RUKKOLA KÖZÖSSÉGI VERSGYŰJTEMÉNY

– selected by rukkolinák és rukkolérók –

www.rukkola.huwww.facebook.com/rukkola.hu

Halászi Emese:

József Attila: RejtelmekRejtelmek ha zengenek,őrt állok, mint mesékbe’.Bebújtattál engemettalpig nehéz hűségbe.

Szól a szellő, szól a víz,elpirulsz, ha megérted.Szól a szem és szól a szív,folyamodnak teérted.

Én is írom énekem:ha már szeretlek téged,tedd könnyűvé énnekemezt a nehéz hűséget.

Wirth Anikó:

Radnóti Miklós: Két karodbanKét karodban ringatózomcsöndesen.Két karomban ringatózolcsöndesen.Két karodban gyermek vagyok,hallgatag.Két karomban gyermek vagy te,hallgatlak.Két karoddal átölelsz te,ha félek.Két karommal átölelleks nem félek.Két karodban nem ijeszt majd a halál nagycsöndje sem.Két karodban a halálon,mint egy álmonátesem.

Tóth Bogi:

Zápor György: Az ablakon átAz ablakon át, bejött a Nap a szobába, tovább a széken, túl az asztalon és sárgán belemázolt a falba, aztán, az ágy fölött balra, elment valahová, lehet, vacsorázni, felfalni téged, hogy azontúl várjak, miként a varjak állnak őrt éjjelenként az alvó fákon.

Tán hiába is állom útját magamnak, majd egyszer hollónak, vagy hónak, perfekt zuhanónak, látszom, s ha valaki, pont akkor, egy háztető szélén, élete tervezett végén, ugrás előtt meglát, mögöttem a Nappal mázolt fallal, ahogy szállva várlak, visszamászik és gyertyát gyújt magának.

Szabó Krisztina:

Ady Endre: Az én menyasszonyomMit bánom én, ha utcasarkok rongya,De elkisérjen egész a síromba.Álljon előmbe izzó, forró nyárban:»Téged szeretlek, Te vagy, akit vártam.«Legyen kirugdalt, kitagadott, céda,Csak a szivébe láthassak be néha.Ha vad viharban átkozódva állunk:Együtt roskadjon, törjön össze lábunk.Ha egy-egy órán megtelik a lelkünk:Üdvöt, gyönyört csak egymás ajkán leljünk.Ha ott fetrengek lenn, az utcaporba:Borúljon rám és óvjon átkarolva.

Tisztító, szent tűz hogyha általéget:Szárnyaljuk együtt bé a mindenséget.Mindig csókoljon, egyformán szeressen:Könnyben, piszokban, szenvedésben, szennyben.Amiben minden álmom semmivé lett,Hozza vissza Ő: legyen Ő az Élet.Kifestett arcát angyalarcnak látom:A lelkem lenne: életem, halálom.Szétzúzva minden kőtáblát és láncot,Holtig kacagnók a nyüzsgő világot.Együtt kacagnánk végső búcsút intve,Meghalnánk együtt, egymást istenítve.Meghalnánk, mondván:»Bűn és szenny az élet,Ketten voltunk csak tiszták, hófehérek.«

Zolnai Dóra:

Kormos István: Vonszolnak piros delfinekvonszolnak piros delfinek koromtengeren éjszakapartra kicsapnak az a part szívem leomlott partfalaálmaim-rakta házadig onnan vakon is elmegyekde kapud nyitott-kés-kapu ablakon küldő fényjeleks kezek kezek kezek kezek küldő kezek taszítanakhangtalan hang eresszelek hangtalan hang elhagyjalakgyerekkorodba nem hagyod magadat visszarántanivergődnek csak homlokodon kérlelő szavam szárnyaiszemed nem-lehet-fényei elmondják ami mondhatatlanhogy nem leszel hogy nem leszek kerékbetört nevetés csattanjövőnk a halvaszületett koromtengereken libegfelfalják piros lovaim kik vonszoltak a delfinekegy árva kutyaugatás nem engem szólít nevemenfenn salétromos menny ragyog hűvösen lehajtom fejemcella-magány jön hallgatok ki voltam istenek fiaalámerül Atlantiszom Párizs Marlotte Normandia

Farkas Adrienn:

Gazdag Erzsi: Őszi búcsúzásInt a pitypang-bóbita,s más vidékre száll.Liba nézi, s bámulvafél lábára áll.

„Hova, hova, bóbita?”„Itt van már az ősz.El kell mennem, elkergete goromba csősz.

Isten veled, kis patak!Beteg sárga rét!Libák, lepkék, bogarak,száraz margarét!”

„Isten veled, bóbita!”-szól a lúd sután,s bánatosan pislog abóbita után.

Bordás Gabriella:

Pilinszky János: Ne féljÉn megtehetném és mégsem teszem,csak tervezem, csak épphogy fölvetem,játszom magammal, ennyi az egész,siratni való inkább, mint merész.

Bár néha félek, hátha eltemeta torkomig felömlő élvezet,mi most csak fölkérődző förtelem,mi lesz, ha egyszer mégis megteszem?

A házatok egy alvó éjszakán,mi lenne, hogyha rátok gyújtanám?hogy pusztulj ott és vesszenek veled,kiket szerettél! Együtt vesszetek.

Előbb örökre megnézném szobád,elüldögélnék benn egy délutánt,agyamba venném, ágyad merre van,a képeket a fal mintáival,

a lépcsőt, mely az ajtódig vezet,hogy tudjam, mi lesz veled s ellened,a tűzvész honnan támad és hovaszorít be majd a lázadó szoba?

Mert égni fogsz. Alant az udvarona tátott szájjal síró fájdalommegnyílik érted, nyeldeklő torok.Hiába tépsz föl ajtót, ablakot.

A túlsó járdán állok és falom:gyapjat növeszt a füst a tűzfalon,gyulladt csomóba gyűl és fölfakad,vérző gubanc a szűk tető alatt!

Mi engem ölt, a forró gyötrelem,most végig ömlik rajtad, mint a genny,sötét leszel, behorpadt néma seb,akár az éj, s az arcom odalent.

Így kellene. De nem lesz semmi sem.A poklokban is meglazult hitem.Vigasztalást a játék sem szerez,az éjszakának legmélyebbje ez.

Hogy átkozódtam? Vedd, minek veszed.Nem érdekelsz, nem is szerettelek.Aludj nyugodtan, igyál és egyél,s ha értenéd is átkaim, - ne félj.

Csicsók Nikoletta:

Fodor Ákos: LehetNagyon figyelj, mert a világot teszed is azzá, aminek látod.

Emese Halászi:József Attila - Rejtelmek

Rejtelmek ha zengenek,őrt állok, mint mesékbe’.Bebújtattál engemettalpig nehéz hűségbe.

Szól a szellő, szól a víz,elpirulsz, ha megérted.Szól a szem és szól a szív,folyamodnak teérted.

Én is írom énekem:ha már szeretlek téged,tedd könnyűvé énnekemezt a nehéz hűséget.

Kocsis Ági:

Nemes Nagy Ágnes: KöszöntőNévnapodra mit vegyek?Vegyek húzós egeret?Vonatot és síneket?Kék építő-köveket?

Nem, már tudom mit vegyek:néked tavaszt rendelek,bodzafát és kék eget,rajta csokros felleget.

Megrendelem jó előrea virágot a mezőre,tél után a lomb-nyílást,betegségre gyógyulást.

És ha meglesz egy napon:bedobom az ablakon.

Szilveszter Zsuzsanna:

Túrmezei Erzsébet: A fületlen bögreMa este elmosogattam éppen nyolcra,Rakosgattam fel a bögréket a polcra.Kettő van fületlen, de elölről szépek,Egészen olyanok, mint a többi épek.Csak a fületlen részt hátulra kell tenni,S nem kell azt a hibát úgy szemügyre venni.

Most jut eszembe sok felebarátom,Hogyha képletesen fületlennek látom.Úgy teszem-e őket életem polcára,Hogy ne lássak mindig arra a hibára?Hanem csak a szépre, hanem csak a jóra?Mert ha így térek egykor nyugovóra,Akkor tesz el úgy az igazságos Isten,Ahogy a bögréket rakosgatom itt lenn,A mennyei polcra nagyirgalmú szemmel,Hátrafelé az én letörött fülemmel.

Bódai-Soós Judit:

Wislawa Szymborska: Beszélgetés a kővelKopogtatok a kő ajtaján.Én vagyok az, eressz be.Be akarok bensődbe lépni,és körülnézni ott,belélegezni téged.

- Menj innen - szól a kő.- Zárva vagyok, nincsen rés rajtam.Ha darabokra törnek is,zárva leszünk, nem lesz rés rajtunk.Homokká morzsolódva semeresztünk be senkit.

Kopogtatok a kő ajtaján.- Én vagyok az, eressz be.Csupán kíváncsiság vezet:egyetlen esélye az élet.Be akarom járni palotádat,majd a levél s a vízcsepp bensejét.Nincs sok időm e feladatra.Halandóságom indítson meg téged.

- Kőből vagyok - szól a kő -,arra hivattam, hogy komoly maradjak.Menj innen.Nincs nevető-izmom.

Kopogtatok a kő ajtaján.- Én vagyok az, eressz be.Tudom: nagy, üres termek tátonganak benned,sosem látottak, hasztalanul szépek,senkinek léptét soha nem visszhangzók.Valld be, magad se tudsz róluk sokat.

- Üres, nagy termek - szól a kő -,de nincs bennük számodra hely.Meglehet: szépek, de a te szegényesérzékeid föl nem érik.Megismerhetsz, de meg sosem tapasztalsz .Egész külsőmmel feléd fordulok,egész bensőmmel elfordulok tőled.

Kopogtatok a kő ajtaján.- Én vagyok az, eressz be.Nem keresek benned örök otthont.Nem vagyok boldogtalan.Nem vagyok hontalan.Világom méltó rá, hogy visszatérjek.Üres kézzel lépek be, és jövök ki tőled:s bizonyítékul, hogy csakugyan benn voltam,nem mutatok fel mást, csak szavakat,melyeknek nem hisz senki.

- Nem léphetsz be - szól a kő.- A részvétel érzéke nincs meg benned.Egyetlen más érzékszerv sem pótolhatja ezt,még a mindent-látásig kiélesült tekintetsem segít rajtad, ha híjával vagy ennek.Nem léphetsz be: alig dereng benned ez az érzék,fejletlen csíra, csak elképzelés.

Kopogtatok a kő ajtaján.- Én vagyok az, eressz be.Nem várhatok kétezer századig,hogy hajlékodba lépjek.

- Ha nekem nem hiszel - szól a kő -,fordulj a levélhez, azt mondja, amit én.A vízcsepphez, azt mondja, amit a levél.Végezetül kérdezd meg saját hajad szálát.Nevetés feszül bennem, óriás nevetés,bennem, a nevetésre képtelenben.

Kopogtatok a kő ajtaján.- Én vagyok az, eressz be.

- Nincs ajtóm - szól a kő.

Zsivanov Orietta:

Váczi Mihály: Még nem elégNem elég megborzongni,De lelkesedni kell!Nem elég fellobogni,De mindig égni kell!És nem elég csak égni:Fagyot is bírni kell,Ki acél akar lenni,Suhogni élivel.

Nem elég álmodozni!Egy nagy-nagy álom kell!Nem elég megérezni,de felismerni kell,Nem elég sejteni,hogy milyen kor jön el,Jövőnket – tudni kell!

Nem elég a célt látni,járható útja kell!Nem elég útra lelni,az úton menni kell!Egyedül is! – Elsőnek,elől indulni el!Nem elég elindulni,de mást is hívni kell!S csak az hívjon magával,aki vezetni mer.

Nem elég a jóra vágyni,a jót akarni kell!És nem elég akarni,De tenni, tenni kell:A jószándék kevés!Több kell – az értelem!Mit ér a hűvös ész?!Több kell – az érzelem!Ám nem csak holmi érzés,de seb és szenvedélykeresni, hogy miért élj,szeress, szenvedj, remélj!

Nem elég – a Világért!Több kell – a nemzetért!Nem elég – a Hazáért!Több kell most – a népedért!Nem elég – Igazságért!Küzdj azok igazáért,kiké a szabadság rég,csak nem látják még,hogy nem elég!Még nem elég!

Gálovits Rózsa:

Nagy László: Ki viszi át a szerelmet

Létem ha végleg lemerült ki imád tücsök-hegedűt? Lángot ki lehel deres ágra? Ki feszül föl a szivárványra? Lágy hantu mezővé a szikla- csípőket ki öleli sírva?

Ki becéz falban megeredt hajakat, verőereket? S dúlt hiteknek kicsoda állít káromkodásból katedrálist? Létem ha végleg lemerűlt, ki rettenti a keselyűt! S ki viszi át fogában tartva a Szerelmet a túlsó partra

Greveletye Anna:

Eörsi István: Bugyi a szélbenBugyi leng a szélben,szárító kötélen,duzzadozik, alakul,ahogy a szél belefúj.

Aki odabámul,őszintén elámul,minő ritka alkalom,forma van, nincs tartalom.

Orbán Erzsébet:

Pete László Miklós: SzentesteFényes, tiszta fenyőillatLengi be a kis szobát,Szeretetben gyűlik összeAlatta a kis család.Szent karácsony eljöhet,Közénk bátran leülhet,Köztünk ülnek mosolyogvaHit,ReményÉs szeretet.

Hogyha egyszer jobb világraNyílik az Ember szeme,Talán minden szép esténekKarácsony lesz a neve.Szeretet, hit, ész, erő,Az lesz majd a szép idő,Talán dédunokáinknakIlyet hozhatA Jövő.

Polgári Regina:

Ady Endre: Fekete zongoraBolond hangszer: sír, nyerit és búg.Fusson, akinek nincs bora,Ez a fekete zongora.Vak mestere tépi, cibálja,Ez az Élet melódiája.Ez a fekete zongora.

Fejem zúgása, szemem könnye,Tornázó vágyaim tora,Ez mind, mind: ez a zongora.Boros, bolond szivemnek véreKiömlik az ő ütemére.Ez a fekete zongora.

Zámbó Lilla:

Jónás Tamás: Álom

Átszalad a folyón a híd.Látom mozdulni tagjaid.Zörög a villamos, megáll.Ott vársz a híd túloldalán.

Szaladok most a hídon át.Átfutottam a fél Dunát.Egyszerű, nyári kis ruha.Nem érinthetlek meg soha.

*Nem elég csak mosolyognod:meg kell lopnod, kirabolnod.

Nem elég csak jónak lenned!Engedd, hogy csalódjam benned!

Túl-sok-szépséged sem elég:hadd ússzak s fulladjak beléd.

Nem elég, ha tudod nevem:feledkezz meg rólam velem!

Ipniarski Mónika:

Marina Cvetajeva: CigánylakodalomLópata villog, sárfröccsentő. Pajzsként védi az arcot a kendő.

Hej, vőfélyek,rajta, mulassunk! Bozontos lótáncol alattunk.

Óvott féltveapánk meg anyánk.Rajta, a rétre!Az lesz a násznyoszolyánk! Most a fej nem bortól szédül. Mulat a cigánynép, esküvőt ül.

Teli a pohár.Üres a pohár.Holdfény, sár. Pönög a gitár. Táncol kígyó-derekú leány.

Herceg a cigány! Úr a cigány!Vendég uraság, vigyázz — éget!Bor tüzesíti a cigánynépet.Batyu, suba, cókmóktömkelegébencsattan a penge s a csóka sötétben.Sarkantyu, gyöngy zeng.Kéz motozása. Hasadó selymek sikkantása!Egy hang felüvölt — farkas az éjben,másik bikaként horkan mélyen... Alszik a násznép, alszik a réten.

Rásó-Unger Eszter:

Romhányi József: Egy költői vénától jól becsípett bolha önéletrajz-regényét nekem mondta tollba

Születtem Dolhán, egy kutyán, tizenkettőben, Gezarol után.Atyám paraszti sorban élt egy lobogós gatyán.Anyám egy cipész vérét kicsikarva átment a kisiparba.Kiskoromban elláttam már bolhai tisztemet,s a csípésem jelentősen viszketett.Lakókutyám egy kis pulipintyó, mint jó suba betakart,de többet akart ifjúi vágyam már tavaszra:átköltöztem hát egy tágasabb kuvaszra,mely nemsoká a plébános ebe lett.Szemem előtt tehát már a papi pálya lebegett.A lelkem felkészült, s a tornácon, hol este a lelkész ült,magam is reverendába bújtam, ám az új tan,s a jámborság nem kötött le sokáig.Megláttam másnap a szakácsnő bokáit,fogtam magam s kiugrottam.De csalódtam benne! Sós volt és lagymatag.Az örökös hagymaszag tönkretette a gyomrom,és olyan testes volt, hogy féltem, agyonnyom.Nem maradtam egy estet sem, megszöktem a sekrestyésben,aki velem a kocsmába tántorgott. Magához vett a kántor ott,s hogy lett tanyám egy tanár úr nadrágja?- Ez a kis út nagy dráma a kántorné életében.Én megértem! Így kerültem iskolába,amit néhány diákban tisztességgel kijártam.Tanulnom ugyan csak ritkán akaródzott,de mivel az osztály sűrűn vakarózott,szavamra, valamit mégiscsak szívhattam magamba!Érettségi vizsgánkon én átmentem. Az elnökre.Felnyögve kaparászott utánam, s bár az ízét utáltam,mégis, pályám érdekében addig benne éldegéltem,amíg a rég áhított fővárosba szállított.Az elnök egy kis színésznőt szeretett.Így kaptam szerepet az egyik színpadon.De nem szerepeltem soha a színlapon,mert atyám tanácsa mindig bennem marad:“Sohase engedd kinyomni magad!”Színésznőm illatos szoknyáján hintázva jártam a színházba.Az öltöző pad alatt én is mindig jól kicsíptem magamat.Ám az én művésznőm felelőtlen fruska,

ráerőszakolt egy színikritikusra.Azt hittem, vérembe megy most ész, értelem,de rágós volt, fanyar, avas és vértelen,ezért ugrottam át Önhöz néhány napra,többi rajongómat inkább megváratva.Csináljunk most együtt egy jó csípős darabot.…S ezzel a bolha jól belém harapott.Akkorát csaptam rá, hogy hasadt a paplan.Hogy ugrott el mégis? Megfoghatatlan!Veszítve karriert, nagy lakomát,riadtan menekült az ablakon át.Tovatűnt egy kóbor eben kutyagolva,s lett, ami volt: kutyabolha.

Kiss Tünde:

Juhász Gyula: SzerelemÉn nem tudom mi ez, de jó nagyon,Elrévedezni némely szavadon,mint alkonyég felhőjén, mely ragyog,És rajta túl derengő csillagok.

Én nem tudom mi ez, de édes ez,Egy pillantásod hogyha megkeres,mint napsugár, ha villan a tetőn,holott borongón már az este jön.

Én nem tudom mi ez, de érezem,hogy megszépült megint az életem,Szavaid selyme szíven simogat,Mint márciusi szél a sírokat.

Én nem tudom mi ez, de jó nagyon,Fájása édes, hadd fájjon, hagyom.Ha balgaság, ha tévedés, legyenHa szerelem, bocsájtsd ezt meg nekem!

Kósáné Bajnoczi Beáta:

Petőfi Sándor: Falu végén kurta kocsma...Falu végén kurta kocsma,Oda rúg ki a Szamosra,Meg is látná magát benne,Ha az éj nem közelegne.

Az éjszaka közeledik,A világ lecsendesedik,Pihen a komp, kikötötték,Benne hallgat a sötétség.

De a kocsma bezzeg hangos!Munkálódik a czimbalmos,A legények kurjogatnak,Szinte reng belé az ablak.

„Kocsmárosné, arany virág,Ide a legjobbik borát,Vén legyen, mint a nagyapám,És tüzes, mint ifju babám!

Hüzd rá czigány, huzzad jobban,Tánczolni való kedvem van,Eltánczolom a pénzemet,Kitánczolom a lelkemet!”

Bekopognak az ablakon:„Ne zugjatok olyan nagyon,Azt üzeni az uraság,Mert lefekütt, alunni vágy.”

„Ördög bújjék az uradba,Te pedig menj a pokolba!....Húzd rá, czigány, csak azért is,Ha mingyárt az ingemért is!”

Megint jőnek, kopogtatnak:„Csendesebben vigadjanak,Isten áldja meg kendteket,Szegény édes anyám beteg.”

Feleletet egyik sem ad,Kihörpentik boraikat,Végét vetik a zenénekS haza mennek a legények.

Kisgéczi Magdolna:

Babits Mihály: Új Leoninusok

Kékek az alkonyi dombok, elülnek a szürke galambok,hallgat az esteli táj, ballag a kései nyáj.Villám; távoli dörgés; a faluban kocsizörgés,gyűl a vihar serege: még lila s már fekete.Éjre csukódnak az aklok, jönnek az éjjeli baglyok,csöndben a törpe tanyák, félnek az édesanyák.Sápad a kék hegytábor, fátyola távoli zápor;szél jön; csattan az ég; porban a puszta vidék.Szép est a szerelemre: jövel kegyesem kebelemre;sír és fél a világ; jer velem árva virág.Mikor ölembe kaplak, zörren az üveges ablak!Hajtsd a szivemre fejed; künn az eső megered.Sűrűn csillan a villám; bús szemed isteni csillám.Míg künn csattan az ég, csókom az ajkadon ég.Ó, bár gyujtana minket, egy hamuvá teteminketa villám, a vihar; boldog az, így aki hal.

Barta Eliza:

Nagy László: Vérugató tündérÓ, aki csontra vesz fel inget,jéggel veri meg szemeinket!

Fehér vagy mint a jég verése,zuhansz vaságyra, jégfehérre.

Ráfekszik szívemre a sorsod,csak fáj, csak fáj, ahogy te mondod.

Véren, zúzmarán túl tavasz van,lesz-e még nyár - kérdem magamban.

Aranyeső tündököl sárgán,árva vagy, itt maradtam árván.

Mint pirkadatban őrült álom,szél dobol gyulladt mellhártyádon.

Tüdődön láthatatlan térdekrengetik bölcsőit a vésznek.

Favirág habzik s te letüntél,világos vért ugat egy tündér.

Csak ez kellett, csak ez hiányzott,csírázik itt az átok átkot.

Forgok arcomon új pecséttel:új tehetetlenség dühével.

Nikotin ikrásodik számban,a csikkek szétmásznak szobámban.

A szesz kék tüzein keresztülidegeim lármája zendül.

Alkohol nincs ami ledöntsön,valami szörnyűt tervez az ösztön!

Ó, aki csontra vesz fel inget,jéggel veri meg szemeinket!

Kitárva fejednél az ablak,nyitok ajtót a léghuzatnak.

Mintha egy szél fújna egy holtra,nem mozdulsz, csak a hajad fodra.

Tulipánt hozok, meg se látod,álmod a morfium s virágod.

Lehet, hogy hozzád késve jöttem,lehet, hogy el se köszönsz tőlem.

Csak elmész, elzengnek a szárnyaks marad a vérhomály utánad.

Érted már félig megszakadtam,tündérem, ne légy irgalmatlan.

A földi szerelmet ne vesd meg,ne vidd a semmibe a tested.

Hiszek, s hitemet levagdaljatündéri fintorod hatalma!

Csalogatlak sírva magamhoz,te csak a halálhoz ragaszkodsz!

Nappalom éjjelem tiéd lett,te csak a temetőt igéred!

Fényleni éretted akartam,te az észt rombolod agyamban!

Szeretni tehozzád szegődtem,te sírkövet faragsz belőlem!

Ó, aki csontra vesz fel inget,jéggel veri meg szemeinket!

Corda Arina:

Shakespeare: Az vagy nekemAz vagy nekem, mi testnek a kenyérs tavaszi zápor fűszere a földnek;lelkem miattad örök harcban él,mint a fösvény, kit pénze gondja öl meg;csupa fény és boldogság büszke elmém,majd fél: az idő ellop, eltemet;csak az enyém légy, néha azt szeretném,majd, hogy a világ lássa kincsemet;arcod varázsa csordultig betölt,s egy pillantásodért is sorvadok;nincs más, nem is akarok más gyönyört,csak amit tőled kaptam s még kapok.

Koldus-szegény királyi gazdagon,részeg vagyok és mindig szomjazom

Márta Józsa:

Fodor Ákos: Hegedű-szólóMiért is bánok magammal keményen- kérded - sőt olykor embertelenül? Tekintsd a hangszert, s tűnődj a tényen: a húr is csak akkor zeng, ha feszül.

Hambuch Csilla:

Reviczky Gyula: MagamrólDőresége bosszuságod;Siratod az élet álmát,Földi gondok durva jármát;Felpanaszlod lázban égve:Bölcs elméje, jók erényeS fényt sugárzó lángod, ég,Csak hiúság, búborék.

Óh, pedig hány perczed, órádVolt, midőn e sujtoló vádKönnyeidben elviharzottS kiderült rá szíved, arczod.Gyönyörűség volt az élet,Megáldottad születésed;Rózsák közt jársz, azt hivéd,S mi okozta? ... Semmiség!

Nem tudod, mi nyomja szíved,Semmiségek üdvezítnek.Hogy jön, nem tudod, csak érzed,Hogy e bűnös-bűvös élet,Mely ma szennyes, ronda börtön,Holnap éden kertje rögtön.Ma a békét áhitod,S holnap küzdve élni jobb.

Ember! önző vágy vezérel.Bánatával, örömévelEzt az undok szép világotSorsodon át nézve látod.Hogyha gondok elcsigáznak:A világot éri vádad,S ha örömre gyúl szived:Nincs e földnél semmi szebb.

Ragyoghat a nap az égen;Te sötétben, feketébenLátsz mindent, ha bánatod van;Mig, ha kedved lángra lobban,Minden érted van teremtve;Télen is jársz rózsakertbe;

A nap is csak rád ragyog,S kik itt laknak: angyalok.

Az örvendőt meg nem érted,Ha világod búban éled;S csak ha lelked szenvedőnekVallod, sajnálsz szenvedőt meg.Mit törődöl a világgal,Szenvedő sziv sóhajával,Ha egy édes pillanatTeljesíti vágyadat!

Hát ne fordulj vak hevedbenA világ és rendje ellen...Úgy tekints az emberekre,Hogy a föld se jó, se ferde;Se gyönyör, se bú tanyája,Csak magadnak képe, mása.Ki sohajtoz, ki mulat.A világ csak hangulat.

Gáspár Kata:

Kányádi Sándor: Dél Keresztje alattaz indián és a négertüzet rakni éppúgy térdelmint a hargitán a pásztorszámolni ujjain számolkülönbség ha van az égenitt a göncöl jön föl estefölöttük a dél keresztje

a poncsónak nincsen ujjaritkán telik mégis újrarojtosul a rojtja rongyakigyérül akár a condrakülönbség ha van az égenitt a göncöl jön föl estefölöttük a dél keresztje

egy útmenti fogadóbantalán még boldog is voltamrióból murryba tartóna gitárszót most is hallommás a dallam egy a nótaitt a göncöl jön föl esteodalenn a dél keresztje

ó te istenáldott földrészlenn vagy - a szemem rád fölnézérett banán az újholdadíve akár a sarlónaknézem hosszan vágyakozvaha feljön a göncöl esteszívemen a dél keresztje

Kisgéczi Magdolna:

Kányádi Sándor: Valaki jár a fák hegyénvalaki jár a fák hegyénki gyújtja s oltja csillagodcsak az nem fél kit a reménymár végképp magára hagyott

én félek még reménykedemez a megtartó irgaloma gondviselő félelemkísért eddigi utamon

valaki jár a fák hegyénvajon amikor zuhanokmeggyújt-e akkor még az éntüzemnél egy új csillagot

vagy engem is egyetlenegysötétlő maggá összenyoms nem villantja föl lelkemetegy megszülető csillagon

valaki jár a fák hegyénmondják úr minden porszemenmondják hogy maga a reménymondják maga a félelem

Boka Melinda:

Szentmihályi Szabó Péter: Kicsi szívemKicsi szívem kicsit ér,mégis minden belefér,belefér a nagyvilágbelefér a rügyes ág,belefér a kerek ég?sivatagban a tevék,hajókkal az óceán,labdával a kisleány,erdő alján suta nyúl,a farkas, ha lelapul,kicsi szívem kicsit ér,a fájás is belefér,//belefér a temetőbúcsút intő keszkenő,//mély ránc a homloko(d)monbelefér, ha akarom.//Jaj, hogy is van, hogy te nemkopogtatsz a szívemen?//

Csinálok én ott helyet,puha ágyat is vetek,betakarlak felhővel,elringatlak szellővel,szegény szívem megdobban,megcsókollak álmodban.Kicsi szívem kicsit ér,neked adom semmiért.

Bodorné Juhász Ágnes:

Váci Mihály: Szelíden, mint a szélSzőkén, szelíden, mint a szél, feltámadtam a világ ellen, dúdolva szálltam, ténferegtem, nem álltam meg – nem is siettem, port rúgtam, ragyogtam a mennyben, cirógatott minden levél.

Szőkén, szelíden, mint a szél, minden levéllel paroláztam; utamba álltak annyi százan fák, erdők, velük nem vitáztam: – fölényesen, legyintve szálltam ágaik közt, szép suhanásban, merre idő vonzott s a tér.

Szőkén, szelíden, mint a szél, nem erőszak, s akarat által, ó, szinte mozdulatlan szárnnyal áradtam a világon által, ahogy a sas körözve szárnyal: fény, magasság sodort magával, szinte elébem jött a cél.

Szőkén, szelíden, mint a szél, a dolgok nyáját terelgettem, erdőt, mezőt is siettettem, s a tüzet – égjen hevesebben, ostort ráztam a vetésekben: – így fordult minden vélem szemben, a fű, levél, kalász is engem tagad, belémköt, hogyha lebben, a létet magam ellen szítom én.

Szőkén, szelíden, mint a szél; nem lehetett sebezni engem: ki bántott – azt vállon öleltem, értve-szánva úgy megszerettem, hogy állt ott megszégyenítettem és szálltam én sebezhetetlen: – fényt tükrözök csak, sár nem ér.

Szőkén, szelíden, mint a szél, jöttömben csendes diadal van, sebet hűsít fényes nyugalmam, golyó, szurony, kín sűrű rajban süvített át, s nem fogott rajtam, s mibe naponkint belehaltam, attól leszek pusztíthatatlan, s szelíden győzök, mint a szél.

Gálné Kiss Mária:

Radnóti Miklós: Erőltetett menetBolond, ki földre rogyván fölkél és újra lépked,s vándorló fájdalomként mozdít bokát és térdet,de mégis útnak indul, mint akit szárny emel,s hiába hívja árok, maradni úgyse mer,s ha kérdezed, miért nem? még visszaszól talán,hogy várja őt az asszony s egy bölcsebb, szép halál.Pedig bolond a jámbor, mert ott az otthonokfölött régóta már csak a perzselt szél forog,hanyattfeküdt a házfal, eltört a szilvafa,és félelemtől bolyhos a honni éjszaka.Ó, hogyha hinni tudnám: nemcsak szivemben hordommindazt, mit érdemes még, s van visszatérni otthon;ha volna még! s mint egykor a régi hűs verandána béke méhe zöngne, míg hűl a szilvalekvár,s nyárvégi csönd napozna az álmos kerteken,a lomb között gyümölcsök ringnának meztelen,és Fanni várna szőkén a rőt sövény előtt,s árnyékot írna lassan a lassú délelőtt, -de hisz lehet talán még! a hold ma oly kerek!Ne menj tovább, barátom, kiálts rám! s fölkelek!

Ivan Edina:

F. G. Lorca: TalálkozásSe neked, se nekemegymás felé nem szabadlépni sem, nézni sem. Tudod, tudod már miért?Oly nagy a szerelem.Megy az ösvény, menj tovább!Kezemenszögek sebeélesenNem látod, hogyvérezem?Ne nézz hátra, lépegesscsöndesen. S imádkozz, akárcsak én, hogy legyen kegyelem, mert se neked, se nekemegymás felé nem szabadlépni sem, nézni sem.

Kisgéczi Magdolna:

R. M. Rilke: Archaikus Apolló-torzóNem ismerhettük hallatlan fejét,melyben szeme almái értek. Ám acsonka test mégis izzik, mint a lámpa,melybe mintegy visszacsavarva ég

nézése. Különben nem hintenemelle káprázatot, s a csöndes ágyékíves mosollyal, mely remegve lágy még,a nemző közepig nem intene.

Különben csak torzúlt és suta kőlenne, lecsapott vállal meredő,nem villogna, mint tigris bőre, nyersen,s nem törnék át mindenütt busa fények,mint csillagot: mert nincsen helye egy sem,mely rád ne nézne. Változtasd meg élted!

Simon Katalin:

Heltai Jenő A modell c. verse:Egy egyszerű kültelki lányka (Tizenhat éves, jó falat)

„Leszek modell!” Így szólt magábanÉs egy festőhöz fölszaladt.Mert megfelelt az arc, a termet,Így szólt a piktor: „Aktra termettE karcsú test... e két halom...Vetkőzz hamar le, angyalom!”És mert a célhoz ez vezet,A kis modell levetkezett.

Mit tudta ő, a balga gyermek,A neveletlen vadvirág,Hogy fölfedezve már a szappan,És él vele a nagy világ.Mert fogyatékos volt a teint-je,A piktor így szólt: „Ejnye! Ejnye!E karcsú test... e két halom...Izé... gyerünk csak angyalom,Szebb lesz a váll, szebb lesz a kar,Segítünk rajta csakhamar.”

És karon fogta, ahogy illik,A fiatal, de balga nőt,A szomszédos fürdőszobábaDiszkréten átvezette őt.Ott állott martalékra várvánA kád... fenékig csupa márvány!Ami fürdőnek a jele,Színültig vízzel volt tele.Festőnk a kádra mutatott,Köszönt és eltűnt: „Jó napot.”

Elmúlt egy óra meg nehány perc –A lány nem jön ki. Ej mi ez?A piktor hosszasan eltűnődik:„No, most már szörnyen tiszta lesz!”Benyit, ijedten hökken vissza:Ott áll a lány, a vizet isszaÉs keservesen sírni kezd:„Én nem bírom kiinni ezt!Ha mindig ennyit inni kell,A fészkes fene lesz modell.”

Zsótér Zita:

Márai Sándor: Halotti beszédLátjátok, feleim, szem’ tekkel mik vagyunkPor és hamu vagyunkEmlékeink szétesnek, mint a régi szövetek.Össze tudod még rakni a Margitszigetet? ...Már minden csak dirib-darab, szilánk, avitt kacatA halottnak szakálla nőtt, a neved számadatNyelvünk is foszlik, szakadoz és a drága szavakElporlanak, elszáradnak a szájpadlat alattA „ pillangó ”, a „ gyöngy ”, a „ szív ”- már nem az, ami voltAmikor a költő még egy család nyelvén daloltÉs megértették, ahogy a dajkaéneketA szunnyadó, nyűgös gyerek álmában érti megSzívverésünk titkos beszéd, álmunk zsiványokéA gyereknek T o l d i - t olvasod és azt feleli, o k éA pap már spanyolul morogja koporsónk felett:„ A halál gyötrelmei körülvettek engemet ”Az ohioi bányában megbicsaklik kezedA csákány koppan és lehull nevedről az ékezetA tyrrheni tenger zúgni kezd s hallod Babits szavátKrúdy hárfája zengi át az ausztrál éjszakátMég szólnak és üzennek ők, mély szellemhangokonA tested is emlékezik, mint távoli rokonMég felkiáltsz: „ Az nem lehet, hogy oly szent akarat ...”De már tudod: igen, lehet ... És fejted a vasatThüringiában. Posta nincs. Nem mernek írni már.Minden katorga jeltelen, halottért sírni kárA Konzul gumit rág, zabos, törli pápaszemétLátnivaló, untatja a sok okmány és pecsét -Havi ezret kap és kocsit. A Mistress s a babyFénykép áll az asztalán. Ki volt neki Ady?Mi volt egy nép? Mi ezer év? Költészet és zene?Arany szava?... Rippli színe? Bartók vad szelleme?„ Az nem lehet, hogy annyi szív ...” Maradj nyugodt. Lehet.Nagyhatalmak cserélnek majd hosszú jegyzékeket.Te hallgass és figyelj. Tudjad, már él a kis sakálMely afrikai sírodon tíz körmével kapálMár sarjad a vadkaktusz is, mely elfedi nevedA mexikói fejfán, hogy ne is keressenekMég azt hiszed, élsz? ... Nem, rossz álom ez is.Még hallod a hörgő panaszt: „ Testvért testvér elad ...”Egy hang aléltan közbeszól: „ Ne szóljon ajakad ...”S egy másik nyög: „ Nehogy ki távol sír e nemzeten ...”

Még egy hörög: „ Megutálni is kénytelen legyen.”Hát így. Keep smiling. És ne kérdjed senkitől, m i é r t?Vagy: „ Rosszabb voltam mint e z e k ? ...” Magyar voltál, ezért.És észt voltál, litván, román ... Most hallgass és fizess.Elmúltak az aztékok is. Majd csak lesz, ami lesz.Egyszer kiás egy nagy tudós, mint avar lófejetA radioaktív hamu mindent betemetTűrd, hogy már nem vagy ember i t t, csak szám egy képletenTűrd, hogy az Isten tűri ezt s a vad, tajtékos égNem küld villámot gyújtani, hasznos a bölcsességMosolyogj, mikor a pribék kitépi nyelvedetKöszöni a koporsóban is, ha van, ki eltemetŐrizd eszelősen néhány jelződet, álmodatNe mukkanj, amikor a b o s s megszámolja fogadSzorongasd még a bugyrodat, rongyaidat, szegényEmlékeid: egy hajfürtöt, fényképet, költeményt -Mert ez maradt. Zsugorin még számbavehetedA Mikó-utca gesztenye fáit, mind a hetet,És Jenő nem adta vissza a Shelley-kötetetÉs már nincs, akinek a hóhér eladja a köteletÉs elszáradnak idegeink, elapadt vérünk, agyunkLátjátok, feleim, szemtekkel, mik vagyunkÍme, por és hamu vagyunk

Pleszkó Anita:

Guillaume Apollinaire: MenetLéon Bailbynak

Madár nyugodt madár fordított röptű teTe levegőben fészkelőA határon hol már a mi napunk ragyogHunyd le másik szemhéjadat elkápráztat a földFejedet fölszegőben

S közelről színtelen homályos vagyok én isVagyok a köd amely lámpásokat sötétitA kéz mely hirtelen a szemet elfediA fal mely köztetek s a minden fény között állÉs árnyak közepette feltündökölve távozomS kedves csillag-szemek utánam igazodnak

Madár nyugodt madár fordított röptű teTe levegőben fészkelőA határokon hol már az emlékem ragyogHunyd le másik szemhéjadatNem is a nap miatt nem is a föld miattHanem e hosszukás tűz miatt melynek ereje egyre nő majdEgy napon ez lesz az egyetlen fény mely megmarad

Egy naponEgy napon önmagamra vártamS szóltam magamban Guillaume ideje már hogy eljöjjHadd tudjam végülis én melyikük vagyokÉn aki ismerem a többitIsmerem őket az öt érzék meg más érzékek általElég ha látom lábukat hogy ezerszám elképzeljem őketHa látom riadt lábukat csak egyetlen hajszálukatVagy nyelvüket ha jólesik megjátszanom az orvostVagy gyermeküket ha jólesik megjátszanom a prófétátA hajósok hajóit kartársaimnak a tollátA vakok pénzét a némák kezétVagy méginkább szókincsüket s nem kézirásukat tekintveEgy levelet ha húsz éves elmúlt az aki írtaElég ha érzem templomaik szagátA folyók szagát városaikbanA közkertekben virágok illatátÓ Nettesheimi Agrippa egy kiskutya szaga is elég lett volna nekem

Hogy kölni polgártársaidat leírjam pontosanHáromkirályukat meg a hosszú sor orsolyátKik tévedésbe vittek valamennyi nő felőlElég ízlelnem a babért amit termesztenek s aszerint szeretek vagy gúnyolódomÉrintem ruháikatS nem kétkedem fázósak-eÓ mind akiket ismerekElég hallanom lépteik zajátS megmondhatom örökre az irányt amerre mennekElég mindez nekem hogy higgyem van jogomFeltámasztani a többitEgy napon önmagamra vártamSzóltam magamban Guillaume ideje már hogy eljöjjS közeledtek lírai léptekkel kiket szeretek valahányanÉn nem voltam közöttükMoszatokkal borított óriások járkáltak tengeralattiVárosaikban hol csak a tornyok tudtak szigetként fölmagasodniS világító mélyeikkel ezek a tengerekEreim véreként keringtek dobbantva szívemetAztán ezer fehér néptörzs jött s partraszálltKezében rózsa volt valamennyi fiánakS a nyelvet amelyet útközben kitaláltakAjkukról lestem el és mindmáig beszélemA menet elvonult sehol saját személyemMind aki fölmerült láttam nem én vagyokBelőlem hoztak el mind egy-egy darabotS lassan felépítettek úgy mint egy tornyot felrakni szokásNépek torlódtak ott azzá ki én vagyokA minden emberi dolgokból alkotott

Tűnt idő Lényemet formáló istenekEltűnök mint ahogy ti is eltűntetekBorzasztja szememet ez az üres jövendőLátom hogy az egész múlt bennem élve megnőNem halott csak ami most még nem létezikMúlt fény fakítja el a holnap színeitIdétlen a jövő de az ami bevégzettAz erőt s a hatást mutatja az egészet

Vörös Tímea:

József Attila: AltatóLehunyja kék szemét az ég,lehunyja sok szemét a ház,dunna alatt alszik a rét -aludj el szépen, kis Balázs.

Lábára lehajtja fejét,alszik a bogár, a darázs,vele alszik a zümmögés -aludj el szépen, kis Balázs.

A villamos is aluszik,- s mig szendereg a robogás -álmában csönget egy picit -aludj el szépen, kis Balázs.

Alszik a széken a kabát,szunnyadozik a szakadás,máma már nem hasad tovább -aludj el szépen, kis Balázs.

Szundít a labda, meg a sip,az erdő, a kirándulás,a jó cukor is aluszik -aludj el szépen, kis Balázs.

A távolságot, mint üveggolyót, megkapod, óriásleszel, csak hunyd le kis szemed -aludj el szépen, kis Balázs.

Tüzoltó leszel s katona!Vadakat terelő juhász!Látod, elalszik anyuka.Aludj el szépen, kis Balázs.