Krokovay, Zsolt - tankonyvtar.hu · Ebben az értelemben a média a rádiózás és televíziózás...

Created by XMLmind XSL-FO Converter.

Médiaetika

Krokovay, Zsolt


Médiaetika Krokovay, Zsolt

Publication date 2003 Szerzői jog © 2003 L'Harmattan Kiadó

Kivonat

Fülszöveg. Az etika az erkölcsi kérdések filozófiai tanulmányozása. A médiával kapcsolatban a legfontosabb

erkölcsi kérdés az, hogy miként védhet meg minket a többség zsarnokságától. A szólásszabadság, mindenekelőtt

a sajtó, a rádiózás és a televíziózás szabadságának tapasztalati vizsgálata azt mondja meg nekünk, hogy milyen a

valóságban a mondanivaló nyilvános kifejezésének törvényes rendje. A filozófiai elemzés szembesíti a tényeket

azzal, hogy milyennek kell, milyennek kellene lennie törvényes jogainknak, ha nem akarunk zsarnokságban

élni. A tankönyv elsősorban nem a szerkesztőségek, hanem a filozófiai tanulmányokat folytató diákok és az

érdeklődő olvasók számára kínál meggondolásra érdemes érveket. A vizsgálódás tanulságainak összegezését

minden fejezet végén a legfontosabb fogalmak és összefüggések ábrájával, valamint ellenőrző kérdésekkel

segíti. Abból indul ki, hogy megvizsgálja, mit ért Deák Ferenc a köztanácskozás szabadságán, s hogy miért

kívánja meg John Stuart Mill szerint a valódi társadalmi fejlődés a cenzúra teljes megszüntetését. Annak

mérlegelésével zárja a média etikájának elemzését, hogy megfontolja, abban a társadalomban, amellyel a nagy

európai vallásháborúk lezárása óta kísérletezünk, miért kell ragaszkodnunk Európában, Amerikában és

mindenütt a világon minden időszakos hisztéria ellenére is legelső szabadságunkhoz.

Copyright 2003, L'Harmattan Kiadó, Krokovay Zsolt

iii Created by XMLmind XSL-FO Converter.

Tartalom

I. I. BEVEZETÉS ............................................................................................................................... 1 1. 1. Elvek és fórumok .............................................................................................................. 3

1. A média fogalma ......................................................................................................... 3 2. Mondanivaló kifejezése ............................................................................................... 4 3. Nyilvános fórumok ...................................................................................................... 4 4. A sajtó és a média? ...................................................................................................... 5 5. A média közszolgálatisága .......................................................................................... 6 6. Néhány szó az etikai bizottságok "etikájáról" .............................................................. 7 7. A médiaetika és a szólásszabadság ............................................................................. 8 8. Vizsgálódásaink gondolatmenete ................................................................................ 9 9. Ellenőrző kérdések .................................................................................................... 11 10. Jegyzet ..................................................................................................................... 11

II. II. TÖRTÉNELMI HAGYOMÁNYOK ...................................................................................... 13 2. 2. Wesselényi védelme ........................................................................................................ 15

1. Lázítás ....................................................................................................................... 15 2. A kormány bírálatának szabadsága ........................................................................... 15 3. A köztanácskozás szabadsága .................................................................................... 16 4. A szólásszabadság döntő jelentése ............................................................................ 17 5. A reformkori eszmény lényege .................................................................................. 17 6. Ellenőrző kérdések .................................................................................................... 19 7. Jegyzet ....................................................................................................................... 19

3. 3. Mill elve .......................................................................................................................... 21 1. Az egyén szabadsága ................................................................................................. 21 2. A kényszer szükségessége ......................................................................................... 23 3. A teljes gondolat- és szólásszabadság ....................................................................... 24 4. Ellenőrző kérdések .................................................................................................... 28 5. Jegyzet ....................................................................................................................... 29

III. III. KORLÁTOZÁS ÉS SZABÁLYOZÁS ................................................................................ 30 4. 4. Polgárjogok ..................................................................................................................... 32

1. Mi a jó a jogokban? .................................................................................................. 32 2. Az alkotmányos elvek ............................................................................................... 33 3. Jogaink alapja ............................................................................................................ 34 4. Az érdekek összehangolása ....................................................................................... 35 5. A szólásszabadság ..................................................................................................... 36 6. Ellenőrző kérdések .................................................................................................... 37 7. Jegyzet ....................................................................................................................... 38

5. 5. Cenzúra ........................................................................................................................... 39 1. A cenzúra célszerűsége? ............................................................................................ 39 2. A "törvényes" cenzúra ............................................................................................... 39 3. A lehatárolás "cenzúrája" .......................................................................................... 40 4. A "cenzúra", idézőjelben ........................................................................................... 41 5. A stadion "cenzúrája" ................................................................................................ 41 6. A bohóckodás "cenzúrája" ......................................................................................... 42 7. Az emberi méltóságot védő "cenzúra" ...................................................................... 42 8. Az előzetes korlátozás ............................................................................................... 44 9. Ellenőrző kérdések .................................................................................................... 45 10. Jegyzet ..................................................................................................................... 46

6. 6. Túl széles beavatkozás .................................................................................................... 48 1. A túl széles beavatkozás meghatározása ................................................................... 48 2. Törvényes cél és túl széles beavatkozás .................................................................... 48 3. Törvényes cél és közvetett cenzúra ........................................................................... 49 4. Az elijesztés .............................................................................................................. 50 5. A túl széles beavatkozás és a polgárjogok ................................................................. 51 6. Ellenőrző kérdések .................................................................................................... 52 7. Jegyzet ....................................................................................................................... 52

IV. IV. A KÖZÜGYEK SZABAD VITÁJA .................................................................................... 54

Médiaetika

iv Created by XMLmind XSL-FO Converter.

7. 7. A kormányzat bírálata ..................................................................................................... 56 1. A rágalmazás a jogi hagyományban .......................................................................... 56 2. A tényfeltáró újságírás tényei ................................................................................... 59 3. A rágalmazás jogorvoslásának alkotmányossága ...................................................... 61 4. A New York Times-szabály és következményei ......................................................... 63 5. Ellenőrző kérdések .................................................................................................... 66 6. Jegyzet ....................................................................................................................... 67

8. 8. Belegázolás a magánéletbe .............................................................................................. 69 1. A személy szabadsága ............................................................................................... 69 2. A mondanivaló előtt és után ...................................................................................... 69 3. Bemutatás és beleegyezés .......................................................................................... 71 4. Közszereplők "erkölcstelenségei" ............................................................................. 72 5. A tényfeltáró újságírás módszerei .............................................................................. 73 6. Egy VIP-lista ............................................................................................................. 74 7. Ellenőrző kérdések .................................................................................................... 77 8. Jegyzet ....................................................................................................................... 78

V. V. A MONDANIVALÓ HATÁRAI ........................................................................................... 79 9. 9. Tűrhetetlen hangok? ........................................................................................................ 81

1. Nem minden mondanivaló, amit mondanak .............................................................. 81 2. Az önkényuralmi jelképek mint "kihívó szavak" ...................................................... 83 3. Egy rasszista garázdaság példája ............................................................................... 85 4. A rendszerváltás első határvonalai ............................................................................ 86 5. Ellenőrző kérdések .................................................................................................... 88 6. Jegyzet ....................................................................................................................... 88

10. 10. Az üzleti mondanivaló ................................................................................................ 91 1. A tisztán üzleti mondanivaló ..................................................................................... 91 2. Információszabadság és reklám ................................................................................. 92 3. A jogi felülvizsgálat négylépéses szabálya ................................................................ 95 4. Szeszesital és szólásszabadság .................................................................................. 97 5. Mit védünk tehát kevésbé? ........................................................................................ 99 6. Ellenőrző kérdések .................................................................................................. 100 7. Jegyzet ..................................................................................................................... 101

11. 11. Megbotránkoztatás .................................................................................................... 102 1. Az erkölcstelen mondanivaló .................................................................................. 102 2. Pornográfia és obszcén mondanivaló ...................................................................... 103 3. A pornográfia feminista értelmezése ....................................................................... 104 4. A zászló védelme ..................................................................................................... 104 5. Ellenőrző kérdések .................................................................................................. 107 6. Jegyzet ..................................................................................................................... 108

12. 12. A gyűlölet büntetése .................................................................................................. 109 1. Az intolerancia eltűrése .......................................................................................... 109 2. A gyűlölet érzései .................................................................................................... 110 3. A sajtó és a gyűlölet ................................................................................................. 111 4. A stadion és a gyűlölet ............................................................................................. 112 5. A média és a gyűlölet .............................................................................................. 112 6. Ellenőrző kérdések .................................................................................................. 114 7. Jegyzet ..................................................................................................................... 114

VI. VI. SZOCIÁLPOLITIKA ÉS KÖZSZOLGÁLATISÁG ......................................................... 116 13. 13. Az állami közreműködés elve ................................................................................... 118

1. Az állam kötelességei és törekvései ......................................................................... 118 2. A sajtószabadság és az állami sajtó eszméje ............................................................ 119 3. A kultúra állami támogatása .................................................................................... 121 4. Az állam és a tanszabadság ...................................................................................... 122 5. Ellenőrző kérdések .................................................................................................. 123 6. Jegyzet ..................................................................................................................... 124

14. 14. A szabad rádiózás és televíziózás rendszere ............................................................. 125 1. FCC-közszolgálatiság .............................................................................................. 125 2. A feladat .................................................................................................................. 127 3. A forma .................................................................................................................... 128 4. A felügyelet ............................................................................................................. 129

Médiaetika

v Created by XMLmind XSL-FO Converter.

5. A tévéhíradó ............................................................................................................ 130 6. A politikai hír .......................................................................................................... 131 7. A közmédia etikája .................................................................................................. 132 8. Ellenőrző kérdések .................................................................................................. 133 9. Jegyzet ..................................................................................................................... 133

15. 15. Az utca szólásszabadsága .......................................................................................... 135 1. A szabadság értéke ................................................................................................. 135 2. A cselekvés mondanivalója ..................................................................................... 136 3. A közfórum doktrínája ............................................................................................. 136 4. Egy hajdani tüntetés 1990-ben ................................................................................. 137 5. A mondanivaló kifejezésének elemi és elementáris formái ..................................... 138 6. Ellenőrző kérdések .................................................................................................. 140 7. Jegyzet ..................................................................................................................... 140

16. 16. A pénz beszél? ........................................................................................................... 142 1. A választójog elfogadható értéke ............................................................................. 142 2. A választások és a kormányzat semlegessége ........................................................ 146 3. Kampány és korrupció ............................................................................................. 146 4. Ellenőrző kérdések .................................................................................................. 147 5. Jegyzet ..................................................................................................................... 148

VII. VII. KITEKINTÉS .................................................................................................................. 149 17. 17. Problémáink egy térképe ........................................................................................... 151

1. A médiaetika jelene ................................................................................................. 151 2. A médiaetika jövője ................................................................................................. 156 3. Következtetések ....................................................................................................... 156 4. Ellenőrző kérdések .................................................................................................. 158 5. Jegyzet ..................................................................................................................... 158

VIII. HIVATKOZÁSOK ................................................................................................................ 160 18. Jogesetek ......................................................................................................................... 162

1. Ausztrália ................................................................................................................. 162 2. Egyesült Államok .................................................................................................... 162 3. Egyesült Királyság ................................................................................................... 165 4. Európai Unió ........................................................................................................... 165 5. India ......................................................................................................................... 165 6. Magyarország .......................................................................................................... 166 7. Németország ............................................................................................................ 166

19. Irodalom .......................................................................................................................... 167


I. rész - I. BEVEZETÉS

2 Created by XMLmind XSL-FO Converter.

Tartalom

1. 1. Elvek és fórumok ........................................................................................................................ 3 1. A média fogalma ................................................................................................................... 3 2. Mondanivaló kifejezése ........................................................................................................ 4 3. Nyilvános fórumok ............................................................................................................... 4 4. A sajtó és a média? ................................................................................................................ 5 5. A média közszolgálatisága .................................................................................................... 6 6. Néhány szó az etikai bizottságok "etikájáról" ....................................................................... 7 7. A médiaetika és a szólásszabadság ...................................................................................... 8 8. Vizsgálódásaink gondolatmenete .......................................................................................... 9 9. Ellenőrző kérdések .............................................................................................................. 11 10. Jegyzet ............................................................................................................................... 11


1. fejezet - 1. Elvek és fórumok

Az etika ma is olyan kérdésekkel foglalkozik, amilyenekkel Szókratésznek kellett szembenéznie azon a

bizonyos éjszakán. Mit kell tennem? Mit nem szabad tennem? Melyik utat válasszam az adott lehetőségek

közül, és milyen alapon? És ha valaki kritizálná elhatározásomat vagy olyasmit tanácsolna, ami szerinte

problémám jobb megoldása lenne, hogyan tudnám megvédeni indokaimat érveivel szemben? A kiemelt szavak

egytől egyig gyakran előfordulnak erkölcsi kérdések mérlegelésénél, de egyikről sem mondhatjuk, hogy

kizárólag erkölcsi gondolkodásunkhoz kötődik, hiszen ugyanilyen fogalmakat használunk olyan gyakorlati

problémák megfontolása kapcsán is, amelyeknek, mint a befektetési döntéseknek vagy a hétvégi bevásárlásnak,

általában nincs erkölcsi vonatkozása. Ha az etika az erkölcs fogalmainak és követelményeinek vizsgálata, amint

azt a filozófiai hagyomány tanítja nekünk, akkor az etika egyik legfontosabb kérdése bizonyára az, hogy miben

különböznek az ésszerű erkölcsi szempontok az ésszerű nem erkölcsi szempontoktól.

Egy szabad országban ma elképesztően sokféle választ adhatnak az emberek arra a kérdésre, mit kellett, illetve

mit kellett volna tennie Szókratésznek, vagy valakinek, aki az ő helyében van, egy az övéhez hasonlóan nehéz

helyzetben. És van valami, amiről biztosan sokkal többet tudunk Szókratésznél és a görögöknél. Ez pedig az,

hogy egyéni erkölcsi gondolkodásunkat és elérhető lehetőségeinket nagymértékben behatárolja az a világ,

amelyben élünk. Ezért az etika ma, különböző meggondolásokból, két csoportban tanulmányozza általában az

erkölcsi kérdéseket: vannak társadalomfilozófiai kérdések, amelyek a társadalmi élet, az emberi együttműködés

erkölcsének, egy elfogadhatóan igazságos társadalom berendezkedésének kérdései, s vannak csak ránk tartozó

kérdések, az élet nagy, végső kérdései, illetve a hívő és nem hívő emberek életének kisebb-nagyobb köznapi

erkölcsi problémái, amelyekkel mindannyian a magunk életében, a magunk életét a magunk felfogása szerint

élve nézünk szembe.

A médiaetika, ha komolyan vesszük, mindenekelőtt társadalmi kérdésekkel foglalkozik. A média, bárhogy

jellemezzük is majd közelebbről, része egy olyan alkotmányos rendnek, amelyet mi itt Magyarországon újabban

csak néhány éve próbálunk elfogadhatóbbá tenni, nem úgy, mint a szerencsésebb helyek szülöttei, akik a

szabadság, az egyenlőség, a testvériség valamilyen hozzávetőleges felfogása alapján néhány évszázada

munkálkodnak ezen. Ahhoz, hogy fontolóra vehessük, mik ezek a társadalmi kérdések, előrebocsátok egy

formális meghatározást: a médiaetika a filozófiai vizsgálódások egy olyan területe, amely a mondanivaló

nyilvános kifejezésének erkölcsi kérdéseivel foglalkozik. Ez a meghatározás teljesen formális, úgyszólván alig

megy túl azon, mintha azt mondanánk szemöldökünket felhúzva, patetikus ünnepélyességgel, hogy a médiaetika

a média etikája. De hát nincs az a formális meghatározás, amellyel tartalmi kérdéseket is megválaszolhatnánk. A

médiaetika nagy, alapvető tartalmi kérdéseinek megfogalmazásához és amennyire lehetséges, tisztázásához azt a

módszert követjük, amit napjaink etikájában az elemzés filozófiájának neveznek: sorra vesszük azokat a

fogalmakat, amelyek vagy kifejezetten szerepelnek a definícióban, vagy nyilvánvalóan szükségesek a definíció

megértéséhez, majd áttekintjük azokat a legismertebb elveket, amelyeket az ilyen természetű erkölcsi

kérdésekkel kapcsolatban emlegetni szoktak, s megnézzük, miként tehetjük némelyiküket - a bennük szereplő

fogalmak tisztázása után nvilágosabbá, és esetleg elfogadhatóbbá. Az elvek átgondolásának ezt a módszerét úgy

is jellemezhetnénk, mint az átgondolás egyensúlyának keresését, hiszen nem teszünk mást, mint szembesítjük

sarkalatos és kevésbé sarkalatos meggyőződéseinket bizonyos nagy, hagyományos elvi követelményekkel, s

megpróbáljuk addig csiszolgatni egyfelől felfogásunkat, másfelől az elveket, amíg nem kerülnek elfogadható

mértékben összhangba. A filozófiai hagyomány azonban nem beszél médiáról sem a mi történelmünkben, sem

Európában, sem az újvilágban, sem máshol. Az első fogalom, ami tehát bizonyára tisztázásra szorul, a média

fogalma.

1. A média fogalma

A "média" kifejezés többnyire három dolgot jelent. Először is egészen tág, mondhatnánk eredeti, szótári

értelemben a média a mondanivaló kifejezésére használatos közvetítő közegek összessége. Amikor azonban nagy

általánosságban beszélnek a média jelenségeiről, a média hatalmáról vagy fontosságáról, akkor az, amire

utalnak - bármennyire szellemesen hangzik is a Guttenberg-galaxis szállóigéje, hogy a médium a mondanivaló -

nem maga a változó technikai közeg, hanem a mondanivaló kifejezésére használt fórumok, éspedig a sajtó, a

rádió, a televízió és újabban a világháló kifejezési formáiban létrejött nyilvános fórumok összessége. Beleértve

természetesen a képregényeket és magazinokat, kártyákat és videojátékokat, transzparenseket és óriásplakátokat,

ülősztrájkokat és felvonulásokat, kéregetéseket és gyűjtéseket, jelvényeket és kokárdákat, a hosszú hajat és a

meztelen napozást, a színdarabokat és filmeket, operákat és operetteket, CD-, DVD- és videórendszereket,

papírra vagy trikóra nyomtatott karikatúrákat, rajzokat, fényképeket és feliratokat. És végül a kifejezés

legelterjedtebb, bár gyakran elég homályos alkalmazása egy harmadik, szűkebb jelentés megkülönböztetését

1. Elvek és fórumok


teszi szükségessé. Ebben az értelemben a média a rádiózás és televíziózás műsorszolgáltatásainak összessége,

amelybe olykor - tegyük hozzá mindjárt - beleértik az internetet, pontosabban annak "tartalomszolgáltatását" is,

s esetleg a távközlés rendszerint nem-nyilvános mondanivalót továbbító legkülönbözőbb új szolgáltatásait, a

telefonpornótól a nagymamának küldött mms-köszöntőig.

Mindhárom szóhasználat kifogástalanul érthető, a gyakorlatban jól felismerhető. Baj csak abból származik néha,

ha a három szóhasználatot összekeverjük. Ez sokkal nagyobb baj, mint az a nyelvhasználati szokásunk, hogy

nem vesszük figyelembe - pedig művelt és nem annyira művelt emberek gyakran tudálékosan figyelmeztetnek

rá - a "média" a latin "medium" többes száma.

Ezek után kezdjük elölről, térjünk vissza oda, hogy a médiaetika az erkölcsi filozófiának az a területe, amely a

mondanivaló nyilvános kifejezésével kapcsolatos.

2. Mondanivaló kifejezése

Az ember nem csupán szavakkal és más kifejezőeszközökkel képes gondolatait és érzéseit, szándékait és

törekvéseit, vágyait és kívánságait mások tudomására hozni. Mondanivalót fejezünk ki cselekedeteinkkel és

viselkedésünkkel, tevékenykedésünkkel és életformánkkal, sőt, bizonyos értelemben egész életünkkel. Az

emberi jogok nagy filozófusa, Immanuel Kant egyenesen úgy fogalmazott, hogy mi olyan lények vagyunk, akik

mint erkölcsi személyek képesek sajátos természetük kifejezésére. Amikor valaki felkel hajnalban, hogy legyen

ideje egy-két játszmát teniszezni, nyilvánvalóan nem a sajátos emberi méltóságról akar tanúságot tenni, mégis,

ha úgy tetszik, a maga természetéről kommunikál valamit. És akarva-akaratlanul azzal is mondanivalónkat

fejezzük ki mások számára, hogy trombitálni tanulunk, nem pedig gitározni, hogy a fizika vagy a számvitel

érdekel-e inkább minket (avagy esetleg egyik se), hogy a művészet iránt vagyunk-e fogékonyak, vagy inkább a

bűvészet terén mutatkozunk ügyesnek (nem is beszélve arról a lehetőségről, hogy csak ülünk a tévé előtt és

egyik sörösüveget nyitjuk ki a másik után). Sokféle életet élünk, s az egyik dolog, amiért a szabad országokat

megkülönböztetjük a nem kimondottan szabad országoktól és a kimondott diktatúráktól, az az, hogy ezekben

különböző emberek különböző dolgokat tarthatnak jónak, s ami neked értékes, az esetleg nekem értéktelen,

vagy fordítva, amihez nekem, úgy érzem, alapvető érdekeim fűződnek, azt te alantas időpocsékolásnak tartod,

esetleg. Ez nem olyasmi, mint a filozófusok "relativizmusa", hanem gyakorlati szükségszerűség. Az, hogy mi a

jó és mi a rossz, bizonyos értelemben ezekben az országokban felfogás kérdése, miközben az, hogy tiszteletben

kell tartanunk egymás felfogását bizonyos feltételek között, egyáltalán nem felfogás kérdése.

A mondanivaló kifejezésével kapcsolatos érdekek legegyszerűbb csoportosítása kézenfekvő:

megkülönböztethetjük a mondanivalót kifejezők érdekeit, azokat az érdekeket, amelyek arra vonatkoznak, hogy

amit másokkal közölni akarunk, közölhessük; a hallgatóság érdekeit, azokat az érdekeket, amelyek azzal

kapcsolatosak, hogy meghallgathassunk mindent, amit mások mondani kívánnak nekünk; s végül a kívülállók

érdekeit, azokat az érdekeket, amelyeket a kérdéses hallgatóság számára kifejezett mondanivaló legy harmadik

személytl tekintve érint. Hogy kinek melyik érdek tűnik fontosabbnak és egyáltalán fontosnak egy adott

helyzetben, és miért, az egy szabad országban tehát korántsem magától értetődő, s még csak nem is feltétlenül

viták kérdése. Az azonban a dolog természetéből következik, hogy nem lehet mindig minden érdeket

tiszteletben tartani, mert az érdekek keresztezhetik és gyakran keresztezik is egymást. Könnyű belátni, miként

okozhat kárt a mondanivaló kifejezése közvetlenül vagy közvetve a kívülállók érdekeinek. Kevésbé szembeötlő,

hogy a hallgatóság érdekeit miként sértheti a számukra kifejezett mondanivaló, s még titokzatosabbnak tűnhet

első pillantásra olyan károkról beszélni, amit azáltal szenved el valaki, hogy véleménye, meggyőződése,

gondolatai és érzelmei kifejezésére kényszerítik. Bármit tekintünk is majd a médiaetika szempontjából a

mondanivaló fontos kifejezésének, a dolog mindenesetre feltehetőleg nem azon múlik, hogy beszélünk-e,

akárcsak jelképes értelemben, vagy pedig cselekszünk.

3. Nyilvános fórumok

A folyosói beszélgetéseket, a postára adott leveleket vagy a "távközlés" régi és egészen új keletű formáit még

azok sem sorolják a médiához, akik pedig a szerelmi együttlétről is legszívesebben úgy beszélnek, mint

üzenetek kódolásáról és dekódolásáról. Az a kommunikáció, amit médiaként emlegetnek, tömegkommunikáció

(mass media). Ellentétben mondanivalónk kifejezésének azokkal a formáival, amelyek segítségével

magánügyeinket bonyolítjuk, és amelyek legtöbbször magánéletünk körébe tartoznak, a média mondanivalónk

nyilvános, tehát nagyobb hallgatósághoz forduló, nemritkán a legszélesebb közönséghez szóló kifejezéséhez

biztosít számunkra fórumot.



Azokban az országokban, amelyeket az emberek csak azért neveznek esetleg szabad országnak, mert nem

akarnak börtönbe kerülni, ahogy ez nemrég még a szovjet idők Magyarországán is általános volt, a

kommunikáció magántermészetű fórumai tudatosan mintegy második nyilvánosságként, a nyílt és rejtett

cenzúrát megkerülni próbáló, "nem hivatalos" nyilvánosságként szolgálhatnak. Csakhogy ezeket a rezsimeket

persze éppen azért jellemzik totalitáriánus rendszerekként, mert az állam a gondolatszabadság és a lelkiismeret

szabadságának eltiprásában, hogy ezeket az ideillő szenvedélyes kifejezéseket használjuk, egyáltalán nem riad

vissza attól, hogy belegázoljon az emberek legszentebb magánéletébe is.

A nyilvánosság fóruma a színpad és a mozik vetítővászna, a koncertpódium és a cirkuszi porond, a professzori

katedra és a tanterem, a konferencia pulpitusa és a politikus vagy az üzletember szónoki emelvénye, az

igehirdetésre való szószék, valamint "a szabadban" tartott minden demonstráció és tüntetés, felvonulás és

gyűlés, hiszen az utcák és terek, egy bírósági indoklás találó szavaival, lősidők óta természetes közfórumokként

szolgálnakl. Az a nyilvános fórum, amelyet egy hajdan elementáris hatású szociológiai világmagyarázat

nyomán, a második világháborút követően először kezdtek "médiának" nevezni, mindazonáltal a sajtó volt,

amelybe ekkor még vitathatatlanul beleértették az újságok és a könyvek mellett a tévét és a rádiót is.

A média e két jelentését összeköthetjük egy alkotmányosan korlátozott szabadelvű társadalom legalapvetőbb

jellemzésében. Az ilyen szabad társadalom különböző, egymással ellentétes, sőt, összeegyeztethetetlen

életfelfogású, vallásos és nem vallásos polgárok együttműködése. Amikor ki akarnak alakítani egy mindannyiuk

számára elfogadható, közös politikai felfogást, eszük közös használatában - arra vonatkozóan, hogy mi igaz és

mi helyes - nem támaszkodhatnak átfogó, legmélyebb meggyőződéseikre, legyenek civil társadalmuk háttérbeli

kultúrájában akár hívők, akár nem hívők. Emeljük ki a média társadalmi szerepét ebben az együttműködésben:

A háttérbeli kultúra magában foglalja ily módon az egyházak és a különféle egyesülések

kultúráját, az oktatási intézmények minden szintjét, mindenekelőtt az egyetemeket és

szakiskolákat, valamint a tudományos és más célból létrehozott társaságokat. A közös

politikai kultúra és a háttérbeli kultúra között a nem közös politikai kultúra közvetít, amelyet

így helyesen neveznek médiának, a közvetítő közegek összességének, s amely magában

foglalja sok más dolog mellett a hírlapokat, a tudományos szemléket és folyóiratokat, a tévét

és a rádiót. (Rawls 1999, 573.)

4. A sajtó és a média?

A sajtószabadságot évszázadokkal a rádiózás és televíziózás megszületése előtt kezdték alkotmányaikban

védelmezni a magukat szabadnak tekintő országok. Anélkül, hogy előre belebocsátkoznánk abba a kérdésbe,

hogy a mondanivaló nyilvános kifejezéséhez miért fűződnek egy ilyen, minden polgár egyenlő szabadságára

épülő együttműködésben alkotmányosan garantálandó érdekek, a dolgok jobb megértése végett annyit

mindenképpen előrebocsáthatunk, hogy ebben az alkotmányos értelemben, a sajtószabadság elve alapján, csak

azokat a nyilvános fórumokat sorolják a sajtóhoz, amelyek egy bizonyos fajtájú mondanivalót tesznek

elérhetővé a nagyközönség számára, a csak rejtvényeket, apróhirdetéseket, tőzsdei árfolyamokat,

sporteredményeket, lóversenytippeket vagy éppenséggel kutatási publikációkat tartalmazó újságokat nem.

Legalábbis általában, mert különösen a művészetek és a tudományok nyilvános mondanivalója nagyon is

tartalmazhat esetenként olyasmit, amit a sajtószabadság védelme, bármit is fogunk majd ezen a szabadságon

érteni, biztosan megillet.

A német alkotmány külön rendelkezik a sajtószabadság mellett a Rundfunkfreiheit, a rádió és a tévé

szabadságának garantálásáról is. Az Egyesült Államok alkotmánya nem követeli meg ugyan kormányzatától

külön a freedom of broadcasting tiszteletben tartását, az alkotmányos szólásszabadság követelményeinek mai

értelmezése során a bíróságok azonban mindig gondosan hangsúlyozzák a műsorszolgáltatás szabadságának,

vagy ahogyan a továbbiakban mondjuk majd néha a rövidség kedvéért, műsorszabadság védettségét. Történelmi

tény azonban, amelynek legalábbis eredetileg műszaki okai voltak, hogy a világon mindenütt, a szabad

országokban is, a műsorszabadság olyan mértékű szabályozással jár együtt, ami a nyomtatott sajtó, különösen a

politikai hírlapok és a tág értelemben politikai mondanivalót tartalmazó kiadványok esetében elképzelhetetlen

lenne, s ami ily módon csak egy viszonylagos autonómiát tesz lehetővé. A rádióban és a tévében a műsor

alkotmányosan szabad, de szabályozott.

Azok, akik nálunk és másutt a műsorszabadság elveit vennék alapul az internet szabályozásához, úgy

okoskodnak, hogy az, amikor a gyerek kattintgat a számítógépen, nem olyan, mint amikor a papája újságjában

lapozgat, hanem olyan, mint amikor neki való (vagy nem neki való) műsort keresgél a tekerőgombbal vagy a

távkapcsolóval. Márpedig ha az internet műsorfolyam, a szabályozó tekintet számára a műsorok valóságos



dzsungele, akkor talán még inkább megvan az a jellemzője, mint a rádiónak és a tévének, hogy

mondanivalójával - ahogy egy híres vagy hírhedt bírósági indoklás állítja - képes szinte megakadályozhatatlanul

betörni az emberek legbensőbb magánéletébe, s egészen különlegesen nehézzé teszi a felnőttek számára, hogy

megakadályozzák a kiskorúak "hozzáférését" a számukra ártalmas mondanivalóhoz. Azok viszont, akik nem

látnak mást a világhálóban, mint a korszerű multimédia sok mindenre használható eszközét, s akik nem kérnek a

gyerekneveléshez előírt kötelező állami segítségből, az internet szabályozására irányuló buzgalmat úgy tekintik,

mint a folyamatosan gyarapodó könyvtári állomány bizonyos anyagainak "zárolását", tehát mint a volt

kommunista országok ama gyakorlatát, amely megengedte az állam osztályvezetőinek és más hivatalnokainak,

hogy bölcs belátásuk és gondoskodó éberségük szerint, az olvasókénál értőbb felelősséggel szelektálják az

"anyagot", s a mondanivaló bizonyos kártékony fajtáinak megismerését különleges engedélyhez kössék vagy

indokolt esetben feketén-fehéren megtiltsák. És még ha csak a gyerekekre hivatkozna is a minket védő

lelkiismeretesség, a gyerekek érdekeinek ez a védelme olyan - hogy ezúttal egy méltán klasszikus bírói példához

forduljunk -, mint amikor valaki úgy pörköli a disznót, hogy felgyújtja a házat.

5. A média közszolgálatisága

A sajtó alkotmányosan hangsúlyozott függetlenségének és a műsorszabadság, gyakran szintén alkotmányosan

meghatározott, viszonylagos autonómiájának kettőssége teszi érthetővé a "média" kifejezés harmadik, szűkebb

értelmű használatának elterjedését. Amikor ebben az értelemben beszélünk "a médiáról", gondoljunk csak a

"médiatörvény" körüli vitákra, akkor kizárólag - vagy legyünk óvatosabbak, számítógép előtt ülve, többnyire

kizárólag - a rádiós és televíziós műsorszolgáltatás egészére, vagy egész rendszerére utalunk.

A tágabb értelemben vett média etikájának bizonyára egyik alapvető kérdése lehet e megkülönböztetés

szükségessége vagy szükségtelensége. Sokan vannak ma, akik azt állítják, hogy meg kellene szüntetni - olykor

hozzáteszik, ma már - a sajtó és a média külön világát. Csakhogy a megszüntetés két, egymással

homlokegyenest ellentétes dolgot jelent. A valódi "elektronikus sajtó" hívei azt követelik, elsősorban, de nem

kizárólag az Egyesült Államokban, hogy a műsorszabadság közszolgálati szabályozásának eltörlésével a rádió

és a tévé ugyanazt az alkotmányos sérthetetlenséget élvezze, mint a klasszikus sajtó. És vannak, akik éppen

ellenkezőleg, és nem is csupán valamilyen közösségi szellemű konzervativizmus híveiként, igazi "közszolgálati

sajtót" követelnek, röviden és nyersen szólva a médiatörvények és kuratóriumaik kiterjesztését a túlságosan is

független, túlságosan is szabados, túlságosan is nagy hatalmat gyakorló sajtóra. Hogy ezekben az aggályokban

és vádakban mi és mennyi az igazság, arról majd később. Egyelőre csak annyit érdemes ezekkel kapcsolatban

megjegyeznünk: korántsem véletlen, hogy mindkét felfogás szorosan kapcsolódik az internetcenzúra új keletű

problémájához.

A sajtó államellenes intézmény. Az alkotmánynak ezért kell a magántulajdon és a piac minden ellentmondásos

következménye ellenére garantálni függetlenségét az állammal szemben, s ezért kell óvatosan bánnunk az üzleti

szabályozás versenyjogi és más "kiegyensúlyozó" intézkedéseivel. A hagyományos bulvársajtó helyét ma már

mindenütt átvette a korszerű üzleti média, amely rendszerint a kereskedelmi tévék és rádiók, valamint napilapok

és színes magazinok, hírszolgálatok és gyártó-terjesztő-kölcsönző vállalkozások gyakran multinacionális

konglomerátuma. Az üzlet célja természetesen az üzlet. Mindazt, ami másnak látszik, az üzletnek kell

hatékonyan alárendelnie. Leegyszerűsítés lenne azt mondani, hogy az üzleti média, ellentétben a komoly

sajtóval - mint a jó öreg bulvársajtó idején - szórakoztatni akar. A vevő már régen nem az olvasó, a néző vagy a

hallgató, tehát az érdeklődő nagyközönség, még kevésbé a választópolgár. Inkább az a hirdető, aki termékei és

szolgáltatásai értékesítéséhez a nyilvános fórumon meghódított közönséget vásárolja meg, a mondanivalónak

azt a sajátos vagy lehető legnagyobb hallgatóságát, amelyet - gondosan ügyelve a legkisebb közös nevező

törvényére - Arisztotelésztől a rákkutatásig szörföző infotainment szerkesztéssel, a politikus talk show-

nyilatkozatának írott interjúváltozatával és tallózó hírklipp-összeállításokkal kötnek le. Ebben nincs semmi

ördögi. ám ha a kifejezetten üzleti média piaci szempontjainak torzító hatásait úgy tekintjük, mint államilag

megtűrt, törvényesen elismert gazdasági tevékenységet, akkor nem engedhetjük meg az államnak, hogy az

"egyensúlyt" tartalmi beavatkozással, rendeleti úton maga hozza létre, s így az egyik rejtett, közvetett cenzúrát

egy még hatékonyabb rejtett és közvetett cenzúrával orvosolja.Ennek az ellentmondásnak a gyöngítése az új

század médiaetikájának az egyik legnagyobb problémája. A rejtett cenzúra legsúlyosabb veszélye az, hogy a

tömegkommunikáció minőségének szinte elkerülhetetlen leszállítása a tömegkultúra színvonalára a közügyek

szabad vitatását az üzleti média szempontjainak megfelelően elárasztja populista, mindent a végletekig

leegyszerűsítő, szenzációhajhászó, tőlünk nyugatra balkánizálódónak nevezett szekértábor-politizálással.

Az a tény tehát, hogy a szabad országok egymás után lépnek rá a technikai fejlődés eredményeként "az

információs szupersztrádára", ahogy ezt teátrálisan hangoztatni szokták, egyáltalán nem teszi magától

értetődővé a szólásszabadság különféle jogainak mai értelmezését, annak az alkotmányos eszmének a



fenntartását vagy felülírását, ami valójában a sajtó és a média világának kétféle szabályozása mögött rejlik, és

amelyet a sajtószabadság intézményes garanciái is szolgálni hivatottak.

Ezért hangsúlyozzuk majd ebben a könyvben végig, hogy a médiaetika legfontosabb kérdése a szólásszabadság

elvének valamilyen helyes, elfogadható magyarázata. A médiaetika formális meghatározásából most már csupán

azoknak az öszszetevőknek a szemügyre vétele van hátra, amelyek egy ilyen elfogadható magyarázat

megvitatásával kapcsolatosak. Egyfelől korántsem világos, hogy mit érthet valaki a média erkölcsi kérdésein.

Márpedig ennek megnyugtató tisztázása nélkül aligha megyünk sokra azzal az útmutatással, hogy a médiaetika a

mondanivaló nyilvános kifejezésének erkölcsi kérdéseivel (követelményeivel) foglalkozik. Másfelől, aki már

hallott valamit tanulmányai során a szociológiáról, a társadalom jelenségeinek megfigyelésen alapuló,

tapasztalati kutatásáról, abban joggal vetődik fel a kérdés, miben különbözik a média - és a média erkölcsi

kérdéseinek - szociológiai, a társadalomtudományok kutatásain alapuló vizsgálatától az a filozófiai vizsgálódás,

amit a médiaetika ígér, lévén, hogy minden közismert hagyományunk szerint az etika a filozófia egyik ága.

Mielőtt azonban teljessé tenném a médiaetika formális definíciójának magyarázatát, szükségesnek látszik egy

rövid kitérőt tenni az "etika" szó egy másik közkeletű használatára, és ezzel összefüggésben a médiaetika egy

másik, az itt bemutatott felfogástól eltérő és annak alapján elutasítható megközelítésére.

6. Néhány szó az etikai bizottságok "etikájáról"

Ahogy az "etikett" azért jelent illemszabályokat, mert eredetileg az erkölcsileg helyes viselkedés formális

előírásait rögzítette, az etikai bizottságok által megállapított etikai vétségekben is azt jelenti az "etikai" jelző,

hogy a törvény ugyan nem bünteti - és nem kötelezi a polgári jog értelmében sem felelősség viselésére - a

bepanaszolt cselekedet elkövetőjét, annak eljárása mégis kifogásolható "a szakma saját erkölcsi törvénykönyve

alapján". Ezen azoknak az útmutatásoknak, irányelveknek, ajánlásoknak és egyezményeknek a sorát kell érteni,

amelyeket a bizottságot létrehozó érdekeltek - a jó nevű tulajdonosok és befektetők, szerkesztőségek és

munkatársaik - közösen elfogadtak és mint magukra nézve kötelezőnek elismert erkölcsi követelményt aláírtak.

A történelemtudományból tudjuk, hogy a törvényes foglalkozások ilyen "erkölcsi törvénykönyvei", az etikai

kódexek messze megelőzik a szabad társadalmak eszméjének kialakulását. Az orvosok, jogászok, papok,

tanárok, de a bankárok, kereskedők vagy iparosok céhei is régóta felállítják a maguk önkéntes erkölcsi

követelményeit, hogy ne csak becsületesek legyenek, de becsületesnek is látsszanak a társadalom szemében, s

hogy rivalizálásuk törvényes mederben folyjon. A kapitalizmus laz eredeti tőkefelhalmozásl, Onedin kapitány

időszakában átvette és továbbfejlesztette az üzleti etika ősrégi gyakorlatát a szakmai értékek magas színvonalon

tartása és ápolása, a tisztességtelen konkurencia letörése és nem utolsó sorban a hatóságok távoltartása

érdekében. Mivel a tudósítás üzleti vállalkozás, kézenfekvő a médiaetikát úgy tekinteni, mint a sajtó, majd

általánosabban, a média üzleti etikáját. Ebben nincs is hiba, hiszen az üzleti életben csakugyan nincs különbség

a mosóporok és a média piacának szakmai önszabályozása között. Minden különbség csak abból ered, hogy a

"média" a szólásszabadság, a sajtószabadság, a gyülekezési szabadság és esetleg a műsorszabadság elveként

szerepel a szabad országok alkotmányában, a mosóporok piaca azonban nem. A média szerkesztőségei

esetenként olyan üzleti vállalkozás alkalmazásában állnak, amelynek meghatározó szerepe van egy elfogadható

társadalmi berendezkedés megőrzésében.

A médiaetika leszűkítése a média üzleti etikájára akkor vezet szembetűnően torz felfogáshoz, amikor az "etikus"

szakmai viselkedés vizsgálata egyúttal a társadalom, az alkotmányos demokrácia, a törvényesség és a jogok

úgynevezett "gazdasági megközelítését" is jelenti. A "gazdasági megközelítés" abból a jelentős szociológiai és

pszichológiai megfigyelésből, hogy a közgazdaságtan összefüggései és jelenségei a társadalom gazdaságon

kívüli intézményeiben, a jog és a politika világában is érvényesülnek, s hogy következésképp a gazdasági

fogalmak ezeken a területeken is alkalmazhatók, azt a sajátos és végső soron cinikus következtetést vonja le,

hogy nem az erkölcsi, illetve alkotmányos, jogi, politikai követelmények határozzák meg és szorítják

elfogadható keretek közé a gazdasági szempontokat, hanem megfordítva, a gazdasági hatékonyság szempontjai

elsődlegesek a nem-gazdasági szempontokkal szemben. E következtetés jól felismerhetően annak a grandiózus -

és grandiózusan önkényes - filozófiai általánosításnak a velejárója, hogy mivel minden ember önző, az

önzetlennek tűnő erkölcs végső soron, hosszú távon (vallásos embereknél esetleg egészen különlegesen hosszú

távon) szintén önzés. Vagy a történelmi materializmus nyelvezetét használva, a lét meghatározza a tudatot, az

alap a felépítményt.

Természetesen nincs lehetőség itt annak megvilágítására, hogy mikor önző a viselkedésünk és mikor önzetlen, s

hogy mikor követjük úgy az érdekeinket, hogy nem érdemlünk korholást önzésünkért, de dicséretet sem

érdemlünk önzetlenségünkért. Akár kereskedők vagyunk, akár újságírók, a társadalom, vagyis a többség, megint

más kifejezéssel, a törvény csak annyi erkölcsöt követelhet tőlünk, hogy teljesítsük a nem szabadon tehető



dolgok terén kötelességeinket, de abba nem szólhat bele, abban a bölcsesség és a bírálat tanácsaira kell

szorítkoznia, hogy erkölcsösen élünk-e jogainkkal a szabadon tehető dolgok területén. Legalábbis a szabad

országokban ennek így kell, illetve kellene lennie.

7. A médiaetika és a szólásszabadság

A társadalom erkölcsi kérdéseinek tisztázásához induljunk ki tehát abból, hogy a szabad országok társadalmukat

minden polgár számára elfogadható együttműködésnek tekintik. Senkit sem tartanak alábbvalónak a másiknál.

Noha vannak közös érdekek, tiszteletben tartják mindenkinek az életfelfogását. Minden kötelmet azzal

igazolnak, hogy az egyenlő szabadság jól összehangolt rendszerének védelme teszi szükségessé. Minden igényt

az igazságosság közös elvei alapján tesznek mérlegre. A tolerancia elvét éppúgy alkalmazzák a nem szabadelvű

felfogásokra, mint egy magát a tolerancia filozófiájának tekintő szabadelvűségre. Minden polgár a legteljesebb

lelkiismereti szabadsággal alakíthatja ki a maga erkölcsi követelményeit, és mindenki szabadon csatlakozhat az

erkölcsi kötelezettségeinek megfelelő egyházhoz és gyülekezethez, vallásos és nem vallásos társuláshoz, a civil

élet számtalan közösségi formáinak valamelyikéhez. Senkit sem nógathat az állam belépésre és senkit sem

késztethet kilépésre, lévén az állam - a mindenkit egyenlő tiszteletben részesítő közös hatalom

letéteményeseként - nem hirdet mindenki számára kötelező erkölcsöt.

Egy ilyen társadalomban a közös indokok keresése, ahogy Kant és Rawls nyomán mondhatjuk, a közös

észhasználat legkülönbözőbb elemeinek és mikéntjének szabad vitatása egészen alapvető szerepet biztosít a

szólásszabadságnak, a mondanivaló nyilvános kifejezéséhez fűződő jogoknak. Nem véletlenül hangsúlyozta

Thomas Jefferson és a mi Petőfi Sándorunk, hogy ez az első szabadságunk. Ebből a belátásból adódik tartalmi

meghatározásunk: a médiaetika olyan filozófiai tanulmány, amely azt a problémát vizsgálja, hogy egy szabad

országban miként találhatják meg különböző gondolkodású emberek a szólásszabadság alkotmányos elvének

mindannyiuk számára többé-kevésbé elfogadható követelményeit.

Egy követelmény, minden követelmény, elveket feltételez, mert csak úgy tudjuk elválasztani segítségével az

ocsút a búzától. A szólásszabadság követelményei olyan elveket feltételeznek, amelyek megszabják a nyilvános

fórumok működésének lehetőségeit és körülményeit, tehát mindenekelőtt a sajtószabadság, a műsorszabadság és

a gyülekezési szabadság intézményes rendjét, az ezek hátterét biztosító lelkiismereti szabadság kultúrájának

feltételei között. A szólásszabadság követelményeitől függ továbbá, a többi egyenlő alapszabadsággal együtt, a

társadalom politikai és gazdasági berendezkedése, egyfelől a közhatalom gyakorlásának parlamentáris kereteit,

másfelől a gazdasági rendszer intézményeit tekintve.

A média amellett, hogy a nem közös és a közös politikai kultúra közötti közvetítő közegek összessége,

közvetlenül is része a szabad társadalom politikai berendezkedésének. A sajtó és a nyilvános fórumok

összessége csak akkor teheti lehetővé, hogy a nép szemmel tartsa a kormányzatot, ha nincs cenzúra, vagyis ha

nagymértékben független az állam politikai és gazdasági hatalmától. Ez a szólásszabadságot erősítő, mégis

külön védelmezett intézményes sajtószabadság alkotmányos elvének oka. Ez a magyarázata annak is, hogy a

szólásszabadság legtöbb hatékony intézménye szükségképpen magántulajdonra és ésszerű versenyre épülő,

piacgazdasági vállalkozás. A legutóbbi századok nagy problémája ebből következően annak a megakadályozása,

hogy e piacok törvényes feltételeinek szabályozását az állam egy rejtett cenzúra érvényesítésére használhassa

fel. Ebben az értelemben a nevezetes és sokszor félreértett hasonlat, hogy a sajtó a negyedik hatalmi ágazat,

több mint egyszerű hasonlat. A média alkotmányos intézményként alapvető eszköze, része a hatalmi ágak

szétválasztását megvalósító, a fékek és ellenerők kényes egyensúlyára épülő jogrendnek.

A szólásszabadság és az egyenlő szabadság rendszerének egésze tehát abban az értelemben állít erkölcsi

követelményeket minden tevékenység elé a társadalomban mindenki engedelmeskedését kiérdemlő módon,

hogy megmondja, minek kell, illetve kellene lennie a társadalomban. Mintegy végső, előzetes, független

kritériumokat ad a meglévő törvények, a jog közös, mindenki számára elfogadható rendszerének igazolásához,

bírálatához és megreformálásához. Az emberek minden vállalkozásukat e jogállami keretek között

igyekezhetnek minél hatékonyabbá tenni, az erkölcsileg elismert jog határt szab annak, miként kereshetik

boldogságukat a csak rájuk tartozó, szabadon tehető dolgok körében.

Az egyén számára ezekben a társadalmakban az erkölcsi követelmények részben a törvénytisztelet kötöttségei,

részben a szabadon tehető dolgok csak rá tartozó, életfelfogásából következő előírásai, amelyek betartásáért

csupán a lelkiismeret ítélőszéke előtt felel. Ebből következik, hogy a médiaetika minden olyan felfogása, amely

csupán a szerkesztőségek erkölcsi dilemmáit és az önkorlátozás lcsak erkölcsil megfontolásait veszi szemügyre,

kiszakítja a mondanivaló nyilvános kifejezésének rendszerét a szabad társadalmak követelményeinek

összefüggéséből.



Persze nem minden követelmény erkölcsi követelmény. Nem mindig erkölcsi szempontból mérlegeljük, hogy

mi a jó. Az erkölcsi követelmények (minősítések, értékelések, ítéletek, eszmények, normák, stb.), amelyekkel az

etika foglalkozik, különböznek az olyan nem erkölcsi követelményektől, amelyek mondjuk a jó almákkal, a jó

autókkal, a jó szerelőkkel vagy a jó csatárokkal kapcsolatosak, s amelyekhez gyakran nem kell különösebb

hozzáértés, de amelyeket néha, amikor szükség van a szakértelemre, érthető okokból szakmai, műszaki vagy

technikai követelményeknek nevezünk.

Az erkölcsi követelményekkel nem csupán filozófiai tanulmányaink során találkozunk. Amit a filozófus vizsgál,

azt nem szabad összetévesztenünk az olyan nem filozófiai vizsgálatokkal, amelyek során - mint szociológusok,

történészek, antropológusok, pszichológusok vagy a tapasztalati tudományok más képviselői, illetve mint szolid

családanyák vagy szomszédasszonyok, lelkipásztorok vagy újságírók, tanárok vagy diákok - megállapítjuk,

hogy melyek valamely kultúra, csoport vagy egyén erkölcsi "értékei" (szempontjai, meggyőződései, stb.),

mondjuk egy adott korszakban. Az etika nem az erkölcsi követelmények (elvek és indokok, védekezések és

támadások) tényeivel foglalkozik, hanem azzal, hogy mikor és miért tekinthetünk egy erkölcsi követelményt

helyesnek - jónak, megalapozottnak, meggyőzőnek, vagy ahogy a szabad társadalmak körülményeire gondolva

mondjuk, elfogadhatónak. Belgium egy szabad társadalom nagyjából, és maholnap Bulgária is annak mondható.

A szabad társadalmakra vonatkozó filozófiai vizsgálódás azonban azt jelenti, hogy megpróbáljuk végiggondolni

egy ilyen társadalmi együttműködés körülményeit, s igyekszünk ezek alapján megérteni, mit kell a magukat

szabad és ésszerű gondolkodású polgároknak tenniük a mindannyiuk számára egyenlő tiszteletet biztosító,

kölcsönösen méltányos együttműködés fenntartásához. A valóságban persze nemcsak Burmában, de

Bulgáriában és Belgiumban sem teszik azt az emberek, amit az elfogadhatóan szabad társadalmak valamelyest

reális eszménye alapján tenniük kellene. Nincsenek tökéletesen szabad társadalmak. Ez azonban nem akadályoz

meg minket a kritikai gondolkodásban, a fennálló állapotok bírálatában és megváltoztatásának igényében.

Ez tesz minket erkölcsi értelemben polgárokká. Az a jellem, amelyre szert teszünk, természetesen úgyszintén

nem tökéletes. Mi sem azzal foglalkozunk, hogy mit csinált Szókratész azon a bizonyos éjszakán, ezt ráhagyjuk

a történészekre és esetleg a filológusokra. Nekünk azt kell mérlegelnünk a mi saját világunk és jobbító vágyaink

fényében, hogy mit kellett, esetleg mit kellett volna tennie ellenfelei és barátai, bírálói és tanácsadói szerint,

szerintünk és szerinte, már amennyiben figyelembe vesszük az emberi élet és az emberi természet bizonyos

elemi tényeit.

A szólásszabadság nem tudja igazán betölteni hasznos szerepét a fékek és ellensúlyok közhatalmat ellenőrző

rendszerében, ha a média főszereplői, azok az újságírók, tudósítók, riporterek, műsorvezetők és minden rendű és

rangú szerkesztőségi emberek, akik e rendszer masinériáját és eljárásait működtetik, nem tesznek tanúságot

bizonyos kiválóságokról és erényekről.

Az egyik ilyen tulajdonság a szellemi függetlenség. Az olyan megfigyelők ugyanis, akiket

vérmérsékletük arra ösztönöz, hogy ne kérdezzenek rá semmire, amit gyámoltalanságra hajló

szemléletük szokványosnak és jóhiszeműnek lát, könnyen megmagyarázzák, mentegetik vagy

figyelmen kívül hagyják a visszaéléseket. A hatóság iránti általános gyanakvás ugyanezért

elengedhetetlen attitűd mindenütt e szerephez. Egy másik jellemvonás azután, amelynek

ebben az ellenőrző eljárásban különleges jelentősége van, az állhatatosság. A gazember

tisztviselők ritkán adják meg magukat szép csendben, amikor fény derül vétkeikre. A hatalom

ellenőrzése munka, amit csak az tud elvégezni, aki kiállja az ellentámadásokat, s aki nem

egyszer vagy kétszer, de mint egy törött gramofonlemez, újra és újra szemébe vágja az

igazságot a hatalomnak. (Blasi 1999, 87.)

8. Vizsgálódásaink gondolatmenete

A gondolatmenet egy-egy fejezete a tartalmi meghatározásunk értelmében felfogott médiaetika különböző

fontos problémaköreit tekinti át. A problémák bemutatásában e mostani, bevezető fejezetet történelmi

hagyományaink két ágának felvillantása követi. Előbb azt érzékelhetjük a Wesselényi-perhez készült lderekas

védelemrel utalva, hogy milyen szilárd hagyományai vannak a szólásszabadság liberális eszméjének a magyar

politikai gondolkodásban (2. §), majd megismerkedhetünk a máig leghatásosabb átfogó elmélet

meggondolásaival, John Stuart Mill A szabadságról című értekezése alapján (3. §).

A harmadik fejezet tárgya a korlátozás és a szabályozás alkotmányjogi megkülönböztetése. Először

megvizsgáljuk a polgárjogok fogalmát és a sokak szemében elsőnek számító alkotmányos elv, a

szólásszabadság védelmének alapját (4. §), majd a jogainkat sértő cenzúrát állítjuk szembe az előzetes

korlátozás olykor indokoltnak tűnő gyakorlatával (5. §), s kitérünk bizonyos tanulságok kedvéért a jogi



közbelépés igazolhatóságának egy gyakran alkalmazott kritériumára, a túl széles hatósági beavatkozás

alkotmányos tilalmára (6. §).

A negyedik fejezetben térünk rá egyenesen a szólásszabadság döntő kérdéseire. A fejezet első része bemutatja,

miért van kitüntetett szerepe a szólásszabadság védelmezésében a kormányzat bírálatának, s hogy a rágalmazás

elleni joghagyomány, a becsületsértés polgári peres eljárása miként szolgálhatott és szolgálhat ma is a közügyek

szabad vitatásának rejtett akadályozására (7. §). A személyes adatok védelmének és a magánélet

sérthetetlenségének kérdéseit már a szólásszabadság ilyen értelmezése alapján vizsgálja a fejezet második része

(8.§).

Az ötödik fejezet a szólásszabadság területével, illetve határaival foglalkozik. Tüzetesen megvizsgáljuk azt a

népszerű elgondolást, hogy vannak olyan szélsőséges nézetek, tűrhetetlen hangok, amelyek eleve, már pusztán

tartalmuk alapján kizárhatók a szólásszabadság területéről (9. §), majd szemügyre vesszük a szólásszabadság

érdekei alapján kevésbé védett, inkább szabályozható üzleti mondanivaló, mindenekelőtt a reklám (10. §),

illetve a megbotránkoztató mondanivaló, mindenekelőtt a pornográfia kérdéseit (11. §). A fejezet lezárásaként

az úgynevezett "gyűlöletbeszéddel" foglalkozunk (12. §). Megvizsgáljuk, miért nem engedi meg a tartalmi

cenzúra általános alkotmányos tilalma a politikai mondanivaló ilyen korlátozását, s hogy miben különbözik ettől

az izgatás büntetése.

Bár a szólásszabadság határainak problémái természetes módon vezetnek el a közbiztonság jogainak

problémáihoz, a felvonulások, gyűlések, tüntetések és más tömegrendezvények kifejezési formáit bizonyos

meggondolásokból az állam tevőleges feladatainak és az állami közreműködés elvének vizsgálatát (13. §), majd

a műsorszabadság, a szabad rádiózás és televíziózás rendszerének (14. §) kérdéseit követően vizsgáljuk, amikor

már kellőképpen meg tudjuk mutatni, hogy miként függ össze a média közszolgálatiságának eszméje a

szociálpolitika elveivel. Amíg a gyülekezési szabadság problémaköréből azt emeljük ki, amit sokan "az utca

szólásszabadságának", vagy egyenesen "a szegények szólásszabadságának" neveznek (15. §), a fejezet utolsó

részében, a mondanivaló kifejezésének hatékony anyagi eszközei kapcsán elsősorban "a gazdagok

szólásszabadságának" dilemmáival foglalkozunk (16. §).

Végül a könyv befejező, hetedik fejezetében a gondolatmenet fontosabb következtetéseit és dilemmáit foglaljuk

össze, majd a jogi esettárral és az irodalomjegyzékkel feloldjuk azokat a rövidítéseket, amelyeket az itt

következő jegyzethez hasonló kommentárokban használunk. Ugyancsak a következőkhöz hasonlóan, minden

részfejezet végén megtalálható a legfontosabb fogalmak és összefüggések ábrája, illetve a legfontosabb

ellenőrző kérdések felsorolása.



9. Ellenőrző kérdések

1. Milyen értelemben használják a "média" kifejezést különböző összefüggésekben?

2. Miért alkotmányos kérdések a médiaetika legfontosabb kérdései?

3. Miben különbözik a média jelenségeinek szociológiai és filozófiai tanulmányozása?

4. Miért tűnik gyakran fontosnak a sajtószabadság és a szűkebb értelemben vett média, tehát a rádiózás és

televíziózás műsorszabadságának külön vizsgálata?

5. Mi szól egy valódi "közszolgálati sajtó", illetve egy valódi lelektronikus sajtól kialakítása mellett és ellen?

6. Milyen értelemben új része a médiának a világháló?

7. Mi a különbség a média szakmai, üzleti és elvi szempontjai között?

10. Jegyzet



Az együttműködés etikájához lásd Rawls 1997; Rawls 1998; Rawls 1999; valamint Kis 2000. Jó bevezetés az

etikai kérdések társadalomfilozófiai elemzésébe Feinberg 1999. Annak a gondolatnak, hogy az erkölcs jól

körülhatárolható része "a másokat is érintő magatartás" korlátozása (Mill 1980), egy újabb vonzó

megfogalmazása: Scanlon 1999. A felfogás sokat köszönhet Kant etikájának, amely az emberi méltóság

tiszteletének attitűdjét állítja erkölcsi gondolkodásunk középpontjába, elemzéseinek módszerét tekintve pedig

leginkább a filozófia oxfordi mozgalmához, Austin, Hart és mások elemző filozófiájához kapcsolódik. Erről

lásd Hill 1992, illetve Krokovay 2003e. A médiaetika alkotmányos megközelítésére, illetve gyakorlatiasnak vélt

felfogására szolgáló példaként lásd egyfelől Halmai 2002, másfelől Rivers 1993. A médiaetika mint foglalkozási

etika irodalmából: Elliott 1986, Olen 1988, Lowenstein 1990, Williams 1990, Gillmor 1993, Patterson 1994,

Fink 1995, Johannesen 1996, Day 1997, Yoder 1997, Christians 1998, Kleran 1998, Zsolt 1998, Thurzó 1999,

Székely 2000, valamint Sükösd 2001.

A sajátos közvetítő közegekről és a világhálóról lásd McLuhan 1964, Pool 1983, Haiman 1981, 16-40; Barendt

1989, 37-77; Aman 2000, 325-348; Byford, 2001, 387-395; Nissenbaum 2001, 177-214; Sunstein 2002, 284-

310; és Molnár 2002, 36-43. A mondanivalót kifejezők, a hallgatóság és a kívülállók érdekeinek kiváló

jellemzése: Scanlon 1979, 520-528. A "negyedik" hatalmi ágazat emlegetését szokás Thomas Carlyle és Potter

Stewart főbíró közvetítésével Edmund Burke szájába adni, lásd Powe 1992, 233, 261. A történet valójában

Macaulay nevéhez fűződik: Macaulay 1844; idézi Smith 1997, 126. Köszönettel tartozom Gelléri Mártának, aki

a kéziratot olvasva figyelmeztetett, hogy az itt és a későbbiekben (8. §) emlegetett Onedin kapitány a fiatalok

számára ismeretlen figura. A tévésorozat, amit Tandori Dezső annak idején méltán nevezett dramaturgiai

alaptanfolyamnak, a hetvenes évek leghíresebb szappanoperája volt - egy angol kereskedőcsalád történetén

keresztül mutatta be a kapitalizmus születését. A rádió és a tévé műsorainak sajátosan betolakodó természetéről

lásd Pacifica (1972), 748. A gyerekek érdekeinek védelmével takarózó cenzúráról: Butler (1957), 383. (A

továbbiakban mindig szokásos rövidítésekkel adom meg az amerikai jogi esetek forrásait. Kevésbé szokásosan,

de védhető meggondolásokból az Egyesült Államok Legfelsőbb Bíróságának bíráit főbíróknak nevezem a

"Justice", s vezető főbíróként a "Chief Justice" titulus fordításaként.)

*******

Ebben a könyvben a diák és az érdeklődő olvasó elsősorban meggondolásra érdemes érveket talál. Nincs benne

minden fontos érv, amit a médiaetika körüli vitákban fel szoktak hozni, még ha csak azt a felfogást vesszük is

alapul, amelyre a könyv gondolatmenete épül. S persze az érvek súlya, meggyőző ereje különböző. Igyekeztem

olyanokat szerepeltetni a médiaetika kérdéseinek bemutatásához, amelyek megismerése akkor is hasznos lehet,

ha a diák vagy bárki más korántsem tartja meggyőzőnek a belőle levont következtetéseket. Igyekeztem az

érveket úgy fogalmazni, hogy ne kötődjenek fölöslegesen hozzám, ezért is használom a közös gondolkodás

megkönnyítésére a többes szám első személyt. Itt és a további olvasmányokat ajánló, forrásaimat bemutató

jegyzetekben eltérek ettől, ezzel is jelezve, hogy az olvasmányokról szóló olvasmány csak lajánlott olvasmányl.

1990 óta tanítok különböző egyetemeken és főiskolákon olyan filozófiai tárgyakat, amelyek, e divatos

elnevezéssel, a médiaetika körébe tartoznak.

A könyvben felhasználtam 1995-ben megvédett, Szabadság és cenzúra című disszertációm szövegét, amelyhez

Soros György támogatásával, az Open Society, Inc. ösztöndíja révén 1986 és 1989 között végeztem

előmunkálatokat az Egyesült Államokban, Tucsonban, az Arizonai Egyetemen, Joel Feinberg professzor

irányításával. A könyv gondolatmenetének és egyes fejtegetéseinek kialakításában igyekeztem figyelembe venni

azokat az észrevételeket, amelyeket a PTE bölcsész, az ELTE jogász és a KJF kommunikáció szakos

hallgatóitól kaptam, akik az évek során a disszertáció sokszorosított szövegéből tanultak és vizsgáztak. A

változtatásokkal mindenképpen az volt a célom, hogy az alapgondolatokat áttekinthetőbbé tegyem, s így

megkönnyítsem a tanulást. Köszönetet mondok Bence Györgynek, Fodor Gézának, Földesi Tamásnak, Gelléri

Mártának, Horkai Hörcher Ferencnek, Karácsony Andrásnak és Radnóti Sándornak a Szabadság és cenzúra

jóindulatú bírálatáért. A könyv szövegének végleges kialakításához hozzájárult a PTE és a KJF anyagi

támogatása. Minthogy azonban a könyvem alapjául szolgáló tanulmány jórészt a nyolcvanas évek végén készült,

forrásaim, hivatkozásaim gyakran sajnálatosan részlegesek és régiek. Nem a vakság és a hálátlanság az oka

például annak, hogy igazságtalanul keveset merítek a szólásszabadság filozófiájának és alkotmányjogának azóta

megjelent hazai munkáiból, mindenekelőtt Halmai Gábor, Kis János és Sólyom László korszakos fontosságú

elemzéseiből.

Budapest, 2003 tavaszán

Krokovay Zs.


II. rész - II. TÖRTÉNELMI HAGYOMÁNYOK


Tartalom

2. 2. Wesselényi védelme ................................................................................................................. 15 1. Lázítás ................................................................................................................................. 15 2. A kormány bírálatának szabadsága ..................................................................................... 15 3. A köztanácskozás szabadsága ............................................................................................. 16 4. A szólásszabadság döntő jelentése ...................................................................................... 17 5. A reformkori eszmény lényege ........................................................................................... 17 6. Ellenőrző kérdések .............................................................................................................. 19 7. Jegyzet ................................................................................................................................. 19

3. 3. Mill elve .................................................................................................................................... 21 1. Az egyén szabadsága ........................................................................................................... 21 2. A kényszer szükségessége ................................................................................................... 23 3. A teljes gondolat- és szólásszabadság ................................................................................. 24 4. Ellenőrző kérdések .............................................................................................................. 28 5. Jegyzet ................................................................................................................................. 29


2. fejezet - 2. Wesselényi védelme

A médiaetika alkotmányos megközelítésének vannak jellegzetes, gondolatmenetünkben fontos szerepet játszó

magyar hagyományai. Noha nyilvánvaló, hogy a szólásszabadság eszméjének közvetlen szülője a gondolkodás,

a hit, a lelkiismeret szabadsága körül dúló szellemi és valóságos háború volt, a cenzúra - ettől nem függetlenül -

ősidők óta mindenekelőtt a felforgató politikai eszmék veszélyeinek elhárítására irányult. Ahogyan a

szólásszabadság elve kifejlődött, úgy alakult át a hazaárulás és a felségsértés eredetileg főbenjáró vétke a

hivatalos személy megsértésének egyszerűbb bűntettévé és a rágalmazással szembeni jog polgári jogi vétkes

cselekményévé. A tekintélyelvű alapgondolat az, hogy a teljes, háborítatlan szólásszabadság felelőtlen lázítás,

"szabadosság" lenne. Pontosan erre a tekintélyelvű, a polgárok erkölcsi felelősségét korlátozó logikára épült,

amint azt Deák Ferenc világosan felismerte, a hírhedt Wesselényi-per is.

1. Lázítás

Ki lehet-e zárni a szólásszabadság és a sajtószabadság köréből, vagy legalábbis a képviselői szabadság

garantált területéről a lázító, felforgató, békétlenséget szító, szélsőséges eszméket? Ahol az uralkodói önkény

határozza meg a kegyesen adományozott engedélyeket, ott magától értetődő a mondanivaló tartalmi korlátozása.

Ahol azonban az alkotmányos elvek alkotmányos jogok garantálására nyújtanak sáncokat, ott a kritika tartalma

- később hozzátesszük, közügyekben - nem lehet állami korlátozás, cenzúra tárgya azon az alapon, hogy az

ilyesmi mindig veszélyes. Ez volt a legfőbb elvi nézeteltérés Wesselényi vádlói és védői között.

Az eset alapja egy kétségtelenül indulatos kifakadás. Az erdélyi főnemes és vezető magyar ellenzéki politikus

1834. december 9-én részt vett Nagykárolyban a szatmári megyegyűlésen, ottani birtokai jogán. Már harmadik

éve folyt a liberálisok küzdelme Pozsonyban az ország tulajdonlási rendszerének, "az alkotmány sáncainak"

korszerűsítéséért, amikor a cél, az örökváltság kimondásának elérése lassanként teljesen reménytelenné vált. A

korabeli életet "abszolutizmus", önkényuralom, a szólásszabadság elfojtása jellemezte. A nyomtatást

sajtócenzúra akadályozta, a gyülekezés szabadsága teljességgel formális volt. Az országgyűlésben, amelyet az

uralkodó hívott össze, 1825-től a törvénynek megfelelően háromévenként, az alsóházi "követek" csak

"utasításuk" szerint beszélhettek, és a megyei közgyűlés bármikor elláthatta őket pótutasítással. A kormány nem

felelt az országgyűlésnek. Lelkiismereti szabadság nem létezett, a katolikus egyház hivatalos állami

támogatásban részesült, a protestáns a maga "sérelmi" politikáját csak jóval később alakította át az általános és

szabad vallásgyakorlás követelésévé. A választójog is roppant korlátozott volt. A megyék két, a városok (együtt,

valamennyien!) egy követtel rendelkeztek. Ebben a helyzetben a tét csakugyan óriási volt: adnak-e pótlólagos

követutasítást az örökváltság tárgyában Kölcsey Ferencnek, s így visszavonulásra kényszerítik-e a megye fiatal,

liberális politikusát? Tudni lehetett már a gyűlés elején, hogy a közhangulat a szabadelvűek, Wesselényi és

Kölcsey ellen fordult. A helybeli módosabb birtokosokat és a leitatott "kurtanemeseket" azzal bőszítették

ellenük, hogy ők akarnak "észt kölcsönözni" a megyének. Ebben a légkörben a kormánypárti alispán keresztül

tudta vinni azt a javaslatát, hogy ne is nyissanak vitát liberális törvényjavaslatokról. Az elnöklő másik alispán

ezután megtagadta a szót Wesselényitől, majd amikor a báró végül mégis beszélhetett, lehurrogták és minden

gondolkodás nélkül leszavazták.

Ekkor találta azt mondani elkeseredésében és valóban - már ha hinni lehet a helyi ókonzervatív feljelentőnek és

az utólag keresett tanúknak - igencsak fenyegetőleg (lásd kiemeléseinket), hogy a parasztságot sújtó "vad és

bosszús" törvények lmocskai törvénykönyvünknekl, s hogy a kormány "gonosz politikájának" célja nem más,

mint "ellenséges indulatban tartani a parasztságot". Az utólag kialakított jegyzőkönyvekben ezután következett

a leginkább inkriminált fejtegetés, miszerint a kormány most "a köznépet terhelő ocsmány képre parasztvédői és

köznépoltalmazói álorcát tett", s noha a parasztságnak maga is "szívta…a zsírját", a még friss emlékezetű

koleralázadás szörnyűségeinek veszélyével tartja sakkban az ellenzéket, holott "midőn a dühöngő pórnép feldúlt

házaink füstölgő romjai közt űzné véres kegyetlenségeit, akkor bizonnyal a kormány elnyomná a lázadást…".

Többen állították perbeli meghallgatásuk beszámolójában, hogy elszabadult a pokol a teremben: árulás, árulás! -

kiáltozták mindenfelől. Wesselényi azonban nem volt hajlandó visszavonni "felségsértő" szavait az alispán

felszólítására sem, de kijelentette, magyarázatképpen, hogy a király személyét ő nem azonosítja a kormánnyal.

Márpedig a kereset arra a felfogásra épült, hogy "a kormány a hazai alkotmány természete szerint

elválaszthatatlan az ország legfőbb fejedelmétől", s hogy a nádor figyelmébe ajánlott kifejezések a

gonoszságról, az ocsmányságról és hasonlókról "nyíltan az izgatás szellemét lehelik".

2. A kormány bírálatának szabadsága

2. Wesselényi védelme


A védelem, amelyet Deák Ferenc irányított, két meggondolást állított szembe a felségsértés, vagy ahogy az

angolszász jogi irodalomban nevezik, a lázító becsületsértés vádjával. A fiatal liberális politikus először is abból

indult ki, hogy a szavak nem a személyt, hanem a hivatalos tevékenységet vették célba. Csakhogy a kormány, a

hivatalos politikai tevékenység bírálata csakugyan elkerülhetetlenül összefonódik személyek bírálatával. Ez

pedig lehetővé teszi a pereskedés eszközeinek csatasorba állítását az állam kritikusainak fenyegetésére. Ezen a

logikán az sem változtat, ha a zsarnokság a demokráciában, ahogy Tocqueville és Mill felismeri, "a többség

zsarnoksága", amelyhez a képviseleti demokrácia, a lfelelős minisztériuml méltóságának védelme szolgál

ürügyként.

A kockázat eljárásjogilag sem volt kicsi. Deákék azt kifogásolják, hogy kormánysértés helyett, amit nem az

országos főbíróság tárgyalna, hűtlenség a vád, mivel a hűtlenség nota, s az ilyen "főbenjáró vétket" a

Tripartitum szerint akkor követi el a "felségsértő", ha az uralkodó életére tör fegyverrel vagy méreggel, illetve

erőszakkal hatol be tartózkodási helyére; ha nyilvánosan felkel az uralkodó és a haza ellen; ha külföldi

zsoldosokat hoz az országba belső rendjének megzavarására; ha az ország rendes bíráit, illetve bizonyos

hivatalos személyeit megöli, megsebesíti vagy megveri; ha az ország végvárait idegenek kezére adja; ha

ellenségnek fegyvert vagy élelmet ad; ha gyújtogat; ha oklevelet, pecsétet vagy pénzt hamisít.

Az egész liberális ellenzék - Deákkal az élen - felismerte, hogy nincs alku: ha elfogadják a személyes sérelem és

a kormány sérelmének azonosítását, nincs megállás a lejtőn, hiszen lehetővé válik, hogy a kérdést magánjogi

sérelemként, a becsületsértések és rágalmazások összefüggésében fogalmazzák meg. Ez, mint látni fogjuk, a

szólásszabadság alkotmányjogában a "síkos lejtő", a slippery slope érvelés egészen modern kritikai

gondolataként bukkan majd fel újra egy évszázaddal később.

Ha ma hűtlenség vétkét követi el, a ki azt mondja, hogy »a kormány levetette álorcáját stb.«,

ki áll jót érette, ha nem lesz-e holnap nota azt mondani: »a kormánynak eme tette

törvénytelen«, holnapután, »hogy el nem fogadható«? (Deák 1906, 154.)

3. A köztanácskozás szabadsága

Deák második elve is a politikai szólásszabadságot védelmezi, de itt hagyományos szempontokat követ: a

törvénynek különbséget kell tennie a magánemberek és a politikusok kijelentéseinek megítélésénél. Wesselényi

szavai nem társaságban hangzottak el, hanem köztanácskozásban. Deák, Kölcsey és mások a 19. századi

Magyarország országgyűlésében természetesen nem terjesztik ki a nyilvánosság, a közfórum fogalmát a

közügyek vitatásának minden formájára. A köztanácskozás privilégiuma számukra azt jelenti, hogy az

alkotmányos berendezkedés megkívánja a törvényhatósági viták és észrevételek szabadságát. A báró és a vele

szolidáris barsi követ politikusok, akiket nem lehet perbe fogni azon az alapon, amit képviselői minőségükben

egy közfórumon mondtak. Egy politikus ellen (a megye rendjeinek tagja ellen emeltek tehát vádat, éspedig

politikai gyűlésben elmondott, a kormányt bíráló szavaiért, s noha a beszéd szélsőséges, indulatos volt, nem volt

sem szándékában, sem körülményeiben lázító.

Az országgyűlési vitát 1835 júniusában Beöthy Ödön nyitja meg, aki a kerületi táblán - mondhatnánk, a

bizottsági ülésen - kifejti, hogy a szabad szólás joga az alkotmány fő garanciája. Wesselényi

"megpereltetésével", kezdi ehhez kapcsolódva alsóházi beszédét Deák, a "köztanácskozási szólásszabadság"

kerül veszélybe: a szólás szabadsága, ami talán egyedüli őre az alkotmányos szabadságnak, s ami semmiképpen

sem szűkíthető le a karok és rendek országos gyűlésére.

[A megyei municipiumban áll fenn] …azon institutio, melynél fogva mindazok, kik az

alkotmányos jussok osztályosai, szabad tanácskozásukban úgy a közigazgatásban, mint a

törvényhozásban személyes közvetlen részvételt gyakorolnak…melyhez hasonlóval Európa

legszabadabb nemzetei sem dicsekedhetnek…melynek szabad tanácskozása alá tartozik a

közigazgatás, a törvényhozás, a törvények teljesítése. (Uo., 150.)

Deák egészen a későbbi Eötvös szellemében folytatja, amikor hozzáteszi, hogy "törvényhozási hatóságunk is

innen ered, ezen alapul", s hogy ezt pótolja az angol gyülekezési, a francia egyesülési szabadság. Márpedig,

mondja, ezeknek a megyei municipiumoknak "a szabad szólás legelső és nélkülözhetetlen feltételök… enélkül

… prefekturák, Kreis-Hauptmannságok" lennének. (Uo., 151.)

Egész sor további kérdés vetődik fel manapság a képviselői szólásszabadság különleges védelmének körét

illetően. Kiterjed-e ez minden politikai rendezvényre? Bármely nyilvános megnyilatkozásra? Esetleg a politikus

magánéletére is? Ha elfogadjuk a későbbiekben azt a gondolatot, hogy a mondanivaló egyes kategóriáihoz



különböző és különböző fontosságú érdekeink fűződnek, akkor az ilyen és hasonló kérdéseket meg kell

válaszolnunk.

4. A szólásszabadság döntő jelentése

Külön figyelmet érdemel, hogy az ellenzéki liberális politikus a szólásszabadság rejtett cenzúrájának tekintette a

szélsőséges hangnem firtatását. Mert hiszen kik azok - kérdezi Deák n, akik e köztanácskozásokra

összegyűlnek?

Nem a diplomatiai élet szövevényeivel megbarátkozott, s minden szótagot csak gondos

latolgatás után ejtő diplomaták, hanem azon ép értelmű fiai a hazának, kik a földmívelésnek

békés foglalatosságai mellől jönnek össze alkotmányunk morális oltalmára. (Uo.)

Sokan ma is azt tartják, és ez a legfontosabb itt számunkra, ismételjük meg, hogy a szólásszabadság nem

egyszerűen bármely mondanivaló kifejezésének, esetleg a személyiség bármilyen önkifejezésének vagy

véleményének a szabadsága, hanem a legtágabban értett politikai mondanivaló kifejezésének a szabadsága,

vagyis - Deák és Kölcsey szavaival - a kormányzati tevékenység szabad bírálata és a köztanácskozás

szabadsága. A kortárs amerikai alkotmánytanban, de a nyolcvanas évek óta Európában is úgy tarják, ez a

szólásszabadság "döntő jelentése". Így ír erről egy nagy jogtudós:

A lázító becsületsértés tana, amely Angliában a Csillagkamara időszakában és azt követően

vált uralkodóvá, ma az egész világon a zárt társadalmak ismertetőjele. Ennek alapján a

kormányzat bírálatát rágalmazásnak, illetve becsületsértésnek tekintik és mint bűntettet

megbüntetik. Amikor az ilyen beszédet bűncselekménynek minősítik, nagyon is helyesen

ismerik fel a benne rejlő veszélyeket; azt, hogy ez minden bizonnyal aláássa a bizalmat a

kormány politikája és tisztviselői iránt. Ám ha a kormányzat felhasználhatja hatalmát és a

bíróságokat kritikusai elhallgattatására, vége a politikai szabadságnak. Meghatározza a

társadalmat nézetem szerint, hogy törvényeiben ott van-e a lázító becsületsértés fogalma. Az,

hogy egy társadalom törvénysértő cselekedetként kezeli-e az obszcén vagy az

igazságszolgáltatást sértő publikációt, nem változtat alapvető természetén. De ha

bűncselekménnyé teszi a lázító becsületsértést, akármilyen legyen máskülönben, nem lehet

többé szabad társadalom. (Kalven 1988, 63.)

A lázító becsületsértés bűncselekménye az alkotmányos közhatalomért vívott küzdelemben

először a törvényhozásból szorult ki. Ahogy a bíróságokat és a bírákat, a parlament üléseit és

általában a képviselők hivatalos ténykedését is mentesítették a vitázó állításokat terhelő jogi

felelősség alól. Később a civil peres eljárás egyik feltételes védekezési lehetőségét, a

méltányos kommentár jogát már biztosították a sajtó és minden közfórum számára is (5. §).

Az igazi fordulat az a gondolat, amelyet 1964-ben a híres New York Times-indoklás (7. §)

szögez le egyértelműen: minden közéleti vitának, Deák szép szavával, minden

köztanácskozásnak gyakorlatilag ugyanazt az abszolút privilégiumot kell biztosítani, amit az

országgyűlési képviselőknek.

5. A reformkori eszmény lényege

Wesselényi a tervezett folyamodványban leszögezi, hogy képviseleti alkotmánnyal rendelkező országban az

oppozíció az az ellensúly az államgépezetben, amely nélkül ez a gépezet leáll, vagy magamagát töri össze

rohantában. A gondolat méltán állítható párba két kortárs, Walter Bagehot és John Stuart Mill híres

megfogalmazásával, amely szerint a demokrácia government by discussion, azaz vitatkozó kormányzat, illetve

adversory system, azaz szembenállásra épülő rendszer (3. §).

Ha azt gondoljuk, hogy a képviselőnek a szabad, egyenlő és ésszerűen gondolkodó polgárok megbízásából

ellenőriznie kell a kormányhatalmat, akkor ugyanezen elv alapján a polgárnak lehetőségei szerint mintegy

erkölcsi kötelessége a kormányzat egészének ellenőrzése. Választópolgárként megilleti a tudás joga mindabban,

ami rá is tartozik, hiszen a közérdekű tények nyilvánossága nélkül nem lehet valóban szabad választásokat

tartani. A politikai közösség tagjaként megilleti a közügyek vitatásának joga mindabban, ami a társadalmi

berendezkedés, az önkormányzat igazságosságával és igazságtalanságával kapcsolatos.

Deák elvét az általános törvényhatósági szólásszabadság vagy egyszerűbben, a teljes politikusi szólásszabadság

elvének nevezhetnénk. A politikai életen kívül a nyilvánosságra tartozó mondanivaló legfontosabb fóruma



vitathatatlanul a sajtó volt (13. §). Az az érdekünk azonban, hogy igazságérzetünk kifejlesztésében és

képességeinek gyakorlásában ne legyünk akadályozva (4. §), jóval szélesebb, mint a "politikai közbátorsághoz"

fűződő érdek, s csak abban az esetben nem állhat különleges védelem alatt, ha érvényesítése mások jogaiba

gázolna.

Ebből a szempontból is figyelemre méltó Wesselényi védőinek okoskodása. Kölcsey és Deák, akik a védelmet

irányították, gyorsan végeztek a per tárgyának szakmailag is ügyetlen megjelölésével. Igaz, Werbőczinél fej- és

jószágvesztéssel büntetendő hűtlenség a felségsértés is, de önmagában a sértő szavak elhangzása -

hangsúlyozták - a nyílt szervezkedés első tényleges lépéseinek megtétele nélkül kevés a főbenjáró vétség

megalapozásához. A báró szavai szélsőségesek voltak ugyan és indulatai kétségtelenül sérelmesek lehettek

azoknak, akik ellen irányultak, de sem a hely, sem a körülmények, sem a szándék nem tekinthető lázításra

alkalmasnak, hiszen éppen egy vele szemben ellenséges közönséget akart szenvedélyesen figyelmeztetni a

lázítás és a lázadás komoly veszélyére. Ez pontosan az a határvonal (9. és 12. §), ahogyan ma is különbséget

tehetünk törvénysértő eszmék védelmezése és megvalósításuk megkísérlése, a tartalom és a tartalom veszélyes

következménye között.

Foglaljuk akkor össze a történeti példa tanulságait a szólásszabadság egy megfelelő filozófiai elmélete számára.

Az alkotmánytan ismerői előtt nem titok, hogy a szólásszabadság "döntő jelentés" elmélete, amire itt utaltunk, a

liberalizmus híres Mill-féle elvének egyik jellegzetes amerikai továbbgondolásához kötődik. Az azonban sokak

számára tűnhet meglepőnek, hogy a csaknem egy évszázada született Deák Ferenc nyomdokain haladunk,

amikor magunkévá tesszük ezt az amerikai elméletet. Vegyük szemügyre ezért végül azt a gyakran elhangzó,

közkeletű bölcsességet, hogy Amerika messze van. Nos, Deák Ferenc erről nem így gondolkodott. Utolsó

képviselőházi felszólalásában az állam és az egyház viszonyát vizsgálva, figyelemre méltó összehasonlítást tett

az európai és az amerikai alkotmányosság között (hozzátett kiemelésekkel).

Az északamerikai államok törvényhozása…azon elvből indult ki, hogy az állam a kultuszok

dolgába minél kevesebbet avatkozzék. Körülbelül csekély módosítással úgy tekintette a

kultuszokat is a statussal szemben, mint associatiókat, és valamint minden associatióra nézve,

úgy a kultuszokra nézve is, ha tanaik vagy eljárásuk a státusra veszélyesek voltak, ez ellen

fölszólalt, föllépett, minden más egyebekben pedig szabad kezet engedett nekik. …

Európában a civilisatiót a kereszténység terjesztette. … Ennélfogva a kereszténységnek vagy a

vallásnak érdekeit összeszőtték a status minden intézményével és annak gyökerei minden

intézménnyel összenőttek… Az én nézetem - a magam elvéről szólok - az, hogy a két rendszer

közt jobbnak, ésszerűbbnek és czélszerőbbnek tekintem az amerikait. … De ha ezt egyszerre el

nem érhetem, a czélt mindig szem előtt tartom, és minden lépést, a mely affelé vezet, pártolok,

de nem pártolok semmi olyan lépést, a mely attól eltávolít. (Uo., 352-353.)

Ha a széles értelemben vett köztanácskozás szabadsága a szólásszabadság alkotmányos elvének döntő jelentése,

akkor a kifejezés minden fajtája és formája abban a mértékben érdemel védelmet az állami beavatkozással

szemben, amilyen mértékben szerepe van a közügyek szabad vitatásában, a polgárok köztanácskozásában.

Ebben az esetben nem egyenrangú minden kategória: például az obszcén anyag vagy az üzleti célú mondanivaló

védelme az állami beavatkozással szemben korántsem tűnik olyan égetően fontos érdeknek, mint a társadalmi

igazságossággal kapcsolatos politikai mondanivaló.




1. Miben látja Deák Ferenc az alkotmányos szólásszabadság jelentőségét?

2. Miért tartja Deák elkerülhetetlennek a kormányzat bírálatának összefonódását személyek sérelmével?

3. Miért válhatott a szólásszabadság döntő kérdésévé a lázítás büntetése?

4. Mit ért Deák Ferenc a köztanácskozás szabadságán, és miért kívánja ezt meg felfogása szerint a magyar

önkormányzatiság?

5. Miért fenyeget Deák szerint síkos "ejtőve" a Wesselényi elleni vád?

6. Miért érdekes számunkra Deák gondolata a szélsőséges érzelmek kifejezésének szabadságáról?

7. Miért rokonszenves Deák számára a vallásszabadság amerikai felfogása?

7. Jegyzet

A Wesselényi-per kapcsán Deák Ferenc itt említett országgyűlési beszédei: "A Wesselényi személyében

megsértett szólásszabadság tárgyában", I-II. (elhangzott 1835. június 16-án); "Az elnök intő jogáról"

(hozzászólás az elnöki figyelmeztetésről kibontakozott vitához 1835. június 22-én, amikor Balogh János barsi



követ tüntetőleg magáévá tette a perbefogott Wesselényi elveit); "A szólás szabadsága tárgyában" (a barsi követ

hűtlenségi peréről, július 1-én); "A kormány és fejedelem nem egy", illetve "A szólás szabadságán ejtett

sérelmek tárgyában", I-V. (a négy főrendi viszontüzenet hosszú vitájában július 20-án és 31-én, augusztus 5-én

és 8-án). Lásd Deák 1906, 147-180. E beszédek szerepéről lásd Kossuth 1948; Jakab 1876; Trócsányi 1965,

Trócsányi 1986; illetve Király 1990. Lásd még Kölcsey levelezését és a neve alatt megjelentetett, valójában

munkamegosztással készült lderekas védelmetl: Kölcsey 1887a és Kölcsey 1887b. A vád alapja a Tripartitum I.

rész 13. szakaszának 8. s-a és 14. cikkelye, valamint az 1723:IX.tc. "Nem én vagyok - írja a meghurcolt

politikus naplójába 1835 február 27-én - … hanem minden közgyűlések szabad szólhatása inactionálva". Lásd

Trócsányi 1986, 42. A főbenjáró vétségekről lásd Deák 1906, 154. Ki kell itt emelnem Kölcsey szerepét is,

akinek nevezetes szerepet tulajdonítanak a perbeli védelem kidolgozásában. 1834. január 14-i országgyűlési

felszólalása (lA szólásszabadság ügyébenl) indítja el tulajdonképpen a szólásszabadság elvéről kibontakozó

vitát. "A szólásszabadság, Tekintetes Rendek, - fejtegeti Kölcsey - egyike a tiszteletre legméltóbb jogoknak oly

nemzetnél, mely századok óta megyénként s országosan gyülekezik, s a maga sérelmei és kivánságai felett élő

szóval szokott értekezni. S nálunk annál tiszteletre méltóbb, mivel itt a sajtószabadság eltapodva van, s

érzelmeinket és gondolatainkat egymással megszorítás és akadály nélkül közölni csak gyűlési beszédek által

lehetséges." Vagyis a szólásszabadság a politikai közösség gyűléseiben és a sajtóban találja meg két

legfontosabb nyilvános fórumát. Lásd Kölcsey 1943, 1127n1129. "Az állam és az egyház közötti viszony

szabályozásáról" Deák 1873. június 28-án beszélt az országgyűlésben: Deák 1906, 344n358. Erről lásd Bence

1994.

A szólásszabadság "döntő jelentés" elméleteiről lásd Kalven 1964; Kalven 1988; vö. Scanlon 1977; Scanlon

1979; és Rawls 1987. Az utóbbi három magyarul: Krokovay 2003e, rövid összefoglalásukat lásd Krokovay

1992. Az elméletek hátterét talán leginkább megvilágító politikai szabadelvűségről lásd Rawls 1993, illetve

Rawls 1999. A legátfogóbb új tanulmánygyűjtemény: Freeman 2003. A mondanivaló politikai kategóriájának

(4. s.) széles felfogásáról: Scanlon 1979, 537kk. A lázító becsületsértés szerepéről a "döntő jelentés"

elméletekben: Kalven 1988, 63. A vitatkozó kormányzatról lásd Bagehot 1915, VIII. 114., illetve A

szabadságról híres második fejezetét: Mill 1980. Mill meghatározásának jelentését részletesen elemzi Feinberg

1975, 140kk. Az érvelést Chafee szavaival foglalja össze: "Az igazságot csakis úgy lehet megtisztítani a

hamisságtól, ha a kormányzatot erőteljesen és szüntelenül keresztkérdéseknek teszik ki… A bírósági eljárások

tanúsága szerint az ellenérdekű fél teszi fel a legjobb keresztkérdéseket." Lásd Chafee 1941, 31. A "síkos lejtő"

érvelésről: Schauer 1985.


3. fejezet - 3. Mill elve

Történetileg a szólásszabadság eszméjét a modern alkotmánytan kialakulásában megelőzte tehát a tolerancia egy

sor jogi doktrínával megerősített alkotmányos elve, nem számítva az előzményekhez a becsületbeli sérelmek

hagyományos, már a római jogban ismert számontartását (7. §). Ám már az állam főhatalmának Locke

tolerancia-levelében adott világias, az egyháztól leválasztott, felekezetileg semleges meghatározása is

hittudományilag-filozófiailag politikai megoldás volt, hiszen a semleges polgári kormányzat

kompromisszumának elfogadása zárta le a pusztító háborúkba torkolló európai hitvitákat. Méginkább tisztán

politikai jelentősége volt Angliában, a felvilágosodás alkotmányjogi mintaállamában, a nyomdák

felszabadításának a hatósági engedélyeztetés, az előzetes sajtócenzúra alól.

A szólásszabadság garantálására irányuló törekvések másik gyökere maga a parlamentarizmus, az

alkotmányosan korlátozott polgári kormányzat gondolata. Mind Locke, mind Montesquieu feltételezi, hogy a

közhatalmi ágak szétválasztása és a képviseleti rendszer egésze csupán akkor hozhat létre szilárd politikai

berendezkedést, ha a parlament szereplői a törvényhatósági eljárások során kifejtett nézeteikre vonatkozóan

különleges mentelmi jogokat élvezhetnek, az úgynevezett habeas corpus jogok kiterjesztéseként. A

szólásszabadság elvének e két forrását a felvilágosodás kötötte össze. Az Egyetemes Emberi Jogok Nyilatkozata

és az Amerikai Egyesült Államok Alkotmánya már ebben az általánosított értelemben oltalmazza a

szólásszabadságot. "Gondolatainak és véleményének szabad nyilvánítása az ember egyik legbecsesebb joga" -

mondja ki a Deklaráció. "Így tehát minden polgár szabadon nyilatkozhat szóban, írásban, nyomtatásban; de a

törvényben megállapított minden esetben felelős azért, ha visszél a szabadsággal." Az angol hagyományban

gyökerező Jogok Törvénye, a Bill of Rights, amely tíz polgárjogi elvvel egészíti ki az amerikai alkotmányt, egy

népszerű alkotmányos felfogás szerint az első szabadságot, tehát a szólás és a sajtó szabadságát, az állam és az

egyház szétválasztását, a szabad vallásgyakorlást, a gyülekezés és a kérelmezés szabadságát minden feltétel

nélkül kiveszi az agenda, a politikai napirend területéről. "A Kongresszus - mondja csakugyan a szöveg - nem

alkothat törvényt vallásalapítás vagy a vallás szabad gyakorlásának eltiltása tárgyában; azért, hogy csorbítsa a

szólásszabadságot vagy a sajtószabadságot, a nép békés gyülekezési jogát, és azt a jogot, hogy panaszai

orvoslásáért a kormányzathoz fordulhasson."

John Stuart Millnek azután két vonatkozásban is egészen alapvető szerepe van az alkotmányos gondolkodás

történetében. Egyfelől a polgári szabadság területére vonatkozó elve a mai napig talán a legnépszerűbb

megfogalmazása a liberális demokrácia és a liberalizmus "haszonelvű" megalapozásának. Másrészt Mill sok

tekintetben igen meggyőző magyarázatát adja, a megalapozás legelső példájaként, a teljes szólásszabadság

eszméjének. Mindkét vonatkozás fontos a médiaetika alkotmányos megközelítése számára, bár az elfogadható

együttműködés erkölcse, úgy tűnik, nem alapozható semmilyen végső értékre, legyen az a társadalmi

hasznosság, a közösségi hagyomány, vagy bármi más, s ha ez így van, akkor a médiaetika célja mindenekelőtt

annak a megvilágítása, hogy miért kell bizonyos egyenlő jogokat védelmeznünk a sajtó és általában a média

társadalmi intézményeiben.

1. Az egyén szabadsága

John Stuart Mill esszéje, A szabadságról 1859-ben jelent meg és hamarosan világszerte olvasottá vált, mégpedig

az anarchistáktól a japán császárig terjedt híveinek tábora. Ez a "hatalmas kis könyv" - ahogy Sir Richard

Livingstone nevezte egy előadásában - Macaulay és Tocqueville halálának évében, illetve a szabad és alkotó

személyiség költője, Friedrich Schiller születésének centenáriumán látott napvilágot. És éppen azt állították

egyesek, hogy az egyéniség az áldozat a nacionalizmus és az iparosodás új erőinek győzelmében. Ebben az

évben jelent meg A fajok eredetéről, a század legnagyobb hatású tudományos műve, amely, miközben sokat tett

az előítéletek lerombolásáért, hibás alkalmazásával a pszichológiában, az etikában és a politikában a nyers

imperializmus és a meztelen versengés igazolására szolgált. Alig egy évtizeddel későbbi A politikai gazdaságtan

bírálata, Marx műve, a történelem materialista értelmezésének legmarkánsabb megfogalmazása. Ebből a

háttérből emelkedett ki Mill tanulmánya - fogadtatásában, hatásában Miltont és Locke-ot, Montesquieu-t és

Voltaire-t felülmúlva - az individualizmusról, a toleranciáról, a többség zsarnokságának veszélyeiről, a

szabadság értékéről.

A szabadság, amit Mill vizsgál, nem az emberiség szabadsága a természet erőivel szemben. Nem az akarat

szabadsága az emberi cselekedetek indítékainak magyarázatában. Nem a felelősség természetéről szóló

metafizikai fejtegetés. Mill életműve során valóban sokat foglalkozott "a filozófiai szükségszerűség

doktrínájával", mindenekelőtt Robert Owen követőinek azzal a tételével, hogy a környezet határozza meg az

emberek jellemét, hogy az erkölcsi felelősség fogalmának nincs semmi értelme. Az is igaz, hogy saját

3. Mill elve


neveltetését illetően is el kellett oszlatnia a "gyártmányember" rémképét. Mindazonáltal A szabadságról

kizárólag a társadalmon belül élvezett szabadság helyes korlátait vizsgálja, az emberi cselekedetek

természetével, az események és a szabadon csinált dolgok megkülönböztetésének előzetes kérdéseivel Mill itt

egyáltalán nem foglalkozik.

Kortársainak egy része egyszerűen ádáz keresztény-ellenes pamfletet látott az egyén jogait védelmező írásban, a

mi kortársaink pedig egyszer az állami beavatkozás elutasítójaként, a gazdaságival párosuló társadalmi

szabadverseny hirdetőjeként hivatkoznak Millre, máskor meg a szocializmus vagy éppen egy elitdiktatúra

úttörőjeként. Maga a filozófus leszögezi, hogy egy igen egyszerű alapelvet kíván felállítani: akár az államot,

akár a közvélemény szavát tekintjük, az egyén függetlenségének van egy olyan területe, amely sérthetetlen.

Az egyetlen cél, amelynek érdekében jogosan lehet egy civilizált közösség bármely tagjával

szemben - akarata ellenére - erőszakot alkalmazni, mások sérelmének megakadályozása. Az ő

saját - fizikai vagy erkölcsi - java nem elégséges indok erre. Nem lehet jogosan kényszeríteni

valamire, vagy visszatartani valamitől azért, mert ez jobb lenne neki, mert ettől boldogabb

lenne, vagy mert - mások szerint - ez lenne a bölcs, netán a helyes dolog. Mindez jó ok lehet

arra, hogy rábeszéljék, megkérjék vagy meggyőzzék őt, ám arra nem, hogy kényszerítsék,

vagy hogyha másként cselekszik, megbüntessék. (Mill 1980, 27.)

Mill feltételezi, hogy e kiindulópont nem kíván magyarázatot, nem is érvel mellette, hanem közvetlenül rátér a

jogos és a jogtalan politikai kényszer megkülönböztetésének elemzésére. Először érdemes mégis szemügyre

vennünk azt a gondolatot, hogy valahol meg kell húzni egy ilyen határvonalat. Ennek meghúzása után Mill

szerint az egyik oldalon az erkölcsi és jogi kötelékek lesznek, a másikon meg azok a lcsak ránk tartozól dolgok,

amelyekért nem kell felelnünk senkinek. Ezzel a helyes emberi magatartás egy teljes elméletét körvonalazzuk:

vannak kötelező és csupán ajánlott mércéink.

Tekintsünk most el attól a túlzó elképzeléstől, hogy az erkölcs zsarnoki "kötelességei" ugyanolyan kötelességek,

mint amelyeket törvény és jog ír elő, mintha nem lehetne mégis szembeszállni a közvélemény nyomásával, s

kövessük azokat a filozófusokat, akik Mill - egyébként izgalmas - társadalomkritikai megfigyeléseit félretéve

szigorúan csak a szabadság helyes, törvényes korlátozásának problémájára összpontosítanak. Nos, miért jó, ha

az emberek tetszésük szerint járhatnak el saját ügyeikben? Senki sem vitatja és vitatta, hogy az ilyesmi olykor jó

eszköz lehet, hiszen - magyarázza Stephen, a nagy konzervatív büntetőjogász, Mill kérlelhetetlen vitapartnere -

"a kérdés, hogy vajon a szabadság jó-e vagy rossz, éppoly ésszerűtlen, mint az, hogy vajon a tűz jó-e vagy

rossz".

Az ártatlanság vélelmezésének mintájára nevezik a válasz kiinduló gondolatát a szabadság vélelmezettségének

(presumption for liberty). Ez két állításból áll: (1) a bizonyítás terhe mindig azok vállát nyomja, akik korlátozni

akarnak, vagyis mindig a kényszer, nem pedig a kényszer hiánya szorul alátámasztásra; és (2) minthogy a

szabadságban mindig van valami jó és a kényszer mindig rossz, a szabadság korlátozása akkor indokolt, ha

"mindent figyelembe véve", "általában", illetve "hosszú távon" jobb tiszta (netto) egyenleget, jobb valószínű

következményeket ígér, mint a szabadság, vagyis a kényszer hiánya. Mill elvét a második állítás elfogadása

teszi haszonelvűvé, amennyiben ez feltételezi valamilyen mindenki számára elfogadandó és a lehető legnagyobb

mértékben támogatandó érték, végső jó létezését. Minthogy minden állapot és dolog, cselekedet és eljárás

értékét ezzel kell mérnünk, a szabadságot is nagyobb hasznossága alapján kell az elgondolás szerint előnyben

részesítenünk a kényszerrel szemben.

Korántsem magától értetődő azonban, hogy az ártatlanság vélelmezése a büntetőeljárásban azért a jog uralmával

kapcsolatos alapszabadság, a polgárnak az az alapvető joga, hogy meggyanúsítása és megvádolása esetén

méltányos védelmet, tárgyalást és igazságszolgáltatást biztosítsanak számára, mert ez "mindent figyelembe

véve", "általában", illetve "hosszú távon" társadalmilag hasznos. Még kevésbé magától értetődő, hogy a helyes

szabadság védelmezésének, vagy ami ugyanaz, a szabadság helyes korlátozásának alapja a kérdéses szabadság

valószínű értékére vonatkozó feltételezés. Azt lehet ugyanis erre mondani, hogy polgárai szabadságát akkor és

annyiban kell tiszteletben tartania az államnak, amikor és amennyiben együttműködésük számára nincs

felhatalmazása a beavatkozás jó, tiszta, végső avagy akármilyen következményeinek semmiféle mérlegelésére.

A haszonelvűség, ahogy Mill is hangsúlyozza, nem ismer el emberi jogokat, természetes jogokat, erkölcsi

jogokat, nem kíván élni a jogok fogalmával, s ennek következtében olyankor vizsgálja az ellenvetés szerint a

különböző rendelkezésre álló politikai alternatívák várható következményeit, amikor egy ilyen mérlegelés -

ahogy azt Az igazságosság elmélete kiindulópontként érzékelteti - napirendre sem kerülhet.

Az igazságosság alapján rendelkezik minden egyes személy azzal a sérthetetlenséggel, aminél

még a társadalom egészének jóléte sem lehet fontosabb. Ezért nem teszi lehetővé az

3. Mill elve


igazságosság egyesek szabadságának feláldozását azon az alapon, hogy ezáltal több jót kapnak

mások. Ezért nem engedi meg, hogy a kevesekre kirótt szenvedésnél fontosabb legyen a

sokaknak nyújtható nagyobb előny. Így az igazságos társadalomban az egyenlő polgári

szabadságok vitán felül állnak. Az igazságosság által biztosított jogok nem lehetnek a politikai

alkudozás vagy a társadalmi érdekek számolgatásának tárgyai. (Rawls 1997, 22.)

Az persze nem vitás, hogy esetenként hasznos lehet, ha a társadalom nem avatkozik bele az egyén dolgaiba, de

sokszor talán az az előnyösebb, ha az emberek nem saját fejük után mennek. Vannak dolgok - gondolja Mill -,

amiket értetődően nem érdemeinkre való tekintettel kell egyedül ránk bízni, van, amit nekünk magunknak kell

elvégeznünk és megítélnünk, s ebben akkor sem akadályozhatnak meg bennünket, ha gazemberek vagy fajankók

vagyunk, de hogy miért, arra valójában Mill csak értekezése harmadik fejezetében ad magyarázatot. Itt azt

olvashatjuk Humboldt nyomán, hogy a sajátosan emberi boldogság a mások bábáskodásától mentes

tevékenységek egész sorát feltételezi, e nélkül nem jöhet létre társadalmi haladás, ami a sokféle irányban

kibontakozó emberi természet lehetőségeire épül.

Az észlelés, az ítéletalkotás, a megkülönböztetésre képes érzelem, az értelmi tevékenység, sőt

még az erkölcsi tetszés is olyan képességek, amelyek csak választások révén fejleszthetők.

(Mill 1980, 115-116.)

Mi több, folytatja Mill, a dolog úgy fest, hogy minél nehezebb választások elé kerülünk, annál értelmesebben

tűzzük magunk elé céljainkat. Amint azt az elmúlt száz év kutatásai alátámasztják, mindez tökéletesen igaz. Más

kérdés, hogy hivatalos személyek illetékesek lehetnek-e annak megállapításában, hogy mi az emberi boldogság,

és min kell alapulnia a társadalmi haladásnak.

2. A kényszer szükségessége

Az mindazonáltal biztos, hogy valamennyi rendfenntartó filozófia megrökönyödik Humboldt és Mill

eszményétől. Az egyén korlátlan szabadsága szabadossággal, az erkölcsök romlásával, anarchiával fenyeget, s

ha a szabadság annyira nélkülözhetetlen az emberek valódi boldogságához, akkor innen már csak egy lépés,

hogy egy valóban szabad társadalomban mindig mindenki azt tehet, amit óhajt. Nincsenek sem erkölcsi

kötelességek, sem szankcionált jogok, s noha az élet számos egymást keresztező törekvést meghiúsítana, nincs

semmi abszurd abban a gondolatban, hogy az állam a maga hatalmat monopolizáló intézményeivel - ahogy

mondani szokás - elhal. Ám miért lenne ez baj? Megmérkőzhetünk egymással, s ha valaki zongorázni próbál

éjjel a szomszédban, egy jótorkú kutya segítségével eltántoríthatom szándékától. Mint mindenki, én is a magam

ura vagyok, én szabok törvényt szükségleteim szerint cselekedeteimnek, s jogom lesz mindahhoz, amit

kiharcolok magamnak.

A hagyományos természetjogi érvelésnek sohasem kellett szembenéznie ezzel a kihívással, hiszen aki így

beszél, az annak rendje és módja szerint elintézhető volt azzal, hogy kivetkőzött emberi természetéből.

Minthogy a természetjog képviselője a méltó emberi magatartás sarkalatos követelményeit vizsgálta, számára

fel sem vetődött a kérdés, hogy élhetnénk-e az erkölcs, a jog és az állam köteléke, minden kényszer nélkül.

Elegendő volt felemlegetni emberi mivoltunk bizonyos kitűnőségeit, például az észt vagy azt a kegyelmet,

amelyben Teremtője részesítette gyarló képmását - lám, ebből származik minden erkölcsi törvény, s ezt kell

újrafogalmaznia, jogi formába öltöztetnie valamennyi rendeletnek! Ám egy olyan erkölcsi antropológia, amit -

Thomas Hobbes és David Hume tanítását követve - szigorúan tapasztalatilag óhajtott Mill felépíteni, nem

vezethette le erkölcs és jog alapjait sem közvetlenül, sem közvetve a természet magasztos céljaiból.

Elllenkezőleg, el kellett ismernie, hogy "a természet állama" valóságos, noha nem túl csábító alternatíva, s

csakugyan, ennek a "nem túl csábító" kitételnek a meggyőző alátámasztása volt kezdettől fogva az újkori

társadalomfilozófia alapkérdése. Ehhez képest a kívánatos társadalmi rendszerekről, az erkölcsről vagy a jogról

folytatott viták minden egyéb filozófiai problémája csak másodlagos jelentőségűnek számított.

Az erőszakmentesség elutasítása rendszerint arra hivatkozott, hogy egy kötelezettségek nélküli világban az

ököljog uralkodna, s az élet még a pillanatnyi győztesek számára is túlságosan veszélyes lenne, például amikor

alszanak. Minthogy az emberi törekvések elkerülhetetlenül összeütköznek, az emberek bölcsen teszik, ha céljaik

érdekében együttműködnek. Biztonságukat szem előtt tartva fel kell állítaniuk az igazságosság pártatlan mércéit,

azaz szabadságuk egy részéről lemondva el kell ismerniük a megbékélés bizonyos nélkülözhetetlen

korlátozásait. Röviden, egy ilyen világban mindenkinek jobb az élete, mert itt bizonyos igényeket jogokként

ismernek el, s kikényszerítik mindannak megtételét, ami ezekből származó kötelezettség. Amihez jogom van -

akár kimondják ezt a törvények, akár ki kellene mondaniuk -, arra szégyen nélkül támaszkodhatok, s ha

semmibe veszik, rendesen számíthatok az emberek felháborodására.

3. Mill elve


Mill pontosan így érvel, amikor leszögezi, hogy mások beavatkozásától mentes cselekedetek nélkül az emberek

nem léphetnek be egyéniségek módjára a kötelességek birodalmába. Rejtett kiinduló tétele az erkölcsi

egyenlőség: az egyszerű elv hallgatólagosan arra épül, hogy haszonelvű mérlegelései előfeltételezik az emberek

bizonyos jogait.

Ám ha nem mondjuk meg, mi tartozik bele ezekbe a jogokba, vagy Mill szóhasználatában, melyik az a

másoknak okozott kár, amiért panaszt tehetünk, akkor jottányit se tettünk hozzá ahhoz a formális - és Rousseau

óta a mai napig is gyakran elhangzó - cicerói bölcsességhez, hogy az egyik ember szabadsága ott végződik, ahol

a másiké kezdődik.

Ahhoz, hogy érzékelhessük, miként birkózik a józan ész alapján a haszonelvűség meghatározatlanságának

problémájával, érdemes még egy pillantást vetni arra az ellenvetésre, hogy lehetetlen meghúzni egy ilyen

határvonalat. Senki sem sziget, vetette Mill szemére Bosanquet, Dewey és a "szerves" társadalom eszményének

és módszertanának többi képviselője. Eszerint Millnek arra a kellemetlen eredményre kellene jutnia, hogy az

emberek mindenért felelősségre vonhatóak és bármiben megakadályozhatók, mert minden gondolatunk,

érzésünk és tettünk ezer szállal köt minket másokhoz. Mill azonban számolt ezzel a kézenfekvő ellenvetéssel.

Igaz, életünk puszta ténye és bármely megnyilvánulásunk befolyással van mások sorsára, de e hatás bizonyos

esetekben nyilvánvalóan távoli, esetleges vagy járulékos. Az elv csak annyit kíván, hogy képesek legyünk a

mások fontos érdekeit közvetlenül sértő és a "lényegében", "elsősorban" a cselekvőre tartozó tettek

megkülönböztetésére.

Vegyük Mill példáját, a részegeskedés csúnya szokását. "Senkit sem lehet pusztán azért megbüntetni, mert

részeg, de egy rendőrt vagy egy katonát meg kell büntetni, ha részegen teljesít szolgálatot." (uo., 160.) Ezzel

ugyanis közvetlenül megkárosítja a lakosságot, megnehezíti kollégái dolgát, megrendíti a bűnüldözés

hatékonyságába vetett bizalmat. Ám mi van akkor, ha tudomásomra jut, hogy egy lakatos - az egyszerűség

kedvéért legyen agglegény - minden este leissza magát? Nem vitás, hogy hajlamos lehetek ostobának tartani,

hiszen festegethetne otthonában, elmehetne a Nemzetibe vagy politizálhatna egy klubban, igyekezhetne egy kis

mellékjövedelemre szert tenni - egyszóval szebben, hasznosabban is élhetne. Mindazonáltal az igazság az -

állítja Mill -, hogy ameddig rendesen végzi munkáját és nem okoz bajt senkinek, ez az ő dolga. Csúnyán él, és

rossz az ízlése. Ne lepődjön meg, ha számolnia kell hibáinak "természetes" következményeivel. Elszomorítja

ismerőseit, és talán egyre többen elkerülik társaságát. Ahhoz azonban nincs jogunk, hogy megbüntessük avagy

megbélyegezzük. Szóval semmi kétség, Mill ékesszólása könnyen meggyőzhet minket arról, hogy kell lennie

valahol egy olyan - végső soron és általában társadalmilag hasznos - határvonalnak, ahol a felpanaszolható

sérelmek és a bűncselekmények sora kezdődik.

Ebből azonban egyáltalán nem következik, hogy már meg is húztuk ezt a határvonalat. Noha Mill számos

köznapi példája érzékelteti, mit ésszerű védett érdekeknek, jogoknak tekinteni, illetve melyek a szabadon és az

esetleges versengésben másoknak sérelmeket is okozó törvényes érdekek, intuitív, vagyis pusztán a józan észre

és erkölcsi érzékünkre támaszkodó érveiből csak annyi következik, hogy minden olyan esetben, ahol nem

probléma a hasznos következmények felismerése, nem probléma a jogok és a kár elismerése sem. Csakhogy

ezekből az érvekből homlokegyenest ellentétes következtetés is levonható: ha a többség, a társadalom, a törvény

azért tartja tiszteletben jogaimat, mert ez, végső soron, stb. hasznos, akkor nincs oka tartózkodni jogaim

megnyirbálásától, amikor számára ez tűnik, végső soron, stb. hasznosnak. Mill elméletének ez az önleromboló

következménye, úgy tűnik, éppen annak legsikeresebb részében mutatható ki a leginkább világosan. Vegyük

szemügyre most már ezt - a szólásszabadság haszonelvű védelmezését.

3. A teljes gondolat- és szólásszabadság

Ahogy Thomas Jefferson és Petőfi Sándor, A szabadságról első fejezetének végén Mill is az egyént megillető

szabadság legnyilvánvalóbb példájaként hivatkozik a gondolat- és szólásszabadságra. És ma már tudjuk, aligha

van még egy olyan alkotmányos elv, amely annyira egyetlen filozófus érveléséhez kötődne, mint a

szólásszabadságé. Nemigen akad, aki vitatná, hogy az eszme modern emlegetése a mögöttünk hagyott

évszázadban jóformán teljesen átitatódott azzal a híres okfejtéssel, amit A szabadságról második fejezetében

találunk. Ehhez képest meglehetősen zavaró, mennyire ellentétes nézeteket vallanak a jogelmélet modern

képviselői arra nézve, hogy mit követel tulajdonképpen a szólásszabadság Mill-féle elve.

Maga a gondolkodó korántsem ártatlan a nézeteltérésben. Van egy eredendő kétértelműség ugyanis abban a

sarkalatos állításában, hogy az általa felállított "igen egyszerű alapelvnek" a szólásszabadság, s különösen a

sajtó szabadsága a legkézenfekvőbb alkalmazása.

3. Mill elve


Ez egyfelől úgy érthető, amint azt Joel Feinberg professzor is magyarázza, hogy a szólásszabadság

gyakorlásával ugyanúgy nem okozhatunk jogi értelemben kárt másoknak, ahogy bármely más szabad

cselekedettel sem. Eszerint a szólásszabadság határai is ott vannak, ahol minden más törvényes szabadságé,

vagyis a többi szabadságjog által meghagyott területen.

A vélemény kifejezője kárt okoz, amikor, szóban vagy írásban rágalmaz, lázít, erőszakra

bujtogat; amikor káros vagy bántó igazságot tesz közzé rosszindulatúan; amikor a

magánéletbe gázol. Azzal, hogy egy esetet besorolunk e kategóriák valamelyikébe,

tulajdonképpen már ipso facto károsnak nyilvánítjuk. Ebben Mill nem akart gyökeres

változást. Akkor értjük meg a legpontosabban céljait, ha azt kérdezzük, hogy a káros

véleménynyilvánítás e kézenfekvő esetein túl van-e valamilyen, további alapja a puszta

"vélemény" elfojtásának. Mill válasza erre a kérdésre radikális és abszolutista. Ha egy

megnyilatkozás a káros véleménynyilvánítás e szokványos kategóriáinak egyikébe se

sorolható be, akkor sohasem lehet annyira ártalmas, hogy indokolt lenne elhallgattatnunk.

(Feinberg 1975, 135.; eredeti kiemelésekkel.)

Ez az álláspont magától értetődően kiegészítésre szorul, hiszen sem Mill, sem Feinberg nem elégszik meg azzal

a semmitmondó állítással, hogy a vélemény kifejezése bizonyos esetekben tilos, bizonyos esetekben szabad, s

ahol nem tilos, ott teljesen szabad. Ebben az értelemben minden alkotmányos jog más jogok által határolt,

reziduális, maradékként kezelendő jog. A szólásszabadság ekkor csak egy kézenfekvő példa, nincs benne semmi

sajátos, s további meggondolások nélkül nem mondhatjuk meg, hol van a határa a személyi szabadság vagy a

méltányos védelem jogaihoz képest. Ebben az értelemben Mill is, Feinberg is csak azt világítja meg számunkra,

hogy mi a jelentése a lcsak ránk tartozó magatartásl törvényes szabadságának, s nem azt, hogy mi tartozik

jogaink körébe.

Van azonban egy másik értelmezési lehetőség is. Mill érvelése Thomas Scanlon szerint nem egyszerűsíthető le

arra a bornírt megállapításra, hogy a véleményt sohasem szabad elhallgattatni, kivéve amikor nem ártalmatlan.

Ellenkezőleg, a szólásszabadság minden filozófiailag érdemleges doktrínája szerinte azt feltételezi, hogy a

mondanivaló kifejezésének szabadságát olyankor is biztosítani kell, amikor nyilvánvalóan kárt okoz, s amikor

cselekedet esetén általában teljesen helyénvaló volna a büntetés, a kár megakadályozása és jóvátétele. A

szólásszabadság elméletének ezért azt kell megmutatnia, hogy a mondanivaló kifejezése olyan sajátos

ténykedés, amelyet a közhatalom akkor sem akadályozhat meg, amikor a másoknak okozott károk alapján más

cselekedeteket megakadályozhatna. Scanlon szerint Mill érvelésének ereje nem abban van, hogy a puszta

vélemény a legtöbb tapasztalat szerint ártalmatlan, hanem abban, hogy a polgároknak a cselekvés

szabadságához fűződő érdekeik általában kevésbé súlyosak, mint azok, amelyek egy sajátos cselekvéssel,

meghatározott fajtájú véleményeik nyílt hangoztatásával kapcsolatosak. A Mill-féle elv így nem egyszerűen a

szabadság "igen egyszerű" elvének alkalmazása, hanem egy sajátos szabadság nagyobb társadalmi áldozatot

kívánó elve.

Vannak olyan károk, amelyek bizonyos mondanivalót kifejező cselekedetek nélkül nem

következnének be, s mégsem játszhatnak szerepet e cselekedetek törvényes korlátozásában.

Egyrészt ilyenek (a) azok a károk, amelyeket azáltal szenvednek el bizonyos egyének, hogy

hamis vélekedések alakulnak ki bennük e mondanivalót kifejező cselekedetek eredményeként.

Másrészt ilyenek (b) azoknak a cselekedeteknek a káros következményei, amelyeket e

mondanivalót kifejező cselekedetek eredményeként hajtottak ugyan végre, de amelyeknél a

kapcsolat a mondanivalót kifejező cselekedet és az azt követő káros cselekedet között

mindössze az a tény, hogy az elkövetők a kifejező cselekedet folytán jutottak (vagy váltak

hajlamosabbá) arra a meggyőződésre, hogy érdemes végrehajtaniuk a káros cselekedeteket.

(Scanlon 1977, 160-161.)

Az elv azonban, már első pillantásra is úgy tűnik, bizonyos tekintetben túl szűk, más vonatkozásokban

ugyanakkor túl tág. Túl tág, hiszen Mill nem kívánja, hogy büntetlenül hagyjuk kereskedelmi és más üzleti

ténykedések körében a félrevezetést (10. §), amint azt kifejezetten le is szögezi az élelmiszerek és a mérgek

forgalmazásával kapcsolatban. Sőt, úgy tűnik, a legszélesebb értelemben vett politikai, erkölcsi, vallási,

filozófiai vélemények kifejezésén túl számos olyan fajtája van a becsapásnak a beugrató pánikkeltéstől

magánemberek hamis fénybe állításán keresztül a hamistanúzásig, ahol sem Mill, sem Scanlon nem érvelne egy

ilyen elv mellett. Ám ugyanakkor túl szűk is az elv megfogalmazása, hiszen nem részesítene védelemben egy

sor politikai, erkölcsi, vallási, filozófiai véleményt, amelyek olyan károkat okoznak, amelyeket a törvény nem

engedne meg másféle ténykedések esetén. A tüntetők egy csoportja bizonyos határokon belül feltartóztathatja

alkalmasint a járókelőket, de a rendőrség ugyanezt engedélyhez kötheti, illetve megtilthatja a McDonald’s

szendvicsembereinek. Ugyanígy, a kereskedelmi szórólapok osztogatása korlátozható ésszerű szabályokkal a

3. Mill elve


köztisztaság érdekében, de politikai röplapok vagy vallásos felhívások terjesztését nem lehet azon az alapon

korlátozni, hogy növelhetik a szemetelést. A szabadelvű főpolgármester intézkedése például az aluljárók

"megtisztítására" egy kalap alá vette a zoknik - nem feltétlenül haszontalan - utcai árusítását a színvonalas és

kevésbé színvonalas sajtó terjesztésével, vagy a zenészek és mutatványosok produkcióival, holott bizonyos

társadalmi rétegek számára ezek a közügyek szabad vitatásának olcsó és népszerű forrásai (6, 15. §).

Vegyük most szemügyre közelebbről is Mill érvelését. Mill leggyakrabban emlegetett gondolata, amelyről ma

már tudjuk, hogy John Milton Areopagitica című pamfletjének keserű vádjait újítja meg, az a felismerés, hogy a

hivatalos cenzúra mint előzetes korlátozás valamiképpen minden formájában feltételezi a cenzor

csalhatatlanságát. "Ha az a szándékunk - írta egykor az Aeropagoszon szónokló Pál apostolt megidézve a

puritán költő -, hogy a jobb erkölcsiség érdekében ellenőrizzük a sajtót, akkor ellenőriznünk kellene minden

szórakozást és időtöltést, mindent, ami az embernek gyönyörűséget okoz." (Milton 1975, 76.) "Hadd birkózzon

egymással igazság és hazugság, hisz ki látott már olyat, hogy az igazság szabad, nyílt küzdelemben alulmaradt

volna. Az igazsággal való cáfolás a legbiztosabb elnémítás." (Uo., 86.) Sovány vigasz - mondja ezzel

kapcsolatban Mill - az állandóan szajkózott frázis, hogy az igazság végül győzedelmeskedik, s ezt a minden

alapot nélkülöző mentséget már csak egy lépés választja el Samuel Johnson bölcselkedésétől, miszerint az

igazságnak kifejezetten jót tesz az üldöztetés (Mill 1980, 40kk, 59kk.).

Mill másodszor arra hivatkozik, hogy az érvek erejére hagyatkozó nyílt viták nélkül üres dogma lesz mindaz,

ami valaha eleven igazságként került birtokunkba.

Ha korlátozzák egy vélemény kifejtését, abban épp az a különlegesen rossz, hogy az emberi

nemet rabolják meg, az utókort éppúgy, mint a kortársakat, s az eltérő véleményűeket még

jobban, mint az egyetértőket. Mert ha a vélemény helyes, megfosztják őket az alkalomtól,

hogy igazságra váltsanak egy tévedést, ha pedig helytelen, nélkülözni kénytelenek egy

majdnem ekkora nyereséget, hogy tudniillik élesebben és elevenebben észleljék az igazságot

azáltal, hogy az megütközik egy tévedéssel. (Uo., 68.)

A kutatás szabadsága és a tudományos elméletek korlátlan megvitathatósága mellett tehát azzal érvel a

filozófus, hogy a dolgok ilyen elrendezése lenne a legszerencsésebb. És még ha nem is vitatkoznak egészen

szabadon és nyíltan a tények szakértői, a tudományos elméletek szószólói sem, mindazonáltal meggyőzőnek

látszik azt igényelni, hogy ismereteink gyarapításában csak az érvek számítsanak. Hit, erkölcs avagy ízlés

dolgában azonban eleve másként vetődik fel a kérdés: meggyőződéseinkkel és gusztusunkkal nem az ismeretek

tárházát kívánjuk gazdagítani, egy ember vallásossága, erkölcsi felfogása vagy az életét jellemző cél és ízlés

nem olyan szerepet tölt be és nem is úgy tehető próbára, mint állításokban kifejezésre juttatott tudásigénye. Mill

itt eleve "igazságokról" beszél, s voltaképpen zavaró, hogy nem választja el következetesen az eszközválasztás és

a tudás vitáit a lelkiismereti szabadság más természetű kérdéseitől. Pedig tökéletesen tisztában volt az állítások

és az előírások logikai vonásainak különbségével, meggyőződhetünk erről a Haszonelvűség első oldalait

fellapozva. Az, hogy az igazság felderítésének hasznos stratégiája a viták engedélyezése, a szólásszabadság

védelmében nem lehet perdöntő. Maga Mill is leszögezi - a szociálpszichológia nagy felismeréseit egy

évszázaddal megelőzve -, hogy a tapasztalaton alapuló, ésszerű ítéletalkotást mindannyiunknak meg kell

tanulnunk a gyakorlatban, különben nem vállalhatjuk ésszerűen erkölcsi és jogi kötelezettségeinket, s ezt a

tanulást egyedül a kritikai gondolkodást is eltűrő lelkiismereti szabadság teszi lehetővé.

Mindamellett bármi legyen is a szerepe hosszú távon és az emberi társadalmak általános gyakorlatában a

személyiséget alakító szabad vitáknak, amit lelkiismeretünkre hallgatva vallunk vagy kárhoztatunk, ami

élettervünk része, azt nem azért kell a nyilvánosság elé bocsájtani, mert a társadalmi haladás vagy a társadalmi

nevelés számára ez mindig közvetlenül előnyös, hanem azért, mert saját céljainak védelmében minden ember

jogot formálhat arra, hogy szava legyen.

Mill felfogásának fontos része a sajtócenzúra elutasítása. A kortársak közül az ifjú Marxot kivéve alig találunk

még egy olyan gondolkodót, aki annyira megvetette volna a cenzorokat, mint Mill. Ez az a pont, ahol Coleridge

romantikus hagyomány-kultuszát éppúgy elutasítja, mint Saint-Simon organikus egyetértésre épülő ideálját,

vagy Comte katonás emberiség-vallását. Carlyle számára ezzel okozta a végső csalódást: "Mintha bűn lenne az

emberi sertést kordában tartani, vagy kényszeríteni, hogy jobb úton járjon… Ach Gott in Himmel!" Carlyle és

mások szívesen emlékeztettek Platón államának utolérhetetlen boldogságára, ami annak köszönhető, hogy a

közönséges emberek az őrök útmutatását követik. Vonzó bölcselet volt ez Coleridge számára is, akinek

eszményi társadalmában szintén nem tehetők bármikor kérdésessé a nemzet alapvető intézményeiben

megtestesülő ideák. A társadalmat illetően, ahogy a szocialista rendszerben unos-untalan hallottuk - a kor

szállóigéje a hegeli gondolat volt: a szabadság felismert szükségszerűség.

3. Mill elve


Ám ki és hogyan válogatja ki hivatalosan a sokféle érzésből és hagyományból a szükségszerű, mert állítólag

nélkülözhetetlen hiedelmeket? A kérdésben már benne rejlik Mill ellenérve: a hasznosnak tekintett nézetek

hasznossága ugyanúgy vitatható lehet, mint igazságuk. A rájuk vonatkozó csalhatatlanság is csalhatatlanság. A

cenzúrázás konzervatív védelme csak aktatologatás, s itt az esszé újból összeköti a praktikus érvet a haladás

feltételére vonatkozó gondolattal. Természetesen elképzelhető, hogy valóban hasznos meggyőződések kerülnek

vadásztilalom alá, s belátható, hogy az éberség biztosítani képes a társadalom stabilitását, csakhogy mindezért

hosszú távon fizetni kell.

Ára: az emberi lélek erkölcsi bátorságának feláldozása, olyan állapot, amelyben a

legtevékenyebb és legokosabb emberek nagy része tanácsosnak találja, hogy magában rejtse

meggyőződésének elveit és alapjait, s a közönségnek szóló megnyilvánulásaiban megpróbálja

- amennyire csak tudja - következtetéseit általa elvetett premisszákhoz igazítani: olyan állapot,

amelyben nem alakulnak ki azok a nyílt és bátor jellemek, azok a logikus és következetes

szellemek, amelyek valaha a gondolkodók világának díszei voltak. Akiket könnyű itt

megtalálni, azok a közhelyekhez simán alkalmazkodók, meg a köpönyegforgatók, akik

minden fontos kérdésről hallgatóik szájíze, nem pedig saját meggyőződésük szerint beszélnek.

Akik e két lehetőséget el akarják kerülni, olyan dolgokra szűkítik le érdeklődésüket és

gondolkodásukat, amelyekről elvi kérdések érintése nélkül is lehet beszélni, azaz kis

gyakorlati ügyekre, holott ezek - ha az emberiség értelme fejlődnék és látóköre tágulna -

maguktól megoldódnának, de e nélkül sohasem lesznek megoldhatók, tartózkodnak viszont

attól, ami tágítaná és fejlesztené az emberi gondolkodást, a legmagasabbrendű kérdésekről

való szabad és merész spekulációtól. (Mill 1980, 68-69.)

"Négyféleképpen alapoztuk meg" - mondja a szólásszabadság társadalmi hasznosságának magyarázatát lezárva

Mill - azt a tételt, hogy "a vélekedés szabadsága és a vélemény kifejezésének szabadsága szükséges feltétele az

emberiség szellemi jólétének (melyen a jólét összes többi formája nyugszik)." Lehet, hogy a betiltott nézet igaz.

Tartalmazhat bizonyos igazságot. Ismerete nélkül az elfogadott vélemény jobbára csak előítélet. S végül az

alapok ismerete nélkül holt dogmává válik az eleven igazság.

Kicserélhető-e a szükséges határvonal szükségtelenül kétséges, haszonelvű magyarázata? Mill elve, úgy tűnhet,

azzal válik igazán gyümölcsöző gondolattá, ha formális, hasznosságinak gondolt előírásai mögött felismerjük az

emberi lények mint együttműködésre képes, ésszerű gondolkodású erkölcsi személyek egy bizonyos felfogását.

Látni fogjuk, hogy a társadalmi szerződés eszméjének egy ilyen kanti jellegű értelmezése lehetővé teszi Mill

szabály-haszonelvűségének, szabadság-haszonelvűségének, elvi haszonelvűségének egy következetesen nem-

haszonelvű újrafogalmazását. Erre az értelmezésre térünk most rá.

3. Mill elve



1. Mi volt a szerepe a tolerancia és a parlamentarizmus eszméinek a szólásszabadság alkotmányos elvének

kialakulásában?

2. Mi a formális abban a Cicero, Rousseau és Mill által hangoztatott elvben, hogy szabadságunk határa mások

szabadsága?

3. Miért tekinti Mill Jeffersonhoz és Petőfihez hasonlóan a szólásszabadságot az első és legtermészetesebb

szabadságnak?

4. Miért az igazság, a demokratikus kormányzat és végső soron a társadalmi fejlődés követelménye Mill szerint

a cenzúra teljes megszűntetése?

5. Miért gondolhatjuk, hogy Millnek hallgatólagosan vannak intuitív, a lelkiismereti szabadságot feltételező,

nem a hasznos következményeken alapuló érvei is?

3. Mill elve


6. Miként értelmezhető a többség zsarnoksága elleni biztosítékok Mill-féle elgondolása az elfogadható

társadalmi együttműködés egyenlő polgárjogokra hivatkozó elméletében?

7. Mennyiben hasonlít és mennyiben különbözik a politikai mondanivaló kifejezésének teljes védelme Deák és

Kölcsey érvelésében attól, ahogyan Mill, illetve Rawls értelmezi a közügyek szabad vitájának szerepét?

5. Jegyzet

A vallási türelem politikai szerepéről Rawls 1985, 223-251. A kérdéshez lásd Locke 1973, Popkin 1979, 214-

248; Scruton 1986, Ruggiero 1927, 159-164, 167kk; Federalist 1961, 324k; Horton 1991; Milton 1959, 480-569.

A tolerancia elvének történeti és filozófiai problémáiról ma már értékes hazai irodalommal rendelkezünk, lásd

főleg Ludassy Mária munkáit: Ludassy 1984, Ludassy 1989a, Ludassy 1989b, Ludassy 1991, Ludassy 1992a,

továbbá Kis 1994, és Halmai 1994. A sajtócenzúráról lásd például Barendt 1987, 114kk; valamint Kohl 1985,

185k. A szólásszabadság emberi jogát a Deklarációban lásd Kovács 1976, 120. A Jogok Törvénye szövegét lásd

Kovács 1976, 125. A dokumentumok legújabb átfogó gyűjteményeként és kommentárjaként: Halmai 2003a, a

két szöveget lásd 62 illetve 58. A modern alkotmányjogászok elemzése szerint az alkotmányt kiegészítő elv

szövegébe mindig is bele kellett érteni az egyesülési szabadságot is: Barendt 1987, 280k; Kalven 1988, 241k;

Tribe 1988, 1010-1021. Az egyesülési szabadságról lásd Halmai 1990. Az elv eredeti jelentése régóta komoly

tudományos viták tárgya. A történészek egyik csoportja szerint nincs különbség a szólásszabadság angol és

amerikai felfogása között: Levy 1960; illetve Levy 1985. Mások egyenesen szembeállítanak egy Blackstone-féle

angol és egy Madison-féle amerikai felfogást: Hentoff 1979, 57-76; Anderson 1983, 455-540, kül. 482kk; Powe

1991, 22-50; valamint Sunstein 1993, 18-23.

Mill elvének elemzésében felhasználtam egész bekezdéseket A szabadságról és a Haszonelvűség új, Pap Mária

által készített fordításához írt utószavamból: Mill 1980, 369-407. Mill könyvének eszmetörténeti hátteréről lásd

Berlin egyetemi székfoglaló előadását: Berlin 1990, 445kk. A nevelés determinista felfogásáról: Owen 1965.

Érdemes megjegyezni, hogy ez a híres önéletrajz egyik főtémája: Mill 1873, 10. Vö. Ryan 1971, 9-58. A

szabadságról hatását lásd Ryan 1971, 59k.

A kár elvének legalaposabb, négy vaskos kötetre terjedő elemzéseként lásd Feinberg 1984- 1988. Fontos

előzménye magyarul: Feinberg 1999. Az elv problémájáról Feinberg 1984, 3kk. A szabadság jelentős, de

viszonylagos értékéről Stephen 1873, 48. Idézi Feinberg 1999, 20. A szabadság értékének vélelmezettségéről

lásd például Feinberg 1999, 20kk. Később (4. §) folytatom a szabadság haszonelvű felfogása elleni érvelést. Az

emberiség fejlődését tekintve a hivatkozott mű: Humboldt 1969. Innen veszi Mill az esszé mottóját is: lAz

emberi fejlődés leggazdagabb sokféleségének abszolút és lényegi fontossága - ez az a nagy vezérlő elv, amely

felé az itt kifejtett érvek egyenesen törekszenekl. A mottót és a választásokkal kapcsolatos idézetet lásd Mill

1980, 7. és 115k. Az összesített boldogságról lásd még Bentham 1843, Feinberg 1999, 22kk; Nozick 1974, s

Wolff 1970. Az anarchizmusról: Bozóki 1991. A jótorkú kutya példáját lásd Hobhouse 1911, 63k., idézi

Feinberg 1999, 43. Az igazságosság körülményeit a legjobban három H-betűs szerző tárgyalja: Hobbes 1970,

106kk; Hume 1976, 650kk; Hart 1995, 222-231. Egy újabb összefoglalás a társadalmi szerződés eszméi alapján

Rawls 1997, 161-165. Az egyenlő jogok hallgatólagos feltételezéséről lásd Dworkin 1977, 259-265. Arról, hogy

a szabadság határvonalát nem lehet meghúzni: Bosanquet 1920, 60.; illetve Dewey 1927, 102.; az érvet ismerteti

Feinberg 1999, 52. Egy olyan elemzés, amely bírálja a Mill-féle elv későbbi módosítását: Admur 1980, vö.

Scanlon 1979, magyarul Krokovay 2003e. Scanlon felfogásáról : Leader 1982. Fontos, hogy Samuel Johnson

kijelentése az igazság hiteléhez nélkülözhetetlen mártíromságról, ha hihetünk életrajzíró famulusának, lvallási

igazságokral vonatkozik. Mill tudományfilozófiai hatásáról lásd például Feyerabend 1978, Feyerabend 1982,

Feyerabend 2002. A cenzúráról lásd Marx 1957a, 5-8; és Marx 1957b, 67-74. Thomas Carlyle kifakadását

testvére tette közzé a hozzáírt levelek gyűjteményében. Erről és a korszellemről: Ryan 1971, 33-37, 50-58,

127k.


III. rész - III. KORLÁTOZÁS ÉS SZABÁLYOZÁS


Tartalom

4. 4. Polgárjogok ............................................................................................................................... 32 1. Mi a jó a jogokban? ............................................................................................................ 32 2. Az alkotmányos elvek ......................................................................................................... 33 3. Jogaink alapja ...................................................................................................................... 34 4. Az érdekek összehangolása ................................................................................................. 35 5. A szólásszabadság ............................................................................................................... 36 6. Ellenőrző kérdések .............................................................................................................. 37 7. Jegyzet ................................................................................................................................. 38

5. 5. Cenzúra ..................................................................................................................................... 39 1. A cenzúra célszerűsége? ..................................................................................................... 39 2. A "törvényes" cenzúra ......................................................................................................... 39 3. A lehatárolás "cenzúrája" .................................................................................................... 40 4. A "cenzúra", idézőjelben ..................................................................................................... 41 5. A stadion "cenzúrája" .......................................................................................................... 41 6. A bohóckodás "cenzúrája" .................................................................................................. 42 7. Az emberi méltóságot védő "cenzúra" ............................................................................... 42 8. Az előzetes korlátozás ......................................................................................................... 44 9. Ellenőrző kérdések .............................................................................................................. 45 10. Jegyzet ............................................................................................................................... 46

6. 6. Túl széles beavatkozás .............................................................................................................. 48 1. A túl széles beavatkozás meghatározása ............................................................................. 48 2. Törvényes cél és túl széles beavatkozás .............................................................................. 48 3. Törvényes cél és közvetett cenzúra ..................................................................................... 49 4. Az elijesztés ....................................................................................................................... 50 5. A túl széles beavatkozás és a polgárjogok .......................................................................... 51 6. Ellenőrző kérdések .............................................................................................................. 52 7. Jegyzet ................................................................................................................................. 52


4. fejezet - 4. Polgárjogok

Nem a polgárjogok rendszeréről, hanem a polgárjogok egy lehetséges rendszeréről kell beszélnünk. Az

egyikről, mert a polgárjogok valamilyen egyedülállóan helyes, szükségszerű rendszere, úgy tűnik, nem

fedezhető fel semmilyen vizsgálódással, a végső alapok feltárásának semmilyen módszerével, hiszen nem

feltételezhetjük mindenki számára elfogadható módon, hogy van ilyen szükségszerűség, hogy vannak ilyen

végső alapok, nem támaszkodhatunk a természet állítólagos ésszerűségére, s nem vonhatunk le

következtetéseket az ész természetéből sem. A társadalmi együttműködés egy sajátos felfogásából indulunk ki

inkább. Az, ahogyan e felfogás a cselekvő személy egy abban szerepet játszó felfogásával együtt körvonalazza,

összehangolja és rendszerbe illeszti a polgárjogokat, egy bizonyos hagyomány folytatása, a társadalmi

szerződés, Rousseau, Kant, majd Rawls gondolatkísérletének változata. Ezt tekintjük egy jó társadalom számára

az elfogadható együttműködés alapjának.

Ebből következnek a polgár, Juliska és Jancsi alapvető jogai. Az a megfigyelhető tény, hogy Belgiumban,

Bulgáriában vagy Burmában Juliskának ezt és ezt szabadságában áll ilyen és ilyen korlátozásoktól mentesen

csinálnia, amint azt a szociológusoktól tudjuk, önmagában nem mond semmit arról, hogy Juliskának erkölcsileg

is jogában áll-e ezeket a dolgokat tennie. Vagyis hogy akár kimondja ezt a törvény, akár nem, ennek egy jognak

kell-e lennie. A tények megfigyelése a tudósok és néha a hétköznapi tapasztalat dolga. A jogok megállapítása a

törvénykönyvek forgatása révén a jogászoké, adott esetben a bíróé. Indokokra, érvekre, igények igazolására

akkor van szükség, ha filozófusként, vagy akár filozofáló polgárként, azt állítjuk, hogy Juliskának a szabadság

kérdéses fajtája erkölcsi joga. Ha azt állítjuk, hogy azért kell vagy kellene egy bizonyos törvényes joggal

rendelkeznie, mert ez alapvető emberi jogából következik. Mivel egy szabad országban nem fogadja el

mindenki szükségképpen, mint azt már tisztáztuk, a velünk született jogok vallásos, illetve filozófiai

magyarázatát, s ugyanakkor bizonyos kritikai meggondolások következtében (3. §) a jogok haszonelvű

alátámasztását sem tartjuk okvetlenül meggyőzőnek, olyan közös szempontokat kell találnunk, amelyeket –

éppen az elfogadható együttműködés egy közös erkölcse alapján – senki sem utasíthat el ésszerűen.

Azt kell ezek után tisztáznunk, miként szolgálják a jogok annak a hatalomnak a korlátozását, amely

birtokosaikkal szemben igazolhatóan, elismerhetően gyakorolható. Az alkotmányos berendezkedés a hatalom

korlátozásán alapuló társadalom. Ezért épül egy elfogadhatóan igazságos, szabad társadalom a jogokra.

Hogyan korlátozzák a közhatalom gyakorlását a nagy alkotmányos elvekből következő polgárjogok? Miért

jelentenek problémát az egyenlő polgárjogok biztosításában a sokak számára rendkívül ellenszenves, egyenesen

"belső ellenségnek" tekintett, szélsőséges intoleranciát hirdető emberek? És ha a szólásszabadság,

mondanivalónk nyilvános kifejezésének szabadsága gondolkodásunk és hagyományaink szerint önmagában is,

törekvéseink nélkülözhetetlen eszközeként is az egyenlő szabadság rendkívül értékes fajtája, s ha a sajtó a

szólásszabadság legfontosabb nyilvános fóruma, akkor milyen alapon korlátozhatja más jogok védelme a

szólásszabadság gyakorlását és a szerkesztőségi döntéseket? Ha az államnak kötelessége védelmet nyújtani a

polgáraira leselkedő veszélyekkel szemben, vannak-e olyan körülmények, amelyek hátterében a mondanivaló

nyilvános kifejezése elfogadhatatlanul veszélyes lehet? Ilyen és hasonló problémák vetődnek fel a polgárjogok

egy elfogadható rendszerének megtervezésénél.

A polgárjogok azonban – visszatérve a kiindulópontra – mindenekelőtt jogok. Helyénvaló tehát először

tisztáznunk, miféle előny törvényes jogokkal rendelkeznünk, és hogy miért volt hitvány az életünk ebben az

országban, amikor egy sor alapvető fontosságú területen megfosztottak minket ettől az előnytől. Másodszor azt

vesszük majd szemügyre, miként garantálja számunkra ezeknek a törvényes jogoknak a sérthetetlenségét a jól

megszövegezett, élő alkotmány. Azt emeljük tehát majd ki, hogy amennyiben olyan társadalmat akarunk

felépíteni, amely szabad, egyenlő és a maguk javát átgondolni képes – Kanttal szólva, a maguk emberi

természetét kifejezni tudó polgárok – elfogadhatóan méltányos együttműködése, úgy mi lesz a szerepe az

alkotmány elveinek törvényes jogaink megszabásában. Harmadjára térünk vissza ahhoz a döntő kérdéshez, hogy

min alapulnak tulajdonképpen ezek az elvek, az alapjogokat, illetve azt megelőzően az alapvető erkölcsi jogokat

létrehozó elvek. Ezt követően, gondolatmenetünk negyedik részeként, arról teszünk futólag említést, hogy

miként oldhatjuk meg a jogok határeseteinek, konfliktusainak problémáit. A jogok sokak szerint egyszerűen

fontos szempontok, s így a jog az érdekkel, esetenként jog a joggal összeütközhet. Mi viszont e felfogás alapján

amellett fogunk itt érvelni, hogy a jogok gondos megfogalmazása és összehangolása esetén az ilyen

összeütközések látszólagosak. Végül ötödszörre jutunk el a polgárjogok számunkra legfontosabb példáihoz, a

szólásszabadság jogaihoz.

1. Mi a jó a jogokban?

4. Polgárjogok


Egy jog törvényes igény, a törvényben garantált igény, törvény szerint érvényes igény, a törvényes

kikényszerítés eszközeivel oltalmazandó igény. Az erkölcsi igényekből csupán a törvénytől független és a

törvény bírálatára való erkölcsi jogok következnek. A jog adott esetben pozitív szabadságot ad valamire,

máskor negatív szabadságunkat biztosítja valamivel szemben, s hatalmat ad birtokosának, avagy mentesíti őt

mások hatalmától. Egy-egy történelmileg kialakult jog e különböző fajtájú előnyök – a szabadság, az igény, a

hatalom és az immunitás – másképp és másképp összekapcsolt nyalábjaiból áll. Egy jognak azután, ez a

második legfontosabb dolog vele kapcsolatban, abszolút súlya, elsőbbsége van minden más értékkel,

szemponttal, megfontolással, érdekkel szemben. Egy jog léte ugyanis éppen azt jelenti, hogy az igény, amire

vonatkozik, nem lehet politikai mérlegelés, vitatkozás, szavazás tárgya. Egy embernek lehet ezt-azt adni, de egy

polgárnak – ha a dolgok úgy alakulnak, ahogy az rendjén van – biztosítani kell, ami jár neki, akár visszaél jogai

élvezetével, akár nemes célokra használja azokat. Ennél fogva egy gondosan körvonalazott jogot, mint majd

még visszatérünk rá, végső soron, fogalmi okokból, csak egy másik jog korlátozhat.

A polgári jogban a polgárok magánemberi jogai más polgárok számára írnak elő kötelességeket. A jogok, illetve

a kötelességek és kötelezettségek között ily módon logikai szimmetria van. Ha szerződtünk, egyezséget

kötöttünk vagy magatartásunkból kikövetkeztethetően elfogadtunk egy megállapodást, akkor egyfajta erkölcsi

szimmetriáról is beszélhetünk: az érintett felek erkölcsi kötelességévé vált a vállalt kötelezettségek betartása, és

mintegy ezek fejében, ennek mértékében várhatnák el, illetve panaszolhatnák fel mások viselkedését. A

kölcsönösségnek abban a közmondásos értelmében, hogy aki nem dolgozik, az ne is egyék. Az ilyen

magánegyezségek azonban voltaképpen csakis annak köszönhetik érvényességüket, hogy a törvény, az állam, a

közhatalom szavatolja a beléjük foglaltak behajtását. Hiába ígérné meg Jancsi, hogy örök életre rabszolgája lesz

Juliskának, s hiába készülne erről okirat, ha senki sem segítene később behajtani rajta azt, amit

elidegeníthetetlen szabadságából megpróbált elidegeníteni egy gyenge pillanatában.

A polgárjogok egyik legfontosabb csoportjából, a jog uralmából eredő személyi jogokból következően,

jogállamban minden törvényes kötelesség végső soron az állam kötelessége. Még a szent magántulajdon se ér

túl sokat tolvajt és rablót lefülelő rendőrök nélkül. Mindezek következtében senki se akarjon jogokat, ha nem

akar erős, hatékony államot. Vagyis börtönöket, hivatalokat, bürokratákat. Az anarchista vagy a kommunista,

amikor az állam elhalásáról ábrándozik, jogok nélküli társadalom eljövetelét hirdeti. Két oka lehet erre. Vagy az,

hogy reménykedik a viszonylagos emberi jóság elképesztő megnövekedésében, a szeretet és az önzetlenség

egyszer majd beköszöntő uralmában. Vagy az, hogy szerinte a történelmi fejlődés egy pontján a

szükségszerűség birodalmát a szabadság birodalma, a javak viszonylagos szűkösségét a teljes bőség váltja fel.

Van egy természetes összefüggés jogaink és önérzetünk között. Ahol a dolgok a rendes kerékvágásban mennek,

ott a polgárok nem hajtogatják úton-útfélen jogaikat. A szomszéd általában megfizeti időben adósságát, s a

kérdés, hogy mire lenne joga hitelezőjének, fel sem merül. De ha a teljesítés elmarad, akkor se rohanunk

okvetlenül a bíróságra, hiszen szabadságunkban áll türelmesen várni, majd csendesen figyelmeztetni, ezt

követően meghallgatni és talán respektálni is a mentségeket, s az is megtörténhet, hogy mindezek után részben

vagy teljesen elengedjük, elhalasztjuk vagy új alapokra helyezzük a kötelezettségek nekünk járó teljesítését. A

világ kevésbé borzasztó helyein általában csendesen töltik be szerepüket a jogok. Ott vannak a háttérben, de

nincs szükség fitogtatásukra. Elrettentő szankcióik, a megsértésükért kilátásba helyezett büntetések és más

kemény bánásmódok nem arra valók, hogy feleslegesen ijesztgessük velük az alapjában véve tisztességes

embereket. Amikor viszont nem általános az ehhez szükséges polgárbarátság, a polgártársi kötelékek elismerése,

a legszebb papirosjogokkal sem megyünk sokra.

2. Az alkotmányos elvek

A polgárjogok, ahogy öntudatos pillanatainkban alapvető jogainkat nevezzük, alkotmányunkból erednek. Ha el

akarjuk valakinek magyarázni, mire szolgál az alkotmány, akkor alighanem azt kell először mondanunk,

voltaképpen arra való, hogy megnehezítse a polgárjogok eltiprását. Korlátlan uralom esetén a demokrácia a

többség zsarnoksága lenne. Az alkotmányban formális elvek veszik körül a jogalkotás és általában a közhatalom

gyakorlásának eljárásait, a tartalmi elvek pedig tételesen felsorolják, deklarálják azokat a tilalmakat, amelyeket

a közhatalom gyakorlója nem sérthet meg sem közvetlenül, sem a közbelépést elmulasztva; sem a

törvényhozásban, sem az államigazgatásban, sem a bíróságokon. Ezeknek a formális és tartalmi elveknek az

intézményes eredménye a polgárjogok rendszere.

De megint azt mondhatjuk, az esetek kilencvennyolc százalékában – rendes körülmények között – a dolgok

simán mennek a maguk útján, s ha netán mégis valamilyen gondunk támadna, megvan annak a módja, hogyan

oldhatunk meg közönséges, egyszerű problémákat. Fellebbezünk valahova, meghallgatást kérünk ügyünkben, ha

szükséges, magyarázatot adunk a nehézség vagy a félreértés tisztázására. Újabb időkben továbbá van egy

4. Polgárjogok


testületünk, az alkotmánybíróság, amely képes megállapítani – felhatalmazása alapján –, ha egy rendelkezés,

törvény vagy ítélet sérti az alkotmányt. Az alkotmány megsértése végső soron – bár ez nem mindig szembetűnő

– mindig polgárjogok megsértése. A polgárjogok által biztosított törvényes immunitás azt eredményezi, hogy az

alkotmánysértő intézkedés – bizonyos értelemben – nulla, semmi. Olyan, mintha nem is létezne. A

köztisztviselő, a törvényhozó vagy a bíró abban a hiszemben járt el, hogy tesz valamit, hogy a ráruházott

hatalmat gyakorolja, holott valójában nem tett semmit. Körülbelül úgy járt el, mint Jancsi, aki jutányos áron

akarta eladni Juliska biciklijét annak tudta nélkül.

Hogyan állapítja meg valaki azt a tényt, hogy sérelem ért egy jogot? Azt, hogy a törvény elismeri-e egy polgár

valamilyen igényét jogként, a legegyszerűbb esetekben minden felnőtt ember meg tudja mondani. Ha netán

valaki kételkedne a válaszban, akkor azt mondanák neki, üsse fel a törvénykönyvek megfelelő lapjait, vagy ha

egyedül nem boldogul, kérjen tanácsot. Egyáltalán nem nehéz kiderítenie, hogy a kérdéses jog "létezik-e" vagy

sem. Egy kicsit nehezebb, de azért még mindig elég egyszerű a helyzet, ha az igény érvényességének

eldöntéséhez értelmeznünk kell, avatott módon, a törvény szövegét. Ám még az ilyen újra és újra felbukkanó

joghézagok kitöltése sem boszorkányság, legalábbis kellő jogászi szakértelem birtokában. Ami nincs ott betű

szerint a szövegben, nincs így és ebben a formában leírva az alkotmányos dokumentumokban, az kihámozható a

törvényi és eseti indoklásokból, az elveket rögzítő – és az elvek felfogására vonatkozóan irányadó – nagy jogi

doktrínákból.

Az igazán nehéz esetek azok, amikor, ahogy mondani szokták, hallgat a törvény, hallgat az alkotmányozó

szándék, és csak az ilyen doktrínák összefüggéseiből tudunk útmutatást kapni, az alkotmányos elvek

legkövetkezetesebb értelmezéséből, a láthatatlan alkotmányból. Ez azért lehetséges, mert egy elv logikailag

mindig többet foglal magába, mint az alkalmazását meghatározó, papírra vetett szabály. Más kérdés, mondják az

alkotmánybírósági "aktivizmus" bírálói, hogy a törvény hiányának legmegfelelőbb demokratikus pótlása a

törvény megteremtése.

3. Jogaink alapja

A jogok tehát – közvetlenül vagy közvetve – nagy alkotmányos elvekből következnek. De min alapulnak ezek

az elvek? Nyilvánvaló, hogy csak akkor lehetnek a jogok forrásai – a törvényhozást megelőzően és azzal

szemben is érvényesíthetően – ha el tudjuk kerülni az alapok alapjaival, sőt, az alapok alapjainak alapjaival

kapcsolatos végtelen regresszust. A probléma az, hogy miként találunk az elveknek, az összes elvnek olyan

alapot, amely a hagyományos értelemben nem tekinthető végső fundamentumnak, az elvek gyakorlati szerepét

tekintve azonban elfogadhatónak látszik. Ehhez a közérdek bizonyos fajtáit kell elismernünk.

Két olyan érdekünk van, amelyek védelmezéséről, úgy tűnik, senki sem mondhat le ésszerűen anélkül, hogy ne

kerülne ellentétbe a szabad és egyenlő polgárok, illetve méltányos együttműködésük egy elfogadható – és

hagyományainkban gyökerező – felfogásával. Az egyik az az érdekünk, hogy képesek legyünk a magunk

életfelfogásának, javának megfogalmazására, és így mindazoknak a szellemi képességeknek a kifejlesztésére és

gyakorlására, amelyek az ésszerű gondolkodáshoz és cselekvéshez szükségesek. Nevezzük ezt az érdeket az

ésszerűség érdekének.

A polgárok másik, az ésszerűség érdekével egy sorban említhető érdeke ahhoz a képességükhöz fűződik, hogy

meg tudják ítélni társadalmi berendezkedésük igazságosságát, és hogy kifejlesszék és gyakorolják az ehhez

szükséges erkölcsi képességeket. Nevezzük ezt az érdeket az igazságérzet érdekének.

Mindkét érdekünk jelentőségét az emberi személynek az a felfogása magyarázza, amelyre egy elfogadható

együttműködés erkölcsi alapjainak "efektetéséné" támaszkodunk.

Mi tehát olyan értelemben állítjuk a személyeket a középpontba, hogy úgy tekintjük őket, mint

akik képesek arra, hogy életük egészét tekintve a társadalmi együttműködés szokványos és

teljes értékű résztvevői legyenek. A társadalmi együttműködés képességét alapvetőnek tartjuk,

mivel a társadalom alapszerkezetének elfogadása az igazságosság legelső célja. A társadalmi

együttműködés erre vonatkozó méltányos szempontjai határozzák meg közelebbről az

igazságosság valamely politikai és társadalmi felfogásának tartalmát. Ám ha így látjuk a

személyeket, akkor az erkölcsi személyiség két alapképességét tulajdonítjuk nekik. Az egyik

az erkölcsi érzékhez, illetve az igazságérzethez szükséges képesség (az, hogy képesek

vagyunk tiszteletben tartani a méltányos együttműködés szempontjait, vagyis az eljárás

elfogadhatóságának korlátait). A másik a jó valamely felfogásához szükséges képesség (az,

hogy képesek vagyunk ésszerű gondolkodásra). Még pontosabban, az igazságérzethez

4. Polgárjogok


szükséges képesség teszi lehetővé, hogy az igazságosság elveit, mint a méltányos társadalmi

együttműködés szempontjait, megértsük, alkalmazzuk és – rendes körülmények között

hathatós vágytól indíttatva – kövessük is (s ne csak betartsuk). A jó valamely felfogásához

szükséges képesség teszi lehetővé viszont azt, hogy egy ilyen felfogást (vagyis egy arra

vonatkozó felfogást, hogy mit tekintünk a magunk számára értékes életnek) létrehozzunk,

időről időre újraformáljunk, s ésszerűen kövessünk. A jó egy felfogása általában magában

foglalja a végső célok és törekvések valamely meghatározott rendszerét, s hogy azt kívánjuk,

menjen jól a sora azoknak a személyeknek és társulásoknak, akikhez és amelyekhez kötődünk,

illetve hűségesek vagyunk. Egy ilyen felfogás a világhoz fűződő viszonyunkat illetően is

tartalmaz valamilyen, a célokat és kötöttségeket magyarázó vallásos, filozófiai vagy erkölcsi

nézetet. (Rawls 1987, 15k.)

Ha a szabadság nem más, mint a kényszer hiánya, az alkotmányos szabadság egyszerűen a törvényes kötelesség

hiánya. De ez nem egy puszta szabadság. Törvényes immunitást garantál számunkra az alapvető szabadságjogok

kerítése. Ebben az értelemben ez a terület valóban a negatív szabadság területe, de hogy hol kell lennie a

kerítésnek, az a polgárok két legfontosabb érdekének pozitív taglalásából következik. Pozitív kritériumokat kell

találnunk az egyes jogok körvonalazásához és összeütközésük elkerüléséhez. Az igazságérzet érdekét, az

igazságosság elveinek alkalmazását, "erkölcsi izmaink" gyakorlását a politikai szabadság és a gondolkodás

szabadsága szolgálja a leginkább közvetlenül. Ilyen alapvető szabadság a képviseleti rendszer választási és

választhatósági szabadsága, a közügyek nyílt vitatásának szabadsága, a sajtó szabadsága vagy a gyülekezési

szabadság. Az ésszerűség érdekét, a felfogásunk kialakításához, finomításához és követéséhez szükséges

képességek, a "szellemi izmok" gyakorlását a lelkiismereti és az egyesülési szabadság szolgálja a leginkább

közvetlenül. Ebbe a csoportba, a lelkiismereti szabadságot védelmező alapvető jogok és szabadságok

kategóriájába tartoznak a vallásos hit, az erkölcsi meggyőződés, a filozófiai tanok, a tudományos nézetek, a

művészi kifejezés és az ízlés szabadságához fűződő jogok és szabadságok. Meglehet, aki keresztény, a lelki

szegénységben rejlő boldogságot keresi, de ez nem menti fel a közhatalmat a polgárok lelkiismereti szabadsága

által rárótt kötelesség alól, ami nem más, mint a művelődés, az iskoláztatás elemi feltételeinek megfelelő

színvonalú előteremtése.

A két legfontosabb érdeket közvetve szolgálja a személyi és személyiségi, valamint a jog uralmával kapcsolatos

szabadság. Ám testi épségéhez, személyisége és képességei teljes kifejlesztéséhez, erkölcsi függetlenséghez és a

háborítatlan magánélethez csak annak a polgárnak lehetnek az üres papirosnál többet érő jogai, akinek

garantálunk egy olyan társadalmi és anyagi helyzetet, amely megfelel a kérdéses társadalomban egy átlagos

felnőtt elemi társadalmi és gazdasági szükségleteinek. Aki éhes vagy fázik, akit betegségében sorsára hagytak

vagy aki magára maradt, az nem sokra megy a polgárjogokkal: képmutatás aggódnunk az analfabéta

önkifejezési jogaiért, a hajléktalan magánéletének tiszteletben tartásáért. A negyedik hagyományos csoportba

végül azok az alapjogok és alapszabadságok tartoznak, amelyek nélkül nem beszélhetnénk a jog uralmáról.

Ilyen például vád esetén a méltányos tárgyalás joga, vagyis az ártatlanság vélelmezése egészen addig, amíg a

bíróság nyilvános, gyors és törvényes bizonyítási eljárás során, szakszerű védekezés ellenére nem hoz ítéletet a

polgár bűnösségéről. Ilyen a letartóztatás, a motozás, az átkutatás, a fogvatartás ellen mentességet, illetve

garanciákat biztosító jog. Ilyen az egyenlő tisztelet és bánásmód joga, a hátrányos megkülönböztetés tilalmából

eredő szabadság.

4. Az érdekek összehangolása

A szabadság alapvető és nem alapvető fajtái között is a két legfontosabb érdek révén teszünk különbséget. Ha

egy meghatározott érdek az igazságérzet és az ésszerűség érdekét tekintve periférikus jelentőségű, az annak

előmozdítására szolgáló ténykedések szabadságának védelmezésére nincs különösebb okunk. Minél fontosabb

az érdek, annál fontosabb a szabadság.

Ha nem akarunk olyan sötét okoskodásokba bocsátkozni, hogy valami jog is, meg nem is, vagy hogy testi

épségünk jogának elismerése attól függ, mit reggelizett egy bíró, akkor a határmegvonás mindkét oldalán

indokokat kell felsorakoztatnunk. Egy jogot azzal határolunk el egy másik jogtól, hogy megfontoljuk mindkettő

indokait, a különleges védelemre szoruló érdekeket.

Ezt két szinten kell megtennünk. Az alkotmány szintjén, ahol a polgárjogok deklarálásával felsoroljuk az

egyenlő polgárjogok – és az általuk védelmezett érdekek – döntő területét, majd a demokratikus politikai

eljárások és esetenként a bírói ítélkezés szintjén, ahol el kell végeznünk egy utólagos beszabályozást,

finomhangolást is a határesetek, az új problémák és nézeteltérések megoldásához. El kell döntenünk, hogy

4. Polgárjogok


elviseljük-e sötétedés után a lármás felvonulásokat, vagy hogy a mi városunkban milyen távolságra legyen

egymástól az elemi iskola és a szexbolt.

5. A szólásszabadság

A helyes szabadság egyes elméletek szerint valamilyen alapvető, még a szabadságnál is fontosabb érték

rendkívül fontos eszköze. Például Mill haszonelvű, illetve haszonelvűnek gondolt törekvésén belül az igazság

kiderítéséé, a személyiség önmegvalósításáé vagy erkölcsi önkifejezéséé, a demokratikus rendszer hatékony

működéséé. Egészen filozofikus megfogalmazásban, a társadalmi hasznosság vagy egy másféle általános cél

lehető legnagyobb mértékű előmozdításáé. Noha az instrumentalista érvek helyenként igen meggyőzőek

lehetnek, az alkotmányos demokrácia nem ismer olyan közös értékeket vagy célokat, amelyeket minden –

egyenlő tiszteletre és bánásmódra igényt tartó – polgár osztana. A polgárjogok és így az alkotmányos elvek,

mint már utaltam rá, nem közös értékekből, hanem közös érdekekből következnek.

Meg lehetne mutatni, úgy tűnik, hogy a szólásszabadság elve azt az alapvető érdekünket védelmezi elsősorban,

hogy gyakorolhassuk és tökéletesíthessük igazságérzetünket; hogy részt vehessünk teljes szabadsággal

rendelkező, bárkivel egyenrangú polgárként a közügyek szabad, akadálytalan, éles és mindenki előtt nyitva álló

vitájában; hogy félelem nélkül bírálhassuk a rezsimet intézményeiben és képviselőiben, egészében és

részleteiben, konstruktív és destruktív módon; s hogy ezáltal lehetővé tegyük a többi választópolgárnak a szabad

tájékozódást.

Igaz, az önkifejezés szabadsága, ahogy a véleményszabadság is, igen jó hatással lehet ítélőképességünk és egész

személyiségünk fejlődésére. Ahogy Milton és Mill mondja, erősíti erkölcsi és szellemi izmainkat (3. §). Azzal,

hogy vitára bocsátjuk nézeteinket, gyakran csakugyan bölcsebbek leszünk. A kommunikáció vagy a vélemény

kifejezésének szabadsága nyilvánvalóan fontos része éppen ezért általános személyi szabadságunknak is.

Butábbak lennénk nélküle. Mégis, meg lehet mutatni, hogy a személyiség és a szellemi képességek fejlődésének

más útjai is vannak a rendszeres teniszezéstől a tudományos kísérletezésig. Amikor fellépünk a cenzúra ellen,

ebben az országban Kölcsey és Deák óta a politikai szólásszabadság, és nem általában a kifejezés vagy az

erkölcsi függetlenség szabadságának megsértése ellen tiltakozunk. A sajtószabadságnak is ez a döntő jelentése.

Alkotmányos demokrácia, szabad társadalom kormányzata nem korlátozhatja polgárait a közügyek folyamatos,

éles és mindenki előtt nyitva álló megvitatásában.

Az, hogy valaki szabadon fejezhesse ki a maga felfogását az emberi szexről vagy az emberi székletről (11. §), az

egyik ember számára huszadrangú kérdés, a másiknak a politikai szabadság fontos biztosítéka. Egy obszcén

karikatúra rendesen csupán egy bizonyos ízlést (vagy ízléstelenséget) fejez ki, de ha országgyűlési képviselők

lobogtatják az "ábrázolatot" közreadó folyóiratot, miként az a Magyar Országgyűlés első éveiben történt,

betiltását követelve, akkor az obszcén kifejezés ürügyén a politikai szólásszabadság forog kockán.

Ami az egyik elv számára ily módon periférikus kérdés, a másik döntő jelentését érintheti. Gondoljuk meg

például, hogy a mondanivaló kifejezése lehet megbotránkoztató, bántó, fenyegető vagy egyenesen

megengedhetetlenül veszélyes (9, 12. §). A szólásszabadság döntő jelentése nem kívánja meg, hogy biztosítsuk

polgárainknak a magánélet, az emberi méltóság semmibevételét, a közrend és a közbiztonság felrúgását (8. §).

Ezek periférikus érdekek. A magánélet, az emberi méltóság, a közrend és a közbiztonság védelme ezzel

szemben a személyi és személyiségi szabadság döntő jelentésének része. Sem a közügyek szabad vitatását, sem

az észszerű ítéletalkotást nem segíti különösebben elő annak biztosítása, hogy szándékosan, illetve

gondatlanságból rágalmazzanak magánembereket (7. §), hogy az utca emberét zaklassák és sértegessék (15. §);

hogy obszcén dolgokat toljanak az orrunk alá, vagy hogy az erőszak hirtelen kirobbanásával fenyegető gyűlések

háborgassák a magánéletünket.

Az utolsó példa, az izgatás kategóriája külön figyelmet érdemel. Itt a mondanivaló gyakran politikai, és így

korántsem jelentéktelen legalapvetőbb érdekeink tekintetében (15. §). Mindazonáltal az, ahogyan, amikor és

ahol elhangzik, összeegyeztethetetlen lehet a szabad eszmecserék nélkülözhetetlen belső rendszabályaival. A

szabadságról harmadik fejezetében azt mondja Mill, hogy a teljes szólásszabadságból nem következik a

gyülekezés korlátlan szabadsága.

Azt a véleményt, mely szerint a szegények éhínségének a gabonakereskedők az okai, vagy

amely szerint a tulajdon rablás, nem szabad háborgatni, míg egyszerűen csak a sajtó útján

terjed. Ám igazságosan lehet büntetni, ha szóban adják elő egy izgatott tömegnek, mely egy

gabonakereskedő háza előtt gyülekezik, vagy ha ugyanennek a tömegnek röpirat formájában

juttatják el. (Mill 1980, 110k.)

4. Polgárjogok


A polgárjogok rendszerének abban a felfogásában, ami előttünk áll, a gabonakereskedők elleni izgatás és

gyűlöletkeltés szándéka nem elegendő ok a közügyek szabad vitatásának korlátozására. Abban azonban egyet

kell értenünk Mill következtetésével, hogy a gyülekezés szabadsága, a mondanivaló nyilvános kifejezésének e

természetes fóruma szükségessé teszi egy sor körülmény mérlegelését. Ama gabonakereskedőt hatalmas tömeg

tartja esetleg piszkos gazembernek. Az is lehet, hogy joggal. De még egy piszkos gazembernek is joga van

méltányos tárgyaláson védekezni, s amíg le nem tartóztatták és el nem ítélték, háborítatlanul vacsorázni övéi

körében.

Tény, hogy néha túl veszélyes a közlés (9, 12. §). Ennek megállapítása során azonban ne felejtsük el, hogy az

igazán védelemre érdemes szólásszabadság majdnem minden esetben szélsőséges indulatokat vált ki, és

bizonyos fokig mindig veszélyes.


4. Polgárjogok


1. Miben különbözik az a tény, hogy Juliskának szabadságában áll valamit csinálni, attól, hogy ezt jogában áll

csinálni?

2. Milyen előnyöket nyújtanak a jogok?

3. Ha nem fogadja el mindenki szükségképpen a velünk született jogok valamilyen filozófiai vagy vallásos

magyarázatát, de a jogok haszonelvű alátámasztását sem tartja meggyőzőnek, akkor mit tekinthet a jogok

alapjának egy kölcsönösen elfogadható társadalomban?

4. Miért kell összehangolnunk a polgárjogokat és milyen alkotmányos módszerei vannak a határesetek

eldöntésének?

5. Milyen érdekeket védenek a szólásszabadság jogai?

6. Hogyan lehetnek egyenlő kommunikációs jogai iskolázott és iskolázatlan, jómódú és szűkösen élő

embereknek?

7. A kívülállók milyen érdekeinek védelmében kell lehatárolnunk a szólásszabadság jogainak gyakorlását?

7. Jegyzet

A szabadság és az egyenlőség fogalmáról, a jogok és az alkotmányos elvek logikai jellemzéséről lásd Hohfeld

1919, Hart 1986, Hart 1995, Hart 2002, kommentárja Krokovay 2002, továbbá Rawls 1985, Rawls 1993; Rawls

1997, valamint Dworkin 1977, Dworkin 1981, Dworkin 1998; és Wellman 1985; Wellman 1987; illetve

Feinberg 1966; Feinberg 1980; Feinberg 1984–1988, Feinberg 1999. A láthatatlan alkotmány fogalma Dworkin

llegjobb értelmezéséhezl áll közel: Sólyom 1993. A fogalom alkalmazásának alapvető dokumentálása: Sólyom

2001. A végső fundamentum elvetéséről lásd Rawls szerződéses gondolatkísérleteit: Rawls 1985, Rawls 1993,

Rawls 1997. Vö. még Scanlon 1982 és Scanlon 1999, illetve Freeman 2003. Az érdek fogalmát itt nem abban a

lélektani értelemben használjuk, ahogyan azt az individualista filozófusok és közgazdászok teszik. Az

eszményeken alapuló érdekekről lásd Barry 1990. A filozófiai nehézségekkel nem sokat bíbelődő jogtudósok

gyakran egyszerűen csak felsorolják a különböző alkotmányok különböző elveiben kifejeződő értékeket:

Emerson 1970, Schauer 1982, Barendt 1987, Baker 1989, valamint ugyanígy Halmai 1994. A két alapvető érdek

jellemzése John Rawls Az alapszabadságok és elsőbbségük című előadásából származik: Rawls 1987. Lásd

még: Scanlon 1977. A jogok gyakorlásával kapcsolatos visszaélések fogalmát szellemesen elemzi Schauer

professzor, aki Wittgenstein nyomán leszögezi, hogy csak olyasmivel lehet visszaélni, amihez jogunk van:

Schauer 1982. A szólásszabadság döntő kérdésének további vizsgálatát lásd később, a IV. fejezetben (7. és 8. §).

Jogainak magyarázatához lásd Meiklejohn 1965; Blasi 1977; Scanlon 1977; Kalven 1988; valamint Rawls 1987.

A magyar hagyományokról: Krokovay 1994. Hart, Rawls, Feinberg és Scanlon témánk szempontjából

legfontosabb tanulmányait lásd majd: Krokovay 2003e.


5. fejezet - 5. Cenzúra

1985 őszén a budapesti kulturális fórum egy (természetesen) nem hivatalos plakátja rendőregyenruhába bújtatott

Mona Lisát ábrázolt, s a kép alatt azt olvashattuk csupa nagy betűvel: RENDŐRSÉGMENTES KULTÚRÁT,

CENZÚRA NÉLKÜLI MŰVÉSZETET! Mindenki számára érthető volt, hogy a titokzatos Gioconda-mosoly ki

tudja hányadik aktualizálása tiltakozás a kultúra állami irányítása, a hivatalos ideológiát nem osztó művészet

elnyomása ellen. A "Le a cenzúrával!" jelszó ugyanakkor felbukkant a szólásszabadság magyarázatának

vezérelveként is. Az említett fórum alkalmából tette közzé egy esszéjét például, természetesen ugyancsak nem

hivatalosan, a cenzúráról és az alternatív közlési "ehetőségekrő" egy neves "máskéntgondolkodó", ahogy akkor

az ellenzéki értelmiséget nevezték. Ebben azt olvashattuk, hogy "végső célunkat a klasszikus "iberalizmusbó"

merítjük: megszüntetni a cenzúrát, lehetőleg kiszorítani az államot a művészetből és irodalomból".

1. A cenzúra célszerűsége?

Ezzel az érzülettel és állásponttal szegezte szembe annak idején e sorok írója azt a hangsúlyozottan unalmasnak,

középutasnak szánt megoldást, hogy bizonyos esetekben az utólagos büntetés, más esetekben viszont az előzetes

korlátozás a helyes eljárás. A példák összegyűjtése idején úgy tűnt ugyanis, nincs olyan borzasztóan nagy

különbség a büntetés és az előzetes korlátozás között, hogy ne választhatnánk mindig azt, amelyik éppen

célszerűbb. Sőt, a következetes cenzúráról, az előzetes korlátozásról feltételezhető, hangoztathatta másokhoz

hasonlóan, hogy gyakran csökkenti az "öncenzúrát", hiszen kiszámíthatóbb, és amit meghagy, azért már nem a

közreadó vállal felelősséget. Ezzel szemben az utólagos szankcionálás veszélye sokszor meglehetősen nehezen

becsülhető fel, s az újságíró (vagy bárki) számára az ingoványos területre érés kockázata inkább elijesztő hatású

(6. §). Az adminisztratív eljárásba továbbá beépíthetők jogi biztosítékok. Két elhallgattatás közül ebben az

esetben a "törvényes" cenzúra tűnik a kisebbik rossznak.

Az okoskodás meggyőző a két rossz közötti választás olyan állapotaiban, amilyeneket az akkori Magyarország

is kikényszerített, de mint alkotmányos gondolat hibás. Reménytelenül összefonódik benne a jogok indokolt

lehatárolásának, illetve finomabb szabályozásának és a beszabályozás alkalmas módszerének kérdése azzal az

elvi problémával, hogy az állítólagos határmegvonás valójában miért elfogadhatatlan korlátozás.

Tudjuk, milyen érdekeket akarunk különleges védelemben részesíteni a média legkülönbözőbb területein a

szólásszabadság, a sajtószabadság és mondjuk a gyülekezési szabadság alkotmányos elvéből következő

jogokkal (4. §). A cenzúra, ahogy történelmi hagyományainkban él e fogalom, ezeknek, a mondanivaló

nyilvános kifejezéséhez fűződő jogoknak az állami korlátozása, illő szenvedélyességgel: megnyirbálása, sárba

tiprása, eltaposása.

Nem cenzúra ebben az értelemben, amint arra mindjárt rátérünk, a média jogainak lehatárolása annak érdekében,

hogy mások is élvezhessék jogaikat, esetleg éppen ugyanilyen jogaikat. Nem cenzúra ebben az értelemben az

előzetes korlátozás, a szabályozásnak az a módszere, amelynek segítségével a szólásszabadság jogait ésszerűen

összehangoljuk mások ugyanilyen és különböző jogaival. Nem cenzúra ebben az értelemben az olyan korlátozás,

amely nem a közhatalomnak, hanem a társadalom valamilyen gazdaságilag vagy másféleképpen befolyásos

csoportjának tulajdonítható, feltéve, hogy az így gyakorolható hatalom nem tudható be az állam mulasztásának,

vagy egyenesen cinkosságának. Különösen nem tekinthető így cenzúrának ebben az értelemben – a fogalmak és

folyamatok teljes összekeverése nélkül – a főnök, a beruházó, a tulajdonos, netán a szerkesztőség akaratának

érvényesülése. Végül még inkább nyilvánvaló, hogy nem ebben az értelemben cenzúra az "öncenzúra", ahol mi

magunk vagyunk a "cenzorok", képletesen szólva. Más kérdés, hogy egyes gumiparagrafusok (6. §) ilyen hatása

nyugodtan tekinthető rejtett, közvetett cenzúrának. Ezeket a megkülönböztetéseket vesszük most sorra.

2. A "törvényes" cenzúra

Annak idején a cenzúra körüli vitának természetesen volt bizonyos politikai zamata is. A "törvényes cenzúra"

követelése, ami egy szabad országban képtelen gondolat lenne – a szovjet világ számos részén, de különösen

Moszkvában, Varsóban és Budapesten részét képezte a polgárjogi ellenzék "legalista" taktikájának: ha bele kell

törődnünk, hogy szó sem lehet valódi szólásszabadságról, mondták először a moszkvai Helsinki-csoport, majd a

lengyel Solidarnosc, a csehszlovák Charta 77’ és később a magyar demokratikus ellenzék képviselői, úgy

legalább fogalmazzátok meg szabatosan a tilalmaitokat! Amikor Adam Michnik, Eörsi István vagy e könyv

szerzője "törvényes cenzúrát" követelt, nem az elfogadható előzetes korlátozás olyan jogi biztosítékairól volt

tulajdonképpen szó, amilyenek egy szabad társadalomban vetődnek fel, például, mint látni fogjuk, a szexfilmek

5. Cenzúra


forgalmazása kapcsán. Abban a világban eleve abból indult ki a polgárjogi "evolucionizmus", hogy már az is az

öntudatra ébredés, a jogainkhoz ragaszkodás óriási eredménye, ha Walesát követve azt mondjuk – itt vagyunk

mi, ott vannak ők, mi engedünk, de engedjenek ők is, tárgyaljunk. Vagyis ami a hivatalos nyilvánosságot illeti,

álljanak elő nyíltan azzal, amihez ragaszkodnak, ami a gyakorlatban valóban számít: mit tiltanak, mit tűrnek

meg, mit támogatnak.

Miben térne el, merült fel tehát annak idején a kérdés, a törvényes cenzúra a gyakorlattól? Mindenekelőtt

eltűnne, hangoztatta a fejtegetés ünnepélyes komolysággal, a cenzúrázás furcsa kivételessége a szavak

büntetőjogában, az igazságszolgáltatás szokásos eljárásain belül. Hogy is van az, hogy a lopást vagy a

rablógyilkosságot tiltó jogszabályok célja sem más, mint bizonyos veszélyek csökkentése, de ezt a célt a jog

azonban, magától értetődően, úgy próbálja szolgálni, hogy egyértelműen és kivétel nélkül minden esetben

meghatározza a kifogásolt cselekmény, a tényállás jellegét, a felróható felelősség bizonyításának mikéntjét, a

gyanúsított védekezésének lehetőségeit, majd az ítéletben kiszabható büntetést. Ahogy a második nyilvánosság

evolucionizmusa azzal bőszítette fel az elvtársakat, hogy két fél között létrehozható kompromisszumról beszélt,

a legalizmus voltaképpen azt hozta óhatatlanul napvilágra, hogy a rendszer másképp kezeli a "köztörvényes"

ügyeket, mint a hatalom jogon kívüli, nyersen önkényes gyakorlását. A jog uralmának egyes, alapvető

követelményeit próbáltuk itt számon kérni a rezsimen, azt, hogy "nincs bűncselekmény törvény nélkül!", s hogy

lamit kell, azt lehet!l. A rejtett cenzúra nem csupán azzal nyirbálja meg az emberek szabadságát, amit elvesz

tőlük, de alapjaiban kezdi ki a jogbiztonságot is (6. §).

Legelőször is a jogszabályok által kívánt, illetve tiltott tevékenységeknek olyanoknak kell

lenniük, amelyek teljesítése, illetve elkerülése ésszerűen elvárható. … Másodszor, a gondolat

… magában foglalja a törvények kibocsátásának és a rendeletek meghozatalának

jóhiszeműségét. …Az az előírás, hogy csak az bűncselekmény, amit törvény tilt,…azt

követeli, hogy a törvény ismert legyen, hogy egyértelműen kihirdessék, hogy jelentését

világosan meghatározzák, hogy rendelkezései mind megfogalmazásukat, mind céljukat

tekintve általánosak legyenek, hogy ne használják eszközként meghatározott, esetleg

kifejezetten meg is nevezett egyének ellen… (Rawls 1997, 287–288.)

Amíg a bíróságokon (elvileg) szigorú törvényesség uralkodik, érveltem, a cenzúra hivatali

helyiségeiben távolról sem ez a helyzet. Mindenki tudta persze, hogy a törvényességnek ezek

az előírásai pontról pontra meghiúsítanák a nem kívánatos szabadság elfojtásának célját.

3. A lehatárolás "cenzúrája"

Gyakran halljuk, hogy azért van szükség cenzúrára, mert az egyik ember szabadságának határt szab a másik

ember szabadsága (3, 4. §). A szólásszabadság nem abszolút, az alkotmányos elvből származó jogainknak

nagyon is megvannak a maguk határai. Hogy kell ezt a korlátozottságot értenünk? Amikor azt mondják, hogy a

szólásszabadság nem abszolút, néha a jogainkkal való visszaélés jakobinus, illetve konzervatív tanára

gondolnak. A szabadság nem jelenthet szabadosságot. Alapvető jogaink feltétlenek, feltéve hogy nem fordulunk

szembe a társadalom céljaival. A szólásszabadság a társadalmilag értékes, jó mondanivalónak, a nem

szélsőséges eszméknek, a kulturáltan megfogalmazott, érvekre támaszkodó nézeteknek nyújt védelmet, nem az

intoleranciának, a gyűlölködésnek, a jó erkölcsbe ütköző közönségességnek, illetve az artikulálatlan, érzelmi

megnyilvánulásoknak (9. §). Annak a korosztálynak, amelybe a szerző is tartozik, nem feltétlenül mai jobb-

vagy baloldali pártszónokok fordulataiból, s még csak nem is Szaddam Husszein vagy Fidel Castro ideológiai

kinyilatkoztatásaiból ismerős a társadalom céljainak ilyesfajta hivatalos védelmezése. Gondoljunk azonban bele,

hogy van-e olyan sötét diktatúra a világon, amely ne hirdetné magát a (jó) szólásszabadság bajnokának.

Azt, hogy jogaink nem abszolút jogok, néha olyan értelemben hangoztatják, ami igaz, de ami csaknem kivétel

nélkül minden jogunkra igaz. Amíg ugyanis valamennyi jogunk abszolút az erkölcsi követelményeknek abban

az értelmében, hogy az általa oltalmazott igényeknek elsőbbségük van minden állami (vagy hivatalosan

elismert) igénnyel szemben, olyan abszolút jogokat roppant nehéz találni, amelyek abban a szigorú értelemben

feltétlenek, hogy azokat nem határolják be mások ugyanolyan vagy másféle jogai.

Ebbe a kategóriába tartozhat talán a méltányos tárgyalás joga (ami valójában pozitív és

negatív jogok csomagja), a törvény előtti egyenlőség joga, vagy az egyenlő figyelemben

részesítés valamilyen joga. (Feinberg 1999, 142.)

A legtöbb jogunknak azonban, mint azt korábban láttuk, van egy világosan oltalmazott döntő területe és van egy

szokványosan védelmet élvező perifériája (4. §). Itt vannak azután az új problémák és a váratlan határesetek, s

5. Cenzúra


jogaink határain túl bukkan fel végül egy csomó olyan igény, amely nem egyszerűen vitatható, tüzetes

mérlegelést kívánó nehéz eset, hanem olyasmi, ami elfogadhatatlan, amire jogunk biztosan nem vonatkozik. A

jogok fogalmának erre a nyilvánvaló területi értelmezésére figyelmeztet Holmes főbíró híres példája:

A szólásszabadság legkörültekintőbb oltalmazása sem venné védelmébe azt, aki tréfából kiált

tüzet a színházban, és ezzel pánikot okoz. (Schenck, 1919, 249.)

4. A "cenzúra", idézőjelben

Egy másféle, gyakran félrevezető értelemben beszélnek cenzúráról a társadalmi, politikai, vallási vagy kulturális

befolyás, az üzleti érdek vagy éppenséggel a szerkesztői akarat érvényesítése kapcsán.

CIKKEK "CENZÚRÁZÁSA"? Az újságíró olykor nem írhatja azt szabadon, amit szeretne. Közvetlenül persze

azért, mert törekvéseit alkalmasint nem látják szívesen azok, akiknek az alkalmazásában áll. Közvetve viszont

azért, mert főnökei megítélése szerint, amelyben minden bizonnyal szerepet játszhat a rájuk gyakorolt nyomás, a

dolog nem fog tetszeni a hirdetőknek, a befektetőknek, netán az olvasóknak.

GAZDASÁGI "CENZÚRA"? Amikor különböző panaszok és kifogások, vagy ami gyakoribb, előzetesen

feltételezett panaszok és kifogások révén a szerkesztőséget önkorlátozásra késztetik a lap sorsát gazdaságilag

meghatározó erők, az eredmény ugyanaz, mint amit az állam adminisztratív úton ér el. Kimennek a tankok,

bejönnek a bankok, mondja a populista bölcsesség. A szerkesztőség "öncenzúrája" azonban csak akkor válik

igazi, rejtett cenzúrává, ha az állam gazdasági befolyásán keresztül igyekszik "kommunikációs igényeit"

érvényesíteni, a piac kiegyensúlyozottságát megteremteni, vagy egyenesen közpénzeket fordítani

arculattervezésnek, modern kommunikációs politikának nevezett kormánypropagandára. A volt kommunista

országokban ez is, az is a rejtett cenzúra gyakori formája (13. §).

GAZDASÁGPOLITIKAI "CENZÚRA"? Önmagában az sem cenzúra, ha a gazdaságpolitika kiterjeszti a média

piaci viszonyaira a tisztességes verseny szabályait (10. §). Csak persze látnunk kell, hogy amíg a törvényes

kereskedelem monopóliumellenes előírásait nincs okunk gyanakvással kezelni a mosóporok piacán, addig

minden okunk megvan a gyanakvásra a médiamonopólium ellen fellépő állam intézkedései kapcsán.

BEFOLYÁSOS CSOPORT "CENZÚRÁJA"? Egy bizonyos társadalmi csoport döntő befolyást szerez a

nyilvánosság legfontosabb fórumain. Az ilyen "magáncenzúra" azonban csak akkor tekinthető a

szólásszabadság megnyirbálásának, ha az alkalmazott tollát végső soron – közvetve és gyakran rejtőzködő

módon, például gazdasági ténykedése vagy éppen tétlensége folytán – az állam vezeti.

KURATÓRIUMOK "CENZÚRÁJA"? Nem cenzúra, ha az állam közszolgálati elveket ellenőriz és esetleg

fórumokat is teremt a politikai szabadságjogok és a művelődés, nem utolsó sorban az elfogadható jövőt kínáló

gyerekkor legelemibb háttérfeltételeinek biztosítására, mindenekelőtt a legkevésbé kedvező társadalmi helyzetű

csoportok számára (14. §). Tudnunk kell mindazonáltal, hogy az állam szociálpolitikai buzgalma nagyon

gyakran csap át az igazán csak általa képviselt lnemzeti értékekl terjesztésének ideológiai küldetéstudatába, s

válik ily módon rejtett cenzúrává. Ezen az sem változtat, ha a konzervativizmus szocialista változatában

"közösségi eszményekre" nevel.

MIKOR CENZÚRA AZ "ÖNCENZÚRA"? Az újságírók, a műsorkészítők óvatosságának azok a nem ritkán

ésszerű jelenségei, amelyeket érthető okokból magyarázunk önmaguk cenzúrázásaként, magától értetődően nem

nyílt törvényi korlátozás eredményei. A "kényes" témák kerülését, az elhallgatás és "elkenés" megalkuvásait, az

önkorlátozás kompromisszumát a jogok gyakorlásától elijesztő burkolt állami törekvés teszi cenzúrává a

diktatórikus önkény világában törvényszerűen, de a szabad országokban is, érthető okokból, meglehetősen

gyakran (6. §).

5. A stadion "cenzúrája"

Térjünk most vissza a demokratikus ellenzék egykori töprengéseihez. Az első példa az volt, hogy amennyiben

valami tartalmánál fogva megengedhetetlen, attól még nem lesz megengedhető, ha rímekbe szedik vagy

gitárkísérettel adják elő. Ezekben a napokban még folyt a vita a demokratikus ellenzéken belül is a CPg, a

Coitus Punk group elleni per indokairól, köztük olyan inkriminált sorokról, mint "rohadt, büdös kommunista

banda, miért nincsenek ezek felakasztva?", vagy "Erdős Péter, Erdős Péter, Erdős Péter, a kurva anyád!", illetve

"Auschwitzban éltem én, zsidószagot hord a szél". Ez nyilvánvalóan politikai mondanivaló volt, s az élő csirkék

5. Cenzúra


ledarálásán kívül az összes vádpont politikai eszmék kifejezése ellen irányult, még ha szép számmal voltak

becsületsértő és megbotránkoztató (11. §) mozzanatai is az ügynek.

E dalszövegek mindenesetre egyáltalán nem veszélyeztették sem a kommunistákat, sem a mindenható állami

lemezkorifeust, sem a (bizonyos értelemben) törvényes kormányt. Senki sem volt kénytelen továbbá

meghallgatni őket. Mivel a csirkék színpadi, baromfitelepi és konyhai szenvedéseinek felmérése tapasztalati

akadályokba ütközik, aki be akarja tiltani az ilyesmit, annak nem az állatoknak tulajdonítható jogokra, hanem a

gyűlöletpropaganda tűrhetetlenségére (12. §) kell hivatkoznia.

Ugyanígy, ha a Népstadionban a szurkolók olyan cigányoknak titulálják rigmusaikban ellenlábasaikat, akik

rendszeres nemi életet élnek saját szülőanyjukkal, akkor ezt a rím okán nem kellene kevésbé tiltani, mint 1985-

ben a brüsszeli véres futballcsatának a Liverpool szurkolóit állatoknak nevező hatalmas transzparensét.

Egy biztos: a dolog nem a rímeken fordul meg. Ha az ilyen tilalmak indokoltak, akkor minden előfordulásukban

indokoltak. Más kérdés, hogy képesek-e a hatóságok ilyen körülmények között érvényt szerezni az efféle

viselkedési reguláknak. Nem vitás, a belga rendőrök számos jogszabályra hivatkozhattak volna a randalírozó

olasz és angol szurkolók őrizetbe vételénél és kitoloncolásánál, hiszen nyilvánvalóan senkinek sincs

megengedve Brüsszelben a lakosság trágár, garázda háborgatása, csakhogy a kupadöntő önfeledt, nemzeti

érzéseket mozgósító tömegszórakozása, amíg nem vezet tömegszerencsétlenséghez, hatalmas üzlet. Sokak

szerint ilyenkor még az is illúzió, hogy a vétkeseket utólag felelősségre vonják.

A pályák minden rigmusát és transzparensét, a buzdítás összes megnyilvánulását persze komplikált lenne

előzetes engedélyhez kötni, de nagyon is az "előzetes fellépés" eszköze lehet a figyelmeztetés a belépőjegyeken,

a stadionkapukon és mindenütt, valamint az a készültség, amely könnyen határt szabhat a viselkedésnek. Igaz,

ez megnöveli a költségeket és nem teszi lehetővé a rendőrök nélküli önfeledtséget, de legtöbbször megszünteti a

lehetetlen állapotokat.

Vagyis az érv a következő volt: ha jogos kiemelni a tömegből egyeseket és megfosztani őket a meccs élvezetétől

– legalábbis azon az alapon, hogy minden cigány és nem cigány polgárnak joga van háborítatlanul és

sértegetések nélkül szórakozni (12. §) –, akkor teljességgel elfogadhatatlan, hogy a rangadó folytatódjon az

efféle atrocitások után, a rendőrök csak zord tekintettel ácsorogjanak, a riporterek és az újságírók pedig

egyszerűen süketnek tettessék magukat. A gyalázkodó szurkolót ugyanazért tehetnék ki a rendezők kérésére,

amiért a rendetlenkedőket kivezetik a moziból. Annyira azonban senki sem ostoba, hogy azt várja majd: ha a

rendőrség nem lép fel a helyszínen, a bíróságtól fog elégtételt kérni és kapni valaki, akit a bekiabálás sért (mert

netán újpesti vagy liverpooli).

6. A bohóckodás "cenzúrája"

De nem ez volt az okfejtés igazi példája 1985-ben. Történt ugyanis, hogy szilveszter felé a Magyar Televízió

bemutatott egy kabaréjelenetet, magától értetődően csúcsidőben. A móka azon az ötleten alapult, hogy

süketnéma jelbeszéddel tudósítanak a nagyvilágban történtekről. A jelenlévő közönség előtt a legnagyobb sikert

az aratta, mikor az "afrikai delegáció érkezett hazánkba" kezdetű hír illusztrálásaként a népszerű komikus a

csimpánzok esetlen mozgását és bamba grimaszait utánozta. A szerző angol vendége, aki az MTA meghívására

a magyar gazdasági reform kérdéseit tanulmányozta Budapesten, döbbenten jegyezte meg, hogy ha a BBC

ilyesmit sugározna, hamarosan egész kerületek válnának Londonban polgárháborús tűzfészekké. Lehet, hogy

ebben van némi túlzás. Azt lehet azonban mondani, hogy bár nálunk egészen más a képernyő előtt ülő

színesbőrű nézők aránya, mint Angliában, bizonyos trágár vagy ízléstelen viccek és szidalmak akkor is

tűrhetetlenek, ha nem fenyegetik közvetlenül a társadalmi békét. Ha te ilyesmivel szórakozol a társaságodban,

senki sem tiltja meg nekem, hogy messzire elkerüljelek. Ha ez a hangnem a kabaréban vagy az újságban, nem

kötelező megvenni a belépőjegyet vagy a lapot. Ám ha az állam közszolgálati feltételekhez köti és valamilyen

formában köztámogatásban részesíti a tévéműsorokat (ez olyan dolog, ami az egész világon így van, noha nem

kellene szükségképpen így lennie), akkor a dolog egyáltalán nincs rendben (14. §). És ha a dolog nincs rendben,

talán itt is igen mesterkélt eljárás lenne arra hagyatkozni, hogy utólag majd csak jelentkezik valaki elégtételért.

Mert amikor valakinek erkölcsileg az emberi méltóságába gázolnak, az minden embert sért. Akkor is, ha nem

gyújtogatás a következmény. Addig is, amíg nincsenek halottak.

7. Az emberi méltóságot védő "cenzúra"

A példák harmadik fajtája a magánélet védelmével kapcsolatos. Nem minden tartozik a nagyközönségre. Ha

valakinek a magánéletében vájkálnak, az néha akkor is súlyos következményekkel jár, ha nem gyalázkodás

5. Cenzúra


vagy kifejezetten lealacsonyító szándék következtében éri sérelem (8. §). Bár személyes természetű információk

hozzájárulás nélküli közzététele, feljegyzések, levelek, naplók nyilvánosságra hozása mindig a közzététel

formális, tulajdonosi jogainak megsértését jelenti, korántsem lehetetlen, hogy vannak fontos társadalmi érdekek,

amelyekhez képest bizonyos személyiségi érdekek csak másodlagosak. Azt mondhatja valaki, a politikusok, a

sztárok és mindazok, akik maguk keresték a reflektorfényt, vagy a dolog természetéből következően, akarva-

akaratlanul reflektorfénybe kerültek, nyilván többet kénytelenek eltűrni, mint az az ember, aki visszahúzódó

életet él és nem ad okot a kíváncsiságra. Sőt, az ateizmust belső meggyőződéseként hirdető politikus sem

tiltakozhat, ha az újságok lehoznak egy képet, amint magánemberként ájtatosan várakozik a gyóntatószék előtt.

Vagy megfordítva, ami hogyhogy nem gyakoribb: az erkölcsök megtisztításáról szónokló lelkipásztor sem

akadályozhatja meg a törvény eszközeivel, hogy színes riportot olvassunk futó kalandoknak szentelt éjszakáiról.

A gyónás és a futó kaland rendesen csak ránk tartozik, de ha olyasmit teszünk, ami aláássa közszereplésünk

hitelét, akkor nem a közérdeket szolgáló leleplezőnek, hanem nekünk magunknak mint közszereplőknek kell

levonnunk a konzekvenciákat. Ez volt az akkori okoskodás iránya, de most utólag, nem utolsó sorban a

templomok megfigyelésének – a kiéleződött választási kampány során felmerült – ötlete kapcsán nem látszik

ilyen egyszerűnek az olyan mondanivaló kifejezésének megítélése, ahol a magánélet belekeveredik a közügyek

szabad vitájába. Sokan azt gondolják mindenesetre, hogy a pap és a politikus nyilvános viselkedésének

leleplezése nem jogosít fel – legalábbis a civilizált közélet illemszabályai szerint – a kifejezetten az istentisztelet

számára megnyitott (15. §) templom megfigyelésére (8. §).

Akármennyire fontos társadalmi érdekünk is a kétszínű politikusok leleplezése és a közélet szereplőinek

hitelessége, azt gondolhatjuk, lehetséges azért, hogy itt sem mehetünk el akármeddig. Tegyük fel, hogy egy

köztiszteletnek örvendő hölgy, remek háziasszony, jó feleség, gondos anya, ájtatos hívő, húsz évvel korábban

egy távoli városban, mostani otthonától esetleg sok száz kilométerre, a kábítószerek rabjaként a prostituáltak

életét élte, bűnözők közé került, és egy idő után börtönben kötött ki. Amikor letöltötte büntetését, sok-sok

kínlódás és észre térítő tapasztalat hatására szakított addigi életével, s csakugyan más ember lett. Most eltelt ez a

húsz év, s egyik, sikereire irigy szomszédjának fülébe jut, hogy kiféle-miféle is volt ez a nőszemély, s

felszerelkezve zaftos bizonyítékokkal felkínálja a témát a helyi újságnak. Ha valaki úgy véli, a lapnak nincs joga

a hiteles információ közléséhez, arra gondol majd, hogy a múlttal kapcsolatos igazság néha hamis fénybe

állíthatja a jelent. Azt lehet azonban válaszolni erre mindenekelőtt (13. §), hogy ne a cenzor döntse el, mi

tartozik az olvasóra, hanem a szerkesztőség. A szerkesztőség viszont egy olyan erkölcsi dilemma előtt áll, hogy

megóvja-e a közszereplőt a legkevésbé sem közérdektől vezérelt rosszindulattól, vagy ahhoz ragaszkodjon

inkább, a közzététel nemtelen indítékaitól függetlenül, hogy választott vezetői múltjára vonatkozóan a teljes

igazság a választópolgárra tartozik (8. §). Az urnák előtt álló választópolgár majd eldönti, hogy mit vesz

figyelembe és miként.

Megérdemli a leleplezést, hangoztatja az érv egyik változata, hiszen úgy rendezte el a

dolgokat, hogy büntetett előélete eltitkolásával félrevezethesse a közvéleményt. Ám ha az

ilyen megtévesztés kifogásolható erkölcsileg, akkor el kellene ítélnünk a kozmetikától a

vakablakig laz igazság elrejtésénekl minden formáját! Mások arra hivatkoztak, hogy azért nem

szabad megengedni büntetett előéletű panaszosok bírósághoz fordulását, mert ők

nyilvánvalóan nem feddhetetlenek. … Amikor a jóhírhez fűződő személyes érdek fontosabb,

mint az igazságra vonatkozó felette homályos közérdek (és nem vitás, hogy ez néha így van),

akkor ezt némiképpen az igazság általános ismeretének árán is meg kell védenünk. (Feinberg

1975, 221.)

A magánélet kifürkészésének van azután egy kifejezetten az intimitáshoz kötődő típusa, amire hamarjában a

súlyos gégerákban szenvedő Babits Mihály "beszélgetőfüzeteinek" közzététele lehet a példa. A két világháború

közötti időszak egyik legnagyobb magyar költőjéről van szó, így vele kapcsolatban egy pillanatig sem lehet

kérdéses az olvasótábor érdeklődése és az élete minél alaposabb megismeréséhez fűződő tudományos érdek.

Tegyük hozzá, nem gondolhatjuk, hogy olyasmi került volna ily módon napvilágra, ami csorbítaná Babits

művészi tekintélyét, vagy ami árnyékot vetne emberi nagyságára. A probléma inkább az olvasó szégyenkezése.

Legalábbis e könyv szerzője kínosan érezte magát, amikor a "mű" közreadói beavatták a már magatehetetlen,

suttogni is képtelen írófejedelem ágytál körüli titkaiba; amikor elé tették kifejezetten és kizárólag gondozóihoz,

látogatóihoz szóló lüzeneteitl. Az egész méltatlan, zavarba ejtő, bántó. Nem mérhetjük fel itt egyetlen passzussal

az ezt ellensúlyozó tudományos és kulturális hozadékot, meglehet, van ilyen. Elegendő csak annyit mondani,

hogy a legszemélyesebb ismerősök és a kutatók sok mindent találhatnak a nagy ember íróasztalfiókjaiban,

aminek mutogatására nem biztos, hogy joguk van.

Van itt egy olyan kérdés, amit a szereplés közzétételének erkölcsi vagy törvényes jogának nevezhetnénk (8. §),

ami elsősorban a kamerák előtt vetődik fel, s amire nem vonatkoznak nyilvánvalóan a sajtószabadság

kiváltságjogai (13–14. §). Néha dokumentumfilmek vagy riportok bátor szerzői olyan eszközöket állítanak

5. Cenzúra


egyes káros társadalmi jelenségek, a bürokrácia, a fellengzős propaganda, a manipuláció, a provincializmus

vagy a kiskirálykodás leleplezésének szolgálatába, amelyeknél önkéntelenül is felvetődik a kérdés, hogy joga

van-e az általában amúgy is gyakorlatlan szereplők e nyilvánvaló félrevezetéséhez az alkotóknak, azon az

alapon, hogy esetleg valóban jó ügyet szolgálnak. A rádiós és televíziós riportoknál, a filmes publicisztikában

minden azon múlik, hogy az "életbő" vettl részletek hitelesek-e, s aki odaállt a mikrofon és a kamerák elé, annak

nyilván tisztában kell lennie azzal, hogy ország-világ előtt szerepel. Tetszik neki, vagy sem, még azt is el kell

fogadnia, hogy vitába szállhatnak vele és le is tromfolhatják, a közvélemény pedig a maga módján reagál majd

az egészre. Igen, de azért elgondolkoztató, tehetjük hozzá, hogy olykor a vágások, az összefüggések, a kamera

beállítása folytán úgy alakul az eredmény, hogy aligha feltételezzük, hogy erre vállalkozott önként a szereplő.

Elképzelhető például, hogy sérelmei orvoslásával áltatták, s csak a nézőtér harsány kacagásának hallatán, a

moziban jött rá, hogy bohózatban léptették fel. Vannak társadalmak, ahol a polgári jog előírásaival szemben

nem védekezhetne azzal a művész, hogy ő csak saját véleményének adott hangot alkotásában. Nem az a kérdés

ugyanis, hogy jogos-e a bírálat, helyénvaló-e a nevetés és a szarkazmus. Ezeket az embereket minden bizonnyal

lóvá tették, függetlenül attól, milyen célt próbáltak elérni ezzel a szélhámossággal. Még egy Günther Wallrafnak

sincs joga félrevezetéssel szerezni "beleegyezést" riportalanyaitól: a rossz embereknek ugyanolyan személyiségi

jogai vannak, mint a kiválóságoknak.

8. Az előzetes korlátozás

Van a szokványos államtitkoknak egy olyan fajtája, ahol a hatásos fellépés, úgy tűnhet, csakis az előzetes

korlátozás formáját öltheti. Kevesen vitatják, hogy a hatóságok olykor helyesen teszik, ha megakadályozzák

bizonyos politikai természetű információk napvilágra kerülését – gondoljunk csak diplomáciai viszonyokkal

kapcsolatos bizalmas értesülésekre, katonai titkokra, nagy horderejű pénzügyi vagy gazdaságpolitikai

döntéseket előkészítő intézkedésekre és hasonlókra. A "cenzúrát" ezeken a területeken semmiképpen sem

helyettesítheti a dolog utólagos megítélése. Olykor nem is az információ nyilvánosságra kerülése, hanem csak

kiszivárogtatása, idő előtti közzététele okozza a bajokat, s ilyen téren a tájékozódás korlátozása mindig bizonyos

információk meghatározott időre szóló visszatartása. Nem kell azt mondanunk, hogy le vele, hiszen a felelős

minisztérium elve annyit tesz, hogy a politikusok minden lépése megvitatható és számon kérhető, de ebből nem

következik, hogy egy demokratikus társadalomban a polgároknak minden körülmények között jogukban áll

meghiúsítani választott vezetőik politikai lépéseit.

Az elgondolás tehát az volt, hogy ez a masinéria, a megfelelő apró változtatásokkal, az összes kérdéses területen

működőképessé tehető. Komoly finomításra mindössze a politikai információk visszatartásának problémáinál

lenne szükség, de itt is csak annyiban, hogy a jogi vitát a szakemberek egy szűk körére (például egy

"alkotmányjogi bíróság" tagjaira) kellene korlátozni, illetőleg az ügy nyilvános tárgyalását el kellene halasztani

arra a napra, amikor már nem veszélyeztetheti a nézetek kiteregetése egy törvényes politikai törekvés vagy

manőver sikerességét.

Igaz, az angol újságok és pamfletek engedélyezési rendszerének megszüntetése 1694-ben méltán vált a szabad

sajtó jelképes születési évévé; igaz, hogy Miltontól Blackstone-ig a klasszikus brit definíció szerint a

szólásszabadság az engedélyeztetés nélküli közlés szabadsága, nem pedig mentesülés a jogos büntetéstől; az is

igaz, hogy a meghatározás első része az amerikai hagyományban jóformán szentírásnak számított, s a német

alaptörvény is kategorikusan megtiltja a cenzúrát. Bizonyos területeken azonban az előzetes korlátozás sohasem

számított egyenértékűnek a sajtócenzúrával, s még az amerikai alkotmányjog is elismer jól körülhatárolt

kivételeket.

INFORMÁCIÓ LETILTÁSA. A sajtócenzúra közel abszolút tilalma csak akkor függeszthető fel, ha a

kormányzat bizonyítani tudja a bíróság előtt, hogy a kérdéses információ nyilvánosságra kerülése minden

valószínűség szerint súlyos kárt okozna közvetlenül vagy közvetve az ország polgárainak. Az információ

hivatali titkosítása elég lehet a kiszivárogtatás elleni, intézményen belüli fellépéshez, elég lehet a lapkiadó

büntetőjogi felelősségének vizsgálatához, de nem elég az előzetes korlátozáshoz, a szerkesztőségi döntés

megváltoztatásához. Amikor vitatható egy ilyen sajtóper kimenetele még inkább, a fortiori megengedhetetlen a

közlés letiltása. E különleges biztosítékok megszerzésére jó esély van, amikor a kormányzat le akarja tiltatni a

bírósággal háború esetén – így szól a híres példa – a csapatok behajózási adatainak nyilvánosságra hozását, de

ahogy a vietnámi háború fordulatát kiváltó Pentagon-iratok, majd a házilag előállítható hidrogénbomba

tudományos ismeretterjesztő cikkének ügyében kiderült, a szigorú jogi kikötések teljesítése korántsem egyszerű.

A brit gyakorlat az, hogy a kiadókat és terjesztőket közvetlen jogkövetkezmény nélkül figyelmeztetik a közlés

veszélyeire. Minthogy a közzététel veszélyességére figyelmeztető D-notice rendszer egy hallgatólagosan

elfogadott önkorlátozás, éles belpolitikai viták idején vagy nem sokat ér, vagy éppen ellenkezőleg, a kormány

nyomására egyfajta közvetett sajtócenzúrának minősíthető (6. §).

5. Cenzúra


REKLÁM LETILTÁSA. Bírósági letiltástól üzleti ügyekben, kereskedelmi hirdetések esetén (10. §) a

sajtószabadság nem kíván ilyen különleges biztosítékokat. A polgárt mint fogyasztót védelmező minőségi

szabványok és versenyjogi előírások, elfogadhatatlanok lennének a politika, a világnézet és az erkölcs

csalásainak megakadályozására, de nagyon is ésszerűek az életnek azokon a területein, ahol már kényelmi

okokból is rászorulunk a demokratikus kormányzat pártatlan szakértelmére, s ahol nincs is okunk kételkedni az

állam semlegességében. Az előzetes korlátozás itt gyakran a hirdetés további terjesztésének megtiltása. Az üzleti

élet sajátosságaiból eredően e tilalmak jelentős részét a piac szereplőinek önkorlátozása előzi meg, különösen a

bántónak, megbotránkoztatónak vélt hirdetések esetén figyelmeztetik különböző "reklámetikai" fórumok

képviselői a közreadókat a feltételezhető, illetve a tényleges panaszokra (11. §).

KORHATÁR. A szexfilmek forgalmazásában és újabban az erőszak ábrázolásában általános gyakorlat

valamiféle türelmi zóna, mindenekelőtt egy ésszerű korhatár-rendszer kialakítása, részben a kiskorúak

személyiségi érdekeit védve, az úgynevezett lfelnőtt szórakozásl értelmében (11. §). Ám az ilyen "filmcenzúra"

szabályai olyan szigorú eljárási garanciákat írtak elő, hogy ezek életbe léptetésével gyakorlatilag valóban

megszűnt az előzetes korlátozás, mert megszűnt a gyors, informális, a nyilvánosságot kizáró adminisztratív

beavatkozás lehetősége. Az amerikai eljárás számára három szabályt állítottak fel: a bizonyítás terhe a tilalmat

kezdeményezőre hárul; a végleges tilalmat csak bíróság mondhatja ki, az érintett fél meghallgatása után; s végül

a meghallgatásnak azonnal követnie kell a bemutató ideiglenes hatósági felfüggesztését.

GYÜLEKEZÉSI SZABADSÁG. Szabadtéri rendezvényeken és demonstrációkon gyakran indokoltnak tűnik

valamiféle bejelentkezési szabály, ha nem is az előzetes korlátozás eszközeként, mint inkább azért, hogy a

tüntetők működjenek együtt jelképesen is a hatóságokkal a közrend védelmében; adjanak biztosítékot a

felelősség viselésére törvénysértés és károkozás esetére, segítsenek egy méltányos "ügyrend" kialakításában, s

jussanak egyetértésre a forgalom és általában a kívülállók érdekeinek figyelembe vételében és a lhely, idő, módl

szabályozás más, elfogadható rendelkezéseiben (15. §).


5. Cenzúra


1. Miért követelt "törvényes cenzúrát" a szovjet rendszer ellenzéke?

2. Mikor alkotmánysértő cenzúra az előzetes korlátozás?

3. Miben különbözik a szólásszabadság jogainak lehatárolása, korlátozása és szabályozása?

4. Mit neveznek a szólásszabadság lhely, idő, módl szabályozásának?

5. Miért teszi a jogok gyakorlásának "öncenzúráját" rejtett cenzúrává az "elijesztő hatás"?

6. Miért nem valódi cenzúra és mikor válik rejtett cenzúrává a tulajdonosok, a hirdetők, a befektetők vagy a

szerkesztőség beavatkozása?

7. Mikor válik a "gazdasági cenzúra" valódi cenzúrává

10. Jegyzet

A kérdéses ellenzéki plakátot az Inconnu-csoport készítette. A két írás: Bence 1985, illetve Krokovay 1986.

1977-ben Eörsi István egy írószövetségi felszólalásában, e könyv szerzője pedig a cenzúráról folytatott dialógus

fordításának – lásd Hampshire 1977 – kommentárjában amellett érvelt, hogy még a törvényes cenzúra is jobb

lenne a hatósági önkénynél: Krokovay 1977.

A pánikkeltés példáját lásd a Schenck-ügy indoklásában: Schenck (1919), 47. Oliver Wendell Holmes főbíró

híres pánikkeltés-példája volt a kiindulópontja az legyértelmű és jelenlévő veszélyl szabálynak is: Schenck

(1919), 52.

A CPg-esetet és a vitát lásd Solt 1984, – kg – 1984, Krokovay 1984, és Krokovay 1985. A stadionokban ma,

2002-ben is dívó rigmus – persze különböző változatokban – így hangzik: "újpesti cigányok, b… az anyátok!".

A Heysel-stadionban 1985. május 29-én több tucat ember halt meg a Juventus–Liverpool kupadöntőt megelőző

tömegverekedésben, majd a nyomában kitört pánik következtében. A hatalmas gyalázkodó transzparens az

angol bajnokcsapat mezének színére utalt: RED ANIMALS ("vörös állatok"). A Markos–Nádas kettős

négercsúfolója ráadásul "nemzeti" televízióban, vagyis deklarált állami felelősséggel került színre (lásd majd a

14. §-t), közpénzekből. Gondoljuk csak el, hogy egy kantint azon az alapon lehetett kötelezni afrikai amerikaiak

megkülönböztetés nélküli kiszolgálására, mert tulajdonosa mint kereskedő törvényes elismerésben részesült.

Egy annak idején nevezetes, Határvita című dokumentumfilm például azt mutatta be némi jelképességgel, hogy

milyen érzelmeket vált ki két község egyesítésének elrendelése. Roppant mulatságos volt, ahogy felvonultak

előttünk mindkét oldalról a lakók és a helyi vezetők; ahogy ezek az emberek "az alsó szinten" szenvedélyesen

ágáltak, sírtak, ordítottak és tiltakoztak kicsinyesnek feltüntetett érdekeik védelmében "a felső szinten"

meghozott okos döntéssel szembefordulva. Egy másik progresszív dokumentumfilmben, amelynek Vannak

változások volt a címe, e sorok íróját érte hasonló sérelem. Amikor a riporter a házigazda író

konyhaszociográfiájával akarta kiszínezni a társalgást, a beszélgetés résztvevőjeként megjegyezte – Kemény

István és Szelényi Iván akkor szigorúan tiltott munkáira hivatkozva –, hogy az elmaradottság a településpolitika

hibája, s nem magyarázható olyan dolgokkal, hogy ezek az emberek, úgymond, nem étkeznek elég

választékosan. Csak a moziban derült ki, hogy a mondanivalót a rendező belső vágásokkal egy pozitív és egy

negatív részre bontotta, s az "étkezési megközelítés" bírálata alatt egy csontsovány néni jelent meg a

filmvásznon, amit a népi író szenvedélyes felkiáltása követett: de hiszen éheznek, tanársegéd úr!!! Minden

jóvátételi igény azzal fenyegetett volna, hogy a film dobozba kerül.

A magánemberek rágalmazásához lásd Gertz (1974), 344–345. A megjavulás példáját Feinberg professzortól

vettem: lásd Feinberg 1975, 138k., ill. magyarul Krokovay 2003e. A Babits-kiadvány 1980-ban jelent meg két

kötetben. A leépült Babits kihasználásán túl ide kívánkozik a smasszerek befolyásolására írt Déri-napló, illetve a

lSzabad ötletekl kiadása, ahol felmerül, hogy nem lehet kizárnunk a nyilvánosságra hozás szándékát: Petri 1991.

Ennél is meggondolandóbb Petri György másik érve: amennyiben az írás megismerhetőségét közérdeknek

tekintjük, úgy az irodalomtörténészeknek nem lehetnek olyan különleges előjogaik, mint a lelkiatyáknak, a

háziorvosoknak vagy a védőügyvédeknek. A történész feladata nem az, hogy megvédjen minket az önálló

ítéletalkotástól, hanem éppen ellenkezőleg, annak értő elősegítése. Lásd továbbá a szocialista időszak egy

kivételesen érdekes vitáját a személyiségi jogok érdem szerinti elosztását hirdető Ilkey Csaba és a Kék fény

kamerái előtt szereplő vádlott egyenlő jogait védelmező bírák között: Sólyom 1985, illetve Kis 1986.

5. Cenzúra


Az előzetes korlátozás gyakorlati előnyeinek felsorolását lásd Barendt 1987, 115k. Az információ kényességére

figyelmeztető brit rendszerről: Robertson 1989, 158kk. Az előzetes korlátozásnak óriási irodalma van, lásd

például Emerson 1955, Blasi 1970, Kalven 1971, Blasi 1981, Jeffries 1982, Redish 1984, Tribe 1988, Barendt

1987, s Powe 1991. A brit filmcenzúráról lásd a Williams-bizottság jelentését: Williams 1979, vö. Simpson

1983. A filmforgalmazás alkotmányosságának amerikai elveihez lásd Freedman (1965), 51. A brit filmcenzúra

bírálata: Dworkin 1981.Az ésszerű elkerülhetőség kritériumairól lásd Hampshire 1977, 57kk; valamint Feinberg

1999, 69kk.

Az államtitkok kérdéséről lásd például Hampshire 1977, 59kk.; Haiman 1981, 368–409; Dworkin 1985, 373–

397; Jenkins 1988, valamint Powe 1991, 233–259. A sajtószabadság hagyományos angol felfogásához lásd

Milton 1959, illetve Blackstone 1825, 151. A német alkotmányéról Barendt 1987, 114. Hughes főbíró

behajózás-példája: Near (1931), 716. A Pentagon-iratok ügye: New York Times (1971). A H-bomba

ismertetésének ügye végül nem került a Legfelsőbb Bíróság elé, lásd Powe 1990.

A csalásról Haiman 1981, 182kk; Bok 1983, 45–66. Az üzleti mondanivaló kategóriájáról a szólásszabadság

területén belül (10. §) lásd például Baker 1976, Scanlon 1979, 525kk; Haiman 1981, 182–208; Shiffrin 1983;

Bagdikian 1983, Carter 1988, 302–354; Baker 1989, 194–224; Lichtenberg 1990, és Baker 1992.

Az összehangolás elveiről lásd Tribe 1988, 789–840; vö. Rawls 1993, 289–372; illetve Krokovay 2003e. Lásd

majd a magánélet védelmével kapcsolatos jegyzetet is (8. §).


6. fejezet - 6. Túl széles beavatkozás

Az egyik dolog, amiért az Egyesült Államok Legfelsőbb Bíróságán egy "alkotmánybíró" kezdeményezheti

jogszabályok, rendeletek vagy rendelkezések megsemmisítését, az az, hogy abban a törvényhozó, illetve a

végrehajtó hatalom túl messzire ment el: a szabályozás alá vont terület megengedhetetlenül széles. Az

overbreadth, a túl széles beavatkozás tilalma, az amerikai alkotmányjogi gyakorlatban a szólásszabadság, a

kommunikációs alapjogok alkotmányos védelmének egyik legkidolgozottabb eszköze. Bár a gondolattal máshol

és más országokban is találkozunk, érdemes példáinkat a világosság kedvéért a szólásszabadság amerikai

alkotmányjogának esettárából merítenünk. A jogfilozófiának ezen a területén ez az eljárás semmiképpen sem

szokatlan.

A problémák világos ismertetésének hazai alkotmányosságunkat tekintve az az előnye, hogy amennyiben az élő

alkotmány őrei esetleg másképpen hárítanák el a nehézségeket, mint ahogy itt sugalljuk, azért még a leírás

bizonyos elemei hasznosak lehetnek. A filozófiai alkotmányjognak ugyanis mindenekelőtt az a feladata, hogy

egy meghatározott társadalmi berendezkedés, egy elfogadhatóan igazságos alkotmányos demokrácia tükrében

világossá tegye és meggyőzően állítsa elénk – mintegy amicus curiae – azokat a nagy alkotmányos elveket,

amelyekből a polgárok legalapvetőbb jogai következnek (4. §). A szólásszabadság többféle értelemben is e

jogok alapja. Egyes filozófusok azt gondolják, hogy az említett eszményből következően van egy első és

legáltalánosabb, legelvontabb polgárjogunk, az egyenlő tiszteleté és bánásmódé. Komoly érvek szólnak

azonban amellett is, hogy valójában inkább az alapszabadságok egy bizonyos, jól összehangolt rendjével kell

rendelkeznünk, s hogy ezen belül, ha egyáltalán van első az egyenlők között, nekünk, szabad, egyenlő és ésszerű

gondolkodásra képes polgárokként a szólásszabadság elvére van legelőször is szükségünk.

A következőkben szemügyre vesszük a nevezetes eljárás egy szokásos és széles körben elfogadott

meghatározását, megvizsgáljuk e meghatározás lényeges fogalmi összetevőit, a törvényes cél fogalmát, a

szólásszabadság rejtett szankcionálását, az úgynevezett elijesztő hatást, s eközben megismerkedünk az amerikai

"alkotmánybírósági" gyakorlat egyes, jellegzetes példáival. Csak ezt követően kerül sor végül kritikai

észrevételekre. Az elemzés legfőbb tanulsága az a megállapítás lesz, hogy a túl széles beavatkozás bírói

mérlegelésének tanában reménytelenül összekeveredik a jogok sérelmének leleplezése és a jogpolitika

ésszerűtlenségének bírálata.

1. A túl széles beavatkozás meghatározása

Induljunk ki akkor a következő meghatározásból: a túl széles beavatkozás alkotmányjogi tana az az elv, hogy az

állam nem törekedhet valamely törvényes célja megvalósítására olyan eszközökkel, amelyek közvetlenül vagy

közvetve alkotmányosan védett ténykedéseket is korlátozhatnak.

A meghatározás nem tekinti elfogadhatatlanul szélesnek azt a jogszabályt, amelynél a hiba az, hogy a

szólásszabadság alkotmányos jogába tartozó tevékenységek akadályozásához képest túl jelentéktelen a hivatalos

cél. Függetlenül attól, hogy léteznek-e olyan politikai érdekek, amelyek elég jelentősek egy jog területének

lehatárolásához, a túl széles beavatkozás elemzésénél a bírói felülvizsgálat eleve abból a feltételezésből indul ki,

hogy a jogszabályt életre hívó közérdek egészében véve vagy első pillantásra vitathatatlanul lényeges. Ha az

állam csak olyan érdekre tud hivatkozni egy szabályozás alapjaként, amely viszonylag jelentéktelen, akkor az

elutasítás hagyományos alapja az úgynevezett de minimis szabály: "a jog nem bíbelődik apróságokkal".

Amennyiben a kormányzat fellépése nagy általánosságban sem látszott indokoltnak, nincs értelme vizsgálni,

hogy a kelleténél meszszebbre ment-e az adott közbelépés.

Ismeretes egy másfajta meghatározás is, ami szintén magától értetődően félrevezető. Eszerint a túl széles

beavatkozásban az kifogásolható, hogy a védelmezett kormányzati érdek és az alkalmazott eszköz között túl

laza a kapcsolat. Na de milyen laza? Amennyiben a válasz az, hogy a jogszabály messze nem optimális eszköze

a cél elérésének, akkor vagy arról van szó, hogy tucatjával létezik kevésbé drasztikus, mégis hatékony

beavatkozás, vagy pedig arról, hogy nincs is alapunk a megvalósíthatóság és hatékonyságának mérlegelésére,

mert egyáltalán nem nyilvánvaló, mi lenne itt a cél.

2. Törvényes cél és túl széles beavatkozás

6. Túl széles beavatkozás


Egy alkotmánysértően széles törvénynek vagy rendelkezésnek a feltételezés szerint abban az értelemben

törvényes a célja – első pillantásra, avagy nagy általánosságban –, hogy számos elfogadható, sőt

nélkülözhetetlen alkalmazása van. Vegyük az első példákat a közoktatásból.

Mivel az iskolaköteles tanulók egyfajta "fogoly közönségként" hallgatják a tanárt, az oktatás szabadsága nem

jelentheti azt, hogy bármely szélsőséges nézet vagy fejtegetés, amelynek nyilvános hangoztatását, egyéni vagy

pártszerű hirdetését a legszilárdabban védi egyébként az alkotmányos szólásszabadság elve, helyet kaphatna a

közoktatás tantermeiben (13. §). A tanárokat arra képzik és azért látják el képesítéssel, hogy az őket alkalmazó

intézmény meghatározhassa, törvényes célja alapján, mi való a tanterembe és ki alkalmas a tanítására. Senki sem

gondolhatja komolyan, hogy valakinek alkotmányos joga közpénzen posztmodern számtanórákat tartani a négy

alapművelet forradalmasításáról, vagy egyéni felfogását hirdetni arról, hogy miként hatott a szifilisz a magyar

irodalomra. A szakmai és intézményi autonómia azt jelenti, hogy ezeknek a dolgoknak a megítélése helyi

viszonyokon alapul, nem pedig azt, hogy szabad a vásár.

Ám ha a vélemény nem akadályozza komoly mértékben az iskolát céljai megvalósításában, úgy ennek ürügyén

sem a diákot, sem a tanárt nem lehet megfosztani szólásszabadságától. Nem lehet például megbüntetni a

tanulót, mert politikai meggyőződése kifejezésére fekete karszalagot visel. Nem lehet felmondani a tanárnak,

mert éles bírálatot tett közzé az iskola vezetéséről, vagy mert hangos szóváltásba keveredett igazgatójával.

Pusztán az, hogy valaki törvénysértő célokat hirdető, a törvényes kormány erőszakos megdöntésére agitáló,

radikális párt tagja, nem bizonyíték tanári alkalmatlanságára. "A tagság puszta tényének ismerete, ha nincs meg

ugyanakkor a sajátos szándék a szervezet törvénysértő céljainak elősegítésére, alkotmányjogilag nem megfelelő

alap elbocsátására." Arkansas közoktatásában a tanári alkalmasság és szakértelem minősítése érdekében rendelet

írta elő, hogy minden tanár nevezze meg évente azokat a szervezeteket, amelyeknek az utolsó öt évben tagja

vagy rendszeres támogatója volt. "Még ha elfogadjuk és lényegesnek tekintjük is a kormányzati célt, elérésére

nem használható fel olyan széles hatókörű eszköz, amely annak ellenére, hogy a cél szűkebben is

megvalósítható, egy sor alapvető személyi szabadságot megnyirbál."

Utolsó példaként ismerkedjünk meg egy nehezebb esettel. Ellentétben a tanítással, itt első pillantásra joggal

kötik ki feltételként a közalkalmazott megbízhatóságát, hiszen vannak olyan területei a kormányzati

tevékenységnek, ahol az információ kezeléséhez a törvény lehetővé teszi szigorú alkotmányos biztosítékok

előírását. Az az 1967-ig érvényben lévő paragrafus, amely a felforgató tevékenység elleni törvény

bekezdéseként úgy rendelkezett, hogy kommunista tevékenységet folytató szervezet tagja bűncselekményt követ

el, ha nemzetvédelmi létesítményben keres alkalmazást, első pillantásra korántsem volt ésszerűtlen. Ebben nem

egyszerűen az az érthető ellenérzés fejeződik ki, ami méltán tölti el egy demokratikus társadalom polgárait az

önkényuralom eszméi láttán (9. §). Nem is pusztán arról az elvont veszélyről van szó, amit minden, gyűlölet

keltésére alkalmas szélsőséges mozgalom, vagy általában a forradalmi terror helyeslése magával hoz (12. §). A

kérdéses esetben azonban a kommunista munkás már hosszú évtizedek óta dolgozott, szerelőként, egy

magántulajdonban lévő hajógyárban, s a hadügyminiszter, amikor a törvény előírta a kommunista tevékenységet

folytató szervezetek tagnévsorának nyilvánosságra hozását, ezt utólag minősítette rendeletileg honvédelmi

létesítménynek. A Legfelsőbb Bíróság többségi véleménye szerint "a rendelet a túl széles beavatkozás egy

egészen szélsőséges példáját testesíti meg, hiszen nemcsak azok alkalmazását kívánja megtiltani, akiknek a

párttevékenysége büntethető, de azokét is, akiknek, legalábbis a szólásszabadság jogaival összhangban, nem

büntethető ez a tevékenysége." A párttagság önmagában már csak azért sem lehet bűntett, mert a bejelentési

kötelezettség – legyen bár eskü vagy bármilyen formájú hűségnyilatkozat – a hallgatás jogának megsértése,

önfeljelentés lenne, ami szembetűnően alkotmányellenes. A kockázat, a szabotázs vagy a kémkedés valóban

nem lényegtelen veszélye, érvelt a bíróság, kétféle módon is csak egy jóval szűkebb területen áll fenn: nem

minden párttag ilyen munkavállalása kockázatos, s csak bizonyos létesítmények meghatározott tisztségeinek

betöltésénél indokolt megkívánni ezt a kivételes megbízhatóságot. Márpedig a túl széles jogszabály nem kívánja

meg annak hivatalos bizonyítását, hogy a kérdéses egyén párttevékenysége valóban olyan veszélyeket hordoz,

amelyektől a kormányzat fél.

3. Törvényes cél és közvetett cenzúra

A meghatározás különbséget tesz bizonyos alkotmányosan védett érdekek közvetlen és közvetett megsértése

között. Ennek a különbségnek a bemutatásához más területről vesszük a példákat, mivel az amerikai bíróság

gyakran lépett fel a gyülekezési szabadság közvetett, rejtett megsértése ellen.

"Az utca szólásszabadságának" (15. §) természetes velejárója, hogy a hatóságoknak bizonyos esetekben

szabályozniuk kell a gyűlésezés, a tüntetés, a röpcédulázás, az aláírásgyűjtés, a transzparens-állítás, a

plakátragasztás vagy az adakozásra felszólítás ezernyi formáját. Az ilyen "hely, idő, mód" szabályozás nem



korlátozza a közügyet szolgáló agitációt, csupán összehangolja mások nem különben védett érdekeivel. Egy

évben párszor el kell viselniük a járókelőknek az ilyen meg olyan felvonulókat, de megengedhetetlen, hogy egy

csoport hetente útjukat állja a legnagyobb csúcsforgalom idején. Bele kell törődni a városházán, ha a

népszerűtlen, szélsőséges kis párt ezt a települést választotta ki magának tömeggyűlése helyszíneként, de nem

várható el egyetlen községtől sem, hogy hetente biztosítsa az ilyen gyűlésekhez nélkülözhetetlen

szolgáltatásokat, a rendőri védelemtől a szemételtakarításig.

A "hely, idő, mód" rendeletek kiváltképpen alkalmasak a szólásszabadság közvetett megnyirbálására. Egy

községi rendelet például megtiltotta a házalást és az utcai gyűjtést minden olyan jótékony célú egyesület

számára, amely nem használja fel az adományok legalább 75%-át jótékony célra. A rendelkezés nyilvánvalóan a

kereskedelmi, nyereségre törekvő gyűjtések álcázása ellen irányult. Eltekintve annak dodonai homályosságától,

hogy mi tekinthető pontosan jótékony célnak, a meghatározás – elég ha csupán egy környezetvédő egyesület

kutatási, ismeretterjesztő és közoktatási tevékenységeire gondolunk – nyilvánvalóan megengedhetetlenül széles.

"A veszély, amit el akartak hárítani, a szélhámosság. Ez a rendelet azonban bizonyos védett tevékenységeket is

elér, s a kérdéses célt ráadásul el lehetett volna érni más, kevésbé drasztikus beavatkozással is. Sőt, azt is

mondhatjuk, hogy a rendelet egyáltalán nem érte el ezt a célt."

Mivel az utca szólásszabadsága igen gyakran szükségessé teszi a legkülönbözőbb szokványos tevékenységek

összehangolását, az ehhez szükséges bejelentési kötelezettség leple alatt gyakran elkövetik a szólásszabadság

elleni főbűnök egyikét: szűkebb értelemben vett cenzúrát, vagyis előzetes korlátozást vezetnek be, méghozzá

törvényes ellenőrzés, bírósági fellebbezés lehetősége nélkül. Ennek példájaként vegyük New York államnak azt

a háború utáni rendeletét, amely előírta minden szabadtéri istentisztelet rendőrségi engedélyeztetését. Karl Kunz

baptista lelkész 1946. évi engedélyét azonban visszavonták, mert a vallásos rendezvények alkalmával sértés és

nevetség tárgyává tett más hiteket. Amikor Kunz újra a rendőrséghez fordult, a következő két évben

megtagadták tőle az engedélyt, s mert ennek ellenére prédikált, letartóztatták és elítélték. Az egyedüli kérdés az

ügyben az volt a vezető főbíró indoklása szerint, hogy a hatóság megtagadhatta-e az engedélyt. Mivel a rendelet

– mutatott rá – egy köztisztviselőre bízta annak eldöntését, hogy milyen tartalmú mondanivaló esetén adja meg

az engedélyt, nyilvánvalóan alkotmánysértő.

4. Az elijesztés

Az alkotmányossági hiba legsajátosabb esete, úgy tűnik, az, amikor a törvény látszólag egyáltalán nem tilt és

nem büntet, csupán óvatossá tesz és elijeszt. Szemben az általános és sajátos elrettentés céljával, amit a

másoknak okozott megengedhetetlen kár büntetésével igyekszünk elérni, a chilling effect, ahogy ezt

elkeresztelték (pontos fordítása talán "megdermesztő hatás" lenne), sokakat, amint már láttuk, egy jog

élvezetétől vagy gyakorlásától tántorít el (5. §). Ha a valóságban kétségesek a szükséges garanciák és

háttérfeltételek, akkor azt a törvényes előnyt, amit egy jog biztosít, csak kivételes bátorság birtokában vagy

vakmerő nemtörődömséget tanúsítva vehetjük igénybe. Egy elfogadhatatlanul homályos jogszabály azáltal váltja

ki az elijesztő hatást, hogy kiszámíthatatlanná teszi a polgár számára tevékenysége megítélését és esetleges

büntethetőségét. Az adott területen indokolt valamilyen fellépés, ám a megengedhetetlenül széles jogszabály

azzal fenyegeti a polgárt, hogy az állam kemény bánásmóddal sújthatja valamiért, ahol pedig éppenséggel

kötelessége lenne tartózkodnia az egyén minden háborgatásától.

Az öncenzúra ilyen körülmények között ésszerű viselkedés. Noha látszólag szabadon beszélhetünk, akinek esze

van, nem megy közel az ingoványos területhez. Egy alkotmányos demokrácia számára, ahol a közügyek vitatása

a különböző felfogású polgárok ésszerű együttműködésének nélkülözhetetlen feltétele, a probléma

mindenekelőtt úgy vetődik fel, hogy a politikai és társadalmi viták közepette, a kormányzat bírálatával

összefonódva elkerülhetetlenül nyilvánosság elé kerülnek egyének jóhírét sértő állítások.

A gumiparagrafusok elleni védekezés fontos alkotmányos eszköze annak lehetővé tétele, hogy széles jogszabály

esetén – a standing, a bírósághoz fordulás jogának hagyományos polgári jogi (közösjogi) feltételeivel látszólag

ellentétben – bárki hivatkozhat annak alkotmánysértő következményeire, nem csupán az, akit ez ténylegesen

érint. Az ellentét azonban csak látszólagos, hiszen az elv tényleges sérelmet ismer el. Arra épül, hogy

mindenkinek joga van ahhoz, hogy cselekedeteit alkotmányosan érvényes jogszabály alapján ítéljék meg. Azért

engedjük meg valakinek ezt a védekezést – noha az ő magatartását éppen nem védi a szólásszabadság elve, és őt

tehát ebben az esetben jogosan büntethetnénk meg egy kijavított szövegű, pontosabb rendelet alapján –, mert

azok, akiket a széles jogszabály esetleg tömegesen elijeszt joguk gyakorlásától, aligha rendelkeznek azzal a

kivételes bátorsággal, hogy szembe merjenek szállni egy igazságtalan törvénnyel.



Az öncenzúra gyakoriságára a dolog természetéből következően nincsenek bizonyítékaink, számadataink. Nem

tudjuk, hányan nyitnák ki a szájukat, ha nem féltenék szabadságukat, állásukat, előmenetelüket, vagy

egyszerűen csak a nyugalmukat. Damoklesz kardjánál nem az számít, hogy vág, hanem az, hogy ott függ.

5. A túl széles beavatkozás és a polgárjogok

A meghatározásnak végül létezik egy kevésbé szigorú változata is. Eszerint a túl széles beavatkozás elkerülése

pusztán olyan vezérelv, amelynek követésére a kormányzatnak, a csakugyan szükséges lépések megkeresésével,

mindig törekednie kell. "Azt, hogy széles-e a törvénybe foglalt korlátozás, annak fényében kell megítélnünk,

hogy mi az a legkevésbé durva beavatkozás, ami alkalmas ugyanennek az alapvető célnak az elérésére."

(Shelton 1960, 488.)

Aligha vitathatja azonban bárki is, hogy a jogok összehangolása valamennyi indokolt esetben megkívánja a

minél szűkebb körű állami beavatkozást. Ám ha az alkotmányossági vizsgálódásnak csupán e közhely

megállapítása a célja, akkor máris egy paradoxonra bukkanunk. Egyrészt érthetetlen, miért lenne a magas

grémiumnak az ostoba avagy a némileg tökéletlen politika kiküszöbölése terén ilyen pedagógiai feladatköre.

Másrészt, és ez a súlyosabb ellenvetés, ha csak ez a panasz a rendelkezéssel szemben, akkor az adott esetben a

politika nem tévedt olyan területre, amit megtilt neki az alkotmány.

A túl széles beavatkozás doktrínája, és ez a paradoxon megoldása, önmagában nem alkalmas rá, hogy a

polgárjogok területének helyes megállapításához alkotmányossági mércéül szolgáljon. A tan előfeltételezi

ugyanis a polgár és az állam szembenálló érdekeinek eseti mérlegelését, a kétféle érdek közötti egyensúlyozást.

Mintha a bíróság döntené el, hogy az adott esetben történetesen a jogok tiszteletben tartása-e a fontosabb, vagy

az állami érdek! Mintha addig terjednének szabadságunk határai, ameddig az állam az adott esetben ezt

célszerűnek látná! Holott éppen egy ilyen egyenleg megvonását tiltja a jogok fogalma. Ha az államnak nincs

felhatalmazása arra, hogy belépjen a kerítésen túlra – vagy ahogy romantikusabban mondhatnánk, belegázolva

jogainkba betegye oda a trampli lábát, szőrös mancsával benyúlva megnyirbálja szabadságunkat –, úgy fel sem

vetődhet a kérdés, menynyire szűken vagy szélesen szolgálja céljait a tilalom. Akkor elegendő megállapítani a

birtokháborítást, és pont. A helyes megoldás kialakítása a törvényhozás vagy a végrehajtó hatalom dolga (4. §).

A képviseleti demokráciában, ha a dolgok a rendes kerékvágásban haladnak, az alkotmányosság minden

közhatalmi megbízatást határok közé szorít. Az első és legfontosabb közérdek, amit a kormányzatnak elő kell

mozdítania, a közhatalommal szembeni törvényes immunitás területének, a polgárjogokhoz fűződő érdekeknek a

védelmezése. Nem a kár elvét kell követnünk, ahogy Mill nyomán sokan gondolják (3. §), hanem a

felpanaszolható kár ellen kell védelmet biztosítanunk sajátos érdekeknek. Kizárólag ezeknek a jelentős sérelme

tekinthető olyan kárnak, amely feljogosítja, mi több, kötelezi a tisztségviselőket a polgárok cselekvési

szabadságának korlátozására.

A túl széles beavatkozás alkotmányjogi mércéje nem tartalmi, hanem formális elv. A jogok szavatolásának

formális, jogállami avagy a jog uralmához fűződő, személyes érdekeinket biztosító elv. Az államnak bizonyos

veszélyek elhárítása kötelessége, más veszélyeké, ha a többség úgy látja, vonzó politika, megint más veszélyeké

pedig, bárhogy gondolkodjon is ezekről a többség, túl van hatalmának illetékességi körén.




1. Miként védi a szólásszabadság jogait és az egyenlő polgárjogok rendszerét a túl széles beavatkozás

alkotmányos tilalma?

2. Mik a tanár szólásszabadságának határai?

3. Mire terjed ki és mire nem terjed ki a diákok szólásszabadsága?

4. Mi a hallgatás joga?

5. Miért fenyegetnek közvetett cenzúrával a lhely, idő, módl szabályozások?

6. Miért vált ki a "gumiparagrafusok" elijesztő hatása ésszerű öncenzúrát?

7. Miért formális a túl széles beavatkozás tilalma?

7. Jegyzet



Az alkotmányjogi mérce irodalmából lásd Note 1970, Note 1974, Karst 1975, Monaghan 1982, Redish 1983b,

Tribe 1988, és Kalven 1988. Az Európai Közösség alkotmányjogát, valamint a brit és német gyakorlatot veti

össze az amerikaival Barendt 1987. Az alkotmányosság amerikai felfogásáról: Győrfi 2000. A legelvontabb

polgárjogról: Dworkin 1992a, 190kk; magyarul Dworkin 1998, 62kk. Az alapszabadságok ehhez kapcsolódó

alkotmányos rendszerének legjobb filozófiai kifejtését lásd Rawls 1987. Ez, mondhatnánk, Kant eszménye (4.

§).

A túl széles beavatkozás meghatározása: Nowak 1983, 868. Vö. Redish 1983a, 1034–1035. A cél

jelentéktelenségéről: Israel 1967, 193, 217–219. Az apróság-elv teljes latin formulája így hangzik: de minimis

non curat lex. Lásd Curzon 1983, 106.

A szólásszabadság elméletében a nem önkéntes, kényszerített hallgatóságot nevezik fogoly közönségnek (11. §).

A diákok szólásszabadságáról: Tinker (1969). Az igazgató felfüggesztette a 13 és 16 éves tanulót, mert tilalma

ellenére gyászkarszalagot viseltek a háború elleni tiltakozásként. A tanfelügyelőség úgy látta, hogy az iskola

nem lehet demonstráció színtere. Ezzel szemben Forbas főbíró szerint a diákok és a tanárok nem vesztik el

jogaikat az iskola kapujában. A rendzavarás valamilyen homályos veszélye egy demokráciában nem elég a

tiltáshoz. A diák az iskolában és az iskolán kívül egyaránt alkotmányos jogokkal rendelkező személy. A

szabályozás ésszerű indokai nélkül nem korlátozható nézetei kifejtésében. De ilyen indok csak a tanítás

megzavarása vagy mások jogainak megsértése lehet. A közoktatási intézmény vezetői nem léphetnek fel

semmilyen vallás, politika, filozófia, erkölcs vagy ízlés ellen, amíg a tanár vagy a diák megnyilvánulásai az

iskolát törvényes céljaiban nem hátráltatják. Az indoklás és a tanári esetek kitűnő összefoglalása: Hentoff 1980.

A tanári szólásszabadságról: Pickering (1968). A tanárt elbocsátották, miután olvasói levelet tett közzé a helyi

újságban a tanfelügyelőséget bírálva egy sor, szerinte rossz és a közvéleményt félrevezető pénzügyi és

gazdasági intézkedésért. A meghallgatás során megállapították, hogy a levél valótlan állításokat is tartalmaz és

egészében káros hatást fejt ki az iskolák hatékony működésére és igazgatására. A Legfelsőbb Bíróság egyhangú

döntéssel védte meg az elbocsátott tanár jogát a szólásszabadsághoz. A perben a levelet a rágalmazás mintájára

ítélték meg, egyfajta lázító becsületsértésként a feljebbvalókkal szemben. Marshall főbíró az ún. Pickering-

szabályban kimondta, hogy a tanári szerződéssel csak a szoros munkakapcsolatot akadályozó és így magára a

tanításra is kiható személyi ellentétek összeegyeztethetetlenek. A tanári alkalmasság világnézeti feltételeiről:

Shelton (1960), 488. Egyetemi oktatók kommunista nézeteiről: Keyishian (1967). A diákok és a tanárok

szólásszabadságának kérdéseire visszatérünk a 13. §-ban.

A kommunisták egyesülési szabadságának kérdéseiről lásd Kalven 1988. Érdemes megjegyezni, hogy

Magyarországon és például Németországban (könnyen kijátszható) törvény zárja ki az "alkotmányellenes"

radikális szervezetek megalakítását. A közalkalmazott politikai megbízhatóságáról: Robel (1967), 265. és 266.

"Az utca szólásszabadsága" (15. §) Schauer professzor találó elnevezése: Schauer 1982, 201– 206. Jászberény

magát liberálisnak tekintő polgármestere a városi képviselők többségének egyetértésével 1992-ben kifejtette,

hogy az önkormányzatnak szuverén joga megengedni vagy megtiltani egy politikai rendezvényt a szabadban

azon az alapon, hogy azt egy általuk – és sokak által – nem kedvelt, szélsőbalosnak tekintett párt szervezte. Az

azonban önmagában nem tűnik képtelenségnek, hogy a város bizonyos színhelyeken korlátozza minden politikai

és nem politikai rendezvény gyakoriságát. A gyűjtéseknél előforduló visszaélések túl széles szabályozásáról:

Schaumburg (1980), 620kk. A szabadtéri istentisztelet betiltásáról: Kunz (1951), 290.

Az elijesztő hatás és a politikai rágalmazás kérdéséhez lásd a 7. §-t. A bírósághoz fordulás jogának

kiterjesztéséről lásd Monaghan 1981, valamint Monaghan 1984. Az 1991-ben nyugalomba vonult Thurgood

Marshall főbíró megállapítása ellenvéleményként hangzott el: Arnett (1974), 231. Az elijesztő hatás

elemzéséhez lásd még Krokovay 1991. A legkevésbé durva beavatkozás elvéről: Shelton (1960), 488.

Az alkotmánytani szakirodalomban a jogok elsőbbségére vonatkozó liberális elvet a jogok abszolutista

értelmezésének nevezik. Az abszolutizmus és az eseti mérlegelés vitájáról a szólásszabadság elméletében lásd

Tribe 1988, 785–789. A törvényes immunitás fogalmát (4. §) Wesley Newcomb Hohfeld klasszikus elemzése

vezette be a jogelméletbe: Hohfeld 1919, 35–64. A kár fogalmának jogi értelmezéséről és a másoknak okozott

kár Mill-féle elvéről (3. §), illetve Feinberg 1984–1988, Feinberg 1999.


IV. rész - IV. A KÖZÜGYEK SZABAD VITÁJA


Tartalom

7. 7. A kormányzat bírálata ............................................................................................................... 56 1. A rágalmazás a jogi hagyományban .................................................................................... 56 2. A tényfeltáró újságírás tényei ............................................................................................. 59 3. A rágalmazás jogorvoslásának alkotmányossága ................................................................ 61 4. A New York Times-szabály és következményei .................................................................. 63 5. Ellenőrző kérdések .............................................................................................................. 66 6. Jegyzet ................................................................................................................................. 67

8. 8. Belegázolás a magánéletbe ....................................................................................................... 69 1. A személy szabadsága ......................................................................................................... 69 2. A mondanivaló előtt és után ................................................................................................ 69 3. Bemutatás és beleegyezés ................................................................................................... 71 4. Közszereplők "erkölcstelenségei" ...................................................................................... 72 5. A tényfeltáró újságírás módszerei ....................................................................................... 73 6. Egy VIP-lista ....................................................................................................................... 74 7. Ellenőrző kérdések .............................................................................................................. 77 8. Jegyzet ................................................................................................................................. 78


7. fejezet - 7. A kormányzat bírálata

A szólásszabadság alkotmányos elve mindenekelőtt azt az érdekünket védelmezi tehát, hogy másokkal

egyenrangú polgárokként kifejleszthessük és kifejezhessük – a minket körülvevő világ igazságosságát vagy

igazságtalanságát illetően – igazságérzetünket (4. §). A szólásszabadság döntő jelentése ezért a közügyek,

mindenekelőtt a kormányzat tevékenységének szabad vitatása. Az a társadalom, amelyben a kormányzatot nem

lehet minden lépésében és intézményében akadálytalanul bírálni, nem tekinthető egy szabad ország

társadalmának. Csakhogy a kormányzat bírálata nem mindig a politikai berendezkedés általános, elvont, elvi

vizsgálata (2. §). Elkerülhetetlen, hogy gyakran jár együtt a kormányzatot alkotó személyek, az állam

tisztségviselőinek bírálatával. E fejezet két részében azokkal a kérdésekkel foglalkozunk, amelyeket a közügyek

szabad vitatásához tartozó, ám vélhetően sértő mondanivaló nyilvános kifejezésének szabadsága vet fel.

Vizsgálódásunk, a médiaetika számára korántsem szokatlan módon, egy konkrét jogeset tanulságaihoz

kapcsolódik. A legfontosabb tanulság így szól: ha az állam felelősségre vonhatja a hivatalos személyek

kritikusait azok személyiségi jogainak megsértéséért, ez azért hat cenzúraként, mert elijeszti a polgárokat

garantált jogaik gyakorlásától (6. §). A médiaetika körében pedig, ne felejtsük el, erkölcsi gondolkodásunkat

két irányban próbáljuk némiképp finomítani: a jog világában a média szabadságának olyan közelebbi

meghatározását akarjuk támogatni (elvileg is, gyakorlatilag is), amely elfogadható az olyan erkölcsi

gondolkodású emberek jogi kultúrája alapján, amilyenek mi, jogi szakképzettséggel általában nem rendelkező

emberek vagyunk, és megfordítva, a média világában ki kell alakítanunk a magunk erkölcsi érzékenységét a

jogállam hagyományai, az elfogadhatóan igazságos társadalom formális követelményei iránt (1. §). A New

York Times kontra Sullivan eset egyfelől megkönnyíti, másfelől megnehezíti feladatunkat.

Megkönnyíti, amennyiben lehetővé teszi számunkra az amerikai alkotmányosság különleges szerepének

megértését a 20. század nagy diszkriminációellenes, polgárjogi forradalmában. Harry Kalven, a társadalmi

mozgalom talán legnagyobb jogásza így írt erről "A New York Times-eset – jegyzet az első kiegészítés »döntő

jelentéséről«" című, nevezetes tanulmányában:

Tézisem röviden az, hogy a bíróság, jóllehet a politikai realitások kényszerítették ki, hogy az

ügyet a Times javára döntse el, ugyanilyen mértékben arra is rákényszerült, hogy emlékezetes

alapot keressen eredményének igazolásához, s így olyan véleményt írt, amely a legjobbnak és

a legfontosabbnak bizonyulhat, amit valaha is létrehozott a szólásszabadság területén. (Kalven

1964, 193–194.)

Most, amikor napirendre került az európai alkotmány alapvető reformjának és azon belül egy jogok törvénye

elfogadásának az eszméje, az élő alkotmány e gazdag és kifinomult gyakorlata segítségünkre lehet a közös

alapok új tisztázásában.

A nehézség abból ered, hogy az amerikai ügy a becsületsértés közösjogi polgári peres eljárását állította

indoklása középpontjába, s azt a szólásszabadság alkotmányos elvével összefüggésben teljesen új

megvilágításba helyezte, a polgári jog eltérő hagyományai számára is komoly tanulságokkal. Ennek megértése

viszont megkívánja tőlünk, hogy legyen egy hozzávetőleges képünk a magánjogi vétkes cselekmények

közösjogi megítéléséről, egy olyan jogászi gondolkodás erkölcsi alapjairól, amely a mi "kontinentális"

joghagyományainktól a mai napig is valamelyest eltérő utakat követ.

1. A rágalmazás a jogi hagyományban

A New York Times-eset története azzal vette kezdetét, hogy 1960 márciusában a New York Times, az Amerikai

Egyesült Államok egyik legjelentősebb napilapja közölt egy egész oldalas hirdetést, amely adakozásra szólított

fel egy polgári bizottság nevében. Nem volt szokatlan sem a gyűjtés, sem annak jellege. Más

szerkesztőségekhez hasonlóan a lap az ilyen, nem-kereskedelmi jellegű hirdetésre ugyanazt a tarifát alkalmazta,

mint a közönséges reklámra. Az a 4700 dollár, amibe került, bizonyára jóval több, mint amennyit egy

jelentéktelen helyi lapocska kérhetne, de aprópénz ahhoz az anyagi kockázathoz képest, amit a kiadónak az ilyen

nem-kereskedelmi hirdetéseknél vállalnia kellett.

Mert az sem volt rendkívüli, ami nem sokkal a szám megjelenését követően történt: polgári rágalmazási per

indult a lapkiadó és a közlemény egyes aláírói ellen, a hirdetés tartalma alapján. A kereset sikeresnek, erkölcsi

és anyagi tekintetben egyaránt hálás vállalkozásnak látszott, egészen a legutolsó szintig. Ekkor váratlan fordulat

történt. Az Egyesült Államok Legfelsőbb Bírósága, egy sereg rutinos jogász meglepetésére, a panaszos ellen

ítélt. Természetesen ilyesmire megint bőségesen akadt példa, jóllehet a pereknek ezt a fajtáját az

7. A kormányzat bírálata


igazságszolgáltatás kilenctagú "csúcsszerve" ritkán vizsgálta felül. Ami valójában példátlan volt, s aminek

vihara a mai napig sem ült el, az az ítélet megfordításának módja. Különösen, ha meggondoljuk, hogy az

egyhangú döntés nem tett lehetővé új tárgyalást. Bele kellett nyugodni, ez volt a végső szó az ügyben. Ezúttal

nem is formai kifogások alapján érvénytelenítette az "alkotmánybíróság" az illetékes alsóbb bíróságok ítéleteit.

Új szabályt fektetett le, ami teljesen átértelmezte – a közösjog, a common law polgári peres eljárásának egyik

legősibb területén, a becsületsértés magánjogi vétkes cselekményének megítélésében – a szilárdnak tűnő

hagyományt. És mint mondtam, a döntés teljesen új értelmezést adott az amerikai társadalom alkotmányos

berendezkedésének. Ennek megértéséhez azonban messzebbről kell kezdenünk a történetet.

Mióta világ a világ, a rágalmazással szembeni jog természetesen az Egyesült Államokban is vitathatatlanul the

law of the land, "a föld törvénye" volt. Mint az úgynevezett közösjogi országokban mindenütt, s mint sokfelé

máshol is, rágalmazás, hivatalosabb elnevezésével becsületsértés magánjogi vétkes cselekményének elkövetése

esetén a polgári per megindításához három feltételnek kell hagyományosan teljesülnie. A panaszosnak rá kell

mutatnia, hogy a közlés állításai kárt okozhatnak egy személy jóhírének; hogy ezek az állítások nyilvánosságra

kerültek; s hogy sértő tartalmukat egy lharmadik személyl egyértelműen őrá vonatkoztathatja, mert azok "róla

szólnak vagy vele kapcsolatosak". Vegyük ezeket sorra!

A JÓ HÍRNÉV SÉRELME. Az első feltétel teljesítésének a századok során szilárd kategóriái alakultak ki. Sértő

tartalom volt a bűnvád minden fajtája, a hivatásbeli alkalmatlanság vagy a foglalkozáshoz kötődő becstelenség,

valamint az erkölcstelenségre utaló állítás. Az erkölcstelenség általában – a középkori gondolkodás esetenként

napjainkig tartó logikájával – csak azt jelentette, hogy a tisztes női erényen, vagy egészen pontosan, a tisztes

férfiú asszonyának erényén esett folt, legalábbis az állítás szerint. Némileg ezzel ellentétben a becsület

megsértésére alkalmas volt a rejtett testi fogyatékosság vagy betegség kikürtölése is. Szemben az úgynevezett

per quid esetekkel, ahol mintegy a következtetések feltételezhető levonása árthatott a sértett társadalmi

megbecsültségének, a felsorolt tartalmú állításokat a becsületsértés magától értetődő, per se kategóriáinak

nevezték.

Amikor az esetet könnyen vagy következtetés útján be lehetett sorolni valamelyik kategóriába, a bíróság a

sérelmet vélelmezte, azaz a dolog nehezen bizonyítható természetére hivatkozva eleve tényként könyvelte el. Az

ilyen állítások, ez volt az elgondolás lényege, már önmagukban is, pusztán természetüknél fogva sértik a

panaszos becsületét: ellenérzéseknek, viszolygásnak tehetik ki, ami – az esetleges közvetlen anyagi

következményektől függetlenül – kerüléséhez, megvetéséhez, kinevetéséhez vezethet.

A sérelem vélelmezésénél azonban figyelembe vették a hírnév előzetes állapotát. Bizonyos támadásokat ennek

alapján mintegy "leszámítoltak": feslett nőszemély vagy szabadult rab kevésbé lehetett kényes a hírnevére, mint

a köztiszteletben álló úriember vagy úriasszony. Nem csupán az számított, hogy a sértő dolgokat kinek

mondták, az sem volt mindegy, hogy ki mondta és ki előtt. Amit valakiről legy helytelenül gondolkodó

kisebbségl állít, annak mintegy le kell peregnie egy rendes emberről, hiszen azért se panaszkodhat senki, hogy a

tolvajok kinézik maguk közül. Tehát a becsület sérelménél "párbajképesnek" kell lennie minden érintettnek:

annak, aki mondja, annak, akiről mondják, és annak is, akinek mondják.

Abban, hogy e sérelem felpanaszolható, a polgári jog egyik legáltalánosabb alapelve látszott érvényesülni:

méltányos, hogy egy személynek ne kelljen ártatlanul szenvednie mások tevékenysége következtében, s ha ilyen

módon kárt okoztak neki, amennyire lehetséges, a jog orvosolja azt, kötelezve a vétkes cselekmény elkövetőjét a

kár jóvátételére, az eredeti állapot helyreállítására, és az azzal kapcsolatos felelősség viselésére, a kár

megtérítésére.

Eredetileg a római jogból ismert fizikai sérelem, az iniuria mintájára került be a kánonjogba a képletes

támadásnak ez a fajtája. Azon az alapon, hogy a halhatatlan lélek befeketítése gyalázatos tett, habár a fontosabb

indíték valószínűleg a féktelen keresztényietlen versengés és a jogos haszon eltulajdonítása elleni védekezés

szükségessége volt.

De nemcsak az zavarhatta a békét, ha a kereskedők nem válogattak a konkurencia letörésére alkalmazott

eszközökben. Legalább ekkora veszélynek mutatkozott a valódi rendbontás és csendháborítás, a bosszút követő

bosszú, a párbajt követő párbaj. Ezen a ponton fonódott össze a magánemberek közötti perpatvar az égi és a

földi birodalom oltalmazásának szempontjaival. Szentségtörő gyalázkodás esetén az analógia megint

kézenfekvő: ha senki sem sérthet meg büntetlenül egy urat, hogyan tehetné ezt meg büntetlenül az urak urával!

Nem is beszélve arról, hogy a delikvens, túlvilági számláját tekintve, igazán hálás lehetett az inkvizítornak az

úgynevezett blaszfémia, vagyis istentelensége kemény megbüntetéséért. Ahogy az idők szelídültek, úgy

növekedett meg a jelentősége a mocskolódások korábban figyelemre sem méltatott fajtájának, az obszcén

gyalázkodásnak.



Ma már nehéz átlátni, miért, de a szavakkal végrehajtható sértések utoljára hagyott fajtája, a lázító becsületsértés

kategóriájának létrehozása úgyszintén az idők szelídülésének jele volt. Valaha az ilyen árulás vagy összeesküvés

gondolata is főbenjáró vétségnek számított (2. §), hiszen a sértett ebben az esetben nem egy becsületére kényes,

rangos alattvaló, hanem maga a felséges személy. Mint látni fogjuk, nem árt emlékezetben tartanunk ezt a

rokonságot, amikor napjainkban újból divatba jön a hivatalos személyek tekintélyén esett sérelmek

felpanaszolása.

A SÉRTÉS NAGY NYILVÁNOSSÁGA. A per második feltétele tehát az volt, hogy az állítás nyilvánosságra

kerüljön. Egykor ez érthetően nagy jelentőségű feltétel volt, hiszen a sérelem azon alapul, hogy a híresztelés

ténylegesen eljutott a kívülállók egy széles köréhez. A szóbeli sértés, már ha volt rá szavahihető tanú egyáltalán,

lassabban terjedt és idővel elhomályosult, s különben is inkább fenyegetett megverekedéssel és hasonlókkal,

amiből viszont az a furcsaság következik, hogy gyakrabban tett indokolttá a magánvádon túl állami vádemelést,

külön büntetőjogi felelősségre vonást, mint a békétlenség szítása. Az írásban terjesztett rágalmaknál viszont a

hamis állítások gyors, széleskörű és rendkívül tartós elterjedését tételezték fel, részben nem is alaptalanul, s a

közérdek védelmében ebben az esetben viszont csak ritkán – és többnyire akkor is sajátos meggondolásokból –

indítottak eljárást.

Szóbeli sértés és írott becsületértés megkülönböztetését a nyomtatás elterjedése kezdetben csak még fontosabbá

tette, s így a polgári jog e két kategóriája külön fejlődött. Más lapra tartozik, hogy a rádió, majd a televízió

megjelenésével e megkülönböztetés, ha egyáltalán megvonható, jórészt érdektelenné vált. Maga a szempont

azonban, hogy a nagy nyilvánosságot elérő sértés növeli a személyi viszonyoknak okozott kár valószínűségét,

illetve nagyságát, továbbra is fennmaradt.

A SÉRTETT SZEMÉLYE. A harmadik feltétel az első kettőn túljutva igazán csak formaságnak látszana, ha egy

pillanatra megfeledkeznénk a nyelvhasználat páratlan színességéről és kiszínezési lehetőségeiről, a

hasonlatokról, a képes beszédről, a metaforák alkalmazásairól, a célzásokról, sejtetésekről, homályos utalásokról

és hasonlókról. És akkor még itt van a művészi mondanivaló szabadságának kérdése is, amelyen belül a

becsületsértés sérelme a lehető legtávolabb kerülhet a tényállítások szokásos összefüggéseitől. Nem mindig

egyszerű bebizonyítania a jogi elégtételt kereső személynek, hogy a kérdéses szövegben előforduló tulajdonnév,

ismertetőjel vagy leírás alapján a sértő állítások – ahogy a hagyományos jogászi formula megfogalmazta – "róla

szólnak vagy vele kapcsolatosak". Képzelhetjük, mennyire kifinomult prókátori fogásokat eredményezett ez a

probléma! És különösen ott volt jelentősége, ahol a legélesebben vetődött fel a közügyekben kialakított

vélemény összefonódása a személyes sérelmekkel, a kormányzat bírálatának területén.

A VÉDEKEZÉS KIVÉTELES JOGAI. Ezután, ha a felperesnek nem kellett elkullognia egy keresetét elutasító

"sommás ítélettel", kezdetét vette a perbeli védekezés kialakítása. Számos abszolút és feltételes védelem,

mentség és enyhítő körülmény jöhetett szóba. Az "áldozat" tételes vagy hallgatólagos beleegyezése az esetleges

pocskondiázásba ősidők óta teljes felmentést eredményezett, amit, ki tudja, miért, különösen magától

értetődőnek tekintettek a fennálló házassági kötelék esetén. Ugyancsak teljes mentesítést kellett megállapítania a

bíróságnak, ha a sértő tartalmú közlés törvényhatósági és más hivatalos eljárás keretében hangzott el.

Nyilvánvalóan abszolút privilegizált közlésnek számított a parlamentarizmus kezdetei óta mindaz, amit a

képviselő az országgyűlés üléstermében állít és mond, de az már korántsem volt ennyire nyilvánvaló, hogy a

képviselői szólásszabadság e kivételes jogai mennyire érvényesek a diétán kívüli köztanácskozásra (2. §),

például a választási kampányok során a képviselőjelöltek – politikai ellenfeleikre vonatkozó – szélsőségesen

barátságtalan kijelentéseire. Látni fogjuk, hogy miként hatott ez a mentelmi logika a közügyek szabad vitájának

arra az általánosabb felfogására, amelyet William Brennan főbíró alakított ki a most vizsgálandó New York

Times-ügy indoklása során.

A szerepből fakadó ilyen és hasonló mentesítésekhez kapcsolódik a feltételekhez kötött, minősített

privilégiumok sora. Ezek voltaképpen a vizsgálódás és a bírálat kötetlen megnyilatkozásainak hagyományos

jogosítványai voltak. A méltányos kommentár elve eredetileg mintegy összefoglaló magyarázat volt a közlés

jóhiszeműségére, amelynek, mint mindjárt látni fogjuk, hiba, hanyagság és hazugság megkülönböztetésében

továbbra is alapvető jelentősége volt a New York Times-indoklás számára. Mielőtt a perlekedés csüggesztő

bonyodalmait magunk mögött hagynánk, vegyük szemügyre a minősített privilégiumok alkalmazásának egy

alapvető megkülönböztetését.

TÉNY ÉS VÉLEMÉNY. Azok a szakírók, akik a szólásszabadságot a vélemények szabad kifejezésével

azonosítják, gyakran hivatkoznak arra, hogy Mill híres gondolatmenetében még a vitatható tény-állítások

védelme mellett is az szól, ha azok a tények értelmezésére vonatkozó, esetlegesen részben avagy teljesen téves

vélemények (3. §). És az is igaz, hogy Mill a szándékos hazugságot, úgy tűnik, nem tekintette olyan társadalmi

értéknek, amelynek védelmezéséből az általa felismert hasznos következmények erednének. Legalábbis abból,



ahogyan egyetlen megjegyzést szentel a polgári rágalmazás jogi tilalmának, arra gondolhatunk, hogy amíg a

tudás és a tanácskozás nagy kérdéseiben úttörő módon fogalmazta meg jogos gyanakvásainkat és kétségeinket, a

jó hírnév sérelmének védelmében minden gondolkodás nélkül elfogadta a józan ész és a joghagyomány

bölcsességét: a hír szent, a vélemény szabad!

Sértő, de jóhiszemű tényállítások esetén a legjobb védekezés mindig is a valóságbizonyítás volt, amíg sértő, de

helyénvaló vélemények nyilvánosságra hozása esetén a méltányos kommentár elve nyújthatott védelmet. Az első

esetben azt kellett megmutatnia a felpanaszolt cselekmény elkövetőjének, hogy a kérdéses állítások teljes

mértékben, vagy legalábbis részben, illetve lényegüket tekintve igazak. A másodikban viszont arra hivatkozott a

védelem, hogy a szubjektív megállapításoknak objektív alapja van. A véleményre nem lehet panasz, ha az epés

megjegyzéseket bizonyíthatóan igaz állítások támasztják alá.

E mentességek újabb példát nyújtanak a közügyeknek arra a felfogására, amelynek alapján

egy érdeket (esetünkben a jóhírét) egészen addig a pontig védelmeznek, amíg e védelem nem

sérti a nagyközönség vagy egy magánember valamilyen, fontosabbnak tartott érdekeit.

Feltételezik, hogy amint az élet, a halál és a tulajdon, a jóhír is jogi védelmet érdemlő,

különlegesen becses dolog, de ugyanakkor a bírósági tárgyalásokon, a törvényhozás spontán

vitáinak forró légkörében, a jó kritika reményében közreadott művek szemlézésében és a

kiválóságoknak a hatalomért vagy a köztiszteletért vívott adok-kapok versengésében bizonyos

fokig nem várhatjuk el a kíméletet. Ha megszüntetnénk a mentességet e sajátos

összefüggésekben, úgy az igazság kendőzetlen megfogalmazása helyett megengednénk a

félénk aggályoskodást – a bíróságokon az igazságosság, a törvényhozásban maguknak a

törvényeknek a kárára; túl óvatossá tennénk a kritikusokat – az ítéletükre támaszkodó

olvasóközönség kárára; a hatalom és a tekintély szembeszökő tiszteletére késztetnénk a

politikai elemzőket – a reformok kárára. (Feinberg 1975, 220.)

A sikeres valóságbizonyítás, ha most eltekintünk a lázító becsületsértés legalább a 18. század végéig különleges

megítélés alá eső bűncselekményétől, még meg is fordította a szereposztást: ha a sértő állítás igaznak bizonyult,

a támadóból lett a vétlen fél, a panaszkodóból az imposztor. Egy tisztán polgári perben továbbá sohasem

számított felpanaszolható sértésnek már közzétett, igaz tények hangoztatása. Lázító becsületsértés esetén viszont

szükségképpen úgy okoskodtak, hogy pusztán az esküdtszék előtt lefolytatandó bizonyítási eljárás igénye is arra

vall, hogy a megátalkodott himpellér szánt szándékkal munkálkodik az ország vagy az uralkodó tekintélyének

aláásásán. Ez egy olyan gondolat, amelyet az általunk ismert két önkényuralmi rendszer is előszeretettel

alkalmazott.

A JÓVÁTÉTEL. Miután vád és védekezés helyére került, az esküdteken volt a sor, hogy felbecsüljék, minden

külön bizonyítás nélkül vélelmezzék a sértésnek tulajdonítható láltalános kártl. Ezen felül a panaszosnak

módjában állt továbbá igazolást hoznia különféle és különböző mértékű, általa elszenvedett "sajátos károkról".

A bíróság, ha indokoltnak látta, nem csupán ennek fejében rótt ki további kártérítést, de egy harmadik összeget

is a rágalmazó nyakába varrhatott, mert bűnvádi eljárás lefolytatása nélkül is megállapíthatott "büntető célú

kártérítést", egyfajta bírságot a felperes javára, az alperes okulására. Egészen kivételes esetben sor kerülhetett

végül tisztán magánjellegű rágalmazásért – a jóvátétel negyedik lehetséges fajtájaként – valódi büntetésre is.

Ekkor a szokványos bűnvádi eljárás lefolytatását követően az ítéletben büntetőjogi felelősségre vonást

érvényesítettek.

A polgári jog modern fejlődésében a kártérítési felelősségnek az a megállapítása, ami a rágalmazási perekben

szokásos, egészen kivételes. A közösjogi hagyomány – és ebben a tekintetben a kontinentális magánjog

tradíciója sem más – úgy kezeli a sajtót és a "köztanácskozás" minden formáját, mint egy hasznos, de

kockázatos ténykedést, amelynek az ilyen dolgoknak megfelelően szabadságot kell ugyan biztosítani, de azzal a

feltétellel, hogy aki ilyen gyakorlatot folytat, annak viselnie kell a felelősséget az egyéneknek okozott esetleges

sérelmekért. Vagyis jogi értelemben a sajtó minden alkotmányos különlegessége ellenére, sőt, minden

alkotmányos különlegesség nélkül a lveszélyes üzeml kategóriájába tartozik, mint a gépkocsivezetés és a

vadállatok idomítása. Ahogy a balesetet okozó autóst vagy állatszelidítőt, a jóhiszemű újságírót is szigorú, a

nálunk elterjedt németes nyelvezettel, objektív felelősség terheli. Ez azt jelenti, hogy az okozott kárért nem

csupán akkor kell felelnie, ha a cselekmény lényegéhez tartozik a mens rea, a bűnös elme valamilyen

bizonyítható eleme, s nem is csupán akkor, ha viselkedése, ugyancsak bizonyíthatóan, nem volt kellőképpen,

tőle elvárhatóan körültekintő és elővigyázatos. Akkor is, ha mindent megtett, amit meg kellett tennie és amit

egyáltalán megtehetett.

2. A tényfeltáró újságírás tényei



A New York Times-ügyben több, párhuzamosan folyó perhez hasonlóan egy bizonyos, L. B. Sullivan nevű

panaszos, Montgomery város nyugalmazott rendőrbiztosa nyújtott be keresetet Alabama államban, a lapkiadó

vállalat, valamint a "Martin Luther King és a Dél Szabadságharcának Védelmi Bizottsága" négy, alabamai

illetőségű tagja ellen, a "Gondoljatok rájuk, akik hallatják hangjukat!" című felhívás harmadik és hatodik

bekezdésének rágalmazó állításai alapján.

"Amint az egész világ tudja – emlékeztetett a szöveg –, Délen néger diákok ezrei kezdtek erőszakmentes

tüntetésbe az emberi méltóságot nyújtó élet jogáért, amit szavatol az Egyesült Államok Alkotmánya és benne a

Jogok Törvénye." (New York Times, 1960. március 29.)

A harmadik bekezdés lefesti a "példátlan terrorhullámot", amellyel a rendőrség a békés megmozdulásokra

válaszolt. Azt például, hogy Montgomeryben, "miután a diákok elénekelték a kormányzósági épület lépcsőin a

»Hozzád szólok, hazám!« kezdetű dalt, vezetőiket eltávolították az állami egyetemről, amit több teherautónyi,

puskával és könnygázbombával felfegyverzett rendőr zárt körül. Amikor erre a teljes diáktestület megtagadta a

beiratkozást, az ebédlőt bezárták, hogy kiéheztetéssel késztessék a hallgatókat engedelmességre."

A hatodik bekezdés a Martin Luther King tiszteletest sújtó atrocitásokról szól. "A déli jogsértők – írták – újra

meg újra fenyegetéssel és erőszakkal válaszoltak Dr. King békés tiltakozására. Otthonába bombát rejtettek és

feleségét, gyermekét csaknem megölték, őt magát bántalmazták, »gyorshajtásért«, »őgyelgésért« és hasonló

»vétségekért« hétszer is letartóztatták. Most pedig »hamis tanúzással« vádolják, olyan bűntett elkövetésével,

amiért tíz évre börtönbe vethetik…" (New York Times, 1964, 257–258.)

Minthogy Alabama állam törvénye híven tükrözte a jogi hagyományt, a déli jogsértőknek szegezett vádak

rágalmazásra alkalmasnak számítottak. Mindamellett nem méltánytalan megjegyeznünk, hogy Alabama

"helyesen gondolkodó többsége" előtt a leírt intézkedések – sajnos – korántsem voltak népszerűtlenek.

Nemhogy rossz hírnevét keltették volna az intézkedőknek.

Talán meglepő, de volt egy kis szépséghibája annak a kereseti feltételnek is, hogy az állítások a széles

nyilvánosság elé kerültek. A számok ugyanis mást mutattak. A lap 650000 példányából azon a napon 394 került

vitathatatlanul Alabamába, 35 annak Montgomery kerületébe, s így – feltehetőleg – még ennél is kevesebb az

ugyanezt a nevet viselő városba. Márpedig a panaszos szerint a közlés itt okozott neki szükségképpen, vagyis

hát vélelmezhetően, kárt. A nyilvánosság nagyságának kétségein a városi bíróság úgy tette túl magát, a peres

eljárásban egyáltalán nem kifogásolható módon, hogy elfogadta annak az üzletembernek a tanúvallomását, aki –

mint Sullivan ifjúkori munkaadója – kijelentette az esküdtek előtt, hogy ő bizony nem alkalmazna olyan

személyt, aki ilyen önkényeskedésre vetemedett.

A védelem hiába hivatkozott arra, hogy a felhívás szövege sehol sem beszél meghatározott személyekről, mert

csak általánosan, több példát említve utal a ldéli jogsértőkrel. Ez volt az álláspontja a lapkiadó hirdetési

igazgatójának is, amikor a keresetet megelőzően Sullivan ügyvédje helyreigazításra szólította fel. A perjog

azonban ebben az esetben is tagadhatatlanul megengedte azt az – egyébként valóban nem túl erőltetett –

okoskodást, hogy abban a személyben, aki a kérdéses időszakban parancsot adhatott az egyetemi autonómia

durva megsértésére és a mondvacsinált letartóztatásokra, a helybeliek felismerhetik az akkori

rendőrparancsnokot. Kevésbé áll ez a diákok éheztetésére, a bombamerényletre vagy a koholt vádemelésre, de

látni fogjuk, hogy miért volt mégis szükség a panasz szélesebb megfogalmazására.

Az alperesen volt tehát a sor, hogy bebizonyítsa vétlenségét. Ha ez bűnvádi eljárás lett volna, tudjuk, az

ártatlanság vélelméből indul ki, azaz ott a bizonyítás terhét a vádhatóságnak kell vállalnia. Magánjogi perben

viszont a hagyományos kiindulópont a megalapozott panasz elleni védekezés.

Az alkotmányos védekezés lehetőségének, ismét csak a mérvadó jogi hagyományokhoz híven, Alabama

Legfelsőbb Bírósága egyetlen bekezdést szentel. A tárgyalótermekben mindenki ismerte azt a jogi doktrínát,

hogy néhány más, szűken meghatározott kategóriával együtt a sértő állítások lkihívó szavak, s így nem élvezik a

szólásszabadság elvének védelmét (9. §). A negyvenes években kialakított "definíciós mérlegelést", "kétszintes

elméletet" alkalmazták tehát, ahol a bíró először megnézte, hogy vonatkozik-e a közlésre az állami érdekkel

szemben az alkotmányos immunitás, s csak akkor fogott hozzá a szembenálló érdekek fontosságának

mérlegeléséhez, ha már megállapította, hogy a szólásszabadság elve, a Jogok Törvénye legelején nem tiltja az

államnak, hogy megelégedjen pusztán érdekei ésszerűségének mérlegelésével (6. §).

Az egyetlen védekezési lehetőség tehát az volt, hogy a közlés abban az értelemben privilegizált, hogy igaz. Az

amerikai államok többségéhez hasonlóan Alaba-mában is a sikeres valóságbizonyítás nyitotta volna meg az utat

a Times számára a "méltányos kommentár" védelemhez. Csakhogy Sullivan itt fordított egyet a logikán, s



miután a bíróság már őt azonosította jogos panaszosként, most kimutatta, hogy ő nem volt még hivatalban a

letartóztatások idején, tehát azokra ő nem adhatott parancsot. A hamis tanúzás vádjához pedig tisztségénél fogva

egyszerűen nem is lehetett köze. Ránézve tehát ezek a sértő tényállítások rágalmak.

Voltak a szövegben ráadásul közönségesebb hibák is. Az ebédlő nem volt "lezárva" (csak aznap nem engedtek

be senkit az ebédjegy felmutatása nélkül). A diákok nem tagadták meg a beiratkozást (az óralátogatást

függesztették fel). Ebben nem vett részt mindenki (csupán a hallgatók elsöprő többsége). A polgárjogi vezetőket

nem a kormányzósági épület előtti tüntetésért csapták ki (hanem mert kiszolgálást követeltek egy étteremben). A

rendőrség nem zárta körül az egyetemet (noha három alkalommal valóban jelentős erőket vonultatott fel a

közelében). A rendőri fellépés a leírt tüntetéssel nem volt közvetlen összefüggésben (jóllehet a tüntetések

sorozatával igen). Nem igaz, hogy a tüntető diákok a "Hozzád szólok, hazám!" című dalt énekelték (a nemzeti

himnusz hangzott el), Dr. King bántalmazása bíróság előtt nem volt bebizonyítva (habár panaszt emelt érte).

Nem volt hétszer letartóztatva (csak négyszer).

Azt azért senki sem gondolhatta komolyan, hogy ezek a pontatlanságok okozták azt a kárt, amit a bíróság 450

ezer dollárra, közel félmilliónyi kárértékű összegre becsült. El kell azonban újfent tárgyilagosan ismernünk,

hogy mind a "méltányos kommentár" szabály alkalmazásában, mind a kármegállapításban tökéletesen jogszerű

volt az eljárás. A törvény, ahogy másutt is általában, csak a sajátos kár bizonyítását kívánta meg a panaszostól

(talán nem meglepő, hogy itt erre nem került sor), az általános kár megállapításánál viszont szabad kezet adott

az esküdteknek, akik élhettek – és persze habozás nélkül éltek is – e mérlegelési szabadságukkal. Mint ahogy azt

a lehetőséget sem hagyták figyelmen kívül, hogy az esküdtszék rosszhiszeműséget is megállapíthat. Erre

hivatkozva egy ötvenezres külön bírságot is hozzátettek a számlához, mondván, hogy a szerkesztőség a

helyreigazítást és bocsánatkérést követelő levelet azzal a válasszal intézte el, hogy nem érti, miben áll

tulajdonképpen a nyugdíjas tiszt sérelme. Az összeg azonban még így se volt kirívó nagyságú, ha ahhoz

viszonyítjuk, hogy ugyanezért a hirdetésért a perek akkori állása szerint összesen hatmillió dollár terhelte a

Times számláját. Alabama Legfelső Bírósága pedig jóváhagyta az ítéletet. Vagyis úgy tűnt, az lészaki liberális

sajtól alapos leckét kapott a felelős újságírásból. Váratlanul nyílt meg egy utolsó kiút, mert mint láttuk, az ilyen

becsületsértésért lefolytatott pereket a végső fellebbezési fórum bírái ritkán vizsgálták felül.

3. A rágalmazás jogorvoslásának alkotmányossága

A szólásszabadság elméletének van egy szükségszerű, elengedhetetlen kiindulópontja, amit éles megvilágításba

állít a New York Times-ügy. Többféleképpen is lett volna rá mód, hogy a bíróság az alkotmányosság – és

különösen a szólásszabadság alkotmányos védelmének – érintése nélkül is levezesse azt a verdiktet, amit

cseppnyi tárgyilagossággal a józan ész és az igazságérzet kívánt. A Brown-döntés óta, amely megtiltotta a

szegregációt a közoktatásban, mindenki tudhatta, hogy az alkotmánybírák melyik oldalon állnak. Politikailag,

tartalmilag, erkölcsileg mindenki azt várta tőlük, amit a szívük amúgy is diktált: ne engedjék, hogy egy

nyugalomba vonult rendőrtiszt milliókat tegyen zsebre azon a címen, hogy az, amit hajdani, szégyenletes

eljárásáról a New York Times leírt, apró és nyilvánvalóan lényegtelen részletekben pontatlan.

Minthogy a volt kerületi főkapitány neve nem szerepelt a felhívásban, kimondhatta volna a bíróság – ezzel

egyszersmind meggyőző precedenst teremtve –, hogy el kellett volna mindjárt a kezdet kezdetén utasítani a

keresetet. Kézenfekvő oka lehetett volna az elutasításnak az is, hogy a per indítványát forma szerint New York

államban kellett volna letenni, nem pedig Alabamában, ahol az állítólagos károkozó, a Times, nem folytat

számottevő üzleti tevékenységet. A pontatlanságok annyira nem érintik vagy csak annyira csekély mértékben

érintik az állítólagos rágalmazást, hogy megint csak precedens értékkel vissza lehetett volna adni az ügyet

újratárgyalásra, hiszen a kárt vélelmező esküdtek az alabamai törvények szerint sem a megfelelő kérdésre

válaszoltak. Sőt, a szigorúan közösjogi vonalvezetés megengedte volna azt is, hogy a bíróság a méltányosság

érdekében az ügyet a maga hatáskörébe emelje, és új tárgyalás nélkül eldöntse. Fel kellett tehát fedezni a

kormányzat bírálatát személyek bírálatába átfordító jogalkotásban az alkotmányos problémát, amit William

Brennan főbíró a személyiségi jogok alkímiájának nevezett (New York Times, 1964, 292.)

Induljunk ki abból, amit szintén Deák Ferencnek szokás tulajdonítani, hogy a sajtószabadság abból áll, hogy

nem szabad hazudni, s hogy nem fűződik semmiféle fontos érdek ahhoz, hogy a polgárok szabadon

rágalmazhassák egymást. Hogy nincs cenzúra, a rezsim nem fojthatja el ellenzéke hangját. A komoly bírálat

azonban óhatatlanul személyeket érint, személyes érdekeket sért. A személyről állított valótlanság nem lehet

támadhatatlan bírálat alapja. Fennáll tehát a kockázata annak, hogy az állam bíróságai nem csupán az

igazságtalan bírálatot fogják elhallgattatni, hanem – a személyiségi jogok sérelme alapján – az összes olyan

bírálatot, amelyet tisztségviselői igazságtalannak tartanak. Az állami érdek a piszkos trükkök, tudatos

hazugságok, felelőtlen vádaskodások eltávolítása a médiából. Csakhogy tegyük fel, a tudósító lelkiismeretesen



meggyőződött róla, hogy nem hoz olyasmit napvilágra, amiért ne állhatna helyt bármely ésszerű kétséggel

szemben. Tudja, ez a színtiszta igazság, mindamellett tudni és bizonyítani – az kettő. Tegyük fel azt is, hogy az

újságíró úgy látja, a megfelelő bizonyítékokkal is rendelkezik. Ennek ellenére tökéletesen lehetséges, hogy a

lap, amelynek széfjében ott vannak a bizonyítékok, nem hozza le a cikket. Még ha az újságíró tévedhetetlennek

tartaná is magát, a tapasztalat megtanítja rá, hogy a bizonyítható állítások bizonyítása ilyen vagy olyan okokból

részben sikertelen. Elég néha, ha a bírónak, ahogy a háború előtti jogi realisták mondták, megfekszi a gyomrát a

reggeli. Néha az esküdtszék éppenséggel csak azt nézi, amit látni akar. A puszta feltevés, hogy ez általában

lehetséges, arra indíthat egy komoly szerkesztőségi jogászt, hogy ne javasolja a bírálat tompítás nélküli

közreadását. A szenzációs leleplezésekből élő lapoknak természetesen rendelkezésükre áll egy sor kevésbé

"etikus" eszköz is a kockázat ésszerű csökkentésére, a biztosítási matematikától a költségráfordítások

elemzéséig. A rejtett cenzúra épp az ő esetükben nem hat.

Abból kell kiindulni, kezdi a többségi indoklást Brennan főbíró, hogy a rágalmazást tiltó törvényeket "nem védi

talizmán" a jogi felülvizsgálattal szemben (uo., 276.). "Az esetet ily módon – folytatta a bíró – annak az elvnek a

fényében vesszük fontolóra, amelyhez mély nemzeti elkötelezettség fűződik: közügyekben a vitának

akadálytalannak, robusztusnak, mindenki előtt nyitva állónak kell lennie." (Uo., 270.) Márpedig az, hogy a

közlemény a hirdetési rovatban jelent meg, mit sem változtat azon, hogy lpanasz és tiltakozás kifejezése korunk

egyik legfontosabb közügyében.

Másodszor, folytatta Brennan főbíró, ha a szólásszabadság alkotmányos elve védelmez egy közlést, akkor "a

hivatalos magatartás bírálata esetén az alkotmányos pajzs eltávolításához nem elég sem a ténybeli hiba, sem a

rágalmazó tartalom, sem a két elem valamilyen elegye." (Uo., 273.)

Ebből az következik, hogy akármit gondoltak is az alapító atyák az 1798. évi lázítási törvény

alkotmányosságáról, a szólásszabadság e "döntő jelentése" alapján ma bármiféle lázítási törvény és a

kormányzat bírálatát tiltó rendelkezés alkotmányellenes. És ha ez így van, akkor az állam a személyiségi jogok

védelmezésének ürügyeként sem csempészheti vissza a lázító becsületsértés bűncselekményét a

törvénykönyvekbe.

Időzzünk el még egy pillanatra ennél a történelmi kitérőnél. Az 1798. évi lázítási törvény kimondja, hogy

…bármely személyt, aki leír, kinyomtat, kiad vagy terjeszt … valamely hamis, botrányos és

rosszindulatú közleményt vagy művet az Egyesült Államok kormányzata ellen, vagy

kongresszusa két házának egyike ellen, azzal a szándékkal, hogy a fent megnevezett

kormányzatot, vagy a fent megnevezett kongresszus egyik házát, vagy a fent megnevezett

állam elnökét megrágalmazza, vagy engedetlenséget illetve tiszteletlenséget szítson ellenük,

vagy bármelyikük ellen; hogy ellenük, vagy bármelyikük ellen gyűlöletre izgassa az Egyesült

Államok jó népét … ezért el kell ítélni … meg kell büntetni kétezer dollárt meg nem haladó

pénzbírságra és két évet meg nem haladó bebörtönzésre. (New York Times, 1964, 273–274.)

Talán fölösleges is újból megfigyelnünk a rendelkezésnek azt a bájos vonását, hogy amennyiben egy állítás

rágalmazónak számított, eleve feltételezték a hamisságot és a rosszakaratot, a bizonyítás terhét a vádlottra

hárítva, akinek gyakran ily módon még csak nem is tényeket, hanem egy keményen megfogalmazott véleményt

kellett alátámasztania. Az viszont érdekes lehet, hogy a rendelkezés hatályát két évben szabták meg, s mivel ezt

követően nem hosszabbították meg érvényességét, alkotmányosságának kérdése az amerikai jog gyakorlatában

sohasem kerülhetett terítékre. Így eshetett meg például, hogy noha a féltucatnyi akkori elítéltet a kormányzat

később anyagi kártalanítással rehabilitáltatta, paragrafusainak bizonyos fordulatai több mint száz éven keresztül

visszaköszöntek a nagy társadalmi válságok és hisztériák különböző törvényeiben és ítéleteiben. A leghíresebb

ilyen törvény az 1917. évi kémkedési törvény, a "Smith-törvény" volt, amely háború idejére volt érvényben és

amely, nem csekélység, húsz évnyi börtönnel fenyegette megsértőjét, aki

áruló … botrányos vagy sértő nyelvezetet használ az Egyesült Államok kormányformájára

vagy az alkotmányra, a zászlóra, a hadsereg vagy a tengerészet egyenruhájára

vonatkozóan…amellyel megvetésnek, gúnynak, szégyennek vagy tiszteletlenségnek

szándékozott kitenni az Egyesült Államok kormányformáját. (Kalven, 1988, 64.)

Itt akár be is fejeződhetne az alkotmánybírói indoklás. Ehelyett azonban egy új gondolatmenet kezdődik,

éspedig a rendkívül súlyos kártérítési ítéletek öncenzúrát kiváltó hatásáról. Ezek a fejtegetések nem csupán az

egész okfejtés gazdaságosságának ártanak, de egy jelentős gondolati kuszaságot is belevisznek az érvelés

logikájába.



Brennan főbíró kezdeti fejtegetései arra vallanak, hogy itt az alkotmányos demokráciák polgárainak alapvető

jogáról van szó, amelynek gyakorlásában nem akadályozhatja őket az állam, a törvény, a hivatalos személyek

emberi méltóságának védelme. Van azonban egy másik lehetséges értelmezés is. Eszerint a demokrácia politikai

masinériájának hatékonyabb működtetéséhez célszerű elvennünk a személyiségi jogokból valamicskét,

különben a sajtó bátortalan lesz, és a köztisztviselők elkanászodnak. Valósággal sugallja is a bíró ezt a

célszerűségi értelmezést, amikor ünnepélyesen leszögezi, hogy az állam bírálata állampolgári kötelesség, s hogy

ennélfogva minden polgárt e "köztisztviselői szerepében" ugyanaz a kiváltság kell megillessen, mint amit a

"megbízott" köztisztviselők élveznek.

4. A New York Times-szabály és következményei

A felelősségre vonás kilátásba helyezése tehát, fejeződik be az érvelés, nem csupán a hazugságokat vagy a

rosszindulatú híreszteléseket szorítja vissza, de olyan légkört teremt, ahol a szólásszabadság jogainak gyakorlása

különleges bátorságot kíván, még ott is, ahol hiánytalanul megvannak a szokásos alkotmányos garanciák. Nem

várhatjuk el a polgártól, hogy a korrupció és az egyéb hatalmi visszaélések elleni küzdelemben a legfontosabb

demokratikus erényeket csillogtassa, ha elég egy tévedés vagy egy túlzás a kritikus megleckéztetéséhez.

A kérdés megítélésében abból kell kiindulnunk, hogy ebben az országban mély nemzeti

elkötelezettség fűződik ahhoz, hogy közügyekben a vitának akadálytalannak, robosztusnak és

szélesen nyitottnak kell lennie…. (New York Times, 270.) A téves állítás elkerülhetetlen a

szabad vitában… védelemben kell részesítenünk, különben megfojtjuk a szólásszabadság

jogait… (Uo., 271–272.) Egy szabály, amely arra kényszeríti a hivatalos magatartás bírálóját,

hogy szavatolja minden egyes ténybeli kijelentésének igazságát … öncenzúrához vezet.

Annak a védekezésnek a megengedése bizonyítás terhe alatt, hogy az állítás igaz, nem azt

jelenti, hogy csak a hazugságot rettentjük majd el. Még azok a bíróságok is felismerték,

mekkora nehézségekkel jár a jogi bizonyítékok előteremtése arra, hogy az állítólagos rágalom

minden ténybeli elemében igaz, amelyek pedig megfelelő biztosítéknak fogadták el ezt a

védekezést… Egy ilyen szabály következtében a hivatalos magatartás lehetséges kritikusai

annak ellenére is meggondolhatják, érdemes-e hangot adniuk bírálatuknak, hogy igaznak

tartják a bírálatot, sőt, annak ellenére is, hogy a bírálat tényleg igaz, mivel kétséges lehet

annak bíróság előtti bizonyíthatósága, vagy mert félnek a bizonyítás költségeitől. Igyekeznek

ezért kizárólag olyan állításokat tenni, amelyek messze elkerülik a tiltott területet…(Uo., 279.)

Az alkotmányos biztosítékok, úgy véljük, megkívánnak egy olyan általános szabályt, amely

megtiltja, hogy köztisztviselő javára kártérítést ítéljenek meg jóvátételként hivatalos

tevékenységére vonatkozó rágalmazó állításért, kivéve, ha a panaszos bebizonyítja, hogy az

állítást »kimondottan rosszakarattal« (actual malice) tették közzé – azaz annak tudatában,

hogy hamis, illetve annak vétkesen nemtörődöm (reckless disregard) kezelésével, hogy igaz-e

vagy hamis. (Uo., 279–280.)

Az ítélettel egyetértő két különvélemény a fenntartást is elvetette volna. Ellenvélemény nem volt. Az

elkövetkező évek azonban világossá tették, hogy a szabály nem annyira arra szolgál, hogy a bíró a rágalmazásért

indított perek jelentős részét gondolkodás nélkül lezárhassa, mint inkább arra, hogy gondolkodjon a szabály

indoklásával napvilágra hozott megoldatlan kérdéseken.

A HIVATALOS SZEMÉLY. Ha különleges jelentőséget akarunk tulajdonítani a visszaéléseket leleplezni képes

sajtó kormányzati hatalmat ellenőrző szerepének, akkor, mint az hamarosan kiderült a New York Times-esethez

viszonyítható ügyekben, el kell döntenünk, kinek van olyan és annyi hatalom a kezében, hogy pozíciója az

indoklás értelmében hivatalos személlyé tegye. A skatulya, úgy tűnik, az önkormányzat takarítónőjére vagy az

állami vállalat gépkocsivezetőjére alkalmazva mindenképpen elfogadhatatlanul önkényes lesz. Igaz ugyan, hogy

minden közalkalmazott tevékenységét az állam irányítja, ellenőrzi és fizeti.

A KÖZSZEREPLŐ. A szociológiából tudjuk, tegyük mindjárt hozzá, hogy a modern demokratikus kormányzati

hatalom formális tisztségeinek betöltői ezer szállal kötődnek a társadalmi élet és a gazdaság befolyásos

csoportjaihoz. E nem hivatalos közszereplők a kormányzat bírálatát tekintve messze fontosabbak lehetnek, mint

a hivatalos posztok betöltői. A szólásszabadság védelme nem csupán azt az érdekünket védelmezi, hogy

egyszerű, "mezei" polgárként is tevőlegesen részt vehessünk kedvünk, időnk és energiánk szerint a

kormányzásban, s nem is pusztán a hatalmi ágak közötti fékek és ellensúlyok rendszerét, vagyis azt az

érdekünket, hogy választópolgárként, a valódi főhatalom forrásaként formálisan is felhatalmazott, kinevezett

képviselőinket "mi, a nép" ellenőrizni tudjuk. Ennek is, annak is az ad ugyanis vitathatatlan jelentőséget, mert

azt az érdekünket szolgálja, hogy vitatni tudjuk mindannak az igazságosságát és igazságtalanságát, ami



társadalmi berendezkedésünk alapvető intézményeiben történik, s amiért közvetve és végső soron az állam felel

(13. §). A magánszemélyt nem az teszi akkor az indoklás logikája alapján közszereplővé, hogy híresség, aki

rutinosan mozog az általa keresett reflektorfényben, akinek minden eszköze megvan a személyét érő

méltánytalan támadások kivédésére, s akinek el kell viselnie a méltányos kommentárt olyasmiért is, amiért egy

magánszemély panaszkodhatna, habár ezekben a korszerűsített hagyományos meggondolásokban nyilvánvalóan

van igazság. A kisember, aki váratlanul kerül az érdeklődés középpontjába mint szemtanú, szomszéd, kísérleti

személy vagy egyszerűen a felmerülő társadalmi probléma érintettje, közszereplővé válik, s nem is feltétlenül

lesz "vonakodó közszereplő". A szexbombát vagy a boxbajnokot viszont nem teszi ebben az értelemben

közszereplővé az a befolyás, amit a médiában szerezhetett egy-egy nagyobb éjszakai botrány vagy kiütéses

győzelem után magának, s a "neki többet kell elviselnie" fajtájú okoskodás gépies alkalmazását még inkább

kétségessé teszik a reflektorfényt, sőt, a közszereplőnek látszást is messze elkerülő közszereplők, az üzleti élet

titokzatos moguljai és a "kapcsolati tőke" szürke eminenciásai.

A MAGÁNÉLET. Ha a kormányzat bírálatába mai körülmények között beletartozik a közszereplők, illetve a

közügyek szabad bírálata, akkor egyedül az a lehetőség marad, hogy a magánügyeket zárjuk ki. Mindenekelőtt a

New York Times-privilégium nem vonatkozik a hivatalos személy nem hivatalos tevékenységére. A felelősség és

a velejáró félelem ilyen jogi határvonala azonban kizárja a "bort iszik, vizet prédikál!" fajtájú vizsgálódást (5.

§), ami egyenesen abszurdnak tűnik egy "családi értékeket", "keresztény szellemiséget", "valódi polgári

erkölcsiséget" hirdető politika esetén, s ami általában is pótolhatatlannak tűnő eljárás ahhoz, hogy az emberek

bizonyos konvencionális határok között (8. §) "átlássanak a szitán". Csakhogy amikor az embereknek a szó

szoros értelmében mutatják meg, hogy a király – és még inkább a királynő – meztelen, akkor a magánélet iránti

kíváncsiság érdeke általában korántsem a közügyek vitájához szükséges tájékozódás. Az úgynevezett

"bulvársajtó" és "kereskedelmi média" nem titkolt célja könnyű szórakozás kínálása egy fizetőképes kereslet

számára. Ha meg tudjuk mondani, hol kezdődik – lényegében, elsősorban és az államilag szabályozott törvényes

kereskedelem értelmében – az üzleti mondanivaló, akkor van egy intuitíve megfogható határvonalunk a

szólásszabadság alkotmányos elvének védelmét inkább és kevésbé élvező, inkább politikai és inkább nem

politikai mondanivaló között, ahol a határvonal egyik oldalára, a közügyek szabad vitájának területére kerül

majd az élet és az életforma minden olyan kérdése, amely az államtól szigorú semlegességet kíván, hiszen

filozófiai és hitbéli, erkölcsi és kulturális, művészeti és tudományos megítélést feltételez, amíg a másik oldalon

lesznek a "fogyasztó" védelmének állami szabályozást megengedő, sőt megkövetelő kérdései (10., illetve 13. §).

Mindenesetre ez a határvonal is fokozatok kérdése, hiszen amint erre éppen a New York Times-eset

adományokat gyűjtő akciója szolgáltat példát, a társadalmi életben egyfelől a legnemesebb célok sikeres

megvalósítása is többnyire pénzbe kerül, másfelől az üzleti mondanivaló is átszövődhet közügyekkel.

A SAJTÓ ÁLLAMI FELELŐSSÉGRE VONÁSA. És itt jutunk el a New York Times-érvelés elemzésének

legutolsó nagy kérdéséhez. Természetesen mindenki egyetért abban Brennan főbíróval, hogy a szándékos

rosszindulat csalás, amelynek elkerülése nem kell, hogy öncenzúrát váltson ki, mert ez semmivel se nehezebb a

kommunikációban, mint a kereskedelemben. Ahogy állítólag a mi Deák Ferencünk mondta, hazudni nem

szabad. Amikor Mill arról beszél, hogy a hamis véleményeknek is van haszna, az őszinte meggyőződésekre

gondol, nem a hazugságokra. Még ha számításba vennénk is a lelepleződés esetleges tanulságait, e piszkos

trükkök egyáltalán nem eszmék kifejezései. Társadalmi értékük éppen ezért a választópolgár tájékozódásában és

az igazság keresésében – az úgynevezett "kihívó szavakhoz", valamint az obszcén anyagokhoz hasonlóan (9. §)

– viszonylag csekély. Mindez nagy vonalakban igaz lehet. Csakhogy az érvelés ezen a ponton saját kiinduló

feltevéseivel kerül ellentétbe. Mert az öncenzúra problémája nem a tévedés megítélésének kockázataiból ered,

hanem az állami retorzió lehetőségeiből. Nem az a legnagyobb probléma, hogy a hibázás úgyszólván

elkerülhetetlen egy "robusztus" vitában, hanem az, hogy az államnak az államot bíráló sajtó felelősségre

vonásához nincsenek sem objektív módszerei, sem objektív tisztségviselői. A tudósító "vétkes nemtörődömsége"

nem bizonyítható olyan módon, ahogy az orvosi műhiba. S még ha találnánk is meggyőzőnek látszó

kritériumokat az elvárható magatartás szerkesztőségi követelményeire, s még ha a sajtó egy varázsvessző

hatására fel is hagyna államellenes némasági fogadalmával, még mindig megmarad a kérdés, hogy ellentétben

az orvosi műhiba téves megítélésének veszélyeivel, a szerkesztőségi "műhiba" állami megállapítása önmagában

kétséges mutatvány. És minél nagyobb a tét az állami érdekek számára – gondoljunk csak a választási ígéretek

hazugságaira és a negatív kampányok "piszkos trükkjeire" –, annál nehezebb lesz különbséget tennünk az állam

közreműködésével, tehát a jog eszközeivel, hanyagság és hazugság, bizonyítható gondatlanság és bizonyítható

rosszindulat között. Ebből pedig nem a New York Times-kompromisszum következik, hanem az, hogy a

becsületsértés ellen védelmet nyújtva az állam sehogyan sem korlátozhatja a közügyek szabad vitáját.

Az egyetlen lehetséges kiút, úgy tűnik, a becsületsértés és rágalmazás elleni jogvédelem teljes újragondolása. A

kormányzat bírálatában, tágabb értelemben pedig a közügyek szabad vitájának egész politikai kultúrájában

nyilvánvalóan nem a tekintélyek, a politikai és V.I.P. közszereplők nyilvános arculatának nagyon is tőkésíthető

árfolyama, hanem az igazság felderítése áll a középpontban, ha nem is egészen azon a módon, ahogyan azt Mill



felismerte (3. §). Az igazságot akarják elrejteni előlünk a szűkebb és tágabb értelemben vett közszereplők

tevékenységükre és személyükre vonatkozóan, s ezt nincs erkölcsi joguk elrejteni kedvező nyilvános arculatuk

megőrzése érdekében. Ellentétben magánéletük védelmével, minden embernek azzal a meztelenségével, amiről

tudjuk, hogy ott van a ruha alatt, s elfedi mindazt az emberi fogyatékosságot is, amelyekről senki sem tehet (8.

§). Bár nincsenek a közös politikai kultúrában olyan eszközeink, amelyekkel az élet nagy kérdéseiben

véglegesen és vitathatatlanul kideríthetnénk, mi az igazság, kialakíthatunk egy közös politikai felfogást arra

vonatkozóan, hogy mi számít az igazság megítélésében elfogadható nézeteltérésnek, figyelembe véve persze

azokat az elvi szempontokat is, amelyek alapján egy nézeteltérést többé-kevésbé valamennyiünknek, akik többé-

kevésbé ésszerűen gondolkodunk (általában, szokványos kérdésekben) elfogadhatóként kell minősítenünk.

A közügyek vitájába keveredett személy becsületének védelme helyett a probléma ily módon a véletlenül vagy

alkalmasint médiaóriások közé keveredett törpe kisember igazságtalan sérelmének orvoslása, amikor olyasmit

terjesztenek róla, ami nem igaz. Persze a legsérülékenyebb csoport körülhatárolásánál a társadalmi és anyagi

pozíció összes szociológiai ismérvét figyelembe kellene vennünk, s a bíróságot nem hatalmaznánk fel a lap vagy

a műsor szerkesztésére. Ehelyett az igazságtalan sérelem orvoslása olyan helyreigazító gyakorlat kialakításából

állhatna (a bizonyított kár megtérítésén felül), amely első lépésként feltételezi a tisztességes szerkesztőségek

egyfajta lalávetési nyilatkozatátl, vagyis önkéntes közreműködését az ilyen hibák kijavításában, s ha végül ezek

bírósági tisztázására van szükség, annak a híradásnak a leközlését, amely a bíróság jogorvoslati végzését

tartalmazza.




1. Miként sértheti másokhoz fűződő kapcsolataink érdekeit a nyilvános mondanivaló kifejezése?

2. Miért fontos a becsületsértés panasza és a rágalmazás vádja elleni védekezésben a tények és a vélemények

megkülönböztetése?

3. Miért élvez különleges védelmet a hivatalos eljárás részét alkotó kommunikáció?

4. Miért vitatható a kormányzat becsületének törvényi védelme?

5. Hogyan különbözteti meg a New York Times-szabály a hivatalos személyek és a magánemberek jóhírének

sérelmeit? Miért jelentett a sajtószabadság garantálásában történelmileg jelentős fordulatot a

"valóságbizonyítás" jogi elismerése?

6. Mit nevez a New York Times -indoklás a személyiségi jogok alkímiájának?



7. Mi szól a közügyek szabad vitájában elhangzó a téves és a szándékosan megtévesztő állítások

megkülönböztetése mellett?

6. Jegyzet

Felhasználom az esetről szóló írásom számos fejtegetését és utalását: Krokovay, 1990. Ma már se szeri, se

száma a New York Times-szabály hatását és a rágalmazási jog kétségeit elemző munkáknak: Kalven 1964,

Brennan 1965, Kalven 1965, Meiklejohn 1965, Meiklejohn 1966, Kalven 1967, Weir 1972, Anderson 1975,

Bickel 1975, Feinberg 1975, Blasi 1977, 523–525, 557–564, 567–591, 648–649; Haiman 1981, 43–60, 435–

438; Franklin 1983, Lewis, A. 1983; Sólyom 1983, 128–222; Anderson 1984, Franklin 1984, Mayton 1984,

Schauer 1984, 168–173; Levy 1985, Bezanson 1986, Epstein 1986, Franklin 1986, Post 1986, Smolla 1986,

Barendt 1987, 8–13, 145–153, 173–189, 314–317; Bezanson 1987, Bezanson 1988, Kalven 1988, 60–68;

Smolla 1988, Tribe 1988, 861–890; Bezanson 1989, Bezanson 1990, Anderson 1991, Bezanson 1992, Bezanson

1992, 340, 357–358, 340, 363, 370–372; Dworkin 1992b, Gillmor 1992, Halmai 1992, Lewis, A. 1992, Barendt

1993, Sós 1993, Halmai 1994, 21–30; Gibbons 1996, Barendt 1997, 194–197; Smith 1997, Loveland 1998,

Loveland 1998a, Loveland 1998b, Alexander 2000, 108–109; Barendt 1999, Barendt 2000, 349–386; Beloff

2000, 67–76; Fletcher 2000, 215–232; Forsyth 2000, 88–104; Halmai 2000, Hare 2000, 105–121; Loveland

2000, Bezanson 2001, 1140, 1157–1158, 1163, 1170–1172; BeVier 2002, 233–255; Blasi 2002, 92–93; Collins

2002, Halmai 2002, Molnár 2002, 44–66; Post 2002, 156–157; Strauss 2002, 32–59.

A New York Times hirdetésének célja a pénzgyűjtés volt. A gyűjtések, kéregetések, házalások, leszólítások

különböző nem-üzleti formáit a szólásszabadság elve azért védi, mert valamilyen, tág értelemben politikai ügy

szolgálatában állnak: Schaumburg (1980), vö. Hershkoff 1991. Az elv alkalmazása üzleti cél esetén régóta viták

tárgya: Shiffrin 1983. A nem-kereskedelmi hirdetésekről lásd még: Baker 1992. A politikai és kereskedelmi

hirdetések, illetve a politikai és az üzleti mondanivaló megkülönböztetésével később foglalkozunk (9. és 10. §).

A becsületsértési panasz feltételeiről lásd Sólyom 1983, 128kk; Nicholas 1962, 215–218; Halmai 1994, 21–30;

Kalven 1988, 60–68. Vitatható előfeltevéseikről: Anderson 1984, 747–756; Lewis, A. 1992, 32.

A kémkedési törvény bizonyos fordulatai ismerősek lehetnek abból a vitából, amit a nyolcvanas években Fekete

Sándor, Bihari Mihály és mások folytattak le a szocialista sajtó szabadságáról: Fekete 1982, Bihari 1985.

A New York Times-indoklás konzervatív bírálata: Bickel 1975, Epstein 1986, Fletcher 2000, 215–232. A New

York Times közvetlen "leszármazottai": Garrison (1964), Rosenblatt(1966), Hill (1967), Butts (1967), illetve

Walker, (1967). Részletes elemzésük: Kalven 1967. A "magánszemély" szabályról: Gertz (1974). Arról, hogy a

"kimondott rosszindulat" bizonyítása milyen elijesztő hatású lehet, lásd az 1984-ben induló, de tárgyalási

szakaszba végül nem jutó Sharon-ügyről és a Westmoreland-ügyről szóló könyvet: Adler 1968, illetve Haiman

2000, 250–251.

* * *

A Német Alaptörvény sajátos alkotmányos védelemben részesíti mind az emberi méltóságot és a személyiség

szabad fejlődésének alkotmányos jogát, mind a szólásszabadságot, az utóbbit azonban korlátozza – amikor az

szembekerülne "a személyes becsület sérthetetlenségének jogával", de valójában nagyon is a New York Times -

szabályra emlékeztető alkotmányjogi irányelvek szerint: Az Alaptörvény 1. és 2. szakasza, valamint 5 (2). Az

eljárás azonban különböző: a bíró döntése elvileg az összes tényező eseti mérlegelésén alapul, noha a

problémákkal már eleve számoló általános összehangoló elvek alapján. A leghíresebb példa: Mephisto (1971).

Ebben a regényben ábrázolt színész fia sikeresen igényelte a terjesztés korlátozását. Az alkotmánybíróság

elismerte, hogy a művészi szabadságot nem korlátozhatja a személyi becsület védelme, de leszögezte, hogy az

csak az emberi méltóság tiszteletével összhangban gyakorolható. A személy halála nem teszi semmissé ezt a

kötelezettséget. A német rágalmazás elleni jog, az angolhoz hasonlóan, fenntartja az éles határvonalat tény és

vélemény között. Sőt, valótlan és rágalmazó ténybeli állítások terjesztésének vádja esetén a valóságbizonyítás az

elkövetőt terheli. Az amerikai megoldáshoz hasonlít viszont a politikai és közéleti viták rágalmazásainak

bizonyos immunitása és annak elismerése, hogy a túlzásokat és pontatlanságokat el kell tűrni valamelyest.

Karlsruhe és Washington között az a legfőbb különbség, hogy a német alkotmánybíró nem törekszik szabatos

döntési szabály lefektetésére, inkább rugalmasan alkalmaz általános elveket. Homlokegyenest ellentétben a

közösjogi hagyománnyal, a germán jogcsaládban és általában a polgári jog országaiban viszonylag szokatlan a

rágalmazási kártérítésért indított polgári per. A rágalmazás sajtóvétség, illetve enyhébb vagy súlyosabb

bűncselekmény. A Böll-ügy azonban, amelyben az írót terroristák pártolásával vádolták, vélemény miatt kért

kártérítésért folyt 1980-ban, sikeresen.



Az angol jogban viszont ritka a bűnvádi eljárás, megindítása bíró döntésétől függ, súlyos rágalmat feltételez:

Gleaves (1980). Csak akkor nyújt a valóságbizonyítás az elkövetőnek védelmet, ha az is megmutatható, hogy a

köz javát szolgálta a közlés. Egyes jogászok szerint ez az Európai Konvenció 10. cikkelye alapján nem

"szükségszerű" korlátozás. Az Emberi Jogok Európai Bírósága ugyanakkor magáévá tette a valóságbizonyítás

osztrák szabályát. Mind a régebbi Faulks-bizottság, mind az 1982-ben felállított jogi munkabizottság a brit

rágalmazás elleni jog megőrzésére törekszik. Az utóbbi a bűnvádat a tudatos elkövetésre korlátozná, és az

eljárást kötelező államügyészi jóváhagyáshoz kötné. Nem világos, hogy a javaslat védi-e a New York Times-

szabály "járulékos" rágalmait. A leghíresebb strasbourgi esetben, A kancellár megsértése-ügyben az európai

bíróság tételesen korlátozta a "közszereplők" személyiségi jogait a közügyek vitáiban: Lingens (1986), 9815;

vö. magyarul Berger 1999, 480.

A New York Times -indoklás európai és Európán kívüli hatásáról: Barendt 1987, 184–189; Gibbons 1996,

Barendt 1997, 194–197; Smith 1997, Loveland 1998a, Loveland 1998b, Forsyth 2000, s Loveland 2000,

valamint Halmai 2003b, 479–483. A legnevezetesebb ügyek: Derbyshire (1993), Theophanous (1994),

Resogopal (1994), Elton John (1996), Jones (1999), Reynolds (1999).

A közszereplők bírálatára vonatkozó magyar Hatóság megsértése-ügy 1994. évi alkotmánybírósági

határozatáról, amely strasbourgi közvetítéssel, ahogy Sólyom László mondja, szinte a szóhasználatig

kapcsolódik a New York Times-szabály elveihez: Halmai 2000, Sólyom 2001, 220–222, 367, 370, 481.; Molnár

2002, 71–102; valamint Halmai 2003b, 483–487.


8. fejezet - 8. Belegázolás a magánéletbe

Noha minden viselkedésünk, egész megjelenésünk alkalmas mondanivaló kifejezésére, jogunk van ahhoz is,

hogy egyáltalán ne legyen mondanivalónk, vagy hogy ne nyilvános legyen a mondanivalónk (1. §). Röviden,

vannak dolgok, amelyek nem tartoznak másokra, legalábbis idegenekre nem. Mindenekelőtt a magánéletet

tekintjük ilyen, csak ránk tartozó dolognak (3. §). Ha valakinek belegázolnak a magánéletébe, ösztönösen

érezzük, hogy súlyos igazságtalanság érte, még akkor is, ha az illetőnek esetleg nem a magánélet a legfontosabb

magánügye, vagy ha sérelme – amint az lehetséges – nem jár együtt kifejezetten szándékos megalázásával.

Miért érezzük úgy, hogy magánéletünk védelmében határt kell szabnunk a kiváncsiskodást szolgáló

kommunikációnak? Miért kell vagy kellene a médiának egy szabad országban tiszteletben tartania a polgárok

magánéletét? A közügyek szabad vitáját szolgáló, "tényfeltáró", "oknyomozó" újságírás érdekei szükségképpen

keresztezik a dolgok eltitkolásához fűződő érdekeket. Éppen ezért amikor szemügyre vesszük a sajtó és a

magánélet viszonyát, egy újabb szemszögből vizsgáljuk tovább a szólásszabadság alapvető problémáját, a

közügyek személyeket sértő vitatásának kérdését.

1. A személy szabadsága

Nem csupán az fontos számunkra, hogy szabadon tehessük meg azokat a dolgokat, amelyeket meg akarunk,

meg akarhatunk, vagy adott esetben meg akarhatnánk tenni, az is ugyanilyen fontos, hogy mások ne

avatkozhassanak bele az életünkbe, megakadályozva minket ezeknek a tényleges és pusztán lehetséges

vágyainknak a valóra váltásában, vagy kényszerítve minket olyan dolgok megtételére, amelyeket magunktól

nem kívánunk megtenni. A szabadság részben testünk-lelkünk sérthetetlensége, s védelmezése részben e

sérthetetlenség jogainak biztosítását jelenti. E jogok személyiségünk szabadságának, ahogy mondani szoktuk,

személyes autonómiánknak a jogai, tehát azzal kapcsolatosak, hogy olyan emberek lehessünk, amilyenek

legjobb meggyőződésünk és legőszintébb törekvéseink szerint lenni óhajtunk, s hogy ennek megfelelően olyan

életet élhessünk, amely a leginkább tetszik nekünk, s amely, legalábbis szerintünk, a mi céljainkat tekintve, a

legmegfelelőbb számunkra. A lelkiismereti szabadság, a gondolkodás szabadsága, a politikai szólásszabadság e

személyes autonómia fontos vonatkozásai. Az, amit magánéletnek nevezünk, ennek az erkölcsi függetlenségnek,

Kanttal szólva úgy is mondhatnánk, az erkölcsi személy legalapvetőbb méltóságának a háttere. A személy

alapszabadságát úgy fogjuk tehát fel, hogy az – a velünk való törvényes bánásmódhoz, a jogállami eljárásokhoz,

a jog uralmához fűződő alapszabadságunkkal együtt – a személyiségünk megvalósításához szükséges jogok

nélkülözhetetlen feltétele.

Amikor Millnek arra a híres kérdésére (3. §) akarunk a formálisnál tartalmasabb választ találni, hogy mikor

korlátozzuk és mikor részesítsük különleges védelemben egy felnőtt ember szabadságát, akkor az elfogadható

együttműködés és az abban kényszer nélkül szerepet vállaló polgárok egy olyan felfogásából indulunk ki, amely

a demokratikus társadalom legalapvetőbb eszméin, hagyományain alapul. Ily módon

a személy egy olyan felfogásához jutunk el, amely azt fogja tükrözni, ahogyan a polgárok, a

társadalom alapszerkezete által körülhatárolt társadalmi és politikai viszonyaikban, egymásról

és önmagukról gondolkodnak. … Ám ha így látjuk a személyeket, akkor az erkölcsi

személyiség két alapképességét tulajdonítjuk nekik. Az egyik az erkölcsi érzékhez, illetve az

igazságérzethez szükséges képesség (az a képességük, hogy tiszteletben tudják tartani a

méltányos együttműködés szempontjait, vagyis eljárásaik elfogadhatóságának korlátait). A

másik az a képesség, hogy valaki a maga gondolkodása alapján ki tudja alakítani saját, arra

vonatkozó meggyőződését, hogy mi a jó (az ésszerű gondolkodás képessége). (Rawls 1987,

14–16.)

2. A mondanivaló előtt és után

Mondanivalónk kifejezése előtt és után szükségünk van tehát egy helyre, ahonnan majd továbbmehetünk,

miután összekaptuk magunkat, urai lettünk újból a bennünk kavargó érzéseknek és impulzusoknak, átfésültük

gondolatainkat és kellőképpen begyakoroltuk az előttünk álló lépésekhez alkalmazandó taktika fordulatait. Vagy

hogy egyszerűen csak kifújjuk magunkat. A magánélet szerepe és jelentősége nem csupán különböző

időszakokban és kultúrákban más és más, a sokféle gondolkodású ember alkotta, szabad társadalomban

egyénenként is változó. Mindenkit megillet erkölcsi függetlenségének az a garanciája, hogy legyen módja

8. Belegázolás a magánéletbe


bizonyos dolgokat magánügyként kezelni, hogy bizonyos dolgok elrejtése, illetve megmutatása szabadságában

álljon. Magánéletünkről, amelyet magánügyeink egészének kisebb-nagyobb oltalmazására alakítunk ki,

kétszeresen is úgy gondolkodhatunk, ahogy általában jogainkról szoktunk, mint egy gondosan körülárkolt,

körülbástyázott területről, amelyen belül a vár ura biztonságban tudhatja magát. Az már csak ízlés és természet

dolga, hogy mekkora itt a kedvünkre való jövés-menés, s hogy kit és milyen alkalommal engedünk be, már ha

egyáltalán beengedünk valakit, a legszemélyesebb intimitásoknak abba a szférájába, ahol legbizalmasabb

titkainkat őrizzük.

Az intim kapcsolat védelmet nyújt az általános bámészkodás ellen, s ugyanakkor megengedi,

hogy gátlásainkat levetve mutassuk meg egymásnak magunkat. Még a szexben sem osztjuk

meg azonban feltétlenül valamennyi képzelgésünket a másikkal, s legjobb barátainknak sem

mondjuk el minden pillanatban, hogy mit gondolunk róluk. A személyek közötti érintkezés

minden esetben a felszínen jön létre, még akkor is, ha elég mélyen átjárja azt. Annak a

megszabása, hogy mind pozitív, mind negatív értelemben mi kerül felszínre, az emberi élet

egyik állandó feladata. (Nagel 1998, 5.)

Egyesek magánéletében nagy különbség van a lbelépni tilos!l és az lidegeneknek tilos a belépés!l táblák

kirakásában, mások esetleg ritkán alkalmaznak ilyen megkülönböztetést, abban pedig, hogy ki mikor melyiket

és hogyan tartja helyénvalónak kitenni, ezerféle változat lehetséges.

Idegeneknek nem akarjuk teljesen megmutatni magunkat, s nem feltétlenül azért, mert tartunk

a rosszallásuktól, az ellenségességüktől vagy az ellenérzéseiktől. Nem akarunk meztelenül

mutatkozni előttük, akár tetszenénk nekik, akár nem. El akarunk rejteni előlük sok mindent.

Az, hogy legyen itt egy határ, s hogy az részben tőlünk függjön, emberi mivoltunk

legfontosabb ismérvei közé tartozik. Erről annak sem kell lemondania, aki közszereplővé,

illetve ezért vagy azért híressé válik. (Uo., 4.)

A magánélet háborítatlansága persze végső soron csak átvitt értelemben egy hely birtoklása és békéje.

Mindazonáltal nemcsak a kisgyereknek van szüksége saját zugra, ahogy, nagyon helyesen, a pszichológusok

mondják. Nekünk mindannyiunknak, felnőtteknek is kell egy menedék, ahol elengedhetjük magunkat, ahol

békén hagynak minket, s ahol a legszemélyesebb titkainkat, a csak ránk tartozó "információt" őrizzük. És ha ezt

értjük mindenekelőtt a legelemibb tulajdon szociális jogának nélkülözhetetlenségén, akkor ebbe az "új

tulajdonba", ahogyan ezt hangsúlyozói elnevezték, biztosan beletartozik egy sor olyan érdekünk védelme is,

hogy ne csak otthon ne zaklassanak mindenféle kellemetlenségekkel minket, de akkor se, amikor kint a világban

a magunk dolgaiban eljárunk. Ezt megelőzően azonban, mielőtt az utcákon és tereken sürgölődő, a buszon és a

vonaton utazó emberek, igen fontos, háborítatlan nyugalma iránt aggodalmaskodnánk, szögezzük le, hogy

lehetőleg mindannyiunknak legyen otthona. Ezen nem egy jókívánságot értünk tehát, hanem egy olyan

alkotmányos feladatot, amelyet a demokratikus államnak, vagy ha az nem létezik, vagy nincs ennek megfelelő

helyzetben, az emberiség civilizált társadalmainak kell elvégeznie. A médiaetika természetesen csak akkor

vetheti fel komolyan azt a kérdést, hogy miként hozható összhangba a magánélet védelme és a mondanivaló

nyilvános kifejezésének szabadsága, ha mindenki elfogadható mértékben rendelkezik a magánélet védelmének

legelemibb eszközeivel.

Nem csupán az autonómia mindenkit megillető legelemibb eszköztára viszonylagos nagyságú a körülményektől

és a közös kultúrától függően. Aszerint, hogy a személyes világba kisebb vagy nagyobb mértékben hatol-e be

általában az adott társadalomban a közélet, az egyenlőség a magánélet védelmének szűkebb vagy tágabb körével

járhat együtt.

A magánélet védelmének kérdése szorosan kapcsolódik ahhoz a nagy konzervatív–liberális vitához, hogy

mennyiben illetékes a törvény erkölcsi kérdésekben, hogy egy civilizált társadalom miként nyújthat védelmet a

többség – esetenként jóhiszemű, súlyos veszélyeket elhárítani igyekvő – zsarnoksága ellen (9. §). Az, amit

totalitáriánus társadalomnak neveznek, az elrejtés és az elrejtőzés kétségbevonhatatlan lehetőségeit tagadja meg

az embertől. A kisgyerek személyiségének kibontakozásában az a döntő fordulat, mondják a pszichológusok,

amikor megengedik neki, hogy saját dolgai legyenek, s tiszteletben tartják arra vonatkozóan az akaratát, hogy

meg akarja-e mutatni valakinek ezeket, vagy sem. Bármennyire is paradoxon, vagy egyenesen képmutatás egy

hajléktalan lelki nyugalmát félteni, még egy egészen nyomorult, lecsupaszított életnek is maradnak olyan

védőkorlátai, amelyek figyelmen kívül hagyása – szociális helyzetének tarthatatlanságán túlmenően – durva

érzéketlenség. A magánélet konvencióinak változatossága az összehasonlító történeti antropológia kutatásainak

egyik nagy, mára már közismert tanulsága. Az érem másik oldala azonban az, hogy az elrejtés és megmutatás

valamilyen határvonala nélkül aligha maradhat fenn tartósan egy fejlettebb emberi társadalom.



A jogászok egy szokásossá vált osztályozása szerint négy módon gázolhat bele valaki egy személy

magánéletébe.

ZAKLATÁS. A személyt meglesik, kihallgatják, belopóznak hozzá, bekukucskálnak az ablakán, megfigyelik

vagy nyomoznak utána. Adatokat, információkat szereznek és őriznek róla. Nem hagyják békén, minden

udvarias kérés és nyomatékos elutasítás ellenére újra és újra telefonhívásokkal, levelekkel, küldeményekkel

bombázzák, mindenütt a sarkában vannak, s ami először csak kellemetlen tolakodásnak látszott, később

elviselhetetlenül kínossá és – egyre erősödő, végeláthatatlan tendenciájában – fenyegetővé válhat.

INFORMÁCIÓ KÖZZÉTÉTELE. Beleegyezése nélkül, esetleg határozott tiltakozása ellenére hoznak

nyilvánosságra róla személyes természetű adatokat, képeket, dokumentumokat. Napvilágra hoznak listákat

bevásárlószámláiról, videokölcsönzéseiről, étel- és italfogyasztásáról, szoba-, hely- és jegyfoglalásairól – a

lehetőségek kimeríthetetlenek.

HAMIS FÉNYBE ÁLLÍTÁS. A személyről az átlagember számára rendkívül bántó módon hamis, de nem

rágalmazó, illetve igaz, de félrevezető információt tesznek közzé szándékosan vagy gondatlanságból valamely

híranyag illusztrációjaként, egy történet rövid összefoglalásaként vagy a szabadjára engedett képzelet

betoldásaként, illetve átalakításaként.

SZEMÉLYISÉGI JELLEMZŐK KERESKEDELMI HASZNOSÍTÁSA. Eltulajdonítják valakinek a szellemi

alkotásait, találmányait, ötleteit, eredményeit. Hasznot húznak nevéből és személyes jellemzőiből.

Anélkül, hogy megpróbálnánk átfésülni a négy kategória ismertebb kérdéseit és kétségeit, első pillantásra is

kitűnik, hogy az egyéni információszabadság fő megsértője, illetve veszélyeztetője nem a mondanivaló

nyilvános kifejezése, nem a közzététel a tömegkommunikációként felfogott médiában, hanem a privát üzleti

vállalkozás adatkezelése és "belső" hírlevél-kommunikációja, illetve a személyi anyagok állami megszerzése,

őrzése, továbbítása és rendszerezése. A média, mint mindjárt rátérünk, azzal okozhat sérelmet általában a

személynek, hogy megszerzi, őrzi és közzéteszi a tulajdonos beleegyezése nélkül az információt, s ezzel esetleg

még anyagi kárt is okoz neki. A médiaetika alapvető kérdése a magánélet vonatkozásában az, hogy vannak-e

igazolható erkölcsi korlátai a tényfeltáró újságírás révén közzétett tudósításoknak, információknak. Ahogy a

becsületsértés esetében, itt is abból indulunk ki, hogy minél kevésbé tartozik a közzétett mondanivaló a

közügyek szabad vitájához, és minél inkább szabályozható mint tisztességtelen üzleti mondanivaló vagy más, a

szólásszabadság szempontjából kevésbé védett érdek (10. §), annál nagyobb jelentőséget tulajdonítunk a

magánélet törvényes védelmének. És megfordítva, minél inkább alapvető érdek a közzététel, annál inkább a

tolerancia erkölcsi követelményeire kell hagyatkoznunk.

3. Bemutatás és beleegyezés

Magánéletünk mind erkölcsi, mind jogi fogalmaink szerint – végső soron és mindent figyelembe véve – részben

tőlünk függ. Ebben a mai napig is a római bölcsesség az irányadó: voluntas non fit iniuria – senki sem

panaszkodhat olyan sérelemért, amelybe beleegyezett. Felnőtt embert akarata ellenére nem helyes ezért

megvédeni önmaga lealacsonyításától, emberi méltósága kikezdésétől, a megszégyenüléstől és megalázástól,

feltéve, hogy kellő tájékozottsággal és ítélőképessége birtokában engedte látni mindazt, amit látni engedett (9.

§).

Magánéletünk határai persze csak részben múlnak rajtunk. Először is a zsebtolvaj nem sérelmezheti, ha

átkutatják a zsebeit, vagyis a civilizált társadalom (3. §) jogosan próbálja megakadályozni, hogy elfogadhatatlan

módon kárt okozzunk egymásnak. Vigyázzunk azonban: a puszta gyanú még a hatóságokat sem jogosítja fel

minden további nélkül a kutakodásra. Másrészt minden együttműködésnek megvannak a maga – olykor

természetes, olykor terhes – kötöttségei. Már Epiktétosz is figyelmeztet minket, hogy aki elmegy a fürdőbe,

számoljon azzal, hogy ott lefröcskölhetik. A magánélet védelmének jogai, ahogy az mindig fennáll, amikor az

alkotmány polgárjogokról intézkedik (4. §), egyenlő jogok. Ez még akkor is így van, ha azok, akik nagyobb

védelmet igényelnek másoknál reputációjuk számára, rendszerint nemcsak a védekezés lehetőségeihez, de a

védekezés hatékony eszközeihez is könnyebben jutnak hozzá.

Az egyéni méltóság tekintélyelvű, "közösségi" felfogása szerint vannak olyan lealacsonyító, emberhez méltatlan

dolgok, amelyekbe senki sem egyezhet bele, vagy ha mégis megtette, úgy beleegyezése érvénytelen. Ezt

körülbelül úgy tekintik, mint a rabszolgaság önkéntes vállalását, mint az emberi méltóság egy elidegeníthetetlen

jogának feladására tett – fogalmi okokból eleve érvénytelen – kísérletet. Nem adhatod el egy tál lencséért

örökségedet, még ha az a tál esetenként igen nagy is lehet, mondják. Egy nő nem engedheti meg, hogy pucér

fotóját kitűzzék a férfiak a budi falára. A kaposvári leányzó nem élvezheti premier plánban egy



"valóságműsorban" a kutyapozíciót. Mellesleg érdekes, hogy milyen kevéssé háborítja fel az örök értékek

oltalmazóit egy-egy rovarevő túlélő-show. Vagy az, amikor a jelentkezőket belegyömöszölik egy törpeautóba.

Abban mindenképpen igaza van az erkölcsvédőknek, hogy amikor állítólag képes valaki olyan dolgokat

megengedni, amelyeket nemigen szoktak megengedni az emberek, jó okunk van feltételezni, hogy valamilyen

kényszer vagy manipuláció áldozatai (9. §). Csakugyan nem lehet egyszerűen azzal elintézni az ilyesmit, amivel

egy híresség vágta ki magát egykor szellemesen: hogy van olyan pénz, amiért az embernek korpás a feje. Hiába

józan és nagykorú valaki, az olyan egyezség, amelyet tudatlansága vagy valamilyen rendkívüli gyengesége

kiaknázásával kötnek meg vele, nem "igazi" beleegyezésen alapul. Ha valaki rá akar lépni egy rozoga hídra, és

megragadják, ez nem szabadsága korlátozása, hiszen, feltételezi Mill példája, senki se akar beleesni a vízbe (3.

§).

Abban azonban egyáltalán nincs igaza a közösségvédelem szószólóinak, hogy a társadalom, vagy a társadalom

egy testülete, talárban vagy a nélkül, meg tudja mondani, mi a jó és mi a rossz egy embernek, egy nőnek, egy

férfinek. Szabad országban felnőtt ember, bármennyire meglepő legyen ez, "rabszolgának is eladhatja" magát,

akár a gyönyörök keresése, akár a Hegyi Beszéd etikája indítja erre, s amikor ezt többé-kevésbé meg is teszi, a

törvénynek, erre vonatkoznak az idézőjelek, csak a "rabszolgatartót" kell megakadályoznia abban, hogy

megcsonkítsa vagy megölje "rabszolgáját". Ez az alapvető különbség a jogállam igazságszolgáltatása számára

az öngyilkos és segítője, a drogos és a díler, a prosti és a kerítő, az önkéntes gladiátor és a gladiátorbiznisz

vállalkozója között.

Az a feltételezés azonban, amelynek alapján a valóság-show játékosainak méltóságát azzal igyekeznek

védelmezni, hogy nem tudhatták előre, mit vállaltak, a mai tányérantennás világban – ahol Afrikától Amerikáig

nézheti az ilyesmit néző a licensz különféle mutánsait – jókora leegyszerűsítés. Mindenekelőtt akármennyire

sokan is tartják elképesztően ízléstelennek az ilyen jó és rossz ízlés határait feszegető magatartás-játékokat, nem

szabad megfelejtkezni arról, hogy korpa ide, korpa oda, a jelentkezők azért mégiscsak egy játékban vesznek

részt. Arról nem is beszélve, hogy az avantgard méltatlankodó esztétája valamikor nagyon is jól tudta, mi a

pláne Duchamp vécékagylójában, a csúnya szavakat kiabáló Übü király nyargalászásában, A kopasz énekesnő

párbeszédeiben, vagy éppenséggel abban, amit Mrozek Évije és Renátója "vállal be" az operában, az első

felvonás közepén. Kétségtelen, hogy Lagzi Lajcsi dáridójához képest sokan érthető okokból érzik

kibírhatatlanul agresszívnek az ízlés (nos, rendben van, az ízléstelenség) e jól kiszámított Sturm und Drangját.

Gogo-görlök, live szex bemutatók és "erotikus mozik" mindenesetre igen régen vannak a nagyvárosokban,

változó összetételű és nagyságú közönség előtt. Amíg azonban nem kötelező nézni az ilyesmit, vagy pénzt adni

ilyesmire (13-14. §), el kell fogadnunk a Cohen-indoklás bölcsességét: ami az egyik embernek közönséges, az a

másiknak költészet.

4. Közszereplők "erkölcstelenségei"

Térjünk vissza egy pillanatra a közszereplők leleplezésének azokra a példáira, ahol a szerkesztőség olyan

erkölcsi dilemma előtt áll, hogy "etikus" legyen-e, hogy lehozza-e a közszereplő magánéletében vájkáló

sztorikat (5. §). Pletykák kerülhetnek napvilágra az egykori drogos prostituáltról, illetve az egykori

alkoholistáról vagy sikkasztóról, kisnyilasról vagy komcsiról, a hajdani ateistáról, szentfazékról, liberálisról, stb.

A média hírül adja, hogy a miniszter félrelép, illetve hogy meleg, hideg, perverz, bizarr szokásai vannak, és így

tovább. Mindez alkalmas lehet arra, hogy az emberek megítéljék közszereplésének hitelességét és magánéletbeli

kockázatait. Vagy éppen ellenkezőleg, ez teljesen érdektelen törekvései és teljesítményei értékelésében. Annak

azonban, ha egy lap vagy egy műsor ebben az értelemben mérlegeli, hogy "etikus" legyen-e, természetesen nem

csupán az emberség vagy a puszta illemtudás lehet az oka, hanem az is, amit a közgazdász "erkölcsi

tőkeberuházásnak" nevez, s amire az ilyesfajta erkölcsi aggályoskodás kiválóan alkalmas. Tudjuk, ugye, nem

csupán becsületesnek kell lenniük, annak is kell látszaniuk.

Az, hogy még nem is olyan régen a tabuk elejét vették a szex túlságosan nyilt fürkészésének,

azzal az örvendetes mellékhatással járt, hogy a reflektorfényben állók védelmet élveztek a

magánéletükbe gázoló bulvársajtóval szemben. Ez azt jelentette, hogy a politikusok

magánéletét tevékenységük értékelésében lényegtelennek tekintették, helyesen, s hogy a múlt

kiemelkedő gondolkodóinak és művészeinek viselkedését az ágyban senki sem ismerhette,

legalábbis közelebbről. Most viszont mindezekben a dolgokban szabad a vásár.

A nagyközönség a média álszenteskedő bólogatása közepette azt hangoztatja, hogy a

legintimebb részleteket is joga van ismerni bármely közszereplő életéből. Mintha az lenne a

hírnév ára, hogy a híresség engedjen mindent látni magából, a közérdeklődést kiváltó



eredményeken és tetteken túl is. Ahogy az ilyenkor lenni szokott, mindez súlyos kárt okozott a

közéletnek, hiszen sokan nem vállalták e kitárulkozást, sokakat pedig tényleges

alkalmasságuk vagy teljesítményük ellenére kevertek rossz hírbe. (Nagel 1998, 3.)

5. A tényfeltáró újságírás módszerei

Több mint húsz évvel a New York Times-szabály lefektetése után az Egyesült Államok Legfelsőbb Bírósága a

titoktartási kötelezettség megszegéséért indított Kampányszakértő-ügyben (1991) kimondta, hogy az

"általánosan alkalmazandó" törvényeknek a sajtóra gyakorolt hatása ebben az esetben csupán "járulékos". Igaz,

a kérdéses ügyben a tudósító maga vállalta egyezséget sértett meg, ami informátorának állásába került, de

miután a tényfeltáró újságírás anyaggyűjtése a dolog természeténél fogva gyakran ütközik bele a magánélet és

az üzleti érdek védelmének igényeibe, e homályos megállapítás ugyanolyan elijesztő hatásúnak tűnhet, mint a

személyiségi jogok "alkímiája" a becsületsértéssel szembeni jogban, ahol a szigorú alkotmányossági

felülvizsgálat a New York Times-szabály előírása szerint megköveteli a bizonyítási teher megfordítását. Egy

New York Times-privilégium a tényfeltáró újságírás számára azt jelentené, hogy a tudósítás és az információ

közzététele a kormányzat hivatalos tevékenységéről, az igazságszolgáltatás eljárásait is beleértve, csak

kényszerítő ok alapján, annak bizonyításával lenne korlátozható, hogy a nyilvánosságra hozás kizárólag

tisztességtelen üzleti érdeket vagy más rosszindulatú célt szolgál. A sajtószabadság megkívánja bizonyos

mértékig az erőteljes és kiterjedt tényfeltáró újságírás alkotmányos védelmét. A nyilvánosságra tartozó

ügyekben a sajtó a közhatalom ellenőrzésének nemhivatalos "negyedik intézménye", amely a nagyközönség

megbízásából igyekszik hozzáférni a közügyek megvitatása szá-mára lényeges információhoz. Ugyanakkor nem

élvezhet az újságíró teljes immunitást, mondhatjuk változatlan homályossággal és fenyegető hangsúllyal,

minden felelősségre vonással szemben.

Noha még a kétséges társadalmi értékű, szélsőségesen bántó hirdetésparódia is alkotmányos védelmet élvez a

sajtó megfélemlítésével szemben, botrányosan erőszakos betolakodás panasza esetén a tényfeltáró újságírónak

kell bizonyítania, hogy csupán szokványos, elfogadott módszereket alkalmazott. Mindenkire vonatkozik a

versenytörvény, de nem csorbíthatja a kormányzat befolyásolása érdekében gyakorolt kérelmezési jogot, feltéve,

hogy a színlelt kezdeményezésnek nem a konkurencia költségekbe verése a valódi célja. Mindenkire vonatkozik

a becsületsértési törvény, de nem csorbíthatja a szólásszabadságot, feltéve, hogy a kormányzat színlelt bírálata

nem szemenszedett hazugság. Mindenkire alkalmazandó a kényszeren, erőszakon, fenyegetésen alapuló bojkott

tilalma, de nem csorbíthatja a szólásszabadsághoz nélkülözhetetlen egyesülési és gyülekezési jogokat, vagyis

feltéve, hogy az állami beavatkozás törvényes cél lényeges eszköze, s a szólásszabadságra gyakorolt hatása csak

járulékos és elkerülhetetlen mértékű. Az alapgondolat tehát az, hogy a sajtó kivételes védelme a tényfeltáró

újságírás során okozott sérelmekkel szemben attól függ, mennyire eredményezheti közvetlenül hatalmi visszaélés

leleplezését, illetve a kormányzat tevékenységének tüzetes kritikai vizsgálatát.

A Mentőhelikopter-ügyben (1997) a dokumentumfilm készítői egy tragikus baleset helyszínén készítettek a

panaszos édesanyáról és fiáról a televízióban később bemutatott felvételeket. Alkotmányos jelentőségű hiba

lenne, szögezte le a bíróság, ha a közügy szereplőjévé vált magánszemély kártérítést kaphatna egy "hírértékű"

esemény bemutatásáért. A bíróság elutasította azonban azt a gondolatot, hogy e csalás és birtokháborítás nélkül

napvilágra hozott közérdekű tudósítás védelme csak a sajtószabadság legelemibb alkotmányos követelménye,

amelyet ki lehet esetleg terjeszteni a tényfeltáró újságírás első megközelítésben törvénysértő módszereire is. A

magánéletbe belegázoló tudósítás bántó jellegének mérlegelése egészen másként alakul, ha az önmagában

rendkívül bántó felvételek célja nem egy társadalmilag vagy politikailag fontos történet nyomon követése lenne,

hanem zaklatás, zsarolás vagy puszta érzéki kíváncsiskodás (1997, 867.).

Az Élelmiszertárolás-ügyben (1999) a tudósítók "félrevezető önéletrajz" alapján vállaltak munkát, hogy

"munkaköri kötelességüket megsértve" rejtett kamerával "birtokháborító" felvételeket készítsenek. Igaz, hogy a

fellebbviteli bíróság elutasította a média alkotmányjogi védekezését, mely szerint az "önéletrajzi csalásra"

hivatkozó, puszta feltételezésen alapuló sérelem elismerése szokatlan felelősség viselésére kötelezi a sajtót, s

hogy a tényfeltáró újságírás korlátozásának igazolása kényszerítő, de legalábbis lényeges kormányzati érdeket

kívánna. Mindazonáltal a megtévesztő álláspályázatból eredő kárigényt bizonyítatlansága folytán elutasította, s

miután minden elemzés és indoklás nélkül kijelentette, hogy a mindenkire vonatkozó birtokháborítási és

kötelességszegési törvény alkalmazása nem érintheti komolyan a sajtó tényfeltáró munkáját, jóváhagyott egy

névleges, kettő dolláros kárfelelősséget. Bár a cég a törvénysértő eljárásairól készült dokumentumokat szintén

megtévesztőnek tekintette, a bíróság az üzleti hírnév sérelméért benyújtott panaszt a New York Times-szabály

nyilvánvaló megkerüléseként fenntartás nélkül elutasította.



A tényfeltáró újságírás alkotmányos védelmének tisztázásra végül kiváltképpen alkalmas Ohio "VIP-lista" ügye

(1998), amely – mint azt a későbbiekben látni fogjuk – érdekes hasonlóságokat mutat a Világgazdaság híres

botrányával. Az újságíró a hiteljelentések piacáról gyűjtött információkat, mert azt akarta nyilvánvalóvá tenni,

hogy milyen könnyű hozzájutni e cégeken keresztül magánjellegű hitelinformációkhoz. Azért, hogy "próbára

tegye" a rendszert, szerződést kötött egy sor irodával, nem hallgatva el előttük foglalkozását, de azzal áltatva

őket, hogy új munkaerő kiválasztásához van hiteljelentésekre szüksége. Amikor kitöltötte a megrendelőlapot,

szándékosan hibákat vétett, hogy ellenőrizze, mennyire védik szigorúan ügyfeleik magánéletét. A hibák ellenére

hozzáférést biztosítottak számára az adatbázishoz, s így hozzájuthatott például az Egyesült Államok akkori

alelnökének hitelkérelmi adataihoz is. Noha nem jelent meg a cikkben az iroda azonosítására alkalmas

információ, az általa ösztönzött hatósági ellenőrzés okozta károkért csalás és szerződésszegés címén indult per a

lap ellen. A bíróság itt is a "járulékos hatás" megközelítést alkalmazta, mindenkire vonatkozó törvénynek

tekintve a csalás és a szerződésszegés tilalmát. Más kérdés, hogy az igényelt 45 millióból 7 és fél ezer dollárt

ítélt meg a hitelintézet javára. Hadd idézzek végül egy olyan fejtegetést, amely a tényfeltáró újságírás

védelmében egy New York Times-fordulatot tartana szükségesnek.

Ha a magánélethez fűződő jogunk azt az érdekünket védelmezi, hogy ne kerüljünk úgy mások

elé, hogy ne tudjuk összeszedni magunkat, akkor nem kell, hogy egy személy érdekének

védelmezését tevékenykedéseinek titokban tartása szolgálja. Sok olyasmi folyik a házakban –

és mindenütt, ahol az emberek szabadnak érzik magukat mások fürkésző tekintetétől –,

amelynek ismeretéhez komoly érdeke fűződik a nagyközönségnek, s amelynek titokban

tartását az egyének nem igényelhetik megalapozottan (mondjuk szövetkezés bűncselekmény

megvalósítására, illetve olyasmi, mint a gyerekek helyzetével való visszaélés, az állatkínzás

vagy a sarlatánság). Az újságíróknak, akik tudomást szereznek az ilyen dolgokról, képesnek

kell lenniük ezek feltárására, feltéve, hogy a közzététel nem veszélyezteti a magánéletet. Nem

azt akarom mondani, hogy egy újságíró, aki illetéktelen behatolással szerez információt, ne

kerüljön bíróság elé, vagy hogy mentesüljön ezért a polgári jogi felelősség alól, hanem csak

azt, hogy az anyagnak, amit esetleg a behatolás során szereztek meg, gyakran nincs köze a

magánélet háborítatlan élvezetéhez.

És ez vezet el utolsó kérdésemhez: számít-e, hogy a behatolást, amely nélkül nem lehetett

volna megszerezni az egyénre vonatkozó magánjellegű adatokat vagy fényképeket, nem az

azokat közreadó műsor vagy lap szerkesztőségének munkatársa hajtotta végre, hanem valaki

más? Nyilván nem. Ha a megszerzett anyag közérdekű, de megszerzése sérti a magánélet

törvényes jogait, akkor a lap kiadójának vagy a műsor szolgáltatójának biztosítania kell, hogy

a közreadással ne tetézze a kárt. (Tucker 1985, 119.)

Többféle okunk is lehet a csodálkozásra a dolgok ilyen mérlegelésével kapcsolatban. Kezdjük az okoskodás

elejével és végével: ha valakinek csakugyan törvényes jogai vannak valamihez (4. §), akkor semmiféle közérdek

nem igazolhatja – a jogok szerepéből következően – e jogok megsértését. Másodszor, azzal, hogy valaki

viszszaél jogaival, s azok örve alatt megengedhetetlen dolgokat csinál, nem veszíti el nyomban ezeket a jogokat.

E jogok élvezetének minden olyan korlátozásához, amit a visszaélés megakadályozása csakugyan igényel, olyan

törvényes feltételeknek kell teljesülniük, mint a rendőri házkutatás vagy lehallgatás bírósági jóváhagyása.

Harmadszor, az, amiről az újságíró törvényes úton tudomást szerzett, kiegészíthető más, törvényes úton

szerezhető információval, vagy elegendő lehet az oknyomozó munka összegezéséhez, de ahhoz biztosan nem

elegendő, hogy törvénysértő eszközökkel megkísérelhesse feltárni a tényeket, s ezen az sem változtat, ha a magát

törvényen kívül helyező újságíró ünnepélyesen vállalja a felelősséget törvénysértéséért.

6. Egy VIP-lista

Az üzleti életben mindenkivel egyformán kell bánni, minden vevőt ki kell szolgálni, a törvényes kereskedelem

feltételei szerint, amelyek tiltják az önkényes megkülönböztetést. Az azonban nem diszkrimináció, ha egy

pénzintézet tartós kapcsolatok ápolására törekszik bizonyos üzletfelekkel, mert nyilvánvaló üzleti érdeke egy

ilyen very important person, nagyon fontos személyiség elégedettsége. Abban sincs semmi törvénytelen, ha a

vállalkozó bizalmasan kezeli, üzleti titoknak tekinti az ilyen meggondolásokat. Arra meg egyenesen törvény

kötelezi, hogy a magánszemélyek pénzügyeivel kapcsolatos adatokat, a banktitkot megőrizze, akár V.I.P. az

illető, akár Pityi Palkó.

Kezdhetnénk tehát azzal ama bizonyos VIP-lista történetét, amiből a rendőrségi eljárás indult ki: egy hetilap,

amely mellesleg járatos a gazdasági élet viszonyaiban, közzétette, mindjárt a címlapon – egyes olvasóinak

őszinte megrökönyödésére, más olvasóinak őszinte gyönyörűségére – egy bank nyilvántartását a különleges



megbecsüléssel kezelt ügyfeleinek folyósított hitelekről. Abból ugyanis, hogy a bank nem tudta

megakadályozni, hogy egy ilyen lista illetéktelen kezekbe kerüljön, nem következik, hogy a dolog akár

erkölcsileg is a nyilvánosságra tartozik. Bármi legyen is a törvény Belgiumban vagy Bulgáriában, sok mindent

befújhat a szél a szerkesztőségi szobák ablakán, ami csak megfelelő beleegyezéssel adható közre, legalábbis

persze, mondom, egy nevére kényes lapban.

Csakhogy a történet ilyen beállítása félrevezető. Nem véletlen ugyanis, hogy sokan azt kifogásolták, a lista nem

"teljes", vagy ahogy akkoriban mondták: ez nem a "teljes" VIP-lista. Egyébként maga a szerkesztőségi

magyarázat sem tartalmazott a lista "teljességére" vonatkozó megállapítást. Ennek a "teljességre" vonatkozó

morfondírozásnak azonban nem lenne semmi értelme a történet egy fontos előzménye nélkül. Mindenki tudja,

hogy a bankok az ilyen bizalmas információkat nem egy páncélszekrénybe zárt listán őrzik, hogy ahogy

valójában nincs "ügynöklista", "VIP-listák" sincsenek. Mindazonáltal néhány nappal korábban egy

kormánypárti interpellációban elhangzott, hogy van egy szigorúan titkos VIP-lista, amit a nagyobb nyomaték

kedvéért a képviselő diadalmasan meg is lobogtatott, bizonyára inkább a tévénézők, mint a rádióhallgatók

kedvéért. A nyugati megfigyelőt most már több minden rá kell ébressze, volt kommunista országban jár.

Nemcsak az, hogy itt kormánypárti képviselők tesznek fel kérdéseket a kormánynak arra vonatkozóan, hogy

leváltott elődeik tényleg csináltak-e ilyen meg olyan disznóságokat, amire a kormányképviselő még véletlenül

se válaszolhatja azt a taktikai sületlenséget, hogy ez nem igaz vagy merő túlzás. Inkább az, hogy amit itt

"banknak" neveznek, az nem igazán olyan bank, amire ő gondol. Nem egy virtigli, nyereségre vadászó,

versenyszellemtől űzött, betéteket fialtató üzleti vállalkozás, hanem egy költségvetési bendő, amelyből irodalmi

díjakat, kollégiumokat, mi több, egy egész sajtóbirodalmat istápol az állam, persze nem hivatalosan, benne

politikai orgánumokat, szabályos hírlapokat. Egy ki tudja micsoda csoda-micsoda konglomerátum, amelynek az

állami tévében állami pénzen hirdetett csodamaciját mindenki ismerte annak idején. Amely egyébként bank is

volt, mondhatnánk, elsősorban azért banki tevékenységgel foglalkozott. Tevékenysége középpontjában olyan

szokványos dolgok álltak, mint például hitelkérelmek elbírálása és hitelek nyújtása.

Ki akartuk tenni az asztalra a listát, nyilatkozta a főszerkesztő, hogy mindenki lássa, miről van szó. És így már

ugye kicsit más a helyzet. Egy az, hogy ugyan mi tartozna biztosan a közügyek szabad vitájának területére, ha

valaki vitatná, hogy a kormányzat és törvénytisztelő ellenzékének vitája szőröstől-bőröstől a nyilvánosságra

tartozik? És ugyan mi lenne a sajtó alkotmányos felelőssége mindenekelőtt, ha nem az állami sáfárkodás lehető

legteljesebb átvilágítása, minden azzal kapcsolatos tény és információ feltárása és megmagyarázása?

Másodszor, a volt kommunista országok egészen új formában keltették életre a személyiségi jogok alkímiáját

azzal a közpénz-mosással, amit a közpénzek felhasználásának üzleti titokká változtatásával produkálnak. Hiába

vagyunk mi, a nép, valójában a legfőbb számvevőszék, ha csak olyasmit kötnek az orrunkra, amiből csak

kevesen és kevéssé tudják meg azokat a dolgokat, amelyeket pedig tudni mindannyiunknak és minden

tekintetben jogunk lenne.

Minden tekintetben. Mert azt most sem tudjuk, hogy a dokumentum, ami megjelent, megegyezik-e azzal, amit

előzőleg a plenáris ülés nézője láthatott. Már ha valódi volt a kormánypárti VIP-lista-lobogtatás. És persze azt

sem tudjuk, hogy a leleplezett lista megfelel-e pontosan valaminek, amit, persze csak képletesen szólva, a bank

széfjében őriznek. Nincs-e például egy teljesebb lista valahol, olyan nevekkel, amelyeket a leleplező listáról

leszedtek vagy már rá se tettek? Nincs-e még négy másik lista? Nincs-e nyolc vagy huszonhárom? Szóval a

VIP-lista "teljességére" vonatkozó kérdések többféle meggondolásból sem voltak értelmetlenek.

A nemkülönben megrökönyödött adatvédelmi ombudsman mindenestre azt mondta volna a szerkesztőség

előzetes érdeklődésére, amit utólag mondott. Banktitok megsértése. És kész. Aki cinikusabb, az azt mondja

jólértesülten, hogy ezek sem azért tették közzé a VIP-listát, mert különbek lennének a deákné vásznánál. Hasznot

akartak húzni a kínálkozó alkalomból. Ez nem egyszerűen a jó bevétel kérdése. Ők is rajta lehetnek valakiknek a

VIP-listáján. Esetleg éppen azokén, akik az interpellációs listát készítették. Esetleg a képviselő úr elé ugyanaz a

fuvallat juttatta el a papírost, mint a főszerkesztő elé. Bányalégnek is felfoghatnánk, de az már kajánság volna.

Az adatvédelmi biztosnak első lépésben kétségtelenül igaza van abban, hogy a közzétett dokumentum olyan

embereket is szerepeltet, akik aligha tekinthetők "közszereplőknek" a szó szokásos értelmében. Akiknél tehát

nem arról van szó, hogy az érthető közérdeklődés túlterjeszkedett azon, ami kívánatos, és jócskán behatolt a

magánélet szokásos kerítésein belülre is. Önmagában az, hogy valaki megkülönböztetett feltételekkel vesz fel

egy bizonyos összegű kölcsönt, Belgiumban nem tesz valakit közszereplővé, még annyira sem, ahogy egy

közismert színészt, feltalálót vagy bajnokot közszereplőnek tekintünk. Bulgáriában azonban, és így

Magyarországon is, csak egy árnyalatnyi különbséggel tekinthetjük ezt az okoskodást meggyőzőnek. Egy VIP-

lista ezekben az országokban sem egyszerűen a nomenklatúra maradványa vagy folyománya, ahogy azt a

radikális népbarátok állítják. Azért azt sem mondhatnánk ugyanakkor, hogy a privát elit nálunk is olyan módon

alakult ki teljesen, mint Onedin kapitány idején, amivel nem arra célzunk, hogy az éppenséggel feddhetetlen lett



volna. Mégis, az eredeti privatizáció során, ahogy ezt a tranzitológia tudományából tudjuk, csak azok tudtak

privatizálni, akiknek volt miből.

Mindazonáltal ostobaság lenne az Operabál minden résztvevőjére ráhúzni ezen az alapon a vizes lepedőt. És

biztosan sokan kerültek reflektorfénybe ily módon pusztán azért, mert közszereplők feleségei vagy ismerősei,

esetleg azok feleségei vagy ismerősei. Ők a vonakodó közszereplők, akik teljesen esetlegesen, véletlenül és

váratlanul kerültek a politikai viták pergőtüzébe. Felmerült az a gondolat, hogy a szerkesztőség legalább az ő

nevüket letakarhatta volna a szokásos módon. Csak aztán képzeljük el a gyanakvó olvasót a politikai élet

mindkét táborában, amint találgatja, ugyan ki lehet a tussal letakart csík mögött.

Amikor nem engedjük meg az üzletembereknek, a média bizniszét is beleértve, hogy a személyünkre vonatkozó

információt eltulajdonítsák és hasznosítsák, akkor úgy próbáljuk az állam semleges szakembereivel és

szabályozóival megfelelő keretek közé szorítani a törvényes kereskedelmet, hogy ne kelljen túl nagy árat

fizetnünk időnként annak előnyeiért. Amikor sem a banktisztviselő, sem a bulvárújságíró nem teheti túl magát

az adataink kezelésére vonatkozó általános és sajátos, rendszerint törvényben és szerződésben rögzített

kötelezettségein, akkor nem a felsőbb körök békebeli nyugalmát védelmezzük, hanem mindannyiunknak azt az

erkölcsi jogát, hogy eldönthessük, kit, mikor és mennyire engedünk közel magunkhoz.

Ezen az alapon még azt is elismerhetjük, hogy a banktitok egészen kivételes esetektől eltekintve mindig

magánügy, habár itt persze sok függ attól, hogy mit tekintünk kivételnek, s hogy titok-e még egyáltalán a

szerkesztőségbe eljuttatott titok. Vajon mit mondana az adatvédelmi biztos egy olyan kiszivárogtatott

dokumentumról, amely feltételezhetővé teszi, hogy ő vagy a köztársasági elnök, Belgiumban vagy Bulgáriában,

csalárd vagy legalábbis rosszallható bankügyletekbe bonyolódott? A szokványos pénzintézetekbe vetett

bizalmunk persze jórészt éppen azon múlik, hogy mennyire vigyáznak ügyfeleik törvényes érdekeire. Az

újságírónak azonban nem úgy kell gondolkodnia, mint egy tisztviselőnek. Neki más törvényes érdekekre kell

ügyelnie.

Az intézmény és a nyilvánosság szempontjainak összeütközésére Daniel Elsberg polgári engedetlensége a

klasszikus példa. Abban az esetben egy percig sem volt vitás, hogy ő, aki lelkiismeretére hallgatva eljuttatta a

Pentagon-iratokat a sajtóhoz, megszegte köztisztviselői kötelességét, bármennyire úgy gondoljuk, hogy nemes

szándékok vezették ebben. Az azonban nagyon is vitás volt, hogy a sajtó köteles volt-e vagy sem – erkölcsileg –

a köztisztviselői kar törvényes érdekeit figyelembe venni minden további nélkül. Hogy ez olyan egészen

kivételes eset volt-e, amilyen az lenne, ahogy mondják, ha közzétennék háború idején "a csapatok behajózási

adatait".

Nem kell feltételeznünk e meggondolások hatására, hogy a VIP-lista kapcsán valóban történtek visszaélések. A

közlés szempontjából elegendő lehetett arra a gondolatra támaszkodnia a szerkesztőségnek, hogy a visszaélések

gyanújával is vissza lehet élni. Amikor magánemberek magánügyei válnak közügyekké vagy keverednek bele

közügyekbe, szomorú vigasz, de be kell látnunk, hogy elkerülhetetlenül ráeshet bárkire a modern demokratikus

társadalomban a reflektorfény, s hogy a magánélet bizonyos összefüggésekben maga válik közüggyé a

társadalom tudományos kutatása vagy egyszerűen az alkalmi közérdeklődés számára. Az igazságosság, úgy

tűnik, az ilyen esetekben kompromisszumot kíván, s e kompromisszumokat meg is kötjük, megfelelő

illemszabályok felállításával és kivételes semmibe vételével. Az ilyen kompromisszumok azonban akkor

igazságosak ténylegesen, ha a többség zsarnokságával szemben nem csupán, s nem is elsősorban a VIP-

társadalmat védelmezzük, hanem azokat, akik biztosan nincsenek rajta a VIP-listákon.




1. Milyen érdekeket kellene védenünk a magánéletbe belegázoló kíváncsiságtól?

2. Mikor válik zaklatássá az újságíró vagy a műsorkészítő anyaggyűjtése?

3. Milyen titoktartási kötelezettségei lehetnek egy szerkesztőségnek?

4. Lehet-e elfogadhatatlan egy leleplezés módszere, s ha igen, milyen esetben és miért?

5. Melyek a diszkrimináció jelenségei a magánélet bemutatásában, s hogyan lehet védekezni ellenük?

6. Mi a különbség a polgári engedetlenség és a jogsértés vállalása között egy szerkesztőségi döntésben?

7. Miért van egyesek szerint szükség az önkorlátozás és a válaszjog erkölcsi konvencióinak megerősítésére?



8. Jegyzet

A magánélet alkotmányos szerepének magyarázatához lásd mindenekelőtt Rawls 1987, illetve Nagel 1998.

Mindkettő magyarul: Krokovay 2003e. A legfontosabb magyar kiindulópont: Sólyom 1983, valamint Sólyom

1988. A magánélet fogalmának, értének és szükséges védelmezésének hatalmas irodalma van: Warren 1890,

Prosser 1955, Prosser 1960, Nimmer 1968, Prosser 1971, Haiman 1972, Emerson 1979, Haiman 1981, Kalven

1982, Feinberg 1985, 22kk; Tucker 1985, 116-125; Feinberg 1986, 87–97; Markesinis 1986, Tribe 1988, 1302-

1325, Jenkins 1988, Loveland 1998a, Loveland 1998b, Haiman 2000. Egy fontos vita a kérdésrôl Thomson

1975, Scanlon 1975. Vö. Parent 1983 és Kis 1986. Egy kiváló új átfogó szöveggyűjtemény, amely tartalmaz

írásokat a magánélet védelmének feminista bírálatáról és a modern informatika adatvédelmi problémáiról is:

Barendt 2001. A magyar joganyagról: Halmai 1998, Sólyom 2001, 97, 209, 220–221, 452–466. és 481.; illetve

Majtényi 2003, 595–610.

A magánélet védelmének négy, úgyszólván klasszikus kategóriáját lásd: Prosser 1955, 642– 644. Kommentárja:

Feinberg 1975, 221–223. magyarul Krokovay 2003e.

A valóságshow magyar bírálatához: Buda 2002, György 2002, Szigeti 2002. Érdekes, hogy más fejtegetésekben

az alpáriság és a korhatárt sértő pornográfia hangsúlyozása mellett komoly szerepet kapott a szereplők

elidegeníthetetlen emberi méltóságának paternalista értelmezése is: Janisch 2002. Külön vita bontakozott ki

Kornis Mihály jobb ügyhöz méltó szónoklatai körül, amelyek nem a szereplők, hanem a magyarság (vagy a

művelt világ) emberi méltóságát féltik az üzleti szellemtől: Tóth 2003. A volenti non fit injuria elvről és az elv

alapján elfogadható paternalizmus feltételeiről lásd elsősorban Az önmagunknak okozott kár című könyvet:

Feinberg 1986. A tárgykör rövid összefoglalása magyarul: Feinberg 1999, 71–77. A rozoga hídra lépő ember

példája: Mill 1980, 188., kommentárja Feinberg 1986, 124–125., illetve Feinberg, 1999, 75–76. Harlan főbíró

szállóigévé vált megfogalmazását – "ami egyeseknek közönséges, másoknak költészet", lásd a dzsekin hirdetett

trágár protestálás ügyét: Cohen (1971), 23kk. Az erkölcs jogi védelmezéséről Devlin 1965, Hart 1999,

kommentárja: Feinberg 1999, 58–71. Kantnak az emberi méltóságra vonatkozó gondolatairól: Hill 1991, Hill

1992, Rawls 1997, Feinberg 1999.

A közsszereplő magánéletéről lásd az 5. § jegyzetét. A tényfeltáró újságírást fenyegető perek elijesztő hatásának

kiváló elemzése: Schulz 2000. A Kampányszakértő-ügy: Cowles (1991). A Mentőhelikopter-ügy: Shulman

(1998). Az Élelmiszertárolás-ügy: Food Lion (1999). Első magyar elemzését lásd Molnár 2002, 59–66. Ohio

"VIP-lista" ügye: W.D.I.A. (1998).

A magyar VIP-lista kérdéseinek ezt az elemzését lásd korábban: Krokovay 1999. A Pentagon-iratok kapcsán a

polgári engedetlenség kérdéseiről: Krokovay 1991.


V. rész - V. A MONDANIVALÓ HATÁRAI


Tartalom

9. 9. Tűrhetetlen hangok? ................................................................................................................. 81 1. Nem minden mondanivaló, amit mondanak ........................................................................ 81 2. Az önkényuralmi jelképek mint "kihívó szavak" ................................................................ 83 3. Egy rasszista garázdaság példája ......................................................................................... 85 4. A rendszerváltás első határvonalai ...................................................................................... 86 5. Ellenőrző kérdések .............................................................................................................. 88 6. Jegyzet ................................................................................................................................. 88

10. 10. Az üzleti mondanivaló .......................................................................................................... 91 1. A tisztán üzleti mondanivaló ............................................................................................... 91 2. Információszabadság és reklám .......................................................................................... 92 3. A jogi felülvizsgálat négylépéses szabálya ......................................................................... 95 4. Szeszesital és szólásszabadság ............................................................................................ 97 5. Mit védünk tehát kevésbé? .................................................................................................. 99 6. Ellenőrző kérdések ............................................................................................................ 100 7. Jegyzet ............................................................................................................................... 101

11. 11. Megbotránkoztatás .............................................................................................................. 102 1. Az erkölcstelen mondanivaló ............................................................................................ 102 2. Pornográfia és obszcén mondanivaló ................................................................................ 103 3. A pornográfia feminista értelmezése ................................................................................. 104 4. A zászló védelme .............................................................................................................. 104 5. Ellenőrző kérdések ............................................................................................................ 107 6. Jegyzet ............................................................................................................................... 108

12. 12. A gyűlölet büntetése ........................................................................................................... 109 1. Az intolerancia eltűrése .................................................................................................... 109 2. A gyűlölet érzései .............................................................................................................. 110 3. A sajtó és a gyűlölet .......................................................................................................... 111 4. A stadion és a gyűlölet ...................................................................................................... 112 5. A média és a gyűlölet ........................................................................................................ 112 6. Ellenőrző kérdések ............................................................................................................ 114 7. Jegyzet ............................................................................................................................... 114


9. fejezet - 9. Tűrhetetlen hangok?

Az egyenlő szabadság eszményét nem ismerő társadalmak uralkodói csak hű alattvalóiknak adományoztak

"jogokat". Nemcsak felforgató eszmék hirdetése volt tilos. Az árulónak, akinek ilyen nézetei vannak, meg kell

lakolnia (2. §). Később a jakobinusok és a szocialisták is magukévá tették azt a konzervatív gondolatot, hogy a

jogok adományozásából ki kell zárni a belső ellenséget. A szólásszabadság minden polgárnak feltétlen joga,

szögezi le a jakobinus alkotmány, majd később a szocialista alkotmányok egész sora, de azzal a feltétellel, hogy

a polgár nem él vissza e jogával, s nem hirdet társadalomellenes eszméket. A "társadalom", vagyis az állam

határozta meg persze, hogy ki a jó polgár és mi a jó mondanivaló. A rossz polgár, a belső ellenség, a "reakciós"

rossz mondanivalójára nem terjednek ki a szólásszabadság adományozott "jogai". A második világháborút

követően érthető okokból új erőre kaptak az egyenlő szabadság lehatárolásának követelései. Nincs demokrácia a

demokrácia ellenségeinek! – mondja Karl Popper. A valóságos tolerancia elnyomó! – mondja Herbert Marcuse.

Azoknak viszont, akik fenn akarták tartani a polgárjogi egyenlőség gondolatát, azt kellett megmutatniuk

valahogyan, hogy a rossz mondanivaló voltaképpen nem is mondanivaló. Vagy legalábbis a szólásszabadság

alkotmányos meghatározása értelmében nem számít annak. Minthogy ezek a gondolatok újra és újra

felmerülnek, érdemes általánosan is szemügyre vennünk a mondanivaló bizonyos fajtáinak tűrhetetlensége

mellett szóló érveket, s az intolerancia eltűrésének általános filozófiai kérdést. Az itt elmondottak fényében

vehetjük majd szemügyre ezt követően a tisztán kereskedelmi mondanivaló, illetve a tisztán megbotránkoztató

vagy gyűlöletkeltő mondanivaló esetleges korlátozásának problémáit.

1. Nem minden mondanivaló, amit mondanak

Azt az alapgondolatot, hogy bizonyos, gondosan körvonalazott esetekben indokolt a szólásszabadság tartalmi

korlátozása, az alkotmányjogi gyakorlatban az úgynevezett lkihívó szavakl, a fighting words doktrína

fogalmazta meg 1942-ben, Murphy főbíró Chaplinsky-indoklásában:

Tudjuk jól, hogy a szólásszabadság nem mindenkor és minden körülmények között

gyakorolható, abszolút jog. Vannak olyan szabatosan meghatározott és szűken körvonalazott

osztályai a megnyilvánulásoknak, amelyek nem állnak védelem alatt. Ezek közé tartoznak a

szeméremsértő és az obszcén, a durva, a rágalmazó és a sértő vagy "kihívó" szavak, vagyis

azok a szavak, amelyek puszta kiejtésüknél fogva sérelmezhetők, illetve közvetlenül

rendzavarást idézhetnek elő, s amelyek nem képezik lényeges részét semmiféle eszme

kifejtésének, az igazság megismerése felé tett lépésként pedig olyan csekély a társadalmi

értékük, hogy bármely előnynél, ami belőlük származhat, egyértelműen fontosabb a rend és az

erkölcs társadalmi érdeke. (Chaplinsky, 1942, 571–572.)

Kezdjük az indoklás vizsgálatát a végén, a csekély társadalmi értékű mondanivaló és a szólásszabadság elvében

védelmezett mondanivaló kategóriájának megkülönböztetésével. Ennek egyenes következményeként a kihívó

szavak tana a szólásszabadságra hivatkozó alkotmányossági felülvizsgálat kétszintes elmélete. Az első szinten

azt kell megállapítani, a kérdéses megnyilvánulást védi-e egyáltalán a szólásszabadság alkotmányos elve. Ha

igen, akkor vitás esetekben azt kell mérlegelni, vajon a kényszerítő állami érdek súlya igazolja-e a kérdéses

szabályozást. A megkülönböztetés bizonyos doktrinális finomítások hatására (10., 11., illetve 15. §) később a

tartalmi alapú és a tartalmilag semleges beavatkozás megkülönböztetésének kiinduló gondolatává vált. Eszerint

ahol felmerül a gyanú, hogy a szabályozás indítéka kifejezetten a szólásszabadság döntő kérdéseit érintő, tehát

széles értelemben politikai mondanivaló tiltása, ott szigorú alkotmányossági ellenőrzésre van szükség. Ahol

nincs okunk ilyen gyanakvásra, ott elegendő a beavatkozás ésszerűségének mérlegelése (6., illetve 10. §).

A csekély értékű mondanivaló felsorolt eseteinek két közös jellemzője van az indoklásban, s az egyik, a

második, nyilvánvalóan Millnek az igazság keresésére vonatkozó érvelésére utal (3. §). Mondván, hogy ezeknek

az eszméknek a kizárása vagy egyáltalán nem fenyeget a cenzúrának azokkal a veszélyeivel, amelyeket Mill a

téves és káros eszmék hatósági kiszűrését elemezve fedezett fel, vagy ha számolunk is ilyen veszélyekkel,

ezeket messze felülmúlják azok a veszélyek, amelyek védelmükből következnének.

Az elsőként említett jellemző, amely szerint e szavak, illetve megnyilvánulások egyáltalán nem szükségesek a

mondanivaló kifejezéséhez, egy eszme kifejtéséhez, messze eltávolodik Mill vizsgálódásától. A Millre

hivatkozó definíciós mérlegelés eredménye nyilván megváltozhat egy nem tisztán csekély értékű, ellensúlyozó

értéket is tartalmazó mondanivaló esetén, a hangnem tűrhetetlenségét viszont, úgy tűnik, egyáltalán nem logikus

mérlegelni. Ha ezekben a "nem lényeges" esetekben felhatalmazhatjuk az államot a méltatlan, illetlen,

9. Tűrhetetlen hangok?


tiszteletlen, az emberi méltóságot sértő fogalmazás kicseréltetésére, akkor értelmetlenné válik az ellensúlyozás

szempontja.

Van azonban "az eszme kifejtéséhez nem lényeges" fordulatnak egy még merészebb értelmezési lehetősége is,

amelyre a felsorolásban szereplő lkihívó szavakl metafora valamiféle általánosítása ad lehetőséget. Ebben az

értelmezésben a felállított meghatározás által érintett megnyilvánulások túl azon, hogy csekély értékűek, minden

körülmények között veszélyesek is, amennyiben mintegy a támadó szándék bejelentésének szimbolikus, gyakran

kifejezetten szertartásos formái. E látszólag egyértelmű megállapításnak is két összetevője van azonban, mert ha

belegondolunk, ez vagy azt jelenti, hogy az ilyen megnyilvánulások mindig magukban hordozzák erőszakos

cselekmények kiváltásának a tendenciáját, vagy pedig azt, hogy ezek valójában már maguk az erőszakos

megnyilvánulások, amikor is logikailag körülbelül ugyanazért nem beszélhetünk "veszélyességről", amiért

valakinek a megpofozása esetén nem beszélünk a megpofozás különösen nagy veszélyéről.

Mielőtt belefáradnánk a tűrhetetlen mondanivaló definíciós bonyodalmainak tisztázásába, tegyük félre az

intuitív elemek közötti ellentmondásokat, s vegyük komolyan az alkotmányjogi doktrínának azt az értelmezését,

amelyről a nevét is kapta, vagyis tételezzük fel, hogy minden olyan mondanivaló, amely alkotmányos

értelemben nem mondanivaló, nem beszéd, a kihívó szavak megnyilvánulása. Az állam nem korlátozhatja

alkotmányosan a szólásszabadságot, de ha bármely emberi megnyilvánulást, amely jelentést hordozó

kommunikáció, a szólásszabadság védelme alá helyeznénk, akkor az alkotmányos immunitást úgy kellene

értenünk, hogy az állam nem korlátozhatja alkotmányosan a cselekedetek szabadságát, vagyis nem korlátozhat

semmit.

Első pillantásra tehát nagyon is meggyőző arra a közismert tényre építenünk, hogy a csúfolódás, gúnyolódás,

gyalázkodás, átkozódás, sárdobálás és hasonlók tengernyi fajtája között valóban jó néhány olyan trágár és nem

trágár kifejezőeszközt találunk, amelyek szokásszerűen, de már-már automatikusan sértésnek számítanak. A

támadó fél az ilyen megnyilvánulásokkal az önérzetet veszi célba és "lelki" sebeket ejt, amelyek, ha nem

óvodásokról vagy barátok közötti élcelődésről van szó, rendkívül súlyosak is lehetnek. Az antropológusok

mindenkit meggyőzhetnek róla, hogy itt valóban ősrégi jelenségről van szó: a hadüzenet elhangzását követően a

kihívott félnek valójában nincs választása: vagy felveszi a kesztyűt, vagy elhordja magát. A közvetlen

visszavágás természetesen öltheti a sértés viszonzásának formáját, amelyet azután újabb sértések és újabb

viszonzások rituáléja követhet egy darabig, de a lovagi, illetve kocsmai önbíráskodás évezredes hagyományai

szerint a megfelelő válasz az erőszakos megtorlás, beleértve a megfelelő ceremóniák jegyében lebonyolított

párbajt is.

A szavak tehát, mintegy összefoglalóan kezelve a jelenetsor egészét, nem előzményei, indítékai az erőszakos

fellépésnek, hanem kiváltó okai, mozzanatai, kellékei. Ahogy a tiszta sértés, ezek is gyakran magát az

ellenséges indulatot juttatják kifejezésre, s ennek hatását hivatottak fokozni esetleg a válogatott trágárságok és

cifra káromkodások. Ez a belátás némiképpen érthetővé teszi azt a gyakran hangoztatott elgondolást, hogy a

szólásszabadság kizárólag a "kognitív" tartalmú, nem "pusztán érzelmi", "ésszerű meggyőzésre törekvő",

"civilizáltan artikulált", demokratikus "közbeszéd" eszköze, amíg a "tűrhetetlen megnyilvánulás" nem

véleménycsere, hanem verekedés kezdeményezése. Ahogy a keresztelés vagy az örök hűséget fogadás nem

kifejezése a névadásnak, illetve a házasságkötésnek, hanem maga a névadás és a házasságkötés, a szélsőséges

hangok sem az erőszak eszméi, hanem az erőszak megnyilvánulásai – beszéddel végrehajtott cselekedetek.

Chaplinsky viselkedése mellesleg nem igazán frappáns példája ezeknek az állítólagos nyelvi ütlegeknek. Az

ügybuzgó jehovista hittérítő 1942 egy forgalmas szombat délutánján röplapokat osztogatott egy amerikai

kisváros, Rochester utcáin, New Hampshire államban, s közben, ahogy az már ilyenkor lenni szokott, annak

rendje és módja szerint "közönséges csalásként" ostorozta az "istentelen" vallásokat, amivel magára haragította

a köré gyűlt hallgatóság egy csoportját, s az így támadt kisebb csetepaté azzal végződött, hogy bekísérték a

legközelebbi őrszobára. Chaplinsky őrizetbe vétele feletti dühében azt kiabálta, hogy a rendőrfőnök egy

"istenverte csaló", egy lrohadt fasisztal, s hogy "az egész városháza tele van fasisztákkal és fasiszták

ügynökeivel". Kétségtelenül megsértette ezzel azt a rendeletet, amely megtiltotta, hogy

valakit, aki jogszerűen tartózkodik New Hampshire utcáin és más közterületein, egy személy

megbotránkoztató, csúfoló vagy gyalázó szavakkal, csúfoló vagy gyalázó nevekkel illessen …

(Chaplinsky, 1942, 568.)

A barátságtalan ordibáláson kívül azonban nem csinált semmit, s amit mondott, ha csak egy kicsit is eredményes

a rendőri kiképzés, még elképzelhetővé sem tette az erőszak kirobbanását. És ha azon az alapon tiltjuk meg egy

mondanivaló nyilvános kifejezését, hogy a hallgatóság valószínűleg erőszakkal reagál majd arra, akkor

ellentétbe kerülünk a büntetés és felelősségre vonás területén mindazzal, amit az emberi cselekedetek



önkéntességéről és következményeiről gondolunk, magát a gyülekezési szabadságot tekintve pedig zöld utat

adunk a mindenkori ellentábor provokációjának, akár egyetlen bekiabáló heckler vétójának is (15. §). Ha

elfogadunk egy ilyen értelmezést, figyelmeztetett rá néhány évvel később Douglas főbíró, úgy

néhány intoleráns ember… megakadályozhat bármilyen gyűlést… A törvénytisztelő polgárok

többségének érzéseit kifejező összejövetelt törvénytelenné tenné, hogy néhány huligán be akar

nyomulni a terembe. (Terminiello, 1949, 1.)

Azt mondhatná erre valaki, hogy a kissé erőltetett példa miatt még nem kell félretolnunk az elgondolást, hiszen

a szólásszabadság másik rendkívüli hatású jogi doktrínáját, az legyértelmű és jelenlevő veszélyl szabályát is egy

később sokak által elképesztően rossznak tartott ítélet ihlette. Az a gyakorlatias ellenérv sem perdöntő, hogy az

ilyen korlátozások a valóságban könnyen kijátszhatónak bizonyulnak, s így alkalmazásuk teljesen esetleges és

szeszélyes, néha pedig egyenesen kontraproduktív.

Be kell látnunk, nagyon is vonzó gondolat lehet, hogy nem csupán olyan körülmények között kell megvonnunk

a mondanivaló kifejezésétől az alkotmányos védelmet, amikor a szavak elhangzása megengedhetetlenül

veszélyes (12. §), de olyankor is, amikor azok minden tisztességes ember számára tűrhetetlenek, függetlenül

attól, hogy mi lenne az adott körülmények között a hatásuk. Nincs demokrácia a demokrácia ellenségeinek,

például az "Auschwitz-hazugság" hirdetőinek. Tegyük hozzá, a radikális intoleranciát és a petyhüdt tolerancia

megszüntetését hirdető szélsőségeseknek biztosan nincs alapjuk rá, hogy az olyan bánásmód ellen

panaszkodjanak, amelyet hatalomra jutásuk esetére, mint azt gyakran nyíltan vallják, ellenfeleiknek szánnak.

2. Az önkényuralmi jelképek mint "kihívó szavak"

A tartalmi korlátozás híveit, úgy tűnik, kétféle értelemben is végzetesen síkos lejtő fenyegeti, méghozzá nem a

tapasztalati mérlegelés, hanem az elvi határvonal értelmében, s ez az erkölcsi meggondolás tarthat vissza minket

attól, hogy vonzó ügyüket magunkévá tegyük. Fogadjuk el kiindulásként, hogy az elsöprő többség megegyezik a

kizárás legkönnyebb eseteiben, s vegyük észre nyomban, egy kicsit Mill fejtegetéseire emlékezve, hogy a

legkönnyebb esetek megszavazásából egyáltalán nem következik, hogy a könnyű és a nehéz esetek közötti

megkülönböztetést is biztosan rábízhatjuk az államra, illetőleg a törvényhozók minősített többségére. Nagyon is

meggyőző érvek szólnak egy meghatározott szélsőség, mondjuk a náci antiszemitizmus, esetleg általában a nyílt

rasszizmus betiltása mellett, de rendesen komoly nézeteltérések merülhetnek fel azt illetően, miként

fogalmazzuk meg a tilalmat nevek és csoportok felsorolása nélkül. Jó, zárjuk ki a nácikat és a fajgyűlölőket, de

akkor zárjuk ki a szélsőséges kommunistákat is, akik védelmükbe veszik az ötvenhatos forradalom

megtorlásának "pufajkásait", akik dicsőítik és visszasírják a Szovjetuniót, akik legszívesebben visszaállítanák a

munkásőrséget, a proletárdiktatúrát, és így tovább. És zárjuk ki akkor már esetleg az összes "önkényuralmi

jelképekhez", vörös csillaghoz és ávós parolihoz ragaszkodó kommunistát is, hiszen ezek hosszú távon

mégiscsak a demokrácia, tehát a törvényes kormány forradalmi megdöntésére készülnek, ráadásul hazaáruló

módon bűnszövetkezetben a marxisták internacionalista összeesküvésével. Vagy még mielőtt túlságosan is

leragadnánk azoknak a lesújtó megjegyzéseknek a felelevenítésénél, amelyekkel Bibó István illette a fehérterror

jogrendszerének ilyesfajta következtetéseit, más irányokba is kereshetünk ötleteket, s ne csak a szélsőjobb és a

szélsőbal széleit helyezzük tilalmi listára, de Kanada példáját követve a szélsőséges szexistákat is, Margaret

Thatcher elmélkedéseit követve a Sátáni versek blaszfémiáit is, és így tovább, a lista szinte tetszés szerint

folytatható, egyre inkább csökkentve a rendes emberek körében az egyetértést, leágaztathatjuk a tilalmak körét a

hazafias "közösségi" értékeknek is különleges védelmet biztosítva. A mi kis furcsa köztársaságunkban akartak

már egyesek különleges védelmet biztosítani a szélsőségesen sértő, tiszteletlen, megbotránkoztató, nihilista

attitűdökkel szemben a királyi koronának és a köztársasági elnöknek, a nemzeti zászlónak és az alkotmánynak, a

magyarlelkűségnek és a zsidó–keresztény értékrendnek, a családnak és az anyaságnak. Védelmezhetjük a jó

erkölcsöket, egészében és részleteiben a nemzeti örökséget és ereklyéit, s akkor már csak egy kis lépésre

vagyunk a náci Németországnak attól a "jogi" meggondolásától, hogy semmilyen támadás nem engedhető meg

– tessenek csak föllapozni az önkényuralmi jelképek máig érvényben lévő tilalmának indoklását – az egészséges

népi érzület ellen.

Érdemes még egyszer végigmenni újból a betiltandó gondolatok lejtőjén, hogy felismerjünk egy további

megkerülhetetlen problémát. Bizonyos dolgokról néha mindenki könnyen felismeri a nácit, különösen ha olyan

ostoba, hogy minden köntörfalazás nélkül kimondja mindazokat a dolgokat, amelyeket egy náci hangoztatni

szokott. Csakhogy nem minden náci ennyire ostoba, s megfordítva, jóhiszemű, de nagyon ostoba emberek is

mondhatnak puszta meggondolatlanságból azokhoz hasonló dolgokat, amelyeket a nácik mondanak. Szóval

akárhonnan nézzük is, óhatatlanul felvetődik a kérdés, mi legyen a félnácikkal, a negyednácikkal, a

nyolcadnácikkal, s ennek a nem könnyen tisztázható kérdésnek az eldöntésében közismerten éles ellentétek



vannak a tartalmi korlátozás hívei között is. Abból, hogy a nappal és az éjszaka megkülönböztetése könnyen

megy a legnyilvánvalóbb esetekben nekünk is, az államnak is, egyáltalán nem következik, hogy jó és rossz

határvonalának meghúzása minden esetben olyan könnyű lenne, hogy akár még az államra is gyanakvás nélkül

rábízhatnánk.

A lejtő alja azonban még odébb van, mert a szólásszabadság csak a dolog első része. Ha nem engedjük meg a

belső ellenségnek, hogy szabadon terjessze a maga ordas eszméit, vajon mi késztet minket arra, hogy eltűrjük

ezeket az elemeket, hacsak nem – ahogy felénk mondani szokták – Strasbourg vagy a New York-i Egyezmény?

Ha a szörnyű mondanivaló, mondjuk a Holocaust-tagadás nyilvános kifejezése nem tartozik – ezért meg ezért a

kétségtelenül tiszteletre méltó indítékból – a szólásszabadság területére, nos, akkor mi a helyzet a Holocaust-

tagadó más jogaival? Miért kapnak ezek az emberek – már ha ezek emberek a mi szemünkben – munkát,

nyugdíjat, társadalombiztosítást, ügyvédet, vagy akár csak egyetemi jelentkezési lapot, netán meccsjegyet és

villamosbérletet? Miért grasszálnak ezek még egyáltalán szabadlábon?

"Jogok? Ezeknek vannak jogaik? Kinek van joga követelni, hogy másokat kemencébe vessenek?" – tette fel

drámai kérdéseit Kahane rabbi Chicago egyik elővárosának zsinagógájában, amikor az Amerikai Polgárjogi

Unió ügyvédei, köztük a zsidóságára büszke David Goldberger, védelmükbe vették a két tucat amerikai náci

jogát egy előre bejelentett, félórás, néma tüntetésre. "Nem, én nem tudom felbecsülni az erőszak valószínűségét.

Én ígérem, hogy lesz erőszak" – tette hozzá. Miféle katolikus az, aki védelmébe veszi a terroristákat? –

kérdezték annak idején Heinrich Böll ócsárlói. Aki ezeket védi, a kannibál igazságát védi – hangzott el a mi új

Magyarországunkon is.

Ezek a gondolatok talán világossá tehetik, hogy amikor Sólyom László vagy Kis János a mondanivaló nyilvános

kifejezésének tartalmi korlátozását elfogadhatatlannak tekinti, akkor az alkotmányos demokrácia jogi

alapeszméjét védelmezi, noha mindketten egyetértenek azzal, hogy adott körülmények között nagyon is indokolt

lehet a politikai mondanivaló kifejezésének megakadályozása és büntetése megengedhetetlen veszélyessége

folytán. E fejezet lezárásaként visszatérünk majd a "gyűlöletbeszédet" tiltó korlátozás és az izgatás ellen

védelmet nyújtó szabályozás alkotmányos megkülönböztetésére, most vegyük egyelőre szemügyre a

megkülönböztetés alapjait.

A politikai mondanivaló kifejezésének tartalmi alapú és tartalmilag semleges korlátozásának megkülönböztetése

a szabad társadalmak alkotmányos rendjének egyik legnehezebb, de nyilvánvalóan legfontosabb kérdése. Nem

válaszolhatjuk meg egyszerűen azzal a kérdést, hogy a forradalmi mondanivaló csak addig engedhető meg, amíg

lelméletil, amíg gyakorlati szempontból veszélytelen, vagy amíg nem buzdít törvénysértésre, vagy nem vesz

védelmébe törvénysértést. A probléma abban áll, hogy a törvénytisztelet erkölcsi határainak, a polgári

engedetlenség indokainak nyílt vitatása nélkül a szólásszabadság, a közügyek szabad vitája elképzelhetetlen,

amíg a törvénysértések elkövetésének megakadályozása, az erkölcsileg mégoly vonzó polgári engedetlenséget

és forradalmi izgatást is beleértve, egy szabad társadalomban az állam legalapvetőbb törvényes kötelessége.

A mi hagyományunkon belül arra vonatkozóan, hogy a politika, a vallás és a filozófia

általános tanainak vitái sohasem cenzúrázhatók, teljessé vált az egyetértés. A politikai

mondanivaló szabadságának döntő kérdése ily módon az lett, hogy szabad-e hirdetni

felforgató nézeteket, vagyis olyan tanokat, amelyeknek lényeges része a forradalom, illetve a

törvénytelen erőszak, és így a politikai változás elérésének eszközeként használt izgatás

szükségessége. (Rawls 1987, 58–59.)

Kizárólag az alkotmányos válság egy sajátos fajtája jelenthetne elvileg olyan természetű szükségállapotot, ahol

a tartalmi korlátozás az izgatás körülményeinek tartalmilag semleges figyelembe vétele nélkül is elfogadható

lenne. A terrorizmus elleni harc nyilvánvalóan nem teszi elfogadhatóvá eszerint az alapszabadságok

korlátozását.

Abból például, hogy az ország háborúban áll, és ennek következtében állt elő vészhelyzet, nem következik,

hogy fennáll az alkotmányos válság megkívánt fajtája. A szabad politikai mondanivaló – és azon belül a

felforgató nézetek terjesztésének – korlátozása vagy elfojtása ugyanis mindig feltételezi, legalábbis részben, a

demokrácia felfüggesztését. Egy alkotmányos tannak, ha elsőbbséget ad a szabad politikai mondanivalónak és a

többi alapszabadságnak, fel kell tételeznie, hogy e felfüggesztés elrendelése olyan alkotmányos válság

fennállását követeli meg, amelyben a szabad politikai intézmények nem képesek hatékonyan működni, vagy

nem tudják meghozni önmaguk védelmében a megfelelő intézkedéseket. Számos történelmi esetből láthatjuk,

hogy a szabad demokratikus politikai intézmények a szükséges intézkedések meghozatalában hatékonyan

működtek súlyos vészhelyzetekben, a szabad politikai mondanivaló korlátozása nélkül, s ahol életbe léptettek



ilyen korlátozásokat, azok szükségteleneknek bizonyultak, s egyáltalán nem járultak hozzá a vészhelyzet

megoldásához.

A javasolt alkotmányos tan szerint tehát nincs különleges jelentősége a politikai mondanivaló

veszélyességének, mivel a politikai mondanivaló természeténél fogva gyakran veszélyes,

illetve gyakran tűnhet veszélyesnek. Ez azért van így, mert eszünk nyilvános használatának

szabadsága a legalapvetőbb kérdések és a legsúlyosabb következményekkel fenyegető

döntések körül forog. Tételezzük fel, hogy egy demokráciában élő nép fegyverkezési versenyt

folytat egy zsarnoki nagyhatalommal, és eldönti, atomfegyvereket nem fog bevetni, mert azok

annyira ellentétesek az emberiesség elveivel, hogy előre le kell mondania azok használatáról.

Tegyük fel, hogy ezt követően meg is teszi a komoly lépéseket ilyen fegyverzetének

egyoldalú leszerelésére, abban a reményben, hogy érveivel képes lesz rávenni a másik

nagyhatalmat példája követésére. Ez egy rendkívül veszélyes döntés lenne. Abból a

szempontból azonban, hogy szabadon kell-e azt megvitatni, s hogy miután annak rendje és

módja szerint meghozták a döntést, a kormányzatnak alkotmányos kötelessége-e azt

nyilvánosságra hozni, a veszélyesség biztosan nem vehető számításba. A politikai

mondanivaló veszélyessége tárgytalan, hiszen amit szabadon kell megvitatni, az épp a döntés

meghozatalában rejlő veszély. Nem volt-e veszélyes szabad választásokat tartani 1862-ben, a

polgárháború kellős közepén? (Rawls 1987, 69–70.)

3. Egy rasszista garázdaság példája

Tilos közszemlére állítani olyan jelképeket, tárgyakat vagy feliratokat, amely faj, bőrszín, származás, vallás

vagy nem alapján valószínűleg dühöt, riadalmat vagy ellenségességet vált ki – szögezte le St Paul városának

1982-ben kihirdetett rendelete az Egyesült Államok Mississippi államában. 1991 júniusának egyik éjszakáján

ennek ellenére St Paul egyik utcájának járdáján lángra lobbantották a skinheadek széklábakból ácsolt égő

keresztjüket, a fajgyűlölet hagyományos KKK-jelképét, egy ötgyerekes afrikai amerikai család ablakával

szemben. A rendeletet megsértő fiatalkorú Robert Viktorát letartóztatták és bíróság elé állították. Ezzel kezdetét

vette az a per, amelynek tétje a rasszista megnyilvánulások lkihívó szavakl értelmezésének alkotmányossága

volt.

A tilalom mellett állt az NAACP, a színesbőrű ember társadalmi előrejutásának országos egyesülete, a zsidó

B’nai B’rith, a befolyásos, antiszemitizmus és rágalmazás elleni liga, a People for the American Way hazafias

mozgalma. Az Amerikai Polgárjogi Unió és az Amerikai Zsidók Kongresszusa viszont elfogadta a védelemnek

azt a kifogását, hogy a rendelet homályos és széles (6. §). A USA Today szerkesztőségi cikke is erre a kifogásra

hivatkozva mutatta ki, hogy a törvény alapján egy lhajrá rézbőrűek!l feliratú trikót is betilthatnának. Mint ahogy

az várható volt, a nézeteltérés feloldása az Egyesült Államok Legfelsőbb Bíróságára maradt, s a taláros testület a

következő évben, 1992 nyarán hét hónapi kemény vita után semmissé nyilvánította a rasszizmusellenes

törvényt, a hazai jelképtörvény és a gyűlöletbeszéd tilalmának alkotmányosságát tekintve is nagyon tanulságos

módon.

Mind a kilenc főbíró egyetértett abban, hogy bár a skinheadek tette szégyenletes, a törvény alkotmányellenes. A

többségi indoklást ugyanakkor mégis csupán öten fogadták el. Ez abból indult ki, hogy noha a garázdaságot

számos törvény tiltja, például mint birtokháborítást, gyújtogatást, vandalizmust, rongálást vagy fenyegetést, ez a

rendelet nem a garázdaság, hanem csakis úgynevezett kihívó szavak ellen irányult, mondván, hogy azok nem

élveznek alkotmányos védelmet, s betiltásuk nem politikai eszme tartalmi korlátozása, hanem a közbiztonságot

és közrendet veszélyeztető, előítélet által táplált fenyegetések ellen irányul. A vád hangsúlyozta is, hogy a

kérdéses esetben a skinheadek nem vitát akartak kezdeményezni, s nem is vártak más választ, csak azt, hogy a

család megijed és elköltözik.

A fenyegetések természetesen éppúgy nem tartoznak a szólásszabadság körébe, mint a garázda

megnyilvánulások, ám ha el akarjuk kerülni a cenzúra belopakodását, pontosan meg kell határoznunk azokat a

veszélyeket, amelyek a fenyegetésből következnek, s amelyek ellen minden polgárnak joga van hathatós

védelemre. Ez az úgynevezett Brandenburg-szabály lényege. Nem élvezi a szólásszabadság elvének védelmét a

mondanivaló olyan kifejezése, amely

izgatásra vagy azonnali törvénysértés előidézésére irányul, s valószínű is, hogy kiváltja, illetve

előidézi a törvénysértést (Brandenburg, 1969, 444). A fenyegetések "kihívó szavaknak"

tekintése és minden megszorítás nélküli tilalma így túl széles beavatkozás.



A rendelet azonban másképp is széles: megsérti a tartalmi semlegesség követelményét. Az állam nem pécézhet

ki és nevezhet néven valamilyen kivételesen ellenszenves mondanivalót, témát vagy szerzőt egy túlfűtött

indulatok közt folyó vitából, mondja Scalia főbíró, hiszen akkor vonatkozhatna olyan megnyilvánulásokra is,

amelyek a szakszervezetekkel vagy az óriáscégekkel, a republikánusokkal vagy a demokratákkal, az ateistákkal

vagy a fundamentalistákkal, a tojásfejűekkel vagy a homoszexuálisokkal szemben fejeznek ki ellenségességet.

Miért nem lép fel a város az ellen, ha valaki egy mozgássérült családot próbál hasonló eszközökkel elköltözésre

késztetni?

Nem vitás, a mondanivaló, amit az alkotmány védelmez, felháborítóan brutális, fejeződik be az indoklás, de

ahogy a nemzeti zászló elégetésénél, ebben az esetben sem használhatjuk a jogot a civilizált hangnem vagy a

polgári erények kikényszerítésére, hiszen ezek meghatározására nem hatalmazhatjuk fel az államot. A

többségnek el kell viselnie a szólásszabadság költségeit, s nem úgy kell kifejeznie értékrendjét, hogy

elhallgattatja a szélsőséges tartalmú ellenvéleményeket.

Mind a négy különvélemény elfogadta a túl széles beavatkozást és síkos lejtőt kockáztató törvény célját, az

olyan fenyegetések megakadályozását, amelyek ténylegesen, mint az adott esetben, egy meghatározott család

otthona ellen irányulnak.

E "liberális" többséget mellesleg öt köztudottan konzervatív főbíró alkotta. Közülük három támogatta néhány

évvel korábban, 1989-ben az ekkor már nyugalomba vonult Brennan főbíró indoklását arra vonatkozóan, hogy a

nemzeti zászló nyilvános elégetése a politikai tiltakozás egy formája, s hogy "az állam nem tilthatja meg

valamely eszme kifejezését egyszerűen azért, mert a társadalom magát az eszmét megbotránkoztatónak vagy

ellenszenvesnek tartja".

Az "instrumentalista" ellentábor mindenekelőtt azzal érvelt, hogy régi és fájdalmas nemzeti tapasztalat szerint,

elég csak Los Angeles faji zavargásaira gondolnunk, a "kihívó szavak" által okozott kár súlyosabb a többi

lehetséges eseténél (Stevens főbíró), hogy a többség messze túlment az előtte fekvő törvény értelmezésén,

egyébként nyilvánvalóan azért, hogy megragadva az alkalmat üzenjen azoknak az egyetemeknek, amelyek PC-

rendeleteket akarnak hozni a "kulturális sokféleség" védelmében (Blackmun).

4. A rendszerváltás első határvonalai

Az azonban fontos különbség, hogy valami hivatalos személy mondanivalója, például egy volt kommunista

ország közalkalmazott újságírójának tollából, állami kiadóban, állami hírügynökség közleményében jelent-e

meg, illetve állami rádióban vagy televízióban hangzott-e el, avagy a valódi sajtó tette-e közzé (13. §).

Amikor a Kurír nevű, ma már nem létező bulvárlap 1990. július 27-én azt írta, hogy legy cigány… terhes nő, aki

éppen szoptatott, a délceg rendfenntartó láttán földhöz vágta csecsemőjét, feltépte virágos pongyoláját, és

megmutatta óriási, domborodó hasát, amiben a következő gyerek alukált békésenl, akkor az újságíró és a kiadó

minden "büntetése" abban állna egy fejlett demokráciában, hogy a magukra valamit adó emberek nem veszik

kezükbe ezek után többé a lapot. Ha viszont egy hivatalban lévő rendőrkapitány cigányozik, akkor ebben az a

közvetett diszkrimináció, hogy ő nem a szólásszabadságát gyakorolja e rasszista módon, ahogy például

korábban legendásan tette ezt a Bűn az élet írója, hanem az állam hivatalos tisztségviselőjeként beszél, minden

felelősségre vonás nélkül. Vagy ha az állam létrehoz közpénzen egy "közszolgálati" hírügynökséget, ami a volt

kommunista országokban általános gyakorlat, akkor az ott dolgozó újságíró szólásszabadsága, például

fajelméleti szempontból, nem egészen ugyanolyan, mint a Kurír tollforgatójáé.

Márpedig 1990. július 17-én reggeli címoldalán azzal kérkedett merészen a Kurír, hogy felkarolja a hivatalos

személyek eljárásaiban érvényesülő nyílt etnikai diszkrimináció ügyét. Alig néhány hete mentegetőzött

akkoriban a belügyminiszter, hogy kényszerű szakmai meggondolásból helyez vezető pozícióba olyan

rendőrtisztet, aki, bár később elnézést kért érte, valamikor a cigánybűnözés kriminalisztikai jellemzőiről

szónokolt. Most egy másik közalkalmazott, ezúttal a Magyar Távirati Iroda munkatársa karolta fel e

népszerűnek gondolt fajelméleti kategorizálást. Azt kérdezte ugyanis minden kertelés nélkül az állam embere,

ahogy a lapban olvasható, hogy miként alakul a helyi cigánybűnözés. "Mi nem beszélhetünk cigánybűnözésről –

felelte hamiskásan e másik rendőrtiszt –, mi állandó lakhellyel nem rendelkező, munka nélküli magyar

állampolgároknak hívjuk őket". Senki se higgye persze, hogy az újság megszűnésének akár a legcsekélyebb

mértékben is köze lenne az ilyen cikkekhez.

Vegyünk egy másik honi példát. Mónus Imre írt egy nem túl eredeti és nem túl építő szellemű könyvet a

történelemről, s 1991-ben a hatóság megvizsgálta ezt abból a szempontból, vajon engedélyezhetők-e a hatályos

törvény szerint az abban szereplő felháborító gondolatok. Az elgondolás az, hogy amennyiben a hitlerista



gondolatokra vonatkozó gyanú beigazolódik, a szerzőt bíróság elé állítják, s ha bűnös, elítélik. Annak ellenére,

hogy nem tett mást, mint megírta a maga nézeteit a minket körülvevő világról és az okokról, amelyek szerinte

életünket alakítják. Kétségtelen, bőséges Hitler-idézetekkel.

Mindjárt az új köztársaság első napjaiban, 1990-ben, többé-kevésbé érthető politikai hisztériák és újhitű

túlbuzgóságok következtében, az újjáformálódó és némiképp ugyancsak helyét kereső ügyészség is

belekeveredett időnként, sajnálatos módon, a hazafias, csendőri és "tudományos-fantasztikus" zsidózások,

nemzetgyalázások körüli politikai botrányokba. Ahelyett, hogy a hivatal kivárta volna az alkotmányozás

folyamatában, vagy legalábbis a rohammunkát végző törvényhozásban a szólásszabadság megnyirbálását

szolgáló, homályos sandaságú paragrafusok eltávolítását, maga kezdett el fenyegetőzni a diktatúrák e

fegyelmező eszközeivel. Sőt, a sajtó megleckéztetése nem állt meg az intelmeknél, s mentségére szóljon az

ekkor már zömmel tisztességes szándékú és a jogszerűségnek szakmailag elkötelezett ügyészi karnak, hogy

esetenként az ilyen tisztogatási akciók a magát szabadelvűnek proklamáló ellenzék tekintélyes részének a

tetszését is elnyerték. A képviselők szinte minden héten felszólították a nyomozókat a szerkesztőségi szobák

átvizsgálására, s egy-két esetben az ügyészség hallgatott is a buzdításra. Vád alá helyezték a Szent Korona nevű

időszakos kiadvány főszerkesztőjét nyilvánvalóan szélsőséges politikai meggyőződéseket terjesztő

gyalázkodások közzétételéért. Körözést adtak ki egy floridai illetőségű öreg csendőr ellen, aki – az emlékiratait

gondozó lakitelki patrónusok figyelmét bizonyára kijátszva – kertelés nélküli őszinteséggel mesélte el, miként

látja ő, nem pusztán szemtanúként, de önérzetes résztvevőként, a zsidók bevagonírozásának napjait. E

nyomozásban az amerikai hatóságok is érdekeltté váltak, persze nem a mondanivaló tűrhetetlensége okán,

hanem azért, mert a nyilas emlékező annak idején nyilasságát eltagadva szerzett bevándorlási engedélyt.

A nyílt zsidózásra, s néha a durva cigányozásra, "szomszédnépekezésre", valamint a fejlődő országok lakóival

kapcsolatos sértő megfogalmazásokra természetesen könnyűszerrel ráhúzható volt akkor még a közösség elleni

izgatás paragrafusa. Igaz, amikor vezető kormánypárti politikusok biboldóztak vagy néger félmajmokról

tréfálkoztak a közpénzen működtetetett állami rádióban, akkor az ügyészségnek volt akkora döntési szabadsága,

hogy az irodalmi példázatot, a félresikerült hasonlatot vagy a belemagyarázásra alkalmas szófűzést csekély

társadalmi veszélyességűnek ítélje.

Az ügyészség azután a szép legitimációs sikerektől, úgy tűnhet, annyira nekibátorodott, hogy amíg az első

napokban még széltében-hosszában hangoztatták vezető tisztségviselői politikai fenntartásaikat egy-egy nyíltan

fajgyűlölő magyar gondolat törvényi megfékezésével szemben – bár minden okuk meglenne rá, mondták

gondterhelten, politikailag azonban nem lenne judiciózus ilyen kezelésük – egyszer csak engedtek a legújabb

hordószónoki követelésnek, és felléptek a Hölgyfutár nevű avantgarde, művészeti folyóirat ábrázolata, egy

kétségkívül sokak számára bántó, nemzeti érzéseket sértő, de hát a címer-vitát kigúnyoló, s így egyértelműen

politikai mondanivalójú karikatúra ellen. Külön figyelmet érdemel, hogy az eljárás kapcsán a helyettes főügyész

végső tromfként az Emberi Jogok és Alapszabadságok Európai Konvenciójának szerinte erre vonatkozó

bekezdésére hivatkozott. A 10. cikkely kérdéses második bekezdése, amit fel is olvasott az országgyűlés

plénuma előtt, így szól:

E szabadságjogok gyakorlása a hozzájuk kapcsolódó kötelességek és felelősségek

következtében alávethető olyan formaságoknak, feltételeknek, megszorításoknak vagy büntető

szankcióknak, amelyeket törvény ír elő, és amelyeket egy demokratikus társadalomban

elkerülhetetlenné tesz a nemzetvédelem, az ország területi egységének vagy közbiztonságának

érdeke, a közrend és a bűnözés megelőzése, a közegészség és a közerkölcs ügye, mások jó

hírnevének vagy jogainak védelme, a bizalmasan kapott tájékoztatás nyilvánosságra

hozásának megakadályozása, az igazságszolgáltatás tekintélyének és elfogulatlanságának

megőrzése. (Barendt 1987, 35.)

A szomorú csak az a történetben, hogy számos képviselő jól láthatóan elhitte a tudós jogásznak, hogy az állam

ily módon Nyugat-Európában akármikor büntetést szabhat ki politikai nézeteket nyilvánosságra hozó könyvek,

folyóiratok, rajzok megjelentetéséért.

Szerencsére nem tanácsos arra spekulálni, hogy nekünk itt abba az alkotmányos demokráciába kell

beletanulnunk, ami az óceán innenső partján kínálkozik számunkra. Amikor ugyanis az Európai Bíróság

szembekerült az alkotmányosan csakugyan rettenetesen homályos, kétségtelenül elijesztő hatású "demokratikus

társadalomban elkerülhetetlen" fordulat pontos értelmezésének kérdésével, a Sunday Times-ügyben, akkor

kifejezetten az amerikai alkotmányjog filozófiájára utalva szögezte le, hogy csak akkor hagyja majd jóvá a

bekezdésre hivatkozó állami beavatkozást, ha a kormányzat előzetesen bizonyította, a megfelelő törvényes

szigorúsággal, hogy azt az adott meghatározott körülmények között légető társadalmi szükségl teszi

nélkülözhetetlenné.



Visszatérünk ezekre a kérdésekre a politikai mondanivaló lehatárolására javasolt újabb meggondolások, az

úgynevezett gyűlöletbeszéd meggondolásainak vizsgálatánál (12. §). Előbb azonban vegyük szemügyre a

mondanivaló tartalmi korlátozásának két területét, az üzleti mondanivaló (10. §) és a megbotránkoztatás (11. §)

kategóriáját, amely a csekélyebb értékű mondanivaló tartalmilag semleges szabályozásának kérdéseit veti fel.


1. Mi a szólásszabadság számára alacsony értékű mondanivaló?

2. Mire épül a veszélyes tendencia gondolata?

3. Miért nevezik "kihívó szavaknak" a szólásszabadság területéről kizárt kategóriákat?

4. Milyen értelemben fenyegeti síkos lejtő a demokrácia ellenségeit kizárni próbáló jogi törekvéseket?

5. Miért tartalmi korlátozás az önkényuralmi jelképek tilalma?

6. Miben különbözik a mondanivaló veszélyes tendenciája a körülmények veszélyességétől?

7. Melyek voltak a szólásszabadság értelmezésének első nagy dilemmái a rendszerváltást követően?

6. Jegyzet

A "kihívó szavak" doktrínájának megfogalmazása: Chaplinsky (1942), 568. A tan és a mellette szóló érvelés

részletes elemzése: Feinberg 1985, 226–236. A provokáció jogi megítéléséről: Feinberg, 1985, 218, 226. A



csoportsértések politikai felfogásba ágyazódásáról Barendt 1987, 40. A brit gyakorlat eleve azt vizsgálja, hogy

szándékában áll-e a sértegetőnek rendzavarás előidézése, s hogy fenyeget-e bizonyos valószínűséggel a közrend

felborulása.

A Schenck-ügyben (1919) a szocialista agitátor a sorozás előtt álló fiatalok postaládájába dobott be egy olyan

felhívást, hogy álljanak ki jogaikért az igazságtalan háborúval szemben. Holmes főbíró, aki később élharcosa

lett a veszély-teszt szólásszabadságot védő alkalmazásának, Schenck esetében még csak ki sem tért arra, hogy

meg kellene vizsgálni a kísérlet sikerességének valószínűségét. Lásd a 12. s-t.

A szólásszabadság feltétlen jogának ilyen feltételekhez kötése a jakobinusok alkotmányos vívmánya. A

demokratikus tolerancia elveként: Popper 1962, illetve Marcuse 1965. Ez volt a szovjet szólásszabadság

uralkodó doktrínája is: Fekete 1982, illetve Bihari 1985.

A síkos lejtő, a slippery slope érvelés tapasztalati és logikai változatairól lásd Schauer 1985. Egy nevezetes

alkalmazása Dworkin 1985. A határvonal állami meghúzásáról: Feinberg 1975, 136.

Kahane rabbi felfogásáról az amerikai nácik tüntetésével, a híres Skokie-üggyel kapcsolatban: Downs 1985, 59;

Hentoff 1980, 310–323; Hamlin 1980; Feinberg 1985, 86–96, 162kk. Egy szélsőségesen közösségelvű

bírálatként lásd az idézett könyvet: Downs 1985. "A bűnös náci tan iránti gyűlöletem ellenére, zsidóként, a náci

Németország menekültjeként felismertem, az az érdekem, hogy nézeteik hirdetésére vonatkozó jogukat

védelmezzem" – mondta az Amerikai Polgárjogi Unió képviseletében Daniel Goldberg, a "nemzeti szocialista"

Fred Collins ügyvédje. Idézi Hentoff, 1980, 300.

A Terminiello-indoklást, amelyet a lehető legkisebb többség fogadott el, a nagy "abszolutista" jogász, William

O. Douglas főbíró írta. Az eset leírása: Hentoff 1980, 302kk; Kalven 1988, 81–86.

A magyar ügyekről: Krokovay 1990, Halmai 1994, Sólyom 2001, Molnár 2002, Halmai 2003a.

A rasszizmusellenes törvényhozás tapasztalatairól: Lester 1972. A szólásszabadság hisztériák elleni, patológiai

értelmezésének Vincent Blasi professzor nevezetes tanulmányt szentelt: Blasi 1985. Egyik leghíresebb

indoklásában, közvetlenül nyugalomba vonulása előtt Thurgood Marshall főbíró így fogalmazott: "A

szólásszabadság mindenekelőtt azt jelenti, hogy a hatóság nincs felhatalmazva arra, hogy egy mondanivaló

nyilvános kifejezését a mondanivaló eszméi, témája, nézőpontja vagy tartalma alapján korlátozza." Majd

hozzátette, s itt a teljes politikai szólásszabadság már ismertetett doktrínájára utalt (7. §), hogy "a közlés

bármely tartalmi korlátozása semmibe venné azt a »mély nemzeti elkötelezettséggel vallott elvet, hogy

közügyekben a vitának akadálytalannak, robusztusnak és szélesen nyitottnak kell lennie«". Lásd Mosley (1972),

95. A politikai szatíra (10. §) alkotmányjogi védelméről lásd Hustler (1988), 46. Elemzése: Halmai 2000,

Molnár 2002. A Sunday Times (1979) elemzése: Barendt 1987, 35k; Halmai 1992, Sólyom, 2001, 213 és 217.

A rasszista gyűlöletbeszéd nevezetes pere: R. A. V. (1992). Az eset leírása Nat Hentoff (Washington Post) és

Anthony Lewis (New York Times) cikksorozatára támaszkodik. Lásd könyveiket is: Hentoff 1992, illetve Lewis,

A. 1992. Részletesen foglalkozik az üggyel Halmai Gábor könyve is: Halmai, 1994, 167. Közös forrásunk még:

Dworkin 1992b. A szélességről és a szólásszabadság alkotmányjogi mércéiről általában lásd a 6. s-t. A PC-

törvények elnevezés szójáték: a "PC" jelentése itt nem "personal computer", hanem "politically correct". E jogi

mozgalom célja ugyanis olyan egyetemi szabályzat kialakítása, amely megtisztítja a tanulmányok légkörét a

rasszista és szexista megnyilvánulásoktól. Lásd Hentoff 1992, Sunstein 1993, Halmai 1994. A pornográfia vagy

a gyűlöletbeszéd erőszakos cselekedetnek tekintésére vonatkozó elgondolások egy jó összefoglalása: Sunstein

1993. Részletes alkotmánytani és filozófiai bírálatuk: Feinberg 1985, 143–147, illetve 218–238.

A jelképtörvény meggondolásai indokolttá tehetnek némi összehasonlítást. A Német Alaptörvény 5.(2).

szakasza tételesen korlátozza a szólásszabadságot – az ifjúság védelmében – a háborút vagy bűntettet dicsőítő,

fajgyűlöletet előidéző, nőkkel szemben hátrányos megkülönböztetéshez vagy erőszakhoz vezető kifejezések

esetén. A 2. szakasz ezen felül eleve leszögezi, hogy a jogok nem állhatnak ellentétben mások jogaival, az

alkotmányos renddel és a közerkölccsel. Vagyis a politikai vélemények nem élvezik azt az abszolút védelmet,

mint az Egyesült Államokban. A német Btk. 130. szakasza ennek alapján bűncselekménynek nyilvánítja mások

méltóságának olyan megtámadását, amely valamiképpen a köznyugalom megzavarásához vezethet, mert

gyűlöletet kelt a lakosság bizonyos csoportjai ellen, vagy mert e csoportokat sértésnek, gúnyolódásnak teszi ki.

A rendelkezés gyülekezetekre, pártokra és kulturális egyesületekre is vonatkozik. Az lemberi méltóság elleni

támadásl kifejezés közvetlenül az Alaptörvény 1. szakaszára utal, amely kimondja az emberi méltóság

sérthetetlenségét, tiszteletének és védelmének hatósági kötelességét. Ausztriában az 1945. évi tilalmi törvényhez

kapcsolódó 1960. évi jelképtörvényt 1980-ban módosították, majd 1992 márciusában kiegészítették,



megváltoztatva a büntetési tételeket is. E törvény fontos sajátossága, hogy a jelvények, illetve a jelképek

viselését külön is, egyenruha részeként is tiltja. Külön szakaszban tilt továbbá minden olyan jelképet vagy

viseletet, ami hasonlóságánál fogva vagy célzatos utalás következtében a tiltottak helyettesítésére szolgál. Igen

fontos kiegészítés 1992-ben, hogy a nemzeti szocialista bűnök, mindenekelőtt a népirtás bűnének tagadása,

mentegetése vagy igazolása a tömegtájékoztatás nyilvánossága előtt önálló bűncselekmény. A hasonló francia

törvény indoklása az, hogy ez közösség megsértése, becsületsértő rágalmazás. Ebben az összefüggésben

érdemes lehet egy futó pillantást vetnünk Európa új alkotmányos rendszereire, a viszonylag új görög, török,

spanyol, portugál és holland alkotmányra. A török alkotmány a jogok korlátozásáról szólva hosszasan sorolja a

megengedhetetlen visszaélések fajtáit. Békés, fegyvertelen gyülekezéshez nem kíván viszont előzetes engedélyt;

még olyan bejelentési kötelezettség sincs, mint a spanyol alkotmányban. A szólásszabadság korlátozását célzó

rendőri fellépés indokai különbözőek: a közbiztonság veszélye (görög), komoly zavar a társadalmi-gazdasági

életben (görög), forgalmi akadály, közegészségügyi veszély, rendbontás megelőzése (holland), személyi és

vagyoni biztonság védelme (spanyol), a közrend megzavarásának valószínűsége, a nemzetbiztonság védelme, a

köztársaság alapvető sajátosságainak megsemmisítésére törekvés, amikor a szervezet betiltásának

kezdeményezése címén az engedély megadása legfeljebb két hónapra halasztható (török), s végül titkos vagy

félkatonai szervezet képviselete (spanyol). Portugália alkotmánya kimondja, hogy a politikai pártok

demokratikus módon törekednek a népakarat megvalósítására. Az alkotmány tiltja félkatonai, katonai vagy

fasiszta szervezetek, erőszakos jellegű egyesületek, a büntetőtörvénnyel ellentétes célú szervezetek alakítását.

Részletes szabályozást ad az 1974. évi törvényerejű rendelet. Az alkotmánybíróság feladata a párt

alkotmányellenességének kimondása. A náci vagy más jelképek használatáról külön törvény nincs. A török

alkotmány tiltja osztály, csoport vagy másfajta hatalom diktatúráját támogató párt alakítását.

Ezekben az alkotmányokban nem szólnak külön a jelképekről, de mert az európai alkotmányos szövegek

rendesen elismerik az általános törvényi korlátozásokat, könnyen lehetséges, hogy vannak büntetőjogi tilalmak

vagy helyhatósági rendelkezések. Az Emberi Jogok Európai Egyezményének 10. szakasza alapján két panasz

fordult elő. Egy szélsőjobboldali holland politikust, akit elítéltek a birtokában talált rasszista röplapokért, az

Egyezmény 17. szakasza alapján utasítottak el, amely önkényuralmi politikát támogató csoportoktól megvonja

az Egyezmény által biztosított szabadságokat. A faji megkülönböztetés a dokumentumban az ilyen politika

egyik példája. Egy német panaszost a 10 (2) alapján utasítottak el: azon az alapon, hogy egy csoportsértés elleni

törvény szükségszerű lehet vagy rendzavarás, illetve bűncselekmény megakadályozásához, vagy az érintett

kisebbségi csoport jóhírének, illetve jogainak megőrzéséhez. A panaszos olyan irományt állított ki közszemlére,

amely tagadta a Holocaust történelmi tényeit, holott ez rágalmazó személyes támadást jelent a zsidó közösség

minden egyes tagja számára. Az angol és az amerikai jogban ezt a jelentést az a tan teszi kérdésessé, hogy senki

sem fordulhat bírósághoz olyan megjegyzésekért, amelyek csoport ellen irányulnak. A francia törvények szerint

a horogkereszt viselése bármely formában bűntettnek számít önmagában is. A magyar jelképtörvény

megalkotásának vitájában egy szocialista képviselő utalt a horogkereszt viselését betiltó 1933. évi BM

körrendeletre. Tévesen. A rendelet címében valóban a horogkeresztes jelvény használatának eltiltásáról

intézkedik, de csak azért, mert az llegújabban idegen állam hivatalos jelvényének minősüll, s így az 1874-ben

hozott és 1895-ben megújított tiltó rendelet alapján rá is vonatkoztatni kell ezentúl a 200 pengős bírságot. A

legfőbb ügyész értelmezése szerint, ahogy a sajtóban napvilágot látott, a horogkereszt viselése megfelel az

alkotmánysértőnek minősített közösség elleni izgatás tényállásának, ami büntetni rendelte a felsorolt csoportok

elleni sértő kifejezést, de a gyűlöletre uszítás tényállását önmagában, aktuális veszélyessége alapján, nem meríti

ki. A törvény szűken határozza meg a heves ellenséges érzület kiváltására alkalmas cselekményt. Az 1989. évi

gyülekezési törvény alapján a rend fenntartásáért a szervezők és a rendőrség felelnek. A rendzavarás

megszüntetésének módja a rendzavarók eltávolítása, végső soron a tömeg feloszlatása. Ha bűncselekmény

történt, a rendőrségnek a helyszínen intézkednie kell. Nem volt világos, hogy a később sajnálatosan törvényként

elfogadott tervezet lönkényuralmi szervezetl kifejezése mit jelent. A fogalom ugyanis vagy azonos azzal, amit

az alkotmány szövege "alkotmányellenes szervezetként" említ a 2. § (3) szakasz során, vagy megfoghatatlanul

homályos, hiszen alkotmányos jogokat sértő módon nem alkotmányellenes szervezeteket korlátoz. Az

individualizált taxatív felsorolás, amit végül alkalmaztak, csak ront a dolgon, hiszen szép kövér példája a bill of

atteinder jogfosztásnak. Amellett a kérdéses lista a törvény kijátszását roppant egyszerűvé teszi és rendkívüli

politikai természetű nehézségeket okoz a bíróságnak. A jelkép úgy tekinthető, mint az alkotmányellenes

szervezet létrehozásának egyik bizonyítéka, s akkor külön tilalma külön is fölösleges. Ha viszont nem kötődik

bizonyíthatóan egy ilyen szervezethez, akkor tilalma alkotmánysértő.


10. fejezet - 10. Az üzleti mondanivaló

A jogi doktrína, amellyel most megismerkedünk, így hangzik: üzleti mondanivaló kifejezését nem védi – vagy a

későbbi, mérsékelt tétel szerint, kisebb mértékben védi – a szólásszabadság alkotmányos elve. Az "élő

alkotmány" amerikai megfogalmazásában: az ilyen mondanivaló – ahogy Larry Flynnt "mondanivalója",

emlékezzünk csak Milos Forman filmjére – nem élvezi, illetve csak részben élvezi az Egyesült Államok

Alkotmányához fűzött első kiegészítés védelmét. Amikor tehát felsorolja a Jogok Törvénye az alkotmányos

elveket – mint az alkotmány korlátozó értelmezését megkövetelő "kiegészítéseket" –, s az elsőben mindjárt

kimondja, hogy "a kormányzat nem hozhat törvényt a szólásszabadság megnyirbálására", akkor ez az amerikai

alkotmánytan jogilag mérvadó felfogása szerint a tisztán üzleti mondanivaló, mindenekelőtt a kereskedelmi

hirdetés korlátozására nem, illetve nem teljes mértékben vonatkozik. A reklám és a szólásszabadság két

különböző dolog, legalábbis a "tiszta" esetekben.

Ám akármennyire könnyű vagy nehéz a kettő megkülönböztetése egy adott esetben, mi szól egy ilyen

megkülönböztetés mellett? Az egyik az állami közreműködés semlegességének, objektivitásának nagyobb

valószínűsége (13. §). Az állam nem lehet teljesen megbízható a közügyek szabad vitájának kérdéseiben, hiszen

a kormányzat nem lehet kellőképpen elfogulatlan a politikai mondanivaló értékelésében. A kereskedelem

területén viszont éppenséggel kötelessége az államnak a polgárok megvédése a csalástól, félrevezetéstől és

hasonlóktól. A kereskedelem területén ráadásul a többség szakértői nagyon is felállíthatnak rejtett beavatkozás,

"elijesztő" hatás nélkül (6. §) szabványokat és tilalmakat a fogyasztó kényelmére. Ha az állam megmondaná,

mint ebben az országban nem is olyan régen megtette, hogy melyek a helyes tudományos elméletek és melyek a

legkevesebb megbecsülést érdemlő, babonás vallásos meggyőződések, melyek a haladó művészeti törekvések és

melyek a társadalomellenes magatartásfajták, vagy ennek érdekében üzleti szabályozás és fogyasztóvédelem

címén megakadályozná az igényelt információ terjesztését, akkor nyilvánvalóan megsértené polgárainak azt a

bizonyos esetekben talán mindennél értékesebb, de – ettől függetlenül – mindenképpen legalapvetőbb jogát,

hogy önmaguk alakíthassák ki saját életfelfogásukat (4. §).

A következőkben átfésülöm a jogi doktrína kialakulásának és módosulásainak történetét néhány alkotmánytani

mérföldkő, a Tengeralattjáró-ügy, a Gyógyszerfogyasztók-ügy, a Villanyszámla-szabály és végül az Italmérés-

eset ismertetése révén.

1. A tisztán üzleti mondanivaló

Az egyhangú Tengeralattjáró-döntést 1942 áprilisában mindössze három oldalon indokolták. Chrestensen egy

floridai kereskedő volt, aki kifejezetten üzleti meggondolásokból megvásárolta a haditengerészet egy kiszuperált

tengeralattjáróját, hogy eredeti berendezését és felszerelését gondosan megőrizve megnyissa azt illő belépti

díjért a nagyközönség előtt. A New York állam kikötőjében rendezett ismeretterjesztő kiállításról a vállalkozó

szórólapon kívánta tájékoztatni az érdeklődőket, de a hatóságok figyelmezették, hogy ilyen szórólap terjesztése

New York állam utcáin a kereskedelmi hirdetésekre vonatkozó hatályos szemetelési rendeletbe ütközhet. Miután

Chrestensen megtudta, hogy a tisztasági rendelet nem vonatkozik sem az egyszerű tájékoztatásra, sem a

közérdekű tiltakozásra, a szórólapról levetette a belépőjegy árát, hátoldalára pedig a kikötői helypénz elleni

tiltakozást nyomatott. A rendőrség figyelmeztette, hogy azt csak a reklámszöveg nélkül terjesztheti, s mivel ezt

figyelmen kívül hagyta, letartóztatták. Chrestensen az ellene folytatott eljárás bírósági megállítását arra

hivatkozva kérelmezte, hogy a rendelet, illetve az intézkedés összeegyeztethetetlen a szólásszabadsággal. A

Legfelsőbb Bíróság elé azt követően került a helyhatóság fellebbezésével az ügy, hogy az igényelt közbelépést,

a szemetelési rendelet megsemmisítését a Kerületi Bíróság elrendelte, a Fellebbviteli Bíróság pedig 2:1

arányban elutasította.

Arra a kérdésre, hogy egy ilyen szemetelési rendelet alkalmazása sérti-e a szólásszabadság alkotmányos jogát, a

Legfelsőbb Bíróság két pontban válaszolt. Először is leszögezte, hogy az utcák nyilvánvalóan az információ

közlésének, a vélemény terjesztésének természetes fórumai (15. §), s hogy noha e fórumok a köz érdekében

szabályozhatóak, nem tilthatók be teljesen, és használatuk nem vethető alá a közreműködők számára

elviselhetetlen terheket okozó megszorításoknak (6. §). Ugyanilyen nyilvánvaló az is, tette hozzá a bíróság,

hogy tisztán kereskedelmi hirdetés, reklám esetén az állami fellépésnek nincs ilyen korlátja. Az, hogy egy

nyereséges foglalkozás hol és milyen mértékben űzhető az utcákon, a törvényhatóság megítélésén múlik. Azt

kell ugyanis itt eldönteni, hogy a tevékenység mennyiben zavarja vagy akadályozza az embereket nemkívánatos

módon a közterület szabad és teljes körű használatában. Másodszor, a közérdekű információ ebben az esetben

olyannyira ugyanabban a közegben jelenik meg, mint a kereskedelmi hirdetés, hogy elválaszthatatlan attól. A

bíróság nem tudja megmondani, hogy a kommunikáció mondanivalójából mennyi szolgálja a közt, és mennyi a

10. Az üzleti mondanivaló


profitot, de erre nincs is szükség, hiszen elég megállapítania, hogy a hatósági magatartás elleni tiltakozás a

kereskedelmi tilalom kijátszásának szándékával és céljával került a hirdetés hátoldalára. Amennyiben a törvény

ilyen megkerülése sikeres lenne, úgy az a veszély fenyegetne, hogy minden kereskedő követhetné a példát.

Az indoklás magától értetődőnek tekintette, elég kétséges megfontolások alapján, hogy itt és bármely más

esetben könnyen megkülönböztethető – ahogy később megfogalmazták, "a józan ész alapján" (Ohralik, 1978) –

a tisztán kereskedelmi és a többi mondanivaló, mindenekelőtt a nyereségre irányuló szándék és cél felismerése

révén. És ha tisztán kereskedelmi az indíték, akkor már nincs mit bíbelődni a továbbiakban a kommunikáció

tartalmával. Annak ellenére, hogy egy törvényes tevékenységhez nyújt igaz és nem félrevezető információt.

Nem lehet véletlen, hogy mindössze egyetlen hónap telt el a Tengeralattjáró-ügy "besorolásos" okoskodása és a

Chaplinsky-döntés között, amelynek során Murphy főbíró megfogalmazta a tartalmi kizárás "kétszintes

elméletét" és a "kihívó szavak" (fighting words) épp ezeket a meggondolásokat összefoglaló doktrínáját (9. §).

Az igazság felé tett lépés csekély értékének megállapítása a tartalmi kizárás alapjaként itt is, a Chaplinsky-

indoklásban is, Mill gondolataira utal (3. §). Először is Mill legnépszerűbb érvei azt hozzák fel a

szólásszabadság védelmében, hogy az gyakran közvetlenül is, de közvetve bizonyosan – nagy valószínűséggel

és hosszú távon – az igazság felderítésének legjobb eszköze. Az állami beavatkozás derékba töri a

legértékesebb, a spontaneitást feltételező társadalmi fejlődést. Alig egy emberöltővel később a nagy pragmatikus

jogtudós, Oliver Wendell Holmes sajátos szkeptikus fordulatot ad majd híres ellenvéleményében ennek az

igazság keresésére építő érvnek: mivel egy piacgazdaságban a társadalomnak minden üzleti döntésében a piac

értékítéleteire kell hagyatkoznia, az igazságnak sincs más kritériuma, mint "az eszmék piaca" (Abrams, 1919).

Sőt, meglehet, hogy a doktrína értelmezése szerint a tartalmilag kizárandó kategóriák nem is csekély

hasznosságú eszmék, hanem voltaképpen egyáltalán nem eszmék kifejezései. Mint a verekedést megelőző

lökdösődések és a hagyományos, párbajt kezdeményező "kihívó szavak" esetében, ezek is tulajdonképpen

egyfajta privát hadüzenetet jelentő erőszakos cselekedetek. Ez a későbbiekben modern nyelvfilozófiai köntösbe

öltöztetett elmélet a cselekedetnek "számító" szavakról, amely oly nagy szerepet játszott és játszik napjainkban

is a pornográfia (11. §) vagy a gyűlöletpropaganda (12. §) tartalmi kizárására vonatkozó elképzelésekben, még

inkább Mill fejtegetéseiből ered. A kiejtett szavak bizonyos összefüggésben – legyen az a kereskedelem, vagy a

nők, illetve a kisebbségek elleni támadás – nem pusztán szavak, hanem egy magatartás részei. És innen már

csak egy lépés volt Hugo Black főbíró "definíciós abszolutizmusa", amely a szólásszabadság megnyirbálásának

kategorikus tilalmát vélte értelmezhetőnek a tartalmi kizárás elméletének egy változatával, megkülönböztetve az

alkotmányos értelemben mondanivalónak, illetve cselekedetnek számító megnyilvánulásokat. Ha az

alkotmányos elv azt mondja, hogy az állam nem hozhat törvényt a szólásszabadság és a sajtószabadság

csorbítására, ez úgy értendő, szögezi le, hogy nem hozhat törvényt – minden "de", "ellenben" és "viszont"

nélkül. Minden olyan esetben, amikor a "de", az "ellenben" vagy a "viszont" indokoltnak látszik, meg lehet

mutatni, hogy a mondanivaló kifejezése "több mint beszéd". Vagy abban az értelemben, hogy ténylegesen

szétbontható egy mondanivaló-komponensre és egy cselekedet-komponensre, ahol a cselekedet-komponens

korlátozása csak abban az esetben alkotmánysértő, ha lényegi módon hat ki a mondanivaló kifejezésére

(O’Brien, 1968); vagy abban az értelemben, hogy mondanivalót kifejező szimbolikus cselekedetről van szó;

vagy pedig a mondanivaló kifejezése valamilyen alkotmányos metamorfózis eredményeként "cselekedetnek

számít" (Barenblatt, 1959; Smith, 1959; valamint Wilkinson, 1961).

Ezek a meggondolások teszik érthetővé, hogy miért elégedett meg a bíróság egyszerűen annak kijelentésével,

hogy a szólásszabadság elve tisztán kereskedelmi hirdetésre eleve nem vonatkozik.

2. Információszabadság és reklám

Az orvosilag felírható gyógyszerek vásárlói azon az alapon indítottak az alsóbb szinteken sikeres pert Virginia

szövetségi állam gyógyszerészeti hatósága és annak egyes tisztviselői ellen, hogy a rendelet, amely diplomás

gyógyszerész számára hivatáshoz méltatlan magatartásnak tekinti az orvosilag felírható gyógyszerek árának

szerepeltetését egy hirdetésben, sérti a szólásszabadság alkotmányos jogait. A Legfelsőbb Bíróságnak az állami

fellebbezést elutasító többségi ítéletét – hat társa egyetértésével és egy párhuzamos indoklással – Blackmun

főbíró fogalmazta meg.

A Gyógyszerfogyasztók-ügy indoklása a gyógyszerész hivatásának és felelősségének jellemzéséből, illetve a

hivatás szakmai követelményeinek biztosításához fűződő állami érdekek elismeréséből indul ugyan ki, ám az

átlagos gyógyszervásárló szemszögéből jut arra az eredményre, hogy bár a szólásszabadságnak nyilvánvaló

előfeltétele, hogy legyen valaki, aki mondanivalójával a nyilvánosság elé kíván állni, az alkotmányos védelem



azokat is megilleti, akik e mondanivalót hallani akarják. Nem vitás, e közegészségügyet, közbiztonságot,

közjólétet érintő hivatás gyakorlását törvényes szabályozásnak és felügyeletnek kell alávetni – a gyógyszerek és

gyógyászati eszközök forgalmazására vonatkozó, legkülönfélébb szakmai és erkölcsi követelmények

felállításával, a közmegbecsülés és a közbizalom fenntartása érdekében. E követelmények teljesítése egyben az

eleve erkölcsi bizonyítványhoz és megfelelő – a foglalkozás etikájának ismeretét is megkívánó – egyetemi

végzettséghez kötött működési engedély feltétele. Ha a gyógyszerész erkölcsi feddhetetlenségén csorba esik,

vagy ha megsérti valamelyik szakmai előírást, a hatóság a törvény meghatározását követve a "hivatáshoz

méltatlan viselkedésért" nem csupán pénzbüntetést szabhat ki, de súlyosabb esetben fel is függesztheti a

gyógyszerészt, sőt vissza is vonhatja e jogosítványt. Mivel az állam ebben az esetben kifejezetten tiltja a

felírható gyógyszerek árára vonatkozó információ hirdetését vagy ajánlását is, egyes cégek, bár ez hatóságilag

nem ütközne akadályba (6. §), éppen ezért még telefonon sem adnak tájékoztatást.

Mind a hirdetési tilalom, mind a hivatáshoz méltatlan viselkedés fogalmának ilyen alkalmazása már kiállt egy

támadást a hatvanas évek végén. A Gyógyszerfogyasztók-ügyben azonban nem egy érintett gyógyszerész, hanem

a gyógyszerek fogyasztóinak képviselői és egy beteg kérelmezték a rendelkezés eltörlését. Azon az alapon, hogy

a szólásszabadság feljogosítja a vevőt arra a tájékoztatásra, amit a gyógyszerészek hirdetés útján és más

eszközökkel kívánnak biztosítani számára. A beteg vevő érdeke, mint azt már az alapszintű bíróság is

leszögezte, nem pusztán kereskedelmi érdek, s így felmerül a kérdés, hogy nem fontosabbak-e az információ

szabad áramlásához fűződő szólásszabadság-érdekek a törvényhozás ezekkel szembenálló érdekeinél. Az állam

– fejeződik be az elemzés kiinduló része – mindenesetre elmulasztotta bizonyítani, hogy a rendeletet a

visszaélés és a megtévesztés súlyos veszélye szükségessé teszi.

A szólásszabadság – mutat rá Blackmun főbíró – megkívánja a tájékozódás szabadságát is. Ez az érdek sérül

például, amikor valakit megakadályoznak a külföldi publikációk olvasásában és általában abban, hogy

hozzájusson bizonyos ismeretekhez és eszmékhez (Lamont, 1965). A bíróság számára a rádiózás (14. §)

közszolgálatiságának megkövetelésében sem a műsorkészítők, hanem a hallgatók érdekei voltak a döntőek (Red

Lion, 1969). A börtöncenzúra sem azért bizonyult elfogadhatatlannak, mert sérti az elítéltek jogát a szabad

levelezéshez, hanem azért, mert a nem-elítélt címzettet fosztja meg olyan információtól, amelyhez joga van

(Procunier, 1974). Vagyis ha létezik a hirdetés joga, léteznie kell egy annak megfeleltethető, arra vonatkozó

jognak is, hogy eljusson hozzánk a hirdetés.

Az az állítás, hogy a gyógyszerárakról adott tájékoztatás "üzleti mondanivaló", s így arra nem vonatkozik a

szólásszabadság elve, tárgyilagosan nézve joggal hivatkozik a Tengeralattjáró-ügyben meghirdetett kizárás –

később számos hasonló esetben figyelembe vett – doktrínájára. A bíróság kimondta például, hogy a hatóság

tilthatja az ügynöki előfizetés-gyűjtést (Breard, 1951), miközben nem tilthatja gyülekezeti szórólapok ilyen

terjesztését (Martin, 1951), s általában a nem tisztán üzleti kommunikációt (New York Times, 1964). Később

azonban kiderült – állapítja meg a főbíró –, hogy az "üzleti mondanivalón" alapuló kizárás leegyszerűsítő

megközelítés. A diszkriminatív álláshirdetések tilalma nem azért volt törvényes, mert ezek "az üzleti

mondanivaló klasszikus példái", hanem mert a törvény az állami közreműködés elve alapján minden elismert

üzleti vállalkozás számára tiltja a diszkriminációt, s így az álláshirdetéssel illegális tevékenységet reklámoztak

(Pittsburgh Press, 1973). Annak az "üzleti mondanivalónak" a betiltása, amely hírt adott a New York városában

elérhető törvényes abortuszklinikákról, annak ellenére alkotmánysértő volt, hogy az abortusz New York

államban nem volt törvényes, mert a Tengeralattjáró-ügyre vonatkozó ésszerű szabályozás indoklása nem

érvényes a sajátos eseten túl – a bíróságok annak alapján egyenesen "tévesen feltételezték, hogy egy hirdetés

sohasem jogosult a szólásszabadság védelmére". Mert "a mondanivalót nem teszi értéktelenné az eszmék piacán

a termékek vagy a szolgáltatások piacához fűződő kapcsolata" (Bigelow, 1975). Igaz, a kérdéses hirdetés

közérdekű tényeket ismertetett, s nem egyszerűen egy kereskedelmi ügyletet ajánlott. Igaz, a gyógyszerészek

ebben az esetben nem kívánnak állást foglalni semmilyen kulturális, filozófiai vagy politikai kérdésben, nem

kívánnak sajátos hírértékű tényeket ismertetni, s még csak a gyógyszerek kereskedelméről sem kívánnak

általános megjegyzéseket tenni – az eszme, amit kifejeznek, egyszerűen az, hogy "önök nálam az X gyógyszert

Y áron vehetik meg", s az a kérdés, hogy e mondanivaló kifejezése teljesen kizárható-e a szólásszabadság

védelmének köréből.

Vitán felül áll, teszi hozzá az indoklás, hogy nem szűnik meg a mondanivaló védelme csak azért, mert pénzt

költenek a terjesztésére (14. §), mint a kampányesemények (Buckley, 1976) és a fizetett hirdetések (New York

Times, 1964) esetében, vagy hogy a könyveket (Smith, 1959), a filmeket (Burstyn, 1952), illetve a hitéleti

anyagokat (Murdock, 1943) pénzért teszik közzé; sőt, akkor sem, ha közvetlenül pénzt gyűjtenek vásárlás,

adomány és másféle hozzájárulás formájában (New York Times, 1964). Amennyiben van tehát olyan üzleti

mondanivaló, amely semmiféle alkotmányos védelmet nem élvez, ezt tartalma, nem pedig egyszerűen témája

alapján kell azonosítanunk, s az sem lehet perdöntő, hogy az véleményt fejez-e ki vagy pusztán tényeket

ismertet. Az olyan mondanivaló, amely kizárólag egy kereskedelmi ügyletet ajánl, nem áll annyira messze



bármely "eszme kifejtésétől" (Chaplinsky, 1942) és "általában az igazság, a tudomány, az erkölcs és a

művészet" kérdéseitől (Roth, 1957), hogy ne érdemelne védelmet. A hirdető érdeke általában tisztán gazdasági

ugyan, de a nyilvánvalóan a szólásszabadság védelme alatt álló munkaügyi viták is elsősorban gazdasági

érdekek körül forognak, s ehhez nem kell túlmenniük valamiképpen az "egyetlen gyárt" érintő konfliktus

tárgyán. Ami pedig a kérdéses gyógyszervásárló érdekeit illeti, mindenekelőtt a szegényeknek, a betegeknek és

az idős embereknek a kereskedelmi információ szabad áramlásához fűződő érdeke, akik jövedelmük

aránytalanul nagy részét költik gyógyszerekre, éppoly életbevágó, sőt, sokkal inkább életbevágó lehet, mint a

legnagyobb aktuális politikai vita. Az információ a fizikai fájdalom leküzdését, alapszükségletek kielégítését

jelentheti számukra. A társadalomnak is erős érdeke fűződik a hirdetésekhez, még ha tisztán kereskedelmi is a

közérdekű információ, amely például a törvényes abortuszklinikákra, az állatfajok kiirtása ellen alternatívát

kínáló műszőrme-készítőkre (Fur Information, 1973), a külföldi termékek versenyétől szorongatott hazai árukra

(Chicago Joint Board, 1970) vonatkozik. Noha az árakat feltüntető gyógyszerész joggal tekinthetné magát

mintegy az árverseny kommentátorának, nem kell ezt megkívánnunk tőle, s ha így tenne, ez nem sokat

változtatna az eseten. Abból is látszik, hogy nem tudjuk megkülönböztetni az "érdekes" vagy "fontos"

reklámokat a másféléktől, hogy a reklám, bármilyen ízléstelenül vagy túlzó módon tegye is ezt időnként,

információt nyújt arról, hogy mit, miért és milyen áron értékesítenek egy szabad vállalkozáson alapuló

gazdaságban, ahol az erőforrások mozgása nagymértékben számos privát döntés alakulásától függ, s így

elsőrendű társadalmi érdek, hogy e döntések összességükben intelligensek és jól tájékozottak legyenek. Még ha

igaz is, hogy a szólásszabadság elve elsősorban felvilágosult közérdekű döntések eszköze a demokráciában,

tévedés lenne azt állítani, hogy az információ szabad áramlása nem szolgálja e célt. Az alapító atyák

mindenesetre meglepődnének a szólásszabadság ilyen piacosított értelmezésén.

Annak a veszélynek a hangsúlyozása, hogy a szabad tájékoztatás szakmai felelőtlenségre, lelkiismeretlen üzleti

versengésre csábíthatja a gyógyszerészeket, s így a hivatást puszta kereskedéssé degradálja, figyelmen kívül

hagyja a hivatásos szakemberek ismereteinek, gyakorlati tapasztalatainak, a betegekkel és az orvosokkal

fenntartott kapcsolatainak, s nem utolsó sorban a szigorú állami felügyelet követelményeinek jelentőségét.

A szólásszabadsághoz fűződő érdekek nem engedik meg az olyan paternalista fogyasztóvédelmet, amely a

vásárlók tájékozatlanságából igyekszik előnyt kovácsolni, s amely azoknak a piaci hatásoknak a kivédésével,

amelyek bizonyos, feltételezett könnyelmű vásárlói reakciók eredményei lehetnek, a hivatás szigorú

követelményeit csupán közvetve mozdítja elő.

Az indoklás végeredményben két új tételt szögezett le: azt, hogy az információ címzettjének ugyanazt a

védelmet kell élveznie a szólásszabadság tekintetében, mint az információ terjesztőjének, s azt, hogy a

szólásszabadság védelméből nem lehet teljesen kizárni a mondanivaló tartalma vagy témája alapján az "üzleti

mondanivalót" sem. Vegyük sorra összefoglalásképpen az üzleti mondanivaló doktrínájának finomítása mellett

felhozott érveket. Abból, hogy a hirdető érdeke tisztán üzleti, nem következik, hogy egy reklám nem állhat a

szólásszabadság elvének védelme alatt, hiszen mind az egyes fogyasztónak, mind általában a társadalomnak

komoly érdekei fűződhetnek a kereskedelmi információ szabad áramlásához. Másodszor, a hivatás magas

színvonalát az állam nem biztosíthatja azzal a módszerrel, hogy a gyógyszergyártó vállalkozások törvényes

versenyének tényeit illetően tudatlanságban tartja a nagyközönséget. Harmadszor, bármik legyenek is az "üzleti

mondanivaló" kifejezésének helyére, idejére és módjára vonatkozó ésszerű kikötések, ezek biztosan nem

engedik meg egy meghatározott tartalmú mondanivaló teljes betiltását. Végül negyedszer, senki sem állította

azt, hogy a gyógyszerhirdetések hamis vagy félrevezető állításokat tartalmaznak, vagy hogy törvénytelen

ügyleteket ajánlanak, s így az állam egy teljesen törvényes tevékenységre vonatkozó igaz információ terjesztését

akarja elfojtani, pusztán azon az alapon, hogy az káros hatást gyakorolhat az információ terjesztőire és

befogadóira.

Összefoglaló jelleggel azt mondhatjuk, hogy az ügy alkalmas a kívánatos fogyasztóvédelem, illetve az

erkölcseinket, egészségünket és más érdekeinket védő paternalista beavatkozás megkülönböztetésére. A

fogyasztó általában nincs abban a helyzetben, hogy könnyen felismerje a csalást. Megkívánhatjuk és általában

meg is kívánjuk, hogy az állam szakértői minőségi ellenőrzést végezzenek, különösen a roppant kockázatos

üzleti tevékenységek terén, az élelmiszerek, a gyógyszerek, vagy mondjuk a gépkocsik kereskedelmében. Amíg

az ilyen szabványok terén teljes az egyetértés, nem kell attól félnünk, hogy önmagunktól védenek minket.

Megkívánhatjuk azt is, hogy mondjuk az egészségügyi miniszter vagy az egészségügyi világszervezet

figyelmeztessen minket arra a tényre, hogy a cigarettafüst szénmonoxidot tartalmaz, hogy így a kockázatok és a

megállapítás forrásának ismeretében kellő tájékozottsággal dönthessük el, akarjuk-e vállalni a dolgot. Ez

hosszabb és körülményesebb, mint az, hogy "A dohányzás káros az egészségre!", de annak hitelét gyengíti,

hogy vitathatatlanul káros dolgokkal tilos lenne kereskedni (nem is beszélve a túlbuzgó magyar változat

abszurditásáról, amely így figyelmeztet minket: bár a törvény nem tiltja, hogy súlyos kárt okozzunk másoknak,

legyünk szívesek ezt nem tenni!), s közismert, hogy sok okos ember dohányzik, köztük esetleg a háziorvosunk is.



S végül beletörődhetünk abba is, hogy az állam még egy dicséretesen szabad országban sem vállalja bizonyos

kifogástalanul önkéntes, nem büntethető ténykedések kereskedelmének elismerését, mert azok nem csupán

hatalmas, jóvátehetetlen kárt okoznak vagy ésszerűtlenül kockázatosak az elsöprő többség szerint, de

önkéntességük ellenőrzése is roppant költséges és körülményes lenne. Így noha a filozófusok semmiképpen sem

helyeselnék Rómeó megbüntetését öngyilkosság megkísérléséért (most eltekintve a Júlia életkorával és a Lőrinc

barát közreműködésével járó bonyodalmaktól), Charles Baudelaire megbüntetését kábítószer birtoklásáért,

kaszkadőrök, hegymászók és a túl sokat éjszakázó szomszéd lányok megbüntetését testi épségük és egészségük

elképesztő veszélyeztetéséért, azt a meggondolást azért el kell fogadniuk, hogy mások ilyen és hasonló

gyakorlatának szervezése, elősegítése és kiaknázása nem ugyanaz. Az állam nem tilthatja meg nekünk, hogy

rabszolgák legyünk az imádott hölgy minden parancsát lesve, de "rabszolgatartónkat" nem jogosítja fel arra,

hogy megöljön vagy megcsonkítson minket, nem is beszélve arról, hogy nem ad ki ellenünk körözést, ha netán

meggondolnánk magunkat.

3. A jogi felülvizsgálat négylépéses szabálya

Az Egyesült Államok Legfelsőbb Bírósága gyakran alakít ki a jogszabályok alkotmányosságának vizsgálatához,

az úgynevezett "jogi felülvizsgálat" lefolytatásához általánosan is irányadó, az elemzés módját és feltételeit

meghatározó szabályokat (6. §). Az üzleti mondanivalóval kapcsolatos normakontroll ilyen tesztje a

Villanyszámla-szabály, amelyet Powell főbíró állított fel 1980-ban, a Central Hudson-ügy során. Az elnevezésre

az ad okot, hogy az állami közüzemként működő energiaszolgáltató a díjbeszedő által kézbesített villanyszámla

borítékjában helyezte el a maga hirdetését, amelyben a villanyáram szélesebb körű használatára buzdította a

fogyasztót.

Ugyanebben az évben azonban a bíróság már tárgyalt egy villanyszámla-esetet, amelynek 7:2 arányú döntését is

ő indokolta (Consolidated Edison, 1980). Miután a közüzemű áramszolgáltató ebben az esetben olyan

szórólapot mellékelt a havi villanyszámlához, amelyben az atomenergia felhasználására buzdította fogyasztóit,

egy környezetvédő csoport azt követelte New York városának közüzemi bizottságától, hogy ebben a fontos

közérdekű vitában – a "hallgattassék meg a másik fél is" elv alapján – biztosítson számára legyenlő időtl a

válaszra. Vagyis kényszerítse az áramszolgáltatót, hogy amennyiben a jövőben is közfórumként használja a

villanyszámla borítékját, adjon helyet a vitában az ellentétes véleményeknek is. A bizottság azonban ehelyett

megtiltotta inkább az összes közüzemnek, hogy fogyasztói terhére a jövőben bármilyen közérdekű vitához

hozzászóljon, s hogy olyan szórólapokat tegyen a villanyszámla borítékjába, amelyek "politikai kérdéseket

tárgyalnak", illetve "véleményeket vagy álláspontokat fejeznek ki vitatott politikai kérdésekben". Az ügyet

tárgyaló bíróság ezt a megoldást egyértelmű tartalmi cenzúrának minősítette, s úgy vélte, a fogyasztók

semmiképpen nem tekinthetők "fogoly közönségnek", hiszen ha valaki nem akarja elolvasni a borítékba tett

szórólapot, egyszerűen bedobja a szemétkosárba. Ebből Powell főbíró azt a következtetést vonta le, hogy a

mondanivalót, amit korlátoztak, nem lehet többé egyszerűen üzleti jellegűnek tekinteni. Azt viszont döntések

egész sora tisztázta a megelőző két évben, hogy a politikai mozzanatokat tartalmazó üzleti mondanivaló

korlátozását szigorúbb alkotmányos ellenőrzésnek kell alávetni, mint a tisztán kereskedelmi ügyletet ajánló

hirdetést (Ohralik, 1978; In re Primus, 1978).

A Central Hudson-ügy közvetlen előzménye az volt, hogy a hatóság 1973 végén kiadott egy rendelkezést,

amely az Izrael politikai támogatására meghirdetett olajembargóra, a kialakult olajhiányra tekintettel,

energiatakarékossági és fogyasztóvédelmi okokból, megtiltott bármely, a villanyáram használatára ösztönző

közüzemi hirdetést. Amikor három évvel később az olajhiány megszűnt, a városi bizottság vitára bocsátotta az

intézkedés szükségességét, majd ezt követően megújította a tilalmat, de immár csak a nemzeti

energiatakarékossági politikával ellentétes lpromóciósl, a fogyasztást ösztönző hirdetésekre vonatkozóan. Annak

ellenére, hogy a bizottság elismerte, a csúcsidőszakon kívüli növekedés éppenséggel javíthat is a felhasználás

hatékonyságán, s hogy az olajipar hirdetéseire eleve nem terjed ki a hatáskörük.

Amikor egy közüzem bírósághoz fordult üzleti mondanivaló szólásszabadságot sértő korlátozására hivatkozva,

mind a helyi, mind a kerületi bíróság jóváhagyta a rendeletet. Ezt tette New York Fellebbviteli Bírósága is,

amely úgy érvelt továbbá, hogy monopolhelyzetben aligha van számottevő alkotmányos értéke a hirdetésnek,

hiszen az elektromos áram fogyasztójának nincs választása. Az így terítékre került Central Hudson-ügy

tárgyalása során egyedül Rehnquist főbíró magányos ellenvéleménye tartotta elfogadhatónak ezt az érvelést. A

Villanyszámla-szabály indoklásában a többség nem csupán alkotmánysértőnek minősítette az ítéletet, de mint

említettem, arra is alkalmat talált, hogy az üzleti mondanivaló korlátozásának jogi felülvizsgálata számára

általános módszertani szabályt fektessen le.



A szabály négy olyan lépést különít el, amelyek Powell főbíró szerint elengedhetetlenek az alkotmányos

védelem mértékének megállapításához.

A szólásszabadság értelmében akkor állja ki a jogi felülvizsgálatot az állami korlátozás, ha (1)

törvényes javakra vagy szolgáltatásokra vonatkozó és igaz üzleti mondanivalóra irányul (2)

közvetlenül (3) lényeges kormányzati érdek előmozdítása érdekében, s ha (4) nem szélesebb,

mint az a kormányzati cél megvalósításához szükséges. (Central Hudson, 1980, 532–533.)

Az adott esetben a fogyasztás növelésére ösztönző hirdetés vitathatatlanul igaz és nem félrevezető információt

nyújtott egy törvényes üzleti tevékenységről, s az az érv, hogy ez egy monopólium alkotmányosan csekély értékű

üzleti mondanivalója, nem meggyőző, mert nem számol az egymást helyettesítő energiaforrások közötti

versennyel. A hirdetés tilalma attól az információtól fosztja meg a fogyasztót, amely az üzleti mondanivalóhoz

fűződő szólásszabadság-érdek lényege. Az energiatakarékosság és a méltányos közüzemi díjak célja, amellyel a

helyhatósági bizottság igazolni kívánta a fogyasztás növelésére buzdító reklám tilalmát, vitathatatlanul jelentős

állami érdek, de amíg közvetlen összefüggés van az energiatakarékossági politika és a fogyasztást ösztönző

kereskedelmi hirdetés között, állapította meg a bíróság, a dicséretes törekvés a méltányosságra a legjobb

esetben is csak bizonytalan, roppant spekulatív kapcsolatban áll a mondanivaló elhallgattatásával. Végül az

volt a kérdés, hogy egy olyan mondanivaló teljes elfojtása, amely rendesen a szólásszabadság alkotmányos

elvének védelme alatt áll, szélesebb korlátozás-e a szükségesnél az energiatakarékosság állami érdekének

előmozdítására. Bármily fontos is a cél, biztosan nem igazolhatja minden olyan információ visszatartását, amely

az elektromossággal kapcsolatos eszközökről és szolgáltatásokról nyújtható a fogyasztónak. Sőt, a hatóság azt is

elmulasztotta bizonyítani, hogy a fogyasztásra ösztönző reklámok tartalmának valamilyen körülhatároltabb

korlátozása nem szolgálhatná-e megfelelően az állami érdekeket. Márpedig a panaszos állítása szerint a teljes

tilalom akadályozza a hatékonyabb energia-felhasználás ösztönzését is.

William Brennan főbíró csupán azt tette hozzá a többségi véleményhez, hogy tulajdonképpen lehetetlen

eldönteni, hogy amikor a helyhatóság megkülönbözteti az lintézményi és információsl hirdetést "a fogyasztásra

ösztönzőtől", többet kíván-e célba venni az "üzleti" mondanivalónál és olyasmit is tilt-e, ahogyan azt Stevens

főbíró feltételezi, ami több, mint egy üzleti tranzakció puszta ajánlása. Sőt, tette hozzá, még ha feltesszük is,

hogy a rendelkezés csakis üzleti mondanivalót érint, Blackmun főbírónak igaza van, amikor leszögezi, hogy

"nincs olyan különbség az üzleti és bármely más védett mondanivaló között, amely igazolná az üzleti

mondanivaló betiltását annak érdekében, hogy a nagyközönség magatartását a rendelkezésére álló információ

manipulálásával befolyásolják".

A most kialakított és alkalmazott szabály Blackmun főbíró csatlakozó különvéleménye szerint nincs

összhangban a korábbi jogesetekkel és nem nyújt megfelelő védelmet az igaz, nem félrevezető és nem a

hallgatóságra kényszerített üzleti mondanivaló számára. A négylépéses szabályt nézete szerint a bíróság itt egy

olyan esetre akarja alkalmazni, ahol az állam célja információ elfojtása általa nem szabályozott és esetleg nem

is szabályozható privát gazdasági döntések manipulálása érdekében. Bármily alapvető nemzeti cél is az

energiatakarékosság, e cél elérésére nem tesz megengedhetővé egy eszközt, ahogy Stevens főbíró mondja, "az

attól való félelem, hogy a közüzem mondanivalóját a hallgatóság meggyőzőnek találja". Az üzleti mondanivaló

korlátozásának az alkotmány értelmében csakis az lehet a célja, hogy megvédje a hallgatóságot a csaló,

félrevezető vagy kényszert alkalmazó értékesítési eljárásoktól. A szólásszabadság lényegét veszélyezteti az

államnak az a burkolt formában tett kísérlete, hogy meggyőzés vagy nyílt szabályozás helyett manipulálja

polgárai választását, a nagyközönséget megfosztva a szabad választáshoz szükséges információtól. Ennélfogva

különös gondossággal kell felülvizsgálni azokat az eseteket, ahol az állam teljesen elfojtja az üzleti

mondanivalót, egy nem mondanivalókkal kapcsolatos politika érdekében. Ha a szólásszabadság elve bármit is

garantál, akkor azt kell jelentse, hogy az államnak egyértelmű és közvetlen veszély kivételével (9. §) nincs

hatalma korlátozni a kifejezést mondanivalójának a nagyközönségre gyakorolt valószínű hatása alapján. Noha

az üzleti és a többi mondanivaló közötti "közkeletű különbségek" azt sugallják, hogy bizonyos fokú védelem

elengedhetetlen az igaz és törvényes kereskedelmi információ szabad áramlásának sértetlenségéhez, ez még nem

igazolja az igaz, nem félrevezető, nem kényszert alkalmazó kereskedelmi mondanivaló korlátozásainak

engedékenyebb felülvizsgálatát. A bíróság megengedni látszik az államnak, hogy betiltsa a légkondicionálás

minden közvetlen reklámozását egy olyan feltevés alapján, hogy az ilyen hirdetések ennél csekélyebb

korlátozása nem rettentené el az embereket elég hatékonyan lakásuk hűtésétől. Holott egy kormányzati

egységnek, amikor úgy látja, hogy a légkondicionálás vagy annak túlzott használata komoly probléma,

közvetlenül kell fellépnie a módszer használata ellen annak tilalmával, vagy a megengedhető termosztát-szintek

szabályozásával. Az állam nem törekedhet energiatakarékosságra a nagyközönség tudatlanságban tartásával.

Stevens főbíró különvéleménye, amelyhez a már idézett összefüggésben Brennan főbíró is csatlakozott, azt

hangsúlyozza, hogy miután az "üzleti mondanivalót" kisebb alkotmányos védelem illeti meg, fontos vigyázni,



hogy a fogalom meghatározása ne lehessen olyan tág, hogy arra hivatkozva óvatlanul elfojthassák a nagyobb

alkotmányos védelmet érdemlő mondanivalót is. Ha a bíróság meghatározása szerint az üzleti mondanivaló

"olyan kifejezés, amely kizárólag a mondanivalót közreadó és hallgatósága gazdasági érdekeit érinti", akkor,

állapítja meg Stevens főbíró, az ugyan nem világos, hogy a mondanivaló témáját vagy a mondanivaló

kifejezőjének indítékát tekintsük-e a megszorítás perdöntő tényezőjének, az azonban teljesen világos, hogy a

definíció olyan mondanivalóra is vonatkozik, amely a lehető legteljesebb alkotmányos védelemre jogosult. Nem

vitás, egy sztrájkfelhívás vagy egy közgazdász disszertációja esetenként nagyon is a hallgatóság gazdasági

érdekeit érinti, s még Shakespeare is írhatott színdarabot kizárólag jövedelemszerzés céljából.

A másik meghatározás viszont, amely szerint az üzleti mondanivaló legy bizonyos kereskedelmi ügyletet ajánló

mondanivalól, túlságosan szűk, hiszen nem derül ki, ez miként vonatkoztatható az olyan tanácsadásra, amely

tájékoztatja a lehetséges vevőket meghatározott termékek áráról és előnyeiről, vagy miként terjeszthető ki

azokra az esetekre, ahol az "ajánlás" abban merül ki, hogy emlegetik egy meghatározott termék vagy

szolgáltatás nevét a nagyközönség előtt, mert csak azt akarják, hogy az ismertté váljon. Bármi lesz is a fogalom

szabatos meghatározása, mondja végül, nem szabad felölelnie minden olyan kommunikációt, amely

"fogyasztásra ösztönző hirdetésnek" számít. A különvélemény azután Brandeis főbíró híres szavaival fejeződik

be:

Még az erőszak helyeslése sem nyújt igazolást a szólásszabadság megtagadásához

bármennyire legyen az elítélendő erkölcsileg, ha a helyeslés nem tekinthető izgatásnak, és ha

semmi jele annak, hogy a helyeslés közvetlenül kiváltja az annak megfelelő cselekedeteket.

Rá kell bukkannunk az elmében a helyeslés, illetve az izgatás, az előkészület, a kísérlet, a

gyülekezés és a szövetkezés közötti igen nagy különbségre. Az egyértelmű és közvetlen

veszély megállapításának alátámasztásához azt kell bizonyítanunk, hogy a helyesléssel

közvetlenül súlyos erőszakot akartak kiváltani, vagy hogy súlyos erőszak fenyegetett, vagy

hogy a múlt tapasztalatai alapján jó okunk van azt hinni, hogy e helyeslést így fogták fel…

Azok, akik forradalomban vívták ki függetlenségünket, nem voltak gyávák. Nem féltek a

politikai változástól. Bátor, magabiztos emberek számára, akik bíznak a nép kormányzatának

eljárásai révén alkalmazott, szabad és félelemmentes okoskodás erejében, abban, hogy

semmilyen világosnak és azonnalinak minősíthető veszély nem következik a beszédből, amíg

csak nem bukkan fel annyira hirtelen az elítélendő szörnyűség, hogy még mielőtt lehetőség

nyílna teljes megvitatására, diadalmaskodhatna. Ha van idő megvitatni és felszínre hozni

hamisságát és tévedéseit, ha a művelődés útjai ellensúlyozhatják a szörnyűséget, akkor az

orvosság, amit alkalmazni kell, nem a kikényszerített elhallgattatás, hanem a több beszéd.

Csak vészhelyzet igazolhatja az elnyomást. Ennek kell a szabálynak lennie, ha össze akarjuk

egyeztetni a hatalmat a szabadsággal. Véleményem szerint ez az alkotmány parancsa.

(Whitney, 1923, 376–377.)

4. Szeszesital és szólásszabadság

1995-ben keresetet nyújtott be két szeszesital árusításával törvényesen foglalkozó kiskereskedő egyes vásárlóik

támogatásával. Arra kérték az Italmérés-eset panaszosai a bíróságot, hogy semmisítse meg azokat az

alkotmányos szólásszabadságot sértő törvénye.ket, amelyekkel Rhode Island tiltja az italárak üzlethelyiségen

kívüli reklámozását. Azt állították, a Villanyszámla-szabályra hivatkozva, hogy e rendelkezések nem mozdítják

elő közvetlenül a fogyasztás mértékletességének elősegítéséhez fűződő államérdeket, s jóval szélesebbek, mint

amit a rendelkezés ekként megjelölt célja szükségessé tenne. A kerületi bíróság úgy érvelt, hogy üzleti

mondanivaló korlátozása esetén az igazolás terhe a hatóságra hárul, s hogy ezen nem változtatott vagy enyhített

a szeszesital árusítását újraszabályozó, 21. alkotmány-kiegészítés sem. A Fellebbviteli Bíróság azonban

megváltoztatta az ítéletet egyrészt a huszonegyedik kiegészítés alapján, másrészt "a dolog lényegéből fakadó

értéket" tulajdonítva annak, hogy az állam megakadályozza az árak reklámozásának versenyéből keletkező

esetleges árnövekedést. Ezt az érvelést is meg kellett tehát cáfolnia Stevens főbíró ellenvélemény nélkül, de

különféle csatlakozó véleményekkel elfogadott indoklásának.

A Stevens-indoklás bevezetésképpen utal a bíróság 1995-ben meghozott döntésére, amelyben

alkotmánysértőnek minősített egy olyan szövetségi törvényt, amely korlátozta a söripar vállalkozóinak azt a

jogát, hogy pontos információval lássák el a nagyközönséget a kereskedelemben forgalmazott alkoholtartalmú

sörök áráról (Rubin, 1995). Azt is leszögezte ekkor a bíróság, hogy a huszonegyedik kiegészítés nem

hatalmazza fel a tagállamokat arra, hogy figyelmen kívül hagyják más alkotmányos rendelkezésekből eredő

kötelezettségeiket. Márpedig a szólásszabadságot érintő tilalmak szigorú jogi felülvizsgálata ilyen

kötelezettségük.



Rhode Island 1956-ban megtiltotta egyrészt a területén működő valamennyi törvényes vállalkozónak a

kereskedelmi forgalomban elérhető szeszesitalok árának bármely hirdetését, kivéve a törvényes árusítási

engedéllyel rendelkező boltokon belül elhelyezett, és az utcáról nem látható árjelzéseket vagy árcédulákat,

másrészt a területén működő valamennyi újságnak, rádiónak és televíziónak bármely olyan hirdetés közreadását,

amely utal valamely szeszesital árára. Rhode Island Legfelsőbb Bírósága egyetlen ellenvéleménnyel 1985-ben

alkotmányosnak ítélte a két rendeletet, a fogyasztás mértékletességének elősegítéséhez fűződő jelentős állami

érdek alapján, illetve a szólásszabadságot ért sérelem bizonyításának hiányában, amelynek terhe a bíróság

szerint, a 21. alkotmányos elv értelmében, nem a hatóságot terheli.

A kérelmező 1991-ben elhelyezett egy hirdetést, amelyben annak feltüntetése mellett, hogy a törvény tiltja

szeszesitalok árának reklámozását, tudatta a nagyközönséggel, milyen olcsón juthat mogyorókrémhez,

csipszhez, üdítőhöz különféle megnevezett szeszesitalok megvásárlása esetén, s közvetlenül a rumos és vodkás

üvegek képe mellett még a HÚHA szót is elhelyezte, csupa nagybetűvel. Azt senki sem vitatta, hogy a tilalmat,

amely itt négyszáz dolláros bírságot eredményezett, a hatóságok következetesen betartatják, s hogy a kérdéses

reklám törvényes tevékenységről adott igaz és nem félrevezető információt. Abban azonban nem értettek egyet a

felek, hogy miként hat a tilalom a mértékletességre. Mivel a Kerületi Bíróság nem talált bizonyítékot arra, hogy

a hirdetési tilalom számottevően befolyásolja a fogyasztást, sőt, éppen ellenkezőleg, az adatok szerint a

tagállamok háromnegyedében, ahol nincs ilyen tilalom, alacsonyabb az egy főre eső alkoholfogyasztás, Stevens

főbíró megállapította, hogy a kérdéses rendeletek nem mozdítják elő közvetlenül megjelölt céljukat, és jóval

szélesebbek a szükségesnél.

Az indoklás harmadik része összefoglalja a hírlapírással egyidős és a szabad sajtó kivívásában döntő szerepet

játszó hirdetések alkotmányos megítélésének fordulatait, és hangsúlyozottan elutasítja a reklámellenes

paternalizmusnak azt az igazolását, hogy az emberek nem képesek okosan bánni a rendelkezésükre bocsátott

igaz és nem félrevezető információval. E feltételezésnek ugyanis a bíróság felfogása szerint az az alternatívája,

hogy az önmagában nem káros információ felhasználásáról maguknak az embereknek kell dönteni, nem pedig

kormányhivataloknak vagy bíróságoknak, s ha azt akarjuk, hogy jól döntsenek, akkor ezt a célt nem a

kommunikációs csatornák elzárása, hanem megnyitása szolgálja.

A reklám üzleti mondanivalójának ellenőrizhetőbb "objektivitása" és profitmotívuma lehetővé teszi ugyanakkor

a téves, csalárd, félrevezető, kényszert alkalmazó vagy jogsértést előmozdító mondanivaló kifejezésének

megakadályozását. Stevens főbíró Lawrence Tribe, a neves alkotmányjogász megállapítását idézi ezzel

kapcsolatban.

Az üzleti mondanivaló doktrínája egészében véve mindenekelőtt igyekszik összehangolni az

embereknek azt a jogát, hogy beszélhessenek és hallhassanak a javakról és a szolgáltatásokról,

a kormányzatnak azzal a jogával, hogy szabályozza e javak és szolgáltatások értékesítését.

(Tribe, 1988, 903.)

Ezt az összehangolást azonban úgy kell végrehajtani, s ennek biztosítására hivatott a Villanyszámla-szabály,

hogy inkább a reklám "üzleti összetevőjét" érintse, mintsem "a kommunikált információ lényegét" (Linmark,

1977).

Amikor az állam azért szabályozza az üzleti mondanivalót, hogy megvédje a fogyasztót a félrevezető, csalárd,

agresszív értékesítési eljárásoktól, vagy hogy megkívánja a fogyasztó számára hasznos információ feltüntetését,

akkor célja összhangban van az üzleti mondanivaló alkotmányos védelmével, s éppen ezért a szabályozás nem

igényel szigorú jogi felülvizsgálatot. Amikor azonban az állam igaz és nem félrevezető üzleti mondanivaló

terjesztését kívánja – a tisztességes verseny biztosításának szempontjaitól független okokból – megakadályozni,

mégpedig arra a felháborító feltételezésre hivatkozva, hogy a nagyközönség "ésszerűtlenül" reagál az igazságra,

nincs alapja az alkotmányosság kevésbé szigorú vizsgálatának. Ez még inkább nyilvánvaló, amikor a hatóság a

mondanivaló teljes elfojtására, nem pedig kifejezésének "hely, idő, mód" szabályozására törekszik (Kovacs,

1949).

Rhode Island általános tilalmára alkalmazva a Villanyszámla-szabály szigorú jogi felülvizsgálatának négy

feltételét, a bíróság megállapítja, hogy az törvényes üzleti tevékenységre vonatkozó, igaz és nem félrevezető

információ elfojtása hogy nem szolgálja a fogyasztó védelmét s hogy még ha a korlátozáshoz fűződő érdeket jól

meghatározottnak és lényegesnek tekintenénk is, az állam mindenképpen elmulasztotta bizonyítani, hogy

drasztikus és a szükségesnél kétségtelenül szélesebb intézkedése ezt az állami érdeket hatékonyan előmozdítja.

Az állami megítélést jóváhagyó Fellebbviteli Bíróság arra hivatkozott, hogy "káros" termékek esetén a

Villanyszámla-szabály második feltételét illető ellentétes szakértői vélemények megoldása hagyományosan a



döntés rábízása a törvényhozás lésszerű mérlegelésérel (Posadas, 1986). Mivel a Posadas-ügy mindössze öttagú

többségének logikája csakugyan alátámasztotta ezt az érvelést, amennyiben ott az indoklás megengedi, hogy

Puerto Rico törvényhozása belátása szerint válaszszon, pedagógiai eszközökkel vagy a kaszinók belföldi

hirdetéseinek tilalmával kívánja-e visszaszorítani a szerencsejáték káros szenvedélyeit, Stevens főbíró

megragadta az alkalmat, hogy a Posadas-indoklást újra a magas bíróság elé hozza.

A Posadas-elemzés azért hibás, szögezte le Stevens főbíró határozottan, mivel ahogy már akkori

ellenvéleményében Brennan főbíró is rámutatott, a szólásszabadság védelme nem engedi meg, hogy a hatóság –

ahelyett, hogy nyíltan vállalná a háttérben meghúzódó kormánypolitikát – egy igaz, nem félrevezető

mondanivalót attól félve fojtson el, hogy a nagyközönség annak birtokában majd valószínűleg saját érdekei

ellen fordul. És hibás az a másik Posadas-érv is, tette hozzá, hogy amikor a hatóságnak jogában áll betiltani egy

tevékenységet, akkor "a nagyobb tartalmazza a kisebbet" okoskodás alapján jogában áll betiltani a kérdéses

tevékenység hirdetését is. Téves ugyanis az az elgondolás, hogy a szerencsejáték korlátozásának hatalma olyan

felhatalmazást tartalmaz, lkisebb jogosítványkéntl, hogy az állam megakadályozhatja – paternalista

meggondolásokból – igaz és nem félrevezető információ terjesztését. A biciklizés valamilyen korlátozása nem

befolyásolja az embereknek azt az alapvető jogát, hogy biciklizni tanuljanak.

Thomas főbíró párhuzamos véleményben csatlakozott az Italmérés-döntéshez. A Villanyszámla-teszt szerinte

eleve nem alkalmazható egy olyan törvénysértő lérdekrel vonatkozóan, ahol az állam egy termék vagy egy

szolgáltatás törvényes felhasználóinak tájékoztatását akarja megakadályozni, piaci választásaik manipulálása

céljából.

5. Mit védünk tehát kevésbé?

Az üzleti mondanivaló kifejezését tárgyaló ítéletekben, ahogy más területeken is, közös nevezőnek látszik, hogy

a polgárnak az az érdeke, amelyet a szólásszabadsághoz és a sajtószabadsághoz fűződő jogai különleges,

"alkotmányos" védelemben részesítenek, a közügyek szabad vitatásához fűződő érdek, s így ebben a

legszélesebb értelemben politikai érdek. Csakis ennek az érdeknek az oltalmazása késztet minket arra- hogy

hajlandók legyünk elviselni az olykor nem jelentéktelen "társadalmi költséget".

Másodszor, a szólásszabadsághoz fűződő legfontosabb érdek szempontjából másodlagos érdekek két csoportba

sorolhatók. Egyes érdekek nagyon is elsődlegesek a maguk területén. Bár ezek csak közvetve kerülnek szóba az

üzleti szólásszabadság kapcsán, bizonyos fogalmi kérdések tisztázása érdekében érdemes ezekre is vetni egy

pillantást. A véleménynyilvánítás szabadsága, az egyéni mondanivaló kifejezésének a szabadsága, a

gondolkodás és a lelkiismeret szabadsága, hogy csak a legkézenfekvőbb hagyományos követelményekre utaljak,

természetesen vitathatatlanul alapvető alkotmányos elvek. Sőt, az is nyilvánvaló, hogy ezek az elvek, ezek, a

polgárok erkölcsi függetlenségének kialakításához és megőrzéséhez oly fontos jogintézmények általában

kiemelkedő szerepet játszanak a szólásszabadság védelmében is. Ha nem részesítenénk az alapszabadságok

elsőbbségének védelmében a polgárnak azt az érdekét, hogy kialakítsa a saját életfelfogását és önálló

gondolkodásmódját, akkor nyilvánvaló, hogy az ésszerűség érdekének és az azzal összefüggő erkölcsi

képességek kifejlesztésének, illetve gyakorlásának védelme nélkül a szólásszabadság jellegzetes érdekeinek

körülbástyázása is lehetetlen lenne.

Az üzleti mondanivaló, vagy például a szex bemutatásával kapcsolatos mondanivaló (11. §) azonban nem

egyszerűen másodlagos a szólásszabadság szempontjából; tegyük hozzá mindjárt, hogy általában. Amit az

amerikai jogász és filozófus úgy fejez ki, hogy ezek a szólásszabadság alkotmányosan lkevésbé védettl

kategóriái, azt a szólásszabadság jellegzetes érdeke alapján úgy fogalmazhatjuk meg, hogy bizonyos esetekben

épp az ilyen mondanivaló nyilvános kifejezésének tilalmához, korlátozásához és lhely, idő, módl

szabályozásához fűződnek elsőrendű védett érdekek. Elegendő itt arra utalni, hogy az államnak kötelessége

megvédeni polgárait az egyenlő szabadság elvét durván sértő vagy az adott összefüggések folytán

tisztességtelen üzleti tevékenységtől, illetve attól, hogy kénytelenek legyenek beleütközni érzékenységüket

sértő, számukra szélsőségesen megbotránkoztató kifejezésmódokba.




1. Miben különbözik a média üzleti vonatkozásainak szabályozása az üzleti média korlátozásától?

2. Miben különbözik a tisztességes verseny biztosításának állami feladata a mosóporok és a média piacain?

3. Miért fogadjuk kevésbé gyanakvóan a fogyasztó védelmét az üzleti életben, mint a politikában és felfogásunk

világnézetileg érzékeny területein?

4. Miért és mennyiben állíthatók fel hivatalos szabványok és minőségi követelmények a mondanivaló nyilvános

kifejezésének üzleti összefüggéseiben?

5. Mi a kereskedelmi hirdetések tartalmi korlátozásának az indoka?

6. Miért védi a szólásszabadság alkotmányos elve kevésbé az üzleti médiát, a vállalkozók, a kereskedelmi

hirdetések és általában az üzleti mondanivaló kifejezésének szabadságát?

7. Mikor és miért válhat rejtett cenzúrává a reklám törvényi szabályozása?



7. Jegyzet

A gondolatmenet alapja: Krokovay 2000. Az angol commercial expression, illetve commercial speech kifejezés

megfelelője az "üzleti szólásszabadság", illetve az "üzleti mondanivaló", a "kereskedelmi hirdetés" vagy a

"reklám" viszont mindig a commercial advertisement fordítása.

"Amikor reklámszöveget írok – tanítja Daniel Ogilvy, a híres reklámszakember – nem azt akarom, hogy

»kreatívnak« tartsd. Azt akarom, hogy annyira érdekesnek találd, hogy megveszed a terméket. Amikor

Aiszkhinész beszélt, azt mondták az emberek, lám, milyen jól beszél. Amikor azonban Démoszthenész beszélt,

azt mondták, hogy gyerünk, induljunk Philipposz ellen!" Vö. Ogilvy 1985, 7. Lásd Geyh 1990, 21.

A szimbolikus cselekedetekről lásd Barenblatt (1959), 109, 143–144; Smith (1959), 147, 157; és

Wilkinson(1961), 399, 422–423. A kérdésről lásd Feinberg 1999, 118–125. A Gyógyszerfogyasztók-ügy

Blackmun-indoklását lásd 748–771, a gyógyszerész öncenzúrájáról 751–753, a betegek információs érdekéről

748, 763.

Arról, hogy az államnak joga van fellépni a félrevezető engedményeket ajánló ügyvédek ellen, lásd Zauderer

(1985). A diszkriminatív álláshirdetésekről lásd Pittsburgh Press (1973), 376, 385. Bigelow, 1975, 421 U. S.

809, 819, 825–826. A Villanyszámla-szabályt lásd Central Hudson (1980), 557., 566kk, előzményeként

Consolidated Edison (1980), 532-533. és 542. Az alkotmányossági felülvizsgálat szabályának részletes

elemzését és bírálatát lásd Geyh 1990, 4–52. A mondanivaló teljes elfojtásáról: Rotunda 1976, 1080. A

paternalista indítékról Comment 1976, 205, 243–251.

Az üzleti mondanivaló politikai mozzanatairól lásd Tribe 1988, 899. Baker azon az alapon különbözteti meg a

tulajdonosi jogokat az alkotmányosan védett személyes jogoktól, hogy az üzleti mondanivaló, vagyis a piac

alkotmányos védelmezése megnehezíti a fennálló vagyonmegoszlás és osztályszerkezet igazságosabbá tételét:

Baker 1976, Baker 1989, Baker 1992.

A Brandeis-indoklás szövegéhez fűzött jegyzet megemlíti (377.), hogy Brandeis főbíró idézte Scrutton lordbíró

egy 1923-ban tett kijelentését: "Csak akkor hiszel valóban a szólásszabadságban, ha azoknak az embereknek is

hajlandó vagy biztosítani, akiknek a véleménye rossznak, sőt veszélyesnek látszik számodra."

Az Italmérés-döntés: Liquor Mart (1996). Az ügy iratait az amicus szakvéleményt benyújtó Wine Institute tette

közzé a világhálón, az eredeti oldalszámozás elhagyásával. Az Egyesült Államok Alkotmányának

tizennyolcadik kiegészítése mondta ki 1919-ben az általános szesztilalmat. Ezt vonta vissza 1933-ban a

huszonegyedik kiegészítés, amely ugyanakkor felhatalmazta a tagállamokat, hogy megtilthassák a szeszesitalok

kereskedelmét és fogyasztását.

A "kereskedelmi reklám" magyar szabályozásának alkotmányosságáról: Halmai 2003, 477–478, 487–488.


11. fejezet - 11. Megbotránkoztatás

Az ötvenes évek végén – számos nemzetközi egyezménnyel és a lkihívó szavakl doktrínájának az alacsony

értékű kifejezésmódok gondosan körvonalazott osztályára vonatkozó, kétszintes felfogásával összhangban – a

szex obszcén, úgyszólván egyetemesen megbotránkoztatónak tartott ábrázolását nem tekintették olyasminek, ami

valaha is a szólásszabadság alkotmányos védelmét élvezte. A megbotránkoztatásnak ez a tilalma, ha

belegondolunk, inkább egy közmegegyezésre hivatkozó intuitív besoroláson, mint érveken alapul. Az a

gondolat, hogy bizonyos esetekben indokolt megvédeni az embereket attól, hogy "fogoly közönséggé" váljanak,

hogy kénytelenek legyenek elviselni bizonyos kellemetlen, bántó, megbotránkoztató dolgokat, keveredik benne

azzal a gondolattal, hogy üldözni kell – esetleg mint erkölcsi kárt – az alantas érzékiséget, illetve meg kell

védeni az akaratgyenge embereket saját alantas érzékiségüktől. A következőkben ezt a keveredést akarjuk

megszüntetni egyfelől az erkölcsvédelem és a paternalizmus, másfelől az elkerülhető viselkedések elveinek

szétválasztásával.

1. Az erkölcstelen mondanivaló

A megbotránkoztatás viselkedés, s nem – illetve végső soron, tulajdonképpen nem – "mondanivaló" nyilvános

kifejezése. Erkölcstelen, ízléstelen, gusztustalan, undorító, szégyenletes vagy valamilyen más módon

kellemetlen, például túl harsány viselkedés. Persze a lopás is erkölcstelen, de erkölcsi vétségnek a régi vágású

erkölcsvédő jogászok csak azt nevezik, ami erkölcsileg kifogásolható ugyan "a rendes emberek" szemében, de

valamely meghatározott panaszosnak nem okoz kárt. Azt, ami rossz – vagy ahogy nem ritkán, a vallási türelem

előtti idők szellemében hozzáteszik, ami bűn –, azt mindenképpen tiltani és üldözni kell, mondja az a felfogás,

amit talán tiszta erkölcsvédelemnek, konzervatív tekintélytiszteletnek nevezhetnénk. A felfogás mérsékeltebb

változata az erkölcstelenséget – a közkár fogalmát kiterjesztve – olyan kárnak tekinti, amely nem egyik vagy

másik honpolgárt, hanem a társadalmat, a nemzet egészét, a közösség erkölcsét éri, s mivel az erkölcs

felbomlása, úgy vélik, a társadalom felbomlásához vezet, ennek megakadályozása éppen annyira feladata a

büntetőjognak, mint egy olyan kísérleté, amely a törvényes kormány megdöntésére irányul. A pornográfia ebben

az értelemben erkölcstelen, s ezért megengedhetetlen.

Amikor a társadalom üldözi egy felfogás, egy attitűd, egy érzés kifejezését szóban vagy írásban, festményen

vagy filmen, színházban vagy színpadon, mégpedig pusztán azon az alapon, hogy a többség szerint az

erkölcstelen, s függetlenül közönségének bármely tiltakozásától, sőt, tényleges megbotránkozásától, akkor ez

egy bizonyos mondanivaló nyilvános kifejezésének, terjesztésének, megismerésének tilalma. E mondanivaló

cenzúrája maga után von egy általános "elijesztő hatást" bármely spontán mondanivaló szabadságára

vonatkozóan.

Az, hogy az erkölcsök lerombolásának igazán markáns területe a "rendes emberek" szemében az embert

lealacsonyító, az emberi méltóságot sértő, emberhez nem méltó szex, nem csupán a 19. század viktoriánus

Angliájának öröksége. Számos lélektani és társadalmi oka van annak, hogy amíg a gondolkodás szabadságának

kérdéseit a szabad társadalmak eszméjének kezdeményezői a vallási türelem végiggondolásával fogalmazták

meg, a lelkiismereti szabadságot, a gondolkodás többféleségét, a polgári életfelfogások egyenlő tiszteletét

elismerő alkotmányos demokráciákban a magánélet intimitása vált a személy erkölcsi függetlenségének

alapkérdésévé. Ez a magyarázata annak, hogy az úgynevezett obszcenitás-ügyek csupán módosítottak az

erkölcstelen szex "közösséget" és "gyenge jellemet" védő elutasításának 19. századi mércéin, amelyek főként a

gyermeki lelkületű alsóbb osztályokat és az érzelmileg törékeny, ártatlan női szemérmet kívánták oltalmazni az

obszcén anyagok által okozott, a művelt gentleman jellemét kevésbé fenyegető társadalmi és lelki kártól, s

amelyek mintegy kiragadták valóságos intim, illetve esztétikai összefüggéseiből a kifogásolt magatartást vagy

ábrázolását. Az erkölcstelenségek "csaknem egyetemes" elutasítását hozzáigazították a "kihívó szavak"

doktrínájában hallgatólagosan benne rejlő mérlegeléshez: csak az tekinthető obszcénnek, ami puszta

pornográfia az átlagemberek elsöprő többsége számára, s aminek íly módon nincs olyan "társadalmi értéke",

ami "ellensúlyozná" a dolog merőben az érzékiség, a nemi vágy felkorbácsolására irányuló célját és praktikáit.

Ahogy az üzleti mondanivaló (10. §) célja és hatása önmagában nem áll a szólásszabadság védelme alatt, az a

mondanivaló, amit az obszcén ábrázolásnak tulajdoníthatunk, ha egyáltalán van más célja és hatása, mint egy

"vibrátornak", szintén csak akkor kerül a szólásszabadság védett területére, amikor tartalma egészében és

összefüggéseiben, például egy műalkotásban, védett.

Egy szabad társadalomban azonban a polgárok maguk alakítják ki a maguk felfogását arról, hogy mi a jó, s így a

különböző erkölcsi felfogást valló – például hívő és nem hívő – emberek nem kötelezhetők az uralkodó többség

erkölcsének követésére. Senki sem követelheti, úgy tűnik, a beavatkozást mások magánéletébe azon az alapon,

11. Megbotránkoztatás


hogy amit azok művelnek a kulcsra zárt ajtó mögött, az őt megbotránkoztatja. Legalábbis ha az erkölcstelenség

társadalmi hatásaival kapcsolatos érvelést félretesszük. Az a kérdés tehát, hogy megköveteli-e a társadalom

védelme az erkölcsi környezet "szennyezése" elleni fellépést. Mert ha nem, akkor a megbotránkozás problémája

azokra a bántó érzésekre és kellemetlenségekre szűkíthető le, amelyeket a dolog nyilvánossága okozhat.

Azokat a bántó érzéseket, amelyek a megbotránkozás velejárói, nem feltétlenül olyasmi váltja ki, ami a

szexshopok világához tartozik. Van egy rémes sálam. Amikor először vettem fel, még nem tudtam, hogy

mindenkit, aki csak rápillant, a roszszullét kerülget, s hiába tanácsolták a jóakaróim, hogy ne menjek ki többet

abban az utcára, nekem direkt örömet okoz, hogy milyen provokáló megjegyzéseket váltok ki vele. Elvégre

jogom van viselni, s ők is tudják, hogy még ha őszinte undort vált is ki belőlük, tolerálniuk kell az én (szerintük)

rossz ízlésemet.

Azt tehát, hogy mi mennyire bántó, megbotránkoztató valahol, meg kell előznie annak a kérdésnek, hogy mihez

van jogunk. Ha szabadságunkban áll valamit csinálni, akkor szabadságunkban áll azt rosszindulatúan,

rosszakarattal is csinálni, bár ez általában – érdemes belegondolni, hogy csak általában – kétségtelenül nem

szép. Mi is tudjuk, ők is tudják, hogy érzéseinket, indulatainkat, attitűdünket és reakciónkat nagymértékben

befolyásolja a jelenség – a bántó magatartás – erkölcsi megítélése. Nincs ellentmondás abban, hogy valamiről

azt gondoljuk, hogy ezt az elsöprő többség velünk együtt bántónak érezné, ha nem tudná, hogy nincs joga a

kellemetlenség miatt panaszkodnia.

Mikor van joga egy kisebbségnek a többség megbotránkoztatására? Vagy ami az érem másik oldala, mikor

panaszkodhat a többség az olyan kellemetlenségek miatt, amit mások bántó, megbotránkoztató viselkedése okoz

nekik? Közelebb lépve a média etikáját foglalkoztató problémákhoz, ha elfogadjuk, hogy az állam nem

korlátozhatja a megbotránkoztató politikai mondanivalót attól a helyzettől függetlenül, amelyben kifejezik,

korlátozhatja-e a megbotránkoztató nem-politikai mondanivalót, illetve inkább korlátozhatja-e ennek nyilvános

kifejezését bizonyos helyzetekben, mint a politikai mondanivalóét. Legalább két olyan terület van, legalábbis ezt

a kettőt szokták emlegetni, ahol a mondanivaló, úgy tűnik, kevésbé védett, mint az, amelyiknek a kifejezése a

közügyek szabad vitájához kapcsolódik – a pornográfiáé és a reklámé. A pornográfia nyilvánvalóan egyike a

sokak számára bántó, megbotránkoztató dolgoknak, amíg a szokványos, kereskedelmi hirdetés üzleti

mondanivalója (10. §) nem feltétlenül ezen az alapon korlátozható, hanem sokkal gyakrabban azért, mert

közzététele a nagy tőbbség, sőt, szinte minden hozzáértő, tájékozott és józan ember szerint alkalmas a csalásra

és félrevezetésre. Vagy egyszerűen azért, mert olyan helyen jelenik meg, ahol nem akarjuk, hogy megjelenjen.

Mert útban van.

2. Pornográfia és obszcén mondanivaló

Van-e joga az embereknek – bárkinek, kérdezi tanulmányában a neves oxfordi jogfilozófus, Ronald Dworkin – a

pornográfiához? Bármennyire megbotránkoztasson is az egyeseket. Van-e joga az embereknek – fordult a

Williams-bizottság Dworkin tanulmányában részletesen elemzett jelentése a kérdés másik oldala felé – nem

találkozni a pornográfiával? Bármennyire is joga van esetleg ilyesmivel élvezkedni egyeseknek.

Közkeletű meghatározás szerint a pornográfia a szex (és azzal kapcsolatos dolgok) obszcén ábrázolása, illetve

megjelenítése. Ám az persze magyarázatra szorul, hogy kinek mi az obszcén, s hogy miért és mikor

megengedhetetlen az obszcén kifejezés.

Először is minden jogászi hagyomány ellenére az obszcén mondanivaló rengeteg fajtája másképp és más okból

bántó, illetve megbotránkoztató, mint a pornográfia. Amit Diogenész mutatott állítólag Demoszthenésznek,

középső ujját felfelé emelve, ahogy egyes autósok szokták napjainkig is, az biztosan nem olyan kapcsolatban

van a szexszel, mint a pornográfia, s akit ez bánt, azt nem úgy és nem azért bántja ez, mint egyeseket a

pornográfia. Röviden, ősidők óta vannak olyan szavak, gesztusok és viselkedések, amelyeket közös gyűjtőnévvel

"obszcénnek" mondanak, de amelyek – mint a "nyomdafestéket nem tűrő" trágárságok egy része – csak a durva

megbotránkoztatás, a tabuk hangsúlyozott meggyalázása érdekében folyamodnak a tiltott szex képeihez, miként

a legtöbb anyázás és más cifra káromkodás. A trágárságok egy másik csoportja, amely de Sade márkin kívül

leginkább az óvodásokat foglalkoztatja, nyilvánvalóan másfajta tilalmak megsértésével operál. Az, ami esetleg

megengedhetetlen az obszcén viselkedésben, nyilvánvalóan a közkeletű tilalmakkal, s nem annyira a szexre

vagy felfogására vonatkozó közkeletű tilalmakkal függ össze.

Ami az obszcén és nem obszcén trágárságok korlátozására vonatkozó igényeket illeti, nem szabad elkövetnünk

azt a szokásos racionalista és elitista hibát, hogy csak ésszerű, érvelő és kifogástalan modorban, netán a művelt

értekező próza stílusában előadott fejtegetések tarthatnak számot alkotmányos védelemre. Ha egy iskolázatlan



ember úgy fejezi ki tiltakozását országa háborút viselő kormányzata ellen, hogy fuck the draft! ("b… meg a

sorozásotokat!") feliratot visel a dzsekije hátán, akkor a bíróságnak tudomásul kell vennie, hogy az elutasítás

hőfoka nem adható vissza az "éles ellenzés" hűvös leszögezésével. Akinek ez nem tetszik a bíróság épületében,

ahol e dzsekibe beleütközhetett, a pillanat tört része alatt behunyhatta a szemét és elfordíthatta a fejét. Hiszen

lami az egyik embernek közönséges, a másiknak költészetl.

Ugyanabban az évben, amikor az amerikai alkotmányjogban életbe lépett a New York Times-szabály, Potter

Stewart főbíró bevallotta, hogy az Egyesült Államok Legfelsőbb Bíróságának hosszas birkózás után sem sikerült

szabatos definíciót alkotnia a megengedhetetlen obszcenitásra. Nem tudom meghatározni, fejtegette, "de

felismerem, amikor látom". Két évvel később azt az ítéletet, hogy a kifogásolt anyag nem minősíthető

obszcénnek, a hét bíró hétféleképpen indokolta, s ebből az intuitív felmentésből csináltak új ítélkezési fajtát.

Csak 1969-ben került át végképp a magánügyek kategóriájába az obszcén anyagok birtoklása. Amíg a ma

érvényes nézetek szerint ennek bűncselekménnyé nyilvánítása – bárhogy határozzák is azt meg –

alkotmánysértő, abban szinte mindenki egyetért, hogy a gyerekeket és a kívülállókat meg kell védeni az

ilyesmitől. Mindenesetre 1973 óta büntetőjogi értelemben eleve csak az minősül obszcénnek, ami

a szex ábrázolásánál, egészében véve, az érzéki érdek kiszolgálására irányul; amelynél az

ábrázolás kirívóan megbotránkoztató, és amelynek egészében véve nincs komoly irodalmi,

művészi, politikai vagy tudományos értéke. (Miller, 24.)

A meghatározás immár nem elégszik meg kevesebbel, mint a komoly érték, ami túl azon, hogy nem igazán

szavazás kérdése, önmagában is vitatható igény. Ennél is nagyobb baj, hogy amint az imént láttuk, az obszcén

viselkedésnek ez a meghatározása minden további nélkül – az érthetetlenséggel és egy paternalista

erkölcsvédelemmel határos módon – azonosítja az obszcént az alantas érzékiséggel, majd az ahhoz használt

pornográfiát az ilyesmi terjesztésével, mindenütt gondosan öszszekeverve azt a kérdést, hogy mit tolnak

megbotránkoztató módon egy fogoly közönség orra alá, azzal a kérdéssel, hogy mit gondol a bíróság vagy akár

az emberek többsége arról, amivel önfeledt óráikban az emberek nem nyilvánosan szórakoznak.

S persze azt is tudjuk, hogy amit mosolyogva terjesztenek Kaliforniában vagy Dániában a főtéren, az a jó

erkölcsökbe ütközik Pennsylvania vagy Írország mellékutcáiban. Noha az Európa-bíróság az obszcén kifejezést

teljes mértékben a szólásszabadság védelme alá helyezi, ésszerű határok között szabad kezet ad az államoknak a

nyilvános terjesztés szabályozására.

3. A pornográfia feminista értelmezése

A pornográfia feminista bírálatának és elutasításának legnagyobb hatású érve az, amelyet két évtizede a Kanadai

Alkotmánybíróság is magáévá tett, s amelynek népszerűsége a nők emberi méltóságának védelméért küzdők

között a mai napig töretlen. A nő pornográf ábrázolása – állítják ennek jegyében – valójában egyáltalán nem

ábrázolás, hanem gyűlöletpropagandát terjesztő cselekedet, illetve diszkrimináció. Az első változatban

természetesen a kihívó szavak (9. §) által kínált szokásos stratégiáról van szó: meg kell próbálni elfogadhatatlan

következményekre lelni, de ha ez nem sikerül, az sem baj, hiszen végső soron elég szörnyülködni, és nem kell

bajlódni a káros hatások tapasztalati kutatásával. A másik változat azon az alapon tartja a pornográfiát közvetett,

az állam által eltűrt diszkrimináció megnyilvánulásának, ahogy egyébként a rasszista "gyűlöletbeszédet" is:

amikor a pucér képek és szexjelenetek így mutatnak be egy nőt, akkor az állam jóváhagyja, alkotmánysértő

módon, a nők hátrányos megkülönböztetését.

Egy másik okoskodás nem egészében az obszcenitást vagy a pornográfiát veszi célba – sőt, Robert Maplethorpe

művészetét, az Ice T vagy a 2 Live Crow rap- és rockszövegeit kifejezetten a védett politikai szólásszabadság

iskolapéldájának tekinti –, hanem az erőszakot népszerűsítő ábrázolást. Nem a nőt lealacsonyító, sértő

ábrázolást, hanem a nőkkel szembeni erőszak megengedhetőségét, megérthetőségét, esetleg férfiasságát valló

felfogás megnyilvánulását. Mióta világ a világ, halljuk Keleten és azért néha Nyugaton is, az asszony verve jó, s

amikor a tyúkok nemet mondanak, az azért igen. Ebben az esetben nem a mély megbotránkozáson van a

hangsúly, hanem a vélelmezhető károkozáson, amely ráadásul még tágan értelmezve sem része a közügyek

Madison-féle mérlegelésének. A károkozás azonban a hatás tapasztalati megállapításának, nem pedig tendenciák

elméleti feltételezésének kérdése.

4. A zászló védelme

Az Országgyűlés arra készül, idézzük fel ezekkel a szavakkal a helyzetet, hogy megtiltsa a nemzeti jelképek

félrevezető használatát. Erre azért van szükség, hogy ne kelthesse valaki azt a látszatot egy nem hivatalos



ténykedésről, hogy az félig-meddig vagy tulajdonképpen hivatalosnak számít, s így ne tehessen szert

tisztességtelen üzleti és másféle előnyökre. A probléma, amit meg akarnak szüntetni, az ilyen megtévesztés

sikerének veszélyessége.

Amikor tehát valaki nem azért tér el a nemzeti jelképek megszokott használatától, hogy azt színlelje, akkor nem

ez a probléma. Mert ekkor éppen az eltérést hangsúlyozza. Ha valakinek az a véleménye, hogy meg kell

akadályozni a tisztességtelen előnyöket hozó visszaéléseket, ezzel még nem mond semmit a nemzeti jelképek

nem megszokott használatának erről a második fajtájáról. Lehet, hogy ezeket vagy ezek egy részét

megengedhetetlennek tartja, de az is lehet, hogy úgy gondolja, ebben a második esetben nincs alapunk minden

további nélkül a közbelépésre. A kettő – a tisztességtelen előnyök és e különös viselkedés megakadályozása –

logikailag független egymástól. Ezért helytelen lenne, a parlamenti vita egyes javaslatait megszívlelve, egy

kalap alá venni őket.

Felmerül azonban egy ellenvetés, amit érdemes meggondolnunk. Azt lehet ugyanis mondani, hogy igenis

megvan a hiányolt összefüggés, nevezetesen az, hogy itt is, ott is a nemzeti jelképek különleges értékének

védelme a szabályozás tárgya. Az első esetben attól védjük nemzeti jelképeinket, hogy a nekik tulajdonított

értékeket kereskedelmi vagy más magánjellegű célokra aknázza ki valaki, a második esetben pedig attól, hogy

méltatlan, degradáló, a közösség legmélyebb érzéseit bántó módon használják őket. Ebből a szempontból

egyelőre mellékes, hogy valamilyen mondanivalót akarnak-e megfogalmazni ezzel, vagy egyszerűen csak

olyasmivel űznek tréfát, ami a rendes embereknek nem tréfa. A felfogás szerint tehát van a legalapvetőbb

nemzeti értékeknek, vagy ahogy a tekintélyelvű szocialisták mondanák, a legalapvetőbb közösségi értékeknek

egy olyan szűk köre, amelylyel szemben egy bizonyos módon kell viselkedni (illetve semmi esetre sem szabad

egy bizonyos módon viselkedni) minden polgárnak.

Abban általában egyetértenek a felfogás józanabb védelmezői, hogy a kötelező értékeknek ez a köre csakugyan

nem lehet tág, s hogy ezeknek az értékeknek az értelmezése nem lehet túl homályos vagy bonyolult az egyszerű

emberek nagy többsége számára. Ezekről szükségképpen éppen azt gondolják a felfogás képviselői, hogy

valamilyen értelemben vitathatatlanoknak kell lenniük. E nélkül a vitathatatlanság nélkül nem lenne semmi

értelme a tiszteletüket szolgáló előírásoknak. Sőt, manapság egyre inkább fogy a közösségi értékek

"fundamentalista" oltalmazóinak csapata, s egyre többen engedik meg a régi vágású konzervatívokkal szemben

például a nemzeti jelképek sokakban visszatetszést keltő használatát, ha a rendhagyó viselkedésnek lehet

valamilyen – a botrányosságát kioltó vagy ellensúlyozó – világnézeti, tudományos, művészi vagy egyéb

társadalmi értéke. Ami megmarad, az a szimpla megbotránkoztatás öröme vagy mások érzéseinek kihívó

semmibevétele. És miután ezekhez a dolgokhoz, úgy tűnik, egyetlen polgárnak sem fűződik valamilyen, nem

tudom én milyen fontos érdeke, ezek megtiltása ellen senki sem panaszkodhatna. Már csak azért sem, mert az,

aki gúnyt űz mások legszentebb érzéseiből, az igazán nem panaszkodhat azért, ha úgy járnak el vele, ahogy ő

tesz velük.

Van a közösségi értékek e türelmesebb változatának egy csomó hírhedt problémája, kezdve az ellensúlyozó

értékek meghatározásától és befejezve előfordulásuk felismerésének különböző nehézségeivel, amelyekre most

nem érdemes kitérnünk. Ami igazán fontos ugyanis, az az, hogy bármilyen ésszerű kompromisszum alakuljon is

ki ezekben a kérdésekben, a mérsékelt változat hívei is pusztán azon az alapon akarják korlátozni valakinek a

szabadságát, hogy amit tesz, az a többségnek nem tetszik. Fennköltebb és éppen ezért némileg megejtőbb

hangszereléssel, pusztán azon az alapon akarnak valamit büntetni, mert az – pusztán abban az értelemben, hogy

a többségnek nem tetszik – sérti mások érzéseit.

Ez a sérelem, nem érdemes vitatni, szélsőséges esetekben semmivel sem jelentéktelenebb esetleg, mint az

anyagi kár egy súlyos fajtája, de azért általában nem tart sokáig és tartós következmények nélkül elmúlik.

Annyit mindamellett biztosan minden tapasztalat megerősít, hogy ez a kár túlságosan különböző nagyságú lehet

ahhoz, hogy a nemzeti jelképek egy következetes védelmezője azzal a vakmerő ötlettel állhasson elő, szabjuk ki

szigorúan a bizonyított tényleges sérelmek arányában a büntetést. Ellenkezőleg, a felfogás legmérsékeltebb

változata is azt kívánja, hogy tartsunk néhány dolgot megengedhetetlennek a tényleges körülményektől

függetlenül.

A kikezdhetetlen érzéseknek ez a tanítása minden közösségi gondolkodásban fellelhető, az idealista

konzervativizmusban éppúgy, mint a materialista szocializmusban. Ez jól megfigyelhető a magyar politikai

életben is. Ezzel szemben a politikai szabadelvűség arra az eszmére épül, hogy önálló gondolkodásra képes,

egyenlő és szabad polgárok méltányos együttműködése csakis akkor engedi meg a szabadság korlátozását, ha

ezt az egyenlő szabadság védelme teszi szükségessé.



De miért ne térhetnénk el ettől a "doktriner" szabadelvűségtől egy icipicit? Nos, aki erre a vonzó középútra

kíván rálépni, annak mindenesetre a liberalizmussal való szakításon túl (és a szempontok felállításának említett

nehézségein túl) meg kell próbálnia két elkerülhetetlennek látszó síkos lejtő elkerülését. Az egyik az a jól

érzékelhető probléma, hogy egy szűk kör kialakításánál a kör középpontját illetően messze könnyebb

egyetértésre jutnunk, mint a kör peremén (9. §). Az, hogy valaki hány éves korban köthet házasságot, a

határmegvonás gyakorlati kérdése. Az azonban, hogy valakit megbüntetünk-e másokat bántó meggyőződése

hangoztatásáért vagy sem, nem egy pragmatikus kérdés.

A másik síkos lejtő a büntetésről kialakított szokásos nézeteinkkel függ össze. Tegyük fel, hogy mindannyian

azt valljuk, csakis azok részesüljenek büntetésben, akik rászolgáltak erre, s ha valaki elszenvedte már, amit

rámértek, akkor azt mondjuk neki, amit Balu medve mond Mauglinak: a rossztett el van felejtve. Most

eltekintve attól, hogy milyen gyakran sérül meg ez az elv a valóságban, az olyan esetekben, amilyen például a

felháborítóan alpári viselkedés – mondjuk valaki gatyát varrat a nemzeti lobogóból vagy kocsmai fogadásokat

köt a Himnusz elénekeltetésére –, el lehet képzelni, hogy a dolgok visszatérjenek a rendes kerékvágásba.

Az igazán bántó esetek azonban nem ezek. Ha valaki vélt vagy valós sérelmektől feltüzelve tudatosan mocskolja

és pocskondiázza, ócsárolja és meggyalázza a nemzeti zászlót – például azért mert így kíván tiltakozni a

kapitalista társadalom cinikus igazságtalanságai ellen, mint egy texasi ügyben, vagy mert percekkel ezelőtt vette

hírét, hogy az állam nem védte meg egyszerű fiát a gyilkos merénylőtől, mint egy másik amerikai esetben –,

akkor az, aki úgy véli, hogy ezt nem szabad büntetlenül megtennie (vagyis hogy legalábbis az első nem tartozhat

bele a mentesített kategóriákba), nem fogja, úgy tűnik, megszüntetni ellenérzéseit, neheztelését vagy legalábbis

gyanakvását az ilyen emberrel szemben csak azért, mert az súlyos árat fizetett alávaló meggyőződéséért. Amíg

ez egy csaló vagy egy betörő esetében legalábbis nem lehetetlen. Én ugyan – mondhatja erre valaki –

megátalkodott liberálisként nehezen tudom ebben az összefüggésben szocialista vagy konzervatív barátaim

helyébe képzelni magam, sőt, ha nem lennék gyáva, a vita kiélezése kedvéért még ahhoz a jogomhoz is

ragaszkodnék, hogy holmi svejcisapkákat is szabadon emlegethessek köztársaságunk koronás címerével

kapcsolatban, azért a logikai következmények egytől egyig, úgy tűnik, abba az irányba mutatnak, hogy az a

meggyőződés, aminek nyílt hangoztatását nem tűri el a közösség, akkor sem merül teljesen feledésbe, ha az

illető a jövőben vélhetően igyekszik majd eltitkolni azt. Mi legyen vele? Elkerülhető-e, hogy egy kicsit továbbra

is kevésbé egyenlő legyen? (Egyáltalán, miért pont ennyi büntetést kapott? Elég büntetést kapott-e?) El akarjuk-

e ezt kerülni? És ha nem, hol akarunk megállni? Biztosan ronda világ az, ahol az ember ennivalója bizonytalan.

De azért az is igen ronda világ, ahol komolyan felvetődnek az ilyen kérdések.

Anélkül, hogy tovább fejtegetnénk a nemzeti jelképek védelmével kapcsolatos ilyen és hasonló problémákat,

vegyünk szemügyre egy alternatív javaslatot, amelyet alighanem inkább összeegyeztethetünk a büntetés egy

elfogadható felfogásával. Induljunk ki a mérsékelt közösségi elgondolásnak az ellensúlyozó értékre vonatkozó

kivételeiből, s nézzük meg, vajon nem lehet-e más alapon fellépni a pusztán bántó magatartások ellen. Azt

látjuk, hogy a kellemetlen viselkedés szokásos tilalmai kiterjeszthetők az ilyen esetekre is.

A Himnusz kocsmai meggyalázásának példáját véve, ami elhangzott a Képviselőházban, úgy tűnik, nincs

akadálya annak, hogy ennek nyilvános lezajlását egy kocsmában pontosan ugyanazon az alapon tiltsuk meg,

amiért megtiltjuk a rókázást, a szellentést és adott esetben még a hangos dalolást is. E tilalmak nem feltétlenül

közösségi értékeket védenek – nincs külső akadálya például annak, hogy valaki otthon efféle ocsmányságokkal

traktálja asztaltársaságát –, lehetnek a hatóságilag ellenőrzött és bátorított vendéglátóipar olyan természetes

szabályozásai is, ami gyakran egyáltalán nincs az átlagos vendégsereg ellenére. Tény, hogy ahol nem folyik

kereskedelem és az állami felelősség nem ilyen nyilvánvaló, nehezebb teljes egyetértésre jutnunk a polgárok

nyugalmának szükséges védelmében. Mégis, vannak talán a közrendnek olyan előírásai, amelyeket a nagy

többség ésszerűnek tart és támogat, végső soron a kívülállók, a lakók és a járókelők egyenlő szabadsága alapján.

És ha ezekben a hatalmon lévők nem kapnak ürügyet a szólásszabadság rejtett megnyirbálására, akkor nem kell

tartanunk az ilyen kölcsönös rendszabályoktól.

Hogy ismét egy hazai példát vegyünk, indokolt lehet megtiltanunk, hogy valaki a nemzeti forradalom nyilvános

ünneplését zavarja meg trágárságokkal, a szónok kifütyülésével vagy éppen a nemzeti zászló meggyalázásával,

de nem indokolt megtiltanunk ugyanezt legaberráltabb és leggyűlöletesebb előfordulásában sem, ha olyan helyen

történik, amit bárki könnyen elkerülhet.

A sajtó magától értetődően minden szegletében ilyen hely. És amikor néhány évvel ezelőtt az óceán túlpartján

arról vitáztak, hogy joga van-e valakinek a padlóra szögezett nemzeti zászló megtapostatásával kifejezni magát

(és hogy joga van-e a kormányzatnak a kortárs művészet e megnyilvánulását közpénzekből kiállíttatni), akkor az

Egyesült Államok doktrinér liberalizmussal nemigen vádolható Legfelsőbb Bírósága erre a kérdésre, úgy tűnik,



helyesen válaszolt igennel. A szólásszabadság elve ugyanis azoknak a polgároknak is egyenlő szabadságot

garantál, akik ostoba és méltán gyűlöletes eszméket vallanak.

Az már más kérdés, hogy egy szabad országban mennyire része a civilizált viselkedésnek és a kultúra

támogatása körül folyó vitáknak (13. §) mások erkölcsi érzékenységének tiszteletben tartása.

Még ha biztos is, hogy a sokak számára rendkívül bántó művészetet sem szabad cenzúrának

alávetni, teljesen indokolt megtagadni szerintem a köztámogatást Robert Mapplethorpe,

Andreas Serrano és Karen Finley szélsőségesebb produkcióitól. Noha szakértőkre bízzák az

ilyen közpénzek szétosztását, kell lennie a háttérben valamilyen hozzávetőleges politikai

egyetértésnek, ami megszabja, hogy miféle dolgok érdemesek a kormányzati támogatásra, és

nem helyénvaló azon az alapon indítani barikádharcokat, hogy ez az egyetértés a Művészetek

Nemzeti Alapítványát nem köti. A köztámogatás problémája éppen az, hogy fontosabbá teszi

a közmegegyezést a művészetek területén, ahol pedig a többféle egyéni megítélés

lényegbevágó. (Nagel 1998, 29.)


1. Mi a különbség a kellemetlen, a bántó és a kihívó jelenségek között?



2. Mikor teszi hallgatóságát a megbotránkoztató viselkedés és a mondanivaló botrányos kifejezése fogoly

közönséggé?

3. Melyek a türelmi zóna általános feltételei és nehézségei?

4. Mikor tekinthető tartalmi korlátozásnak a kegyeletsértő, szentségtörő, közösségsértő mondanivaló büntetése?

5. Mi a vitatható a pornográfia feminista értelmezésében?

6. Milyen esetekben igazolható a korhatár és általában a gyermekvédelem a médiában?

7. Van-e elfogadható alapja az obszcén kereskedelem tilalmának?

6. Jegyzet

A megbotránkozás elvének könyvnyi terjedelmű, rendkívül gondolatgazdag elemzése: Feinberg 1985. Az

elemzés alapelvei magyarul: Feinberg 1999, 65–71. A pornográfia és a szólásszabadság viszonyáról: Feinberg

1979.

A Jacobellis-ügy alapja az volt, hogy Ohio állam bűnvádi eljárást kezdeményezve obszcénnek minősítette a Les

Amants című filmet. Az obszcén jelleg híres "intuitív" kritériuma azonban nem a vád megsemmisítésénél merült

fel, hanem abból vált jogi szállóigévé, hogy Stewart főbíró kijelentette, van olyan keménypornó, amit a

Legfelsőbb Bíróság is ránézés alapján obszcénnek minősítene: Jacobellis (1964), 197. Hasonló szerepet játszott

a to redrup ige, amelynek alkalmazásával több mint harminc obszcenitás elleni vádat ejtettek el. Lásd Redrup

(1967), illetve Stanley (1969).

A brit vád azon alapult, hogy a Kis Piros Iskoláskönyv 16 éven aluliakat bíztatott egyfajta szabadszerelemre. A

bíróság leszögezte, hogy az lideológiai obszcenitásl nem pornográfia. Lásd Handyside (1976).

A pornográfia feminista értelmezése: Dworkin, A. 1981, MacKinnon 1987, Vadas 1987, egy bírálata: Parent

1990, Langton 1990, Sunstein 1991, 31k; Sunstein 1992, 18–29; Stone 1986, Sunstein 1993, valamint

MacKinnon 1993.

Harlan főbíró idézett szavait lásd Cohen (1971), 23kk. A trágárságról és általában az érzelmi kifejezésmód

szerepéről a szólásszabadság jogainak gyakorlásában lásd Feinberg 1985, 190–2.


12. fejezet - 12. A gyűlölet büntetése

H. L. A. Hart a büntetés alapelveit vizsgáló tanulmányában "definíciós stopnak" nevezi az érvelésnek azt a

hibáját, amikor valaki felállít egy meghatározást, majd egyszerűen azzal "magyarázza" egy eset kizárását, hogy

a meghatározás azt kizárja. A bicikliző medve nem medve. Ha vannak bicikliző medvék, azok nem medvék.

Láttuk (9. §), sokszor ugyanígy "érvelnek" azok is manapság, akik ki akarják zárni a szólásszabadság

alkotmányos elvében védelmezett mondanivaló területéről a lgyűlöletbeszédetl.

Az első kérdés, amit fel kell tennünk a tűrhetetlen mondanivaló tartalmi cenzúráját követelőknek, hogy

egyetértenek-e az emberek érdekközösségének, méltányos együttműködésének azzal a felfogásával, amely a

polgárjogok egyenlőségét indokolttá teszi. Nyilván sokan kétkednek e felfogás gyakorlati, valóságos

hasznavehetőségében, ami teljesen rendben van, hiszen szabad országban ennél cifrább nézetek is teret nyernek.

Csakhogy a kétkedőkkel nem ennek vagy annak a büntetésnek a helyességén kell vitatkoznunk, hanem a

kétkedésen. Ha egyáltalán vitatkozni akarunk szkeptikus barátainkkal, talán azt kell láttatnunk velük, hogy az

ellenség legyőzése vagy akárcsak gyengítése, illetve rosszban sántikáló polgártársaink törvénytiszteletre

kényszerítése, vagyis megbüntetése – az kettő. Jogállamban nincs belső ellenség. Ha viszont elfogadja valaki az

egyenlő polgárjogok eszméjét, akkor nem cigány, zsidó vagy nemzeti érdekekért kell harcolnia, hanem a

szabadság legjelentősebb fajtáinak valamilyen jól összehangolt rendszerét kell védelmeznie. Azt a szabadságot,

amely – türelem, mindjárt tisztázzuk, miként és miért – a "törvénytisztelő nácit" is megilleti. A következőkben

szemügyre vesszük ezért, hogy milyen alapon és miként ítéljük meg a gyűlölet érzéseit egy szabad országban, s

hogy miért nem engedhetjük meg ezeknek az érzéseknek minden kifejezését a stadionokban és a tévében,

éspedig anélkül, hogy a szólásszabadságot és a teljes sajtószabadságot csorbítanánk.

1. Az intolerancia eltűrése

Ha valaki olyasmit tesz, amit nem lenne szabad tennie, az alapgondolatok tisztázása érdekében induljunk ki

ebből, náci vagy nem náci, felelősségre kell vonni, és meg kell büntetni érte. Ha valaki nem tesz olyasmit, nincs

miért felelnie, bármennyire gondoljon és mondjon is olyan dolgokat, amelyeket általában nácik szoktak

gondolni és mondani. A kommunista professzor, aki azt tanítja, hogy a világforradalom győzelmét követően

megszűnik majd a katedra parttalan szabadsága, bátran traktálhatja a hallgatókat eszméivel, amíg nem tesz

olyasmit, amit a jog egy jogállamban nem enged meg neki.

Meglehet, a valóságban minden kommunista professzor illegális forradalmár, és azok a törvénytisztelő nácik,

akikről a filozófusok elmélkednek, egyáltalán nem léteznek. Ám ha lennének, azt kellene mondanunk róluk,

hogy ők is ugyanolyan elsőrendű, mindannyiunkkal egyenrangú, egyenlő hivatalos tiszteletre méltó polgárok,

mint bármelyikünk. Igaz, nem panaszkodhatnának, ha úgy bánnánk velük, ahogy ők elveik alapján velünk

bánnának, de hát nekünk nem az ő elveik alapján kell igazságosan eljárnunk. Ha úgy gondolkodnánk, mint ők,

akkor – egyéb borzasztó dolgok mellett – elfogadnánk a belső ellenség tanát. Minden módon igyekeznénk

térdre kényszeríteni őket, s persze mi is osztoznánk azok félelmeiben, akik szerint a szabad politikai

intézmények jótékony lélektani hatása a szükséges erőszak nélkül csak mese, mese, meskete. Márpedig nekünk,

úgy tűnik, azt kell mondanunk, hogy az egyenlő szabadság jogai és az alkotmányos demokrácia azoknak

megfelelően kialakított intézményei képesek megváltoztatni, vagy legalábbis megfékezni azokat is, akik a

törvényes kereteken belül törvénytelen, az egyenlő szabadságot tagadó célokért lelkesednek.

A mi hagyományaink keretein belül arra vonatkozóan, hogy a politika, a vallás és a filozófia

általános tanainak vitái sohasem cenzúrázhatók, teljessé vált az egyetértés. A politikai

mondanivaló szabadságának döntő kérdése ily módon az lett, hogy szabad-e hirdetni

felforgató nézeteket, vagyis olyan tanokat, amelyeknek lényeges része a forradalom, illetve a

törvénytelen erőszak, és így a politikai változás elérésének eszközeként használt izgatás

szükségessége. (Rawls 1987, 58k.)

Az együttműködés idealizmusa persze csak egy általában érvényesülő tendenciát feltételezhet. A demokratikus

hatalom alkotmányos korlátozásának hatása bizonyos esetekben kétségtelenül csak jóakaratú kompromisszum

egy tökéletlen világban. Nem érdemes szót vesztegetni az olyan meggondolásokra, hogy ez Magyarország és

Európa, s hogy Amerika messze van. Ha hinni akarunk – ahogy sok portugál és finn teszi – egy elfogadható

társadalmi együttműködés szükségességében és lehetségességében, akkor ténynek kell tekintenünk e

reményeink szerint erősödni, halmozódni, igazi erkölcsi fordulatot előidézni képes hatást.

12. A gyűlölet büntetése


2. A gyűlölet érzései

Mielőtt rátérnénk arra a nyitva hagyott kérdésre, hogy miként kell szembenéznünk azokkal a veszélyekkel,

amelyekkel az intolerancia leginkább derűlátó megtűrése is számol, vizsgáljuk meg, milyen szerepet játszanak a

mondanivaló nyilvános kifejezésében az érzelmek, érzések, indulatok vagy szenvedélyek. Spinoza és Locke

valaha azzal védelmezték a gondolkodás és a hit szabadságát, hogy arról nem tehetnek az emberek, miként

éreznek és miben hisznek. Az együttműködés erkölcsének hívei szerint azonban tévedés az a gondolat, hogy nem

vagyunk felelősek érzéseinkért és nézeteinkért. Nem igaz, hogy az emberek óhatatlanul meggyőződéseik és

szenvedélyeik rabjai. Rajtunk múlik indulataink szabadjára engedése, óvatlan táplálása és fékezhetetlenné

válása. Mindannyian felelősséggel tartozunk egymásnak a kritikus gondolkodás elemi követelményeinek

betartásáért, a kellő önuralom tanúsításáért, s minden olyan érzelemért és érzésért, hajlamért és hajlandóságért,

vágyért és beállítódásért, amiért csak joggal hibáztathatnak minket barátságos és nem annyira barátságos

kritikusaink vagy tanácsadóink. Nem csupán a megengedhetetlen viselkedést kísérő szenvedélyeket ítéljük el, de

magukat a rossz indítékokat, rossz vágyakat, rossz érzéseket is. Meg kell tanulnunk ezen a területen is –

lehetőleg már gyerekkorunkban – a felelősség viselésének tudományát és művészetét. Ez az oka annak, hogy

amikor előbukkan gondosan titkolt, a szívélyesség álarcával takart rosszindulatunk, szégyenkezésünk

természetes.

A gyűlölet rossz, minden fenntartás és megszorítás nélkül. Ez egyike azoknak a dolgoknak, amelyek – amint azt

Arisztotelész mondja a hazugságról, a rágalmazásról és a hűtlen paráználkodásról – már nevüknél fogva sem

tarthatnak igényt helyeslésre. Igaz, van érthető és megbocsátható, természetes és szokványos gyűlölet, kellő

mértékű, helyénvaló vagy egyenesen tiszteletre méltó azonban nincs. Nem véletlen, hogy aki szépre és jóra

akarja tanítani a gyerekeket, erre nem neveli őket, semmilyen eszme nevében. Sőt, azt a testvériséget, amely egy

szabad ország polgárai között általában valamelyest kialakul, a népek testvériségének szövetségében képzeljük

el magunknak, s ez még igazságos háború esetén sem teszi lehetővé ellenségeink gyűlöletének dicséretét.

Ismétlem, lehet azt mondani, hogy az együttműködésnek ez az erkölcse nemhogy Magyarországon, de még

Belgiumban is csak álmodozás, de aki így beszél, az ne emlegessen szabad választásokat, valódi

parlamentarizmust, tisztességes politikát.

Csakhogy az erkölcsi szemrehányás nem olyasmi, mint a börtön. Mivel a gyűlölet rossz, a törvény (a többség, a

társadalom) nem engedheti meg, hogy nyilvános kifejezése annyira veszélyessé váljon, hogy szabadságunk

egészét fenyegesse, de ebből még nem következik, hogy megengedjük az állam embereinek, hogy bármikor

elhallgattathassanak bárkit, akinek gyűlöletet sugárzó és esetleg gyűlöletet ébresztő, tehát kifogásolható

mondanivalója veszélyes. A radikális politikai bírálat úgyszólván mindig veszélyes.

Amikor a gyűlölet kifejezése olyasmihez társul, ami önmagában is megengedhetetlen, például bántalmazáshoz

vagy zaklatáshoz, birtokháborításhoz vagy kötelességszegéshez, akkor a felelősségre vonás nem szorul

magyarázatra, s az ezt kísérő indulatok csak mint enyhítő avagy éppenséggel súlyosbító körülmények jönnek

számításba. A házunk előtt felállított égő keresztet (9. §) nem gyűlöletbeszédként kell megbüntetni, bár nagyon

is jó oka lehet a törvényhozónak és a bírónak a raszszista indíték figyelembe vételére. Ahogy, amint majd

néhány példával mindjárt érzékeltetjük, a falainkra mázolt vagy a stadionjainkban felvonultatott náci

rekvizitumokat sem önkényuralmi tartalmuk alapján kell megtorolnunk.

Vannak azonban olyan esetek is, és nyilvánvalóan ezek a gyakoribbak, amikor a gyűlölet – ahogy kissé

félreérthetően hozzátehetjük, "csak" – fenyegeti mások védelmezendő érdekeit. Az együttműködés erkölcse,

amely okoskodásunk szerint a szabad társadalom "szerződésének" alapja, természetesen nemcsak abban

korlátoz minket, hogy kényünk-kedvünk szerint okozzunk kárt egymásnak. Számos jól ismert helyzetben azt is

indokoltan tiltják meg nekünk törvényeink, hogy komolyan fenyegessünk jogaik élvezetében másokat. Ha az a

kérdés, hogy mikor, milyen körülmények esetén büntetendő a gyűlölet kifejezése, s nem az, hogy az érzés

miként enyhíthető, fékezhető, ellensúlyozható és orvosolható, akkor azt a kárt kell mérlegre tennünk, amit az

adott helyzetben egyértelműen, vagyis a jogszerűség szokványos előírásai szerint bizonyíthatóan okozhat, s

amelyet esetleg nem tudunk másként ésszerű erőfeszítések segítségével elhárítani, csak úgy, ha félbeszakítjuk,

itt és most megakadályozzuk a mondanivaló nyilvános kifejezésének ezt a módját, az izgatást, s a veszély

elmúltával bíróság elé állítjuk a mondanivalóját ilyen módon kifejező polgártársunkat szándékaiért vagy

felelőtlenségéért.

Van olyan mondanivaló, amely nem élvez különösebb védelmet. Olyan is van, amely

egyenesen jogsértő, mint például az egyének megsértése és rágalmazása, vagy az úgynevezett

lkihívó szavakl használata (bizonyos körülmények között), sőt, az a politikai mondanivaló is,

amely az erőszak azonnali és törvénybe ütköző alkalmazására izgat. Gondos mérlegelést kíván



persze, hogy mi teszi jogsértővé a mondanivaló e fajtáit, és az okok rendszerint minden

esetben eltérőek. A magánembereket (nem pedig politikai szereplőket) érintő

becsületsértésnek és rágalmazásnak egyáltalán nincs jelentősége a társadalom

alapszerkezetének megítélésénél és szabályozásánál a közügyekben használt ész számára, s az

ilyesmi ráadásul magánkárt is okoz; az erőszak azonnali és törvénysértő alkalmazására izgató

politikai mondanivaló túl romboló hatású a demokratikus döntéshozatal számára ahhoz, hogy

a politikai vita rendszabályai megengedhessék azokat, bármi legyen is egyébként a kérdéses

politikai nézetek jelentősége. Egy jól megtervezett alkotmány úgy igyekszik korlátozni a

politikai törekvéseket, hogy az azokat irányító kellő igazságosság és jóakarat folytán ritkán

forduljon elő, és soha ne jelentsen komoly veszélyt az erőszakra izgatás. Amennyiben a

forradalmi, mi több, a felkelésre buzdító tanok is teljes védelmet élveznek, mint az kívánatos,

úgy csupán a politikai mondanivaló kifejezésének idejét, helyét és módját szabályozzák,

tartalma korlátozása nélkül. (Rawls 1987, 51)

3. A sajtó és a gyűlölet

Tegyük fel, hogy egy politikus, aki egyébként református lelkész, kemény fellépésre buzdítja olvasóit egy

újságcikkben a lgalíciai jöttmentekl ellen, s hogy Magyarországon mindenki tudja, a gúnyos megjelölés kikre

vonatkozik, amint azt is, hogy a felszólítás a történelem és a társadalom közismert rasszista víziójára épül, mely

szerint a "zsidók" összefognak, teret nyernek a "magyarsággal" szemben, s így vagy ők szorítanak ki minket,

vagy mi szorítjuk ki őket, ahogy azt a Mein Kampf tanítja nekünk. E mondanivaló tartalmi értékének vagy

értéktelenségének megítélése, ha az együttműködés erkölcse alapján okoskodunk, természetesen nem a

hatóságokra tartozik, hanem a történészekre és társadalomtudósokra, vagy még inkább a tanárokra és tanító

nénikre, egészen szerencsés esetben pedig a szomszédokra és az átlagemberekre. A hatóságok számára – láttuk,

miért – az a kérdés, már ha a dolgok a rendes kerékvágásban haladnak, hogy a mondanivaló kifejezése

törvénysértő cselekedet azonnali kiváltására, "izgatás" megvalósítására irányul-e, s ha igen, úgy a törvénysértés

veszélye, amelyet az előidéz, mennyire valószínű, mennyire közvetlen, ésszerű erőfeszítésekkel mennyire

elháríthatatlan az adott körülmények között. Törvénysértő eszközök használatának segítését jelenti-e a

"kirekesztésre" buzdítás, vagy még csak arra sem utal egyértelműen a kifejezés, hogy polgári engedetlenség

vagy a törvényes rend forradalmi megsértésének helyeslése? Csupán összefogás hirdetése "azok" háttérbe

szorítására a törvényes kereteken belül, de minden törvényes lehetőség kiaknázásával, akik állandóan a

lkirekesztő gondolkodástl vetik az antiszemiták szemére, az antiszemiták szerint általában alaptalanul?

Fenyeget-e meghatározott személyeket komoly, megengedhetetlen veszély? Vagy a felhívás általában irányul

egy bizonyos radikális ideológia ellenségképébe beilleszthető emberek ellen, akiknek a körét gondolatban

maguk az antiszemiták is másképp és másképp körvonalazzák. Ha a "védekezés" egyáltalán harcot jelent,

fokozatosan kell-e a harcnak kibontakoznia az ébresztést követő ébredések, újabb ébresztések és újabb

ébredések soraként, vagy azonnal, mint azt az izgatás bűncselekményének tényállásánál rendszerint feltételezik?

Esetleg majd akkor, amikor marxista értelemben "megértek rá a feltételek"? Osztogatták-e a lap példányait a

szerző tudtával és beleegyezésével egy végsőkig elkeseredett, pogromra hajló antiszemita tömegben? Vagy az

írást legfeljebb csak a templom ajtajában terjesztették az istentiszteletre gyülekező és az antiszemitizmusra

fogékonynak gondolt keresztyének között? Történtek-e olyan konspiratív előkészületek, amelyek az erőszakos

"kirekesztés" megvalósítására tett első lépésekként tekinthetők, vagy amelyekről megállapítható, hogy ennek

érdekében az alkotmányos rend és a törvényes kormány megdöntésére irányultak? Avagy az "izgatás" csupán

egy sajnálatosan jól ismert absztrakt teória nem különösebben eredeti absztrakt helyeslése, amely a valóságban

egyáltalán nem indít meg semmit, vagy ha igen, azt megfelelően kordában tartják a demokrácia intézményei?

Amikor egy szabad országban a hatóságok, vagyis a rendőrség, az ügyészség és a bíróság hivatalos személyei

ezeket a kérdéseket mérlegelik rendes körülmények között a fennálló jogszabályok – és persze nem a

jogszabályok mellett és ellen szóló erkölcsi indokok – tükrében, akkor azt a jó kompromisszumot igyekeznek

érvényesíteni, amelyet a közügyek akadálytalan, robusztus, bárki előtt nyitva álló vitatásának érdeke (7. §) és

azoknak a személyes sérthetetlenséghez és emberi méltósághoz fűződő érdeke között alakítunk ki, akiket e vita

radikális fejleményei sérthetnek. Meg kell tiltanunk a polgári engedetlenség megkísérlését, ezt akkor is meg

kellene tennünk, ha a közvélemény szemében nemesek lennének az indítékai, de nem szabad megtiltanunk a

polgári engedetlenség indokainak hangoztatását, akármilyen nemtelenek legyenek is az indokok. És amint

bölcsen figyelmeztet minket egy nagy bíró, nincs biztosíték arra, hogy holnap nem azok a radikálisok állnának

majd bíróság előtt a "gyűlöletbeszéd" definíciója alapján, akik ezeket a radikálisokat vádolnák.

A politikai mondanivaló és a politikai sajtó szabadsága, amelynek védelmezett területe bizonyos tekintetben

szűkebb, bizonyos tekintetben tágabb, mint a német és magyar alkotmányos nyelvezetben emlegetett

véleményszabadság, olyan elveken alapul, amelyeket egy demokratikus politikai berendezkedésű társadalom



szabad és egyenrangú polgárai nem tudnának elutasítani ésszerű kifogásokkal, igazságérzetük érdekének

védelmére gondolva.

Minden tapasztalat arról tanúskodik, hogy az első ilyen elv azt kívánja, hogy a kormányzat bírálata szabad

legyen. Ennek az elvnek az elismerése viszont nagymértékben leszűkíti mind a sajtócenzúra, mind a felforgató

nézetek és indulatos viták betiltásának a lehetőségeit. Az adatvédelem és az információszabadság egészen

kivételes határaitól eltekintve a politikai szólásszabadság "hely, idő, mód" szabályozásának kérdései az utcák és

terek természetes közfórumain vetődnek fel. Bármennyire is a mondanivaló határainak mintegy általános

megállapítása céljára fogalmazták meg a lvilágos és jelenlévő veszélyl alkotmányos szabályát majd egy

évszázaddal ezelőtt, önmagában a sajtószabadság úgyszólván sohasem lehet túl veszélyes. Amikor pedig nincs

mód a szavakra szavakkal válaszolnunk, akkor is vannak eszközeink a közrend fenntartására, amelyek lehetővé

teszik, hogy ne kelljen mindenképpen az elhallgattatásra hagyatkoznunk. Amikor úgy látjuk, hogy ezekben az

időkben megengedhetetlenül veszélyes a legsúlyosabb következményekkel fenyegető köztanácskozás és a

sajtónyilvánosság teljes szabadsága, akkor gondoljuk meg, hogy pontosan ugyanennyire veszélyes ezekben az

időkben a szabad választások megtartása.

4. A stadion és a gyűlölet

Most tegyük fel, folytatva a példát, hogy egy stadionban nem csupán az ellentábort zrikáló megszokott rigmusok

és transzparensek jelennek meg, hanem a "zsidó csapatvásárlásra" utalva az antiszemita gúnyolódás ezúttal

kimondottan a haláltáborokkal is élcelődik. Megy a vonat Auschwitzba! – halljuk, s most az a kérdés, hogy

ebben az esetben nem alkalmazhatjuk-e a korlátozás alkotmányos veszély-feltételét (7. §). Megkísérelhetjük,

hogy arra a félelemre hivatkozunk, amit e szokatlanul vehemens rasszista megnyilvánulás vált ki belőlünk,

különösen ha a Holocaust túlélői vagy az áldozatok leszármazottai vagyunk. Hivatkozhatunk arra, hogy

érthetően fenyegetve érezzük ebben az esetben magunkat azért is, mert az antiszemita érzéseket felkaroló párt

tiltakozó nyilatkozata pár nappal korábban egyes kitételeiben nyíltan a gyűlöletre "uszított". Amennyire

megengedi azonban a tárgyilagosság, meg kell állapítanunk, hogy a veszély abban az értelemben nem

egyértelmű és nem is azonnali, hogy előidézőit izgatással vádolhatnánk.

Mindebből korántsem következik, hogy e jópofának szánt, különleges demonstráció rendben volt, s hogy amit a

magyar stadionokban a néhány tucatnyi rasszista rendez az általában közel ugyanannyi civilizált néző csendes

beleegyezésével, esetleg hallgatólagos egyetértésével, az rendben van. Botorság lenne tagadni, hogy az anyázó

trágár cigányozás ugyanúgy politikai mondanivaló kifejezése, mint az önkényuralmi jelkép viselése, nem is

beszélve a durva zsidózásról, amely függetlenül komolykodó bátorításától, mindig is a rasszista – olyan,

amilyen – politikai felfogás tüntető megvallása volt. A politikai mondanivaló szabadsága azonban nem jelenti

azt, hogy bárki bárhol bármit és bárhogyan beszélhet.

A tolókocsis ember bíróságra mehet felperesként, ha egy középületben hiányzik a közlekedését lehetővé tévő

rámpa, akkor is, ha ő történetesen sohasem ütközött ebbe az akadályba, sőt, ha nem is állt szándékában a

hiányzó rámpa használata. Az állam mulasztása ebben az esetben nem csupán azoknak okoz megengedhetetlen

sérelmet, akiket kifejezetten gátol, azoknak is, akiknek a lehetőségeit elfogadhatatlanul leszűkíti. A zsidó vagy

roma származású ember miért ne emelhetne panaszt a hatóságok ellen azért, hogy elmulasztották egy

törvényesen engedélyezett és felügyelt, belépőjegyet árusító szórakozóhelyen ugyanabban a kiszolgálásban

részesíteni, mint bárki mást? Miért ne lenne joga az ország minden polgárának háborítatlanul szórakozni a

pénzéért? És miért ne léphetne fel a hatóságok felelőtlensége ellen az is, akinek történetesen nem veszik célba a

származását? Azon az alapon, ahogyan a színházban, sőt, a moziban is megkövetelheti az előadás rendezőitől,

hogy távolítsák el a szórakozását zavaró randalírozókat. Annak, aki mozijegyet, színházjegyet, meccsjegyet

árusít, úgy tűnik, törvényes kötelessége a tisztességes kereskedelem feltételeinek teljesítése. És nemde

jogállamban van a törvényességnek felelős őre?

5. A média és a gyűlölet

Legyen a példa most az imént felidézett stadionbeli botrány televíziós közvetítése. A tévé közvetíti a meccset, a

botrány talán még a meccsnél is érdekesebb, miért ne hallhatná és láthatná a valóban jelentős számú

nézőközönség, mondják nálunk gyakran a sportközvetítések rendezői, a randalírozók mutatványait.

Induljunk ki abból, hogy mint a világon mindenütt, nálunk is különbséget tesz a törvény a politikai újságírás és a

televíziózás szabadsága között (14. §). Az utóbbi szabadsága csak kisebb vagy nagyobb mértékű autonómia,

hiszen a tévéműsoroknak, ellentétben az újságcikkekkel, meg kell felelniük bizonyos törvényes "közszolgálati"

előírásoknak. És nálunk is, mint a világon sok helyen, bár nem mindenütt, van egy reprezentatív, nemzeti



műsorkészítés, amelynek szerkesztőségei különleges privilégiumokat élveznek és nem utolsó sorban

köztámogatásban részesülnek. Noha ideálisan egy ilyen "központi műsorkészítés" fenntartása nem olyan

értelemben állami tevékenység, mint egy állami vállalaté, de azért nyilvánvaló, hogy az állami közreműködés

elve alapján az állam felelőssége még inkább egyértelmű, mint azokban az esetekben, ahol az állam csupán

elismer, engedélyez és felügyel.

Most visszatérve példánkhoz, képzeljük el, hogy ülünk a tévé előtt, néznénk a rangadót, és látjuk, amint utcai

harcosoknak öltözött emberek horogkeresztre emlékeztető jelképeket mutogatnak, antiszemita zászlókat

lobogtatnak, s hogy teljes legyen a vicc, egy transzparensen azt kérdezik, kit visz a vonat Auschwitzba. Majd a

kamera ráközelít egy amúgy minden tekintetben szokványos kinézetű fiatalemberre, aki éppen a zsidónak

csúfolt csapat színeire festett libát enged a gyepre. Képzeljük el, ahogy az imént, hogy milyen érzéseket

váltanak ki belőlünk e náci megnyilvánulások, s gondoljunk bele, hogy a magyar állam nem csupán a mi

pénzünkön ellenőrzi, de azzal is finanszírozza a nácikat mutogató műsorokat! Ezt követően azt kell

konstatálnunk, hogy az egyetlen hatósági intézkedés, ami történik, az az, hogy a libát nem engedik be a pályára.

Mi az oka annak, hogy amíg elméletileg lehetséges törvénytisztelő nácikkal találkoznunk egy olyan helyen, ahol

néhány percig el kell viselnünk sajnálatos jelenlétüket, legalábbis, ha e könyv fejtegetései a szólásszabadság

alkotmányos elvének erkölcsi indokairól helyesek, a lakásunkba bevitt tévékészülékben azonban ugyanúgy nem

bukkanhatnak fel nácik, még ha amúgy törvénytisztelők is lennének, ahogy egy tanteremben, ahol hivatalosan

elismert oktatás folyik? Az állam, ismételjük meg a sajtószabadság alapgondolatát, nem felelhet azért, amit

polgárai írnak és közzétesznek a sajtóban a közügyek vitáját érintő kérdésekben, de elismeri, engedélyezi,

felügyeli és gyakran támogatja is a televíziós műsorkészítést. A hivatalos mulasztás nem múlik azon, hogy

kiváltanak-e belőlünk félelmet vagy aggodalmat a látottak. Vagy hogy szerepet játszik-e felháborodásunkban

származásunk. A kiskorúak védelmezését sem kívánjuk az államra hárítani, de azt igenis megkövetelhetjük,

hogy ha történetesen ott ülhetnek a képernyő előtt, ne kelljen ilyesmivel találkozniuk.




1. Mit neveznek az alkotmányos demokráciák a belső ellenség tanának?

2. Miért vezet a gyűlöletbeszéd meghatározása síkos lejtőhöz?

3. Milyen feltételek esetén válik a rasszista gyűlöletkeltés közösség elleni izgatássá?

4. Milyen alapon korlátozható a rasszizmus a stadionokban?

5. Miért nem terjeszthető ki a náci szólásszabadság a közoktatásra?

6. Miért nem engedi meg a sajtószabadság alkotmányos elve a "gyűlöletbeszéd" korlátozását a sajtóban?

7. Miért engedi meg a szólásszabadság alkotmányos elve a "gyűlöletbeszéd" korlátozását a televízióban?

7. Jegyzet



E gondolatok első változatát lásd Krokovay 2002. Az írásra az a vita adott alkalmat, amelyet a Társaság a

Szabadságjogokért rendezett 2002. február 1-én, Budapesten a Közép-Európai Egyetemen A gyűlöletbeszéd

büntetőjogi korlátozása címmel három egyetemi tanár – Sólyom László, első alkotmánybírósági elnökünk,

Halmai Gábor és Kis János – bevezető előadása alapján. Mindhárom professzor felfogása sok tekintetben eltér

az enyémtől, mindazonáltal igyekeztem figyelembe venni megfontolásaikat és a vitát. Addig is, amíg e fontos

rendezvény anyaga napvilágot lát, az ott elhangzott nézetekhez lásd Sólyom 2001, 98–99, 213, 216–222, 407–

408, illetve 474–490. Halmai 1994, 131kk valamint Halmai 2000, 17–32. Halmai 2001, s végül legújabban

Halmai 2003a, 451–455, 462–472; Kis 2000, 29kk, 87, 93–98, illetve 229. s főleg Kis 1997, 22–58, 62–67, 79,

illetve 363kk. Lásd még Sajó 1994; s Molnár 2002, 142–164.

Az intolerancia eltűréséről lásd "Az igazságosság elmélete" gondolatmenetének híres 35. szakaszát: Rawls 1997,

264–269. A felelősség és a felelőtlenség kérdéseihez: Hart 1968, 136kk, illetve Krokovay 2003e; valamint

Sherman 1999, 294kk.


VI. rész - VI. SZOCIÁLPOLITIKA ÉS KÖZSZOLGÁLATISÁG


Tartalom

13. 13. Az állami közreműködés elve ............................................................................................. 118 1. Az állam kötelességei és törekvései .................................................................................. 118 2. A sajtószabadság és az állami sajtó eszméje ..................................................................... 119 3. A kultúra állami támogatása .............................................................................................. 121 4. Az állam és a tanszabadság ............................................................................................... 122 5. Ellenőrző kérdések ............................................................................................................ 123 6. Jegyzet ............................................................................................................................... 124

14. 14. A szabad rádiózás és televíziózás rendszere ....................................................................... 125 1. FCC-közszolgálatiság ....................................................................................................... 125 2. A feladat ............................................................................................................................ 127 3. A forma ............................................................................................................................. 128 4. A felügyelet ....................................................................................................................... 129 5. A tévéhíradó ...................................................................................................................... 130 6. A politikai hír .................................................................................................................... 131 7. A közmédia etikája ............................................................................................................ 132 8. Ellenőrző kérdések ............................................................................................................ 133 9. Jegyzet ............................................................................................................................... 133

15. 15. Az utca szólásszabadsága ................................................................................................... 135 1. A szabadság értéke ........................................................................................................... 135 2. A cselekvés mondanivalója ............................................................................................... 136 3. A közfórum doktrínája ...................................................................................................... 136 4. Egy hajdani tüntetés 1990-ben .......................................................................................... 137 5. A mondanivaló kifejezésének elemi és elementáris formái .............................................. 138 6. Ellenőrző kérdések ............................................................................................................ 140 7. Jegyzet ............................................................................................................................... 140

16. 16. A pénz beszél? .................................................................................................................... 142 1. A választójog elfogadható értéke ...................................................................................... 142 2. A választások és a kormányzat semlegessége .................................................................. 146 3. Kampány és korrupció ...................................................................................................... 146 4. Ellenőrző kérdések ............................................................................................................ 147 5. Jegyzet ............................................................................................................................... 148


13. fejezet - 13. Az állami közreműködés elve

Az alkotmányos elvek filozófiai alapjainak magyarázata kapcsán régóta folyik tanulságos vita a kormányzati

kommunikációról, az állam lszólásszabadságáróll, a hivatalos információk és eszmék állami terjesztésének

jelenségeiről. Az a kérdés, hogy mennyiben egyeztethető össze az állam ilyen kommunikációs tevékenysége a

szólásszabadság alkotmányos biztosítékaival, a sajtóval kapcsolatban vetődik fel a legélesebben, de általánosan

is megfogalmazható, éspedig abban a formában, hogy milyen kötelességei vannak az államnak a

szólásszabadság területén. Az állami kötelességek bemutatása után először a sajtószabadság önálló alkotmányos

elvének problémájával kell megismerkednünk, majd külön foglalkozunk a média közszolgálatiságának, a szabad

rádiózás és televíziózás rendszerének kérdéseivel (14. §). Végül e fejezet harmadik nagy témája a

szólásszabadság szociálpolitikája. Ide tartozik egyfelől a média és általában a kultúra támogatásán túl a

természetes közfórumok, az utca szólásszabadságának tevőleges előmozdítása és megfelelő szabályozása (15.

§), másfelől a tehetősek befolyásának problémája, mindenekelőtt a hozzáférési jogok és a kampánytámogatások

összefüggésében (16. §).

1. Az állam kötelességei és törekvései

A szólásszabadság alkotmányos elve három kötelességet ró a közhatalom gyakorlóira. Az első az a pozitív,

tevőleges kötelesség, hogy minden közérdekű információt hozzanak megfelelő formában nyilvánosságra. A

második negatív: tartózkodjanak a cenzúrától, beleértve annak rejtett formáját, a kormánypropagandát is. A

harmadik a politikai szabadság esélyeinek méltányos kiegyenlítésével kapcsolatos: igyekezzenek tevőlegesen is

erősíteni az egyenlő polgárjogok méltányos értékét a közügyek szabad vitájában. Amikor az állami tevékenység

közvetlenül nem e kötelességek teljesítésére, hanem egy kormánypolitika megvalósítására irányul, akkor azt kell

a szigorú alkotmányos vizsgálatnak megállapítania, tiszteletben tartja-e a polgárjogokat a gazdasági életben,

illetve a kultúrában az állam ösztönző és szervező, rangsoroló és támogató politikája (6. §).

Az állami felelősség, e három alkotmányos kötelesség megfogalmazásában természetesen sok minden

magyarázatra szorul. A közügyek szabad vitája érdekében minden információ közérdekű, amely nem minősül

magántitoknak, akár a tulajdonjogok, akár a magánélet védelme (8. §) folytán, legalábbis formálisan. Mindaz,

ami fontos lehet a kormányzat, a szűkebb és tágabb értelemben vett közigazgatás megítéléséhez, nyilvánvalóan

az információszabadság, a tudás jogának döntő kérdése, hiszen ilyen ismeretek nélkül nem beszélhetünk

politikai jogaink teljes értékű gyakorlásáról, a kellő tájékozódás jogain alapuló szabad választásokról. Ha a

szólásszabadság jogai (4. §) azt az alapvető érdekünket védik, hogy önálló gondolkodásunkat kialakítva és

igazságérzetünket kifejlesztve magunkénak tudhassuk a polgár két erkölcsi alapképességét, akkor van

kritériumunk, legalábbis a leginkább kézenfekvő esetekre nézve, a kormányzat megfelelő nyilvánosságához. A

napvilágra hozás a főszabály, az információ visszatartása, amit kicsit megtévesztő módon titkosításnak

nevezünk, a kivétel. Az elnevezés azért félrevezető, mert első pillantásra úgy tűnhet, az államnak egyáltalán

nem lehetnek sem hivatali titkai, sem szigorúan bizalmas információi. És az az igazság, hogy ez a benyomás

tulajdonképpen helyes: az állam minden tevékenysége, a közhatalom gyakorlásának minden kényes és apró

részlete közügy. A nyilvánosságra hozás megfelelő formája azonban bizonyos, szűken körülhatárolt esetekben

lehet késleltetett, ideiglenes visszatartott, a nagyközönség előtt titkosan kezelt (5. §). Vagyis a személyes

titkoktól eltérően az "államtitkok" megindoklása csupán a kormánypolitika ésszerűségére, a hatékonyság, a

célszerűség meggondolásaira, nem pedig jogokra épül. (Néha megtévesztő módon mégis laz állam jogairóll

beszélünk. Ilyenkor a feladatok alkalmas eszközeinek megválasztásának felhatalmazását hasonlítjuk a polgárok

sajátos, kötelességekhez fűződő jogaihoz.) Biztosak lehetünk benne, hogy nem szabad országban élünk, ha nem

juthat tudomásunkra előbb-utóbb minden védelmi intézkedés.

A többség nem csupán negatív értelemben, törvényes korlátozásokkal szabályozza az életünket, de pozitív

módon is, tevőleges, közvetlen állami tevékenységgel bővítve elfogadható, méltányos szintre lehetőségeinket.

Természetesen komoly nézeteltérések tárgya ennek az elvárható szintnek a megállapítása, de annyi

nyilvánvalónak látszik, hogy a szociális jogokhoz hasonlóan valódi pozitív jogoknak tekinthetjük a tudáshoz

való hozzáférés olyan háttérfeltételeit is, amelyek nélkül nem élvezheti valaki teljes mértékben legalapvetőbb

politikai és kulturális jogait; amelyek nélkül meg lenne fosztva a mindenki mással egyenrangú polgár státuszától

(4. §). Nyilvánvaló, hogy az esélyteremtés állami kötelességének két nagy területe a politikai tájékozódás és a

művelődés. Ezért gondolhatjuk azt, hogy a média közszolgálati szabályozásának is ez a két legfontosabb fajtája

(14. §).

13. Az állami közreműködés elve


Az állami közreműködés elve arra hivatkozva mondja ki az állam felelősségét valamilyen nem állami

tevékenység visszásságaiért, hogy az állam szerepet vállalt a nem hivatalos tevékenységben, elősegítette annak

sikeres bonyolítását, s legalább annyiban, hogy meghatározott kikötésekkel engedélyezi és felügyeli, tevékenyen

is közreműködik benne. A legegyszerűbb példa a kereskedelem. Ebben az értelemben működik közre az állam

abban a vendéglátásban, amely (rendes körülmények között) egy egyetemi büfében vagy egy falusi kocsmában

folyik – hogy egyszerre idézzük fel Dr. Martin Luther King tiszteletes polgárjogi mozgalmának és a fiatal

Magyar Köztársaság diszkriminációellenes fellépésének híres-hírhedt példáját.

Az állam tehát részben azon az alapon felelős a szimfonikus zenekarok és múzeumok, iskolák és tudományos

kutatóintézetek, könyvkiadók és színházak támogatásáért, mert kötelessége biztosítani a közművelődés alapjait

minden polgára számára, s mert kötelessége megóvni polgárai sokféle kultúrájának értékeit – persze a tolerancia

követelményein túl oly módon, ahogy ezeket a többség számon tartja – a jövő nemzedékei számára. Részben

pedig jó politika, szép és okos sokat fordítani ilyen célokra a közpénzekből. Az állam stadionokat és más

sportlétesítményeket is részben azért épít, hogy ne csak a gazdagabbak számára legyenek elérhetőek az önfeledt

szórakozás közkedvelt formái, részben azért, hogy gazdag városokat hagyományozzon az utánunk jövőkre, de

részben azért is, mert ezt társadalmi és gazdasági szempontból kívánatos politikának tartják vezetői. A

közszolgálati rádió és televízió, valamint a műsorszabadság üzleti formáinak közszolgálati szabályozása is úgy

tekinthető, mint egy modern nyilvános fórum létrehozása, illetve ösztönzése az összes polgár méltányos

egyenlőségének támogatására. Ebben az értelemben felelős az állam a sajtótól elválasztott média közszolgálati

működéséért, akár közvetlenül alapít műsorszolgáltató szervezeteket közrádiók vagy köztévék formájában, a

BBC-modellt követve, akár kereskedelmi vállalkozások közszolgálati pályázatát fogadja el és felügyeli, az

Atlanti-óceán másik partján történtek, az FCC-modell nyomán (14. §).

Különösen nálunk, ahol a többi volt kommunista országhoz hasonlóan sorra alakítják meg a nap kormányai a

maguk kommunikációs vezérkarát, érdemes kicsit részletesebben foglalkoznunk azzal a kérdéssel, miért áll fenn

az állami tevékenység, az állami közreműködés, a hivatalos kommunikációs politika területén a

kormánypropaganda, a rejtett cenzúra veszélye, még amikor valóban nemes célok csábítják is demokratikusan

megbízott vezetőinket a közügyek szabad vitájának megreformálására.

2. A sajtószabadság és az állami sajtó eszméje

A sajtó a szólásszabadság legalapvetőbb intézménye, és a szólásszabadság hatékony gyakorlásához általában a

mai napig is messze a legfontosabb nyilvános fórum, a rádió és a tévé minden népszerűsége ellenére. Népszerű

alkotmánytani elgondolás ezért, hogy a sajtószabadság elve önálló alkotmányos elv, hiszen olyan jogok

következnek belőle, például a rágalmazás elleni jogban vagy a tényfeltáró újságírás terén, amelyeket a

szólásszabadság más fórumok esetén nem védelmez. Ha azt a gondolatot, hogy a sajtó mintegy alkotmányosan

elismert negyedik hatalmi ágazat, sokan nem is tartják többnek az ékesszólás egy fordulatánál, az, hogy a

sajtónak függetlennek kell lennie a kormányzattól, úgy tűnik, valóban hozzátartozik a sajtószabadság

alkotmányos definíciójához.

Ahogy az állam és az egyház szétválasztásának elve a lelkiismereti szabadság, az állam és a sajtó

szétválasztásának elve a szólásszabadság külön hangsúlyozott alkotmányos garanciája. Az intézményes sajtó

teszi képessé a polgárokat a kormányzat ellenőrzésére, a legveszélyesebb hatalmi visszaélések

megakadályozására, s nyilván csakis akkor töltheti be ellenőrző szerepét, ha a szerkesztőségek nem állnak a

kormányzat ellenőrzése alatt. Ezért tartotta a sajtószabadságot Petőfi Sándor éppúgy, mint Thomas Jefferson az

alkotmány első és legfontosabb hatalmat korlátozó tartalmi megszorításának. Ezen mit sem változtat az

ellensúlyok módszerének mai továbbfejlesztése. Ma sokfelé a demokrácia elméletének egyik alapgondolata,

hogy a demokrácia lvád-védeleml felfogása megkívánja a szervezett ellenzék törvényes jogainak biztosításán túl

különböző társadalmi, "civil", nem-politikai erők – egyházak, szakszervezetek, vállalkozói és szakmai

érdekvédelmi testületek, kisebbségi és nemzetiségi kerekasztalok – függetlenségét. Sokan gondolják például

úgy, hogy ezt a gondolatot követi, vitathatóan, a hazai médiaszabályozás "társadalmasítása", a civilszféra

ellensúlyozó hatalmának német megoldását lemásolva egy volt kommunista ország ál-civilszférájára. És

valószínűleg német forrása van annak a "társadalmi" érdekre hivatkozó alkotmánybírósági gondolatnak is, hogy

a médiaszabályozás pártatlanságát egyaránt védeni kell – egyenlő távolságra kell tartani – a kormányzati és a

pártpolitikai befolyástól.

Mint a legtöbb alkotmányos demokráciában, a sajtószabadság durva megsértése ma már a rendszerváltás utáni

Magyarországon is ritka. Nincs általános engedélyezési és előzetes tilalmi rendszer, s amikor egy "hazafias"

képviselő legelső durva támadását intézte a sajtószabadság ellen, egy politikai karikatúra feljelentése kapcsán, a



dolog ígéretes közfelháborodást váltott ki (11. §). A hatósági fellépés azonban itt sem hivatalnok politikai

döntésén, hanem hatályos jogszabály értelmezésén, jogi eljáráson alapult.

Még látványosabb a rendszerváltozás a politikai cenzúra büntetőjogi alkalmazása terén. A régi rendszer nem

tűrte el a "destruktív" kritikát, a mai csak egészen szélsőséges és meglehetősen népszerűtlen politikai eszmék

ellen lép fel nyíltan. Sőt, a törvényi megfélemlítés, az állami tabuk elrettentő védelmezése bizonyos vitatható és

homályos értelmű paragrafusok életben tartása révén történik, nem pedig tényleges vádemelésekkel. Egyesek

kemény sajtótörvénnyel fenyegetőznek és a felségsértés bűncselekménnyé minősítését követelik, de ezen a téren

még nem történt semmi helyrehozhatatlan.

Ha viszont megvizsgáljuk a sajtószabadság elvének finomabb követelményeit, nincs sok okunk az

önelégültségre. A kormánypártok kedvenc eszméje a sajtó veszélyes tevékenységgé nyilvánítása: ahogy az

idomár, a sebész vagy a gyógyszerész, a közíró is tartozzon szigorú polgári jogi kárfelelősséggel az elvárható

gondosság elmulasztásáért. Ha nem vagyunk elég óvatosak, a személyiségi jogok védelme mindig kitűnő

ürügyet szolgáltat majd a hatalmasságoknak a szaglászó újságírók megleckéztetésére (7. §).

A sajtószabadság elve megtiltja a kormányzat mindhárom ágának, a végrehajtó hatalomnak, a törvényhozásnak

és az igazságszolgáltatásnak, hogy akárcsak közvetve is megnyirbálja a szólásszabadságnak a sajtóval

kapcsolatos jogait. Az állam köteles tartózkodni a beavatkozástól, a sajtó különleges alkotmányos státusza révén

e jogokon belül jogi értelemben immunis a közhatalom rendelkezéseivel szemben.

A kormánytisztviselők természetesen annyit nyilatkoznak a sajtónak, amennyit csak akarnak, s azt mondanak,

amit jónak látnak. Ez politikai bölcsesség kérdése, amint az is, hogy miként tudósítanak erről a különböző

szerkesztőségek. Azzal azonban, hogy az emberek állami szolgálatba lépnek és alávetik magukat bizonyos

kötelmeknek, még nem vesztik el azt az alapvető polgárjogukat, hogy közérdekűnek vélt mondanivalójukat

igyekezhessenek kifejezni valamilyen nyilvános fórumon. Az is kézenfekvő, hogy a sajtóban vagy a többi

nyilvános fórumon bizonyos csoportok meggyőződésük szerint a hivatalban álló kormányt támogatják vagy

egyenesen félhivatalos kormánypárti nézeteket fogalmaznak meg. Demokráciában nincs olyan kormány,

amelynek ne lennének többségben a hívei, miért ne tükröződhetne ez bizonyos fokig a sajtóban is?

A fénykorát élő Pravda azonban nem ebben az értelemben volt állami sajtó, kormánylap. Orwell ide, Orwell

oda, külsőségekben akár a megtévesztésig hasonlíthat egy állami "újság" egy rendes napilaphoz. Vannak

szerkesztői, rovatvezetői, tudósítói, fényképészei. Ha egy szabadon választott parlamentben szavaznák meg a

képviselők a fenntartásához szükséges erőforrásokat, akkor a többség akaratával kerülne el az olvasókhoz,

bármennyire is ostoba politikának tartanánk ezt. A sajtószabadság legelemibb feltételeinek teljesülésével

ráadásul csak egyike lenne a sok megvásárolható újságnak, úgyhogy akinek nem tetszene az ilyesmi, könnyen

elkerülhetné a széthajtogatását. És nem kell a totalitáriánus diktatúrákat leleplező oktatófilmekre gondolnunk,

sokszor elég rápillantanunk a postaládánkba bedobott lönkormányzati lapral.

Mégis, sokan azt állítják, hogy egy ilyen köztámogatásból fenntartott állami sajtó a rejtett cenzúra pozitív,

tevőleges fajtája, hiszen az állam nem csupán azáltal korlátozhatja a szólásszabadságot, hogy megakadályozza

vagy megbünteti a nyilvános közzétételre szánt mondanivalót, de azáltal is, hogy a maga kormánypolitikai

mondanivalójával és hivatalos információival – kormányszóvivőivel, minisztériumi kommunikációs

osztályaival, külföldön és belföldön a kormányzatot patronáló imázsközpontjaival, valamint a

leglátványosabban és a leginkább jelképes módon a kormányfőnek fenntartott közszolgálati műsoraival –

aláássa vagy legalábbis nagymértékben gyengíti, a valódi szerkesztőségeket megkerülve, a sajtószabadság

alkotmányos elvét, a sajtó alkotmányos szerepét.

Az állam szólásszabadságának e cenzúrázó szerepe magától értetődően ott a legnyilvánvalóbb, ahol a

kormányzat maga szervezi meg a szerkesztés, a nyomtatás, a kiadás és a terjesztés összes feladatát, s így

mintegy alternatívát kínál a valódi sajtóval szemben. Tekintettel a modern állami tevékenység roppant

kiterjedésére és így a kormányzati információk jelentőségére, ez az alternatíva veszélyesen értékes. Napjaink

első demokratikus kormányának politikáját gyakran vádolták ilyen cenzúra kialakításával, talán nem is

alaptalanul. Először is az örökölt óriási agitprop birodalom egy részéből újból állami könyvkiadás, állami sajtó

lesz. A kormányzat jelentős erőforrásokat mozgósítva kihasít magának egy állami szektort, tehát kiadókat,

sajtóvállalkozásokat alapít, s maga terjeszti közvetlenül a nagyközönségnek saját magyarázatait és mentségeit.

Egyáltalán nem a lidérces álmok világába tartozik, hogy a kormányzat ugyanolyan alkotmányos szabadságot

élvezhetett az úgynevezett állami sajtó privatizálásának bonyolításában, amilyen a cipőkészítő üzemek és a

vendéglátóipar magánkézbe adásánál megilleti. Az állam résztulajdont tartott fenn magának országos

napilapoknál, s ha nem is szerzett többséget, fenntartott elővásárlási jogának emlegetésével hatékonyan

fenyegethette kritikusait. Más esetekben nem egészen független tőke bevonásával, esetleg kormánybarát hazai



és külföldi érdekeltségek segítségével lényegében közvetlenül is befolyásolta az új, valódi sajtópiac

erőviszonyait. Azóta mindegyik koalíciós kormány, köztük a két szocialista is, folytatta ezt a gyakorlatot,

mégpedig nemritkán kifejezetten "liberális" jóváhagyással, elég ha csupán a Postabank körüli állami

sajtópolitika igazságosságával kapcsolatos vitákra, a Magyar Hírlapot védő pártnyilatkozatokra utalunk.

Ám nem szükséges, hogy az állam saját vagy hozzá közelálló kormánypárti lapokkal vegye körül magát. A

köztámogatás gyakorlatát is felhasználhatja a saját szája íze szerinti "tájékoztatás" kialakítására. Nem kell

feltétlenül a politikai megbízhatóságot honorálnia, hivatkozhat éppenséggel az örök nemzeti értékekre vagy a

keresztény–zsidó hagyományra is, ahogy az Magyarországon történt. A köztámogatás módja és klientúrája

maga is alááshatja a szerkesztőségi függetlenséget, a sajtószabadság klasszikus védelmezésével szemben a

bismarcki Kulturkampf, a sajtó kiegyensúlyozásának történelmi szükségszerűségére hivatkozva, amit nem is kell

mindig fűszereznie rosszízű "nemzeti" és "keresztény" utalásoknak.

A legszokványosabb és a legkevésbé botrányos kifejezési forma az, ha az állami hírügynökség, valamint a

közpénzekből fenntartott rádió és televízió a közszolgálatiság előmozdítása címén kormányzati ellenőrzés alá

kerül. Amikor pedig részlegesen feloldják e hagyományos "nemzeti" monopóliumokat, az új független médiát a

demokráciában nélkülözhetetlen szabályozásra hivatkozva tartják kordában.

Az állami sajtó nonszensz – Pravda, demokráciában. Az alkotmányos elvek helyes értelmezése és az

alkotmányos demokráciák legszilárdabb hagyománya, úgy tűnik, megkívánja az állam szinte teljes kizárását az

írott sajtó, a könyvek és lapok piacáról. A tilalom alól csak néhány gondosan meghatározott kategória,

mindenekelőtt egy hivatalos iratokat, anyagokat, rendeleteket kinyomtató közlöny mentesül. A közoktatásban

például, úgy tűnik, nincs szükség hivatalos állami tankönyvek és oktatási segédanyagok szétosztására. A

pedagógus társadalom különböző csoportjainak felfogását nem összegezheti a kormányzat a maga "nemzeti"

alaptantervében, hiszen semmivel sem kevésbé nemzetiek azok a programok, amelyeket maguk a debreceni

vagy dabasi tanárok készítenek. A lényeg mindenütt az, hogy az állam nem vehet részt a sajtó megkerülésével a

nézetek és az információk terjesztésében.

3. A kultúra állami támogatása

Az állami támogatás bizonyos formáit nem lehet és nem is kívánatos megtiltani a kulturális sajtóban, de

nagyonis lehetséges, hogy alkotmányos feltételekhez kössük a kulturális kormányzat rangsoroló tevékenységét.

Mindenekelőtt valamennyi köztámogatásnak nyilvánosnak kell lennie, és a kormányzat csak elfogadhatóan

semleges, méltányos szempontokat vehet figyelembe a közpénzek hovafordításának döntéseinél.

Mind a kultúra támogatása, mind jótékony gazdasági hatásának kiaknázása a mindenkori többség felfogását

tükröző kormánypolitika törvényes célja. Ahogy a filozófusok, Kant és Mill mondanák, a jó politika azonban –

ellentétben az állam polgárjogokból eredő kötelességeivel – az állam nem teljesen meghatározott tevőleges

kötelessége. Egy elfogadhatóan igazságos államtól persze nem várhatjuk, hogy irgalmas szamaritánusként

munkálkodjon, de azért nagyon is elképzelhető, hogy különleges megbecsülést szerez magának szociálpolitikai

igyekezetével. Nem tudjuk pontosan megmondani, mi több, nem tudjuk komoly nézeteltérések nélkül

megmondani, mit kell egy kormánypolitikának megvalósítania az egyenlő szabadság elvének többé-kevésbé

elfogadható védelmezésén túl azért, hogy előmozdítsa az esélyek egy méltányos egyenlőségét és a lehető

legtöbb előnyt biztosítsa a legkevésbé szerencsés társadalmi és gazdasági helyzetben lévő rétegek számára. Az

állam a kormányon lévők felfogása szerint határozza meg ezt a pontot.

Egy modern demokrácia kultúrák kultúrája. Ez nem valamiféle kötelező balliberális multikultit jelent. Éppen

ellenkezőleg, azt kell tudomásul venni, hogy a társadalom bizonyos csoportjai azt vallják, az ő szakértőik

nagyon is meg tudják különböztetni az igazán értékes lovasszobrot a talmitól, amíg más csoportoknak az a

sziklaszilárd meggyőződése, hogy ebben a tekintetben a szakértőknek azt kell mondaniuk: egyáltalán nem

kellenek lovasszobrok! Ami lnemzeti elkötelezettségl az egyik igazán liberális pártnak, a másik igazán liberális

párt szemében kacagányos magyarkodás. Még a tudományban is, ahol pedig a leginkább találunk tekintélyes

kánonokat, nagyon különböző elgondolások léteznek egyes kutatási hipotézisek értékéről. Egy biztos, az

államnak nincs felhatalmazása arra, hogy tisztviselője a neki tetsző szobrokat, nemzeti értékeket vagy

tudományos elméleteket támogassa. Különösen az oktatásban halljuk néha azt a szamárságot, hogy az állam

mindent támogathat, amire van jelentkező.

Elrettentő hatású előzetes korlátozás-e a "szórakoztató" filmekre kivetett adó besorolási eljárása, mégpedig nem

annyira a csakis a kasszasikert néző, mint inkább a "komoly" filmekre vonatkozóan? A kultúra támogatására

hivatott testületek természetesen tehetik külön fiókba a közművelődésre szánt pénzeket a nemzeti



hagyományőrzés, a művészi mondanivaló, a pályakezdő kísérletezés, az ifjúsági téma és mondjuk az önfeledt

szórakoztatás rubrikái szerint, a minisztériumi hatóságok azonban nem állhatnak a "magaskultúra" ilyen vagy

olyan, nekik tetsző áramlatainak pártjára.

4. Az állam és a tanszabadság

A tankötelesség nem csupán azt jelenti, hogy minden szülőnek kötelessége gyerekét egy bizonyos életkorig

iskolába járatni, hanem azt is, hogy az államnak kötelessége megfelelő tanárokról, tantermekről és nem utolsó

sorban tananyagról gondoskodnia. De ki a megfelelő tanár, mi a megfelelő tananyag, s ki dönti ezeket a

dolgokat el?

A kérdés egyik neuralgikus pontja a tanár szólásszabadsága. A tanár nem egyszerűen alkalmazott, aki megfelelő

színvonalon nyújt szolgáltatást az érdeklődőknek. Munkájának szerves része a kutatás és a tanítás szabadsága.

Akár óvodában, akár egyetemen végzi a munkáját, nem teheti le a kapuban a minden polgárt megillető

szólásszabadság alkotmányosan garantált jogait. Ahogy az orvos nem rendelheti alá közalkalmazotti

kötelezettségeinek a szakértelem követelményeit a páciens érdekeinek lelkiismeretes szolgálatában, a tanár

esetében is elengedhetetlen alkotóeleme a hivatásnak, hogy független szakmai ítéletet hozzon arra vonatkozóan,

hogy mi szolgálja a diák érdekeit.

Egy szabad országban a sajtószabadság azt jelenti, hogy mindenki azt tesz közzé a sajtóban, amit akar, halljuk a

cinikus választ, feltéve, hogy van sajtó a birtokában. Egy szabad országban ennek megfelelően mindenki azt

nevez iskolának, amit akar, és mindenki azt tanít, amit akar. Az állam azonban nem egyszerűen jól teszi, ha nem

ismer el minden iskolát, minden bizonyítványt és minden tanító ambíciót. Ahogy az ifjú Oliver Wendell Holmes

mondta gúnyosan a panaszosnak hosszú és legendás bírói pályafutásának kezdetén a századfordulón: uram,

önnek csakugyan joga van szakszervezetet alakítani, de ahhoz nincs joga, hogy rendőr legyen. Nem egy puszta

kedvezményt, valamiféle jogosítványt ad a hivatalos állami minősítés. Az államnak természetesen

mindenekelőtt az a kötelessége, hogy fenntartson és ellenőrizzen egy olyan közoktatási rendszert, amely a

hivatalban lévő kormány felfogása szerint alkalmas a gyerekek művelődési jogainak védelmezésére, valamint a

közművelődés legelemibb kulturális jogainak biztosítására. Noha komoly nézeteltérések vannak a szakértők és a

pártprogramok között arra vonatkozóan, hogy milyen felelősség terheli e jogokból eredően a közhatalom

gyakorlóit, itt is meg kell különböztetnünk, a társadalmi és gazdasági érdekek előmozdításának szolgálatára

választott politika dicséretes törekvéseinek és hatékonyságának kérdéseit az állam feladataitól. Szép és okos, ha

a kormánypolitika a polgárjogok biztosításán felül támogatja a tudományos kutatást és az egyetemi oktatást, a

nemzeti örökség védelmét és az új művészeti irányzatokat.

Meddig mehet el tehát a közoktatásban az iskola vezetése, netán felettes hatósága unszolására, az állást kereső

vagy állását megtartani akaró tanár lelkiismere-tének, gondolkodásának és szabad beszédének korlátozásában?

Rávághatnánk, semeddig, de ez meggondolatlan válasz lenne. Abból kell kiindulnunk, hogy a gyerekek talán

legfontosabb és az állam által alkotmányosan garantálandó "hozzáférési" joga ebben a tekintetben az a joguk,

hogy egy nyitott jövő álljon előttük. A tankötelezettség ebben az értelemben azt jelenti, hogy az állam kötelezi

gondviselőiket, hogy gondoskodjanak a gyerekek legelemibb oktatásáról. Némi gyakorlatias leegyszerűsítéssel a

nem extravagáns lehetőségekkel rendelkező gyerekek esetében ez azt jelenti, hogy egy bizonyos életkorig az

iskolába járás kötelező. Csakhogy akkor korántsem mindegy, mit taníthat és mit nem taníthat egy ilyen fogoly

közönségnek a tanár.

Világos, többféle szempontból is szelektálni kell. Ki kell választani a többségi nézetek közül azokat, amik

bekerülhetnek a tananyagba, a kisebbségi nézetek közül pedig azokat, amelyek biztosan nem valók a kötelező

oktatásba. Ki kell választani a tanárnak jelentkezők közül azokat, akik alkalmasak. Ki kell választani a

megüresedett állásra pályázók közül azt, aki erre a pozícióra a legalkalmasabb.

A pedagógus társadalom, a szakma hivatott természetesen mindegyik vonatkozásban a döntések mérlegelésére,

de az adminisztratív felelősség a döntés felté-teleiért az államé. Ahogy a közpénzekkel támogatott zenekarnak se

az adófizetők megszavaztatásával választunk csellistát és szimfóniát, tananyagot és tanárt is a hozzáértők

segítségével választ a többség. A fontos csak az, hogy a kereteket, amelyek megszabják, mi elfogadható és mi

elfogadhatatlan, egyfelől rugalmasan, másfelől félreérthetetlenül jelöljék ki. Biztosítani kell a helyi

tanszabadság autonómiáját, de méltányos lehetőségeket kell teremteni a legkülönbözőbb pedagógiai

kisebbségeknek is. Az előírt minimumon belül nekik is fenn kell tartani egy minimumot.

A tanár rendszerint beosztott. Az esztergályosnak művezetője, a tisztviselőnek főnöke, az újságírónak

szerkesztője, a tanárnak igazgatója van. Bármennyire is dehonesztáló a gondolat egyeseknek, az újságírót és a



tanárt, az esztergályost és a tisztviselőt bizonyos vonatkozásokban csak korlátozott szabadság illeti meg. Az,

hogy valaki munkát vállal, egyebek mellett közismerten azt jelenti, hogy nem mehet oda, ahova akar, nem tehet

azt, amit akar, nem mondhat bármit, amit akar. Mégis, azt szokták mondani, hogy a szabadság ilyen önkéntes

elidegenítése több vagy kevesebb ellenszolgáltatásért teljesen helyénvaló dolog. Ha két felnőtt, cselekvőképes,

beszámítható ember megállapodott mint munkaadó és munkavállaló, akkor kinek van beleszólása és milyen

alapon, hogy a két félnek melyek az ebből a megállapodásból származó kötelességei? – hangzik az állami

beavatkozást élesen ellenző, néha "konzervatív liberálisnak" nevezett kérdés.

Csakhogy ha valami kötelessége az embernek, akkor nem áll szabadságában tetszése szerint megtenni vagy nem

megtenni a dolgot. Igaz, ennek fejében jogok illetik meg, de az ár, amit e szerzett jogokért fizet, saját jogai

gyakorlásának, illetve élvezetének önkéntes korlátozása. Van olyan pénz, hallottam nemrég egy értelmiségit,

amiért az ember haja korpás. Vajon bármilyen jogukról hajlandók az emberek megfelelő ellenértékért

lemondani? Ez tapasztalati kérdés, amit a lélektan vagy a társadalomkutató tud esetleg megválaszolni. Az

azonban a polgárjogok megfelelő védelmezésének alkotmányos kérdése, hogy elismer-e az állam olyan

szerződéseket, amelyek megfelelő önkéntessége kétséges, illetve önkéntességének ellenőrzése túlontúl költséges

lehet. Engem nem akadályozhat meg a hatóság az egy tál lencse elfogadásában – abban, hogy úrnőm vagy uram

rabszolgájaként éljek, de polgárjogaim "felvásárlóját" nagyon is megakadályozhatja elismerhetetlen lfelettem

szerzett jogail élvezetében. A híres történet szerint New York államban a pékeknek joguk volt ugyan vállalni az

egészségükre ártalmas hosszúságú munkaidőt, de a törvény és a bíróság úgy találta, a munkaadónak nem volt

joga olyan foglalkoztatásukhoz, amely alapvető jogok sérelmét feltételezi.


1. Milyen kötelességei vannak az államnak a közügyek szabad vitája terén?

2. Miért válhat kormánypropagandává a hivatalos tájékoztatás?



3. Mi teszi vitathatóvá Magyarországon az önkormányzati sajtót?

4. Mit neveznek állami közreműködésnek az üzleti életben?

5. Mi a különbség a kötelező állami tevékenység és a jó kormánypolitika szempontjai között a kultúra

támogatásában?

6. Melyek az állami támogatás elfogadható és elfogadhatatlan módszerei?

7. Miben különbözik a tanárok és a diákok szólásszabadsága?

6. Jegyzet

A kormányzati szólásszabadságról lásd Chafee 1947, Emerson 1970, Shiffrin 1980, Yudof 1983, Nowak 1988

és Tribe 1988. A kérdés nagy hatású vizsgálója Robert Post, aki egy "közösségvédő" politikát képvisel: Post. A

felfogás bemutatása: Molnár 2002. Bírálata: Haiman 2000.

A sajtószabadság francia, német, svéd, izraeli, japán, brit és amerikai felfogását hasonlítja öszsze Lahav 1985. A

német, brit, amerikai és EU alkotmányjogról Barendt 1987. A sajtószabadság alkotmányos elvének önállóságára

vonatkozóan a két ősforrás, amiért Montesquieu-re utaló megfogalmazását a Nimmer–Stewart tételnek is

nevezik, Nimmer 1975, és Stewart 1975. A sajtó kormányzati "hatalmára" utaló első beszédről Powe 1991, 261.,

Bickel 1975, Blasi 1977. A kifejezés Alexander Bickel professzornál bukkan fel (Bickel 1975), de eredetileg

Millnél bukkan fel. Lásd Mill 1980, és Mill felfogásának elemzésében: Feinberg 1975. Klasszikus jogászi

értelmezése Bagehot 1915, VIII. kötet, 114. Ma sok elemző beszél a demokráciáról vitatkozó, esetleg delibera-

tív kormányzatként. Lásd Kis 2000.

Az információszabadság annak idején úttörő jellemzéseként lásd Sólyom 1988. Újabb magyar összefoglalások:

Majtényi 1997, Kerekes 1999, Majtényi 2003a, 577–635.

A kormánypropaganda egy világos meghatározása: Nowak 1988, 40–50. A kultúra állami támogatásáról:

Thomson 1990, 155–176; illetve Nagel 1998, 1–35.


14. fejezet - 14. A szabad rádiózás és televíziózás rendszere

Milyen feladatot ró egy demokratikus kormányzatra a rádiózás és a televíziózás? Miként tanácsos felügyelni e

feladat végrehajtását? Milyen formában lehet a legjobban megfelelni e feladatnak? A gondolatmenet

szándékosan leegyszerűsített kérdéseivel megkülönböztetjük és kiemeljük a média állami szabályozásának

területén a feladat, a felügyelet és a forma problémáját. Az a célunk ezzel, hogy világosan szembeállítsuk a

hagyományos állami irányítás szocialista–konzervatív közszolgálati eszméjével a szabad rádiózás és

televíziózás egy korszerű, sokféle formát lehetővé tevő és ugyanakkor hatékony rendszerét. Mielőtt azonban

áttekintenénk a feladat, a forma és a felügyelet bizonyos alapkérdéseit, vegyük szemügyre a közszolgálatiság

nálunk kevésbé ismert FCC-modelljét.

1. FCC-közszolgálatiság

A méltányosság doktrínáját 1949-ben hozta létre az elektronikus média törvényes felügyeleti szerve, az FCC, a

szövetségi kommunikációs hivatal, annak a tartalmi szabályozásnak az alapelveként, amelyet törvényes

felhatalmazása alapján "a köz érdekében, kényelmére és szüksége szerint" gyakorol, s amelynek értelmében a

közügyekről folyó vitákban kötelező az eltérő álláspontok bemutatása. A követelmény alkotmányosságának

alapgondolatait 1969-ben fogalmazták meg egy magánrádió elleni perben, amelynek tárgya az FCC két

méltányossági szabálya volt. Az egyik személyes megtámadtatás, a másik politikai tisztségért folyó verseny

jelöltjének egyoldalú támogatása esetén biztosított az ellenérdekű félnek válaszjogot. Az volt a kérdés, hogy

összeegyeztethető-e a rádiózás és a televíziózás műsorkészítőinek szólásszabadságával szerkesztőségeik

rákényszerítése általuk nyilvánosságra hozni nem kívánt mondanivaló közzétételére. Az nem volt vitás, hogy

egy ilyen beavatkozás a sajtószabadság nyílt megsértése lenne. White főbíró zengzetes szavai azonban elvi

különbséget tettek egyfelől a sajtószabadság, másfelől a rádiózás és televíziózás médiájának műsorszabadsága

között. Ellentétben az újságokkal, a műsorszabadságra igényt tartó szerkesztőségek pályázat és engedély alapján

működnek mint a nagyközönség megbízott lvagyonkezelőil. Noha a szólásszabadság nem engedi, hogy állami

tisztviselőként kezeljék munkatársaikat, az ő műsorszabadság-érdekük nem ad alapot arra, hogy korlátozzák a

hallgatókat és a nézőket minden fontos eszme és információ elérésében.

Az alkotmányos szólásszabadság célja az eszmék egy olyan akadálytalan piacának

oltalmazása, amelyen az igazság végül győzedelmeskedik, nem pedig az, hogy fenntartsa akár

a kormányzat, akár egy kiváltságokat élvező vállalkozó monopolhelyzetét… Nem a

műsorkészítők joga a legelső, hanem a nézőké és a hallgatóké. A nagyközönségnek az a joga a

kulcsfontosságú itt, hogy megfelelő hozzáférést biztosítsanak számára a társadalmi, politikai,

esztétikai, erkölcsi és más eszmékhez, tapasztalatokhoz. E jogot a törvényhozás vagy az FCC

csak alkotmánysértő módon nyirbálhatja meg. (Red Lion, 1969, 389k.)

Az amerikai törvényhozásban elnöki vétó semmisítette meg 1986-ban azt a kísérletet, amelynek eredménye a

méltányossági doktrína szélesebb megfogalmazása lett volna, majd rá egy évvel az FCC – bizonyos általános

méltányossági követelményeinek fenntartásával – a nyolcvanas évek deregulációs politikájának jegyében a

doktrínát visszavonta.

Ha jogi úton megmutatható, hogy az elfogultságot közszolgálati vagy köztámogatásban részesített szerkesztőség

követte el, akkor a jogorvoslás helyénvalónak tűnik. Ebben az esetben, nem fenyeget komolyan az a szokásos

ellenvetés, hogy a méltányossági doktrína alkalmazása, különösen arányosságot is követelő törvényhozói

változatában, elijeszti a műsorkészítőket a kényes témáktól, s így nem gazdagítja, hanem irtja a közügyeket

taglaló programokat.

A közszolgálatiság közösségvédő eszménye nem a méltányossági követelményekből indul ki. Ha vannak

minden polgár által osztott alapvető hazafias értékek, akkor a sajtó, a televízió szabályozásában biztosan

érvényesülniük kell, hiszen a szólásszabadság jogainak gyakorlásában messze a leghatékonyabb modern fórum

a sajtó és a tömegkommunikáció. Az úgynevezett jogi erkölcsvédelem a szólásszabadságot tekintve azt jelenti,

hogy megtiltjuk és megbüntetjük a hazafiatlan megnyilvánulásokat, például lellenséges agitációl, lizgatásl,

"felségsértés" vagy "a közösség megsértése" címén. Az úgynevezett paternalizmus azok helyett és azok

okulására beszél, akik nem igazodnak megfelelően az ilyen hazafias célokhoz, de azért nem megátalkodottak

(11. §). Ebben az értelemben a közszolgálati televízió tanító célzatú nemzeti intézmény, a közösség értékeit

14. A szabad rádiózás és televíziózás

rendszere


képviselő nemzeti múzeumok vagy nemzeti színházak rokona. Ahogy az utóbbiak célja a haza műkincseinek és

színjátszásának oltalmazása, a közösségvédő nemzeti televízió általában a nemzeti értékek kincsestára.

Jól látható, hogy a nemzeti közösségvédelem miként fogható fel korlátozott szabadelvűségként. Ebben az

esetben a tolerancia elve nem vonatkozik az alapvető nemzeti értékekre, s történelmi okokból bizonyos vallásos

eszményekre sem. Ezt követően azonban az utak, legalábbis elvileg, szétválnak. 1990-ben a többségi uralom

népi, azaz korlátozatlan felfogása szerint már a választások éjszakáján nyilvánvaló volt, hogy a sajtóban és a

tömegkommunikációban is kormánytöbbséget kell teremteni: ezeknek az intézményeknek le kell képezniük a

törvényhozás erőviszonyait. A televízió harc a hatalomért, harc az életben maradásért – mondta Csurka István, a

Magyar Demokrata Fórum akkori főszerkesztő-politikusa.

A közösségvédelem azonban cenzúra, akkor is, ha nem nyílt és brutális a többség zsarnoksága. Minden keserű

tapasztalat ellenére meg kell ugyanis értenünk, hogy a listát nem feltétlenül hozzá nem értő, műveletlen, ostoba

emberek próbálnák összeállítani. Emlékezzünk csak Mill utolsó fejezetének híres fejtegetésére: minél inkább

sikerül igazán jó képességű embereket megnyernie a kormánytöbbségnek, annál élesebb lesz a határvonal a jó és

kevésbé jó polgárok között (3. §).

A teljes szabadelvűség, amit az erkölcsfilozófiai szabadelvűséggel szemben gyakorlati vagy politikai

szabadelvűségnek is nevezhetünk, a közösségvédő felfogás bírálatában abból indul ki, hogy mindnyájan sok és

sokféleképpen rangsorolt közösségnek vagyunk a tagjai. Világnézetben, erkölcsben, ízlésben egyesekkel

osztozunk, másokkal meg nem. Meglehet, akivel egy csapatban vagyunk életünk egyik vonatkozásában, a lehető

legtávolabb áll tőlünk más tekintetben. A klasszikus példa a vallásháborúk utáni Európa patthelyzete. A

probléma ugyanis éppen a közös életfelfogás hiánya, a többféleség megszüntethetetlen ténye. A közhatalomnak

azért kell egy ilyen társadalomban szigorúan semlegesnek maradnia, mert alapvető tény, hogy olyan polgárok

együttműködésének kerete, akiknek különböző, ellentétes, esetleg egymáséval összemérhetetlen az

életfelfogása, s akik, éppen az értelmes és kölcsönösen előnyös ésszerű együttműködés érdekében tiszteletben

kívánják tartani valamennyiük egyenlő szabadságát, emberi méltóságát. E semleges alapelvek – vagy ahogy

nevezik, a méltányosság igazságosságának alapelvei – nem engedik meg semmilyen nemzeti vagy másféle érték

elsőségét, középpontba állítását, előírását. Mindenki olyan értékeknek hódol, amilyeneknek csak akar, de csak

mások egyenlő szabadságjogait tiszteletben tartva. A politikai szabadelvűség, tegyük hozzá ezt is, nem célt

tételező felfogás: nincsenek olyan nemzeti vagy társadalmi javak, amelyekből e politikai felfogás szerint a

lehető legtöbbet kellene elérnünk. Ezt a tényt fejezi ki az erkölcsfilozófiából örökölt tétel: nincs a helyesnek

előzetes mértéke, nincs végső jó, ami megelőzné a helyes viselkedés, intézkedés, döntés, megoldás

szempontjait. Tegyük hozzá, az állam, a filozófiát tudatosan elkerülő közhatalom számára, hiszen éppen azért

nevezzük e felfogást a filozófiai szabadelvűséggel szemben politikainak, mert egy gyakorlati politikai

problémára keresünk megoldást.

Egy közszolgálati televízió felállításával, független televíziós vállalkozások közszolgálati szerződéseinek

megkövetelésével a kormányzat egyetlen kifogástalan célt tűzhet maga elé: a közügyek szabad vitatásának, az

életfelfogások szabad kifejezésének tevékeny elősegítését. Nem a magántulajdon szent és sérthetetlen, hanem a

szabad polgároknak a jog uralmához fűződő alapszabadsága. Amikor az állam igyekszik megakadályozni a

sajtó, a független televíziózás és általában az üzleti kommunikáció piacán monopóliumok kialakulását, akkor a

tisztességtelen verseny megakadályozásának szokásos gazdaságpolitikai célján túl a szabadságjogok

egyenlőségét meghiúsító tendenciák ellen is fellép. Sőt, a monopóliumok elleni harc a mosóporok piacán

többnyire okos gazdaságpolitika, a sajtó esetében azonban elemi polgárjogokból következő kormányzati

kötelesség.

A megfelelő sokféleséget, viszonylagos pártatlanságot, gondos tájékoztatást és a legkülönbözőbb ízléseket

kielégítő igényes szórakoztatást azért kívánhatja meg a kormányzat a független televíziók és kábelhálózatok elé

tett működési szerződésekben, hogy ez a lminőségi küszöbl azoknak is biztosítsa a tetszés szerinti kultúra, a

művelődés, a politikai beleszólás elemi lehetőségeit, akiknek nincs elég pénzük, hogy megvegyék maguknak,

amit akarnak. Az állam ezért mehet el akár odáig is, mint az 1990-ben elfogadott brit műsorszolgáltatási

törvény, hogy a legtöbb pénzt ajánló pályázattal szemben előnyben részesít egy kevesebb anyagi előnyt, de több

"közszolgálati" méltányosságot szavatoló ajánlatot.

Történelmi tény, hogy a műsorszolgáltatás a nemzetvédelem eszközeként jött létre. Kevés jó minőségű

rádióhullám állt rendelkezésre és így az éter megosztása szigorú műszaki elosztási rendszert kívánt. Ebből

vezették le különböző változatokban a sajtó és a műsorszolgáltatás alkotmányos helyzetét alapvetően

megkülönböztető tételt: a hullámhossz ritka erőforrás, ezért a kormányzat vagy nemzeti monopóliumként

lefoglalja, vagy olyan vállalkozókra bízza használatát, akik tevékenységüket a köz szolgálatában fejtik ki. Az


rendszere


előbbi az európai, az utóbbi az amerikai megoldás. Ebből vezetik le aztán manapság azt a másik tételt, hogy a

hihetetlen technológiai fejlődés következtében megszűnt a közszolgálati feltételek létjogosultsága.

Nos, mindkét tétel hibás. Egyrészt a hullámhossz-állomány műszaki szabályozása nem kell hogy más jellegű

legyen, mint az utcák és terek közlekedési rendjének felállítása. A ritka erőforrások elosztása a gazdasági élet

millió területén szükséges, beleértve a nyomtatott sajtó által érintett iparágakat is. Erre ott van a piacgazdaság,

vagy ha nem, a probléma elvileg egyszerű sorsolással vagy lérkezési sorrendl alapján is megoldható. Másrészt

az olyan méltányossági szabályok, amilyen például a közügyek vitájában minden számottevő hang

megszólaltatása, vagy hogy hallgattassék meg a másik fél is, nem műszaki problémák következményei, mint azt

a szabályozás érdekében beállították, hanem házirend-szabályok, amelyek megakadályozzák például, hogy

egyszerre többen beszéljenek, hogy egyesek túlharsoghassanak vagy kiszoríthassanak másokat. Az ilyen

házirend-szabályok nem korlátozzák, hanem elősegítik a polgárok egyenlő szólásszabadságát, s éppen ezért a

kormányzatnak elemi kötelessége gondoskodni ezek érvényesüléséről.

Ám van itt egy további probléma is. A legteljesebb jogegyenlőség mellett is különböznek a polgárok

tehetségben, anyagi javakban, iskolázottságban. Ha a teljes egyenlőség nem is lehetséges és talán nem is

kívánatos minden területen, a különböző egyenlőtlenségeket jelentősen korlátoznunk kell, különben illúzióvá

válik a polgári egyenlőség. A kormányzatnak biztosítania kell, hogy egyenlő polgárjogainak gyakorlásában

valamilyen illő színvonalú, méltányos egyenlőséget élvezhessen mindenki (16. §). Ez az elemi méltányosság

nem csak ott jár mindannyiunknak, ahol szükségessége nyilvánvaló, mint járvány, éhínség és más katasztrófák

esetén a segítség, hanem az élet minden területén – az egészségügyi ellátásban, a szociálpolitikában, a

közoktatásban, a rádió és televízió közszolgálati feltételeiben.

Nos, miként követheti figyelemmel és miként kérheti számon a méltányossági elv követelményeit az állam

anélkül, hogy hazafias vagy másféle értékek nevében cenzúrát gyakorolna? Miként tarthatja tiszteletben egy

olyan szerkesztőség újságírói autonómiáját, amelynek kifejezetten feladata a méltányos egyenlőség

érvényesítése? Ha biztosítani lehet, hogy se a kormánytámogatás, se a rendesen a reklám gazdaságtanát követő

magánjellegű szponzorálás ne térítse el a műsorszolgáltatást a köteles méltányosságtól, akkor nincs okunk a

költségvetés vagy valamilyen törvényes juttatás ingyenkonyhájára kárhoztatni a piac versenyének kitett

közszolgálati intézményeket. Ellenkezőleg, nagyon fontos – a közvetlen politikai kézivezérlés veszélyeinek

elhárítása, a működési autonómia, a döntési önállóság minél erőteljesebb növelése érdekében – olyan helyzetet

teremtenünk, amelyben megfelelő erőforrások biztosítják a közfórum viszonylagos értékességét. Ma a fejlett

alkotmányos demokráciák a világon mindenütt ehhez keresik a megoldásokat. Más kérdés, hogy ebből nem

következik egyetlen reprezentatív állami (nemzeti) műsorszórás.

Mivel semmiféle méltányos esély nem kívánhatja meg, hogy valamilyen testület felelősségre vonhassa a

közszolgálati feltételekkel működő vagy közszolgálati fela-dattal létrehozott szerkesztőséget egy meghatározott

döntéséért, azon az alapon, hogy azt a kormánytöbbség vagy akár a széles közvélemény helytelennek tartja, a

műsorok összességében kell vizsgálni a műsorszolgáltatás megfelelő kiegyensúlyozottságát, arányosságát,

pártatlanságát. Csakhogy éppen mert elfogadhatatlan konkrét műsorok vagy alkotóelemeik cenzúrája, az

engedély visszavonásának rendesen csak hosszú évek múlva esedékes – lhalálos ítéletétl valamilyen módon ki

kell egészíteni mérsékeltebb szankciókkal is. A legfontosabb ilyen szankció a nyilvános bírálat.

2. A feladat

A rádiózás és a televíziózás területén, úgy tűnik, egyedül az lehet egy elfogadhatóan demokratikus kormányzat

feladata, hogy biztosítsa a szólás szabadságát polgárai számára. Ez azonban három tevőleges kötelességet is

maga után von.

A kormányzatnak ügyelnie kell arra, hogy a viszonylag kedvezőtlen helyzetű polgároknak is elegendő

lehetőségük, méltányos esélyük legyen a művelődéshez, a tanuláshoz, kultúrájuk és hagyományaik

átörökítéséhez, az életformájuknak megfelelő szórakozáshoz és önkifejezéshez. E kulturális jogok

gyakorlásának és élvezetének ma egyik legfőbb eszköze a rádió és a tévé. Az alkotmányos demokrácia

berendezkedése akkor helyes, ha orvosolható minden olyan panasz, ami ezekkel az elemi igényekkel

kapcsolatos.

Ezen felül a rádióban és a tévében is kollektív jogokat, a lelkiismereti és az egyesülési szabadságot erősítő

politikai kulturális jogokat kell biztosítani minden számszerűen jelentős csoportnak sajátos életfelfogása

kifejezéséhez és nyelve, kultúrája, látásmódja terjesztéséhez.


rendszere


Mivel Thomas Jeffersonnak alighanem igaza van abban, hogy a demokrácia szabad választása, a szabad

kormányzat szabad tájékozódás nélkül merő bohózat, a mai időkben valószínűleg a tömegkommunikáció

területén is érvényt kell szerezni az legy ember egy szavazatl elvének. Ez azt jelenti, hogy a

választópolgároknak, illetve a választásokat követően a kormányzottaknak megfelelő lehetőséget kell kapniuk

arra, hogy nyomon követhessék a közügyeket, mindenekelőtt a felelős kormányzat ténykedését és annak

ellenzéki bírálatát, s hogy kifejezhessék és terjeszthessék az ország múltjával, jelenével és jövőjével kapcsolatos

politikai nézetei-ket és érzéseiket.

Bármennyire okos politika lett is volna az első szabad magyar kormányoktól, ha arra törekednek, hogy

gazdaságpolitikai céljaikat a hol elektronikusnak, hol informatikainak, hol kommunikációsnak nevezett ipari

forradalom hullámait meglovagolva próbálják elérni, a politikai bölcsesség nem kötelessége a politikusoknak.

Meglehet, az ország érdekeit szolgálja a csatlakozás az európai kulturális protekcio-nizmus bizonyos

áramlataihoz, és így a törvényhozók okkal hivatkoznak a nemzeti és európai tánczene, illetve a hazai és európai

gyártású szappanopera előnyben részesítését megkövetelő arányszámokra, azért még egyetlen polgártársunk

sem panaszkodhat jogainak sérelme miatt, ha ezek a célkitűzések kimaradnak a kormánypolitikából.

Vagy vegyük a monopólium kérdését. Amíg a jelenlegi állami rádió és televízió pozíciói sértetlenek maradnak,

a hatpárti konszenzus legfeljebb arra irányulhat, hogy miként akadályozható meg Alsó-Biatorbágy

monopolhelyzete Felső-Biator-bágy rovására. És ez nem a tisztességes verseny gazdaságpolitikai kérdése

csupán. Nem lehet hiánytalan a szólásszabadság egy olyan országban, ahol a közügyek szabad vitájára

rátelepszik az állam a maga felelős kiadókat elbocsátó privatizációs miniszterével, sajtóbirodalmával,

közalkalmazott rádiós és televíziós szakmájával.

3. A forma

John Stuart Mill és nyomában sokan mások úgy gondolják, hogy a szabad sajtót ugyanúgy nem felügyelheti az

állam (a többség, a társadalom), ahogy a szabad szerelmet. Az azonban nyilvánvaló, hogy amennyiben a lap

egyúttal üzleti vállalkozás, az üzleti kötelezettségeit teljesítenie kell. Ebben az értelemben felügyeli minden más

szabad vállalkozáshoz hasonlóan az állam a sajtóipart is, a szabad rádiót és televíziót is. Mindegy, hogy műsor

vagy mosógép, a szerződéseket be kell tartanod. Az üzleti előírások kikényszerítésénél – pontosan úgy, ahogy a

könyvkiadásra kivetett adók esetében – csak arra kell figyelni, nehogy a kereskedelmi szabályozás ürügyén

közvetett, rejtett cenzúra érvényesüljön.

Ugyanez az elv érvényesül a közpénzek felhasználásánál is. Ebből a szempontból mindegy, hogy

magánvállalkozás vagy közalapítvány vette fel a támogatást, elköltésének számonkérése – ameddig nem

cenzúra, a szólásszabadság megnyirbálása az igazi célja – magától értetődő. Mindegy, hogy az állam eladó,

vásárló vagy egyszerűen a gazdasági szereplők működésének szabályozója, e szerződéses felü-gyelet mindig

pusztán a törvényesség biztosításának egy fajtája.

Azért érdemes szemügyre vennünk ezeket az egyszerű megállapításokat, mert jól megvilágítanak egy bizonyos

fajta zűrzavart az úgynevezett közszolgálatiság értelmezésében. Nem árt szem előtt tartanunk, hogy a

legkézenfekvőbb példa a közszolgálatra az, amit a tűzoltók csinálnak. Nyilvánvaló, hogy a tűzoltók szervezeteit

közcélokra hozták létre, és a pénzt, amit ezek a szervezetek kapnak, ínséges időkben az utolsó fillérig bevasalják

rajtuk. Ettől függetlenül vagy éppen a jobb hasznosítás érdekében egy ilyen szervezet felépítésénél gyakran

ésszerűnek látszik a nagyfokú önállóság, döntési szabadság megengedése. Amikor a tűzoltók vagy éppenséggel

a hivatalnokok, az őrmesterek, a néptanítók vagy a plébánosok autonómiájáról beszélünk, akkor arra utalunk –

már ha helyesen élünk e politikai metaforával –, hogy szabad kezet adtak nekik feladataik elvégzésében. Amikor

egy közcélú szervezet önkormányzatáról beszélünk, akkor ezek – ellentétben az államhatalmi ágak

kiegyensúlyozottságát szolgáló helyhatósági önkormányzatokkal vagy bírói tanácsokkal – nem független

testületek, csupán rájuk van bízva többé-kevésbé a gyakorlati végrehajtás mikéntje. Egy ilyen önkormányzattal

rendelkező tűzoltó-parancsnokság dolgaiba még egy Kuncze Gábor nevű belügyminiszter se szólhatott bele

kénye-kedve szerint, de ez csak azért volt így, mert a magyar politikusokban volt annyi bölcsesség, hogy így

rendezték el a dolgokat. Semmiféle polgárjogot nem sértene a dolgok olyan elrendezése, amelyben minden

egyes tűzoltónak egy valódi miniszteriális dandártábornok parancsolgatna.

Egy független vállalkozás, például egy repülőgépgyár közszolgálati szerződését nem szabad tehát

összekevernünk azzal a viszonylagos függetlenséggel, amit az okosan irányított tűzoltóság élvez. Még akkor

sem, ha az állami egyetemek, múzeumok, tudományos akadémiák vagy hangversenyzenekarok esetén a

nagyfokú döntési szabadságnak olyan jelentőséget tulajdonítanak a politikusok, nagyon helyesen, hogy a

kormányzat alkotmányos kötelességévé teszik ennek az autonómiának a biztosítását.


rendszere


Ha ezt a különbséget tisztán látjuk magunk előtt, akkor nem nehéz belátnunk egy következő összefüggést sem:

abból, hogy egy állami múzeum irányítását (13. §) a lehető legnagyobb szakmai önállóság biztosításával ésszerű

megoldani, egyáltalán nem következik, hogy szükség van állami múzeumokra. Ha azt a feladatot, amit a

múzeumok terén egy tisztességes államnak rendes körülmények között el kell látnia, úgy lehet a legjobban

megoldani, ha közgyűjteményeket alapítunk, akkor jó dolog egy állami múzeum. Ha ezt a célt hatékonyabban

érhetjük el más úton, akkor nem fogunk vesződni ilyen-olyan autonómiát élvező állami múzeumok

fenntartásával. És ugyanez vonatkozik a köztévékre, közrádiókra is.

Mert ahogy nincs akadálya annak, hogy az állam megtiltsa a kocsmák nyitva tartását a vasárnapi istentisztelet

idején, annak sincs akadálya, hogy a műsorszolgáltatás eszközeit és lehetőségeit a szabad vállalkozók számára

különféle feltételekhez kösse. Akár úgy, ahogy ez az Egyesült Államokban történik, hogy az állam ingyen

bocsátja a sikeres pályázó rendelkezésére a lehetőségeket, aki azután független vállalkozásba kezd velük, akár

úgy, ahogy ez az Egyesült Királyságban történik, ahol egy bizonyos számon kérhető minőségi küszöb

garantálásán túl a legtőkeerősebb ajánlatot részesítik előnyben. Lényegében egy ilyen közszolgálati belépő,

ahogy majd a továbbiakban e sajátos közszolgálati szerződést nevezem, bármi legyen is a tartalma, semmiben

sem különbözik a gazdasági életben szokásos koncesszióktól. És nincs ez másképp az ösztönzéssel sem, ahol a

támogatással valamilyen "közszolgálati" cél előmozdítására törekednek.

Mindezzel azt mondjuk, hogy a felügyeletnek itt két dologból kell állnia. Egyrészt egy törvényből, amely

megszabja a törvényes működés általános feltételeit és létrehoz egy felügyeleti eljárást. Másrészt egy testületből,

amely nagyfokú döntési szabadság birtokában, a törvény által megteremtett felügyeleti eljárás alapján viszi

ügyeit.

Ez a testület szerencsés esetben egy francia–lengyel mintára teremtett alkotmánybírósági tekintélyű, már-már

bírói függetlenséggel rendelkező grémium lenne. Felügyeleti eljárása abból áll, hogy felkért szakértők

segítségével figyelemmel kíséri a műsorokat és megvizsgálja indokolt esetben az azokkal kapcsolatos

panaszokat; tanulmányokat készít egyes műsorok, egyes műsorszórók és az egész rádiós és televíziós rendszer

közszolgálati minőségéről, illetve esetleges nem kívánatos vonásairól; szankcionálja a közszolgálati belépő

megsértését javaslat és figyelmeztetés útján, nyilvános kifogásolással, bírósági vizsgálat kezdeményezésével,

vádemelés esetén új pályázat kiírásával, illetve a szerződés meghosszabbítása helyett a kihívó versenytárs

előnyben részesítésével. Ugyanakkor semmilyen szankcióval nem avatkozhat bele a műsorszóró

tevékenységébe, és csak bírósági úton bonthat szerződést.

4. A felügyelet

Szabad rádiónak tehát azt a vállalkozást nevezzük, amelynek vezetői maguk alakítják ki a szerkesztőségi

célokat, akár üzletiek ezek, akár nem. Autonóm rádiónak pedig azt az állami vállalkozást hívhatjuk, amelynek

vezetői nagy döntési szabadsággal rendelkeznek az előírt szerkesztőségi célok kialakításában. Nyilvánvaló,

hogy az állami feladat tisztázása után fel kell tennünk a kérdést, hogy milyen formában látható az el hatékonyan.

Lehetséges, hogy az állami feladat állami formát kíván. Az is lehet azonban, hogy a szabad rádiózás és

televíziózás rendszerét kell oly módon kialakítanunk, hogy alkalmas legyen e követelmények teljesítésére. Az

azonban már első pillantásra kimondható, hogy magukból e követelményekből egyáltalán nem következik a

szocialista–konzervatív ideál: egy nagy, reprezentatív, nemzeti közszolgálati rádió illetve televízió

szükségessége. Miért ne járnánk akkor már jobban számtalan kicsi, nem-reprezentatív köztévével és közrádióval

a különböző fajtájú szabad vállalkozási formák kiegészítéseként?

A legvonzóbbnak mindenesetre a szabad rádiózás és televíziózás egy olyan rendszere látszik, ahol valamennyi

működési engedély alapja egy sajátos közszolgálati szerződés, amely megszabja, hogy a működési engedély

időtartama alatt milyen kötelezettségeket kell az engedélyre pályázónak teljesítenie. A közszolgálati belépő,

amint már érzékelhettük, az üzleti szempontok korlátozó feltétele. Többféle szerződésre ésszerű törekedni,

hiszen a szólásszabadsággal kapcsolatos kormányzati feladatokat igazán hatékonyan sokféle forma alapján lehet

valószínűleg megvalósítanunk. Ám nem kell mindent íróasztal mellett eldöntenünk. Fontos, hogy elég rugalmas

legyen a rendszer az elkerülhetetlen változásokhoz.

A szabad rádiózás és televíziózás rendszerén belül ily módon azt az elvet követjük, ami általában irányadó a

kulturális vállalkozások köztámogatásában (13. §): a terület feladatainak teljesítéséhez szükséges közpénzeket

bárki megpályázhatja, s így a közszolgálati belépőn túl a kormánypolitika egy rugalmas közszolgálati ösztönzést

alakíthat ki.


rendszere


Szokás és gazdasági kényszer egyaránt azt kívánja, hogy legyen egy népszerű országos nem állami televíziónk.

Ha találnánk megfelelő vevőt, akkor az új TV1 lényegében egy megrendelő tévé, egy bevásárlóközpont lenne,

minden bizonnyal rengeteg alvállalkozóval. Az állam igyekezhetne elnyerhető köztámogatásokkal arra

ösztönözni a vállalkozót, hogy belépője teljesítésén felül is minőségi közszolgálatot hozzon létre.

A jelenlegi TV2 helyén egy network-típusú regionális és kisebbségi országos magántelevíziót lehetne

kialakítani. Az állam ennek révén teljesítené zömmel kisebbségi és regionális kötelezettségeit. Ide tartoznának

bizonyos kisebbségi rétegműsorok is, például a gyülekezeti, egyesületi és más közösségi összeállítások.

A harmadik majdnem országos csatornát sávokban lehetne privatizálni, amíg rengeteg olyan magántévére is

maradna lehetőség természetesen, amely nem használ országos frekvenciát. Az egyszerűség kedvéért ide

sorolhatunk minden egyéb általános és sajátos arculatú magánvállalkozást. Amikor ezek kábeltévés hálózatba

kapcsolódnak, közszolgálati belépőt jelenthet bizonyos közszolgálati műsorok továbbítása, egy bizonyos

kommunális szolgáltatás: félfogadások, rendőrségi hírek, fontosabb telefonszámok, regionális műsortájékoztató,

orvos, könyvtár, boltok nyitva tartása, időjárás, tűzoltósági, biztosítási, rendőrségi hírek, stb. Esetleg egy

közhozzáférést biztosító, szabadon igénybe vehető civil csatorna gyülekezetek, mozgalmak, társaságok,

önképző körök, egyesületek és más közösségek részére. E műsortovábbító hálózatok technikailag már a

nyolcvanas években 20–24 csatorna használatát biztosították, de a legfejlettebb amerikai és japán duplakábeles

rendszerek, amelyek a század utolsó évtizedében jelentek meg, elvileg már 88 csatornásak is lehettek.

Mindenesetre bőven van hely is, igény is egy ilyen belépőre.

Végül szükség lehet emellett jól meghatározott körben és méretekben autonóm közrádiókra és köztévékre.

Többre, nem egyre. Kicsikre, nem nagyra. Itt is a tévé köréből vehetjük a példákat, a szokásos

méltánytalansággal feltételezve, hogy ezek a megfelelő átalakításokkal a rádiózás területén is érdekesek.

Szükség mutatkozhat például egy országos műholdas közművelődési televízióra. Akár úgy is, hogy zömmel

megrendeli, ösztönzi és kiválogatja a magántévék műsorából az ebből a szempontból legértékesebbnek ítélt

műsorokat. Közművelődési eseményeket és programokat közvetít felnőttek és gyerekek számára: színház,

koncert, opera, film, stb. Kulturális hagyományokat ápol. Ebben is, abban is nagy figyelmet szentel a regionális

és kisebbségi műsoroknak. Átveszi tallózó jelleggel a közügyek napi bemutatását, főleg a közszolgálati

parlamenti tévé műsoraiból válogatva. Nem lehetetlen a Duna TV ilyen átalakulása. De létre lehetne hozni egy

Bartók Televíziót is.

Szükség mutatkozhat egy kelet- és közép-európai műholdas köztévére is. A szomszéd népekkel közösen

alapított, nemzetközi egyezményekkel alátámasztott többnyelvű közszolgálati tévé lenne, a térség CNN

hírtelevíziója, esetleg a nagy CNN tényleges közreműködésével.

A legkézenfekvőbb formája a rendszerbe jól illeszkedő köztévéknek a közügyek televíziója, vagy ahogy

elkeresztelhetnénk, a Kossuth Televízió lehetne. Ez vagy az Országgyűlés által létrehozott közalapítványként,

vagy a szabad vállalkozások és a kormányzat által egyként támogatott, az amerikai C-SPAN mintájára

kialakított vállalkozásként valósítható meg. Közalapítványként a Kossuth TV egyfelől az Országgyűlés által

létrehozott és támogatott, az Országgyűlés házszabályi rendelkezéseivel összehangolt műsorszolgáltató,

másfelől az országgyűlési képviselők munkáját segítő tájékoztató központ lehetne.

5. A tévéhíradó

Ha a szabad országokban az egyenlő polgárjogok kötelességeket rónak ki a közhatalom gyakorlóira, akkor az

egyik ilyen nyilvánvaló kötelesség a politikai szabadság garantálása. A politikai szabadság legfontosabb jogait

hathatósan csak bizonyos körülmények alapján élvezhetjük, illetve gyakorolhatjuk. Nem elegendő tiszteletben

tartani szabadságunkat, nem elegendő elhárítani az azt fenyegető veszélyeket, tevőlegesen is fel kell lépni

méltányos feltételeinek érdekében. Ahogy a szociális jogok biztosítása sajátos elemi jogosítványokat kívánhat,

ahogy a kisebbségi jogok biztosítása sajátos támogató jellegű megkülönböztetéseket tehet szükségessé, a

politikai jogok megfelelő biztosítása megkövetelheti a gyors, könnyű és teljes körű politikai tájékozódás

lehetőségeit. A választópolgárnak, még ha szegény is, tisztán kell látnia a kormányzat leváltásának vagy

megerősítésének kérdésében.

Ha van egy ilyen feladata az államnak, akkor, úgy tűnik, nem lehet eléggé hangsúlyozni azokat a szembeszökő

különbségeket, amelyeket manapság a szabad világban szinte mindenütt látunk a nyomtatott sajtó, illetve a

rádiózás és a televíziózás helyzetében. Azt a tényt, hogy az alkotmányban ünnepelt szabad sajtóhoz szinte sehol

nem tartozik hozzá minden további nélkül a rádiózás és a televíziózás, miközben az utóbbiak műsorainak hatása

és általános sikertörténete vitathatatlan, a mai napig is gyakran azzal a ködösítéssel próbálják megmagyarázni,


rendszere


hogy a dolog nemzeti tulajdonjogokat és valamiféle levetkőzhetetlen műszaki szubsztanciákat érint. Mintha a

papír és a festékanyag nem lenne közgazdaságtani értelemben ugyanúgy szűkös erőforrás, mint a frekvencia!

Mintha a modern technológia nem tette volna réges-régen nyilvánvalóvá, hogy az állam nem azért szabályoz az

egyik területen és nem szabályoz a másikon, mert a két terület elvileg különböző!

Noha az állam köteles biztosítani a választópolgár szabad tájékozódását, az a szokás tehát, hogy a nyomtatott

sajtó területén ennek érdekében nem tesz semmit, méghozzá nyíltan, hangsúlyozottan és szimbolikusan. Ha

megmondanák a lapok szerkesztőségének, hogy mit jelentethetnek meg és mit kötelesek kihagyni, ez olyan

veszélyeit hordozná magában a legfőbb bűnnek, a tartalmi cenzúrának, vagy legalábbis olyan alapos okot adna

az állam jóhiszeműségével kapcsolatos gyanakvásra, hogy azt, úgy tűnik, a modern állam, amelynek

elképesztően gazdag lehetőségei vannak a rejtett, kerülőutakon érvényesített cenzúrára, nem meri vállalni. A

szabad sajtónak nincsenek államilag ellenőrzött feladatai.

A közszolgálati korlátozás és a független sajtó ilyen éles szembeállítását nevezte el Bollinger professzor "két

világ" elméletnek. A "két világ" elméletből azonban csak az következik, hogy a törvényhozásnak mindenütt

meg kell határoznia szabatosan a közszolgálatiság feladatait, formáit és felügyeletét. Az azonban egyáltalán

nem, hogy létre kellene hozni valamilyen nemzetinek tekintett, ormótlan közszolgálati orangutánt. Ellenkezőleg,

műszakilag és politikailag ma már egyaránt lehetséges, hogy a feladat, a forma és a felügyelet hármas kérdését a

gyakorlatban minden alkotmányos demokráciában másképp és másképp oldják meg.

De az sem következik a közszolgálati televíziózás eszméjéből, hogy az állam egyes szerkesztőségek, sőt egyes

műsorok számára írjon elő feladatokat. Elfogadhatjuk, hogy a szólásszabadság elvét önmagában nem sérti, ha az

állam segíti a választópolgár elemi politikai tájékozódását a televíziózás országos rendszerének egészében, de ez

nem jogosítja fel tisztviselőit arra, hogy beüljenek a vezérlőpulthoz vagy forró dróton leckéztessék meg az

alkotókat. A szabad országok mindenütt hangsúlyozzák, hogy az egyes szerkesztőségeknek nagyfokú

autonómiát kell biztosítani közszolgálati feladatuk megvalósításában. Így a választópolgár jogait a szabad

televíziózás rendszerében, egy-egy műsorfolyamon belül pedig hosszú távon és a műsorok összességében kell

megerősíteni.

Mégis, a magyar viszonyok ismerete feljogosíthat minket arra, hogy különösebb pontatlanság nélkül

beszélhessünk a tévéhíradó feladatáról. A televíziózás gyermekkora óta, az idősebbek emlékeznek rá, mindig a

híres első kiadás volt Magyarországon a politikai tájékoztatás legfontosabb, reprezentatív tévéműsora. Igaz, a

szocialista Magyarország korántsem volt szabad ország, s így természetesen a választópolgárokkal kapcsolatban

sem voltak teljesítendő feladatai. Mindazonáltal a tévéhíradó volt az a reprezentatív álhírműsor, amelyben

egyrészt a legnagyobb igyekezettel próbálták megteremteni a politikai tájékoztatás látszatát, másrészt amely

kétségtelenül az egyetlen lehetősége volt az egyszerű embereknek a tájékozódásra.

A felszabadulás után, az első szabad választásokat követően elvileg semmi akadálya nem lett volna annak, hogy

fokozatosan megszűnjön a politikai tájékoztatás színlelésének e nagy rutinnal és szakértelemmel űzött

gyakorlata. Történtek is erre kísérletek, de mint ismeretes, igen vegyes eredménnyel. A szocialista többségű

kormány pedig 1994 végére – legalábbis ellenfelei így gondolják – néhány hónapos személyi és stiláris

bizonytalankodást nem számítva, a Szabadság téren helyreállította a rendet.

Vegyük észre, hogy e bírálat akkor is jogos lehet, ha a rezsim csakugyan a szakmát helyezte vissza jogaiba. Az,

hogy a tévéhíradó nem látja el megfelelően feladatát nem azt jelenti egyszerűen, hogy a tévéhíradó rossz, vagy

hogy alkotói felkészületlenek. A probléma, mint látni fogjuk, a politikai hírek és a politikával kapcsolatos

magazinhírek összekeverése.

6. A politikai hír

Lássuk akkor azt a meghatározást, amely pótolni képes a hiányzó megkülönböztetést. Eszerint szabad országban

csak egyféle politikai hír létezik: mit tett ma a kormány. Ennek megfelelően a kommentár egyetlen fajtája

tekinthető szabad országban politikai hírmagyarázatnak: mit szól a kormány lépéseihez az ellenzék.

A meghatározás négy általános megjegyzést kíván. Először is nem csupán azt nem engedi meg a televízió

munkatársainak, hogy átadják a mikrofont a kormány szóvivőinek, de azt sem, hogy saját, őszinte és komoly

politikai krédójukkal álljanak elő. Ez még akkor is teljesen elfogadhatatlan, ha a kormány csakugyan olyan

rokonszenves, mint amilyennek néha beállítják, és az ellenzék csakugyan olyan lehetetlen alakokból áll, mint

amilyennek esetenként lefestik.


rendszere


Másodszor, a politikai hírek felcserélése a politikával kapcsolatos magazinhírekkel akkor is megengedhetetlen

volna, ha ez a mintául szolgáló CNN-tudósítások vagy a BBC-világszolgálat színvonalán történne, nem pedig

olyasformán, hogy lkeleti tudósítónk jelenti Kirgizföldrőll. Azt lehet erre mondani, hogy az összpárti kirgizföldi

kormánypolitikának nincs alternatívája, s ez nagyon is igaz lehet. Politikai hír azonban ebből akkor lesz, ha ezt

az ellenzék szájából halljuk.

Harmadszor, a hazai politikai hírek helyét nem foglalhatják el hazai szociológiai egypercesek. Ez még akkor is

így lenne, ha e jellegzetes orgánummal kommentált beszámolók nem azt sugallnák éppen tárgyilagosan, hogy

minden bajnak és bánatnak a pártpolitika és a parlamentarizmus az oka.

Negyedszer, a politikai hírek nem cserélhetők fel a politikusokkal történt hírekre sem. Akkor se, ha ilyen téren

az ellenzék – ahogy azt mérni és mondani szokták – még túl sokat is szerepel a kapott szavazatok arányaihoz

képest. Akkor se, ha a kommentár tényleg nem mindig kioktató vagy barátságtalan, s nem is mindig azt

bizonygatja a nagyvilágnak, hogy ezek itt annyi széthúzást, hátráltatást, acsarkodást, bohóckodást, értetlenséget

produkálhatnak esténként, hogy kész csoda európai szellemű kormányunktól e sok hepciáskodás eltűrése.

7. A közmédia etikája

A médiaetika, amire ma Magyarországon leendő kommunikációs szakemberek seregét tanítják, e filozófiai

elmélet szerint nem azt firtatja, hogy mikor válik arcátlanná a riporter vagy túl rámenőssé a fényképész, s hogy

miként lehet megúszni öreg rókák és afféle sikerdíjas PR-jogászok bölcsességével az ebből keletkező esetleges

reklamáció költségeit; úgy, hogy a kecske is jóllakjon, meg a káposzta is megmaradjon. A médiaetika nem

egyszerűen valamiféle illemtanra is érzékeny piackutatás. Mivel az etika az erkölcsi kérdések elmélete, a

sajtóetika a független sajtó szerkesztőségeiben, a szűkebb értelemben vett médiaetika, a közmédia etikája a

szabad rádiózás és televíziózás területén felmerülő sajátos erkölcsi kérdésekkel foglalkozik.

A szabad rádiózás és televíziózás területén végső soron az erkölcsi kérdések három fajtája vetődik fel. Az első

az, hogy az alkotmány a rádiós és televíziós szerkesztőségeket illetően miként garantálja a szólásszabadságot. A

második így hangzik: az alkotmány miként kötelezi az államot, hogy biztosítsa törvényesen számon kérhető

feladatokat megszabva e szerkesztőségek összessége számára az egyenlő polgárjogok megfelelő értékét? Végül

azt kell kérdeznünk, hogy e szerkesztőségek, főként a mérvadó szerkesztőségek miként próbálnak önként, házon

belül és egymás között gyakorlatukban erkölcsi kötelezettségeket vállalni az alkotmányos rendszerrel és

mindenekelőtt a szólásszabadsággal kapcsolatban.


rendszere



1. Mi az állam feladata a médiában a politikai, közművelődési és polgárjogi köz-szolgálatiság terén?

2. Mi a vallásos műsorok közszolgálati szerepe?

3. Milyen értelemben teljesíthetik a kisebbségi műsorok a polgárjogi közszolgálatiság követelményeit?

4. Melyek a közművelődési műsorok gyerekek és fiatalok érdekeit szolgáló fajtái?

5. Milyen politikai hírek állnak a politikai közszolgálatiság középpontjában?

6. Milyen formái vannak a szabad rádiózás és televíziózás rendszerének?

7. Milyen a média nagyfokú autonómiát biztosító felügyelete?

9. Jegyzet

A gondolatmenet alapja két előadás: Krokovay 1995a, valamint Krokovay 1996a. A műszaki kérdések kitűnő

áttekintése: Pool 1983. A közszolgálati rádiózás méltányossági tanához: Red Lion (1969), 388k. A nyomtatott

sajtó szabadságáról: Tornillo (1974), 241k., vö. Emerson 1970, Carter 1988, Lichtenberg 1990, Barendt 1991,

Krokovay 1992; Terestyéni 1995, Terestyéni 1996, Barendt 1998, Barendt 2000, Halmai 2002. A média "két

világ" modelljéről: Bollinger 1976, 1kk.; Brenner 1982; Barendt 1987, 103–107; illetve Barendt 1991, és

Sunstein 1993, 53–92. A hullámhossz-indoklás bírálata: Powe 1987, 200–209. A médiaetika egyfajta PR-

értelmezéséről – "a kecske is jóllakjon, a káposzta is megmaradjon" – lásd Rivers 1993, 267. A médiaetika mint

foglalkozási etika irodalmából: Elliott 1986, Olen 1988, Lowenstein 1990, Williams 1990, Gillmor 1993,

Patterson 1994, Fink 1995, Johannesen 1996, Day 1997, Yoder 1997, Christians 1998, valamint Zsolt 1998.


rendszere


A tehetségek központosításának veszélyéről: Mill 1980, 5. fejezet, vö. Nowak 1989, 4–8, illetve 34–50.

A média hirdetési piacának állami kiegyensúlyozásáról: Pokol 1995, 51kk, illetve 195-198. A paternalizmus

kérdéséről (3. és 8. §) lásd Mill 1980, 225k. A közösségvédő felfogásokról (3, 8, 9, 12. és 13. §): Feinberg 1988,

81-123; Rawls 1993, 146k.; Rawls 1985, 248; vö. Kis 1992. Egyfajta korlátozott szabadelvűség alapján: Raz

1991, Nickel 1988–1989, illetve Huoranszki 1994.

A magyar joganyagról: Molnár 2002, 176–189; Halmai 2003, 444–451.


15. fejezet - 15. Az utca szólásszabadsága

A gyülekezési szabadság nem csupán hagyományos területe a szólásszabadságnak. Azért keresztelték el "az utca

szólásszabadságának", mert ezen a területen vethetők fel leginkább nyilvánvalóan a szabadság értékével

kapcsolatos kérdések, és itt merül fel a leginkább egyértelműen az állam szociálpolitikai felelőssége a

szólásszabadság értékének biztosítása terén. A gyülekezési szabadság minden megnyilvánulása azonban

cselekedet, amelyet indokolt lehet tiltani és korlátozni, bármi legyen is a mondanivalója. Gondolatmenetünknek

ebben a részében éppen ezért azzal a "hely, idő, mód" szabályozással foglalkozunk, amelynek segítségével a

törvény egyszerre védelmezi a kívülálló alkotmányos érdekeit és a médiát használók szólásszabadságának

méltányos értékét.

1. A szabadság értéke

Egy cselekvés szabadságának joga nem sokat ér, ha ahhoz, hogy hatékonyan éljenek vele, hiányoznak bizonyos

anyagi feltételek. Amíg a gazdagok minden követ megmozgathatnak, a szegényeknek olykor legfeljebb papíron

vannak lehetőségeik. Ahogy Anatole France gúnyolódott, a milliomosnak és a koldusnak egyaránt meg van

tiltva, hogy kenyeret lopjon, de mindkettőnek szabad a híd alatt aludnia.

Ám noha képmutatás az éhező egyiptomi paraszt szólásszabadságát az oxfordi professzoréval egy napon

emlegetnünk, az éhezéssel nem a szerkesztőségekben, hanem a gazdaságban és a szociálpolitikában kell

felvennünk a harcot. Ha nincsenek elfogadhatatlan mértékű egyenlőtlenségek, akkor a polgárokon múlik,

hogyan osztják be pénzüket. Ha vannak, akkor addig kell csökkentenünk őket, amíg ki nem alakul az esélyek

egy méltányos egyenlősége, amíg ki nem alakulnak bizonyos, elfogadhatóan kedvező feltételek. Az olcsó és

biztonsági szelepként ható szereplési formáknál távlatilag sokkal fontosabb a megfelelő társadalmi körülmények

elérése.

Ugyanakkor nemcsak a pénz számít. Nyilván fontos háttérfeltétele a szólásszabadság jogainak az iskolázottság,

a kultúra is. Szép, szép, hogy a demokrácia legjobb iskolája a polgári erények gyakorlása, de az iskolázatlan

ember számára nemcsak egy sor nyilvános fórum, de egy sor mondanivaló és egy sor erény is elérhetetlen.

Az egyenlő alapszabadságok a megfelelő háttérfeltételek nélkül – mindenekelőtt a nagy társadalmi és gazdasági

egyenlőtlenségek következtében – pusztán formális előnyöket nyújtanak. A valóságban – hangoztatják a

jogállam kritikusai – a szabadságjogokkal csak egy hatalmi elit élhet. "A sajtó szabadsága azoknak van

fenntartva, akiknek van a birtokában sajtó." És csakugyan, hiába alakítjuk ki gondosan az egyenlő

alapszabadságok egy minden tekintetben megfelelően összehangolt családját, ha a polgárok jelentős részének

nincs tényleges lehetősége jogai teljes értékű gyakorlására, illetve élvezetére, mert nincs elég pénze az ehhez

szükséges eszközök megfizetésére. A probléma, ahogy mondani szokták, a szabadság és a szabadság értékének

különbsége. A lelkiismereti szabadság élvezetéhez, illetve gyakorlásához sokszor semmi sem szükséges,

ugyanakkor bizonyos életfelfogások nyilvános kifejezése és általában a legfontosabb nyilvános fórumok elérése

bizonyos feltételeket vagy eszközöket nélkülözhetetlenné tehet.

Mennyiben tartozik cselekedeteink, magatartásunk, életmódunk "mondanivalója" a szólásszabadság

kérdéseihez? Mennyiben lehetnek a mondanivaló nyilvános kifejezésének fórumai az utcák és terek gyűlései

vagy demonstrációi? Hogyan tudjuk összeegyeztetni az ilyen rendezvények érdekeit a kívülállók ténykedéseivel

és érdekeivel? Meg tudjuk-e különböztetni a szólásszabadságot védelmező elvek alapján a mégoly radikális

békés tüntetéseket a világos és jelenlevő veszélyt okozó erőszakra izgatástól? Miben különbözik egy felvonulás

"hely, idő, mód" szabályozása jogi korlátozásától, mindenekelőtt betiltásától vagy feloszlatásától? Milyen

módon korlátozhatják a felelős szervezők a részvételt és a részvevők magatartását egy lnagyközönség számára

megnyitottl rendezvényen vagy privát területen? Mennyiben tekinthető nyilvános fórum használatának egy

falfirka vagy egy óriásplakát? Mi a jelentősége az utca szólásszabadságának, különösen ha a mondanivaló

nyilvános kifejezésének bizonyos olcsó, de roppant hatékony formáira gondolunk? Miért beszélnek sokan a

politikai tüntetések ilyen elemi és olykor elementáris hatású kifejező eszközeiről úgy, mint "a szegények

szólásszabadságáról" vagy "a szólásszabadság szociálpolitikájának" egyik döntő területéről? Mi a különbség a

politikai mondanivaló ilyen kifejezésének és a nem politikai jellegű rendezvények szervezésének törvényes

szabályozásában? Azért keres a médiaetika választ ezekre a kérdésekre, mert az utcák és terek nyilvánosságának

közfóruma a média sajátos médiuma.

15. Az utca szólásszabadsága


2. A cselekvés mondanivalója

Egy demonstráció lszimbolikus beszédl, a nagyközönségnek szánt mondanivalót tolmácsoló magatartás. A

transzparensek, a tömeg által skandált jelszavak, az alkalmi beszédek és a bekiabálások, az éneklések és

tapsolások mellett legalább olyan fontos lehet tartalmi szempontból a tömeg nagysága, az útvonal vagy

éppenséggel a vállvetve menetelő professzor és rockzenész látványa. Mégis, valahol szükség van egy gyakorlati

határvonalra. Ahhoz, hogy egy csoport ténykedését a szólásszabadság alkotmányos elve alapján

védelmezhessük, a magatartásnak jól felismerhető és viszonylag közkeletű szimbolikus jelentéssel kell

rendelkeznie. A hosszú haj ehhez önmagában nem elég, de ha az indián tanuló nemzetiségi hovatartozását fejezi

ki vele, akkor igen. Ha valaki iszik egy vízcsapnál, mert szomjas, az annak ellenére, hogy sokat elárulhat róla,

nem a szólásszabadság kérdése. De amikor a 104 éves Miss Jane Pittman ivott egy korty vizet a For Whites

Only feliratú ivókútból, akkor senkinek sem lehet kétsége, hogy sajátos mondanivalót fejezett ki a széles

közönség számára.

Amikor a cselekedet jelentése egyértelmű, a szimbolikus viselkedés szimbolikus beszéd. Alkotmányos szerepét

tekintve a szimbolikus beszéd részben beszéd, részben azonban cselekedet, s így gyakran vannak tartalmilag

semlegesen korlátozható elemei. Az amerikai felfogás magát a tartalmi korlátozást egyáltalán nem engedi meg.

A kevésbé elvi alapokon álló, hagyományosabb, gyakorlatiasabb brit közrendi törvény például tiltja a politikai

mozgalmat vagy célt jelképező egyenruha viselését.

A kommunikatív viselkedés korlátozásának alkotmányjogi felülvizsgálata azt kívánja, hogy az állam célja ne a

kommunikált eszme vagy információ elfojtására irányuljon, hanem a kommunikációtól független szabályozásra.

A teszt feltételezi, hogy az ilyen ltöbb mint beszédl kifejezési formáknak jól megkülönböztethető a

mondanivalóval kapcsolatos és a mondanivalótól független összetevője. Az eredeti elképzelés az volt – nem

valami meggyőzően –, hogy a katonai behívó ünnepélyes elégetése ellen azért lép fel a törvény alkotmányosan,

mert ez veszélyezteti a sorozás és bevonulás adminisztrációját, s csak mellékhatásában érinti a demonstráció

politikai mondanivalóját. Ha viszont a betiltani kívánt jelképes cselekedet, a nemzeti zászló elégetése vagy egy

"önkényuralmi" jelvény kitűzése nyilvánvalóan nem más, mint a rendszer elutasítását kifejező vélemény, úgy a

jogszabály közvetlenül a szólásszabadság megnyirbálása.

3. A közfórum doktrínája

Abból a szempontból is szembeállítható a brit és az amerikai szemlélet, hogy az előbbi szerint a közterület csak

akkor vehető igénybe szabadon demonstráció céljaira, ha ez nem akadályozza elsődleges használatát, az utóbbi

viszont a közfórum doktrínájában kimondja, hogy a gyülekezési szabadság alapvető polgárjog.

Bármin alapuljon is az utcák és parkok használatának jogcíme, emberemlékezet óta a

nagyközönség rendelkezésére állnak és időtlen idők óta használatosak gyülekezés, polgártársi

eszmecsere, közügyek vitatásának céljaira. Az Egyesült Államok polgárának előjoga arra,

hogy igénybe vegye országos kérdésekben vallott nézeteinek kifejezésére az utcákat és a

parkokat, az összes polgár érdekében szabályozható; nem abszolút, hanem viszonylagos, és az

általános kényelemnek alárendelve, mindenki megelégedésére, a jó renddel és békével

összhangban kell gyakorolni, de nem szabad csorbítani és megtagadni a szabályozás ürügyén.

(Hague 1939, 515 k.)

Az ilyen összehangoló szabályozást Roberts főbíró ünnepélyes szavai nyomán a mai napig is Roberts’ Rules-

nak nevezik az alliterációt kedvelő amerikaiak. Noha e természetes fórumokat szabályozni kell, a köznyugalom

és a közrend előírásai nem szolgálhatnak a gyülekezési szabadság akadályozásának ürügyeként. Közfórum

használata politikai mondanivaló terjesztésére és közügyek vitatására nem akadályozható meg azon a címen,

hogy a röplapok osztogatása növeli a szemetelés veszélyét.

Idővel a köztulajdon három szilárd kategóriája alakult ki a gyakorlatban: a köztulajdon lehet természetes

közfórum, s lehet közfórum céljára alkalmas, sőt, esetleg egyenesen erre a célra kialakított létesítmény, s lehet

közfórumként nem használható létesítmény. Egy természetes közfórum esetében, vagyis szokványos utcák,

terek és parkok használatánál a tartalmi korlátozás csak egészen kivételes esetben, életveszély bizonyítása

alapján, szűken megfogalmazott ideiglenes bírói határozattal lehetne alkotmányos. Sajátos közfórumok az

egyetemi létesítmények, a tanfelügyelet közgyűlései, a színházak és a különféle előadótermek. Minthogy ezek

ugyanazt a szerepet töltik be a polgári életben, mint az utcák és a parkok, a szólásszabadság itt is szigorú

alkotmányos védelem alatt áll.



A doktrína későbbi finomítása szerint azonban az állam azzal még nem hoz létre automatikusan közfórumot,

hogy valamely intézményében alkalmanként eltűri az ilyen használatot. Nem sokkal azután, hogy O’Connor

főbíró asszony megfogalmazta ezt a módosítást, a bíróság jóváhagyta azt a postai intézkedést, amelynek során

egy belső rendelkezésre hivatkozva megakadályozták egy kampányesemény megrendezését a postahivatal előtti

járdán. Nem kevesebb, mint öt, egymással némiképp ellentétes döntés született ugyanilyen meggondolások

alapján a repülőtéri várócsarnokok ilyen felhasználásának megtiltása érdekében. Sokak szerint ezzel a

tulajdonosi érvelésű, konzervatív fordulattal a létrehozott részleges közfórum puszta elvi lehetőséggé vált,

hiszen merőben a hatóság szándékától függ, hogy tiszteletben kívánja-e tartani a szólásszabadság jogainak ilyen

gyakorlását, vagy sem.

Egész sor ítélkezési eset gyűlt össze a közfórumként nem használható köztulajdon példáiból. Nem lehet a

mondanivaló nyilvános kifejezésének színtere börtönépület, laktanya, városi autóbusz hirdetési felülete,

postaláda, a villanyszámla borítékja vagy a tanári szoba üzenőrekesze. Ezeken a "helyszíneken" minden ésszerű

szabályozás alkotmányos.

Újabban egy negyedik kategóriának tekintik az olyan, meghatározott célra létrehozott, félig nyitott, részleges

közfórumot, ahol csak bizonyos tárgykörben biztosítják a nyilvánosság lehetőségét, gyakran egy szélesebb

program részeként. Az ilyen részleges közfórum mindazonáltal állandóvá is válhat, ahogy igénybe vétele

rendszeressé, szokásossá válik, mint az iskolai és egyetemi rendezvények legtöbbjénél. Ebben az esetben

igazolható az adott cél vagy a kérdéses program alapján a jelentkezők közötti válogatás.

Törvényes célja révén az állam ugyanolyan széles döntési szabadsággal rendelkezik, mint bármely tulajdonos.

Egyesek szerint, bár ezt az analógiát sokan vitatják, a hatóságok egy törvényes célt szolgáló közintézményben

elvileg ugyanúgy megtilthatnának minden közhasznú rendezvényt, ahogy a magánember is megakadályozhatja,

hogy valaki illetéktelenül lépjen be a lakásába. Annyi biztos, hogy az ilyen nézőpont szerinti szabályozás

mindig szigorú alkotmányossági vizsgálatot kíván.

A brit megközelítés kiinduló gondolata az, hogy a polgárok gyűlései és felvonulásai első megközelítésben

törvényesek, de csak akkor, ha nem akadályozzák túlságosan a forgalmat. A valóságban azonban számos

helyhatósági rendelet írja elő előzetes engedély beszerzését. Igaz, ezek nem teszik lehetővé, hogy a hatóságok

egy meghatározott demonstrációt betiltsanak.

4. Egy hajdani tüntetés 1990-ben

A rendőri felkészülés a különféle demonstrációkra, azok várható jellege szerint, magától értetődő feladat. Így

például Tiszaszederkényben a rendőrségnek számolnia kellett volna a szenvedélyes tüntetőkkel, mert senki előtt

nem volt újság, hogy sokan gyűlölik, legalábbis érthetően, a szocialista politikust és az általa képviselt politikát.

Nem azért van szükség az óvintézkedésekre, mert a kérdéses személy országgyűlési képviselő, vagy mert egyéb

okokból érdemel különleges tiszteletet, hanem mert a személyi és anyagi biztonság minden polgárt megillet. Ha

egy utolsó senki, a rendőrségnek akkor is meg kell akadályoznia, hogy feltartóztassák vagy netán leköpködjék.

A felkészülés nyilván valamiféle terepszemlét kíván. Az út, amit biztosítani kell, úgy hírlik, legfeljebb

százegynéhány méter. Az idő oda és vissza jól behatárolható: a gépkocsi ekkor és ekkor megérkezik, az épület

rövid idő alatt elérhető, lövésre és hajigálásra nem kell számítani, a hívek és ellenfelek előzetes szétválasztása

nem látszik indokoltnak, s minthogy a helyszínt és az időpontokat tekintve az egész jelenetsor minden elemében

kiszámítható, a kívülállók se panaszkodhatnak különösképpen a zaj és a csődület várható kényelmetlenségei

miatt.

Politikailag viszont tagadhatatlanul kényes volt a feladat. Megeshet, a leninvárosi rendőrségen akkor még

szerették egyesek a szovjet rendszert jelképező MSZMP-t. Megeshet, hogy ezek az emberek szívesen kitették a

politikust némi "újfasiszta" lökdösődésnek; azt bizonyítandó ugyanis, hogy a fehérterror veszélye, amiről az

még egy éve, hatalma teljében szónokolt, nem légből kapott. De tegyük fel, hogy már a rendőrök se lelkesedtek

Leninért és leninvárosi szovjet rendszeréért, akkor is legalább három politikai meggondolás szólhatott amellett,

hogy lne álljanak a helyzet magaslatánl. Az első ugyanaz, mint az előbbi, de most a haladóbb utódpárt

modorában, esetleg azzal az lobjektivitássall, amiről sokat beszéltek annak idején a televízióban: lám, mindenütt

a jobboldali veszély. A második az ellenzék lejáratása: lám, ezek ilyenek. A harmadik meg, holmi régi

gumibotozásokkal szembeállítva, a rendőri be nem avatkozás terjedni látszó jelszava.

Az, hogy a választásokon utóbb győztesnek bizonyult párt helyi csoportja előre bejelentette, hogy ettől eddig

tüntetést szervez, még meg is könnyítette a rendőrség dolgát. Egy elfogadhatóan teljes és helyesen

megfogalmazott alkotmány szerint egy ilyen bejelentésnek ugyanis nem az az értelme, hogy a szólásszabadság



utcai gyakorlásához engedélyt adjon a hatóság. A jog éppen abban áll, hogy az államnak nincs felhatalmazása

engedélyezésre vagy tiltásra. Ugyanakkor ha valahol, hát a szólásszabadság alkotmányos jogának utcai

gyakorlásánál biztosan szükség van a hely, az idő, a mód szabályozására. A doktrína eredetileg is a szórólap-

irományok engedélyeztetési rendszerére vonatkozott a harmincas évek végén, amennyiben kimondta a bíróság,

hogy egy város vezetésének korlátlan döntési szabadsága van egy ilyen engedély megtagadására, lhelytől,

időtől, módtól függetlenüll. Ez egyrészt valamiféle nélkülözhetetlen összehangolása a közterület

lrendeltetésszerű használatainakl: a közügyekről folytatott szabadtéri eszmecserét egyeztetni kell a kívülállók

prózaibb vagy másféle érdekeivel. Másrészt két tüntetés, két vita általában nem fér meg egy helyen. Nagy

tapintat és arányérzék kell ahhoz, hogy a rendőrség kialakítsa azt a sajátos forgalomirányítást, amely nem rejtett

cenzúrája a politikai vélemény kifejezésének. A törvénytisztelő rendőrnek nem szabad megsértődnie, ha a

polgárok kellő gyanakvással vizsgálják a megoldásokat.

Mégis, a szervezők a bejelentéssel kötelezettségeket vállalnak. Mivel sok a zűrzavar akörül, hogy miben kell

állnia felelősségüknek, nézzünk egyszer komolyan szembe azzal a mostanában sokat hangoztatott gondolattal,

hogy aki utcára vitte az embereket, vigye is haza őket. Furcsa lett volna, kezdjük ezzel, ha a tüntetést szervező

csoport a minden bizonnyal felnőtt, belátóképességükben nem korlátozott emberek nevében megígéri, hogy a

tüntetés békés lesz. A törvények betartását ugyanis nem ígérheti meg senki se a saját nevében, se másokért

felelősséget vállalva. Egy ilyen ígéret disszonáns lenne. Tüntetünk vagy sem, engedelmeskedésünk a

törvényeknek nem lehet ígéret tárgya. Az viszont, hogy a demonstráció általános hangneme ezen túlmenően

mérsékelt, visszafogott, "békés" lesz-e vagy egyenesen izzóan szenvedélyes; hogy jelszavai józanok-e vagy

meggondolatlanok, netán helyesek-e vagy helytelenek lesznek, nem vethető alá sem előre, sem utólag hatósági

elbírálásnak. Amit csakugyan megígérhetnek a szervezők – és szép tőlük, ha ezt megteszik –, az az, hogy

önkénteseik segíteni fogják a közrend fenntartását és általában bármely garázdaság elkerülését.

Ez nem azonos azzal a mókás ötlettel, amit egyesek hangoztatnak, hogy egy ilyen tüntetésnél az önkéntesek

teljesen magukra vállalják a rendőri biztosítás kötelességeit. Hogy köszönik szépen, de "nem kérik" – az erre a

szolgálatra kiképzett – hivatásos rendőrök munkáját. Egy jogállamban ilyesmit ugyanis nem lehet kérni, s

ennélfogva ilyen kérést nem lehet teljesíteni.

5. A mondanivaló kifejezésének elemi és elementáris formái

Hogyan kell tehát alakulnia egy személy elleni politikai tüntetésnek a gyakorlatban? Politikai tüntetés

mindenekelőtt nem irányulhat a magánélet, a személy otthona vagy szállása ellen. Ebben a tekintetben igazságot

kell szolgáltatnunk Millnek, amiért tiltaná a gabonakereskedő gonoszságának bizonygatását a gabonakereskedő

háza előtt.

Törvényes demonstráció nem élhet az erőszak eszközeivel és nem is fenyegethet az erőszak egyértelmű és

közvetlen veszélyével. Scanlon megkülönbözteti bármely – törvényes és törvénysértő cselekedet –

indokoltságának szabad megvitatását attól a tanácstól vagy információtól, amely bizonyíthatóan hozzájárulhat

egy tiltott cselekmény kivitelezéséhez. A polgár szabadon javasolhatja bárkinek egy bank (akár egy

meghatározott bank) kirablását is, nem is beszélve most a proletárdiktatúra ügyéről, de nem mellékelhet az

érvekhez tervrajzot. Noha az, hogy mi számít érvnek és indoknak, illetve eszköznek és információnak, gyakran

az adott körülményektől függ, de ezeket a nehézségeket vállalni kell, hiszen a polgári engedetlenség esetleges

okainak és a társadalmi berendezkedés forradalmi vagy türelmes megváltoztatásának szabad vitatása nélkül a

polgárok főhatalmáról beszélni komédia.

A legyértelmű és jelenlévő veszélyl szabálya, amit eredetileg a szólásszabadság védelmében hoztak létre,

mentesítve a polgárokat szavaik távoli vagy esetleges következményeinek büntethetősége alól, ebből a

szempontból eredendően kétértelmű. Néha egyenesen úgy értelmezték, különösen a "kihívó szavak"

elméletének hatására, mint a szélsőségesen felforgató eszmék tartalmi kizárására vonatkozó mércét. Ha túl

szélsőséges a gondolat, például a fasizmust vagy a proletárdiktatúrát dicséri, esetleg ezek meg azok ellen

gyűlöletet szít, akkor a bíró hatodik érzékére hallgatva elég világosnak és elég közvetlennek érzi a veszélyt.

Bizonytalanságát ellensúlyozza ugyanis a fenyegető kár nagysága. Ez az értelmezés a Chaplinsky-indoklás

burkolt felújítása. Más a helyzet akkor, ha a szabály nem a nézetek tartalmára, hanem hangoztatásuk helyére,

idejére, módjára, vagyis a jogok belső összehangolásának kérdéseire vonatkozik. Amíg az úgynevezett

Brandenburg-szabály azonnali törvénysértő cselekedet veszélyéhez köti a beavatkozás igazolását, s ennek

alapján menti fel a fenyegetőző klánvezért, az eredeti Schenck-indoklás esetében ez csak látszat. Holmes főbíró

számára a cselekmények megkísérlésének büntetőjoga volt a kiindulópont. Ennek mintájára úgy gondolkodott,



hogy a komoly következmények nélküli kísérleteket figyelmen kívül lehet hagyni, amíg a veszélyeseket – és itt

a szándék a valószínűség mutatójának számít – meg kell büntetni. A politikai vélemény kifejezésének felosztása

veszélytelenre és veszélyesre azonban félrevezető, hiszen mindig hajlamosak leszünk veszélyesnek tartani

azokat a nézeteket, amelyek terjedését nem szeretjük. Schenck esetében például a vád egyáltalán nem azonnali

törvénytelen erőszak veszélyének kiváltása volt, hanem a háború ellenzése.

Brandeis Whitney-különvéleménye, amelyre már utaltunk, számol azzal, hogy meghatározott korlátozásokat

tehet szükségessé az állam védelmezése a kormányzat megdöntése, illetve komoly politikai, gazdasági vagy

erkölcsi sérelme ellen. Csakhogy

ehhez a veszélynek olyan közvetlennek kell lennie, hogy nem adna időt a vita kibontakozására

a fenyegető rossz bekövetkezése…amennyiben van idő a tévedések és hibák megvitatására, s

a rossz elkerülhető a nevelés eljárásaival, úgy az alkalmazandó megoldás a válasz, nem pedig

az elhallgattatás. (Whitney 1925, 377.)

Valamilyen erőszak vagy felfordulás puszta eshetősége nem elég a beszéd elfojtásához. Szabad emberek között

a bűn megelőzésének szokásos eszköze a nevelés és a büntetés, nem pedig a szólásszabadság és a gyülekezési

szabadság jogainak legázolása.

A hisztériára válaszoló rendőri hisztéria elkerülése először is azt kívánja, hogy a szolgálatot teljesítők állandó

kontaktusban legyenek az összes érintett féllel. Kezdve azzal, hogy az MSZMP helyi képviselőivel és a vita

szervezőivel percre pontosan tisztázható a műsor, s folytatva azzal a művészettel, amellyel egy képzett

rendőrtisztnek egy ilyen helyzetet kezelnie kell. Hogy tudjon figyelmeztetni a jogsértés veszélyére, s hogy fel

tudjon lépni teljes határozottsággal és lehetőleg a tűntető csoport hangadóinak egyetértésével, ha valamilyen

jogsértés tényleg bekövetkezik.

Szükség van e művészet gyakorlása során bizonyos ünnepélyességre, hogy még a gyanúja is eltűnjön a

politikailag értelmezhető kétértelműségeknek. A polgároknak sem csupán erkölcsi kötelessége ilyenkor a

félreérthetetlen együttműködés a rendőrrel, hisz ez azokból az alapelvekből következik, amelyekből

polgárjogaink erednek. (Az esti híradóban úgy látszott, a szervezők tartják vissza a féktelenkedőket, rendőr

sehol a láthatáron.) Mégis, ha leszámítunk némi megengedhetetlen fejetlenséget, a fizikai félelemkeltés, a

veszély bizonyára csak akkora volt, amit el kell viselnünk egy modern demokráciában. Nem az a kérdés, hogy

melyik a jobb politika, a szitkozódás vagy a hűvös érvelés. Az sem, hogy az elemi felháborodás ilyen

megnyilvánulásai vajon nélkülözhetetlenek-e bizonyos esetekben, mintegy biztosítószelepként a társadalmi

feszültségek levezetésére. Még csak arra sem szabad hivatkoznunk, noha ez kétségtelenül igaz, hogy ez a

legolcsóbb közfórum, s hogy ezek a gondolatok nem jutnak el a széles nagyközönséghez az állami rádió és

televízió kuratóriumok által terelt műsoraiban. A lényeg az, hogy – mások jogainak sérelme nélkül – bárki

hallathassa hangját a közügyek megvitatásában, mégpedig azon a módon, amit a legjobbnak tart.




1. Mi a gyülekezési szabadság sajátos jelentősége a mondanivaló nyilvános kifejezésének formái között?

2. Hogyan különböztethető meg a ltöbb, mint beszédl esetekben a kommunikatív viselkedés törvényes

szabályozása és alkotmánysértő korlátozása?

3. Mit neveznek a szólásszabadság magyarázatában a közfórum doktrínájának, s mi tekinthető közfórumnak?

4. Mit neveznek félig nyitott, részleges közfórumnak?

5. Milyen elvi és gyakorlati problémákat vetettek fel a rendszerváltás első éveinek tüntetései?

6. Hogyan különböztethetjük meg az erőszakos cselekményeket az erőszakos cselekményekről folyó vitáktól?

7. Mikor teremtenek az izgatás körülményei egyértelmű és jelenlévő veszélyt?

7. Jegyzet

A szimbolikus beszédnek tekinthető cselekedetekről lásd Barendt 1987, 42kk. A példákat lásd Haiman 1981,

26–40. A mondanivaló és a cselekedet szétválaszthatóságáról lásd Cox (1965), 536. A demonstrációkra

vonatkozóan bírálja Kalven 1965, 23. Egy hasonló ellenvéleményt fogalmaz meg Denning lordbíró: Hubbard

(1976), 142, valamint 178–179.

Az egyenruha viselésének ugyanilyen tilalma létezik Franciaországban, Ausztriában és újabban

Spanyolországban is. A legismertebb brit eset, ahol egyenruhának minősült a barettsapka és a szürke kesztyű

viselése az adott helyzetben, egy IRA-tag temetésén: O’Moran (1975). Az amerikai példa természetesen az

alkotmányellenesen betiltott (és a valóságban soha meg nem történt) néma tüntetés náci egyenruhában: Skokie

(1978). Lásd erről a 9. s-t.



A közfórum doktrínájának megfogalmazása: Hague (1939), 515–516. A közfórum fogalmáról Kalven 1965. A

tan későbbi alakulásáról Post 1987; illetve Mellis 1991. A szemetelés megítéléséről üzleti mondanivaló, például

reklámkampány esetén, lásd Schneider (1939). Vö. 10. s.

A tartalmi cenzúra feltételeiről lásd Near (1931), 697, 716. A kivételes bizonyítási eljárásról és a túl széles

beavatkozás kérdéséről lásd az 5. és 6. s-t.

Arról, hogy az oktatási létesítmények, a színházak vagy az előadótermek természetes közfórumok, lásd Perry

(1983), 45–46. Arról, hogy ezek csak részleges közfórumok, mert ilyen használatukat a hatóságok nem

kötelesek mindig eltűrni, lásd Cornelius (1985), 788. A doktrína alkalmazását lásd Kokinda (1990), illetve Lee

(1991). A részleges közfórumok fogalmának önkényességét bírálja Post 1987, 756kk. A közfórumként nem

használható köztulajdon példái: Perry (1983). A meghatározott célra létrehozott közfórumokról: Tribe 1988,

986kk. Vö. Ward (1989), 790. A nyitott kérdésekről Mellis 1991, 173. Az állam magántulajdonosi fellépéséről

Davis (1897). A hasonlat bírálata: Powe 1982.

A tárgykör, a tartalom és a nézőpont szerinti megkülönböztetés alkotmányosságának megítéléséről lásd Note

1989, 1904kk; valamint Stone 1987, 46kk.

A menetek a közúti akadályozás szempontjából a brit gyakorlat szerint kedvezőbb elbírálásban részesülnek,

mint a gyűlések. Noha Karlsruhe még nem tárgyalt ilyen esetet, alkotmányjogilag, úgy tűnik, a gyülekezési

szabadság a német Alaptörvény értelmében sem jog: Maunz 1986, 20-23. A tartalmi semlegesség brit előírására

jó példa annak a városi rendelkezésnek a felülbírálása, amely azon az alapon akart kitiltani egy parkból egy

rögbicsapatot, hogy az nem szakította meg a sportkapcsolatokat Dél-Afrikával. Lásd Wheeler (1985).

A gyülekezési szabadság gazdag irodalmából lásd Williams 1967; Blasi 1970; Bosmajian 1972; Kalven 1972;

Haiman 1972; Karst 1975; Feinberg 1975; Scarman 1975; Wallington 1976; Admur 1980; Schauer 1982, 201-

206; Leader 1982; Powe 1982; Goldberger 1983; Baker 1984; Wallington 1984; Lee 1986; Barendt 1987, 86-97,

199-213 és 317-323; Kalven 1988, 119-236; s Robertson 1989.

A gyülekezési szabadság olyan kérdéseivel, amelyek a rendszerváltás első lépéseitől kezdve időszerűvé váltak, a

szocializmust építő Magyarországnak sohasem kellett megbirkóznia. Az atrocitásra, amelynek felidézésével

bevezettem a rendszerváltás évében a tüntetések alkotmányjogi kérdéseiről szóló írásomat (Beszélő, 1990),

Tiszaszederkényben, vagy ahogy annak idején még nevezték, Leninvárosban került sor, az első szabad

választások kampányidőszakában. A félig-meddig akkor már bukott rendszer volt miniszterelnöke és

teljhatalmú párttitkára, aki még a korábbi értelemben szocialista párt képviselőjelöltjeként érkezett a városba, a

helyi tévéstúdióból kilépve heves tüntetők csoportjával találta magát szemben. Noha személyi sérülés nem

történt, anyagi kár nem keletkezett, s csak percekig kellett elviselnie az öklüket rázó, az autó tetején,

szélvédőjén dörömbölő emberek fenyegetéseit, a rivális szabadelvű képviselőjelölt elhatárolta magát a

történtektől, kijelentve, hogy "a személyek elleni tüntetés nem lehet a demokratikus átalakulás eszköze". Lásd

Magyar Nemzet, 1990. február 16. Holott azt lehet mondani, érveltem, hogy éppen ellenkezőleg, a személyek

elleni tüntetés nagyon is fontos lehet mind a demokratikus átalakulás során, mind a demokratikus társadalom

hétköznapi életében.


16. fejezet - 16. A pénz beszél?

A szólásszabadságot tekintve az is probléma, ha valaki túl szegény és iskolázatlan, meg az is, ha az teszi

különlegesen hatásossá a mondanivalóját, hogy gazdag. Aki aránytalanul sok erőforrást képes bevetni,

aránytalanul könnyen éri el a fontosabb nyilvános fórumokat. A méltányos hozzáférés problémájának másik

oldala tehát az aránytalan hozzáférés, a szólásszabadság rendszerének, a közügyek szabad vitájának eltorzulása.

Az aránytalan hozzáférés lmonopóliumail

Sokszor a szegények kétséges szólásszabadságával áll szemben tehát a gazdagok hatékony szólásszabadsága,

hiszen a gazdag könnyen előteremti az eszközöket. Egy kapitalista társadalomban a társadalmi és gazdasági

különbségek formálissá, látszattá tehetik a szabadság egyenlőségét (15. §). A probléma az, hogy a polgárjogok

hasznossága nem csupán szubjektív, de különböző társadalmi helyzetű csoportok számára elkerülhetetlenül

különböző.

Amikor a társadalmi különbségek elve megengedi, bizonyos polgároknak nagyobb a vagyona

és a jövedelme, s ennélfogva céljaik eléréséhez nagyobb eszköztáruk lesz. Amikor azonban ez

az elv teljesül, egy jól meghatározott értelemben az ellensúlyozza majd a szabadság e kisebb

értékességét, hogy amennyiben kisebbek lennének az alapvető javak mutatója alapján a

társadalmi és gazdasági egyenlőtlenségek, úgy a társadalom legkevésbé előnyös helyzetű

tagjainak még kevesebb minden célra alkalmas céljai elérésére eszköze lenne. A társadalom

így létrejött alapszerkezete a mindenki által élvezett egyenlő alapszabadságok

felhasználásában a legkevésbé előnyös helyzetűeknek a lehető legtöbbet juttatja az alapvető

javakból. (Rawls 1987, 41.)

Az elfogadhatóan igazságos társadalmi különbségek által megkívánt méltányos esélyegyenlőséget azonban ki

kell egészítenie a méltányos esélyek egy ennél is alapvetőbb fajtájának. Az elfogadható lehetőségek ebben az

értelemben azt jelentik, hogy

…a politikai szabadságok értékességének minden polgár számára társadalmi, illetve gazdasági

pozíciójától függetlenül megközelítőleg egyenlőnek, vagy legalábbis elég egyenlőnek kell

lennie, abban az értelemben, hogy mindenkinek méltányos esélye legyen a hivatalviselésre és

a politikai döntések eredményének befolyásolására. (Rawls 1987, 42.)

És mivel a nagyközönség befogadóképessége minden lehetőséget és alkalmat figyelembe véve véges, a

gazdasági hatalom birtokosa képes lehet mások kiszorítására, háttérbe szorítására a mondanivaló nyilvános

kifejezésének legjelentősebb fórumain. A dolog egyik oldala a hozzáférés jogainak, a nyilvános fórumok

elérhetőségének szociálpolitikai problémája (15. §). Ugyanakkor azonban a mondanivaló kifejezésének valóban

hatékony eszközei egy magántulajdonon és versenyen alapuló piacgazdaság vérkeringésének részei, s így

közgazdaságtani értelemben ugyanúgy szűkösek, mint más fontos anyagi erőforrások. A gazdasági

monopóliumokkal párhuzamosan létrejönnek a média, a tömegkommunikáció monopóliumai.

Mindazonáltal nem minden monopólium gazdasági monopólium. A parlamentáris képviseleti rendszerben és a

közügyek szabad vitájában érvényesülnek ugyan a társadalmi és gazdasági erők összefüggései, de egy szabad

országban a társadalmi berendezkedés alapvető intézményei, mindenekelőtt az alkotmányos intézmények úgy

vannak kialakítva, hogy elfogadható mértékben korlátozzák mind a kiinduló, mind a keletkező

egyenlőtlenségeket. A polgárok szabad együttműködése nem egyfajta sajátos, kereslet és kínálat által vezérelt,

árszabályozó és versenyre épülő piacgazdaság. A szabadság technikáinak zavarai gyakran származnak a

gazdasági és kulturális háttérfeltételekből, de mégsem egyszerű piaci zavarok. Az eszmék piaca, a marketplace

of ideas, Oliver Wendell Holmes főbíró hasonlata csupán hasonlat a viták kívánatos akadálytalanságára, nem

pedig egy szó szerinti értelemben vehető modell.

Mindamellett nem vitás, hogy a szólásszabadság monopolhelyzetei mellett létezhetnek valódi gazdasági

monopóliumok is, hiszen a sajtó mögött ott van a sajtóipar, s a kifejezés számtalan formájának van üzleti

vonatkozása. Ne felejtsük el azonban (10. §), hogy e gazdasági monopóliumok letörésénél van egy fontos

különbség a szokványos üzleti szabályozás problémájához képest, nevezetesen itt óvatosabbnak kell lennünk,

mert a versenyjogi beavatkozás könnyen lehetővé teszi a rejtett cenzúrát az állam számára.

1. A választójog elfogadható értéke

16. A pénz beszél?


A Buckley-döntés (1976), amelynek felülbírálásáért napjainkban Ronald Dworkin és több mint kétszáz amerikai

jogászprofesszor indított mozgalmat, a választási törvény 1974. évi módosításának alkotmányosságára

vonatkozott. Az Egyesült Államok Legfelsőbb Bírósága az ügy kapcsán azt mondta ki – igaz, a legcsekélyebb

többséggel –, hogy az aránytalan kampányráfordítások törvényi korlátozása elfogadhatatlan, mert a

mondanivaló kifejezésének mennyiségi korlátozása is a mondanivaló kifejezésének korlátozása. Ezen az sem

változtat a bíróság érvelése szerint, ha a kampányeseményhez szükséges befektetést a szimbolikus beszédre

vonatkozó alkotmányos szabály, az úgynevezett O’Brien-teszt alapján ítéljük meg, vagyis úgy tekintjük, mint

olyan ténykedést, amely az egyértelmű kommunikációs szándék és egy attól elválasztható cselekedet sajátos

kombinációja, s amelynek éppen ezért csak akkor lehet alkotmányosan elfogadható a korlátozása, ha az állam

korlátozó érdeke nem a mondanivaló kifejezésének elfojtására irányul, s a közbelépés járulékos hatása sem

érinti súlyosan a kommunikációt. A kampányráfordítások felső határának megszabásával kizárólag a

kommunikáció csökkentését próbálják elérni. A ráfordításokkal ellentétben a hozzájárulások felső határának

megszabását viszont a többség nem tekintette alkotmánysértőnek a szólásszabadság vonatkozásában, mondván,

hogy a pénzt itt csak később fogják mondanivaló kifejezésére, a kampányesemények számláinak fedezésére

fordítani, s így az összeg korlátozása csak járulékosan érint mondanivalót, s e közvetett hatás sem súlyos.

Azoknak, akik a Buckley-döntést bírálják, mindenekelőtt azt kell megmutatniuk, hogy a ráfordítások és

hozzájárulások között a különbség csekély, vagy egyenesen kétséges, s így ha indokolt az utóbbi esetben

megszabni az összegek felső határát, akkor e korlátozás minden kampányösszegre kiterjeszthető. Gondoljuk

csak meg, mondhatják, hogy azt még egyetlen bíróság sem kívánta, hogy töröljék el a progresszív adózást és a

teljes monopóliumellenes versenyjogi törvényhozást a szólásszabadság korlátozásaként!

Abban a Buckley-bíróságnak kétségtelenül igaza van, hogy a modern tömegtársadalomban szinte valamennyi

mérvadó kommunikációs eszköz komoly pénzbe kerül. Napjainkban a szólásszabadság jogainak gyakorlása nem

állhat annyiból, hogy a politikai mondanivalót kinyomtatják vagy hangosbeszélő segítségével világgá kürtölik.

Különösen akkor fontos a mondanivaló terjesztésének, elérhetőségének hatékonysága, amikor viszonylag rövid

idő áll rendelkezésre egy hatalmas tömeg elérésére, ami a legelső szempont a sikeres választási kampány

számára. Amit a bíróság figyelmen kívül hagyott, az a kampány-hozzájárulás és a kampányráfordítás

elérhetőségének társadalmi-gazdasági különbsége. Amíg egy párt vagy egy képviselőjelölt politikai

mondanivalójának kifejezését a középosztály általában képes valamilyen mértékben támogatni, a

kampányráfordítás a hozzáférés kivételes joga, amellyel csupán a legtehetősebbek képesek élni, bőséges időt és

helyet vásárolva a kampány során a média műsorfolyamában és a sajtóban.

A kampányráfordítás korlátozása mellett éppen az szól a Buckley-döntés ellenzéke szerint, hogy egyrészt növeli

a kevésbé tehetős csoportok hozzáférési lehetőségeit a legtehetősebbekéhez képest, másrészt a korlátozás –

szigorú tartalmi semlegessége ellenére is – növelné az érvek súlyát az intenzív érzelmekéhez és az azokat

tápláló pénztárcák súlyához képest.

Egy másik nevezetes amerikai eset, a Belotti-ügy (1978), kifejezetten a Buckley-indoklás kiterjesztése volt. Itt is

egy választási törvény alkotmányossága volt a kérdés, de a szűk többség ebben az esetben egy olyan tagállami

rendelkezést ítélt alkotmányellenesnek, amely az imént tisztázott értelemben gazdasági vállalkozások, bankok és

részvénytársaságok kollektív szólásszabadságát korlátozta. Massachussetts törvénye megtiltotta a cégek

kampányráfordításait minden olyan esetben, amikor a kampányesemény nem irányul közvetlenül törvényes

üzleti érdekeik előmozdítására. A Belotti-bíróság értelmezése szerint ez a törvény is sérti a szólásszabadság

elvét, amennyiben megakadályozza a panaszos bankot, hogy egy népszavazás alkalmával a neki kedvező

törvényhozási javaslat mellett kampányoljon. Ebben az esetben tehát nem csupán az volt a kérdés, hogy mi

számít alkotmányos védelemben részesülő mondanivaló nyilvános kifejezésének, hanem az is, hogy

részvénytársaságnak lehet-e törvényes nem-üzleti mondanivalója, s ha igen, élvezi-e a kollektív politikai

mondanivaló – természetesen az üzletemberek egyéni állásfoglalásain felül – a szólásszabadság alkotmányos

elvének szigorú védelmét.

Ugyanígy a Buckley-elv kiterjesztésének tekinthető az a döntés, amely azt az önkormányzati rendelkezést

semmisítette meg, amely megtiltotta, hogy egy csoport, az adott esetben a lakbérek szabályozása ellen fellépő

polgárok tömörülése, hozzájárulásokat gyűjtsön városi előírások támogatására vagy ellenzésére. Ezekben és

más esetekben ráadásul kétségtelenül szorosabb kapcsolatot találhatott a bíróság a fizetési hajlandóság és egy

sajátos mondanivaló nyilvános kifejezése között, mint a képviselőjelölteket támogató összegek esetében. Ez

persze rögtön újból felveti az adózás szólásszabadságot korlátozó lehetőségeinek kérdését, például azt, hogy

miért nem a mondanivaló tartalom szerinti megkülönböztetése a jótékony célú, nem-üzleti érdeket szolgáló (10.

§) hozzájárulás adókedvezménye. Azt is lehet azonban mondani, hogy egy gazdasági érdekcsoport minden

olyan törekvése, amellyel egy képviselőválasztás vagy egy lakossági szavazás eredményét igyekszik

befolyásolni, a maga vállalkozói tőkéjét felhasználva, üzleti mondanivaló kifejezése, amelyet a szólásszabadság

elve kevésbé védelmez (10. §).



A vita legfontosabb meggondolása a szólásszabadság és a választójoggal összefüggő politikai szabadság

összehangolása az egyenlő alapszabadságok megfelelő rendszerén belül. Az ellenérv szerint egyetlen olyan

összefüggése van a demokratikus társadalmi életnek, amelyen belül a szólásszabadság formális

"házszabályainak" kialakításával arra kell törekednünk, hogy legalább hozzávetőlegesen megközelítsük az

egyenlő hang eszményét, és ez a választási kampány területe. A kampány során mozgósítható összegek, mint

láttuk, jelentősen befolyásolják a mondanivaló nyilvános kifejezésének lehetőségeit, s ez nem csupán azt jelenti,

hogy nőnek a meggyőzés lehetőségei, de azt is, hogy bizonyos választópolgárok számára jóformán kizárólag ez

a mondanivaló érhető el. Az eredmény egyfelől a "hangerő" egyenlőtlensége, s másfelől, feltehetőleg ennek

következtében, az egyenlő választójog egyenlőtlen értéke. Ha a választópolgárok egy részének nincs komoly

esélye sem a tisztségek sikeres megpályázására, sem álláspontja népszerűsítésére, akkor végül nem érvényesül

az legy ember egy szavazatl elve. Ha nem akarjuk bölcs cinizmussal kezelni ezeket a problémákat, meg kell

állapítanunk, milyen tevőleges kötelességei vannak az államnak e következmények leküzdésére, illetve

csillapítására.

Gondolatmenetünknek ebben az utolsó érdemi szakaszában azt vizsgáljuk meg tehát, hogy miként kell

szabályoznia az államnak a választási kampány szólásszabadságát, hogy milyen háttérfeltételeknek kell

teljesülniük az egyenlő választópolgári szabadság jogainak hatékony gyakorlásához az legy ember egy szavazatl

elvét veszélyeztető körülmények közepette, hogy miként szorítható vissza a szabad választások egy elfogadható

masinériájában az állami részrehajlás, a "politikai pénzekből" származó gazdasági fölény és a korrupció.

Némileg összefoglalva kiinduló gondolatainkat, a demokratikus választási rendszerek szótárában politikai

pénzeknek azokat az összegeket nevezik, amelyeket a politikai pártok, illetve jelöltjeik költenek el a sikeres

választási eredmény érdekében a választási kampány során, akár saját forrásaikból, akár erre a célra gyűjtött

adományokból. E pénzek a politikai szólásszabadság hatékony gyakorlásához tehát mintegy belépőként

szolgálnak. A legfontosabb kiadás általában a televíziós hirdetések és a kamerát vonzó események számlájának

kifizetése, s csak ezután következik például a hagyományos reklámráfordítás, a választópolgárok közvetlen

"megszólításának" postaköltsége és telefonszámlája, a plakátragasztáshoz és a szórólap-terítéshez szükséges

összeg.

Amennyiben a számottevő nyilvánosság, a legszélesebb nagyközönség elérésének lehetőségei végesek és nem

állnak ingyen rendelkezésre, a jelöltek versenye leszűkül: aki nem képes megfizetni a belépőt, nem képes

hatékonyan megismertetni nézeteit a választópolgárral. Tökéletesen lehetséges, hogy miközben valamilyen

periférikusabb, olcsó vagy ingyenes közfórum mindenkinek rendelkezésére áll, a tömegkommunikáció igazán

hatásos eszközeit azok a jelöltek uralják, akiknek elég vastag a pénztárcájuk. És ha a jelöltek versenye a pénzek

versenyévé válik, a választópolgár sem képes ésszerűen tájékozódni az alternatívák között, s így nem

érvényesülhet az legy ember egy szavazatl elv, a választások tisztasága.

A szabad választások összefüggésében egészen különleges jelentősége van tehát az elfogadható politikai

egyenlőség garantálásának, mert ha nem sikerül a választópolgári és általában a politikai szabadság méltányos

értékének szavatolása, sokak számára valamennyi alkotmányos jog papíron marad. Ezt szögezte le az Egyesült

Államok Legfelsőbb Bírósága a modern amerikai alkotmányjog két mérföldkő-esetének indoklásában.

Ha a szavazati jog megsérül, a jogok – még a legalapvetőbbek is – egytől egyig illúzióvá

válnak… (Wesberry, 1964, 17.)

Valamennyi polgár teljes és hathatós részvétele az állam kormányzásában azt követeli, hogy

… mindegyiküknek egyenlően hatékony legyen a hangja, amikor megválasztják az állam

törvényhozásának tagjait. A nagy, bonyolult, modern alkotmányos demokráciákban a

választópolgár hathatós befolyásolása nyilvánvalóan megkívánja az ilyen ráfordításokat.

… mivel az arányos törvényhozást tekintve bevallottan annak elérése az alapvető cél, hogy

minden polgárnak méltányos és hathatós képviselete legyen, arra a következtetésre jutunk,

hogy az egyenlő védelem követelménye garantálja az egyenlő választópolgári részvétel

lehetőségét az állam törvényhozásának megválasztásában. (Reynolds, 1964, 565.)

A probléma megoldása a méltányosságként felfogott igazságosság "társadalmi szerződésének" "több szakaszos"

– John Rawls nevéhez fűződő – gondolatkísérlete szerint a társadalom igazságos alapszerkezetének kialakítása.

Ennek során tesszük magunkévá, a szükséges erkölcsi kikötések alkalmazásával, először az igazságosságnak azt

az első elvét, amit az egyenlő szabadság elvének nevezhetünk, s amelynek közelebbi meghatározásából

alakítható ki az egyenlő alapszabadságok összehangolt családja, azután, másodszor, az igazságosságnak azt a

második elvét, amely a társadalmi különbségek elfogadható nagyságát szabja meg. E második elvnek, a



társadalmi különbségek elvének két része van, s ezek ugyanúgy szigorú elsőbbségi rangsorban állnak

egymással, mint az első elv a második egészével. A társadalmi különbségek igazságosságának előzetes feltétele,

hogy az anyagi javak birtoklásában, a jövedelem és a vagyon megoszlásában, valamint a fontosabb tisztségek

betöltésében és a nagyobb hatalommal járó pozíciók elfoglalásában mindenkinek méltányos, azaz elfogadható

mértékű esélyegyenlőséget biztosítunk. Ezt követően kell megkeresnünk a társadalmi és gazdasági

egyenlőtlenségeknek azt a szintjét, amely abban az értelemben igazságos, hogy azok számára, akik sorsuk

esetlegességeiből következően a legkevésbé szerencsés helyzetből indultak, a lehető legelőnyösebbek. Abban az

értelemben, hogy az ennél kisebb különbségek megkövetelése rontana e legrosszabb helyzetben lévő polgárok

életkörülményein.

Van azonban az alkotmányos demokrácia igazságosságának egy sor további elve is, amelyek, amint már

utaltunk rá, vizsgált témánk vonatkozásában különlegesen fontosak. Az alapszabadságok méltányos értékének

biztosítását egy negyedik, az elégséges politikai egyenlőség megkövetelését egy ötödik elvnek tekinthetjük.

Egy szabadon tehető dolog értéke egyénenként, illetve egy személy életének egy-egy időszakában roppant

különböző és változó lehet az életcélok, az életfelfogás alapján. A polgárjogoknak tulajdonított szubjektív érték

mellett belátható, hogy bizonyos esetekben az alapszabadság élvezete, illetve gyakorlása olyan

háttérfeltételekhez kötődik, amelyek hiánya némiképp formálissá, sőt, szélsőséges esetben teljesen névlegessé is

teheti a kérdéses jogok biztosítását. Az egyenlő szabadság elvének tehát magában kell foglalnia bizonyos elemi

szociális és kulturális jogokat a szükséges objektív életkörülmények érdekében.

A politikai szabadság méltányos értékének biztosítása nem esik teljes mértékben egybe az alapszabadságok

háttérfeltételeinek méltányos garantálásával. A szólásszabadság tekintetében az előbbi a szabad választások

sajátos fórumaira, az utóbbi általában a mondanivaló nyilvános kifejezésének lehetőségeire, illetve a nyilvános

mondanivaló elérhetőségére vonatkozik.

Még egyszer, utoljára menjünk vissza a kölcsönösen elfogadható együttműködés követelményeinek kiinduló

helyzetéhez. A követelményeket úgy tekinthetjük, mint amelyeket ésszerű lenne kiválasztanunk magunknak a

lehetséges alternatívák közül alapvető intézményes berendezkedésünk számára egy mindenkit egyenlő

tisztelettel kezelő, mindenkinek elfogadható feltételeket teremtő "eredeti" helyzetben. Ebben a helyzetben

nyilvánvalóvá válna, hogy a legelső követelmény a polgárok egyenlő szabadságának elve. Ez megköveteli

annak megállapítását, hogy együttműködésünk számára, ha a szabadság egyenlő jogaival felruházott, saját

életfelfogás és igazságérzet kialakítására képes személyeknek akarjuk tekinteni egymást, úgy melyek lesznek e

szabadság legfontosabb fajtái. És megköveteli azt is, hogy ezekből az alapszabadságokból egy megfelelően

összehangolt rendszert hozzunk létre.

Minthogy az alapszabadságok gyakorlása, illetve élvezete nehéz, sőt, teljességgel lehetetlen bizonyos

háttérfeltételek nélkül, a nyomor, a betegség vagy a tudatlanság szélsőséges következményei ellen az

alapszabadságok rendszerének tartalmaznia kell bizonyos szociális és kulturális érdekeket védelmező jogokat.

Különösen nyilvánvaló, hogy nem beszélhetünk azoknak a lehetőségeknek az elfogadható kihasználásáról,

amelyeket az alapszabadságok garantálnak, ha gyerekkorunkban nem kaptunk megfelelő védelmet

felnevelkedésünk viszontagságaival szemben.

A személy, a lelkiismeret és a jog uralmának legtöbb jellegzetes alapszabadsága nem függ olyan nyilvánvalóan

és olyan elengedhetetlenül anyagi eszközöktől és kulturális háttérfeltételektől, mint az egyenlő politikai

szabadság, beleértve a politikai mondanivaló nyilvános kifejezésének szabadságát is. Az általános választójog és

a szabad megválaszthatóság rendszere elfogadhatatlan egy megközelítő, vagy legalábbis elégséges egyenlőség

nélkül. E nélkül nem jöhet létre az a demokratikus törvényhozás és kormányzat, amely képes lehet majd a

hatékony piacgazdaság elfogadhatatlan hatásainak csökkentésére, s az ehhez szükséges jövedelemelosztási,

illetve szociálpolitikai háttérintézmények létrehozására.

A szabad választásokat, a politikai pártokat és jelöltjeiket lehetőleg éppen ezért függetleníteni kell a

piacgazdaság legbefolyásosabb üzleti és társadalmi erőitől, mert e nélkül a politikai vélemények versenye

egyszerűen a pénzek versenyévé válik, ahogy azt néha vidáman, néha szomorúan elkerülhetetlen fejleményként

festik le előttünk az alkotmányos demokrácia szkeptikus jobboldali és baloldali kritikusai. Az államnak kell

felelősséget vállalnia közpénzek felhasználásával a választási kampány és a választások lebonyolításáért, ezen

belül a választások tisztaságának megőrzéséért a magántulajdonra épülő piacgazdaság erőinek

megengedhetetlen befolyásával szemben.

A választás szabályozásának először is tartalmilag semlegesnek kell lennie. A politikai pártok és jelöltjeik

köztámogatása és ezzel összefüggésben a kampánypénzek felső határának a Buckley-döntés érvelését elutasító



szabályozása nem érintheti a választási kampányban kifejezett mondanivaló tartalmát. Másodszor, e tartalmilag

semleges szabályozásnak abban az értelemben is "ügyrendi" jellegűnek kell bizonyulnia, hogy minden politikai

tábort egyaránt méltányosan kezeljen. A kampánylimitek nem okozhatnak méltánytalan nehézségeket sem a

vagyonos csoportoknak a felvásárolható kampánylehetőségek lehatárolásával, a mindenki számára elérhető

közfórum kialakítása ugyanakkor nem szűkítheti le elviselhetetlen mértékben a szegényebb csoportok számára

az olcsó kampánylehetőségek körét a takarékosság jegyében. Végül erre a szabályozásra is alkalmazható a

szólásszabadságot védelmező szigorú alkotmányossági felülvizsgálatnak az a követelménye (6. §), hogy a

megfontolható hatékony szabályozási lehetőségek közül azt kell választani, amelyik a legkevésbé fenyeget a

szólásszabadság, a politikai mondanivaló nyilvános kifejezésének tartalmi korlátozásával.

2. A választások és a kormányzat semlegessége

Nem beszélhetünk makulátlanul szabad választásokról egy olyan országban, ahol az állam és a közigazgatás

bürokratikus erői maguk avatkoznak be a cenzúra hagyományos és rejtett eszközeivel a választási kampány és a

választási eljárás menetébe, s e választási csalás eredményeként a kormánypárti jelölteket mindenféle

előnyökben részesítik kihívóikkal szemben. Az a követelmény, hogy az állam maradjon távol a versenytől,

olyan nyilvánvaló, hogy nyílt, durva megsértése ritkán fordul elő a fejlett alkotmányos demokráciákban. Ahol

azonban nem alakult még ki az öntörvényű közintézmények rendszere, ahol a köztisztviselők – különösen a

vezető beosztású kormányhivatalnokok – függő helyzetben érzik magukat a nap kormányzatától, és nem is

alaptalanul, ott nagyon is előfordulhatnak az átmeneti idők joghézagaiban és a politikai kultúra hosszú távra

szóló tapasztalatainak hiányában súlyos visszaélések. Amíg vita tárgya, hogy mekkora az indokolatlan állami

beavatkozás veszélye a társadalmi és gazdasági egyenlőtlenség káros hatásaihoz képest a fejlett

demokráciákban, a volt vasfüggöny mögötti országokban az első számú probléma a hatalmas stabilizáló

feladatokkal szembenéző állam kormánypárti hatalmat stabilizáló politizálása. E torzulás különösen jellegzetes

megnyilvánulása a volt kommunista országokban a közmédia minden szokványos hatalmi visszaélést

túlszárnyaló megszállása a választások időszakában.

3. Kampány és korrupció

A szabad választások e monopolista és kormányzati eltorzításának veszélye magától értetődően egy harmadik

veszély, a korrupció szálláscsinálója. Mióta világ a világ, a demokratikus társadalmak választási törvényei

igyekeztek elejét venni a politikusok és a tisztviselők megvesztegethetőségének. Egy közhivatalnok esetében

viszonylag könnyű meghatároznunk, mi számít megvesztegetésnek. Az Egyesült Államok szövetségi

törvénykönyve például a következő meghatározást nyújtja:

egy köztisztviselő akkor megvesztegethető, ha valamit, aminek számára, illetve más személy

vagy testület számára értéke van, korrupt módon kér, igényel … vagy megállapodás tárgyának

tekint… annak ellenszolgáltatásaként, hogy valamely hivatalos tevékenysége elvégzésében ez

befolyásolni fogja. (Note 1978, 451.)

Ennek megfelelően megvesztegetés a hivatalos tevékenység befolyásolásának szándékával adott és elfogadott

valamennyi adomány. Amikor hiányzik a korrupt szándék vagy az ellenszolgáltatás egyértelmű

bizonyíthatósága, ugyanez a törvénykönyv hálapénzről beszél. Ebben az esetben a köztisztviselő lellenértéket

kap a törvényesen megállapított díjazáson felül hivatalos kötelessége megfelelő teljesítéséértl.

Hogyan alkalmazzuk azonban a megvesztegetés és a hálapénz fogalmát egy országgyűlési képviselőre, illetve

képviselőjelöltre? Neki erkölcsi kötelessége ugyan, hogy lelkiismeretesen végezze munkáját, de ha az a

vélemény alakul ki róla, hogy lusta, rosszul politizál vagy alkalmatlan a szerepre, meg kell várni elküldésével a

következő választást. Ugyanakkor nyilván abban a reményben szavaznak rá, hogy a kívánt módon fog

ténykedni, s ennek ellenszolgáltatásaként nem kifogásolható – legalábbis első pillantásra – egy párt vagy egy

jelölt támogatása. A megvesztegetés veszélye és látszata akkor jön létre, amikor a képviselő mintegy áruba

bocsátja valamilyen lobbi számára törvényhozói állásfoglalását. Természetesen soha semmilyen jogállam nem

vette még védelmébe a korrupciót, mindazonáltal belátható, hogy az a kiábrándult polgári érzület, az a cinikus

pragmatizmus készíti elő a talajt leginkább a majdani törvényhozó megvesztegetésére, amit az első két veszély

elhárításának kudarca eredményez.

Azok a tendenciák, amelyek újra és újra áttörik "a többség zsarnoksága" ellen emelt gátakat Nyugaton, a

magántulajdonra és verseny jellegű piacgazdaságra épülő modern társadalmakban, Magyarországon és általában

a volt kommunista országokban kettőzött erővel jelentkeznek. Itt nemcsak az állam a legnagyobb megrendelő,

de minden tekintetben közvetlenül is a legnagyobb gazdasági vállalkozó. A szovjet rendszerek óriási állami



szektort hagytak hátra, s paradox módon ennek leépítése, az úgynevezett "privatizáció" szintén megnöveli a

közvetlen állami irányítás játékterét. A régi és új irányító bürokráciák viszont ontják a hivatalos információkat

és hatalmas összegeket fordítanak bizonyos pártfogolt eszmék terjesztésére a sajtóban és a köztámogatás

alapítványaiban. A titkos adatkezelés és az információs óriáshatalom birodalmának kiépülése során a régi és új

"etatizmus" találkozik a többségi uralom vaskosan leegyszerűsített, "küldetéses" értelmezésével – meg kell

teremteni a lpolgári erőkl, a lnemzeti oldall hátországát. A csak négy évre választottak a győztesek erőpolitikáját

kívánják érvényesíteni a sajtóban, a kultúrában, a közpénzek elosztásában. A kormányzat nagy erőfeszítéseket

tesz egy lojális sajtó, s mindenekelőtt a kormánnyal szemben nem túl kritikus média kialakításáért. Mindent meg

kell tenni ennek érdekében, amit a jog megenged, hisz azé a nóta, aki fizet. A győztes másik oldal, a zsákmány

visszaszerzésének ideológiája jóval egyszerűbb: tiszta vizet a pohárba, a lopás megállítása, az egész társadalom

szolgálata, és így tovább.


1. Milyen sajátos problémákat okoz a gazdagok, a legtehetősebb csoportok szólásszabadsága?



2. Mennyiben érintik a szólásszabadság jogait élvezetének anyagi és kulturális feltételei?

3. Miben különbözik és miben hasonlít a média és a mosóporok monopóliuma?

4. Mi szól a kampányráfordítások törvényes korlátozása mellett és ellen?

5. Miben különbözik az esélyek méltányos egyenlőségének elve az egyenlő választójog méltányos értékének

követelményétől?

6. Hogyan lehet védekezni a korrupció lehetőségeivel szemben a választási kampányok szabályozásával?

7. Milyen sajátos problémákat vet fel az üzleti vállalkozások nem üzleti mondanivalója?

5. Jegyzet

A gondolatmenet alapja egy előadás: Krokovay 1996. A média elérhetőségéről és az anyagi eszközök hiányának

és bőségének szerepéről: Liebling 1964, Bagdikian 1983, Baker 1989, Barendt 1996, Loveland 1998a, 15–17.

Az egyenlő jogok egyenlőtlen értékéről: Rawls 1997, 248–250; kommentárja Daniels 1985, illetve Feinberg

1999, 20–22. A kampánypénzek szerepéről: Emerson 1971, 8.; Wright 1976, Wright 1982, Cox 1982, BeVier

1985, Rawls 1987, 73kk; Barendt 1988, 50.; Congress 1990, valamint Lowenstein 1991.

A megvesztegetés elleni törvényhozásról: Note 1978. A Brennan és Marshall főbírók által támogatott White-

ellenvélemény szerint a többségi indoklás azzal követte el a legalapvetőbb hibát, hogy nem ismerte fel, az a

kormányzati érdek, amely a bankok és vállalatok ilyen ráfordításainak tilalmához fűződik, épp az első

kiegészítésből következik – mindenekelőtt a szabad politikai vita segítésének, a részvénytársasági túlerő

megakadályozásával létrehozott értékéből. Lásd Belotti (1978), 803–804. o.


VII. rész - VII. KITEKINTÉS


Tartalom

17. 17. Problémáink egy térképe .................................................................................................... 151 1. A médiaetika jelene ........................................................................................................... 151 2. A médiaetika jövője .......................................................................................................... 156 3. Következtetések ................................................................................................................ 156 4. Ellenőrző kérdések ............................................................................................................ 158 5. Jegyzet ............................................................................................................................... 158


17. fejezet - 17. Problémáink egy térképe

Lee C. Bollinger, a Michigani Egyetem jogászprofesszor elnöke és Geoffrey R. Stone, a Chicagói Egyetem

lHarry Kalven, Jr. Distinguished Servicel kitüntetésű jogászprofesszor igazgatója egy-egy párbeszéddel vezették

be, illetve zárták le az elmúlt évben megjelent, Eternally vigilant: free speech in the modern era, Az örök

vigyázó – szólásszabadság a modern korban című, impozáns szöveggyűjteményüket. E két párbeszéd

gondolatai segíthetnek ebben a könyvben is a médiára vonatkozó etikai tanulmányaink főbb kérdéseinek végső

átfésülésében. Egy ilyen fogalmi térkép megrajzolása alkalmas lehet rá, hogy kidomborítsa a szólásszabadság

egy "döntő jelentés" elméletének csomópontjait. Természetesen nem készítünk teljes leltárt, csak kiemeljük újra,

még egyszer, ebben a formában is, hogy milyen jellegűek azok a nehézségek, amelyekre, úgy tűnik, az

alkotmányos elv minden elfogadható elméletének magyarázatot kell találnia.

1. A médiaetika jelene

B. A szólásszabadság helyes alkotmányos védelmezésének elmélete lényegében csak az első világháború után

kihajtó, egészen friss ága a jogbölcseletnek. A szólásszabadság határát megszabó, híressé vált legyértelmű és

közvetlen veszélyl feltételt – és a példázatot, amelyben valaki tréfából pánikot kelt egy zsúfolt színházban – a

háborús részvételt ellenző vádlottak pereiben fogalmazták meg először. Ma viszont egy joghallgatónak szüksége

lehet a szólásszabadság tanulmányozásához egy bevezető kurzusra, egy médiajogi kurzusra és végül egy olyan

szemináriumra, amelyen a szólásszabadság, a sajtószabadság, a műsorszabadság és az internetszabadság sajátos

problémáival foglalkozhat.

S. Az elv jelentésének ez az első elemzése jó ötven évre meghatározta, és egy kicsit rossz irányba is terelte a

jogi gondolkodást. Az egyszerű példa arra szolgált, hogy mit nem véd az alkotmány, amely szavakban feltétlen

védelmet kíván. A veszély-feltétel már arra válasz, hogy miért, s azért visz rossz irányba, mert a példázat

valójában nem a veszélyes, hanem a kormányzat bírálatát nem érintő, veszélyes és szándékosan félrevezető

kommunikációt zárja ki a védelemből.

B. A történet az új század kezdetén a védelmet szolgáló döntések és doktrínák egyenletes felhalmozásának

látszik, holott Holmes első három döntése megdöbbentő. Köztük leginkább az, amelyik egy milliós

szavazótáborral rendelkező elnökjelöltet küldött börtönbe pusztán azért, mert háború idején egy beszédében

helyeselte a bevonulás megtagadását. A húszas évektől azután Brandeishez csatlakozva Holmes egy sor híres

ellenvéleményt ír, amelyekkel, mondhatni, megalapozza – az ellenzéki mondanivaló, a közfórum és az előzetes

korlátozás doktrínájának megszületése után – az alkotmányos védelem mai roppant kiterjesztését. A második

világháborút követő években általános volt a félelem a rasszizmus erősödésétől és a vörös veszedelemtől. A

"csoportsértést" mint gyűlöletbeszédet elítélhetőnek, a forradalmi tanokat hirdető kis párt vezetőit

összeesküvőknek tekintették. A 21. század szólásszabadságának meghatározásai csak a hatvanas évek végétől

születnek meg: a törvénysértést helyeslő izgatás lvilágos és jelenlevő veszélyl feltételét a politikai mondanivaló

tartalmi korlátozásából a körülményeknek megfelelő szabályozássá finomítják, s nagyfokú védelemben részesítik

a rágalmazó tartalmú becsületsértést, valamint a megbotránkoztatás különféle fajtáit. Noha a mondanivaló

nyilvános kifejezésének védelme nem vált labszolúttál, de messze túlment azon, amit sokan – nem lehetetlen,

hogy a legtöbben – "elfogadhatónak" tartanak. És az a kérdés, mi következik ebből a fordulatos történetből a

jövőre nézve.

S. A fejlődés, úgy tűnik, tükrözi a nagy társadalmi változásokat, és persze az "alkotmánybíróság" változásait is.

Ez a legjobb illusztrációja annak, hogy mit akartak elérni az elvvel. Először ridegen, de jóhiszeműen helyeselte

a bíróság a "veszélyesség" megfékezését. Idővel megértette, mintegy az leszmék piacánakl spontán

eredményeként, hogy még a legrendesebb emberek is hajlamosak alábecsülni az elnyomás költségeit, s hogy

látszólag túl nagy védelem nélkül csak túl gyenge védelem valósítható meg. A felforgató, törvénysértést

helyeslő, "izgató" mondanivaló jogi megítélése a sorozás akadályozásának lveszélyes tendencial feltételétől

jutott el a lszándékos izgatásl és az legyértelmű és közvetlen veszélyl feltétel mintegy mondanivalót leginkább

védő párosításával az izgatás mai, tartalmilag semleges szabályozásáig.

B. Éppen az áll a viták középpontjában, hogy amennyiben a szólásszabadság nem feltétlen, akkor van-e a szavak

nyilvános kimondásának mindenütt és mindenki számára alkalmazható feltétele. Az a kérdés, mekkora kárt

vagyunk készek eltűrni, s hogy mennyire bízunk intézményeinkben. A szabatos kritérium elejét veszi az

17. Problémáink egy térképe


intolerancia önkényének, de lesújt az ártalmatlan meggondolatlanokra, és futni hagyja a Marcus Antoniusokat.

Mindebből újra az következik, hogy a mai jogfelfogás – egy vagy két nemzedék felfogása – változhat. Sőt,

mivel a legtöbb vitatható döntés rendkívüli vészhelyzetben született, kétséges, hogy mit hoz magával egy újabb

kivételes helyzet, lásd a Világkereskedelmi Központ elleni terrortámadás utóhatását. Túl azon, hogy a kritikus

gondolkodás üldözése tökéletesen érthető, a jelenlegi értelmezés önmagában is sérülékeny.

S. A fejlődés rózsaszín bemutatását ki lehet egészíteni egy cinikusabb képpel: az értelmezés elég rugalmas volt

ahhoz, hogy igazolják vele a felmerülő korlátozásokat. A bíróság eszerint ahhoz eleget tanult, hogy kijavítsa a

múlt hibáit, de ahhoz nem, hogy elkerülje a jelen hibáit. Másrészt a Pentagon-iratok vagy a "rasszizmus" és a

"szexizmus" betiltását követelő igazán nagy támadásokat a bíróság figyelemre méltó határozottsággal verte

vissza. Mindamellett valóban úgy tűnik, hogy Holmes igazsága – az üldözés tökéletesen logikus – újra és újra

aktuális lesz. A szólásszabadság mai felfogásának megmaradása egyrészt azt feltételezi, hogy mély

meggyőződésünkké váljanak premisszái, másrészt azt, hogy egy pillanatig se szűnjön meg kételkedésünk abban,

hogy az állam képes meghatározni a ltűrhetetlenl, a "megbotránkoztató", a "veszélyes" mondanivalót, s hogy

képes ellenállni a cenzúra csábításainak.

B. A felforgató mondanivaló példájában egészen világos az a központi gondolat, hogy a tartalom csak egészen

kivételes esetben korlátozható. Azért nem, mert rávehetik a hallgatóságot "rossz" eszmék követésére vagy

rossztettekre, vagy mert megbotránkoztatóak.

S. A bíróság a "cenzúra" minden formáját gyanakvással kezeli, de azzal a megszorítással, hogy megkülönbözteti

az lalacsony értékűl és a lmagas értékűl mondanivalót, s ennek alapján elfogad bizonyos kompromisszumokat.

A vita immár azon folyik, hogy beletartozik-e valami, mondjuk a gyűlöletbeszéd, ebbe a kategóriába. A

nehézség abban áll, hogy miként tudja összehangolni a társadalom az egyéni méltóság és a szólásszabadság

védelmével kapcsolatos elkötelezettségeket; hogy mennyire toleráljuk egyének, illetve csoportok megsértését és

megalázását, illetve a cenzúrát, ami az ilyen megbotránkoztató vagy esetleg rendkívül megbotránkoztató

mondanivaló nyilvános kifejezését sújtja. Van itt elvi megoldás? A gyűlöletbeszéd vagy a "közösségsértés"

bizonyos korlátozásai ma már nyilvánvalóan alkotmányellenesnek tűnnek. Nem azért, mert az ilyesmi

ártalmatlan, hanem azért, mert a kár csökkentésének nem alkalmas módszere az állam felhatalmazása annak

eldöntésére, hogy mely eszméket szabad hangoztatni, és melyeket nem.

B. A szélsőséges mondanivaló védelmét annak a szélesebb, ha nem egyenesen legáltalánosabb problémának az

összefüggésében lehet megérteni a legjobban, hogy miként alakíthatja ki egy demokratikus társadalom a

szélsőséges intolerancia megnyilvánulásai közepette a helyes toleranciát. Ám mielőtt felvetnénk e kérdést,

érdemes egy pillantást vetni az ellentétes irányú igényre: elvárható-e az államtól, hogy "a polgárjogokat

megerősítve" gazdagítsa, sőt, egyenesen kiegyenlítse a szólásszabadság lehetőségeit, vagy éppen ellenkezőleg

az olyan jogértelmezés, amilyet a közfórum doktrínája képvisel, a köztulajdon használatának egyfajta

alkotmányos kisajátítása?

S. Eredetileg a bíróság álláspontja az volt, hogy a "cenzúra" tilalma nem jelenti azt, hogy bárkinek joga lenne

igénybe venni a köztulajdont a szólásszabadság gyakorlásának céljaira, s hogy az állam ne gyakorolhatná

tulajdonosi jogait ugyanúgy, mint az egyén. A harmincas években azonban elismertek egy bizonyos

lszólásszabadság-használati jogotl, s ez olyan kérdéseket vont maga után, mint hogy jogunk van-e röplapokat

osztogatni egy katonai támaszponton, vagy jogunk van-e kampányhirdetést ragasztani egy villanypóznára. A

század utolsó harmadában e jogot az utcákra és parkokra korlátozták, amelyek lemberemlékezet ótal

használatosak voltak közügyek megvitatására.

B. A szólásszabadság pozitív diszkriminációja az is, amikor a bíróság sajátos esetekben, például egy

üzletközpont parkolójának területén, kivételesen magántulajdont kezel közfórumként. A lehetőségek

kiegyenlítésének erőfeszítése terén azonban messze a legfontosabb a rádiózás és televíziózás szabályozása. Az

elv az, hogy az engedély néhány jómódú vállalkozóé, de a műsorszabadság lehetővé teszi, s egy bizonyos

ponton túl esetleg meg is követeli az olyan közszolgálati szabályozást, amely kényszeríti az engedély birtokosát,

hogy adjon teret bizonyos személyeknek és nézeteknek. A nyolcvanas évek előtt a méltányosság doktrínája

egyenesen azt kívánta, hogy minden "közérdekű vitában" szerepeltessék az összes "elfogadható" nézetet. Ilyen

szabályozás ma is az legyenlő műsoridől rendelkezés, amely megkívánja, hogy közhivatalra pályázó jelölt

szerepeltetése esetén ellenfelei is "használhassák" a műsoridőt a választási kampány során. Nagyjából az utolsó

két évtizedben e szabályozás azonban igencsak elhalványult. A közszolgálati hozzáférés megkövetelését a

bíróság hangsúlyozottan elvetette a nyomtatott média esetében, akkor is, amikor meg lehetett mutatni, hogy a

város egyetlen lapja ugyanolyan monopolhelyzetben van, mint a televízió. Ez megszilárdította a sajtószabadság

duális rendszerét, a független sajtó és a közszolgálati szabályozásnak alávetetett média kettősségén alapuló

modellt. A modell előnye, ami manapság elhalványulni látszik, hogy megenged az államnak egy részleges



kísérletet a szólásszabadság alapvető céljainak pozitív diszkriminációjára az erőteljes koncentráció ellenében, s

ugyanakkor csökkenti a cenzúra veszélyét.

S. A bíróság ma e meggyőző érveket félretéve egyre inkább lfüggetlen médiakéntl kezeli a kábeltévét és a

világhálót. Attól tart, hogy a közszolgálati modell túl nagy tartalmi befolyást enged az államnak a közügyek

vitájában. A kormánypárti politikusok hajlamosak saját érdekeikhez igazítani a médiatörvényeket és

alkalmazásukat. A közszolgálat valójában politikai manipulációvá válik. Ugyanez a jogosnak tűnő aggodalom

hat ki a kampányfinanszírozás szabályozásának megítélésére is.

B. E fontos szempontok ellenére sem szabad megfeledkeznünk azonban arról, hogy az eszmék szabad

áramlásának két veszélyforrása van: a magántulajdon is képes a közügyek vitájának "cenzúrájára" és

eltorzítására.

S. Forduljunk most ahhoz a kérdéshez, hogy mennyire következetes a szólásszabadság jogi értelmezésének

egésze. Minden bírálat ellenére úgy tűnhet, hogy az elv jól szolgálja a mögötte rejlő alkotmányos értékeket, s

általában jól előre látható és meggyőző döntésekhez vezet. Minden világos szabály tökéletlen persze, s a

határeseteket tekintve egyenesen ésszerűtlennek is látszhat. Az a fontos, hogy a sebesség egyértelműen

meghatározott korlátozásának célja a közlekedés általános biztonsága. A szólásszabadság törvényes

megnyirbálásának tilalmát is így kell értenünk. Ha az elv tökéletessége érdekében lemondunk az

elkerülhetetlenül tökéletlen szabály pontosságáról, akkor kiszámíthatatlanná válnak a döntések és az eredmény

az ingoványos terület elkerülése, vagyis nagy elijesztő hatás lesz. A szabályok a legtöbb esetben, mint láttuk,

egyfelől a tartalmi korlátozás és a tartalmilag semleges szabályozás, másfelől a "nagyobb" és a "kisebb" értékű

mondanivaló megkülönböztetésén alapulnak. Ehhez képest a többi jogi doktrína csak kisegítő szerepet játszik.

Holmes legyértelmű és jelenlevő veszélyl doktrínája is nyilvánvalóan, minden vitatható következménye és

alkalmazása ellenére, a tartalmi korlátozással szemben kívánta megszilárdítani az elv védelmét. Az, hogy mi

számít legyértelműnekl, "jelenlevőnek" és komoly lveszélynekl, nem tisztázható a bíróság szándékának

megértése nélkül. A Schenck-ügy pamfletje, amelyet sorozás előtt álló férfiak körében terjesztettek, azt állította,

hogy a behívó rosszabb, mint a bebörtönzés. A Holmes-bíróság azt mérlegelte, hogy a háború idején a sorozás

ilyen mértékű akadályozása legyértelmű és jelenlevő veszélytl jelent-e, vagy sem. Minden látszat ellenére a

kritérium nem nevezhető mai szemmel a mondanivaló védelmezésének. Ötven évvel később a bíróság nem

engedte megtiltani egy olyan dokumentum közreadását, amely titkos katonai információkkal volt tele, mert az

állam megítélése szerint nem volt képes a megkövetelhető szigorúsággal bizonyítani a Pentagon-iratok

megjelenésével előálló, legyértelmű és jelenlevő veszélytl. Ez ugyanaz a kritérium, de a szabály alkalmazása

roppant messze került első megfogalmazásától, s ebben óriási szerepet játszott a szólásszabadságnak a

mondanivaló értéke szerinti kategorizálása.

B. A bíróság örökös harcot folytat azokkal az összeütközésekkel, amelyek a kiszámíthatóság, a döntéshozók

korlátozott mérlegelési szabadsága, vagyis az egyértelműen lefektetett szabályok igénye, illetve az esetenkénti

igazságosság vágya között feszülnek, mert az igazságosság sokszor éppen nagy mérlegelési szabadságot,

rugalmas és általános szabályokat kíván. A Pentagon-iratok esetében a bíróság az előzetes korlátozás doktrínáját

alkalmazta, úgy értelmezve az állam igényét, mint ami hasonlít egy engedélyezési rendszer bevezetéséhez. Mint

ami lehetővé teszi, hogy a kormányzat megtiltsa a sajtónak, a New York Times és a Washington Post

szerkesztőségének, egy olyan politikai mondanivaló közreadását, amelynek az ő megítélésük szerint szerepe

lehet a kormányzat bírálatában, a vietnami háborúról folyó nemzeti vitában. Az előzetes korlátozás

engedélyezése bizonyára a sajtó egészét "elijesztené" az ilyen bírálattól, s zöld utat adna a cenzúra

"szükségessége" iránti cenzori elfogultságnak. A sokféle vélemény mutatja azonban, hogy az ügy nem volt

egyszerű. Az előzetes korlátozás szigorú tilalma mindenesetre úgyszólván lehetetlenné teszi az állam számára a

legbizalmasabb nemzetvédelmi iratok titkosításának kiterjesztését a sajtóra. A titkos ügykezelés a

kormánytisztviselők, s nem az újságírók kötelessége. Ám ha ez így van, akkor joga van-e a sajtónak ahhoz is,

hogy megismerje a kormányzat dokumentumait, vagy hogy jelen legyen minden olyan eseményen, amely a

kormányzat bírálatát, a közügyek szabad vitatását érinti? A bíróság azonban nem vállalta a nehéz esetek

végtelen sorának jogi megítélését, ami a hozzáférés egy általános alkotmányos jogából következne. Az egyetlen

kivétel az igazságszolgáltatás nyilvánosságának követelménye, ahol a bíróság csak kivételesen zárhatja ki

eljárásaiból, mindenekelőtt a tárgyalásról a nagyközönséget. Az alkotmányos elv értelmezése azonban sok olyan

szabályt is tartalmaz, amely megkívánja az eseti mérlegelést. A tartalmilag semleges szabályozásoknak például

lényeges eleme a helyes egyenleg kialakítása. Az "obszcén" mondanivaló híres-hírhedt deklarációs

meghatározása a legjobb példa az lalacsony értékűl mondanivaló igényeinek, közösségi hatásainak és esetleges

ellensúlyozó értékeinek – elkerülhetetlennek tekintett – gondos mérlegelésére. A lnagyobb értékűl mondanivaló

esetében e mérlegelési szabadság szembetűnően alkotmánysértő lenne. Visszatérve az önkényesség bírálatára,

lényegében minden kritika mögött az a mély meggyőződés áll, hogy a szólásszabadság jogi értelmezésében

nélkülözhetetlen a rend és a következetesség. Ez az érzés önmagában is felveti azt a kérdést, hogy miért játszik



ilyen fontos szerepet a nemzet életében a szólásszabadság. Ha egy kicsit közelebbről vesszük szemügyre a

következetesség hiányára vonatkozó kifogásokat, akkor azt látjuk, hogy az érvek olykor arra irányulnak, hogy

az ellentmondásos eredmények és a bizonytalan kihatású elméletek magyarázata egyszerűen az, hogy a

szólásszabadság egész jogbölcselete egy politikai törekvés eredménye. Olykor viszont arról van szó, hogy a

szólásszabadság több különböző probléma foglalata, s így ezek megközelítése is több különböző és esetleg

versengő elméletet kíván. Végül bizonyos esetekben azt az érzést fogalmazzák meg az érvek, hogy egy elmélet

nem képes megszabni a sajátos esetek megítélését. Az általános elméletekből persze a jog más területein sem

lehet mindig levonnunk a következtetéseket, vagy ha igen, azok egymással ellentétesek is lehetnek. A Pentagon-

iratok és a Brandenburg-szabály általános megközelítéséből, vagyis hogy az állam nem avatkozhat bele az

eszmék szabad áramlásába, egyesek számára a gyűlöletbeszéd és a szélsőséges pornográfia tilalma, mások

számára e tilalom tilalma következik. Az utóbbi következtetés a legszörnyűbb rasz-szizmus és pornográfia

cenzúrája ellen szól, az előbbi meg az etnikai kisebbségek és a nők "elhallgattatását" tekinti cenzúrának, a

szabad vita eltorzításának.

S. A jogi megítélés számára a mondanivaló kategóriája mellett a szabályozás fajtája is számít. Egy tartalmi

alapú szabályozás a mondanivalót, például a háború ellenzését vagy a kommunizmus hirdetését tiltja. A

tartalmilag semleges szabályozás nem a mondanivaló korlátozására irányul, s a mondanivalót csak közvetve,

mellékhatásaiban érinti. Például tilos a röplapok osztogatása vagy hirdetőtábla felállítása, függetlenül a röplap

vagy a hirdetés tartalmától. E megkülönböztetést kényelmes lenne lminden esetbenl, kivétel nélkül a

"fokozatok" kérdésének tekintenünk, s az legyértelmű és jelenlevő veszélyl feltételéhez kötnünk, amint azt

Holmes gondolta a kezdet kezdetén, de a valóságban az élet és a jog kicsit bonyolultabb. A bíróság

hallgatólagosan elismerte, hogy egy olyan törvény esetében, amely megtiltja este nyolc után lakóterületeken

belül a hangszóró használatát, vagy amely a kereskedelmi hirdetés terjesztésével járó szemetelés megtiltására

irányul, képtelenség lenne elvárni a Pentagon-iratok közzétételének megtiltásához kívánt szigorú bizonyítást. Az

lalacsony értékűl és lmagas értékűl mondanivaló, valamint a tartalmi alapú és a tartalmilag semleges

szabályozás megkülönböztetése együttesen az elv olyan értelmezését teszi lehetővé, amely nem alkalmas ugyan

bizonyos nehéz esetek kifogástalan megítélésére sem az elméletben, sem a gyakorlatban, de fő vonalaiban

meggyőző kiindulópont lehet.

B. A bíróság elismerte, hogy a kommunikatív viselkedés rengeteg fajtáját védi a szólásszabadság elve, de mindig

óvatosan mérlegelte, hogy mi lehet a lcselekedetl, a lmagatartásl, a ltöbb mint beszédl jellegű kommunikáció

szabadságának következménye. A hetvenes évek közepén az O’Brien-teszt le is fektette a jogi felülvizsgálat

általános szabályát ezekben az ügyekben: nem az az érdekes, hogy beszélnek-e vagy cselekszenek, hanem az,

hogy a szabályozás indítéka a tartalomra, a mondanivalóra irányul-e, vagy a kommunikáció más, mérlegelhető

és büntethető elemeire.

S. Képzeljünk el két törvényt: az egyik a nyilvános vizelést tiltja, a másik a középületek levizelését mint a

kormányzat iránti tiszteletlenség szimbolikus kifejezését. Ugyanígy nem mindegy, hogy a törvény a behívó

megsemmisítését és így a bevonulás adminisztrációjának megnehezítését tiltja-e, vagy a nemzeti zászló

"megszentségtelenítését". A teszt azonban nem mindig segít. A meztelen táncolás a szórakoztatás egy formája a

bíróság megítélése szerint, s noha elismeri, hogy mondanivalót fejez ki, a nyilvános meztelenkedés városi

tilalmát elfogadhatónak tartja még "felnőtt" szórakozóhelyek törvényes szabályozásaként is.

B. Egy másik probléma: mérlegelheti-e súlyosbító körülménynek a büntetés kiszabása során a bíró a fekete

család háza előtt felállított égő kereszt egyértelmű lkommunikációjátl, a birtokháborítás ügyében, ha magának a

mondanivalónak a tilalma alkotmánysértő? Feltehetőleg az elvet úgy kell felfognunk, hogy amikor a

mondanivaló egy önmagában, a kommunikációtól függetlenül büntethető káros cselekményhez társul, a

szólásszabadságot nem korlátozza a súlyosabb büntetés.

S. Az ilyen minősített birtokháborítás súlyosabb büntetésének gondolatától függetlenül is egyetérthetünk abban,

hogy a család sérelme nagyobb és másfajta a raszszista mondanivaló esetében, mint pusztán a kert füvében tett

kár esetében lenne. A különbség azonban nyilvánvalóan a lkommunikatív eleml következménye, s ha ezt

büntetnénk, akkor visszacsempésznénk a "gyűlöletbeszéd" büntetését a hátsó ajtón.

B. Ez jó alkalom lehet számunkra a szólásszabadság elméletének összegzésére. Az elv általánosan elfogadott

célja az igazság kutatásának lehető legnagyobb szabadsága és a demokratikus kormányzás védelme. A kettő

néha átfedi egymást, néha szétválasztható, s az is igaz, hogy amennyiben választani kellene közöttük, az

uralkodó felfogás szerint a demokrácia és az önkormányzat célja az elsődleges. Más célok, mint például a

személyes autonómia vagy az önmegvalósítás értéke, sohasem váltak ennyire széleskörűen elfogadottá. Ha az,

hogy inkább elérjük az igazságot vagy a jó politikai döntéseket a szólásszabadság körülményei között, mint a

közügyek egy gondosan szabályozott vitájában, tapasztalati kérdés, ahogy Holmes Abrams-indoklása mondja,



legy kísérletl, akkor felvetődik a kérdés, miként, milyen hosszú távon kell értékelni az eredményeit. Vagyis

hogy mikor válik az értékek választásává "a kísérlet". Ha azért nem szabad korlátozni a közügyek vitáját, mert

az a polgárok demokratikus előjoga, akkor felvetődik a kérdés, miért nem korlátozhatják a polgárok választott

képviselőik többségi döntésével a vitát csak azért, mert ezt a nem általuk választott bírók megtiltják nekik.

Vagyis az alkotmány nemcsak az állam ellen védi a polgárt, de a polgárok többségével szemben is. Amit a

bíróság olykor a szólásszabadság nevében kíván, az a többség számára egyenesen abszurdnak látszik. Hogyan

fejtegetheti nyilvánosan valaki szabadon azt, hogy meg kellene dönteni a törvényes kormányt, vagy hogy

helyénvaló gyűlölni, sőt, megölni bizonyos származású embereket? Ezen a ponton válik a szólásszabadság

elmélete az emberi természet és az igazság természetének filozófiai magyarázatává. A szélsőséges mondanivaló

védelmezésének nem az a leginkább meggyőző indoklása, amit Mill és Holmes az igazságra hivatkozva

mondott, hanem az, amit az lerőd modelll, a "síkos lejtő" érvelés egy fajtája tesz szükségessé: ha az értékes

mondanivalót és vitát nem árkolnánk körül az alkotmányos védelem egy bevehetetlen erődjén belül, akkor nem

csupán a kivételnek tekintett értéktelen mondanivalót zárnánk ki, de az adott körülmények között időnként az

értékeseket is, s ennek következtében egy ilyen légkörben rengeteg olyan mondanivaló nyilvános kifejezésétől

is elijesztenénk a polgárokat, amelyeket pedig biztosan védelmezni szeretnénk. E gyanakvásra épülő modellel

csak az a baj, hogy a védett mondanivaló rendkívül káros lehet, s megfélemlítheti, elhallgattathatja,

önuralmának elvesztésére kényszerítheti áldozatait. Az is növelheti a kárt, hogy az alkotmányos védelem annak

a jele lehet egyesek számára, hogy e mondanivaló eszméiben van megfontolásra érdemes igazság. Ráadásul ha

az emberek az ilyen okfejtések hatására kiábrándulnak az alkotmányos gondolkodásból, a szólásszabadság

"döntő jelentése" is hitelét veszti. Végül az is lehetséges, hogy idővel az egész erőd-modell avagy síkos lejtő-

érvelés veszít meggyőző erejéből, mert a tolerancia bizonyos alapgondolatai, a demokratikus vita bizonyos

lügyrendi szabályail általánosan elfogadottá válnak. E kérdések megvitatását annak az álláspontnak az

érzékeltetésével zárhatjuk le, amely a hetvenes évek végén, a neonácik egy kis csoportjának a Holocaust-túlélők

lakóhelyén szervezett tüntetésére, a Skokie-ügyre adott válaszként fogalmazódott meg.

Meg lehet érteni azt a választást, hogy részesítsük védelemben a szólásszabadságot a nácik

ilyen ténykedéseiben is, de nem azért, mert az embereknek akárcsak a legcsekélyebb értéket

kellene tulajdonítaniuk mondanivalójuknak, vagy mert azt kellene hinniük, hogy komolyan el

kell gondolkodniuk azon; nem azért, mert az önkormányzat vagy az ésszerűség követelménye

logikailag megkívánja, hogy az ilyen eszméket is megfontolhassuk; nem annál a

megváltozásba vetett egyszerű hitnél fogva, hogy a náciellenes érzület végül

győzedelmeskedni fog; nem azért, mert a náciellenes meggyőződést ösztökélni fogja a nyílt

szembesülés és vita a náci meggyőződéssel; nem azért, mert ne tudnánk meghúzni egy

határvonalat, amely anélkül zárja ki ezt az ideológiát, hogy elkerülhetetlenül kiterjedne olyan

eszmék betiltására is, amelyeket nem akarunk betiltani – nem ezeknek az indokoknak

bármelyikéért, s nem is azokért a rokonaikért, amelyek részét képezik a szólásszabadságra

hivatkozó érvelés hagyományos fegyvertárának, hanem azért, mert társadalmi életünkben

annyira mindenütt jelenlévő veszély a gondolatokkal szemben az intolerancia, annyira nehéz

uralnunk azt a folyamatot, ami a tolerancia képességét megteremti, hogy van értelme annak,

hogy megpróbáljunk szembenézni a problémával a demokratikus berendezkedés egy pontján

valahol, s több önkorlátozást gyakoroljunk, mint amennyi egyébként megkívánható lenne

tőlünk. Röviden, toleráns magatartásunkkal az intolerancia potenciális problémáira kell

összpontosítanunk, s nem magának a mondanivaló kifejezésének az értékelésére. (Bollinger

1986, in: Bollinger 2002, 28.)

S. A bíróságnak az egyedülállóan legjelentősebb és a legkevésbé felismert jelentőségű megállapítása, úgy tűnik,

az a mondat, amely a Gertz-ügyben hangzott el 1974-ben: alkotmányos értelemben "nem léteznek hamis

eszmék". Ez nem azt jelenti, hogy minden eszme egyformán jó vagy egyenrangú, még csak azt sem, hogy ilyen

kérdésekben a népnek kell döntenie, hiszen a tisztviselő és a törvényhozó, a bíró és a választópolgár nap mint

nap rangsorolja a jobb és rosszabb eszméket. Azt jelenti, hogy az alkotmány nem engedi meg, hogy az állam úgy

döntsön, ezeket és ezeket az eszméket nem szabad elfogadni, mert ezek lhamisakl. Annak a "jó" eszmének a

törvénybe iktatását megengedi, hogy a faji megkülönböztetés a magánvállalkozásban is törvénysértő, de annak a

"jó" eszmének a törvénybe iktatását nem engedi meg, hogy senki se védelmezhesse e törvény visszavonását. A

többség legjobb meggyőződése szerint törvénykezhet a szociálpolitikáról vagy az adózásról, de nem zárhatja le

bizonyos kérdésekről egyszer és mindenkorra a vitát. Nem azért, mintha biztosak lehetnénk abban, hogy a nép

mindig elutasítja majd a "rossz" eszméket. Nincs tökéletes igazság, nincs tökéletes verseny, nincs tökéletes nép.

Valójában két kockázat között választunk. Az egyik az, hogy a nép olykor nem lesz elég bölcs, és magáévá teszi a

"rossz" eszméket. A másik meg az, hogy a nép olykor nem lesz elég bölcs, és megtiltja a "jó" eszmék vitatását. A

történelem arra tanít minket, hogy az emberi természet tele van elbizakodottsággal, intoleranciával, a megfelelő

(rossz) körülmények esetén egyenesen fanatikus vakhittel. Ez az, amit a Bollinger-könyv, A toleráns társadalom



la hit kórtanakéntl, a lbizonyosság csáberejekéntl, "a meggyőződés fanatizmussá változásaként" ír le. Alapvető

szükségletünk, hogy azt higgyük, igazunk van, s hogy megpróbáljuk elhallgattatni azokat, akiknek nincs igazuk.

2. A médiaetika jövője

S. A szólásszabadság értelmezésének első korszakában a meghatározó kérdés a Schenck-ügytől a Brandenburg-

szabályig az ellenzéki mondanivaló nyilvános kifejezésének szabadsága volt. 1969 után viszont olyan kérdések

kerültek a középpontba, mint az elektronikus média vagy a választási kampánytámogatás szabályozásának

alkotmányossága, a mondanivaló állami támogatása, a szex egyre inkább mindent átitató, mindent megmutató,

sokakat megbotránkoztató, legújabban a világháló honlapjain terjedő ábrázolásának határok közé szorítása, vagy

az alkotmányos védelemnek az a szintje, amely a gyűlöletbeszédet is megilleti. A bíróság egyre inkább kiépítette

az előző korszak tapasztalatai alapján ezeken a területeken is a szólásszabadság lerőd-modelljétl, vagyis

ellenállt a "veszélyes" mondanivaló paternalista korlátozására ösztönző felszólításoknak. Másodszor, az új

kérdések rendszerint nem a mondanivalójukat nyilvánosan kifejező sarki szónokok, hanem a

tömegkommunikáció és az eszmék piacán egyre nagyobb hatást gyakorló hatalmas pénzösszegek kapcsán

vetődtek immár fel. Az lerőd-modelll ebben az esetben azt jelentette, hogy a bíróság nem engedte meg a

választási kampányok és a tömegkommunikáció, voltaképpen a mondanivaló-business kiterjedt szabályozását.

Harmadszor, s ez nem meglepő, a bíróságot ugyanazok a kérdések foglalkoztatják, mint a szélesebb

társadalmat. A polgárjogi és feminista mozgalom kérdései, az illem szabályainak, a technológia formáinak, a

választási kampányok jellegének és költségeinek gyökeres megváltozása, illetve az állami mondanivaló újabb és

újabb térhódítása a legkülönbözőbb támogatások formájában, az egyetemi oktatástól az adókedvezmények

rendszerén át a művészetek ösztönzéséig.

B. A jövő kérdése az, hogy a szólásszabadság jogainak területe vajon a történelmi tapasztalatból leszűrt

bölcsességnek mutatkozik-e a majdani társadalmi felfordulásokkal szemben, vagy a Brandenburg-korszak csak

egyike lesz az ilyen jogokat meghatározó korszakoknak.

A 20. század utolsó harmada nem tisztázta, mit támogathat az állam és milyen feltételekkel a szólásszabadság

megnyirbálása nélkül. Noha gyakorlatilag minden egyetem kap a pénzből, egy olyan feltétel, hogy a tanárok, a

kutatók vagy a diákok nem bírálhatják a kormány politikáját vagy nem helyeselhetik az abortuszt, a bíróság

többsége szerint alkotmánysértő lenne. Azt azonban nem találták annak, hogy az állam nem nyújt támogatást a

családtervezés olyan programjaihoz, amelyek keretében az orvosok tájékoztatást adnak a törvényes művi

terhesség-megszakítás lehetőségeiről is. Az sem az, hogy az állam támogatja a dohányzásellenes programokat, a

kulturált dohányzás híveit azonban nem. Ugyanígy, a múzeumok, a közszolgálati rádió és tévé, a művészetek és

az irodalom, illetve ezeken belül egyes programok támogatása esetén szükségképpen bizonytalanok a

határvonalak. Egészében véve azonban a bíróság kifejlesztett egy sor követelményt, amelyek alapján a

szólásszabadság elve védi a kulturális intézmények autonómiáját is.

Az új kommunikációs technológiák újra és újra kérdésessé teszik a szólásszabadság "két világ" rendszerét és

annak belső határait. Egyesek szemében a közszolgálatiság aberráció, mások úgy látják, hogy általános

követelménnyé kellene tennünk. Az új keltette szokásos félelmek közül egyre inkább kiemelkedik a lgyűlölet-

csoportokl internetes térhódítása.

A szólásszabadság elvének legnagyobb veszélye azonban olyasmi, ami minden elvet fenyeget, a gyakorlatilag

korlátlan kiterjesztése mindenre, aminek csak mondanivalót tulajdoníthatunk. Az elv jelentésének tisztázásával

és alkalmazási területének meghatározásával olyan zöldövezetet teremtettünk, ahol csökken az állami

ellenőrzés. Ezt követően igyekeztünk kijavítani és ellensúlyozni azokat a visszásságokat, amelyek eltorzítják a

szólásszabadság alapvető céljaira létrehozott rendszert. Ez állami beavatkozást kívánt, olykor egyenesen a

szólásszabadság érdekében. Az államnak eszerint csökkentenie kellene a mondanivaló bizonyos fajtáinak

mennyiségét, hogy javítsa vele a rendszer minőségét. A következő logikus lépés az irány megtartása, de a

nagyságrendek megváltoztatása. A szólásszabadság rendszere például nyilvánvalóan függ az oktatási rendszer

minőségétől. Nincs elvi akadálya annak, hogy a bíróság leszögezze, a szólásszabadság védelme milyen

kötelességeket ró az oktatás területén az államra. Hatalmas munkát végzett a bíróság az elv első szintjének

kidolgozásában, jelentős kísérleteket végzett a második szinten, s nagyon keveset vagy semmit sem tett a

harmadik szinten. A jövő legfontosabb feladata a hegemónia tendenciáinak visszaszorítása, s ugyanakkor az

ellenállás annak a csábításnak, hogy a kísérletezés az elv kiterjesztésével parttalanná váljon.

3. Következtetések



A könyvben tárgyalt problémák közül az egyik legnehezebb kérdés a közhasználatú hozzáférésé. A

szólásszabadság megfelelő rendszerének, amint azt hangsúlyoztuk, mindenki számára egyaránt elérhetővé

kellene tennie a jogok hatékony gyakorlásához szükséges legelemibb eszközöket. Az elemi méltányosság

szintjén ez mindenekelőtt a média és a művelődés lehetőségeinek elérhetőségét feltételezi. Ennek érdekében hoz

létre, illetve támogat az állam bizonyos területeken közfórumokat, közlétesítményeket, közszolgálati

ténykedéseket; hátrányos helyzetű csoportok, kisebbségek javára és általában a piac fogyatékosságainak

kiküszöbölésére esetleg pozitív megkülönböztetést is alkalmazva, felerősítve ily módon bizonyos hangokat,

megakadályozva az uralkodó tendenciák dominanciáját. Közben azonban változatlanul fenyegeti a

szerkesztőségi függetlenséget az állami sajtó eszméje, s így egy egész állami kultúra, ünnepélyesebb

megfogalmazással, nemzeti színház, nemzeti könyvkiadás, nemzeti televízió, nemzeti művelődés kiépítésével.

Egy piacgazdaságban azután szembetűnő probléma a tisztességes verseny, a méltányos esélyegyenlőség

biztosítása a nyilvános vagy félig nyilvános fórumok, mindenekelőtt a sajtótulajdon körében. A mosópor-

monopóliumokhoz képest, mint azt többször is érzékeltettük a könyv lapjain, a szabadság technikái csak

anynyiban vetnek fel sajátos kérdéseket, hogy itt a jogos állami szabályozás – ahogy ezt a személyiségi jogok

alkímiája kapcsán láttuk – mindig a rejtett cenzúra ürügye lehet. Ugyanez vonatkozik általában az üzleti

mondanivaló, a reklám és a kereskedelmi információ jogi szabályozására is. Amíg a filozófia és a tudomány, a

hit és az erkölcs, a művészet és a politika területén szabad, egyenlő és ésszerű polgárok nem bíznak rá olyan

feladatot az államra, hogy leplezze le a csalókat és állítson fel szabványokat, addig a kereskedelemben és

általában az üzleti életben nagyon is kényelmetlen lenne az élet mind a fogyasztó, mind a vállalkozó számára, ha

az állam nem szavatolná a szerződések és a csereügyletek megbízhatóságát.

Az elmélet felvázolásánál több összefüggésben is látnunk kellett, hogy szavakkal éppúgy lehet ölni, mint

cselekedetekkel, s hogy a szavak büntetőjoga nem a cselekedet kommunikatív elemén múlik. Nem igaz, hogy a

beszéd minden esetben kisebb kárt okoz, mint a cselekedet. A bűntettek megkísérlésének és a büntetőjogi

felelősség elméletének körében világos különbséget kell tennünk a komoly erőszak elkövetésének azonnali és

egyértelmű veszélye, illetve az ilyen bűntettek vitatása, védelmezése között. Az utóbbi garantálása, bármilyen

ellenszenves legyen is a rendes emberek számára, a szólásszabadság elvének döntő feladata. Az államnak

ugyanakkor elemi kötelessége, hogy megvédje polgárait és a jogrendet, még akkor is, ha az elkövetők adott

esetben a polgári engedetlenség nemes erényét gyakorolják.

Az előzetes korlátozást, a szűkebb értelemben vett cenzúrát és engedélyeztetést csakis az igazolhatja, ha az

állam bíróság előtt bizonyította, hogy a közlés megakadályozása olyan jóvátehetetlen kárt előz meg, amit

vitathatatlanul jogos akadályozni és büntetni. Olyasmiben, ahol az állami közbelépés alkotmánysértő lenne, az

előzetes korlátozás eleve megengedhetetlen. Mind az eljárási, mind a tartalmi kikötésekre az a sokszor

emlegetett példa a legjobb, ahol a kormányzat bizonyítani tudja a bíróság előtt, hogy jóvátehetetlen kárt okozna

háború idején a csapatok behajózására vonatkozó adatok közzététele.

Az állam és közvetve a polgárok biztonsága vagy legalábbis jogos érdeke megkívánhatja a felelős minisztérium

tevékenységének időleges titkosítását. Nagyon fontos azonban, hogy a demokratikus kormányzás e célszerű

módszerét ne keverjük össze se a magánvállalkozó által előírt üzleti titoktartással, se a magánemberek bizalmas

titkainak védelmezésével. Ugyanide tartozik a közalkalmazottak szólásszabadságának kérdése.

Az utcák és terek ősidők óta természetes közfórumok. Ezek felhasználása békés demonstrációra, agitálásra és

vitára legalább olyan rendeltetésszerű cél, mint a bevásárlás, az autózás vagy a séta. Az is fontos szempont,

hogy ez a nagyközönség elérésének egy különlegesen olcsó és drámai erejű eszköze. Az utca szólásszabadsága

mindazonáltal nem lehet korlátlan. Szükség lehet egyfajta hely, idő, mód szabályozásra és esetleg bizonyos

lérkezési sorrendrel is, hiszen nem lehet egyszerre két tüntetés egy helyen.

A pornográfia, az obszcén anyagok nyilvános terjesztése és az ilyen vagy olyan megbotránkoztató viselkedés

nem az erkölcstelenség vagy az erőszak, hanem a fogoly közönség problémája. Mindenkinek joga van ahhoz,

hogy tekintetbe vegyék az ízlését és érzékenységét, s hogy amennyire lehetséges, ne kelljen beleütköznie

olyasmibe, amit legszívesebben elkerülne.

Bármennyire átalakuljon is a rágalmazással szembeni védelem joga, ha a polgár méltóságát védelmezni akarjuk

a személy hamis fénybe állítása ellen és így bizonyos tények nyilvánosságra hozását a személy beleegyezéséhez

kötjük, akkor ez független attól, hogy a közlés okoz-e anyagi vagy másféle kárt vagy sem, s hogy sértő-e vagy

éppenséggel hízelgő szándékú. A szólásszabadság, a közügyek szabad vitája, úgy tűnik, azt kívánja, hogy az

állam a polgárok önrendelkezési jogait és megállapodásait védelmezze a magánélet paternalista védelmezése

helyett.



Itt újra hangsúlyozzuk, a "döntő jelentés" elmélet nem tartja igazolhatónak a piszkos trükkök állami megtorlását

a közügyekben, sem világnézeti, sem szűkebb értelemben vett politikai kérdésekben. Ahogy a bíróság nincs

abban a helyzetben, hogy megállapítsa, miként kell értenünk a tényt, hogy valaki megállította az égen a Napot, a

politikai mocskolódások állami szankcionálása is elhibázott vállalkozás. Amikor a vétlen áldozat pap vagy

politikus, hamis színbe állításának jóvátétele a tekintélyes sajtó és a becsületes közvélemény erkölcsi

felelőssége. A másik fél meghallgatása vagy a helyreigazítás azonban nem elég. Minden azon múlik, sikerül-e

megtanulnunk, hogy a közügyekről folyó vitákban mindig kritikusan kell fogadnunk az állításokat, s csak annak

kell nagyobb hitelt adnunk, aki azt kiérdemelte.


1. Milyen kérdések körül alakult ki a szólásszabadság jogbölcselete?

2. Miért változott az idők változásával az legyértelmű és jelenlévő veszélyl feltétel alkalmazása?

3. Mi a mondanivaló védett és kevésbé védett kategóriája közti különbség jelentősége a tartalmi alapú és a

tartalmilag semleges szabályozás megkülönböztetésében?

4. Miért válthatja fel a szélsőséges mondanivaló ltolerancia- modelljel a szólásszabadság lerőd-modelljétl?

5. Milyen feladatai, nehézségei és veszélyei vannak a szólásszabadság pozitív diszkriminációjának?

6. Milyen átalakulások várhatók a média "két világ" szabályozása terén?

7. Milyen új problémákat vet fel a szólásszabadság elve számára az állami támogatások kiterjesztése?

5. Jegyzet

Bollinger és Stone professzorok összefoglalt párbeszédeit lásd Bollinger 2002, 1–31, valamint epilógusként

311–315. A tekintélyes szöveggyűjteményben olvashatunk tanulmányt a szólásszabadság közösjogi



alkotmánytanáról (D. A. Strauss), a szólásszabadság és a jellem fejlődésének Milton, Mill és Brandeis által

felismert összefüggéseiről (V. Blasi), a kriminális mondanivaló legyértelmű és jelenlevő veszélyérőll (K.

Greenawalt), a mondanivalók piacáról és a Schenck-ügy küldetéséről (R. A. Posner), a szólásszabadság

jogbölcseletének békülékeny, illetve opportunista elméletéről (R. Post, illetve F. Schauer), az elmélet táncáról

(S. Fish), az eszmék piacának láthatatlan kezéről (L. R. BeVier), a televízió cenzúrázásáról (O. M. Fiss), s végül

a szólásszabadság jövőjéről (C. R. Sunstein). Hasonló jelentőségű, átfogó szöveggyűjteményekként lásd

Loveland 1998b, illet-ve Beatson 2000.


VIII. rész - HIVATKOZÁSOK


Tartalom

18. Jogesetek ................................................................................................................................... 162 1. Ausztrália .......................................................................................................................... 162 2. Egyesült Államok .............................................................................................................. 162 3. Egyesült Királyság ............................................................................................................ 165 4. Európai Unió ..................................................................................................................... 165 5. India .................................................................................................................................. 165 6. Magyarország .................................................................................................................... 166 7. Németország ...................................................................................................................... 166

19. Irodalom ................................................................................................................................... 167


18. fejezet - Jogesetek

1. Ausztrália

Theophanous (1994). Theophanous v Herald and Weekly Times Ltd., 68 ALJR 713.

2. Egyesült Államok

Abrams (1919). Abrams v US, 250 US 616.

Arnett (1974). Arnett v Kennedy, 416 US 134.

Barenblatt (1959). Barenblatt v US, 360 US 109.

Bates (1977). Bates v State Bar of Arizona, 433 US 350.

Beauharnais (1952). Beauharnais v Illinois, 343 US 250.

Bellotti (1978). First National Bank of Boston v Bellotti, 435 US 765.

Bigelow (1975). Bigelow v Virginia, 421 US 809.

Bolger (1983). Bolger v Young Drug Product Corp., 463 US 60.

Breard (1951). Breard v Alexandria, 341 US 622.

Brandenburg (1969). Brandenburg v Ohio, 395 US 444.

Brown (1954). Brown v Board of Education, 347 US 483.

Buckley (1976). Buckley v Valeo, 424 US 1.

Burstyn (1952). Joseph Burstyn, Inc. v Wilson, 343 US 495.

Butler (1957). Butler v Michigan, 352 US 380.

Butts (1967). Curtis Publishing Co. v Butts, 388 US 130.

CBS (1973). CBS v FCC, 412 US 95.

Central Hudson (1980). Central Hudson Gas a Electric Corp. v New York Public Service Commission 447 US

557. (Villanyszámla-szabály)

Chaplinsky (1942). Chaplinsky v New Hampshire, 315 US 568.

Chicago Joint (1971). Chicago Joint Board, Amalgamated Clothing Workers of America, AFL-CIO v Chicago

Tribune Company, 402 US 973.

Chrestensen (1942). Valentine v Chrestensen, 316 US 52. (Tengeralattjáró-ügy)

Cohen (1971). Cohen v California, 403 US 15.

Cohen (1991). Cohen v Cowles Media Co., 501 US 663. (Kampányszakértő-ügy).

Communist (1961). Communist Party v Subversive Activities Control Board, 367 US 1.

Consolidated Edison (1980). Consolidated Edison Co. v New York Public Service Commission, 447 US 530.

Cornelius (1985). Cornelius v NAACP Legal Defense and Educ. Fund.

Cox (1965). Cox v Louisiana, 379 US 536.

Jogesetek


Davis (1897). Davis v Com. Of Massachusetts, 167 US 43.

DNC (1973). CBS v Democratic National Committee, 412 US 94.

Flipside (1982). Hoffman Estates v Flipside, 455 US 489.

Food Lion (1999). Food Lion v. Capital Cities/ABC Inc. No. 9th Cir. 41., 4th Cir. 194. (Élelmiszertárolás-ügy)

Freedman (1965). Freedman v Maryland, 380 US 51.

Frisby (1988). Frisby v Shultz, 108 SCt 2495.

Fur Information (1973). Fur Information (Fashion Council, Inc. v E.F. Timme) Son, 364 F. Supp. 16.

Garrison (1964). Garrison v Louisiana, 379 US 64.

Gertz (1974). Gertz v Robert Welch, 418 US 323.

Gittlow (1925). Gitlow v New York, 268 US 652.

Hague (1939). Hague v CIO, 307 US 496.

Hazelwood (1988). Hazelwood School District v Kuhlmeier, 484 US 260.

Hill (1967). Time, Inc. v Hill, 385 US 374, 407.

Hustler (1988). Hustler Magazine, Inc. v Rev. Jerry Falwell, 108 SCt 876.

Jacobellis (1964). Jacobellis v Ohio, 378 US 184.

Johnson (1989). Texas v Johnson, 109 SCt 2533.

Keegstra (1994). Regina v Keegstra, 92 CCC 3d 505.

Keyishian (1967). Keyishian v Board of Regents, 385 US 589.

Klebanoff (1988). Klebanoff v McMonagle, 380 Pa. Super. 545.

Kokinda (1990). United States v Kokinda, 497 US 720.

Kovacs (1949). Kovacs v Cooper, 336 US 77.

Kunz (1951). Kunz v New York, 340 US 290.

Lamont (1965). Lamont v Postmaster General, 381 US 301.

Lee (1991). International Society for Krishna Consciousness, Inc. v Lee, 505 US 672.

Linmark (1977). Linmark Associates, Inc. v Township of Willingboro, 431 US 85.

Liquor Mart (1996). 44 Liquor Mart, Inc. v Rhode Island, 116 S.Ct. 1495. (Italmérés-ügy)2

Lovell (1938). Lovell v City of Griffin, 303 US 444.

Martin (1943). Martin v Struthers, 319 US 141.

Miami Herald (1974). Miami Harold v Tornillo, 418 US 241.

Miller (1973). Miller v California, 413 US 25.

Mitchell (1992). Wisconsin v Mitchell, 508 US 476.

Mosley (1972). Police Department v Mosley, 408 US 92.

Jogesetek


Murdock (1943). Murdock v Pennsylvania, 319 US 105.

NAACP (1958). NAACP v Alabama, 357 US 449.

Near (1931). Near v Minnesota, 283 US 697.

New York Times (1964). New York Times v Sullivan, 376 US 254.

New York Times (1971). New York Times v US, 403 US 713. (Pentagon-iratok ügy)

O’Brien (1968). U.S. v O’Brien, 391 US 367.

Ohralik (1978). Ohralik v Ohio State Bar Ass’n, 436 US 447.

Pacifica (1978). FCC v Pacifica Foundation, 438 US 726.

Perry (1983). Perry Education Association v Perry Local Educators Associations, 460 US 37.

Pickering (1968). Pickering v Board of Education, 391 US 563.

Pittsburgh Press (1973). Press Co. v Pittsburgh Commission on Human Relations, 413 US 376.

Posadas (1982). Posadas de Puerto Rico Associates v Tourism Co. of Puerto Rico, 478 US 28.

Primus (1978). In re Primus, 436 US 412.

Procunier (1974). Procunier v Martinez, 416 US 396.

R.A.V. (1992). R.A.V. v City of St.Paul, Minn., 505 US 377.

Red Lion (1969). Red Lion Broadcasting v FCC, 395 US 367.

Redrup (1967). Redrup v New York, 386 US 767.

Reno (1997). Reno v ACLU, 117 S.Ct. 2329.

Reynolds (1964). Reynolds v Sims, 377 US 533.

Robel (1967). United States v Robel, 389 US 258.

Rosenblatt (1966). Rosenblatt v Baer, 383 US 75.

Roth (1957). Roth v United States, 354 US 476.

Rubin (1995). Rubin v Coors Brewing Co., 115 S.Ct. 1585.

Sharon (1985–1986). Sharon v Time, Inc.

Schaumburg (198O). Village of Schaumburg v Citizens for a Better Environment, 444 US 620.

Schenck (1919). Schenck v United States, 249 US 47.

Schneider (1939). Schneider v Irvington, 308 US 147.

Shelton (1960). Shelton v Tucker, 364 US 488.

Shulman (1998). Shulman v Group W Productions Inc., 18 Cal 4th 200, 26 Media L Rep 1737.

(Mentőhelikopter-ügy)

Skokie (1978). Village of Skokie v National Socialist Party, 432 US 43.

Smith (1959). Smith v California, 361 US 147.

Stanley (1969). Stanley v Georgia, 394 US 557.

Jogesetek


Tinker (1969). Tinker v Des Moines Independent School District, 393 US 503.

Tornillo (1974). Miami Herold Publishing Co. v Tornillo, 418 US 241.

Virginia Pharmacy (1976). Virginia State Board of Pharmacy v Virginia Consumer Council, 425 US 748.

(Gyógyszerfogyasztók-ügy)

Walker (1967). Associated Press v Walker, 388 US 130.

Westmoreland (1985–1986). Westmoreland v CBS et al.

Whitney (1927). Whitney v California, 274 US 357.

Wilkinson (1961). Wilkinson v U. S., 365 US 399.

Ward (1989). Ward v Rock Against Racism, 491 US 781.

W.D.I.A. (1998). W.D.I.A. Corp. v McGraw-Hill Inc., 34 F Supp 2d 612 (D Ohio) (lVip-listal ügy)

Wesberry (1964). Wesberry v Sanders, 376 US 1.

Whitney (1925). Whitney v California, 274 US 347.

Zauderer (1985). Zauderer v Office of Disciplinary Counsel, 471 US 626.

3. Egyesült Királyság

Aldred (1909). R. v Aldred, 22 Cox C. C. 1.

Crossman Diaries (1976). Att. Gen. v Jonathan Cape Ltd. QB 752.

Derbyshire (1992). Derbyshire County Council v Times Newspapers, 4 All ER 795.

Elton John (1996). Elton John v Mirror Group Newspapers, QB 586.

Gleaves (1980). Gleaves v Deakin, AC 477.

Hubbard (1976). Hubbard v Pitt, 1 QB 142.

Jones (1999). DPP v Jones, 2 All ER 257.

Jordan (1963). Jordan v Burgoyne, 2 QB 744 (DC).

O’Moran (1975). O’Moran v DPP, QB 864.

Reynolds (1999). Reynolds v Sunday Times, 3 WLR 1010.

Wheeler (1985). Wheeler v Leicester City Council, AC 1054, HL.

4. Európai Unió

Handyside (1976). Handyside v UK; Series A, no.24, 1 EHRR 737.

Lingens (1986). Lingens v Austria, 8 EHRR 407.

Sunday Times (1979). 2 EHRR 245.

5. India

Resogopal (1994). Resogopal v State of Tamil Nadu, JT 1994 6 (SC) 524.

Jogesetek


6. Magyarország

36/1994. (VI. 24.) AB határozat, ABH 1994, 219. (Hatóság megsértése-ügy)

14/2000. (V. 12.) AB határozat, ABH 2000, 83. (Önkényuralmi jelkép-ügy)

CPg (1984). Ítélet Benkő Zoltán és társai ügyében. Beszélő, 10.

7. Németország

Böll (1980). 54 BVerfGE 208.

Brokdorf (1985). 69 BVerfGE 315.

Első televíziós eset (1961). 12BVerfGE 205.

Harmadik televíziós eset (1981). 57BVerfGE 295.

Luth (1958). 7BVerfGE 198.

Második televíziós eset (1971). 31BVerfGE 314.

Mephisto (1971). 30BVerfGE 173.

Spiegel (1966). 20BVerfGE 162.


19. fejezet - Irodalom

Adler, Renata: Reckless Disregard. New York, 1986.

Admur, Robert: Scanlon on Freedom of Expression. Philosophy and Public Affairs, 1980.

Aman Jr., Alfred C.: Information, Privacy, and Technology: Citizens, Clients, or Consumers? In: Beatson 2000.

Anderson, David: Libel and Press Self-Censorship. Texas Law Review, 1975.

Anderson, David: The Origins of the Press Clause. University of California Los Angeles Law Review, 1983.

Anderson, David: Reputation, Compensation and Proof. William and Mary Law Review, 1984.

Anderson, David: Is Libel Worth Reforming? University of Pennsylvania Law Review, 1991.

n

Bagdikian, Ben: The Media Monopoly. Boston. 1983.

Bagehot, Walter: The Works and Life of Walter Bagehot. Ed. Mrs. Russell Barrington. I-X. London, 1915.

Baker, C. Edwin: Commercial Speech: A Problem in the Theory of Freedom. Iowa Law Review, 1976.

Baker, C. Edwin: Scope of the First Amendment lFreedom of Speechl. University of California Los Angeles

Law Review, 1978.

Baker, C. Edwin: Unreasoned Reasonableness: Mandatory Parade Permits and lTime, Place, Mannerl

Regulations. Northwestern University Law Review, 1983.

Baker, C. Edwin: Human Liberty and Freedom of Speech. New York, 1989.

Baker, C. Edwin: Advertising and a Democratic Press. University of Pennsylvania Law Review, 1992.

Barendt, Eric: Freedom of Speech. Oxford, 1987.

Barendt, Eric: Press and Broadcasting Freedom: Does Anyone Have any Rights to Free Speech? Inaugural

Lecture, The University of London. London, 1991.

Barendt, Eric: Libel and Freedom of Speech in English Law. Public Law, 1993.

Barendt, Eric: Freedom of Speech in an Era of Mass Communication. In: Birks 1995.

Barendt, Eric: Access to the Media in Western Europe. In: Sajó 1996.

Barendt, Eric et al.: Libel and the Media– The Chilling Effect. Oxford, 1997.

Barendt, Eric: The First Amendment and the Media. In: Loveland 1998.

Barendt, Eric and Hitchens, Lesley: Media Law. Essex, 2000.

Barendt, Eric (ed.): Privacy. Burlington, 2001.

Barry, Brian: Political Argument. London, 1990.

Beatson, Jack and Yvonne Cripps (eds.): Freedom of expression and freedom of information. Oxford, 2000.

Beloff, Michael J.: Politicians and the Press. In: Beatson 2000.

Bence György: Cenzúrázott és alternatív közlési lehetőségek a magyar kultúrában. Hírmondó, 1985.

Bence György: A vallási semlegesség határairól. Világosság, 1994.

Irodalom


Bentham, Jeremy: Anarchical fallacies. John Bowring (ed.): The Works of Jeremy Bentham. Edinburgh, 1843.

Berger, Vincent: Az Emberi Jogok Európai Bíróságának joggyakorlata. Budapest, 1999.

Berlin, Isaiah: Négy esszé a szabadságról. Budapest, 1990.

BeVier, Lilien: Money and Politics: A Perspective on the First Amendment and Campaign Finance Reform.

California Law Review, 1985.

BeVier, Lillian: Campaign Finance Reform: Specious Arguments, Intractable Dilemmas. Columbia Law

Review, 1994.

BeVier, Lillian: The Invisible Hand of the Marketplace of Ideas. In: Bollinger 2002.

Bezancon, R. P. and Ingle, Kathryn L.: Plato’s Cave Revisited: The Epistemology of Perception in

Contemporary Defamation Law. Dickinson Law Review, 1986.

Bezancon, R. P. and Cranberg, Gilbert: Libel Law and the Press: Myth and Reality. Free Press, 1987.

Bezancon, R. P.: The Libel Tort Today. Washington and Lee Law Review, 1988.

Bezancon, R. P. et al: The Economics of Libel. In: Dennis 1989.

Bezancon, R. P. and Murchison, Brian C.: The Three Voices of Libel. Washington and Lee Law Review, 1990.

Bezancon, R. P.: Speech Stories – How Free Can Speech Be? New York, 1998.

Bezancon, R. P.: The Right to Privacy Revisited: Privacy, News, and Social Change, 1890–1990. In: Barendt

2001.

Bickel, Alfred: The Morality of Consent. New Haven, 1975.

Bihari Mihály: Sajtószabadság és szocialista demokrácia. In: Politikai rendszer és demokrácia. Budapest, 1985.

Birks, P. (ed.): Pressing Problems in the Law. Volume I: Criminal Justice and Human Rights. Oxford, 1995.

Black, J. and Barney, R. (eds.): Exploring questions of media morality: A special issue of the Journal of Mass

Media Ethics. Mahwah, N. J., 1995.

Blackstone, William: Commentaries on the Laws of England. 16. kiadás. London, 1825.

Blasi, Vincent: Prior Restraints in Demonstrations. Michigan Law Review, 1970.

Blasi, Vincent: The Checking Value in First Amendment Theory. American Bar Assotiation Foundation

Research Journal, 1977.

Blasi, Vincent: Toward a Theory of Prior Restraint: The Central Linkage. Minnesota Law Review, 1981.

Blasi, Vincent: The Pathological Perspective and the First Amendment. Columbia Law Review, 1985.

Blasi, Vincent: Free Speech and Good Character: From Milton to Brandeis to the Present. In: Bollinger 2002.

Bok, Sisella: A hazugságról. Budapest, 1983.

Bollinger, Lee C.: Freedom of the Press and Public Access: Toward a Theory of Partial Regulation of the Mass

Media. Michigan Law Review, 1976.

Bollinger, Lee C.: The Tolerant Society: Freedom of Speech and Extremist Speech in America. New York,

1986.

Bollinger, Lee C.–Stone, Geoffrey R.: Eternally Vigilant: Free Speech in the Modern Era. Chicago, 2002.

Bork, Robert: Neutral Principles and Some First Amendment Problems. Indiana Law Journal, 1971.

Irodalom


Bosanquet, Bernard: Philosophical Theory of the State. New York, 1920.

Bosmajian, Haig: Dissent, Symbolic Behavior and Rhetorical Strategies. Boston, 1972.

Bosmajian, Haig: Censorship, Libraries, and the Law. New York, 1983.

Bozóki András–Sükösd Miklós (szerk.): Anarchizmus. Budapest, 1991.

Brennan, William, Jr.: The Supreme Court and the Meiklejohn Interpretation of the First Amendment. Harvard

Law Review, 1965.

Brenner, Daniel L. and Rivers, H. W. L. (eds.): Free, But Regulated. Ames, Iowa, 1982.

Buda Béla: Több, mint kukkolás. Médiakutató, 2002.

Byford, Katrin Schatz: Privacy in Cyberspace: Constructing a Model of Privacy for the Electronic

Communications Environment. In: Barendt 2001.

n

Campaign Financing of National Elections in Foreign Countries. Washington, 1991.

Carter, Barton–Marc A. Franklin–Jay B. Wright: The First Amendment and the Fourth Estate: The Law of Mass

Media. New York, 1988.

Chafee, Zechariah: Free Speech in the United States. Cambridge, Mass., 1941.

Chafee, Zechariah: Government and Mass Communications. Chicago, 1947.

Christians, C. G.: Fifty years of scholarship in media ethics. Journal of Communication, 1977.

Christians, C. G., Fackler, M., and Rotzoll, K. B. : Media ethics: Cases and moral reasoning. 5th ed. New York,

1998.

Collins, Matthew: The Law of Defamation and the Internet. Oxford, 2002.

Comment: First Amendment Protection for Commercial Advertising: The New Constitutional Doctrine.

University of Chicago Law Review, 1976.

Cox, Archibald: Constitutional Issues in the Regulation of the Financing of Election Campaigns. Cleveland

State Law Review. 1982.

Cranston, Maurice: Freedom: A New Analysis. London, 1953.

Curzon, L.B.: A Dictionary of Law. Estover, 1983.

n

Daniels, Norman: Equal Liberty and Unequal Worth of Liberty. In: Daniels 1985.

Daniels, Norman (ed.): Reading Rawls. Oxford, 1985.

Day, L. A.: Ethics in media communication: Cases and controversies. 2nd ed. Belmont, 1997.

Deák Ferenc: Válogatott Munkái. I.kötet. Budapest, é. n., 1906.

Dennis, E. E. and Noam, E. M. (eds.): The Cost of Libel: Economic and Policy Implications. London, 1989.

Devlin, Patrick: The Enforcement of Morals. London, 1965.

Dewey, John: The Public and Its Problems. London, 1927.

Dicey, A. : Introduction to the Study of the Law of the Constitution. London, 1964.

Irodalom


Douglas, R. Bruce, Mara, Gerald, and Richardson, Henry (eds.): Liberalism and the Good. New York, 1990.

Downs, Donald A.: Nazis in Skokie. Notre Dame, Ind., 1985.

Dworkin, Andrea: Men Possessing Women. London, 1981.

Dworkin, Gerald: Paternalism. In: Wasserstrom 1971.

Dworkin, Ronald M.: Taking Rights Seriously. Cambridge, 1977.

Dworkin, Ronald M.: Is There a Right to Pornography? Oxford Journal of Legal Studies, 1981. Magyarul, a

szerző által átdolgozott változatban: A jogok mint aduk. In: Krokovay 2003e.

Dworkin, Ronald M. (ed.): The Philosophy of Law. Oxford, 1977.

Dworkin, Ronald M.: A Matter of Principle. Cambridge, Mass., 1985.

Dworkin, Ronald M.: Liberalizmus. In: Ludassy 1992a.

Dworkin, Ronald M.: The Coming Battles over Free Speech. New York Review of Books, 1992. június 11.

(1992b)

Dworkin, Ronald M.: Vegyük komolyan a jogokat! In: Huoranszki 1998.

n

Elliott, D. (ed.): Responsible journalism. Beverly Hills, 1986.

Emerson, Thomas: The Doctrine of Prior Restraint. Law and Contemporary Problems, 1955.

Emerson, Thomas: Toward a General Theory of the First Amendment. New York, 1963.

Emerson, Thomas: The System of Freedom of Expression. New York, 1970.

Emerson: The Right of Privacy and Freedom of the Press. Harvard Civil Rights – Civil Liberties Law Review,

1979.

Epstein, Richard: Was New York Times v Sullivan Wrong? University of Chicago Law Review, 1986.

n

Farber, D. A.: Commercial Speech and First Amendment Theory. Northwestern University Law Review, 1979.

Federalist. Alexander Hamilton–James Madison–John Jay: The Federalist Papers. New York, 1961. Magyarul:

Föderalista értekezések az amerikai alkotmányról. Budapest, 1998.

Feinberg, Joel: Duties, Rights, and Claims. American Philosophical Quarterly, 1966.

Feinberg, Joel: Legal Paternalism. Canadian Journal of Philosophy, 1971.

Feinberg, Joel: Limits to the Freedom of Expression of Opinion. In: J. Feinberg–H. Gross (eds.): Philosophy of

Law. 2. ed. Belmont, Ca., 1975.

Feinberg, Joel: Pornography and the Criminal Law. University of Pittsbugh Law Review, 1979.

Feinberg, Joel: Rights, Justice, and the Bonds of Liberty – Essays in Social Philosophy. Princeton, N.J., 1980.

Feinberg, Joel: The Moral Limits of the Criminal Law. Volumes I–IV. (I. Harm to Others; II. Offense to Others;

III. Harm to Self; IV. Moral Wrong-Doing and Harmless Immoralities.) New York, 1984, 1985, 1986, 1988.

Feinberg, Joel: Társadalomfilozófia. Budapest, 1999.

Fekete Sándor: A sajtó és szabadsága. Jel-Kép, 1982.

Irodalom


Feldman, David: Content Neutrality. In: Loveland 1998.

Feyerabend, Paul: Against Method – Outline of an Anarchistic Theory of Knowledge. London, 1978. Magyarul:

A módszer ellen. Budapest, 2002.

Feyerabend, Paul: Science in a Free Society. London, 1982.

Fink, C. C.: Media ethics. Boston, 1995.

Fletcher, George P.: Thinking Torts: Private Remedies for the Defamation of Political Leaders. In: Kretzmer

2000.

Forer, Lois G.: A Chilling Effect – The Mounting Threat of Libel and Invasion of privacy Actions to the First

Amendment. New York, 1987.

Forsyth, Christopher: The Proection of Political Discourse: Pragmatism or Incoherence? In: Beatson 2000.

Franklin, Marc A.: Good Names and Bad Law: A Critique of Libel Law and a Proposal. University of San

Francisco Law Review, 1983.

Franklin, Marc A. and Bussel, Daniel J.: The Plantiff’s Burden in Defamation: Awareness and Falsity. William

and Mary Law Review, 1984.

Franklin, Marc A.: A Declaratory Judgment Alternative to Current Libel Law. California Law Review, 1986.

Freeman, Samuel: The Cambridge Companion to Rawls. Cambridge, 2003.

n

Gatley on Libel and Slander. 9th edn. Sweet a Maxwell, 1998.

Geyh, C. G.: The Regulation of Speech Incident to the Sale or Promotion of Goods and Services: A Multifactor

Approach. University of Pittsburg Law Review, 1990.

Gibbons, Thomas: Defamation Reconsidered. Oxford Journal of Legal Studies, 1996.

Gillmor, D. M.: Power, Publicity and the Abuse of Libel Law. Oxford, 1992.

Gillmor, D. M.: A look at media ethics. Media Ethics, 1993.

Gintis, Herbert: Towards a Political Economy of Education: A Radical Critique of Ivan Illich’s De-Schooling

Society. Harvard Educational Review, 1972.

Goffman, E.: The Presentation of Self in Everyday Life. Harmondsworth, 1959. Magyarul: Az én bemutatása a

mindennapi életben. Budapest, 2000.

Goldberger, David: A Reconsideration of Cox v New Hampshire: Can Demonstrators be Required to Pay the

Costs of Using America’s Public Forums. Texas Law Review, 1983.

Goodkin, O. and Philips, M. A.: The Subconscious Taken Captive: A Social, Ethical And Legal Analysis of

Subliminal Communication Technology. California Law Review, 1981.

Greenawalt, Kent: Speech and Crime. American Bar Foundation Research Journal, 1980.

Greenawalt, Kent: Criminal Coercion and Freedom of Speech. Northwestern University Law Review, 1983.

Greenawalt, Kent: Speech, Crime, and Uses of Language. New York, 1989.

Grey, Civil Rights Vs Civil Liberties: The Case of Discriminatory Verbal Harassment. Social Philosophy a

Policy, 1991.

Győrfi Tamás: A diszkrimináció tilalma: egy különleges státuszú jog. Jogtudományi Közlöny, 1996.

Győrfi Tamás: Az amerikai alkotmányjog szabadságfogalma. Jogelméleti Szemle, 2000.

Irodalom


György Péter: A média mulat. Élet és Irodalom, 2002. 9. 27.

n

Haiman, Frank S.: Speech v Privacy: Is There A Right Not To Be Spoken To? Northwestern University Law

Review, 1972.

Haiman, Frank S.: Speech and Law in a Free Society. Chicago, 1981.

Haiman, Frank S.: Freedom, Democracy, and Responsibility. Hampton, 2000.

Halmai Gábor: Az egyesülés szabadsága – az egyesülési jog története. Budapest, 1990.

Halmai Gábor: A közügyek vitatásához való jog. Kritika, 1992.

Halmai Gábor: A véleményszabadság határai. Budapest, 1994.

Halmai Gábor (szerk.): Sajtószabadság és személyiségi jogok. Budapest, 1998.

Halmai Gábor: Közszereplők személyiségvédelme kontra közügyek vitathatósága. Fundamentum, 2000.

Halmai Gábor: Gyűlöletbeszéd és személyiségi jogok. Fundamentum, 2001.

Halmai Gábor: Kommunikációs jogok. Budapest, 2002.

Halmai Gábor és Tóth Gábor Attila (szerk.): Emberi jogok. Budapest, 2003a.

Halmai Gábor: A véleménynyilvánítás szabadsága. In: Halmai 2003a. (2003b)

Hamlin, David: The Nazi\Skokie Conflict. Toronto, 1980.

Hampshire, Stuart and Blom-Cooper, Louis: Censorship? Index on Censorship, 1977. Magyarul: Cenzúra? In:

Krokovay 1977.

Hare, Ivan: Is the Priviliged Position of Political Expression Justified? In: Beatson 2000.

Hart, H. L. A.: Negligence, lmens real, criminal responsibility. Punishment and Responsibility. Oxford, 1968.

Magyarul: Hanyagság, lmens real, büntetőjogi felelősség. In: Krokovay 2003e.

Hart, H. L. A.: Legal Rights. Essays on Bentham. Oxford, 1986. Magyarul: Törvényes jogok. In: Krokovay

2003e.

Hart, H. L. A.: A jog fogalma. Budapest, 1995.

Hart, H. L. A.: Jog, szabadság, erkölcs. Budapest, 1999.

Hart, H. L. A.: Vannak-e természetes jogok? Fundamentum, 2002.

Hentoff, Nat: The First Freedom: The Tumultuous History of Freedom of Speech in America. New York, 1979.

Hentoff, Nat: Free Speech for me but not for thee. New York, 1992.

Hershkoff, Helen and Adam S. Cohen: Begging to Differ: The First Amendment and the Right to Beg. Harvard

Law Review, 1991.

Hill, Thomas E., Jr.: Autonomy and Self-Respect. Cambridge, 1991.

Hill, Thomas E., Jr.: Kantian Pluralism. Ethics, 1992.

Hobbes, Thomas: Leviatán, avagy az egyházi és világi állam anyaga, formája és tartalma. Budapest, 1970.

Hobhouse, L. T.: Liberalism. New York, 1911.

Hohfeld, Wesley Newcomb: Fundamental Legal Conceptions. New Haven–London, 1919.

Irodalom


Holsinger, R. L.: Advertising. In: Media Law. Random House, 1987.

Horton, John and Susan Mendus (eds.): John Locke: A Letter Concerning Toleration in focus. London, 1991.

Humboldt, Wilhelm von: The Limits of the State. Ed. and transl. by J. W. Burrow. Cambridge, 1969.

Hume, David: Értekezés az emberi természetről. Budapest, 1976.

Huoranszki Ferenc: Válasz a kérdésre: támogassa-e a liberális állam a művészeteket?. Nappali Ház, 1994.

Huoranszki Ferenc (szerk.): Modern politikai filozófia. Budapest, 1998.

n

Israel, J.: Elfbrandt v Russell. The Supreme Court Review,, 1967.

n

Jackson, R. and Jeffries, J.: Commercial Speech: Economic Due Process and the First Amendment. 65

Valadolid Law Review, 1979.

Jakab Elek: Báró Wesselényi Miklós hűtlenségi bűnpere. I–II. Budapest, 1876.

Janisch Attila: Vakpali, vakpali… Magyar Narancs, 2002.

Jeffries, John: Rethinking Prior Restraint. Yale Law Journal, 1982.

Jenkins, Peter: Not-so Free Speech in Britain. New York Review of Books, 1988. december 8.

Johannesen, R. L.: Ethics in human communication. 4th ed. Prospect Heights, Il., 1996.

n

Kalven, Harry, Jr.: The New York Times Case: A Note on lThe Central Meaningl of the First Amendment. The

Supreme Court Review,, 1964.

Kalven, Harry, Jr.: The Concept of the Public Forum: Cox v Lousiana. The Supreme Court Review,, 1965.

Kalven, Harry, Jr.: The Negro and the First Amendment. Chicago, 1966.

Kalven, Harry, Jr.: The Reasonable Man and the First Amendment: Hill, Butts, and Walker. The Supreme Court

Review,, 1967.

Kalven, Harry, Jr.: The Supreme Court – 1970 Term. Harvard Law Review, 1971.

Kalven, Harry, Jr.: Trespass and the First Amendment. In: Bosmajian 1972.

Kalven, Harry, Jr.: Privacy in Tort Law – Were Warren and Brandeis Wrong? In: Brenner 1982.

Kalven, Harry, Jr.: A Worthy Tradition – Freedom of Speech in America. Chicago, 1988.

Karpen, Ulrich: Freedom of Expression as a Basic Right. The American Journal of Comparative Law, 1989.

Karst, Kenneth: Equality as a Central Principle in the First Amendment. University of Chicago Law Review,

1975.

Kerekes Zsuzsa–Zombor Ferenc: Az információs jogok és a sajtó – a média lehetőségei és korlátai. Budapest,

1999.

Király Béla: Deák Ferenc. Budapest, 1990.

Kis János: Vannak-e emberi jogaink? Budapest, 1986.

Kis János: Erkölcs, hit, tolerancia. Kritika, 1994.

Irodalom


Kis János: Az állam semlegessége. Budapest, 1997.

Kis János: Alkotmányos demokrácia. Budapest, 2000.

-kg-: Izgatás nagy nyilvánosság előtt, csoport tagjaként, folytatólagosan… Beszélő, 1984.

Kohl, Helmut: Press Law in the Federal Republic of Germany. In: Lahav 1985.

Kossuth Lajos: Országgyűlési tudósítások. Budapest, 1948–1961.

Kovács Lajos és Szabó Imre (szerk.): Az emberi jogok dokumentumokban. Budapest, 1976.

Kovács István és Tóth Károly: Nyugat-Európa legújabb alkotmányai. Budapest, 1990.

Kovács Krisztina: A hátrányos megkülönböztetés tilalma. In: Halmai 2003.

Kozinski, J. and Banner, S.: Who’s Afraid of Commercial Speech. Valladolid Law Review, 1990.

Kozinski, J. and Banner, H.: The Anti-History and Pre-History of Commercial Speech Commercial Speech.

Texas Law Review, 1993.

Kölcsey Ferenc: Összes Művei. Budapest, 1943.

Kölcsey Ferenc: B. Wesselényi Miklós védelme. Minden Munkái. Nyolcadik kötet. Budapest, 1887a.

Kölcsey Ferenc: Levelezése. Minden Munkái. Tizedik kötet. Budapest, 1887b.

Kretzmer, David: Freedom of Speech and Incetement Against Democracy. The Hague, 2000.

Krokovay Zsolt: Budapesti levél a cenzúráról – Hampshire és Blom-Copper beszélgetéséhez. Impresszum

nélküli szamizdat. 1977.

Krokovay Zsolt: Reflexions on Censorship. Index on Censorship. 1980.

Krokovay Zsolt: A CPg és a véleménynyilvánítás szabadsága. Hirmondó, 1984.

Krokovay Zsolt: Politics and Punk: Alternative Currencies in Hungary. Index on Censorship, 1985.

Krokovay Zsolt: Le a cenzúrával?. Beszélő, 1986.

Krokovay Zsolt: A New York Times szabály. Hiány, 1990.

Krokovay Zsolt: A polgári engedetlenség erénye. In: Lenkei 1991.

Krokovay Zsolt: Pravda, demokráciában. Kritika, 1992.

Krokovay Zsolt: Szélesség – egy alkotmányjogi mérce. Világosság, 1993.

Krokovay Zsolt: A szólásszabadság döntő jelentése. In: Lenkei 1994.

Krokovay Zsolt: A szabad rádiózás és televíziózás rendszere. In: Terestyéni 1995a.

Krokovay Zsolt: A szólásszabadság elve a polgárjogok egy rendszerében. Politikatudományi Szemle, 1995b.

Krokovay Zsolt: A tévéhíradó feladata. In: Terestyéni 1996a.

Krokovay Zsolt: Political Speech and Political Money. In: Sajó 1996 (b).

Krokovay Zsolt: Médiaetika. Élet és Irodalom, 1999. augusztus 25.

Krokovay Zsolt: Az üzleti mondanivaló szabadsága. Fundamentum, 2000.

Krokovay Zsolt: A gyűlölet büntetése. Kritika, 2002.

Irodalom


Krokovay Zsolt (szerk.): Jogbölcselet. Budapest, 2003, előkészületben.

Kurland, Ph.: Posadas de Puerto Rico v Tourism Company: ’Twas Strange, ’Twas Passing Strange; ’Twas

Pitiful, ’Twas Wondrous Pitiful. The Supreme Court Review,, 1986.

n

Lahav, Pnina: Press Law In Modern Democracies – A Comparative Study. New York, 1985.

Langton, Rae Langton: Whose Right? Ronald Dworkin, Women, and Pornographers. Philosophy and Public

Affairs, 1990.

Leader, Sheldon L.: Free Speech and the Advocacy of Illegal Action in Law and Political Theory. Columbia

Law Review, 1982.

Lee, William E.: Lonely Pamphleteers, Little People, and the Supreme Court: The Doctrine of Time, Place, and

Manner Regulations of Expression. George Washington Law Review, 1986.

Lee, Simon: The Cost of Free Speech. London, 1990.

Lenkei Júlia (szerk.): A polgári engedetlenség helye az alkotmányos demokráciákban. Budapest, 1991.

Lenkei Júlia–Kapiller Imre (szerk.): Deák Ferenc, a liberális politikus. Budapest, 1994.

Lester, Anthony and Bindman, Geoffrey: Race and Law. London, 1972.

Levy, Leonard W.: Legacy of Supression: Freedom of Speech and Press in Early American History. Cambridge,

Mass., 1960.

Levy, Leonard W.: Emergence of a Free Press. Oxford, 1985.

Lewis, A.: New York Times v. Sullivan Reconsidered: Time to Return to lThe Central Meaningl of the First

Amendment. Columbia Law Review, 1983.

Lewis, A.: Make No Law – The Sullivan Case and the First Amendment. New York, 1992.

Lewis, C. S.: Studies on Words. Cambridge, 1960.

Lichtenberg, Judith (ed.): Media and Democracy. Cambridge, 1990.

Liebling, A. J.: The Press. New York, 1964.

Locke, John: Levél a vallási türelemről. Budapest, 1973.

Loveland, Ian: Sullivan v The New York Times goes down under. Public Law, 1996.

Loveland, Ian: Political Libels and Qualified Privilige – a British Solution to a British Problem. Public Law,

1997.

Loveland, Ian: A Free Trade in Ideas – and Outcomes. In: Loveland 1998a.

Loveland, Ian (ed.): Importing the First Amendment – Freedom of Expression in American, English and

European Law. Oxford, 1998b.

Loveland, Ian: Political Libels – A Comparative Study. Oxford, 2000.

Lowenstein, Donald: A Patternless Mosaic: Campaign Finance and the First Amendment After Austin. Capital

University Law Review, 1991.

Lowenstein, R. L. and Merrill, J. C.: Macromedia: Mission, message and morality. New York, 1990.

Ludassy Mária: A trón, az oltár és az emberi jogok – katolikus és liberális gondolkodók a restauráció korabeli

Franciaországban. Budapest, 1984.

Irodalom


Ludassy Mária: lIsten és szabadságl – Lamennais a liberális katolicizmustól a szabadelvű szocializmusig.

Budapest, 1989a.

Ludassy Mária: Szabadság, Egyenlőség, Igazságosság. Budapest, 1989b.

Ludassy Mária: Voltaire, a tolerancia intoleráns apostola. In Voltaire 1991.

Ludassy Mária: A toleranciától a szabadságig. Budapest, 1992a.

Ludassy Mária (szerk.): Az angolszász liberalizmus klasszikusai. II. kötet. Budapest, 1992b.

n

Macaulay, Thomas: Critical and Historical Essays, Contributed to the ‘Edinburg Review’. London, 1844.

MacCallum, Gerald C.: Negative and Positive Freedom. Philosophical Review, 1967.

MacKinnon, Catherine A.: Feminism Unmodified. Cambridge, Mass., 1987.

MacKinnon, Catherine A.: Only Words. Cambridge, Mass., 1993.

Madison, James: Report on the Virginia Resolution, Jan. 1800. Papers of James Madison. Vol. VI.

Charlottesville, 1991.

Majtényi László: Adatvédelem, információszabadság, sajtó. Budapest, 1997.

Majtényi László: Az információs jogok. In: Halmai 2003a.

Marcuse, Herbert: Repressive Tolerance. In: Marcuse 1965.

Marcuse, Herbert, Robert Paul Wolff, and Barrington Moore: A Critique of Pure Tolerance. Boston, 1965.

Markesinis, B. S.: The Right To Be Let Alone Versus Freedom of Speech. Public Law, 1986.

Marshall, Geoffrey: Constitutional Theory. Oxford, 1971.

Marx, Karl: A 6. rajnai Landtag tanácskozásai – viták a ajtószabadságról és az országos rendek

tanácskozásainak közzétételéről. Marx–Engels Művei. I. kötet. Budapest, 1957a.

Marx, Karl: Megjegyzések a legújabb porosz cenzúrautasításról. Marx–Engels Művei. I. kötet. Budapest, 1957b.

Maunz, T.–G. Dürig–R. Herzog–R. Scholz: Kommentar zum Grundgesetz. 6. kiadás. München, 1986.

Mayton, William T.: Seditious Libel and the Lost Guarantee of a Freedom of Expression. Columbia Law

Review, 1984.

McLuhan, Marshall: Understanding Media – The Extensions of Man. New York, 1964.

McMurrin, S. M. (szerk.): Liberty, Equality, and Law – Selected Tanner Lectures on Moral Philosophy. Oxford,

1987.

Meiklejohn, Alexander: Free Speech and Its Relation of Self-Government. New York, 1948.

Meiklejohn, Alexander: Political Freedom – The Political Powers of the People. New York, 1965.

Meiklejohn, Alexander: Public Speech and the First Amendment. Georgetown Law Journal, 1966.

Mellis, Michael J.: Modifications to the Traditional Public Forum Doctrine: United States v Kokinda and Its

Aftermath. Hastings Constitutional Law Quarterly, 1991.

Mill, John Stuart: Autobiography. London, 1873.

Mill, John Stuart: A szabadságról – Haszonelvűség. Budapest, 1980.

Irodalom


Milton, John: Complete Prose Works of John Milton. New Haven, 1959.

Milton, John: Areopagitica. In: Milton, az angol forradalom tükre. Budapest, 1975.

Molnár Péter: Gondolatbátorság – szólásszabadság és közbeszélgetés az Egyesült Államokban és

Magyarországon. Budapest, 2002.

Monaghan, Henry P.: Overbreadth. The Supreme Court Review,, 1981.

Monaghan, Henry P.: Third Party Standing. Columbia Law Review, 1984.

Münch, Ingo von: Grundgesetz-Kommentar. München, 1985.

n

Nagel, Thomas: Concealment and Exposure. Philosophy and Public Affairs, 1998. Magyarul: Elrejtés és

megmutatás. In: Krokovay 2003e.

Nicholas, J. K. B. M.: An Introduction to Roman Law. Oxford, 1962.

Nickel, John W.: Making Sense of Human Rights: Philosophical Reflections on the United Nations Declaration

of Human Rights. Berkeley, 1987.

Nickel, John W.: Freedom of Expression in a Pluralistic Society. Law and Philosophy, 1988–1989.

Nimmer, Melville B.: The Right to Speak from Times to Time: First Amendment Theory Applied to Libel and

Misapplied to Privacy. California Law Review, 1968.

Nimmer, Melville B.: Is Freedom of the Press a Redundancy: What Does it Add to Freedom of Speech.

Hastings Law Journal, 1975.

Nissenbaum, Helen: Protecting Privacy in an Information Age: the Problem of Privacy in Public. In: Barendt

2001.

Note: The First Amendment Overbreadth Doctrine. Harvard Law Review, 1970.

Note: Overbreadth Review and the Burger Court. New York University Law Review, 1974.

Note: Campaign Contributions and Federal Bribery Law. Harvard Law Review, 1978.

Note: The Content Distinction in Free Speech Analysis After Renton. Harvard Law Review, 1989.

Note: First Amendment – Racist and Sexist Expression on Campus – Court Strikes Down University Limits on

Hate Speech. Harvard Law Review, 1990.

Nowak, J., Rotunda, R. and Young, J.: Handbook on Constitutional Law. St.Paul, 2. ed., 1983.

Nowak, John E.: Using the Press Clause To Limit Government Speech. Arizona Law Review, 1988.

Nozick, Robert: Anarchy, State, and Utopia. New York, 1974.

Nussbaum, Martha C.: Aristotelian Social Democracy. In: Douglas 1990. (a)

Nussbaum, Martha C.: Love’s Knowledge – Essays on Philosophy and Literature. Oxford, 1990b.

n

Ogilvy, D.: On Advertising. New York, 1985. Magyarul: Ogilvy a reklámról. Budapest, 1995.

Olen, J.: Ethics in journalism. Old Tappan, NJ, 1988.

Oppenheim, F. E.: Dimensions of Freedom. New York, 1961.

Owen, Robert: Válogatott írásai. Szerk. és bev. A. L. Morton. Budapest, 1965.

Irodalom


Parent, William A.: Some Recent Work on the Concept of Liberty. American Philosophical Quarterly, 1974.

Parent, William A.: Recent Work on the Concept of Privacy. American Philosophical Quarterly, 1983.

Parent, William A.: A Second Look at Pornography and the Subordination of Women. The Journal of

Philosophy, 1990.

Patterson, P. and Wilkins, L.: Media ethics: Issues and cases. 2nd ed. Madison, Wi, 1994.

Petri György: József Attila. Beszélő, 1991. július 20.

Pokol Béla: Médiahatalom. Budapest, Windsor Kiadó, 1995.

Pool, I. de Sola: Technologies of Freedom. Cambridge, Mass., 1983.

Popkin, Richard H.: The History of Scepticism from Erasmus to Spinoza. Berkeley, 1979.

Popper, Karl: The Open Society and Its Enemies. London, 1962. Magyarul: A nyitott társadalom és ellenségei.

Budapest, 1990.

Post, Robert C.: The Social Foundations of Defamation Law: Reputation and the Constitution. California Law

Review, 1986.

Post, Robert C.: Between Governance and Management: The History and Theory of the Public Forum.

University of California Los Angeles Law Review, 1987.

Post, Robert C.: Constitutional Domains: Democracy, Community, Management. Berkeley, 1995.

Post, Robert C.: Subsidized Speech. Yale Law Journal, 1996.

Post, Robert C.(ed.): Censorship and Silencing: Practices of Cultural Regulation. Issues and Debates, 1998.

Powe, L. A. Scot: Mass Speech and the Newer First Amendment. The Supreme Court Review,, 1982.

Powe, L. A. Scot: American Broadcasting and the First Amendment. Berkeley, 1987.

Powe, L. A. Scot: The H-Bomb Injunction. University of Colorado Law Review, 1990.

Powe, L. A. Scot: The Fourth Estate and the Constitution – Freedom of the Press in America. Berkeley, 1991.

Prosser, William L.: Handbook of the Law of Torts. 2. kiadás. St. Paul, 1955.

Prosser, William L.: Privacy. California Law Review, 1960.

n

Rawls, John: Justice as Fairness: Political not Metaphisical. Philosophy and Public Affairs, 1985. Magyarul (bár

nincs feltüntetve, valójában csak részlete): A méltányosságként értett igazságosság: politikai, s nem metafizikai

elmélet. In: Huoránszki 1998.

Rawls, John: The Basic Liberties and Their Priorities. In: McMurrin 1987. Magyarul: Az alap-szabadságok és

elsőbbségük. In: Krokovay 2003e.

Rawls, John: Political Liberalism. New York, 1993.

Rawls, John: Az igazságosság elmélete. Budapest, 1997.

Rawls, John: Collected Papers. Ed. Freeman, Samuel. Cambridge, Ma., 1999.

Raz, Joseph: The Morality of Freedom, Oxford, 1986.

Raz, Joseph: Free Expression and Personal Identification. Oxford Journal of Legal Studies, 1991.

Irodalom


Redish, M. H.: The First Amendment in the Marketplace: Commercial Speech and the Values of Free

Expression. George Washington University Law Review, 1971.

Redish, M. H.: The Value of Free Speech. University of Pennsylvania Law Review, 1983a.

Redish, M. H.: The Warren Court, The Burger Court and the First Amendment Overbreadth Doctrine.

Northwestern University Law Review, 1983b.

Redish, M. H.: The Proper Role of the Prior Restraint Doctrine in First Amendment Theory. Valadolid Law

Review, 1984.

Rivers, William L. és Mathews, Cleve: Médiaetika. Budapest, 1993.

Robertson, Geoffrey: Obscenity. London, 1979.

Robertson, Geoffrey and Street, Harry: Freedom, the Individual and the Law. London, 1989.

Ross, David: The Right and the Good. Oxford, 1930.

Rotunda, R.: The Commercial Speech Doctrine in the Supreme Court. University of Illinois Law Forum, 1976.

Ruggiero, Guido de: The History of European Liberalism. Oxford, 1927.

Ryan, Alan: J. S. Mill. London, 1971.

n

Sadurski, Wojciech: On ‘Seeing Speech Through an Equality Lens’: A Critique of Egalitarian Arguments for

Suppression of Hate Speech and Pornography. Oxford Journal of Legal Studies, 1996.

Sajó András: Hate Speech for Hostile Hungarians. East European Constitutional Review, 1994.

Sajó András and Monroe Price (eds.): Rights of Access to the Media. The Hague, 1996.

Scanlon, Thomas, Jr.: Thomson on Privacy. Philosophy and Public Affairs, 1975.

Scanlon, Thomas, Jr.: A Theory of Freedom of Expression. In: Dworkin 1977. Magyarul: A kifejezésszabadság

elmélete. In: Krokovay 2003e.

Scanlon, Thomas, Jr.: Freedom of Expression and Categories of Expression. University of Pittsburg Law

Review, 1979. Magyarul: A kifejezés szabadsága és kategóriái. In: Krokovay 2003e.

Scanlon, Thomas, Jr.: Contractualism and Utilitarianism. In: Sen 1982. Magyarul: Szerződés-elvűség és

haszonelvűség. In: Huoránszki 1998.

Scanlon, Thomas, Jr.: What We Owe to Each Other. Cambridge, Mass., 1999.

Scarman, Lord: Report on the Red Lion Square Disorders. London, 1975.

Schauer, Frederick: Speech and ’Speech’ – Obscenity and ’Obscenity’: An Exercise in the Interpretation of

Constitutional Language. Georgetown Law Review, 1977a.

Schauer, Frederick: Fear, Risk, and the First Amendment. Boston University Law Review, 1977b.

Schauer, Frederick: Free Speech – A Philosophical Enquiry. Cambridge, 1982.

Schauer, Frederick: Public Figures. William and Mary Law Review, 1984.

Schauer, Frederick: Slippery Slopes. Harvard Law Review, 1985.

Schauer, Frederick: The Ontology of Censorship. In: Post 1998.

Schulz, David A.: Newsgathering as Protected Activity. In: Beatson 2000.

Irodalom


Scruton, Roger: Spinoza. Oxford, 1986.

Sen, Amartya and Williams, Bernard (eds.): Utiliarianism and Beyond. Cambridge, 1982.

Sherman, Nancy: Taking Responsibility for our Emotions. Social Philosophy and Policy, 1999.

Shiffrin, Steven: Government Speech. U.C.L.A. Law Review, 1980.

Shiffrin, Steven: The First Amendment and Economic Regulation: Away from a General Theory of the First

Amendment. Northwestern University Law Review, 1983.

Simpson, A. W. B.: Pornography and Politics: The Williams Committee in Retrospect. London, 1983.

Smith, A. T. H.: The Press, the Courts, and the Constitution. Current Law Review, 1997.

Smith, J. and Hogan, B.: Criminal Law. 4. ed. London, 1978.

Smolla, R. A.: Suing the Press. Oxford, 1986.

Smolla, R. A.: Jerry Falwell v. Larry Flint. Urban, Ill., 1988.

Solt Otília: Izgató allegóriák, tiltott metafora-használat. Hírmondó, 1984.

Sólyom László: A személyiségi jogok elmélete. Budapest, 1983.

Sólyom László: Vojtina olvasólevele. Jogtudományi Közlöny, 1985.

Sólyom László: Egy új szabadságjog: az információszabadság. Valóság, 1988.

Sólyom László: Az emberi jogok az Alkotmánybíróság újabb gyakorlatában. Világosság, 1993.

Sólyom László: Az alkotmánybíráskodás kezdetei Magyarországon. Budapest, 2001.

Sós Vilmos: Szegény Sullivan. Magyar Narancs, 1993.

Stephen, James Fitzjames: Liberty, Equality, Fraternity. London, 1873.

Stewart, Potter: Or of the Press. Hastings Law Jornal, 1975.

Stone, Geoffrey R.: Restrictions of Speech Because of its Content: The Peculiar Case of Subject-Matter

Restrictions. University of Chicago Law Review, 1978.

Stone, Geoffrey R.: Comment: Anti-Pornography Legislation as Viewpoint Discrimination. Harvard Journal of

Law and Public Policy, 1986.

Stone, Geoffrey R.: Content-Neutral Restrictions. University of Chicago Law Review, 1987.

Stone, Geoffrey R.: Hate Speech and the U.S. Constitution. East European Constitutional Law Review, 1994.

Strauss, David A.: Freedom of Speech and the Common-Law Constitution. In: Bollinger 2002.

Strauss, M.: Redefining the Captive Audience Doctrine. Hastings Constitutional Law Review, 1991.

Sunstein, Cass R.: Preferences and Politics. Philosophy and Public Affairs, 1991.

Sunstein, Cass R.: Neutrality in Constitutional Law (with Special reference to Pornography, Abortion, and

Surrogacy. Columbia Law Review, 1992.

Sunstein, Cass R.: Democracy and the Problem of Free Speech. New York, 1993.

Sunstein, Cass R.: The Future of Free Speech. In: Bollinger 2002.

Sükösd Miklós és Csermely Ákos (szerk.): A hír értékei – etika és professzionalizmus a mai magyar médiában.

Budapest, 2001.

Irodalom


n

Székely László: Magyar sajtójog. Budapest, 1999.

Székely László és Nehéz-Posony István: Sajtójog + Médiaetika. Budapest, 2000.

Szigeti Péter: Big Brothel – valóságshow, pornográfia és tartalomszabályozás a konvergencia korában.

Médiakutató, 2002.

n

Taylor, G. M.: Comment: I’ll Defend To The Death Your Right To Say It … But Not To Me – The Captive

Audience Corollary To The First Amendment. Southern Illinois University Law Journal, 1983.

Terestyéni Tamás (szerk.): Közszolgálatiság a médiában. Budapest, 1995.

Terestyéni Tamás (szerk.): Médiakritika. Budapest, 1996.

Thomson, Judith Jarvis: The Right to Privacy. Philosophy and Public Affairs, 1975.

Thomson, Judith Jarvis: Ideology and Faculty Selection. Law And Contemporary Problem, 1990.

Thurzó Tibor: Médiaetika. In: Székely 1999.

Tóth Klára: Valóságshow: A dolgok miértje. Népszabadság, 2003. június 24.

Trauth, D. M. and Huffman, J. L.: The Commercial Speech Doctrine: Posadas Revisionism. Communications

and the Law, 1988.

Tribe, Lawrence: American Constitutional Law. Minneola, N.Y., 1988.

Trócsányi Zsolt: Wesselényi Miklós. Budapest, 1965.

Trócsányi Zsolt: Wesselényi Miklós hűtlenségi pere – abszolutizmus vagy liberalizmus? Budapest, 1986.

Tuck, Richard: Natural Rights Theories – their origin and development. Oxford, 1979.

Tucker, David F. B.: Law, liberalism, and free speech. Totowa, NJ. 1985.

Vadas, Melinda: A First Look at the Pornography/Civil Rights Ordinance: Could Pornography Be the

Subordination of Women? The Journal of Philosophy. 1987.

Voltaire: Válogatott filozófiai írásai. Budapest, 1991.

n

Wallington, Peter: Injunctions and the lRight to Demonstratel. Cambridge Law Journal. 1976.

Wallington, Peter (ed.): Civil Liberties, 1984. Oxford, 1985.

Warbrick, Colin: "Federalism" and Free Speech: Accomoditing Community Standards – the American

Constitution and the European Convention on Human Rights. In: Loveland 1998.

Warren, Samuel D.–Brandeis, Louis D.: The Right to Privacy. Harvard Law Review, 1890.

Wasserstrom, Richard (ed.): Morality and Law. Belmont, Ca., 1971.

Weir, A.: Local Authority v Critical Ratepayer – a Suit in Defamation. Cambridge Law Journal, 1972.

Wellman, Carl: A Theory of Rights: Persons under Laws, Institutions, and Morals. Totowa, N.J., 1985.

Wellman, Carl: Privacy – A New Conception of Human Rights. In J. Feinberg és H. Gross (eds.): Philosophy of

Law. Belmont, Ca., 1987.

Irodalom


Williams, D.G.T.: Keeping the Peace. London. 1967.

Williams, Bernard et al.: The Williams Committee Report on Obscenity. London, 1979.

Williams, J. W.: Teaching broadcast ethics: An alternative course plan. Feedback, 1990.

Wirenius, John F.: First Amendment, First Principles: Verbal Acts and Freedom of Speech. New York, 2000.

Wolff, Robert Paul: In Defense of Anarchism. New York, 1970.

Wright, J.: Freedom and Culture: Why We Should Not By Commercial Speech. Dever University Law Review,

1994.

Wright, Sally: Politics and the Constitution: Is Money Speech? Yale Law Journal, 1976.

Wright, Sally: Money and the Pollution of Politics: Is the First Amendment an Obstacle to Political Equality?

Columbia Law Review, 1982.

n

Yoder, S. L. and Bleske, G. L.: The media ethics classroom and learning to minimize harm. Journal of Mass

Media Ethics, 1997.

Yudof, Mark: When Government Speaks: Politics, Law, and Govermnent Expression in America. Berkeley,

1983.

n

Zsolt Péter: Médiaetika és funkciói – a médiaetika elmélete és gyakorlata. Miskolc, 1998.

Krokovay, Zsolt - tankonyvtar.hu · Ebben az értelemben a média a rádiózás és televíziózás...

Documents

Transcript of Krokovay, Zsolt - tankonyvtar.hu · Ebben az értelemben a média a rádiózás és televíziózás...