Joanna Trollope - Szeretőből Feleség

8/18/2019 Joanna Trollope - Szeretőből Feleség

1/210


2/210

Joanna Trollope

Szeretőből feleség

Kossuth Kiadó


3/210

Tartalom

ELSŐ FEJEZETMÁSODIK FEJEZETHARMADIK FEJEZET

NEGYEDIK FEJEZETÖTÖDIK FEJEZETHATODIK FEJEZETHETEDIK FEJEZETNYOLCADIK FEJEZETKILENCEDIK FEJEZETTIZEDIK FEJEZETTIZENEGYEDIK FEJEZETTIZENKETTEDIK FEJEZET

TIZENHARMADIK FEJEZETTIZENNEGYEDIK FEJEZETTIZENÖTÖDIK FEJEZETTIZENHATODIK FEJEZETTIZENHETEDIK FEJEZETTIZENNYOLCADIK FEJEZETTIZENKILENCEDIK FEJEZETHUSZADIK FEJEZETImpresszum


4/210

ELSŐ FEJEZET

– Okosabb lenne, ha még félórát idefenn tartaná a fickót – mondta a bírósági

tisztviselő a biztonsági őrnek.Mindketten a bíróság várótermében álló vádlottra pillantottak. A férfi hevesenszívta a cigarettát, és több mint egy fejjel kimagaslott az őt körülvevő nők közül,akik úgy kellették magukat neki, akár a tyúkok a kakasnak: kotkodácsolva,hízelegve, kellemkedve.

A biztonsági őr megcsörgette az övére akasztott kulcscsomót. – Szóval áll a bál odalenn? – Azt nem mondanám – felelte a tisztviselő –, de lenn várakozik a lány családja

meg néhány barátja.A biztonsági őr sóhajtott. – Bárcsak ne tették volna le az óvadékot, és bevihetném. Akkor legalább tudnám,

hol van.A tisztviselő ismét a vádlottra pillantott. Jóképű fickó volt a maga csiricsáré, na-

ezt-kapjátok-ki-lányok módján, de nem túl bizalomgerjesztő, legalábbis amostohalányát illetően.

– Nem fog meglógni. – Mégis jobban szeretném rács mögött tudni.Fiatal, fekete ruhás nő ment el mellettük szapora léptekkel, vörösesbarna haja

fekete szalaggal volt hátrakötve, kezében szögletes, fekete diplomatatáskát vitt, a

karján fekete kabát csüngött. Menet közben biccentett a tisztviselőnek. – Jó ’cakát! – mondta.A biztonsági őr utánanézett. Egész nap figyelte Miss Merrion Palmert, a vád

tanácsadóját, és megcsodálta, milyen tökéletesen illeszkedik parókája a valódihajára.

– Szép lába van – mondta.A tisztviselő halkan füttyentett, és visszahúzta a válláról lecsúszó, fekete talárját. – Ó – mondta –, azt elhiszem.Körbepillantott, aztán fojtott hangon megkérdezte:

– Ismeri a bírót? – Ne vicceljen már! A fél hónapot itt töltöm – mondta a biztonsági őr –, persze,

hogy ismerem a bírót.A bírósági tisztviselő közelebb hajolt: – Aki itt elment – mondta, szemét a váróterem végén lévő lakkozott ajtóra

szögezve, amely a bírók folyosójára nyílt –, az nem egyszerűen ügyvéd, holmi régiügyvédnő, hanem a bíró úr macája.


5/210

Amint Guy Stockdale bíró visszaért a lakkozott ajtó mögötti szobájába, levette aparókáját, és a faállványra akasztotta. A paróka és az állvány az apjáé volt, ahogyana mellényzsebében lévő zsebóra is, amelyet babonából viselt minden nap, mert úgyérezte, hogy bolondot csinálna magából, ha nem tenné. Ehhez a kelléktárhoz

tartozott még egy ezüst töltőceruza, amellyel rendre aprólékosan jegyzetelt a bíróiszékben ülve.Levette bíborvörös-fekete talárját, és felakasztotta a ruhatisztító műanyag

fogasára, amely felváltotta azt a nehéz, fából faragott vállfát, melyet külön erre acélra hozott be. Ezután levette fekete zakóját, s a szürke, műanyag karosszéktámlájára terítette. Leült a székre, s arcát a tenyerébe temette úgy, hogy eltakarja aszemét.

– Szeretné, ha levenném a parókámat? – kérdezte a bíróság belső videóhálózatánkeresztül a tanútól aznap délelőtt fél tizenegykor. – Könnyebb lenne?

– Csöppet sem zavar – felelte a lányka. Nem látszott rémültnek. Nem riadt megsemmitől egész nap, talán csak a szánalomra méltó igyekezettől, amellyelvisszaemlékezett rá, hogy mi tör tént vele. – Ahogy tetszik.

A bíró fura módon szerette volna levenni a parókáját. Ez nem volt jellemző.Általában szívesen viselte, sőt a talárt is, amely megkülönböztette az egyedit aszemélytelentől, mert annyira azonosult azzal, hogy elsősorban bizonyos hivatal ésaz igazságszolgáltatás képviselője, nem pedig Guy Stockdale, hatvankét éves,száznyolcvannyolc centiméter magas férfi, aki 44-es cipőt hord, s akinek – imponáló módon – még nincs szüksége se szemüvegre, se műfogsorra. Ám a mainap más volt. Mégpedig azért, mert bár nem akarta különösebben, eljutott egy olyan

pontig, amikor választania kellett, s nem tudta tovább elodázni, hogy akkor tegyemajd meg, amikor a bátorsága is nagyobb. Mindezen okoknál fogva nem volt képesa belső videóhálózaton látható lánykát csupán abúzust elszenvedett gyermeknektekinteni – tizenhárom vád szólt a kislány mostohaapja ellen, hat erőszakosközösülési kísérlet, öt erkölcsökbe ütköző közösülés és két nemi erőszak –, inkábbamolyan útitársnak egy olyan világban, ahol azok a dolgok, amelyeket az emberakar, s amelyekre szüksége van, erős ellentétbe kezdenek kerülni azokkal, amelyekmár megvannak.

Halk kopogás hallatszott, s már rögtön nyílt is az ajtó, amelyen Penny Moss,

fiatal tisztviselőnő lépett be. A kezében egy dossziét tartott, amelyet rögtön azasztalra tett. Penny egyenesen a középiskola elvégzése után jött dolgozni aStanborough-i Büntetőjogi Bíróságra. Guy elvette az arca elől a kezét, s a lányranézett, aki nem vett különösebben tudomást arról, hogy a bírót kissé magábaroskadva találta. Igazából soha nem vett tudomást semmiről, azon kívül, amiveléppen az adott pillanatban foglalkozott.

– Mr. Weaverbrook az állatmenhelyről, bíró úr.


6/210


7/210

s meredten nézte a kis piros lámpákat a műszerfalon, amelyek mindig precízenműködtek.

Nem akarok hazamenni, gondolta Guy. Kezét a kormányról a térdére tette. Nemakarok hazamenni, és szembenézni a ténnyel, hogy végre-valahára döntöttem, ésmost cselekednem kell. Gyűlölöm – gondolta, szemét lehunyva –, hogy

elkerülhetetlenül fájdalmat fogok okozni. Bármit teszek, fájdalmat fogok okozni,magamnak és mindenki másnak. Már évek óta ezt teszem, csak nem mindent tudnak.

Merrion, szokásától eltérően, aznap nyíltan a szemébe nézett. Eddig nem volt ráprecedens, hogy együtt kellett volna megjelenniük egy bírósági tárgyaláson, sőtGuy kérte is, hogy ha van rá mód, ne is tegyék. Merrion elfogadta ezt a helyzetet, ésamikor kiderült, hogy ezúttal elkerülhetetlen, azt mondta Guynak, hogy ne csináljonbelőle ügyet.

– Nem nagy dolog – mondta. – Háromnapos tárgyalás, és nem is maradokStanborough-ban. Tudod, hogyan vélekedek Stanborough-ról.

Guy természetesen tudta, mint ahogy tisztában volt Merrion érzéseivel a legtöbbdologgal kapcsolatban. Számos jellemvonása közül ez volt az egyik, ami elbűvölte,tovább a nyíltsága, az őszintesége, s az a képessége (és bátorsága), hogy a dolgokatolyannak lássa és írja le, amilyenek, nem amilyennek lenniük kéne, vagy éppenszeretné, hogy legyenek.

– Több mint harminc éve nős vagy – mondta Merrion. – Két fiad van és unokáid,én pedig a lányod lehetnék, de megőrülök érted. Megőrülök. Ez egy pokoli nagyprobléma, és egyre nagyobb lesz, nem vitás.

Már majdnem hét éve, hogy megismerkedtek. Akkor Merrion huszonnégy éves

volt. Guy az egyik esti vonattal Londonba utazott, hogy Simon fiával vacsorázzon.Simon anyja, Laura erőltette ezeket a kiruccanásokat, hogy érzelmileg közelebbkerüljenek egymáshoz.

– Kérlek, menj el. Kérlek! Hogy hidalhatnánk át a köztetek lévő szakadékot, hameg sem próbáltok beszélgetni?

Guyjal szemközt egy lány ült, aki könyvet olvasott, s úgy rázkódott a nevetéstől,hogy még a könnye is kicsordult. Időnként ugyan az arca elé tartotta a kötetet, hogyne látszódjék: egyszerűen nem tud uralkodni magán. Guy ki tudta olvasni, hogyLawrence Durrell: Esprit de Corps című könyvének régi, viharvert, papírkötéses

kiadása okozza a nagy derültséget számára. S azt is látta, hogy a lány haja meseszép,szűk farmerba bújtatott lábai pedig csodásan hosszúak. A szó hagyományosértelmében egyáltalán nem volt szép, de onnantól kezdve, hogy Guy ránézett,egyszerűen nem tudta róla levenni a szemét. Aztán már nem is próbálta. Kitartóan,mosolyogva mustrálta, míg végül a lány a térdére fektette a könyvet, és még egyrenevetve megszólalt:

– Nem tehetek róla.


8/210

Guy a Paddington vasútállomáson meghívta egy italra. Kiderült, hogy Dél-Walesből jött, ahol az anyját látogatta meg, s most utazik vissza Londonba, aholdolgozik, és családjogot tanul. Határozott véleménye volt arról – és Guy csodáltaezért –, hogy az ügyvédi kamarában több női ügyvédre lenne szükség, kiváltcsaládjogi kérdésekben.

Guy nem árulta el, hogy bíró. S egyáltalán, a nevén kívül nemigen mondottmagáról semmit, csak hogy nagyjából merrefelé lakik, és miért van Londonban.Mikor elváltak, felírta a lány telefonszámát, taxiba ültette, és elment találkozniSimonnal. Az étteremben egy palack pezsgőt rendelt.

– Milyen alkalomból? – kérdezte Simon. – Mit ünneplünk?Guy felemelte a poharát. – Tisztán egészségügyi okokból.Majdnem hét éve. Hét éve tart, amit a lapok kettős életnek neveznének – otthon

Laurával, házzal, kerttel, a kutyákkal és a megszokott dolgokkal és másholMerrionnal. A máshol néha London volt, vagy szálloda, olykor-olykor külföld,amikor Guy konferenciákra utazott, sőt olyan is megesett, hogy a Reding állomásbüféjében találkoztak tíz percre.

– A szeretőd vagyok – mondta Merrion. – Nem! Nem az! – rezzent össze Guy. – A szerelmem… – Nem – mondta Merr ion –, sajnálom. Együtt hálunk, bizonyos dolgokat te fizetsz

nekem, én pedig kizárólag neked tartogatom magamat. Ezt teszik a szeretők.Guy újra beindította a kocsit. Ma ismét hallotta a szerető szót a bíróságon. – Előfordult – kérdezte a védőügyvéd a tanút –, hogy a mostohaapja a

szeretőjének nevezte?

– Nem – felelte a kislány, majd megnyalta az ajkát. – Azt mondta: „Szerelmesekvagyunk, szerelmesek”. És azután. – elhallgatott.

– Mi volt azután, Carly? – Azt mondta: „Jobb vagy anyádnál”. – Jobb? Miben? – A szexben – mondta világosan a lány.Guy kifarolt a parkolóhelyről Stanborough egyirányú központjába. Kevesen

ártak az utcán, de a forgalom nagy volt.Amikor a kislány azt a szót mondta, egy pillanatra az esküdtekre nézett. Az

esküdtek éberen és figyelmesen kezdték a napot, majd, ahogy múlt az idő, és az ügyfeltételezett tényei a lehető legnyersebben elhangzottak, szinte összezsugorodvameredtek maguk elé, ahogy elméjük küszködött annak a pontos megértésével, amithallottak.

– Reggel szerette csinálni, a nappaliban, mielőtt iskolába mentem – mondta alány. – Amikor már rajtam volt az egyenruhám.

– A nappaliban?


9/210

– Igen. Nyitott ajtónál. – Nyitott ajtónál? Miközben az édesanyja meg a húga az emeleten aludtak, és a

lépcső pontosan a nappali ajtajával szemben volt? – Ó, igen – mondta a kislány –, tetszett neki a gondolat, hogy anyu rajtakaphat

minket. Ezért szerette csinálni a fürdőszobában és a konyhában is.

Kezdett kialakulni a kép, egy meglehetősen hétköznapi, három hálószobás,teraszos ház képe Stanborough külső részén, amelyben egy modern család élt: egynő, egy férfi és a nő két kiskorú lánya a korábbi házasságából, ahol valójábansemmi nem volt az, aminek látszott.

– Heatherhez soha nem nyúlt – mondta a lány szinte büszkén. – Ő fiatalabb nálam,de hozzá soha nem nyúlt.

– S miért engedte, hogy magához nyúljon? – kérdezte a védőügyvéd.A kislány kissé duzzogva és mérgesen válaszolt: – Átejtett. – Átejtette? – Azt mondta: „Akarsz menstruálni, igaz? A szextől megjön a menstruációd.” És

megjött. Azt akartam, hogy szeressenek a fiúk. Ő azt mondta, szeretni fognak, haengedek neki. De nem szeretnek.

A védőügyvéd előrehajolt. Telt arca és kissé rámenős modora volt. – De az előbb azt mondta, hogy átejtette. – Igen. – De ha tudta, hogy átejtette, miér t engedte, hogy folytassa?A lány lesütötte a szemét, s még az is lehet, hogy tördelte a kezét, de az már nem

látszott a tévé képernyőjének keretétől.

– Carly – mondta az ügyvéd –, hallotta a kérdésemet?A lány bólintott. – Megismétlem. Ha tudta, hogy átejtette a mostohaapja, miért engedte, hogy

folytassa?A lány suttogott valamit. – Carly, a bíróság nem hallja.Sóhajtott, aztán fáradtan, ugyanakkor némi büszkeséggel mondta, mint aki valami

hiteleset állít: – Olyan volt nekem akár egy isten.

Egy isten. Egy negyvenöt éves férfi istent játszik egy megrészegült asszonynak ésa szintúgy megbűvölt gyermekének.

A teraszos ház a takaros előkerttel és a sokkal kevésbé takaros hátsó kerttel, ahola lányok ketrecben nyulat tarthattak, nem annyira családi ház volt, inkább affélecsatatér, ahol tisztességtelen, veszélyes, megalázó, kegyetlen játékokat játszottak. Azesküdtszék kimerültnek látszott. Többen úgy festettek, minden, a televízióból és asajtóból szerzett világi ismereteik ellenére, mint akik többet hallottak, mint


10/210

amennyire számítottak: a nyers valósággal néztek farkasszemet, amelyet nem lehetkikapcsolni, ha elegük van belőle. És ez csak az első nap volt.

De hogy egy isten! Ezt mondta ez a tizenöt éves gyerek, aki nyolcéves kora óta élta mostohaapjával, egészen egy évvel ez előttig, amikor végre elmondta az anyjának,mi folyik a háta mögött. Egy isten. Beszélhet az ember kifulladásig a nemek közti

egyenlőségről, hozhat törvényeket, próbálhat tanítani, és akkor jön ez a huszadikszázad végi gyerek a merészségével és a vitathatatlan lehetőségeivel, majdegyszerűen és minden feszélyezettség nélkül kijelenti, hogy az a férfi olyan voltneki, akár egy isten.

Guy eltűnődött, hogy vajon istennek tartotta-e őt Laura valaha is, mondjukkapcsolatuk hajnalán, amikor szerelme tárgyát igazán rendkívülinek látja az ember.Az egyetemen ismerkedtek meg, Guy jogot tanult, Laura franciát és spanyolt.Mindketten szorgalmasan dolgoztak – Laura azért, mert lelkiismeretes volt, Guypedig azért, mert törekvő –, és hasonló eredményekkel végeztek. Guy rögtöntovábbtanult, hogy olyan ügyvéd legyen belőle, aki bíróság előtt is szerepelhet,Laura pedig a Külügyminisztériumban pályázott meg egy állást, de nem vették fel,ezért fordítóként helyezkedett el egy olyan irodánál, amely kisebb cégek európaikapcsolatait próbálta fejleszteni. Unalmas munka volt, és Guy megpróbáltalebeszélni róla Laurát.

– Próbálkozz a BBC-nél, a nemzetközi hírügynökségeknél és különféle akönyvkiadóknál. Próbálj tanítani – javasolta.

– Nem lehet – felelte Laura. – Ha az egyikünk nem keres, nem tudunkösszeházasodni.

– De tudunk. A házasságkötéshez nem kell pénz. Ha pedig kell, majd

kölcsönkérek, s később megadom, ha keresni fogok. De nem csinálhatsz olyasmit,amiben nincs benne a szíved.

– Képes vagyok rá – mondta Laura. – Nem bánom.De bánta. Guy most már emlékezett rá, hogy mennyire. Laura nem szólt semmit,

mert úgy nevelték, hogy némán tűrjön, de a viselkedése, a hangulata, sőt még aárása is azt mutatták, hogy gyötrődik, s nem engedi a szellemét szabadon

száguldani úgy, ahogyan Guy. – Bosszús vagy? – kérdezte megannyiszor Guy.Laura ilyenkor ránézett szép gesztenyebarna szemével, amely tükrözte elméje és

szíve tisztaságát. – Nem – mondta mindig.Guy ilyenkor átfogta az asszony vállát, s kicsit megrázta. – Hihetek neked? – Persze – felelte Laura.Hát hitt neki. Vagy legalábbis úgy tett, mintha hinne. Közben éppoly megszállottan

tanult a vizsgára, ahogyan az előzőre, és gyakorta kérte Laurát, hogy keressen más


11/210

munkát, de ő nem volt hajlandó. Egyszer Guy elment a bankba, és fél évre hitelt vettfel, hogy Laura otthagyhassa a munkáját, és hozzáillő állást keressen. Egy héttelkésőbb pedig Laura ment be a bankba, és lemondta a hitelt.

– Utálom. Nem vagyok képes rá. Tudod, hogy anyu és apu állandóan azadósságaikkal küszködtek, és én ezt nem bírnám elviselni.

– De mi nem olyanok vagyunk, mint a szüleid. Nincs olyan problémánk apénzzel, mint amilyen nekik volt. Nemsokára lesz jövedelmem. S két év múlva, haminden jól megy, tisztességesen, aztán pedig kifejezetten jól fogok keresni.

– Nem tudok elhinni semmit, amíg meg nem történik – mondta Laura.Guy úgy gondolta, hogy ilyesmit az ember nem mond egy „istennek”. Laura

aggodalmas gyakorlatiasságát sosem söpörte volna el semmiféle emberfelettilehetőség. Sem fiatal korában, most meg még annyira sem. Most! Hogy gondolhatrá félelem és pánik nélkül? Lehetetlen. Laura hatvanegy éves. Nem különösebbenöreges vagy fiatalos, de kellemes külsejű, ápolt, hatvanegy éves asszony, akinekugyanolyan a tekintete, mint jó pár évvel ezelőtt, csak az arcán hagyott nyomot amúló idő. Laura szeme mintegy metaforája volt mindannak, ami megváltozott,megfordult az utóbbi hét évben. Amióta Guy megismerte Merriont, egészenmásként látta a környezetet, amelyben Laura élt. Mint amikor az ember nagyon-nagyon lassan távolodik valamitől, amit fölöttébb jól ismer, amit a legapróbbrészletekig fel tud idézni, de ahogy eltávolodott tőle, az a valami összezsugorodik,elveszti szilárdságát, jelentőségét.

Guy elhagyta Stanborough újszerű kertvárosát, és ráfordult egy kisebb, vidékrevezető útra. Az utcai lámpák átadták helyüket a sötétségnek, és a kocsi kerekei bele-belecuppantak a sárba. Még öt mérföld. Öt mérföld, és akkor, a kanyar után, mielőtt

beér a faluba, meglátja a házuk fényeit és az almafák girbegurba, csupasz, feketekörvonalait az előkertben.

Harminc éve vették a házat, amikor Simon nyolc-, Alan pedig ötéves volt. Háromlerobbant ház állt a használaton kívüli pajták és disznóólak saras káoszában. De ottvolt a gyümölcsöskert és a varázslatos kis falu a templommal meg a kocsmával, ésó volt a vasúti összeköttetés a tízmérföldnyire lévő Stanborough és London között.

Na, és persze Laura nagyon akarta. Végre otthagyta a munkahelyét, amikorvárandós lett Simonnal, feltehetően azért, mert Guy már pénzt keresett, és a gyerekszületése után többé nem említette, hogy dolgozna. Olyan lelkiismeretes anyává vált,

mint amilyen diák is volt. A battersea-beli parányi, teraszos házból, amelyet aligtudtak fenntartani, Laura minden nap kivitte Simont a parkba játszani, s négyéveskorában megtanította olvasni. Maga sütötte a kenyeret, és megszabta, hogy a kisfiúmennyi ideig tévézhet: ahhoz pont eleget, hogy beilleszkedjen az iskolába, de ahhozkeveset, hogy leszokjon önnön képzelete használatáról.

Amikor három évvel később megszületett Alan, Guy bekapcsolódott ebbe afontos és fárasztó vállalkozásba.


12/210

– Ez az, amire vágysz? – kérdezte Guy eltökélten, felkészülve arra, hogy bármitfeleljen is Laura, támogatni fogja. – Elegendő neked az anyaság?

– Egyelőre – mondta Laura, de nem nézett a férjére. Nagy halom puha, színesruhát vett ki a szárítógépből. – Egyelőre nem tehetünk mást.

– Hogy érted ezt?

– Úgy, hogy sokat dolgozol.Guy lekuporodott a picike konyha kövére, a felesége mellé. A bíróságon viseltsötét öltönye, fekete cipője, szolid nyakkendője volt még rajta.

– Laura, muszáj sokat dolgoznom, mivel önálló ügyvéd vagyok, hiszen tudod.Minél többet dolgozom, annál többet keresek.

Laura a sarkára ült, s a műanyag ruháskosarat megtámasztotta a csípőjén. – Mindig így lesz? – Hogy? – Állandóan dolgozol, a legtöbbször hétvégén is, és a vaskos akták még az ágyat

is ellepik… – Nem lesz így, ha bíró leszek. – Bíró! – Gondolni sem merek rá egyelőre, legfeljebb tizenöt-húsz év múlva. De ha azt

szeretnéd…Laura felállt. – Nem én döntöm el. – De igen, Laura. A te döntésed legalább annyira fontos, mint az enyém.Laura kezében a ruháskosárral lenézett a férjére, és kissé beharapta az alsó ajkát. – Nem egészen így képzeltem.

Guy is felállt. – Mit? – Nos, amikor dolgoztam, és te még tanultál, nem gondoltam, hogy ennyire –,

nos, ennyire egyenlőtlenek leszünk.Szabad kezével a kosárban lévő ruhát gyűrögette. – Nem költözhetnénk vidékre? – kérdezte. – Az segítene? Az a tiszta, nyílt tekintet… – Igen – mondta Laura.

Guyt ez már akkor sem győzte meg teljesen, bár a látszólagos megoldástólmegkönnyebbült. Ha Laura ezt akarja, ha biztos benne, hogy a környezeti éstársadalmi változástól ismét teljes lesz, legyen. Ugyanakkor nyugtalanította az érzés,hogy valószínűleg ez a legrosszabb, amit tehetnek, s az utazással töltött órákat hozzákell majd adni a munkával töltöttekhez, így eltávolodnak egymástól, s nem lesznekmár közös céljaik.

– Biztos vagy benne? – kérdezte újra meg újra.


13/210

– Igen – mondta mindig az asszony –, olyan helyen szeretnék lakni, aholkialakíthatom a saját életemet. Én itt… itt be vagyok zárva. Azt szeretném, hogy afiúk kertes házban nőjenek fel.

– Nem leszel magányos?Laura levegőt vett, mint aki mondani szeretne valamit, de aztán hallgatott. Guynak

az a kínos érzése támadt, hogy Laura azt akarta szavakba önteni: „Most is magányosvagyok”, de mivel uralkodik magán, nem teszi. A férfi néha azt kívánta, bárcsak afelesége kevésbé lenne fegyelmezett és zárkózott, s nem lenne benne az amegfoghatatlanság, amely rabul ejtette a megismerkedésükkor. Bizony az ő családjacsupa harsány, szókimondó, véleményéhez ragaszkodó emberből állt. Atitokzatosság egy dolog, ahogyan a szépítő körülírás és az őszinteség hiánya is, de acsöndes makacsság egy másik dolog.

– Nézd – mondta kissé energikusan –, nem adhatom fel az ügyvédi munkát, mertezt tanultam, és jól csinálom, de megteszek bármi mást, amit csak akarsz.Elköltözünk, vidékre költözünk, lesz még egy gyerekünk, bármit.

Laura átkarolta a nyakát. – Vidékre szeretnék költözni. Olyan helyre, ahol látható vagyok. Magamnak és

másoknak is. – De ha újra dolgozni akarsz… – Nem akarok – mondta az asszony.De dolgozott. Két évig tartott a Hill Cottage felújítása, és azon dolgozott.Guy sebességet váltott, hogy bevegye a kanyart, és megpillantotta a kivilágított

ház ismerős alakját. Húsz éve – húsz éve! – kezdett tudatosulni benne, hogy Lauraúgy érzi, bárhogy is próbál küzdeni ellene, túlságosan nagy árat fizetett azért, hogy

az ő felesége lett.És most. Most mire készül? Ráfordult a felhajtóra, a kerekek csikorogtak a

murván. – Most r ibancnak érzem magam – mondta a lány aznap. – Már nem vagyok szűz.

Mocskosnak, naivnak és ostobának érzem magam.Guy lassan megállt a hátsó ajtó előtti murvás részen. A házban a kutyák ugatni

kezdtek. Bármilyen hosszú vagy rövid ideig volt is távol, elragadtatva üdvözölték.Leállította a motort.

Én is mocskosnak érzem magam, gondolta. Naivnak, ostobának és mocskosnak.

Kinyitotta az ajtót, és kissé elgémberedve a murvára lépett.


14/210

MÁSODIK FEJEZET

Merrion Palmer hároméves volt, amikor az édesapja meghalt. A férfi egy építési

vállalatnál volt mérnök Dél-Walesben, és egy közönséges hétköznap este erősfejfájásra és nyaki merevségre panaszkodva érkezett haza. Hat nap múlva meghaltagyhártyagyulladásban. Merrion sosem volt biztos benne, hogy valóban olyanélesen emlékezett-e rá, vagy pusztán az apjáról nézegetett számos fénykép ésmindaz, amit édesanyja mesélt, alakított ki benne róla egy képet, amit a sajátemlékeinek vélt.

Merrion az apjára hasonlított. A férfi magas volt, hosszú lábú, testfelépítéséttekintve kissé csontos. Sűrű, sötét haj keretezte markáns arcát, mely tükrözte erősegyéniségét. Merrionnak azt mesélte az anyja, hogy nagyon őszinte volt, így az

ember mindig tudta, hányadán áll vele, nem beszélve arról, hogy annyi energiaszorult belé, amely egy rakétát is meghajtott volna. Imádott viccelődni, s remekhumorérzékkel áldotta meg a teremtő. Gyerekkorában Merrion az ágya melletttartott egy fényképet, amelyen ő meg az apja voltak. Amikor a kép készült, úgykétéves lehetett, s az akkor viselt ruhára jobban emlékezett, mint magára azeseményre. Fehér pöttyös, piros napozó volt rajta, az apja ölében ült, és nagyonkomolyan nézett a fényképezőgépbe, ugyanúgy, ahogy az apja, aki a Merrionnapozójához tartozó, csöppnyi kalapot biggyesztette a fejére. Úgy festett, mint egypénzérme egy grapefruiton.

Apja halála után Merrion anyja igen gyorsan férjhez ment újra, méghozzámegboldogult férje legjobb barátjához, aki elhagyta a feleségét, és Franciaországbaköltözött Merrionnal meg az anyjával. Ingatlankereskedő volt, és azt tervezte, hogyremek üzleteket köt majd falusi házakat és pajtákat eladni vágyó francia parasztokés efféle nyaralókra vágyó angolok között. Merrion emlékezett rá, hogy sokatköltöztek, lakások, kis szállodák és tanyák követték egymást, és majdnem mindigegy szobában kellett aludnia az anyjával meg a mostohaapjával. Fel tudta idézni afrancia fürdőszobák és templomok illatát, a feketecseresznye-lekvárt és a fenyőfákalatti kis homokos területen boules-t játszó öregurakat az egyik kisvárosban, aholegyszer éltek. És a suttogásra is emlékezett. Az anyja és a mostohaapja állandóan

suttogtak egymással, a kocsiban, az ágyban és az asztalnál is étkezés közben, amikorMerrion különféle mintákat és parányi hegyeket rakott ki kenyérmorzsából. Asuttogás idővel egyre hangosabb lett, aztán Merrion anyja kijelentette, hogy ideje,hogy Merrion iskolába járjon, és visszavitte őt Dél-Walesbe.

A mostohaapját ezt követően már csak egyszer látta. Eljött a kis házba, amelyet azanyja bérelt Cowbridge-ben, és hozott Merrionnak egy óriási Toblerone-csokoládét. Az anyja elvette a csokoládét, és kiküldte Merriont a kertbe. Amikor egy


15/210

örökkévalóságnak tűnő idő elteltével kiment Merrionért, kábultnak látszott, mintakit fejbe csaptak. Az ölébe vette Merriont. Merrion ekkor már majdnem hatévesvolt, és nem szerette, ha ölbe vették. Szenvedélyesen rúgkapált, és próbáltszabadulni.

– Sosem lett volna szabad megtennem – mondta az anyja, és sírva fakadt.

Ettől kezdve ugyan nyugalmasabb, de egyúttal unalmasabb is lett az élet. Merrionanyja egy cardiffi ügyvédi irodában vállalt titkárnői állást, Merrion nagyanyjapedig eladta Llanelliben lévő házát, és hozzájuk költözött, hogy segítsen ellátniMerriont. Néhány éven át Merrion anyja megállás nélkül Merrion apjáról mesélt,mintha ezzel törölhetné a franciaországi epizódot, de azután lecsillapodott, ésMerr ion hagyta, hogy a mostohaapja emléke – aki türelmetlen és merev ember volt – egybeforrjon édesapja emlékével. Úgy tűnt, a férfiak egy darabig jelen vannak,aztán eltűnnek, és az ember továbbmegy nélkülük.

Merrion körülbelül tizenkét éves volt, amikor kezdte észrevenni a férfiakatbarátnői életében. Voltak apák, mostohaapák és fivérek – az utóbbiak többnyire nemszámítottak a koruk, mosdatlanságuk meg az ostobaságuk miatt. Merrionnak feltűnt,hogy a férfiakkal a ház légköre is más; több az energia és a zaj, a kaland, az élet ésa veszély. Az élet az olyan házakban, amelyekben férfi is jelen van, izgalmasabbak,de ugyanakkor fárasztóbbak is. De Merrionnak ez tetszett. Figyelte az iskolábanazokat a lányokat, akik férfival éltek egy házban, és azon tűnődött, hogy ránézésremeg tudná-e mondani valaki, hogy ezekben a lányokban van valami, ami belőlehiányzik. Eltette az éjjeliszekrényről a napozós képet, és keresett kevésbé mókásfotókat magáról meg az apjáról. Megtalálta azt a képet is az apjáról, amely azegyetem elvégzése után készült róla, frissen nyírt hajjal, fényesre suvickolt cipőben.

Sokáig és áthatóan nézte a képet, mintha áradhatna belőle valami, ami hat rá, ésmegváltoztatja, ahogyan ő, az anyja meg a nagyanyja élnek.

Amikor az anyja néha-néha randevúzott valakivel, Merrion reménykedett. – Kedveled? Újra találkozol vele? – Igen, de nem lesz belőle semmi. Ne aggódj! Megtanultam a leckét. – Szerinted újra fér jhez megy? – kérdezte a nagyanyjától. – Nem valószínű – mondta a nagyanyja, miközben keresztrejtvényt fejtett.

Negyven éve mindig ugyanazt a rejtvényújságot vásárolta, s nagyjából mindigugyanabban az időben, délelőtt adózott kedvenc tevékenységének, és rendkívül

bosszús lett, ha ebben akadályozta valami. – Nem akar? – Nem, azt hiszem, nem. A legutóbbi epizód nem volt túlzottan bátorító. – Rayjel Franciaországban? – Igen. – Jobbat is találhat Raynél – mondta Merr ion. – Ray visszataszító alak volt. – De meg tudják téveszteni az embert – mondta a nagyanyja.


16/210

– Az osztályban csak az én apám halt meg. – De az iskolában nem. – Ezerkétszázan járnak az iskolába. Nem ismerem őket. Csak az osztályomat.A nagyanyja egy pillanatig gondolkodott, és beírt valamit a rejtvénybe. – Majd jobb lesz, amikor férjhez mész – mondta tehetetlenül.

Tizennégy éves korára az apamániát a házasságmánia váltotta fel. Figyelte azemberek kezét, különösen a nőkét, és ha hiányzott róluk a karikagyűrű, figyelmesenfürkészte az arcukat is, hogy lássa, hiányzik-e valami más is, s vajon a szingliséglátható-e, ahogy korábban az apátlanságról hitte. Nézte a párokat is – a középkorúpárokat, nem a fiatal fiúkat és lányokat –, hogy sugárzik-e belőlük valami, s hogykiegyensúlyozottabbnak, természetesebbnek látszanak-e, mint az egyedül állók.Közvetlenül Merrion tizenötödik születésnapja után, az anyját eljegyezte egymegözvegyült helybeli asztalos, de az anyja szinte rögtön fel is bontotta azeljegyzést.

– De miért? – kérdezte Merrion. – Nem merek kockáztatni… – De nem kockáztatsz semmit! Az az ember teljesen rendben van! – Nem ő a kockázatos – mondta Merrion anyja –, hanem én. – Néha azért muszáj merni megtenni valamit – mondta Merrion. – Nem muszáj – felelte az anyja –, hacsak nem akarod nagyon-nagyon.

Merrion tizenhat éves volt, amikor a nagyanyja szívroham következtében, álmábanmeghalt. A nagymama semmilyen szempontból sem volt nagy vagy zavarószemélyiség, ám halálával meglepő űrt hagyott maga után. Merrion és az anyja

egyszeriben nagyon sebezhetőnek érezték magukat. Persze, rájuk hagyott mindent,beleértve a tíz évvel korábban eladott llanelli házból származó jövedelmét, ígyMerrionnak az a hirtelen vezérelt ötlete támadt, hogy költözzenek Cowbridge-bőlCardiffba, és vegyenek egy lakást.

– De iskolát kell változtatnod! – Szeretnék. – A vizsgák előtt… – Behozom a lemaradást. – És az összes barátod. Meg az én barátaim…

– Majd szerzünk újakat. Közelebb leszel a munkahelyedhez, én pedigkitombolhatom magam.

– Ez a szándékod? – Valószínűleg nem. De szeretném, ha lenne rá lehetőségem. Anyu, nem

maradhatok itt örökre. Nem bírom! Mókuskerék.Bár Merrion anyja eleinte ugyan erősen vonakodott, de végül vettek egy lakást

egy ’70-es években épült házban, amelynek ablakai az egyik oldalon egy kis parkra


17/210

néztek, a másikon egy régi gyárépület tűzfalára. A lakás elosztását tekintve kéthálószobából, egy L alakú nappaliból s konyhából állt, melynek akkora erkélye voltcsupán, ahová egy macskaalmos doboz elfért, így aztán Merrion cicát tarthatott.Merr ion imádott ruhaboltokba, könyvesboltokba, könyvtárba és zeneboltokba járni.Elkezdett fiúkkal barátkozni, s különféle klubokba és korcsolyázni járni. Az anyja

csak dolgozni ment, onnan pedig egyenesen haza, és percenként visszavágyottCowbridge-be, ahol a postás még a nevét is tudta, és szombat éjszakánként azablakuk alatt nem a támolygó részegek trágár kocsmadalait kellett hallgatnia walesinyelven. Marni kezdték egymást. Merrion egyre jobban tanult, megnövesztette ahaját, és egy pillangót tetováltatott a bokájára. Az anyja csak a bozontot meg apillangót látta. Amikor kihirdették Merrion tanulmányi eredményeit, és megtudta,hogy három tárgyból is jeles lett, elment ünnepelni az iskolatársaival, és csakreggel hatkor tért haza.

Ekkor került sor életük első nagy veszekedésére. Álltak a keskeny konyhában, acicus a tiltott helyről, a teáskanna mellől bámulta őket érdeklődve, ők pediggoromba szavakat vágtak egymás fejéhez: szóba jött hűség és hűtlenség, bátorság ésgyávaság, szeretet és nyomasztó birtoklási vágy, Merrion apja, Ray ésFranciaország, és a prioritások hiánya. Merrion az éjszakai mulatozástól, az anyjapedig az egész éjszakán át tartó aggodalmaskodástól volt fáradt. Vagy egy óraveszekedés után Merrion berohant a kaotikus rendetlenség uralta hálószobájába,begyömöszölt néhány ruhadarabot az iskolatáskának használt, lila hátizsákjába, éskicsörtetett a lakásból.

Kilencvenhét font megtakarított pénze volt postatakarékban. Vonatjegyet vettBristolba, és a Templemeads vasútállomásról felhívta az egyik iskolatársa bátyját,

aki angol–dráma szakos volt a bristoli egyetemen. A fiú nem lepődött meg – mindenféle ifjú nomádok sodródtak hozzá szüntelenül céltalan utazásaikon,amelyek során mindig több volt a szöveg, mint a tett –, és felajánlotta Merrionnak akanapét, ahol elalhat. A lakást másik négy egyetemistával együtt bérelte. Merrion ötéjszakát töltött régi újságok, vattával töltött párnák, kiürítetlen hamutartók, koszosbögrék és poharak társaságában, visszaverve mindkét lakótársa közeledését ésösztönös vágyát, hogy hazatelefonáljon.

A hatodik napon hirtelen jött szeszélyből fodrászhoz ment, levágatta a haját,azután visszatért a lakásba, kiürítette a hamutartókat, elmosogatott, halomba rakta az

újságokat, és hagyott a konyhában két üveg chilei chardonnay-t meg egy cédulát:„Ezerszer köszönöm. Minden jót. M.” Azután visszament a Templemeadsvasútállomásra, és – vágyakozó pillantásokat vetve a londoni vonatokmenetrendjére – jegyet vett Cardiffba. Amikor az anyja hazaérkezett a munkából,Merrion az asztalnál ült a macskával az ölében, és éppen egyetemi felvételinyomtatványt töltött ki.

– Jogot fogok tanulni – mondta. – Megvannak a szükséges vizsgáim, és azt


18/210

mondták, felvesznek.Várta, hogy az anyja újra kiabálni kezdjen. Hosszan várt, legalább percekig,

azután az anyja elment mellette a konyhába, és menet közben csak annyit mondott: – Pontosan olyan vagy, mint apád. – Majd pár pillanattal később hozzátette: – Kár

a hajadért.

Amikor Merrion elkezdte az egyetemet, az anyja eladta a cardiffi lakást, s vett egyházat Cowbridge-ben, azzal az utcával párhuzamosan, ahol korábban éltek. Hafelállt a kertjében egy székre, a kerítések és a sövények fölött átlátott abba a kertbe,ahol Merrion játszani próbált, amikor a mostohaapja a Tobleronét vitte neki.Olyan,gondolta Merrion, mintha megfordítottak volna egy képet, amelyet az ember nagyonól ismer. Az anyja, amilyen pontosan csak tudta, lemásolta a régi cowbridge-i ház

belsejét, és Merrion a hálószobája ajtajában állva látta, hogy a szoba azé a régikislányé, aki már nem létezik. Azaz nem az övé.

Merrion három egyetemi éve alatt udvarias viszony alakult ki kettejük között. Azanya büszke volt lánya tanulmányi eredményeire, de határozottan nem akart tudniszeszélyes társasági életéről. Merrion rájött, hogy a szerelmi ügyeket, a lányokkalszövődő bensőséges barátságokat, a felfedezőutakat, a kalandokat és a kísérleteketúgy kell megfogalmaznia, hogy azok ne okozzanak se gondot, se izgalmat. Néha,egy-egy telefonbeszélgetés után, amikor azt hazudta, hogy idejében adta le adolgozatait, rendszeresen étkezik, és korán bújik ágyba (persze egyedül), próbáltafelidézni azokat a félhomályos franciaországi hálószobákat, ahol az anyja, akiakkoriban még a harmincas évei elején járt, alig kétméternyire tőle sutyorog azágyban Rayjel. Hová lett az az asszony, aki képes volt dacolni a tiszteletre méltó

neveltetésével és a felháborodással, amelyet azzal okozott, hogy elvette egy másikasszony férjét, és vele szökött Franciaországba a négyéves gyerekével? Mára felélteaz egész életére való merészségét és vállalkozó szellemét, és nem maradt benneenergia, csak félelem és mélységes beilleszkedési vágy. Bárhogyan is volt, ésbármennyire is megértette és sajnálta őt Merrion, tudta, hogy ez nem az ő útja.

Jó eredménnyel fejezte be egyetemi tanulmányait, és Londonba költözött, hogyügyvédnek tanuljon. Közösen bérelt lakást az egyik diáktársával Stokwellben,amelyet bankkölcsönből finanszírozott – ha az anyjától kért volna pénzt, azzalálmatlan éjszakákat okozott volna neki. Huszonhárom éves korában Miss Palmert

ügyvéddé avatták egy olyan ceremónián, amelyen az elnök nem viselt semmifélebírói kelléket, se parókát, se talárt vagy szemüveget, csak a modora volt tekintélytparancsoló és szabatos. Az anyja felutazott Cowbridge-ből az eseményre, és csak afélelem látszott rajta, hogy esetleg szégyent hoz Merrionra azzal, hogy valamirosszat mond vagy tesz, vagy azzal, hogy van vagy nincs rajta kalap.

Csak amikor Merr ion elbúcsúzott tőle a pályaudvaron, nyugodott meg hirtelen, ésvalódi melegséggel ezt mondta:


19/210

– Jaj, de büszke lenne rád apád!Ahogy ott állt az anyját nézve, Merriont hirtelen heves vágyakozás fogta el,

vágyakozás, amelyet hosszú évek óta nem érzett, annyira szerette volna, ha ott lettvolna az apja.

Rövidesen talált gyakornoki állást magának egy ügyvédi irodában, ahol

családjoggal foglalkoztak. Egy könnyed, hiú, fürge eszű, a negyvenes évei elejénáró ügyvéd mellé került, aki mindig barátságos volt vele, olykor-olykor udvaroltneki, és néha tanulni is tudott tőle. A férfi eléggé gyakran meghívta, hogyvacsorázzon vele, orvosnő feleségével és két iskolás korú gyermekével. IlyenkorMerrion sosem tudta, valójában mi is a szerepe: gyerek vagy felnőtt? Rendkívülkeményen dolgozott, összejött egy másik iroda gyakornokával, akinek anyja szinténözvegyasszony volt, s csak a napos órákat szerette számolni. Merrion nagyjábólnégyhetenként, pénteken felült a Walesbe tartó vonatra, hogy meglátogassa azanyját.

Az egyik ilyen útján, pontosabban, amikor Londonba visszafelé tartott,ismerkedett meg Guyjal. A hazalátogatása alatt kutatott az anyja padlásán, és találtegy ládát, amelyben az apja holmijai voltak: régi fényképek még a sportcsapattalegyütt, amelynek tagja volt. Kis, ezüstözött kupákra és érmekre is ráakadt, s egyelvényre, amelyet a Területi Hadseregben eltöltött rövid szolgálati idő alatt viselt a

sapkáján, továbbá egy svájci katonai bicskára és néhány könyvre. Az anyja aztmesélte, hogy az apja nem sokat olvasott, mert nem volt hozzá türelme, de akadtnéhány könyv, amelyek megragadták a fantáziáját. Ezek a könyvek ebben a ládábanpihentek. Az apja az összesre ráírta a nevét: Ed Palmer. Ed Palmer, 1964. Ed Palmer,1966. Néhány Raymond Chandler-regény, motorbiciklis kézikönyv és egy Len

Deighton-kötet. Merrion talált a ládában egy kicsi, vékony, lila papírkötésű,rajzokkal illusztrált könyvet. Lawrence Durrelltől az Esprit de Corpsot, amelykülönbözött a többitől, és Merr ion lehozta a padlásról.

– Ja – pillantott a könyvre az anyja –, azon mindig nevetett. Fogalmam sincs,miért. Vidd el! Kíváncsi vagyok, téged is úgy megnevettet-e, ahogyan őt.

Merrion bedobta a táskájába a könyvet, és meg is feledkezett róla, amíg fel nemszállt a vonatra. Amikor eszébe jutott, előhalászta a piperetáskája és az alól a férfipóló alól, amelyben, az anyja legnagyobb bánatára aludni szokott, majd sokáignézegette a könyvet, meg a ráírt nevet, és elképzelte, ahogy az apja odaírja. Ha élne,

ötvennégy éves lenne. Körülpillantott a kocsiban, hány ötvennégy év körüli férfitlát. Egy se volt. Vagy fiatalok voltak, és a számítógépük vagy a zenehallgatás kötöttele őket, vagy nagyon öregek, akik olyan mélyen aludtak, ahogyan csak csecsemőkés nagyon öreg emberek tudnak.

Merrion kinyitotta a könyvet. Novellák voltak benne, abszurd történetek kitaláltdiplomáciai küldetésekről és epizódokról az ötvenes évekből. Durrellméltóságteljes, fennkölt stílusban fogalmazott meg groteszk, komikus történeteket.


20/210

Merrionra pontosan úgy hatott, mint az apjára. Eljutott a két vénlány történetéhez,akik újságot adtak ki Kairóban, és a hibás nyomdagép miatt kénytelenek voltak az1956-os szuezi válságról szóló beszámolóból kihagyni minden „c” betűt, beleértvea gyakran használt „csatorna zóna” kifejezésből is, és mire Merrion eddig jutott azolvasásban, addigra fuldoklott a nevetéstől.

Ennek ellenére nagyon is felfigyelt, amikor a Stanborough-állomáson Guybelépett a fülkébe. A többi utas meglehetősen jelentéktelen volt, és öltözékükben akényelem játszotta a főszerepet. Guy nemcsak magas és jóképű volt sűrű, kisséőszülő vörösesbarna hajával, de volt tartása is, és sötétkék, halvány fehér csíkosöltönyében annyira elütött a jelenlévőktől, mintha űrruhában lett volna. Merrion, akiegészen addig a szemközti ülésen pihentette a lábait, higgadtan letette azokat aföldre.

Guy nem vele szemben ült le, hanem átlósan, és újságot vett elő. Úgy belemerültaz olvasásba, ahogyan Merr ion megfigyelései szerint azok a férfiak szoktak, akik kiakarnak szakadni a környezetükből. Az arca elé emelt könyv mögül Merrionszemügyre vette a férfi haját, bőrét, öltönyét, kezét, cipőjét. Amennyire látta, csinosbokája volt. Úgy tetszett, az ötvenes éveiben jár. Az ötvenes évei közepén. Olyanidős lehet, mint az apja lenne, ha nem kap agyhártyagyulladást. Aztán Merrion nagyerőfeszítéssel újra olvasni kezdett.

Amikor ismét felpillantott, érdeklődő, belső mosollyal a férfi őt nézte. Az újságmég a kezében volt, de oldalra fordította a fejét, s egészen nyíltan, kitartóan ésmerészen nézte Merriont. A lány visszatért a könyvhöz. Nem bírt olvasni. Ki akarttörni belőle a kacagás, amit részint a könyv keltette hangulat, részint az izgalomokozott. Amikor újra a férfira nézett, találkozott a tekintetük. A férfi szemlátomást

remekül érezte magát, és sanda mosollyal a szája szélén továbbra is Merriontfigyelte, aki nem volt ilyen higgadt.

Úgy érezte, valamit mondania kell, ezért az ölében lévő könyvre mutatott, ésmintegy magyarázatként közölte:

– Nem tehetek róla. – Tudom – mondta a férfi –, látom. Éppen ez tetszik.A férfi beszédstílusát az iskolában elegánsként jellemezték volna. Merrionnak

walesi akcentusa volt. Nem annyira, mint kiskorában, de még mindig hallotta bennea walesi ritmust, kivált, amikor izgatott volt, s a mondat végén felvitte a hangsúlyt.

– Olvasta a többi könyvét is? – kérdezte Guy. – Jaj, nem – felelte Merr ion. – Nem is hallottam róla. A könyvet most találtam a

mamám padlásán.Amikor a Paddingtonra értek, a férfi előbb állt fel, mint Merrion, és leemelte a

lány poggyászát a feje fölül. Kezében a csomaggal megkérdezte: – Meghívhatom egy italra?Merr ion meglepetten bámult rá.


21/210

– Volna kedve? Csak egy negyedórára?Merrion nem valami kecsesen feltápászkodott. – Gyakran csinálja ezt? – Nem – mondta a férfi. – Eddig soha nem tettem. Ha jól belegondolok, több mint

harminc éve nem ittam kettesben olyan nővel, aki nem volt a kollégám.

A férfi egy pohár vörösbort kért a lánynak az állomás szállodájában. Nemengedte, hogy egyen a pulton lévő mogyoróból, eltolta Merr ion keze ügyéből. – Az ilyen helyeken piszkos. Állandóan újra kiteszik. És ki tudja, ki nyúlt bele

maga előtt?Merr ion a férfi öltönyét nézte. – Miért nem első osztályon utazott? – Nem hivatalos út. Különben is, jobban szeretem a másodosztályon utazókat. Itt

van például maga.A férfi whiskyt ivott vízzel. Merrion nézte, hogy áll rajta az ing gallérja, milyen a

nyakkendőjén a csomó. Arra gondolt: nem csak negyedórát akarok. – A nevem Guy Stockdale – mondta a férfi. – Merr ion – mondta a lány, s hir telen nagyon walesinek érezte magát, amint

megkérdezte: – Maga házas? – Igen. – Ostoba kérdés. – Nem. Szükséges. De maga nem házas. – Nem.A férfi a lányra nézett, és erős hangsúllyal mondta: – Ezért hálás vagyok.

Ragaszkodott hozzá, hogy Merriont taxiba ültesse, és tíz fontot adjon a sofőrnek. – Nem akarom, hogy fizessen nekem! – Adja vissza, amikor találkozunk.A férfi lehajolva állt a taxi mellett, hogy lássa a lányt. – Találkozunk? – Igen, hamarosan. Ha maga is akarja.Merrion zsebre dugta a kezét. – Rendben – mondta.

Csak majdnem két hónappal később ment vissza Walesbe. Akkor azonban úgyérezte, hogy a legutóbbi látogatáshoz képest teljesen más ember lett, átalakult, olyanemberré vált – vagy válik éppen –, amilyen mindig is lenni szeretett volna, csak nemtudta, hogyan kell. Kíváncsi volt, vajon az anyja észreveszi-e? Az anyja észrevette ahaj, a bőr, a testsúly változásait, s a szabályoktól való eltéréseket nemkülönben, devajon észrevesz-e a finomabb változásokat?

– Jól nézel ki – mondta az anyja. – Tetszik, hogy hátrafogva hordod a hajad.


22/210

– A bíróságon muszáj. Néha befonom, úgy franciásan, tudod – felelte Merrion. – Tinédzserkoromban – mondta az anyja – lófarkat hordtam. Mindenki azt

hordott. Minden lány amerikainak akart látszani. Vagy Brigitte Bardot-nak. Tarka,bő szoknyát viseltünk, alatta alsószoknyát és széles, darázsderekat mutató övet. – Bekapcsolta a vízforralót. – Ti fele olyan jól sem néztek ki az unalmas farmerben

meg pólóban.Merrion leült a konyhaasztalhoz. Az asztalt négyzetekbe zárt, takarosvirágcsokrokat ábrázoló műanyag abrosz borította.

– Kávét? – kérdezte az anyja. – Kérek. – Hogy megy a munka? – Jól – felelte Merr ion. – Állásajánlatot kaptam egy olyan irodától, ahol igazán

szívesen dolgoznék, s nőt szeretnének felvenni. Természetesen ezt így nemmondhatják ki, de eléggé egyértelműen a tudomásomra hozták. Gyerekrablásiügyeken kellene dolgoznom, olyanokon, amikor gyerekeket nemzetközi határokonvisznek át a másik szülő akarata ellenére.

Az anyja Merrion elé tett egy bögre kávét meg egy tálka cukrot. – Szomorú. Szegény gyerekek. – Igen. De jobb, ha én segítek rendbe tenni az életüket, mint ha senki.Merr ion anyja sóhajtott. – Ne mondd, hogy régen könnyebb volt, anyu – mondta Merrion –, mert nem volt

könnyebb. – Voltak szabályok… – Nagyon tisztességtelen szabályok. Szabályok, amelyek főként a nőkre

vonatkoztak.Merrion anyja leült a lánnyal szemben. – Kérsz kekszet? – Köszönöm, nem. – Nagyon jól nézel ki… – Mert jó l vagyok.Az anyja vett egy kiskanálnyi cukrot, és a bögréjébe keverte. – Találgathatok? – Persze.

– Fiú? – Férfi – mondta Merrion.Az anyja felpillantott. – Ezt miér t mondod? – Anyu, ez nem fog tetszeni neked… – Nős – mondta az anya. – Igen. És nagyjából egyidős veled, a fiai idősebbek nálam, van három unokája,


23/210

és bíró.Merrion anyja igen precízen letette a műanyag terítőre a kanalat. – Mit művelsz, Merrion? – Szerelmes vagyok – mondta a lány. – Hová fog ez vezetni? – mondta vadul gesztikulálva az anyja. – Mi jöhet ki

ebből? – Nem tudom – válaszolta Merr ion. – Csak két hónapja ismerem, s legfeljebbhatszor találkoztunk.

– Ó – mondta az anyja, s az asztalra tette a kezét. – Annyiranem helyénvaló. Miértdobod el így magad?

– Megtör tént – mondta Merrion. – És nem adnám a világért sem. – De gondolj a fájdalomra, amelyet okozol! Szegény felesége. A fiai. Mit fognak

szólni a fiai?Merr ion kor tyolt a kávéból. – Nem tudom. – És unokák! Mit csinálsz egy férfival, akinek unokái vannak? – Tudod, anyu. Éppen olyan jól tudod, mint én. – Bármit kívántam volna neked, bármit, csak ezt nem. – Én sem kívántam, hanem megtör tént. Nem kerestem. És most, miután

megtörtént, komolyan megrémiszt a gondolat, hogy mi lett volna, ha nem történikmeg. Mi lett volna, ha akkor a következő vonatra szállok.

– Milyen vonatra? – Amelyik innen megy Londonba. A vonaton ismerkedtünk meg, akkor, amikor a

legutóbb itt voltam.

– Egy bíróval? A vonaton? Vasárnap este? – A fiához ment. Simon fiához.Merrion anyja felállt. A mosogatóhoz ment, megkapaszkodott a peremében, és az

ablakon át kinézett a madáretetőre, amelyen három cinke lógott fejjel lefelé, és aföldimogyorót csipegette.

– Nem akarom, hogy olyan ostoba légy, mint én. – Apa halála nem ostobaság volt. Nem a te hibád. – De utána. Apa halála után. Az ostobaság volt. Azóta sem tudtam rájönni a

nyitjára. Azt akarom, hogy jövőd legyen. Nem akarom, hogy annyi idős légy, mint

én, és ne legyen jövőd.Merr ion felállt, és odament az anyja mellé. – Mi a jövő, anyu?Az anyja szinte haragosan válaszolt, miközben a legjobb helyért civakodó

cinkéket nézte. – Egy jó kapcsolat. Egy jó társ. Gyerekek. Unokák. Tudni, hogy az ember hagy

maga után valamit, hogy megtette azt, amiért itt vagyunk. – Merrionra nézett.


24/210

Könnyes volt a szeme. – Lényegében mindaz, ami annak a férfinak, a bírónakmegvan. Megvan mindene, de még többet akar. Pluszt. De ezért a pluszért te fogszmegfizetni. Neked semmid sincs meg abból, ami neki megvan. Te csak most kezdedaz életet igazán.

– Ő kell nekem, anyu – mondta Merrion.

– Olyan idős, mint apád… – Igen. Számítok mindenre, amivel ez jár. Nem bújok el semmi elől. Nagyonbonyolult, és még rosszabb lesz. De senki iránt nem éreztem így, még távolról sem,soha életemben. A neve…

– Meg ne mondd! – Nem akarod tudni a nevét? – Nem! Nem akarom. Semmi mást nem akarok tudni róla. – És az mit segít, anyu? – kérdezte haragosan Merrion.Az anyja eltakarta a szemét. – Ha én nem hiszek, talán idővel megérted, hogy te sem tudsz hinni. – És ha tévedsz? Ha kiderül, hogy ő az igazi? – Akkor megyek át a hídon, amikor odaértem – mondta az anyja. – Ahogy mindig

is tettem.


25/210

HARMADIK FEJEZET

– Halkítsd le! – kiabált fel az emeletre Carrie Stockdale.

Több másodpercig nem történt semmi, azután odafönn kinyílt egy ajtó, minekkövetkeztében a zene még fülsiketítőbben harsogott, és egy tizennégy év körüli lánynézett le.

– Tessék? – kérdezte kedvesen. – Halkítsd le azt a zenét!Rachel a fejét rázta, s az anyjára mosolygott. – Nem hallak – mondta.Carrie felfelé indult a lépcsőn. Rachel felegyenesedett, és arcáról eltűnt a mosoly. – Oké, oké…. – Ezerszer mondtam már neked. Nincs zene, amíg be nem fejezted a leckédet, és

soha nincs olyan zene, amelyik összeegyeztethetetlen akár típusában, akárhangerejében velünk, akiknek együtt kell élnünk ezzel.

Rachel a korlátnak támaszkodott. – Jacket nem zavarja – mondta panaszosan –, Emma pedig szereti.Carrie bement a lánya mellett Rachel hálószobájába. Teljesen sötét volt, kivéve a

CD-lejátszó zöld kijelzőjét és a kis spotlámpát Rachel íróasztalán. A könyvek nyitva,szép rendben sorakoztak, és nagyon úgy festettek, mint amelyekhez senki nem nyúlt.Az ágynemű rendetlen volt.

– Anyu! – mondta hangosan Rachel. – Ne nyúlj semmihez! Ha hozzányúlsz

bármihez…Carrie megállt a CD-lejátszó mögött, és kihúzta a dugót a konnektorból. – Hogy merészeled – sziszegte Rachel.Carrie felegyenesedett. A csönd majdnem olyan hangos volt, mint az iménti zene. – Nagyon egyszerűen – mondta Carrie. – Nem tudok csöndben dolgozni – nyafogta Rachel. – Tanulnod kell. – Emmát soha nem… – Ugyanígy tennék, ha ilyen hangosan hallgatná a zenét.

– Szerzek fejhallgatót – mondta Rachel. – Jacknek van. Akkor olyan hangosanhallgathatom, amilyen hangosan csak akarom.

– Rachel – lépett az íróasztalhoz Carrie, és a nyitott könyvekre pillantott –, neviselkedj már ilyen gyerekesen. Ez a matek?

– Utálom… – Hát persze! Én is utáltam. A vizsgák után többé nem kell foglalkoznod vele,

csak akkor, ha megbuksz. És megbuksz, ha nem tanulsz rendesen. Akkor pedig


26/210

addig kell tanulnod, amíg át nem mész a vizsgán. – Szadista – mondta Rachel, s belerúgott a földön heverő párnába. –

Tulajdonképpen élvezed. – Mit? – Megkeser íteni az életemet.

– Imádom – felelte Carrie. A nyitott fiókokra pillantott, amelyekből különfélepólóujjak és nadrágszárak lógtak ki élettelenül, és leküzdötte a késztetést, hogybegyömöszölje őket, és betolja a fiókokat. – Nem tudtam, micsoda élvezet leszhárom kamasz anyjának lenni. Fogalmam sem volt, micsoda élvezet lesz együtt élnihárom tökéletesen intelligens emberkével, akik úgy viselkednek, mint a vadállatok.Ez ám a mulatság!

– Oké, oké – mondta ismét Rachel. Elsurrant az anyja mellett, és leült amatematikakönyvéhez. – Nyugi, nyugi!

Odalenn becsapódott a bejárati ajtó, és valaki zörgő kulcscsomót dobottvalamilyen kemény felületre.

– Megjött apa – mondta Rachel megkönnyebbülten. – Most vele próbálkozhatsz,igaz?

Simon Stockdale, akin a tisztességes öltöny fölött még rajta volt gyűröttballonkabátja, a konyhaasztalnál állt, és idegesen lapozta át a postát.

– Szia – mondta Carrie.Átvágott a konyhán, csókot nyomott a férje arcára. Simon is cuppantott, de nem

fordította oda a száját. – Fenn veszekedtem Rachellel.

– Zene? – Ha annak nevezhető. – Jaj, istenem – dobott le egy skarlátvörös feliratozású, fehér bor ítékot az asztalra

Simon. – Telefonszámla, utolsó felszólítás. – Befizettem. – Nem fizethetted be… – De. A múlt héten. Ha emlékszel, fél nap szabadságot vettem ki, hogy befizessem

a számlákat, és behozzam a lemaradásokat a ház körül. – Akkor ezt miért küldték?

– A számítógép – mondta Carrie. – Mindig a számítógépek. Úgy vannakprogramozva, hogy küldjenek ki egy sor felszólítást, de arra nincsenekprogramozva, hogy észrevegyék, ha a számlát már befizették.

Simon levette a kabátját, és egy szék támlájára dobta. – Amikor a gyerekek kicsik voltak – mondta –, leszaladtak, hogy köszönjenek,

amikor hazaértem. Emlékszel?Carrie elhúzott egy széket az asztaltól, és leült.


27/210

– Milyen szép is lenne, most.Simon ekkor nézett először a feleségére. – Túlságosan korán jöttek?Carrie ásított. – Igen.

– Te estél teherbe. – Aligha magamtól. Arra célzol, hogy nem házasodtunk volna össze, ha nemestem volna teherbe Jackkel?

– Nem – mondta Simon, miközben a kezével megdörzsölte az arcát. – Csak az járta fejemben, hogy még nem vagyunk negyvenévesek, és nincs más, csak a munkameg a gyerekek.

– Ilyen az élet, babám. – Igazán? – Simon – mondta Carr ie –, mi a baj? – Kérsz egy italt? – Nem. – Biztos? Valamit mondanom kell.Carrie sóhajtott. Szétnyitotta az ujjait a konyhaasztalon, és megállapította, hogy a

körmére meg a ránövő bőrre némi figyelmet kellene fordítania. – Jól van. Elhagysz.Simon átment a konyha másik végében álló szekrényhez, és kivett két

borospoharat. Carrie nézte. A férfi inge kihúzódott a nadrágból, és a zakó alól iskilógott. Simon testfelépítése ugyanolyan volt, mint az apjáé, sötét haját pedigédesanyjától örökölte.

– Nem – mondta Simon –, de valami hasonló.Carrie felfigyelt. – Hasonló!Simon az asztalra tette a poharakat, és kivett egy fél palack bort a hűtőből. – Anyu felhívott az irodában – mondta, miközben kitöltötte a bort. Carrie látta,

hogy a férfi keze kissé remegett. – Apu elhagyja. – Édes istenem! – mondta Carrie, miközben eltakarta az arcát. A keze mögül szólt

ki: – Mondd még egyszer. Lassan.

Simon a felesége elé tolta az egyik pohár bor t, és leült Carrie-vel szemben. – Az apám elhagyja az anyámat – mondta színtelenül. – Három napja mondta meg

neki. Hét éve viszonya van valakivel, és úgy döntött, hogy válni akar. – Simon – mondta a keze mögül Carrie –, ez nem lehet igaz. – De az. – Milyen volt anyád hangja… – Kimerült. Olyan… olyan színtelen, reményvesztett.


28/210

– Tudott róla? Úgy értem, tudott arról a nőről?Simon ivott egy korty bort, és elhúzta a száját. – Gyanította. Mindig sejtette, hogy apu egyszer majd… – Mit? – Carr ie elvette az arca elől a kezét. – Hogy el fogja hagyni? – Nem, hogy viszonya lesz. Rettegett tőle. Mindvégig.

– Ez egy kalandnál többnek tűnik. – Igen – mondta Simon. – Feleségül akar ja venni.Carrie kezébe vette a borospoharát, de majdnem letette. – Úúúú. – Tudom. – És ki az a nő? – Egy lány, ügyvéd… – Lány! – Harmincegy éves – mondta Simon. Hirtelen lehajtotta a fejét, nyakkendője az

asztalra lógott. – Jaj, Carr ie, jaj, istenem, segíts, segíts…Carrie felállt, megkerülte az asztalt. Átkarolta Simon vállát, és sután magához

húzta. – Nem bírom – mondta Simon. – Meg tudnám ölni.Carrie a szabad kezével Simon fejét simogatta. – Gondoskodnunk kell majd anyádról. – Nem er ről van szó – ütött öklével az asztalra Simon. – Apuról. Mindig róla volt

szó. – Hé – szólalt meg valaki az ajtóból. – Hé, mi folyik itt?Carrie felnézett. A tizenhat éves Jack állt ott lezserül, pólóban,

melegítőnadrágban, vastag, fehér zokniban. Rövidre vágott, középen elválasztott,sűrű haja keretbe foglalta az arcát.

– Ki vagyunk bukva – mondta Carr ie.Jack beljebb jött, elvette Carrie poharát, beleivott. – Meghalt valaki? – Nem – felelte Carrie. – Nem ilyen egyszerű.Jack ivott még egy kortyot. Magába zuhant apjára, majd óvón fölébe hajló

anyjára nézett. – Apu beteg?

Simon felemelte a fejét. – Nem! – mondta mérgesen.Jack hátradobta a haját, s elvigyorodott. – Akkor oké. – Nem – mondta Simon –, nem oké. Ami történt, rendkívül nyugtalanító, és

rettenetes bonyodalmakat meg fájdalmat fog okozni.Jacken látszott, hogy kíváncsi. Leült oda, ahol korábban az anyja foglalt helyet, s


29/210

intett az apjának. – Ki vele! – Jack – mondta Simon –, nincs értelme elhallgatni előled. Tudnod kell. A

lányoknak is tudniuk kell. Alan bácsikádnak is tudnia kell. Egyszóval az egészátkozott világnak tudnia kell. A nagyapád el akarja hagyni nagyanyádat, aki negyven

éve a felesége, és feleségül akar venni egy nőt, akivel hét éve viszonya van.Jack hallgatott. Csak bámult az apjára. – Papa? – kérdezte végül. – Papa ki akar szállni, és újra akarja kezdeni? – Igen – felelte Simon. – Az a nő, hány éves? – Harmincegy – mondta hangsúlyosan Simon.Jack vigyorgott. – Harmincegy! És papa hatvan fölött van, igaz? Öreg, mindenképpen. – Túlságosan öreg ehhez – mondta élesen Simon.Jack újra felemelte Carrie borospoharát, és a teljes tartalmát legurította. Azután

elégedetten az asztalra csapott, helyeslőn, zabolátlanul. – Hé! – mondta. – Harmincegy! Ez frankó!

Simon az ágyból nézte a hálószoba ismerős, éjszakai árnyékait: az ablakot, akönyvekkel és csecsebecsékkel telepakolt asztalt, az öreg pamlagot a halomban állóruhákkal, s a vízként csillogó, hosszú tükröt. Úgy vélte, hogy Carrie alszik.Mindenesetre neki háttal feküdt, csontos válla kilógott a paplan alól, és nagyoncsöndben volt. De ha ébren volt is, nemigen volt miről beszélniük pillanatnyilag, azestét és az éjjelt kitöltő sokknak, ámulatnak és – ebben az esetben – haragnak nem

volt új verziója. Persze majd lesz még, további részletek, reagálások, és tervek, deSimon most úgy érezte magát, mint aki falba ütközött. Ez a fal az előző reggel mégnem volt ott, de most már marad örökké, s nem tudja sem elmozdítani, sem pedigmegmászni. A jelenléte olyan tehetetlen dühvel töltötte el Simont, hogy egészenelgyöngült.

Elfordította a fejét. Carrie szőke haja kócosan terült szét a párnán. Simon mindigkibontva szerette. Amikor Carrie rendelt, fel kellett tűznie, vagy hátra kellett kötnie,mert zavarta, ha a szemébe lóg, de otthon kiengedte, vagy éppen csak hátrafogta egycsattal, amikor főzött, vagy a számítógéphez ült. Simon visszaemlékezett, hogy

valamikor régen rendszeresen fésülte Carrie haját. Már évek óta nem tette. Egyébként Carrie sem nagyon fésüli, gondolta.

Arra vágyott, hogy Carrie ébren legyen. Kezét az asszony csípőjére tette, amelyugyanolyan csontos volt, mint a válla. Carrie mordult egy kicsit, de nem mozdult.Simon szerette volna, ha a felesége éppúgy haragszik az apjára, mint ő, de Carriekijelentette, hogy képtelen rá.

– Talán a vér teszi. Ha az én apám volna, valószínűleg tombolnék a dühtől, de a


30/210

tiéd nekem nem annyira személyes. Úgy értem, kedvelem őt meg minden, de nemérzem azt, hogy elárult volna.

– Én igen – mondta Simon. – Mindig is úgy érezted – felelte Carrie, miközben a vacsoraedényeket rakta be a

mosogatógépbe.

Simon elvette a kezét az asszony csípőjéről, az ágy széléhez kúszott, s próbáltóvatosan kibújni a takaró alól, nehogy hideg fuvallat érje Carr ie hátát, majd felkelt,és kiment a szobából.

Az emeleti folyosón égett a lámpa. A tizenkét éves Emma azt állította, hogy nemtud aludni, ha nem ég a lámpa. A hálószobája ajtaja ugyan csukva volt, de aztmondta, ha a fénycsík a folyosón kialudna, rémálmai lennének arról, hogymegfullad. A folyosón mindenféle holmik hevertek, fél pár edzőcipő, két CD, egyöv, a Big Issue egyik száma, Jack pulóvere a Chicago Bulls nevével és logójával.Simon lehajolt a pulóverért, és felvette a pizsamájára. A gyerekek szánalmasnaktartották a pizsamáját, de úgy érezte, nem alhat már meztelenül három tinédzserrel aházban, és hálóinget sem akart viselni, mint az apja. Ezért pizsamát hordott, és tűrtea gúnyolódást.

Óvatosan, mezítláb ment le. Az, hogy viszonylag korán lett apa, rászoktatta azóvatosságra, s arra, hogy a lépcső akár életveszélyessé is válhat, ha legódarabokhevernek rajta, amelyekre lépve könnyen megcsúszhat, s lebucskázhat. A lépcsőnazonban nem volt más csak egy darab fekete zokni meg egy almacsutka. Undorodvavette fel az almacsutkát, levitte a konyhába, és a szemétbe dobta.

Felkapcsolta azt a kislámpát, amely a konyhapultot és az elektromos teáskannátvilágította meg. A kanna fölött fakeretes kis tükör függött – Carrie ennél szokta

felvenni a fülbevalóját „Sosem tudom, hol a fülemen a lyuk” felkiáltással, a lányokpedig nagy sivalkodás közepette rendre ott nyomkodták a pattanásaikat. Simonbelepillantott: pizsamagallérja kilógott piros pulóveréből, a szemei táskásak volta, ahaja pedig akár a szénaboglya, összevissza állt. Borzasztóan nyúzottnak nézett ki.

Harmincnyolc évesnek látszom, gondolta Simon, vagy negyvennyolcnak? Vagyhetvennyolcnak? Különben is, milyennek kell lennie egy harmincnyolc évesnek? Ésegy háromgyerekes, jelzálog terhét viselő harmincnyolcas másként néz ki, mint az aharmincnyolcas, aki független, és Porschéval jár? Nyelvet öltött magára. A nyelvenem volt rózsaszín és csillogó. Visszahúzta.

Főzött magának egy bögre teát, és átvitte a kisebbik szobába, amelyet kissénagyképűen irodának neveztek. Ahogyan ezen a környéken az összes Edward-korabeli házhoz, ehhez is kis bővítményt építettek a hátsó kertben, amely pontosanolyan széles volt, mint maga az épület. Voltak, akik itt alakítottak ki konyhát, másokpedig nappalit rendeztek be kertbe nyíló ajtóval. Megint mások meghagytákmosogatókonyhának vagy raktárnak, hiszen eredetileg is az volt. Simonnak ésCarrie-nek eredendően az előbbi volt a szándékuk, de elfogyott a pénzük, és már


31/210

nem is voltak annyira lelkesek, így a bővítményt hagyták az utóbbi kategóriábasüllyedni. A kicsi és nyirkos irodának, amelynek ablakát szinte teljesen eltakarta atéli jázmin, Edward-korabeli nyári konyha hangulata volt. Itt volt a számítógép, aházzal kapcsolatos papírok és számlák dossziéi, amelyeket Carrie vezetett többé-kevésbé pontosan, Simon jogi könyvei, és a mindent elborító, erős, szürke műanyag

zsákok telis-tele kinőtt gyerekruhákkal, amelyeket jótékonysági szervezeteknekakartak adni, de sosem tűntek el, inkább egyre szaporodtak.Simon leült a számítógép elé. Egy üres Coca-Colás doboz állt mellette, annak

biztos jeleként, hogy a széken utoljára Jack ült, aki bizonyára kalandjátékot játszott,vagy az interneten szörfölt sporttal kapcsolatos videókat és pornót keresve. Simonórákat töltött ebben a szobában a számítógép előtt, végezve az ingyenes jogitanácsadói munkát, amelyet kötelességének érzett, s különféle stratégiákat dolgozottki olyan emberek számára, akik képtelenek voltak erre, s nem értették, hogyankerültek bajba, hogyan kaphatnak kárpótlást, s miként éljenek túl holmi nyilvánvalóigazságtalanságot. Tudta, hogy az apja szerint túlságosan sok időt és energiátpazarol erre, és akár a saját forrásaiból is segíteni próbál olyan embereken, akiknekaz ügye – gyakran az élete – hiábavalónak, előbbre jutásra, megvilágosodásraképtelennek látszik.

– Szükségesnek érzem – mondta Simon. – Csinálnom kell. Te értelmes világbanélsz, ahol az emberek képesek kifejezni magukat. Én nem. Nem tehetek mást, amígakadnak emberek, akiknek semmi reményük rá, hogy valaha is megértessékmagukat.

Mindig feltételezték, hogy Simon követni fogja Guyt a jogi pályán. Nem Simonfeltevése volt, hanem Guyé. Laura és Simon tudták ezt, s könyörögtek Guynak, ne

feltételezzen semmit, de a jog volt az, amihez Guy értett, amit tudott, s amiben jóvolt. S amikor Guynak lett egy okos fia, teljesen nyilvánvaló volt a jövő. Nemmintha Simonnak kifogása lett volna a jog ellen, csakhogy a maga módján közelítetthozzá, és a saját változatát, a saját értelmezését akarta megvalósítani.

Nem voltak veszekedések. Guyjal nem lehetett veszekedni. Akadtak heves,erőteljes viták, de semmiféle kiabálás vagy ajtócsapkodás nem volt. Ezt utálta megSimon, a gőz kieresztésének hiányát, a civilizáltság látszatát, a szavakat, az okos,értelmes, tanult szavak végtelen áradatát, amelyet végül a valódi érzelem, a valódiegyüttérzés pótlékának tekintett.

– Nem akarok bírósági ügyvéd lenni – mondta az apjának tizenhat évesen. – Nemakarok zseniális meg okos lenni, gúzsba kötve az embereket. Nem összezavarniakarom őket, hanem segíteni nekik, azt akarom, hogy tudják, mellettük állok.

Később, amikor Simon huszonnyolc éves volt, és Guy bíró lett, elmagyaráztaSimonnak – amit egyszerre tartott bátorságnak és őszinteségnek –, hogy Simontinédzserkori vádaskodásában volt némi igazság, de Simon nem hallgatott rá.

– Amióta bíró – magyarázta Carrie-nek Simon –, azt képzeli, minden ügyvéd


32/210

azért van csak ott, hogy a maga igazát bizonyítsa, elérje a saját célját, és egyedül őmenti meg a helyzetet a vörösfekete talárjában. Ezt nem hiszem el.

Carrie Emma etetőszéke fölé hajolt. Emma akkor kétéves volt, és egy évvelkorábban fedezte fel az élvezetes zsarnokság ízét, hogy vagy a saját tempójábaneszik – az idők végezetéig –, vagy nem eszik egyáltalán. Kiszedte az ételéből az

összes borsószemet, és a maradékot olyan messzire tolta magától, amilyen messzirecsak tudta. A kibányászott borsókat pedig két ujjal csipegette fel egyenként: egyet aszájába tett, egyet pedig a földre dobott.

– Hagyd már békén! – mondta Carrie. – Soha, semmit nem csinál jól, igaz? Hibavolt, hogy bíróság előtt eljáró ügyvéd volt, most pedig az a baj, hogy bíró. Emma,hagyni fogom, hogy éhen halj!

Emma behunyta a szemét. – Csak bíró akart lenni – mondta Simon. – Pusztán a rang miatt.Carrie felvett egy sárgarépakockát, és Emma szájába dugta. Emma néhány

másodpercig a szájában tartogatta, majd nagy erővel kiköpte, mint amikor apalackból kijön a dugó.

– Nem azért – mondta Carrie, s visszafordult Emmához. – Azért, mert anyádakarta.

– Soha életében nem tett semmit azért, mert anyám akarta… – Simon – mondta Carr ie –, ne légy ilyen átkozottul igazságtalan. Anyád elviselte,

hogy éjjel-nappal dolgozzon annyi éven át, és most normális férjet akar, kötöttmunkaidővel, nyugdíjjal és társadalombiztosítással.

– Nézz rám! – kiabálta parancsolón Emma. Carrie nem vett róla tudomást. Simonfelállt.

– Miért állsz apám oldalán? – Nem állok. Senkinek sem állok az oldalán. Apád talán nem egy angyal, de nem

is az a rendkívül önző szörnyeteg, akit állandóan csinálni akarsz belőle. – Nem nőttél fel mellette – mondta Simon. – Nem láttad, mit művelt anyámmal. – Nézz rám! – ordította Emma. Felkapta a tányérját, és földhöz vágta. A répa, a

krumpli és a kolbászkarikák szétgurultak a padlón. – Menj el! – mondta Simonnak Carrie. – Csak menj. Nélküled is elegendő

gyerekem van, akikkel foglalkoznom kell.Carrie mindig jót tett neki, gondolta Simon, mindig helyrerázta, és sosem engedte,

hogy túlságosan felizgassa magát érzelmileg, s a kelleténél jobban belemenjendolgokba. Ezt értékelte, igazán. De Carrie nem látta, és soha nem is fogja megérteni,mert nem volt ott, hogyan szenvedett Simon anyja mindig, amikor a maga csöndesés boldogtalan módján rájött, hogy rosszul választott, és immár nem tud menekülnidöntése következményei elől. Simon visszaemlékezett, hogyan figyelte aprógyermekként az anyját. Egyre csak figyelte, s várta, mikor simulnak ki a vonásai. Deez sosem történt meg, csak gyanakvás csatlakozott hozzá mindig, amikor hazajött az


33/210

apja. Carrie nemegyszer megkérdezte, hogy Laura miért nem hagyta ott Guyt, ha ahelyzet tényleg olyan rossz volt, és Simon azt felelte, hogy nem tehette, mert másnemzedékből való, és nem olyan vérmérsékletű, nem olyan neveltetésű,kötelességének érezte – nevezhetjük ezért akár régimódinak is –, hogy abban azágyban feküdjön, amelyet ő választott, és vetett meg.

– De ne hagyd, hogy kihasználjon! – mondta Carrie. – Nem a te hibád, ha görcsölapád miatt.Efféle gondolatok jártak Simon fejében, ahogy ott ült a számítógép előtt a csésze

teával a kezében. Valahogy tényleg felelősnek érezte magát az anyjáért, tudta, hogyolyan erőt ad az asszonynak, amelyet Laura sehol másutt nem talál meg, még azöccsében, Alanben sem. Eszébe jutott, ahogy kriketteztek az anyjával a BatterseaParkban, amikor kicsi volt, és Alan a babakocsiból nézte őket. Laura órákon átátszott vele türelmesen. Simon tisztán emlékezett arra, ahogy édesanyja a piros

farmerben s a piros hajpánttal a fején szalad a kikopott fűvön újra meg újra akrikettlabdáért.

– Figyelj! – kiáltotta neki mindig, mielőtt újra dobta a labdát. – Figyeld végig azütődet.

Simon imádta az anyját. Még mindig vissza tudta idézni, mennyire üresnek éreztea szobát, ha az anyja nem volt ott. Rohant haza az iskolából az anyjához, aki várta,és minden egyes nap újabb boldog, újra megélt egymásra találás volt. Carrieegyszer megkérdezte, féltékeny volt-e, amikor megszületett Alan, neheztelt-e,amiért új és törődést igénylő személy jelent meg az életükben, de Simon nem voltféltékeny, egy pillanatig sem. Mindig tudta, hogy biztonságban és kiváltságoshelyzetben van.

Később mégis megkönnyebbülés volt elszakadni az anyjától. Meglehetősenkellemetlen tinédzser lehetett, hűvös és távolságtartó. Büntette az anyját, mert kicsikorában önmagát tette Simon mindenévé. Viszont Simon valamiféle perverzkielégülést érzett, amikor serdülőként keményen bánt mindkét szülőjével; megadtaneki, bármennyire illuzórikus volt is, az önálló személyiség érzését. Néha, amikorJackre nézett, eltűnődött, vajon ugyanezt teszi-e éppen Jack – durván és láthatóankiszakítja magát a családi kör intimitásából, hogy megbizonyosodjon külön és jólkörülhatárolható identitásában.

Simon felvette Jack coca-colás dobozát. Egyszer, amikor Jack hároméves volt,

elvitte őt az állatkertbe. Mesélt neki előre az izgalmas és hatalmas állatokról,amelyeket látni fog, az oroszlánokról és tigrisekről, az elefántokról, zsiráfokról éstevékről. Jack tágra nyílt szemmel nézett rá, és nagyon aggodalmasan megkérdezte:

– Jack biztonságban lesz?Simon felállt. A csészében maradt tea kihűlt, ahogy a lába is. Visszavitte a csészét

a konyhába, betette a mosogatóba, vizet engedett bele. Hirtelen bűnös erővel eszébeötlött, hogy az új helyzet okozta düh legfőbb eleme a rossz előérzet, hogy a most


34/210

magára maradt anyja esetleg vissza akarja kapni őt, talán úgy véli, visszaszerezhetiazt a kisfiút a Battersea Parkból, és arra kérheti csöndesen – csöndesen, mert Lauramindig így kért –, hogy halmozza el azzal a feltétel nélküli szeretettel, amelyetakkor Simon olyan szívesen, olyan nagyon adni akart neki.

Lepillantott a csészében lévő zavaros vízre. Nem tudnám megtenni, gondolta,

egyszerűen nem tudnám. Olyan megkönnyebbülés volt beleszeretni Carrie-be, olyanszédítő szabadulás azt érezni, hogy a saját szíve szerint választott, nemkötelességből vagy szánalomból, hogy minden csupa lelkesedés, függetlenség ésváltozás. Laurának sok időbe telt, amíg elfogadta Carrie-t; mindig kedves ésudvarias volt, de hiányzott az a bizonyos szikra; az igazi melegség és szimpátiaszikrája. Carrie észrevette, de nem törődött vele. Legalábbis nem sokat, éssemmiképpen sem haragosan.

– Ilyenek az anyósok, nem igaz? – mondta. – Különösen a fiús anyák.Talán ezért jött ki olyan jól egymással Carrie és Alan, hiszen mindketten

szabadok voltak – és kirekesztettek –, nem Laura kiválasztottjai. Alan! Simon ahomlokára csapott. Elfelejtette felhívni Alant! Önnön érzéseinek viharában teljesenkiment a fejéből, hogy felhívja őt, pedig megígérte az anyjuknak. Hajnali négy órahúsz perc volt. Legalább három óra, amíg felhívhatja. Nem hívhat fel senkit, nemtehet semmit, azon kívül, hogy visszabújik az ágyba, és vigaszt merít – amennyit tud – Carrie-ből, a jelenlétéből, az ott fekvő meleg, csöndes, nem mindig együtt érző,de valóságos testéből.

Lassan felment a lépcsőn, levette a Chicago Bulls-pulóvert, és a korlátra terítette.Aztán kinyitotta a hálószoba ajtaját, halkan végigment a szőnyegen, és hálásanbebújt a paplan alá. Carrie megmozdult, de nem fordult felé.

– Juj – mondta. – Hideg vagy.


35/210

NEGYEDIK FEJEZET

Hill Cottage kertje Laura alkotása volt. A ház is, de abban nagy része volt Guynak

is, akinek jó érzéke volt hozzá, hogy hol kell lebontani egy falat, vagy hová kellhelyezni a bútorokat. No, és, ami még fontosabb, ő fizette a számlákat. Ügyvédkéntól keresett a Hill Cottage-ben töltött első húsz év alatt, és Laurának el kellett

ismernie, hogy mindenféle kommentár nélkül kifizette a szakembereket, akik újtetőt építettek a házra, felújították a fűtésrendszert és a fürdőszobákat, továbbámurvával beszórt gépkocsifelhajtót, kövezett teraszokat és garázst építettek. Azegykori tehénistállókat és disznóólakat kerti tárolókká alakították. Ám a kertrendezésének feladata Lauráé volt. Ő tervezte, gondozta, s dolgozott rajta. Azelhanyagolt tanyaudvarból és lepusztult legelőből mesés virágos- és

gyümölcsöskertet varázsolt.Ahogy a fiúk nőttek, a kert foglalta el egyre inkább pszichéjének ésszemélyiségének azt a részét, amely egykor kicsi gyermekeit táplálta. Azt mondtamagának, hogy teljesen tipikus, hogy a vele egykorú és hasonló típusú angol nőkátadják magukat a kertészkedésnek egy bizonyos pontnál, és hagyják, hogyugyanúgy uralja az életüket, ahogyan korábban a pici gyerekek, csak ezzel együttár az időjárás-előrejelzés miatt érzett bosszantó aggodalom is. Amikor Guy

felajánlotta neki, hogy különféle jogi konferenciákra viszi Európába vagy akár aTávol-Keletre, első reakciója – túl a kis, örömteli izgalmon, amelyet Párizs vagyTokió jelentett – az volt, hogy kibírja-e a kert nélküle öt vagy tíz napig. És ha jönegy kemény, késői fagy? Vagy az időjárás az évszakhoz képest szokatlanul meleg,és locsolni kéne? És mi lesz, ha nem a megfelelő időpontban szedi le a déli falnállévő fáról a sárgabarackot? Egyszer Guy ragaszkodott hozzá, hogy vele menjenStockholmba, és rettenetes jégeső verte el a korai rózsákat – mikor hazaértek,megbarnult virágokat találtak csak. Laura vigasztalhatatlan volt.

– De ha maradtál volna – kérdezte elkeseredetten Guy –, mit tehettél volna, hogymegmentsd őket?

Laura tudta, hogy semmit. Elképzelte a jégesőt, amint szétbombázza arózsafejeket. Persze, hogy nem tehetett volna semmit. Odakinn állt volna szánalomra

méltón és tehetetlenül a viharban, de legalább ott lett volna. Guynak lehetetlen voltelmagyarázni, hogy úgy érezte, cserbenhagyta a kertet, és nem volt ott, amikor akertnek szüksége lett volna rá. Pontosan el tudta képzelni, hogy nézett volna rá Guy,ugyanis az évek során elég sokszor előfordult ilyesmi. Guy ilyenkor próbáltamegállapítani, hogy Laura komolyan gondolja-e, amit mond, és próbálta őtmegérteni.

– Nem egészen értem ezt az egészet a kertről – mondta Guy. – Azt látom, hogy


36/210

élvezettel csinálod, de nem értem, hogyan tart a hatalmában. Olyan… – Guyelhallgatott.

– Milyen? – Mintha egy élőlény lenne?Laura hirtelen zavarba jött. Úgy érezte, nem mondhatja el olyasvalakinek, aki

nap, mint nap nyakig merül a nagy odafigyelést igénylő, zűrzavaros jogiprocedúrákba, hogy számára a kert valamiképpen él; még akkor is, ha nincsszemélyisége, de szelleme mindenképpen. És ez a szellem törékeny, de rá van bízva,mert ő teremtette, ő hívta életre a semmiből: a saras, törmelékes, elhanyagoltterületből. Mindig is attól félt, hogy Guy azt hinné, elszakadt a valóságtól, éselhagyta valami megfoghatatlanabbért, fantasztikusabbért, aminek végül is nincsösszevethető hitelessége. Persze nevetséges, sőt szánalomra méltó azt mondani,hogy: „Nem mehetek Tokióba, mert senki nem locsolja úgy a virágokat a teraszon,ahogyan én”, de az volt a szörnyű, hogy Laura tényleg ezt gondolta. A lényeg azodatartozás volt, hogy otthon pótolhatatlannak érezte magát. Jóságos ég! Annyirafontos volt, hogy pótolhatatlannak érezze magát! Laura úgy vélte, hogy Simon eztmindig érezte egy kicsit. De Guy nem, ő sosem kételkedett önnönnélkülözhetetlenségében. És Alan – nos, Alan nem úgy gondolkodott. Alan sosempróbálta még viszonylag sem rendezni a gondolatait, sem az életét. Úgy vette azembereket, eseményeket, álláslehetőségeket, ahogy jöttek, saját érdemük szerint. Haaz anyja a kertjében akarta tölteni az életét, és eksztázisba esett, amikor virágzott akamélia, csak tessék! Nagyszerű, ha ettől lázba jön.

A nagy baj ebben a pillanatban az volt, hogy nem jött tőle lázba. Laura idemenekült, amikor Guy bejelentette, hogy válni akar, hogy elvehessen valami

Merrion Palmer nevű nőt, és a helyett, hogy fogadta és vigasztalta volna, a kertindifferensen, szinte közömbösen vette körül. Laura veteményest kezdett ásni, hogyelültesse a sárgarépa-, paszternák- és céklamagokat. Abban a reményben tett ezt,hogy a megfeszített fizikai munka nemcsak eltereli a figyelmét, de azt az érzését ishelyreállítja, hogy a világ mégiscsak felismerhető. De félóra múlva csak azt érezte,hogy minden teljesen céltalan, és a szinte még fagyos talajt egyáltalán nem érdekliaz ő nyomora. Van valami szándékos mazochizmus abban, ha az emberfinomabbnál finomabb zöldségeket ültet annak, akinek nem áll szándékában velelenni. Eldobta az ásót, ami megpattant a kövezett ösvényen, és nekiesett az

üveglapoknak, amelyekkel le szokta takarni a korai fejes salátát, aminek zöld-fehérüvegszilánkeső lett az eredménye. Laura térdre esett ott, ahol volt, azöldségágyásban, és vonítva sírt – ahogyan hisztériás kisgyerekek szoktak aszupermarketben, amikor nem kapnak meg valamit. Földtől maszatos kezéveltörölgetni kezdte könnyáztatta arcát. Amikor pedig szemerkélni kezdett az eső, nemmozdult, sőt szinte egyfajta vigasznak érezte, hogy végre történik valami.

Laura látta, hogy a kutyák lesik őt az ebédlőből, miközben mancsukkal az


37/210

alacsony ablakpárkányra támaszkodnak. Szerettek sétálni, ám a kertészkedéstérthetetlenül unalmas tevékenységnek tartották, inkább csak látványsportnak, kivéve,ha sütött a nap. Idegesek is voltak Laura miatt, Guy miatt, a kialakult helyzet miatt, abőröndök miatt, amelyek csatasorba állítva várták, hogy Guy elszállítsa őket astanborough-i bérelt lakásába – s egyáltalán, a megszokott rend felborulása miatt.

Idegességük abban nyilvánult meg, hogy mindenhová követték Laurát, még a vécéreis, s lefeküdtek az ajtó elé. Amikor megszólalt a telefon, a kutyák felkapták afejüket, és Laurára néztek. Mikor sírt, ráfeküdtek a lábfejére, s a lábszáráhozsimultak, ha pedig kertészkedett, a megszokás miatt bent maradtak, ám azaggodalom kikergette őket kosarukból. Ilyenkor csak lesték az asszonyt azablakból, hogy folyamatosan megbizonyosodjanak afelől, minden rendben van vele.

– Lefelé! – kiáltott rájuk Laura. – Rosszabbak vagytok, mint a gyerekek.A kutyák csak nézték őt, de nem mozdultak. Laura elképzelte, hogy szívesen

csóválnák a farkukat, de nem merik, amíg ő ilyen meggyötört. Bizonyáramegkönnyebbülnek majd, amikor a fiúk, Simon és Alan megjönnek: újrafelhőtlenül rohangálhatnak majd a konyhában, s cipőt vagy konyharuhát vihetneknekik ajándékba. Szegény kutyák! Vigaszt kellene nyújtaniuk most, neki pedighálásnak kellene lennie hűségükért, szeretetükért, de úgy érezte, semmire sem képes.

Felállt az esőáztatta földről

Joanna Trollope - Szeretőből Feleség

Documents

Transcript of Joanna Trollope - Szeretőből Feleség