az ereimben. A krétavonalakra helyezett szivar füstölni kezdett, amikor a nı felnyitotta a kosár fedelét, és kivett belıle egy csirkét. A madár keserves hangot hallatott, mielıtt a nı egyetlen gyakorlott mozdulattal elvágta volna a torkát, szanaszét spriccelve a vért a vevé felett.

– Ma este megfızi, és holnap megeszi ebédre – mondtam a démonnak. A levegı az óra járásával ellenkezıleg kezdett kavarogni, a csirke teste a halál beálltával is vergıdött. A vér már nem spriccelt, csak ömlött, majd csörgedezett. A babalawao megemelte a hangját és a nekromantákéhoz hasonló siratóénekbe kezdett, de ez a kántálás kiegészítette a loának tett áldozatot. A rumcseppek eltőntek, az Erı magába szívta. Éreztem, hogy a testetlen ujjak érintik meg az arcomat, a szemem sarkából elmosódó alakot láttam – egy cilinderes, dagadó ágyékú magas férfi nyomakodott tova a tömegben. Jéghideg lehelet érintette meg verejtékezı hátamat. Eddig semmi közöm nem volt a loához.

Az Erı bizsergette a bırömet, a láz heve, a szabadesés émelyítı érzése közvetlenül a gyomrom alatt. Az erıkitörés arra késztette az energiacsatornáimat, hogy helyet változtassanak az itteni más jellegő erıhöz alkalmazkodva, ha elég idıt adok nekik. A légzésemet egyenletesen tartottam. Csak néhány perc, mondtam magamnak. Elmúlik. Csak elég ideig kell lazítanom, hogy megdolgozzam, ennyi az egész. İrizd meg a nyugalmadat, Danny. İrizd meg.

Miközben a vevét bámultam, és vártam, hogy a testem akklimatizálódjon az itteni erıhöz, az elmém üres, várakozó zümmögésbe kapcsolt, a ami megérzés elıjele.

A démon a vállamnál fogva visszahúzott a járda üres részérıl, miközben a babalawao kántálása elnyomta a város háttérzaját.

– Dante? Istenkéim, aggodalmasnak tőnik a hangja? – Mi a baj? Dante? – Semmi – hallottam saját halk és ábrándos hangom. Az elıérzés nem a legjobb képességem; ha

az lenne, akkor jós lennék. De annyi azért jutott belıle, hogy olykor a hasznomra váljon. – Semmi Betakart a sötétség, a csendes nyugalom, a szárnyak surrogása. A látomás az elmém

befogadóképességén túl rezgett. Ha csak pihenek, és hagyom, hogy mőködjön a jelentéktelen elıérzetem, akkor eljön hozzám, és figyelmeztet… de mire?

Mire kell engem figyelmeztetni? Azt már tudtam, hogy nagy szarban vagyok. – Semmi… – susogtam. Forró ujjak érintették a homlokomat; az ujjaim körbefogták a

markolatot, leengedett fejjel süppedtem a jövı fickándozó, huzatba tett gyertyalángjába… – Ne hazudj nekem – morgott a démon, és ezen valamelyest meglepıdtem. Mit érdekli, ha

hazudok neki, gondoltam. Visszahullottam magamba, forró borzongás futott végig a bırömön, a gyomrom idegesen ugrált, a szemem megrebbent.

– Dante! Dante! – Jól vagyok – mondtam ingerülten. – Egy perc, oké? Jó? – Ahogy akarod.


106

Hı darált végig a bırömön. İ az? Forró, nyers erı áradt le a gerincemen a démon kezébıl. Kiütötte az elıérzetet – és relaxációra irányuló erıfeszítésemet –, mintha egy jo-bot csapódott volna központi idegrendszeremnek. Vele ment a jövı kiderítésének minden reménye.

– A francba… – csak ennyit tudtam mondani, megvetettem a lábam és összegörnyedtem a gyomorfájdalomtól. Az Erı visszahullott és eltőnt Nuevo Rio éhes kútjában.

– Az isteneket neki… – Mi a gond? – Túl sötét volt. Mi lehetett… Lassan kinyitottam a szememet. A démon szétvetett lábbal állt elıttem, a szeme úgy ragyogott,

mint a radioaktív drágakı szilánkja. – Elvesztettem – mondtam. – Elvesztettem az elıérzetemet. Máskor kérdezz meg, mielıtt ilyet

teszel, rendben? A démon vállat vont. Felnéztem. Tégla, mőacél, kartondoboz és alumíniumborítás, összetákolt

lakóalkalmatosságok. Nem az utcán, hanem egy sikátorban voltunk. Miért nem vagyok meglepve? Idevonszolt, mert azt hitte, mindjárt valami roham tör ki rajtam?

– A biztonságod érdekében cselekedtem – mondta csendesen, de megbánás nélkül. – Attól féltem, hogy megtámadnak.

– Ki lenne olyan ostoba, hogy megtámadjon egy démonnal az oldalamon? – vágtam vissza, és leráztam magamról a kezét. Elengedett, ismét összekulcsolta a kezét a háta mögött, kihúzta magát, leengedte a szemhéját, hogy elrejtse a tekintetét.

– Nagyszerő. Az elıérzet rendszerint azt jelenti, hogy valami rossz dolog van készülıben, és még figyelmeztetést sem kaptam. Tökéletes.

Japhrimel egy szót sem szólt. Sóhajtottam, Nuevo Rio szén-dioxiddal teli levegıjével töltve meg a tüdımet. A szemét és

emberi nyomorúság dermedt szaga vett körül. A pajzsom papírvékony lett, az elıérzet elszívta az erımet; kényszerítettem magam, hogy a bőzben is lélegezzek.

– Anubisz et'her ka – ziháltam a fejemet rázva. Inkább menjünk vissza. Mindjárt összeesem. – Rendben. – Japhrimel elkapta a könyökömet és a sikátor kijárata felé irányított. – Vigyázz

jobban magadra, Dante. – Az óvatoskodásból még senki sem gazdagodott meg – motyogtam. – Amúgy meg mi közöd

hozzá? Amint megtaláljuk ezt a Tojást, te mész vissza a pokolba, én meg magamra maradok a káoszban. Szerencsém van, ha élve kerülök ki az egészbıl, és te azt mondod, legyek óvatos. – Fújtattam, és arra összpontosítottam, hogy egyik lábamat a másik után tegyem.

– Nem hagynálak itt úgy, hogy nem bizonyosodtam meg a biztonságodról – felelte nagyon csendesen. – Elszomorodnék, ha a halálodról értesülnék, ember.

– Ó, te szegény – motyogtam hálátlanul. – Tényleg – erısködött a démon. – Így lenne. – A francba – mondtam, miközben fejfájás kezdett lüktetni a szemem mögött. – Vigyél vissza

Jace-hez, rendben? Fáj a fejem. – Visszacsapás – mondta. – Dante, van valami, amit szeretnék… Ha tovább beszél, sikítok. – Vigyél vissza Jace-hez, rendben? Megfogta a könyökömet. Lehunytam a szemem. – Értettem.


107

HUSZONHATODIK FEJEZET

Éppen akkor léptem be az edzıterembe, amikor a délutáni hıség már megvastagodott és elnehezült, és fekete felhık gyülekeztek a város felett. Hamarosan esı lesz, monszunszerő zuhé. Mennydörgés és villámlás kíséri majd, és mire leszáll a sötétség, a gızölgı város kicsit megkönnyebbülhet.

Nem volt nálam a táskám vagy a kabátom, csak farmert, mikroszálas felsıt, csizmát és a győrőimet viseltem. Nedves hajamat szorosan befontam, és újralakkoztam a körmömet a molekuláris lakkal, hogy olyan kemény legyen, mint egy karom.

Az edzıterem tatamival borított hosszú szoba volt, a falon fegyverekkel, az ajtó mellett pedig három nehéz zsák sorakozott. Az egyik falat tükör borította, a fal elıtt egy balettkorlát állt (Na, ez valószínőleg nem volt itt, csak Jace tehette ide, gondoltam gonoszul), és a szoba közepén Eddie nézett szembe Jace-szel.

Jace-nek és Eddie-nek is jo-bot volt a kezében. Mindketten fekete selyem gi-nadrágot viseltek, Eddie-n még egy fehér pamuttrikó is volt, ami semmit nem takart szırös felsıtestébıl. Megálltam, és az ajtófélfának támaszkodva néztem ıket.

A félmeztelen Jace két kézzel fogta a botját. A bıre alatt megfeszült az izom, a bal lapockáján lévı skorpió néha megmozdult, aranyhaját letapasztotta az izzadtság.

Gabe tılük tisztes távolságban nyújtógyakorlatokat végzett. Lement spárgába, aztán elırehajolt, hogy a homlokát a térdéhez érintse. Magamutogatás, gondoltam, és a fájdalom kísértete a szemem mögött a visszacsapást juttatta az eszembe.

Japhrimel összefont karral támaszkodott a falnak a nehéz zsákok mellett. Az ablakokat sötétítıfüggöny árnyékolta, de a beszökı meleg így is felmelegítette kissé a levegıt. Senki sem kapcsolta be a légkondicinálót.

Figyeltem, ahogyan Eddie bemozdul, Jace védekezı mozdulatait, és a két férfi erıfeszítésének halk neszeit. Figyeltem a küzdelmet, és úgy éreztem, én egyensúlyozom a rudat a kezemben, kapkodok levegı után, amikor Eddie felfelé csap, hogy Jace-t az arcán kapja el. Ez aljas mozdulat volt, de mindketten elég jól harcoltak – és ha két nekromanta áll készenlétben, akkor fel vagyunk készülve rá, hogy kezeljük a helyzetet, ha valakit megütnek.

Japhrimel lassan elindult felém. – Jobban vagy? – kérdezte. Az ablakokon áradó napfény elsötétült mögötte. A felhık

megérkeztek. Ez azonban nem volt hatással a hıségre: az emberben csupán még inkább tudatosult a bırére és légcsövébe tapadó nyirkos levegı.

Nem tudom, miért az arcomra ült ki a hıség hatása. – Ja – mondtam felnézve jellegtelen, komor arcára. – Köszönöm. – Láttam már visszacsapást – válaszolta csendesen. – Az Erı és a kivárás hat rá a legjobban. – Köszönöm – ismételtem. – Segít, ha van ott valaki, miközben… Csatt. Eddie ütése kiverte a rudat Jace kezébıl. Csettintettem a nyelvemmel. Elsı alkalommal

láttam, hogy Jace alulmarad Eddie-vel szemben. Eddie felmordult. – Hagyd abba a bolondozást, és harcolj velem rendesen! A nyavalyában. Jobb lesz, ha

odafigyelsz! – Fogd be, koszboszorkány! – morogta vissza Jace. – Átváltsunk kardra?


108

– Még megölöd magad. – Eddie felvette Jace botját, és odalökte neki. Jace keze megvillant; elkapta a sima fát, és merıleges helyzetbe fordította. – Amúgy kösz. Jó ideje nem láttalak olyan amatır mozdulatot tenni, mint ez. Jé, Danny!

Jace válla fölött elkapta a tekintetemet. – Gyere ide, és dolgozd meg a fiút, jó? Még egy rudat sem tud megtartani. Sóhajtottam. Számítottam erre. – Rendben – mondtam a vállamat vonogatva. Elıbb-utóbb úgyis bekövetkezett volna. Felnéztem a démon nyugodt és zárkózott arcára. – Jace-szel fogok edzeni. Szeretném, ha kimaradnál belıle, rendben? Japhrimel bólintott. – Király – mondta Gabe talpra ugorva. – Nekem már hiányzott a kettıtök harca. Jobb, mint egy

holovid-mősor. Tudomást sem vettem róla. Mi dühítené fel Jace-t a legjobban? – gondolkodtam a démonra

nézve. Enyhe szellı söpört végig a szobán, a vihar ígéretét magában hordozva. Rendben. Közelebb léptem a démonhoz, lábujjhegyre álltam, a kezem a vállára tettem, pézsma és sötét

Erı vett körül. – Hé. – Magamhoz húztam a vállát, ı pedig engedelmesen meghajolt egy kicsit. Csókot

nyomtam az arcára – csak egy puszit, de hallottam, ahogyan Jace visszatartja a lélegzetét, és éreztem, hogy félúton vagyok a gyızelemhez.

Amúgy is jobban harcol, ha dühös. – Köszönöm – ismételtem Japhrimelnek, aki félig lehunyta a szemét. Meglepettnek látszott. –

Segít, ha van velem valaki, ha fájdalmaim vannak. - A hangütésem valamivel bensıségesebb lett, mint terveztem. – Hálás vagyok.

A démon élesen biccentett, aztán kiegyenesedett, és elkapta a tekintetemet. Visszafordultam az edzıterem felé.

Gabe-nek leesett az álla. Egészen a tükörfalig hátrált. Eddie Jace-t figyelve követte, miközben vigyorogva villantotta meg fehér fogát.

Jace az ablaknál álló rácshoz ment, letette a botját és felvette hüvelybe bújtatott kardját. – Benne vagyok, ha Danny is benne van – mondta csendesen, nekem pedig le kellett győrnöm a

bennem bujkáló mosolyt. Légy óvatos, Danny. Jó ideje nem harcoltál vele, csak semmi kapkodás. A terem közepére mentem, és ásítottam. A megszokott reggeli tornámon túl be sem

melegítettem. Jace a kardjával a kezében óvatosan tartott felém, csizmás léptét elnyelte a tatami. – Helló, szivi – mondta, kék szemével a tekintetembe kapaszkodva. Ez volt a megszokott

üdvözlése, amit rendszerint csók követett. A testem emlékezett a hangra. Elmosolyodtam. A győrőim halk, stabil mormolást hallattak.

– Nagy élvezetben lesz részed – mondta Gabe a démonnak. – Jace és Danny a legjobbak a szakmában. Meztelen pengés röpdeszkás párbajokat is vívtak annak idején. És…

– Psssz – mondta Eddie. – Látni akarom. – Szia, kicsim – mondtam csendesen a kardomat fogva, az ujjammal lazán markolva a hüvelyt

és a markolatot. – Hiányoztam? – Minden rohadt napon. Jace megmerevítette az arcát. A vállát lazán és könnyedén tartotta. Talán nem is bosszantottam

fel annyira, mint hittem. – Minden egyes elcseszett napon. – Hmmm – mosolyogtam kedvesen. – Nem kellett volna elmenned.


109

– Nem volt más választásom – viszonozta. Óvatosan köröztünk egymás körül. Elıre helyeztem a súlypontomat, lejátszottam azt a mozdulatsort, amely azzal végzıdik, hogy a feje elválik a testétıl. Szinte azonnal kontrázott, és újra csak köröztünk.

Nála a pont, mert én rándultam meg elıszói – Ja – mondtam. – Annyira siettél, hogy még üzenetet sem hagytál. Nagyon éghetett a lábad alatt

a talaj, hogy csak fogtad magad és leléptél. – Megkeményedett a mosolyom. – Hogy hívták a nıt? – Szerzetesként élek, amióta elváltunk, szivi – mondta Jace, és könnyed derő érzıdött a

hangjában. Második pont ide. Túl messzire taszítottam. – Remélem, jobb harcos lettél… mint amilyen szeretı voltál. Csak azért taktikáztam, hogy elvegyem az önbizalmát. – Nem panaszkodtál. – A szemedbe nem mondtam. Jace ismét mosolygott. Bemozdult, próbálkozott, én pedig azonnal kontráztam. – Mikor fognak… – kezdte Eddie. Kikapcsoltam. – Várj – felelte Gabe. Elkaptam Japhrimel egy pillantását, aki hátratett kézzel, szinte szikrázó szemmel figyelt. – Próbálj ki újra – mondta Jace szinte dorombolva. – İrülten vágyom rá. – Jó neked. – Visszahúzódtam a tatami szélére; egy pillanat alatt felforrósodott a harc. – Szokj

hozzá a csalódáshoz. – Nem vagy kíváncsi a magyarázatra? – Három évet késtél vele, Jace. Most már csak szeretném elfelejteni, hogy léteztél. A hangom suttogásig halkult. Jace szeme összeszőkült. – Szerencse – mondta. – Most vásároltam ki magam a Corvin családból, drága, és végre magam

rendelkezem az idım egy részérıl. Nem akarsz segíteni az eltöltésében? – Inkább lennék parafüggı szajha. A kardom éppen akkor suhant ki a hüvelyébıl, mint az övé. – Na? – kérdezte Eddie. – Várj csak – súgta vissza Gabe. – Mmh – mondta Jace. – Te mondod a legédesebb… Minden figyelmeztetés nélkül elıremozdult. A fém összecsapott és megcsendült. Gyorsan és

mélyet lélegezve szétváltunk. – Gyorsabb lettél – mondta. – Te pedig még mindig átkozottul sokat beszélsz – mondtam, arra vágyva, bárcsak köphetnék

egyet. Az fokozná a látványosságot. – Jobb hasznát is vehetnéd a nyelvemnek – mormolta, és megvillantotta a híres Monroe-vigyort,

aminek köszönhetıen mindig maffia-groupie-k jártak a nyomában. – Annál használd, akit érdekel, szemétláda – köptem rá, és ez megtörte a feszültséget. Surrogó léptekkel elindultunk egymás felé, szikrák csaptak ki a pengébıl és a levegıt megtöltı

Erıbıl. Nem igyekezett túlságosan, már kétszer majdnem elkaptam, amikor rájött, hogy nem viccelek, és nekiindult. Alulról vágott, megcsavarta, igyekezett test test elleni küzdelembe belekényszeríteni, ahol a magasságával és súlyával fölém kerekedhetett, de ez már régi trükk volt, mozgás, mozgás, mozgás, a hüvely repül, hogy a bordái közé szúrjon, olcsó találat volt, de minden apró mozdulata arról árulkodott, hogy nekem megvan a gyorsaságom és kitartásom, neki pedig ereje és másfajta kitartása van…


110

Védekezés, védekezés, egy gyors döfés, amelyet elkerülendı, Jace-nek hátra kellett lépnie, fém csúszása, ott van a fal, vagy csalok, vagy különben…

Csaltam. A hüvelyt vízszintesen tartva felé nyomtam a bal kezemet, és a győrőimen megcsillanó Erı

foltot ejtett a védelmén. Mindketten zihálva váltunk szét. Legalább levegıhöz jutottam. – Csaló – mondta Jace. Csorgott az izzadtság a homlokán, és most már tényleg átizzadt a haja.

Odakinn mennydörgött. – Neked bármit – válaszoltam, kimutatva a fogamat. Verejték csorgott végig a

gerincoszlopomon. A bordáim mély, ziháló lélegzettıl lángoltak. – Elkapsz engem? – Csak szeretnéd – mondta. – Akkor mostantól mindent bele? Biztos? Amikor legutóbb ezt

csináltuk, elnáspángoltalak. – Visszatartottam magam – mondtam. – Mert mindig nyafogsz, ha veszítesz. – Biztos vagy benne, Valentine? – Gyere ide, és gyızıdj meg róla, Monroe – provokáltam Jace-t a katanával védekezve. Alulról

jött, a pajzsa a sámánok kivédhetetlen szúrós turbulenciájával forgott. Én ragyogtam, csillámok pattantak le az aurámról; az ı közelségére és az é kinyíló védelmemre reagálva, becsatlakoztam az övébe.

Ismét bekerítettük egymást, de ezúttal Jace komolyan gondolta. A fém csikorgott, és Erı száguldott végig a levegın: ózonon, pézsmaszagon, és a jel a vállamon hirtelen életre kelt. Szikrák röpködtek, Jace olyan figurát alkalmazott, amelyet nem ismertem fel, de az izmaim emlékeztek, olyan volt, mint a röpdeszkázás: az adrenalin áradása szinte irányíthatatlan, életteli vagyok, eleven, a szellı csókja izzadó homlokomon; a villámcsapás olyan, mintha angyalok csapkodnának, egyikünk sem rándult meg, pördültünk, majdnem elestünk, kelj fel, kelj fel, megrúgtam a fájós térdét, érezem a pajzsából fellángoló émelygı fájdalmat, de túlságosan magas volt az adrenalinszintje, hogy lelassuljon, ismét összecsaptunk, de én voltam lendületben, durr, csikorgó Erı, átszaladunk a szobán, az arcunk néhány centire, a tekintetünk összekapcsolódik, vicsorítom a fogam, ismerıs, minden párbajunkat a bıröm alatt érzem, az emlékezet, intuíció és cselekvés…

Üveg. Összetörik. Az ablakon át kényszerítettem ki Jace-t, nem engedtem, hogy túl sokáig megvesse a lábát a kövezett sétányon, a kerti kıkockák másik csíkjából a nedves zöld levegı nehéz illata száll fel. Tapadó csizmatalpak, csúsznak, alsó vágás, Jace több szerencsével, mint erıvel védte ki. A levegı nyersesége kaparta a torkomat. A pajzsom fellángolt, Jace megpróbált félrelökni, gondolkodás nélkül reagáltam, kitéptem az Erıt a levegıbıl és nekicsaptam.

Csípıs esı verte a bırömet. Esıcseppek csorogtak Jace arcán. Most már kinn voltunk, csizmás lábunk csikorgott az üvegcserépen, az esı mindkettınkre zuhogott, bırig áztunk, hirtelen hővös lett, gızölgött a leheletünk, a szikrák úgy ömlöttek, mint a víz, miközben táncoltunk.

Repülés. Nem kell visszatartanom. A harc ritmusa is megváltozott, megoldást követel, ne gondolkodj! Ne gondolkodj! Mozogj! Jado-szenszei kiabált a fejemben, elestem a nedves kövön, megbotlás, megbotlás, kivédtem Jace egyik ütését, újra talpra ugrottam, megpördültem, Jace hüvelye behajolt, holnapra itt sértem meg, nem érdekel, életben, életben, így maradsz, életben, életben…

Mennydörgés. Jace elesett, vércsík húzódott az arcán, elterült a márványon. A pengém a torkához ért. Egy

pillanatra kísértésbe estem – told bele a pengét, semmi ellenállás, végignézheted, ahogyan elvérzik, nézheted, ahogyan a lélek elhagyja a testet, nézheted a csapkodó szikrákat, és aztán…


111

– Megadod magad? – kérdeztem nyers, károgó hangon. A bordáim lángoltak. – Hát persze – mondta lehunyt szemmel, hátrahajtott fejjel, a torkát szabadon hagyva. Az acél

azt a sérülékeny helyet simogatta, ahol a pulzusa lüktetett. A kezem nem remegett, bár közel állt hozzá. – Amit kívánsz, Valentine.

– Szállj le rólam, Monroe. Elengedtem a kísértést. Ma nem. Ma nincs kedvem megölni. Hála az isteneknek, gondolj a papírmunkára… a hüvelyébe dugtam a kardomat, és hirtelen

tudatosodott bennem, hogy az esı mindkettınket eláztatott; a blúzom a testemhez tapadt, a farmerom kinyúlt, a csizmám cuppogott a habzó vízben. Még mindig támadásra hangolva, fél szemmel a kardját figyelve, kezet nyújtottam Jace-nek.

– Természetesen. – Megfogta a kezemet; felhúztam a kövezett ösvénybıl folyóvá változott vízbıl. – Még mindig jól mutatsz harc közben, szivi.

Kitéptem a kezem a tenyerébıl, és figyeltem, ahogyan a hüvelyébe dugta a kardját. Mindketten véresek voltunk – megvágott ujjpercek, vágás Jace fejbırén, térdén, egy nem mély vágás a pajzsomon, lángoló hátamon.

– Jó volt – mondtam morózusan. – Gyakoroltál. – Te is. Az a dupla nyolcas védhetetlen volt, – Hol tanultad azt a kis keverı-trükköt? Jó volt. Az arcomból félresöpörtem egy nedves hajfürtöt – akkor is kicsúszik, ha szorosan fonom össze a

hajam. – Erre-arra. Még mindig dolgozol késsel? Átázott haja sötéten tapadt a homlokához. – Amikor az alkalom igényli. – Átléptem a betört ablakon. – Elnézést. – Semmi gond. Csak egy ablak. – Hallottam a derőt a hangjában. – Átkozottul jó vagy. – Ha nem dolgozom, Jadóval edzek minden nap. – Azzal a vén sárkánnyal? Chango áldjon meg te lány, nem csoda, hogy jó vagy. Átlépett az ablakon, és topogva lerázta a vizet a hajáról és kezeirıl. Tönkreteszi a szınyeget,

gondoltam, és azon tőnıdtem, vajon jó ötlet-e az üvegszilánkokat beletaposni a tatamiba. Hát persze, hogy nem. De talán megengedheti magának.

– Velem szóba sem állt. Egyesek szerint csak nıket edz. Nem, vannak ott férfiak is. De azt mondja, hogy a nık jobbak. Rövidebb a reakcióidejük.

Ravaszabbak. Azon vettem észre magam, hogy mosolygok. Az adrenalin enyhe rézízét éreztem a

szájpadlásomon. Most forró fürdıt és szexet kívántam. Nem jó. Itt nincs elérhetı férfi. És nem bízom a helyi escortokban. Jace keze összezárult a csuklóm körül. A bıre meleg volt, már-már túl meleg, a védıpajzsa az

enyémhez ért. A hüvelykujja bensıséges érintéssel simította a bırömet. – Danny. Ismét kitéptem a kezem. Próbálta megtartani. Megint. – Danny… – Megint. – Nem, Jace. Felejtsd el. Ennél többet nem kaphatsz tılem. Vállat vont. – Kár. Emlékszem, milyen jó szokott lenni edzés után. A szemöldöke felhúzódott kissé. Még az arcán csorgó vérrel együtt – a fejsebek nagyon

véreznek – is szép volt. Mindig tetszettek a szıkék. Talán azért, mert feketére festettem a hajam, hogy passzoljak a nekromanta tradíciókhoz.


112

– Ha három évvel ezelıtt nem hagytál volna el, több szerencséd lenne nálam – mondtam, és elfordultam.

Gabe és Eddie figyeltek minket. Gabe szeme elkerekedett. Eddie szeme összeszőkült, és úgy tőnt, tíz másodperc, és üvölteni kezd. Átkarolta Gabe vállát; az úgy támaszkodott Eddie-re, mintha onnan nıtt volna ki.

Japhrimel hátratett kézzel kihúzta magát. A szemhéját leeresztette, szaga megtöltötte az egész edzıtermet, és ez az ablakon beáradó esıtıl felfrissült levegıvel keveredett. A kabátja füstölt és gızölgött a sötétségtıl, pszichés szennyezıdés áradt belıle.

Nem tudom, hogy az tényleg kabát-e, gondoltam, és megálltam bámulni. Mi más lehet? Szárnyak? Külsı váz?

Jace teljesen elcsendesült. – Errıl van szó? – kérdezte. – Egy démonnal randizol? – Ne légy nevetséges – csattantam fel, és otthagytam. – A farkad mindig a legjobbat hozza ki

belıled, de egyszer megpróbálhatnál az agyaddal gondolkodni. Köszönöm az edzést, nagyon kellett. Legközelebb Japhrimellel edzek – ı valóban kihívást jelent.

Annyira elégedett voltam magammal, hogy Jaf nevének hosszabb változatát használtam, és úgy tőnt, mintha valaki másról beszélnék. A név könnyedén a számra állt. Japhrimel. Azon tőnıdtem, hogy mit jelenthet, és vajon mi történne, ha a teljes nevén szólítanám.

– A rohadt életbe – kezdte Jace, és olyan hangon szólt, amelyet egybıl felismertem. Elvesztette az önuralmát. – Elég legyen – csattant Gabe, bár Eddie visszahúzta a vállát. A smaragd megvillant az arcán, és

zöld fénysugarat küldött végig a nehéz levegıben. – Hádész, befejeztétek á flörtölést? Tegyük rajta túl magunkat, hogy megtaláljuk azt a nyavalyás démont, és megszabaduljunk az elégedett kis ölebtıl.

– Japhrimel – mondtam Gabe utolsó, mondatával egyszerre. – Gyere. Hé, többiek, két óra múlva akklimatizálódunk, ha eláll az esı és besötétedik. Elvárom, hogy mindannyian elkészüljetek.

– Ó, a fene… – kezdte Gabe, Eddie lepisszentette. – Danny? – Jace hangja volt. Megálltam. Nem fordultam meg. Japhrimel a vállam közelében járt. Rám sem nézett, ettıl kissé

ideges lettem. – Köszönöm az edzést – mondta Jace. – Szeretek veled dolgozni. – Sajnálom, Jace – válaszoltam. – Késı. Egyedül dolgozom. Aztán kivonultam az edzıterembıl, a dühöm a levegıben pattogott, és hallottam, ahogyan Jace

néma csendben halad mögöttem. Mindkét csatát megnyertem. Micsoda öröm.


113

HUSZONHETEDIK FEJEZET

Japhrimel egy szót sem szólt, amíg a kék lakosztályba értünk. Gondosan becsukta mögöttünk az ajtót, be is zárta, így az általa elhelyezett védelmi rendszer azonnal mőködni kezdett, ahogyan beléptem a szobába.

– Ez nem volt bölcs dolog – mondta csendesen. – Egy féltékeny férfi nem dolgozik jól. – Jace jobban dolgozik, ha nyomás alatt áll – mondtam nedves hajamat kibontva. – Ráadásul

meg is érdemelte. A győrőim most sötéten és némán pihentek az ujjaimon. Jobban éreztem magam, a fejfájás

enyhült attól, hogy most az akklimatizáció után a város forrásából vettem az Erıt, már a hátam se nagyon nyilallt. A forró fürdı után kinyújtózom, és készen állok az akklimatizációra.

Remegett a kezem. Csak most néztem szembe Jace-szel karddal a kezemben. Három éve. Három éve – és még csak magyarázkodni sem próbált. Úgy viselkedett, mintha…

Mély lélegzetet vettem. Éreztem Japhrimel zöld pillantásának súlyát a hátamon. Jace nem számit. Megmondtam, hogy nem számít, nem érdekel. Sokszor megfogadtam, hangosan, és magamban, hogy túl vagyok Jace Monroe-n. Pont. Vége a történetnek, vége a varázsnak, hát legyen is vége, ámen, finis.

– Mindazonáltal – erısködött Japhrimel. – Nem kellett volna engem arra használnod, hogy felpiszkáld a féltékenységét.

Vállat vontam. – Ez az ı problémája, Nem az enyém. Az én problémám az, hogy megtaláljam Santinót, és

visszavigyem azt a Tojást Luciferhez. Ráadásul ı csak egy ember. Nem tud téged bántani, még akkor sem, ha úgy dönt, hogy valami ostobaságot csinál.

– Talán – felelte a démon. – De még a démonok is tudják, mi az a féltékenység, Dante. Kigomboltam az ingemet, az ágyra dobtam a kardomat. Elég biztonságos, gondoltam.

Legalábbis most. – Legközelebb veled edzek. Attól legalább erısödöm. Ha a hangom ennél is keményebb lett volna, megreped. Ha túl vagyok rajta, akkor túl vagyok

rajta. Rendben? Rendben? – Nem edzettél vele – jegyezte meg a démon. A mellkasa elıtt összefont karral az ajtónak

támaszkodott a szemhéját leeresztve. Halvány, piros folt virított az arcán. Istenkéim, hát elpirult? – Megpróbáltad megölni.

– Én nem tudok máshogyan játszani – vontam meg a vállam, miközben elindultam a fürdıszoba felé. – Megyek mosakodni.

– Ahogy akarod. – Nem úgy hangzott, mintha túl elégedett lenne. Megálltam és visszanéztem rá, remegı ujjamat a negyedik gombon pihentetve. Semmi rosszat

nem csináltam, ismételtem magamnak. Egyszerően csak párbajoztam Jace-szel, és világossá tettem, hogy többé nincs hatással rám. Most már mindenki tudja, mi folyik, hivatalos, nyílt és nyilvános. Nem tettem semmi rosszat.

– Mi van? Gyerünk, ki vele. Japhrimel nem moccant. Akár szobor is lehetett volna, amely az ajtónak támaszkodik. Meleg,

elektromos fény simogatta arca felületét, és csillant meg a szemében. A halvány vöröses elszínezıdés eltőnt az arcáról.


114

– Te… lekicsinyled az érzéseit, és engem használsz hozzá. Ez a játék rendkívül veszélyes. Végigmértem a démont. – Mit akarsz beadni nekem, Tierce Japhrimel? Hogy Jace valamiféle érzést táplál irántam?

Akkor miért hagyott el? Hm? Erre válaszolj! – Ha kíváncsi vagy rá, kiderítem. Összefogtam a blúzomat. – Nem akarom tudni. Ha fontos lett volna, küld nekem egy üzenetet, vagy valami. Most már

nem érdekelnek a kifogásai. – Akkor ne piszkáld. Kezeld egyenlıként. – Hé, démon, nem tudom, észrevetted-e, de én mindenkit így kezelek. – Ne engem használj arra, hogy egy embert féltékennyé tegyél, Dante. Ez nem vall bölcsességre. – Szehmet sza'esz – sziszegtem. – Nem használlak. Ne bonyolítsd a helyzetet. – Te bonyolítod, Dante. Azt tanácsolom, hogy ne kicsinyeld le ıt, és ne kicsinyelj le engem sem. Nem mozdult, de a levegı nehézkesen örvénylett. A kinti mennydörgés hangját némileg

letompította a ház, de még ettıl is felállt a hajam a tarkómon. A démon árnya elmozdult az aurámról, közelebb került a bırömhöz, finoman megérintette a tudatom peremét.

– Mit érdekel az téged – mondtam, sarkon fordultam, és a fürdıszobába masíroztam. – Hagyj békén, pokolfajzat. Ez csakis az emberekre tartozik.

Egy szót sem szólt. Bemasíroztam á fürdıszobába, és bevágtam az ajtót, aztán elkezdtem lehámozni a ruhámat.

– Az istenek verjék meg – sziszegtem, miközben lerángattam a nadrágomat és berúgtam a sarokba. Mindkettıjüket tudnám győlölni, hát nem? Különösen azt az istenverte-átkozott démont. Miért is?

Azon vettem észre, hogy tükörben bámulom nedves, hosszú, hínárszerő, fekete hajamat, meghatározatlan sötét szememet, sápadt arcomat, a sötét karikákat a szemem alatt, keserő fintorba merevedett számat. Hallottam, ahogy körmöm végigcsikordul a mosdókagylón. A tetoválásom nyugtalanul mozgolódott, a kígyók a szárnyas boton tekeregtek, a smaragd elsötétült és mérgesen csillogott.

Mert igaza van. Azt akarom, hogy Jace szenvedjen. Azt akarom, hogy veszítse el az önuralmát. Gyızni akarok, a fene egye meg. Még akkor is, ha ez a gyızelem mit sem ér. Azt akarom, hogy fájjon neki.

– A fene egye meg – lihegtem farkasszeme nézve önmagammal. Sötét karikák, összeszorított száj, az Erı kikerült az irányításom alól. Lélegezz mélyeket, Danny. Vegyél mély lélegzetet, és próbálj lenyugodni, oké? Nyugalom. Nyugalom.

Meghalok. – Pofa be – suttogtam. – Ha meghalok, Santinót is magammal viszem a halálba. Ennyivel

tartozom Doreennak. És már amúgy is eleget éltem. Ez jól hangzott, de a nı a tükörben nem hitte el. Tartozásom van. Csak most kezdtem összerakni

az életet. Nem akarok meghalni. – Mennyivel élnél tovább, ha szembeszállsz Santinóval? – kérdeztem magamtól. – Hm? Nem sokkal tovább, felelte egy mély hang. Csak addig, hogy Santino is megbánja. – Jól van – mondtam. – Fejezd be a hülyeséget. Nem akarok meghalni. – Nincs más választásom. Ha az isten magához vesz, akkor magához vesz. Akkor sem akarok meghalni. – Kár – suttogtam, és elfordultam a tükörtıl. Nem tudtam tovább szembenézni önmagammal.


115

HUSZONNYOLACADIK FEJEZET

– El diablo Santino – mondta Jace, miközben kést nyomott a vékony spanyol torkához. – Oké? Gabe és Eddie a sikátor bejáratánál állt, a démon pedig mögöttem. Figyeltem, ahogyan

megrebben a férfi tekintete, és a szeme fehérje megvillan. Izzadt, hatalmas verejtékcseppek csurogtak az arcán. A belıle áradó félelem a démon szagával keveredett. A sikátor szeméttel volt tele, amely a délutáni esıtıl forrón és nedvesen bőzölgött. Csak alig valamivel lett hővösebb. Fonatba kényszerített hajam a tarkómon tekeredett. Lenéztem a csuklómba, mert éppen most szkenneltem be a férfit.

A datbandemre tapasztott átlátszó mőszilikát hálózati csatlakozáson kódsor villant fel. – Körözés alatt áll, Jace – mondtam csendesen. – Bevigyük? Az általános engedélyt és az egyik H-DOC-ot, a hegemóniai katonai hálózati csatlakozásokkal

már a datbandemre erısítettem. A másikat Japhrimel csuklójára simítottam. Hivatalosan fejvadászaton vagyunk, rácsatlakoztunk Hegemónia rendırségi hálózatára, és néhány, a gyilkosságot és káoszt érintı törvény nem érvényes ránk – egészen addig, amíg a gyilkosság és káosz a vérdíj megszerzésének célját szolgálja. Bár a zivatar elállt, az éjszakai eget felhık borították, és a gızölgı hıség nyirkos buborékba zárt minket. Végre tudtam, milyen lehet egy rizsfızıben ücsörögni.

A férfi verejtékezve, szemét meresztve hadart újportugálul. Bı, fehér pamutinget és győrött khaki nadrágot viselt, bırsaruja a járdába mélyedt, ahogyan a mögötte lévı téglafalon át igyekezett kihátrálni. Az egyik keze nekicsapódott a kukának, ami mellé Jace beszorította, és tompa puffanás hangzott fel.

Jace megszorongatta az informátorait, és egyikük sem örült a viszontlátásnak. Tekintve, hogy a sámán két nekromanta társaságában érkezett, nem hibáztatom ıket. De Jace is ádáz volt. Itt volt igazán elemében. Az elsıként felkeresett informátor egy négyemeletes ház ablakából ugrott ki a betonra, hogy elmeneküljön elıle.

Kezdtem azt hinni, hogy megalapozta a hírnevét. Jace mondott valamit nagyon halkan. A férfi tekintete megrebbent, rajtam állapodott meg, és

aztán hadart valamit. Jace nagyon elcsendesedett. Feltett még néhány kérdést, amelyekre a férfi nyávogva válaszolt. Jace a férfi torkához nyomta a kését. Mondott valamit halkan és gyorsan, és elkaptam a nevemet

– Dante Valentine – és Jace nevét, amit a férfi furcsán ejtett. Aztán Jace elengedte a férfit, lelökte a földre a sikátorban, és eltette a kést.

Amint Jace megfordult, elgondolkodó arckifejezésén egybıl láttam, hogy baj van. – Mi volt ez? – kérdeztem érdeklıdés nélkül nézve a földön hörgı férfit. Láthatólag rohamot

kapott a félelemtıl. – Bevisszük? – Nem, hagyjuk futni, már így is összecsinálta magát. Gyere, Danny. – Jace kiegyenesedett. –

Tanácskoznunk kell. Gabe és Eddie eljött a sikátor bejáratától. Otthagytuk Jace repedezett járdán vergıdı emberét. – Jó hír – suttogta Gabe. – Egy csapat nehézfiú haladt át a környéken, Jace. Nem tudom

biztosan, hogy téged keresnek, vagy… – Nem engem – mondta Jace zordan. – Az van, hogy a Corvin család el akarja fogatni Dannyt.

Élve és sértetlenül. Valaki nyomást gyakorol a maffiára. – Jace le sem vette rólam a tekintetét. Sötétkék ruhát viselt, inget és farmert, ezzel beleolvadt az éjszakába. A kardja markolatára ejtette a kezét, és egy ismerıs ritmust kopogott az ujjaival. – Kíváncsi vagyok, ki lehet az.


116

– Santino? – kérdeztem. Hogyan kerül a képbe a maffia egyik családja, akikkel nem is volt soha közös ügyem? Már megint a maffia nem akarja, hogy Santino nyomába eredjünk, mert ugyanabban az üzletben utaznak, ha illegális terjeszkedésrıl van szó. Az emlék hatására lebiggyedt az ajkam. Istenek fenn és lenn, mennyire utálom a maffiát.

Jace embere éppen egy düledezı kerítésre mászott fel mögöttem, és lehuppant a másik oldalán. – Nem hinném. Nekem is vannak ellenségeim, és tömegközlekedési eszközön érkeztetek mint

Saint City rendırségének: szabadcsapata. Vicces. Annyira lopva, mint egy skinlin harcos. – Jace elvigyorodott, és ajka ismerıs grimaszra húzódott. Jace dühös.

– Miért? Miért dühíti fel ez? – Akkor most mihez fogunk? - kérdezte Eddie. – Egyre inkább közelednek. – Mihez fogunk? – Jace vállak vont. – Most mondtam Josénak, hogy terjessze el, hogy Danny

Valentine a személyes védelmem alatt áll. Ami azokat az idétlen barmokat illeti, vagy megfutamodunk, vagy megüzenjük, hogy Danny nem adja olcsón a bırét. Én az utóbbira szavazok. Ha néhány emberre ráhozzuk az ijesztet, könnyebben juthatunk információhoz. Mit mondasz?

Eddie vállat vont. – Én benne vagyok a csihipuhiban. – Én is – szólt bele Gabe. – Milyen szerencsés vagy, Danny, van egy-két rajongód. Vagy száz. – Fogalmam sincs, hogy miért – mérgelıdtem. – Alig teszem be a lábam egy városba, máris

meg akarnak ölni. – Nem megölni – javította ki Jace. – Elfogni. Élve és sértetlenül. – Mennyiért? – kérdezte a démon hirtelen. – Ötmillió kreditért – felelte Jace könnyedén. Néma csend. Gabe-re néztem. Leesett az álla. A haját két ágba fonta, mint egy hibbant

gimnazista. Az egyik fonat karcsú vállára hullott, a másik elıre lógott: A smaragd világított a sötétben. A döglesztı hıségben is rendıri egyenruhát és szintetikus gyapjúkabátot viselt, és hővösnek, nyugodtnak és pedánsnak mutatkozott.

Eddie füttyentett egyet. – Vidd vissza a házba – mondta Jace a démonnak. – Tartsd szemmel. Még a fürdıszobába se

engedd egyedül. – Várjunk csak egyetlen másodpercre – ellenkeztem, megkönnyebbülve, hogy Japhrimel meg

sem mozdult, hogy engedelmeskedjen Jace-nek. – Ez az én vadászatóm, nem fogtok ide-oda hurcolászni, mint egy átkozott bıröndöt.

– Adj idıt, hogy megtisztítsuk az utcát, és akklimatizálódjunk egy kicsit, Danny – mondta Jace racionálisan. De arca továbbra is tikkelt. Ez bajt jelent. Nagy bajt. Van valami, amit Jace nem árul el. – Ez a legjobb megoldás. Tudod, hogy ez a legjobb megoldás.

– Ez az én vadászatom – ismételtem hisztérikusan suttogva. – Nem veheted át. Világos? – Ennek semmi értelme – mondta a démon. – Dante? – Gyerünk, rúgjunk szét néhány segget – válaszoltam. – Ne szórakozz velem a saját

vadászatomon, Jace. – Danny, inkognitóban kell maradnod, amíg rá nem jövünk, ki keres téged. Jace nyugodtan és racionálisan érvelt, de a keze a kurdja markolatára szorult. Kétlépésnyire állt a

dührohamtól, és én eddig csupán kétszer láttam Jace-t dühöngeni. – Nem hátrálok meg, Jace – sziszegtem. – Gyerünk. – Rendben – mondta. – De utána visszamegyünk és utánanézünk ennek az egésznek.


117

– Rendben – adtam meg magam. Amúgy is éhes voltam és egy nyugodt helyre vágytam, ahol gondolkodhatom. – Harcra fel.

– A szokásos forma? – kérdezte Gabe. – Ja. Mindenki figyeljen Dannyre, kelepcébe akarják csalni. Jace rajtam tartotta a szemét, még akkor is, amikor nyíltan vicsorogtam rá. – Tudok vigyázni magamra – mondtam a kardomat halkan elırántva a hüvelyébıl. – Japhrimel,

keveredni fogunk. Aki ellenáll, azt öld meg, már amennyiben nem ártatlan szemlélıdı. Rendben? – Ahogy akarod – mondta halkan Japhrimel. – Vigyázok rád, Dante. Mindjárt itt vannak; most

inkább menjünk. – Ó, Szehmet sza'esz – sziszegtem. – Mozgás, szokásos forma. Jace tartsd a helyzetedet; Gabe,

te gondoskodj arról, hogy Eddie nehogy elveszítse a fejét… – Danny? – fordult meg Gabe jobb kezét a hóna alá csúsztatva. – Itt vannak. A szavait illusztrálandó egy plazmalövedék csattant. Felnéztem – felmásztak a tetıkre. Ostoba,

meggondolatlan dolog. Nagyon megverem Jace-t ezért. – Kifelé – ordítottam Jace-t lökdösve. – Gyerünk az utca szélére! Nyomás! Futottunk. – Tizenketten vannak – mondta Japhrimel nyugodt és jól hallható hangon, bár a mi lépteink a

járdán dobogtak, és Eddie valami olyasmit lihegett, ami egy kántálás kezdete lehetett. Én a jobb kezemet feltéve elhadartam két szót a negyedik kánonból. A második győrőm – egy borostyánkı – szikrázott és pattogott, és a levegıben tejszerő vibrálás vett minket körül. Futás közben nem jó varázsolni, de megéri az erıfeszítést, mert plazmalövedék hasította a levegıt, és nekicsapódott a Gabe-et körülvevı fénypajzsnak, aki egy rövid, éles sólyomkiáltást adott ki, valószínőleg arra számítva, hogy az aszfaltra csapódik.

Az én elakadó kiáltásom az övével együtt szakadt fel. A város forrásából Erıt pumpáltam a fénypajzsba, hálás voltam, hogy már végigszenvedtem a visszacsapás migrénjét – Eddie és Gabe súlyos sérülést szenvedhetne, ha korlátozott képességeikhez mérten kellene meríteniük a Nuevo Rió-i erıbıl, hacsak nem vették a fáradságot, hogy akklimatizálódjanak.

Gabe könnyő és ügyes mentális érintéssel elvette tılem a fénypajzson pihenı teher felét. – Csinálj valamit! – sivította, ahogyan nekirohantunk az éjszakai tömegnek. Azt hittem, hogy

nekem ordít, és nem Japhrimelnek, így lenyomtam a pajzsokat, megszabadítva ıket a tudatos kontroll alól; megtorpantam (teljes sebességgel rohanásból megállni külön képesség, így elismerem, hogy megbotlottam), megfordultam, és a kardom kicsúszott a hüvelyébıl.

– Danny! – üvöltötte Jace. A Nuevo Rió-iak tömege megnyílt elıttem, miközben a rontás ellen védı mozdulatokat tettek.

Az elsı zsoldossal csattantunk össze – nem volt kardja, de volt machetéje. A kardhüvely egyetlen mozdulatával löktem ki a kezébıl a plazmafegyvert. Fém csattant és csendült – alulról vágott, meggondolatlan mozdulattal, azt hitte, hogy olyan ostoba vagyok, hogy nem számítok rá –, magas, vékony Nuevo Rió-i fiatalember volt a bérgyilkosok öltözetében, fekete bırszíjakkal, amelyen különféle tokok és egyéb tárgyak lógtak. Egy rövid döféssel lefegyvereztem, aztán hátrálni kezdtem, amikor körém győlt a hat sötét szemő, sötét hajú férfi. Egyikük egy botját rázó vaudun volt. A botra erısített fémdarabkák és körök csörögtek. Neon futott végig a nedves utcán, szirénák hangja és a tömeg sikolya halkult el a tudatomban. Hat egy ellen, gondoltam a kardomat kirántva a földön fekvı testbıl. Élvezni fogom. Figyelj a sámánra, az a veszélyes.

Tartottam a pozíciómat, hagytam, hogy közelebb jöjjenek, közben recsegett a talpam alatt az aszfalt, visszhangzott a város sötét, lüktetı szívdobogása, a csatorna, amely a város energiájából táplált. Ahogyan egyre több plazmalövedék söpört végig a földön, csattogtak a fénypajzsok. A


118

csuklómon villogott a H-DOC, a harc helyszínét olvasta le, mert a lövedékek hangjára beindult. A rendırök nem fognak beavatkozni; ez az én privát vadászatom.

Egy sötét alak suhant el mellettem ezüstösen csillogó pisztollyal. Japhrimel lövéseket adott le a hat férfira. Az egyiknek behúzott, az hátrarepült. Én a sámánnal maradtam, aki összeakasztotta velem a pajzsát, és az Erıre mért gyors, aljas támadással igyekezett felszámolni a fénypajzs köreit.

Jól csinálta. Felemeltem a kardomat, csillogott a fém, szikráztak a győrőim, ahogyan minden elérhetı erıt összeszedve visszavágtam, és amikor a démon egy fülrepesztıt ordított, a jel a vállamon hirtelen megsajdult. Jace a vaudunt lefoglalva rohant el mellettem. A rohadt életbe, Jace, ı az ENYÉM volt! Jace gyors mozdulatot tett: egy tömör fénybıl és árnyékból álló tigrisszerő kiszakadt a levegıbıl, és a másik vaudunon landolt.

Hol van a többi? – gondoltam, és meghallottam Gabe egy újabb rövid éles sikolyát. Amott foglalatoskodik, gondoltam, sarkon fordultam tovább csapolva a város erıtıl buzogó sötét szívét. Megállítottam a pajzsot, és visszahúztam, miközben visszaugrottam Gabe-ért és Eddie-ért. Jace helytáll magáért.

A skinlin egy másik sámánnal harcolt üvöltve, ezúttal egy ráncos, öreg, dióbarna emberrel, akinek arcát piros festékkel festett csíkok és foltok díszítették. Az átkozódó és köpködı, dühtıl eltorzult Gabe egy magas zsoldossal küzdött – nem Nuevo Rió-i volt, ahhoz túl sápadt, homokszıke volt a haja, de a bérgyilkosok öltözékét viselte és egy rövid, tırszerő kardot használt. Suhogtak a plazmalövedékek. Az egyik nekicsapódott a tépett fénypajzs peremének, és a kiváltotta erıkitörés hatására majdnem térdre estem, Megrogytam, elırelökött a lendület, mintha röpdeszkát vezetnék, és ráestem a Gabe-et hátba támadni készülı két Nuevo Rió-ira.

Az egyik még megcsapott a késével, mielıtt leszúrtam volna. A fájdalom úgy futott végig rajtam, mint valami szúrós olaj, a másik lefoglalt – nagydarab izomtömeg volt feketepiacról származó implantátumokkal; már azelıtt megéreztem a para sós, verejtékes, édes szagát, mielıtt belevágtam, és a nyaki ütıerébıl ömleni kezdett a vér. Még akkor is támadni akart, amikor levágtam a plazmafegyvert markoló kezét. Azzal fejeztem be, hogy megpördültem és két vágással felnyitottam a hasát, a csatakiáltásom csípte a torkom, és vörösre színezte a levegıt. Parafüggı, győlölöm a parafüggıket. Azt hittem, a Nuevo Rió-iak inkább a hasisra mennek.

Akkor véget ért. Ott álltam lihegve, figyeltem a csörgedezı vért, hallgattam a haldokló parafüggı utolsó hörgéseit, a tekintete elsötétült, ahogyan az élet szikrája elhagyta sokat szenvedett testét.

– Anubisz et'her ka – lihegtem. Ezt Lewisért kaptad, te parafüggı szarzsák. A gondolat végigsuhant az agyamon, és olyan gyorsan szállt el, ahogyan jött.

A plazmalövedékek elcsitultak, Eddie üvöltése még mindig hallatszott mögöttem, és hallottam, ahogyan Gabe mohón kapkod a levegı után. Acél csörömpölése. Dobogó lábak. A visszatartott lélegzet hosszú, hosszú üvöltése, egy ismerıs erı kitörése. Jace.

Üres tekintettel bámultam az elıttem heverı testet. Az utca kihalt volt, de az árnyékból szemek csillogtak. Ha itt hagyjuk a testeket, azonnal levetkıztetik és kirabolják ıket.

Parafüggık, – gondoltam és megborzongtam. Győlölöm az átkozott parafüggıket. Három dolgot győlöltem: a maffiát, a parafüggıket és Santinót. Mindegyik elvett tılem valamit:

Santino Doreent, a para és a maffia Lewist lopta el, és olyan sok fejvadászatot cseszett el, hogy már nem is számolom.

Japhrimel keze összezárult a sérült vállam körül. Megrándultam – észre sem vettem, hogy mögöttem áll. Ez már kezd megrémíteni.


119

– Megsérültél – mondta halkan, és a kezébıl forró, zavaros erımasszát engedett a sebbe. Összeszorítottam a fogam, és éreztem, ahogyan összeforr az izom – annyira tele voltam pumpálva adrenalinnal, hogy észre sem vettem a csapást. – Elnézést.

– Miért? Volt elég dolgod. Lenéztem a járdán fekvı testre. Megtörtént a valódi halál, de az idegekben még mindig rángott

az élet – amit a nekromanták villódzó fénynek neveznek: A lélek elszállt. – Győlölöm a parafüggıket – motyogtam. Lewis vértıl csöpögı horgas orrú arca tőnt fel az emlékezetemben. A szociális gondozóm volt,

és éppen kirándultunk, amikor egy parafüggı megölte; még csak gyerek voltam. Nem tudtam megvédeni, azt mondta, hogy fussak, én meg futottam. A rendırök túl késın érkeztek.

Lewis tanított meg olvasni, rám hagyta a könyveit és a könyvek szeretetét. Nagy szerencsém volt, hogy egy ilyen nemeslelkő szociális munkással találkoztam össze, aki valóban érdeklıdött irántam, noha nem tudtam elmondani neki az igazságot Rigger Hallról. Amikor meghalt, olyan szociális munkást adtak mellém, akit nem érdekelhettem volna kevésbé; annyira lefoglalta a csekkek győjtögetése meg a szintetikus hasis belövése, hogy a rábízott gyerekre nem tudott figyelni. Amikor a Rigger Hallt bezárták, és kiderült, hogy Mirovitch mit mővelt a gyerekekkel, az az ostoba szuka még csak bocsánatot sem kért. Azután már nem voltam hajlandó szociális munkásokkal találkozni.

Japhrimel sóhajára hirtelen visszazökkentem a jelenbe. – Azért vagyok itt, hogy megvédelmezzelek – mondta lassan, mintha egy ostoba harmadikos

lennék. – Egészen addig, amíg szembe nem kerülök Santinóval – mondtam neki. – Tudok vigyázni

magamra. – Felnéztem. Eddie Gabe-et ölelte át, és megcsókolta a homlokát. – Jól vagy? – kérdezte, és vértıl pettyezett arcát aggodalom árnyékolta be. Gabe beleegyezıen

bólintott. Sietve elkaptam a fejem. Nem akartam belegondolni, miért fáj idınként, ha együtt látom ıket. – Danny? – Jace ziháló hangját hallottam. – Danny! – Jól vagyok – mondtam, miközben a kardommal suhintottam egyet, hogy lerázzam róla a

vércseppeket. Erı gomolygott a penge mentén, a fényezett acél így szokott tisztulni. Visszacsúsztattam a hüvelyébe.

– A fene egye meg Jace. Elvitted a sámánt. Az enyém volt. – Bocs – mondta olyan hangnemben, amely arra utalt, egyáltalán nem is sajnálja. – Mozgás,

gyerekek. Az ösztöneim azt súgják, hogy ez csupán az elsı hullám volt. Hagyjuk itt a testeket, hogy kirabolhassák ıket.

– Mi lenne, ha nem te adnád az utasításokat az én vadászatomon? – csattantam feli és felnéztem a démonra. Az arca merev volt, a szemei rádióaktív zöld fénnyel szikráztak. – Köszönöm, Japhrimel.

A démon biccentett. – Most hova? – Vissza Jace házába. Ez most kissé átértelmezi a helyzetet. – Komolyan gondolták – mondta Gabe. Nagysokára abbahagyta az ölelkezést Eddie-vel. –

Ötmillió kredit. Szent szar, Danny, mit tettél? – Nem tettem semmit; ebbe az egészbe úgy rángattak bele – vágtam vissza, és a testek

szkennelése után leléptem a járdáról. Át kellett volna kutatnunk ıket, de túlságosan fel voltam dúlva ahhoz, hogy leálljak. Egy italra vágytam.


120

– Gyerünk.


121

HUSZONKILENCEDIK FEJEZET

Egy poharat teletöltöttem brandyvel, a démon kezébe adtam, én pedig jól meghúztam a palackot. Jóféle szesz volt, selymes, úgy égett a gyomromban, mint egy gömbvillám.

Jace vodkát kortyolgatott, Eddie káromkodott, miközben Gabe bekente a karját peroxinnal. Vártam pár pillanatot, kifújtam a levegıt, megint húztam egyet a palackból, a másik kezem ujjpercei elfehéredtek a kardom markolatán. Véres ruhaujjam meglebbent.

– Óvatosan azzal, Danny – mondta Jace. – Józanon van rád szükség. – Cseszd meg – mondtam. – Miért vadászik rám a Corvin család, Jace? Miért nem mondod el? Amikor találkoztunk, megesküdtél, hogy szabad vagy, és távol tartod magad a

maffiától, én pedig hittem neked. Ostobaság volt. Jace vállat vont. – Ne aggódj Corvinék miatt, szivi. Kinyírom ıket, ha csak egy ujjal hozzád érnek. – Még mindig nekik dolgozol, nem, Jace? Ezért nem akarsz beszélni róla. Aki egyszer a maffia

tagja lett, az örökre maffiatag marad. Nem tud tılük megszabadulni. Jace arca sápadt volt az izzadság és kosz álarca alatt, és egy csepp vér díszelgett a bal arcán. – Kivásároltam magam a Corvinoktól, Danny. Nem vagyok a tulajdonuk. Még egyet hörpintett a vodkából, és lecsapta kupicát a pultra. Az éles hang valósággal

végighasította a sőrő levegıt. Ismét kortyoltam, az üvegbıl, és megfordultam, hogy a démonra nézzek. – Jaf? İ is vállat vont. Nyavalyás vállvonogató férfiak İ nem férfi, hanem démon. A gondolat valósággal fizikai érıvel hasított belém. Megálltam és

rábámultam. Mikor kezdtem emberként gondolni rá? Ez nem jó jel. Az üveget ismét az ajkamhoz érintettem, de Japhrimel letette a pultra érintetlen poharát, és forró ujját az enyémhez érintve, elvette tılem az üveget.

– Ne, Dante – mondta halkan. – Kérlek. Nem engedem meg, hogy bajod essen. Nahát, ez vigasztaló, gondoltam. És fura módon tényleg az is volt. – Oké – feleltem, és elengedtem az üveget. A brandy melegséggel töltötte meg a mellkasomat.

Tehát Corvinék élve akarnak. Mi a francért? És… Borzalmas gondolat hasított belém, ahogyan Japhrimel felé fordultam. Letette az üveget a pohara mellé, és engem nézett. – Dante? Lemerevedtem, megfagytam, az egész testem kihőlt. Abra mondta, hogy Jace Corvinéknak

dolgozik… Corvinék élve akarnak, és nagyon sokat fizetnek… valaki más gyakorolt nyomást rájuk, valami hatalmasság… Jace és Corvinék. Közéjük tartozik. Aki egyszer maffia lett, az örökre az marad.

– Danny? – Gabe, valószínőleg felfigyelt hirtelen hallgatásomra, mert ı is rám bámult nagy sötét szemével.

Nyeltem egyet. – Fel kell mennem a szobámba. – Úgy beszéltem, mint egy fiatal lány, aki borzalmasan zavarba

jön az elsı partiján. – Elnézést. Már félúton jártam az ajtóhoz; amikor Japhrimel utolért. Nem szólt semmit. – Danny, mi a baj? – kiabálta Gabe. – Danny!


122

Megtaláltam a fı lépcsıházat, és megindultam a lépcsıkön a bıröm alatt lüktetı elıérzettel. Elıérzet – és megrázkódtatás. Nem lehet. Nem lehet.

De egyszer már elárult, hát nem? Szó nélkül elhagyott – miben fogadjunk, hogy Corvinék hívták ide, és ezért hagyott el? Abra figyelmeztetett… ı tudta. És most Jace szeretne segíteni. Olyan vendégszeretı, maradj a házamban, itt biztonságosabb, azt mondta, kivásárolta magát Corvinéktól, de én ismerem a maffiatagokat, soha nem lesznek szabadok. Még ha valamennyi szabadságot megvásárolt is, addig kényszerítik, amíg át nem adja a volt barátnıjét, hát nem?

Az agyam megijedt a hideg, logikus következtetéstıl. Nem akartam elhinni. A démon hangtalanul lépkedett mögöttem, pézsmaszagú aurája körém zárult. Tudomást sem

vettem róla, mert se idım, sem erım nem volt rá, hogy félrelökjem. A démon csupán egyszer érintett meg, amikor majdnem eltévedtem a közlekedıben. Amikor a kék szobához értünk, belöktem az ajtót, és remegve berohantam. Megálltam.

A szoba most nem kék volt, hanem fehér. Nehéz illat járta át a levegıt. Virágok. Fehér virágok. Lótuszok, rózsák, liliomok töltötték meg a szobát, mintha egy hóvihar

szórta volna el a szirmait. Elıször a karom lett libabırös, azután a hátam; összekoccant a fogam, a mellbimbóm olyan kemény lett, mint egy kis kavics. Mindenhol virágok sorakoztak, még a padlón is, az illat fullasztó, kábító és mámorító volt. Halomban hevertek az ágyon, az ablakban is lengedeztek, és ahogyan láttam, a fürdıszoba is teli volt velük.

Santino kék virágokat küldött Doreennak. Hatalmas virágcsokrokat, a kék minden árnyalatában. Azóta sem tudok borzongás nélkül nézni az íriszre, a kék rózsára vagy a búzavirágra.

– Dante? – Japhrimel hangjában határozott ijedség csendült meg. Becsukta az ajtót, aztán félrelépett, hosszú kabátja finom nesszel érintette. – A pajzsaim érintetlenek; csak a házbeli szolgák…

– Valószínőleg házhoz szállították, és a személyzet hozta be a szobába. – Olyan hangon mondtam ezt, mintha gyomron vágtak volna. – Figyelj csak, át kell öltöznöm. És bepakolom a táskámat. – A szabad kezemmel támaszkodtam meg az ajtón. – Ki tudnál innen vinni anélkül, hogy Jace pajzsai észlelnék?

– Hát persze – mondta a démon, és felhúzta, majd leengedte az egyik vállát. Bárcsak minden ilyen könnyő lenne, mondta a vállvonogatás. – Mi ez? – kérdezte. – Talán a volt szerelmed…

– Santino minden áldozatának virágot küldött – mondtam tompán. A démon megmerevedett, a szeme fehéren kezdett izzani. – Tudja – folytattam. – Tudja, hogy itt vagyok, és ıt keresem. És hogy nekromanta vagyok.

Engem választott következı áldozatának. – Dante… – Ez azt jelenti, hogy nem kell amiatt aggódnom, hogy megtalálom-e – mondtam – ı fog engem

megtalálni. Nevettem, de levegı után kapkodva, rémülten. Tombolt alattam a világ, gondtalanul pördült

tovább, akárcsak egy röpdeszka, de a lábam megcsúszott. – Dante. – A démon megfogta a vállam. – Állj le. Lélegezz. Csak lélegezz. – A vállamba vájta

az ujját és kissé megrázott. A fogam, összekoccant. Alma ízét éreztem, meg a saját félelmemét. Sípoló lélegzet szakadt fel belılem. A bal vállamban éles fájdalom lobbant fel, ami visszatérített

önmagamhoz. Azon vettem észre magam, hogy reszketek, a kezem remeg, a démon álla a fejem búbján pihent, körülvett a szaga. A karja összezárult körülöttem, a pokol lázas heve áramlott a testembe. Titokban hálás voltam érte – fáztam, összeszorult az állkapcsom, csikorgott a fogam, és libabırös volt a testem. Nála volt a kardom – elejtettem, vagy ı vette ki zsibbadt ujjaim közül?


123

Most volt nála a kardom harmadjára. Kezdek rendetlen lenni? Fiatalabb koromban soha nem váltam volna meg a kardomtól.

– Lélegezz – mormolta a hajamba. – Egyszerően csak lélegezz. Veled vagyok, Dante. Lélegezz. A kabátja furcsán puha anyagának támasztottam a fejem, és beszívtam a pézsmaillatát. Idegen.

Megnyugtatott. A sírás ırült késztetése csitulni kezdett. – Nyugalom - mondta a démon. – Nyugodj meg, Dante. Lélegezz. – Jól vagyok – erıltettem ki magamból. – De ki kell jutnunk innen. – Nagyon jó. – De nem mozdult, ahogyan én sem. – Találnunk kell egy helyet – mondtam. – És nekem… és nekem… – Hagyd csak rám – mondta a démon csendesen. – Pakolnom kell. – Most kiegyensúlyozottabb volt a hangom.– Anubisz et'her ka. Sze

ta'ukfhet sza te vapu kuraph. Az ismerıs könyörgés megnyugtatott. A démon nem mozdult, amíg én meg nem mozdultam. Visszaálltam a talpamra, ı pedig

elengedett, és leengedte, a karját. Az, arca kifejezéstelen lett, a szeme helyén égı lyuk maradt. A jel a vállamon továbbra is lüktetett. A démon némán felemelte a kardomat, én pedig elvettem tıle.

– Köszönöm. – Imbolyogtam, de újra önmagam voltam. Japhrimel nézett, és közben bólintott. Nem tudtam, mit keres, de úgy vizsgálgatta az arcomat,

mintha a kilenc kánont írták volna rá. Melegség, tisztán emberi melegség öntötte el az arcomat. – Megtiszteltetés a részemrıl – mondta a démon csendesem – Léthé vizére esküszöm, Dante

Valentine, hogy nem engedem, hogy bántódásod essen. – Santino…- kezdtem. Gyors vicsorgás futott át az arcán. Megrándultam – Te és én megtaláljuk a módját, hogyan öljük meg. Pakold be a holmidat, Dante. Ha

elhatároztad, hogy elhagyjuk ezt a helyet, akkor cselekedjünk gyorsan. Teljesen nyugodtnak tőnt, nyugalma az a fajta volt, amely egy mosollyal is vág, mint a penge. – Jól hangzik – erıltettem ki magamból. A világok felkavarodtak. Mennydörgés zengett a város irányából, és hővös szellı szökött be a

nyitott ablakon, megborzolva a szirmokat, arcomba vágva a haldokló virágok rohadó bőzét. Meginogtam. Japhrimel értem nyúlt, aranyszínő ujjal egy pillanatig az arcomon nyugodtak. Az érintéstıl forróság öntötte el a testem.

– Japhrimel… – Dante… – felelte, és ragyogó szeme a tekintetembe kapaszkodott. – Siess. Így is tettem


124

HARMINCADIK FEJEZET

A bodega Nuevo Rio bőzlı forrásának mélyén helyezkedett el, a kis üzletfrontot az erı egyetemes szimbólumai díszítették, a feljárón a kilenc kánon festékszóróval felírt jelei, a kirakatban apró mumifikálódott krokodilok, grisgris-zacskók és különféle szentelt vízzel megtöltött palackok között, égı novéna-gyertyák a lépcsın, mindegyik az Erı vibrálására hangolva. Az ajtó közelében elhelyezett füstölıkbıl áradó szag és a város felett lógó vihar fejfájással fenyegetett. Megigazítottam a vállpántomat, és megdörzsöltem száraz, égı szemem. Japhrimel a pultra támaszkodott, és folyékony újportugál nyelven üzletelt a babalawaóval. A nınek fátyolos sötétbarna szeme volt, arcán a sámán kampós kereszt-tetoválásával; a kereszt alakzat és a kampó mutatta, hogy eklektikus sámán – ritka eset Nuevo Rióban, hogy egy bennszülött eklektikus legyen. Nagy érdeklıdéssel figyelt, miközben botját babrálta. A bot erıtıl zümmögött, akárcsak a bodegája, és szerencsésnek éreztem magam, hogy nem kell vele harcolnom. Magas volt, és egy menyét kecsességével mozgott, ami arra figyelmeztetett, hogy veszélyes ellenfél lehet.

Kissé meglepıdtem, hogy a démon beszél újportugálul, de gondolom, nem kellett volna. A démonokat a technikához hasonlóan a nyelvek is érdeklik, és hosszú ideje foglalkoznak velük. A démon végül hátranézett rám.

– Carmen azt mondja, hogy lakhatunk odafenn a bolt felett ú mondta. – Gyere. Pihenned kell. Vállat vontam. – Mennyire valószínő, hogy itt nem találnak ránk? A démon megvillantotta a fogát. – Egyáltalán nem valószínő – felelte, és nem erıltettem a részleteket. Amúgy sem hiszem, hogy

elárulná. – İ hellesvront, az egyik ügynökünk – folytatta a démon, azonnal bizonyítva az ellenkezıjét. – Vannak ügynökeitek? A pokolnak emberi ügynökei vannak? – Hát persze. Emberek és mások. Úgy döntöttem, hogy nem kérdezem meg, hogy akkor miért nem kutatják fel Santinót? A

bodega olyan volt, mint Alba boltja – poros, régi, chili és marhahús illatú. Viszont a babalawao nem hasonlított Abrára – erıs volt, ıszinte, de ember. Csak ember. A vállára söpörte a haját, és hővösen figyelt, szeme végigpásztázta kócos hajamat, piszkos, átizzadt ruhámat, és elfehéredett ujjpercekkel szorongatott katanámat. Kérdezett valamit, mire Japhrimel megrázta a fejét. Hollófekete haja mozdulatlanul fedte a fejét. Még ebben a borzasztóan párás hıségben sem izzadt.

A pokol amúgy is forróbb. A nı félrevont égy élénk színő, geometrikus formákkal teleszıtt, erıtıl tekergı függönyt, és a

bolt hátsó traktusába vezetett minket Szők lépcsısor vezetett fel a sötétségbe. Japhrimel megérintette a nı homlokát. Az bólintott, barna bıre rángott a démon keze alatt, és

éles, fehér fogát kivillantva rám mosolygott. – Gracias, filho – mondta csendesen. – De nada – mondta a nı, és visszaült a bárszékre az üvegezett pult mellett. Üvegekben eltett

gyógynövények csilingeltek elıtte, és egy sor novena-gyertya verte vissza a csillogást. Felmentem a nyikorgó lépcsıkön, a démon hangtalanul lépkedett mögöttem. Alacsony, alig

átvilágított elıtérbe értünk, amelyet egyeden ajtó tört meg. Kinyitottam, és egy kicsi, egyszerő hálószobában találtam magam. Egyszerő vaságy, rajta fehér ágynemő és szürke paplan; az üres kandalló elıtt álló szék, és egy egész alakos tükör a tapétaajtó mellett, ami a fürdıszoba Nuevó Rió-i változatához vezetett. Felsóhajtottam.


125

– Ez jobban tetszik – mondtam reszketegen. – Nem kétséges. – Japhrimel benyomakodott mellettem a szobába. Az hirtelen olyan kicsi lett,

hogy el sem fért benne. Az ablak az utcára nézett. Becsuktam az ajtót magunk mögött, miközben a démon egy kört húzott, hogy az Erı hermetikusan elrejtsen minket. Ledobtam a táskát az ágyamra, és azt kívántam, bárcsak egynél több váltás ruha is fért volna bele. Nem ez lesz az elsı vadászat, amit koszosan fejezek be, gondoltam és felpattintottam a fotóstáskám tetejét.

– Mi az? – Kapcsolatokra van szükségem – mondtam, és vártam, amíg a hálózati csatlakozás és a H-

DOC kapcsolatot létesít a kézi eszköz között. Mivel Jace-ét nem használhatom, olyanokat keresek, akikre kettıs körözést adtak ki, Saint Cityben és Nuevo Rióban. Ez a kiindulópont. Ha nincs olyan ember a városban, akit ismerek, akkor információt kell vásárolnunk, és az drága lehet.

– Milyen információt keresünk? – kérdezte a démon a körök létesítését egy kézmozdulattal az ajtónál befejezve. Az egész épület nyikorgott egy kicsit, tudat alatt érezhetıen. A gyomromban éreztem egy-egy kis rándulást, ahogyan az Erı dagadt és apadt. A szoba most le volt védve – és ha számított, amit én voltam képes látni, kíváncsi szemek számára láthatatlanná vált.

Mély lélegzetet vettem. Az általam ledöntött brandy orvosi hatása múlni kezdett. Gyanúsan elgyengült a térdem.

– Két dolgot kell megtudnom: elıször is, hogy vajon Santino irányítja-e a Corvin családot hátulról. Másrészt… – Beütöttem a datpiloton a megfelelı koordinátákat a kereséshez. – Tudnom kell, hogy mit mővelt Jace az utóbbi három évben.


126

H A R M I N CEGYEDIK FEJEZET

A következı nap forró és fülledt volt, hol mennydörgött, hol nem, a fénynek furcsa szürkészöld árnyalata volt. A nap nagy részét azzal töltöttem, hogy az ágyon elterülve aludni próbáltam. Japhrimel az ágy végéhez tette a széket, és leengedett szemhéja alól figyelt. Nem beszéltem sokat. Szunyókáltam, hánykolódtam, és arra ébredtem, hogy a katanámat markolom, és ugyanaz a nyomott levegı ült a városon.

Japhrimel különös, sötétzöld szeme rajtam pihent. Homályos volt a tekintete. Az elmém úgy rágódott egyetlen dolgon, mint kutya a csonton. Jace. A Corvin család. Jace. Santino. Jace. A délután estébe fordult, amikor felültem az ágyon, ugyanazon gondolat újrapörgetésétıl

elfáradva. – Szerinted elárult engem? – kérdeztem, anélkül, hogy tudtam volna, ki akarom nyitni a számat. – Nem tudom – válaszolta a démon hosszú hallgatás után. Úgy állt fel, mint egy fekete hullám.

Démonszag áradt szét bennem. Jaf nyitva tartotta az ablakot, de a levegı annyira állt, hogy a szag a szobában maradt.

– Enned kell. – Jól vagyok. Vadászatra kell indulnom. Kinyújtóztam, a hátam megreccsent, ahogyan megfeszítettem, aztán levettem a lábam az ágyról,

felálltam és felvettem a táskámat a padlóról. Ez a néhány pillanat mentes volt mindentıl, amire nincs ma szükségem – váltóruhát, az extra plazmafegyvert és egyéb apróságokat halmoztam az ágyra. Japhrimel kifejezéstelen arccal figyelte, ahogyan bemegyek a fürdıszobába, és ugyanígy figyelt, amikor kijöttem. Felcsatoltam a pisztolytáskámat, ellenıriztem a plazmafegyvert, és beledugtam. Felvettem a kabátom, és máris izzadni kezdtem. Végül, gyorsan, erıteljesen megfésültem a hajam, és befontam.

– Azt hiszed, elárult? – kérdezte meg végül Japhrimel, amikor leellenıriztem a fontosabb késeimet.

– Hát ez elég valószínőnek tőnik – mondtam. – Ha amit Abra mondott nekem, utalás volt, akkor a Corvin családdal futott már akkor is, mielıtt Saint Citybe jött. Az ember nem tud elmenekülni a maffia elıl. És ha Santino mozgatja Corvinékat a háttérbıl, akkor ık irányítják Jace-t – vagy engem használt fel, hogy nyomást gyakoroljon rájuk valamiért. Vagy visszatart, amíg meg nem egyeznek Santinóval… – Hátraléptem. – Nagyon is lehetséges.

Felvettem a türkiz nyakláncomat, eligazítottam a medált a két mellem között. Japhrimel nem felelt. Végül a vállamra csaptam a táskámat.

– Te mit gondolsz? – kérdeztem tıle. Rezzenéstelen volt az arca. – Tényleg szeretnéd tudni? Bólintottam. – Igen. A démon vállat vont és a háta mögött fogta össze a két kezét. – A véleményem? Túlságosan vágyik rád, hogy átadjon ennek a családnak – mondta. – De azért

ostobaság lenne megbízni benne. – Ha ennyire vágyik rám, akkor miért hagyott el? – csattantam fel, aztán lehunytam a szemem és

mély lélegzetet vettem.


127

– Ezt kellene kiderítenünk – válaszolta a démon. – Téged érdekel még? – Régen érdekelt – mondtam, és ökölbe szorult kezemet néztem. – Most már nem vagyok benne

olyan biztos. – Akkor még ne dönts – válaszolt a démon egykedvően. De az arcán sötét felleg ült. Nem akartam tudni az okát. Most rajtam volt a vállvonogatás sora. – Azt mondtad, vannak ügynökeid a városban. A démon bólintott. – Már kutatnak az információ után. Csendesen, hogy fel ne zavarják a prédánkat. – Ez jó. – Furdalt a lelkiismeret. De ez nevetséges. İ egy démon. Nem ember. Még csak közel

sem áll egy emberi lényhez. – Hé, tudod, én… – Elpirultam. Igen. Miért? Nekem erre nincs idım. Óvatosan közelítettem meg, a vállára tettem a kezem. A szaga némileg megnyugtatóan vett

körül. – Köszönöm – mondtam, a fejemet hátravetve, hogy felnézzek az arcára. – Igazán. Igazán…

tényleg köszönöm. A démon szájának egyik sarka felpördüli. Ez volt a legemberibb arckifejezés, amit valaha láttam

rajta. – Nem kell megköszönnöd – mondta csendesen. – Részemrıl a megtiszteltetés. – Szerinted meg tudom ölni Santinót? – kérdeztem. A démon arca megváltozott. – Akárhogy is, nincs más választásunk. Én minden tılem telhetıt megteszek, hogy

megvédjelek, Dante. – Ez azért valami. – Leengedtem a kezem. – Menjünk, keressük meg az elsı informátorunkat.


128

HARMINCKETTEDIK F E J E Z E T

A rendırségi hálózati csatlakozás megadta a város és a tájékozódási pontok jelölıjének érvényes térképét, amit a datbandemrıl a datpilotra töltöttem le; a DOC elárulta, ki tartózkodik a városban. Nem volt nagyon nehéz ismerıs arcra akadni. Akármilyen várost fertızött is éppen Jack kapitány, mindig a prostituáltak között lehetett rátalálni.

Öt bordélyt kerestünk fel, mire célt értünk. Átszkenneltem egy kétemeletes épületet, és vékony, ismerıs pajzsra akadtam. Miután négy fejvadászatomon is belefutottam Jack kapitányba, egyszer pedig elárult, és eladott annak a bőnözınek, akire vadásztam, még egy olyan épületen keresztül is megérzem a pajzsát, amelybıl árad a szex és a kétségbeesés. Kellemetlen képesség volt.

– Gyere velem – mondtam a démonnak a tömegen átnyomakodva. – Vágj vészjósló képet. De ne ölj meg senkit, csak ha tılem is azt látod, rendben?

– Ahogy kívánod. Árnyékként követett, ahogyan átkeltem az utcán. Egy küszöbön álltunk, két Nuevo Rió-i prosti

figyelt minket. Egyeden mozdulatot sem tettek, amikor elhaladtunk mellettük. Az ajtót ırzı nehézfiúk – két izomnövelt testtömeg – megvizsgáltak, de a démont látva hátraléptek.

Azért nem volt haszontalan Japhrimelt magam mellett tudni. A helyet kopott vörös bársony borította, a levegıben parfüm és hasis illata szállt, szorosan

befőzött, meztelen nık kínálták a mellüket és más egyebet. Egy bronzbırő Nuevo Rió-i férfi giccses fekete szaténnal bevont mahagónikanapéra heveredve vidám melódiát pengetett gitárján, a lányok bájait aláfestendı. Két vendég, egyik sem Jack, fél szemmel engem bámult. Egy kardot viselı, tetıtıl talpig felöltözött nı látványa nyilván megrendítı egy Nuevo Rió-i bordély falai közt.

Átszkenneltem a szobát – a kapitány az emeleten volt. Jellemzı. A madám, egy magas és vastagon kirúzsozott nı libegett be idegesen, rózsaszín mőselyem

pongyolában, elvékonyodó haját lószır pótolta ki. Úgy huszonöt kiló súlyfölösleget hurcolt, és éreztem, hogy a tarkóm zsibogni kezd. A hátamon húzódó korbácsnyomokon bizsergés futott végig, de amikor vettem egy mély lélegzetet, elült.

A nekromantapálya legalább attól megóvott, hogy szexmunkás legyen belılem. A nı újportugálul csiripelt nekünk, Japhrimel néhány kurta szóval válaszolt. A nı elsápadt, mire

Japhrimel két félbehajtott bankjegyet nyújtott felé – Nuevo Rióban használatos papírpénzt. Ezt a pénznemet azok használják, akiknek nincs datbandje.

A nı elmarta a bankjegyeket, és sokatmondó pillantást vetett rám. Az arcomat úgy fordítottam, hogy a smaragd szikrát hányjon, és a nı majdnem hanyatt esett sietıs menekülése közepette. Amennyire jól viselték a Nuevo Rió-iak a sámánokat, démonokat és a loát, annál inkább féltek a nekromantáktól. Régi legendák meséltek a halott lelkekrıl és a velük társalgó emberekrıl – miközben a sámánokat többnyire elfogadták, a nekromantákat határozottan nem.

Az ösztönöm, az intuícióm és az erım hívását követve kettesével szedtem a lépcsıfokokat. A hosszú folyosón a nyitott ajtók mögött rutinszerően sikoltozó nık ajkán elhalt a hang, amint megláttak; más ajtók zárva maradtak, a szex és hasis szagától vágni lehetett volna a levegıt. Az erıt gyakorlottan formába öntve bekopogtam az egyiken, és amikor belöktem, és szembe kerültem a félmeztelen és morcos Jack kapitánnyal, már láthatatlan energia mormolt bennem. Ha valamivel több lett volna, már nem bírtam volna vele. Ez felhívta a kapitány figyelmét a jelenlétemre, de már túl késı volt.

– Hesu Christos – kezdte, de akkor már ráugrottam, levittem a földre, de a kardom is kéznél volt. Karkulcsba szorítottam. Japhrimel célirányosan elhallgattatta a meztelen, visítozó nıt, azzal,


129

hogy a szájára tette a kezét. Az ajtóig vonszolta és kilökte, aztán utánadobott néhány Nuevo Rió-i bankjegyet. Mennyi pénze van? – gondoltam, és beledıltem a karkulcsba.

A túlzott hasisfogyasztástól göthös Jack kapitánynak kiálltak a bordái, de még mindig rendkívül szívósan küzdött. Erısen izzadtam, és már csúszkáltak az ujjaim izzadtságtól síkos bırén, mire abbahagyta az átkozódást és vergıdést. Megöregedett. Rasztás barna hajába ısz szálak keveredtek, a fonatokat dróttal tekerve körbe, amelyek a deszkapadlótól porosan rúnaalakzatokká formálódtak. A kapitány obszcén megjegyzést tett rám. A hátába térdeltem, és némi nyomást alkalmaztam. Ettıl kissé elnyugodott.

– Mi a tüzes poklot akarsz tılem? – morogta. A démon kifejezéstelen arccal, karba tett kézzel állt az ajtó elıtt.

– Amit mindig is, Jack. Látni azt a kedves arcodat. – Elırehajoltam, és a fülébe doromboltam – Vakációzni jöttél Saint Citybıl, kalóz? Engedélyezett vadászaton vagyok, és nálam van a körözésed. Ha nem akarsz egy Nuevo Rió-i börtönben megrohadni, akkor talán lehetnél egy kicsit udvariasabb.

– Ringyó – sziszegte. Hosszú, vékony orra a deszkapadlónak nyomódott; nyál győlt össze vékony ajkán. Zálogba csaphatta az arany fülbevalóját, láttam, hogy hiányzik. A lapockáira tetováltatott alakok – a minden jelentéstıl vagy erıtıl mentes ikersárkányok – összeráncolódtak a bırén.

Alul állt a hierarchiában, csak annyi természetfeletti képessége volt, hogy ne vigyék el bérrabszolgának, de ahhoz nem volt elegendı, hogy fıfoglakozású pszi vagy szaporító legyen.

– Mi a lószar van? Semmi közöm hozzád, évek óta nem láttalak… – Nem magam után érdeklıdöm – mondtam csendesen. – Azt akarom tudni, miért érkezett Jace

Monroe a városba három évvel ezelıtt. Köpjél, Jack, vagy különben eltöröm a karodat, és beviszlek, esküszöm, megteszem.

Elhitte. – Christos – mormolta. – Csak annyit tudok, hogy Jace Corvinékkal volt… hat hónappal ezelıtt

kivásárolta magát, utcai háborút vívott velük. İ… most nagy ember, rengeteg a kreditje, és durva alakokkal áll kapcsolatban. İ is családot győjt maga köré, beperelték… hé, hagyd abba… társulási törvény megsértésért…

– Szehmet sza'esz – ziháltam. – És? Miért jött ide? Biztos terjeng róla valami pletyka. – Corvinék üzletet kötöttek vele: vagy jön, vagy kinyúvasztják a bringát, akivel éppen járt.

Hagyd abba, érted? Eltöröd a karomat! – Nem csak azt töröm el, ha tovább nyavalyogsz. Kinek dolgozik most? – Neked. A rohadt életbe, asszony, neked dolgozik! Azt beszélik! Engedd el egy kicsit, kérlek,

Valentine, ne! – Hagyd abba a nyávogást. Ki gyakorol nyomást Corvinokra, hogy megnyuvasszanak engem?

Hm? Ki? – Valami nagyfejő! – morogta Jack kidülledt szemekkel. – Nem tudom! Ötmillió kredit és az

egész város a nyomodban van. – Ezért van neked nagy szerencséd, mi. – Engedtem egy kissé a szorításon. – Bizonyára hallottál

a pletykákról, Jack. Ki gyakorol nyomást Corvinékra? – Ahogyan az lenni szokott, a Corvin család fınöke. Jace a legfıbb emberük volt Saint Cityben.

Cseszd meg, hagyd már abba! – Három évvel ezelıtt is Jace volt a legfıbb emberük? – Ez olyasmi volt, amit még csak nem is

sejtettem.


130

– A pokolba, egész életében nekik dolgozott. Hat évvel ezelıtt lelépett, zsoldosként kezdeti dolgozni, és egy ideig futni hagyták, de aztán kivetették a horgokat, amikor Jace elkezdett járni valami ribanccal odafenn Saint Cityben. Én már öt éve nem voltam odaát, Valentine, nem tudom, kit dugott. Lucas tudni fogja, ıt zargasd!

Ez váratlan hír volt. – Lucas Villalobos? A városban van? Hol? – Ember, úgy nézek én ki, mint egy telefon könyv? Megtaszítottam. Vonyított egyet, mint a kelepcébe esett nyúl. – Las Vigrasas! Las Vigrasasban lóg Puertain Viadridban, a rohadt életbe, cseszd meg azt a

kibaszott… Felnéztem a démonra. Megértıen bólintott egyet. Úgy hangzott, mintha Jack igazat mondott

volna. Felálltam, felkaptam a kardomat; figyeltem, amint Captain Jack nagy nehezen négykézlábra áll,

majd felküzdi magát ülı helyzetbe. – Hesu Christos – nyöszörögte. – Nézd ezt a káoszt. Te régen rendes lány voltál, Valentine. – Igen, de fel kellett nınöm. Szívás, mi? – Az ajkam legörbült. – Köszönöm az idıt és

fáradságot, amit rám szántál, kapitány. – Rohadj meg – köpte. Óriásira kerekedett vizenyıs barna szemét a démonra emelte, majd

elkapta. Keresztet vetett – homlok, mellkas, bal váll, jobb váll –, én meg lenyőgözve figyeltem. Nem láttam még tıle hívı megnyilvánulást. – Nominae patri, et Filii et Spiritu Sancti…

Azt gondolja, hogy Japhrimel kénköves füst módjára oszlik el? – gondoltam, és éreztem, hogy a szám gúnyos mosolyra húzódik.

– Nem is tudtam, hogy újkeresztény vagy, Jack. Azt hittem, ennyi prosti megkefélése hitetlenné tett.

Tovább mormolta az imáit. Sóhajtottam, hátráltam néhány lépést az ajtó irányában. Nem bölcs dolog hátat fordítani Jack kapitánynak.

Csak akkor indultam el az ajtó felé, amikor már eléggé eltávolodtam tıle. – Győlöllek, Valentine – sziszegte. – Egy nap… Japhrimel megfeszült. Láng gyúlt a tekintetében. Az ajtógombért nyúltam. – Ígéretek, ígéretek – mondtam elfordítva a kilincset és kinyitva az ajtót. – Ha most Monroehoz

rohansz, mondd meg neki, hogy imádkozzon, hogy az útja ne keresztezze az enyémet. – El fognak kapni! – üvöltötte Jack. – Az egész város téged keres! – Sok szerencsét hozzá – mondtam, és elhagytam a szobát. Japhrimel követett. – Megöljem? – kérdezte csendesen, miközben az elıtér felé haladtunk. Az egész bordély

csendes, várakozó volt. – Megfenyegetett téged. – Hagyd békén. Okkal győlöl. – Mi lehet az? – Megöltem a feleségét – mondtam a lépcsıket nézegetve. Biztonságosnak tőntek. – Gyerünk,

találjuk meg Lucast. Összeszorítottam a fogam, és szerencsére Japhrimel sem kérdezett tılem semmi mást.


131

HARMINCHARMADIK FEJEZET

Las Vigrasas egy bár volt. Az utcáját szemét borította, rejtélyes árnyak osontak ide-oda, veszély érzete töltötte meg a levegıt. Megborzongtam, amikor a biztonságos búvóhelyünkrıl a bár bejáratát néztem. Japhrimel azt javasolta, figyeljük meg néhány percig a bárt, és én beleegyeztem.

Óvatosan szkenneltem a helyet. Nem volt valódi erı benne, egy ócska bár volt. Csak a bajt kereste, aki erre járt. Egyes helyek nem fogadják szeretettel a pszíket,

Magányos tábla hintázott a frissítı szellıben, hiányos felirata így szólt: L as Vig asa. Annyira fülledt volt a levegı, hogy a szellı sem segített sokat. Golyónyomok és plazmafegyver okozta égett peremő lyukak díszítették az épületeket.

Mély lélegzetet vettem. – Mit gondolsz? – kérdeztem a démont. Nem hiszem el, hogy egy démon véleményét kérdezem, gondoltam. Mi a nyavalya van

velem? Viszont ı a legjobb fedezet, legalábbis amíg meg nem találom azt a Tojás nevő cuccot.

– Azt hiszem, ez veszélyes hely – mondta halkan. – Megkérnélek, hogy légy óvatos, de… – Óvatos leszek – mondtam. – Nézd, ne habozz, ha majd benn leszünk. Ha valaki nekem támad,

nyírd ki. – Öljem meg? – Ha szükséges. – Elhallgattam. – Bízom az ítélıképességedben. A szeme egy pillanatra felszikrázott, élénk lézerzöldre váltott, aztán ugyanilyen gyorsan

elsötétült. – Valóban? – Azt hiszem – válaszoltam. – Eddig még nem hagytál cserben. A démon nem válaszolt, viszont egy hosszú pillanatig fogva tartotta a tekintetemet. Végül kimerészkedtem az árnyékból, átkeltem az utcán a bokáig erı szemétben. Nem kellett

körülnéznem – Japhrimel valósággal az árnyékommá olvadt. Három lépcsı vezetett a Las Vigrasas lengıajtajához; odabentrıl vidám kiáltások hangzottak, egy ócska zongora szólt. Benyomtam az ajtót, és máris fintorogtam a zsíros fa tapintásától. Szagok keveréke áradt ki – alkohol, hányás, cigarettafüst, takarítatlan vécé és mosdatlan emberek bőze.

Egy Nuevo Rió-i bár illatkompozíciója, gondoltam. Bárcsak itt lenne Gabe. Ettıl megijedtem. Nem voltam hozzászokva, hogy úgy vadásszak, hogy mások is körülállnák,

de jó volt, hogy Gabe is eljött. Legalább ıszinte volt. Legalábbis azt reméltem. Viszont ı javasolta, hogy Jace-nél lakjunk, ı lépett vele kapcsolatba.

Elég nagy szívás, ha az ember kételkedik a barátaiban, és csak egy-kettı van belılük, döbbentem rá.

Beléptem a bárba, mögöttem Japhrimellel. Cigarettafüst homályosította el a levegıt. A sötét és hirtelen csend, amely a rablótanyára ült, figyelmeztetett. Kit érdekel, gondoltam. Aki á-t mond, mondjon bé-t is. A smaragdom sistergett, a zöld szikra a padlóra vetıdött.

A helyiség bal oldalán hosszú bárpult állt, a jobb oldalamon székek és asztalok össze-vissza. Beléptem, a csizmám csendesen neszezett a falépcsın, aztán tompa hangot adott, ahogyan az olajozott főrészporba léptem.

Sötét szemek figyeltek. Néhány Nuevo Rió-i, vékony, barna emberek, az enyémhez hasonló öltözékben, nyíltan viselt plazmafegyverrel és régimódi hajítófegyverekkel. Hallottam pár angol


132

szót – egyszer végigszkenneltem a bárt, és megtaláltam az ismerıs görnyedt hátat. Lucas a bárpultnak támaszkodott, háttal az ajtónak.

Tudtam, hogy ı nagyon is jól tudja, ki jött be éppen. Két lépést tettem a főrészporban, amikor a csapos mondott valamit újportugálul, hosszú, halálos

veszélyt sugalló puskát fogott a kezében. Piszkos kötényt, átizzadt fehér inget viselt, amely furcsán fluoreszkált a félhomályban.

Japhrimel felelt valamit, és a levegı hımérséklete legalább tíz fokot esett. Senki nem mozdult, de érezni lehetett, hogy a férfiak hátradılnek. A csapost szemmel tartva vártam, miközben a szemem sarkából figyeltem a szobában lévıket.

Lucas Trade Bargains mikroszálas felsıt viselt, akárcsak én; hozzá kopott farmert és viselt motoroscsizmát. De ugyanakkor tölténytár is volt nála, egy ingén átvetett olajozott, rugalmas bırszíj; zsíros haja a vállára hullott.

A csapos ismét megszólalt, de a hangja kissé megremegett. A puskát figyeltem. Japhrimel egy szót sem szólt, de a levegı nyomása megváltozott. Úgy éreztem magam, mint

egy nı, aki plazmafegyvert szegez egy hordó robbanóanyagra – felgyorsult és felforrósodott a pulzusom a csuklómon és a torkomban, zsibogott a tarkóm, a bıröm erıben ázott.

Öt másodperc telt el. A csapos végül a bárpultra dobta a puskát. Megcsörrent a fa és a fém. Megfeszültem, epeízt éreztem a torkomban. Miért muszáj így bőzlenie ezeknek a helyeknek? – gondoltam. Ha Japhrimel nincs velem, mostanra már halott lennék.

Borzasztóan praktikus, ha kéznél van egy démon. A csapos felemelte a kezét, és elhátrált a puskától. A pupillája összeszőkült, az arca holtra

sápadt. Fehéren és remegve esett neki a légypiszkos üvegnek, amely elıtt a palackokkal teli polcok álltak. Megcsörrent az üveg.

Ásítást mímeltem, a tenyerem hátával érintve az ajkamat. Megvillantak a győrőim. Átsétáltam a főrészporon, egy olyan asztal felé tartva, ahol három férfi kártyázott. Az asztalra lenézve láttam, hogy pókert játszanak. Hát persze. Egy halom fémdarab hevert az asztal közepén. Az egyik férfi elkapta a tekintetemet, majd sietısen a kártyalapjaiba temetkezett.

Odamentem, ahol Lucas támasztotta a pultot. Borostyánszínő folyadékkal teli pohár állt elıtte. – Valentine – mondta, meg sem fordulva. A hangja inkább suttogás volt, az a fajta hangszín,

amelyet egy idı után a nekromanták affektálnak. Megborzongtam a hangtól. – Tudtam, hogy eljössz hozzám.

– Utálok kiszámítható lenni – mondtam óvatosan. – Információra van szükségem. – Hát persze. És én vagyok az egyetlen ıszinte seggfej ebben a városban, aki nem fog eladni. –

Az egyik vállát felhúzta, majd leengedte. – Mit fizetsz? – Mennyit kérsz? – Kettınk között ott volt a kardom. – A szokásosat, chica. Értetted? A válla megfeszült. – Hát persze, Lucas. Amúgy nem jöttem volna. Nem akarom azt az árat megfizetni, hogy beengedjelek a fejembe, de nincs más

választásom. Lucas lassan megfordult, én pedig hátraléptem egyet. Japhrimel ujjai összezárultak a vállam

körül, és azon vettem észre magam, hogy a démon szorosan a hátamhoz tapad, a hüvelyébe dugott katanámat pedig saját magam és Lucas Villalobos közé emelem.

Lucas tizenkét centivel volt magasabb nálam, izmos alkatú, sápadt, egyenes haja lepusztult arcába hullott. A szeme csaknem sárgán csillogott a bizonytalan fényben.


133

A bal arcán sebhely futott végig a csúf bırön, Innen égették ki a tetoválását? Nem tudom, soha nem mondta. Nyeltem egyet. Sokkal idısebb volt, mint amennyinek látszott; fénytelen tekintete, ernyedt szája tette a korát láthatóvá. Viszont szinte halhatatlan. Ki lehet belezni, elvágni a torkát, élve megégetni, de még akkor sem halna meg.

A halál elfordította az arcát Lucas Villalobostól. Senki sem tudta, miért, és az ember az életét kockáztatta, ha megkérdezte.

– Jace Monroe érdekel – suttogta. Orvosságos szekrényhez hasonlóan száraz szaga elérte az orromat.

A bárpult szagát jobban szerettem. A Lucasra irányuló erı egyszerően lepattant róla; ı nem varázsolt. Nem, ı pusztán ölt; személyi védelemre és bérgyilkosságra bérelték fel. Drága volt a halhatatlant az oldalunkon tudni – de nekem azt mondták, megérte.

Soha nem akartam kideríteni. Még akkor is féltem, ha információért mentem hozzá. Most találkoztunk harmadjára, és akárcsak minden alkalommal, most is ıszintén reméltem, hogy ez lesz az utolsó.

Senki más nem beszélt a bárban. Japhrimel megfeszült mögöttem, a ruhámon keresztül éreztem a forróságot. A démon füstös szaga kezdett minden más szagot elnyomni a bárban, és ezért hálás voltam. A számban gyapot és epe íze.

– Mesélj – mondtam egyszerően. Lucas vállat vont. – Nincs sok mesélnivaló. Azt hiszem, ı eleve a Corvin családba született. Amennyire én tudom,

ı Deke Corvin legkisebb fia. Az a hír járja, hogy jó ideje tervezte a szökését, lelépett Saint Citybe, és zsoldos lett. Aztán történt valami, amire nem számított. – Lucas a vállát vonogatta, és felvette a poharát. Ahogyan kiitta, mozgott az ádámcsutkája. – A bolondja szerelmes lett egy lányba. Az öreg Sargon rámozdult, elszúrta a csaj melóját, és tudatta Jace-szel, hogy ha nem jön vissza és viselkedik rendesen, megöleti a lányt. Jace vigyázzba vágta magát, és jó kisfiúként hazament. – Lucas sárga szeme gúnyosan meredt rám. – Az a süket bringa le sem jött Nuevo Rióba, hogy utánanézzen, mi történt.

– Biztos vagyok benne, hogy megvolt rá az oka – mondtam Lucas csendes hangneméhez alkalmazkodva. A szavaink úgy csobbantak a bár mély csöndjébe, mint kövek a tóba. – Ki mozgatja a Corvin családot a háttérbıl?

– Nem olyasvalaki, akit ismernék – suttogta Lucas, és finomkodó pedantériával tette vissza a poharát. – Saigon vasmarokkal fogja Corvinékat. Jace nemrég vásárolta ki magát törvényesen – és törvényen kívül, az utcákon továbbra is folyik a vér a Corvinékkal folytatott éjszakai csatározások miatt. A maffia engedélyével van bejegyezve. Ez meglep?

– Nem igazán – mondtam. – Aki egyszer maffiatag volt, az örökre az marad. Ki keres engem, Lucas?

– Az egész rohadt város – válaszolta Lucas. – Készpénzt érsz, jó kreditet, és hozzá tiszta lapot számos érdeklıdı fél számára. Jace kavarja a szart neked és a kis démonodnak. Az a fiú nagyon odáig van érted. – Biztos vagyok benne, hogy el fog múlni – mondtam. – Az igazságot szeretném hallani, Lucas. – Csak azt mondom – mondta. – Valaki élve és sértetlenül akar megkaparintani. Minden valamire való fejvadász a városba özönlik, örökké nem rejtızhetsz el. – Nem akarok rejtızködni – mondtam. Santinót keresem. Ha azt hittem, hogy eddig csönd volt, akkor a hely most teljesen elnémult. Senki még csak

levegıt sem vett, amint kimondtam ezt a nevet. Lucas még sápadtabb lett.


134

– Ezek szerint öngyilkosságra készülsz – suttogta. – Fogadd meg a tanácsomat, Valentine. Fuss. Fuss olyan gyorsan, ahogyan tudsz, olyan messze, amennyire tudsz. Élvezd ki az életei. Máris halott vagy.

– Még nem vagyok az – mondtam. – Ezt elmondhatod mindenkinek. Santino nyomában vagyok, és ki fogom nyírni.

Lucas fura fulladozó hangot hallatott. Beletelt egy kis idıbe, hogy rájöjjek, nevet. Hideg veríték verte ki a hátamat.

Végül kitörölte a könnyet tompa, sárga szemébıl, és jól megnézett magának. – Nem ölheted meg azt a szemetet, Valentine. Legalábbis amennyire én tudom – mondta. – Na,

most húzz el innen. Nem bírlak elviselni. – Mi van a fizetséggel? – Az ujjaim összeszorultak a katanán. – Nem kérem. Most pedig húzz el, mielıtt úgy döntenék, hogy én magam nyírlak ki. – Sok szerencsét – mondtam szárazon. – Nem akarok neked tartozni, Lucas. – Találkozunk a pokolban, Valentine. Húzz a francba innen. – Felnézett, és jól megnézte a

démont. – Tünés és szép halált. Nem kellett kétszer mondania. Óvatosan hátráltam, Japhrimel szorosan hozzám simulva

mögöttem. Aztán az oldalamra állt, én pedig megfordultam. Mögöttem haladt, miközben én visszatértem az elıbbi útvonalon. Egyszer néztem hátra a lépcsıhöz érve, és láttam, amint Lucas egy tequilásüvegbıl tölt a poharába. Egészen a pereméig töltötte, aztán a szájához emelte, és két jókorát kortyolt belıle levegıvétel nélkül. Zaklatottnak látszott.

Most már hivatalosan mindent láttam.


135

HARMINCNEGYEDIK FEJEZET

Az utca bőze valósággal üdítı volt a bár zárt, állott szaga után. Gyorsan lépkedtem és teleszívtam a tüdımet, Japhrimel pedig követett. Nem beszélt, és én sem szólaltam meg. A város egy kissé jobban megvilágított részéhez értünk. A démon megérintette a vállamat, és egy kisvendéglıre mutatott; nem tétováztam.

A kis lyukszerő cantinában kezdetnek két tequilát rendeltem. A pincérnı figyelt, idegesen babrálva a nyakában lógó grisgris-zacskót. Már nem érdekelt. Végül elvette Japhrimel pénzét, és elsietett.

Visszasüppedtünk a repedezett piros mőanyag boxba, aztán elıredıltem, és remegve az asztalon pihentettem a homlokomat. Messzirıl a mennydörgés mormolása hallatszott.

– Dante. A démon hangja nyugodt volt. Szinte éreztem magamon a tekintetét. – Adj egy percet – mondtam elfúló hangon. Adott. Mélyrıl, szakadozva vettem a levegıt, és ami kényszerítettem a szívem, hogy ne dobogjon

annyira. Jace a Corvin család tagja volt. Soha nem mondta, és nem is képzeltem volna. Még akkor sem sejtettem, hogy Jace Corvin-vérbıl való, amikor Abra azt mondta, hogy maffiatag.

A Jace távozása elıtti utolsó elıtti melóm a Morrix-fiaskó volt. Alig úsztam meg élve. Meséltem róla Jace-nek, és ı természetesen aggódott – amikor az ember szerelmébe belelınek egy rutinszerő ipari kémkedési ügy során, akkor joggal aggódhat –, de nem sejtettem, hogy ilyen jól megy neki a pókerarc. Hazudott a származásáról, én meg amilyen hülye vagyok, bevettem.

Az pedig tényleg hallatlan, hogy Lucas nem kért fizetséget. Akármit tudott is Santinóról, nem akarta elmondani – máris halottnak tekintett.

Komolyan elgondolkodtam rajta, hogy igaza lehet. Én vagyok Santino következı áldozata. Jace pedig annak a démonnak dolgozik, aki az álmaimban kísért. A pincérnı kihozta a tequilát. Japhrimel mormolt neki valamit, és hallottam a hangját, ahogyan

meg több pénz cserél gazdát. Bárcsak megtanultam volna újportugálul, gondoltam, és lassan felültem. Lehúztam az elsı tequilát, és azt reméltem, az alkohol megöli a piszkos metszett üvegen élısködı baktériumokat. Tőz lobbant fel a gyomromban, és könnyes szemmel köhécseltem.

Japhrimel karót nyelve ült a box másik oldalán. Egy darabig figyeltem a vendéglı kirakatát – természetesen hátul ültünk le, így a falnak támaszthattam a hátamat. A tequilától megizzadtam, a veritek végigcsorgott az arcomon; a kezem élével töröltem le, míg a katanát az asztal alatt tartottam.

A démon engem vizsgálgatott. Én a második pohár tequilával szemeztem. Végül a démon kinyúlt, ujjai közé vette a metszettüveg poharat. A szájához emelte, és

ledöntötte, aztán pislogott. – Ez – lehelte – elmondhatatlanul rossz. Köhécseltem, aztán magas, fáradt és az elviselhetınél ijedtebb hangon kuncogtam. – Azt hittem, a démonok szeretik a tömény szeszt – mondtam. A karcsú, mőanyag asztallap csillogott a láncról lógó, retrólámpákban elhelyezett nagy

intenzitású fluoreszkáló anyagtól. – Ez nem csupán szesz – felelte a démon. Szakadozottan vettem a levegıt. Az évıdés segített. – Van valami ötleted? – kérdeztem tıle. – Mert meg kell mondanom neked, hogy én kész

vagyok.


136

A démon bólintott, közben fény futott végig koromfekete haján és egyenletes arcán. – Kell hogy legyen valami… – Egy pillanatra a szemét lehunyva elkalandozott. Aztán rám nézet. – Rendeltem ételt. Jobban kellene vigyáznod magadra, Dante.

– Miért? – Újabb szakadozott nevetés tört fel belılem. – Biztos forrásból tudom, hogy ameddig élek, ez nem számit. Mindenki azt mondogatja nekem, hogy meg fogok halni. – Köztük egy belsı hang, ami a józan eszem, tettem hozzá magamban. Felmutattam az elsı ujjamat. – Santino következı áldozata vagyok. – Következı ujj. – Corvinék sértetlenül akarnak, feltehetıleg egy érdekelt félnek kívánnak átadni. – Felmutattam a harmadik ujjamat. – Jace Corvin. Született Corvin. Mit jelent ez? Nekem végem, azt jelenti. Santino démon. Ha nem lehet megölni, mi más esélyem van?

Japhrimel lenézett az asztalra. Nem szólt egy szót sem. – Lucifer eleve halálra ítélt, nem? – mondtam csendesen. – Nincs mód arra, hogy megöljem

Santinót. Nekem kell elvonnom a figyelmét, amíg te megszerzed a Tojást. És ha meghalok, nagy kár, olyan szomorú, de végül is csak egy ember volt. – Annyira szorítottam a katana hüvelyét, hogy sajgott az ujjam. – Mondd meg, ha tévedek, Tierce Japhrimel.

A démon az asztalra tette. – Tévedsz – mondta csendesen. – A fejedelem hisz benne, hogy meg tudod ölni Santinót. Végül

is egyszer már túlélted. És most én vigyázok rád, és nem egy emberi szedajin. Én magam nem lennék képes megölni, de segíthetek – és életben tarthatlak, hogy megölhesd. És amint megszereztük a Tojást, szabad leszek. – Felemelte a tekintetét, hogy a szemembe nézzen. – Szabad, Dante. Tudod, hogy mit jelent az? Azt jelenti, hogy azt tehetem, amit akarok, a fejedelem nem parancsol, semmi sem béklyóz meg. Szabad.

A szeme elhomályosult, a szája fintorba görbült. Lenyőgözve figyeltem, szinte teljesen megfeledkezve a kardomról. Most láttam rajta a legtöbb érzelmet.

Nyeltem egyet. Soha nem hallottam még szabad démonról. Lucifer nagyon kétségbe lehet esve, ha engem kirángat a házamból, egy Japhrimelhez hasonló démonnak pedig szabadságot ajánl.

– Mit tennél, ha szabad lennél? A démon összeszorította a száját, és ismét lesütötte a szemét. Hosszú hallgatás után vállat vont. – Nem is tudom. Van elképzelésem, de… sok minden változhat még addig. Megtanultam, hogy

ne tápláljak hamis reményeket. Ez volt az egyetlen igazi lecke, amit megtanultam. Ezt átgondoltam. Kezdtem visszanyerni valódi önmagam. – Rendben – mondtam. – Eddig nem vezettél rossz útra. Szóval mi jutott az eszedbe? – Elıször egyél – mondta. – Aztán elmondom. Lakkozott körmömmel kopogtam az asztalon. – Oké. – Ismét ellenıriztem a kirakatot, valami megmagyarázhatatlan okból idegesen. – És mit

rendeltél? – Arroz con pollót. Azt mondják, nagyon jó. – A kezét az asztalra téve, szemlesütve, egyenes

háttal ült az asztalnál moccanatlanul. A fekete kabátja és koromfekete haja beszívta a fényt, és furcsán csillogott a neonfényben. – Meglepett, hogy nem mesélt a szökésérıl és a klánjáról?

Vállat vontam. – Soha nem randiztam volna vele, ha tudom – ismertem el. – De mégis. – Hát igen. – Japhrimel kivárt néhány szívverést. – Úgy tőnik, azért ment vissza a klánjához,

hogy téged megvédjen. – Elmondhatta volna. Hagyhatott volna üzenetet. Valamit. Nézd, nem akarok errıl beszélni.

Kereshetnénk másik témát?


137

A démon bólintott, a bal keze hirtelen megmozdult, és kitapintott egy jelet az asztalon. Néhány pillanatig figyeltem, aztán az arcát néztem, az arccsontja ívét, a szemét elfátyolozó pilláit, az alsó ajka vonalát.

– Van egy gondolatom. – Oszd meg velem. – A körmömmel kopogtam a mőanyagon. A győrőim nyugodtan, sötéten

fénylettek. – Sargon Corvin. – Japhrimel elhallgatott, aztán újra kitapogatta a jelet. – A démonok

névnyelvén a sargon 'vérszívó'-t vagy 'fosztogató'-t jelent. – Ismét felnézett. Ezúttal sötét volt a szeme, és éreztem, hogy a pulzusom újra dübörögni kezdett. Merengınek tőnt. – Akárcsak a Vardimal.

Már majdnem hajnalodott, amikor hazaindultunk Carmen bodegájába. Japhrimelnek igaza volt, a világ már nem volt annyira zord, amint ettem valamit, hogy kipárnázzam az idegeimet – és ellensúlyozzam a tequilát.

Nuevo Rio elcsendesült, az éjszakai emberek ágyba kerültek, a nappaliak pedig még nem ébredtek fel. Ez azt jelentette, hogy a tömeg elült, és egy démon kíséretében közlekedı anglo nekromanta feltőnıbb jelenség lett. Most valamivel nyugodtabb voltam. Végül is egy démon kísért.

És kezdtem úgy gondolni, hogy megbízható. Bekanyarodtunk egy behajtott ablakokkal teli hosszú, üres utcába, Japhrimel hátratett kézzel

haladt mellettem. Valamivel könnyedebben vittem a katanámat, mert nem úgy állt a helyzet, hogy az elkövetkezı néhány percben használnom kell

– Mi az a nagyszerő ötlet? – kérdeztem az eget kémlelve. Halovány, gyöngyházszínő hajnal kezdett átszőrıdni a szakadozó felhıkön, és a közeledı vihar keltette fülledtség is erısödött, amennyiben ez még lehetséges volt. Vágytam az esıre, villámlásra, bármire, ami megtöri a feszültséget. Győlölöm a fülledt idıt.

– Lehet, hogy nem fog tetszeni – mondta lehajtott fejjel és hátrakulcsolt kézzel. – Növeli Santino megölésének esélyeit? – kérdeztem, ismét az utcát kémlelve. Bizsergett a

tarkóm. Valószínőleg az idegeim. Pokoli éjszaka volt – Igen. De… – Japhrimel ismét visszakozott. – Te nem bízol bennem, Dante. Vállat vontam. – Senkiben sem bízom, amíg az ellenkezıje be nem bizonyosodik. – Ez gorombán hangzott, és

felsóhajtottam. – Nincs veled baj, te is tudod. De a zsőri nem ítél, ameddig el nem mondtad az ötletedet.

– Rendben – mondta. De nem magyarázta el – ehelyett ı is felnézett az égre, aztán rám. – Várok – emlékeztettem. – Egy ajándékot szeretnék adni neked – mondta lassan, mintha most válogatná meg szavait. –

Az Erım egy részét. Erısebbé, gyorsabbá tesz… kevésbé sebezhetıvé. Átgondoltam mindezt, miközben átugrottam egy olajos folyadékkal teli tócsát. A járda

repedezett és veszélyes volt, apró lyukak ásítoztak mindenfelé. A nyakam újra bizsergett. Túl ideges voltam. Túl kimerült. Alvásra vagy harcra volt szükségem… vagy valami egészen másra.

– Miféle turpisságról van szó? – Nem vagyok benne biztos, hogy szeretnéd, ha ennyire hozzám lennél kötve – válaszolta. – És

a folyamat… nehéz az emberek számára. Fájdalmas. Végiggondoltam mindezt. – Te… mi, démonnál változtatnál engem? – Nem démonná. A hedairámmá.


138

– Soha nem hallottam még róla. – Nem beszédtéma – mondta a démon. – Ez… ö, testi köteléket… igényel… Zavar volt a hangjában? Újabb elsı alkalom, most hallottam elıször, hogy egy démon keresgéli

a szavakat. – Olyasmire gondolsz, mint a tantra; mint a szexmágia? – kockáztattam meg, és éreztem, hogy

az arcomon felcsap a forróság. Pirulok. Anubisz legyen velem, elpirulok. – Nagyon hasonló – ismerte el a démon megkönnyebbülve. – Ó. – Végiggondoltam mindezt, és közben egy újabb tócsába léptem. Libabırös lett a hátam,

hideg futott végig verejtékezı bırömön. Miért vagyok ilyen ideges? Éppen szóra nyitottam a számat, amikor Japhrimel két lépés között ledermedt. Én is

megtorpantam, lehunytam a szememet, és hajnalhasadást megelızı csendben érzékszerveimre hagyatkoztam.

Semmi. Semmi, csupán a mellettem álló démon, és a városi Erı állandó töltése… …és a jég és hideg éjfél szaga. Egész testem megfagyott, a mellbimbóm kis kavicsként ágaskodott, levegı után kapkodtam. – Dante – mondta Japhrimel csendesen. – Rohanj. – Nem lehet – suttogtam. – Ha itt van… – Ne bolondozz – suttogta a démon indulatosan, a karomat elkapva, majd eltaszítva engem. –

Rohanj. – Egy pillanat múlva már ezüstpisztolyok villantak meg a kezében. A katanám kicsusszant a hüvelyébıl, az acélon kék fény és Erı futott végig, rúnák tekeregtek a

felületén. És akkor elszabadult a pokol. Szeretné, azt mondani, hogy nekem is hasznomat lehetett venni a harcban, de csak egy

megdöbbentı erıre emlékszem, amely a földre dobott, miközben továbbra is a katanámat markoltam, és Japhrimel dühtıl áthatott fájdalmas kiáltására. Plazmalövedék, gondoltam, nem számítottam plazmalövedékre egy démontól. Ezután egészben nyelt el a sötétség.


139

HARMINCÖTÖDIK FEJEZET

Hideg. Nuevo Rio forrósága után a hideg a csontomig hatolt. Nyöszörögtem, próbáltam megemelni a

fejemet. A bal vállam kegyetlenül égett, a jobb csuklómat egy hideg és hővös tárgy tartotta fogva. Kı az ujjaim alatt.

Beletelt egy kis idıbe, mire ki tudtam nyitni a szememet. Amikor megtettem, a sötétség nem tőnt el. Vagy megvakultam, vagy egy világítás nélküli helyre zártak.

Mindkettı egyaránt lehetséges volt. Az ébredésem után néhány szédítı percig még a saját nevemre sem emlékeztem. Majd hirtelen

minden eszembe jutott. Plazmafegyver. A plazmafegyver csapása kábított el. Ez megmagyarázta az idıleges vakságot –

már amennyiben vak voltam – és azt az érzést, mintha az egész testem darabokra szakadt volna, majd rosszul rakták volna össze. A plazmafegyver lövedéke volt a legrosszabb dolog a pszionok számára; kiszárította és összezavarta az erımeridiánokat, ezenkívül pokoli fejfájást okozott.

Moccantam egyet, és a kövön csúszó fém hangja ütötte meg a fülemet. Lánc. Oda vagyok láncolva a kıhöz. A csuklómat fémbilincs szorítja. Mély, szakadozott lélegzetet vettem, és ismét nyöszörögtem. Megrántottam a láncot. A föld alatt

voltam, éreztem, hogy a föld alatt vagyok a sötétben. Ahogyan a láncot meghúztam, a győrőim nekikarcolódtak a kınek, újabb nyöszörgés visszhangzott a falak között.

Hagyd abba, kerekedett egy hideg, nyugodt hang a pánikrohamom fölé. Szedd össze magad. Nem haltál még meg, szóval nézz körül. Használd a híres eszedet, Danny, és próbáld kitalálni, miért nem öltek még meg.

Santino. Itt járt. İ rabolt el? Ha igen, akkor tényleg gondolkodnom kell. Ismét lehunytam a szemem. A mellkasomban vonagló pánik növekedni kezdett. Pisilnem

kellett, a sötétség feloldhatatlan volt, és a csontomig hatoló hidegtıl megborzongtam, olyan volt, mintha szellemidézésnek jött volna el az ideje.

Anubisz et'her ka. Sze ta'uk'fhet sza te vapu kuraph. Anubisz et'her ka. Anubisz, holtak ura, hő társam, védelmezz meg engem, gyermekedet. Védelmezz meg, Anubisz, tedd mérlegre a szívemet, vigyázz rám, uram, a te gyermekedre. Tartsd a gonoszt távol tılem, de fordítsd a te ádáz erıdet az ellenségeim ellen…

Fény jelent meg, halványkék ragyogás. Akadozó lélegzettel felültem. A szemem tágra nyílt. A győrőim halottak és sötétek voltak. A kıkocka másik oldalán, a táskámmal és kabátommal

egy halomban heverı katanámból érkezett a ragyogás. A plazmafegyver eltőnt, akárcsak a katana hüvelye. Ó, köszönöm, gondoltam. Köszönöm, uram. Köszönöm.

Enyhe melegség derengett a mellkasomban A vállam borzasztóan sajgott, mintha forró piszkafát szúrtak volna a húsomba. Mi történt Japhrimellel?

És miért hagyták itt a kardomat? Éles fémtárggyal a kezemben verhetetlen vagyok. Viszont Santino karddal a kezemben fegyverzett le, és gyızött; elvette a plazmafegyvert, az

egyetlen olyan dolgot, ami gyorsaságban túltehet egy démonon. Santinónak nincs félnivalója, még akkor sem, ha a többi fegyverem megvan.

Reméljük, ez az elsı hibája. Egy jellegtelen kıcellába zártak be, a sarokban lefolyóval. Savanyú szag áradt a lefolyóból. Még

nem bíztam a lábamban, ezért végigvonszoltam magam a padlón.


140

A lánc nem sokáig engedett. Vergıdtem, húztam a láncot, de a katana még mindig jó tizenöt centire volt, és a cella szőkössége miatt egyik testrészemet sem tudtam kifordítani. Végül a hasamra feküdtem a katana markolatát bámulva.

Ki voltam száradva. Az erınek szikrája sem maradt bennem. A plazmafegyver hatása tette ezt,

összezavarja és lemeríti az erımeridiánokat. Vagy meg kell várnom, hogy feltöltıdjenek, vagy… Kinyújtottam a bal kezemet. A vállam égett. A halovány kék izzás sokat segített, noha nem

láttam kiutat a kıkockából. Ne aggódj, mondtam magamnak, ha van bevezetı út, akkor van kivezetı út is.

Hanyatt feküdtem, kinyújtottam a bal kezemet, és nyugtatgattam magam. Anubisz, imádkoztam. Megmutattad kegyességedet. Add vissza a fegyveremet, kérlek. Ne hagyd, hogy leláncolva haljak meg, mint egy állat. Kérlek, uram, segíts meg, hiszen hőségesen szolgáltalak…

Megfeszültem, minden izmom fájdalmasan csikorgott, a szívem felgyorsult, a lélegzésem besőrősödött. A kék izzás szakadozottá vált. Beszívtam a levegıt, és vártam, hogy tér nyíljon bennem, amit aztán az isten megnyit.

…kék kristályoszlopok, fény villanása, az isten arca elfordul tılem. A smaragdom villan, csikorgó szenvedés dala.

A katanám markolata a tenyeremhez csapódott. Lihegtem, megrendült szívem és tüdım igyekezett visszaállni a megszokott ritmusba – a testnek erıre volt szüksége a túléléshez; veszélyes volt ennyire kimerülnie, a szívem és tüdım megállhatott, és a halál ölelésébe lökhetett.

Amikor visszanyertem az eszméletemet, a katana a kezemben volt, A pengében vibráló erı belém szivárgott. Sokat segített,

A penge izzó fényében megvizsgáltam a csuklómat szorító bilincset. A penge segítségével egy pillanatba telt odahúzni a tálkám szíját, és amint megvolt a táskám, beletúrtam, hogy megtaláljam a zárnyitót. Ott volt – magamban hálát adtam, miközben az ısrégi záron dolgoztam. Beletelt egy kis idıbe, és miután átkot szórtam zsibbadt ujjamra, végül felpattintottam a zárat.

A kabátom némi védelmet nyújtott a hideg ellen. A táskámat a kabátom alá vettem fel, az oldalamra csapva, és a kezembe fogtam a katanát.

Na, gondoltam, ez így határozottan jobb. Néhány percre a falnak támaszkodtam, és levegı után kapkodtam. A kıverem ablaktalan, ajtó

nélküli helyiség volt, a sarokban csupán a lefolyóval. Éreztem, hogy nincs erı a falakban, de amikor lehunytam a szemem, hogy a környezetemre összpontosítsak, két dolgot fedeztem fel: hogy még mindig Nuevo Rióban vagyok, mert az erınek hamu-, tamale- és véríze volt, és hogy az egyik falon van egy érzéketlen rész, ahol a kı nem úgy rezonál, ahogyan a kınek kellene.

Csak sorjában. A lefolyónál könnyítettem magamon, és azt kívántam, bárcsak pakoltam volna vécépapírt is a táskámba. Igazán tudhattad volna, feddtem saját magam, hogy egy minden komforttól mentes kıveremben végzed, hát nem? Ki rabolt el? Ha Santino, akkor miért nem vagyok halott? És az istenek nevében miért hagyta itt a kardom?

Aztán felhúztam a cipzárt a nadrágomon, és az érzékeden felülethez mentem. A mennyezet csupán két-három centire volt; ha magasabb lettem volna, meg kellett volna görnyednem.

Most már volt elég erım, hogy rácsatlakozzam a város forrására, hálás voltam, hogy annak idején lehetıségem nyílt akklimatizálódni. Nem lett volna jó dolog ebben a cellában az ellencsapástól kínlódva ülni.

Mintán a forrás megnyílt, és a belém szivárgó erıvel a fejfájásom is enyhült, megérintettem a falon az érzéketlen felületet. Az ujjam kınek érezte.


141

A kıre bámultam, a bal vállamban belobbant a fájdalom. A bal kezembe vettem át a katanát, pengével lefelé fordítva, hogy az acél izzása fényt adjon, a jobb kezemmel pedig felnyúltam, a kezemet a blúzom alá csúsztatva. A sebhely barázdált felülete lüktetett az ujjaim alatt. Forróság öntött el.

Úgy láttam a várost a lábam alatt, mintha egy betört ablak cserepein keresztül szemlélném. Néhány helyen tőz lángolt, a jobb karomat pedig feltartottam, valami durva felületbe kapaszkodtam. Ömlött az esı, de képtelen volt eloltani a tüzeket, és hihetetlen lárma zúgott. Aztán a világ megindult felém, a csizmám a járdán dobbant, és valaki puha torkát éreztem acélos ujjam alatt.

– Ha baja esett – hallottam Japhrimel morgását –, mindenkit megölök, aki az utamba került, azt megígérem.

Arra ébredtem, hogy összegömbölyödve fekszem a kıpadlón, a kardom markolata a homlokomhoz nyomódik. Bizonyára dudor nıtt a halántékomon, amikor a padlóra huppantam. A csatlakozás úgy rezonált, mintha egy gitár húrját pendítettem volna meg.

– Magamhoz kell térnem – nyöszörögtem, a vér izét érezve a számban. A szám belsı félét haraptam meg. – Soha nem jutok ki innen.

Az erı zsibogása arról árulkodott, hogy legalább egy órára elvesztettem az eszméletemet. Ez nem jelent semmit, gondoltam, ki tudja, mióta vagyok itt lenn? Éhség sajdult a gyomromba.

Keresztbe tett lábbal elhelyezkedtem az érzéketlen pont elıtt, és belenéztem. Az erı hiánya alapján valaminek lennie kellett itt, és még arra is volt esély, hogy ez a kijárat.

Lélegezni kezdtem, mély, körkörös levegık vettem. Olyan gyorsan nyitottam meg a csapot, amennyire csak sajgó fejem engedte, és úgy szívtam magamba a város erejét, mint a szivacs. Az áramlat háromnegyede a győrőimbe ment; újra ragyogni kezdtek az ujjaimon. A maradék negyedrésszel megpróbáltam megalkotni a kilenc kánon jelét – a Gehraiszt, a nyitás egyik magasabb rendő jelét.

Ha ez nem robbantja ki az ajtót a keretével együtt, akkor legalább az ajtó létezésének illúzióját elsöpri, és tudok mivel dolgozni. Vártam, gondosan felépítettem a jelet, miközben a katanából érkezı halovány izzás homályos fluoreszkáló fénnyé tompult.

Hosszú idıbe telt, hogy a győrőim feléledjenek, azaz az erımeridiánjaim újra normálisan mőködjenek. Azután minden meglévı erı a jelbe áramlott. Lüktetni kezdett, felcsapott a levegıbe, és erıs, ezüstfehér izzásba kezdett. Hurkos, sodort, háromdimenziós volt, én pedig visszahúztam. Olyan volt, mint egy nyíl, mint egy összetekeredı kobra, amely éppen lecsapni készül.

Vártam, azt a mély hangot dúdoltam, amelyre a jel hangolva volt, ez már a képességeim határát súrolta. A jel segítségével vonalat tettem a cella padlójára. Ha a jel visszacsap vagy az ajtó csapda, nem kérek a visszacsapásból. Hadd fogja fel a kı.

A bizonytalanság végtelen pillanata után minden elcsendesült, megállt a világ, mint egy holovid csendéleten, és a jel megindult a falon lévı érzéketlen pont felé kavarogva.

Egy éles villanás vakított el, és a bal vállam hirtelen felforrósodott a fájdalomtól. Amikor a fejem rázogatásával magamhoz tértem, láttam, hogy a dolog mőködött.

Kilinccsel és kulcslyukkal ellátott öntöttvas ajtó állt elıttem. Elégedett sóhajt engedtem ki magamból.

– Oké – suttogtam lábra állva. A bal lábam elzsibbadt, elıre-hátra rázogattam, hogy a szúró érzést megszüntessem. – Úgy tőnik, újra játékban vagyok.


142

HARMINCHATODIK FEJEZET

Egy órának éreztem, de tizenöt perc múlva a kardomat készenlétben tartva óvatosan kinyomtam az ajtót. Kılépcsı emelkedett elıttem, és felsóhajtottam. Hát persze. Miért is lenne könnyő? Óvatosan haladtam, remegı lábam tiltakozott, a hátam égett, a vállam úgy megfeszült, mint egy híd sodronyzata, és a fenekem is eszetlenül sajgott.

Felértem a százhetvennégy lépcsıfok tetejére, és újabb ajtót találtam. Ez még inkább ellenállt zárnyitó képességeimnek. Fulladozni kezdtem a pániktól, azt képzeltem, hogy csapdába estem a föld alatt, amikor végre engedett. Nyikorogva, lassan nyílt meg, és olyasmi tárult fel, amelyre a legkevésbé számítottam.

Egy hatalmas, magas mennyezető fehérre hangolt szoba. Fehér márványpadló, nagy fehér ágy, fölötte lógó szúnyoghálóval, és egy kandalló ugyanabból a márványból. Fehér bır karosszék állt az üres kandalló elıtt, és fehér szınyeg hevert az ágy lábánál. Kétszer is megnéztem, mire felismertem, hogy jegesmedvebır. Felfordult a gyomrom. Leküzdöttem a hányingert.

A magas franciaablakok nyitva álltak, és az átlátszó fehér függöny lengedezett a forró szellıben. Hallottam a csepergı esı hangját, amely narancsillatot hozott.

Ki. Kifelé. Kifelé innen. Félútra voltam az ablakoktól, amikor a férfi megszólalt, – Lenyőgözı, Valentine kisasszony. Lucifer joggal bízik önben. Arra számítottam, hogy hat

órával több idıbe telik azon az ajtón átjutni. Remélem, már lecsillapodott. A hangja hővös volt, magas, és tele gyilkos erıvel. Akkor éreztem meg – a jeget és vért, a

holttestet rágó fehér vak nyüveket, azt a szagot, amely öt hosszú éven át árasztotta el álmaimat. A kezemben a karddal megfordultam. Kék tőz futott végig a pengén, és a földre csöppent.

Libabır szaladt végig a testemen. Feküdj, Doreen. Feküdj… Vége a játéknak. A kandallónál állt, egyik hosszú keze a széken, a szeme körül a fekete könnycseppek elnyelték a

márvány halovány fényét. Vékony démontestén laza és nyárias szabású fehér lenöltönyt viselt. A füle hegye kilátszott sötét hajából. A kezem megremegett, de a katana rezzenéstelen maradt. A pótkésem kicsusszant rejtett hüvelyébıl a kabátom alatt, és a felkarom irányába fordult.

– Santino – suttogtam. – Még mindig – válaszolta kissé meghajolva. – Maga pedig, szépségem, Danny Valentine.

Tudtam, hogy fogunk még találkozni. – Meg fogom ölni – suttogtam. – Bizonyára szeretne – felelte ı. – De elıször beszélgessünk. Ez olyan különös volt, hogy hunyorogni kezdtem. Ez egy démon, ravasz fajta, légy óvatos. – Ki maga? – szakadt ki belılem. – Sargon Corvin vagy Santino Vardimal? Bólintott. – Mindkettı. És még ennél is több. Jöjjön velem, Dante. Hadd mutassak valamit, amit Lucifer

nem szeretne megmutatni. – Nem bízom magában – csattantam fel. A győrőim szikráztak. Miért hagyta ott a kardomat

meg a cuccaimat, ha meg akar ölni? Ennek nincs értelme. De tudtam, hogy mennyire szeret eljátszani a prédával.


143

– Miért kellene megbíznia? Viszont magát nem öltem meg. Megtehettem volna, amikor eszméletlenül feküdt az utcán, és megkímélem magam a faradságtól. Mielıtt megkísérelne megölni, biztos van még egy kis ideje.

Vállat vont, úgy, ahogyan csak egy démon tud. Barcsok itt lenne Japhrimel, gondoltam, és sietve elhessegettem a gondolatot.

– Kihasználják, ember – mondta halkan. – Jöjjön velem. Megmutatom. Meg sem várta a válaszomat, csak megfordult és elindult. Ne kövesd, Danny. Irány az ablak, legyen akármilyen magasan, tőnés, tőnés, húzás

innen… Azon vettem észre magam, hogy követem, vele megyek, és kikészítem a kardomat. Ha bármivel

próbálkozik, megölöm, vagy harc közben halok meg. Miért hagyta nálam a kardomat? A ház hatalmas volt, többnyire fehér márvány borította, spanyol stílusban épült. Még szép is

lehetett volna, ha nem rettegtem volna annyira. Santino levezetett a lépcsın, és olyan szobákon vitt keresztül, ahol az ott lévı bútorok egy-egy darabja többe került, mint az egyéves jövedelmem – láthatólag Vardimalnak nagyon jól ment.

Akárcsak Jace-nek. Ügyet sem vetett rá, hogy követem, de ahogyan végigmentünk egy hosszú közlekedın,

amelynek az egyik oldalán oszlopok, a másikon festmények sorakoztak, amelyeket meg sem néztem, beszélni kezdett.

– Lucifer azért tör a pusztulásomra, mert túljártam az eszén. Ezt soha nem bírta elviselni. Noha ı maga a hazugságok fejedelme. Talán megtudta, hogy sikerrel jártam, sikert arattam, ahol sokan mások kudarcot vallottak.

– Ennek semmi értelme – mondtam tompultan. Egy újabb folyosóra vezetett, ez lefelé lejtett. – Igaza van. Az elejétıl kell kezdenem. – Megállt az ajtó elıtt; elfordította az ajtógombot, és

kinyitotta ıket. – Amikor Lucifer addig manipulálta az emberi géneket, hogy passzoljanak a terveibe, a királysága férfitagjai meglátták az ember lányait, és szépnek találták ıket. Lejöttek a Földre, és összefeküdtek velük, és azokban a napokban óriások járták a földet.

Hallottam már ezt a történetet. Újabb folyosó került az utamba. Hol vannak a testırei meg minden? – tőnıdtem. Lucas ráadásul azt mondta, hogy Jace egy Corvin legkisebb fia.

– Azt állítja, hogy embernıkkel nemzett gyermeket? – mondtam, miközben csizmám alatt megcsikordult a márvány. Émelyegtem és megszédültem az erı visszacsapásától – és a rémülettıl. Santinót követtem végig a kéglijén. Olyan közel voltam, hogy meg is ölhettem volna. Olyan közel voltam, hogy meg is ölhettem volna azt, aki meggyilkolta Doreent.

Miért nem támadtam rá? Valami más is folyik itt, gondoltam. Az elıérzet zsibogott a bıröm alatt, az a látomás, amelyet

Japhrimel félbeszakított. Feltárult volna elıttem, ha ı nem zárja rövidre? – Hát persze hogy nem. Maga jóval intelligensebb, mint képzeltem. Az embernıkkel a

legkellemesebb a szórakozás. Mit gondol, miért kezdett Lucifer érdeklıdni a fajuk iránt? De nem, nem nemzettem gyermeket. Nem úgy, ahogyan gondolja.

Újabb folyosóra kanyarodott, ezt csúcsminıségő fénycsövek világították meg, a legtöbbjük le volt kapcsolva, így csupán halovány fény mutatta a márványpadlót és a mőszaki zárral lezárt ajtókat, amelyek ujjlenyomat-felismerı zárral záródtak.

– Nem gondolt bele, Dante, miért adott nekem Lucifer sértetlenséget? Mert elsısorban tudós vagyok, és csak másodsorban démon. Réges-régen én végeztem el a piszkos munkát Lucifernek


144

azzal, hogy újramodelleztem a fajukat. Mielıtt a démonok játszadozni kezdtek az emberekkel, az embereknek szükségük volt… egy kis segítségre.

Ismét felkavarodott a gyomrom. Úgy beszélt az emberekkel való játszadozásról, mintha kissé szégyenteljes, undorító dolog lenne, ahogyan egy puritán beszélne a szexboszorkáknál tett látogatásról. Santino megállt egy üres, jelöletlen ajtó elıtt, és az ujját az ujjlenyomat-felismerıre tette. Zöld fény villant fel, és az ajtó kinyílt.

– Jöjjön be. Követtem, a légkondicionált levegı megcsapta a bırömet. Egy laboratórium volt – fénycsövek

fénye villant, számítógépek monitorai világítottak, és a hımérséklet olyan tizennyolc fok lehetett –, a kinti hıség után sokkoló. Az egyik falon olyasmi volt, amit már láttam Hegemónia psziklinikáján – egy plazmaképernyın látható DNS-térkép, a bal alsó sarkában számokkal és kódokkal. A teljes falat folyékony nitrogénnel hőtött polcsorok borították, rajtuk üveglap mögött elhelyezett minták, szépen felcímkézve. Rosszul lettem a gondolattól, hogy némelyik címkén felismerhetem a nevet. Minden doboz egy élet volt, valószínőleg egy belsı szerv, vagy vérminta – és egy emberi térdcsont szelete, benne a vastag csontvelı. Megfelelı nyersanyag a genetikai kutatáshoz.

Mennyi, gondoltam az éles, kíméletlen fényben megcsillanó dobozsorokat látva. Mennyi halál.

Santino ismét felém fordult, én pedig felemeltem a kardomat. Kék fény futott végig a pengén. Santino elmerengett, a fekete könnycseppek sötét vermekké változtak.

– Steril vagyok, Dante – mondta. – Még akkor sem tudnék gyermeket nemzeni egy embernıvel, ha akarnék. A nemzéshez a pokol mélyebb bugyrából kell származni – ahhoz bukott démonnak kell lenni. Én erre nem vagyok képes. Szóval megszöktem a pokolból, és idejöttem, mert valami különleges dolgot kerestem.

Kiszáradt a torkom. – Akkor nem trófeákat győjtött – mondtam. – Mintákat vett. Csillogó pengefogát megvillantva rám mosolygott, hegyes füle kissé megrezzent. – Helyes! – mondta, mint egy professzor, aki egy tehetséges, de olykor hihetetlenül lassú

felfogású tanítványához beszél. – Minták. Biztos voltam benne, hogy a rejtély kulcsa a pszionokban rejlik. A démonok beavatkozásának köszönhetıen az emberiség néhány bizarr képességgel rendelkezik; ha megtalálok egyfajta genetikai kódot, akkor elérem a célomat. Felvettem néhány psziont, és pénzzel támogattam a Hegemóniában folyó kutatásokat, de olyan átkozottul lassan haladtak, még emberi viszonylatban is. Kezdtem kifutni az idıbıl. Tudtam, hogy minél több idı telik el, annál nagyobb az esélye, hogy Lucifer újabb démont teremt, és rájön, hogy hiányzik a Tojás.

Ujjával a fémdobozok elé tett üveglapot simogatta, a körme kissé karcolta a sima felületet. – Milyen célt? És mi ez a Tojás dolog? – Öld meg, üvöltötte a tudatom. Bosszuld meg

Doreent, ne hallgass rá, öld meg! De ha már kihasználtak, akkor tudni akartam, miért. Lucifer errıl semmit sem szólt. Japhrimel

sem. Ezáltal felmerült a kérdés, mit is akarnak valójában – miféle játék folyik a háttérben. Azon tőnıdtem, miért engedték, hogy Santino ötven éven át szabadon kóboroljon.

– Jöjjön. Santino végigvezetett a laboron, át egy másik elektronikus zárral lezárt ajtón, egy olyan

közlekedıbe, amely inkább oszlopsorra hasonlított. Ez a Nuevo Rió-i esıben gızölgı mozdulatlan kertet vette körül, amelynek hımérséklete valóságos merénylet volt a légkondicionált laboratórium után. Santino balra fordult, én pedig zsibbadtan követtem. Az ajtó majdnem odacsípte a csizmám sarkát.


145

A kertet narancsszínő fény világította meg – a város légszennyezettsége. Santino megállt egy egyszerő ajtó elıtt: fehér volt, és egy földön kívüli madár alakját vitték fel rá aranyfüstbıl. Santino szembefordult velem, mire gyorsan ugrottam egyet, és felemeltem a kardomat, ı nevetett, azzal az éles kuncogással, amely rémalmaimban visszhangzott, és amelytıl a szívem jégtömbbé változott a mellkasomban.

– Öreg és fáradt faj vagyunk, Dante, és gyermekeink is alig születnek. Szinte egy sem születik Lucifer beavatkozása nélkül, és ı meglehetısen vonakodva segít. Egy démonnak valósággal folyamodnia kell a fejedelemhez, hogy utódot nemzhessen.

A szeme körül látható fekete könnycseppek mintha mosolyogtak volna. – Meg akarsz ölni, Dante, mert értékes emberi életeket oltottam ki. De azokat az életeket egy

magasabb cél érdekében oltottam ki – hogy megtörjem a sötétség fejedelmének uralmát az én világom és a te világod felett. Végre elvégeztem munkám, Dante. Olyan gyermeknek adtam életet, aki magával a fejedelemmel száll szembe.– Santino a háta mögé nyúlt, elfordította az ajtó gombját, és behátrált a szobába. – Gyere, és nézd meg.

Óvatosan követtem. Ne bízz benne, Dante! Öld meg most! Öld meg vagy fuss! Egy gyerekszobába léptünk be. Halovány fémcsíkok szőrıdtek az ablakok rácsain keresztül.

Játékok hevertek szerteszét a plüssszınyegekkel borított keményfa padlón. Hintalovat láttam, és egy kisgyerek méretéhez igazított asztal körül több széket. Szétszórt fakockákat egy kandalló elıtt. Santino a szoba másik oldalán egy alacsony, szúnyoghálóval letakart nagy franciaágy felé indult.

Miközben követtem, a csizmám néha beleakadt egy-egy földön heverı plüssállatba. Jóságos istenek, gondoltam, Santino itt gyerekeket tart? Miféle gyerekeket nevel egy démon?

– Lucifer azért uralkodik, mert nagy hatalma van – suttogta Santino, mintha titkot mesélne. – De nem csak errıl van szó – azért uralkodik, mert androgün, majdnem úgy, mint egy méhkirálynı, képes a szaporodásra. Negyvenöt évembe telt, hogy rájöjjek, hogyan adjak életet egy újabb androgün démonnak. Csak a megfelelı genetikai anyag és tudás kell hozzá, Dante. – Elhallgatott, talán a hatás kedvéért. – Az a tudás, amellyel a tudós Lucifer elıször megalkotta az emberiséget – és talán a szedajintıl vett anyag. Az emberi pszion, aki képes gyógyítani, szinte közvetlen leszármazottja az a'nankilmelnek – ık voltak azok a démonok, akik emberi nıket szerettek meg, velük alapítottak családot örökkévalóságokkal ezelıtt. Amíg Lucifer a Földre születı androgün születésétıl félve el nem pusztította ıket.

Vegyes érzéseim támadtak. Lassan, lépésrıl lépésre közelítettem meg az ágyat. Látni akartam. – A démongének nem veszítik el az erejüket, mint az emberi gének – suttogta. – Lásd az ember

természetfeletti képességeinek fejlıdését, azoknak az erıknek a virágzása, amelyek az ébredés során…

– Fogja be. – Gombóc volt a torkomban. Az ágyban a síkos, fényőzı paplan alatt világos hajú, öt év körüli kislány aludta ártatlan

gyermekálmát. Hosszú haja a párnára hullott; hallottam halk szuszogását. Sós ízt és keserő hamut éreztem a számban. Ismertem ezt az arcot – láttam már valahol.

A hátán feküdt, dundi karját arca elé húzta. A homloka furcsa volt, mert egy jel vetett zöld fényt a hamvas bırre. Az arcom égni kezdett. Egy smaragd. Furcsállom, hogy Lucifernek miért van. Látszott, hogy nem beültetés – túlságosan beleolvadt a bırfelületébe. Mint egy ékszerrel felékesített kinövés. Mélységes hányinger fogott el a gondolatra, hogy az én smaragdom csupán utánzat.

– Két ága van az emberi pszionoknak, akik szinte közvetlenül az a'nankimeltıl származnak, és megvan a céljaimhoz szükséges recesszív génjük. Az egyik ág a szedajin, akik az élet misztériumát ırzik. A másik… – Ismét elhallgatott, miközben én az ágyban fekvı gyermeket bámultam.


146

A gyermeket, aki úgy nézett ki, mint Doreen kiskorában. – A másik – mondta Santino – a nekromanta. – Ezért… – A hangom elrekedt. – Akkor ezért… – Ezért vettem mintákat – mondta Santino lágyan, meggyızıen. – Maga szerint ki uralja

mindkét világot, Dante? Maga szerint ki az ura, mindennek, amit lát? İ az. Mi mindannyian a rabszolgái vagyunk. Most viszont nálam van a Tojás és a gyermek, aki letaszíthatja a trónjáról.

Nyeltem, hallottam a torkom száraz kattanását. – Ezért ölte meg Doreent? – nyögtem, és tekintetem a gyermek alvó arcáról Santino vigyorgó

maszkjára vándorolt, – Igen – mondta ı. – Azonban hibát követtem el. Nem kellett volna megölnöm. Emberi

inkubátorra volt szükségem, miután beszereztem a csontvelıt, és rájöttem, hogy minden szükséges tulajdonsággal rendelkezik. A Corvin család által biztosítható készpénz és génmanipulációt mind elvitte, hogy létrehozzam ezt a kicsit. Az emberek kormányai túl lassúak. De megcsináltam. Megtaláltam a gének ragyogó ösvényét, amelyet még az a nagyesző Lucifer sem talált meg. Most, hogy már tudom, hogyan kell csinálni, nem kell ölnöm. Sajátos erıvel rendelkezı nıi szedajinekre – és nekromantákra – van szükségem, hogy a Tojás kódrendszerével vegyítsem. Annyi androgünt csinálok, amennyit csak akarok, képes vagyok szaporítani…

– Ezért ölte meg? – felemeltem a hangom. Az ágyon fekvı gyermek meg sem rezdült. Hallottam a légzését, enyhe szuszogását orrán keresztül. Úgy aludt, mint egy embergyerek, határtalan nyugalommal.

– Gondoljon bele, Dante – mondta. Lágyan, rábeszélıen, akárcsak Lucifer. – Egy új faj anyja lehet, amely le fogja taszítani Lucifert a trónjáról. Az új Madonna lesz. Minden szükséglete…

Hátrálni kezdtem, és véletlenül belerúgtam egy kis plüssállatba. – Ezért ölte meg. – Semmi mást nem tudtam mondani. – Mit jelent egyetlen emberélet a szabadsághoz képest, Dante? – Santino elırelépett. Ismét

felemeltem a kardomat. A penge kék izzása felerısödött, és Santino megrándult. Apró mozdulat volt csak, de észrevettem.

A megszentelt pengével legalább árthatok neki, gondoltam. Japhrimel hangját hallottam: ez a nı hisz. Hát persze hogy hittem benne – láttam az isteneket, közelrıl láttam a halál urát. Nem volt más választásom, mint a hit. És a hit önmagában is lehet fegyver.

Talán egy megszentelt penge meg is tudja ölni, gondoltam. – Nem egyszerően megölte Doreent. Lemészárolta, és közben nevetett – mondtam. – Maga csak

annyira tudós, mint bármelyik elmebeteg. Csak egy másfajta ırült, ennyi az egész. Egy ablak van mögöttem, Ó, istenek. Ó, jóságos istenek. Santino úgy intett hosszú, elegáns ujjával, mintha potomságokkal zaklatnám. Akárcsak egy

átkozott démon. – İk voltak a jövı anyái, nem ok nélkül haltak meg. Nem érti? Szabadság, Dante. Démonnak

és embernek egyaránt. Többé nem a hazugságok fejedelme mozgatja a szálakat a háttérbıl, nem táncol többé senki a szeszélye szerint.

Már azon voltam, hogy betöröm az ablakot, amikor a levegı nyomása megváltozott. Mennydörgés hangzott fel. A jel a vállamon erıteljesen nyilallt egyet.

Japhrimel. Megdobbant a szívem. Santino arca dühödt maszkká változott. Olyan gyorsan lendült felém, hogy észre sem vettem,

amikor megmozdult. A kardom megrándult, ezzel tereltem el a figyelmet, amíg hátra oldalaztam a nyitott ablak félé. Santino körme odakoccant a pengéhez. Újabb borzongató fuvallat érkezett, aztán meghallottam Japhrimel eltéveszthetetlen üvöltését. A hang valósággal kettéhasította a levegıt.


147

Santino vicsorgott, balett-táncoshoz méltó kecsességgel pördült meg. Az ágy irányába iramodott, én pedig lassan követtem, miközben csak a karmaira és a kislányra tudtam gondolni. Túl lassú voltam. A sokk, az erı elvesztése és a gyengeség legyőrt,

Santino az ágynemővel együtt kapta fel a gyermek törékeny testét, és fellendült karmos keze. Fém villant. A mellkasomon kapott el, pisztolygolyó süvített a levegıben, csizmás lábam összerogyott, a katana keményfához csapódott. Elestem, a fejem könyörtelenül kemény tárgyhoz csapódott – talán az egyik kockához.

Milyen furcsa, gondoltam. Lelıtt. Miért lıtt le? Az ember azt hinné, egy démon kreatívabb lesz.

Döbbentem hevertem, nekem úgy tőnt, egy örökkévalóságig. Aztán megpróbáltam az oldalamra fordulni. Meleg bugyborékolt ki a számon. Lépteket hallottam. Plazmalövedékeket. Aztán Japhrimel fájdalmas kiáltását. Fájdalom borzalmas virága nyílt ki a mellkasomból.

Újabb leptek. Ismét megpróbáltam az oldalamra fordulni. Nem sikerült. Csak újabb fájdalom. Bugyborékolás.

…vér, ez vér, haldoklom, haldoklom… – Ó, istenem. Ó, isten. Lelıtte, lelıtte… – Jace magas és lihegı hangja. – A rohadt életbe,

csinálj valamit! Ismeretlen nyelven elordított átok. De a hangot felismertem. Egy hatalmas csapást éreztem a

mellkasomon. – …hagyj el – morogta Japhrimel. – Nem hagyhatod, hogy egyedül kóboroljak a világban –

lélegezz, a fenébe, lélegezz! Az újabb megrázkódtatás a csontjaimig hatott. A vállam a helyébıl kiszakítva, mintha

folyékony tőz folyt volna az ereimben. Levegı után kapkodtam. A látóterem elsötétült. Virágillatot éreztem, aztán vér szagát, és a démon mindenen átható pézsmaszagát.

– Nem hagyhatsz el – mondta Japhrimel. – Nem és nem. Próbáltam mondani neki, hogy vegye üldözıbe Santinót, és ölje meg, hogy megmentse a

kislányt, de mielıtt megtehettem volna, a halál harapott belém gyémántfogával, és mielıtt levegıt vehettem volna a sikolyhoz, fel is falt.


148

HARMINCHETEDIK FEJEZET

Egy hang szólalt meg a sötétségen keresztül. Imbolyogva álltam a hídon, meztelen talpam a követ tapodta. Éreztem, ahogyan az

ismerıs hidegség felkúszik a karomba az ujjamon keresztül. A smaragdom megvillant, ahogyan lelkek lebegtek tova sorban a hídon. A fényudvar,

amely rám vetıdött a hídon, gyengült. Miért vagyok itt? Nem hívok vissza lelket. Vagy igen? Nem emlékszem. A híd másik oldalára néztem, a nagy terem másik oldalára. A kék kristályfalak halkan

csengtek-bongtak, egy olyan dallamot csilingelve, amelyet felismerni véltem. Éreztem, ahogyan nyomás nehezedik rám, éreztem, ahogyan feltárul a halál titka, az az anyanyelv, ahonnan minden nekromanta kántálása származik. A lelkek örvénye elsodort, a smaragd fénye gyengült, a biztonságot adó fénypászma egyre kisebb lett.

A hang csalogatott, vonzott, hívott. Láttam az istent, idınként egy karcsú egyiptomi kutya vagy valami más test, egy sötét test külsejét öltötte magára, amely úgy futott, ahogyan a tinta a nedves papíron, akkor is, ha ránéztem.

Az ajkam isten nevét formálta, de a szótagok idegenül hangoztak. A kristályfalak megremegtek, és egy pillanatra követ láttam, egy kıbıl emelt, nagy, zord, huzatos csarnokot, amelynek a végében komor arcú király ült a trónon. A trónt vadul csillogó drágakövek díszítették, a király oldalán pedig ott ült a királyné, arca a tavaszt idézte. Éreztem, hogy a szám idegen szavakat formál, a kétségbeesés a torkomban dobogott. Annyira szerettem volna megérteni a titkos nyelvet, érezni az isten ölelı karjait, ahogyan a fejem a mellkasára fektetem, és engedem, ahogyan az élet terhe lehullik rólam…

BUMM. A hang megijesztett. Úgy tőnt, most már egyáltalán nem fordulhatok vissza. Mielıtt

megtehettem volna, ismét megszólok a hang, mintha egy gongot ütöttek volna meg, a bronz zengése meghátrálásra késztetett.

BUMM. Küzdöttem, mintha sőrő cukorszirupba estem volna. Maradni akartam. A halálra vágytam. BUMM. A mellettem elhaladó lelkek közül megállt az egyik, és feltartotta halovány kezét. Formátlan

volt, mint a lelkek általában, egyedülálló energia kristály függönye, mégis úgy éreztem, ismerem, arcot tudok társítani hozzá.

BUMM. – Menj vissza – mondta. – Menj vissza. BUMM. Tiltakozásra nyitottam a számat. A lélek reszketı fénye megérintette az arcomat. BUMM, BUMM. – Menj vissza – mondta Doreen. – Mentsd meg a lányomat. Menj vissza. BUMM, BUMM. Akkor megértettem, hogy nem gong vagy rézharang volt. A szívem volt, és visszahívott

az élık világa. Kábulat. Jéghideg merevség hatja át a karjaimat. Hangok. – Hívd vissza! – üvölt Eddie, basszus mélységő hangja a csontjaimban zengett.


149

A szívem a fülemben dobogott. Szörnyő érzés visszatérni a testbe, még a lıtt sebnél is rosszabb. – Dante! – ordította Japhrimel. – Danny! Danny! – kiáltotta Jace vele együtt. Kakofónia. – Hadd menjek… Valami perzselte az arcomat. Egy kéz. Gabe kántálása leállt, az utolsó lüktetı szótag összezavarodott a fejemben. A bekapkodott

levegı kés módjára szúrt. Fájt a mellkasom. Az erı forró hulláma söpört rajtam végig. Gyenge, szenvedı hangon nyögtem fel. – Ne hagyj itt – susogta Japhrimel. – Ne hagyj el, Dante. – Az isten verjen meg, Eddie – sziszegte Jace –, hadd menjek, különben kinyírlak. Fény hasított a szemembe, mint egy újszülöttébe. Ugyanúgy reagáltam, sírással, mert még

érzékeny voltam Japhrimel erejére és Gabe nekromanta tudományára. Japhrimel átkarolt, és a fejemre hajtotta az állát. Levegı után kapkodtam, sírásom a mellén fúlt el. A sírásom zokogássá fajult. Azért sírtam, mert tévedtem, és mert igazam volt. Azért sírtam, mert megtagadták tılem a halál nyugalmát. Azért sírtam, mert visszakényszerítettek fáradt testembe, és megbéklyóztak.

És megkönnyebbülésemben sírtam, Japhrimelbe, a démonba kapaszkodva. Szilárd volt, meleg és valóságos, és nem akartam elengedni.


150

HARMINCNYOLCADIK FEJEZET

Mire visszamentünk Jace villájába, még gyenge voltam, de már világosan tudtam gondolkodni. Eddie egész idı alatt Jace-t fedezte egy plazmafegyverrel. Gabe, kimerültségtıl pergamensárgán

és mindenütt véresen (ennek nagy része az én vérem volt) a siklót vezette. Nem tudtam, a sikló honnan került elı – ha Jace-é volt, akkor semmi gond, ha nem, nem vagyok rá kíváncsi. Mindhárman – Gabe, Eddie, Jace – úgy néztek ki, mintha ledarálták volna ıket. Eddie bal karja élettelenül lógott, Jace arcát a fejsebébıl szivárgó vér borította, az ingét letépték, sebhelyek csíkozták a felsıtestet. Gabe ruhája összegyőrıdött, összekoszolódott, füst-, vér- és valami gyanús – talán belsıség – szagot árasztott.

Japhrimel cipelt. Az arca zaklatott, zárkózott volt, a szeme sötét, az arca egyik oldalára vér kenıdött. Santino mellkason lıtt. Japhrimel sötét kabátja egyébként makulátlan volt. Alkalmanként megsimogatta az arcomat, és idınként Jace-re nézett, amikor így tett.

Nem akartam tudni. Az a kényelmetlen érzésem támadt, hogy hamarosan minden kiderül. Túl fáradt voltam a gondolkodáshoz. Az elmém kábultan kalandozott egyik gondolatról a

másikig, minden logika nélkül, csak megrendülést éreztem. A város füstfelhı alatt feküdt. Úgy nézett ki, mintha lázadás tırt volna ki. Láttam néhány krátert,

de az esı felerısödött és eloltotta a tüzet. Égett szag töltötte meg a levegıt, még a siklón belül is. Amikor Jace háza elıtt landoltunk, megkönnyebbülést éreztem.

Odabenn Gabe mindannyiunkat összeterelt a kékben és krémszínben elgondolt nappaliban. Eddie egy ízléses kanapéra taszította Jace-t. Remélem átkutatta a szobát, gondoltam fáradtan, Jace talán elrejtett a kanapé alá egy fegyvert.

Reszkettem. Most jó ideig nem vállalhatok újabb nekromanta melót. Ha túl rövid idın belül közelítem meg a halál birodalmának határait, talán nem tudok majd visszajönni, legyek bármilyen képzett.

– Oké – mondta Gabe, és egy fiókos szekrényhez ment, kinyitotta, feltárva szeszes italokkal teli tartalmát. – Valami piára van szükségem.

Megköszörültem a torkomat. – Nekem is – mondtam. Most elıször szólaltam meg, amióta elhagytuk Santino rejtekhelyét. –

Gyorsan kellett cselekednünk – mondtam, miközben Japhrimel a Jace-szel szemben lévı kanapéra vitt. Ahelyett, hogy letett volna, inkább ı maga ült le kecsesen, miközben engem még mindig tartott. Egy kis helyezkedés után az ölében találtam magam, úgy összegömbölyödve, mint egy gyermek.

Gyermek. Megborzongtam a gondolattól. De a melegség, a démon szaga megnyugtató volt. Gabe felhördült. – Adj egy percet, Danny. Éppen most jöttem rá, hogy az egyik barátom egy szemét áruló, és

éppen most rángattalak ki a halál karjából. Hadd igyam meg nyugodtan a whiskymet. Megköszörültem a torkomat. – Nekem is tölts egyet – mondtam rekedten, és alig akart engedelmeskedni a hangom. – Jelentıs

problémákba ütköztünk. – Na ne mondd – üvöltötte Eddie. – Csak tetézed a bajt, Valentine. Ez az izé majdnem leégette

az egész várost, hogy téged megtaláljon. Alig mertem felnézni, hogy Japhrimel szemébe nézzek. – Te tetted? – kérdeztem. Vállat vont.


151

– Meg kellett találnom téged – mondta egyszerően. Nem törıdtem vele. Ehelyett az esı kopogása közepette belekezdtem a saját történetembe. Gabe

ismert annyira, hogy nem érdemes félbeszakítani, Eddie pedig Jace-t nézte. A történet közepén Gabe odanyújtott egy pohár bourbont, merev testtartással leült egy székbe. Sebes ajka és sötét szeme elgondolkodó kifejezést öltött, amely szomorúságba váltott. Lehajtottam az italt, köhécseltem, mert égette a torkomat, majd folytattam az elbeszélést. Mire a hálószobában alvó gyermekhez értem, Japhrimel szeme izzani kezdett. A bırömön éreztem, hogy kıvé válik.

Amikor befejeztem, Gabe is kiitta a maradék italát. A szobára csend ereszkedett, amelyet csak a villám halk csattogása tört meg.

Akkor Gabe felpattant, elhajította a poharát, és olyan sikítást hallatott, mint a sólyom vijjogása. Az üvegcsörömpöléstıl nem ugrottam fel, de a visítástól majdnem.

Megfordult, és vádló pillantást vetett Jace-re. – Áruló! – sziszegte. – Tudtad! – Ugyan, mit tudtam… – kezdte Jace. Eddie felhördült. – Hadd beszéljen – mondtam csendesen, de határozottan, hogy elnyomjam a skinlin morgását.

Gabe, miközben Jace beszél, vetnél egy pillantást Eddie karjára? Egy pillanatra mind rám néztek. Aztán Gabe mereven odalépkedett a kertészmanóhoz, és

megérintette a vállát. Valami kimondatlan egyetértés volt kettıjük között, és Eddie karja már csak egy kicsit volt ernyedt. Újabb mennydörgés zendült az égbıl. Annyira fáradt voltam, hogy ezúttal nem bántott, hogy Gabe csókot nyom Eddie homlokára, bár azért elkaptam a tekintetem. A papírfehérre sápadt Jace-re néztem, akinek dühtıl rángott az arca.

– Gyorsan beszélj – mondtam neki. – Mielıtt úgy döntenek, hogy rossz ötlet volt meghallgatni. – Semmirıl sem tudtam – mondta nyersen. Gabe döfködni kezdte Eddie karját, és éreztem,

ahogyan az ereje vibrálni kezd. Gyógyított. Megborzongtam – amikor elıvette az erejét, úgy éreztem, mintha újabb vérzéscsillapítót nyomnának felsértett pszichémre. Gabe hozott vissza a halálból.

– Miért nem mondtad, hogy Corvin vérbıl származol? – kérdeztem. Félig démon vagy, Jace? A kérdés az ajkamon remegett. A bıröm bizsergett.

– Mert nem származom – mondta a kanapén hátradılve. A haja vértıl és a víztıl állt össze. Szánalmasan néztünk ki – Japhrimeltıl eltekintve, akinek legfeljebb az én vérem kenıdött az arcára. – A négy nagybácsi – Sargon Corvin örökbefogadott fiai – egyike fogadott örökbe természetfeletti képességeim miatt. Így kerülhet az ember közel a Corvinokhoz – a pszí révén. Minden átkozott pillanatát győlöltem, Danny. Amint Deke Corvin meghalt, elszöktem, és rohantam, ahogy tudtam… és akkor találkoztam veled.

– Tudtad, hogy Sargon Corvin, a rohadék maffiacsaládod feje valójában Santino? – kérdeztem nagyon érthetıen.

– Nem – felelte. – Az istenekre, nem. A botomra esküszöm. Fogalmam sem volt. Senki nem látta évekig Santinót, csak az idısebb nagybácsik, ık adják ki az utasításokat, amelyek feltehetıen tıle érkeznek. Azt hittem, hogy a nagy Sargon egy kibaszott legenda, Danny. Senkit nem engedtek be a belsı komplexumba – oda, ahol rád találtunk. Ott zajlott az összes génkutatás, keményen belementek az illegális implantátumokba és génmanipulációkba, mert abból jött a pénz – ennyit tudtam. Mást nem. Azt hittem, hogy Sargon azért akar bosszút állni rajtad, mert az utcai háború során megöltem mind a három túlélı nagybácsit. Nem volt könnyő haláluk. Ezzel foglalkoztam, miközben te odafenn Saint Cityben gyászoltál. – Hátracsapta a fejét a kanapéra, és az ádámcsutkáját


152

kidüllesztve nyelt egyet. – Tudta, hogy azzal okozhatja nekem a legnagyobb fájdalmat, ha megöl téged. Ezért hagytalak el, és ezért ragaszkodtam hozzá, hogy itt lakj a kis vadászatod alatt

– Miért nem mondtad, hogy Corvin vagy? Mondhattad volna. Azon igyekeztem, hogy ne érzıdjön a hangomon, hogy sértett és keserő vagyok. Egyszerően

nagyon elfáradtam. Jace nevetett, leengedett állal nézett rám. – Mindenki tudja, hogyan érzel a maffia iránt, bébi. Még az ajtód elıtt sem mehettem volna el. – Szóval hazudtál nekem. – Szeretlek, Danny – mondta Jace a szemét lehunyva, a fejét hátradobva a kanapén. Sötét karika

a látszott a szeme körül. Borotválatlan volt, és sovány. – Nem volt más választásom. Már ha tiszta akartam maradni; ha elmondtam volna, ki vagyok, elhagytál volna. Tiszta akartam maradni a szemedben. Kimaradtam a dologból, amíg el nem kezdted a Morrix-féle melót. Megfenyegettek, hogy megölnek. Az egyetlen lehetıségem az volt, hogy eltőnök, és remélem, hogy békén hagynak. – Sóhajtott, – Sargon nem tudott foglalkozni veled, gondolom azért, mert lefoglalta, hogy kifejlessze a módszerét, én meg letéptem a láncaimat, és elkezdtem borsot törni az orra alá. Amíg vissza nem jöttél, és az orra alá nem dörgölted, hogy itt vagy. Nem tudtam, Danny. Ha tudtam volna, én magam öltem volna meg. Vagy legalábbis megpróbáltam volna. Miért nem kérdezed meg a kis démonodat, hogy ı mit tud errıl az egészrıl?

– Vigyázz a szádra, ember – mondta Japhrimel csendesen, jéghideg hangon. – Ha a fejedelem tudta volna, hogy Santino már eljutott odáig, hogy androgünt hozzon létre, akkor hellesvrontot – földi poklot – szabadított volna a Corvin családra, és végleg kiirtotta volna ıket. Ez sokkal inkább ıket érinti, mint téged.

Jace horkant egyet és szóra nyitotta a száját. – Fogd be – mondtam. – Fogd be. Japhrimel felemelte szabad kezét, és félresimította a hajamat az arcomból. – Pihenned kellene, Dante. – És mi van a kislánnyal? – kérdeztem a nyakamat nyújtogatva, hogy a szemébe nézzek. –

Tudtad, hogy Santino új démonfajt akar megalkotni? – Nem egy új démonfajt – mondta Japhrimel –, hanem egy nagyon ritka démont. Lucifer a

legelsı, az elsı androgün, akitıl minden démon származik – a fiatalabb androgünök vagy a hőbéresei vagy a szeretıi. Errıl az emberek nem tudnak.

Hosszan sóhajtottam. Olyan átkozottul fáradt voltam, a szemhéjam elnehezült. – Szóval tudtad. Mit jelent ez, Japhrimel? Fáradt vagyok, most jöttem vissza a halálból. Kissé

hülyén érzem magam, szóval magyarázd el, kérlek. – A Tojás a fejedelem uralmának záloga – mondta Japhrimel. – Abban van a fejedelem

genetikai kódrendszere és az ereje egy része – annyi erı, hogy nélküle el sem tudja hagyni a poklot. Santino Lucifer génkutatójaként hozzá tud férni a genetikai kódrendszerhez, de a Tojásba zárt erıt nem tudja használni. Ha egy másik androgün kinyitja a Tojást, felborul a pokol erıegyensúlya. A Tojás birtokában az androgün lesz a pokol ura – de ki irányítja az androgünt?

– Santino – sóhajtottam. Elhittem. Nem kellett a dobozok vagy a Doreen-arcú kislány látványa, hogy ennél is jobban meggyızzön. A démonok úgy játszadoztak a genetikával, mint a technológiával – néhány tudós szerint ezt génjeink bizonyítják. Ez volt a mágusok és genetikusok által vitatott legnagyobb tudományos kérdés – vajon a démonok és az emberek képesek egymással szaporodni, csak több ezer éve nem tették meg, már ha megtették valaha –, már ha az ember elhiszi azokat a régi történeteket, amelyekben a démonok feleségül veszik az embernıket, és óriások járják a Földet.


153

A fémdobozok hosszú soraira gondoltam, megborzongtam. Santino kitalálta, hogyan alkosson egy új Lucifert, egy Lucifert akit a saját céljaira használhat? Lucifer egy kis formálható, irányítható genetikai másolatát – Doreen genetikai anyagát felhasználva.

És most az enyémet akarta használni. Vagy talán a testemet inkubátorként. Te lehetsz az új Madonna, suttogta a hangja az emlékeimben, lágyan és vérfagyasztóan embertelenül.

Megborzongtam. Rigger Hallban megúsztam, hogy dajkaanya legyek; egy ırült démon kedvéért nem leszek az. Mi lenne, ha más szedajineket és nekromantákat rabolna, hogy a borzalmas kis jószágait nevelgessék?

Dühösnek kellett volna lennem. Japhrimel nagyon sok mindent nem mondott el, de inkább csak bágyadt hálát éreztem, hogy ott volt – és ezt a hálát magam sem akartam boncolgatni. Csönd telepedett a szobára. Eddie káromkodást sziszegett a foga között, Gabe pedig a sebet kötözgetve mentegetızött.

– A pokol uralmára pályázik – mondta a démon csendesen. – És ha ez megtörténik, a világ is a kezébe kerül.

– Azt mondja, ez a szabadság érdekében történik – feleltem. Kimerültség szállta meg karomat, lábamat, csomagolta vattába az agyamat. – Legfeljebb Vardimal szabadsága érdekében. Japhrimel vállat vont. A mozdulat hatására a fejem nekidılt a vállának. Lehunytam a szemem. A kimerültség súlya alatt nagyon nehéz volt gondolkodni. – Akkor most mi van? – mondta Gabe. – Most alszom néhány órát, aztán megteszem, amit már a kezdet kezdetén kellett volna tennem. – És mi az? – Japhrimel nem mozdult, de a karja megfeszült kissé. Ha nem lettem volna ilyen

fáradt, elgondolkodtam volna rajta. Az álom gyengédebben érkezett hozzám, mint a halál. Ez kiszámítható reakció volt; a legtöbb

ember mély álomba zuhan, miután visszarángatták a halálból. Így békül meg a psziché a végtelennel.

– Felkelek, fogom a kardomat, és levadászom azt a rohadékot. Egyedül. – Egyedül nem – mondta Gabe. – Ha kell, akár le is kötözünk. Ne kezdd újra. Éppen azt akartam neki mondani, hogy vegyen vissza, amikor elájultam. Utoljára Japhrimel

hangját hallottam: – Ha nem hagytam a halál kapujában, akkor most sem hagyom el. Beviszem az ágyába.


154

HARMINCKILENCEDIK FEJEZET

Huszonnyolc órán keresztül aludtam. Rengeteg idıt adtam Santinónak a menekülésre. Amikor végre magamhoz tértem, meztelenül

feküdtem egy hatalmas sötétzöld ágyon. A légkondicionáló mőködött, ezért a szoba még úgy is hővös volt, hogy az erıs kora reggeli napsütés átszőrıdött az ablakokon. A fénybe hunyorogtam, és felkönyököltem.

A plazmafegyver csapásának és az erı visszahatásának következtében az egész testem sajgott. Jóval meghaladtam az erı fájdalommentes alkalmazásának határait. Nagy szerencsém lenne, ha az elkövetkezı huszonnégy órában megúsznám a migrént.

Viszont a vállam nem fájt. Megérintettem Japhrimel jelének körvonalát, és meg kellett acéloznom magam a fájdalmas émelygés hulláma ellen.

– Itt vagyok – mondta Japhrimel, és elfordult az ablaktól. Eddig nem vettem észre, talán a napsütés vakított el. Talán nem akarta, hogy lássam.

– Pihenj, Dante. – Nem tudok pihenni – mondtam a reggel ízével a számban. – Santino… – A nyomában vagyunk. Nem sokat segíthetsz, ha nem pihened ki magad. – Japhrimel csendben

megközelítette az ágyat, a kabátja lebegett a napfényben. – Zajlanak az események. A fejedelem annak tudatában, hogy Santino mivel próbálkozik, a teljes hellesvrontot az irányításom alá vonta. A pokol minden földi ügynöke Santinót keresi. Megtaláljuk, akárhová bújt.

Szép óvatosan felültem, és megdörzsöltem a szememet. – Hacsak olyan helyre nem megy, ahol nincsenek emberek – mondtam. – Az emberi ügynökök

nem érnek semmit, ha olyan helyen tartózkodik, ahol kikerül a látókörükbıl, mint az elmúlt ötven évben. – Ráadásul ı az enyém. Én kezdtem el a vadászatot, én is fogom befejezni.

A démon vállat vont. – Nem minden ügynök ember. Vardimal az emberek iránt érzett megvetése ellenére dögevı.

Szüksége van az emberekre, éhezik rájuk. A hellesvront meg fogja találni. – Miért keveredik bele az egészbe a démonrendırség? Nem ölhetik meg. Tudom,

megpróbáltam. Hol vannak a többiek? – kérdeztem a démonra hunyorogva. Próbáltam a démon arcát meglátni, de nem sikerült.

– A másik nekromanta és a koszboszorka alszanak. A volt szerelmedet egy vendégszobába zártuk, de amúgy sértetlen. – Japhrimel hangja változott egy kicsit. Valahogy… megvetı lett. A szemét saját fénye világította meg. Mivel hátulról esett rá a nap fénye, úgy nézett ki, mint egy villogó szemő árny. – Valami másról szeretnék beszélni, Dante.

– Ha Vardimal dögevı, akkor te mi vagy? – Én a mélyebb bugyorból származom, ı magasabbról. Engem nem kötnek az ı vágyai.

Japhrimel vállat vont, de a mozdulat ezúttal volt olyan könnyed, mint szokott lenni. – Ezért vagy te az ördög bérgyilkosa? A démon fájdalmas vigyorra húzta a száját. – Azért én vagyok a fejedelem bérgyilkosa, mert lelkiismeretfurdalás nélkül vagyok képes

megölni a testvéreimet. És azért vagyok a bérgyilkosa, mert bízik benne, hogy teljesítem a parancsát. Én arról szeretnék beszélni…

Nem voltam rá kíváncsi. – A szedajinekkel és nekromantákkal kapcsolatos történet – kérdeztem – igaz? A démon hallgatott egy darabig. Aztán:


155

– Igen. A szedajinek és a nekromanták valóban hordoznak a démonokéhoz hasonló recesszív géneket. Én arról szeretnék beszélni…

Istenek. Ember vagyok, gondoltam, nem vagyok démon. Tudom, hogy ember vagyok. – Késıbb – mondtam, és kidugtam a lábam a takaró alól. A takaró áldott melegéhez csupán a

légkondi áldott hővöse volt fogható. – Szólj a többieknek. Dolgunk van. – Enned kell valamit – mondta a démon kissé hátralépve. Visszalépett a napfénybe. – Kérlek. – Kössünk üzletet. – Gyorsan talpra pattantam, és annyin örültem a függıleges testhelyzetnek,

hogy nem érdekelt a meztelenségem. Amúgy is démon, bizonyara rengeteg meztelen nıt látott már. Mire kijövök a zuhany alól, idehívod a többieket, és amíg kitaláljuk a tervet, megreggelizem. – A fürdıszoba felé indultam, de éles szisszenést hallottam. – Mi az?

Megálltam, hátranéztem. A térdem remegett, de meglepıen jól éreztem magam ahhoz képest, hogy lelıttek, és visszarángattak a halálból.

– A… sebeid. – Japhrimel hangja ismét tompa lett. – Már nem fájnak – hazudtam. – Nagyon régen törtem. Nézd, Japh… – Ki? Ki tette ezt veled? Most volt valami éle a hangjának. Vajon a dühtıl? Most rajtam volt a sor, hogy vállat vonjak. – Nagyon régen történt, Japhrimel. Az… aki ezt tette, már meghalt. Hívd a többieket.

Reggelizem, és közben mindent megtervezünk. Kényszerítettem magam, hogy még egy lépést tegyek a fürdıszoba felé. Aztán még egyet. Ez

van, ha az ember meztelenül lófrál egy démon szeme láttára, gondoltam, sikeresen eljutottam a fürdıszobáig, felkapcsoltam a lámpát, és becsuktam az ajtót, mielıtt megláttam volna a karmok nyomait a hasamon. Kiálló bordáimat meg lehetett volna számolni, a csípıcsontom is kiállt. Fogytam.

Hosszan, süvítve sóhajtottam a fogam között. Remegett a lábam. Felvetettem a fejem, és szembenéztem a tükörképemmel. Ismét túléltem a Santinóval való találkozást.

Igenis történnek csodák. – Talán mégsem halok bele ebbe a melóba – suttogtam, elkaptam a tekintetemet kimerült

arcomról, és zuhanyozni mentem. Gabe sokkal jobban nézett ki, különösen, hogy megmosta és hátrasimította sötét haját. Eddie

még mindig kímélte az egyik karját, de Gabe gyógyító ereje láthatólag siettette a gyógyulást – a sajátját is. Sötétbarna szeme most sárgászöld mosómedve-maszk volt, sebes ajka kevésbé mérgesen biggyedt.

Jace borostás volt, és egy kissé mereven mozgott, de a tekintete tiszta volt. Óvatosan ereszkedett le a karosszékbe, amit Japhrimel tett oda neki. Gabe egy pillantást sem vetett rá. A rendetlen Eddie a maga közvetlen módján teljes húsz másodpercen át bámulta, miközben ajka néma vicsorgásra húzódott.

Törökülésben ültem az agyon. Jó érzés volt tiszta ruhát viselni, még jobb tisztának lenni, zuhanytól nedves hajjal, szantálfától illatozva. Japhrimel kifejezéstelen arccal adta át a katanámat. A hüvelye elveszett, így a térdemen egyensúlyoztam a pıre pengét.

– Oké – mondtam, amikor mindenki elhelyezkedett. – A reggeli negyed óra múlva lesz kész. Japhrimel leellenırizte az itteni személyzetet, és azt állítja, hogy megbízhatók. Santino nyomába eredek, amint…

– Várj egy percet – jelentkezett Gabe. – Hogy a Hádészban akarod megtalálni anélkül, hogy ne riasztanád fel? Egy nap elınye van és démon – a mágusok varázsereje talán megtalálja, de ha résen


156

van, csak felhívja ránk a figyelmet. És nem engedhetjük, hogy újra ellenhatás érjen. Annak is van határa, amit te még el tudsz viselni, Danny – annak ellenére, amit te képzelsz.

Feltartottam a kezemet. – Gabe – mondtam mérhetetlen türelemmel. – Talán a nyomára sem akadunk, még Dake kis

játékszerével sem. De vele van a gyerek. És az a gyerek legalább felerészt Doreen; akivel a gondolataimat és az ágyamat osztottam meg. Megtalálom a gyereket, Doreen vére kötelez minket. Ahol ı van, ott lesz Santino.

Gabe vállat vont. Jace-re nézett, mondani akart valamit, de elhallgatott. – Mi van ezzel a gyerekkel – kérdezte hirtelen Eddie. – Mihez kell a démonoknak? Japhrimelre néztem, aki vállat vont. A szeme elsötétült, furcsa rúnaszerő jelek kavarogtak elı a

mélyébıl. De a padlót nézte, mintha kerülné a pillantásomat. – A fejedelem talán a szeretıjévé teszi – mondta. – Vagy a hőbéresévé. Az androgünök

értékesek, és ı még túl fiatal, hogy szembeszegüljön vele. – Na persze – mondtam. – Én fogok gondoskodni róla. Tartozom ennyivel Doreennak.

Luciferrel nem arra szerzıdtem, hogy vigyem vissza a gyereket, arra szerzıdtem, hogy öljem meg Santinót, és vigyem vissza azt a Tojás nevő izét. Tudnia sem kell a gyerekrıl. Nem mondtad el neki, ugye, Japhrimel?

Kérlek, mondd azt, hogy jól gondolom, és nem meséltél Lucifernek a gyerekrıl. Csönd telepedett a szobára. – Arra kérsz, hogy hazudjam a fejedelemnek? – mondta végül Japhrimel. Az ágy oldalánál állt,

lehorgasztott fejjel, lesütött szemmel, a kezét a háta mögött összekulcsolva. A kabátja kissé meglebbent. Megint eltőnıdtem azon, hogy miért viseli.

– A démonok megbízhatatlanok, Danny – zendített rá Jace. Tudomást sem vettem róla, Japhrimelt figyeltem. A reakciójából arra következtettem, hogy tartotta a száját. Ha nem beszélt Lucifernek a kislányról, akkor sejtenie kellett, hogy arra kérem majd, ne tegye.

Végül felcsapta a fejét, zöld szeme egy pillanatra összekapcsolódott az enyémmel. Most már nem volt olyan nehéz megtartani a pillantását.

– Nem beszéltem Lucifernek a gyerekrıl, csak arról, hogy Vardimal egy androgünt akar megalkotni. Nem tartottam bölcs dolognak, hiszen akkor Lucifer talán más módon igyekezne elkapni Santinót. Ez téged veszélyeztetne, Dante. – Elhallgatott, a tekintete az enyémbe kapaszkodott. Most jön a java, gondoltam, és elcsodálkoztam, hogy ezúttal kiszámítottam a viselkedését. – De hazudjak a fejedelemnek Santino halála után…? Úgy teszek, ahogy kéred – mondta –, de ennek ára van.

Vállat vontam. – Erre számítottam. – Kiszáradt a torkom. – Mi az az ár? – Idıvel el fogom mondani – mondta. – Nem olyan dolog, amit ne tudnál megfizetni. – Danny… – Jace felpattant. – Fogd be, Jace – mondtam, a tekintetemet a démonra szögezve. – Rendben, Japhrimel. Megegyeztünk. Az istenek adják, hogy meg ne bánjam. – Négyszemközt szeretnék beszélni veled, úrnım – mondta a démon hivatalosan, kissé

meghajtva a fejét. Ezzel sikerült megsértenie – szóval visszatértünk az úrnızéshez, vagy mifene? Nem hagyhatod, hogy egyedül kóboroljak a világban. Tényleg ezt mondta, vagy csak

halálközeli hallucináció volt? Kihessegettem a gondolatot, a hajam a vállamra hullott. – Nemsokára. Gabe, erıd teljében lesz rád és Eddie-re szükségem. Mindent tegyetek meg, hogy

földerítsétek. Hamarosan újra nyomon leszünk. Tizenkét órán belül össze kell szednünk minden


157

lıszert, amit csak össze tudunk kaparni. Mindent. Plazmafegyvereket, rohamlövegeket, robbanószereket, mindent. Eddie, olyan sok gollem'aira van szükségem, amennyit készíteni tudsz, mielıtt elmegyek – és gyújtóbombákra is. Te vagy a legjobb skinlin, akit ismerek, és ezek az agyagi cuccok kiegyenlíthetik az esélyeinket. Jace… – Megrándult, és a vállait védekezıen leejtette, amint kimondtam a nevét. – Szedd össze minden erıdet, és győjtsd össze a felszerelésünket. Szállítóeszközre, felszerelésre és a maffia belsı körébe szóló belépıkre van szükségünk.

– A maffia belsı köre? – Eddie valósággal hadart. – Meg vagy ırülve? – A vadászat során a világ bármelyik pontjára eljuthatunk – mondtam. – Ha Santino valamelyik

szabad városba megy, a maffia belsı körébe szóló belépık védelmet nyújtanak, és fedelet a fejünk fölé. El tudod intézni, Jace?

Sápadtabb volt, mint valaha. – Megbíznál bennem? – kérdezte, kék szeme megrebbent, aztán elvette a tekintetét, mintha nem

tudna a szemembe nézni. – Rám bíznád ezt a feladatot? – Nem fogok megbocsátani neked – mondtam. – Csak eltekintek tıle, hogy másfél évig

hazudtál nekem. Ha ezt megteszed, kvittek vagyunk, kifizetted az adósságod. Ezután a meló után nem akarom többé látni a képedet. Ha ezután még egyszer a szemem elé kerülsz, esküszöm, megöllek. De ha segítesz kinyírni Santinót, akkor az utadra engedlek. Sértetlenül. Ki lesz egyenlítve minden számla.

– Danny - kezdte. – Hazudtál nekem- sziszegtem. – Amikor csak hozzám értél, hazudtál. És akkor sem tisztáztad

magad, amikor idejöttem – továbbra is hazudtál. Azt hitted, soha nem jövök rá? – Te soha nem… – kezdte. – Most már sosem tudjuk meg, ugye? Soha nem volt esélyem. A fejemet ráztam, elnéztem oda, ahová beesett a napfény, és minden felületen fény ragyogott.

Ez a halál tiszta fényéhez képest semmi volt, de annyira közel járt hozzá, hogy belefacsarodott a szívem. A szoba csodaszép volt, tiszta, és ebbe belesajdult az egész testem. Otthon akartam lenni, úgy, hogy Santino már halott, és az ördög nem játszadozik az életemmel.

– Vagy megcsinálod, vagy megöllek, Jace. Ennyire egyszerő. Nem tudom, hogy a hangütésem, a jéghideg arcom vagy a katana markolatát markoló kezem

tette, de Jace hitt nekem. A földet bámulta, és mozgott az állkapcsa. – Rendben – mondta végül – Ha így akarod, akkor így fogunk játszani. – Jó. – Felnéztem Japhrimelre, aki némileg ijedt arcot vágott. – Japhrimel? Újra vállat vont, azzal a határozatlan, ismerıs mozdulattal. Nincs mit mondani, és elıttük nem

fog velem beszélni. Remek. – Oké – mondtam. – Körülbelül ennyi. Lássunk munkához. Jace felpattant, és egyetlen pillantással végigmérte Eddie-t. A skinlin összehúzott szemmel ült a

helyén, a haja a homlokába hullott. – Nekilátok a belépık és a készletek beszerzéséhez – mondta Jace. – A személyzet hoz nektek

reggelit, és amire csak szükségetek van. Bólintottam. Úgy ment ki a szobából, hogy még egyszer rám nézett volna. Gabe füttyentett, a fejét rázta. – Magadnál vagy? – mondta. – És ha még mindig Santinónak dolgozik? – Már nem. Ha igen, akkor mindannyian meghalunk. – Sóhajtottam. – Olcsón megúszta – morogta Eddie. Tudtam.


158

Tíz évvel ezelıtt már csak elvbıl is Jace után mentem volna. De most túl fáradt voltam. De az üveglapok mögött sorakozó fémdobozok látványa és Santino üveglapot karcoló körmének hangja nem ment ki a fejembıl. Mennyi halál, és ki vagyok én, hogy bármit tehessek ellene? Nekromanta vagyok. Az a dolgom, hogy visszahozzam az életbe az embereket. Annyira belefáradtam a gyilkolásba.

– Danny? – Eddie csettintett, hogy felhívja magára a figyelmemet. – Olcsón megúszta a pasas. Legalább el kellett volna tángálni, eltörni pár csontját. …

– Nyugi, Eddie – szólt bele Gabe, és meztelen lábujjával megdörgölte Eddie térdét. – Danny tudja, mit csinál. A lıszer nem a Santinóval szemben vívott nyílt harchoz kell, ugye, drága?

– Hát persze hogy nem – mondtam. – Azokkal a Corvinok nyomát töröljük el a földrıl. Azt Jace maga csinálja. Ha kudarcot vall, nincs veszteségünk, mert Jace meghal, és a család ismét kudarcot vall a vállalkozásunk akadályozásában. Ha sikerrel jár, Santinónak nem marad olyan maffia családja, akivel elvégeztethetné a piszkos munkát. Örökre megszabadulok Corvinéktól, és Jace örökké hálás lesz nekem, hiszen ı is szabad lesz. Tényleg szabad, nem csupán az utcai harcokat tudja le.

– A golem'ai és a gyújtóbomba? – kérdezte Eddie, és szırös arcán elkezdett derengeni az értelem.

Elnyomtam a borzongásomat. A golem'aitól – az érzı sárlényektıl, amelyeket a skinlinek tudtak készíteni természetes anyagokból és színtiszta mágiából – mindig kirázott a hideg.

– Azok Santino részére készülnek – mondtam.


159

NEGYVENEDIK FEJEZET

Sietısen, de alaposan reggeliztünk; a sőrő Nuevo Rió-i cikóriakávé sokat segített, hogy előzze kimerültségemet és lüktetı fejfájásomat. Japhrimel hallgatag volt, nézte, ahogy ettem, alkalmanként az ablakhoz ment, és hátratett kézzel nézegetett kifelé. Tudni sem akartam, mi jár a fejében. Hallgatása mindannyiunkra rátelepedett. Talán csak nem volt mit mondania. A szobalányok sápadtan, remegı kézzel szedték le az asztalt, és csak a szemük sarkából vetettek ránk lopva egy-két pillantást.

Még csak érdekelni sem tudott a dolog. Az ember azt hinné, egy sámán alkalmazottaiként hozzászoktak már a pszionokhoz.

Végre Gabe-et és Eddie-t a dolgukra küldtem, és lenéztem a katanámra. – Érdekes módon a penge nem reagált Japhrimel jelenlétére – kék szikrákat kellene hánynia, mint máskor, amikor hozzáért.

De miután találkoztam Santinóval, és majdnem otthagytam a fogam, alig maradt valami erı a pengében. Fel kell töltenem, mielıtt ismét lángra lobbantom. Ez egyfajta tortúra volt – minél tovább várunk, annál inkább felkészülünk arra, hogy kicsináljuk Santinót, de neki annál több ideje marad, hogy beássa magát, és ez nekünk a vérünkbe kerül.

Az ajtó bezárult Eddie mögött, Japhrimel megfordult, napfény esett koromfekete kabátjára. – Oké. – Letettem a lábam az ágyról, és felálltam. A katana ellipszis alakban megpördült, lazán

tartottam a kezemben a pengéjével lefelé. – Még a démonok mércéjével mérve is furcsán viselkedsz. Mi a baj?

A démon a fejét rázta, fény futkározott az arca felületén. Megnéztem jobban. Korábban azt gondoltam, hogy átlagos a külseje, arca komor, már-már csúf. Nem vettem észre

szemöldöke szabályos ívét, azt, ahogyan vékony ajka mosolyra húzódott, vagy magas arccsontját. Persze Lucifer szépségéhez képest semmi volt, de… valahogy jólesett ránézni.

– Ki vele – erısködtem. – Nem azt mondtad, hogy megbeszélnivalód van velem? A keményfa padlón behajlítottam meztelen talpamat, és megborzongtam. Annyira

hozzászoktam a Nuevo Rió-i hıség áthatolhatatlan rétegéhez, hogy a légkondicionáló levegıjét már kissé hővösnek éreztem.

Japhrimel tett felém egy lépést. Aztán egy másikat. Égett a szeme, és ez még az arcára esı fényt is zöldre színezte.

Lassan közelített, a kezét összekulcsolta a háta mögött, és végül úgy harminc centivel magasodott fölém. Körülvett a pézsmaszaga, az aurája az enyémhez ért. Hátravetettem a fejem, hogy felnézhessek rá.

– Na? A démon ismét rázta a fejét. Aztán elengedte a kezét. Felemelte a bal kezét, megfogta a jobb

vállamat és forróság hatolt át az ingem anyagán. Japhrimel a szemembe nézett. A szívem hatalmasat dobbant. – Japhrimel? – kérdeztem. Bal kezét jobb karomra tette, ujjai az ujjaim köré fonódtak. Kivette a kezembıl a katana

markolatát, és a kard megcsörrent a padlón. Érte kaphattam volna, de nem tudtam szabadulni a démon smaragdszínő pillantásától.

– Dante – felelte. A hangja többé nem volt robotszerő, kifejezéstelen, tompa. Inkább… rekedt volt, mintha

elszorult volna a torka. Valami nem stimmelt.


160

Aztán az egészet az koronázta meg, hogy végtelen lassúsággal térdre ereszkedett, miközben még mindig a kezemet fogta. Átölelte a derekamat és az arcát a hasamba temette.

Ehhez fogható még soha nem történt velem. Mereven, bizonytalanul álltam. Aztán megemeltem a szabad kezemet, és végigsimítottam

koromfekete, selymes haját. – Japhrimel – ismételtem. – Mi… – Cserbenhagytalak – mondta, és forró lélegzetét az ingemen keresztül is éreztem a bırömön.

Alig értettem, annyira le volt fojtva a beszéde; úgy préselıdött hozzám, mint egy macska vagy egy gyerek. – Cserbenhagytalak.

– Mirıl beszélsz? – Az én hangom sem szólt rendesen. Olyan volt, mintha valami megakadt volna a légcsövemben, ami elfojtja hangomat, elakasztja lélegzetemet.

A démon felnézett, a karja továbbra is szorosan tartott. – Tudtam, hogy nem haltál meg – mondta olyan lángoló tekintettel, hogy szinte arra

számítottam, hogy égeti szag tölti meg a levegıt. – Mert nem kerültem viasza a pokolba. Mégsem tudtam, mit tesz veled Vardimal – életben tart, hogy kínozhasson, vagy megvárja, míg odaérek, mielıtt megölne. Nem tudtam, Dante. Cserbenhagytalak, nem védtelek meg, és téged elragadott a halál.

– Semmi gond – suttogtam. – Nem tudhattad, hogy egy plazmalövedékkel intéznek el. Ez még neked is meghaladta volna a képességeidet. Nem a te hibád, Japhrimel.

– Elképzeltem a létezést nélküled, Dante. Nagyon… kellemetlen volt. Miközben mosoly helyett csak vicsorgott, kivillant a foga. Nem hagyhatod, hogy egyedül kóborolok a világban. A hangja az emlékeimben zengett. Lesimítottam a haját. A koromfekete hajzat selymes és kissé érdes volt, csúszkált az ujjaim

között. – Hé – mondtam. – Ne aggódj emiatt. Semmi baj. Ez még az én fülemben is esetlenül hangzott. Ez egy démon, Danny. Mit csinál? – Győlölni fogsz, Dante. Ez elkerülhetetlen. Szaggatott nevetés szakadt fél belılem. – Nem győlöllek – vallottam be. Nagyszerő, Danny. Túl öreg hozzád. Még csak nem is

ember. De eljött értem, ellenkeztem. Csak azért, mert ı is érintett az ügyben. Játszik veled, Danny. Játszik. Senki soha… Nem érdekel, gondoltam. Nem úgy néz ki, mintha szórakozna. Nem érdekel. – De te egy… – Tudnod kell – mondta. – Nem vagyok többé démon. Micsoda? Bámultam rá, már nem simogattam többé a haját. – Mi az ördögrıl beszélsz? – Nem vagyok többé démon – ismételte lassan felnézve rám. Furcsán sápadt volt bıre

aranyszínő árnyalata alatt. – Elbuktam. A'nankimel vagyok. Te vagy a pecsét a szívemen; nem fogok visszatérni a pokolba.

A karja megfeszült, akárcsak a jobb kezemet markoló ujjai. Kiszáradt a szám. – Um – ez volt az én ünnepélyes válaszom. A démon az arcomat bámulta, türelmesen és kíváncsian várt. Nagy nehezen visszanyertem a beszédképességemet, és hadarni kezdtem: – Arra gondolsz… mire… úgy értem, én… hm, te miért… á. Mi? – A tiéd vagyok – mondta lassan, mintha egy hülyének betőzné.


161

– Miért? – Szerettem volna belerúgni magamba. Hogyan kerülök ilyen helyzetekbe? Az egyik démont üldözöm, a másik itt térdel a lábam elıtt, és ó, jóságos istenek, mihez kezdek?

– Mert te vagy az egyetlen lény az örökkévalóságban, aki egyenlıként kezelt – mondta, és kicsit erısödött a szorítása. A térdem megroggyant egy kicsit. – Megbíztál bennem, még a kedves barátaidtól is megvédtél. Figyeltelek, Dante, napfényben és árnyékban, és úgy találtam, hogy igaz ember vagy.

– Um – mondtam ismét. – Japhrimel. – A hallgatásomnak a következı az ára: ne küldj el engem magadtól – suttogta, továbbra is az

arcomat figyelve. – Hadd maradjak veled azután is, hogy megölted Santinót. – Um. – Úgy éreztem, mintha az agyam egy áthatolhatatlan folyadékban mőködne. – Tudod,

nem járhatok mindenhová egy démonnal az oldalamon. – Miért nem? – vetette fel a logikus kérdést. – A halállal játszol, Dante. Nincs semmi, amiért élni

szeretnél; egyedül járod a világot. Láttam magányodat, fájdalmas látvány. Ráadásul olyan vakmerı vagy, hogy szükséged van rám.

Eszembe jutott, hogy tiltakoznom kellene, de nehéz volt ellenvetésre találnom abban a mosogatólében, amivé az agyam vált. A józan ész óvatosságra intett – végül is démon volt, és a démonok hazudnak. Ez volt az elsı szabály a mágusok és ceremonialok tananyagában – akik nem emberek, azoknak nincs emberi elképzelésük egy helyzet igazságtartalmáról. Mire megy ki a játék?

És mégis… Mögöttem állt, miközben Lucas Villalobosszal beszéltem. Megpróbált követni a halálba. És majdnem leégette Nuevo Rio egyharmadát, amikor engem keresett.

De Lucifer tartja a mogyorójánál fogva, gondoltam. – Mi van a szabadságoddal? – kérdeztem végül. – Amikor elnyertük a szabadságomat, akkor azt tehetek vele, amit akarok – mondta. – Veled

maradok, Dante. Ameddig megengeded, és talán még azután is. Elgondolkodva harapdáltam az alsó ajkamat. Fogalmam sem volt, hogy igazat beszél-e. – Miért most? Miért most mondod ezt nekem? – Mondtam neked, hogy létezik egy lehetıség – mondta. – Szeretném az erım egy részét átadni

neked, Dante, és gyorsan meg kell tennem, mert még inkább a'nankimel leszek, mint most. Ez hozzád köt majd, és a te világod az én birodalmam is lesz. Csak rövid idım van arra, hogy hozzád kössem magam, mielıtt a sötétségbe és a halandók halálába hullok. – A karja szorítása lazult egy kicsit, de akkor sem tudtam volna kibontakozni, ha akartam volna, mert a démon felállt, és a jobb kezemet még mindig a baljában tartotta. Hátra kellett hajtanom a fejemet, hogy lássam. Dobogott a szívem, a kezem csúszós lett az izzadtságtól, és az az ırült ötlet járt a fejemben, hogy amint visszanyerem a légzésem ritmusát, sikítani kezdek. Volt valami a szemében, amitıl alig kaptam levegıt.

– Ó – mondtam, és azt kívántam, bárcsak ne mondtam volna, mert a démon elmosolyodott. Kedves mosoly volt, a testem ismerısnek találta. Japhrimel a szabad kezébe fogta az arcomat.

– Bátorság, hedaira – mondta kedvesen, és a lehelete az arcomat perzselte. Aztán elırehajolt, és az ajka az enyémhez ért.

A mágusok azt mondják, hogy a démonok találták ki a szerelem mővészetét, és hajlottam rá, hogy elhiggyem. A csók végigszáguldott rajtam, villám tüze töltötte meg a vénáimat, az illata belém hatolt, megrészegített. Vérmeleg sötétsége körülölelt, megrázkódtam, a keze felfelé haladt és a nyakam köré fonódott. Az egész testem az övéhez feszült, ı pedig az ágyra dobott. Nem érdekelt.

Megharapta az ajkát, és a vérének füstje és főszere töltötte meg a számat. Levegı után kapkodtam, nyeldekeltem, fulladoztam a perzselıen forró folyadéktól, az ereje mindkettınket


162

körülölelt. Nem tudtam semmi másra gondolni, csak az érzés viharára, az égı torkomra, behunyt szememre, miközben a démon letépte rólam a ruhát, és csontig perzselt. Kétszer is felsikoltottam remegve és borzongva, miközben a szívem majd' kiugrott a mellkasomból. Amikor belém hatolt, majdnem elvesztettem az eszméletemet, sikoltoztam, és vergıdtem a gyönyörtıl, amely a halál dermesztıen édes sötétségét idézte. Olyan volt, mint meghalni, ahogy a démon a karjaiban tartott, miközben végighasított rajtam az erı, újraalkotott és mélységes homályba temetett. Ismét.


163

NEGYVENEGYEDIK FEJEZET

A sőrő, félálomban átélt kábulat hosszú ideig tartott. Sokáig eszmélkedtem, mire rájöttem, hol is vagyok – teljesen meztelenül egy démon karjaiban, Jace Monroe egyik ágyában –, de az elmém egyre csak a félálomba menekült viasza. Az egész testem lángolt, megváltozott. A démon a karjaiban tartott, miközben a csontjaim repedeztek és új alakot vettek fel; valamik mozogtak a bıröm alatt, a belsı szerveim változtak és elmozdultak, a szívem letargikusan vert. A démon a hajamba mormolt, a hangja csillapította a fájdalmat, és kábult lebegésben fürösztött.

Az egész az erı beáramlásával ért véget, amely beburkolta a bırömet és körülzárt. Egy csapásra magamhoz tértem.

Japhrimel mellettem feküdt, a hajam az arcába hullott, a fejem a vállán pihent. Az ujja már nem volt perzselıen forró, csupán meleg, a keze felcsúszott a vállamon, mire megborzongtam.

– Kész van – suttogta. Most elsı alkalommal tőnt fáradtnak a hangja. Kimerültnek. – Fájt – mondtam gyerek módjára. Ez volt az elsı megrázkódtatás – a hangom már nem olyan

volt, mint rég. Ehelyett mélyebb, erıteljesebb, amelytıl libabırös lettem. Vagyis az lettem volna, ha a bıröm nem…

A kezemre néztem. Szokott sápadtságom helyett – egy nekromanta soha nem ment a napra hacsak nem volt muszáj – aranyszínő, pórusok nélküli bır borította a kezemet. A körmöm továbbra is élénkpiros volt, és molekuláris lakk borította. Viseltem csillogó győrőimet, de ettıl a kezem csak még kecsesebb és gonoszabb lett.

– Anubisz – lihegtem. – Mit tettél… – Megosztottam veled az erımet – mondta. – Fájdalmas volt, de most már vége. Egy démon

képességeinek birtokában vagy, Dante, noha nem vagy démon. Soha nem is leszel. Sötét ijedelem szakadt fel a mellkasomból. De túlságosan elfáradtam – vagy nem is ez volt a

megfelelı szó. Zsibbadt voltam. Túl sok minden történt, egyik sokk a másik után. Érzelmileg túlságosan ki voltam merülve ahhoz, hogy bármire is reagáljak – és ez veszélyes volt. A zsibbadtság azt jelenti, hogy az ember nem gondolkodik világosan, és a világos gondolkodás volt az egyetlen, ami életben tarthatott.

– Hogy mit tettel? – Megırizted minden eddigi tulajdonságodat – szögezte le. – Csak most már egy kicsit több

vagy. És Vardimal nem tud majd olyan könnyen megölni. – Szehmet sza'esz… – Próbáltam kibontakozni a démon karjaiból. Néhány pillanatnyi zavar

után felültem, a lepedıt magamhoz szorítva bámultam a démont. Aranyszínő mellkasa pıre volt, szırtelen, kiálló vállcsontokkal, mögötte zöldeskék sötétség feküdt az ágyon. Ezért nem veszi le a kabátot, gondoltam és a térdemen kellett megtámasztanom a fejemet. Szárny. Ó, istenek, szárnya van – végtelen ideig kapkodtam a levegıt, Japhrimel keze a hátamon, a bordáimon tapogatózott. Az érintésének melegsége megvigasztalt, a szemem elé toluló szürke foltok eltőntek.

Végül elmúlt a pánik. De sok idı eltelt, mire felnéztem, és azt vettem észre, hogy a szoba sötétbe borult.

– Mennyi idı telt el? – kérdeztem. – Olyan tíz óra – felelte a démon. – Idıbe ellik, hogy a változások… – Bárcsak ne tetted volna – mondtam. – Bárcsak figyelmeztettél volna. – Nem engedted volna meg – figyelmeztetett. – És most nagyobb biztonságban vagy, Dante. – Mennyire? – El sem hittem volna, hogy ezt a párbeszédet egy meztelen démonnal folytatom.

Aztán újabb borzalmas gondolat hasított belém. – Még mindig nekromanta vagyok?


164

– Persze – mondta. – Vagy legalábbis feltételezem. – Feltételezed? – Oké, talán nem is zsibbadt voltam, hanem döbbent. Bámultam a démont, és

rövid, gyors lélegzeteket vettem. Dobogott a szívem. Nem, nem zsibbadt vagyok. Döbbent, zsibbadt és ijedt. – Feltételezem – mondta. Sötét karikák kavarogtak zöld szemében. – Még nem csináltam ilyet. – Nagyszerő – motyogtam, és lenéztem az ágy mellé. – Japhrimel…. – Megköszönheted – mondta a szemöldökét összehúzva. – Ha mágus lennél… – Nem vagyok mágus – szakítottam félbe. – Nekromanta vagyok. És ember. – Már nem – mondta a démon kurtán, és felemelkedett az ágyról. – Mondtam, hogy nem

engedem, hogy bajod essen. Léthé vizére esküdtem meg. – Fogd be. – Felpattantam az ágyról, magammal rántva a lepedıt is. Pont a közepén szakadt el.

Ott álltam, és néztem a kezemben tartott hosszú, zöld vászoncsíkot. – Istenek – sóhajtottam, aztán ádázul körülnéztem.

A szoba közepén találtam magam, és fogalmam sem volt, hogyan kerültem oda. Az igazat megvallva nekimentem a falnak, és egy helyen még a vakolat is leesett. Gyorsabb vagyok, mint egy ember, gondolta egyik felem vérfagyasztó nyugalommal. Most gyorsabb vagyok, mint egy ember. Ez jól jön majd, amikor Sanitnót üldözöm.

Borzongva elléptem a faltól. A kezemet bámultam. Aranyszínő, tökéletes kezemet. – Miért? – suttogtam. – Istenek odafenn, miért? – Megesküdtem, hogy megvédelek – válaszolta. – Nem foglak magadra hagyni, Dante. Még

sem démon, sem ember nem bánt velem ennyire kedvesen, mint te. Még ha a kedvességed idınként tüskés is. Mégis…

A kezem a fülemre tapasztottam, és berohantam a fürdıszobába. Japhrimel mindezt kifejezéstelen arccal szemlélte.

A fürdıszobai tükörben elém táruló látványtól felkavarodott a gyomrom. Vagy van még egyáltalán gyomrom? – gondoltam. Nagyon máshogyan néztem ki. A tetoválásom a helyén volt, a bırömön, a smaragd kissé meg is csillant. De amúgy… az arcom nem volt az enyém. Aranyszínő bır feszült egy ismeretlen arcon – de sötétbarna szemem a régi volt, csillogó és gyönyörő. Úgy néztem ki, mint egy holovid modell: tökéletes arccsont, érzéki ajak, ívelt szemöldök. Megérintettem egyik kósza ujjammal az arcomat, és láttam, hogy a tükörben egy gyönyörő nı megérinti csodaszép arccsontját, végighúzza ujját csinos ajkán.

Úgy néztem ki, mint egy démon. Egykori énemnek csupán árnyéka látszott az arcomon. Japhrimel jele a vállamon maradt, de már inkább dísz volt, mint sebhely, mintha belevésték volna vadonatúj tökéletes aranyszínő bırömbe. A hajam Japhrimel koromfekete fürtjeihez volt hasonló – hosszú, megformált tincsekben omlott a vállamra.

Finoman izmos hasam már nem árulkodott Santino karmának nyomairól. Megpördültem, felfogtam a hajamat, és a nyakamat nyújtogattam, hogy megvizsgáljam a hátamat a tükörben. A korbácsnyomok csíkjai eltőntek. A fenekemet nem tudtam megnézni a tükörben, de végigtapogattam az egyiket, és ott sem találtam sebhelyet.

Eltőnt. Mind eltőnt. Kivéve Japhrimel jelét a vállamon. Leengedtem a hajam, és megborzongtam.

Megszédültem, megkapaszkodtam a mosdóban. Igyekeztem finoman megfogni, de a körmöm, a csempébe fúródott. A hajam az arcomba hullott, kócosan, csábítóan. A másik kezemben még mindig a zöld ágynemőbıl lehasított csíkot markoltam.

– Anubisz – lihegtem, és behunytam a szemem, hogy kizárjam a látványt. Émelyegve és remegve térdre estem, és a mosdó alatti szekrénybe vertem a fejem. Zihálva jött belılem a levegı.


165

– Anubisz et'her ka… – Zihálva hagyta el az ima a számat, és egy még borzalmasabb félelem szakadt fel pániktól összeszőkült gondolataimból. Mi van, ha az isten nem válaszol többé nekem? Mi van, ha kihunyt a smaragd az arcomon, és az isten nem fogadja el többé az áldozataimat?

Sötét kiáltás szakadt fel a torkomból. Éreztem, hogy a tetoválásom sötét vonalai elmozdulnak kissé, és lélegezni próbáltam. Ha kapnék levegıt, ha kapnék levegıt, találnék magamban egy nyugodt helyet, és meggyızıdnék róla, hogy az isten visszaenged-e.

Japhrimel finoman kihúzta az ujjaimat a csempébıl. – Csitt – mondta, és letérdelt. A karjába vett. – Csss, Dante. Lélegezz. Lélegezned kell. Csss,

nem olyan rossz, csak lélegezz. – A hajamat simogatta, és csitítóan suttogott, amíg a kapkodó levegıvétel le nem nyugodott, és ki nem tudtam nyitni a szememet. Belecsimpaszkodtam, kabátja puhaságát éreztem az ujjam alatt.

Most, hogy már tudtam, hogy micsoda, kissé émelyegtem, amikor megérintettem. De a homlokomhoz nyomta az ajkát, és az érintés melegsége végigsöpört rajtam, és olyan érzést keltett a bensımben, mint egy korty szesz.

– Óvatosnak kell lenned – mondta. – Ha túl erıteljes mozdulatokat teszel, magadban is kárt tehetsz. Ez mindkettınknek kellemetlen lenne.

– Győlöllek – suttogtam. – Ez természetes – súgta vissza. – Most már a tied vagyok, Dante. A'nankimel vagyok.

Elbuktam. – Győlöllek – ismételtem. – Változtass vissza. Nekem ez nem kell. Változtass vissza. – Nem tehetem. – Japhrimel megsimogatta a hajamat. – Le kell terítened egy démont, Dante. Nem bírtam tovább tartóztatni magam. Kuncogni kezdtem. Aztán kacagni, végül röhögtem a

félelemtıl. Le kell terítened egy démont, Dante. Még akkor is idióta módján nevettem, amikor Gabe berúgta a hálószoba ajtaját, szorosan a

nyomában Eddie-vel.


166

NEGYVENKETTEDIK FEJEZET

A fürdıszobában guggoltam, a derekamra találomra tekert törülközıben. Égett a torkom, mert amíg tudtam, nevettem, aztán visítottam, és addigi visítottam, amíg el nem ment a hangom.

Odakinn emelt hangon vitáztak a többiek, Japhrimel visszakísérte ıket a szobába és ırt állt, egyiket sem engedte a fürdıszoba közelébe.

Gabe: Nem érdekel, mit gondolsz, az Danny odabenn. Nem teheted meg… Eddie: Csak volt Danny. Az a dög csinált vele valamit! Gabe: Mi a faszt csináltál vele? Válaszolj, különben… Japhrimel: Azzal, ha engem bánt, már ha ez lehetséges, ıt bántja. Ezt nem akarhatja.

Ha hagyják, én megnyugtatom. Most menjenek. Eddie: Lıdd le a rohadékot, Gabe, lıdd lel Japhrimel: Ha engem lelı, akkor neki esik baja. És ha neki baja esik, mindkettıjüket

megölöm. Ezt az árat kértem tıle, és meg is fizette. Ez személyes ügy. Eddie: Lıdd le a rohadékot, Gabe! Lıdd le! Gabe: Mind a ketten fogjátok be. Vagy mindkettıtöket lelılek. Mi az ördög történt

Dannyvel? Mit tettél vele? Ki vele. Hosszú, feszült csend. Egy aktív, pisztolytáska nélküli plazmapisztoly nyekergése. Aztán újabb

hang, léptek. Egyre közelebb. Csizmás lábak, ismerıs léptek. Japhrimel: Ne, ember. Veszélyes. Jace: Kapd be. Kinyílt az ajtó, és fénycsík lopózott a sötétségbe. A fejemet a térdemre hajtottam, még

szorosabban összekuporodtam. Nem kapcsolta fel a villanyt. Megszimatoltam, rothadó sejtek. Ember, mely szagot addig még

soha nem vettem észre. Mindenhol érezni fogom a romlás szagának áradatát? Hogyan bírja Japhrimel? Hogyan bírom én?

Nem jött be a fürdıszobába. Ehelyett inkább megállt az ajtóban, és benézett. Aztán lassan térdre ereszkedett, négykézlábra állt és így mászott be a fürdıszobába.

A sötétség nem segített. De a lámpafény sem, ami beszőrıdött a szobából. Semmi sem segített. Noha többé nem segít már semmi.

Jace közvetlenül az ajtón belül állt meg. Az antik öntöttvas kád mellett kuporogtam és kis ziháló, nyávogó hangot adtam ki magamból. A hang nem hallgatott el, akármilyen mélyre is vájtam új fogamat tökéletes új ajkamba. A datbandom pislogott. Át kell állítani – emberként már nem tudok szkennelni. Génmanipuláltként, aberráltként szkennelek… másként. Japhrimel azt mondta, nem démon vagyok, hanem hedaira – de az mi a nyavalyát jelent?

Jace felült, a hátát a falnak támasztotta. Néhány pillanatig ült, aztán lassan felnyúlt lenzakója zsebébe, és elıvett – egy doboz cigarettát.

Soha nem dohányzott, vajon Gabe-tıl kapta a cigit? – gondoltam, és a légzésem stabilizálódott. A nyekergésem is elhalkult.

– Rágyújthatok? – mondta Jace csendesen. A légzésem elcsuklott. Rágyújtott. Az öngyújtó gyors felvillanása elvakította a szemem. Még távolabb húzódtam, és

tanácstalan nyöszörgés szakadt fel ismét belılem. De Jace nem tett semmit, csupán beszippantotta a szintetikus hasis füstjét, majd kifújta.


167

– Elég undorító szokás – mondta mély és bensıséges hangon. – De mindig kell egy doboz belıle, arra az esetre, ha egy piti gengszter, akit éppen el akarok kapni, kér egyet. Tudod?

Egy szót sem szóltam, összeszorítottam a szememet. Az erı öltött formát a szemhéjam alatt a sötétben, olyan formát, amelyet mindeddig még nem láttam. Ez a démon erejének része volt. Alig tudtam megzabolázni, megfeszült, hogy kiszabadulhasson.

Jace maga mellé, a csempézett padlón rázta le a hamut. A csempe sötétzöld volt, minden negyedik-ötödik csempe között egy-egy világosabb zöld. Jól nézett ki, valahogy megnyugtatott.

Jace megint szippantott egyet. – Sok ezret láttam már – mondta. – Jó néhányat el is szívtam. Minden hat hónapban

detoxikálóba kell mennem, de megéri, ha azt látod, mennyire ellazul a másik, ha rágyújt egyre. Tudod, hogy régen ciginek hívták. Dohányból készítették, nem szintetikus hasisból. Nikotin. Eddie még mindig termeli azt a szart.

A légzésem kisé megnyugodott. A hangja olyan normális, olyan ismerıs volt. Kinyitottam a szemem, a fejemet a meztelen térdemen nyugtattam. Néztem Jace-t.

Elszívta, és a padlón nyomta el. Halk, motozó hangokat hallottam a hálószobából. Gabe sziszegése, Japhrimel figyelmének alacsony töltése. Japhrimel remegett, reszketés futott végig a csontjain. Éreztem a saját testemben, hogy a démonnak szüksége van rám.

Olyan, mint a függıség. – Emlékszem, hogy egyszer beszéltem valakivel – folytatta Jace. A térdén összefonta az ujjait és

a falnak dılt. – Ki kellett szednem belıle valamit. Nem mőködött együtt. Már sokat nyúvasztották, mire én odaértem. Felmértem a helyzetet, és elhelyezkedtem egy székben. Aztán megkínáltam cigarettával, öt percen belül megvolt az információ. Hasznosak ezek a dolgok.

Megint hallgatás. Jace a farnak támasztotta a fejét. Elkaptam kék szeme csillogását. – Emlékszel arra a röpdeszkaboltra, ahová a mieinket vittük beállíttatni? Még mindig Valkyrie-

vel jársz? – Várt egy kicsit. Meglepetten hallottam saját hangomat. – Egy-egy meló után, néha. – Üres és unott volt a hangom. A légzésem beállt; a szép új hangom

tönkrement és elrekedt – de így is szép volt. Kissé megremegett tıle a törött üveg a padlón; éreztem hogy Japhrimel nagyon figyel.

– Mindig szeretted a Valkyrie-ket – mondta Jace. – Szerintem te a repülést szeretted a legjobban a röpdeszkázásban. Az adrenalint. Ettıl érezted, hogy tényleg élsz, ugye?

Egy könny csorgott végig az arcomon és a térdemre csöppent. Szóval a démonfattyak is tudnak sírni, gondoltam. Ez volt az elsı józan gondolat, és úgy

kapaszkodtam bele, mint egy hajótörött. – Hiányzik Saint City – mondta. – Az a kínai étkezde a Pole utcán, amelyiknek az egyik fala

akvárium. És az a hasisbarlang, ahová piálni jártunk – ahol olyan jó zene szólt. Összeszorult a torkom. – Bezárt – suttogtam. – Két prosti halt meg egy hét alatt. Túladagolták a parát. – A francba – mondta Jace könnyedén. – Nagy kár. Mindig RetroPhunkot játszottak. Meg

Therm Condort. – Ann Siobhant – tettem hozzá remegı hangon. – Drew Street Tech Boyst – mondta némi hallgatás után. – Audiovraxot. Olyan érzés volt gondolkodni, mintha sárban gázolnék. – Blake's Infernalst. – Krewe's Controlt és Hover Squadot – mondta Jace. – Ezeket utáltam – suttogtam.


168

– Tényleg? – Most meglepett volt a hangja. – Soha nem mondtad. – Mert te szeretted. A hangom sírós lett. – Te vetted meg nekem mind a nyolc lemezt – mondta Jace az állát vakargatva. – A francba. – Elégettem ıket – vallottam be. – Miután elmentél. – Ó. – Jace elhallgatott. – Sajnálom, bébi. Ez úgy hangzott, mintha komolyan gondolná. – Miért nem mondtad el? – suttogtam rekedt hangon. – Meg akartalak védeni, Danny. Ha tudtad volna, kivont karddal jöttél volna utánam Nuevo

Rióba, hogy „megments”. A becsületkomplexusod miatt kinyírattad volna magad. Mint ahogyan most próbálod megöletni magad, miközben Doreent akarod megbosszulni.

– Muszáj – mondtam. – Muszáj. Majd megfulladtam. Rigger Hall megtanított rá, hogyan legyek kemény, de a keménységnek

becsület nélkül nincs értelme. A becsület minden. A becsület azt kívánja, hogy álljak bosszút Doreen miatt, még ha én bele is halok.

Még ha génmanipulált szörny lesz is belılem? Tőnıdtem, és a légzésem szakadozottá vált. Nyöszörgı hang tört fel belılem.

– Tudom – válaszolta Jace lágyan és bensıségesen. – Nincs más út számodra, Danny. Ezt mindig szerettem benned. Tetıtıl talpig önmagad vagy.

– Nézd, mit tett velem – suttogtam. – És akkor mi van? – mondta Jace. – Még mindig önmagad vagy. Még mindig az én Dante

Valentine-om vagy. És miközben itt gyászolod magad, a prédád vagy meglép, vagy beássa magát egy rejtekhelyre. – Vállat vont, miközben csempének súrlódó ingje neszezett. – Be kell fejeznünk ezt a vadászatot. Gabe-nek is van elszámolnivalója Saint City hasfelmetszıjével. Eddie azt akarja, hogy Gabe boldog legyen. Én halva akarom látni Sargon Corvint, hogy végre élhessek, és bebizonyítsam neked, hogy nem is vagyok olyan rossz. Ne hagyj minket cserben, Danny. Gyere.

Megborzongtam. Lehet, hogy csak egy átlátszó csapda volt, de megérintett. Tényleg cserbenhagytam Gabe-et – mindent otthagyott, hogy velem jöhessen. Eddie pedig szereti ıt. Biztos nagyon bántja, hogy Gabe-et boldogtalannak látja.

Köhögıroham kapott el. Pengés kezemmel töröltem meg az arcomat – már a kezem sem volt a sajátom. De azt fogják tenni, amit kérek tılük. Amikor felemeltem a fejem, azt vettem észre, hogy Jace engem néz. Nem tőnt idegesnek, de a válla arról árulkodott, hogy feszült.

– Szükségem van ruhára – mondtam rekedten. – Megkapod – mondta Jace. – Amit csak kérsz, bébi.


169

NEGYVENHARMADIK FEJEZET

Gabe az arcomat vizsgálgatta. – Hádész – sóhajtotta, aztán átadta a kardomat. Óvatosan elvettem. De nem futkosott kék fény a

pengén, és nem is fájt. Japhrimelre néztem, aki kifejezéstelen arccal állt az ablaknál. Sötétség nyomódott az üveghez,

egyre kevesebb esıcsepp koppant rajta. Vajon a város még mindig lángokban áll? – A megszentelt fegyverek nem reagálnak rád – mondta csendesen. – Csendesítsd el az elmédet,

Dante. A penge még mindig a tiéd. A hajlított acélra néztem, lehunytam a szemem, és Santinóra gondoltam. Kinyitottam a szemem. Vékony kék fény futott végig a penge enyhe kanyarán. Anubisz, imádkoztam, kérlek, válaszolj

nekem. Reszketeg sóhaj szakadt fel a mellembıl. Éreztem, hogy a vállamon megmozdul a tetoválás, és a smaragd ragyogni kezd. Megkönnyebbülés tört fel belılem. Még mindig mőködik. A penge továbbra is meg van szentelve, én továbbra is az isten kiválasztottja vagyok.

– Nos – mondta Gabe. Hosszú, fekete rendırségi kabátját viselte, a bal karja alatt pisztolytáskával. Nem láttam a kardját. Csípıre tette a kezét. – A fenébe. Jobb mint egy plasztikai mőtét.

Gondolom, viccelıdni próbált, de nem aratott fényes sikert. Mégis hálás voltam érte. – És milyen olcsó – mondtam szánalmasan próbálkozva a könnyed csevegéssel. Csend telepedett a nyomorúságos hálószobára, vékony, mormoló csend. Az ágy gyufaszállá és

vászoncsíkokká aprítva, a székek szilánkokra A függöny is szét volt tépve, és a fallal való találkozás nyomai is látványosan megmutatkoztak. Mindezért én voltam a felelıs.

– Elnézést a szoba miatt, Jace – mondtam neki végül, kerülve a tekintetét. A hangom megtört és rekedt volt, de azért tökéletes. Mint egy pornóboszorkányé.

– Semmi baj. – Jace a közlekedıre vezetı ajtónak támaszkodott. A botra támaszkodott, a csontok nyugtalanul, olykor egymáshoz csapódva mocorogtak a megváltozott levegıben. – Amúgy is át akartam rendezni.

Eddie összefonott karral ácsorgott Gabe mögött, lopott pillantásokat vetve rám, majd Japhrimelre, aki a szokásos módon nézett ki – a csillogó szemét övezı mély karikától eltekintve. Fáradtnak látszott, és olyan emberi volt, amilyennek még nem láttam. Éreztem lankadatlan figyelmét. Bár hátat fordított az ablaknak, egész testével rám összpontosított.

– Hol tartunk? – kérdeztem, és nem mertem Gabe szemeibe nézni. Úgy éreztem, nem bírom elviselni aggodalmas, sötét pillantását.

Gabe megköszörülte a torkát. – Sikerült jó nagy halom lıszert szereznem. Eddie-nek két napon belül manifesztálódik három

golem'ai. És összerakott tizennyolc gyújtóbombát. Negyvennyolc óra, és a lehetıségekhez képest készen állunk.

Jace-re néztem. – Mindannyiunk számára szereztem a maffia belsı körébe szóló belépıket – mondta csendesen.

– A segédem már osztja a fegyvereket. Háborút üzentünk a Corvinoknak, csak ık még nem tudnak róla. Érdekes, hogy a belsı kör tagjai közül senki nem maradt a városban. Elpárologtak, valószínőleg Sarg, pardon, Santinóval mentek el. Kiadtam a parancsokat a vagyonuk felosztására. Ami minket illet, megvannak a készletek és a szállítóeszköz. Készen állok, hogy bárhová elmenjek veletek.

– Te itt maradsz – mondtam. – Neked kell koordinálni…


170

– Veled megyek – mondta Jace finoman. – Akkor is, ha nem tetszik. Nekem is van elszámolnivalóm Sargon Corvinnal, vagy akárhogy hívják is.

Ránéztem a markolaton összeszoruló kezemre. Gabe hátralépett. Eddie átkarolta, és így bámultak.

Egyfajta düh szakadt fel a mellkasomból. Nyeltem egyet, lenéztem a kardomra. Kék fény csillant meg a csengı-bongó pengén.

– Szerezz egy térképet – mondtam végül. – Lássuk, Doreen vérének a nyomára akadok-e. Ha nem, akkor még mindig itt van Dake nyomkeresıje. Reménykedjünk, hogy Santino nem hozott ellenintézkedéseket.

Inkább éreztem, mint hallottam Gabe megkönnyebbült sóhaját. Jace bólintott, fogta a botját, és kiment a szobából. Gabe követte, Eddie-t a kezénél fogva húzva. A skinlin elhaladt mellettem. Gabe megállt az ajtóban.

– Danny? – szólított meg. – Hm? – Megacéloztam magam a pengén végfutó kék tőzre nézve. Erı. Elültek bennem a

változások, és ugyanazt a mormoló erıt éreztem, amelyet Japhrimel belém töltött. Mennyi erı – és most már a város erıforrására sincs szükségem. A következményekre gondolva megborzongtam. Ezt az egész nyavalyás házat ketté tudnám hasítani

– Még rnindig a barátom vagy – mondta határozottan. – Nem számít, mi vagy, akkor is a barátom vagy.

Ijedten az ajtó felé néztem, de Gabe már eltőnt, Eddie-t maga után vonszolva. Magamra maradtam Japhrimellel. A perzselı levegın keresztül tanulmányozott. Végül a kezét a háta mögött összefonva

megmozdult. – Nem bántam meg. – Hát persze hogy nem – mondtam. – Hiszen démon vagy. – A'nankimel. Nem démon. Bukott démon. – A szeme tette meg, amit a keze nem, megérintette

az arcomat, és körülvett. – Nem hagylak veszni, Dante. – Nem tartozom hozzád – csattantam fel. – Nem – ismerte el. – Tényleg nem. Szárazan nyeltem. – Miért? Miért tetted? – Ha pusztán ember lennél, Vardimal megölhetne. – Japhrimel félrehajtotta a fejét. – Most nem

vagy sem ember, sem démon. Aki ıt megölheti, sem ember, sem démon, ezt a sértetlenséget adta neki a fejedelem a szolgálataiért.

Ez újabb kérdést vetett fel. – Mit fog errıl gondolni Lucifer? Japhrimel egy hosszú pillanatig méregetett. Aztán a szája egyik sarka egy kissé felpördült. Ez a

kis mosoly megdobogtatta a szívem. – Kérdezd meg, érdekel-e. – Érdekel? A szívem beledobbant az utolsó szóba. – Nem. Na, ebben minden benne volt. Egyetlen dolgot kivéve. Megkerültem egy halom aprófát, amely egykor szék volt. Óvatosan közelítettem felé, a

csizmám megcsikordult a cementporon, és a padlóra hullott sitten. Oldalára fordítottam a katanát, és


171

alig két centi távolságra állítottam meg, de ahhoz elég közel, hogy érezzem a belıle áradó hıt. A démon szeme foglyul ejtette a tekintetemet, de ı maga nem mozdult.

– Komolyan gondoltál bármit is – kérdeztem. – Abból, amit mondtál? Bólintott. – Hát persze, Dante. Minden szót. A szeme lázasan csillogott, és enyhe, szinte emberi pír lopózott az arcára. Hittem neki. Istenek segítsenek, hittem neki. – Most pedig elmondod, hogy mi ez az egész, és mi vagyok én pontosan – mondtam végül. –

Miután megölöm Santinót. – Rengeteg dolog van, amit elfelejtek az életembıl, amint az a rohadék halott. Kellemes gondolat volt – illett hozzám. Legalább saját magammal harmóniában vagyok.

– Amikor meghal, akkor elmagyarázok mindent – egyezett bele Japhrimel. – Elnézést, Dante. De nem bántam meg.

Megnyaltam kiszáradt ajkamat. – Én sem – mondtam nyersen. Megérdemelte az igazságot. – Én… én csak… megrendültem,

ennyi. – Több bátorság kellett hozzá, mint gondoltam, de megérintettem az arcát. – Nem hittem volna, hogy valaha eszembe jut, hogy démonnal randizzak. – Továbbra is könnyed szerettem volna lenni, és kudarcot vallottam.

Leengedte a vállát. Behunyta a szemét és belehajolt az érintésembe. Néhány pillanatig álltunk ott, aztán elvettem a kezem, és zölden világító pillantásom találkozott az övével. A szeme most furcsán elsötétült.

– Most gyere – mondtam. – Meg kell ölnünk egy démont, vissza kell szereznünk a Tojást, és meg kell mentenünk Doreen kislányát. Most pedig megtervezzük az egészet.


172

NEGYVENNEGYEDIK FEJEZET

İk a díszes étkezıben vacsoráztak, miközben én a térképet böngésztem és ellenıriztem a felszerelésemet. Elvesztettem a hüvelyemet, de Jace dolgozószobájának falán lógott egy antik katana, így annak vettem le a hüvelyét. Jobb volt a semminél.

Még mindig nem nagyon álltunk készen, de már sokkal jobb érzéssel viszonyultam a dologhoz. Törökülésben ültem a kandalló elıtt, a légkondicionáló hővöse az arcomba fújt, és a térképet

néztem. Kiterítve hevert elıttem a térkép, ahol Hegemónia területeit kékkel, a szabad városokat pirossal, Putchkin részeit lilával, a lakatlan területeket pedig fehérrel jelölték. Nagyon kevés fehér akadt – fıleg a sarkok körül, és egy kis pont Hegemónia területén a Vegas senkiföldjén, ahol a hetvennapos háború elsı atombombáját ledobták.

Miért vannak ezekben a szobákban kandallók? – gondoltam. Ez Nuevo Rio, itt soha nincs hideg.

Gabe és Eddie hevesen sugdolóztak, ezüst evıeszköz koccant a tányérhoz. Jace egy szót sem szólt, és úgy bámult a tányérjába, mintha az rejtené a világmindenség titkait. Japhrimel a belsı udvar kertjébe vezetı franciaablakok elıtt állt, karcsún, sötéten és áthatolhatatlanul.

A térképre tettem a kezem, próbáltam érezni valamit. Semmi. Egyáltalán semmi. Sóhajtottam. Aztán elıvettem a kabaromból az egyik legfontosabb késemet. Csend állt be. A pengét a kezemre helyeztem. – Dante? – Japhrimel hangja hővös volt, de a morgás a hangjában megrémített. – Nyugodj meg – mondtam. – Nyugalom. A vért keresem, hadd dolgozzam. Semmi mást nem szólt, de éreztem magamon a pillantása súlyát. Végighúztam a pengét a tenyeremen, hogy vért fakasszak. Az új, aranyszínő bır sokkal

vastagabb volt, mint az emberi bır; valósággal fel kellett hasítanom magam. A vér füstfekete csíkja tört elı.

A fogam között szőrtem a levegıt. A vágás szinte azonnal bezárult. Lehunytam a szemem, összezártam a kezem. A síkos, forró vér égette a tenyeremet. A térkép

fölé tartottam a kezem. – Doreen – suttogtam. Doreen. A Brewster-meló során találtam rá, amely nem csupán nekromantaként, hanem fejvadászként is

megalapozta a hírnevemet. Arra szerzıdtem, hogy megtaláljam Michael Brewstert, egy pszichopata sorozatgyilkost; a szabad városokból hoztam vissza Hegemónia igazságszolgáltatása elé; egy mágusbanda tagjai rám lıttek, megkéseltek, majdnem csoportosan megerıszakoltak, és kis híján meg is égettek. Doreen magára vonta a figyelmet a raktárnál, így nyertem idıt, hogy megmeneküljek. Azután pánikszerően még Brewstert is levadásztam. Aznap, amikor a pasas börtönbe került, egy éjszakai siklójárattal visszarepültem, és megszöktettem Doreent abból az ószingapúri vöröslámpás házból, ahol szinte az összes fejpénzt a bánatpénzre fizettem ki a stricinek, és még meg is fenyegettem.

Rossz formában volt. Úgy sejtem, hogy amikor a mágusbanda nem tudott elcsípni engem, ıt kapták el. Az egyik pszion majdnem olyan jó, mint a másik, és egy szedajin még vissza sem tudott úgy vágni, ahogy én tettem volna. Tettem volna, ha nem lettem volna megigézve és leláncolva.

Most kit akarok hülyítem? Tudtam, hogy a segítsége nélkül nem úsztam volna meg. Furcsa módja volt a hálának, hogy otthagytam, de nem volt más választásom.


173

Miután visszatértünk Saint Citybe, hosszú idıbe telt, mire újra tudtunk aludni – Doreen még hónapokig sikoltozott a sötétben, rémálmok kínozták, amíg fél nem ébredtem. Meztelen bırünk összesimult, az ajkunk összeért, a hajunk összegabalyodott az ágyam biztonságában.

Megmentetted az életemet, mondta gyakran, tartozom neked, Danny. Én pedig gyakran válaszoltam, hogy te is megmentetted az enyémet, Reena. Nélküle nem

éltem volna túl azt a melót. Az ezután következı években kitanultam a zsoldoséletet, és bőnözıkre kezdtem vadászni. A fejpénzeken vásárolt ház közös otthonunk lett: Doreen mindig szeretett volna kertet, én pedig Rigger Hall után saját otthont akartam. Nekromantaként térre és csendre volt szükségem, nekem Doreenból csak az a ház maradt.

Doreen adta nekem a legnagyobb ajándékot; újra megtanított élni. Szıke haja rövidre és simára vágva, a szeme sötétkék. Egy szabad klinikán dolgozott a Tank

negyedben, és zsoldosokat meg pszíket foltozott össze, ha eldurvult a játék. Doreen csendes és szerény volt, szinte mindig mosolygott, mindig vidám volt a szeme. Saint City pszion lakossága védıfalként vette körül. A pszion gyógyítók – szedajinek – túlságosan pacifisták, nem képesek fájdalmat okozni senkinek. Az általuk okozott fájdalom visszaüt rájuk. Nem tehetnek semmit ellene, így mi vigyázunk rá – de ez nem tett jót.

A virágok, a kék virágok. Most már tudom, hogy Santino a „jövı anyjának” szánta, de akkoriban csak annyit tudtam, hogy Doreen élete veszélyben van.

Gabe volt az egyetlen zsaru, aki elhitte nekem, hogy Doreen életét veszély fenyegeti. Egyik rejtekhelyrıl a másikba menekítettem Doreent, de a virágok mindig rátaláltak. Gabe-bel

felváltva ırködtünk, és eszeveszetten kerestük a gyilkost, aki láthatólag mindenhol Doreen nyomában volt. Amikor lelepleztük – amikor kiderült, hogy Modeus Santinót keressük, és a cégét lefoglalták –, inkognitóban folytatta, és egy hét kimaradt, de aztán újra megjelentek a virágok, és elkezdıdött a kétségbeesett végjáték. Mindig egyetlen lépéselınyben, hol a város egyik, hol a másik részében rejtettük el Doreent…

…És arra jöttem rá, hogy Santino valószínőleg egész végig tudott mindenrıl. Nyilvánvalóan egyszerő macska-egér játékot játszott velünk: elnyújtva a végsı játszmát, végül végrehajtotta a gyilkosságot – a “mintavételt” – abban a raktárban. Gabe-et egy másik ügyben hívták, Eddie a készleteket töltötte fél, és csak én maradtam Doreen-nel abban a düledezı Hegemónia elıtt épült épületben.

Síkos vér a tenyeremben. Éreztem, hogy az Erı alakot ölt. Kigyúlt az arcom, a smaragd halovány kristályhangot adott. Elértem azt a helyet,

amelyet Doreen halála óta nem érintettem, azt a helyet magamban, ahol megszőnt drága jelenléte.

Hang, kaparászás, aztán éles kacaj a sötétben. Doreen megpördült, szıke haja összeborzolódott. Felugrottam, kirántottam kék fénytıl szikrázó kardomat. Meglöktem Doreent, aki elesett, és két tenyerén támaszkodva nyöszörgött. Dübörgı hang – a raktár felett elhaladó tehersiklók; a város lepusztult részein jóval alacsonyabban szállnak.

Robbanások. Nem – pisztolygolyó. Aztán süvítı plazmalövedékek. Kikerestem a hangok forrását – egy fegyveres tüzelt ránk. Nem – Doreen próbált felállni, de a férfi rám tüzelt, ıt élve akarta. A kijárat felé taszigáltam Doreent.

Feküdj, Doreen. Feküdj! Mennydörgés. Kúszom, kétségbeesetten… ujjam az aszfaltot karcolja, talpra ugrom,

kitérek a golyók és a plazmalövedék elıl. Akkor ugrom fel, amikor ı kiemelkedik a sötétbıl, az egyik kezében kis fekete táska, a másikon megcsillannak a körmök.


174

– Vége a játéknak – kacagott, és ahogyan odavágott, borzalmas fájdalmat éreztem, ami égı zsibbadássá vált. Hátradobtam magam, de nem elég gyorsan, nem elég gyorsan, a vér spriccel, rézszag.

– Danny! – Doreen kétségbeesett sikolya. – Tőnés! – kiáltottam, de visszajött, a keze kékesfehéren ragyog, továbbra is

gyógyítani akar. Próbál elérni, meggyógyítani, a kettınk között lévı kapocs fájdalomtól és égı kezétıl

rezeg… Nagy nehezen lábra álltam, ordítottam neki, hogy tőnjön el, Santino karma megvillant,

ahogyan belém tépett, az egyik karma megakadt a bordámban. Újra elestem. Valami dagadni kezdett bennem – a dermesztı döbbenet. Doreen keze a

karomba markol. Meleg nedvesség spriccel. Rengeteg vér. Rengeteg. Doreen ereje végigfutott rajtam, és alig éreztem benne az élet szikráját. Doreen nagy

nehezen kitartott, miközben Santino szimatoló, viháncoló hangokat adott örömében, A lézervágó zümmögése, ahogyan levágta a térdcsontját; a vérvákuum enyhe pumpáló hangja. Vér csöppent a szemembe, végigcsorgott az arcomon. Szirénák – a datband Doreen halálát jelezte, és azonnal mentısiklókat küldtek. De túl késın. Mindkettınknek túl késı volt.

Elájultam, közben hallottam a cuppogó hangokat, ahogyan Santino elvette, amit akart, és közben furán, magas hangon kuncogott. Az arca beleégett az emlékezetembe – fekete könnycseppek a szeme körül, hegyes fül, éles, elefántcsontszínő szemfog. Nem ember, gondoltam, nem lehet ember, Doreen, Doreen, menekülj, rohanj…

A lelke úgy fogyott el, mint egy hosszú, sötét folyosón égı, olvadozó gyertya. Cseppenként fogyott el. A fény a végtelenségbe tőnt. Nekromanta vagyok, mégsem tudtam megállítani, hogy a hálál karjaiba rohanjon.

Egy hirtelen löket terített magamhoz. Könny csorgott az arcomon. Japhrimel a térkép másik oldalán térdelt, a keze a csuklómat markolta. Az ujjam a térképen pihent, messze délre Nuevo Riótól, egy fehér mezı kellıs közepén, a világosabb kék óceánon, amely nem Hegemóniához tartozott.

Egy sziget a hideg tenger közepén. Szinte már az Antarktiszon. Az ember itt keresne utoljára egy démont.

– Itt van – mondtam rekedten, és a térkép meglebben a hangomtól, az ujjammal fogtam le. – Pontosan itt.

Japhrimel bólintott. – Akkor odamegyünk – mondta. – Dante? – Jól vagyok – mondtam az arcomat szabad kezemmel törölgetve. – Engedj. Elengedett, de egyszerre csak egy ujjat. Az asztalra néztem. Gabe villája megállt a levegıben. Engem figyelt, csinos arca elsápadt, a smaragdja villogott,

ahogyan a tetoválás mozgott az arcán. Eddie állt, a széke a földön feküdt, mintha felbukott volna benne. Jace eltolta a tányérját, és engem nézett kikerekedett kék szemmel, sápadt arcán a láz rózsáival.

– Fejezzétek be a vacsorátokat – mondtam. Ugyanolyan hangom volt, mint Japhrimelnek, ugyanaz a tompa hang, egy plazmafegyverre való erıvel feltöltve. – Aztán pihenjetek egy kicsit Hamarosan tennivalónk akad.


175

NEGYVENÖTÖDIK FEJEZET

Aludt az egész ház. Gabe és Eddie aludtak, Jace is ledılt az ágyra szemeit dörzsölgetve. Szükségük van pihenésre. Nem akartam aludni. Ehelyett Jace villájának üres folyosóin sétálgattam, lépteim

visszhangzottak. Nem tudtam, hová tartok, amíg a bejárati ajtó elıttem ki nem magasodott. Rátettem a tenyerem. A Jace házának falaiban lévı erı kissé nyugtalanul rezgett, én pedig lenyugtattam, ahogyan egy rázkódó röpdeszkát szoktam.

– Hová mész? – mondta Japhrimel a fülembe, a sötétségbıl egyetlen sóhajjal elılépve. Vállat vontam. – Nem megyek sehová, csak egy kicsit levegızöm. – És? – A hangja nyugodt volt, szinte a végtelenségig nyugodt. Nem válaszoltam. Elfordítottam az ajtó gombját, és kiléptem az éjszakába. Odakinn a Jace háza elıtt lévı kis térség fehér márványa világított. A szélein sziklában

folytatódott lefelé, egészen Nuevo Rio külvárosáig. Gondolom, Jace a biztonság és a képletes magasság miatt választotta ezt a helyet.

Japhrimel becsukta mögöttem az ajtót. Kiléptem a sima, fehér térre, és felnéztem az égre. Felhık haladtak el a kifli hold elıtt, jól láttam. A démon látása sokkal jobb, mint az emberé. Minden apró repedést a márványon, minden kavicsot és porszemet láttam, ha jól megnéztem.

Japhrimel némán megállt a Jace bejárati ajtajához vezetı lépcsı lábánál. – Akkor mi is vagyok? – kérdeztem végül. Az emberek lakta Nuevo Rio bőze, az erı csípıs

szagát az éjszakai széllel és a démon állandó füstszagával keveredve. – Mi vagyok én pontosan? – Hedaira – felelte, és a hangja beleveszett az éjszakába. – Bukott démon vagyok, Dante. És

megosztottam veled az erımet. – Ez nekem nem sokat jelent – mondtam, és megszorítottam a kardmarkolatomat. – Miért nem kérdezed meg, amit igazán meg szeretnél kérdezni, Dante? – Még mindig fáradt

volt a hangja. És kiábrándult. – Meg tudlak ölni? – kérdeztem elfúló lélegzettel. – Talán. – Mi történik veled, ha Santino megöl engem? – Nem fog. – A kı halkan megcsendült a lábam alatt, ahogyan Japhrimel hangja hozzáért. A

hangja szinte kézzelfoghatóvá vált, és úgy simogatta a bırömet, mint eddig semmi más. A teste közelsége olyan fájdalmas gyönyör volt, mintha szögesdrót érintette volna a bırömet.

Megfordultam, láttam, hogy hátrakulcsolja a kezét. A szeme halványzölden ragyogott. A kabátja sötétje összeolvadt az éjszaka sötétjével, mint tinta a fehér kövön.

– Ez nem válasz, Tierce Japhrimel. Nevének hallatán felizzott köztünk a levegı. A démon megfeszült. A hüvelykujjam végigsimított a katana hüvelyén. A démon lesütötte a szemét, majd ismét

felnézett, megcsillant rajta a hold fénye. A sápadt kifli ismét a felhık mögé bújt, és Japhrimel újra árnyékká változott. Ha összpontosítottam, láttam az arcát, és felmértem az arckifejezését.

– Te nem akarsz engem kikérdezni – mondta. – Te harcolni akarsz. – Abban vagyok jó – mondtam, és azt kívántam, bárcsak ne jött volna rá a szándékomra. Miért

harc veled az élet? Láttam, hogy mosolyog, és ezzel sikerült feldühítenie. – Miért nem viselsz kardot?


176

Kerültem a kérdést. – Mert nincs rá szükségem. – Vállat vont. – Bebizonyítsam? – Ha meg tudsz verni, akkor Santino… – Santino emberekre vadászik – mondta. – Dögevı. Én a pokol fejedelmének jobb keze voltam. – És te mire vadászol? Igyekeztem goromba lenni, de inkább elfúlt a lélegzetem. – Más démonokra. Több démont megöltem a pokol mélyebb bugyrában, mint képzelnéd. – A

szokásos gyilkos mosolyát megvillantva mutatta ki a fogsorát. Félni akartam. Amikor így vigyorgott, mindig kivert a hideg veríték. De most nem. Most elállt, a

lélegzetem, amikor eszembe jutott, hogy az ajka az ajakamhoz ért. Hogy a keze a meztelen bırömet simogatta.

Majdnem elırántottam a katariamat, tíz-tízenkét centire kivillant a fényes acél. Nem ragyogott rajta kék fény.

Továbbra is mosolyogva figyelt. – Te tervelted ki? Vagy Lucifer? Nyeltem egyet, és olyan erıvel vágytam a normális emberi rémületre, hogy még magamat is

megleptem. Soha nem gondoltam, hogy a félelmet nem ismerı természetem ilyen ijesztı lehet; olyan sokáig éltem együtt a kezelhetı mérető félelemmel.

– Lucifer nem tervelt ki ilyesmit, Dante; sıt, nagyon elégedetlen lesz. Egyik démon sem tervezi meg elıre a bukását. Az a'nankimel léte lemondás a pokollal járó hatalomról és dicsıségrıl.

A kezét a háta mögött összefonva ismét vállat vont. – Nem mehetsz viasza? – kérdeztem. – Mi van a… mi van a szabadsággal? A fejét rázta. – Létezik másfajta szabadság is. Az én sorsom a tiédhez van láncolva, Dante. Ebben az ügyben

végre kell hajtanom a fejedelem akaratát, és aztán… meglátjuk, hogy te meg én milyen kompromisszumra vagyunk képesek.

Lehunytam a szemem. Éles és szúrós vagy, hát nem? Olyan kemény. Egy nap majd találsz valakit, Dante, akit

nem téveszthetsz meg, visszhangzott Doreen hangja a fejemben. Valaki egyszer majd rájön, hogy micsoda mimóza vagy, és mihez fogsz majd akkor?

Nem vagyok mimóza, feleltem, és más témára tereltem a társalgást. Doreen kuncogott, és gyengéd, megbocsátó mozdulattal simított végig a csípımön.

Az új otthonunk tiszteletére rendezett házavató bulin találkoztam Jace-szel, de csak Doreen halála után kezdett átjárni, megjavított ezt-azt, a távollétemben ránézett a házra, és szorult helyzetbıl húzott ki a Freemen-Tarks vadászaton, amely minden idık legidegfeszítıbb fejvadászata lett. Még mindig rémálmaim vannak arról, ahogyan csapdába estem az esıben, és Tarka egy feszítıvassal kezdett verni, amíg Jace elı nem került a semmibıl, és ki nem nyírta. Jace-szel még akkor is tartottam a távolságot, amikor tevékenyen hozzáfogott a meghódításomhoz. Minden csatározássá fajult közöttünk, és láthatólag ı legalább annyira élvezte ezeket, mint én: ádáz szócsatákat folytattunk, és végül egymás edzıpartnerei lettünk, mert nem kellett magunkat visszafogni, sem óvatoskodni a másikkal.

Kinyitottam a szememet és lenéztem a markolat és a hüvely között kikandikáló pengére. Visszadugtam. Mire jó az, ha megpróbálom megölni a démont, csak mert erısebbé tett? Ha Santino most már nem tud megölni, ha gyorsabb és keményebb lettem, mert Japhrimel azzá tett…

Észre sem vettem, hogy felé tartok, amíg le nem lépett az alsó lépcsırıl, és ki nem tárta a karját, hogy démonian meleg ölelésébe zárjon. Sóhajtottam, leengedtem a vállam, és a bizonytalanság


177

terhe tovaszállt. A karjában végre kaptam levegıt. Mintha az egész bolygón csak ott lett volna használható levegı.

Japhrimel gyengéden megcsókolta a homlokomat. Az érintést felismerve, szikra lobbant az ereimben.

– Ha meg akarsz velem küzdeni, Dante, küzdj hát meg. – Az ajka új bırömet csókolta. – Ha ez megnyugtat, én benne vagyok a játékban. De újakat is kitalálhatunk.

Nem hittem volna, hogy egy démon el tud engem csábítani. De a csábítás a démonok mestersége. Hízelgés, csalogatás, lenyőgözés, kísértés. Sportot őztek belıle, és hosszú ideje gyakorolták.

Japhrimel megcsókolta az arcomat, majd a szám sarkát; én felvetettem a fejem, kis könyörgı hang szakadt fel belılem, majd összeért az ajkunk. Ez a csók nem olyan volt, mint az elsı – gyengédebb volt. Lágyabb. Egy kemény, mohó démont le tudnék gyızni. De Japhrimellel szemben – aki olyan gyengéden nyújtotta az ajkát, mintha ember lenne – védtelen voltam.

Japhrimel végigvezetett Jace házán, meleg kezével fogta a kezemet. Hang nélkül sírtam, és az arcomon folyt a könny, ahogyan becsuktam magunk mögött egy másik hálószoba ajtaját. Japhrimel gyengéden letörölte a könnyeket, én pedig még sírni is elfelejtettem, mert csupa olyasmit mondott nekem, amit mindig is hallani akartam.


178

NEGYVENHATODIK FEJEZET

– Siklóval tíz óra – mondta Jace. – Mondtad, hogy valami olyasmi kell nekünk, ami vízen is halad.

Miközben egy hajfürtöt a fülem mögé tőrtem, szemügyre vettem a tehersiklót. Úgy nézett ki, mint egy szemétszállító uszály, koszos volt és tompa orrú. A nevét – Bébi – festékszóróval írták fel a törzsére rózsaszínnel.

– Van valami különös oka, hogy miért ezt az ócska tragacsot választottad? – Ide figyelj. – Jace felemelte a csuklóját, és megérintette a datbandjét. Úgy vigyorgott, ahogyan

csak akkor szokott, amikor nyerésre áll egy kártyajátékban. A sikló – ami majdnem olyan nagy volt, mint egy teherszállító – eltőnt. Leesett az állam. Láttam

a márvánnyal kirakott terecskét, a háttérben Nuevo Rióból felszálló füstöt, a város felett áthaladó siklóforgalmat – de a szemétszállító uszályt nem.

Felemeltem a saját datbandemet és szkenneltem. Aztán benyúltam a táskámba, elıvettem a datpilotot, és ismét szkenneltem. Elvékonyítottam a pajzsomat és próbáltam elektromágneses zavart kiszőrni.

Semmi. Ha nem láttam volna eltőnni, nem gondoltam volna. – Istenek fenn és lenn – mondtam. – Hogy tudtad… – Hegemónia katonai technológiája és egy kis extra – felelte Jace, szıke haja vibrált a hatalma

márványlapos udvarról visszaverıdı fényben. – Van egy nagyszerő technikai mindenesem, és a démonod is rendkívül hasznosnak bizonyult. A radar, a mélyszkenner, a mágneses szkenner egyaránt nem érzékeli. Gyorsabb, mint amilyennek látszik. Harckész, hosszanti ágyúsor…

– Igen, de megvan az az illat, ami az új siklókban lenni szokott? – morogta Eddie. Hat szürke kristálygránátot tartalmazó csomagot adott át, mind akkora volt, mint a hüvelykujjam. – Gyújtóbombák. Légy óvatos.

De nem nézett a szemembe. Nem hibáztattam. Nem szívesen néztem tükörbe, és egyelıre csak laktam az új testemben.

Gabe vállat vont, a vállára csapta a kabátját. – Nálam van a térkép – mondta. – Ezt a bemutatót megejthetjük útközben is, nem? – Egy pillanat. – Jace ismét megnyomta a datbandet, és a sikló ismét megjelent. – Csak kívülrıl

csúnya. Amúgy arany szíve van. Elıvett egy króm laposüveget. Hamuszagú szél kapott a hajamba. Nuevo Rio már nem égett, de ismét tőz alá kerül, amint Jace

hadnagyai megérkeznek a városba. Az órákig tartó vad tervezgetéssel a következıkre jutottunk: ha Jace hálózata mőködik, akkor lefoglalja a Corvin család vagyonát Nuevo Rióban, és valószínőleg Hegemónia egyéb területein is. Ez elfogadott módja volt egy család megalapításának, miután minden társulással kapcsolatos papírmunka elkészült. És abban reménykedtünk, hogy ez majd eltereli Santino figyelmét – elég arrogáns, hogy azt higgye, hogy ha a Corvin családot támadjuk, nem eredünk a nyomába, hát nem?

Nem, gondoltam. Jace lecsavarta a palack kupakját és belekortyolt. A szájában forgatta az italt. Lenyelte. – Üdvözlégy, Caesar, a halálba indulók köszöntenek – mondta. Átadta a flaskát Gabe-nek,

aki rámnézett. – Ez egyfajta rituálé – mondtam. – Amikor új melóba kezdtünk, ittunk egyet, és mondtunk egy

idézetet. Hogy szerencsénk legyen.


179

Gabe vállat vont, kortyolt egyet, köhögött, az arca rózsaszínre színezıdött. – Az isten válogassa meg sorainkat – mondta, és grimaszolt. – Ó, Hádész szerelmére, ez borzalmas.

Eddie is elvette a palackot és hosszan belekortyolt. – Fortis fortunam indavat – üvöltötte. Köhögött egy kicsit, a szemébe szökött a könny. – A

fene egye meg, Jace, mi ez? – Házibor – felelte Jace. Mosolygott és vadul csillogott a szeme. A vesztét érzi. Eddie odaadta a flaskát. Ha gesztus volt, akkor annak nagyon kedves. A számhoz tettem,

hosszan kortyoltam, éreztem, hogy vadul égeti a nyelıcsövemet. Könnyes szemmel köhécseltem. – Itt nyugszunk, vándor, vidd hírül a spártaiaknak, megcselekedtük, amit megkövetelt

a haza. Ugyanolyan rossz volt, mint a korábbi kóstolások alkalmával. Visszaadtam a palackot Jace-nek,

aki egy pillanatra jól megnézett magának. Azt nézte, ahogyan az ajkam a palackhoz ér, ahogyan a torkom mozog, miközben nyelek? Talán.

Aztán a vállam felett Japhrimelnek nyújtotta a laposüveget, aki sötéten és némán ácsorgott, mint mindig.

– Igyál egy kortyot, és mondj egy idézetet – mondta Jace. – Te is velünk vagy. Nem tudom, mekkora erıfeszítésébe került Jace-nek, hogy kimondja, de hálás voltam érte.

Beharaptam az ajkamat, de senki sem nézett rám. – Tényleg az – csiripelte Gabe. – Megmentette Danny életet. – De elıször is belerángatta ebbe az egészbe – horkant fel Eddie. Gabe oldalba bökte, miközben

smaragdja megcsillant a délelıtti napfényben. A délutáni vihar felhıi már sötét pacaként gyülekeztek az égen. Éreztem a közeledı esıszagot és a többiek izgalomtól csípıs adrenalinszagát. Kivéve Japhrimelét,

Japhrimel elvette a flaskát és a szájához emelte. Egyetlen egyet kortyolt. A szeme kissé elhomályosult.

– A'tai, hetairae. A'nankimel'iin. Diriin. – Visszaadta a palackot Jace-nek. – Köszönöm. – Nem tesz semmit. – Jace megdöntötte a palackot, és öntött belıle a földre, a szesz párologva

szállt fél a márványról, majd gyakorlott kézzel rácsavarta a palackra a kupakot. – Ha öngyilkos vállalkozásba kezdünk, akkor vágjunk bele. – Reméljük, nem öngyilkos vállalkozás – mondta Gabe szárazon. – Ki kell fizetnem az

ingatlanadót. Nem engedhetem meg magamnak, hogy meghaljak.


180

NEGYVENHETEDIK FEJEZET

Kinéztem az ablakon, ahol sötét éjszakai óceán terült el alattunk. Az ablak másik oldalán Japhrimel támaszkodott a hajóderéknak, és szintén kinézett. A raktérben praktikus ülıalkalmatosságok voltak, mivel az egész hátsó részt a bedobozolt készlet töltötte meg. Reméltem, hogy nem lesz mindenre szükségünk, amit magunkkal hoztunk – hónapokig vadászhatnánk Santinóra, annyi holmit hoztunk. Ha hónapokig kell ezt csinálnom, akkor valószínőleg megırülök.

Gabe a kapitányi székbe szíjazva gyakorlottan irányította a siklót, Eddie fel-le járkált a sikló belsejében, magában morgott, megfordult, visszament, kibámult a szélvédın, aztán megfordult, és ismét megismételte az egészet. A golem'ai-t készítette. Ez volt a skinlin legveszélyesebb fegyvere, ez a sár-dolog. Enyhe borzongás futott végig a gerincemen.

Jace hátradılt a székében és behunyta a szemét. Ez volt a megszokott rituáléja a munka elıtt, csendben és mozdulatlanul ült, talán a tervet futotta át a fejében, talán imádkozott, talán csendesen fohászkodott egy loához. Tövises tetoválása néha megmozdult az arcán.

Hát én? Ültem és a kezemet bámultam, amely a katana markolatára fonódott. A győrőim alatt aranyszínő volt a bır. Fény csillant meg a borostyánon, a holdkövön, az ezüstön és az obszidiánon. A démon erejétıl táplálva folyton csengtek-bongtak és mozogtak az erıtıl.

Túl sok minden volt bennem, túl sok mindent kellett irányítanom. Az erı a levegıben szikrázott körülöttem, egészen az agyamig hatolt, szinte könyörgött, hogy vegyem használatba. Néhány centire kihúztam a katanámat, és néztem a fémen játszadozó halvány, kékes fényt. A rúnával megigézett penge hangja a sikló zúgásán túl is ismerısen rezgett.

Felnéztem Japhrimelre, aki a hullámokat tanulmányozta, miközben profilja élesen és tisztán rajzolódott ki a kék fényben. Hunyorogtam.

A szeme nem volt többé élénkzöld. Ehelyett sötét, homályos. Szusszantam, visszatoltam a katanát a hüvelyébe.

– Japhrimel? Rám nézett, majd elmosolyodott. Ez kettınk titkos mosolya volt, amitıl elállt a lélegzetem. Ma

reggel vele feküdtem az ágyban, gondoltam, és forróság futott végig az arcomon. – A szemed – mondtam halkan. Japhrimel vállat vont. Elegáns mozdulat volt. Vajon bennem is megvan ez a kecsesség? Az erı kattogó aurája, amely körülveszi? Lehetne

rosszabb is, gondoltam, majd megrándultam. Nem. Ember vagyok. Ember. Nem, nem vagyok. Sokadik alkalommal ismertem fel, és a kezem összeszorult a katana

markolatán. – Most sötét – mondta. – Valószínőleg. Én örülök neki. – Miért? A mosolya valamivel szélesebbre húzódott. – Azt jelenti, hogy nem vagyok többé a pokol alattvalója – mondta. – Csak a tiéd. – Szóval elvileg szabad vagy? Egyszerően elsétálhatnál? – erısködtem. – Természetesen nem. Egyszerően azt jelenti, hogy amint Lucifer visszakapja a Tojást, veled

maradok. – Nem vagyok benne biztos, hogy ezt szeretném – feleltem, és ismét kibámultam az ablakon. –

Mi lehet azon a szigeten, Japhrimel? – Többféle védelmi rendszer, ırök, más egyebek. – Japhrimel továbbra is a hajótörzsnek

támaszkodott. – Nem lehet tudni. Majd meglátjuk.


181

– Akárcsak egy sima rajtaütés egy katonai táboron – szólt oda Gabe elölrıl. – Nem tudjuk, amíg oda nem értünk. Gyorsan kell elhaladnunk mellette. Nem lesz idı, hogy felmérjük.

Végigvettük már, de megnyugtató volt a beszélgetés. Legalábbis jobb, mint a csend. De valami zavart, egy olyan kérdés, amelyet nem igazán tudtam megfogalmazni.

– Ha láthatatlanok vagyunk, akkor akklimatizálhatunk egy kicsit, mielıtt a pokolba röpítenénk a seggüket – üvöltötte Eddie. Aztán Japhrimelre nézett. – Ha meg nem sértelek.

Japhrimel hunyorgott, – Ugyan már. Néztem az alattunk háborgó tengert. Soha nem szerettem a tengert. Minden nagy és

kiszámíthatatlan dologtól idegbajt kaptam. Akárcsak a viharoktól, néhány magasabb céltól… meg a démonoktól.

Ahogyan kibámultam az ablakon, a kérdés beugrott a tudatomba. Egész pontosan hogyan szökött meg Santino a pokolból? Ijesztı volt, sokkal ijesztıbb, mint bármely emberi szörny, akivel valaha szembekerültem. De mégis… Most már láttam a poklot, és nem tőnt valószínőnek, hogy Santino rendelkezett azzal a fajta erıvel, amellyel ki tudta magát tépni a fejedelem szorításából, különösen egy olyan értékes dologgal a kezében, mint a Tojás. Természetesen a Tojást ritkán vették elı… így valószínőleg vigyáztak rá.

Egy olyan démon, akirıl Lucifer úgy vélte, megbízhat benne. A szemem végigfutott Japhrimel kabátján, és a profilján állapodott meg. Nem akartam erre

gondolni, különösen azért, mivel reggel még egy ágyban hemperegtem vele. Eddig még nem hagyott cserben; késıbb is feltehetem neki a nehéz kérdéseket.

Már ha lesz késıbb. Még legalább négy óránk volt, amíg elértük a szigetet, és aztán rá kellett jönnünk, milyen

berendezése van Santinónak, be kellett törnünk, és megölni – és megmenteni a kislányt. Doreen kislánya. Vagy Doreen klónja. Santino klónozta Doreen felhasználásával.

Egynegyedével? A felével? Mennyivel? Számít ez? Természetesen nem. Tartoztam Doreennek. Ha másért nem is, azért, mert visszaadta a testemet, a bennem élı ijedt kislányt elaltatta, és elıhívta a felnıtt nıt.

Ó, ugyan már, Danny! gondoltam, és felemeltem a kardomat, a hüvelyén nyugtatva a fejemet. Örültem, hogy sötétbe értünk, így nem láttam az arcom tükrözıdését az ablakon. Mit kezdesz egy démongyerekkel? Anyukát játszol? Iskolába küldöd, és reménykedsz, hogy nem égett porig az egész épületet?

Nem számit, feleltem. Nem adhatsz át egy kisgyereket – Doreen gyermekét – Lucifernek. Ezt nem teheted meg. Mi a szándéka vele? Tartozol Doreen-nak. Az életét adta, hogy megmentsen.

Sóhajtottam. Itt vagyok, és egy ócska retrouszályban ülök, magammal vonszolva a legjobb barátomat – és ki számított a legjobb barátomnak, ha nem Gabe? – és a pasiját ebbe az egészbe. És Jace-t. És Japhrimelt, de ı valószínőleg képes vigyázni magára.

Képes? Mi az ördögért aggódom miatta? Leengedtem a katanámat, és a körmömmel kopogtam a markolatán. – Japhrimel? – Igen, Dante. – Te most… te most sebezhetı vagy? – Jóval kevésbé tőntem magabiztosnak, mint

szándékoztam. – Emberek számára nem – mondta kurtán. – Néhány démon számára esetleg. Nem sok van

ilyen.


182

– Santino az egyik? Japhrimel vállat vont. – Én nem aggódom miatta. – Ez nem válasz. – Figyelmesebb lettél. – Te pedig szórakozol velem. Ez azt jelenti, meg tud sebezni. – A Tojásban lévı erı feltehetıleg kárt tud tenni bennem. Mindazonáltal nem engem akar

foglyul ejteni. – Japhrimel most a sötétség szobra volt, csak a bırébıl áradt némi fény. – Rám lıtt. Kétlem, hogy velem kapcsolatban a foglyul ejtés szerepelne a tennivalók listáján. – Ha meg akart volna ölni, kizsigerelt volna, Dante. Megtehette volna. Ehelyett csak rád lıtt,

mert tudta, hogy közel vagyunk, és az állapotod késleltet majd minket. Nyilvánvalóan szeretne szórakozásból elkapni. Ami azt jelenti, hogy tervei vannak veled.

Ettıl nem éreztem magam sokkal jobban. Kinyitottam a számat, de Jace megelızött. – Nem gond – mondta. – Amint a családom rámozdul Corvinékra, Santino minden kis terve

elszáll. Nem marad erıforrása, hogy tovább szemétkedjen. – Kétlem, hogy ez a támadás meglepetésként éri majd – mondta Japhrimel csendesen. A sikló

kattogott. Megfeszültem, Eddie pedig felordított. – Kit érdekel. Akkor is kinyírjuk. – Körbefordult, hogy mindannyiunkba belénk döfje ádáz

pillantását. – Nem azért jöttem idáig, rázkódtam két siklóban is, hogy ez a Santino egy náspágolással megússza. Ráadásul itt van Gabriele Spocarelli. És Jace Monroe. És Danny Valentine második változata, a rettenthetetlen démon nekromanta, a démon fiújával. És itt van III. Eustace Edward Thorston, skinlin boszorkánymester és bepöccent dühöngı harcos. – Vicsorított egyet. – Bántotta az én Gabbymet – folytatta ellágyulva. – Ezért meg fog fizetni.

Hunyorogtam. Ez volt a leghosszabb beszéd, amit valaha hallottam tıle. Gabe meg sem fordult az ülésében, de a válla tartásából láttam, hogy mosolyog. Japhrimel

megfordult, és némileg meglepett pillantással figyelte Eddie-t. Jace vigyorgott, a szemét lehunyta, a fejét a háttámlájára ejtette.

Megköszörültem a torkomat. – Kösz, Eddie. Jobban érzem magam – mondtam szárazon. És érdekes módon ez tényleg így volt.


183

NEGYVENNYOLCADIK FEJEZET

– Szentséges atyavilág – füttyentett Gabe. – Ide nézzetek. – Mi van a sugárzás szkennerekkel? – kérdeztem. – Egyenes vonal. Nem látnak minket – mondta Jace Gabe vállára hajolva, miközben a

felszerelését kapkodta magára. – Hohó… – lihegte. – Azt a mindenit. - Lenyőgözı – kuncogott Gabe. Gondtalan, kislányos hang volt, de elmosolyodtam. – Úgy néz

ki, mint egy gonosztevı rejtekhelye egy ócska holovidból. Alattunk a jeges tenger habzó hullámai csapódtak a csupasz szikláknak. A sziget egy jégtáblák

közül kiemelkedı kıtömb volt, a tetején egy várkastéllyal, amelybıl tornyocskák szöktek a sötétbe, rajtuk apró sárga és kék fénypontokkal. Úgy nézett ki, mint egy gótikus tündérmese illusztrációja, tornyocska tornyocska hátán, kıbe faragott ordító vízköpıkkel.

– Csinálj nekem errıl egy lézernyomatot – mondtam, és Jace ujjai máris a billentyőzeten táncoltak. A számítógép zümmögött. Megjelent egy lézernyomat. – Biztos vagy benne, hogy láthatatlanok vagyunk?

Eddie letépte a papírt. – Úgy néz ki, hogy légierı-elhárító ütegek vannak itt, itt, itt és itt – mondta, és ledobta a képet a

kis kinyitható asztalra. – Ha tudnák, hogy itt vagyunk, szétlınének minket. A sima papírra tettem a tenyerem. Elvégeztük a végsı ellenırzéseket. Csak annyi maradt, hogy

kicsapjuk az oldalajtót és megkezdjük a bajkeverést. – Jace, több oldalról is készíts képet. Gabe, lassan haladj. A mágneses szkenner pajzsa semmit

sem ér, ha nem lebegünk. – Tudom, anyu – gúnyolódott Gabe. – Hadd vezessek én, jó? – Fogalmuk sincs – mondta Japhrimel. – Dante, ezt a helyet nagyon ırzik. – Nagyszerő – mondtam. – Minél nagyobb a kavarodás, annál jobb. Jace újabb két nyomtatott képet tett elém. – Kell még? – kérdezte, és összetalálkozott a tekintetünk. Ez a tökéletes együttmőködés pillanata

volt, ami gyakran megtörtént velünk, amikor még együtt dolgoztunk. – Be tudsz hatolni a pajzs alá? – kérdeztem. – Ez nem lehet gond – felelte a démon, le sem véve rólam a tekintetét. – Santinónak nincs

démonpajzsa; ha lenne, akkor Lucifer megtalálta volna. Pırén van itt, a rejtızködéstıl függ az élete. – Nagyszerő. – A tenyeremet a képekre fektettem. – Japhrimel, gondoskodj róla, hogy ne

vérezzek át – mondtam. Bólintott. – Természetesen. Összpontosítottam, azt a kapcsot kerestem, amelyet korábban már követtem. Gyenge volt – a

gyerek nem Doreen, és nem is ember. De ami azt illeti, én sem vagyok az. Már nem. Egy cérnavékony fonalat követtem, amely a dühöngı tenger fölé feszült ki. Keresés. Keresés. Kapcsolódás. …ki vagy… A hang se nem férfié, se nem nıé nem volt, de ismerıs volt, mint a saját hangom. Hıhullám

szikrázott fél a karjaimban a csontomig, a szívem dobogott, fémes ízt éreztem a számban. Kibontakozik, kitépi magát, nyitott a kapcsolat, túl nyitott, só a nyílt sebbe, Doreen,

Doreen emléke, ahogyan hátraveti a fejét, a keze tele kékesfehér tőzzel, a vére mindenütt…


184

…ki vagy te… A kapcsolat megnyúlt. A mentális „ujjam” lefagyott, nem tudta elengedni ezt a valakit, akárki

volt is – a gyerek? De egy gyerek sem lehet ilyen erıs – úgy vizsgálgatott, mint egy pohár alatt vergıdı legyet.

Elbotlottam. Japhrimel elkapta a vállamat, alaposan megnézett, és magába szívta a visszacsapódó erıt. A fejem búbján nyugtatta az állát.

– Dante? – Jól vagyok – mondtam. Az ujjam hegye a lézerprint egy bizonyos helyére tapadt. Akármi is

legyen, ez nem gyerek. Gyereknek néz ki, de nem gyerek. De Doreen vére, és megígértem. – Itt van. Itt csapunk le a legnagyobb erıvel, és kiemeljük.

– Jól hangzik – mondta Gabe. Akkor ezt az öreg tragacsot robotpilótára kapcsolom. Felnéztem Eddie-re. A bozontos szıke skinlin behúzta a bırkabátját, aztán ezredjére is

ellenırizte a fegyvereit. – Talán itt kellene maradnod, Gabe – javasoltam. – Ne, ne – viszonozta egykedvően, és az ujjai a robotpilóta kijelzıjén motoztak. Beütötte a

koordinátákat, felállt a pilótaülésbıl, felvette a felszerelését, és magára szíjazta. Lıfegyverek, plazmafegyverek, kések és mágiához szükséges eszközök a megszokott helyükön. Még menetfelszerelésben is lehetetlenül elegánsnak mutatkozott. – Nem fogok itt ülni, amíg ti szórakoztok.

– Vezethetnéd ezt a valamit; a meneküléshez sofırre van szükségünk. – Hagyd abba a fontoskodást, anyu. – Gabe a szemeit forgatta, befont hajába csatot tőzött, –

Miért nem maradsz itt te, és fedezel minket? – Az Jace feladata – viszonoztam. Aztán lenéztem a nyomatokra. Az ujjam az egyik sárga

fénypont felett pihent, lenn, a várkastély déli oldalán az egyik legnehezebben elérhetı részen. – Japhrimel, tudsz… ööö, repülni? – Be tudok jutni azon az ablakon, Dante – felelte. – Egynél több embert is magammal tudok

vinni. – Miattunk ne aggódj – szólt közbe Gabe. – Hoztunk röpdeszkát – Gondolom, nem tudlak lebeszélni róla. Hátrahajtottam a fejemet; Japhrimel ajka a

halántékomhoz ért. Jace lenézett a nyomatokra. Némi nehézség árán levettem az ujjamat az asztalról, és kiráztam a kezemet A szívem a szokásos munka elıtti tempót vette fél: ahhoz túl gyors volt, hogy nyugodt legyen, túl lassú, hogy dübörögjön, az adrenalin a vérkeringésembe áradt.

– Várj egy percet – mondta Jace. – Én nem maradok itt. Valakinek kell téged fedeznie. – Itt van Japhrimel – mondtam végig sem gondolva. De már kimondtam. Japhrimel szája legörbült. Az ölelése szorosabb lett. A jel a bal vállamon

bársonyos melegséggel villant meg. – Ahhoz túlságosan kevesen vagyunk, hogy itt hagyjunk – mondta Eddie. – Mindenkire szükség

van odalenn a bajkeveréshez. Leengedtem a vállamat – Mind meg vagytok ırülve. – Tenyérrel lefelé kitettem a kezem az asztalra. – Rendben. Akkor

megyünk mindannyian. Gabe az enyémre tette a kezét. – Mindannyian, és az istenek segítsenek bennünket. Eddie szırös mancsával fedte le a kezünket – Rohadjanak meg – morogta. Aztán Jace is csatlakozott. – Nem maradok ki – mondta. – Fıleg egy ilyen buliból.


185

Japhrimel hallgatott, aztán félreállt. A kezünkre tette a kezét. – Az isteneitek és az én isteneim védelmezzenek minket – tette hozzá megfontoltan. – Nem is tudtam, hogy a démonoknak is vannak isteneik – vigyorgott Gabe. Ez a harci mosolya volt, könnyed és ádáz. Mintha jelet kaptunk volna, úgy oszlottunk fel, én pedig felnéztem Japhrimelre. – Kérlek, légy óvatos. A hüvelykujjammal megtapogattam a katana markolatát. Japhrimel arca olyan zord és kíméletlen volt, mint mindig. Az eszközökbıl áradó kísérteties zöld

izzás radioaktív aurában fürösztötte a testét. – Ne aggódj miattam, Dante. A magam idejében sok csatát megharcoltam. Kiszáradt szájjal néztem le a nyomtatott lapokra. Hatalmas volt a hely, és el sem tudtam

képzelni, Santino hol rejtızhet. Miközben a sikló egy helyben lebegett, Jace kinyitotta az oldalajtót. – Datbandok? – ordította a szél, a víz és az összenyomott levegı hangját túlkiabálva. A

kommlink mindenki fülében élni kezdett. A fejemet ráztam – győlöltem a kommlinket, de így legalább nem kellett az ötpályás telepátiás csatornákat nyitva hagynom, figyelhettem másra.

Feltartottam az enyémet, Gabe és Eddie követték a példámat, mindhárman a sikló belsı hálózatára voltunk csatlakozva, ami azt jelentette, hogy datband nélkül is megtaláljuk egymást. Gabe egy hosszú NeoSho röpdeszkát vett elı az egyik dobozból. Ötvenedjére is ellenıriztem a plazmafegyveremet. Eddie fogta a NeoShot, Jace pedig elhúzta a Chervoygját. A felgyőlı antigravitáció zúgása töltötte meg a levegıt.

Gabe mosolygott. – Viszlát a képregényújságban – kiáltotta, és az ajtó felé rohant. Eddie követte, a röpdeszkáját a

légáramba kormányozva kiugrott, miközben a skinlin mágia zöldessárga izzása vette körül. Elıhívta a golem-ait, hogy elterelje a figyelmet, gondoltam, és megborzongtam. A sárból való teremtmények halálra rémisztettek.

– Japhrimel – ordítottam túl a zajt. – Ha már nálunk van a gyerek, akkor okozz annyi kárt, amennyit csak tudsz. Ha tudod, földdel egyenlıvé is teheted az egészet.

Kurtán biccentett, miközben kabátja a szélben lebegett, elıl szét is nyílt. Nagyot nyeltem. Jace felcsapta az oldalajtót a kezében két plazmafegyverrel, a kardját az övébe dugva. Mély lélegzetet vettem.

– Elkapsz? – ordítottam, és Japhrimel bólintott. Másra nem vártam, egyszerően nekiszaladtam az oldalajtónak és kiugrottam az éjszakába. Mielıtt visszatáncolhattam volna.


186

NEGYVENKILENCEDIK FEJEZET

Tényleg hatásos belépınk volt. Túl kis célpontok voltunk a légierı-elhárító ütegek számára, és mire Japhrimel elkapott, az elsı golem'ai már manifesztálódott. Több mint két méter magas volt, és érzı, emberi sárból készült, izzó, sárga, pontszerő szemmel. Puffanva landolt az oromzaton, és a hullámok és a jeges szél süvöltésén túl sikolyok hangoztak fel.

Hideg. Észvesztı hideg volt. A szél végighasított rajtam. Jace alattunk ugratott és cikázott, hogy kivédje a plazmalövedékek sorozatát – honnan jönnek ezek, gondoltam, és egy gyújtóbombát dobtam a levegıbe. Az erı azokra a kiszögellésekre irányította, ahol az ırök térdeltek, akik plazmalövedéket zúdítottak ránk. A robbanás egy pillanatra élénk narancsszínővé változtatta az eget, és láttam, hogy Gabe és Eddie már elérte a déli oldalt. Gabe hihetetlen kecsességgel kanyargott a tőzben, mintha lassan közlekedı siklókat kerülgetne Saint Cityben; hallottam, ahogyan megemeli a hangját, amikor Japhrimel megcsúszik, hogy elhajoljon a plazmalövedékek kereszttüze alól. Az egyik tőzfészek felrobbant; elkaptam Gabe erejének egy foszlányát. İ is gyújtóbombát használt.

Ezt képzeld el az egész csata másodperceken belül zajlott le. Jace sorozata következett, cikcakkban dobálta, egy egész tornyot lerobbantott. Hullottak a kövek, hallottam Jace vérszomjas sikolyát. Aztán az oromzathoz siklott egyik kezében karddal, a másikban plazmafegyverrel, és majdnem elveszítette a röpdeszkát, miközben egy plazmaágyú ellıtte a pajzsa peremét.

Mi Japhrimellel az északi oldalon voltunk, és éppen egy éles kanyart vettunk be, hogy bemenjünk ott, ahol Doreen gyerekét éreztem. Itt is volt egy sánc, és harántcsuklójukon mozogtak, hogy a másik háromra összpontosítsanak.

– Dobj le – ordítottam, megvillantva a gyújtóbombát, és csodák csodájára Japhrimel engedelmeskedett.

Nagyot estem, gördültem egyet, Japhrimel közvetlenül mögöttem állt. Fogtam az elsı kettıt, mielıtt felmértem volna, hogy mi történik, a testem ösztönös sebességgel és pontossággal mozgott. Felugrottam, elkaptam a fémkorlátot, amelyen a fegyveres állt, megfogtam a bokáját, és lerántottam. Belebukott a szélbe, és kiáltás nélkül beleveszett a káoszba.

– Kemény tőz – lihegte Eddie. – Rajta vagyok – vágtam vissza, felmásztam és hallottam a fegyvertőz hangját, miközben

Japhrimel a másik ırt intézte el. A lelkiismeretem késıbb furdal majd – de beálltak Santinóhoz, kihívták a sorsot maguk ellen. Meglendítettem az ágyút, és imádkozva elhúzódtam a visszacsapása elıl.

Az imám meghallgattatott. A csapások a fal másik végét bontották meg, az egyik lövedék a másik után repesztette meg a falat. Lemásztam, megfordultam, amikor Japhrimel artikulátlanul kiabált valamit, amit így is megértettem, és újabb gyújtóbombát pöccintettem az ágyúra, majd Japhrimel elkapott, és mindketten a levegıbe lendültünk.

– Így már jobb, ugye? Japhrimel irányított, és bebújt egy romhalmaz alá. – Legyünk túl rajta – ordította. Lenéztem – gyorsan veszítettünk magasságunkból. – Irányíts, Danny – hasított Gabe hangja a kommlinken keresztül. Örültem, hogy megtehettem. – Két ablaknyit fel, egyenesen elıre, ott van a gyerek. Állj meg és nézz balra, egy csomó

plazmafegyver irányul feléd.


187

– Értem – morogta Eddie, és újra fellángolt a harc Egy velıtrázó bumm! hasított az éjszakába, kı- és üvegcsörömpöléssel kísérve. Emberek kiállását hallottam; újabb kürt szólalt meg. Még több fény gyulladt ki a hatalmas kıhalom tetején. Szent szar, gondoltam, egy teljes frontális támadást hajtunk végre egy démon rejtekhelye ellen, és a végén még megússzuk.

Aztán egyre érdekesebbek lettek a dolgok. Nem akartam látni, hogyan repül Japhrimel – vagy siklik, hiszen meglehetısen meredeken zuhantunk. A gyerek ablakát célozta meg, és néhány percig behunyt szemmel próbáltam ráérezni, és a démonra hagytam a repülést. Közel éreztem a jelenlétét, nagyon közel.

– Dante? – Japhrimel hangját hallottam a kommlinkben. – Benn vagyunk – mondta Gabe. – Mi az… – Danny! – üvöltötte Eddie. – Itt van! – Égesd porig az egész kócerájt, Japhrimel! – kiáltottam, és az egész világ hangtalanul fehér lett,

miközben Japhrimel összeszedte az összes rendelkezésére álló erıt. Egy vékony, fehér bırő alak bontakozott ki a robbanás visszacsapásából; az egész testem felsikított. Ez akár Santino is lehet, a prédám, aki a hideg levegıbe repült.

Ha ez ı, akkor ez nem öli meg, gondoltam. Ennek egy csöppje sem öli meg, mégis csak démon, még ha gyenge, akkor is túl erıs, túl lassan, túl lassan haladunk…

Jace szépen bebújt a várkastély déli oldalán nyitott lyukba. Japhrimel elengedett, én pedig a fagyott levegıben botladoztam. Az emberieknél gyorsabb reflexeim mentettek meg, amikor nekicsapódtam a kıfalnak; bebújtam a lyukba, a körmöm a követ karcolta, a hideg levegı a hajamba kapott, és egy üvegcserepekkel, kıtörmelékekkel és faszilánkokkal teleszórt padlóra ereszkedtem.

Ez egy gyerekszoba volt, a kıfalon pasztellszínő függönyök lógtak, hogy enyhítsék a zordon hatást. A földön szétszórt játékok égtek. Az egyik sarokban díszes ágykeret állt, és fény villanását láttam, amint a gyermek homlokán lélegzetállító erıvel csillant meg a smaragd. Erre válaszul az én smaragdom is megcsendült.

– Ó, ne… Eddie felkiáltott. A szag – jég és hideg vér, nyüvek és nedves patkányszır szaga –, hányingerem

lett. Ha lett volna bármi a gyomromban, kidobtam volna. Nem tudtam, hogy a démonok is képesek hányni. Santino. Az ı szaga volt, itt járt, tudtam, hogy itt járt. Szóval ı esett ki a szobából.

Gabe összetörve és véresen feküdt a szemben lévı fal tövében. Hát persze, ı jutott be elsınek, és Santino itt volt, valószínőleg itt várt minket, amint a felfordulás megkezdıdött. Mennyire súlyos a sérülése? Nincs idım, hogy ezzel foglalkozzam; majd Eddie a gondjaiba veszi.

Eddie felállt, bozontos fejét csóválta. Úgy nézett ki, a vasajtó másik oldaláról nagy nehezen érkezett a szobába; a haja lepörkölıdött és kıtörmelékkel volt teli. Gabe-hez rohant. Ugye nem esik baja, imádkoztam, ne essen baja…

Jace megragadta a karomat és félrerántott, ahogyan Japhrimel földet ért a szobában. A kabátja rá csavarodott, amint megfordult. Talpra állt, megpördült, és amikor meglátott engem, bólintott. Elindult Gabe félé, én pedig Jace szorításából kitépve magam az ágyhoz mentem.

A kislány egyenesen ült és nagy, sötét szemével nézett. Az egyetlen bizonytalan fény a falon szakított hatalmas lyukon szőrıdött be, a mennyezetrıl leszakadt lámpa üvege a csizmám alatt recsegett. Odaértem az ágyhoz, lenéztem a gyermekre.

Ez nem gyerek, gondoltam. Mit tegyek? – Menj – mondta Japhrimel. – Menj, vidd vissza a hajóra. Életben marad. – Santino kitépte a gyomrát! – kiáltotta Eddie; de Japhrimel elkapta a vállát, és a szemei a régi

zöld fénytıl szikráztak fel.


188

- Meggyógyítottam, életben fog maradni, koszboszorka. Ha fontos neked az élete, menj! – Japhrimel félrelökte.

– Mi van Santinóval? – üvöltötte Jace. Kinyújtottam a kezemet. A kislány rám nézett. A kakofónia – harsogó kürtök, emberi sikolyok, légierı tüzelése –

csapásokkal töltötte meg az eget, mintha el szerettek volna találni valamit – elhalkult. Doreen szeme, gondoltam, és a gyermek bólintott. Nem azért, mert szép volt, mert az volt. Úgy nézett ki, mintha Lucifer és Doreen olvadt volna

össze egyetlen apró, tökéletes entitássá, a smaragd lágyan ragyogott a homlokán. Nem azért, mert feltette a kezét, és mosolygott. És azért sem, mert ismerıs szaga volt – a frissen sült kenyér illatának és egy egyedi illatnak a keveréke, amelyet a tudatalattim felismert. Hanem a tudás árnyéka a sötét szemében és a félelem teljes hiánya miatt. Tudtam, hogy valahogyan várt. Tudta, hogy jönni fogok és elfogadta. Ez a tudás borzongatott meg egészen a csontjaimig.

Nem ember, gondoltam. Lehet, hogy az lenne a legjobb, ha Santinónál hagynám? Felkaptam, és megfordultam, a többiekhez rohantam, miközben a gyermek meleg, húsos karja a

nyakamat ölelte. Eddie éppen akkor indította el a harmadik golem'ait. A várkastély többi részébe vezetı nehéz,

öntöttvas ajtó kiáltásoktól és dobogástól visszhangzott. Betörtek. Santino emberhadserege ide tartott.

Hová ment Santino? Mennyi idıbe telik neki, hogy visszajöjjön? Nem maradt idım, hogy ezen aggódjam. A kislányt Jace kezébe nyomtam. Elvette, mielıtt tudta volna, mit csinálok, én pedig kilöktem a

falon ütött lyukon, a röpdeszka mormolt, és felvette az általam sugárzott kinetikus energiát. Túl sok az erı, sajnálom Jace,

– Vidd a hajóra, Jace! Mozgás! Japhrimel kirángatta Gabe-et, miközben az erı döngött a bezárt helyen, gyémántsötétre színezve

a levegıt, lángokat lobbantva. Gabe összeroskadt a karjában, de Japhrimel azt mondta, hogy életben maradt.

Eddie felvette Gabe ernyedt testét. A röpdeszkája kicsavarodva, használhatatlanul feküdt a szemben lévı fal tövében.

– Arra ment – kiáltotta Eddie a falon ütött lyukra mutatva, dühtıl eltorzult arccal. Megfogtam a gallérjánál és megráztam. – Vidd ki innen Gabe-et! Mozgás! Nem kellett kétszer mondanom. Gabe-bel a karjában kiugrott a lyukon, akinek vér csöpögött

hosszú, sötét hajfonatából. Remélem, életben van, ha meghal, kétszer öllek meg, mocsadék Santino…

– Danny, tőnés innen – üvöltötte Jace a fülemen recsegı kommlinken keresztül. – Siess! Japhrimel is elindult a falon ütött hasadék félé. Ó, nem, gondoltam. Nem megyek el. Még elintéznivalóm van. Az ajtó felé fordultam, és közben elıvillant a kardom. Eldobtam a kölcsönhüvelyt, letéptem a

fejemrıl a kommlinket, és a bal kezembe vettem a plazmafegyvert. Mély lélegzetet vettem. Japhrimel visszafordult, a csizmája is megcsúszott. Tényleg azt hitte, hogy anélkül megyek el, hogy elvégezném, amiért jöttem?

Amíg Santino él, már soha többé nem lesz nyugtom.


189

Japhrimel ajka a nevemet formálta, miközben mély lélegzetet vettem. A kardom pedig kíméletlen éles fényt vetett a lerombolt szobára. Az ajtóra szögeztem a plazmafegyvert, ahol egy fehéren izzó kör arról árulkodott, hogy lézervágót használnak a betöréshez.

– Santino! – hörögtem vadonatúj erım birtokában, és meghúztam a plazmafegyver ravaszát, miközben Vardimal, a démon áttörte az ágy mögötti falat. Szálltak a mahagóni szilánkjai, mint a srapnel, a kı porrá és törmelékké vált. A rázkódás elkapott és a kıfalnak dobott, és majdnem elveszítettem a kardomat, amikor borzalmas puffanással lecsaptam, ami még több követ sodort le a tetırıl és a falról.

Japhrimel olyan hatalmasat ordított, ami már szinte mérhetetlen volt, és Santinóra vetette magát. Vardimal feltartotta az egyik karmos kezét, benne valami csillogó tárggyal, bonyolult

mozdulatot tett, majd Japhrimel félé irányította a fényt, A Tojás! A gondolataim végtelenül lelassultak. Bizonytalanul talpra álltam, nyöszörgést hallottam az ajtó romjai mögül. A plazmafegyver

lövedéke nekicsapódott a lézervágó mezejének, láncreakciót okozott, a plazmalövedék reakcióba lépett a lézerenergiával, és eszméletlen mennyiségő erıszakos energiát szabadított fél. Ez a plazmafegyverek használatának alapszabálya: soha ne lıjj reaktív vagy lézermezıre. Ha valaki ebbe bekerül, az már nem harcol többé – már ha ember. Ha ember lettem volna, a rázkódás megölt volna.

Amikor ez az apró csillogó valami, nem nagyobb, mint egy ököl, mellkason vágta Japhrimelt, Santinóra vetettem magam – olyan hanggal löktem át a falon, ki az éjszakába, amelytıl kiserkent a vér a fülembıl és az orromból. Megráztam a fejem, de csak a pillanat tört részéig voltam kábult. Szúró fájdalom futott végig rajtam, aztán elmúlt, a vér melege ezredmásodpercek alatt megfagyott a bırömön. Gızölgött a leheletem, papírvékony jégkristállyá alakult, ami azonnal leesett.

Japhrimel! Felpattantam, szemben Santinóval, aki karmával a hideg levegıt vágta. A lábunk alatt üvegcserép és kıtörmelék csikorgott, ahogyan körözött körülöttem.

Nem örült, hogy látott, – Ostoba! – sziszegte. – Az ostoba. A kardom egy kört írt le. A világ többi része eltőnt. Csak ı létezett elıttem. A bosszúm. - Santino – sziszegtem. Mintha az egész világ visszatartotta volna a lélegzetét, a bosszú kezdett

testet ölteni a valóság szövedéke alatt és elém sietett. – Vagy Vardimal. Vagy ki az ördög vagy. – Nem ölhetsz meg – gúnyolódott. – Sem ember, sem démon nem ölhet meg. Lucifer biztosított

róla. Kivillantottam a fogamat, a csizmám könnyedén, gyorsan csusszant. – Megeszem a szívedet – tájékoztattam. Se nem ember, se démon nem vagyok, Santino. A

sértetlenséged mit sem ér. – Királynı lehettél volna – vicsorgott rám, a szeme körüli fekete könnycseppek elnyelték a

fényt. – Segíthettél volna megölni Lucifert, és átvenni a pokol uralmát. De nem, te ostoba, buta ember…

– Nem ember – mondtam. – Már nem. Újra a fogát vicsorította. – Szerinted ki segített megszöknöm a pokolból? – kiáltotta, miközben ahogyan köröztünk,

megvillant a pengém. – Lucifer bérgyilkosa! A jobb keze. Kihasznált téged… Ez megválaszolta a kérdést, hogy mi piszkálta a gondolataimat, amióta az egész dolog

elkezdıdött – hogy pontosan hogyan is szökött meg Santino a pokolból. Haragudnom kellett volna Japhrimelre, hogy ezt elhallgatta elılem, elgondolkodnom azon, mi mást hallgatott még el, milyen


190

egyéb titkai lehetnek. De elıttem állt a bosszú, és Japhrimel vére folyt az ereimben, így egyáltalán nem érdekelt.

– Rohadtul nem érdekel – sziszegtem, és saját hangom még több követ tépett ki a mennyezetbıl, és a kavargó porban koppant. – Azért jöttem, hogy megöljelek, te mocskos dögevı, azért, amit Doreennel tettél. És a többi általad meggyilkolt nıvel.

Aztán már nem maradt idı a beszélgetésre, mert Santino a démonok kísérteties, láthatatlan gyorsaságával megindult.

Kivédtem a karmát, a katanám kék fénnyel csengett és lobogott. Santino felsikoltott, a borzalmas kín szörnyő fájdalmas hangjával, a plazmafegyver kiesett a kezembıl, de beakasztottam az ujjamat, és megütöttem, miközben forró, fekete démonvér fröcskölt és fagyott meg a jéghideg levegıben. Valami történt, amikor azt a valamit Japhrimelre dobta. Még az Antarktiszhoz képest is túl hideg volt.

Rám ugrott és teljes súlyával ledöntött a lábamról. Birkóztunk, karma a húsomba tépett, ismerıs fájdalmat okozva. Sikítottam, megfeledkezve róla, hogy már nem vagyok ember, és megtettem az egyetlen dolgot, amit tehettem.

Mindkettınk lendületét felhasználva kifordultam, és kilódítottam mindkettınket az éjszakába, miközben minden Japhrimeltıl kapott természetfeletti erımet összeszedve a mellkasába toltam a katanámat. A penge a mágia pajzsán, izmokon és a démonvér karbolsaván hatolt keresztül. A rángatózása rajtam is végigfutott.

Az egyik szilánk a szívébe fúródott. A karmaimmal csapkodtam, és Santino torkából valami az arcomra és kezemre fröccsent, aztán azonnal meg is fagyott, és szinte teljesen eltömítette az orrlyukamat. Ha nem sikítok, megfulladtam volna.

Még akkor is ütöttem, amikor a vízhez értünk, és ernyedt, élettelen teste mérges, égı foszlányokká robbant szét. Az ütés sokkja következtében elállt a lélegzetem és elvesztettem az eszméletemet, majd ellenállhatatlanul az óceán ölelésébe hullottam, a jéghidegen csapkodó hullámok közé.


191

ÖTVENEDIK FEJEZET

Lebegtem. Fejjel lefelé. Szúrós érzés. Olyan hideg volt, hogy szinte égetett. Kimerültség terjedt szét a karjaimban és

lábaimban. Ne. Ismerıs hang. Ismerıs ujjak motoznak az arcomon, felemelik a fejemet. Ne, ne, Danny.

Élned kell. Megígérted. Nem ígértem meg! süvöltöttem magamban. Engedj el! Hadd menjek, hadd haljak meg… Dolgod van. Doreen hangja gyengéd és kérlelhetetlen. Kérlek, Danny. Kérlek. Lebegtem. De már kezdtem süllyedni. Még egy bukott démon ereje sem tud így sokáig életben

tartani. Valami történhetett – Santino csinált valamit, az a csillogó apró tárgy, ami megcsapta Japhrimelt…

Santino. Megöltem. A körmeim között foszlott szét a teste, széttéptem a torkát. Vitathatatlanul meghalt és szétszóródott a dermesztı óceánban, egy kis darabja sem maradt meg.

Megöltem, jelentettem ki. Megtettem. Megbosszultalak. Ez nem elég? Nem, felelte ünnepélyesen. Maradj életben, Danny. Azt akarom, hogy élj! Túlságosan fáj,

sírtam. Kristályos kék ragyogás, híd támad a lábam alatt. Egyetlen szédítı pillanatig két világ között – a

Halál terme, irány nélküli fény áramlik végig rajtam, Anubisz magas és zord alakja áll a híd másik oldalán; és a való világ, ahol fejjel lefelé lebegek egy jégtábla alatt. Egyeden végtelen pillanatig a halál urának kíméletlen, végtelenül megbocsátó pillantásának foglya vagyok, mérlegre tesz, értékel. Fekete szemét rám szögezi. Túlságosan fáj, mondtam neki. Hadd ne menjek vissza.

Megrázta keskeny fekete fejét, egyszer, kétszer. Küzdöttem – ne! Hadd maradjak! Hadd maradjak!

Aztán megszólalt. A szó átzengett rajtam. Nem a nevét mondta vagy az erı egyéb szavát. Nem az a titkos szó volt,

amit számára tartogattam, a halálhoz vezetı kulcs. Nem. Az én nevem volt – csak még több. Az én szavam volt az isten szájából, a hangsor, amely

engem fejez ki, a hangsor, amelyet nem lehet fennhangon kimondani. A lelkem megrezdült az érintésére. Az isten elvette egy pillanatra a lét súlyát, engedte, hogy érezzem a szabadságot, a saját testembıl fakadó hihetetlen szabadságot, amikor elhagyom a világot, és a tiszta kék fény, a jövı tiszta, ésszerő fénye aranyszínővé válik.

Aztán a sötétségben egyetlen kis ponttá gyengült, és beleütköztem a testembe, ujjak kapaszkodtak a hajamba, kihúztak a fejemnél fogva, jéggel borítva, fulladozva, köhögve téptem ki magam a víz ölelésébıl, miközben a Bébi nevő ócska uszály landolásának fényei robbantották azét a sötétséget. Jace elkékült ajakkal bogozta körénk a plazmahálót, majd átölelt, így húzott fel minket a háló. Áttörtünk a légrétegeken a sikló meleg belsejébe, és amint az oldalajtó becsukódott, a gyorsan emelkedı sikló különösen súlytalan nyomása telepedett rám. Köpködve köhögtem és fulladoztam.

– Lélegezz, te makacs kis hülye… – reszketett és káromkodott Jace, felém irányítva haragját. Víz mosta a fedélzetet, a gyorsan olvadó jég eltőnt a klímaberendezés támadása alatt.

– Életben van? – kérdezte Eddie elölrıl. A fülsiketítı zaj után a sikló belseje és a normális beszédhang valósággal sokkoló volt,


192

– Életben van – mondta Jace, és ismét átkarolt. Víz csöpögött. Az ujjaim és lábujjaim zsibbadtak és szúrtak. – Az istenek verjenek meg, Danny, ne merészeld ezt többet megtenni velem. – Megcsókolta a homlokomat, megvizsgálta az ujjaimat és elsötétült győrőimet, becsomagolt egy izzó főtıtakaróba, amely meleget csempészett a testembe. Kocogott a fogam. A jobb kezem ökölbe szorult, és nem tudtam kinyírni

– G-G-Gabe… – Életben marad. A démon barátod összetapasztotta a belsı szerveit ott abban a szobában, még

életemben nem láttam ilyen csodát. Sok vért vesztett, de stabil az állapota és az orvosi egység figyelemmel kíséri az állapotát. – Jace megcsókolta az arcomat, és elsöpörte az ázott fekete fürtöket az arcomból. – Soha többet ne csináld ezt velem, Danny. Azt hittem, megölt.

– A gy-gy-gy-gy… – kezdtem. – A gyerek jól van. Egy főtıtakaróba burkolózva az ülésen. Alszik. – Jace köhögött. – Nézd,

Danny… – Japhrimel? – suttogtam. Jace a fejét rázta. – Volt egy sikló – egy másik sikló. Lehet, hogy az vette fel. Nem tudom. Kerestük, Danny.

Tényleg. Az egész nyavalyás sziget romba dılt, és jég borította el. Nem hiszem, hogy bárki túlélte. Ha nem a levegıbıl érkeztünk volna, nekünk is végünk. Mi történt?

– Megöltem – suttogtam. – Megöltem Santinót. V-v-valamit Japhrimelre dobott… – Nem találtuk meg – mondta Jace. – Sajnálom, Danny. A fülemre csaptam az öklömet, bebújtam a főtıtakaró alá, és sírni kezdtem. Végül is

megtehettem.


193

ÖTVENEGYEDIK FEJEZET

Tizenkét órával késıbb a furán kihalt Nuevo Rio felett lebegtünk. Végre száraz és meleg volt az idı, én pedig Doreen lánya (nem tudtam más elnevezést kitalálni rá) mellett ültem, és az ablakból néztem, ahogyan felkel a nap. Jace elıreült Eddie mellé, és recsegtek a kommlinkek az üzenetektıl. Gabe az asztalon feküdt leszíjazva, nyugtató okozta szendergésben, az orvosi egység mormolt halkan, ahogyan figyelte, és egy fecskendın keresztül szintetikus plazmát és antibiotikumot csöpögtetett az ereibe. Fejfájással és sajgó belsı szervekkel ébred majd, és egy hetet lábadozással tölt majd, de túléli.

A Corvin család elment. Egyszerően… lelépett. Még csak rendes harcot sem vívtak. Most Jace birtokába került a hihetetlen családi vagyon.

Amikor visszanéztem Doreen lányára, láttam, hogy felébredt. A világosságban látszott, hogy nagy, tiszta, sötétkék szeme van. Mint Doreen-nak.

Pontosan olyan, mint Doreennak. A kisgyerek komolyan figyelt vérfagyasztóan felnıttes szemével, amely mélyén túl sok erı és

tudás ragyogott. Néhány pillanatig így ültünk, egy fáradt, kisírt szemő, félig démon nekromanta, és egy kis androgün démongyerek.

Nem tudom kezelni ezt a helyzetet, gondoltam, Aztán: nincs más választásom. Végül sikerült megköszörülnöm a torkomat.

– Szia – mondtam halkan. – Danny vagyok. Nézett néhány másodpercig, csak aztán válaszolt – Tudom – mondta tiszta, könnyő hangon. – Mondta, hogy jössz. A szám száraz és sima volt, mint egy üveglap. Ez nem normális egy gyerektıl. Mintha én tudnám, hogy mi a normális a gyerekeknél. Ha tehettem, inkább nem töltöttem az

idımet gyermektársaságban. – Ki mondta? – erıltettem ki magamból. – Santi… azaz az apukád? Bólintott, szıke haja az arcába hullott, – Azt mondta, hogy az apukám – árulta el –, de szerintem nem volt az. Az igazi apukám a

fejemben beszél éjszakánként. Zöld szeme van, és zöld drágakı ragyog rajta, mint rajtam, és ı mondta, hogy te értem jössz. Azt mondta, elküld téged értem.

Úgy tőnt, számított a válaszra. Nyilvánvaló volt, ki az „igazi apukája”. Vagy Lucifer kommunikált vele valahogyan, vagy a gyerek sejt meg elıre dolgokat, vagy… Az agyam nem kovácsok több alternatívát. Nem számított. Fogadok, hogy Lucifer már tudott a gyerekrıl. Arra is fogadni mertem, hogy Lucifer tudott Santino „mintavételérıl”. Ha nem is tudta, sejtette. A pokol fejedelme nem ostoba.

Akkor miért ígérte meg Japhrimel, hogy nem mondja el neki? – Megígértem az anyukádnak, hogy gondodat viselem – mondtam rekedten. Ó, istenek,

Danny, már megtetted. A kislány ünnepélyesen bólintott. – Te nem olyan vagy, mint ık. – A sikló elejébe mutatott, ahol Jace és Eddie halk, aggodalmas

hangon tanácskozott. – De az igazi apukámra se hasonlítasz. – Remélem. – Kényelmetlenül feszengtem az ülésben, a főtıtakaró zörgött, miközben

mozogtam. – Hogy hívnak? – Eve – mondta tényszerően. Fintorogtam. Hát persze, hogy a bibliai Éva, gondoltam, és

figyeltem a gödröcskéket a kislány arcán. Rám mosolygott. – Ehetek jégkrémet?


194

– Szerintem az nincs nekünk kicsikém – Japhrimelnek véren, szexen vagy tőzön kell élnie. Mit eszik ez a kislány? Ó, nem állsz erre készen, Danny. Egyáltalán nem állsz készen.

A sikló kissé elkanyarodott, és elkezdett Jace villája felé ereszkedni. – Hé, Danny – szólított meg Jace. – Lehet, hogy érdekelne, amit látok. Összekapartam magam. A kislány lelökte a takaróját, és leugrott az ülésbıl. Felemelte tökéletes

kis kezét, – Én is mehetek? – Rövid, fehér, bébidollt viselt, dundi lába meztelen volt. Legyőrtem a

kényszert, hogy felkapjam a sikló fedélzetének hideg padlójáról. – Oké – mondtam, és megfogtam a kezét. Az enyémhez képest meleg volt – mint egy démon

érintése. Mint Japhrimelé. Vajon meghalt? Vagy Santino emberei vitték el? Vajon mit mőveltek vele?

Megsérült? A kislány kezét fogva elırementem. – Mi az? – Kikukucskáltam az elülsı ablakon. – Nézd csak. – Jace felnézett rám. – Hogy van a gyerek? – Úgy tőnik, jól – feleltem. Alattunk, Jace villájának szögletes körvonalai egyre nagyobbak lettek, ahogyan a sikló

ereszkedett. A széles márványfelhajtón két karcsú limósikló várakozott és négy rendırségi cirkáló. – A rohadt életbe – ziháltam, megfeledkezve a gyermek apró kezérıl a kezemben. – Mi a halál

van? – Reméltem, hogy meg tudod nekem mondani – mondta Jace. – Én be vagyok jegyezve, és

engedéllyel dolgozom, így eléggé biztos vagyok benne, hogy nem értem jöttek. – Szehmet sza'esz. – Túl fáradt voltam, hogy jó tervvel álljak elı. – Gondolom semmi esélye,

hogy érted jöttek, Eddie. – Hát persze, hogy nem, már ha nem Gabe-et akarják letartóztatni, azért, mert majdnem meghalt

– mondta minden morcosság nélkül. Bizonyára kimerült. – Mit tegyünk, Danny? Bárcsak ne engem neveznének ki mindig az ötletembernek. – Nincs mit tenni – mondtam. – Ereszkedjünk le, és landoljunk, de ne állítsuk le a motort, amíg

nem bizonyosodtunk meg róla, hogy nincs szükségünk rá. Jace, adnál egy kommlinket? – Hát persze – mondta. – Mit akarsz, mit csináljak, Danny? – Maradj itt a gyerekkel – válaszoltam Eve-re nézve. A kislány úgy nézett fel rám, mintha én

lennék az egyeden személy a siklóban. – Ha elkapnának, vidd a gyereket valami biztonságos helyre, és várd meg, amíg felbukkanok.

Jace kifordult az ülésébıl, és még ahhoz sem vette a fáradtságot, hogy vitába szálljon velem. Bágyadt megkönnyebbülést éreztem. Normális, hogy így érzem magam? Annyira fáradt voltam, mégsem tudtam aludni.

Nincs alvás. Addig nincs, amíg be nem fejeztem ezt a játszmát. Játszma volt, és egyik mezırıl a másikra lökdöstek.

Visszavittem a gyereket a jármú törzsébe, visszaültettem a székébe, és betakargattam. Mire befejeztem, Jace az egyik csomag mellett állt furcsa arckifejezéssel. A haja begöndörödött attól, hogy a jeges vízben ázott, aztán a klíma szárította meg. Valószínőleg én sem néztem ki nagyon jól.

– Mi az? – Semmi – mondta. – Csak a kommlinket keresem. Eddie lerakta a siklót. Egy puffanással landoltunk. – Bocs – kiáltotta hátra. A fülembe tettem a kommlinket, felkaptam győrött kabátomat, és

meggyızıdtem róla, hogy a késeim nem szorultak be a tokjukba. A jobb kezem rettenetesen


195

sajgott, egészen a csontomig hatolt a fájdalom. Ha még mindig ember lennék, megnyomorodtam volna.

Letérdeltem Eve elé, aki Doreen szemével nézett rám. – Beszelnem kell ezekkel, akárkik is legyenek – mondtam neki. – Itt maradsz Jace-szel, amíg

vissza nem jövök, rendben? Bólintott. – Minden rendben lesz, Danny. Az apukám azt mondja – mondta, csipogó, ugyanakkor furcsán

felnıttes hangon. – Remek – válaszoltam komoran és felálltam. A talaj imbolygott a lábam alatt, vagy talán én magam. – Jace, szeretném, ha megígérnéd. Ígérd

meg, hogy gondját viseled, ha velem… Vállat vont. – Tudod, hogy megteszem, Danny. Menj csak, intézd el. Kék szeme a kislányra ugrott, majd rám. Bólintottam, és Eddie felnyitotta az oldalajtót. Leugrottam a márványra, és majdnem

elveszítettem az egyensúlyomat. A hıség, Nuevo Rio régi, rossz, napos önmaga valósággal fejbekólintott.

Bárcsak otthon lennénk, gondoltam hirtelen, és ez meglepett, Saint Cityre jó két-három éve nem gondoltam az otthonomként.

Az egyik limosiklónak kinyílt az oldalajtaja. Egy lépcsısor ereszkedett le. Nyeltem egyet. Fogalmam sem volt, mi várhat ott rám, Végighaladtam az égetı fehér márványon a karcsú fekete siklók félé, miközben igyekeztem

egyenesen tartani a vállam, és arra vágytam, bárcsak ne lennék koszos, véres, kiszáradt, és olyan közel a síráshoz, hogy szinte belefájdult a torkom.


196

ÖTVENKETTEDIK FEJEZET

A limosikló belsejét a vörös különféle árnyalataival rendezték be. Karmazsinvörös, bíbor, burgundi, magenta, kármin, rákvörös – hunyorogtam, amikor a lépcsırıl a bársonyszınyegre léptem. A levegıben füstös démonszag kavargott, én pedig mély lélegzetet vettem. Olyan volt, mintha eddig nem kaptam volna levegıt. Akármit lélegeznek is be a démonok, a sikló tele volt vele.

Ezért volt ismerıs a kislány szaga, döbbentem rá nagyobb meglepetés nélkül. Mert olyan szaga volt, mint neki. Mint Lucifernek.

A pokol fejedelme a hatalmas kerek vörösbársony kanapén hevert elegánsan, csizmás lába lenyomta a bársonyt. Fáradt pillantást vetettem az enteriırre – minibár, elsötétített ablakok, egy-egy, feltehetıen a hálószobába és fürdıszobába vezetı ajtó. Az egyik sarokban süllyesztett kád állt. Valami átlátszó, nyúlós folyadék bugyborékolt benne, amely távolról sem emlékeztetett a vízre.

A nagy vörösség közepette Lucifer aranyhaja lángolt. Természetesen tetıtıl talpig fekete selyembe öltözött, bı, elegáns nadrágba és hosszú ujjú, állógalléros ingbe. A falakat drága vörös damaszttapéta borította, a nehézkes bársonyszövetek elnyeltek minden hangot. Nyeltem egyet.

– A dekoráció elég gáz – jegyeztem meg minden hajlongáshoz és bókoláshoz fáradtan. Bal kezemmel átfogtam a jobb kezemet – ahogyan az adrenalin kiürült belıle, komolyan elkezdett lüktetni.

– Magának is jó napot – felelte Lucifer, és a hangja végigsimította és megkopogtatta a dobhártyámat. A borzongás régi, fáradt tőzként futott végig rajtam – túl fáradt voltam, hogy tényleg válaszoljak neki. Ha több energiám lett volna, aggódtam volna emiatt. – Elhozta a Tojást?

– Nem – mondtam. – De Santino halott. De amúgy sem akarta, hogy én hozzam el a Tojást, az Japhrimel feladata volt. Úgy tőnik, meg is tette, mert maga ki merte tenni a lábát a pokolból, és igen eleven.

Lucifer felemelte egyik elegáns, aranyszínő kezét. Most láttam az arcát, és láttam, hogy hunyorog és könnyezik a szeme. Körülvett a szaga, bevette magát a hajamba, áthatotta a ruháimat. A csontjaim rezonáltak Lucifer közelségétıl, a vibráló elektromosságtól, szerettem volna térdre esni. Legyőrtem a kényszert.

Egy finom aranylánc tekeredett szépen manikőrözött ujjaira. – Az egykori démon, Japhrimel hozta ezt nekem – mondta Lucifer, és megpörgette a gyémántos

csillogású ovális tárgyat. Az erı zúgása töltötte meg a levegıt. Nem tudtam ránézni a ragyogó holmira, a csillogás bántotta a szemem.

A torkom kiszáradt, mint a sivatag. – Szóval ez volt az. Santino a Tojást dobta Japrimelre, hogy távol tartsa. – Bizony. Vardimal felszabadította a Tojás erejének egy tört részét, és Tierce Japhrimelre dobta.

Egyedül ez sebesíthette meg legidısebb fiamat – mert ı az én vérem, ezért veszélyezteti a trónomat. Bármelyik démon súlyosan megsérült volna. Engem kivéve, természetesen. Én vagyok a fejedelem.

Úgy láttam, Lucifer remekül szórakozik. Felvetette aranyszínő fejét. – Hol van a gyermek, Dante Valentine? Vállat vontam. – Egész végig arra hajtott, mi? Doreen gyermekére, az androgünre. Békén hagyta Santinót, amíg

elkészítette azt, amire maga nem volt képes, és most minden együtt van.


197

– A szedajin soha nem volt több, mint donor, Dante. A Tojás tartalmazza a genetikai kódomat és a színtiszta erıt. Ez uralmam jelképe, ugyanakkor hasznos eszköz is.

– Egész idı alatt tudta. Tudta. Csak nem engedhette meg magának, hogy más is tudomást szerezzen arról, hogy Santino megtette, amit maga nem tudott, így találni kellett egy embert, aki elvégzi a piszkos munkát. És az a sületlenség a Tojás eltörésérıl…

A fejemet ráztam, gombóc volt a torkomban. Lucifer mézes-mázos szavaihoz képest rekedten és nyersen beszéltem.

– Gondoljon bele, mi van, ha Vardimal zavartalanul fel tudja neveim a gyereket, Dante. Képzelje el, hogy a gyereken keresztül ı lesz a pokol és a földi hellesvront ura. Ezt jelenti a „Tojás összetörése”. A parancs uralmának megtörését, Iblis Lucifer uralmának megtörését.

Szokás szerint ösztönösen megrázkódtam, és a hidegrázástól libabırös lett a hátam. Nem ideges, gondoltam, de feszült. Hol van Japhrimel? Milyen játékot játszik most Lucifer?

Visszanéztem az oldalajtóra. Némán lecsukódott. Egyedül vagyok egy siklólimóban az ördöggel. És csodák csodája, úgy áll a helyzet, hogy az ördög fél a jó öreg Danny Valentine-tól.

– Az a sikló Santino rejtekhelyénél – az maga volt, vagy az ügynökei. Elhozták Japhrimelt és a Tojást, Santino halott. Az ügy lezárva, a szerzıdés teljesítve, a megbízás elvégezve.

Nem akartam kimondani, de meg kellett tennem. Lucifer hátravetette tökéletes fejét, és végigjáratta rajtam zöld szemét. – Nem kérdezi meg, mi van Japhrimellel? A gondolat, amely azóta gyötört, hogy eljöttünk a szigetrıl, az agyam elıterébe ugrott megint.

Szerinted ki segített megszökni a pokolból? Lucifer bérgyilkosa, jobbkeze! Kihasznált téged!

– Kétlem, hogy az igazat mondta volna, ha rákérdezek – mondtam. – Minek pocsékoljam a levegıt?

– İ egy a'nankimel, bukott démon. Nem tudom már használni, magához kötötte magát. Ráadásul szabadságot ígértem neki. – Lucifer még mélyebbre süppedt a párnákban. – Nem gondoltam, hogy megérem a napot, amikor a bérgyilkosom egy emberi nıig alacsonyodik.

Az a határozott meggyızıdésem támadt, hogy Lucifer nem örül az események ezen alakulásának.

A lényegre tértünk, gondoltam objektíven, és azt kívántam, bárcsak velem lenne a kardom. – És akkor mi van? Szabad. Nagyszerő. Lucifer hunyorgott. Elnyomtam egy fáradt nevetési kényszert, – Hadd beszéljek világosan, Dante: jobb, ha nem játszadozik velem. Vállat vontam. – Nem játszadozom, Lucifer. Már nem érdekel. Szeretnék hazamenni és aludni egy kicsit, –

Széttártam a kezemet – új, aranyszínő kezemet, a győrőim szikráztak a levegıben növekvı töltéstıl. Olyan volt, mintha viharfelhık gyülekeznének.

És én tényleg úgy láttam, hogy gyülekeznek. Lucifer felült, csizmája megérintette a talajt. Megfeszültem. De csak elırehajolt, a kezét a térdére

tette. – Nagyon jó. Elmondom, mibıl választhat. Adja ide a gyermeket, én pedig átadom Japhrimelt. Na, ez betett. Hátravetettem a fejem és nevettem. Kuncogásnak indult, kacagás lett belıle, végül ordító

hahotázásba teljesedett ki. Addig nevettem, amíg könny nem csordult a szemembıl és meg nem


198

fájdult a gyomrom. Amikor a nevetés elült, levegı után kapkodva megtöröltem a szemeimet és a pokol fejedelmére néztem.

– Tudja, kivel szórakozzon – mondtam kedvesen. – Meg is mondom. Ha azt hiszi, átadok egy ártatlan gyermeket – Doreen gyermekét – azért, hogy az isten tudja mit mőveljen vele, akkor találjon ki valami jobbat. Megegyezett Japhrimellel, hogy szabad lesz, ha elvégzi ezt a munkát, és ı el is végezte. Nem tarthatja rabságban, maga szánalmas strici, és szeretném én látni, hogy megpróbálja. Megeszi magát reggelire. – Mély lélegzetet vettem, a győrőim szikráztak, örvénylett körülöttem az erı. – Hadd adjak egy jó tanácsot, Iblis Lucifer. Eszébe ne jusson kijátszani egy nekromantát. Akármennyire rémisztı a pokol fejedelme, a halál rosszabb és hatalmasabb.

Csípıre tett kézzel, felvetett állal fejeztem be a beszédemet. A jobb kezemet ökölbe szorítottam, lángolt benne a fájdalom. Lucifer nem mozdult. A szeme csillogott, ennyi. Nem csoda, hogy félt – ha Santino szembe tudott szállni vele Eve ügyében, akkor Lucifer úgy vélhette, erre bizonyára én is képes vagyok, ha eléggé felmérgesít.

– Mit gondol, Dante, hogyan fogja táplálni azt a gyermeket? Vagy megtanítani az emberek világában való életre? A pokol nem véletlenül különbözik a földtıl. Nem tud felnevelni egy androgünt.

Lágyan mondta, fülemet simogató selymességgel, ereimbe suttogva, a szívverésemre kopogva. – Megígértem – mondtam. – Megígértem, hogy gondját viselem. Nem érdekel a pokol meg a

kiagyalt egyezségek. Mindent el kellett volna mondania az elején, Lucifer. A kislány nem volt az egyezség része. Engedje el Japhrimelt.

Vártam. A levegı tőzforró lett. Nem mozdultam, és rájöttem, hogy ha túl fáradt vagyok, hogy mozduljak, könnyedén farkasszemet nézek az ördöggel.

Végül megszólalt. – Japhrimel már nem démon – mondta csendesen. – Bármit üzleteltem is vele, már nem

érvényes. Megláncolva tartom majd a pokolban, és élete végéig kínozni fogom. És biztos lehet benne, hogy tudatom vele, hogy Dante Valentine megmenthette volna ettıl a sorstól, de ı nem tette meg.

– Maga tényleg szép kis alak – mondtam, és bal kezem a késem markolata felé indult meg. Bal kézzel? Nem tudom az ördögöt bal kézzel megölni. – Nem adom át a gyereket, maga futóbolond. És ha kínozni merészeli Japhrimelt – amit nagyon nem ajánlok –, akkor csak egy szánalmas bohóc. Hogyan veszi ki ez magát – a pokol fejedelme nem teljesít egy egyezséget? Már eddig hazugnak tartották, és most már csal is…

Észre sem vettem, hogy megmozdul. Ez egyik pillanatban még csípıre tett kézzel álltam és beolvastam a pokol fejedelmének. A következıben Lucifer kivédhetetlen szorításával torkon ragadott, és olyan lazán nyomott oda a sikló oldalához, ahogyan a kismacskát szokták.

– Kegyes leszek – mondta lágyan, kedvesen –, mert hasznomra volt. Az az illúziója – a szorítása erısödött, én pedig eredménytelenül kapálóztam –, hogy van választása. Hagyja békén a gyereket, és megengedem, hogy zavartalan élhessék Japhrimellel a nyomorult kis életüket.

Nem arról van szó, hogy barátok leszünk? Küzdöttem, fekete pontok táncoltak a szemem elıtt. Az ujja még vadonatúj démonerımhöz képest is olyan erıs volt, mint az acél. Valami reccsent a torkomban; a szorítás engedett egy kicsit. Kaptam egy kis levegıt.

– Csessze meg – rikácsoltam, és Lucifer szeme felizzott. Amikor dühös volt, nem volt olyan szép.

A bal vállam égni kezdett. Elıször csak egy kicsit, de tartósan. Fekete pontok táncoltak a szemem elıtt. Fáradtan rúgtam egyet-kettıt,


199

– Á. – A vállam fölött kibámult az ablakon, aztán elejtett, mint egy szemeteszsákot, én pedig köhögtem, az oldalamra fordultam, és a torkomat tapogattam. A tüdımbe beáramlott az a drága levegı. Második próbálkozásra álltam csak talpra. A siklólimó oldalajtaja nyitva állt, Nuevo Rio beömlı fehér napfénye egy négyzetet rajzolt a mennyezetre.

Valósággal kidıltem a siklóból, végig a lépcsın, az éles lépcsıfokok nyomták a csípımet, az egyikbe a fejemet is bevertem. A bıröm felhasadta és vér folyt az arcomba. Nagy koppanással landoltam a forró, fényes kövön, és csak nehezen álltam lábra.

A gyermek – Eve – a szemétszállító mellett állt, az erıs napfényben még szıkébbnek, csillogónak látszott a haja. A szeme világoskéken izzott.

Lucifer elıtte állt. – Ne…- fulladoztam a márványon – Ne! A pokol fejedelme lassan letérdelt, a nap éles fehérségében olyan volt, mint egy fekete tintafolt. Láttam, hogy Jace, aki a sikló oldalajtajában áll, döbbenten rázza a fejét, Lucifer feltartotta a

Tojást, és a vékony aranyláncot Eve nyakára kapcsolta. A kislány rámosolygott. Megkínzott testem nem bírta tovább. A lábam rogyadozott, én pedig elestem. Lucifer sötét

hullámként emelkedett fel, a gyerek átkarolta a nyakát és megölelte, a fejét Lucifer vállán nyugtatva.

Mint egy kislány és az apukája. Felfordult a gyomrom. De a démonok nem emberek – és az emberek törvényei nem érvényesek rájuk. Amennyire én tudtam, Lucifer ágyastársai a saját gyerekei voltak. İ volt az androgün. Az elsı.

Aztán Lucifer megfordult, tett három lépést és felemelte az egyik aranyszínő kezét. A haján napfény ragyogott, aranykandalló, elviselhetetlen fényt adva. Hallottam a sikló helyváltoztatásának nyikorgását, nem érdekelt. Láttam, ahogyan Iblis Lucifer feltépi a valóság szövedékét, és átlép rajta, mintha egyik szobából a másikba lépne. Láng csapott fel a hasíték szélén, és az utolsó kép, amit láttam az volt, hogy Eve a vállára dılve mosolyog rám szegezett tekintettel, olyan nyugodtan és békésen, mintha nem is ember volna. Erı lüktetett, végighasította a levegıt, és szúrást éreztem a mellkasom alatt.

Valami dübörgött a márványon. Jace csizmája dobogott – de a puffanás mögülem hallatszott. Jace odaért hozzám, nehézkesen térdre esett, és megmarkolta a vállamat. Együtt néztük, amint a siklólimók gyorsan az égbe emelkedtek, aztán belemerültek Nuevo Rio forgatagába. A rendırségi cirkálók tettek egy kört a villa felett, aztán beléptek a városba, valószínőleg visszamentek ırségbe.

Vége a játéknak. Lucifer nyert. Jace káromkodott, megrázott. – Danny! Danny! – Mi a franc? A nyelvem túlságosan feldagadt, hogy elférjen a számban. Jace karja valósággal összezúzott. – A fenébe, Danny. Mi történt? A gyerek meghallotta a pasas hangját a kommlinken, és

egyszerően kisétált; azt mondta, hogy jött érte az apukája. Hörögtem. – Győlölöm ezt a részét a melónak. Szárazon harákoltam, aztán hátranéztem, ahol korábban a siklólimók álltak. Újabb fekete tintafolt hevert a földön, ezúttal koromfekete hajú. – Kilökték – mondta Jace a hajamba. – Danny… – Segíts fel. Segíts fel. Jace feltámogatott, és megtámasztott, amikor megszédültem.


200

– Mi a halál folyik itt? – üvöltötte Eddie az ajtóból. – Menj vissza – mondtam Jace-nek. – Jól vagyok. – Nem vagy jól – nézett vissza rám. – Nézz magadra. A kezed… a torkod… – Nézz utána, hogy jól van-e Gabe – mondtam, és félrelöktem. – Menj. Talán nem kellett volna ezt tennem. Jace hátralépett egyet, és az arca olyan hideg és kemény lett,

mint a márvány a talpunk alatt. Azt hiszem, az ötéves Jace Monroe-t láttam ebben a pillanatban, a válla összeroskadt, kék szeme megfagyott.

– Danny – mondta. – Ugye, nem gondolod komolyan… A hıség úgy ömlött ránk Nuevo Rio kék egébıl, mint az olaj. – Gyerünk, Jace. Menj. Megfordultam. A nagy fehérség közepén fekvı kicsavarodott fekete alak felé sántikáltam. Túl

mozdulatlan. Túl mozdulatlan volt. – Danny – hallottam Jace hangját, de kizártam a tudatomból a hangot. Nem érdekelt. Hosszú idıbe telt, mire odasántikáltam a márványon. Végül elértem, és térdre ereszkedtem.

Kicsavarodva feküdt a sima fényes kövön összetört lábbal, felismerhetetlen arccal. Semmi sem marad életben, ha egyszer így összetört.

Cafatokra tépett mellkasára tettem a kezem. Leeresztett, törött és meggyötört szárnya keresztben feküdt rajta. Már nem vérzett. Füst szállt fel a szárnya közül, a vére egyre égett.

– Nem – suttogtam. – Nem. Üveges szeme vonallá húzódott. – Japhrimel? – suttogtam. A jel a vállamon nem lángolt többé. Hideg volt, egészen a

csontjaimig. Zsibbasztóan hideg lett a megrázkódtatástól. Az élet szikrája sem maradt benne. Megérintettem a torkát, felhúztam egyik sebbel teli

szemhéját és megnéztem a szemét. Pulzusa sem volt. Semmi reakció a pupillában. Csak a füst szállt fel belıle lassan.

Lehajtottam a fejem. Sóhajtottam. Mintha örökké tartott volna a hang. A torkom fájdalomtól lüktetett.

Maradék erımmel nyúltam felé. Próbáltam rálelni az élet utolsó szikrájára. A bal tenyeremet a testén nyugtattam, és behunytam a szemem, úgy keresgéltem, de nem volt semmi. Csak a héj.

Japhrimel elment. Szabad volt. Végre szabad. Lucifer megölte – vagy hagyta meghalni. Észre sem vettem, hogy a Japhrimel összevert testére hulló könnyek az én szemembıl hullanak.

Egy hosszú pillanatra fölé hajoltam, ırjöngve kerestem az élet bármilyen jelét, aztán visszaültem a lábamra, amely még a kazánszerő hıségben is hideg maradt. Most lobbantak csak fel igazán a lángok, megették a démon testét, amely önmagától lobbant lángra és az égett fahéj szagát árasztotta.

Akkor hátravetettem a fejem, és a közönyös kék égre nézve kétségbeesett üvöltés szakadt fel belılem.


201

Epilógus

Gabe jól volt. Alig állt a lábán, nehezen mozgott, legyengült a vérveszteségtıl, és érdekes új sebhelyeket szerzett be ott, ahol Santino feltépte a hasát, de jól volt. Életben maradt, és néhány nap múlva felhívott, hogy Eddie már nem járkál ırjöngve a villában azzal fenyegetızve, hogy betöri az ablakokat. Én lenn, Nuevo Rióban laktam egy csótányokkal teli hotelben, ahol éjszakánként állandóan a sikoltozást és a lövedékek becsapódását kellett hallgatnom. Gabe azt is mondta, hogy Jace nekiadja Bébit, és úgy tervezik, hogy a szemétszállítóval térnek vissza Saint Citybe. Eddie amúgy is akart egy siklót.

Egy szót sem szóltam, csak hallgattam a hangját, aztán lassan kizártam a tudatomból, és letettem a kagylót. Milyen jó nekik.

Az utasszállító elsı osztályán repültem vissza. A jobb kezemmel ügyetlenül bántam, de a bal már jól mőködött, Jó idıbe telik, mire megszentelek egy másik kardot, ha valaha is rendbejön a kezem.

Magammal vittem az urnát. Fekete lakk borította, szép volt és tömör. A színtiszta, fahéj illatú hamut, amit a fehér márványról szedtem fel, gondosan az urna ölelésében helyeztem el. Minden porszem az urnába került, amit csak megtaláltam, bizonyára ez volt Lucifer búcsúajándéka. Hogy el ne feledjem,

Jace nem kísért ki a dokkhoz. Nem is vártam el tıle. Tolvaj módjára hagytam el a villáját az éjszaka közepén, Japhrimel hamvaival. Jace nem próbált keresni vagy beszélni velem.

Ez jó. Miután felültem a siklóra, és a fejem az ülés oldalának vetettem, jó idıbe telt, mire világos lett.

Természetesen Japhrimel segített Vardimalnak megszökni a pokolból. Ez így megállta a helyét, különösen hogy Lucifer valószínőleg engedte, mert azt képzelte, hogy Vardimal semmi értékelhetıt nem talál az emberek, még a bukottak vérvonalát hordozó pszionok között sem. Viszont Lucifer nem tudta, és valószínőleg Japhrimel sem, hogy Vardimal vitte el a Tojást. És amikor Lucifer erre rájött, Vardimal már nem is volt olyan kis fenyegetés. Ha Lucifer akkor még nem is tudott a gyerekrıl, késıbb rájött, amikor észrevette, hogy eltőnt a Tojás, és ismét felfigyelt az emberek világára; kiderült, hogy Vardimal, hően önmagához, mintákat vett természetfeletti képességekkel rendelkezı emberektıl, aztán eltőnt. Egy ponton Lucifer felvette a kapcsolatot Eve-vel – jóval azelıtt, hogy én megtettem, de ugyanazt a vérvonalat követve, amelyet én. Csakhogy ı erısebb kapcsolatot tudott létesítem a gyerekkel, mert a saját genetikai anyaga volt, nekem pedig csak Doreen iránt érzett szeretetem és a köztünk lévı emberi kapcsolat emléke maradt.

És mivel Lucifer képtelen volt elhagyni a poklot a Tojás nélkül, hirtelen fontossá vált, hogy olyan irányból támadja meg Vardimalt, amelyre a dögevı démon nem számított. Egyetlen démon sem gondolta volna, hogy a fejedelem egy embert fogad fel.

Lucifer arra játszott, hogy megszerezze az irányítást a pokol felett; Eve – kiónozott androgünként – újabb, potenciális értékkel bíró játékszer volt. Lucifer számára gyerekjáték lesz rájönni a konstrukció összetételére, és megtalálni Vardimal „genetikai ösvényét”, hogy kezében tarthassa a démonok reprodukcióját. Az valószínőleg pokolian piszkálta Lucifert, hogy Vardimal valami olyat tett meg, amelyre ı nem volt képes.

Vardimal magának a pokolnak az irányítására játszott, Japhrimel a saját szabadságára játszott, és amikor már úgy nézett ki, hogy kikerül a játszmából, Lucifer azért ölte meg, mert engedte Vardimalt megszökni – az nem számított, hogy Lucifer hagyta, és valószínőleg meg is könnyítette a szökést.


202

Amint lehetıségem adódott, hogy végiggondoljam, az egész olyan logikus lett. Szinte már egyszerő.

Az én szerepem? Csupán egy emberi eszköz voltam. Az életemért játszottam. Itt vagyok, élek, és a démon, aki hazudott nekem, halott. Végül megöltem Santinót, de Lucifernél van Doreen gyereke. Ha egyenlítettem is, a végén mégis én maradtam a vesztes.

Talán Lucifer nem számított rá, hogy Japhrimel azzá változtat, ami most vagyok. És ez problémát jelentett. Mi is vagyok most? Japhrimel arra számított, hogy életben marad, és elmagyarázza nekem, amikor mindennel végeztünk. Talán nem számolt azzal, hogy mennyire utálja Lucifer, valaki bármiben is legyızi – akár csak a saját bérgyilkosa, akit amúgy is félredobott volna.

Amikor az utasszállító végül kikötött, és kivártam, amíg mindenki leszállt, én is elindultam siklókikötıbe, ismét belélegezve Saint City bőzét, érezve a hazai erı hideg izzását a bırömön. Másodpercekbe telt, hogy akklimatizálódjam, már nem voltam többé… ember.

Hazafelé elkaptam egy taxit, az ölembe tettem az urnát, és ismét a saját házam elıtt találta magam, Saint City szerencsére felhıs ege alatt. Enyhe, szemerkélı esı esett, apró ezüstös cseppekkel szórta tele a kertemet. Hamarosan gyomlálnom kell, felszedni a macskagyökér felét. Kiszárítani a gyökereket és felhasználni az altató teához.

Már ha tudok még valaha aludni. Kinyitottam az ajtót, és a lábtörlıre léptem. A házam ismerıs, megnyugtató levegıje vett körül. Bevittem az urnát a házam dohos, csendes homályába. Az élıszobának olyan szaga volt, mint

ahol régóta nem vettek levegıt, mint egy bezárt és magára hagyott háznak. A lépcsıfordulóban Anubisz kis szobra olyan volt, mint mindig. Poros, de ugyanolyan. A

házam még mindig itt volt, mindig állt. Csak az életem égett porig. Két, hervadt virágokkal teli karcsú váza közé helyeztem el az urnát – a virágokat elfelejtettem

kidobni, mielıtt elmentem –, és meggyújtottam a két kristály gyertyatartóban álló gyertyát. Aztán egyesével szedve a fokokat felmentem a lépcsın. A korlátra dobtam a kabátom, kigomboltam az ingem, kibontottam a hajam a ragacsos fonatból. Valahogy még annak sem volt értelme, hogy lemossam magamról a koszt.

A számítógépem a dolgozószoba sarkában állt a kartotékszekrény mellett, ahol Santino aktáját tartottam. Bekapcsoltam a gépet és kopácsoltam rajta egy kicsit.

Amikor a banki számlakivonatokat nyugtáztam, ültem, és egy darabig csak bámultam. Nem voltam többé Danny Valentine, a megélhetésért küzdı zsoldos és nekromanta. Gazdag lettem. Nem csupán gazdag – szédületesen gazdag. Ahogyan ott ültem és bámultam a

villódzó képernyıt, elállt a lélegzetem. Soha többé nem kell a pénz miatt aggódnom – méghozzá hosszú idı után elıször.

Meddig éltem volna elátkozva magam, annak ismeretében, hogy egy olyan játékban járt túl az ördög az eszemen, amelyrıl azt sem tudtam, hogy belekerülök? Egyenlı feltételek mellett szerencse, hogy még lélegzem.

Néztem a számokat, és a pulzusom elgyengült a torkomban és a csuklómban. Lucifer legalább ebben a tekintetben megtartotta az ígéretét.

Kijelentkeztem, és kikapcsoltam a számítógépet, aztán csak néztem a kezemet a növekvı szürkületben. A házam áldott csendje ölelt körül.

A kezem engedelmesen feküdt az ölemben, aranyos fénnyel és kecsesen. A jobb kezem karomszerően kifordult, de mindennap valamivel jobban tudtam mozgatni az ujjaimat. A csuklóm a kifinomult csontszerkezet kis csodáját testesítette meg. Ledörgöltem a koszt az arcomról, hogy a


203

tükörbe nézhessek, és miközben a smaragd megcsillant az arcomon, a hosszú sötét hajkorona alatt egy démoni szépséget láttam.

Vajon képes leszek még belépni a Halál birodalmába? Biztos vagyok benne… de nem volt bennem meg a rendíthetetlen bátorság, hogy utánajárjak. Még nem.

Üres voltam. Egy üres baba. Nem hagyhatod, hogy egyedül kóboroljak a világban. Komolyan gondolta? Vajon én voltam az egyetlen dolog, amire Japhrimel nem számított? Vagy én is része voltam a

játéknak? Valahogy az volt az érzésem, hogy nem számított rám. Lehet, hogy ostoba vagyok, de…

szerintem nem. Tehetetlenül viseltem, hogy néha kihagyott a lélegzetem. Hunyorogtam. Egy könnycsepp

szivárgott a szemhéjamról, és a jobb kezemre csöppent. Órákig ültem volna ott, ha valaki nem kezd dörömbölni az ajtómon. A szívem a torkomban dobogott, epe ízét éreztem a számban. Lassan lépkedtem le a lépcsın, mint egy öregasszony. Elfordítottam az ajtó gombját, és nem

foglalkoztam azzal, hogy leszkenneljem, ki áll az ajtó másik oldalán. A pajzsaim – és Japhrimel pajzsai – megmaradtak, és sértetlenül mormoltak a ház körül. Még egy termonukleáris támadás sem tudott volna kárt tenni a magányomban.

El sem gondolkodtam rajta, hogy Japhrimel pajzsai miért sértetlenek, ha ı már meghalt. Talán a démonmágia máshogyan mőködik.

Kitártam az ajtót, és egy kék szempárral és a csöpögı esıtıl sötét, letapadt szıke hajjal találtam szembe magam. Ott állt a küszöbön a botjára támaszkodva, és engem nézett.

Nem szóltam semmit. Csend telepedett közénk. Jace elhaladt mellettem, és az elıszobába ment. Becsuktam az ajtót, és megfordultam. Most a

házamban nézett farkasszemet velem a dobos szagú homályon keresztül. Hosszú ideig bámultuk egymást. Végül megnyalta a száját, és megszólalt, – Győlölj nyugodtan – mondta. – Tessék. Nem hibáztatlak. Ordíts rám, kiabálj, próbálj megölni,

amit akarsz. De nem megyek el. Összefontam a karomat. Bámultam rá. İ pedig visszabámult rám. Végül megköszörültem a torkomat, – Én már nem vagyok ember, Jace – mondtam rekedten. Tönkretette a hangomat a kiabálás – és az, hogy az ördög megnyomorgatta a légcsövemet,

örülhettem, hogy nem nyírt ki. Vagy szándékosan hagyott életben? Hogy egyedül kóboroljak a világban. – Nem érdekel, mi vagy – mondta. – Nem megyek el. – Mi van, ha én megyek el – kérdeztem. – A világon bárhová mehetek, – Az isten szerelmére, Danny.– Kétszer a padlómhoz csapta a botját, a frusztráció

kifejezéseként. – Hagyd abba, jó? Itt maradok. Ennyi. Ordítsd le a fejemet, de nem hagylak egyedül. A démon halott, kell valaki, aki vigyáz rád.

– Nem szeretlek – tájékoztattam. – Soha nem foglak szeretni. – Ha ez érdekelne, Rióban lennék a maffia új családjával, és egy édes kis nagyfenekő

babalawaóval – vágott vissza. – Ez az én döntésem, Danny. Nem a tiéd.


204

Vállat vontam és otthagytam. Felmentem a lépcsın, lassan szedve egyik fokot a másik után. Indulás elıtt nem ágyaztam meg, így csak rádobtam magam gombóccá győrt lepedık és takarók halmazára, és behunytam a szemem. Forró könny csorgott a szemhéjam alól, a párnát áztatta.

Hallottam Jace kimért és lassú lépéseit. Letette a botját az ágy mellé, és nekitámaszkodott a falnak, ahogy szokott. Aztán ruhástól mellém feküdt.

– Ha akarod, a kanapén alszom – mondta végül, hanyatt fekve és a mennyezetet bámulva. – Csinálj, amit akarsz – rikácsoltam. – Nem érdekel. – Akkor csak ma éjjel. – Lehunyta a szemét. – Úriember leszek. Vegyél egy másik ágyat, és

takarítsd ki azt a vendégszobát holnap… – Elhalt a hangja. – Nem érdekel – ismételtem. Ismét csend ereszkedett a házra, amelyet csak a tetın finoman kopogó esı tört meg. A szorítás a

mellkasomon enyhült egy kicsit, aztán még egy kicsit. Könnyek csorogtak a halántékomon, eláztatták a hajamat.

Jace nagyon kimerült lehetett, mert kis idı múlva szuszogni kezdett, az arca az emberi tudattalanság és kor kifejezésétıl volt nyugodt. Álom, a halál kishúga.

Vagy legidısebb gyermeke. Ott feküdtem Jace mellett mereven, és álomba, a démonok nyugtalan álmába sírtam magam.

Lilith Saintcrow Az ördög szolgálatában LILITH SAINTCROW...

Documents

Transcript of Lilith Saintcrow Az ördög szolgálatában LILITH SAINTCROW...