Előszó

Olyan írásokat vártunk a Békés Megyei Hírlap és a Beol.hu olvasóitól, amelyben bemutatjákédesanyjukat vagy visszaemlékeznek egy vele kapcsolatos kedves történetre. Amely megmutatja, hogymit köszönhetnek neki az életükön túl, és miért szeretik oly nagyon.

Köszönöm, Édesanyám!

Áldott legyen az emléke annak, aki a viharos időkben is utat mutatott gyermekeinek. Édesanyánk olyanasszony volt, mint egy kőszikla, az idő és a sors erőssé, edzetté nemesítette

A mi édesanyánk egy csodálatos, melegszívű, tettre kész, emberszerető, a családját végtelenül tisztelő,sok nehézséget átvészelő, igaztalanságot nem tűrő, de gyermekeiért mindig küzdő, mélyen érző, mosolygósszemű, derék teremtés volt.

Parasztcsaládból származott. Szülei a szikes szeghalmi földet művelték s apródonként szerezték meg, hogynégy gyermeküket kellő háttérrel ki tudják házasítani.

Anyánk volt a legidősebb közülük, tehát őt adták férjhez először nagyszüleink. A fiatal, csinos, dolgoslánynak egy ifjú kovácsmester lett a párja.

Közös életüket szorgalmas, munkás, derűvel teli hétköznapok követték. Édesanyánk a háztartást vezette, akertet művelte, édesapánk a kovácsműhelyben dolgozott keményen. Az esték csöndes, tanyai nyugalomban,a természet csendjében és a jövő tervezgetésével teltek.

Boldogságuk csodái mi lettünk. 1933-ban született Mucika, 1935-ben Iduka, 1938-ban pedig én leptemmeg őket. Nálunk boldogabb család nem létezett azon a környéken.

Örömében apukánk házépítésbe fogott, egy tágas kovácsműhellyel kibővítve azt. Anyukán a gyermekekgondozása, a házimunka ellátása mellett egyedül meszelte be az új lakásunkat. belülről, ami nem voltkönnyű feladat, hisz nehéz fizikai munkát igényelt. De az, hogy sikerült egy új, saját erőből épült tágasotthonba költöznünk, szüleink kitartó akaratát, erejét dicsérte. Isten áldja meg örökké ezét őket!

Igazi, boldog család lettünk. Esténként együtt játszott, futkározott, labdázott mindenki a tanya körüliselymes réten. Feledhetetlen órák voltak ezek.

Aztán elérkezett 1944. A félelem teli háborús hírek egymást követték. Szívünk tele lett szorongással, milesz velünk apa nélkül?

Édesapánk 1944. szeptemberékben hagyott itt bennünket, kényszerítve volt. 1945 februárja, Lepsény lettéletünk szörnyű gyásznapja. A fájdalom sosem törlődött ki lelkünkből. Hadiárvák lettünk, de még hittünk acsodában s ezért még sok-sok estén át imádkoztunk visszatéréséért. Sajnos, hiába.

A napok múltak, a rettegés nőtt. Előkészültünk a menekülésre. Összekészítettük a legfontosabb dolgainkat,egy-egy nagykendőbe csomagolva. Mindenki felpróbálta elbírja-e, ha szükség lesz rá. Közben rájöttünk,hogy a teher túl sok a mi gyenge vállainknak. Ezután édesanyánk a veleszületett élettapasztalatávalellenőrzést tartott. Amikor az enyémre került sor, kibontottam. Tömegével gurultak ki belőle a kedvencjátékaim. Lett erre nagy kacagás, meg móka. No, kicsikém – így szól anyukám – ha te fázni vagy éheznifogsz, ezeket akarod felvenni vagy megenni?

Kicsit elszégyelltem magam, de ők közösen megmagyarázták nekem, hogy ilyen helyzetben csak azt kell

magunkkal cipelni, amire feltétlenül szükség lehet. Mire beesteledett, minden csomag a legfontosabbdolgokat rejtette magában.

A következő napon az ablakokat közös erővel bedeszkáztuk, nehogy valaki ránk törjön éjjel. Még arra isjutott időnk, hogy mélyítsünk azon az árkon, ahová elbújhatunk szükség esetén.

Váratlanul, de eljött a rettegett nap. A Berettyó hídját felrobbantották. Iszonyatos hang és lángcsóvakíséretében egy esti szürkületben történt mindez. „Édes gyermekeim, fogjátok a batyukat!” – kiáltottédesanyánk. „Én mindjárt beszegezem az ajtót s indulunk keresztmamátokhoz!”

A falutól még messzebben fekvő tanya volt az úti célunk. Indulás előtt kioktatott bennünket, nagyonfigyeljünk rá. Ha szaladni kell rohanjunk, ha hasalni kell mozdulatlanul tegyük azt, ha árokhoz vagykanálishoz érünk, ott majd megpihenünk, el ne engedjük egymás kezét, csak akkor indulunk tovább, ha arepülők messze járnak és ő jelt ad. Három és félóra alatt tettük meg az alig másfélórás utat, de hálaIstennek és ő neki épségben eljutottunk a húgához, aki rettegve, de örömkönnyel várt bennünket két kicsinygyermekével együtt.

Miután elmeséltük egymásnak az úton történteket, anyácskánk szorosan magához ölelt mindhármunkat.Zokogva és elfúló hangon mondta: drága gyermekeim, büszke lenne édesapátok rátok, remekülviselkedtetek. Akkor és ott tört ki belőle az igazi félelem, hogy sikerült megmenekülnünk a pásztázórepülők golyóitól.

Azt mondják, hogy a félelem nagyúr, de ha legyőzzük, az mindennél többet ér. Édesanyánk legyőzte, mertátmenekített bennünket a közeli harcvonal vihara elől egy nyugodtabb területre, félt, de nem mutatta, anyavolt, mert imádta gyermekeit és minden tapasztalatával, érzésével helyesen irányított bennünket.

A háború utáni évek sok-sok megpróbáltatást okoztak nemcsak nekünk, másoknak is. Nem volt cukor,kenyér, zsír, tej, hús stb. Ekkor ismét megmutatkozott anyánk leleményessége. Kosarat, vödröt adott akezünkbe és elindultunk a határba „tallózni”. Megkerestük a föld tetejét maradt cukorrépát, kukoricát,krumplit, teleraktuk vele edényeinket és hazaszállítottuk. A megmosott, szeletelt répából szirupot főztünkés édesítőnek használtuk. A kukoricát lisztté őröltük, málét, kenyeret sütöttünk belőle. A nagyra daráltkukoricát tejjel hígítva reggeliként fogyasztottuk el. Így éltünk jó ideig, amikor rokoni segítséggel sikerültfelszántani kis földünket. A vetőmagot nővéreim és anyukánk szórta a földbe, a következő évben már igazibúzalisztből készült finom házikenyér került az asztalunkra.

Édes szülőnk minden gondolata a túlélésre irányult. Kotlót ültetett, hogy kiscsibéink legyenek, vett 5 libátés 5 kacsát is, hogy szaporodjanak. Kisebb-nagyobb sikerrel, de felneveltük őket, megalapozva ezzelbaromfiállományunkat. Az egyik napon borjút vezetve jött haza, s elmagyarázta nekünk, hogy ha ez az állatmegnő, mindennap ihatunk friss tejet. Gondoztuk is lelkiismeretesen. Megérte. Egy napon azonban beteglett, és az állatorvos elvitette tőlünk. Megsirattuk. Ezek után sokáig nem ittunk friss tejet reggelire,vacsorára.

Életünk megkeserítői mégiscsak legjobban a nagyon hideg, havas telek voltak. Édesanyánk hiába adottránk minden meleg ruhát, hosszúszárú cipőt, mégis csontig átfagyva, elázva, merev lábujjakkal, kézzelérkeztünk haza az iskolából a tanyánkra, a hó sokszor térdig ért. Alig vártuk, hogy betoppanjunk a búboskemence melegébe, mely akkorára már bemelegítette a szobát. Megszabadulva fagyos, vizes ruháinktól,cipőinktől száraz ruhába öltözve a rongyszőnyeggel letakart földes padlón újra éledtek elgémberedettvégtagjaink, egymás kezét dörzsölve élet költözött ujjainkba is.

Hazaérkezésünk mindennapos jutalma a forró, finom étel volt, akármilyen egyszerű, de ízét-illatátsohasem felejtjük el, őseitől tanult, utánozhatatlan ízű zamattal. Imával kezdtük az étkezést és azzal iszártuk. Így tanított és meg is érdemelte köszönetünket.

1946-47 tele zord, kemény, emberpróbáló hideget hozott. Napok óta lázasan feküdtem, erősen köhögtem, agondos ápolásnak nem volt eredménye. Egyik februári éjszakán a hosszú köhögés után véres lett az ajkam.Édesanyám melegen felöltöztetett, nagykendőbe bugyolált, hátára véve megparancsolta nővéreimnek,zárjanak be mindent, mert a kicsit orvoshoz kell vinni azonnal. El is indultunk a hatalmas hóban, nembeszéltünk egy szót sem, ő erőlködött, én hörögtem. Szerencsésen eljutottunk a faluszéli első házhoz, aholZsófi néni lakott. Felzörgettük, ahogy meglátott bennünket, tudta, hogy nagy baj van. Gyorsan felöltözött,átvett anyukámtól és így érkeztünk meg a kb. 1 km-re lakó doktor bácsihoz. Hajnalodott, mire arendelőjéhez értünk. Kopogtattunk, s néhány perc múlva már nyílt is az ajtó. Hálóköntösében hallgatta mega szívem dobbanásait, tüdőm zörejeit. Lázas is volt, ugye? – kérdezte mamámat, majd elővette azinjekciós felszerelését és beoltott. Várta a hatást, közben elmondta, a következő 3 nap ismét látni szeretne,majd felírta a gyógyító orvosságot is. A gyógymód sikeres volt, meggyógyultam. Áldott legyen atudománya, Zsófi néni önzetlen segítsége és az édesanyám áldozatvállalása.

A drága szív, amely csak érettünk dobogott, minden tettével tanításunkon gondolkodott. Számtalanszormeglepett bennünket olyan versek, történetek elmondásával, amit ő sok évvel születésünk előtt megtanultaz iskolában. Kitűnő emlékezettel és gyors számolóképességgel rendelkezett.

Mint legkisebb gyermek, 1945 őszén Kónya Lajos tanító úr (később Kossuth-díjas költő lett) keze alatttanultam meg írni-olvasni. Nővéreim már a háború kezdete előtt diákok voltak. Szerettek tanulni. De asors közbeszólt. Legidősebb nővéremnek a 2. gimnázium után abba kellett hagyni tanulmányait, mert atandíját nem tudtuk fizetni. Középső testvérem is munkát vállalt, hogy segíthessen a családon. Később –szerencsével – mind a ketten saját erejükből tovább képezték magukat és képesített könyvelők lettek. Azöröklött kemény akarat, a tudásszomj, a nehézségekkel való küzdelem meghozta gyümölcsét, kiválótisztviselőkké váltak.

Jómagam szorgalmam és képességem jutalmául a 8. osztály elvégzése után 1952-ben felvételt nyertem aSzarvasi Tanítóképző Intézetbe.

Hatalmas örömöt, de egyben aggódást is jelentett ez édesanyámnak. Szövetkezeti munkája mellett akollégiumi díjat csak úgy tudta fizetni, hogy járta a piacot, s ha sikerült, eladott egy-egy pár tyúkot, egykacsát vagy libát, mikor mi adódott. De tette, mert minden hónapban pontosan megérkezett, amit tisztaszívből megköszöntem Neki.

Diákéveim alatt kétszer tudott meglátogatni, nem volt pénze vonatra. Második látogatása ballagásomraesett. Fellegekben jártam a boldogságtól, hogy ezen a fontos napon láthatom. Egész ünnepség alatt sírt.

Anyácskám – kérdeztem tőle – miért sírtál szüntelenül? Csak legyintett, de később bevallotta: „Azértkicsikém, mert nem tudtam olyan szép ruhát venni, mint amilyen a többieken volt.” Arcát csókokkalborítottam, s meggyőztem róla, hogy ez volt a legszebb, mert csinosan állt rajtam és a fehér csipkegallérkülönlegessé varázsolta.

Édesanyánk örökké dolgozott, nyaralni sosem volt, akkor pihent 1-2 hetet, amikor 6 unokája megszületett.Ekkor nagyon boldog volt.

A nyolcvanas években kezdett panaszkodni ízületi és csontfájdalmaira. 1985-ben egy tavaszi naponmegkért, hogy hozzam át Gyarmatra, mivel ő nem akar kórházba menni. Azonnal intézkedtem, hogy olyrégóta kértem erre. Az orvos megállapította, hogy gyengeségét csontritkulás okozza, de a szívműködése iselég gyenge. Előírta a megfelelő orvosságokat és rendszeresen ellenőrizte. Állapota lassan javult a soklátogató, a meleg napsugár, a délutáni tereferék felvidították, erőre kapott. Esténként még dalra isfakadtunk. Ő a magyar nótákat, a népdalokat kedvelte. Gyönyörű, tiszta hangja volt. Mucika nővérem és azunokái örökölték. A párom néha még a citerát is elővette, hogy kísérje szép hangját.

Július elején a kedves arcon ritkult a mosoly, fájdalmai erősödtek. Kértem a Teremtőt, enyhítsen afájdalmán. Minden este beültem a szobájába, vasaltam, varrtam vagy beszélgettünk. Így történt azon aszombat estén is, mielőtt eltávozott tőlünk. Meglepően közlékeny volt, felidézte ifjúságát, szüleinekszigorúságát. Jókat derültünk a történeteken. Éjfél felé halkult, szakadozott a mondanivalója. Odaléptemhozzá, megitattam, s jó éjszakát kívántam neki. „Reggel majd folytatjuk anyukám! Pihenj jól!” – mondtamneki, kinyitotta a szemét és mosolygott.

Nyitott ajtók mellett aludtunk, amióta nálunk tartózkodott. Vasárnap 5 órakor hirtelen felébredtem.Rohantam a szobájába. Az ajtónál megtorpantam. Láttam a rám csodálkozó szemét. Azt olvastam kibelőle: Hol jártál eddig, kicsikém?

Zokogva borultam áldott kezére, amely oly sok-sok éven át oltalmazott, védett és segített bennünket.

Ha élne, mindennap megcsókolnánk és átölelnénk, aki minket emberré nevelt egyedül az élet viharában, ésmegtanított arra, hogyan kell és lehet igaz hittel legyőzni a nehézségeket, becsülettel felnevelni az árvagyermekeket.

Sári Ferencné, Füzesgyarmat

Tóth Ferencné

Az én édesanyám 2013. 04. 19-én töltötte be a nyolcvanadik születésnapját. Ezt a megható ünnepségetszülővárosomban Dévaványán, ahol édesanyám élettársával él, ott köszöntöttük fel testvéreimmel,unokáival és dédunokáival együtt. Próbáltuk titokban szervezni ezt az örömteli eseményt, de rájött mittervezünk és mint mindig ha eltitkolunk előle valamit. A titoknak még a köztünk lévő lakástávolság semszabott határt.

Ezt hogyan csinálta? Én is megértettem, amikor édesanya lettem, gyermekeim cseperedtek és felnőttek. Ami családunkban mindig fontos szerepet töltött be édesanya. Összetartotta a családot, nagy szeretettelgondoskodott rólunk édesapámmal és apai nagymamámmal együtt. Ők szegény, nagycsaládos szülőkgyermekei voltak, de a szeretet hiányát elbeszéléseikből tudom, sohasem érezték. Édesanyám boldoganvárta az unokák születését. Sokat segített nevelésükben. Nagyon csodálom Őt, milyen nagy az akarat és akitartás benne a mai napig is. Édesapám halála és a kisöcsém elvesztése nagyon megviselte. Átélt már egylábszár- és egy combnyaktörést is. Ez a két baleset igen meggátolja mozgásában. Nagyon szeret hímezni,ez szinte felüdülés számára. Az én lakásomban is mindenütt ott van a két keze munkája, melyetmindenkinek boldogan mutogatok. Hála az Istennek, a korát nem kell letagadnia, még mindig nagyon jólnéz ki. Még az unokái is elismerik és dicsérik milyen szép nagymama.

Nagy lelkesedéssel készült a család a születésnapi ünnepségre és egyben az elkövetkező Anyák napjára.Szeretnénk még sok-sok ilyen együtt töltött időt megélni édesanyám ölelő karjában megpihenni,vigasztalódni, arcáról az öröm könnyeit letörölni. Kertemben nőtt virágokkal minél többszörfelköszönteni. Ezt kívánom én a lánya, aki Őt örökké szeretni fogja, amíg a szívem az utolsót dobogja.

Kmellár Tiborné, Hunya

Nagy Mihályné, Bagdi Julianna

Édesanyám: számomra ez a legszebb szó a világon. Ha ezt a szót hallom, szeretet, féltés, gondoskodás juteszembe. Édesanyám 1936-ban született. Egyszerű falusi asszony volt. Sajnos már csak így tudom leírni,volt. Már nincs köztünk, nem látom kedves mosolyát, nem hallom intő és óvó szavát.

Nagyon szép gyermekkorom volt. Szegények voltunk, apám félárva, anyám 5 gyerekes családbólszármazott. Szoba-konyhás lakásunk volt, de szeretet, boldogság lakott benne. Vagy talán a szívünkben élt.Nálunk mindig zengett a ház az énektől. Édesanyámnak nagyon szép hangja volt, sokat énekelt. Akkor mégnem volt TV, a mi kis házunkban még villany sem. Este, mikor lefeküdtünk a sötétben énekeltünk, mígédesapám ránk nem szólt, hiszen Ő korán kelt, tehenész volt a helyi tsz-ben. Köszönöm anyu a sok szépdalt, amit tanított nekem, köszönöm a tisztára mosott friss illatú ruhát. Még most is látom, ahogy abádogteknő fölé hajol, mos és közben énekel. Akkor még kemencében sütötte a kenyeret, kalácsot. A frisskenyér illatát messziről lehetett érezni. Öcsémnek és nekem mindig sütött kiscipót, le sem tudom írni,annyira örültünk neki.

Köszönöm Édesanyám, hogy megtanított az életre, hogy csak munkával jutunk előbbre. Köszönöm hogyfelnevelt, hogy vigyázott rám. Megtanított becsülni, tisztelni az időseket. Köszönöm, hogy vigyázott azunokáira, Ő volt az unokák bizalmasa. Szerette és jó tanáccsal látta el imádott unokáit. Még most 60évesen is sokszor, ha nem sikerül valami, így kiálltok fel: jaj anyu mit csináljak?!

Sajnos súlyos beteg lett. Próbáltam a sok-sok szeretetet szeretettel meghálálni. Gondoztam, ápoltamférjemmel együtt. Próbáltuk fájdalommentessé tenni az életét. Nehéz volt látni Őt tehetetlenül, hogy nemtud egyedül enni, felülni, megfordulni. Köszönöm Édesanyám az életet, hogy rendes embert neveltbelőlem. Átadta nekem hogy kell nevelni, szeretni a lányaimat. Az utolsó szava ez volt hozzám: köszönöm,és fogta a kezem. Ha rá gondolok, mindig ez az idézet jut eszembe: „Az édesanyák nem halnak meg, csakfáradt szívük pihenni tér.”

Drága édesanyám pihenjen csendesen, és ha van mennyország tudom onnan is vigyáz ránk.Köszönöm, hogy volt nekem, szerető lánya Julianna

Deák Ferencné

Köszönöm, Édesanyám!

Köszönöm, Édesanyám! Milyen szép szavak, és mégis milyen ritkán, milyen nehezen tudjuk kimondani.Vajon miért? Miért szorul el a torkunk, ha ezt a két szót kimondani készülünk? Talán mert amit tőlükkapunk ez kevés érte. Mindnyájan tudjuk, hogy ennél sokkal többel tartozunk Nekik. A kimondott köszönetpici törlesztés a sok-sok kapottért.Én virágcsokorral fogom Őt köszönteni Anyák napján. Ezen a reggelen csak érte fogok felébredni, mintahogyan ő teszi ezt én értem, közel 22 éve. Sok mindenért hálámat szeretném kifejezni.

Ha visszagondolok az iskolás éveimre, nap mint nap velem tanult. Türelemmel újra és újra magyarázta,hogy megértsem a számomra sokszor érthetetlennek tűnő feladatokat. Megtanított tanulni! Tanulni tudnikell – nagyon sokszor elmondta ezt nekem. Ha nem tette volna, ma nem lennék egyetemi hallgató.Szeretettel gondolok a versenyekre, melyekre ő készített fel. Még vacsora közben is verset mondtunk. AzŐ biztatása, hogy sikerülni fog, hitet adott nekem. Az elért sikerek pedig önbizalmat adtak és határozottfellépést. Őszinte kritikusom a mai napig, de tudom, hogy ezek a kritikák segítőszándékúak. Alegőszintébben örülni sikereimnek, boldogságomnak Ő tud, de ha baj van, a legőszintébben velem sírni iscsak Ő tud.

Az édesanyám ritkán csügged. Azt szokta mondani „akkor add fel, amikor én feladom”. Én tudom, hogy Ősosem adja fel, mert erős és kitartó. Rá mindig számíthatunk Apával együtt. Fáradtságát titkolni tudja, ésbármikor szívesen ellát bennünket, amire csak vágyunk. Édesapámmal 30 év után is szívből tudjákegymást szeretni és tisztelni. Köszönöm, hogy nyugodt, békés gyermekkorom kiegyensúlyozott felnőttétehetett. Remélem példájukat követni tudom a későbbi életemben.

Amit még nagyon szeretek benne, a megértést. Kezemet fogva a pszichológusom is. Mindig érzem kezeisimogatását, látom biztató pillantását. Dsida Jenő szavai sokszor eszembe jutnak: „Köszönöm Istenem, azédesanyámat! Amíg ő véd engem, nem ér semmi bánat!”

És mennyire tud hazavárni! Az itthon töltött napok erővel, energiával töltenek fel, annyi törődést éskedvességet kapok tőle. Édesanyám mindössze 45 kg, de a benne rejlő szeretet és jóság súlyban nemmérhető le. Minden este azzal a kéréssel fekszem le, hogy éljen még nagyon sokáig és legyen mellettem.Szeretnék még nagyon-nagyon sokszor virágot adni neki, mert tudom, hogy „Az életben kell kicsivel többvirág, mert a sírokra hiába már!”

Janó Evelin, Vésztő

Hízó Imréné Túri Erzsébet

Nekem ezt a szót „köszönöm” csupa nagybetűkkel kellene írnom, s még az is kevés lenne. Anyukámmárcius 30-án töltötte be a 92. évét. Minden napja ajándék nekünk, s remélem még sokáig az is lesz.Anyukámat megilleti az édesanya szó, és soha nem tudom igazán meghálálni azt, hogy felneveltek apukámmal és boldog családban élhettem. Anyukámék kétévesen hoztak ki engem egy nevelőotthonból,nevükre vettek és én voltam a mindenük.

Gondtalan gyermekkorom volt, mindent megkaptam. Egy nagy tanyán éltünk, anyuék kertészkedtek éspiacoltak. Anyukám minden piac végén kakasos nyalókával tért haza. Néha, ha látok a boltban ilyennyalókát, veszek s nosztalgiázok. Amikor hetenként kenyeret sütött, kiscipót mindig készített nekem s mégmelegen megkente zsírral. Ilyet azóta sem ettem.

Mire iskolába kerültem beköltöztünk a faluba. Az akkori rendszerváltáskor amikor a tsz-ek alakultakmajdnem mindenüket elvesztették, de én nem éreztem belőle semmit. Ma néha elgondolkozom azon, hogyélték ezt túl. Anyukám keményen dolgozott, soha nem panaszkodott. Elment konyhára dolgozni hogy legyennyugdíja. Két unokája és két dédunokája van, akik imádják, s ő is megtesz értük mindent. 91 évesen - merta kisebbik unokája hazajött külföldről (ott dolgozik) tésztát gyúrt és nyújtott, mert a hurkatészta leves akedvenc levese.Önzetlen, most is csak azért bánkódik, hogy nem tud segíteni. Regényeket olvas. Járni már csakjárókerettel tud.

Egyre gyengébb, egyre több gondoskodásra szorul. Néhányszor mondta már, olyan jó hogy vagyok neki serre mit is tudnék válaszolni, amikor mindent neki köszönhetek. Könnybe lábadt a szemem és csak annyitmondtam, nekem is jó hogy vagy. S még sokáig legyél meg nekem s a családomnak.

Felnevelt és édeslányaként szeret. A hatvanas években nagy dolog volt valakit örökbe fogadni, sokan nemhelyeselték. Mindkettőjüknek csupa nagy betűkkel KÖSZÖNÖM, hogy mégis megtették. Úgy érzem, sohanem tudok elég hálás lenni Nekik.

Hízó Erzsébet (Megyeri Jánosné), Békéscsaba

Tordai Mária Csozó Mária

Édesanyám, Tordai Mária Csozó Máriaként látta meg a napvilágot az erdélyi Szederjesen 1930. augusztus24-én. Négyéves korában testvérével együtt szüleiket elvesztették, így ők egy ideig rokonokhoz, majdárvaházba kerültek 18 éves korukig. Traktorista volt, na nem ilyen nagy gépen, mint mostanság! Ottismerte meg az apámat, Tordai Gábort, akivel összeházasodtak az 1950-es években. Ekkor anyámat atestvére megtagadta, mivel szegényhez ment férjhez, az meg gazdaghoz, mint a mesében. Nem is tartották akapcsolatot soha, a testvére azóta meghalt. Kilenc gyermek született, azaz tíz, az első meghaltkilencévesen, vérmérgezésben. Én vagyok a szerencsés hetedik.

Háziasszonyként tevékenykedett, a hat lány és három fiú mellett volt mit csinálnia. Aztán, amintcseperedtünk, anyám elkezdett dolgozni a téeszben, mint állatgondozó, és mi is segítettünk neki. Én márnegyedik osztályos koromban elkezdtem segíteni, úgy tíz-tizenegy éves lehettem. Dolgozni kellett, mivel

sokan voltunk, nagy volt a család. De mi nem bántuk, mivel nyáron a marhák a legelőn voltak egészentavasztól nyár végéig, így deszkából épített viskóban aludtunk, a tehenek karámban és persze, fejőgép semvolt. Napközben pedig, amikor a sor rá került, legeltetni kellett menni, amit én nagyon utáltam. Akedvencem akkor persze a madártej volt, hisz volt tej bőven, és én a mai napig nem tudom úgy elkészíteni,mint a jó anyám.

Nem voltunk gazdagok, de anyám azon az elven nevelt, hogy „légy szegény, de becsületes”.Visszaemlékszem, hogy abban az időben (Ceausescu-korszak), hogy egy pici szalámit, hústerméketehessen a család, el kellett utazni a nagyvárosba vásárolni, és nekem a szüleim feketeretket és aszaltszilvát hoztak, mert az volt a kedvencem. Esténként felváltva mesét olvastunk neki, mert nagyon szereti.

Édesanyám ma már a nyolcvanharmadik évét tapossa, és tőlem ötszáz kilométerre él, Erdélyben.Harmincegy unokája, és ennél több dédunokája van. Sajnos, az apám már hét éve meghalt, ötvenöt évigéltek jóban, rosszban. Csak csodálni tudom, és sokszor elgondolkozom ebben a mai nehéz világban, hogyhogyan tudott mindennap az asztalra varázsolni nekünk az ételt akkor a családnak, de soha nem feküdtünkle éhesen. Nem sűrűn találkozunk, mert nem akarja otthagyni a kis házacskáját, és az apám sírját, telefononsokszor beszélünk, minden évben eljött hozzánk (hárman élünk a testvérek közül Magyarországon) egy-kéthónapra, egészen tavalyig, de a kora miatt már sokat betegeskedik, és már nem jött tavaly.

És mi volt a legszebb? Az, amikor március 8-án, a Duna tévé jóvoltából, a Kívánságkosár címűműsorban, amit nézett aznap ő is otthon Erdélyben, elhangzott Máté Péter Elmegyek című dala, amitküldtem neki, utána felhívtam telefonon, és ő, az anyám, édesanyám sírástól elcsukló hangon köszöntemeg, hogy rá gondoltam. Köszönöm, hogy van nekünk, még akkor is, ha távol van, és nincs olyan nap, hogy ne gondoljak rá, és nelenne honvágyam, mert ANYA csak egy van! Könyvet is tudnék írni róla, de sajnos, már nincs erőm. Ez afotó, amit mellékelek, 2007. július 8-án készült, akkor voltam utoljára Erdélyben. Anyukámmal fagyitkanalazunk. Egyébként így, fehér hajjal ismertem meg őt is, és az apámat is.

Gáspár Katalin, Battonya

Köszönöm, Édesanyám!

Ha bárki megkérdezné, mi az első szó, ami édesanyámmal kapcsolatban eszembe jut, azt felelném:szeretet. Őszinte, önzetlen, áldozatos szeretet az övé. Hogyan nyilvánul meg? Részvétben, törődésben, jószándékú tanácsokban, gondoskodásban. Kikre sugárzik? Kezdhetem a sort magamon, hiszen én, a lánya,nap mint nap részesülök belőle. Amikor kicsi voltam, gondosan ápolt, míg elmúltak agyermekbetegségeim. Aztán óvodába kísért, majd iskolába, ellenőrizte a leckéimet, kikérdezett, ha kellett,velem együtt tanult. Névnap, születésnap, karácsony, húsvét, nálunk sosem volt ünneplés nélkül. Amikornagyobb lettem, és kollégiumba kerültem, mert a megyeszékhelyi középiskola túl távol esett alakóhelyemtől, édesanyám nem egyszer buszra szállt velem. Segített cipelni a nehéz útitáskát, segítettviselni a kamasz lét súlyos gondjait.

Mikor pedig fiatal felnőttként dolgozni kezdtem, és álmosságtól kótyagosan kapaszkodtam ki az ágyból,reggelit készített, ebédet csomagolt, hogy el ne késsek a munkahelyemről. Később, sokéves alkalmazottiviszonnyal a hátam mögött, főiskolába iratkoztam. Munka mellett a tanulás nem egyszerű. Én is csak úgyjutottam eredményre, hogy amíg dolgoztam, anyukám beszerezhetetlen tankönyveket kutatott fel ésfőiskolai jegyzeteket készített nekem. Bizony, a mai, válság sújtotta világ keserves. A szülők anyagi támogatása nélkül semmivé lennék én is, ésha a fizikailag roppanok össze, édesanyám jön, segít. Kimondhatatlanul jó érzés, hogy ő létezik, van, akifelé a kezem nyújthatom, és még öregedő nőként is megbújhatok egy szerető anyai ölelésben. Talán sokanúgy látják, szülő és gyerek kapcsolatában ez a meghittség természetes. Azt gondolhatják, különleges abbansincs, hogy anyám az édesanyjával is ilyen bensőséges kapcsolatban áll. A kilencvenhez közel járó, idős,beteges nagymamámat gondosan ápolja fiatalabb lánya, de anyám érkezése pezsgést hoz az életükbe.Felemlegetik a régi időket, amikor a nagyi még fiatal, tetterős menyecske volt, és ótörténetek huncut bájama is mosolyt csal az arcokra. Persze a mamika házában mindig akadt tennivaló, függönyt cserélni, fáthordani, sütni-főzni. És ha a nagymama olykor elkomorul, mert eszébe jutnak halott szerettei vagy romlóegészsége, azt mindig elmondja, jó, hogy nem maradt egyedül, hogy szeretik. Édesanyámnak kéttestvérével is szoros a kapcsolata. Ha bármelyikük megbetegszik, segítségre szorul, iparkodnak egymásttámogatni.

Évekkel ezelőtt, amikor még jóval fiatalabbak voltak, édesanyám azzal is segítette testvéreit, hogy agyerekeiket magához vette az iskolai nyári szünetre. Így a szülők nem estek ki a munkából, mégis maradtidejük egy kis pihenésre. Anyám ugyanis pedagógus volt, és a nebulók helyett nyaranta az énunokatestvéreimet vigyázta. Rokonokat szeretni és segíteni nem nehéz, jelenthetik ki egyesek. Nos, az énédesanyámnak sok barátja, jó ismerőse van. Régi főiskolai csoporttársaival jár össze, barátokká váltkollégái hívják telefonon, bejáratos a szomszédokhoz, akikkel elbeszélget, és segít neki, ha tud, és hakell.

Mikor végigmegy az utcán, sok ismerőse köszönti, megállítják, beszélgetnek vele. Ő az, aki mindenboltostól figyelmes kiszolgálást kap, mert mindegyikhez van egy kedves szava. És ő az, akit, hiábanyugdíjas ma már, még mindig örömmel üdvözölnek nem csak volt iskolások, de azok szülei, atanítványok gyerekei, sőt, azok gyerekei is. A tamáskodók persze megjegyezhetik, az ismerősöknél fontosabb, miként viszonyul idegenekhez az ember.Az én édesanyám úgy, hogy ad nekik. Amikor még volt egy kevés fölös pénze, akkor abból kaptakalapítványok, jótékonysági szervezetek. Változott a világ sora, ma már szűkében vagyunk a pénznek.

Anyám így, míg akadt továbbítható, ruhákat, játékokat, edényeket, pár darab bútort juttatott annak, akirászorult. Mára jórészt annyi maradt, amit használunk. Öregecske, olykor évtizedes holmi mind. Énmunkanélküli lettem, a szüleim nyugdíjasok. Szerencsére, még nem élünk olyan nyomorban, hogy hullott fát gyűjtsünk tűzrevalónak, de a havi számlákhamar lenullázzák a családi kasszát. Bizony, eljutottunk oda, hogy a segítők csapatából átléptünk asegélyezettek közé. Ám az én édesanyám még így is tud adni. Íme a példa: egy nap élelmiszercsomagotkaptunk az egyik jótékonysági szervezettől. A hó végi pénzhiányos időszakban kapóra jött. Ám épp akkora rádió, a tévé, az újságok tettek közzé felhívást, katasztrófasújtott területre várnak sürgősélelmiszeradományt. Édesanyám kivett egy zacskó száraztésztát a mi csomagunkból, hogy legyenfőznivaló. A többi dolgot átvitte a katasztrófa áldozatainak szánt adományok gyűjtőhelyére.

„Azok az emberek most sokkal inkább rászorulnak, mint mi” — mondta az én jólelkű, örökké segítenivágyó anyám. Mindezek után nem hiszem, hogy magyarázatra szorul, miért szeretem őt ennyire. Egyszerláttam egy filmet, amiben az angyal olyasmit kérdezett az embertől: mi volt a legjobb az életében? Nekemkönnyű lenne válaszolni erre a kérdésre: azt felelném, az édesanyám...

Édesanyámnak

Ég és föld összeér egy nő felett,Csodák hajlítottak időt, teret,Így születtem meg én, apró gyerek,Sírva kutattam a szeretetet...Ekkor tekét karodba vettél, és elringattál,Anyám, parány asszony, óriás voltál,Nekem az egész világ, az életem.Helyére zökkent már a föld, s az ég,Azóta lent a zöld, fent van a kék,Idő elmúlásom kimérte rég,Olyan jó, hogy Te vagy most is vagy még.Én pedig...Két karomba veszlek és elringatlak,Anyám, parányi asszony, óriás vagy,Nekem az egész világ, az életem

Plesovszki Hajnalka, Nagyszénás

Édesanyám

Vadrózsát futtat a szivárványraés fekete gyöngy hull lábnyomára

Cigarettája izzó parazsaa ... est fénylő darazsaa záporok vad ezüst ostoramályváihoz ne legyen mostohacsillagparádé zümmögjön hajánlegyen mosolya tündérszín talánybúbos csibéit majd becézgetvénérjen szívéig a legszentebb fénygondjait tépjék szerteszét szellőkpompás azúrban fürgén szökellőkaz angyaloknak szíve elvásikha zsákot emel megszakadásiga nap kútjából a tüzet meria sminkelést csak hírből ismeria Hold kútjából a csöndet merikertjében sárgul már a tengericsóka szemű szép ártányt abrakolharmatol a vemhes az avitt akolgerincsérvének rengeteget tűrttört jajgatása felsebzi az űrtdögletes idő zivatarábanitt áll most fiad melletted bátranha felhangzik vers-iniciálémkifényesül a rozsda-sebes fémfelderül majdan arcodnak gyolcsalidércünk tüzét langy eső oltjacsillagfény vérrel pingált lényed szentnem értem én a döbbent végtelentkét kék szemednek vadezüst taváthomályosítja tündérkönny karátés anyám csak néz feledhetetlenés ő csak teszi a dolgát csendbenvadrózsát futtat a szivárványraés fekete gyöngy hull lábnyomára

(2009. január 17.)Gyenge János, Mezőgyán

Gyémánt a porszem iscsillagtalan ballagokmicsoda időben, micsoda térbenvers-zenétől csiklandott dobhártyávalés mosolygó arcomba feketült árnyparádéidőtlen döbbenetével —

a cseppkő tisztaságúés birsalmavirág illatútavaszi ég gyöngyveretes palástja alattcsorbókát legelegy cifra tollú libacsapat a zsendülő kertbenén a kerítésnél megállva csodálom őkethiszen gyémánt a porszem isebben a hazábanahol cinegekék vizek tükrébenIsten fésüli mandulaszínű szakálláta halhatatlanságom elmélázva

(2013. március 8.)Gyenge János, Mezőgyán

Maczuga Ádámné

„A nagymama az egyetlen olyan lény, aki képes annyira átölelni, mint amennyire szeret, azaz teljeserejéből.” Gyermekkoromban együtt laktunk nagymamámmal és nagypapámmal. Anyukámnak mindig dolgozniakellett, így szinte mindig nagymamám vigyázott rám. Járt értem az oviba, elvitt orvoshoz ha beteg voltam,játszótérre vitt és nem telt el úgy nap, hogy valami finomat ne főzött volna. Mikor nagyobb lettem sfáradtan hazaértem a suliból elpanaszolva az aznapi bánatom, mindig leült mellém az ágyra én pedigölébe hajtottam a fejem és ő csak simogatott és simogatott azzal a jó puha meleg kezével, miközben egyrecsak vigasztalt, ne félj holnapra elmúlik és minden jobb lesz. Felnőtt fejjel mikor kisfiam megszületett és Gyes majd pánikbeteg lettem, minden reggel bebuszozottJaminából a városba, hogy mosson, főzzön, takarítson, segítsen amiben csak tud és persze öntötte belém alelket, vigasztalt. De a legjobb az volt ahogy simogatott, olyankor minden rossz elmúlt. És ez így ment napmint nap, míg meg nem gyógyultam.

Ám egy napon az én drága jótündérem megbetegedett, kórházba került és most én ültem ott minden napreggeltől-estig az ágya mellett és simogattam azt a jó puha kezét vigasztalva. Bár a sírástól nem jött kihang a torkomon Ő helyettem is mondta: „ne félj, holnapra elmúlik” és egy napon mikor már nagyonszenvedett, tényleg minden elmúlt.Örökre elaludt az én drága, imádott nagymamám. Ilyen fájdalmat még soha nem éreztem, még halálában iső vigasztalt. Remélem ott fönt angyal lett belőle, mert ha valaki, hát ő megérdemelte hogy az legyen. Csakazért írtam le ezt a kis történetet, hogy lássátok, egy nagymama is lehet olyan jó, sőt ezerszer jobb mintegy anya.

Krnács Jánosné, Békéscsaba

Vlcskó Károlyné (Szlancsik Judit)

Az én jó anyámnál nincs jobb a világon...Az én drága jó Édesanyám már a 93. évében jár. Az egészsége nem az igazi, sok problémával küzd, deszellemileg nagyon jól van, ami a legfontosabb, mindenről el lehet vele beszélgetni, legyen az régi vagyfriss dolog. Gyermekkoromban is csodálatos napokat éltünk meg együtt, mindig mindenben számíthattamrá. Mivel testvérem nincs, a tenyerén hordozott egész életemben. Még mindig emlékszem az isteni finomkáposztás tésztájára, a jól elkészített krumplipaprikására és a finom palacsintáira. Mindig kedvezett és akedvemet kereste a finomságokkal. Szépen öltöztetett, vállig érő hajamba nagy fehér masnit tűzött. Jóízlése volt, mindig csinosan járt és adott magára. Fodrászhoz is rendszeresen eljárt. Ezt fontosnak tartottaés én mindig szépnek és elegánsnak láttam. Egyszerű, szerény és becsületes asszony, amit a mai napig megőrzött. Negyvenkét évet dolgozott egymunkahelyen, ahol jó munkatársakra és barátokra talált. Megbecsülték, tisztelték és szerették. Sajnos amunkahelyét nemrégiben lebontották, ahová oly sok kedves emlék fűzte. Szomorú és bánatos lett emiatt.Általa sok ipari tanuló varrónő sajátította el a kézimunka, a varrás minden fortélyát, technikáját. Emellettgondoskodó anya és „gyermek” is volt. Nagyszüleimet is odaadó lelkesedéssel ápolta halálukig.

Mivel nagyon jó kézügyessége volt, gyönyörűen kézimunkázott. Nagyon sok szebbnél szebb munka kerültki a keze közül. A hímzések minden vállfaját ismeri. Nagyon szerette készíteni a szebbnél-szebb éskülönböző méretű asztalterítőket, függönyöket stb... ami a mai napig megvan. Kiállításon is volt többműve, amire nagyon büszke volt, és én is boldogan néztem meg a kiállításon résztvevő darabokatédesapámmal együtt.

A közéletben is aktív volt. Tagja volt a Hazafias Népfrontnak, a kerületi Vöröskeresztnek, aminek még amai napig is tagja. Szívesen eljárt a munkahelyi nyugdíjas klubba és kirándulásokon vett részt. Külföldönis sok zarándokúton vett részt. Nagyon szeretett utazgatni. Magyarországon is sok helyen járt, de hálaistennek külföldre is sikerült eljutnia. Édesapámmal együtt hármasban minden évben elmentünk nyaralni,ami felejthetetlen és egy életre szóló élmény nekem még a mai napig is. Nagyon szép gyermekkorom volt,mert a szüleim mindent megtettek értem, és én igyekszem ezt meghálálni. A barátnőivel, hittestvéreivelkirándult Máriacellbe, Rómába, Lourdba. 82 évesen felült a repülőgépre és együtt mentünk nyaralniMallorca szigetére. Egymás kezét szorongattuk a repülőgépen és morzsolgattuk a rózsafüzért, hogy nelegyen semmi probléma. Mivel első utazása volt, az izgalom elég nagy volt! Hatalmas és felejthetetlenélményben volt részünk. Nagyon büszke voltam édesanyámra, hogy ilyen korban még vállalkozott egyrepülőútra. De értem ezt is megtette! Mikor hazaértünk boldogan mesélt mindenkinek a látottakról. Én isnagyon boldog voltam, hogy együtt sikerült elmenjünk egy ilyen nagy útra.

Szerette az embereket és a rászorultakon is szívesen segített. Számíthattak rá, mert egy olyan asszonyakinek hatalmas szíve van ás mindenki belefér! Mi mindig együtt laktunk édesanyámmal és így van ez amai napig is. Nem tudtam elszakadni tőle, máig is szoros kötődés van közöttünk. „A köldökzsinórról sohanem tudtam leválni”. Ez valószínűleg az egy házban való együttélés miatt van, ami nekem nagyon jó éskényelmes. Most, hogy már koránál fogva nem teljesen egészséges, az ápolását könnyebben tudommegoldani, mivel egy udvarban lakunk. Szívesen szolgálom ki, igényeit teljesítem. Minden nap látjukegymást.

A családommal is jól kijön, nincs semmi probléma. Hatalmas türelme van, nagyon tud alkalmazkodni, amiegy jó tulajdonsága. Sajnos egészsége 8 évvel ezelőtt megromlott és egy komoly műtét miatt a mozgásakorlátozódott, járókerettel jár és csak a kis lakásában tartózkodik. Autóval viszem rokonokhoz,ismerősökhöz és orvoshoz, ha kell. Elfogadja a helyzetét, nem zsörtölődik, hanem cipeli a keresztjét! Kétlányunokáját imádja, mindig érdeklődéssel várja haza Őket, hogy elbeszélgethessenek az élet nagydolgairól. Az unokák is sokat besegítenek a nagyi kiszolgálásában és a vele való törődésben. Kiskorukbanaz unokázásban is kivette a részét. Óvodába, iskolába kísérte őket, ha kellett vigyázott rájuk, sütött-főzöttnekik és gondjukat viselte. Igazi aranyszívű nagymama a mai napig. Mivel a látása is megromlott,felolvasunk neki, mikor ki ér rá. Ötven éve járatjuk a Békés Megyei Hírlapot, amiből sok érdekes cikketolvasunk el. Utána a Bibliából olvasunk és a napi imákat elmondjuk.

Ez élteti Édesanyámat! Családi rendezvényeken, barátokat, szomszédokat meghívva is szívesen tárgyal azemberekkel. Igazán érdeklődő, legyen az politika vagy vallás. Mindenről van véleménye, ami nagyon jó,és ezzel kapcsolatban elmondja álláspontját. Érdeklődve nézte a tv-ben a pápaválasztást is. Napontatöbbször rádiózik, az őt érdeklő műsorokat hallgatja meg, no meg a híreket. Sokszor tőle tudok megdolgokat, hogy mi történt a nagyvilágban.Remélem, hogy még sokáig köztünk lesz a jelenlegi egészségében és továbbra is boldogságban,békességben élhetünk egymás mellett. Boldog vagyok, hogy ilyen jó asszonyt szánt nekem a sors, ésköszönöm Istenem, hogy Ő az én Édesanyám!

Szűcsné Vlcskó Edit Erzsébet, Békéscsaba

Köszönöm, Édesanyám!

Mi nyolcan voltunk testvérek, öt fiú és három lány. Sajnos a testvéreim közül már senki sem él, én azötödik gyermek voltam, a család fekete báránya.

Édesanyám derék, szépasszony volt, szép barna, de nagyon szigorú. Könnyen eljárt a keze, a hét testvéremkapott annyi fenyítést, mint én egymagam. Kérdeztem is mindig tőle, hogy miért engem fenyít a legjobban,és akkor azt válaszolta: „Mert téged szeretlek a legjobban.”

Kedves emlékeim egyike: 1928-ban szélesítették Újkígyóson a Gyulai utat, egy sorház volt még annakidején és ott ment a kisvasút is. Abban az időben rengeteg gyermek volt, olyan nyolc-tíz év körüliek, számszerint olyan húsz-harminc. Két csapatot állítottunk össze, az okozta a bajt, hogy nem volt mindenkinekfelszerelése. Azon törtük a fejünket, hogy hogyan szerezzünk pénzt. Akkoriban a betyáros regényeket,Rózsa Sándor történeteit olvastuk. Így hát elhatároztuk, hogy kiraboljuk a kis vonatot, ami este nyolcórakor indult Békéscsabára. A régi malom épületénél két oldalt bokros árok volt. A nagymamák feketeharisnyáit összeszedtük, abból csináltunk álarcot magunknak. A vásárban vettünk (akinek volt) parafadugós játék pisztolyokat. Úgy nézett ki mint az igazi, nagyot szólt. Majdnem minden gyereknek volt,megbeszéltük, hogy melyik csapat mikor tüzel, hogy két sorozatot letudjunk adni. Egy nagy követgurítottunk a vasúti sínre, és elbujtunk a sín két oldalán lévő bokros árokba. Úgy terveztük, hogy majdmegáll a vonat és akkor leadunk egy sorozatot, addig egyvalaki egy kalappal körbejár és begyűjti azsákmányt, majd még egy sorozatot adunk le.

De nem így történt. A vonat kisiklott, nagy volt az ijedtség, a vonaton utazók sikítottak. Mi is megijedtünk,kiugrottunk a bokorból és pucoltunk haza. Én az ablakon másztam be, úgy tettem mintha mi sem történtvolna, mintha már rég otthon aludtam volna. Reggel aztán jöttek a csendőrök és minden gyereketösszeszedtek a környéken. Az állomáson kérdezték, hogy ki a vezér, de mi csak hallgattunk. (A csendőröknem bántottak minket.) Ekkor párosával állítottak össze minket. Azt mondták, hogy egy-egy pofont adjunka másiknak. A végén már úgy kellett szétszedniük bennünket. Csak úgy csattantak a pofonok. Egymásrakentük, hogy ki volt a vezér. Hazaküldtek bennünket, hogy küldjük el a szülőket, majd azokkalmegtárgyalják, hogy a továbbiakban mi lesz a sorsunk, hogy fizetnek vagy javítóintézetbe küldenekbennünket.

Azt mondták az asszonyok, hogy se nem fizetnek, se nem küldenek javítóintézetbe minket, hanem majdotthon lerendezik ők. Azonnal elindultak az asszonyok haza. Mi majdnem az utca végén laktunk éshallottam, hogy kinek az anyja ért haza, mert abból a házból kiabálás, jajveszékelés hallatszott.Képzelhetik! Mígnem elérkezett a végzet mihozzánk is. Amikor édesanyám belépett a kapun, csak annyitmondott: „Feri, gyere csak ide”. Nem pálcával kaptam ki, hanem szárízekkel, olyan kétujjnyi vastag csíkothagyott, úgy szólt mint a nagydob. Azt mondta, hogy „agyonütlek, minthogy börtönben pusztulj el”. Közbenláttam, hogy a szeméből kicsordul a könny. Azt mondta: „Azért ütlek, mert téged szeretlek a legjobban ésazt akarom, hogy rendes ember váljon belőled és százéves korodban is eszedbe jusson.” Akkor felkapott

és megölelt.

Akkor jöttem rá, hogy mennyire szeretett engem az én édesanyám, hogy milyen az anyai szív. Az ő szívejobban sajgott, mint az én hátam. Mai napig szeretettel gondolok rá. (Szegény asszonynak nem lehetettkönnyű dolga velem. A kisvonatot csak éjfél körül sikerült visszaállítani.)

Kilencvennégy éves koromban is eszembe jut, hogy mit mondott, soha egy szóval sem bántottam, nagyonszerettem. Neki köszönhetek mindent az életemben. Sokfelé sodort az élet, négy évig voltam oroszfogságban, és azokban az időkben is az ő szavai adtak erőt, kitartást. Rengeteg történetem van még velekapcsolatban is. A tsz-ben tizennyolc évig brigádvezető voltam, megbecsült dolgozó. Negyvenhárom évenyugdíjas vagyok, negyvenegy év munkaviszonyom volt. Az életem egy élő regény!

Mindennap elolvasom az Önök újságját, nagyon szeretek olvasni, de sajnos már rosszul látok.

id. Zsóri Ferenc

Demeter Istvánné

Édes jó Anyukám, mit is mondhatnék néked,hogy megköszönjem mindazt,mit Te tettél értem?!Szavakba leírni nem tudom én azt,hogy mily' hálás vagyok az életnek miattad!Mikor megszülettem még törékeny voltam,S fogalmam sem volt, hogy az élet mit is tartogat.De nem féltem bármi is történt velem, mert Te végig kisérve jöttél mellettem.

Velem voltál a legboldogabb percekben,S akkor is mikor még csak totyogtam a kertben.Fogtad a kezem, hogy mindent megtanuljak:enni, inni, írni is csak veled tudtam.Segítettél nekem, mikor támaszt vártam,Te sose fordítottál nekem hátat!!!Hogy mennyi erőt, reményt, vigaszt kaptam tőled... mindig csak csodálva néztem, hogy honnan meríted!

Köszönetet mondok most mindenért néked, de szemeimben egyből könny szökik érted.Hálámat kifejezni sose fogom tudni,hisz Te erőn felül gondoskodtál a sírig.De e nap alkalmából elmondom hát mindenkinek,az én anyukámnál drágább kincs nincsen!!!!

Szabó Károlyné Demeter Éva

Szabó Mihályné, Petneházi Erzsébet

Ő olyan édesanya volt, amilyet nagyon sok családnak kívánnék. Becsületes, őszinte, megértő. A szeretet, amosoly sugárzott a négy gyermeke felé. A legjobb édesanya volt, ha kellett barátnő! Örömmel, bánattalhozzá fordulhattunk. Édesanyám volt, aki vigasztalt és erőt adott ahhoz, hogy a rosszat elfeledjük és azéletet újból szépnek lássuk.Mindent köszönünk édesanyám!

Somogyi Mihályné, Békéscsaba

Köszönöm, Édesanyám!

Harmadik gyermekként, még bölcsőbe születtem a Gortka családba. Mi természetesen magáztukszüleinket, sőt még ők is egymást Nekünk Tatuci és Mamuci volt édesapám és édesanyám. Egyedül Tatucikeresett a családra. Mamuci háztartásbeli volt, javarészt neki köszönhetjük a szép, boldoggyermekkorunkat.

Még csak lámpa világította be kicsi házunkat, mekkora örömünk volt amikor villanyunk lett. Elsőrádiónkat kéz alól vették a szüleim. Az volt ám a szórakozás, mikor hallgattuk a Szabó családot,szívküldit, no meg az ötórai teát.Mondhatom igazán ,hogy mi jó gyerekek voltunk. A szomszéd néni mindig azt mondta mamucinak, hogy„Mariskám itt mintha nem is lennének gyerekek”. Télen csutkából tornyot építettünk, meg hiringáltunk(csúszkáltunk). Jó időben az árokcicázás volt a legkedvesebb játékunk, meg az árokban megrepedt földbőlvárakat építettünk. Ahogy cseperedtünk, már hasznosabb játékaink lettek. A tarlóról szedtük a kalászt atyúkoknak, közben a szomszéd libáit legeltettük, a kacsáknak pedig békalencsét szedtünk. A lócitromotmázoláshoz, tapasztáshoz gyűjtöttük. A gyepen tehéntrágyát forgattunk, majd ha elég száraz voltösszeszedtük. Ezzel tüzeltünk a katlan alatt amikor szappant főztünk, vagy lekvárt (ha volt miből). Ősszel aszárvágás után húzgáltuk a kukorica gyökerét, s vertük ki közüle a földet. Igazán jó tűzrevaló lett belőle.Mikor a kecske lerágta a szárat, az izzíkórót összevagdostuk, azzal tüzeltünk a kemencében, meg aberakott sparheltben. Ekkor még a vizet a kútról hordtuk kantákkal ivásra, főzésre, meg a bádogteknőbenvaló mosáshoz, tisztálkodáshoz.

Mi igazán minden apróságnak tudtunk örülni. Karácsony előtt minden délután a kirakatnézés volt aprogramunk. Beteltünk a látvánnyal. Esténként lefekvés előtt tanultuk a mennyből az angyalt. Mi tiszta

szívből énekeltük. Kimondhatatlanul boldogok voltunk, amikor a mi karácsonyfánkon szaloncukor volt, aszomszédékén csak keksz. Ilyenkor nemcsak egytálétel volt az asztalunkon, mint máskor.

Mamuci a változókorban teherbe esett a húgommal. Nővéremmel próbáltunk még többet segíteni neki.Egyszer, mikor Mamuci elment a ligába (egészségházba) vizsgálatra, meglepetést szerettem volna szereznineki, ami sajnos rosszul sült el. Kiegyeltem a mákot, hogy neki ne kelljen hajolgatni. Úgy történt a dolog,hogy én szép sorban kiszedtem a mákot, a gaz pedig ott maradt. Mamuci mikor ezt meglátta csak annyitmondott, hogy „ideges a karom”. Sose bántott a drága. De míg élek ez bennem marad!

Sokáig a bátyám és a nővérem ruháit hordtam. Első kabátomat a bizományiból kaptam. Nyolcadikosballagásomon már új cipőm volt (a többi kölcsön). Nagylányok voltunk már amikor Tatucival néhaelmentünk tv-t nézni a szövetkezetbe. Nővéremmel már szerettünk volna látni táncdalfesztivált is. Mamucimegkérte az egyik szomszédot, hogy átmehessünk tv-t nézni, de ők egy idő után kikapcsolták, hogy őkfáradtak. Pont Zorán énekelt, a nővérem kedvence. Sírva mentünk haza.

Pár év múlva mikor már mi is kerestünk vettük meg az első televíziónkat. Első nyereségrészesedésembőlvehettem egy ruszki biciklit, hogy ne gyalog járjak dolgozni. Munka után Mamuci nem engedett semmitcsinálni. Azt mondta pihenjünk, tévézzünk, olvassunk, kézimunkázzunk. Ő jót akart, kímélt bennünket, dekésőbb ennek kárát láttuk. Férjhez menésem, elköltözésem otthonról nagyon megviselte Mamucit, deengem is, mert még főzni sem tudtam. Korán megözvegyültem, két gyermekkel maradtam egyedül. Aszeretet és az összetartozás volt nálunk az első. Örültünk amink volt.

Mamuci szavai adtak erőt: „ne légy soha nagyravágyó!” Drága Mamucikánk betegsége mindannyiunkatmegviselt. Hol a nővéremnél, hol nálam volt, de Ő haza kívánkozott az ő kis kuckójába. Míg élek nemfelejtem el, hogy egyszer mikor nálam volt, éjjel kiestem a fáradtságtól a fotelból. Ő úgy elkezdett sírni,de én is. Eszembe jutott, hogy ő sokkal többet virrasztott, éjszakázott értünk. Ha tudnám, visszahoznám aföld alól az én Mamucikámat! Elénekelném kedvenc dalát: Gyöngyvirágos kiskertemben..... Megköszönninem is tudnám, hogy ő ilyen Édesanyám volt nékem!

Gálea Jánosné, Kétegyháza

Köszönöm, Édesanyám!

A mi anyukánk neve Belicza Jánosné, a Juci, van aki így szólítja, hivatalosan Julianna. Három gyermeketnevelt nagy gondossággal. Tsz-ben dolgozott a földeken, csak most érezzük át milyen nehéz munka is voltaz, de ő sosem panaszkodott, mindig vidáman ment dolgozni. Akkoriban minden föld meg volt művelve,nem voltak parlagfüves övezetek. Nagyon sok időt töltöttünk munkahelyén nyári szünetekben, ez ma islegszebb emlékeink közé tartozik. Itt brigádvezető volt, naplója ma is meg van gazdagon illusztráltfotókkal, egy-egy kirándulás vagy esemény alkalmáról. Nyugdíjazása előtt egy faüzemben volt gépkezelő.

Ma három unokának örülhet, akiket sokszor elkísér kézilabdameccsekre, próbálja felvenni velük a lépést,már kacsingat a számítógép világa felé is. Még mindig aktívan részt vesz különböző rendezvényeklebonyolításában. Mindannyiunkhoz saját kulcsa van, sokszor meglep minket tojással, sütivel vagy éppenkivasal. Szeret rejtvényt fejteni, kirándulni és mulatni. A zeneszóra beindulnak a lábai, szinte lehetetlenkitáncoltatni.Már nagyon várja a jó időt, imád kertészkedni. Bármikor számíthatunk rá, ő mindig jön és segít. Mindigegy célja van, a családért élni. Olyan ő mint egy mesebeli jóságos tündér, mindig ad és sosem kér.ANYU, köszönünk neked mindent.

Belicza Julianna, Újkígyós

Barna Jánosné Farkas Zsuzsanna

Eyszerű, kedves, szorgalmas, melegszívű anyuka volt, akinek a szeretetét már több mint egy évenélkülöznöm kell. Az életemen kívül még nagyon sok mindent köszönhetek neki. Szép gyermekkorom volt,a húgommal együtt meleg családi légkörben nevelkedtünk. Míg általános iskolások voltunk, anyukánk csaknekünk élt, otthon tette a dolgát. Sosem tétlenkedett, állatokat gondozott, vezette a háztartást, nevelgetettbennünket. Finom ebéddel várt haza, segített a házi feladat elkészítésében, figyelemmel kísértetanulmányainkat, folyton biztatott bennünket, hogy legyünk szorgalmasak, de ne az ő kedvéért, hanemmagáért a tudásért, önmagunk boldogulásáért. Minden feltételt biztosított, hogy magasabb iskolaivégzettséget szerezzünk, mint ő, mert sajnos neki nem állt módjában továbbtanulni. Szépen énekelt, nagyonjó kézügyessége volt, gyönyörűen rajzolt, festett, sok egyedileg készített ruhánk volt, amit ő kötött, a

lakásunkat az általa horgolt csipketerítők tették otthonossá.

Szeretett olvasni, minden este mesélt az ágyunkon ülve. Talán ez adta az ötletet a pályaválasztásomhoz is,hogy óvónő legyek. Ezt a hivatást gyakorlom immár 36 éve, úgy érzem jól választottam, szeretem amunkám, ezt is tőle kaptam. Ehhez kapcsolódik egyik kedves emlékem: annyira örült mikor megkaptam asikeres felvételiről az értesítést, hogy só helyett cukrot rakott a gulyáslevesbe.

Okosan szeretett bennünket, mellette megtanulhattuk az önálló élethez szükséges alapokat, mindigmindenben számíthattunk rá, kitartásra, türelemre, mások megsegítésére, figyelmes meghallgatásáranevelt, a munka és rendszeretetét is tőle örököltük. Jó példát kaptunk tőle, amiért hálásak leszünk neki,amíg élünk. Köszönjük, Drága Mama! Reméljük látsz bennünket és vigyázol ránk ott fenn, abban a másikországban, nagyon hiányzol, ígérjük, hogy ezután is jók leszünk és mindent úgy csinálunk, ahogy Tőledtanultuk!

Czeglédiné Barna Ágnes, Újkígyós

Miskó Ferencné Lustyik Anna

Mit jelent nekem az Édesanyám?

Mint mindenkinek, nekem is biztonságot, szeretetet, megnyugvást, csengettyűs, gyertyafényes karácsonyt,jó illatú vasárnapi ebédet, finom házi süteményt. Ugye mindenkinek ezt jelenti? Ezt jelenti azoknak aszerencséseknek, - mert sajnos nem jut mindenkinek - akinek van, akinek ilyen van. Az én Édesanyám isilyen... és mégis teljesen más. Más, hiszen ő az én Édesanyám! Ő jön felém mosolyogva mikor hazatérek,s ő integet hosszan, sokáig a kiskapuban állva, mikor elindulok otthonról egy másik világba, a városba.Oda, ahová 20 évesen, immáron 35 esztendeje elkerültem. S, hogy miért lettem olyan emberré, aki mavagyok? Nekem ezért úgy 6 éves korom tavaszi éjszakájáig kell visszalapoznom.

Elmesélem úgy, ahogyan ma emlékszem rá. Elmesélem, mert ez az este olyan volt, amit nem tudtamelfelejteni és talán ez jellemzi legjobban Édesanyámat. Korán, már 8 órakor le kellett feküdnünk, de aznapnyugtalan estém volt, nehezen aludtam el, ám egyszer csak felriadtam. Kicsit gyenge hangon hívtam: -Édesanya, édesanya! - Tudtam, ha átjön, egy rövid mesére rá tudom venni. Átjött, odaült az ágyamra,betakart, megsimogatta a fejem. - Mi a baj kisfiam? Hirtelen nem tudtam mit mondani, ám azt semakartam, hogy elmenjen, mert valami nagyon szorongott a szívemben, ezért kivágtam. - Édesanya!Mindenki öreg lesz és ráncos, mint a nagymama? Nem maradunk mindig gyerekek? - A testünk már csakilyen, de ne búsulj, mert ha jó ember leszel, a szívedben mindig gyerek, fiatal maradsz. - És én hogyanlehetek jó ember? - Na jó, már nagyfiú vagy, ezért elmondom a titkot, amit csak az Édesanyák és azÉdesapák ismernek. De előtte ígérj meg valamit! Szívdobogva, hevesen bólogattam, csak abba ne hagyja.- Ígérd meg, ha te is Édesapa leszel, elmondod a gyerekeidnek, hogy ők is tovább mesélhessék majd -mondta, miközben lekapcsolta a lámpát, megfogta a kezemet, én az izgalomtól izzadó tenyérrelszorongattam az övét. - Nos, hát a titok - halkította le a hangját. - Mindenki jónak születik, mindenkilelkében van két ajtó, az ajtók mögött egy-egy kamrácska, amiben gyönyörű, faragott polcocskák vannak.Ezek a polcok üresek, amikor megszületünk.

- Olyan polcok, mint nagymama kamrájában, amin a befőttek vannak?

- Olyanok bizony. De jajj! Ezeknek az ajtóknak sem kilincsük, sem zárjuk nincs!

Ezek az ajtók zárva vannak, mert csak a jó és rossz tetteink tárhatják ki. Amikor valami jót teszünk, egykicsiny manó, akinek nevet a jótettünk ad, odalép az ajtóhoz, csak hozzáér, az kinyílik, ő belép, felugrik apolcra és mosolyogva lóbálja a lábát.

- És a másik ajtó? - amint ezt kimondtam szorosabbra csuktam a szemem.

- A másik ajtót a hazugság és a rossz cselekedet morcos manója nyitja, aki szomorúan, maga alá húzottlábbal ül a polcon.

- És mit csinálnak a manók? - kérdően, kicsit előrehajolva néztem Édesanyámra.

- Esténként, amikor alszol, halkan megnyílik az egyik ajtócska, a manó odafekszik a párnádra, majd halkanfüledbe súgja a nevét, kicsit még ottmarad melletted, azután csendesen visszamegy kamrácskájába ésfelugrik a polcra. Néha felébredsz, ha jó manócska látogatott meg, mosolyogva ébredsz, és csak vizetkérsz tőlem. Ha azonban a rosszaság manója súgta nevét füledbe, bizony olyan riadt leszel, mint most.Csináltál ma valami rosszat, kisfiam?

- Nem, semmit - vágtam rá hirtelen és faggattam tovább.

- A rosszaság manóját fel tudjuk vidítani?

- Igen, és ez a legnagyobb titok! Csak akkor fognak mosolyogni ők is és te is, ha jóvá tudod tenni arosszat. Amikor ezt megteszed, még aznap éjszaka a szomorú manó átmegy a másik kamrácskába, odahívjaa jótevő manót, ad neki egy puszit, megfogják egymás kezét és ettől kezdve kéz a kézben, vidáman, lábatlóbálva ülnek a polcon. Egy este, ők együtt látogatnak meg, de te ettől már nem leszel szomorú. Ha jóember leszel, ebbe a kamrácskába gyűjtöd, hívod manócskáidat. Amikor majd eljönnek érted az angyalok,a jó manócskák veled repülnek, a szomorúakat, azonban az angyaloknak kell vinni. Úgy élj kisfiam, hogy ate angyalkáidnak nagyon kevés szomorú manócskát kelljen cipelniük. Ezt már félálomban hallottam,miközben elengedte a kezemet, megpuszilta homlokomat, jó éjszakát, szép álmokat kívánva kimet aszobámból. Aznap éjszaka nem nyílt ki egyik ajtócska se. A reggelinél azonban nagyon feszengtem, merttudtam, a rossz manócska ott ül szomorúan kamrácskája szépen faragott polcán. Két vajaskiflit kértemuzsonnára, bár elég szokott lenni egy is, hiszen kisétkű gyerek voltam. Az iskolába menet úgy igyekeztem,hogy ne találkozzam gyerekekkel. Körülnéztem, nem láttam senkit, gyorsan beszaladtam egy kicsi, sárosmellékutcába és a második ház kerítése mellett megálltam. A kerítés felé futó aranyos, pici kutya hirtelenmegállt, félősen nézett rám. Tegnap délután, hazafelé jövet jól ráijesztettem, ezért állt meg távolabb akerítéstől félőn, riadt szemekkel. Elővetem az egyik vajaskiflit és magamhoz hívtam. Kicsit vonakodva, deodajött. Benyújtottam a kifli darabjait sorban, ő pedig hálásán, egyre vidámabb farkcsóválások közepettefalta. Mikor befejezte, még guggolva, halkan bocsánatot kértem tőle a tegnapiért és megígértem, többetnem bántom.

Aznap este azt álmodtam, hogy a „megijesztett kutyus manó” átment a másik kamrácskába, ahol a „neharagudj manónak” adott puszi után, kéz a kézben, vidám láblógatás mellett mosolyogtak a többiekre apolcon. Nekem ezt a két kicsiny kamrácskát is jelenti Édesanyám. Ezzel a felidézett emlékkel szeretnémmegköszönni az én Édesanyámnak, de valamennyi Édesanyának is, hogy voltak, vannak nekünk. ifj. Miskó

Ferenc, aki 1958. január 28.-án Kondoroson született, nevelkedett. Nős, 1 fiú és két leánygyerek büszkeÉdesapja, aki továbbadta a kamrácskák titkát. Édesanyám Kondoroson született 1934. augusztus 10.-énLustyik Anna-ként. Édesapám, id. Miskó Ferenc, Kondoroson született 1929. szeptember 24.-én.Kondoros, Szénási út 45 szám alatti házban élnek. 57 éve kötöttek házasságot, fiúgyermekük MiskóFerenc, Miskó László. Kettő fiú, négy leányunokájuk és egy leány dédunokájuk van.

Ifj. Miskó Ferenc

Takács Mihályné

A szív, mely érted dobog

A múlt század negyvenes éveinek elején ismét gyermekáldás szállt egy vésztői családra, megszületett akislányuk. Két fiú után ez a „lyány” igazi ajándék volt, mert a középső gyermeküket időközbenelveszítették. Ahogy nőtt, cseperedett a harmadik sarj egyre több és több házimunkát kellett végeznie, mertédesapja és édesanyja az év nagy részében a mezőn dolgozott. 10-12 évesen bizony őt is „csatasorbaállították”, mennie kellett a szüleivel szántani, vetni, aratni a földre. „Nyáron, aratáskor a nagy melegmiatt sokszor vérzett az orrom, ám pihenni nem lehetett, dolgozni kellett. Nehéz volt, de túléltem.”-nosztalgiázik sokszor. A 8 általános befejezése után – bármennyire is szeretett volna – továbbtanulni nemtudott,mivel „Nekünk akkor arra nem futotta. Ha tanulni akartam meg kellett keresnem a rávalót. Találtammunkahelyet, dolgoztam és közben elvégeztem a gyors-és gépíró iskolát s le is érettségiztem.” Amintbefejezte a képzést, elhelyezkedett a szakmájában. Naponta ingázott a lakó- és a munkahelye között, dekésőbb sikerült állást találnia a szülőfalujában. Munkáját mindig hittel,becsülettel és odaadással végezte.,több mint 40 évig. Széles feladatköre miatt sokszor még hétvégéken és ünnepnapokon sem volt otthon. Eznekünk ,a családjának valójában nem esett túl jól, nehéz szívvel, de tudomásul vettük , hogy az őmunkaideje nem hétfőtől péntekig 8-16 óráig tartott, hanem kötetlenül zajlott.

Mindenkit ismert a „faluban” és őt, az anyakönyvvezetőt úgy szintén. Nyaranta azért mindig„összerázódtunk”. Kirándultunk,nyaraltunk vagy „csak” éppen otthon voltunk. Ilyenkor felfordítottuk alakást, takarítottunk, rendezkedtünk, sütöttünk, főztünk. Szóval, ami egész évben elmaradt azt próbáltukbepótolni és bármit csináltunk jó szívvel tettük, mert együtt voltunk anyánkkal. Sok-sok emlékem vangyerekkoromból, melyből most nem akarom kiragadni egyiket sem, mert olyan tartalmasak, hogy az máregy másik történet lenne. A szép, kevésbé szép, és kimondottan szomorú emlékek is rám zúdulnakegyszeriben. Az új élet születése, a betegségek, a könnyfakasztó események – vidámak vagy szomorúak -ahogy most írom ezt az elbeszélést mind-mind előjönnek Vele kapcsolatban. Bármi történt is, mindigbebizonyosodott, az én Anyám e r ő s és h ő s a maga nemében, mert sok mindent kibírt máregészéletében. Hosszabb ideje a nyugdíjasok „gondtalan” életét élhetné , ha nem végezne még manapságis fizetett munkát, sőt hetente egyszer a „kenyéradó” hivatalában is fogadónapot tart. Persze úgy vélemszeret és mindig is szeretett emberekkel foglalkozni, ezt csinálta egész életében, ÜGYEKETINTÉZETT,nehezen akarja befejezni. Lassan betölti a hetvenedik életévét,úgy gondolom – meg hátemlítette már többször is – szeretne már „igazi” nyugdíjas lenni. Remélem mihamarabb teljesül ez a vágyaés sokáig élvezheti majd az „öregségi juttatását és a munkanélküliségét”. Egészséges, tettre kész asszony,így akkor sem fog majd tétlenül üldögélni, szundikálni. Amíg bírja csinálja a feladatait, amiket mindigmegtalál. Pihenésképpen internetezik, szívesen nézegeti a közösségi oldalakat, tévézik,olvas. Amikorpedig otthon már „végképp” nincs maradása meglátogatja a rokonokat, ismerősöket, vagy éppen„villámlátogatást” tesz valamelyik gyerekénél. „Sietek,sok a dolgom, majd legközelebb hosszabb ideigmaradok.” – mondja ilyenkor és a következő vizitkor ugyanúgy siet. Amikor mi megyünk hozzájuk, anyamindenfélével kedveskedik, „szinte feldúlja a konyhát”, jókat főz, finom sütiket süt, igyekszik akedvünkben járni, nagyon örül , hogy meglátogattuk. Engem is mindig örömmel tölt el,hogy mind a mainapig még mindig visszamehetek a szülői házba, mert élnek a „felmenőim”. Fontosak ők nekem! Idősek,

de még mindig jó egészségnek örvendenek, szüleik is hosszú életet éltek, ezért remélem hogy ők is sokáigfognak élni. Napról napra újabbnál újabb terveket szövögetnek, segítenek nekünk, s mind ezeken túl, atévén és a rádión keresztül aktívan figyelik és meg is vitatják az ország helyzetét a maguk módján,miközben élik a megszokott csöppet sem szürke hétköznapjaikat. Ők a két legjobban szeretett emberAnyám és Apám.

Takács Mariann, Békéscsaba

Ancsin Istvánné Krizsán Mária

Az én édesanyám csodálatos anya volt. Szép volt kinézetre és gyönyörű volt lelkileg. Hét gyermeketneveltek fel édesapánkkal együtt. Nagyon boldog gyermekkorunk volt. Tanyán nőttünk fel, nem voltunkgazdagok, de nagyon sok szeretet vett bennünket körül és ezáltal nagyon boldognak éreztük magunkat. A60-as években voltam gyermek. Édesanyám dagasztotta a kenyeret és kelés után a kemencében sütötte ki.Teknőben kézzel mosta a ruháinkat, de mindig tisztán járatott minket iskolába. Otthon apró jószágokatnevelt és kertet művelt, hogy mindig bőségesen legyen étel az asztalon. Keresettel egyedül édesapánk bírt,mégis mindenünk megvolt mert mindkét szülőnk nagyon odafigyelt és beosztással élt. Bennünket,gyerekeket is befogtak dolgozni. A legszebb emlékem az amikor téli estéken körbeültük a szobai nagyasztalt és édesanyánk ifjúsági regényből olvasott fel nekünk. Minden este úgy vártuk a regény folytatását,mint később a tévében egy filmsorozatot. Nagyon boldog esték voltak. Én akkor szerettem meg azolvasást.

Édesanyámat a szomszédok is szerettél és tisztelték, hisz mindig segítőkész volt. Nem szeretett pletykálni,mert azt tartotta, hogy senki nem hibátlan és a mi családunk kilenc tagjával is bármi történhet a legjobbszándék mellett is, ezért ő sem nézett le senkit. Később édesapánkat elveszítettük, egy csúnya betegségvitte el. Mi gyerekek már felnőttek voltunk, már tudtuk volna támogatni édesanyánkat,de mindig Ő adottnekünk. Rengeteg szeretetet,megértést, támogatást és egy kis ezt-azt, ha meglátogattuk. Az unokák isszerették, mert mindenkivel jól el tudott beszélgetni, mindenkihez volt egy-egy kedves szava. Azértszerették őt, mert ő minden embert tisztelt. Hihetetlen nagy alázattal viselkedett mindenki iránt. Bennünketúgy féltett, úgy szeretett, ahogy csak egy anya tud szeretni. Még gyerekek voltunk az anyák napján, amikora szomszéd néni mindig áthívott és gyönyörű csokrot kötött, hogy azzal köszöntsük édesanyánkat. Amikorfelnőttek lettünk, anyák napján külön-külön köszöntöttük édesanyánkat apró ajándékokkal, de mind a hetenmeglátogattuk. Jó volt látni a csillogó szemét és azt a végtelen hálát, ami a lelkéből fakadt. Majd eljártfelette az idő és egyre betegebb lett. Már nem tudott járni, csak üldögélt és feküdt. Mi igyekeztünk mindentvisszaadni neki, amit tőle kaptunk. Mindnyájan segítettünk és törődtünk vele, hisz nagyon szerettük.Tavaly, anyák napján mind ott voltunk és megköszöntük, hogy életet adott nekünk és felnevelt bennünketjóságban, boldogságban, összetartásban, egymás megbecsülésében és végtelen szeretetben. Akkor mégnem tudtuk, hogy ezt utoljára tesszük. Minden erőfeszítésünk ellenére szenteste hajnalán csendeseneltávozott közülünk. Amilyen szerény volt, olyan szerényen ment el. De pont az egyszerűsége tette naggyáés hatalmas űrt hagyott a szívünkben. Mivel tavaly még nem tudtuk, hogy utoljára köszöntjük, ezért ezzel amegemlékezéssel szeretnénk végleg elköszönni tőle és megköszönni, hogy mind a heten becsületes,tisztességes emberek vagyunk édesapánk és édesanyánk jóvoltából. Istent pedig arra kérem, hogy mindengyermeket ilyen szülővel áldjon meg. Az utolsó anyák napjára egy verssel kedveskedtem neki, íme:

Édesanyámnak

Elmondom most Édesanyám,

Hogy mit jelentesz nekem:

Csillogó harmatcseppet

Tavaszi réteken

Déli harangszó, mely

Kétsopronyon áthömpölyög,

Orgona illatot,

A tanyasi ház mögött.

Fehér ruhába öltöztetett

ártatlanságot.

Vasárnapi szentmisén a

tiszta áhítatot.

Egy dorgálást, egy rosszallást,

de mégis bíztatót.

Egy örömteli büszkeségtől

elrejtett mosolyt.

Minden mi szép és jó,

és megnyugtató,

Mi szavakkal soha

el nem mondható.

Te vagy nekem a borult ég is,

de felragyog mint a nap,

És általad a lelkem megnyugszik,

Oly sok szeretetet adsz.

Te vagy nekem az imádság,

Nyolcvannyolc éve már,

Egy erős oszlop a mindenem,

Drága Édesanyám.

Pataj Lászlóné Ancsin Ilona

Az én édesanyám a legcsodálatosabb

Az én édesanyám a legcsodálatosabb, legszebb és legerősebb ember a világon számomra! Világra hozottés a szíve teljes szeretetével és gondossággal nevelt fel testvéreimet és engem. Amikor boldogokvagyunk, velünk örül ő is, amikor szomorúak, ő törli le a könnyeinket az arcunkról. Hozzá bármikor ésbármivel fordulhatunk. Neki bármikor feltárhatjuk szívünk legrejtettebb titkait. S ha csak egy szerető, óvóölelésre van szükségünk, akkor is karjait tárja felénk. Mindig kiáll mellettünk és segít minket, hogyszebbé, jobbá tegye az életünket. Jó példát mutat számunkra az élet minden területén. Bíztat és lelkesítakkor is, ha már arra készülünk, hogy feladjuk terveinket, álmainkat.

Életem egyik legszörnyűbb szakaszában, mikor már majdnem mindenki lemondott rólam, akkor is kitartottmellettem és tartotta bennem a lelket. Segített életben maradni és talpra állni. Fogta a kezem és nemengedte, hogy lezuhanjak a szakadékba és eltűnjek a sötétben. Hozzásegített még egy élethez, egy újélethez. Segített meglátni, hogy amit kaptam esélyt a sorstól, azzal élnem kell. Segített

visszatalálni az utamra és erőt adni a folytatáshoz. Így tanított meg egy nagyon fontos dologra: küzdeni kellmindig és soha nem szabad feladni! Ez csak egy a sok közül, amire megtanított, amire nevelt.

Sokat gondolkodtam azon, hogy mindazt a jót, amit minden édesanya megtesz a gyermekéért, hogyantudnánk meghálálni nekik? Hosszas elmélkedés után jöttem rá, hogy minden édesanyának úgy tudjukmegköszönni azt, amit értünk tett, hogy ugyanazzal a szívből jövő szeretettel és figyelemmel, gondossággal

neveljük fel saját gyermekünket, azaz az unokájukat!

Köszönöm édesanyámnak mindazt a szeretetet és figyelmet, amit a testvéreimnek és nekem megadott és amai napig megad! Köszönöm, hogy felnevelt és megtett mindent, amire egy gyermeknek szüksége van,hogy a nagybetűs életbe ki tudjon majd lépni és helyt tudjon állni. Illetve köszönöm azt, hogy még most ismellettünk van és segít az életben boldogulni!

Köszönöm édesanyám, hogy vagy nekünk!

Ismeretlen beküldő

Medovarszki Mátyásné

- Ahol négy gyerek elfér, ott az ötödiknek is helye van - mondta anyukám a bábaasszonynak a születésempillanatában. Hatvannégy éve, két napi vajúdás után, farfekvéses szüléssel adott nekem életet. A bábának,aki a világra segített, nem lehetett gyereke, engem szeretett volna örökbefogadni. Azt mondta anyukámnak,hogy már úgyis van négy gyereke, engem adjon neki.

Nem voltunk gazdagok, de soha nem nélkülöztünk. Mindent megadott, ami a kisgyermekek testi-lelkifejlődéséhez szükséges. Nem volt sok ruhánk, de mindig már este kikészítette a másnap reggeli tisztaöltözetet. De sokat görnyedt a fateknő felett, amiben bizony akkoriban még mosni kellett!

Korán kelt, hogy elkészítse az „ozsonnyánkat”. A kenyeret este dagasztotta be, és mi, gyerekek, reggel mára kisült kis cipók felejthetetlen illatára ébredtünk. Ma is számban érzem azt a finom ízt. Télen még arra isgondja volt, hogy a kesztyűmbe friss, hajában sült krumplit tegyen, hogy ne fázzon a kezem iskolába menet,ahová öt kilométert kellett gyalogolni. Finom ebéddel várt bennünket minden nap, szép, rendezett kistanyánkban, ahol éltünk. Volt ott minden: gyümölcs, friss tehéntej, vaj, túró, tojás, hús. Nagyon sokatdolgozott azért, hogy mindezt elénk tehesse. Amikor mi, „fiókák” kirepültünk a családi fészekből, akkorelőbb az apai nagyszülőket, később nagybeteg apánkat ápolta, gondozta. Majd saját édesanyját vettemagához és sok-sok esztendeig gondoskodott betegeskedő fiáról is. Nagyon szerette kis virágoskertjét,amelyet ő locsolgatott, ápolgatott. Nagy szeretettel gondoskodott Óriás nevű cicájáról és Alexről, akutyáról is.

Tavaly köszönthettük kilencvenedik születésnapján mi, népes családja, köztük tíz unokája, tizenhárom

dédunokája és egyszem ükunokája. Sajnos az idei anyák napján már csak sírjára vihetünk virágot kedveskertjéből. Hiszem, hogy azért élt ilyen hosszú életet, mert nagyon sok szeretet adott és kapott, nagyon sokatdolgozott, főleg másokért. Azt üzenem azoknak, akik még személyesen köszönthetik édesanyjukat, ne csakanyák napján mondják: köszönöm, édesanyám..

Medovarszki Dorottya

Jártó Anna

Édesanyám Jártó Annaként 1924-ben született Madéfalván. Édesapámmal, Varga Ernő Imrével 1943-banismerkedtek meg. Házasságkötés után 1944 és 1958 között hét gyermekkel ajándékozta meg a sors aszüleimet. Mezőhegyesen, a MÁV lakótelepen nőttünk fel egy két szobás szolgálati lakásban. Apukánk,mint mozdonyvezető, anyukánk, mint háztartásbeli próbált belőlünk embert faragni több-kevesebbsikerrel. Mindenesetre elérték, hogy a három fiú érettségizett szakmunkás legyen, mi, lányok meg addigtanulhattunk, míg férjhez nem mentünk. Végül 1994-ben, az ötvenedik házassági évfordulójukon hétgyerek, három menyecske, négy vő, tizenhét unoka és hat dédunoka köszöntötte szeretett szüleimet.Sajnálatos módon az egyik legkedvesebb unoka, Gábor 21 évesen életét vesztette a szajoli vasútibalesetben. Édesanyám sosem heverte ki ezt a sokkot. Sok évi betegség után, ami fekvésre kényszerítette,2002-ben, egy nappal a névnapja után elment Gábor után.

Ezt a határtalan küzdelmekkel teletűzdelt életet örökítettem meg egy-egy novellába Jártó Róza néven. Énmagam három gyermek anyukája vagyok, Erika és Rita lányom szintén három-három gyermek anyukája.Úgy gondolom, az anyai szeretet nem abban csúcsosodik ki, ha százszor-ezerszer elmondjuk,

hogy mennyire szeretem az édesanyámat. Szeretettel csatolom a köszönöm édesanyám pályázatra aCsaládi élet című írásom.

Családi élet

A gyereknevelés sosem volt könnyű feladat. Én is azt hittem, hogy halálosan kimerít a harc a két kamaszgyerekem mellett. Még jó, hogy a kicsi sokkal könnyebben kezelhető volt, mint a két nagy. Tamás épphogy betöltötte a tizenhatodik évét, Ilonka a tizennegyedikbe lépett. Az egyik a cigizés, a rendetlen, lezseröltözködés, a szemtelen, fensőbbséges viselkedés, a másik az állandó fésülködés, egész nap a tükör előttállás, a naponta többszöri átöltözés, az örökös barátnőzés és a visszapötyögés világbajnoka volt.

Azzal nem is lett volna baj, hogy többször átöltözik a lány, de a levetett ruhát a legritkább esetben tette aszennyestartóba. Állandó harcot vívtam a szekrényében megőrzött rendért. Ha épp más póló kellett akisasszonynak, azt a szépen összehajtogatott ruhák legalján találta meg. S amint kihúzta a pólók sokaságaalól, borult a rend. Ráadásul mivel mindig rendkívül fontos és sietős dolga volt, az úgy is maradt. Na ésazok a lelki viharok? Hogy Petya miért nem őt szereti, miért azt a másik lányt. Jocó miért mosolygottÉvára, mikor vele beszélgetett? Különben is, ő gyönyörű, szép kislány, neki ugyan nem kell a nyolcosztály se, nemhogy még érettségizni, meg ilyesmi. Az újság is megírta, hogy aki tanul, annak nincs jövője.Elég, ha az ember valami frappáns dolgot kitalál és máris milliomossá válik. Akkor meg minek tanulni.Arról nem beszélve, hogy ebben az országban neki még nyugdíja sem lesz.

– Na, idefigyelj, te nagyokos. Mire te nyugdíjas leszel, sok, nagyon sok víz lefolyik a Tiszán, de még akanálison is – próbáltam érvelni. – Szerintem addig csak kéne valamit csinálni. Az mégse járja, hogy éndolgozzak rád és a mihaszna bátyádra. Mert enni, azt nagyon szerettek. A szép ruhákat meg még jobban. Arávalót pedig mégiscsak nekem kell megkeresni. De még a körmödre kent lakkot is az én pénzembőlveszed. De Ilonka lányom érveivel szemben én csak vesztes lehettem. Kifejtette a kis szentem, hogy ezazért így nem igaz, mert a múltkor is látta, hogy az Edit mama adott nekem ötezer forintot, hogy költsem agyerekekre.

– Hol az ötezer forint? Mit is vettél abból is, meg hol a családi pótlék? Az se arra való, hogy sajátcéljaidra használd fel – gonoszkodott a lányom.

Tamás ott állt az ajtóban és vigyorgott. Épp arra gondoltam, ha összefognak ellenem, borul a családköltségvetése. Így is alig marad pénz a csekkek befizetése után élelemre, egy kis ruhára. Másra szinte nemis. S tényleg jól jön, amikor hol az egyik, hol a másik nagyszülő meglep egy kis pénzel. Össze szoktamgyűjteni, és hol az egyik, hol a másik nagynak veszek valami új ruhát. Csak épp annyit, hogy ne érezzék,hogy nekik mindig használtban kell járniuk.

Most, hogy az apjuk nem dolgozik, bizony a gyerektartás is csak csorog. Nem is kérhetek többet, hiszbeteg szegény. Igaz, nem mellettem lett beteg. Amikor elment a fiatal barátnőjéhez lakni, azt olvasta afejemre, hogy én sose várom rántott hússal, de bezzeg a barátnő. Azt is unja, már, hogy a lakás mindig televan játékkal, meg száradó ruhákkal. Ott bezzeg mindig rend van. Sosincs szétdobálva semmi. Elengedtem.Mit is tehettem volna? Aki menni akar, azt nem lehet visszatartani. Persze, hogy jöttek a bajok nála is.Arra nem számított se ő, se a barátnő, hogy innentől a férjem ötven százalékos apa lesz. Hirtelen nem islettek olyan egyszerűek a wellness-hétvégék meg a nyaralások A gyerekeket is szerette az apjuk. Haelvitte őket, bizony az is pénzbe került. Pizza, egy-egy fagylalt. Ráadásul anyósomék is ide hordták azöldséget és mindent, amivel szerintük segítségemre tudtak lenni. Oda semmit. A házat és a nyaralójukat isa három unokájukra íratták. Ők megelégedhettek a haszonélvezettel. Az új menyet látni se akarták. Aztán

munkanélküli lett a férjem. Ebbe bele is betegedett. Táppénz, majd rokkantnyugdíj. Már nem voltpartiképes az új feleségnek. Hamar elváltak. Elment egy tanyára lakni a férjem. Munkáért kapta a

lakhatást. Nem is tudom, miért mondom, még mindig, hogy a férjem. Már rég nem az. Én oda iselengedtem a gyerekeket. Az apjuk az apjuk. Nekik van. Ezt bizony értékelni kell. De a két nagynak ez sejó. Ők szégyellik az apjukat. Már menni se mentek a láthatásokra. A kicsi még elment. Jól is érezte magátaz apjánál. Én meg birkóztam az élettel, a két kamasszal, a csekkekkel, a mindennapokkal, és azzal,nehogy munkanélküli legyek. Nem is tudom, mit tettem volna, ha elbocsájtanak. E nélkül a kicsi fizetésnélkül reményem se lenne túlélni a három gyerekkel a következő éveket.

Tamás számítástechnikát tanult a szakközépiskolában. Jól teljesített, szinte kiemelkedően, de az atyaiszigor hiánya, vagy a haverok miatt egyszer csak romlott a magatartása. Dohányzott, csavargott, éséreztem rajta, hogy ivott is. Kétségbeestem. Az élete, a jövője ezekben az években dől el. Ha mostelrontja, esélye se lesz, hogy helyrehozza. Hiába korholtam, hiába kiabáltam, ő csak mosolygott.Fensőségesen, én ezt jobban tudom nézéssel. Már meg se pofozhattam. Én 160 centi vagyok, a gyerek meg185. El se érem.

Egyszer aztán reggel elment, hogy az iskolába megy, és nem jött haza. Se este, se éjjel, se másnap.Rendőrségi feljelentést tettem. Az egész család itt ült nálam és őrjöngtünk a félelemtől. Akkor került egyősz tincs a hajamba. Az országban szétszórtan élő összes rokon Tamást kereste. Ismeretlen, de befolyásosrokonok, ismerősök ismerősei előtt alázkodtunk meg, segítségükért könyörögve.

Tamás eltűnt. Az én gyönyörű nagyfiam nincs. Elveszett.

– Kérlek, csak most segíts rajta Istenem. Add vissza nekem a kis drágámat – zokogott a lelkem. Éskérésem meghallgatásra talált. A fiam, másik két barátjával együtt csicskások markába került. De egytraktoros, aki a földeken dolgozott, meglátta, amint abban a tanyában kínozták a fiatalokat. Szerencsénkreszólt a rendőr szomszédjának. Szerencsénkre a rendőr tudta a kötelességét és intézkedett. A veréssel éséheztetéssel megkínzott gyerekeink hazakerültek, több, szintén elcsalt tizenéves kislánnyal együtt, akiknekegész más sorsot szántak a gazdák. Kétheti kórházi kezelés és egy heti itthoni lábadozás után mehetett agyerek iskolába. Azt láttam, hogy többször is a hajamra néz. De azt gondoltam, hagyom, nem fogom én islitániával fájdítani a szívét.

Lassan az életünk a rendes kerékvágásba került. Nagyon is. Eljött a péntek este. Ilonka kicsípve magátdiszkóba készült, ahova én nem engedtem el. Kiabáltam, őrjöngtem. A lány még csak 14 éves. Nemdiszkóba való! Akkor szólalt meg a fiam. Halkan, szigorúan és csöppet sem gyerekesen.

– Ilus! Egy 14 éves lány tanuljon, egy 14 éves lány játsszon a babáival, egy 14 éves lány fogadjon szót azanyjának, ha az azt mondja nincs diszkó, akkor nincs diszkó! Mars a szobádba! – mondta. Megfogta húgakarját és bevezette a szobába. A kislányom a megdöbbenéstől még visszaszólni is elfelejtett.

A fiam felnőtt lett. Annyira fájt, hogy többet már nem tud gyerek lenni, annyira fájt, hogy nem tudtam ettőla koraéréstől megvédeni. De azt is tudtam, hogy ő meg fogja védeni a húgait a meggondolatlan lépésektől,és azt is, hogy az én gyermeknevelésem befejeződött.

Jártó Róza

Hazaértem

Kalácsillat fogad

anya mosolyával

fűszerezve,szemeinek

csillogásával.

Szeretettel fonódik körém

ölelő karja

mikor üdvözlő csókját

arcomra adja.

Ősz szálak vegyülnek

már a hajába

és ráncok vésik

magukat,az arcára.

Az idő vasfoga,nem

múlt el nyomtalan

ölelésembe szorítom őt

szeretve,boldogan.

Franyó Andrásné

Maczkóné Zsákai Melinda

Az én anyukám, Maczkóné Zsákai Melinda gondoskodó és odaadó nő és anyuka. Mindig azt nézi, hogynekem és Szimonetta húgomnak mi a jó. Én 14 éves vagyok, Sziszi 12 lesz. Már önmagában az csoda,hogy neki köszönhetem azt, hogy élek.

Anyának lenni nehéz, hisz gyermekünket óvni és védeni kell, megtanítani neki az élet dolgait. Bár mindigvan akadály, hisz egy kisgyerekkel nehéz bánni, ő mégis megállta a helyét. Megtanított mindenre, amirecsak szükségünk van az életben. Mindig bátorít, és bízik bennünk tudom, hogy rá mindig számíthatunk.Volt egy beteg öcsém, aki nap mint nap küzdött az életéért anyával együtt 5 évig. Hiányzik. Anyu mindentmegtanult és mindent megtett annak érdekében, hogy Norbika itthon legyen velünk. Sajnos pár hónappalezelőtt, február 7-én Norbika elment közülünk, angyalka lett.

Végül is anya miatt döntöttem, úgy hogy orvos szeretnék lenni. Szerintem ő egy csodálatos anyuka. Hafelnövök, remélem én is ilyen kitartó, gondoskodó, bátor és megbízható leszek, mint anya.

Maczkó Klaudia

Édesanyámnak

Összeköt bennünket

Számtalan sok emlék

Múltidéző, könnyfakasztó.

Nélkülük szegényebbek lennénk.

Ezerszer felvillannak

Előttem a képek,

Elmondják az életemről

A sok jót és szépet.

Vigyáztál rám, hogyha sírtam,

velem voltál bánatomban.

Fogtad kezem, mikor féltem.

Őrizted te minden léptem.

Biztattál és segítettél,

A jó úton terelgettél.

Minden perced nekem szántad,

S rávezettél a Nagy Világra.

Magas lázam csitítottad,

Ha hasam fájt, simogattad.

Levert térdem gyógyítottad,

S az új fogaim számolgattad.

Ott voltál a lelkemben, ha feleltettek,

Vagy a fiúk velem összevesztek.

Mikor torna órán ügyeskedtem,

Vagy ha az ebédet meg nem ettem.

Ott voltál Te mindig velem,

S gondolatban fogtad a kezem.

Féltem, hogyha egyest kaptam,

Féltem, ha valamit otthon hagytam.

Féltem, ha haza későn értem,

Féltem, ha csak bajt csinálok,

S mit szól Anyu.

Hibáim helyre hogyan tehetem.

Féltem, pedig nem volt mitől,

Rettegnem nem kellett senkitől.

Szerettél és szeretsz ma is,

Együtt a számtalan hibáimmal is.

Puha kézzel simogattál,

Homlokomra puszit adtál.

Ha bajban voltam velem voltál,

Szerettél és oltalmaztál.

Nem látod

És nem is hiszed,

Hogy a világ egyszerében megváltozik.

A kicsiből nagy lesz,

A hajad ősz lesz,

S a kisbaba, kit ringattál,

Hirtelen felnőtt lett.

Bárhogy számolsz utána.

Nem hiszel a világnak,

Hogy teltek el az évek,

S te miért nem vetted ezt észre.

Add ide a dolgos kezed,

Most én fogom simogatni.

S türelmesen, mosolyogva

Én foglak majd meg hallgatni

Ha mesélsz,

Mesélsz

A régmúltról,

Az emlékekről.

Könnyekről és mosolyokról,

És az egész életemről.

Hiszen összeköt bennünket

Ez a sok-sok emlék,

Melyek nélkül mind a ketten

Szegényebbek lennénk.

Tiszta szívből szeretettel: Tücsitől.

Alt Lászlóné, Békéscsaba

Uhrin Lászlóné

Köszönjük édesanyánk mindazt, amit értünk tettél, a sok kitartást, fáradozást, szeretetet.Egy kis csínytevésmiatt nem haragudtál ránk, csak szép szóval, és kedvességgel vezetgettél minket az úton egészen afelnőttségünkig. Pedig neked sem volt könnyű az életed, már gyermekkorodban meg kellett küzdenedmindenért. Az álmod a továbbtanulásról sajnos nem valósulhatott meg, korán munkába kellett állnod amegélhetésedért.

Ennyi kitartást és munkabírást még nem láttunk emberben, volt kitől tanulnunk az évek során, nekedköszönhetjük, hogy megtanultunk az életben boldogulni, hogy a folyamatos tanítgatás mellett sikereseklehetünk a munkánkban, a családban és az egész életünkben.

Édesanyám, korán férjhez mentél, apával szépen tervezgettétek a jövőt, lassan, de elértétek nehézküzdelem árán, hogy szép és otthonos családi házat biztosítsatok gyermekeitek számára. Hálásak vagyunkhogy mindig megvolt mindenünk, az a nagyon sok finomság az asztalon. Arany kezed van, nagyonfinomakat főzöl és a szíved is beleadod az étkekbe is, mint ahogy a családodnak is. Nagyon sokatdolgoztál, még a folyamatos betegséged mellett is évekig munkába álltál, hogy nekünk meglegyenmindenünk. A sok munkának sajnos meglett a következménye. De egy hang az utolsó pillanatbanfigyelmeztetett: ne tovább, mert baj lesz. Elég volt, édesanyánk! Idáig te vigyáztál ránk, dolgoztál értünk,most már itt az ideje hogy pihenj, és mi adjuk meg mind azt a sok jót amit tőled kaptunk mostanáig, és mégszeretnénk a hosszú, hosszú évek alatt.

Szerető gyermekeid: Irén és László.

Tímárné Uhrin Irén, Uhrin László

Gál Sándorné, Lerpán Mária Terézia

Ez az írás egy, az idén már 58. évét taposó nagymamáról szól, aki négy gyerek édesanyja és jelenlegkilenc unoka veszi körül, ha mind együtt vannak. Ehhez a szép számhoz én is szeretnék hozzá tennilegalább kettőt. Isten adja,hogy így legyen!

Édesanyám, amióta az eszem tudom, tagja a köröstarcsai Nagycsaládosok Egyesületének, ez az egyikszívügye. Ha egészsége engedi, minden rendezvényükön ott van és ha teheti kirándulni is megy velük.Otthon, a családban bármi történik, az ő telefonja csörög legelőször, akár éjjel kettőkor is, mert persze, haa gyerekkel történik valami, akkor az idő nem számít. Én idén töltöm a harmincegyet, de a mai napig, haéjjel hívom netán, akkor is tudunk beszélni. Bármelyik unokával van probléma, mindegy mennyi az idő,vagy milyen az időjárás, kapja a kabátot, biciklire ül és már repül is, hogy kiderítse a baj okát! A

legjobban azt szeretem, amikor hazamegyünk a vőlegényemmel, olyankor egy kicsit megáll az idő és csakvelünk foglalkozik, mindig igyekszik a kedvünkben járni, pedig egyáltalán nem várjuk el. A zserbójáért ésaz elmaradhatatlan frissen főtt kávéért, bárhol járjak is, mindig jó lesz haza menni! S történjen vele, velükbármi, nagyon jó szomszédaik vannak, akik figyelnek egymásra, és azt gondolom,hogy ez manapság igenritka dolog! Nehezen barátkoztak meg az internettel, de muszáj volt, mert így alakult az élet. De ez jó is,hiszen édesanyámék is heten vannak testvérek és szinte mindenkivel tudja a világhálón tartani akapcsolatot.

Édesanyám Vas megyei és negyven éve, csupán egy nyaralásból indult a házasságuk, volt bátorsága egyteljesen idegen helyre, Békés megyébe, Köröstarcsára költözni, hogy együtt legyen a férjével és családotalapítsanak. Azt hiszem, ezt a tulajdonságát én örököltem, mert, ha nem is olyan messze, de Bács-Kiskunmegyéig hozott a szerelem! De bármi történt eddig az életemben, ők mindig mellettem álltak, soha nemmondták meg, hogy mit tegyek, tanácsot adtak, de mindig hagyták, hogy okuljak a hibáimból! Milyen jóltették!

Nagyon boldog anyák napját kívánok az én Terkámnak!

Gál Andrea, Kecel

Tarr Istvánné

Egy édesanya ki emlőjéböl táplált...

Az édesanyám 1944-ben született, ma 69 éves édesanya és nagymama. Négyen voltak testvérek, közülükhárom él. A nehéz gyermekkorra visszaemlékezve kiderült, libapásztor és marokszedő leány volt, de aszegénységben boldog gyermekkort tud maga mögött. A gyermekkor és a fiatalság elmúltával az élet sokarcát megmutatta számára. Férjhez ment, dolgozott majd két csodálatos fiúnak adott életet. Ahogyelmondja édesanyám, egy nőnek gyermeknek adni életet, gyönyörű öröm!

A gyermekek felcseperedtek tanultak és mindkét fiára nagyon büszke az édesanyám, hisz a maivilágunkban olyan munkahelyekre sikerült bejutniuk, ahol emberekkel foglalkoznak és emberi sorsokatismerhetnek meg. Nagyobbik fia húsz éve van az egészségügy pályán, a kisebbik pedig a posta berkeibenmutatja meg helytállását immáron több mint 15 éve. Egy anya, illetve szülő számára öröm és dicséret hogygyermekei is igazi dolgos kezek.

Sajnos édesanyám 44 éves korában megbetegedett, azóta súlyos mozgássérült nyugdijasként él napjait.Ápolását és kiszolgálását gyermekei és férje látja el, munka mellett, de édesanyám a betegségérőlkeveset beszél, arcáról a pozitívum sugárzik. Két unokája megszínesíti az életét, mindkét fiút nagyonszereti, segítséggel süt-főz és amikor eljön a hétvége nagy odaadással és szeretettel fogadja gyermekeit és unokáit. Talán számára a családi ebéd az, ami teljesen színt, valóságot, lop életébe. Haja összes már,dereka hajlott, támbotja biztosabbá teszi lépéseit, de a segítség mindig ott van számára. A mai rohanóvilágunkban nem sok idő marad egymásra, hiszen egy felgyorsult rohanó világban élünk, ami sok mindentrejt önmagában. Kivánok édesanyámnak további jó egészséget, hatalmas akaraterőt és azt, hogy mégsokáig élhessen köztünk!

Tar Zsolt, Nagykamarás (nincs kép)

Hankóné Szabó Mária

Ha egy valóságshow-t kezdünk el nézni a tévében, vagy egy kínai étteremben ebédelünk és kipróbáljuk azottani ízvilágot, esetleg csak meglátunk egy élénk színt, amelyet a szobafestőnk ajánl a hálószobánkba,valószínű, ahányan olvassuk most ezt a pár sort, valamennyiünknek más és más benyomása lenne az előbbfelsorolt élethelyzetekről.

Viszont ha a rádióban meghalljuk Mary Zsuzsi Mama című dalát, vagy egy koncerten felcsendül Zoránballadája a mamákról, mindannyiunkban ugyanaz az érzés születik meg, dúdolt dallamaink mind ahhoz azemberhez szólnak, akit nemes egyszerűséggel anyának nevezünk. Nem kérdés, ezek a dalok mindannyiunkszámára egy nem is olyan régi, álomszerű, ugyanakkor rendkívül valóságos világot hoznak el, melybenanno biztonságban éreztük magunkat, pedig sokkal több és nehezebb újszerű helyzetet éltünk meg mintmost, hogy felnőttünk.

Tudtuk, az a nő, aki mellettünk áll megfogja a kezünket ha esünk, felsegít minket, ha már a földön vagyunk

és tanácsot ad, hogy tegyük meg a következő lépést. Gyerekkorunkban korlátokat húzott, ugyanakkorszabadságunk határtalan maradt.

Ha gyermekkorom kedves emlékeit idézem, amellett, hogy eszembe jut Heni barátnőmmel hogy estünk leöt másodperc alatt a szőrén megült Csinosról (ifjúságunk Owerdose-áról), vagy Norbi unokaöcsémmel anyári zápor által feltöltött homokozóban való pancsolásom, mindig bevillan az emlék is szerető anyukámmeleg, harminckét fogas mosolyáról, gyönyörű arcáról, hogy vigasztaljon, vagy éppen osztozzon azörömömben. Ezekkel az élményekkel lettem az, aki ma vagyok, és ezáltal gondolhatok minden nehézpillanatban egy fárasztó nap után, egy sikeres munka elvégzését követően arra az asszonyra, aki mellettPókember vagy Zorro simán nyugdíjba mehetne.

Mivel mindezt csak én és a testvéreim tudjuk, mert csak mi éltünk, élünk vele, minket ért a kiváltság, amegtiszteltetés, hogy csodálhassuk őt, és ezúton kívánjunk neki nagyon boldog anyák napját!

Hankó Mariann, Békéscsaba

Háromszéki Lajosné

Háromszéki Lajosné, élt 66 évet. Ez év augusztusában lesz 25 éve, hogy ezzel a – koporsón olvasható -felirattal lezárult egy életszakaszom. Én úgy fogalmaztam, ekkor váltam igazán felnőtté. Családomszeretetétől övezve árvának, magára hagyottnak éreztem magam.

Mindenki nagyon szereti az édesanyját, aki számára a MINDENT jelenti. De a biztonságot, amit az anyalétezésének tudata jelent, csak akkor értékeljük, ha a szeretett személy már nincs.

Édesanyámnak nehéz sors jutott. Folyamatosan betegeskedő nagymamám egyedül nevelte, és bár rendkívüljó képességű, szorgalmas, ambiciózus volt, nem tanulhatott tovább. Korán dolgoznia kellett. Édesapámlátását vesztve jött haza a háborúból, de ő bátran vállalta az életközösséget egy vak emberrel. Szép, denehéz életük volt. Én, mint gyerek csodáltam, hogy tud édesanyám mosolyával, kedvességével mindenkit„lekenyerezni”.

Varázsló volt, mert soha nem szűkölködtünk, a szerény családi bevételből okos beosztással,zsonglőrködéssel mindenre jutott. Mai napig emlegetjük az általa asztalra került finom ételeket,süteményeket. Kedves varrógépéről, kötőgépéről a család minden tagjának divatos, ugyanakkor egyediruhák, kerültek le.

Példája olyan életminta lett számomra, amit észrevétlenül vettem át. Tőle tudom, mosollyal, türelemmel,odafigyeléssel, szíves szóval minden könnyebben megoldható. Fényképek őrizték meg kedvesszemélyiségét, de édesapám két éve bekövetkezett halála óta már csak az én emlékeimben élkitörölhetetlenül a sötét hajú, kék szemű fiatal, majd középkorú nő, akinek a családja volt a legfontosabb.

Lányom emlegeti, mennyire sajnálja, hogy kevés közös és személyes emléket őrzött meg gyermeki elméje,„csak” a szeretetre emlékszik, amivel elhalmozta őt a mamikája.

Most abban az életkorban járok, mikor ő már kórházi ágyán küzdött a végzetes kórral, és szembesülök –amit eddig is tudtam – mennyire igazságtalanul rövid idő adatott neki. Annyi megvalósításra váró tervevolt még, és utolsó szavaival is bennünket féltett, hogy fogunk tudni megbirkózni a hétköznapokkal az őgondoskodása, segítsége nélkül.

Ő egy tökéletes ÉDESANYA volt.

Börcsök Józsefné, Szarvas

Köszönöm, Édesanyám!

2OO3. január 14. - emlékszel, Anya, hogy vártátok az első gyermeketeket! Nagy nehezen megszülettem.Milyen boldog volt a család! Megszületett az első fiú gyermeketek, és a család első fiú unokája. Nemsírtam, minek is, hiszen ott voltál velem, anya. És milyen kegyetlen a sors, mindjárt el is vitt egy szirénázómentőautó tőled. De te utánam jöttél, nem hagytál magamra. Az orvos bácsi megmentett, hogy közteteklehessek. Válságos volt az egészségi állapotom, de te nem engedted, hogy rosszabbra forduljon.Simogattál, becézgettél és megpróbáltál mindent, hogy enni is tudjak.

Sokáig voltunk a kórházban. Otthon már az előre elkészített szoba, a sok- sok ruha és játék várt bennünket.Bíztál bennem, hogy nagy és egészséges fiad leszek. Emlékszel, amikor a doktor bácsi megmutatta, hogykell tornáztatni, akkor én a sokfajta tornagyakorlat alatt sírtam. De a te könnyeid is hullottak, mertsajnáltad a fiad. A lepedő, amin tornáztam a gyakorlatok végére vizes lett, de nem csak a megkínzotttestemtől, hanem a te hulló könnyeidtől is. De a fájdalmas gyakorlatokat csináltad, mert bíztál bennem,hogy ez a sok munka majd segít rajtam. Az idő múlásával is, nagyon sokat voltam kórházban élet- halálközt. De te mindig mellettem voltál, és bíztattál, hogy meg kell gyógyulnom.

Mennyi éjszakát töltöttél mellettem a kórházi ágyamnál. Sokszor bújtam hozzád, hajtottam fejemet aválladra. Milyen jó volt érezni az illatodat, érezni a simogató kezed, és a dobogó szíved. Emlékszel,egyszer Budapesten, a Bethesda kórház ágyán, a műtétem előtt, beszélgettél velem. Simogattál,becézgettél, és egyszer a hasadra fektettél. Én csak egy bökést éreztem, de nem tudtam mit jelent ez. Tekönnyes szemekkel csak ennyit mondtál: a kistesó. Örültem, de bánatos is voltam. Azt hittem, engem mostmár nem tudsz úgy szeretni mind eddig, de tévedtem.

Amikor megszületett az öcsém, már nem csak te és apa, hanem még a kis öcsém is szeretett. S ha én nemlettem volna beteg, akkor én is segítettem volna az öcsémet pelenkázni, fürdetni és etetni. Mert én márnagy fiú voltam. Kétéves. Ahogy ő növekedett, ő is vigyázott rám. Tudta a pici eszével , hogy mit kellvelem tenni, ha a görcs kínoz. Azért mert én beteg lettem, még jobban szerettek és óvtak. Amikor kórházbakerültem, te, anya ott voltál velem. A kis öcsémre szeretteim vigyáztak. De ha te kifáradtál, akkorszeretteim váltottak fel téged, a kórházi ágyamnál. Bíztál bennem és az orvosokban, hogy meg fogokgyógyulni. De sajnos a sors nem így rendelte. Most már egy év után én vigyázok fentről az égből és óvlakés szeretlek, anya.

Kisfiad, Balázs Tibike

(nevemben nagymamám, dr. Sicz Györgyné), Békéscsaba